Az élet nem áll meg
Markó Béla úgy döntött, átadja helyét a fiatalabbaknak. Bölcs elhatározás. Sok volt ez a tizennyolc esztendő. Időközben minden más romániai párt elnöke kikopott a székéből, emlék már Ion Iliescu, Ion Diaconescu, de még Călin Popescu Tăriceanu is. S bár könnyek és hosszan tartó ütemes taps közepette búcsúztak tőle az SZKT-ban, nem árt számba venni, mivé vált az erdélyi magyarság érdekszövetségeként életre hívott, jó ideje már pártként fungáló szervezet az ő idejében.
Kétségtelen, az elnök úr személyisége rányomta bélyegét az RMDSZ-re, ezek alatt az évek alatt vált központilag irányított párttá, ezek alatt az évek alatt veszítette el szavazóbázisának több mint felét (az 1990 májusában tartott első szabad általános választásokon több mint egymillió ember voksolt a szövetség szenátusi listájára, 991 601 a képviselőházira, így a szavazatok 7,23 százalékát szerezték meg, míg 2008-ban 425 008-an voksoltak az RMDSZ-re, s 6,17 százalékra esett vissza a rájuk leadott szavazatok aránya), az ő idejében utáltak ki a szövetségből minden olyan személyiséget, aki kicsit is másként gondolkodott, ez idő alatt változott át az erdélyi magyarság miniparlamentjének tartott testület egyszerű, fentről irányított szavazógéppé. Markó elnöksége alatt lúgozódtak ki a parlamenti képviseletből a jelentős, markáns szellemi és politikai személyiségek, s alakult át — néhány kivételtől eltekintve — a menő üzletemberek gyűjtőtégelyévé. Markó elnökösködése alatt osztották fel a hazai magyar sajtót támogatandóra és eltüntetendőre, ez idő alatt vált minden új politikai csoportosulási szándék magyarellenességgé és egységbontó cselekedetté. S ami nem felejthető és nem megbocsátható, ezek alatt az esztendők alatt fordult önmagába a szövetség, söpört le minden ellenvéleményt asztaláról. S újabban, akár társai a kormányzásban, főképp állásosztogatással foglalkozik. Tetézi a bajt, hogy a párthűség örvén semmibe veszik a szakmai rátermettséget. Demokratikus párthoz illetlen módon gazdasági eszközökkel próbálják ellehetetleníteni a független sajtót, járomba hajtani a civil szervezeteket, egyházakat, s nincs egy éve, hogy meghirdették azt a kisebbségpolitikában elfogadhatatlan jelszót, miszerint aki nincs velük, az ellenük van. Hosszas elnöki mandátumának lezárása előtt Markó kicsit sértetten, kicsit dicsekedve azt mondta: ,,Sohasem hagytam, hogy mások diktáljanak, ez egyik nagy bűnöm." És igazat szólt, valóban nem neki diktáltak, ő diktált, legalábbis párton belül. Diktum-faktum. Punktum?
Simó Erzsébet, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pórázon
Úgy játszanak az RMDSZ-szel társai a hatalomgyakorlásban, mint kisegérrel a macska, kutyával a kurta lánc: szédítik, kábítják. Ha nem lenne oly nagy szükség rájuk, rég bekapták volna. De egyelőre nélkülük nem megy, s emiatt néha engednek, máskor meg úgy tesznek, mintha kedvét töltenék. Mint most a tanügyi törvénytervezet ügyében.
Tudják, Markóék kormányjelenlétüket már csak azzal tudják választóik előtt igazolni: vérrel és verítékkel sikerült a kisebbségek számára bizonyos többletjogokat biztosító tanügyi törvényt elfogadtatniuk. S közben e jogszabály amolyan pórázzá vált, mely az RMDSZ-t Emil Bocékhoz és Traian Băsescuhoz kapcsolja. És természetes, hogy a balkáni politizálás nagymesterei ki is használják a helyzetet: különféle ürügyek örvén tolják, halogatják az oktatási törvény elfogadását. Markukban tartják az RMDSZ-t, néha muszájból cirógatják, máskor orrára koppintanak, el ne bízza magát, s zsarolgatják is, ha a szükség úgy diktálja, de módjával, mert jelenlétük a kormányban kulcsfontosságú. Míg velük maradnak, ők a hatalom urai. Az erőfitogtatás eszköze most épp az alkotmánybíróság, mely 2011. január 4-re halasztotta a tanügyi törvényre vonatkozó döntést. Morognak, elégedetlenkednek az RMDSZ nagyjai, Markó azt dörmögi, fogytán türelmük, de a karácsonyra, illetve szilveszterre beígért szakítást — kompromisszumkész politizálásuk szellemében — jövő év elejére halasztották. Miközben minden szavuk, megnyilatkozásuk azt sugallja, hiszik, rendeződnek dolgaik, s eme ócska nász eltarthat még egy ideig. És bíznak — nem is oktalanul — a mindenható kilenctagú testületben, mely egy ideje csakis Băsescu szája íze szerinti döntéseket hoz. Emiatt nemcsak az ellenzék, de jeles jogászok magának az alkotmánybíróságnak a létjogosultságát vonják kétségbe, mondván, akkor lenne értelme ennek az intézménynek, ha nem kiérdemesült politikusok, pártjaikból nyugdíjba készülő harmadrangú jogászok, hanem magisztrátusi bölcsességgel és tudással rendelkező személyiségek alkotnák. Jelenleg négyen úgy táncolnak, ahogy a szocdemek és a liberálisok fújják, öten pedig úgy, ahogyan az államfő, a nagyobbik kormánypárt és függeléke, az RMDSZ diktálja. Így valóban fölöslegesek. És mi történik januárban? Természetesen, folytatódik a macska-egér harc. Új tanügyi törvénnyel vagy régivel.
Simó Erzsébet, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átvehetők a tiszteletpéldányok
A Kovászna Megye Tanácsa, Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala és az RMDSZ Háromszéki Szervezete újévi ajándékaként a Háromszéki nekigyürkőzés című kötet szerzői a sepsiszentgyörgyi Charta Könyvkiadó Gábor Áron utca 14. szám alatti székhelyén átvehetik a közel négyszáz oldalas kiadvány egy-egy kötetét.
A könyv írásainak szerzői és jelentősebb interjúalanyai a megjelenés sorrendjében: Simó Erzsébet, Ferencz Éva, Tankó Vilmos, Váncsa Árpád, Bedő Zoltán, Benkő Levente, Bogdán László, Karácsony Éva, Zsigmond Győző, Gazda József, Bodor János, Zsuffa Zoltán, Józsa Lajos, Kala Sándor, dr. Nagy Lajos, Gazda Zoltán, Tompa Ernő, Mózes László, Áros Károly, Gajzágó Márton, Bede Erika, B. Kovács András, Magyari Lajos, Puskás Attila, Fodor Pál, Torma Sándor, Iochom István, Orbán Árpád, Veszeli Lajos, Király Károly, Deák Vilma, dr. Demeter János, Kányádi Mihály, Vargha György, Forró Eszter, Kónya Ádám, Albert Levente, Márton Árpád, Gazda Árpád, Benedek Zsolt, Kiss Jenő, Nyisztor Tinka, Jakab Mihály, Czoppelt Júlia, Kovács Márta, Máthé Ferenc, Jancsó Katalin. Az időközben elhunyt szerzők tiszteletpéldányát a hozzátartozók vehetik át. A kötet szerkesztője elnézést kér mindazoktól a szerzőktől, akik írásai és visszaemlékezései terjedelmi okok miatt az 1990-es év eseményeiből (1990. január 1.—május 20.) kimaradtak. Amennyiben a második kötet szerkesztéséhez és kiadásához megfelelő támogatást találunk, 2011. március 15. tiszteletére az olvasó asztalára helyezhetjük az 1990. év háromszéki emléktöredékeit a februári tanügyi tüntetés, az első szabad március 15. és a májusi parlamenti választások eseményei köré súlypontozva. A Háromszéki nekigyürkőzés második kötetének kiadásával helyreigazítjuk azokat az aránytalanságokat, amelyek az 1989—90-es év rendszerváltozáshoz fűződő háromszéki eseményeit az országos sodrásból kiszorították vagy elhallgatták.
A kötet szerkesztője, Sylvester Lajos
Háromszéki nekigyürkőzés Emléktöredékek az 1989-90-es rendszerváltás napjaiból /Charta Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2010/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Taposott út
Elpárolgott a demokrácia az RMDSZ-ből. Centralizált, kézi vezérlésű, s ahogyan Tőkés László találóan fogalmazott: arrogáns párttá vált. Teheti, hisz Románia demokráciahiányban szenved, s a párt, melynek szekerére jó esztendeje fölkapaszkodtak, ugyanezekkel a módszerekkel terelgeti az országot.
Roppant érdekes ellenben, talán esettanulmányt is megérne, hogyan változott át Markó Béla, az egykor nyitott, demokratikus értékeket képviselő értelmiségiből erős kezű, ellentmondást nem tűrő pártvezérré, s miként rendelte alá a szövetséget az üzleti életben sikeres társai érdekeinek. S vált az RMDSZ is, akárcsak a román pártok zöme, a nagy kombinátorok és a mindenbe belenyugvók gyülekezetévé. Egy kis lázadás, mint amilyen most az Olosz Gergelyé, belefér a pakliba. És Édler András ugyancsak háromszéki parlamenti képviselő ama kifakadása is, miszerint az édesapának a saját édes fiát kell pártfogolnia, nem a szomszédét. Tudja, hisz valamikor a parlamenti választások előestéjén a szövetség, a jelenlegi helyi nagyok, a megyeitanács-elnök, a polgármester valóban ,,édesapaként" viselkedett velük, megürült képviselői helyüket azonnal felajánlották a ,,fiúknak", s mellé paripát, fegyvert. A pénzt ők hozták. És letehetjük a nagyesküt, a nagy szülői szeretetet jól körülírható gazdasági érdek kísérte. Mit is kottyintott el a HKT zűrzavarában egy felső-háromszéki polgármester: ,,Mi akkor (ti. a parlamenti választásokkor) nem kértük, de megkaptuk Olosz urat, akkor most támogassuk is." Néhányan támogatták, többen nem, de az kiderült, a lokálpatriotizmus nagy dolgokra képes, kár, hogy a minőség kigyöngyözésére nem. De ama édleri filozófia, miszerint mindenáron a mi kutyánk kölykét kell támogatni, még viccnek is rossz. (Jut eszembe: Markó Béla is az volt.) Most, hogy Markó menni készül, megsűrűsödött a levegő az RMDSZ-ben, és hirtelen mindenki a változás szükségességéről beszél. Kelemen a megreformált folytonosságot, Eckstein-Kovács a további parlamenti jelenlétet, Olosz közösséghez való visszafordulását tartja fontosnak. Csakhogy eddig is ott voltak a hatalom közelében, és vajmi keveset tettek a szövetséget eluraló fülledtség, tekintélyelvűség, arrogancia, kivagyiság ellen. A választás előtt mindenki reformot, változást, újat, jobbat ígér. És győz az, akinek győznie kell, és halad a jól kitaposott úton tovább.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Markó-doktrína, a bolond kotlós és a megveszekedett oroszlán
Különösebb megrázkódtatást senkinek sem okozhat a Maros Megyei Küldöttek Tanácsának megbeszéléséről készített, nyilvánosságra került hangfelvétel. Hogy demokráciahiánnyal küzd a szövetség, s igyekszik döntéseit a lehető legszűkebb közben, a sajtó kizárásával meghozni, eddig is tudtuk, s az is biztos, az e fajta viselkedés őket minősíti.
Bajosabb, hogy így választóikat és híveiket is megfosztják a tájékozódás jogától. És jelzi, hogy a Maros megyeiek, akik választást választás után veszítettek, akik feladták Marosvásárhelyt, de akik a jelenlegi vezérkar révén az RMDSZ csúcsvezetését adják, jobban szeretnek saját zsírjukban sülni-főni, egymás közt legénykedni, mint a demokrácia alapszabályait tiszteletben tartani. Hogy ki készítette a hangfelvételt, s miért épp a Hotnews-nek — Băsescu szócsövének — juttatta el, talány. Ha belső ember tette, azt kell gondolnunk, hogy bomladozik a szövetség kemény magjának egysége, ha valamelyik titkosszolgálat vetemedett egy kisebbségi politikai párt lehallgatására, annak a hatalomnak a romlottságát jelzi, mellyel Markóék sorsukat összekötötték. A hanganyag — ha eget-földet rengető újdonságokat nem is tartalmaz, néhány pillanat erejéig felvillantja, bizony-bizony, meztelen a király. Lehangoló Markó elégedettsége és ama elvárása, miszerint a Markó-doktrínának (eddig nem tudtuk, hogy ilyen is létezik) tovább kell élnie. Viccölődése, miszerint lehetnek RMDSZ-vezetők, kiket az asszony irányít, de íme egy utódjelölt, kinek nincs felesége, nem biztos, hogy Kelemen Hunor malmára hajtja a vizet. A román sajtó felkapta a fejét az elnök úr állítására, miszerint nem fogadtak örök hűséget Băsescunak. Számunkra nem meglepetés, hisz akkor a Markó-doktrína része az is, hogy mindig a győztessel kell összefeküdni. Jó, hogy Kelemen Hunor többször elmondta, hátha végre megértjük: ő nem Markó Béla. Meglehet, de úgy néz ki, s programja is, a bejelentett nyitás ellenére, a szövetség eddigi politikájának folytatását jelzi, s az a tény, hogy főtitkárnak (milyen rosszul cseng) a szövetség politikacsinálóinak egyikét, Borbély Lászlót nevezné ki. És meggyőződtünk arról, hogy ez a negyvenes férfiú tökéletesen elsajátította a menő politikusok alaptulajdonságát, a hízelgés tudományát: Markót a Kárpát-medence legjelentősebb politikusának nevezte. Hogy ezt ki, milyen ismérvek, kutatások alapján állapította meg, arról szó nem esik.
Eckstein most is, mint más alkalmakkal, függetlenségét hangsúlyozta, nyitottságát emelte ki, s mert a sajtó kizárása felháborította, kis demokratikus leckét is tartott a jelen lévőknek. Bebizonyosodott, nehéz szabadulnia ama vádtól, miszerint — jelen állása okán — akár az államfő trójai falova is lehet. Olosz Gergely más elfoglaltságaira hivatkozva csak programját küldte el Marosvásárhelyre, vitát nem generált igaz, de egyetlen képviselő szavazatát mégis elnyerte. Tanulságos Kelemen Attila Maros megyei RMDSZ-es nagyágyú értekezése a sajtó fölöslegességéről, s elszólása, hogy heten a vezetőségből már eldöntötték, Kelement támogatják. Érdemeit kiemelendő, elmondta, hogy párton belül, mint egy bolond kotló, azon kívül, mint megveszekedett oroszlán védi az RMDSZ-t.
Tessék mondani, ez használ?
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Forrong az ország
Az alkalmazottak az új munkatörvénykönyv ellen tüntetnek, a tanügyiek és egyetemisták az oktatási törvény ellen, a nyugdíjasok nem tudnak beletörődni, hogy 5,5 százalék egészségügyi biztosítást kell fizetniük, miközben második éve — nagy infláció közepette — befagyasztva tartják a nyugdíjakat.
Jövőre is csak azért ígérnek némi javulást — legrosszabb esetben háromszázalékos emelést —, mert közelednek a helyhatósági választások, s a demokrata-liberálisok és hű társaik a kormányzásban, az RMDSZ, a kisebbségek és az úgynevezett függetlenek pártja pontosan érzékeli, ha nem hoznak néhány életszínvonal-emelő intézkedést, keresztet vethetnek a hatalomra. A helyzet meglehetősen reménytelen. Nem a pártok, hanem az egyszerű emberek, a bérből, fizetésből és nyugdíjból élők számára. Románia — bár nagy hanggal ennek ellenkezőjét állítják a kormányoldal képviselői — közel sem mászott ki a válságból, talán annyi igaz, hogy a megszorítások árán megállt a gazdasági visszaesés, de a növekedés oly jelentéktelen — ha igaz, 0,1 százalék —, hogy mérni is alig lehet, nemhogy érezni. És nyakunkon a kőolaj-áremelés sokkja, az észak-afrikai és közel-keleti felfordulás miatt olyan árakat érhet el a benzin és földgáz, milyet halandó ember hetekkel ezelőtt el sem képzelt. És megállíthatatlanul nő a világpiacon a búza, a napraforgómag tőzsdei ára, jelenleg kétszerese a tavalyinak. De Románia füle botját sem mozdítja, mintha sosem lett volna mezőgazdasága, külföldről fedezi élelmiszer-szükségletének nyolcvan százalékát. Hajmeresztő árakon. Nő a nincstelenség, a liberális kormány hárommillió szegényt hagyott a Boc-kormányra, ők pedig ahelyett, hogy valamelyest enyhítették volna a kapitalizmus eme rákfenéjét, újabb egymillióval növelték a nélkülöző emberek számát, s ha nem változtatnak szociálpolitikájukon, hónapokon belül újabb egymillió ember lesz kénytelen életét a létminimum határán tengetni. Szomorú és kétségbeesett világ a mienk, s a hatalom mintha nem értene a szóból. Decemberben egy kétségbeesett ember a parlament erkélyéről vetette le magát, most egy hatvankét éves honfitársunk eutanáziát, azaz kegyes halált kér a hatóságoktól, mert sem munkanélküli-segélyhez, sem szociális támogatáshoz, sem korkedvezményes nyugdíjhoz nem jut. De folyik a nagy korrupcióellenes harc. Az országnagyok most kaptak észbe, hogy pártfogoltjaik kilopták a szemüket.
Simó Erzsébet, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Akik nem akarnak magyarul tanulni
Meghökkentő, elkeserítő a háromszéki főtanfelügyelő közlése, miszerint e vidéken a román iskolák tanulóinak harminc százaléka magyar családok ivadéka, esetleg vegyes házasságokból született gyermek. Bizonyára nagyon sok szülőt nem világosított fel senki az anyanyelvű oktatás előnyeiről, nem tudják, nem hallották és nem olvasták, hogy mindenki anyanyelvén válhat megalapozott ismeretekkel rendelkező felnőtté. Esetleg tudóssá.
A rendszerváltás előtt jogfosztásként éltük meg valamennyien, hogy lassan, de biztosan számolták fel a magyar tannyelvű középiskolai osztályokat, minden fél osztálykáért, minden helyért elkeseredett küzdelem folyt. Ma önként és dalolva íratják román iskolába az aggódó szülők gyermekeiket. Az elmúlt esztendőkben sajnos a szükségesnél kevesebbet beszéltünk minderről. Gondoltuk, elég, ha nyitva állt és áll az iskolák kapuja, válogathat a szülő, gyermek, hogy hol folytatja tanulmányait. És lám, most azzal kell szembesülnünk, a székelyföldi magyar szülő annyira aggódik csemetéje jövőjéért, hogy jobb sorsa reményében román iskolába íratja gyermekét. Tudjon románul — mondják —, akkor lesz jövője ebben az országban. Hogy magyarul nem tud, hogy anyanyelvét rosszul beszéli, nem ír és nem olvas, hogy kiesik a nemzeti kultúrából, elidegenül népétől, úgy látszik, sok szülőnek nem okoz gondot. És azt sem mérik fel, hogy az asszimiláció fájdalmas, lassan pusztító. S bár az államalkotó nép örömmel nyugtázza a folyamatot, le is nézi a kisebbségi sorsból kiszakadni óhajtókat. Rég kiderítették a pedagógia tudós emberei, hogy a legbiztosabb és legmegalapozottabb tudást anyanyelvén szerezheti meg a gyermek, hogy a román iskolát végzők eredményei például a román egyetemeken alatta maradnak a magyar iskolába járókénak. Ezt a kolozsvári építészeti egyetem magyar oktatóinak sokéves felmérése igazolja. S nem ártana emlékezni Hegyeli Attila, egykor Csángóföldön tanító magyar szakos tanár ama megfigyelésére, hogy e vidék román iskoláiban tanuló csángó gyermekek matematikatudása nagyságrendekkel lemaradt a román anyanyelvű társaiké mögött, mert a fogalomkialakítás és a tudás rögzülésének folyamatát megzavarta a kétnyelvűség. Ha gyermekeink egy része nem kíván magyarul tanulni, ha szüleiket nem érdekli iskoláink, nyelvünk és nemzeti létünk jövője, teljesen fölösleges a Székelyföld területi autonómiájáról, belső anyaország megteremtéséről, személyi vagy kulturális autonómiáról álmodozni.
Simó Erzsébet, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Cirkusz a parlamentben
Úgy tűnt, az eddig megszokott módszerrel, a kormánypárti képviselők padhoz kötésével elbukik a bizalmatlansági indítvány, Emil Boc és társai a kormányzásban vagy folytatják országlásukat, vagy a nagy Kormányos kénye-kedve szerint lemondanak, és átadják a hatalmat egy új, független szakértőnek kikiáltott miniszterelnöknek.
De a nacionalizmus szent érzése fölülkerekedett a praktikus megoldáson, és Puiu Haşotti képében beütött az istennyila a parlamentbe. A liberális képviselő Crin Antonescu egész napos uszítása után, miszerint Kövér László után Orbán Viktor is Erdély anyaországhoz való csatolását serkentő kijelentéseket tett volna, tiltakozó nyilatkozat elfogadását javasolta, s ezzel felborult az ülés rendje. A kormánykoalíció zavartan kereste a kiutat, nem volt ínyére a napirend-módosítás. Roberta Anastase fenyegetőzött, távozik, ha nem vezetheti az ülést, az ellenzék diadalt ült, kéjesen élvezte a hatalmi körökben keltett zavart. Közben Borbély Károly, az RMDSZ egyik ifjú titánja egyik tévéstúdióban a szövetség, Orbán Viktor és kormánya közti feszültségeket ecsetelte, s megtette, amit mostanság okosabb társai nem szoktak, papagájként ismételgette Traian Băsescu emlékezetes mondatait, miszerint ők igazán nem akarnak több autonómiát a Székelyföldnek sem, mint Caracalnak. Markó Béla a parlament pulpitusáról hazaszeretetét bizonygatta, s Frunda okos ügyvédként mentette a menthetőt, Emil Boc szabályosan elmenekült, valószínű, telefonált, utasításokat várt a Cotroceni-palotából. Nagy későre elmondta, Orbán Viktor hivatalos üzenetében semmi elítélésre okot adó mondat nem szerepel. Valójában hatalmas blöff volt a liberálisok kavarta cirkusz, Kövér László annyit mondott: a magyar kormány támogatja az erdélyi magyarság autonómiaigényeit, beleértve a területi autonómiát is, Orbán meg azt üzente: ,,most tovább törlesztjük tartozásunkat a nemzet felé". Ami Haşotti és társai szemében Erdély Magyarországhoz való csatolását jelenti. A nacionalista kártya bejött. Két-három órán keresztül a parlamentben habzó szájjal szidhatták Magyarországot, Kövér Lászlót, Orbán Viktort. Cirkusz volt a javából, nevetséges, csak kacagni nem lehetett. Tovább villog a magyar kártya, melegedik tök ász, makk ász, rőzséjük füstje bármikor elfedi az ország bajait.
Simó Erzsébet, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hisztérikus nemzetféltés
Nevetséges az a hisztéria, amit a román újságírók, hírelemzők és politikusok rendeztek szerdán, a régiós átalakítás egyeztetése alatt és után. Korábban napokig Traian Băsescun és Emil Bocon köszörülték nyelvüket a köztudatba váratlanul bedobott nyolcmegyés terv miatt, ám amikor kiderült, hogy az RMDSZ e kérdésben megvetette a lábát, elkezdte siratóénekét a gyászos kórus, és késő éjszakáig a magyarokon és az RMDSZ-en köszörülték nyelvüket.
Már-már temették az egységesnek, oszthatatlannak hitt nemzetállamukat, s vízióikban ott lebegett Nagy-Magyarország réme. Fájt nekik – bármennyire utálják Bocot, a demokrata-liberálisokat, magát Băsescut –, hogy az RMDSZ-nek sikerült legalább annyit elérnie, ne a kormány felelősségvállalásával kerüljön a parlament elé a törvénytervezet. Már-már kiloccsant a tévéstúdiókból a kétségbeesett nemzetféltés, a magyarellenesség. Megzsarolta az RMDSZ a kormányt – sziszegték. S mert a román sajtó kisebb-nagyobb diverziókra mindig kész, az igen jól informáltnak tekintett internetes újság, a Gândul tálcán kínálta az újabb és újabb döbbeneteket: Brassó polgármestere, Gheorghe Scripcaru azt találta javasolni – zárt ajtók mögött –: miért ne lehetne Székelyföldet Székelyföldnek nevezni? Emil Boc “túl sokat engedtünk már eddig is nekik” megjegyzéssel azonnal elutasította, mégis jó ideig még rágták a gumicsontot. Hamarosan jobb csemegét kínált a Gândul, egy ropogósan friss Tamás Sándor-nyilatkozatot. A megyei tanácselnök arról beszélt a lap brassói tudósítójának, hogy e térség lakossága kiáll az egységes Székelyföldért, ha kell, tüntetni fog, ha szükség lesz rá, a polgári engedetlenséghez folyamodik. S mert vagy az elnök úr fogalmazott lazábban, vagy az újságíró színezte ki nyilatkozatát, majdnem sírva fakadtak ama állítólagos kijelentése miatt, miszerint “előbb fegyver nélkül vonul utcára a nép, aztán meglátjuk...” (Nyomban hibaigazítást kért.) Fegyvereik vannak, szörnyű! – mi lesz ebből, kitépik a haza szent testéből a középső három megyét, odacsapják Magyarországhoz, s a Partiumot sem hagyják békén, ott is követelőznek, borzasztó ez a magyar kisebbség, huszonegy éve vezeti orránál fogva Romániát, minden kormányt kiszolgált, a jelenlegit is, mégsem ül nyugton. Pedig az Európai Unióban is megmondták, ez az ország mindent megadott kisebbségeinek. Beszélhetett Borbély László, Antal István, Frunda György, a rémület és pánik nem ült el. Éjfélig osztották a semmit, siratták a hazát, s féltették a hétszázalékos parlamenti képviselettel rendelkező RMDSZ-től. A szövetség valójában csak időt nyert. Boc még aznap este a közszolgálati televízióban elmondta: nem mondanak le a nyolcmegyés területi átszervezésről, mert ez az ország korszerűsítésének egyetlen lehetséges módja. A hírek szerint júliusban rendkívüli parlamenti ülésszakot akarnak összehívni, s arra számítva, hogy az ellenzék nyári szabadságát nem szakítja meg, áterőltethetik a törvényt.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tejben-vajban
Bukaresti kormánykörökben manapság fél- vagy álsikerekkel bátorítják magukat a kormánypárti politikusok. E kór az RMDSZ-t is utolérte, s ha nem Kelemen Hunor ecseteli a demokrata liberálisokkal való közös kormányzás áldásait és eredményeit, akkor a visszavonulófélben lévő Markó tart politikai eligazítást az egyre közönyösebb hazai magyarságnak.
Minap Marosfőn az EU-táborban azt próbálta a fiatalokba sulykolni, semmi szükség újabb erdélyi magyar pártra, és teljesen fölösleges a magyar parlament ama törekvése is, hogy valamiféle választási jogot biztosítson a határon túliaknak. Bukarestben dől el minden, nincs miért Brüsszelbe és Budapestre szaladgálni – oktatta az ifjakat a sokat tapasztalt politikus ama nem is rejtett szándékkal, hogy majd, ha erre alkalmuk adódik, tudják, nekik is illik elutasítaniuk a jobboldali magyar kormány minden ránk vonatkozó kezdeményezését. Mert – harsogják úton-útfélen – megosztják az erdélyi, romániai magyarságot. Érezzük, tapasztaljuk, tudjuk jó ideje – az RMDSZ sem osztozni, sem tárgyalni nem hajlandó senkivel, aki magyar. De megtiszteltetésnek veszik, ha a kormányzó párt szóba áll velük. S lubickolnak abban a tudatban, hogy hat százalékukkal akár királybuktatók lehetnének. De nem lesznek, s fennen hirdetik, számukra a szövetségesi hűség parancs. Bukarest jó. Budapest ellen ágálnak, Tőkést, ha lehetne, földbe tipornák, mert "a magyarországi politikusok támogatásával erőnek erejével szét akarják verni az egységes erdélyi magyar politikát". Miről beszélnek? A hazai magyar politikai életben rég nincs egység, s a bizalom is elvásott. A sok rossz ellensúlyozására, ami az elmúlt két esztendőben fejünkre szakadt, azzal állnak elő, hogy ők akadályozták meg Băsescu régiósítási tervét. Bár igaz lenne, de hallani, a minisztériumok már dolgoznak a nagy átszervezés tervén, a kormányintézményeket a jelenlegi gazdasági régióközpontokba telepítenék át. Ezrek kerülnek utcára ismét. És – eddig legalábbis – az RMDSZ vezetői szót sem ejtenek arról, mi lesz a két és fél székely megye sorsa, ha Gyulafehérvár fővárosunkká válik. És ágálnak a szövetség színeiben hatalomhoz jutott helyi potentátok. Dicsekednek, minden munkanapon egymillió euró folyik be megyénkbe. A jó Bukarestből. Számukra tehát örökkön ünnep- és vasárnap az élet.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Színe és fonákja
Az RMDSZ szeret kormányon lenni, s a hazai magyar közvélemény is jószerével elfogadta azt a tételt, miszerint kisebbségi szervezetnek, pártnak, ha közössége számára valamit el akar érni, részt kell vennie a hatalomban.
Ezekben a hetekben, hónapokban ellenben kiderült, dolgaink így sem haladnak. A kisebbségi törvényt nyolc éve már csalétekként használják az éppen hatalmat gyakorló román pártok; a tanügyi törvény, mely a szövetség egyik dédelgetett célkitűzése volt, néhol – például Marosvásárhelyen – visszájára fordult; a területi szervezetek együttműködése egyre döcögőbb – hallani, Kolozsvárott bomlik a koalíció, Biharban sem jobb a helyzet; a Mikó-kollégium körüli botrány után mintha teljesen leállt volna az egyházi javak visszaszolgáltatása. Atyánkfia, Benedek Levente igaz, rács mögé került egy korrupciós ügy miatt, de önző, elvakult harca ezt a folyamatot is látványosan visszavetette, s ma is, akár öt vagy tíz évvel ezelőtt, több mint nyolcezer egyházi ingatlan vár visszaszolgáltatásra. De nincs áldás azon sem, amit visszakaptunk, Bölönben például az RMDSZ-es polgármester fütyül arra, hogy tanácsilag elkülönített pénz szolgál az egyházi tulajdonba visszaszolgáltatott, felújított gyönyörű iskolaépület bérbevételére, póttanodát improvizál, bizonyítékául annak, hogy nem kell nekünk külső ellenség, magunk is fölfaljuk egymást. Király András államtitkár az idei botrányos érettségi után azzal dicsekedett, hogy az erdélyi magyar iskolákban él még a tanulás kultusza, azaz mi jobbak vagyunk. Aztán az egyetemi felvételik után kiderült: orvosira jelentkező gyermekeink eredménye jóval gyengébb román társaikénál. A kormány asztalának sarkán unatkozó miniszterelnök-helyettes kiharcolt pár tucat fizetéses helyet a magyaroknak, de sokan nem élhetnek a lehetőséggel, mert nincs pénz. Cseke lemondása kudarc, de tudnivaló, utódja sem jut többre, neve neki is kuss lesz, irányt a Cotroceni-palota szab. Közben ismét eluralkodott a közéletben a magyarellenes retorika. Szobrokat, helységnévtáblákat, emlékműveket gyaláznak meg, az igazságos Mátyás szobra előtt ott ágál Iorga nacionalista és hamis kinyilatkoztatása. Domnul Hunor Don Quijote-ként vív a szélmalmokkal, az RMDSZ kompromisszumokat köt, és nyakunkon a magyar megyéket a román tengerbe beolvasztani szándékozó területi átszervezés s a népszámlálás. A megye vezetői hatalmas sikerként élik meg, hogy lovasvágtát szervezhetnek, falunapokat tarthatnak, és soron kívül csöpögtetett kormánypénzekből egy-egy ebül szerzett épületből luxusirodaházat varázsolhatnak. Mert kormányban lenni jó! És hasznos. Nekik.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nehéz az árulás!
Vajon fukarok, meghunyászkodók a sepsiszentgyörgyi kereskedők, vagy egyszerűen csak közönyösek? Ha megkérdezzük, miért nem írják ki az áruik nevét magyarul is, leggyakrabban a kiadásokra hivatkoznak, legyen az nagyobb üzlet, mint mondjuk a Bertis, a Bem Balogh vagy kisebb, tömbházak földszintjén átalakított kétszobás lakásban meghúzódó vegyesüzletecskék.
Pár évvel ezelőtt a Trident és Profi előtt tüntettek a fiatalok, követelték, hogy anyanyelvünkön is írják ki a termék árát, s alkalmazottjaik ismerjék az itt élő közösség nyelvét. Hogy közben saját magyar kereskedőink eltekintenek az anyanyelvünk használatától, észrevétlen maradt, s mára oda jutottunk, hogy még a Magyarországról importált kolbász neve is karnac hazsdu néven szerepel az üzletek hűtőpultjának árukínálata között.
Románia törvényei nem tiltják a kétnyelvűséget, s ma már huszonegy év után mindenki azt gondolja, e területen elértük, amit lehet. Igen ám, de a krajcároskodó kereskedő fölülírja a kínkeservesen kiharcolt jogokat, mert egyszerűbb a szállítólevelekről, a csomagolásról átmásolni az áru nevét és árát, hagyja, hogy a kedves vagy épp kedvetlen vásárló maga süsse ki, mi rejtőzik egy-egy román megnevezés mögött. Ha mulasztásukat valaki – sajnos, igen kevesen – szóvá teszi, megsértődnek. Maga el sem tudja képzelni, milyen nehéz munka az árulás. Dehogy nem. És förtelmes. Máshol fölényes és kioktató a válasz: Romániában élünk, nem? Igen, de..., hagyjuk. Éljen a profit, a szabad kereskedelem és a magyar kereskedő, ki sutba vágja anyanyelvét, kinek fontosabb néhány garas, mint a vásárló, ki a szent nyereség jegyében megfosztja vevőit attól a kis örömtől, hogy legalább itt, Székelyföldön kenyeret, cukrot, rizst, virslit vagy párizsit, cérnakolbászt, avagy uborkát magyarul vásároljon. S míg az alprefektus – a román kormány helyi ökleként – számon kéri az önkormányzatoktól, egy-egy román üzletlánctól, hogy miért használja a magyar nyelvet is, azok az emberek, kik a mi kis pénzünknek hála maradhatnak meg a piacon, fütyülnek ránk, nyelvünkre, szokásainkra, igényeinkre s nem utolsósorban jogainkra. Mert Romániában élnek, nem a Székelyföldön. Ha néhány napig, esetleg hétig nem tenné be magyar ember a lábát ezekbe az üzletekbe, holtbiztos rájönnének a tulajdonosok, kereskedők, nem "árulni" kell, hanem a vásárlót szolgálni.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Búcsú Birtalan Ákostól
Augusztus 24-én, negyvenkilenc éves korában hunyt el, de csak harminckilenc évet élt Birtalan Ákos. Mintha sejtette volna rossz sorsát, rövid férfikorát a következetes és kemény közösségéért folytatott munka határozta meg. Felelősen gondolkodó ember, jól képzett közgazdász volt, s a kezdetek RMDSZ-képviselőjeként sem átlagos.
Megeshet, ha tíz évvel ezelőtt nem zuhan rá a könyörtelen agyvérzés, a szövetség sorsa is másképp alakul. Mert nem pártban, főként nem egypártrendszerben gondolkodott, mert megújulást, változást akart, mert szolgálatot, és nem hatalmat akart. Ő volt az az RMDSZ-képviselő, aki lapunkban hetente parlamenti beszámolót közölt, mert tudta, kötelessége választóit tájékoztatni minden lépéséről, a parlamenti széljárás minden rezdüléséről.
Rövid életével és kurtára szabott munkásságával is bizonyította: Erdély és Székelyföld gazdasági felemelkedése a magyarság e vidéken való megmaradásának egyetlen lehetséges útja. Ezért harcolta ki, hogy a Babeş–Bolyai Tudományegyetemnek közgazdasági szaka legyen Sepsiszentgyörgyön, ezért kutatta Erdővidék gazdasági felemelkedésének lehetőségeit, ezért volt szívügye az erdők visszaszolgáltatása, a közbirtokosság újraélesztése. S már súlyos betegen ő volt három megyében az egyetlen RMDSZ-politikus, ki a Székely Nemzeti Tanács felkérésére vállalta, hogy Székelyföld autonómiastatútum-tervezetét a román parlament elé terjessze. Hogy ne jussanak 25–30 év alatt a csángók sorsára a székelyek – írta akkori közleményében.
Kétezer tavaszán zúdult rá a végzet, egy forró augusztus végi napon teljesítette ki munkáját a halál. Kedves Birtalan Ákos, a magad mögött hagyott békétlenség ellenére, nyugodj békében!
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az arany, az ördög és az RMDSZ
Az arany az ördög szeme, mindig bajt hoz az emberekre – tartja egy régi mondás, s mintha ma sem lenne másképp. A múlt héten e nemesfém szabályosan szétrobbantotta az RMDSZ látszólagos belső egységét. Eckstein-Kovács fellázadt, Kelemen Hunor meg ajtót mutatott neki. Buta komédia.
Az államfő kisebbségi tanácsadója eddig szótlanul, mi több, vidáman tűrte közvetlen főnöke, az államfő aberrációit. Most a verespataki arany okán felbogozta farkát, és benyújtotta lemondását. Mert – jelentette ki – nem ért egyet Băsescu terveivel, s nem lehet tanácsadó, kinek véleménye szögesen ellentétes azéval, akinek tanácsait osztogatja. Eddig, ha főnöke népszerűtlen döntéseiről kérdezték, elegánsnak tetsző sasszéval rázta le az érdeklődőt: ő csak kisebbségi ügyekben osztogat tanácsokat, nem tiszte, a fizetéscsökkentések, nyugdíjadóztatások, elbocsátások dolgában vagy egyéb kérdésekben okoskodnia, s mosolygott derűsen, de hallgatott, s nem hagyta el jókedve gazdája némely magyarellenes kirohanásakor sem. Hihető tehát ama román újságírókörökben terjedő történet, miszerint az arany bűvkörébe került Băsescu Eckstein ellenérveit hallva, Magyarországra küldte, mert úgymond azok érdekeit képviseli. S ilyenkor a leglojálisabbaknál is elszakadhat a cérna. De megbabonázta az arany Kelemen Hunort is. Fel is út, le is út – mondta Ecksteinnek –, holott az égadta világon semmit sem árt az RMDSZ-nek, hogy egyik-másik embere nem repes az örömtől a verespataki ciános aranykitermelés hallatán. Egyrészt, mert ezt a belső demokrácia jeleként értelmezhette volna mind a tagság, mind a román közvélemény, másrészt, mert némely szélsőséges hangvételre hangolt román politikus és nemzetféltő közbeszóló olyannyira elrugaszkodott e jelenség elemzésével, hogy arra a következtetésre jutott: azért ellenzik itt és most az arany kitermelését a honi magyarok, hogy ha, ne adj’ isten, történne valami, övék legyen, ők bányásztathassák majd ki e hatalmas kincset. Hát nem bájos? Különben is kár szigorkodnia Kelemen Hunornak. Miniszterként letette a garast a ciános kitermelés és a Gold mellett. Önként vagy körülményektől kényszerítve, lelke rajta. De az RMDSZ elnökeként mégis tartozik némi magyarázattal. Mert beiktatásakor és utána mintha azt ígérte volna, hogy új korszakot nyit a szövetség életében: nyitottabb, társkeresőbb, türelmesebb, vitára és az ellenérvek meghallgatására készebb lesz. Most megcáfolta ígéreteit, ráadásul kézbe kapta a nagy seprűt is. Csak mert valaki fütyülni mert a templomban. Talán az ördög szemébe nézett?
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar veszélyt kiáltanak
Ezúttal nem a román nacionalisták. Dühöt és minden bizonnyal félelmet válthatott ki az RMDSZ csúcsvezetőiből az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzése. Szombaton a marosvásárhelyi SZKT-n ugyanis egyáltalán nem takarékoskodtak a Magyarország-ellenes durva kirohanásokkal.
Markó Béla és utódja, Kelemen Hunor nem átallotta egybehangzóan állítani, hogy a szomszédból, pontosabban Magyarországról ciánáradatként szabadították ránk az új pártot, mely immáron az erdélyi magyarság jövőjét sodorja veszélybe.
Az RMDSZ dühös vezetői Bukarestben igen csendesek. Tűrik a koalíciós partner packázásait, elnézik, hogy szemük láttára tépik darabjaira a magyar orvosképzést, vagy alapos körültekintéssel készítik elő a népszámlálási csalást, hogy csak a legaktuálisabbakat említsük. Néha egyet-egyet morrannak, de inkább erényt kovácsolnak társkormányzói hűségükből, megbízhatóságukból. Most félelmek gyötörhetik az urakat. Vesztett józan ész hiányára vall ugyanis, ha egy kisebbségi szervezet nem ismeri föl, hogy anyaország elleni durva kirohanása nemzetközösségi érdeket sért. Egyrészt még jobban elbizonytalaníthatja azokat az erdélyi magyar embereket, akik eddig arról értesülhettek, hogy létfontosságú célkitűzéseinkhez – például autonómia – az anyaország támogató hozzájárulása is szükségeltetik. Nem tagadva természetesen Bukarest jelentőségét vagy a románokkal való kiegyezés fontosságát sem. Másrészt az ésszerűség határait túllépő kijelentések valójában annak a magyar alkotmányba foglalt előírásnak az elutasításai, miszerint a mindenkori magyar kormány felelősséget vállal a határon túl élőkért. És erős bennünk a gyanú, hogy az erdélyi magyaroktól ennek kinyilatkoztatására sem Markó Béla, sem Kelemen Hunor nem kapott felhatalmazást. Senki nem vitatja, egység, egyetértés kellene. De a viszály magvát maguk vetették el, bő évtizede kimarván soraikból mindenkit, aki velük nem egy gombnyomásra-csengettyűszóra gondolkodott. Az RMDSZ, mely elvesztette tagsága túlnyomó részét – s bár újabban közvélemény-kutatásokkal próbálják bizonyítani, hogy még mindig őket tekinti egyetlen hiteles képviselőjének az erdélyi, illetve székelyföldi magyarság –, most láthatjuk, retteg a versenyhelyzettől. Történhetett volna ez másként is, de nekik a hatalom kellett, s ehhez érdekvédelmi szövetség helyett fegyelmezett, központosított, ellenvéleményt nem tűrő párt. Céljukat elérvén nem átallják kijelenteni: "Megvan a szükséges tapasztalatunk, hogy leállítsuk az ilyen típusú szennyezést." Nos, lássuk, miként.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A mélyből építkező ember (Makovecz Imre visszapillant)
Valamelyik égbetörő templomának angyalszárnyain az öröklét felé indult Makovecz Imre. Kárpát-medence-szerte megmaradtak jellegzetes, messziről felismerhető épületei. Jó hinni, hogy tanítványainak, híveinek serege nem hagyja semmibe veszni hungarikumnak is nevezhető építkező szellemiségét.
Első figyelemre méltó munkájának a paksi templomot tartotta, mely karcsú, tűhegyes csúcsban végződő tetőzetével, ívelt kapubejáratával, egyéni stílusával országos hírnevet szerzett. Stílusának karakteres hordozója a néhány évvel előbb épült siófoki evangélikus templom. De az ő hírnevét öregbíti a Pázmány Péter Katolikus Egyetem piliscsabai épületegyüttese vagy a középkori hangulatot keltő Stephaneum is. Jellegzetes stílusjegyeit hordozza újabb munkái közül a makói Hagymaház, az egri uszoda. Építészként fő műve az 1992-es sevillai világkiállítás magyar pavilonja. Máig száznál több különböző funkciójú, jellegzetes stílusjegyeket hordozó, a hagyományos alapanyagok s főleg a fa felhasználásával készült épületének hagyományőrző szerepet is szánt, a fát nem díszítőelemként, hanem szerkezetként használta. Organikusnak nevezett építészetének szándéka és célja, hogy egylényegűvé váljék az épület a környezettel, szervesen illeszkedjék a tájba. A kissé historizáló, olykor romantikus, a népies formavilágot átszellemítő, jelképekben gazdag épületek tagadhatatlanul védjeggyé váltak. A jurtasziluett, a szabálytalan ablak- és ajtóformák, a maguk természetességében meghagyott fatörzsek mint tartó- és/vagy díszítőelemek, a honfoglalás kori mitológiai utalások határozzák meg építészetét. Hitte és vallotta, a népművészetnek különös, megkülönböztetett a szerepe a magyarság életében: (...) A magyar népművészet olyan univerzális, ősi tartalmat hordoz, amelyben megszólal valami egyetemes. Ugyanez vonatkozik a népi építészetre is. Olyan fantasztikus világot jelenít meg, amit követni kell, ahogy Bartók is tette a pentatóniával, a 20. század legmodernebb zenéjét hozva létre belőle." S számtalan interjújának egyikében azt is elmondta, mit jelent ez az építészetben. (...) A lakásnak van egy, az élettel átszőtt centruma, a többi részfunkció. Ez a parasztház. Egy pitvaron keresztül bemegyek az életbe, mert ezt régen így hívták, ahol ott az asszony, egy olyan lakókonyha, amelyikből egyik oldalra nyílik a tisztaszoba kis ház esetén, másik irányba a kamra, de van úgy, hogy egy másik szoba is. Nem egy szellőzetlen és megvilágítatlan előszobán keresztül botorkálok be, hanem belépek az életbe. Nem a pénzről szól a történet, hanem az életről. Ezért hívjuk élő építészetnek. Ráadásul a magyar nyelv rendkívül plasztikusan és tisztán használja azokat a terminus technicusokat, amelyek egy épületre vonatkoznak. Egy oszlopnak feje, törzse, lába van. Egy homlokzatnak van két szeme, az ablaknak szárnya és szemöldöke, kapunak szárnya stb. Tehát a magyar nyelv magával hordoz olyan régi, történelemben használt építészeti elemeket, amelyekre mi már nem emlékezünk vissza. Stílusa iskolát teremtett, értékközpontú tudásának továbbadását élete központi feladatának tekintette: – A Kós Károly Egyesülés működtet egy Vándoriskolát. Végzett építészek jelentkeznek, három és fél éven át vándorolnak az egyes cégek között, és utána le kell tenniük a mestermunkát, ami csak megépült épület lehet. Ez alatt a négy év alatt ember lesz belőlük. Aki pedig nem, az elmegy. S amikor Magyarországon árvíz vagy a vörösiszap pusztított, a Makovecz-iskola sietett a bajbajutottak segítségére: – Jelentem, több száz ház épül Kolontáron és Devecserben, a Miskolc melletti Felsőzsolcán pedig már 130 házban laknak is. Mi nemcsak tervezőként voltunk jelen, hanem szervezőként, és jelentem, hogy Kolontáron 134 000 forintért építettek egy négyzetméter lakást, holott ennek az ára 250 000 fölött van. (...) Kivitelezők is fölvállalják azt a veszteséget, amit ilyenkor illik fölvállalni. Kivéve a bankokat. Néhány műve Erdély földjén áll: Kolozsváron és Vargyason református, Csíkszeredában katolikus templom, Sepsiszentgyörgyön református ravatalozót építettek, s egyszer talán Temesváron is elkészül az Új Ezredév néven megálmodott református templom, melyet az ott élő magyarság kulturális központjának is szánt. A csíkszeredai katolikus templom elsőként készült el az erdélyi Makovecz-templomok közül. 2003. október 18-án Nagyboldogasszony és a magyar szentek tiszteletére szentelték fel a tervezője szerint "építészeti magyar magzatot". A kéttornyú centrális templom a magyarság múltját és jövőjét ötvözi. A tornyok előtt kapubejáratok, fölöttük öt-öt kereszt hirdeti a keresztény magyarság tíz évszázadát. A kapumotívum a szentírásból és a helyi hagyományból való: Tárjatok kaput, hadd vonuljon be az igaz nép, amely őrzi a hűséget. A kolozsvári Donát úti református templomot 1994–97 között tervezte, az alapkövét 1998-ban tették le, és 2008. május 4-én szentelték fel. "Tíz évig épült, s nem kaptunk engedélyt, míg az előtte húzódó úton el nem készült egy ortodox templom, de végül sikerült." A vargyasi református templom. "(...) Vargyasról felhívott a nagytiszteletű úr, hogy van egy düledező fatemplomuk, tervezzek helyette valamit. Mondtam, ha ledöntik, szóljanak. Ledöntötték, és alatta XIII. századi kora román kori templom alapjait találták. Mélyen leástunk: faragott kövek kerültek elő, rózsaablak és még sok minden." Köztük egy azonosíthatatlan, kőből faragott tárgy, melynek oldalán rovásírással Szent Mihály neve szerepel. Makovecz szerint a lelet európai szenzáció, mivel az eddigi ismeretek szerint a Szent Mihály-kultusz legkeletibb állomása Gyulafehérvár volt. Valamennyit beépítették az új Isten Házába. 2005-ben szentelték fel. "Ezekből és sok új gondolatból meg az innen-onnan kapott adományokból megépítettük a református templomocskát. Amikor elkészült, és körülállták a szomszéd falvak népei is, s a templomkert tele volt emberekkel, és fölzengett az ének, hogy Tebenned bíztunk eleitől fogva, az olyan pillanat volt, amikor az ember csöndesen azt mondja magában: rendben van, megérte." A sepsiszentgyörgyi új református ravatalozó terveit Incze Sándor református esperes kérésére 1998-ban rajzolta meg Makovecz Imre. A Vigasztalás Házát 2005 szeptemberének végén szentelték fel. A ház halotti templom, ősi hagyományokat idéző dombház, ahol a torony a felszálló lélek, a kupola pedig a mindenséget jelképezi – jellemezte az épületet tervezője. Egyszer, amikor szemrevételezte a munkálatokat, nevetve mondta: Látják, pápista létemre ismét a protestánsoknak dolgozom. Amikor először erre jártam, friss, zöld tájban állt e szépséges templom, most körben e szürke, jellegtelen betonrengeteg... Értette a munkások nyelvét, pillanatok alatt tisztázták, miként illeszthető össze két hajlított gerenda, vagy hogyan bírja a mifelénk erős széljárást az épület törékenynek ható, égbe röppenni látszó szárnya. Szemmel láthatóan lenyűgözte őket a különösen szép feladat, az építész egyénisége, s egy ügyes kezű atyhai ács mondta búcsúzóul: Akit elsőnek ravataloznak itt fel, az meg van élve. Hármashalom-oltár. Csíksomlyón épült, 1996 őszén szentelték fel. A világhírű csíksomlyói pünkösdi búcsún magyarok milliói csodálják a nagy építész alkotását. "Amikor felkértek a munkára, azt mondtam, szét fogják szedni a románok. Szerencsére tévedtem, nem szedték szét." Makovecz Imre mind művészként, mind közéleti emberként a magyar élet kiemelkedő személyisége volt, és Kós Károly életmunkáját követve a társművészetek organizátora is egyben. Több alapítványnak adott neve szárnyat, kurátora volt a Balassi-kard nemzetközi költői nagydíjnak, s a Magyar Művészeti Akadémia alapítójaként több mint negyven írót, képzőművészt, zenészt, építészt tömörített maga köré Magyarország határain kívülről is. Isteni segédlettel építő ember, kortárs művészetünk egyik legnagyobb magyarja távozott közülünk – szavaival élve – föld és ég, mélység és magasság eggyé illesztőjeként.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sok hűhó semmiért
Nagy a barátság a kormánypárt és az RMDSZ között, nem győzik egymást dicsérni, egyik hűségét, másik háláját hangoztatja.
Szót értenek akkor is, amikor a bársonyszékek fölött kell osztozkodniuk, s látjuk, nincs vita köztük akkor sem, ha kicsit megerőszakolva a demokráciát, elhatározzák, jövőben majd egyszerre bonyolítják az önkormányzati és általános választásokat. (Lelki szemeink előtt félanalfabéták százezrei, hat szavazólappal birkózván a fülkék magányában.) Mert válság van, szegény az ország, legalább húszmillió eurót lehet ilyeténképpen megtakarítani stb. De felbolydul a méhkas, megbomlik az összhang, ha kiderül, egyik vagy másik jogszabály alkalmazásakor az RMDSZ egy paraszthajszállal jobban jár. Például épp hétfőn a szokásos heti koalíciós egyeztetés után elállt a Demokrata Liberális Párt ama korábbi RMDSZ-javaslattól, hogy 388-ra csökkentsék a képviselők és a szenátorok számát. Miért? Mert – harsogják a hírügynökségeknek a párt korifeusai – rádöbbentek, hogy a huncut magyarok – természetesen, ha minden az ő elképzeléseik szerint alakul – két szenátori hellyel többet szerezhetnek meg, azaz kilenc helyett tizenegyen lennének a leendő felsőházban. Ha nincs egyetértés a koalícióban, maradjon minden a régiben – nyilatkozták a kormánypárt emberei, de hogy teljesen nevetségessé ne váljanak, gyorsan elhadarják: természetesen folytatódnak az egyeztetések a parlament létszámának csökkentéséről. A mellébeszélések és magyarázkodások a nevetségesség határát súrolják. Például Gheorghe Flutur, a párt alelnöke azzal állt elő, hogy jövő év elején módosítják majd az alkotmányt, s kőbe vésik az egykamarás és 300 fős parlamentet. Miközben tudva tudja, hogy alkotmányt módosítani csak kétharmaddal lehet. S az RMDSZ nélkül, mely ezt az elképzelést ellenzi, még egyszerű többségük sincs. A nagy csel ellenben az, hogy a belügyminiszter is készített egy választójogi törvénytervezetet – napok óta a tárca honlapján olvasható –, s aszerint 70 000 polgár választ egy képviselőt, 160 000 egy szenátort. És az ország lakosságának számát a 2011 októberében (amikor épp számláltak minket) a belügymisztérium nyilvántartásában szereplő adatok alapján határozzák meg, az meg pont 22 305 133 fő. Nesze neked, népszámlálás!
Tehát minden marad a régiben?
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ismét tőlünk féltik a hont
Sokat tesz két bukaresti hírtelevízió, hogy növekedjék az RMDSZ hitele és népszerűsége a magyarság körében. Valós szándékuk a lejáratás volna, de minél inkább és minél többet csépelik őket, annál vitézebb legényeknek tűnnek Kelemenék ott, Bukarestben.
Mondják, időnként sírják, zokogják, hogy valójában a magyarok irányítják az országot, hogy a Boc–Băsescu páros vezette kormánypárt úgy táncol, ahogyan az RMDSZ-esek fújják. S ujjbegyre szedik, mire is vetemednek a magyarok a románok országában. Nemrég például szívszélhűdés közeli állapotba kerültek a román jégkorong-válogatott magyar játékosai és Tánczos Barna államtitkár miatt, pár napra rá az ütötte ki a biztosítékot, hogy ebben a hetvenöt százalékban magyarlakta megyében az egészségügyi igazgatóság magyar honlapja sorrendben megelőzi a románt, s hogy egyik link a magyar nyelv erdélyi hivatalossá tételét propagálja. E szörnyűség miatt, természetesen, az RMDSZ-es szakigazgató fejét követelik.
És jajonganak, hogy e törpe párt túlzott hatalma miatt – a többük szerint – a soha nem is létező Székelyföldön oda a román állam hatalma és becsülete. Komoly, európai parlamenti képviselőnek önti el szemét a könny a román államiság ingatag volta miatt, de a jelenlegi hatom legvehemensebb bírálói is képesek megfogalmazni, amit eddig Vadim Tudoron kívül kevesen mertek hangosan kimondani: ha így, költözzünk Magyarországra! Dúl tehát a magyarellenes retorika, ócsárolják hol Csíkszereda, hol Sepsiszentgyörgy, hol Gyergyószentmiklós polgármesterét, akiket különben oly könnyeden neveznek a magyar szélsőségesség megtestesítőinek, miként továbblökik asztalukon a kiürült teáspoharat. Sok bánatuk közepette kisebb örömök is érik román nacionalistáinkat. Például hallván azt az állítólagos hírt, miszerint a prefektúra (élén György Ervinnel – akit különben az Erdély.ma olvasói a legeredménytelenebb magyar politikusnak tartanak) újabb büntetést szán Antal Árpádnak, mert ünnepi alkalmakkor nem szívesen öltözik talpig trikolórba. Azon keseregni a huszonegyedik században, hogy a szép kerekre sikeredett, egységes és oszthatatlan nemzetállamukban mégiscsak van egy egymillió főt meghaladó, kollektív jogaitól megfosztott kisebbség, mely különféle autonómiát óhajt magának, mi több, dönteni kíván saját mindennapjairól, iskoláiról, kórházairól, nyelvhasználatáról, egyszóval jövőjéről, eszement dolog. S azt már minősíteni sem kell, hogy információik zömét egy Spanyolországban bloggerkedőtől kapják, kinek szent meggyőződése, szülei hatvanas évekbeli Szentgyörgyre telepedésével amolyan honfoglalásféle történt. Szerencsénkre harcát a virtuális térben vívja, balszerencsénk, hogy provokációira jó néhányan ráharapnak.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem csak az utca elégedetlen
Romániában terjed az elégedetlenkedési hullám, az utolsó hírek szerint több mint húsz megye városainak utcáin követelik az államelnök, a miniszterelnök lemondását és előrehozott választások kiírását. Már London utcáin is Băsescu–Boc fejét vennék az ott tanuló diákok.
A hatalom meg sunyít. Az alkotmánybíróság tegnap ismét egy héttel elhalasztotta a döntést arról, hogy alaptörvény-ellenes vagy sem az önkormányzati és parlamenti választások összevonása. Az érdekli a tisztelt urakat, és bizonyítékot is kérnek a kormánytól, hogy valóban megtakaríthat-e húszmillió eurót, ha fittyet hány a demokráciára. A kilenctagú, bordó köntösbe öltöztetett bírói testület – a hírek szerint – felismerte: ha bejelenti, hogy nyugodtan össze lehet vonni a választásokat, az utca robban fel, ha meg kihirdeti, hogy e szándék alkotmányellenes, Băsescu ugrik a plafonig és a torkuknak. Így négy-öt arányban még egy hetet tétovázhatnak. Tegnap délben Emil Boc, Kelemen Hunor s Gabriel Oprea, a derék katona egy kerek órát tárgyalt az ellenzéki pártszövetség vezetőivel, s csak annyira jutottak, hogy soron kívül hétfőre összehívják a parlamentet, a “román demokrácia alapintézményét”, és bizottságot alakítanak az ellenzék, a kormánypárt és a jegybank szakértőiből. Arra koncentrálnak – derült ki nyilatkozataikból –, amire eddig hajlamuk sem volt, hogy tárgyaljanak, egyeztessenek. Minden bizonnyal elsősorban azokkal, akikkel eddig is szót értettek. Különben látszólag csak az utcán kiabáló emberek és az ellenzéki pártok elégedetlenek az országban kialakult helyzettel. A hatalom úgy véli: az ország gazdaságilag stabil, a választásokat csakis összevonva és november végén lehet megtartani, s természetesen békességre vágyik. Bocot tűzön-vízen át meg akarják tartani, s nem mondták ki, de logikusan az következik: Traian Băsescu vezetésével újabb és újabb csúcsok meghódítására törnek, s kilenc hónapig még korlátlan hatalomra és a soron következő választások megszervezésére. Ma minden jel arra mutat, az RMDSZ a végsőkig kitart a koalíció és Traian Băsescu mellett. Baj lehet hallásukkal, látásukkal, nem jut el magasságukig az utca hangja. Igaz, a magyar megyékben csendesek a terek, nagy a csend. Sok párt között elveszni látszik az elégedetlenség, miközben egekig nőtt a bizalmatlanság. De mi történik, ha kiderül: ami az utcán zajlik, s elcsitulni nem akar, valójában a vég kezdete?
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Azt mondják, nem alkusznak
Valószínű csakis az utcai megmozdulások izmosodása és az egyre erősödő közfelháborodás győzi majd meg Emil Bocot és kormányát s az RMDSZ magas vezetőségét, hogy bármilyen sikertabellával is próbálják igazolni elmúlt hároméves országlásukat, a lakosság több mint nyolcvan százaléka úgy véli, hogy az ország rossz irányban halad, s eme elvétett irány miatt a szegénységi küszöb alatt él az emberek negyven százaléka.
A nincstelenségtől a fejlődést és a hatalmasnak mondott beruházások hasznát a köznép nem látja. Hosszú évek után mostanság ismét elégedetlenségi hullám söpör végig az országon. Tizenegy napja üvölti pár ezer ember, hogy le Băsescuval, le a kormánnyal, le a korrupcióval, a maffiával. A hatalom a parlament pulpitusának magasságából mégis azt állítja, hogy sikerült a gazdasági visszaesés sárkányát legyőzniük, miközben szomorkásra sminkelt ábrázattal ismerik el, hogy győzelmükért a lakosság nagy árat fizetett. Magyarán elszegényedett.
De sebaj, állják a sarat, és – derült ki a parlament rendkívüli ülésén – nem hátrálnak meg. És mert dörzsölt politikusoknak is képzelik magukat, csillapítandó az elégedetlenséget, vetettek egy koncot a tüntetőknek is. Emil Boc váratlanul bejelentette: menesztette a külügyminisztert, aki mellesleg épp külföldön tárgyalt, mert az megsértette a tüntetőket. Kelemen Hunor is mondta, amit mondania kellett, ha már beálltak a táncba: kezükben ugyan – sokadszorra (!) – a kormánybuktatás lehetősége, de ne várja senki tőlük, hogy felrúgják az ország gazdasági-politikai stabilitását. És dobott egy koncot a magyar választóknak is, mikor a nacionalista erők előretörésének veszélyére célozgatott.
De arról, hogy még a tavasz folyamán előrehozott parlamenti és elnökválasztásokat tartsanak, hallani sem akarnak. És boríthat mindent az az esti hír, miszerint a liberálisok a parlament csoportos elhagyására készülnek.
A kormánykoalíció ellenben szorosra zárta sorait, csak Varujan Pambuccian, a kisebbségiek frakcióvezetője ígérte-forma, hogy az elkövetkezőkben egyetlen felelősségvállalással parlament elé terjesztett törvényt sem támogatnak.
Bocékat látszólag nem rendítette meg sem e kis parlamenti intermezzo, sem az utca hangja. Bátorítják maguk: nem alkusznak! Egyelőre...
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megszámláltattunk, és híjával találtattunk
Mindenki számított arra, hogy az erdélyi magyarság megcsappant, de a csütörtökön nyilvánosságra hozott ideiglenes népszámlálási adatok mégis mellbevágóak. Már csak 1,2 millióan vagyunk, félmillióval kevesebben, mint a rendszerváltás utáni első népszámláláskor.
A szocializmus éveiben nőtt a magyarság lélekszáma, de tudjuk, akkor zárt világban éltünk, és a kollektivizálásig a székelység ontotta az “utánpótlást”. Sajnos, a kolhozosítással elindult a népvándorlás, igaz, országhatáron belül. Akkor csak falvaink ürültek ki, városi panellakókká váltak életformájukból kifordított falustársaink. S ha már egyszer elhagyta szülőföldjét az ember, nem csoda, hogy amikor felnyílt a vasfüggöny, nekilódult a nagyvilágnak. Jó esetben megálltak Magyarországon, de több tízezren fogtak vándorbotot, vagy Európa boldogabb országaiban vagy a nagy vizeken túl, Amerikában, Ausztráliában kerestek maguknak új otthont, ha nem is hazát. Az vesse rájuk az első követ, kinek soha sem fordult meg fejében, hogy ennél az életnél, ami nékünk itthon megadatott, lehet, a hontalanság is jobb.
Ugyanis mi – kik úgymond álltuk a sarat, s itthon maradtunk, kalandvágyból, ahogy egyesek mondják, mert annál nagyobb kaland, mint Romániában magyarként élni és megmaradni, aligha létezik – időnként áldjuk, máskor átkozzuk magunkat választásunkért. De mégis, még mindig vagyunk 1,2 millióan. Megfogyatkozva, el-elbizonytalandva, vért izzadva próbálunk megmaradni, megkapaszkodni, gyermekeinknek jövőt teremteni. És 1,2 millió magyar még mindig számbaveendő és számontartandó népesség. Nem vigasz ugyan számunkra, hogy az államalkotó nemzethez viszonyítva mi itt, a Székelyföldön kisebb mértékben fogyatkoztunk, hisz Arad, Temesvár, Nagyvárad, Kolozsvár után már Székely-, azaz Marosvásárhely magyarsága is kisebbségbe került, de az úthenger, mely végigtaposott nagy hírű, régi erdélyi városainkon, s eljelentéktelenítette – számbelileg, legalábbis – az ott élő magyarságot, itt megállt, s úgy tetszik, a belső anyaországként emlegetett háromnegyed Székelyföldet egyelőre eltiporni nem tudja. Mi is megfogyatkoztunk, a mi gyermekeink, barátaink egy része is elvándorolt, de próbáljuk úgy felfogni a helyzet ilyetén alakulását, hogy mindenek dacára, ha nagyon akarjuk, ha teszünk is érte, lehet magyar jövőnk Erdélyben. Autonómia kell, felelős politikusok és öntudatosabb, rátartibb magyarság. És nem feladni semmit. A legfontosabb, hogy könnyűnek ne találtassunk!
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A MOGYE garanciát kér az RMDSZ-től
Ha az RMDSZ nem éri el, hogy az egyetemi tanév második szemeszterének kezdetéig, feburár 20-ig kormányrendelettel rendezzék a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar vonala önállóvá tételének ügyét, a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) a szövetség székháza elé vonul, és addig nem hagyja abba a tiltakozását, amíg az RMDSZ ki nem lép a kormányból – tette közzé az RMOGYKE álláspontját Ádám Valérián, a szervezet titkára.
Az egyesület elnöke emlékeztetett: több hónapon át tüntettek Marosvásárhely főterén az oktatási törvény vonatkozó előírásainak betartásáért, húsz éven át szavaztak az RMDSZ-re, most elvárják, hogy a szövetség kiálljon mellettük. Korábban a MOGYE magyar oktatói tíz pontban fogalmazták meg követeléseiket, az RMOGYKE felhívása is ezek betartására vonatkozik. A tanárok többek között kérik a döntéshozási és pénzügyi önállóságot élvező magyar általános orvosi, gyógyszerészeti és fogorvosi karok létrehozását, a beiskolázási szám újratárgyalását, a magyar oktatók arányának növelését, a vezetői tisztségek paritásossá tételét, az intézmény háromnyelvű feliratozását.
Constantin Copotoiu, a MOGYE rektora kilátásba helyezte: Szabó Bélát, az egyetem dékánhelyettesét elbocsájtja, mert az utóbbi időben többnyire a magyar tagozat megalapításának ügyével volt elfoglalva, s emiatt elmulasztotta idejében összeállítani a bábaképző szak engedélyének meghosszabbítását. Az egyetem vezetője tiltakozott amiatt is, hogy az RMDSZ a kormány támogatásának feltételéül szabta az egyetem magyar tagozatának megalapítását.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyirő Józsefet valóban hazahozzák
Enyhén szólva félretájékoztatta olvasóit Czegő Zoltán, a Székely Hírmondó újságírója, amikor azt állította, hogy Székelyudvarhely polgármestere "nem akarja befogadni Nyirő József hamvait, a gyulafehérvári katolikus egyház pedig nem hajlandó templomába beengedni az 59 éve Madridban elhunyt, egyik legnagyobb székely magyar író hamvait" (Székely Hírmondó, 2012. április 30., hétfő).
A cikk az MPP közleménye hatására születhetett, melyet Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere igen határozottan cáfol. Elmondta, április végén valóban tárgyaltak a Magyar Országgyűlés küldöttségével, és az is fedi a valóságot, hogy május első napjaiban, 6-án, 7-én újabb egyeztetésre kerül sor. De azt, hogy akadályokat kívánnának gördíteni Nyirő újratemetése útjába, határozottan cáfolja, s fölösleges hangulatkeltésnek, nemtelen választási propagandának tartja az MPP minősíthetetlen hangú közleményét, vádaskodását, vagdalkozását, közvélemény-mérgezését.
Udvarhely polgármestere – kit ez ügyben természetesen meg­kérdeztünk – a világ legtermészetesebb dolgaként kezeli, hogy az esemény előtt egyeztettek a Magyar Országgyűlés küldöttségével, hisz a kétnapos megemlékezés-sorozat a város mindennapi életét is befolyásolja, ráadásul pünkösd vasárnapja lévén, Székelyudvarhely hívő polgárainak is meg kell adni az az ünneplés lehetőségét. Bár sokallja, hogy a ravatal két napig álljon a város főterén, a Nyirő-temetésre való tekintettel elhalasztották a Márton Áron tér tavaszra ütemezett felújításának megkezdését. Nem tartotta rossz ötletnek, hogy az író ra­va­talát a Szent Miklós-hegyen, a katolikus temp­lom előtt állítsák fel, de e kérdésben a szervezők nem tudtak egyezségre jutni az egyházzal. Túl későn vették fel a kapcsolatot velük is.
Legutóbb az Országgyűlés küldöttségével Nyirő újratemetésének a román közvéleményben és médiában lecsapódó hatását is latolgatták, s számba vették a kívülről érkező lehetséges támadásokat. Arra ellenben valóban nem gondoltak, hogy Nyirő József végakarata szerin­ti újratemetése méltatlan belső magyar–magyar vitákat és vádaskodásokat szül. Remélte, az összefogás és méltóság jegyében zajlik majd le.
A magyar televíziók, rádiók a szervezőkre hivatkozva már jelentették, hogy összeállt Nyirő József újratemetési szertartásának programja: a Magyar Országgyűlés Hivatala és a Székelyudvarhelyért Alapítvány képviselői véglegesítették a sírhant helyét, ahol május 27-én végső nyugalomra helyezik az író földi maradványait. A koporsót pünkösd vasárnapján a csíksomlyói zarándokvonat szállítja Budapestről Gyergyószentmiklósra, innen Csíkszeredát érintve huszárkísérettel érkezik Székelyudvar­helyre, a ravatalozás helyszínére. Az éjszakai virrasztás után a gyászmenet a Nyirő-villa felé tett kitérővel kíséri utolsó útjára a székely apostolnak tartott írót a székelyudvarhelyi katolikus temetőbe. Gyászbeszédet főtisztelendő Mátyás Károly főesperes mond.
Ki fejti meg, vajon miért emelgeti hangját egy EMNP-tanácstagjelölt az RMDSZ-es tanácselnök lapjában, az MPP közleménye alapján minősíthetetlen hangú cikkentyűben a római katolikus egyház és Székelyudvarhely polgármestere ellen – teljesen fölöslegesen. Miért óhajtja Nyirő nevét a mai napi politika mocsarában megmártogatni?
Czegő Zoltán újságírói félfülét megütő, jórészt valós alapot nélkülöző információitól, "lelki lökkentyűitől" régóta távol tartja magát a Háromszék, ezúttal is csupán Nyirő József örök emberi és írói méltósága védelmében szóltunk.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Várjuk ki a végét
A beiktatás előtt álló kormánynak sikerült kiegyeznie az IMF-fel. Kétnapos intenzív tárgyalás után a nemzetközi pénzintézet beleegyezett, hogy az ország idei költségvetési hiánya 1,9 százalékról háromra emelkedjék...
...s így júniustól 8 százalékkal növeljék a közalkalmazottak bérét, és megkezdjék a nyugdíjasoktól ellopott pénzek visszafizetését. A költségvetési hiánycél módosítása azt jelenti, hogy csak kölcsönökből kell majd visszafizetni az emberek járandóságát, s jelzi, az országnak nincs pénze. Băsescu elnök ama nyilatkozata, hogy ötmilliárd eurót hagytak a kincstárban, egyszerű hazugság, több szakértő elmondta, az említett összeg kötelező kincstári tartalék, amihez nem lehet, nem szabad hozzápiszkálni, s az a hatmilliárd lej, melyről a volt pénzügyminiszter regélt, hóvégen befolyó összegek summája, ami ahogy jön, úgy megy is a kötelező kifizetések miatt. Pénz tehát nincs, a gazdaság tavaly év végén és idén az első három hónapban is zsugorodott, épp technikai recesszióban leledzik az ország. A Băsescu-féle megszorító politika csődöt mondott, a fogyasztás csökkenése gazdasági visszaesést eredményezett, s teljesen fölöslegesen kínozták a példátlanul magas fizetésmegvonással a közalkalmazottakat, öregeket.
A kijelölt miniszterelnök szerencsére óvatos duhaj, helyettesének és pénzügyminiszterének Florin Georgescu jegybankalelnököt választotta. A román pénzügyi szakértők szerint az ő személye biztosíték arra, hogy nem fogják amolyan szocialista szokás szerint két kézzel szórni a pénzt. Különben az IMF a költségvetési hiány kapcsán tett engedményen kívül tartotta magát az előző kormánnyal kötött szerződéshez, bármennyire ágáltak még ellenzékben Pontáék a további privatizálás, Románia altalajkincseinek kiárusítása ellen, kaptak ugyan néhány hónap haladékot ennek kivitelezésére, de véghezviteléről az IMF nem mondott le.
Nehéz hónapok elé néz a Ponta-kormány, de mi cseppet sem sajnáljuk. Meglehetősen sűrű gondjaik közepette naponta több ízben és többen is elmondják, első dolguk a MOGYE kormányrendelettel létrehozott magyar fakultásának megszüntetése lesz. Piti emberek, piti célok, kisszerű bosszú, s nemzetközi szabályokba ütköző cselekedet a már elnyert jogok visszavonása. Bár Pontáék ma biztosra mennek, szokatlan lenne, ha Traian Băsescu, aki a hatalom valódi birtokosa volt mind Boc, mind Ungureanu alatt, ne kavarna be. Úgyhogy várjuk ki a végét.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kevesen vagyunk
Fogyunk, már csak 1 238 000 magyar él Romániában, az összlakosság 6,5 százaléka. Az elmúlt huszonkét évben majdnem négyszázezer magyar hagyta el szülőföldjét, s e gyilkos elszivárgás – sajnos – máig sem csillapul.
Tehetetlenül nézzük, miként fogyunk, s egyre szűkebb térben összeszorítva élünk. Ráadásul a jövő sem ígér jót: a gyermekvállalási kedv mélyponton, megszületett és felnevelkedett utódaink országhatáron kívül remélik a boldogulást. Még csak nem is Magyarországon, hanem a világ ama részein, ahol ha idegen is, de kicsit könnyebb az élet.
A kisebbségi sors valóban embert próbáló állapot, s megéléshez nemcsak emberi keménység, kitartás, erő szükségeltetik, hanem kikezdhetetlen nemzeti öntudat. És egyikből sem adott nékünk a sors annyit, mennyire szükségünk lenne. A család, az iskola, a közösségek megtartó erőként gátat képezhetnének az elszivárgás útjában, ha ezt célként élnénk meg, de egyelőre a mindenen felül kerekedő individualizmus áll nyerőre.
A párizsi béketárgyalások után, mikor Észak-Erdélyt ismét visszaadták a békediktálók Romániának, Márton Áron gyulafehérvári püspök fogalmazta meg számunkra az egyáltalán nem vigasztaló, inkább megrovó igazságot: Erdélyt valójában a magyar anyák veszítették el.
Már csak a Székelyföldön volnánk igazán otthon, de e régióban mindössze 611 311 magyar él. És Maros megye, de maga Marosvásárhely is már román többségű. A magyarság fele jórészt szórványba kényszerült, dacára annak, hogy Biharban 138 441-en, Szatmárban 113 541-en, Kolozs megyében 103 457-en, Szilágy megyében 50 659-an vallották magukat magyarnak. Közben nagy- és kisvárosaink elrománosodtak, falvaink elöregedtek, fiaink, lányaink hét határon túlra menekültek.
Koszovóban száz évvel ezelőtt még a szerbek voltak többségben, kultúrájuk bölcsőjének is vallják mind a mai napig e területet. Elkezdtek beszivárogni az albánok, és teleszülték a régiót.
Nem is olyan rég nemzetközi támogatással elnyerték függetlenségüket. Az anyaméh győzött!
Holnap ismét választunk. Szavazzunk az életre.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyarellenesség visszaüthet
Nem az a gond az RMDSZ-szel, hogy részt vett az ország kormányzásában, s most is úgy képzeli el jövőjét, hogy jön majd egy új hatalom, mely keblére öleli, hanem az, hogy hosszú és viszonylag nyugalmas országlása során nem sikerült törvényes alapokra helyezni a kisebbségek, jelesen a magyarság politikai jogainak érvényesítését.
Mert az egyszer hopp, máskor kopp politika lassan agyunkra megy, s unjuk a ciklikusan ismétlődő játékot, miszerint ha új hatalom veszi kezébe Románia irányítását, s ha abból az RMDSZ kimarad, a kisebbségi jogok lebegővé válnak, s attól függetlenül, hogy jó vagy rossz a teljesítménye egy-egy magyar vezetőnek, veheti kalapját, s mehet. Természetesen óriási hátrányt jelentett, hogy az RMDSZ nem tudta kiharcolni, törvény szabályozza a kisebbségek, esetünkben a magyarság számarányának megfelelő képviseletet az állami hivatalokban és intézményekben, s huszonkét évvel a rendszerváltás után is a hatalom kényének-kedvének, jelen esetben bosszújának van kitéve a magyarság. Ennek eredménye az is, hogy az új hatalom kormánymegbízottjai nemcsak a régi vezetés embereit akarják eltüntetni a politika színpadáról, de szálka szemükben minden magyar jelkép, zászló, címer, plakát. Pontáék, még úrfi korukban, azaz a hatalom megszerzése előtt, azt ígérték, hogy csakis a szakmai teljesítményre lesznek tekintettel. Igaz, bosszút esküdtek az RMDSZ ellen, mert nem állt át pártjukra, de hatalmas politikai vakság jele, hogy eme érzelmüket kiterjesztették a magyar lakosság egészére. A Ponta–Antonescu páros nem tudja legyőzni az RMDSZ-szel szembeni averzióját, s ha egy-egy magyar nevet felfedeznek közép- vagy alsó szinten, beindulnak, mint a bika a vörösre, s egykettőre eltüntetik azt. A liberális Antonescu bosszúállóbb, mint illenék, s Ponta – aki azt állítja magáról, benne nincs magyarellenesség –, hogy szövetségesi hűségét bizonyítsa, szabadjára engedi a közel nyolcéves ellenzékiségben a megyékben hatalomra kiéhezett embereit, s dúl a harc a székekért, pozíciókért, funkciókért. Mifelénk lassan írmagja sem marad egyetlen középszintű magyar vezetőnek, s félő, ha majd pénzügyi-gazdasági tekintetben is érvényesíteni fogják kizárólagos pártos hevületüket, újra hátrányos helyzetbe kerülnek a magyar megyék. A bosszú rossz tanácsadó, a magyarellenes politika is visszaüthet. Ha nem veszik idejében észre, hogy a magyar nemzeti közösségnek alanyi jogon biztosítani kell a számarányának és tehetségének megfelelő helyet az állam- és közigazgatásban, s gazdasági eszközökkel támogatni kell további fejlődését, nem különbek, mint azok, akik évtizedek óta a tiszta román állam megteremtését tűzték zászlójukra.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egyezkednek
Több mint egy hónapja, mióta Pontáék beültek a hatalomba, sajnáljuk az RMDSZ-t, hogy kiesett a pikszisből, mi több, a jelenlegi román vezetés két első embere bosszút esküdött ellene, s úgy fél szájjal a magyar közösség ellen is.
S lám, kedden halljuk, hogy az RMDSZ három prominens vezetője, Kelemen Hunor, Borbély László és Verestóy Attila a kormánypalotában tárgyalt. Talányosnak tűnt, hogy az ellenzékbe szorult magyar párt (?), szövetség (?) emberei vajon mit is kereshetnek a kormány boszorkánykonyhájában. És hamar kiderült, alkudozni voltak kénytelenek a kormányzó pártok vezetőivel, hogy a helyhatósági választásokon elért eredmények mértékében paktumot köthessenek a hatalom helyi uraival. S mint kitűnik a hírügynökségi jelentésekből – egyezségre is jutottak négy megyére vonatkozóan: a Szatmár, Bihar, Maros és Kolozs megyei önkormányzat alelnöki tisztségét a szövetség tisztségviselői tölthetik be. És – halljuk – Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök meg Crin Antonescu liberális pártelnök kegyesen abba is belement, hogy az RMDSZ-nek Maros megyében alelnöke, Marosvásárhelyen alpolgármestere legyen! Kolozs megyében is lesz alelnöke az RMDSZ-nek, viszont Kolozsváron a Demokrata Liberális Párttal (PDL) és Emil Boc polgármesterrel kívánnak összefogni. Szatmár és Bihar megyében is alelnöki tisztségre tart igényt az RMDSZ. Kelemen Hunor kifejtette: nincs országosan érvényes szabály arról, kivel köt helyi koalíciót a szövetség. Aradon is a Demokrata Liberális Párttal, a választások helyi győztesével próbálnak megegyezni az alpolgármesteri tisztségről. Kár, hogy e román zűrzavarban és központosított vezetésben mindig minden Bukarestben dől el, és sem a győztesek, így az RMDSZ sem hagyhatja, bízhatja helyi szervezeteire az egyezkedés, a paktumkötés feladatát-izgalmait. Az RMDSZ központi vezetésének már a parlamenti választásokon kellene dolgoznia, új, távlatosabb és eredményesebb terveket és célokat felvállalnia, miközben arra is időt kellene szakítania, hogy a hazai magyar–magyar egyetértés, ha nehezen is, de megszülessék. Előttünk a nyár, s higgyük, a közösség megmaradása és továbbélése minden belső vitát, ellenségeskedést fölülír.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szélverésben
Ilyen áldatlan helyzetben talán a kilencvenes évek elején, közepén találtatott az erdélyi magyarság, amikor az Iliescu-féle párt, majd később a vörös négyes fogatnak nevezett politikai erő próbálta felszínen tartani a szürke, jellegtelen, de igen erős és sértő nacionalista hangokat pengető pártszövetséget meg a Văcăroiu vezette kormányt.
A Ponta–Antonescu párost is elkapta a gépszíj, s kiderült: magyarságpolitikájuk a legenyhébb meghatározás szerint is ellenséges. Ha ez meg így áll, mind a hatalomból frissen kiesett RMDSZ-nek, mind az erdélyi magyarság két kisebb pártjának alapjaiban kell módosítania eddigi politikáján. A felelősség mindhármuké, de a győzőnek, az RMDSZ-nek, ha valóban az, aminek hirdeti magát – érdekszervezet –, kicsit vissza kell fognia gőgjét, nagyvonalúnak, mi több, megértőnek kell lennie, hogy ez az újabb egység megszülethessék, s a magyarság ismét erejét felmutatva hallassa hangját, bekerüljön a bukaresti parlamentbe, és a hatalmi körökön kívül maradva is eredményes lehessen. A nagy és a két kicsi magyar politikai alakulat közti ellentét ma még feloldhatatlannak látszik, nem is annyira ideológiai, doktrinális okokból, inkább személyi összeférhetetlenség miatt. De mindhármuknak tudomásul kell venniük, hogy súlyos, nehéz idők következnek, s ha nem lesznek észnél, dugába dőlhet minden, amit az elmúlt évtizedek alatt az erdélyi magyarságnak sikerült kiharcolnia. És újabb kihívások várnak ránk, ha ősszel Pontáék reményeikhez mért győzelmet aratnak, alkotmánymódosításra, területi-közigazgatási átszervezésre számíthatunk, feloszthatják a Székelyföldet, átrajzolhatják a többségében magyar választókerületeket, és még akár gazdasági eszközökkel is büntethetnek. Bár látványosan tartanak az uniótól, megtapasztaltuk, Európa aligha áll ki a kisebbségek mellett. Őrizkednek e kényes kérdésben az állásfoglalástól, ugyanis túl sok erős nagy állam sepri szőnyeg alá saját hasonló gondjait. Tehát a megoldás kulcsa itthon, a magyar vezetők kezében, s ha nem hagynak fel a látszat- és erőpolitizálással, ha nem dobják félre személyi ellentéteiket, ha minden erejük dicsekvésben merül ki, miszerint csakis rájuk számíthat a magyarság, és tovább gyalázzák egymást, sok jóra ne számítsanak. Most kell új romániai magyar nemzetpolitikát kidolgozniuk, mert drágán fizethetünk meg abbeli jogos igényünkért, hogy nekünk is kijár a többpártrendszer, számolva az – egyáltalán nem kellemes – új honi helyzettel, ha törik, ha szakad, ha fejek hullanak is vagy politikusok tűnnek el a süllyesztőben, meg kell kötni azt az új szövetséget, mely ismét biztosítja a romániai magyarság egységes fellépését.
Hisz szélverésben még a lelketlen állatok is összebújnak.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az összefogás elmarad
Minden jel arra mutat, az RMDSZ a következő négy évben sem készül az erdélyi magyarság érdekképviselőjeként az autonómiaküzdelem élére állni, megmarad afféle kisszerű véd-, dac- és érdekszövetségnek, mely elsősorban saját vezetői gazdasági céljait szolgálja, és további pancsikolást a Dâmboviţa-parti politika mindig zavaros vizeiben.
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke rátartian ismételgeti: eszük ágában sincs az erdélyi magyar kis pártokkal közösködni. Ráadásul nem átallja úgy beállítani Tőkés László RMDSZ-színekben történt indulását az európai parlamenti választásokon, mintha nem lenne köztudott, hogy akkoriban a szövetségnek volt szüksége a népszerű jelöltre, nem fordítva. Az RMDSZ a képviselő- és szenátorjelölésekkel most is ugyanazt játssza, mint utóbb mindig, úgymond pályáztatja a helyeket. Az jelentkezik tehát, aki akar, de főképp aki tudja, a kemény mag támogatását élvezi. Marosvásárhelyen például újra pályázik Markó Bélától Kelemen Attilán át Frunda Györgyig mindenki a régi gárdából, holott évtizedes uralgásuk alatt Maros megyében mindent elveszítettek, amit el lehetett, még a helyi szervezeteiket is. Nálunk Albert Álmos jelentette be, hogy szenátora maradna Erdővidéknek és Alsó-Háromszéknek, Felső-Háromszéken a Vegeta- és Piros Arany-osztogató Olosz Gergely készül újrázni. Márton Árpád hetedszer is nekivágna, hogy újabb négy évig koptassa a képviselőház egyik bársonyszékét, s hallani, Markó Attilát is innen indítanák abban a reményben, hogy a Mikó-ügyben elszenvedett vesszőfuttatását szavazataikkal hálálják meg a háromszékiek, esetleg Barót népe, akikkel az előző négy évben igencsak megszenvedtették, hogy ellenzéki polgármestert merészeltek választani. Sajnos, nemcsak a kackiás bajszú tanácselnök bosszúját érezte négy kerek esztendeig e közösség, de parlamenti képviselőjük, szenátoruk is némán ministrált e népveszejtő, megosztó, bosszú vezérelte folyamathoz. Az ellenzék soha nem könnyítette meg egy-egy pártként működő, hatalomra törő politikai szerveződés életét. Demokráciában azonban léte nélkülözhetetlen, s a mi esetünkben ennél több: önrendelkezésbe vágó lehetőség egy nemzeti minimumot jelentő új szövetség alakítására, mely hatékonyabb nemzetpolitikát eredményezne. Olyan konstrukciót lehetne megtervezni és létrehozni, mely felrázná, lazán ugyan, de összefogná a magyar választókat, s főként újraélesztené bizalmukat. Az autonómiáért ugyanis csakis együttesen lehet és szabad fellépni. A szövetség e merev, gőgös, külön utas politikája a remény sárba tiprását is jelenti.
Simó Erzsébet, Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Magyarellenes kampánycsörte
El sem hinnénk, ha nap mint nap nem szembesülnénk azzal, hogy az egykor demokratikus köntösben és alapelveken szerveződött RMDSZ létezésének huszonharmadik esztendejében nemtelen módon egyeduralomra tör, és lelkiismeret-furdalás nélkül rúgja fel a demokrácia játékszabályait.
De most, hogy gőzerővel elkezdte választási kampányát, s hol a válogatott cigány legényekből álló szövetségi képviselők tanácskoznak, hol úgynevezett ifjúsági szervezetüknek osztják az észt, s feszítenek minden kisebb vagy nagyobb magyar esemény helyszínén, egyre kiábrándítóbb mondatok hagyják el szájukat. Alig hisz az ember fülének, szemének, hogy ennek a viszonylag nagy, meglehetősen jól szervezett, pénzzel kitömött magyar pártnak – mert érdekszervezet mivoltát rég feladta – itt és most az a legfontosabb, hogy a két kisebb magyar pártot lejárassa, vezetőit gyalázza. Kelemen Hunor például szombaton a zilahi SZKT-n arcrezdülés nélkül harsogta a szónoki emelvényről: „Megvédjük a magyarságot az MPP-től és az EMNP-től.” Háborogtak ellenük, pletykálkodtak is rémüldözve – az ilyen kiválasztott férfiaknak ugyanvalóst jól áll –: azt hallották, Tőkés László még arra a pimaszságra is képes, hogy Marosvásárhelyen induljon a parlamenti választásokon. Borbély, Markó, Frunda hitbizományában! Király András, a tanügyminisztérium magyar oktatásért felelős államtitkára igazi alattvalóként fejtegette: az RMDSZ-nek rá kell ébresztenie híveit, hogy nem választani mennek, hanem egyszerűen szavazni. Nesze neked, demokrácia! Markó Béla megszállottan ismételgette, amit tizenöt éve hajtogat: összefogni csakis az RMDSZ egyre zsugorodó ernyője alatt kell, lehet, szabad. Másfajta egységet – fejtegette – nem tud elképzelni. Oly sok gond és baj tiporja az erdélyi magyar társadalmat, hogy az RMDSZ kicsinyes, a magyarság soraiban való ellenségkép-keresése, kizárólagosságra való törekvése felháborító. Kisebb-nagyobb megszakításokkal legalább tizenöt évet a hatalomban töltöttek, igaz, főképp kussoltak vagy tünékeny megoldásokért talpaltak, részt vettek néhány népnyúzó döntés meghozatalában és végrehajtásában. Önmagukat nem gyalázhatják, s mert minden román pártnak lefeküdtek, velük is kesztyűs kézzel bánnak. Kibe rúghatnának e nagy kampánycsörtében? Saját fajtájukba. Ami a múlt héten a szenátusban megesett, előrevetíti, mekkora a kurázsija, s ennek függvényében milyen nagy esélye lesz e leendő nagy és remek parlamenti képviseletnek például az ország területi-adminisztratív átalakításának vagy az alkotmány módosításának vitájában. S azt is, valóban ők-e azok, akik megóvhatnak attól, amiben társtettesek: a visszarendeződés veszélyétől.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)