Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Simó Erzsébet
247 tétel
2012. október 23.
Kis erdélyi magyar komédia!
Csoda lett volna, ha tegnap valamiféle egyezségre jut az EMNP és az MPP, hisz a napok óta csurranó-cseppenő információkból már kiderülni látszott, a polgári pártosoknak eszük ágában sincs tárgyalóasztalhoz ülni, csak hajtogatják a nemzeti minimum mentén kötendő összefogás szükségességét, de mint az ázott macskát, úgy vágták ki soraikból azt az egyetlen embert, ki az összefogás szükségességéről mert nyilatkozni a sajtónak.
Pedig jó ideje a könnyű népszerűség és közérthetőség kedvéért a focinyelven ismételgeti Szász Jenő, majd utódja, Bíró Zsolt, hogy a hazai parlamenti választásokon „erdélyi magyar válogatottat” kell indítani, azaz a legjobbaknál is jobbakat. Majd bejelentették, ők majd a független jelölteket támogatják. Nem lenne igazán kimagasló személyiség soraikban? Múlt héten azért mégis kicsit tárgyalgattak, igaz, sokra nem juthattak, csak bejelentették: néhány nap múlva ismét találkoznak. Közben a válogatott edzője lelépett, s távirányított csapata tegnap már annyi fáradságot sem vett, hogy megjelenjék Marosvásárhelyen. Megüzenték, hogy „okafogyottá” vált az újabb egyeztetés, és sajnálattal vették tudomásul, hogy az „EMNP a függetlenséget garantáló garanciák esetén is mereven elzárkózik az MPP színeiben való indulás gondolatától, és csak az önálló indulást tartja elfogadhatónak”. Mi több, hirtelen arra is ráébredtek: „három politikai párt versengése veszélybe sodorja a magyar parlamenti jelenlétet”, és kijelentették: „az MPP a magyar közélet minőségi és erkölcsi korrekciójának rendeli alá politikai cselekvését.” Közhely. Ráadásul a közlemény nagyfokú nyelvi szegénységről árulkodik, s nem leplezi, hogy az MPP, akár edzője, sikeresebb csapathoz csatlakozna.
Toró T. Tibor látván, hogy hoppon maradt, gyorsan, ki tudja hányadszor már, újabb egyeztetést ajánl, s ez alkalommal már nemcsak az MPP-vel, hanem az RMDSZ-szel is tárgyalna, mert mint írja: „lennie kell egy minimumnak, amiből már nem szabad engedniük a bukaresti parlamentbe készülő erdélyi politikusoknak, induljanak bármelyik magyar párt jele alatt”. Elindult a nyilatkozatháború. Papp Előd, a Néppárt alelnöke szerint a polgáriak „nemzeti válogatottját” „bundázó sztárjátékosai” miatt utasítják vissza, Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára ugyancsak idegesen hárította a nemzeti minimumra hívó egyeztetést: az RMDSZ úgymond maximalista, minimumról tehát nem tárgyal.
Így folyik mifelénk a szép kis erdélyi magyar komédia.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. november 5.
Füsteregetők
Az RMDSZ az idei választási kampányban feladni látszik az autonómiáért eddig is ímmel-ámmal vállalt halovány kiállásait. Nemrég a szövetségi elnök maga jelentette ki – ráadásul az illendőnél irritáltabban –, hogy a december 9-i szavazásnál nincs helye az autonómiagondolatnak, az csak a leendő parlamenti székekről szólhat.
Mert nagyot bicsaklik a kijelentés, most hagyjuk egy kis időre annak emlegetését, hogy mi célból is létezik a törvényhozásnak nevezett parlament, s miért ő a hatalom legfőbb birtokosa a parlamentáris demokráciákban, elégedjünk meg annyival: a szövetség vezetői úgy kerülik az autonómiatémát, mint macska a forró kását. Bizonyára, hogy ne legyen akadálya a választások utáni koalíciónak a biztos nyerésre álló szoclibekkel. De hogy mégse nevezhessük tehetetlen, szószegő megalkuvóknak őket, álautonómiákkal kecsegtetnének pótolandó az épp általuk teremtett űrt. Tamás Sándor például Háromszék pénzügyi önrendelkezéséért bont zászlót, mert – állítja – jelenleg a fejlesztésre szánt pénzek kétharmada az unióból érkezik a megyébe, s azt maguk oszthatják, szorozhatják bukaresti ellenőrzés nélkül. E fiskális-logika bármily kecsegtetőnek tetszik, csak abban sántít, hogy az uniós pénzek pályáztatása, elosztása és egyfajta felügyelete sem teljesen független az épp regnáló központi hatalomtól. Tehát pőre pénzügyi autonómiát álmodni, ígérni ma a túlontúl centralizált Romániában igencsak közönséges háryjánoskodásnak tetszik mindaddig, míg ráadásul – minden előzetes híresztelés ellenére – a megye jóval kevesebb pénzt kap vissza a központi leosztásokból, mint amennyit befizet. A Potsa József-program – mely a következő nyolc év fejlesztési elképzeléseit kívánja csokorba fogni, s mely az európai pénzekre alapozva lát esélyt a megye pénzügyi autonómiájának megteremtésére – mindössze kampánycélokat szolgáló hasbeszéd. Hogyan hihetné el a hangyányit is gondolkodó ember, hogy létezhet pénzügyi autonómia valós önkormányzatiság nélkül, mikor tudva tudjuk, hogy mifelénk – sajnos – a központ még európai alapok sorsába is beleszólhat, és bele is szól. És uniós pénzekre alapozni a megye következő nyolcéves fejlődését most, amikor tucatszám állítják le Brüsszelben a Romániának szánt pénzeket csalásért, lopásért, más rendellenességekért, s miközben az egységes Európa jövője is ködbe vész – nagyon is ingoványos tervnek látszik. Álmodni, tervezni, persze mindenkor felettébb szükséges, s a pénz még ma is mindenek fölött való. Csóré, teljes önrendelkezés nélküli pénzügyi autonómiát remélni és ígérni ebben az ultracentralizált román államban, ahol egy székelység történetéről írt tankönyv is botránykő, és esetleges betiltás tárgya lehet, félrevezető, mi több, a legfontosabb célkitűzés, a valós autonómia megkerülése, illetve félredobása. Legszomorúbb, hogy ezzel megfogalmazói is tisztában vannak, de terjesztik, mert tudják, senki számon nem kéri. A választási ígéretek ugyanis elszállnak, mint a füst
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. november 29.
Miből él a hazai magyar sajtó?
A hazai magyar sajtó épp csak éldegél. A politikai-közéleti napilapok példányszáma alacsony, reklámbevételeik – mert a megrendelések a példányszám függvényei – csak kiadásaik töredékét fedezik. Napi gondjait a lapok zöme vagy úgy győzte le, hogy teljes fegyverzetével a pénzt osztogató RMDSZ mellé állt, mi több, annak szócsövévé vált, vagy eladta magát magyarországi tulajdonosnak, ritkább esetben olvasótáborára szorítkozva megpróbált függetlenként megmaradni a piacon (lásd: Háromszék).
Végül is a túlélést a Communitas és a Szülőföld Alap biztosítja, mely egyeseket kisebb, másokat jelentősebb összegekkel támogat. A pénzelosztás mikéntjét általános homály fedi, ezért lehet jégtörőnek tekinteni a Tulipédián (tulipedia.info) a magyarországi sajtótámogatások elosztásáról szóló dokumentumokat. A portál a 2005 és 2010 között Magyarországról Erdélybe juttatott médiatámogatásokat vette górcső alá. Kiderült, hogy ez idő alatt a Szülőföld Alap 724 millió forintot utalt az erdélyi magyar sajtónak, s ennek egyharmadát néhány romániai magyar politikus nevéhez köthető médiacsoport nyerte el, kétharmadát több mint kétszáz pályázó között osztották szét. Maguk a szerzők úgy vélik, hogy e megítélés fölött áll néhány alapítvány. Nem pártérdekek és párttámogatók mentén nyert pályázatokat, hanem szakmai tevékenysége miatt a Jakabffy Elemér Alapítvány, a Korunk Baráti Társaság, a Video Pontes Alapítvány, a Napsugár gyermeklap vagy a Filmtett Egyesület. Nagy pályázatnyerőnek hat egyesületet, alapítványt neveznek a dokumentum összeállítói, ők ugyanis a teljes pályázati összeg több mint ötödét kapták, azaz 137 705 000 forintot. A kolozsvári székhelyű EuroTrans Alapítvány támogatása 43 606 000 forintra rúg. A magyarországi Szülőföld Alap romániai lebonyolító szervezeteként pályáztak, de arról már nem lelhető föl információ, hogy az EuroTrans kinek osztotta tovább a pénzeket. Az RMDSZ-es politikusok közül a Tulipédia Biró Rozália és Seres Dénes nevét köti az alapítványhoz, mindketten kuratóriumi tagok. A Média Index Egyesület működteti a Transindex internetes portált. A szervezet 2005 és 2010 között minden évben kapott támogatást, melynek összege 28 500 000 forint. A kiadóban tulajdonos Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is, a portál kiadóigazgatója, Kelemen Attila Ármin pedig az RMDSZ által létrehozott Janovics Jenő Alapítvány által működtetett Erdély TV–Erdély FM projektfelelőse. A Scripta Kiadó Rt. indította újra az egykori Előre, valamint a Romániai Magyar Szó utódjaként  2005-ben a bukaresti székhelyű Új Magyar Szót. Négy évig Verestóy Attila RMDSZ-szenátor tulajdonában volt, ám 2009 májusában a nagyváradi újságírók által alapított Free Press Románia Alapítvány vette át Verestóy tulajdonrészét a Scripta Kiadó Rt.-ben, és négy alkalommal 18 500 000 forint támogatást kapott. A Krónika 2011 decemberében cikkezett arról, hogy a lap megbízott felelős szerkesztője a Távközlési és Informatikai Minisztérium bérlistáján szerepel, és az újság több más alkalmazottja is állami munkaviszony alapján kapja a fizetését. Április 27-én azonban megbukott a jobboldali Ungureanu-kormány, amelyben az RMDSZ is részt vett, és a bukaresti kormányhivatalokból elbocsátották az RMDSZ holdudvarába tartozó alkalmazottak többségét. Az Aranka György Alapítvány célja a Látó irodalmi és művészeti lap megjelenésének biztosítása. Emellett fiatal írókat és költőket támogatnak. A Látó főszerkesztője 1989–2005 között Markó Béla volt. Az alapítványnak az említett időszakban 17 305 000 forint támogatást sikerült szereznie. A Janovics Jenő Alapítvány 2004 áprilisában jött létre az erdélyi magyar köz- és művelődési élet jeles személyiségeinek kezdeményezésére. Az Erdélyi Magyar Televízió projektjének gyakorlati megvalósítása 2008 januárjában kezdődött, a kezdeti beruházás a stúdióhelyiségek kialakítására, illetve a műszaki eszközök, felszerelések beszerzésére irányult, a műsorsugárzás július 1-jén indult el. A Medgyessy-kormány több mint 300 millió forintot utalt át tévéalapításra, de a médiatámogatásról sem maradt le, a Szülőföld Alaptól 16 8000 000 forintot kaptak. Az alapítvány elnöke Nagy Zsolt, de a támogatója, mentora Markó Béla volt szövetségi elnök és Kelemen Hunor jelenlegi elnök is. Az Erdély Televízió négyéves működése alatt bizonyíthatóan az RMDSZ szócsövévé vált. Különben az elmúlt húsz esztendőben az RMDSZ-es politikusok nagy kedvvel fektettek be az írott, de főként az elektronikus médiába. Háromszéken több rádiót működtetnek RMDSZ-es politikusok (igaz, a tulajdonlást hivatalosan nem vállalják, bérbe adták vagy átíratták megbízható embereikre) közpénzekből – városi és községi tanácsok pár száz eurós folyamatos hozzájárulásával, a megyei és városi önkormányzatok reklámjainak kizárólagos közlésével támogatják például anyagilag is a Székely Hírmondót. Kolozsváron Eckstein-Kovács Péter Paprika Rádiója, Marosvásárhelyen Frunda György Gaga Rádiója áll az RMDSZ szolgálatában. Mind az írott, mind az elektronikus média jó befektetés az RMDSZ-politikusoknak, ha sok pénzt nem is hoz, politikai céljaikat igen harsányan és hangosan szolgálja – kicsit a demokrácia, a pluralizmus kárára.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. november 30.
Nem a mi ünnepünk
Hideg, a borongós téli időjárás nyomja rá bélyegét az immár húsz esztendeje, a rendszerváltás után Románia nemzeti ünnepévé deklarált december elsejére. Morfondírozhatnánk, hogy ünnep-e az ünnep, ha valóban érdekelne, de az erdélyi magyarság több mint két évtizede úgy döntött, számára a magyar történelem legnagyobb veszteségét idéző nap inkább gyászt jelent, hisz Magyarország akkor veszítette el területének és lakosságának kétharmadát, s lett a történelemcsináló nagyhatalmak akaratából egy kifosztott, megcsúfolt ország.
A rendszerváltás után magyar politikusok és civilek nem egy alkalommal szóvá tették, talán jobb lenne, ha az országnagyok olyan nemzeti ünnepet választanának, mely nem elválasztja, hanem összeköti az itt élő népeket, de valójában soha moccanás sem történt ez irányba. Nem csoda, mert akárhogyan is elmélyülünk az államalkotó nemzet történelmében, alig van olyan jeles napjuk, mely nemzeti ünneppé avanzsálható. Talán december 22-e lehetett volna, ha utóbb ki nem derül, azt a forradalmat bizony gyors győzelme után néhány órával a kommunista párt második vonalbeli politikusai és a volt titkosrendőrség hadrendbe állított csapatai ellopták. Az 1918-as úgynevezett nagy egyesülés valóban hatalmas országgyarapodást jelentett a Román Királyságnak, a népköztársaságnak, szocialista köztársaságnak, majd egyszerűen köztársaságnak, de még kilenc évtizedes, meglehetősen agresszív elnyomó-beolvasztó politikájukkal sem tudták úgy magukévá tenni, ahogyan a korabeli döntéshozók és hazai fanarióta eszméken nevelkedett politikusgárdájuk szerette volna. Erdély ma is az ország legfejlettebb régiója, bár alázüllesztéséért igen sokat tettek, ráadásul az itt élők, betelepedettek egy része is hamar a regáti szokásokhoz igazodott, átvéve a nagyromán mentalitást. A szocializmus évei valójában még jobban elmélyítették a „homogenizálás” doktrínáját. Hogy annak ágyát jól megvessék, majdhogynem államvallássá emelték az eredetmítoszt, a dákoromán kontinuitást, melynek bölcsője – természetesen – Erdély volt, s így nemcsak egy igazságtalan történelmi diktátum tette e föld uraivá, hanem a kétezer-ötven évre datált ittlétük is. S bár történelmi nyomot nemigen hagytak e régióban, az csakis azzal magyarázható, hogy évszázadokon, akár évezredeken át megmaradásuk érdekében csöndes túlélésre rendezkedtek be. Városainkat belakták, etnikai tömbjeinket fellazították, sok magyar családot kitelepedésre késztettek, szűkebb pátriánk fejlődését lépten-nyomon akadályozzák, mi több, még ma is fütyülnek törekvéseinkre, mi mégis dolgozzunk tovább, reménykedjünk és maradjunk!
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. december 5.
A köpönyegforgató
Minden jel arra mutat, hogy a pluralizmust igénylő erdélyi magyar választók másfél milliós közösségét nem lehet és nem is okos dolog egy karámba terelni, s annak fontosságát majd mindenki elismeri, hogy egyfajta nemzeti minimum mentén az összefogás felette fontos.
Ha annak idején, 2003 februárjában a szatmárnémeti kongresszuson és utána az RMDSZ nem pártként viselkedik, s nem diktátumként diktálja, hogy ki a jó és ki a rossz, ha nem indul be az erőteljes kiszorítósdi, ha Tőkés Lászlót örök szégyenükre nem fosztják meg tiszteletbeli elnöki tisztségétől, hanem az 1990-ben hatalmas lelkesedés közepette megálmodott ernyőszervezetként működött volna tovább, minden bizonnyal akár élesen különálló, de más-más politikai doktrínát valló platformjai kielégítették volna közösségünk pluralizmusra vágyó igényét, s nem került volna sor újabb és újabb pártcsírák kialakulására.
Tőkés László mereven, de eléggé meg nem becsült következetességgel horgadt fel azok ellen az erők ellen, melyek az akkoriban radikálisnak tetsző Reform Tömörülést árulások és kiszorítósdi révén lesöpörték a politikai palettáról, s természetesen támogatta Szász Jenőt, aki 2004-től – talán mert szűk volt a polgármesteri kabát – elsőként próbált az ellenzék élére állni. Szemmel láthatóan már akkoriban volt erre igény a Székelyföldön. Sajnos, Szász is diktatórikus módszerekkel vezette a pártkezdeményét, s ahelyett, hogy felgyorsította volna az erdélyi magyar pluralizmus kialakulását, személyes konfliktusok malmán felőrlődtek az új politikai, nemzeti minimumért küzdő és szövetkezett erők.
Szász Jenő politikai nagyravágyásának egyik látványos kudarca volt a Nyirő-újratemetés, melyet eléggé el nem marasztalható módon olcsó kampány-mocsárba züllesztett (amint később kiderült, alapítványa nevében ő maga rangján alulinak tartotta mind az utolsó órákig hivatalosan kérelmezni az újrahantolást, így csusszanhatott be a viszályszítás résén döntőbíróként maga a friss román hatalom sovén felhangjaival), s teremtett alkalmat az RMDSZ egyik csúcsemberének, Frunda Györgynek, a román nacionalistáknak, valamint a magyar balliberális köröknek Nyirő József szellemi öröksége szinte példa nélküli lejáratására.
Közösségi igény, hogy nemzeti ügyekben összefogás szülessék. Szász néhány hónapja még RMDSZ-es elzárkózás ellenére is a „magyar nemzeti válogatott” indítása mellett tört lándzsát. Most döbbenten halljuk, hogy Budapestről már azt javasolja az erdélyi magyar választóknak, a tulipánra szavazzanak, mert az a biztos befutó.
Sok köpönyegforgatást megértünk már szűkebb pátriánkban, és most, a választások küszöbén ámulva látjuk, hogy a magyar autonómiatörekvések legmegosztóbb székelyföldi vezérét pártja szétzüllesztése után a világmagyarságot egyesíteni, megtartani és erősíteni hivatott hivatal élére buktatták. És miért, miért nem, most Budapestről a pluralizmust lassító, fékező, az eddigi választásokon önmagát is túlgyőző RMDSZ mellett kampányol, átvéve annak hamis érveit is, miszerint aki nem így cselekszik, románokra voksol.
Széthúz az erdélyi magyarság? Csak ha Kaparj, kurta! vezetőit mintázza, s nem keres árván maradt, be nem szennyezett, tiszta lapot, ahová pecsétjét üthetné.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. december 19.
Tanulságkereső
Az RMDSZ-nek egy-két tanulságot le kellene vonnia, nemcsak szerénynek mondható választási eredményeiből, nemcsak az alakulgató magyar ellenzéki pártok megsemmisítésére igyekvő gyürkőzéseiből, nemcsak abból a feltétlen bizalomból, melyet a román politika iránt táplált, s mely – most bebizonyosodott – fabatkát sem ért, hanem abból a Magyarország-ellenes kampányból is, melyet, az elmúlt hónapokban olyan  nyíltan és kendőzetlenül  folytatott.
Több mint tizennyolc éves kormányzati szerepvállalásukat nem nullázhatja le senki, különösképp, aki még emlékszik, milyen lelkiállapotban élte meg a magyarság az 1989-es fordulatot, mily mélyen, gyökereiben rendült meg önmagába és megmaradása esélyeibe vetett hite. Az RMDSZ kétségtelenül hozzájárult e gyógyulási folyamat beindulásához, s a  különféle kormányokban való részvétel is mindaddig elfogadhatónak volt tekinthető, míg a hatalmi gőg túl nem burjánzott vezetőiben, elhitetvén magukkal is, hogy sorozatos megalkuvásaik nélkül nincs élet  a Székelyföldön, Erdélyben, de még Romániában sem.
Szombaton, az utolsó SZKT-n újból kormányban érezték magukat, s nagy terveket kovácsoltak. Márton Árpád képviselő például „azt a hadviselési taktikát ajánlotta megfontolásra a testületnek, amely során elvágják az ellenfél csapatainak utánpótlását”, azaz a többszínű magyar közéleti gondolkodás lehetőségét is. Markó Béla meg azt üzente: „A magyarországi politikusoknak tudniuk kellene, esélyeket játszanak el azzal, hogy gyengítenek minket. Ha a választási eredményeink mögötti okokról beszélünk: ezek között az is benne van, hogy az elmúlt éveket nem magyarországi hátszéllel politizáltuk végig, hanem egy magyarországi ellenszélben, és ez óriási különbség.” De még mennyire az, s bár nem nehéz innen eldönteni, hogy ki kezdte fújni a passzátszelet, bizonyos, hogy végigdörgölőzték a magyar szocialista kormányuralmat, s öklüket rázták, hogy nemzetegyesítő szándékkal későbbi kormányok már ne avatkozzanak az erdélyi magyarság belügyeibe. Igényt tartva közben pénzre, paripára, fegyverre. Egyébként is az utánpótlás elvágására készülni, személyi vagy csoportsértődésből következetes Magyarország-ellenes hangulatot kelteni Erdélyben, miközben folyamatosan az épp hatalmon lévő bukaresti román kormányoknak gazsulálnak, nagyon visszatetsző dolog. Most Bukarestben eldöntetett, nincs szükség az RMDSZ-re. Kelemen Hunor hétfőn estefelé csak ámult-bámult, s mintha nem is értette volna Pontáékat, hisz még a választások előtt, útban Brüsszel felé a repülőn a régi-új miniszterelnökkel megitták együttműködésükre az áldomást. Aztán másként döntöttek. S miközben teljes képviseletünkre hivatkozva mindannyiunkat beültetnének a szitába, mit Bukarestben pofoznak, nekünk, erdélyi gyalogmagyaroknak is tovább kell néznünk tanulságkeresőbe.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. december 21.
Ellopott forradalom
Az 1989-es romániai forradalom a kelet-európai rendszerváltozások között a legvéresebb volt. Az ország diktátorát, Nicolae Ceauşescut és feleségét, Elena Ceauşescut elűzték és kivégezték. Ezer ember fizetett életével a szabadságért, mégis úgy érezzük, valami nem volt rendben körülötte.
Ion Caramitruék, a bukaresti események akkori irányítói évek múltán, amikor a december 21–22-i emlékeiket csokorba gyűjtötték, azt állították, hogy a decemberi román forradalom valóban csak hat órát tartott, utána amolyan államcsínnyé alakultak a történések, a régi hatalom második vonalának emberei és a mindig éber és bevetésre kész szekusok magukhoz ragadták a hatalmat meg az események irányítását. Meglehet az is, hogy valójában a világpolitikát uraló nagyhatalmak buktatták meg a Ceauşescu-rezsimet, mégis, ha e nap eseményeit huszonhárom éves távlatból felidézzük, a szabadság édes érzése legyint meg. A végtelen, százezres tömeg erejére emlékszünk Temesvár után Bukarest, Brassó, más nagyvárosok vagy Sepsiszentgyörgy utcáin, a pártszékház előtt álló kiskatonákra, kik fegyvereiket lábhoz eresztették, jelezve, a hadsereg a nép mellé állt. S elevenen él mindenkiben, aki akkor felnőtt fejjel élte át az eseményeket, az emberek féktelen öröme, a büszkeség is, hisz az egész világ tudta: a forradalom szikrája egy magyar ember, Tőkés László temesvári református lelkész volt. Aztán jórészt ezzel az örömmel és büszkeséggel maradtunk, mert az elmúlt több mint két évtized során kiderült, a román társadalom rosszul él visszanyert szabadságával. Hol a jobb-, hol a baloldal kerekedett felül, és vezette hosszabb-rövidebb ideig az országot, de csak a vak nem látta, valamennyiüknek saját boldogulásuk és vagyonosodásuk a céljuk, s két évtized és három esztendő után is csak annyira jutottak, hogy országunkat ma is az Európai Unió egyik legszegényebb államaként tartják számon. Románia megszabadult ugyan a diktátortól, de máig birkózik a pluralista államberendezkedés és a kapitalizmus kőkemény törvényeivel. Sokan rosszabbul élnek, nagyobb bizonytalanságban, mint korábban, de szabadságban. Szabad véleményt nyilvánítaniuk, szabad kiabálniuk, szabad éhezniük, szabad az újgazdagok gátlástalan pénzszerzési akaratának áldozataivá válniuk, szabad szegénynek lenniük, vagy mértéktelen luxusban élniük, szabad féktelen nacionalista érzelmeiket világgá kiáltaniuk, szabad jobb élet reményében külföldre távozniuk. S mi, magyarok sem vagyunk szabadabbak a többségi nemzetnél. Vezetőink ugyanúgy becsaptak, megloptak, félrevezettek, korrupciógyanúba keveredtek, meggazdagodtak, ráadásul az 1989 decemberében a szabadság jegyében megalakult RMDSZ kisajátította a hazai magyar politizálást, elvert maga mellől mindenkit, aki másként gondolkodott. Mi sem voltunk, vagyunk képesek, hogy a nyakunkra ült, kétes múltú és jövőjű, bábként mozgatott, a megalkuvás nagymestereivé vált vezetőinktől megszabaduljunk. Pedig úgymond szabadok vagyunk, amit ha az igazságba és erkölcsbe vetett hittel élnénk, sikerülne emberhez méltóbbá tenni, megújítani saját kis világunkat.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. január 22.
A megbocsátásra még várni kell
Mikor már azt gondoltuk, az RMDSZ azonkívül, hogy lesi a győztes román pártok kegyeit, remélve, valamilyen úton-módon visszakerüljön a kormányba, de amúgy más, igazi meglepetést nem tud szerezni sem választóinak, sem azoknak, akik nagy fenntartásokkal figyelik tevékenységét – múlt héten, amikor Kolozsvárott lepaktált az MSZP-vel, enyhén szólva leesett az állunk.
És lőn nemzetpolitikájuk
Az MSZP megfiatalodva is Horn Gyula pártjának örököse, az meg Kádáré, az internacionalizmus magyar megtestesítőié. Kitetszik ez abból is, hogy hosszú és zivataros történetük során eddig soha nemzetpolitikával nem foglalkoztak. Most – hála a Markó Béla vezette, Kós Károly nevét viselő alapítványának – mindezt Kolozsvárott megtehették, kis felháborodás, meglehetősen nagy sajtóközöny közepette. A hírtől kissé megdermedt a levegő az amúgy is kemény telet élő Erdélyben és a Székelyföldön. Még szerencse, hogy egyben meg is világosodhattunk. Végre kiderült: Markó és köre szívből vagy színből, de szocialista. Érthető tehát, hogy miközben itthon azzal a szocialista Victor Pontával kokettálnak, a magyarországi politikai palettáról is épp azt a pártot választották ki, mely a lehető legtávolabb áll az itt élő magyarság zömétől. Nemcsak azért a fránya 2004. december 5-ért, amikor szabályos testvérgyilkosságot követtek el Kovács László és Gyurcsány Ferenc vezetésével, hanem mert akkor az egységes magyar nemzet alapját, lényegét tagadták meg, máig meg nem magyarázható okok miatt.
Ha ketten hajba kapnak, a harmadik utat tör
Hogy Mesterházy valójában mit akart, amikor eldöntötte, hogy a Kincses Városban fejti ki újnak titulált, de valóban kevés új elemet tartalmazó nemzetstratégiai céljait, csak akkor tudjuk értelmezni, ha a közelgő magyarországi választásokkal hozzuk összefüggésbe, s ha figyelembe vesszük, hogy a magyar pártvezér valójában csak meglovagolta a Fidesz és az RMDSZ viszonyát uraló feszültséget. Jöttek, láttak – hogy győztek-e, később válik el. Markóéknak – ezt a vak is láthatja – pénz kell, és még ennél is jobban áhítják a hatalomba való visszaszivárgást. Még csak nem is titkolták: abban reménykednek, hogy az a „jó, baráti viszony”, melyet Mesterházy Attila Victor Pontával ápol, hasznos lesz számukra, és ismét ott fontoskodhatnak Bukarestben. Bizonyára az is ösztökélte, hogy lelkük mélyén reménykednek a baloldal 2014-es győzelmében, s besegítenének azzal a pár százezer szavazattal, mellyel az állampolgárságot kért és kapott hazánkfiai rendelkeznek.
Melyik kilencven százalék?
Nem véletlenül vetette oda Markó Béla a tárgyalás színhelye előtt tüntető fiataloknak, hiába tiltakoznak-hangoskodnak, rájuk szavazott a hazai magyarság több mint kilencven százaléka... Választási statisztikaként igaz ugyan a volt elnök légbe röptetett adata, de valójában csak a szavazati joggal rendelkező magyarok kevéssel több mint egyharmadát jelenti, pontosan 370 000 voksot. De e füllentésnél szomorúbb és árulkodóbb, hogy az RMDSZ volt elnöke úgy tekint szavazóira, mintha azok nem térhetnének ki parancsa alól. Az ugyanis, hogy ha nincs jobb, ez is megteszi meggondolásból december 9-én a tulipánra nyomták pecsétjeiket, közel sem jelenti, hogy egy esetleges magyarországi választás során ugyanilyen szorgalommal a szocialisták szegfűjére voksolnának. Sőt, majdnem biztos, hogy csak kevesen teszik ezt. Mert Mesterházy Attila bocsánatkérése vagy nagy garral ismertetett nemzetstratégiájuk nem feledteti az emberekkel sem a december 5-i szégyenteljes népszavazást, sem azt, hogy még jelen pillanatban sem szabadultak meg régi ösztöneiktől, a Kovács László által anno meghirdetett „merjünk kicsik lenni” politikától, a nemzeti érzéseket eltiporni kész, neoliberális kegyeket kereső megalkuvásaiktól.
Él-e az egyenlő közelségtartás?
Az itthoniak azt is megkésettnek tartják, hogy huszonhárom évnek kellett eltelnie, míg a magyar szocialisták nemzetstratégiát dolgoztak ki. Ráadásul szemmel láthatóan amolyan óvatos duhaj módra: szót sem ejtenek az autonómiáról, holott azt még az RMDSZ is, ímmel-ámmal ugyan, konjunktúrától függően, főként választási kampány idején, de fölvállalja. S nemcsak ebben kaphatók megbocsáthatatlan mulasztáson a magyar szocialisták, de ama kijelentésükben is, miszerint az egyenlő „közelségtartás” szellemében viszonyulnak majd a kisebb erdélyi magyar pártokhoz is. Érdekes módon erről sem az MPP, sem az EMNP még csak nem is hallott.
Az MSZP az RMDSZ-re mint legnagyobb romániai magyar pártra összpontosít, s annak legitimitásán lovagol. Emiatt is kétséges a szocialisták ama állítása, miszerint az árkok betömését tartják legfontosabb feladatuknak. Nos, ha ennek a partnerségi kapcsolatnak a megerősítésével az RMDSZ-t mint szerény győztest besegítik vágyai netovábbjába, a román szociál-liberális kormánykoalícióba, az a bizonyos árokbetemetés jó időre újra elmarad. Az egymásra acsargó táborok még kis időre saját sáncaik mögé húzódnak, majd újra egymásnak esnének. Csak pénz, paripa és fegyver kellene, de ezekből egyelőre kevés van, s ha a szocialistáknak még így ellenzékből is sikerül anyagiakkal megtámogatniuk az RMDSZ-t, lehet ugyan, hogy tiszavirágzásszerű erőre kapnak, de az a belső megtisztulási folyamat, melyre oly sokan várnak még belső RMDSZ-es körökben is, ismét elodázódik.
Pénz? A szocik – ígérik –, ha majd hatalomra jutnak, a határon túliaknak szánt pénzek mintegy kilencven százalékát ismét az RMDSZ oszthatja el. Csakhogy az anyaországi támogatások legnagyobb hányadát – bárki is rendelkezik fölötte – ma is, tegnap is a tartós, nagy programokra, a magyarul tanuló gyermekek támogatására, az egyetemek költségvetésének biztosítására kell fordítaniuk. A közbenjáró esélyei
Az RMDSZ-ből szemlélve az eseményeket a kolozsvári találkozó úgy is értelmezhető, mint kísérlet a saját mozgásterük növelésére. Nem véletlenül ígérte Mesterházy, hogy a területi-közigazgatási átszervezés számunkra oly sok veszélyt és fenyegetést jelentő ügyében tárgyalni fog barátjával, Pontával. Nos, egy próbát megér, de Bukarest olyannyira semmibe veszi Budapestet, s annyira nincs fogadókészség bennük e témában, hogy kár abban a hitben ringatnia magát az MSZP-nek, hogy amit kormányközi kapcsolatokkal, belső ellenállással nem lehet elérni, azt pártszimpátia alapján esetleg orvosolni lehetne. Ahhoz legalább Hollande-nak vagy Obamának kellene lennie. A mi miniszterelnök-Guevaránkat és pártját esetleg világpolitikusok téríthetnék jobb belátásra, ha szóba állnának vele, nem a szomszédos és nem is oly baráti ország kis ellenzékének kis vezére, aki Kolozsvárról Markó Bélával együtt inti a magyar kormányt: ha nem becsülik meg jobban őket, néhány emberük 2014-ben másra szavaz.
Volt tehát bocsánatkérés és ígérgetés. Sokat egyik sem ér, ígérgetésekkel tele a padlás, a megbocsátás meg nehéz annak, akit hitében, lelkében, nemzeti önérzetében sértettek meg.
Simó Erzsébet
Háromszék
Erdély.ma,
2013. február 4.
Az utat is látni kell
Szatmárnémetiben, ahol tíz évvel ezelőtt az RMDSZ V. kongresszusán tiszteletbeli elnöki címének megvonásával szabályosan kiebrudalták az RMDSZ-ből Tőkés László református püspököt, tehát e szégyenteljes tett helyszínén február 2-án, szombaton Válaszd az életet, válaszd az autonómiát címmel az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács konferenciát szervezett, ahol kimondatott: a honi magyarságot csak az autonómia mentheti meg a folyamatos beolvadás, elfogyás, elnemzetietlenítés fenyegető veszélyétől, s e cél érdekében végre már cselekednünk is kellene.
Az erdélyi magyarság apátiája az elmúlt esztendőkben megnőtt. Keservesen, nehezen vészeljük át ezt a végeérhetetlennek tűnő, különféle válságokkal megterhelt átmeneti időszakot. Ráadásul megfeneklett az RMDSZ „elsöprő győzelme” és partvonalon maradása okán a bukaresti magyar politizálás is. Ott keringenek Kelemen Hunorék a kormány körül, egy-egy morzsát ugyan juttatnak számukra is, de mindez nem lehet elég.
Bár a helyi román és központi vezetés, cselédsajtójuk azt is sokallja, amit eddig elértünk. Épp szombaton Constantin Niţă energetikai miniszter az új prefektus beiktatásakor azt találta mondani: „kényes vidék Háromszék”, meg hogy „az autonómiáról szó sem lehet”.
Ilyen és ehhez hasonló kis és nagy szurkapiszkák közepette igen jó érzékre vall az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács konferenciája, ahol az 2013-as évet az autonómia esztendejének nyilvánították. Az autonómiáé, mely számunkra – Szátmárnémetitől az észak-erdélyi szórványon át Székelyföldig – az életet, a jövőt jelenti. Csak a vak nem látja, s azok, akik nem számolnak a beolvasztó politika, a kivándorlás és az alacsony gyermekvállalási kedv következményeivel – azaz elfogyásunkkal –, hogy megmaradásunk és gyarapodásunk érdekében többet kell kicsikarnunk a bukaresti hatalomtól, mint az általuk oly sokat hangoztatott tervezett, de csak félig-meddig megvalósuló decentralizálást.
Fel kell készülnünk arra, hogy a területi átszervezéssel és az alkotmány módosításával a jelenleginél rosszabb helyzetbe kerülhetünk. Megszívlelendő az EMNT konferenciájának ama felhívása, hogy az erdélyi, de az egész Kárpát-medencei magyarságnak az autonómia elérésének érdekében a cselekvés útját kell választania, s e cél érdekében egyezségre kell jutniuk a magyar politikai erőknek, újra és újra be kell nyújtani a román parlamentbe az autonómia-törvénytervezetet. Tüntetnünk, tiltakoznunk kell, s hangunknak – százezrek, milliók hangjának – Bukarestbe, de még annál is messzebbre kell jutnia. Ha másban nem is, de ebben össze kellene fogni, mert nem elég tudni a célt, az utat is látni kell.
Simó Erzsébet
Háromszék
Erdély.ma,
2013. február 8.
Bukarestben most tudták meg: autonómiát akarunk
A romániai politikában – miközben zajlott a költségvetés elfogadása – a székelyzászló-botrány körül verik a habot. A hatalmas hangzavar és epeömlés közepette Románia miniszterelnöke például több ízben kijelentette, orcátlanságnak tartja, hogy Magyarország nyíltan támogatja a székelység autonómiatörekvéseit és a székely zászló használatát; Titus Corlăţean külügyminiszter „megbízatása keretei közé” utasította Füzes Oszkár nagykövetet; a székelyföldi román szervezetek az etnikai alapon szervezett pártok azonnali betiltását követelik.
Frunda György, a miniszterelnök személyi tanácsadója és Borbély László bebizonyították, két mondaton belül is ellentmondásba tudnak keveredni, és minden alkalmat megragadnak megvallani, nem barátok ők a magyar kormánnyal, annak külügyi államtitkárával, s mindannyiunk nevében kikérik maguknak, hogy a magyar diplomácia az autonómiával, a zászlóhasználattal foglalkozzék. S majdnem, mint annak idején Ceauşescu díszmagyarjai, ijedeznek: jobb, ha a magyar kormány nem hergeli Romániát, mert – mondták anno Fazekasék – az erdélyi magyarok túszok saját hazájukban.
Kelemen Hunor szövetségi elnök azt fejtegette, nem használnak a magyarságnak a Németh Zsoltéhoz hasonló kijelentések, a székely zászló ügyét pedig nem a magyarországi politikusok fogják megoldani, hanem – no, ki? Természetesen ők. Summa summarum, azt szeretnék mindenáron bizonyítani: lám-lám, alighogy kiestek a pikszisből, azaz a román kormányból, nyakunkon a kivédhetetlen etnikai összecsapás veszélye. Az alacsonyabb rangú román politikusok hőbörgésére kár is szót vesztegetni, ki-ki hozta saját formáját, de tény: sikerült olyan magyarellenes hangulatot keltetniük, melyek párját a kilencvenes években kereshetnénk.
Még ily botrány közepette is el kell ismernünk, hosszú távon bizonyára hasznos is lehet, mert kiderült, hiába voltunk hosszú évekig kormányon, Bukarest mintha csak most hallana először autonómiaköveteléseinkről, s ha fujjogatás, hőbörgés közepette is, de legalább beszélnek róla. Sokan civilizálatlanul, mocskos szájjal, néhányan ellenben rokonszenvvel. Egy nyitottabb szellemű román újságíró igen találóan arra kérdezett rá, vajon exprefektusunk ilyen serényen távolíttatta volna el a megyei tanács gyűlésterméből az Egyesült Államok lobogóját is? Mások Kennedy elnök egykori mondásával fejezik ki rokonszenvüket: Ma én is székely vagyok!
Minden jel szerint Bukarest „a nacionalista magyar kormány szimbolikus agressziójának áldozata” szerepében szeretne Brüsszelben tetszelegni. A jövőt nem sejthetjük, de tegnap a bizottság szóvivője elutasította a békebíró szerepet, mondván: belügy, oldják meg otthon.
Ez a cirkusz, persze, előbb-utóbb kifullad. Utána a román politika új gumicsontot keres, hogy feledtesse ígéreteit.
Simó Erzsébet
Háromszék
Erdély.ma,
2013. február 14.
Marosvásárhely rossz példa
Ami Marosvásárhelyen történik, nemcsak az óvatos politizálás kudarcának iskolapéldája, hanem az önfeladásnak is. Örömmámorban úsznak, ha egy-egy intézményen, iskolán kétnyelvű felirat jelenik meg, de az orvosi és gyógyszerészeti egyetem önállósításáról lassan lemondtak, szétzilálták mind a városi, mind a megyei szervezeteiket, helyben elvesztettek majd minden, közösséget érintő választást, miközben természetesen sikerről, politikai ellenfeleik jelentéktelenségéről szónokoltak.
Bukarestbe vágytak, nem akárminek, minisztereknek, s míg a hatalmat űzték, mintha észre sem vették volna, hogy egykori szavazóik fele inkább otthon múlatja az időt, mint hogy rájuk voksoljon. Évek óta azt sulykolják az erdélyi magyarságba, hogy egységben az erő, miközben saját belső ellenzéküket, illetve a kissé nyitottabb, picivel több demokráciát igénylő híveiket mellőzik, s e fölényes kiszorítósdit még most, kormány-ellenzékben is képesek folytatni. Fogadjuk el, hogy Marosvásárhely frontváros, s azt is, hogy az elmúlt huszonegy esztendőben átbillent a demográfiai mérleg a román lakosság javára, ami nem teszi könnyűvé sem a helyi, sem a megyei RMDSZ működését. De azt is látnunk kell, hogy óvatos, defenzív politizálásuk, melyet épp Marosvásárhelyen próbáltak tökélyre vinni, végül is eredménytelennek bizonyult. Több mint nyolc éve demokratikus választásokon veszítették el a várost, tavaly nyáron Maros megye vezetése is kifutott kezükből. Politizálásuk kudarca Frunda György kettős vereségében csúcsosodott ki, s ezt követően jutottak arra a döntésre, hogy a városi szervezeteket fel kell oszlatni, és újat, szebbet, tisztábbat kell alakítani. Az elhatározást tett követte, majd gyors tisztújítás kiírása, melyet regisztrációhoz kötöttek. Hogy tülekedés ne legyen, nagy serényen múlt hét végén le is zárták azt, s hét elején, pontosabban kedden, sort kerítettek a tisztújításra, arra kényszerítve az onnan kiszorított, de a szövetséghez ragaszkodó belső ellenzéket, hogy külön regisztráljon és ülésezzék. A kemény mag vita nélkül, gyorsan új elnököt választott, aki terveit természetesen az egység megteremtésére alapozza. Az ellentábor – ugyancsak regisztrált résztvevőkkel tartott ülésükről szóló sajtótudósításokból kiderült – nem kívánja bomlasztani a szervezetet, elnököt sem választottak, csak jelezték-forma, még ők is élnek, és több demokráciát, nyitottságot óhajtanának. És természetesen egységet! Így eshetett meg, hogy a huszonhárom éves RMDSZ szellemi központjában – hisz e városban élnek eddigi politikájuk fő-fő kifőzői – azt üzenik: szervezetük „valaminek a kezdetén van”. Mintha ezzel le lehetne írni, el lehetne feledtetni kudarcot kudarcra halmozó marosvásárhelyi jelenlétüket, de főleg egységet hirdető, de széthúzást eredményező politikájukat.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. március 2.
Csak együtt lehet
Az RMDSZ oly erős szervezet, hogy meg tudja védeni az erdélyi magyar közösség érdekeit – nyilatkozta Borbély László politikai alelnök minap Sepsiszentgyörgyön. S valóban, ha e szövetség le tudná győzni ama kicsinyes hatalmi gőgöt, mely jó ideje meghatározza majd minden megnyilatkozását, a mostaninál aligha találna jobb időt s alkalmat az erdélyi magyarság erejének egyesítésére.
Ha józanul szemlélné helyzetét, fel kellene ismernie: meglévő tömegbázisát fenyegeti mostani huzakodása, illetve annak folyamatos hangoztatása, hogy parlamenti pártként nagyúri kedve utcai megmozdulásokat nem támogat. S főként el kellene felejtenie azt a nevetséges érvet, hogy olyan tüntetésen, melyet nem ő szervez, nem vesz részt. Az erdélyi magyar közösség már jó ideje csaknem félmillió aláírással megerősítette autonómiaigényét, s ennek támogatását semmiféle pragmatikus politizálás örve alatt leráznia nem szabadna. S mert az idő úgy hozta, bizonyára korrigálnia kellene azt a húsz évvel ezelőtt meghirdetett doktrínáját is, miszerint a kisebbségben feszülő indulatokat, jogköveteléseket nem az utcán, hanem a parlamentben fogják ők – csakis ők – megoldani. Azzal a mindössze 5,16 százalékos képviseleti erővel, melyre a kormánykoalíció rá sem hederít? Ácsingózniuk arra, hogy Ponta és Antonescu előbb-utóbb hajba kap, s ők ismét kenyérbe eshetnek, nem csupán álságos és méltatlan, de a hatalmi mérleg serpenyőinek állása szerint kilátástalan taktikázás is egyben. Akadnak hamis próféták, akik személyes jó közérzetre és megbecsülésre vágyva, a szövetség hóna alól kiszólva gettósodással, önzéssel vádolják a székelyföldi törekvéseket. Épp ezért a szimbólumok felmutatása vagy az autonómiaküzdelem felvállalása mellett égetően fontos lenne olyan, megyéken átívelő gazdasági, szellemi, kulturális terv kidolgozása – például a húsz éve halogatott szövetkezeti hálózat felépítése, a már meglévő Mikó-terv közös felkarolása –, mely településeinknek életet és jövőt biztosítana. Végre szigorú, szakmai kritériumok alapján, a helyi és Központi Statisztikai Hivatal adataival összevetve ki kellene deríteni e tájegység életképességének feltételeit és fejlődési irányvonalait, lehetőségeit. Az ugyanis bizonyos: a Székelyföld területi autonómiáját elő kell készíteni nemcsak tudati, de gazdasági szinten is. Ugyanígy Szilágyét, Érmellékét, Szatmárét, a szórványét. S ez, akár tetszik, akár nem a román kormánynak – mely most ígéretei elmaradása miatt a nacionalizmus mákonyával bódítja népét, s agresszív ellenállással próbál minket eme útról eltéríteni –, előbb-utóbb bekövetkezik.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. március 2.
Az Őrkő körül
Sepsiszentgyörgy lakosságának óvatos számítás szerint mintegy tíz százaléka cigány származású. Felük az Őrkőn él, a másik része szerte a városban, a látszat szerint kissé civilizáltabb, az integráció útján előbbre jutva.
Nem ritkán botlik az ember egy-egy kolduló kisgyermekbe, de felnőttbe is, ki receptet szorongat markában, s arra kér, segítsd, hogy kiválthassa, mert beteg a gyermek, a felség, az anya. A mi cigányaink, hisz az utolsó népszámláláson is zömük magyarnak vallotta magát, az iskolában magyarul tanulnak, minden választáson az RMDSZ tulipánjára ütik a pecsétet. Néhány, az ő sorsukért felelős emberrel beszélgettem helyzetükről, attól indíttatva, hogy dr. Antal Álmos, a megyei kórház orvos igazgatója egy interjú alkalmával kijelentette, az orvosi ellátáson kívül ezek az emberek sehol nem részesülnek emberhez méltó ellátásban.
Vagy esznek, vagy fűtenek
ANTAL ÁLMOS, a megyei kórház orvos igazgatója: Muszáj a cigánykérdésről beszélnünk, főként azért, mert úgy látszik, ránk, a kórházra hárul annak kötelessége, hogy megoldjuk. Én úgy látom, sehol emberhez méltó szolgáltatást nem kapnak, csak itt, a kórházban. Ennek kapcsán ellenben el kell mondanom, hogy igen súlyos dolognak tartom a gettósodást, mely azt jelenti, hogy egy településen ötvennél több olyan személy él, akinek nincs munkából származó jövedelme, s legalább felének nyolc osztálynál alacsonyabb az iskolai végzettsége. Sepsiszentgyörgyön például óriási szegregátum él, számbelileg közelíti az összlakosság tíz százalékát, Székelyszáldoboson, Bölönpatakon, Árapatakon, Szentléleken úgyszintén. Ha bajban vannak, kihez fordulnak? Mentőt hívnak, kórházba jönnek. Ez nagyon sokba kerül. Nem azt mondom, hogy a költségeket nem képes elviselni az állam, csak azt, hogy igen hátrányos körülmények között élnek, és ezt a külvilág nem hajlandó tudomásul venni. Bajaik mind itt csapódnak le a kórházban. Több mint huszonöt éve követem sorsukat, azóta dolgozom kórházban, s látom, hogy ezek az emberek elveszítették munkalehetőségeiket, gyermekeik nem járnak iskolába, de a betegségeknek ugyanúgy vagy az átlagemberhez viszonyítva még jobban ki vannak téve. – Hallani, a gyermekanyák zöme is e közösségekből kerül ki.
– Majdnem a százat súrolja csak az ebben a kórházban szülő, tizennyolc éven aluli gyermekanyák száma. Egy procedúra szerint ilyenkor értesítenünk kell a gyermekjogvédelmet, rendőrséget. De szemmel láthatóan világuk párhuzamos a mienkkel.
Ezeknek a jelentett eseteknek legnagyobb része, információink szerint egyetlenegy sem került tárgyalási fázisba, már a kivizsgálás szakaszában elakad. Nem arról van szó, hogy boldogítana bárkit is, ha egy embert bezárnak, hanem arról, hogy sem a társadalmi, sem a jogi korlát ez esetekben nem működik. Most nem arról beszélnék, hogy ezek nehezítik munkánkat, hanem a társadalmi jelenségről, miként nő folyamatosan a halmozottan hátrányos helyzetben élő szegregátumok létszáma. Miközben tudjuk, hogy a szegénység, melyben élnek, olyan mély, hogy télen például – kissé sarkítva – vagy esznek, vagy fűtenek. Mi, orvosok igyekszünk emberségesen bánni velük. Hogy ezt a személyzet vagy más betegek, látogatók, miként fogadják, más kérdés. De nem tudok még olyan intézményről, mely ezt a részfeladatot felvállalta volna. Tudom, hogy a beiskolázások száma is óriásit csökkent, azt is, hogy az e közösségekből származó középiskolásokat két kezünkön megszámlálhatjuk. Tetszik, nem tetszik, ezek az emberek is részei életünknek, városunknak, maga az Őrkő is, akár a múzeum vagy a park.
Életformájukhoz ragaszkodnak
Mindenki, aki hivatalból vagy egyszerű emberi szolidaritásból a cigánykérdéssel foglalkozik, elismeri, hogy e területen bokrosak a gondok. Az erős identiltástudattal rendelkező közösséget meglehetősen nehéz megszokott életformájából kimozdítani. Főként mert soraiban az átlagosnál is magasabb a szegénység, a munkanélküliség, a korai házasságkötés aránya, gyors a gyermekszaporulat, rosszak lakásviszonyaik. A megyeszékhely roma lakosságának mintegy fele él szinte gettóba zárva az Őrkőn, másik fele a városban szétszórva, valamivel jobb körülmények között, de ugyancsak a szegénység küszöbén tengődik. A kitörés nagyon nehéz, hisz lakást keveset kapnak, az albérlet drága, ezért elérhetetlen. A roma származású fiatalok nehezen kapnak munkát, és ha a bőrük színe miatt esetleg nem kerülnek hátrányos helyzetbe, gyenge romántudásuk áthághatatlan akadálynak bizonyul.
TANKÓ VILMOS, a város szociális osztályának vezetője mondta el, amikor a cigány emberek szociális támogatottságáról érdeklődtünk, hogy a szegény családok támogatására meglehetősen sokat költ a tanács. Sok és több fajta segélyezés létezik, de arra vonatkozó statisztikáik, hogy támogatottjaik közül ki roma, ki nem – nincs. A utolsó népszámlálás is azt mutatta, kevesen vállalják cigány voltukat. Nálunk magyarnak, a románok lakta településeken románnak vallották magukat. Igen furcsa jelenség: bár életformájukhoz ragaszkodnak, nemzeti hovatartozásukat nem vállalják. Pünkösdre szépen felöltöznek
LAURA DEME bérezett egészségügyi közvetítő. Feladata terhesanya-gondozás és az ehhez kapcsolódó teendők. Mikor munkájáról kérdezzük, szívesen beszél, de azt is fontosnak tartja elmondani, hatalmas civilizációs lemaradás tapasztalható ebben a környezetben. Munkája legeredményesebb részének azt tekinti, hogy sikerült a hagyományos és a körülményeknél jobb higiéniai szokásokra rávezetnie a kisgyermekes anyákat, hogy az orvossal együtt családtervezési ismeretekkel okosabb gyermekvállalásra próbálják nevelni a fiatal családokat, ingyen fogamzásgátlókat juttatnak a termékeny korban lévő asszonyoknak. Az eredmény még várat magára – mondja –, változatlanul magas a zsenge fiatal korban kötött házasságok száma vagy a kiskorú lányok körében a terhesség. Mindkettő következménye a korai iskolaelhagyás. Laura Deme hatszáznál is többre becsüli az őrkői gyermekek számát, akik rossz minőségű házakban élnek, s az utcáról behordott ivó- és mosdóvíz, a villanyáram hiánya megnehezíti életüket. Örömmel beszél arról, hogy valamelyes fejlődést mégis tapasztalni a cigány családok gyermekeikhez való viszonyában, bérmálásra, elsőáldozásra szépen felöltöztetik őket, de ennél is fontosabb, hogy az iskolában is ma már ritkábban látni elhanyagolt gyermekeket.
Sorsukon javítani – kötelességünk
– Valamikor olyan szenvedéllyel és tenni akarással vetette bele magát az Őrkő és az őrkői cigányok élet- és lakáskörülményeinek megváltoztatásába, hogy – nem tudom, szemébe is, de háta mögött cigány vajdának nevezték Czimbalmos Csaba akkori alpolgármestert, jelenlegi városmenedzsert. E feladatot már átadta utódjának, Tischler Ferencnek, de bizonyára elárulja, sikerült-e valamit is megvalósítania régi terveiből.
CZIMBALMOS CSABA: Elégedett nem vagyok, sorsukat látva nem is lehetek, de az elmúlt húsz esztendő alatt mégis sikerült egy-két fontos dolgot megvalósítanunk. Az utcákat úgy-ahogy, kaviccsal feltöltötték, elkészültek azok a bizonyos utcai vízcsapok, ahonnan egészséges vizet kapnak, és sajnos, csak anyagi okok miatt nem tudták ezt a vizet a háztartásokba is bevezetni, tanácsi pénzen újították fel a közösségi házat, helyben orvosi ellátáshoz is jutnak, elkészültek az első esővíz-elvezetők, s a szemétgyűjtés tekintetében mozdultak előre. Változatlanul gondot okoz, hogy a telkeket nem tudják számukra kimérni, a terület ugyanis a hadseregé, s annak idején önkényes helyfoglalás történt. Nagy, gyökeres átalakítási terveim elakadtak, az Európai Unió lakásfelújításra egy fityinget sem ad, így az emberibb lakhatási körülmények megteremtése álom maradt nemcsak számomra, de számukra is. Tény, itt él a város lakosságának legszegényebb rétege, s sorsukon javítani továbbra is feladataink közé tartozik.
Ne ebéddel csalogassuk az iskolába!
Ha csavargó, rosszul öltözött cigány gyermeket lát az ember az utcán – bár ismerjük el, egyre kevesebben vannak –, általában azzal nyugtatja lelkiismeretét – ki egyáltalán foglalkozik e népcsoport gondjaival, gyermekeinek sorsával –, hogy az iskolában vagy óvodában az Őrkőn a Caritas jóvoltából legalább naponta egy alkalommal meleg ételhez is jutnak.
KOSZTÁNDI TERÉZ-t, a közismert katolikus jótékonysági szervezet, a Caritas sepsiszentgyörgyi vezetőjét elfoglaltsága miatt meglehetősen nehezen találtuk meg, végül egy borús reggel ültünk le beszélgetni, s legnagyobb meglepetésemre megerősítette: idén az őrkői iskolás és óvodás gyermekek nem kapnak ebédet. Magyarázni kezdte, hogy az osztrák társintézményük igényesebb, és hosszú távú nevelési programot dolgozott ki Comenius néven. Úgy találták, az ebéddel való iskolába csalogatás meglehetősen primitív, eredménye alig értékelhető, és múlékony. Olyan célok megvalósítását tűzte a helyi Caritas elé, melynek hatása hosszabb távú és maradandóbb. Például a délutáni oktatásra, foglalkozásokra helyezték a hangsúlyt, iskolai mediátort alkalmaznának, de főképp összefognák, egy irányítás alá vonnák a roma gyermekek felzárkóztatási programját. Természetesen az étkeztetési program feladására ama prózai felismerés is kényszerítette, hogy az egyre több gyermek ellátása egyre több pénzbe kerül!
Akkor segítünk, ha ők is akarják
– Minden választás előtt az RMDSZ célba veszi a magyar cigányságot. Ígér nekik fűt-fát, magához édesgeti, s természetesen a tulipánra nyomják a pecsétet. Mégis – huszonhárom év alatt – életük alig javult.
TISCHLER FERENC alpolgármester: Két-három hete munkacsoportot hoztunk létre a sepsiszentgyörgyi romahelyzet feltérképezésére és megsegítésére. Folyamatban ennek a szerteágazó és alapos, ösztönző programnak a kidolgozása. A munkacsoportban alapítványok, a kórház és civil szervezetek dolgoznak. Alapelvük: csak akkor segítünk, ha ők is akarják, és igyekszünk alkalmazkodni az ő elvárásaikhoz. Első lépésként pontos nyilvántartást kell készítenünk az itt élő emberekről, mert sajnos, senki nem tudja, hányan vannak, hány közülük munkaképes, kinek van munkahelye, családonként hány gyermeket tartanak el. Programunk, mely most alakul, formálódik – ösztönző kíván lenni. Fontos például számba vennünk a tartozásaikat a szolgáltatónak. Mondanom sem kell, milliókra rúgnak a büntetésekkel együtt. Ki akarunk dolgozni egy olyan közmunkaprogramot, mellyel – ha rendesen dolgoznak – letudhatják adósságaikat, illetve a tanács rendes munka fejében átvállalja, és törleszti azt. Akik rendesen dolgoznak, azoknak munkahelyet is szerzünk. Természetesen számolunk azzal is, hogy az időhöz, a munkához való viszonyuk teljesen más, mint a mienk. Nem számítunk gyors eredményre, de abban bízunk, ha tíz év múlva másképp néz majd ki az Őrkő és az ott élők, ők is, mi is elégedettek leszünk. – Alpolgármester úr, az idei általános választások kiszámíthatatlanság okán megyénk egy roma parlamenti képviselőt, Nicolae Păunt a képviselőházba juttatott. Járt maguk felé, beszéltek a megyében élő roma lakosság gondjairól?
– Nem, pedig segíthetne, de eddig felénk sem nézett.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. március 14.
Az együvé tartozás irigyei
Szemmel láthatóan óriási zavarba hozta a romániai magyarság nagy pártját az a hatalmas tömeg, mely jogait követelve tüntetett vasárnap Marosvásárhelyen. Most vezetői és szócsövei a leghazugabb vádakkal és legképtelenebb következtetésekkel illetik szervezőit, és világvége hangulatú jóslatokkal próbálják a sikeres rendezvényt kudarccá változtatni.
„Marosvásárhelyen verbális lincselés történt, a képzeletbeli lámpavasakon magyar politikusok lógtak”– harsogja az egyik, RMDSZ-nek elkötelezett kapualji tudósító, rá se hederítve azokra a szövetségkereső baráti gesztusokra, melyekkel épp a rendezvény szónokai szolgáltak. Kovács Péter a szövetség főtitkára izzadtságszagú törekvésnek nevezte a több tízezres tüntetést, mely „nem veszi figyelembe, hogy az RMDSZ-ellenes, autonómiába csomagolt hadviselésüknek 700–800 000 magyar ember issza meg a levét.” E léitatással való fenyegetőzés nem mai keletű. Húsz éve hallja nemzeti közösségünk, de minden oldalról, ahol hatalom lapul, hogy ne szólj, ne moccanj, a bajodat majd úgy is mi látjuk el. Borbély László politikai alelnök szerint viszont az autonómia kisajátítása történt vasárnap, neki például, a távoltartónak, semmi sem maradt belőle, pedig együtt kell tüntetni a közösség jogaiért, fedezi fel az, aki csatlakozás vagy akár élükre állás helyett hetek óta választóit távolmaradásra biztatta. Bármennyire tiltakozik az RMDSZ a radikálisabb fellépés ellen, s próbálja önmagával is elhitetni, hogy nekünk is tipegve illenék járnunk, be kellene végre látnia – jó ideje már kormányban sincs –, hogy nem ártana tömegakaratot és közös erőt is felmutatnia tárgyalóképességéhez. A helyszínen készített riportok is sugallták, a résztvevők pillanatig sem ringatták magukat ama hamis illúzióban, hogy e tüntetés megoldja évtizedek óta késleltetett önrendelkezési igényeinket, de az együvé tartozás felemelővé magasztosult közös élménye, minden ellenkező vélekedés dacára, Marosvásárhely ismét fontos helyszínévé vált e küzdelemnek. Ahelyett, hogy parlamenti képviseletünk háttértámogatásként fogná fel a fel-felhorgadó tömegakaratot, pillanatnyilag a román politikum és uszálymédia szintjén minimalizálja jelentőségét. Kár. Holnap is nap lesz.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. március 22.
Marosvásárhely fekete márciusáról (Dokumentumfilm)
A felejtés ellen született Miholcsa Gyula tizenegy órás dokumentumfilmje Marosvásárhely fekete márciusáról, a rendszerváltás utáni kegyetlen magyarellenes pogromról.
A román közszolgálati televízió magyar műsorának szerkesztője a Bernády György Közművelődési Alapítvány által gyűjtött írott és filmes hagyatékot dolgozta fel, s dacára annak, hogy mai napig zároltak a hivatalos dokumentumok, tehát a korabeli hatalom gépezetének működését még mindig homály fedi, az elmúlt több mint két évtized alatt készített filmeket és visszaemlékezéseket feldolgozó megrendítő filmsorozat újra rádöbbentett, előre kitervelt, pontosan kidolgozott manipuláció révén, aljas politikai célból sikerült egymásnak ugrasztani a város és a környék magyar és román lakosságát. A március 19-i eseményeket feldolgozó rész Kincses Előd lemondatását, az RMDSZ székházának ostromát és a Sütő András elleni rettenetes, előre kitervelt gyilkossági kísérletet elevenítette fel. S azt a katonai és rendőri passzivitást, illetve felbujtó szerepet, melynek születési körülményeit csak sejtjük, de pontosan dokumentálni máig nem lehet. Homály fedi, kinek-kiknek a parancsát teljesítette Ioan Judea ezredes és társai, de tény, a Görgény-völgyi leitatott és félrevezetett románok beszállításában kiemelt szerepet játszottak. Az is már akkoriban kitetszett, hogy az Iliescu–Petre Roman-féle hatalom a magyarok megfélemlítésére játszott, s a hírhedett, azóta kimúlt, de szellemében minden román pártban tovább élő Vatra Românească, a helyi rendőrség, a fel nem oszlatott Securitate Erdély elszakításával riogatta a románságot, s nem kevesebbet, mint a magyarság szellemi vezetői: Sütő András, Kincses Előd, Király Károly, Smaranda Enache és Tőkés László megöletését tervezte. Az már a dolgok tragikomikus alakulása, hogy a capinákat és fejszéket igen jól forgató, leitatott hodákiak és ibánfalviak Bolyait is felakasztották volna. A lényeg: a román hatalom katonai és titkosszolgálati segédlettel móresre akarta tanítani a néhány nappal korábban mozgolódó szatmáriakat is, s március idusa után a néma könyves tüntetésen méltósággal felvonuló magyarságot. Mindeközben Marosvásárhelyen tartózkodott a román parlament két tagja, N. S. Dumitru és Verestóy Attila, előbbi jó ideje elhunyt, utóbbi mai napig Székelyudvarhely szenátora. A dokumentumokból kiderül: a köztudottan tragikus események idején este kocsiba ült, visszahajtott Bukarestbe. Miközben a 2500 román ostromolta RMDSZ-székházban a padlásra szorult hetvenkét embert csak a csoda mentette meg a tűzhaláltól, Verestóy, pisztollyal az oldalán, Isten a megmondhatója, merre járt, kivel tárgyalt, de személyes jelenlétével az égadta világon semmit megakadályozni nem akart vagy nem tudott. És Király Károly sem, aki akkoriban a Nemzeti Megmentési Front első alelnöke volt, s akit óránként hívtak az RMDSZ padlásán rekedtek, személy szerint Káli Király István, s aki csak annyit tudott tanácsolni nekik, forduljanak a helyi katonasághoz, illetve rendőrséghez. Kértek ők segítséget, de süket fülekre találtak mind a helyi, mind a bukaresti hatóságok részéről, mi több, Judea ezredes szabályosan a felbőszült tömeg közé vezette Sütő Andrást és társait. Öt halottja, háromszáz sebesültje volt a pogromnak. A román hatalom mai napig „sajnálatos marosvásárhelyi eseményként” emlegeti, s csak Mihăiţă Cofariut, a hodáki parasztembert siratja, aki a „barbár magyarok” áldozatává vált. Az ő sebesüléséért Cseresznyés Gyula börtönbüntetést szenvedett, s rács mögé került jó pár magyar cigány is, aki Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok! kiáltással – egy nappal később, még a katonaság közbeavatkozása előtt – eldöntötte a főtéri csata sorsát. A román karhatalom és hadsereg csak akkor avatkozott a véres küzdelembe, amikor a felbujtott román támadókat már félig kiverték a főtérről. Most Marosvásárhely szoborállítással kíván elégtételt szolgáltatni Sütő Andrásnak, aki hosszas külföldi kezelés után talpra állt ugyan, folytatta a küzdelmét is, de az 1990. március 19-i gyilkossági kísérlet nyomait haláláig viselte. Miholcsa kitűnő munkát végzett, filmje bennünk ama napok szorongásait eleveníti fel, s hozzásegít néhány új igazság felismeréséhez. És ha akadna olyan román – országos szórásban – közvetítő televízió, mely az Erdély Televízión kívül vállalná bemutatását, talán a román politikusok, szélsőségesek vagy kevésbé azok is rájönnének: ma is veszélyes a nemzeti nacionalizmus, sovinizmus tüzével játszani.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. április 5.
Kibújt a szeg Sabina nemzeti színű hajpántja alól
Mára egyértelművé vált, hogy a kovásznai ultranacionalista román csoportosulásnak sokkal hosszabb távú tervei voltak a Sabina Elena nevű kovásznai kislány nemzeti színű hajpántjával, de a szándék méregfogát a minisztériumi küldöttség, a megyei tanfelügyelőség és a közvélekedés meglehetősen jó diplomáciai érzékkel gyorsan kihúzta.
A kislány „megvédésére” indított országos mozgalom, mely Konstancától Iaşi-ig, Bukarest ötödik kerületétől Tulceáig lángra lobbanni látszott, okafogyottan kialudt. De arra mindenesetre jó volt, hogy világosan kitessék, azok az erők, melyek húsz, huszonkét évvel ezelőtt diákok és felnőttek ezreit tudták az utcára parancsolni „Erdély védelmében”, az úgynevezett magyar terjeszkedés ellen, ma is igyekeznek végezni munkájukat, mint korábban, s a fiatalság, kiről azt gondolná az ember, hogy távol került mindenfajta heves nacionalista magyarellenes érzelemtől, épp úgy manipulálható, utcára parancsolható, mint a rendszerváltás hajnalán.
Nos, most – miután az ügy lecsengeni látszott – kitetszik, többet, sokkal többet akartak elérni a hajpánt-üggyel a kislány vajnafalvi, zabolai manipulátorai. Mert lám, előállt a korábbi közvetítő, jogi képviselő, bizonyos Gheorghe Tabalai, hosszú kiáltványt fogalmazott meg, s most aláírókat toboroz annak kinyilatkoztatására, hogy a kislányt, akit iskolájában úgymond megbélyegeztek, a tanfelügyelőség sem védte meg, ráadásul tanárait a tanfelügyelőség ímmel-ámmal rótta meg. De Gheorghe Tabalai nem éri be ennyivel, már nemcsak az iskola és a tanügy ellen tüzel – az Agerpres által közzétett kiáltványában –, hanem az itt élő magyarság ellen uszít.
Irritálja, hogy „székely zászlókat és Sic-feliratú matricákat tűznek ki”, „elmagyarosítják a kovásznai utcaneveket”, „ismeretleneknek állítanak szobrokat”, „túlzásba viszik a magyar megemlékezéseket, fesztiválokat, felvonulásokat”. Ráadásul „a magyar vezetők nemzeti büszkeség rangjára emelték a román állam semmibevételét”, „megalázzák a románok nemzeti érzéseit, miközben elszegényítették a régiót, hogy ne változzék annak etnikai összetétele”, „eltorzítják a valóságot, és semmi tisztelet nincs bennük a románság és Románia iránt, valóságos stigmává tették a román nemzeti öntudatot”. Emberünk azt nyilatkozta az Agerpres hírügynökségnek, hogy már 2500 aláírást gyűjtött „kiáltványa” nyomatékosítására.
Gheorghe Tabalai magyarellenes kiáltványából, aláírásgyűjtéséből és a magyarok ellen felsorakoztatott vadjaiból kiderül, Sabina Elena hajpántja mögött ők álltak, s céljuk a Kőrösi Csoma Sándor Líceum és a megyei tanfelügyelőség lejáratása mellett országra szóló magyarellenes hangulatkeltés volt.
Azon sem kell túl sokat gondolkodni, hogy kik lehettek megbízóik.
Simó Erzsébet
Háromszék
Erdély.ma
2013. április 22.
A remény hal meg utoljára
Fegyelem, figyelem, nyilvánosság és kreativitás eszközeivel építkezne tovább az Erdélyi Magyar Néppárt – jelentette be Kolozsváron tartott második küldöttülésén a párt újraválasztott vezetője, Toró T. Tibor.
Igen nagy gondot fordítanának az elkövetkezőkben a szakmaiságra, összefogásra, szolidaritásra és természetesen a pártépítésre, hisz a csak másfél éve bejegyzett politikai alakulatnak valójában tizennégy megyében mindössze 179 helyi szervezte van, s bár némi eredményt fel tudtak mutatni a helyhatósági választásokon, mintegy 200 képviselőt juttatva az önkormányzatokba, a parlamentit már csúnyán elbukták. Félig-meddig elismerték, hogy őszi kampányuk erőtlen volt, de túl sok szót nem vesztegettek erre, inkább a jövőről beszéltek: a pártépítésről, szakpolitikák kidolgozásáról, partnerkeresésről a gazdasági élet szereplői körében a Mikó Imre gazdaságfejlesztési stratégiájukhoz, s elfogadták a párt koncepcióját Románia közigazgatási régióinak kialakításáról, a román alkotmány tervezett módosításáról. Nyíltan kiálltak az autonómiatörekevések mellett, hisz enélkül az erdélyi szórvány, de a tömbmagyarság is lassú halálra van ítélve. Bár megalakulásukkor a magyar politikai erők összefogását tűzték ki célul, eddig e tervük nem járt sikerrel, s ezért is hangsúlyozta Toró T. Tibor, hogy a március 10-i marosvásárhelyi autonómiatüntetésen a közösség újra felfedezte erejét, s nekik ezen erőre támaszkodva kell befolyást gyakorolniuk a romániai politikára. Az RMDSZ pont a kongresszus előtti hétre időzítette a Transindexben, Kelemen Hunor internetes portálján, valamint a román Adevărulban közzétett, leleplezőnek nevezett riportot, mely egymillió eurós, Magyarországról Erdélybe irányított pénzt kér számon az EMNP-n, megfeledkezve arról, hogy annak idején, amikor olyan magyar kormány vezette az anyaországot, mellyel ők ápoltak kifogástalan kapcsolatot, bővizű patakként folyt át a határon a nekik szánt forint vagy euró. Például a Medgyessy-kormány Erdély Televízió-alapításra szánt több mint 300 millió forintos adománya többszörösen megtérült, hisz az RMDSZ szócsöveként fittyet hányva a román audiovizuális törvényre, az ellenvéleményt teljesen kizárva csak gazdái dicséretét zengi. Az mindenesetre keserű tény, hogy a magyar szervezetek közti ellenségeskedés olyan fokra jutott, hogy a szövetség elnöke, Kelemen Hunor jelenlétével inkább a szocdemek kongresszusát tisztelte meg, s felszólalásában a magyarellenességéről elhíresült Crin Antonescut kérte fel az RMDSZ „újraértékelésére”, mint hogy elment volna az EMNP második kongresszusára. Toró T. Tibor, az örök optimista, a néppárt régi-új elnöke mindezek dacára – megeshet, talmi reménnyel – bízik abban, hogy „ki lehet egyensúlyozni az erdélyi magyar politikai viszonyokat, s ha ez megvan, gyermekjáték lesz akcióegységet teremteni”. Bár a próféta szólna belőle.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. április 25.
Rabló kiált tolvajt
Történelemhamisítástól félve, nemzetbiztonsági okokra hivatkozva úgy döntött a román parlament, hogy a magyar történelmi egyházak levéltárait nem szolgáltatják vissza jogos tulajdonosaiknak. A kétharmad nagy erő, s ha megspékelik nemzetféltő retorikával, úgy összekapja magát a román parlament, mint vihar előtt a juhnyáj. Tavaly, amikor még napirendre került e törvénytervezet, a demokrata liberálisok támogatták az RMDSZ ama módosító javaslatát, hogy azon egyházak, melyek megfelelő feltételeket tudnak biztosítani a régi és sérülékeny irattáraknak, a kommunista elkobzás után ismét tulajdonukba vehessék azokat.
A gyulafehérvári érsekség korszerű raktárakat is építtetett, s lám, hiába. A román államérdek úgy kívánja, hogy ezek továbbra is tulajdonukban maradjanak, s okát már a tavalyi vita alkalmával a szocdemek egyik hevességéről közismert képviselője, Mircea Duşa (jelenleg hadügyminiszter) elég kendőzetlenül meg is fogalmazta: félti az egységes román nemzetállamot a magyar egyházi levéltári anyagok visszaszolgáltatásától, mert ha azok „magánszervek” kezébe kerülnek, meghamisíthatnák például az 1918-as egyesülésre vonatkozó olyan dokumentumokat, anyakönyveket, melyek Románia egységes nemzetállam voltát bizonyítják.” S ahogyan az rossz lelkiismeretű politikusokkal gyakorta megesik, azonnal rosszindulatú feltételezésekbe is bocsátkozott: „tulajdonosaik valószínű, eltüntetnék azokat.”
Az alkotmánybíróság bizonyos formai hibák miatt tavaly visszaküldte a törvénytervezetet, benne az RMDSZ ama módosító javaslatával, hogy az egyházaknak visszaszolgáltatandó iratokról készítsenek mikrofilmmásolatot, s az maradjon az Állami Levéltárak tulajdonában, az eredetieket meg adják vissza egykori tulajdonosaiknak. A demokrata liberálisok akkor még támogatták eme módosítást, s talán mert az RMDSZ ugyancsak restitúciós ügyben nem bizonyult hűséges ellenzéki partnernek, most ők is felzárkóztak a kormánykoalíció mellé, a magyarok és más kisebbségek meg kevésnek bizonyultak voksoláskor.
A hatalmas mennyiségű dokumentum az eltelt évtizedek során meglehetősen szétszóródott, sokat ismeretlen helyen tároltak vagy megsemmisítettek, s ha az új levéltári törvény értelmében ismét átcsoportosítják, megeshet, a jövőben még nehezebb lesz kutatási célokra kikérni.
Pikáns részletkérdés: a román levéltárosok egyesülete például azért tiltakozott a visszaszolgáltatás ellen, mert elveszítenék a levéltárakban őrzött iratok felét! Merthogy többnyire csak Erdélyben és Bukovinában léteznek, azt tudjuk. Mégis, mi történhetett a „kereszténynek született” ortodox nép egyházi irataival, hogy most szavukat sem hallani? Túl alacsony ez az Úr színe előtt.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. május 23.
Majálisozik az RMDSZ
Hogy miért épp most készül az RMDSZ huszonhárom éves története legnagyobb és leglátványosabb kongresszusára, csak találgatni lehet. Valószínű, emígy kívánja meggyőzni híveit és ellenfeleit, hogy kicsi a bors, de erős, ám mintha ellentmondana annak a sokszor hangoztatott kijelentésüknek, miszerint „ellenzékben vagyunk, nem tárgyalunk senkivel”. Most mégis látványosan örvendeznek, hogy tanácskozásukat megtiszteli minden jelentős román politikai párt, s képviseltetik magukat határon túli magyar pártok is.
Jó, hogy van pénzük és kedvük rendhagyó, úgymond „huszonegyedik századi” fesztivizmusra, miközben két díszvendégük, jelesen Victor Ponta és Crin Antonescu a kirekesztés ezernyi rafinált módszerével próbálja megtörni közösségünk erejét. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem csak egy példa a sok közül, de kekeckednek a magyarokkal Szatmárnémetiben, ahol a városnapokon figyelemre sem méltatták őket, vagy Dorin Florea Marosvásárhelyén, de még Háromszéken és Csíkban is, hisz a román prefektusok naponta kétségbe vonják nemcsak a Székelyföld létezését, de hivatali nyelvhasználati jogainkat is, s győzelmet ülnek, ha egy-egy táblát kicseréltethetnek, hogy a román felül, a magyar felirat alul kerüljön. Ráadásul mint Damoklesz kardja függ fejünk fölött a régiósítás, mely asszimilálásunk pimasz és tudatos terve. Sokat még nem lehet tudni az Antonescu irányította alkotmánymódosításról, de ismerve e politikus kissé zavaros s nem ritkán agresszív nemzetpolitikáját, tartani lehet attól, hogy az ország homogenizálása nagy eszméjének rendelik alá e folyamatot is. Igaztalan lenne azt állítani, hogy az RMDSZ mindezekkel a veszélyekkel ne lenne tisztában, és hogy tizenegyedik kongresszusán ne tervezné a készülő törvények megszelídítését. Csak épp az kétséges, mennyit ér az majd Bukarestben. Most ugyanis hetvenszázalékos koalíció kormányoz, oda besorolni valóban fölösleges, de ha csődöt mond a nagy barátság, s Victor Ponta rászorul szolgálataikra, vajon kitartanak-e az ellenzéki politizálás mellett? Bizonyára nem. Máris körüludvarolják a miniszterelnököt, Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere tegnapig azzal az ürüggyel utasította el a marosvásárhelyi magyar orvosiért való tüntetést, hogy a sportcsarnokot és a körülötte lévő területet már kibérelte az RMDSZ. Szerencsére, vagy neki vagy másnak megjött a jobbik esze. Lehet bármily nagyszabású és pompás a kongresszus, megjelenhet ott a román, magyar és európai politikai élet színe-virága, szabhatnak régi-új utat maguknak, átirathatják az alapszabályukat és programjukat, alapíthatnak nőszervezetet és politikai műhelyekként tisztelt platformokat, ritkíthatják összejöveteleiket, kitetszik: újabb jelszavukat – Aki magyar, velünk van – olyannyira nem veszik komolyan, hogy épp a hazai magyar pártokat felejtették el meghívni kongresszusukra. Minden bizonnyal az egy irányba igyekvő autonómia-párbeszéd jegyében.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. május 29.
Zsákutcában
Az RMDSZ vezetői nagyon elégedettek utolsó kongresszusukkal, a főtitkár egyenesen azzal dicsekszik, hogy a huszonegyedik század látványigényeinek minden tekintetben megfelelő összejövetelük egyetlen baki nélkül zajlott, olajozottan és fegyelmezetten tehát, s kérkedik, mindenki tiszteletét tette pompás összejövetelükön, aki valamit is számít a politikában.
Csupán egy-két napnak kellett eltelnie, hogy a máz megpattanjon, s kitessék: a szövetségen belül sem mindenki tartja oly tökéletesnek és eredményesnek a tizenegyediket, mint főszóvivői és -szószólói. A legradikálisabban Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere fogalmazott, aki nem is örvendett, hogy városát tisztelték meg vele. A flancos kongresszus helyett egyesítő romániai magyar összejövetel egybehívását tartotta volna időszerűnek, mert „csak a vak nem veszi észre, hogy a hazai magyar politikum megosztott, és minden csoport mögött kisebb vagy nagyobb tömeg áll, melyről az RMDSZ igyekszik tudomást sem venni.” Ha valóban komolyan gondolja mindenki az RMDSZ-en belül és kívül, hogy az erdélyi magyarságnak kulturális, a Székelyföldnek területi autonómiára van szüksége, égetően fontos túllépni az emberi hiúságokon, személyes sértődöttségeken, s összefogni – így Ráduly. Akadnak, akik még huszonöt évnyi életet jósolnak a Székelyföldnek területi autonómia nélkül, Ráduly pesszimistább, szerinte jó esetben három-négy, esetleg öt éve van e folyamatosan nyomás alatt tartott régiónak. Csíkország e kérdésben letette voksát, várják az erősítést a székelység más területi egységeiből is, Háromszékről, Udvarhelyszékről, Maros mentéről, Gyergyóból, hogy elképzeléseiket, terveiket egységbe kovácsolva megvalósítsák. Az elmúlt két évtizednél is hosszabb idő alatt az RMDSZ soha nem akart – még most, ellenzékben sem – radikális szervezetté válni, sőt. És döbbenten halljuk, hogy autonómiastatútumát is csak ezután készül kidolgozni, holott a brassói kongresszus óta – húsz éve – programjában szerepel e cél. Mi több, akkoriban munkacsoportot is létrehoztak a dokumentum kidolgozására.
A minden áron való kormányozni vágyás s az a veszély, melytől jóakaratú bírálói megalakulása óta óvták-védték, miszerint kár beolvadnia, illeszkednie s arcára öltenie bukaresti politizálás tiri-tarka, heveny farsangi maszkját, mégis bekövetkezett, s most akár tetszik, akár nem, újra kell gondolniuk önmagukat. Mögöttük már csupán 370 ezer voks áll, míg egymilliónyi a szavazatképes magyar. Tovább morcoskodni, haragszom rádat játszani, a román politikának udvarolni, s beérni annyival, hogy néhanapján körüludvarolják őket a bukaresti pártvezérek, csak zsákutcába vezethet. Illetve vezetett.
Onnan kellene új egységet teremtve kibotorkálniuk.
Simó Erzsébet

Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. június 18.
Sírrablók
A szlovákoknak saját hősökre van szükségük, a románok szabadulni szeretnének minden olyan emlékműtől, sírtól, mely a magyar történelmi jelenlétet bizonyítja Erdélyben, a Bánságban vagy a csatolt részeken.
Ezért nem meglepő, csak felháborító, hogy a két fél pillanatok alatt megegyezett: az újaradi temetőben kihantolják, és a mai Szlovákia területén lévő szülőfalujába, Hegyesmajtényba szállítják Skultéty László egykori huszárhadnagy hamvait, aki 1738. június 27-én Gábris László néven született a Trencsény vármegyei Hegyesmajtényban, s szlovák, mert ők szlováknak tekintenek mindenkit, aki országuk mai területén látta meg a napvilágot. Például II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem is.
Teljesen fölösleges dolog most vitázni Skultéty László nemzetiségéről. Egyébként életében, a XVIII. században ennek jelentősége sem igen volt. Alakja azért él majd két évszázad után is a magyar köztudatban, mert Garay János Az obsitos című költeménye és Kodály Zoltán Háry Jánosa halhatatlanná tette.
Az erdélyi magyar közösség és a magyarországi hatóságok megkerülésével elkövetett szabályos sírrablás emiatt érint bennünket érzékenyen. És igen jellemző e történetben Dirschl Mathes, az aradi egyházkerület plébánosának szerepe, aki állítólag a sírhelymegváltás elmaradásának ürügyén javasolta szlovákiai plébános kollégájának, hogy temessék újra szülőfalujában Skultétyt. S megtehették azért is, mert obsitosunk sírját nem katonasírként, hanem műemlékként tartották számon, így a vonatkozó román–magyar egyezményt ez esetben nem lehetett érvényesíteni.
Az öreg katonát kilencvenhét éves korában, amikor már nem tudta megülni a lovat, ezrede Arad városára bízta. Sokáig gondját nem viselhették, mert alig nyolc hónap múltán meghalt, de emlékét, sírját a város őrizte és ápolta. De mert a mai Aradnak, a Falcă-féle vezetőknek az égadta világon semmit nem jelentett az öreg huszár sírja, odaadták szlovák barátaiknak, vigyék, eggyel kevesebb néma történelmi tanú emlékezteti a számukra idegen múltra, Dirschl Mathes plébános meg örülhet, a sír kiürült, eladhatja, néhány száz lejjel nagyobb lesz temetője bevétele, ráadásul az értékes márványobeliszk is megmaradt. Azt is megveszi majd valaki, a nevet egyszerűen lekaparják, ahogyan nem egy síremlékkel megesik, például a Házsongárdi temetőben.
Ocsmány cselekedet a sírrablás, a múltat rabolja. De az öreg huszár a magyar köztudatban élni fog.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. június 22.
Továbbra is vészhelyzetben
Az RMDSZ frakcióvezetője és jogászszakértője, Máté András Levente tartózkodott az alkotmánymódosítás bizottsági végszavazásakor, mert a szövetségnek nem sikerült elfogadtatnia sem a kisebbségi nyelvek regionális hivatalos nyelvként való elismertetését, sem a hagyományos térségek különleges jogállását.
Végül is csak azt cikkelyezték, amit huszonhárom év alatt elért a magyarság: az alapvető nyelvi jogokat, a nemzeti jelképeink szabad használatát (?), saját döntéshozó és végrehajtó testületek létrehozását identitásunk megőrzését érintő hatáskörökkel. Ez kevés, főként ha nem működik, de jó előre tudtuk: a Szociál-Liberális Szövetség uralta parlament nem lesz bőkezű kisebbségi jogok tekintetében, s elutasít minden olyan kezdeményezést, mely a területi autonómia megteremtésének csíráját tartalmazza. Ráadásul a régiósítás ugyancsak vitatott terve is helyet kapott a dokumentumban, ami megmaradásunkat veszélyezteti.
A hatalom lendülete mostanra mintha kissé megtört volna. Elbizonytalanodott, s megrettent a csak harmincszázalékos jelenlétet igénylő népszavazástól, s bár ígér fűt-fát, már legbelsőbb köreiben is kételkednek annak érvényes és eredményes kimenetelében, ráadásul félnek az alkotmánybírósági normakortolltól, s máris vádaskodnak, azt állítván, hogy az alkotmánybírák zöme az államelnök sugallatára hallgat, akinek – nem titok, nyilatkozott is már erről – ugyancsak visszatetsző a tervezet. Ráadásul a hónap végén Bukarestbe érkeznek a Velencei Bizottság szigorú jogászai, az Európai Parlament szakértői, s kiszivárgott: nem lelkesednek e sebtében összetákolt, de igen alaposan módosított alkotmánytervezetért.
A hazai független jogászok is úgy vélik, az alkotmánymódosítók a fékek és ellensúlyok rendszerének meggyöngítése, a parlament túlhatalmának megteremtése, az alkotmánybíróság feladatkörének megnyirbálása és az államelnök jogkörének megvonása révén magát a demokráciát fenyegetik.
Az alkotmánymódosítás atyja, Crin Antonescu elismerte, hogy az egész cécó nyertese a parlament, mely imigyen megerősíti hatalmát mind a kormánnyal, mind az elnöki hivatallal szemben. De a túlhatalom soha sem veszélytelen: mert kezükben a törvényhozás, s ha azt korlátozás és ellenőrzés nélkül gyakorolhatják, magát a szabadságot veszélyeztetik.
Márpedig abból most sincs túl sok Romániában.
Simó Erzsébet
Háromszék
Erdély.ma
2013. július 16.
Kavarnak
Bár süketnek és vaknak tetteti magát a román hatalom a romániai magyarság autonómiaigényét, illetve önkormányzatisághoz való jogköveteléseit illetően, s megszállottan ismételgetik: az új közigazgatási átszervezés eurómilliókat hoz majd az országnak, gömbölyűre dagadnak a gazdagabb, jobban fejlett megyékkel egy területi egységbe sorolt szegényebbek, a magyarság, székelység ellenállását látva, a kormány propagandagépezete már „nehézfegyverek bevetésével” próbálkozik.
Azt megszoktuk, hogy politikusaik egy része megszállottan ismételgeti: „túl sok jogot” biztosítanak az itt élő kisebbségeknek, leginkább a magyaroknak, azt is, hogy nemzetállamként határozzák meg országukat, vagy hogy örömünnepet ülnek, ha végre az RMDSZ nélkül kormányozhatnak – azt ellenben, hogy vannak olyan újságírók, politikusok, akik szentül hiszik, a gyűlölet gyógyít, erőt ad, nehéz elfogadni. Az RTV (sok tekintetben a megvetett OTV utódja) vasárnap este főműsoridőben sugározta és fél napon át toborozta nézőit a nagy eseményre, amikor is Zokogva mesélik történeteiket a magyar enklávéból szabadult románok. Vajon mi történhetett ismét szűkebb pátriánkban? Kit és mivel fakasztottunk sírásra, hogy történetét elregélni készülnek a bukaresti – magyarokkal meglehetősen ritkán találkozó, de dolgainkról oly jól értesült – román televíziósok? S mert újabb vérfagyasztó történetet nem szolgáltatott térségünk, elővettek egy 1995-ben készített dokumentumfilmet az 1940 őszén Ördögkúton és Ippen történtekről. Akkor a második bécsi döntést követően visszakapott Észak-Erdélybe bevonuló magyar honvédek megöltek Ördögkúton 93 román és 6 zsidó embert, Ippen 157 román lakost. Sem magyarázat, sem mentség nem szolgál az akkor történtekre, főként mert máig homály fedi, ki lőtt először, de 2013-ban ezzel a szomorú háborús incidenssel gyalázni a magyarokat s szemére vetni a mindenkori anyaországi kormányoknak és a hazai magyarság képviselőinek, hogy nem kértek bocsánatot a román néptől e tragédiáért, azt sugallva, hogy ezek után sok jóra itt nem számíthatunk, túllépte a román média egy részében megszokott gyűlöletgerjesztést. A felhevült műsorvezető megfeledkezett arról, hogy a második bécsi döntés román kérésre történt, nem magyarok, hanem a németek és olaszok határoztak úgy, hogy Észak-Erdélyt békés úton, katonai eszközök nélkül át kellett adniuk Magyarországnak. Háborús idők voltak, Európa-szerte milliók haltak meg, az egymás torkának eső nemzeteknek, sajnos, az emberélet keveset számított. Ma ez már történelem, de a régiósítás, a Székelyföld, a Partium elsorvasztásának vágya élő jelen, s az erdélyi magyarság készsége az ellenállásra is az. Ezért kavarnak.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. július 27.
Bukaresti irányvesztés
Felhorkant a román külügyminisztérium nevében egyik államtitkára, mert – szerinte – Románia és Magyarország statégiai partnerséget sértve, a tusványosi szabadegyetem meghívottjai bírálták az ország tervezett területi átszervezését.
A külügyér szerint az ott elhangzottak sértik a kétoladalú kapcsolatok jogi és politikai kereteit, s amúgy is úgy fest az egész szabadegyetem, mintha a magyar kormány kihelyezett gyűlése lenne.
Az eltelt több mint két évtized során általában csak a bukaresti sajtó bakafántoskodott Tusványossal kapcsolatban, most lám, a külügyminisztérium is sokallja a magyarországi hivatalosságok jelenlétét és az ország régióra osztása körül kibontakozott vitát. Nem hihetjük, hogy Titus Corlăţeánnak és beosztottjának nem jutott füléig az erdélyi magyarság eme gondja, hisz több ízben is megfogalmazták a különféle pártállású székelyföldi politikusok, legutóbb Bálványosfürdőn, s nem másnak, mint az ország miniszterelnök-helyettesének, Liviu Dragneának, hogy régiósítási tervüket ellenezzük, s minden létező békés ezközzel megpóbáljuk megakadályozni azt. S mert azóta sem változott az égadta világon semmi, illetve az alkotmánybíróság döntése nyomán kénytelenek egy évvel későbbi időpontra halasztani megvalósítását, számunkra természetes, hogy a szabadegyetem résztvevői – itthoni és magyarországi – erről beszélnek. Végül is a mi bőrünkre megy a játék: a két tömbmagyar területet, a Székelyföldet és a Partiumot támadták meg.
A bukaresti sajtó nagy megrökönyödésére még Kelemen Hunor is kijelentette: Dragneáék régiósítási terve utcára kényszeríti a hazai magyar közösséget. S bár az érdekszövetség minap látványosan távol tartotta magát, tízezernyi ember mégis kimondta: a magyar tömbök fellazítása, szétdarabolása, a román régiókba való betagolása tudatos elsorvasztásunkat jelenti. Tudva tudjuk, sem a halogatás, sem a megyék ideig-óráig való megmaradásának ígérete sorsunkon nem jobbít, változást csak az önkormányzatiság bővítése és az autonómia elnyerése hozhat. S mert ez számunkra létkérdés, akár tetszik a hatalomnak, akár nem, kénytelenek vagyunk folyamatosan erről beszélni, vitatkozni, jobb elképzeléseket felmutatni. Ennyi történik Tusnádfürdőn. Amiatt hőbörögni ma Bukarestben, mert túl sok magyar politikus tisztelte meg jelenlétével a szabadegyetemet, miközben alig néhány napja a legmagasabb szinten ígértek egyesülést a Moldovai Köztársaságnak, a túlhatalom ámokfutásának tetszik.
Pontáék régi-új nacionalizmusa, Băsescu elnök hatalomvesztés utáni szájhősködése, a külügyi államtitkár régi idők szellemét idéző magyarellenes kirohanása jelzi, politikusai mily irányvesztetten bolyonganak a huszonegyedik században.
Simó Erzsébet
Háromszék
Erdély.ma
2013. augusztus 8.
Gyanús a magyar
A hazai politikai uborkaszezon nagy híre: Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere nyakon csípett egy szekust, ki hetek óta azzal vegzálta, hogy bárhol megfordult, elkattintotta maroktelefonjába szerelt fényképezőgépét. Megkergette, utolérte, s átadta a rendőrségnek. Ahogyan Romániának ebben a szegletében gyakorta megesett, megesik – most bűnvádi eljárást készülnek indítani, no nem a pimasz és szakmailag pancser szekus, hanem amatörizmusának áldozata, a polgármester ellen.
S hogy ne mondhassuk, az égadta világon semmi nem változott e tekintetben kies hazánkban, e fülledt nyáron csoda történt: a Román Hírszerző Szolgálat kis habozás után elismerte, hogy a fényképező ember kötelékeibe tartozik. Igaz, azt állították közleményükben, hogy emberük fotózási szenvedélyét szabadidejében gyakorolta, azaz nem a „cég” megrendelésére dolgozott. Hiszi a pimasz piszi. S ahogyan az már köreikben szokásos, mentik, ahogy tudják, emberük irháját. Először is a megyei törvényszéki orvostani intézet hat-hét napon belül gyógyuló traumákat állapított meg, s most a brassói katonai kórházban ápolják szédülés, fejfájás s egyéb panaszok miatt. Hogy egy hasra esés a szégyenen kívül milyen traumákat okozhat egy derék és titkos hadfinak, kérdéses, de tény: kórházuk már sok egyenruhást mosott tisztára. Az igazságszolgáltatás malmai tehát nem a buzgómócsing hírszerzőt készülnek megregulázni, hanem az emberüket nyilvánosan megszégyenítő magyar polgármestert. Arra egyelőre kevés szót vesztegetnek, hogy mennyire demokrácia- és természetellenes, irritáló, mi több, sértő, hogy ez az intézmény – akárcsak a rendszerváltás előtt – pimasz, provokáló jelenlétével igyekszik félelmet kelteni, miközben hülyeségekkel foglalkoznak. A két-háromszorosára növelt testületnek elegendő pénze és ideje van arra, hogy ne csak megfigyelje, de riogassa is az embereket. Hogy egy árva magyar polgármester sakkban tartására ezreket költenek, a román demokrácia minőségét mutatja, s jelzi: a költségvetés kiegészítésekor számukra kiutalt pluszpénzre egyebek közt a székelyföldiek pontosabb-szigorúbb megfigyelése miatt is szükség volt. E művelet mögül a székelyföldi erőszakszervezetek erőfitogtatása kandikál ránk: lám, itt vagyunk, bármerre léptek, szemmel tartjuk minden szusszanásotokat – valahogy úgy, mint a rendszerváltás előtt, mikor még a Securitatén a magyarság megfigyelésére külön szakosztályt működtettek, s nem volt olyan megfigyeltjük, kire legalább a nacionalizmus és revizionizmus vádját rá ne húzták volna. A jelek szerint cseberből vederbe estünk: az úgynevezett új román demokráciában is gyanús a magyar.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. augusztus 12.
Kedélyborzolás Borzont körül
Több mint két hete tüzelik, rémítgetik a román közvéleményt az EMI Gyergyóalfalu mellett, Borzonton szervezett kilencedik nyári akadémiájával.
Szemrebbenés nélkül állították, 800 terrorista készül összeülni az ország szívében, s hogy szavaikat hitelesebbé tegyék, a rég betiltott Magyar Gárdáról sugároztak korabeli filmkockákat, náci voltukat igazolandó. Nem mellékesen Orbán Viktorról is elmondták, ahányszor csak alkalmuk adódott, hogy a magyar miniszterelnök szembemegy az unióval, nem szalonképes Európában, holott a Fidesznek e rendezvényhez köze nem volt, legfeljebb ellenzékének meglehetősen éles bírálatait kellett ismét végighallgatnia. A „terroristák vezére”, Vona Gábor is megkapta a magáét, csak úgy záporoztak a stúdiókban és írott sajtóban a fasiszta és náci jelzők, de megkapta a magáét a tehetetlen román állam és kormány is, mely megtűr az ország szívében egy irredenta, revizionista, az ország területi egységét veszélyeztető félkatonai tábort. Szapora ellenőrzésbe fogott Borzonton minden erőszakszervezet, rendőrség, csendőrség, titkosszolgálatok, de a vám- és pénzügyi hivatal, a fogyasztóvédelem, bizonyára kirendelték a kutyavédő egyesületet is, kérlelhetetlen szigorúsággal csapjon le, ha egy-egy elvetemült irredenta magyar nem bánna jól ebével. S mit ad Isten, félkatonai alakulatok, terroristák helyett csak békés családokat, fiatalokat, korosodó embereket találtak, s egy tizennyolc éves székelyudvarhelyi fiatalembert, aki úgymond nemkívánatos feliratú trikókat árult, s egy Fidesz-tisztségviselőt szállító sofőrt, aki nem jó helyen parkolt, de terroristáknak nyomuk sem akadt. De Vona Gábor Jobbik-elnök szombati előadása után ismét új erőre kapott a cirkusz, dühtől el-elakadó mondatokkal kommentálták Vona ama kijelentését, miszerint „az a vágya, hogy a magyarok egy hazában éljenek”, és ha a magyar érdek csak konfliktussal oldható meg, azt is vállalja fajtája megvédése érdekében... Irredenta, rasszista – zúgta a bukaresti kórus, és Vona Gábor azonnali kitoloncolását, nemkívánatos személlyé nyilvánítását követelték, bizonyítva, hogy a románság némely szívbajos képviselőjének remegni kezd a nadrágja, s elönti agyát a düh, ha az erdélyi magyarság útkeresését, jövőképét a nyári egyetemeken egy-egy előadó kissé radikálisabban fogalmazza meg. A bosszantó csak az, hogy a román társadalom egy része és a folyamatosan tiltakozásokat, állásfoglalásokat kibocsátó külügyminisztérium máig nem fogta fel, hogy uniós csatlakozásával országuk egy nyitott demokráciákat összefogó elitklubba lépett be, önként és örömmel, és ott a véleménynyilvánítás nem bűn, az elvek és ideák szabadon áramolhatnak, még akkor is, ha az egy-egy vagy sok embernek nem tetszik.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. augusztus 21.
A székely főváros elrománosítása
Marosvásárhely fokozatosan vesztette el a Székelyföld fővárosa rangját, s magyar város jellege is egyre nagyobb károkat szenved. A harmadik mandátumát töltő Dorin Florea demokrata-liberális polgármester korábbi simulékonysága szétfoszlott, s újabban egyre több nyíltan magyarellenes lépést enged meg magának. A Székelyföld központjának számító város fokozatos elrománosítása a rendszerváltás után teljesült ki, miközben az RMDSZ vezérkara e városból származott, ők határozták meg a szövetség politikai irányvonalát, s a döntő szót is ők mondták ki a háromszor is vesztes magyar polgármesterjelöltek ügyében. A tavalyi önkormányzati választások előtt a gőg és mindentudás oly méreteket öltött, hogy már a választási kampányban borítékolható volt a vereség. És újra Dorin Florea győzött. Harmadszor. A román polgármester eddig igyekezett nem kimutatni foga fehérjét, mi több, míg a régiósítás látványosan vakvágányra nem futott, abban a reményben, hogy megszerezheti a régióelnöki titulust, látványosan kiállt a Székelyföld egységének megőrzése mellett. Most sorozatosan hergeli Marosvásárhely lakosságát, újabban kitiltaná a városközpontból a Vásárhelyi Forgatagot azzal az ürüggyel, hogy a lakókat zavarja a lezárt főtér, ráadásul megsértődött, hogy a Forgatagra nem sikerült ráerőltetnie a multikulturalitást, mert a szervezők bevallottan erőteljes „magyar rendezvényt” kívánnak szervezni. Ami Florea olvasatában „a multikulturalitás és interkulturalitás európai értékeinek erőteljes elutasítását” jelenti. Hogy az a bizonyos, mifelénk sokat emlegetett multikulturalitás Európában látványosan megbukott, mintha elkerülné figyelmét. Nagyobb baj mégis az, hogy nem hajlandó észrevenni: a harmonikus együttélés érdekében nemcsak a kisebbségnek, hanem a többségnek is illenék gesztusokat tennie.
Egyebek közt például azzal, hogy nem szórná tele a várost másodrangú román személyiségek szobraival, nem heccelné az orvosi román tanári karát a magyar oktatási vonal összegzsugorításával, nem irtaná a magyar utcaneveket, nem szítana ellentéteket a vegyes iskolákban, s főként ne küzdene oly elszántan, hogy egy pillanatnyilag félig magyar város teljesen románná váljék. (1910-ben 89,31, 1948-ban 74,27, 1992-ben 51,63, mára 46,73 százaléknyi a magyar.) Nézzen Kolozsvár felé, a városközpontban zajló magyar napok, de még az István, a király bemutatója sem változtat azon a tényen, hogy a Kincses Város magyar lakossága tizenhat százalékra csökkent (miközben 1910-ben 83,38, 1948-ban 54,64, 1992-ben 22,78 százaléknyi volt).
Az etnikai tömbök erőszakos fellazítása – a nemzetközi tiltások dacára – Romániában szívósan, kitartóan, de remélhetően nem megállíthatatlanul folytatódik.
Simó Erzsébet
Háromszék
Erdély.ma
2013. szeptember 13.
Lötyög a kormány
Hatalmas mellénnyel kezdte országlását a Ponta-kormány, a hetvenszázalékos koalíciós többség elbizakodottá tette, s úgy nézett ki, a Băsescu-ellenes szövetség oly erősen láncolja egymáshoz a szociáldemokrata és liberális pártot, hogy megbontásuk szinte lehetetlen. Közben, természetesen kiderült, az ország pénztárcája túl lapos ahhoz, hogy minden központi és helyi vezetőcske igényeit ki tudják elégíteni, s az is: az esti tévéműsorokban remekül szereplő miniszterelnök teljesítménye a valóságban sokkal szerényebb, mint feltüntetni kívánja.
A választási kampányban tett 180 ígéretéből kormánya alig húszat teljesített, s minisztereinek arroganciája időnként túllépte a meglehetősen apatikussá vált lakosság tűrőképességét. Botrány botrányt követett, a korrupció inkább növekedett, mint csökkent, de a két kormányzó párt vezetője között megbonthatatlannak tűnő szövetség állta a próbát. Ponta különbékéje az államelnökkel kissé felkavarta a vizeket, Antonescu akkor is békétlenkedett, de csak halkan és rövid ideig. Közben a beindított reformok félszárnyúra sikeredtek, régiósítási tervük látványosan megbukott, félresikerültek magánosításaik, ráadásul a nyugdíjak, bérek, juttatások szinte jelentéktelen növelése okán megemelték az adókat és illetékeket. Hatalmas mellénnyel kezdte országlását a Ponta-kormány, a hetvenszázalékos koalíciós többség elbizakodottá tette, s úgy nézett ki, a Băsescu-ellenes szövetség oly erősen láncolja egymáshoz a szociáldemokrata és liberális pártot, hogy megbontásuk szinte lehetetlen. Közben, természetesen kiderült, az ország pénztárcája túl lapos ahhoz, hogy minden központi és helyi vezetőcske igényeit ki tudják elégíteni, s az is: az esti tévéműsorokban remekül szereplő miniszterelnök teljesítménye a valóságban sokkal szerényebb, mint feltüntetni kívánja.
Ez utóbbi intézkedés felhúzta az egykoron vállalkozók pártjának is tekinthető liberálisokat, de nem ugráltak, mert tudják, Ponta talonban tartja az RMDSZ-t, s ha minden kötél szakad, Antonescuék nélkül is kormányon marad. A hatalom megtartása okán a liberálisok lenyelték például, hogy a vállalkozók követelte társadalombiztosítási járulékok csökkentését a szocialisták elszabotálták, de most a verespataki beruházás körüli közfelháborodást meglovagolva Antonescu lándzsát rántott, alávaló, koszos játékkal vádolva társát a kormányzásban.
Tegnap délután, a gyerekes sárdobálást követően, s miután Dan Şova, a nagy tervek és álmok minisztere nyilvánosságra hozta az RMGC és a román állam közti szerződés némely elemeit, ismét leült a két vezér tárgyalni, beszélgetni. A jelek szerint, bár a barátság megingott, a liberálisok nem hagyják a húsosfazekat, de hogy az lássék, dolgoznak, amolyan jó román szokás szerint parlamenti különbizottságot hoznak létre aranyügyben. És vizsgálódnak, míg kedvük tartja. Végül is a kanadaiak vártak már tizenöt évet, várjanak még, van idejük. Simó Erzsébet
Háromszék
Erdély.ma
2013. szeptember 25.
Szembeszélben
A romániai magyar emberek zöme lehangoló és egyben lefegyverző lépésnek tekintette az RMDSZ ama bejelentetését, miszerint eláll az egymillió támogató aláírás összegyűjtésétől, amikor az Európai Bizottság azt üzente: hatáskörhiány okán nem foglakozik a szövetség által kidolgozott európai kisebbségvédelmi polgári kezdeményezéssel.
Szerencsére alig egy hét múltán megjött a szövetség vezetőinek jobbik esze, s bejelentették, hogy az EB kategorikus elutasítása dacára belevágnak itthon és hét tagországban az aláírásgyűjtésbe. Végül is az Európai Bizottság jogköre nincs kőbe vésve, a világ, vele együtt az unió is változhat, s előbb-utóbb bekövetkezhet, hogy nemcsak a nemzetállamok szövetségének tekintik a nagy vajúdások árán megszületni készülő laza államalakulatot, hanem valamilyen formában, a jelenkorinál természetesen hangsúlyosabban helyet kapnak a „jogok asztalánál” a kisebbségek is. Az ugyanis egyfajta politikai vakságra vall, hogy az említett testület tagjai eltekintettek attól, hogy például az UNESCO kutatása szerint is Európában 94 nyelv él, ebből 77 őshonos, 35-öt egy-egy állam határain kívül is beszélnek, összesen százmillióan, tehát minden ötödik ember kisebbségi. Ráadásul, egyetlen etnikailag „tiszta” állam sem létezik e földrészen. Talán másfelé sem sok. Jó ideje már a kontinens nagy államai, unióval vagy anélkül, de szemérmetlenül etnikai egyszínűségre törekednek, szerencsénkre e folyamat lassabban halad, mint szeretnék, ráadásul az elmúlt évtizedekben nem egy már nyelvét vesztett kisebbség is magára ébredt – walesiek, frízek, gallegók, szorbok –, élesztgetik, ápolgatják elveszni látszó anyanyelvüket, kultúrájukat. A nemzetiségek öntudatra ébrednek, tudják, hogy nyelvük, szokásaik a világörökség részeként érték, melyet őrizni illik és kell. Mi, magyarok, kiket a huszadik század szétszaggatott, de eltiporni nem tudott, szinte arra predesztináltattunk, hogy az európai kisebbségek jogküzdelmeinek, megmaradásért vívott harcának élére álljunk, s ha szembe is megyünk Európa nagy nemzeteinek gőgjével, a szándék mégiscsak összecseng az unió jelmondatával, mely azt hirdeti, hogy a sokszínűség adja egységét, s egyben reménykedjünk, kontinensünk majd a régiók Európájaként válik igazán naggyá és erőssé.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. szeptember 30.
Feljött a nők csillaga
Mert ellenzékben több idejük van pótcselekvésre a politikusoknak, úgy gondolták a romániai magyar demokraták, eljött az ideje, hogy amolyan tagszervezetként megalakítsák a magyar nők szervezetét, mely reményeik szerint jobban meg tudja majd fogalmazni a nők elnyomással, diszkriminációval szembeni álláspontját, és nem pártpolitikát művelve jobban össze tudja tartani a közösséget.
Szombaton Kolozsváron e két lényeges pontban foglalta össze a szövetség régi és új elnöke az erdélyi magyar nőknek szánt feladatokat, imigyen külön kis karámot teremtve azoknak az asszonyoknak, akik az RMDSZ színeiben részt kívánnak venni a politikai-társadalmi életben. Huszonhárom év után feljött tehát a magyar asszonyok csillaga, ha a nagy bandába még nem is veszik be őket, támogatják, pártfogolják, hogy maguk közt, ha szükségét érzik, megváltsák a világot. Rég az ideje, nyílt titok, mifelénk a nők kicsit háttérbe szorítva élik mindennapjaikat, az RMDSZ mint afféle igazi maszkulin pártparlamenti képviselet csak két-három nőt engedett be soraiba, a polgármesterek mindössze két százaléka nő, és 12–13 százalékot alig haladja meg a helyi és megyei önkormányzati képviselőnők aránya.
Különben nem lehet panaszuk, azok a nők, kik valami csoda folytán bekerültek a csúcsvezetésbe vagy a parlamentbe, városi vagy megyei önkormányzatokba, semmivel sem teljesítenek gyengébben, mint az erősebbnek nevezett nem képviselői. Kik nem bizonyítottak a katedrán, kórházi ágyak mellett, a magánszférában, a krumpliföldeken, a gyermeknevelésben. A közösség összetartása, melyet a volt szövetségi elnök jelölt ki a nőszervezet legfontosabb feladatának, olyan, mintha azt parancsolná a fának, nőjön. Ami meg a múlttal való szembenézést, a diszkrimináció és elnyomás elleni küzdelmet illeti, amolyan írott malaszt, hisz világunk jó ötven évvel elmarad Európa boldogabb fele mögött, így az itt élő asszonyok zöme, akár nagyanyáik, dédanyáik, a munka, a háztartás és a gyermeknevelés háromszögében próbálnak helytállni, s ha meghallgatják őket – márpedig erre meglehetősen ritkán kerül sor –, annyit biztosan képesek elmondani közös ügyeinkről vagy annak visszásságairól, mint a „közéletben aktívan részt vevő férfiak”. Fölösleges volt tehát a spontánul alakulgató nőszövetségekre ráönteni az RMDSZ mázát, s egyebek mellett a székelyföldiek konzervatív világlátására hivatkozva elmagyarázni, hogy miért nem állítottak nő államelnökjelöltet anno, egy eleve vesztésre ítélt választási küzdelemben. Eddigi nőpolitikájuk ugyanis inkább a férfiak székhez és titulusokhoz való ragaszkodását jelzi, s azt, hogy meg sem próbáltak igazán hiteles vagy kiemelkedő személyiségeket keresni soraikban. És most, hogy végre alakítottak egy nőszervezetet, akad-e vajon olyan férfiképviselő, polgármester, megyei vagy települési tanácstag, aki elismeri: nőszövetségük egyik vagy másik tagja talán jobban el tudná látni feladatát, jelöljék őt!
Egyébként időszerű lenne megalakítani – persze pártsemlegesen – az Igaz Magyar Férfiak Szövetségét is.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)