Egyszínű
Talán nem eléggé ismert: Széchenyi István igen kritikusan viszonyult nemzetéhez, annak jó és rossz szokásaihoz, tulajdonságaihoz. Ha úgy érezte, hogy erre szükség van, nagyon is határozott és szókimondó volt. Az újabb kutatások kiderítették, hogy Ady elsősorban tőle tanulta és vette a bátorságot a nála ma egészen természetesnek tűnő nemzetostorozásra.
Talán nem eléggé ismert: Széchenyi István igen kritikusan viszonyult nemzetéhez, annak jó és rossz szokásaihoz, tulajdonságaihoz. Ha úgy érezte, hogy erre szükség van, nagyon is határozott és szókimondó volt. Az újabb kutatások kiderítették, hogy Ady elsősorban tőle tanulta és vette a bátorságot a nála ma egészen természetesnek tűnő nemzetostorozásra.
Széchenyi alkalmasint nagyon el volt keseredve, vagy inkább nagyon dühös volt, amikor azt írta: „a magyar erő nélkül mindent erőltet, ok nélkül mindent provokál”. Vagyis akkor is, amikor erre semmi szükség! Mert inkább kára, mint haszna lesz belőle.
Valami ilyesmit tapasztalunk most is, amikor a sokszínű magyar társadalmat, benne a határon túli magyarságot, minden áron, már-már erőltetve egyszínű, de azt is mondhatjuk: színtelen nemzetbe akarják gyömöszölni. Pedig nincs unalmasabb az egyszínűségnél! Józan ésszel a magyar nemzetet csakis sokszínűségében kell egyesíteni, mert a többpárti demokrácia keretében így vagyunk érdekesek nemcsak önmagunk, de a világ számára is. Ennek ellenére a kommunizmus bukása után huszonegy esztendővel ismét egy ideológiai nemzettáborba akarnak terelni bennünket, a magyar népet! Mondom, ha netán valaki nem értené. Már több mint nyilvánvaló, hogy Kövér Lászlóék a Fidesz ideológiai egységében („egy a zászló, egy a tábor”) akarják a nemzetben egyesíteni az egész erdélyi magyarságot. Különben miért tartanák be olyan durván az itteni magyar szavazatok kilencven százalékával támogatott, s a kormányzati szereplésével a magyarokat nemcsak kedvezőbb törvénykezéssel (mint az új tanügyi törvény), de több költségvetési pénzzel is segítő RMDSZ-nek?
A durva jelző azért indokolt, mert most már nyilvánvaló, hogy Kövérék kormányzati pénzekkel (magyarországi adófizetők pénzével!) támogatják az RMDSZ kiszorítására szánt Néppárt létrehozását, de azt is mondhatnánk: a magyar parlamenti és kormányzati jelenlét szétverését.
Nem csak Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnökének, de másoknak a szájából is elhangzott (például a Duna Tv-ben), hogy a demokrácia-központokat, ahol az új pártnak az aláírásokat gyűjtik, a magyar kormány segítségével tartják fenn. A napokban Szatmáron járva megkérdeztem Markó Bélát, mit szól ehhez. Íme, rövid, de sokatmondó válasza: „Nemcsak erkölcstelen, de demokratikus országhoz méltatlan is!”
Ám megtapasztaltuk, hogy akik saját arcukra akarják formálni a világot vagy akár egy nemzetet, azoknak semmi nem drága. Hiába tűzték Kövérék zászlajukra Széchenyit. Nemcsak lobogtatni, olvasni és tanulni is kellene!
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Markó Béla búcsú-SZKT-ja
A feszült hangulatú ülésen bemutatkozott az RMDSZ-elnök három utódjelöltje
Utolsó alkalommal vett részt RMDSZ-elnökként a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) ülésén a hétvégén Markó Béla
Történelminek nevezhető ülést tartott a hétvégén a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) Marosvásárhelyen, tekintve, hogy Markó Béla utoljára vett részt RMDSZ-elnökként ilyen rendezvényen. A nem mindennapi pillanat – a szövetség tizedik, két hét múlva Nagyváradon rendezendő kongresszusát előkészítő tanácskozás – jelentőségét a küldöttek is átérezhették, lévén hogy a megszokottnál valamivel nagyobb számban, összesen 116-an jelentek meg a szövetség „miniparlamentjének” helyet adó vásárhelyi Kultúrpalotában.
Elkapkodták az ÚMSZ-t
A szokásosnál nagyobb érdeklődés az Új Magyar Szó terjesztéséért felelősöket is meglepte: míg egy „hétköznapi” SZKT-ra kivitt száz darab ingyenes példány éppen elegendőnek bizonyult, ezúttal a kezdési időpont után fél órával már egymást kérdezgették a később érkező küldöttek: „Nincs véletlenül még egy Magyar Szód?”
Amúgy a késlekedők nem maradtak le semmi egyébről, hiszen az ülés bő fél órás késéssel kezdődött – hacsak nem a mindig hasznos „folyosói lobbi” egy részéről. No meg a napirend előtti felszólalásokról, amelyek egyikében Eckstein-Kovács Péter és Olosz Gergely RMDSZ-elnökjelöltek kérték Kovács Péter kongresszusi biztos leváltásának napirendre tűzését.
Az államfői tanácsos és a képviselő kérését azonban nagy többséggel leszavazta az SZKT. Ez a szavazattúlsúly előrevetítette egyébként a továbbiakban megmutatkozó erőviszonyokat a szövetségen belül, ami a két elnökjelölt esélyeit illeti ellenfelükkel, Kelemen Hunor kulturális miniszterrel szemben.
Nem volt „érzékeny búcsú”
Ám még mielőtt a „hármak” összecsaptak volna, a mindenkori gyakorlatnak megfelelően a képviselők a tisztségben levő szövetségi elnök politikai beszámolóját hallgathatták meg. Aki azonban egy leköszönő elnöki búcsúbeszédet várt Markó Bélától, csalódnia kellett. Markó az „érzékeny búcsút” már letudta az ezt megelőző, decemberi SZKT-n, most pedig ereje és mandátuma teljében levő miniszterelnök-helyettesként szólt a hallgatósághoz.
Politikai beszámolójában egyébként a szövetségi elnök az oktatási törvény elfogadását nevezte meg a szövetség és az erdélyi magyarság elmúlt húsz évben kifejtett kisebbségi jogküzdelme legfontosabb mérföldkövének. Mint fogalmazott, ezáltal sikerült kiteljesíteni a kisebbségi anyanyelvhasználatot, és a jogszabály átvezet egy olyan új küzdelembe, amely a kollektív jogokért, a döntési jogokért folyik, hiszen ez tartalmazza már a kulturális autonómiának bizonyos elemeit.
A miniszterelnök-helyettes az RMDSZ nagy feladatának nevezte, hogy megteremtse az oktatási törvény alkalmazásának feltételeit, és ide sorolta azt a célt is, hogy ősztől magyar nyelvű történelem- és földrajztankönyveket adjanak a magyar gyerekek kezébe, illetve elkészüljön a román nyelv oktatását célzó sajátos tanterv és tankönyv is.
Új koalíciós szerződés
Markó Béla leszögezte, az RMDSZ kitart kormányzati partnere mellett, és hamarosan koalíciós megállapodást köt a Demokrata-Liberális Párttal (PD-L), amelyben olyan további fontos prioritások szerepelnek majd, mint a kisebbségi törvény elfogadása, az önkormányzati és parlamenti választási törvények módosítása, a gazdasági fejlesztési régiók átalakítása, illetve egy gazdaságösztönző intézkedéscsomag gyakorlatba ültetése.
Mint mondta, a kisebbségi törvény képviselőházi szakbizottsági vitáját már a következő napokban-hetekben újraindítják, és esély van arra, hogy a jogszabályt még ebben a parlamenti ülésszakban elfogadják. A magyarság számára fontosnak nevezte a választási törvények módosítását is, amelyek a tervezett változtatások által a jelenleginél méltányosabb és arányosabb képviseletet biztosítanának a magyar közösség számára.
Mint kifejtette, az RMDSZ nem esküdött és nem esküszik „örök hűséget” egyetlen román pártnak sem, csupán a magyarságnak, de betartja megállapodásait. Az ellenzéki pártokkal kapcsolatos viszonyt értékelve kifejtette: azt várja az ellenzéktől, hogy tisztázza az oktatási törvénnyel kapcsolatos álláspontját.
Ellentmondásos viszony a magyar kormánnyal
A Budapesttel való kapcsolatokat értékelve az RMDSZ elnöke ellentmondásosnak nevezte a magyar államvezetés viszonyulását az RMDSZ-hez. Mint fogalmazott: míg egyik vezető magyar politikus egyfajta Szent István-i intelemként, de nagyon logikus gondolatmenetet követve arra figyelmeztette a szövetséget, hogy ne bontsa fel a román–magyar kapcsolatok és a magyar nemzeti érdek szempontjából fontos romániai kormánykoalíciót, és felismeri, hogy a két ország viszonyának alakulásában meghatározó az RMDSZ politikája és kormányzati részvétele, odáig már nem jut el a következtetéssel, hogy akkor talán nem jó politika „ha az RMDSZ-t ütjük, csépeljük és szét akarjuk verni”.
Közölte: nemcsak most, hanem az elmúlt húsz évben nagyon sokszor az RMDSZ-en múlott a két ország jó viszonya, akkor viszont most nem kellene úgynevezett demokrácia-központok segítségével szétverni az erdélyi magyar politika egységét.
„Az rendben van, hogy támogatást kapnak a magyar állampolgárság megszerzésének lebonyolítására, de amennyiben igaz az, hogy a demokrácia-központokat valójában pártalapítási céllal hozták létre, akkor ez nem más, mint pénzzel betegséget venni. Ha erre valaki pénzt ad, betegséget vesznek nekünk, de betegséget vesznek maguknak is, hiszen Magyarországnak is nagy betegsége lenne, ha az RMDSZ általuk is fontosnak tartott parlamenti képviselete megszűnne” – figyelmeztetett Markó.
Utódjelöltek ígéretei
A szövetségi elnökjelöltek közül Eckstein-Kovács Péter szólalt fel elsőként. Traian Băsescu államelnök tanácsosa kifejtette, az elnökjelölti kampánynak felhajtó ereje is van, hiszen nagy az érdeklődés, az emberek örültek annak, hogy igazi vitát láthattak a jelöltek között. „Ez a többes jelölés nem a szétverés irányába mutat, továbbra is együtt tudunk dolgozni” – vélekedett Eckstein.
A másik „utódjelölt”, Olosz Gergely háromszéki képviselő tulajdonképpen csak most jelentette be az SZKT előtt indulását. „Az a célom, hogy az erdélyi magyarok nyerjenek, hogy megvalósuljon a magyar összefogás, a családok jól éljenek, a közösségeink versenyképessé váljanak, hogy minden, Romániában élő magyar érezze, nincs egyedül” – ismertette céljait a politikus.
A szövetségi elnöki tisztség elnyerésére legesélyesebbnek tartott Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter arra hívta fel a figyelmet, hogy az RMDSZ az elmúlt 21 évben azért volt sikeres, mert Erdélyre figyelt. A közelgő kongresszus kapcsán megállapította, az előkészületek, a három jelölt jelenléte nagyon sok mindent a felszínre hozott.
Kelemen szerint ez nem baj, az viszont lényeges, hogy a kongresszus után, a végeredménytől függetlenül „egymás szemébe tudjunk nézni, együtt tudjunk továbbmenni úgy, hogy az erdélyi magyar közösség legyen továbbra is az elsődleges szövetségesünk.”
Élet Markó után
A leköszönő szövetségi elnök politikai beszámolóját követő felszólalásokban többnyire az összefogás, az együttműködés volt a legfontosabb közlendője a szónokoknak, akik arra figyelmeztettek, hogy az RMDSZ-nek egységesnek kell maradnia. Borbély László környezetvédelmi miniszter elmondta, büszke arra, hogy bárhová megy, mindenhol tisztelet és odafigyelés övezi a magyarokat, az RMDSZ-t.
„Az RMDSZ az egyetlen demokratikus szövetség az országban, ne adjon senki nekünk leckét demokráciából” – üzent az Erdélyben úgynevezett demokrácia-központokat pénzelő Budapestnek Borbély, aki szerint amúgy a szövetségnek mindig partneri viszonyra kell törekednie a magyar kormánnyal.
László Attila a kolozsvári Mátyás-szobor helyreállításának felavatásáról szólt, arról, hogy nem a román fél miatt húzódik az ügy. „Szeretném, ha a kolozsvári születésű államtitkár megtalálná azt az időpontot, amikor végre felavathatjuk a Mátyás-szobrot” – fogalmazott a kolozsvári alpolgármester utalva Szűcs Géza magyar kormánytag politikai felelősségére.
Lakatos András Bihar megyei képviselő Markó Bélát „búcsúztatva” kifejtette: szerinte úgy fognak majd Markóról beszélni a történelemben, mint az ezredforduló legnagyobb magyar államférfijáról. Édler András háromszéki képviselő a magyarországi kormány védelmére kelt. Mint kifejtette, a magyar politika megoldást akar találni a határon túli magyarság problémáira is.
Szerinte „nem szabad a kinyújtott kezet visszautasítani, hanem inkább szét kéne nézni a saját házunk táján, hogy mit teszünk azért, hogy visszatérjünk az emberekhez, amikor tudatosodik bennünk, hogy nem lehetünk akárkivel partnerek, például a Gyurcsány típusú politikusokkal nem, de Orbán Viktorral igen”.
Kínos közjáték Katonával
Az Orbán Viktor magyar kormányfővel és Tőkés László európai parlamenti képviselővel fenntartott hűvös viszonyt hányta Markó Béla szemére Katona Ádám. Az Erdélyi Magyar Kezdeményezés RMDSZ-platform elnöke előbb csak bekiabálgatott a neki nem tetsző beszédek alatt, majd amikor éppen Markó állt a pulpitusnál, Katona magából kikelve válogatott szitkokat kezdett a szónok és a teremben ülők fejéhez vágni.
„Itt az elszámolás ideje!” – jósolta az idős képviselő, majd „régi párttitkároknak, elvtársaknak, kommunistáknak” titulálta a prezídiumnál ülőket. Végül Biró Rozália SZKT-elnök többszöri felszólítására dohogva elhagyta a termet, hogy később visszatérjen, és az ülés hátralévő részében is az első sorból hangoskodjon.
Megszavazott módosítások
Ekkor még hátravoltak olyan időigényes mozzanatok, mint az alapszabályzat módosításának vitája és a programmódosítás. Az immár megcsappant létszámú SZKT elfogadta többek között a politikai alelnöki tisztség létrehozásáról, valamint az Ügyvezető Elnökség főtitkársággá való alakításáról szóló fejezetet.
A testület a szövetségi elnökről szóló fejezetének kibővítésével is egyetértett – az új cikkely a volt szövetségi elnökök hatásköreit szabályozza. A programmódosító javaslatokat Kelemen Hunor ismertette, az SZKT két módosító javaslat elfogadása után látható többséggel megszavazta a programot.
Korteskedtek és bíráltak az elnökjelöltek
Kampányakciókon vettek részt az SZKT-t megelőzően az RMDSZ-elnökjelöltek: Kelemen Hunor Temesvár és Arad után pénteken szatmári „kortesúton” vett részt, Eckstein-Kovács Péter pedig Kolozsváron sajtótájékoztatott.
Kelemen Szatmáron „beseperte” a helyiek ígéretét, hogy rá fognak szavazni, miután a miniszter is szentül ígérte, hogy az eddigieknél nagyobb szerepet szán a szövetség vezetésében a Partiumnak és ezen belül Szatmár megyének. Eckstein eközben bírálatokat fogalmazott meg az alapszabály tervezett módosításával kapcsolatban. Mint mondta, nem ért egyet az ügyvezető elnökség megszüntetésével és főtitkárság létrehozásával. (Sike Lajos, Sipos M. Zoltán)
Antal Erika, Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Borulhat
Az nyilvánvaló és természetes, hogy mindig is befolyásoltak bennünket a magyarországi történések. A jók is, a rosszak is. Ám a megfontolt cselekvésnek nincs alternatívája, hiszen a szolgai rábólintásra és a hebehurgyaságra már sokszor ráfizetett az erdélyi magyarság. (Például a bécsi döntés után, amikor negyvenezer arrogáns dunántúli tisztviselőt helyeztek a nyakunkra, akik sok mindent elrontottak!)
Az nyilvánvaló és természetes, hogy mindig is befolyásoltak bennünket a magyarországi történések. A jók is, a rosszak is. Ám a megfontolt cselekvésnek nincs alternatívája, hiszen a szolgai rábólintásra és a hebehurgyaságra már sokszor ráfizetett az erdélyi magyarság. (Például a bécsi döntés után, amikor negyvenezer arrogáns dunántúli tisztviselőt helyeztek a nyakunkra, akik sok mindent elrontottak!)
Nem biztos, hogy ami ma jónak látszik, holnap is jó lesz, és mindenben kiállja az idő próbáját. Vonatkozik ez a kettős állampolgárságra és a vele ígért szavazati jogra is. Olyan nagy az eufória, hogy nem látunk egyebet, csak a jó hatásait. Annyira csak a jót, hogy az ellenvéleményekre nem figyelünk, nem is vagyunk kíváncsiak, megfogalmazóit kiközösítjük a nemzetből, vagy a „rossz magyar” címkét nyomjuk rájuk.
B. János székelyföldi olvasónk írja: a honosítással kapcsolatos néhány észrevételét (benne abbeli aggodalmát, hogy kiürül a Székelyföld, meg szavazatainkra csak anyaországi pártpolitikai érdekből van szükség!) elküldte két helyi lapnak is, de egyik sem hozta le, mivel úgy gondolták, hogy ez rontaná népszerűségüket! Mit mondjunk erre? A sajtóetika szerint a népszerűtlen véleményeket is le kellene közölni, mert az ilyesmi viszont növeli a lap hitelességét. Ám lehet, hogy a két újságnál úgy gondolják: rájuk is vonatkozik az új budapesti sajtótörvény. Minek okán elsősorban az ottani kormány jó, sőt kitűnő véleményét tükröző írásoknak kell teret adni.
Ha csak Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes Duna Tv-nek adott interjúja nem módosít valamit ezen az állásponton is. A napokban a kereszténydemokrata politikus a Fidesz-kormány tagjai közül elsőnek mondta ki nyilvánosan: milyen jó, hogy az RMDSZ kormányon van, mert könnyen lehet intézni a honosítást. „Kegyelmi pillanat ez a román-magyar viszonyban. Ha jön egy másik kormány, nem biztos, hogy ilyen zökkenőmentes lesz a magyar állampolgárság kiadása!”
Nos, kedves kollégák, akik lapotok népszerűségét féltitek! Ezek nyomán lehet már írni arról is, hogy nem csak Tőkés Lászlónak és Toró T. Tibornak, de Markó Bélának, Kelemen Hunornak és a többieknek is van némi közük a gyorsított honosításhoz! Olyannyira van, hogy megkockáztatom: ha nekik nem lenne, Tőkéséknek sem lenne sok! Mert, ha az RMDSZ nem lenne kormányon és nem biztosítaná a békés, nyugodt hátteret, ha fejükre állnak, akkor sem tudták volna zavartalanul beindítani és működtetni a demokrácia-központokat!
Lám, minden könnyen borulhat, vele az eufória is...
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

„Mubarak után”: metaforikus vonzatú közlemény
Közleményt küldött lapunknak is Tőkés László, az EP egyik alelnöke, EMNT-elnök. Aktuálpolitikai vonatú kérdésekről fejti ki meglátásait, metaforikus kérdés kapcsán. Íme az irat lényege.
Az RMDSZ zárványideológusai. Cs. Gyimesi Éva és Sike Lajos legutóbbi sajtóbéli megnyilatkozásaik alapján minden bizonnyal megérdemelnék az Ezüstfenyő-díj kongresszusi kiadását. Az önjelölt demokráciabajnokok mára teljesen elvesztették a mértéket, „kritikájuk” elvtársaik rögeszméinek kritikátlan szajkózásából áll, beszédük pedig gyűlöletbeszéd.
Részletek
A 168 Óra hetilap által készített Gyimesi-interjúban „beszólt Orbánnak az egyetemi tanár”, amint az az első – elektronikus – megjelenéskor az alcímben olvashattuk. A Meciar, Fico, Slota és Kaczynski neveit tartalmazó riporteri összeállításban ugyanis az a interjúalany a demokrácia-ellenesség „csúcstartóinak” kijáró babért Orbán Viktor miniszterelnökünknek ítélte oda.
A kommunista szócső Előre jogutódjának hasábjain, az Új Magyar Szóban megszólaló szatmári újságíró viszont Kövér László célkeresztbe állításán túlmenően Markó Béla szájába adja a magyar kormány erdélyi demokrácia központjainak nyújtott támogatás – egyenesen – „erkölcstelen”. A szövetségi elnök – hasonlóképpen a levitézlett liberálisokhoz – csupán akkor kezd erkölcsről beszélni, amikor nem a szája íze szerint alakulnak a dolgok. Példának okáért: amikor az RMDSZ potentátjai rátették kezüket a státusirodákra, amelyeket – eredeti céljuktól eltérően – az elmúlt években tulajdonképpen kampánygépezetként használtak, továbbá a Medgyesy-Gyurcsány-kormányok „barátságának” köszönhetően ellenőrizetlenül és saját céljaikra, klientúrájuk építésére osztogatták a magyarországi közpénzeket, akkor sem az erkölcs nem jutott eszébe, sem pedig az, hogy „veszélyes és ostoba játék” volna a kizárólagosságra törekvő erőpolitika.
Ezekben a napokban sokaknak megegyezik a véleménye abban, hogy Mubarak elnöknek nem kellett volna megvárnia, amíg a népakarat távolítja el székéből. Ugyanígy nagyőszödi Gyurcsány Ferencnek is távoznia kellett volna a hatalomból. még mielőtt a lerombolt ország népe meneszteni volt kénytelen. Ebben a viszonylatban Markó Béla még idejében köszönt le az elnökségről. Esetében a kérdés viszont ez: ki következik az RMDSZ élén őutána? Ki jön Mubarak után – tehetjük fel a kérdést metaforikus értelemben. Alelnöke és elvtársai?! Mer ahogyan dolgok nálunk alakulnak, a kinevelt közvetlen munkatársa utódlásának lehetünk tanúi.
Láttuk, hogy Gyurcsány megbuktatásával az elsöprő erejű magyar nemzeti közakarat Orbán Viktort emelte az ország élére. Éppen ezért minden jóérzésű magyar ember számára elfoghatatlan, hogy Magyarország demokratikusan megválasztott miniszterelnökét és kormányét , a rendszerváltó Fideszt és kereszténydemokrata szövetségesét Cs. Gyimesi-féle elvakult gyűlölködők ócsárolják. Annál is kevésbé jogosultak erre, mivel ők az elvszerűség álcája alatt csupán egy bizonyítottan becsődölt hatalmat, annak holdudvarát, illetve saját kiváltságait védelmezik. Bihari Napló (Nagyvárad)

Gyűlöletbeszéd
Egy magát jobboldalinak tartó – és megnyilatkozásaiban is markánsan az – régi újságíró barátom jegyezte meg nemrégiben, magánbeszélgetésben, egy Tőkés-közlemény kapcsán, hogy azt olvasva rájött, mi különbözteti meg a politikust az újságírótól. A politikus szövetségesei segítségére siet, bármi lenne is az éppen aktuális poltikai téma, míg az újságíró igyekszik elvonatkoztatni a szereplőktől, és magáról az esetről, a kijelentésről próbál saját véleményt alkotni és mondani.
Akkor Tőkés a médiatörvény kapcsán kelt Orbán Viktor védelmére, súlyos szavakkal marasztalva el azokat, akik támadni merészelik a magyar miniszterelnököt, köztük az immár EU-s bírálatok kereszttüzébe került jogszabályt elmarasztaló hazai és nyugat-európai közvéleményformálókat, értelmiséget, sajtót. Nem hagyva ki természetesen lapunkat sem az ördögtől való eszméket vallók sorából, lévén, hogy a volt püspök minden alkalmat megragad az Új Magyar Szó ócsárlására.
Nem történt ez másként tegnap sem, amikor újabb, Tőkés László aláírásával ellátott közlemény érkezett szerkesztőségünkbe. Ebben az RMDSZ „zárványideológusainak” nevezett Cs. Gyimesi Éva és Sike Lajos jelennek meg mint első számú közellenségek: előbbi a 168 Óra magyarországi hetilapban megjelent interjúja miatt, utóbbi az ÚMSZ-ben közölt írása miatt.
A gunyorosnak szánt, de elszomorítóan rossz szöveg szerint a fent nevezettek „önjelölt demokráciabajnokok”, akik „mára már teljesen elvesztették a mértéket, kritikájuk elvtársaik rögeszméinek kritikátlan szajkózásából áll, beszédük pedig gyűlöletbeszéd”. Előbbi írás egyébként a magyarországi demokratikus berendezkedés halálát vizionálja, utóbbi pedig azt firtatja, a magyar költségvetési pénzen létrehozott úgynevezett demokrácia-központok valódi célja mennyiben a honosításra vonatkozó tájékoztatás, és nem bujtatott pártfinanszírozás a Tőkés-párt számára?
Kijut a „jóból” az RMDSZ-nek is, és elsősorban Markó Béla leköszönő elnöknek, akit Tőkés Hoszni Mubarak volt egyiptomi diktátorhoz hasonlít. Miközben az RMDSZ (!) EP-képviselője megállapítja, hogy „Markó Béla még idejében köszön le az elnökségről”, felteszi a kérdést: „ki következik az RMDSZ élén őutána? Ki jön Mubarak után?”
Majd visszakanyarodunk szegény Cs. Gyimesi Évához, akiről megtudjuk, hogy „elvakult gyűlölködő” és a „168 órából” derivált „perc-emberke”, aki elvetemült módon „Magyarország demokratikusan megválasztott miniszterelnökét és kormányát, a rendszerváltoztató Fideszt és keresztény-demokrata szövetségesét ócsárolja”. Végezetül az is világossá válik számunkra, hogy a Cs. Gyimesi-félék „az elvszerűség álcája alatt csupán egy bizonyítottan becsődölt hatalmat, annak holdudvarát, illetve saját kiváltságaikat védelmezik”...
„Gyűlöletbeszéd!” – sziszegi Tőkés László, a „jóérzésű magyar emberekhez” intézve gyűlölettől csöpögő szavait. Az emberi jóérzésre apellálok én is most, amikor arra kérem a jobboldali véleményformálókat, civileket, értelmiségieket (a politikusokat nem merem...): ne vállaljanak szolidaritást pusztán ideológiai alapon ilyen megnyilvánulásokkal. Régi jobboldali újságíró barátomat, a többi jobboldali újságíró kollégámat kérem: ítéljék el maguk is ezt a gyűlöletbeszédet.
És ne csak magánbeszélgetésekben.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Együttműködésre
Ha nem is araszol, valamelyest moccan az autonómia ügye. Itthon például a kisebbségek számára megannyi kedvezményt tartalmazó új tanügyi törvény révén, Brüsszelben pedig a Tőkés László szervezésben tartott Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) fóruma által.
Ha nem is araszol, valamelyest moccan az autonómia ügye. Itthon például a kisebbségek számára megannyi kedvezményt tartalmazó új tanügyi törvény révén, Brüsszelben pedig a Tőkés László szervezésben tartott Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) fóruma által.
Ami a Duna Tv híradójában kép- és hanganyagban minderről lejött, abból a kívánalmak megfogalmazásán és az érvek felsorakoztatásán túl sokat nem tudtunk meg. Ez talán azzal is magyarázható, hogy a felismerhető arcok alapján, az autonómia igénylői (vagyis a mieink) többen voltak, mint azok, akik adhatják az autonómiát, illetve nyomást gyakorolhatnak érte.
Pedig bárki láthatja: az RMDSZ-lista első helyén EP-képviselőnek választott volt püspök tehetsége szerint eddig is igyekezett, hogy ne csak Európa, de a világ legismertebb személyiségeit is megnyerje az erdélyi magyar autonómia ügyének. Lám, nem sok hiányzott, hogy tavaly a dalai láma személyesen is felkeresse Körösi-Csoma Sándor szülőhelyét. Ennél már csak az nagyobb siker, ha Sarkozyt, Angela Merkelt, Medvegyevet, netán az ENSZ főtitkárát, Ban Ki Munt is el tudná csalni Tusványosra, egy a KMAT autonómia-fórumra. Ám ne legyünk telhetetlennek – bár megérhetjük azt is.
Külön oda kellett figyelnünk azonban a KMAT elnöki beszédére, abban is Tőkésnek egy könnyen megjegyezhető rövid mondatára: „Együttműködésre vagyunk ítélve!”. Bravó! Ez igen! Jóllehet ezt Tőkés Brüsszelben mondta, reméljük, Erdélyre is érti, hisz itthon még inkább együttműködésre vagyunk ítélve! Ám ő egy idő óta éppen az együttműködés ellen, a megosztáson, az erdélyi magyarság érdekvédelmének szétverésén ügyködik. Még akkor is ez a helyzet, ha a nemzetegyesítés hangzatos jelszavával teszi!
Észre kellene végre vennie: presztízsveszteség nélkül nem megy az ide-oda való táncolás. Amikor személyes karrierjéről van szó, mint az EP-parlamenti választás volt, akkor jó az RMDSZ, mikor már pozícióba került, akkor ellene fordul. Választói büntetik a hintázást, még akkor is, ha neve nem lesz rajta a Néppárt képviselőjelölt-listáján.
Elvégre kitől várhatnának erkölcsi tartást, ha nem egy lelkipásztortól? A népszerűségvesztés jelei figyelmeztetnek. Például az, hogy az erdélyi magyarság körében jó ideje Böjte Csaba ferences atya messze a leghitelesebb egyházi személyiség.
Igen, együttműködésre vagyunk ítélve! Elsősorban itthon, mert a mi dolgaink, benne az autonómia is, először, másodszor és harmadszor is itt dőlnek el. Még akkor is, ha Budapest szebb, Brüsszel vonzóbb, a döntés joga Bukaresté!
Sike Lajos, Új Magyar Szó (Bukarest)

Nándorfehérvár
Lurkós falusi éveimet faggattam a napokban, és azokat a magyar nótákat is kerestem, amelyeket a népdalok mellett tanultam a legényektől. Meghökkentett, mi jött ki elsőnek: „Szomorúan szól a magyar nóta / De másképpen ugyan hogyan szólna?...”
Lurkós falusi éveimet faggattam a napokban, és azokat a magyar nótákat is kerestem, amelyeket a népdalok mellett tanultam a legényektől. Meghökkentett, mi jött ki elsőnek:
„Szomorúan szól a magyar nóta / De másképpen ugyan hogyan szólna?...”
Az idősebbek közül talán sokan ismerik a folytatást is: „Én nem tudom, mi van ezzel a néppel / Sírva vigad már a magyar régen”.
Aztán a befejezés: „Összeverem mégis a bokámat, / Süvegemmel béfedem orcámat, / Nem akarom, ne tudják, ne lássák / Két szememnek a sűrű-sűrű könnyhullását!”.
Most is összerezzenek, amint leírom. Pedig nem vagyunk mi ennyire búsmagyarok, csak szeretjük ilyennek mutatni magunkat. Azt hisszük, meghatunk vele valakit. Nem hatunk meg senkit. Ellenkezőleg, a sok panasszal egyre szánalmasabbak vagyunk, és elfordulnak tőlünk azok is, akik amúgy mellénk állnának. Példáért nem kell a messzi múltba menni, akad számtalan napjainkban is.
Lám, Brüsszelben sem megyünk semmire a sérelmi politizálással. A fejlettebb demokráciák a hátukat mutatják, kiröhögnek, mert nem szeretik a vádaskodást, az egymásra-mutogatást. Azt mondják: ha bajunk van mások nyelvtörvényével, pofozkodásával, forduljunk a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához.
Sírva vigadásunk oka elsősorban Mohács, Világos, Trianon. Széchenyi azt írja Mohácsról: „Némelyek azt hiszik, ott van koporsója minden scytha fénynek. Én azt hiszem: okos ember nem néz annyira háta mögé, mint inkább maga elibe, s elveszett kincse siratása helyett inkább azt tekinti s vizsgálja, mit menthet meg, s lassankint többet szerezni iparkodik”. A „legnagyobb magyar” életpályája, az általa elindított és megvalósított megannyi gazdasági és társadalmi változás ékesen bizonyítja, hogy ez a helyes út.
A siránkozás a tehetetlenség igazolása. Kudarcainkat másra kenni sokkal könnyebb, mint saját hibáinkkal kritikusan szembe nézni. Talán ezért is van olyan sok gyászünnepünk, ami lehúzza az embert és azt sugallja, hogy nekünk úgysem sikerül semmi! Pedig sok minden sikerült. (Még a magyar uniós elnökség is sikerülhet, ha nem bagatellizálják el...)
Ám sikereinkről a szükségesnél kevesebbet beszélünk, s azt sem ünnepeljük, amit egész Európa velünk ünnepelne. Mint például Hunyadi János világraszóló nándorfehérvári diadalát (555 éve történt!). Vagy mégis? Nemrég Lezsák Sándor javasolta a magyar parlamentben, hogy a fehérvári diadal legyen nemzeti emléknap.
Ha megengedi a képviselő úr: Nándorfehérvár inkább ünnep legyen, Mohács pedig emléknap!
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Otthonra talál a Kölcsey
Hosszú évek és elmérgesedő viták után otthonra találhat a Kölcsey Ferenc Főgimnázium Szatmárnémetiben – a város önkormányzata úgy döntött: az egykori zárda épületéből a püspöki konviktus sokkal tágasabb épületébe költözik az intézmény.
„Felelős emberként nem nézhettük, hogy a régió leghíresebb magyar iskolája egy szűkös épületben legyen összezsúfolva. A legjobb megoldás kiválasztásában a katolikus püspökség, maga Schönberger Jenő püspök úr segített, felajánlotta a konviktus pár éve visszakapott épületét. Ez mindenben megfelel a célnak: aránylag jó állapotban van, kellően tágas, nagy udvara van, a városközpontban található!” – ismertette a döntés hátterét lapunknak Csehi Árpád, a megyei önkormányzat RMDSZ-es elnöke.
A város tanügyért felelős alpolgármestere is úgy véli, a lehető legmegfelelőbb épületre esett a választás, mert hosszú távon megoldódott az állami magyar iskola gondja. „Biztató, hogy az önkormányzat román tagjai is támogatták a választást” – fogalmazott Kereskényi Gábor.
Amint arról lapunkban korábban beszámoltunk, a nagy múltú középiskola évtizedeken át az egykori református gimnázium államosított épületében működött. Ezt az ingatlant visszakapta az egyház, és felvetődött, hogy a környéken visszaszolgáltatott más épületekkel együtt, a Láncos- templom körül egy református iskolaközpontot hoznak létre, ahol a Partiumi Keresztény Egyetem kihelyezett karai is elférnének.
Eredetileg nem volt szó a Kölcsey elköltöztetéséről, már azért sem, mert ebben az iskolában több református fiatal tanul, mint az időközben újraindult református líceumban. Váratlanul azonban megromlott a viszony az intézmények között. Háromévi vita után, a Kölcsey először a múlt ősszel költözött, szűkös és oktatási célokra nem megfelelő épületbe.
Pataky Enikő főigazgató akkor azzal vigasztalta a majdnem „otthontalanul” maradt nyolcszáz diákot és az ötvenhét tanárt, hogy a Kölcsey eredményét és hírét nem a falak biztosítják! Most is hasonló szellemben nyilatkozott az ÚMSZ-nek az intézményvezető, bár nem rejti véka alá örömét. „Az megbecsülés jele, ha törődnek velünk. Biztosak lehetnek a döntéshozók abban, hogy a jobb munkafeltételek az eredményeinkben is megmutatkoznak majd” – nyilakoztat az igazgató.
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

Hiteltelen
Csak kapkodom a fejem: hiteles papjaink hosszú sora mellett mennyi hiteltelen is van.
Az egyik a szószékről lángolva beszél a szülőföld szeretetéről, az itthonmaradás erkölcsi felelősségéről, s közben elegánsan „elfelejti”, hogy két gyermekét már rég nyugatabbra rendezte.
A másik a család szentségéről, a házasság szépségéről papol, miközben feleségétől többek között olyan előrángatott okkal próbál válni (írt róla a sajtó!), hogy a román titkosszolgálatnak az ő megfigyelésére beépített embere.
Többektől hallani, hogy X tiszteletes, miközben itthon az Úr szegény szolgáját játssza, szép nyaralót épített a Balatonon. Miből? Abból, amire az olvasó gondol!
Néhány éve lapunk is beszámolt Cs. tiszteletes esetéről, akit a hívek karóval zavartak el az egyik szatmári faluból, mivel hosszú éveken át „lenyúlta” (ellopta!) az egyház pénzét. Mint kiderült, gyermekei nyugati karrierének egyengetésére.
Nem kevés haragost szereztem azzal, hogy nyíltan vallom: papjaink egyáltalán nem jobbak, mint az átlagos ember, és mint maga a társadalom, amelyből vétettek. Ugyanakkor felháborít, hogy egyesek mégis megjátsszák, hogy jobbak, s ezért ők hivatottak a hazai magyarságot vezetni.
Gondoljunk csak Tőkés Lászlóra. Az egykori temesvári hős (akit akkori kiállásáért magam is tisztelek) már rég nem azonos az általunk 89 végén megismert személlyel. Gőg, felfuvalkodottság, önimádat, öntörvényűség jellemzi. Amit a személye körül kialakult sok zűr (az ide-oda való politikai táncolásától és pártalapítási hóbortjától a bulvárlapok csemegéjének számító válásáig) elég meggyőzően bizonyít.
Mint több más, a legújabb trükkös játéka is hiteltelen. Mármint az, hogy elszámoltatja az RMDSZ-t a magyarországi pénzek felhasználásáról. Nem azért hiteltelen, mert nem lehetnek kétesen elköltött pénzek. Hanem azért, mert az ő anyagi ügyeiben is legalább ennyire lehetne turkálni.
Például a szatmárnémeti Rákóczi Kollégium építésére küldött húszezer dolláros amerikai támogatás kapcsán. A tíz éve még létező kuratórium tagjai szerint egyszerűen lekapcsolta, mondván: „Majd megkapjátok kamatostól”. Azóta mind kapják, s a még félig sem kész épület hosszú évek óta ott áll, mint egy romhalmaz, az egyház messzire látszó tehetetlenségének jelképeként, miközben a református gimnázium diákjai a Kölcsey Főgimnázium és a Katolikus Líceum bentlakásába szorultak – már akinek jutott hely.
Persze, ez csak egy tisztázásra váró ügyei közül. S meglehet, nem is a legnagyobb.
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

Bolondítás
Bolondítják az erdélyi magyarságot! S ez még enyhe kifejezés. Hallgatom az MR1-Kossuth Rádiót, amint a határon túli magyarok műsorát ismétli. Elsőnek a Mátyás-szobor (újra)avatásáról készült összeállítást adják le. Heten beszélnek. A legelején, látszólag a legfontosabb, Tőkés László, az EMNT titkos szavazással meg nem méretett elnöke, utoljára Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke.
Holott a valóságban, mint a tévében is láthattuk, éppen fordítva volt. Istenem, hát ennyire megmásítja a tényeket a magyar nemzeti rádió, amely minden másnál hitelesebb kellene hogy legyen?! – füstölgök magamban. Lám, a politika irányította média fittyet hány a valóságra, azt helyezi előtérbe, ami gazdája számára fontosabb. Pedig közismert: a volt püspöknek semmi, de semmi köze a szoborcsoport felújításához, annál több Markónak és Kelemennek!
A pesti kormány gyeplőjével működő közszolgálati média el akarja hitetni velünk, hogy ennek a fordítottja igaz. Vagyis mi, akik itt élünk, vakok vagyunk, nem az történik, ami szemünk előtt zajlik és aminek részesei vagyunk, hanem az, amit ők Budapestről láttatni akarnak.
Számos ilyen esetet idézhetnénk, amikor nem a cselekvőket nyomják előre, hanem azokat, akik szép magyar köpenyt öltenek és Pest szája íze szerint szólnak! Akaratlanul is eszünkbe juttatva a Széchenyi mondást: mert valaki magyar, még nem erényes ember!
Az erdélyi magyarság ügyeibe való nyílt pesti beavatkozást (vele azt a játékot, hogy az ő kedveltjeiken kívül a többi magyar véleménye nulla) immár a szélsőjobboldaliak is kezdik unni. Pár napja idéztük az ÚMSZ-ben Vitus Örsöt, a marosvásárhelyi Jobbik Baráti Kör frissen lemondott elnökét: „Elegem van abból, hogy a magyarországi politikusok megpróbálnak beleszólni a mi sorsunkba!”. Említette Markó Béla kongresszusi beszédét: „Ritka jó, higgadt beszéd volt, okosan érvelt amellett: mi jobban tudjuk, mi van velünk”.
Az a pesti illúziókeltés, amely szerint ők megoldják a határon túli magyarok problémáit, például a kettős állampolgársággal, különösen az egyoldalúan tájékozódó egyszerű embereket bolondítja.
Vannak, akik csakugyan elhiszik, hogy most már minden jó lesz, mert hát Pesthez tartozunk, s nem veszik észre: a politika eszközei vagyunk. De még azt sem, hogy Pestnek sem kellő pénze, sem jogi lehetősége nincs ahhoz, hogy bennünket érezhetően támogasson. Ideje józanodni: tetszik, nem tetszik, a mi sorsunk továbbra is itt dől el, ahol élünk és adót fizetünk! Sajnos, de továbbra is sokkal inkább Bukarestben, mint Budapesten.
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

Kövér: mi nem pénzeljük Tőkést
„Nincs arról tudomásom, hogy a magyar kormány bármilyen határon túli magyar pártot anyagilag támogatna” – jelentette ki az ÚMSZ kérdésére Kövér László házelnök a hét végén Szatmárnémetiben.
A fideszes politikust annak kapcsán kérdeztük, hogy jelenleg a magyar kormánnyal szerződésben álló Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) úgynevezett demokrácia-központjaiban is zajlik az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzéséhez szükséges aláírások gyűjtése. Emellett közismert, hogy Orbán Viktor miniszterelnök több alkalommal is támogatásáról biztosította Tőkés Lászlót, az EMNT vezetőjét.
Lapunk úgy tudja: az EMNP megalakítása után a demokrácia-központok pártszékházakká változnak. Az ÚMSZ-nek adott válaszában a többpárti demokrácia fontosságát hangsúlyozta, és Délvideket hozta fel példaként. „Lám, a magyarság ott is több pártban politizál, mégis sikeres!” – jelentette ki Kövér László. A Magyar Országgyűlés elnöke Csehi Árpád Szatmár megyei tanácselnökkel és Ilyés Gyula polgármesterrel folytatott pénteki megbeszélése után tartott sajtóértekezletet Szatmárnémetiben.
A magyarországi politikus a Szatmári béke aláírásának háromszázadik évfordulója alkalmából rendezett közös kiállítás megnyitására érkezett a Szamos-parti városba. A megnyitón Rákóczi Ferencet idézte: „A szabadság csak azzal biztosított, ha a szomszéd egyetért vele!” Kövér beszédében fontosnak nevezte a jószomszédi kapcsolatokat, szerinte a magyar–román együttműködést egyre több területre kellene kiterjeszteni.
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

Kinek a lelkiismerete?
Pár napja Szatmárnémetiben is működik Jobbik-iroda. Néhány bakancsost leszámítva ennek nem sokan örülnek, hisz Szatmár megyében már hosszabb ideje az országosnál jobb a magyar és román közösség együttműködése, a hétköznapi kapcsolatokban is kevesebb a barátságtalan hang.
„A jog szerint nincs akadálya egy ilyen irodanyitásnak, mi mégis attól tartunk, hogy a Jobbik jelenléte felhozza a helyi szélsőséget, ami nem kívánatos sem a magyaroknak, sem a románoknak!” – mondta lapunknak Csehi Árpád, a megyei RMDSZ és a megyei tanács elnöke.
Szegedi Csanád jobbikos EP-képviselő azzal indokolta irodájának megnyitását (Marosvásárhely után), hogy a jelenleginél „harciasabban” akarják képviselni a magyarság érdekeit. Az fel sem merült benne, hogy a máshonnan ideplántált harciasság netán ütközik az itteni jogrendszerrel, és Szatmárnémeti utcáin mégsem lehet úgy masírozni, mint Gyöngyöspatán.
Ennél is felháborítóbb, hogy Szegedi és vele tartó képviselőtársa, Morvai Krisztina úgy tett, mintha Szatmárnémeti önkormányzatában nem volnának képviselve a magyarok, arról meg talán nem is hallottak, hogy Ilyés Gyula személyében a polgármester is magyar. Így hát majd ők, néhány bakancsos szatmári hívükkel, megoldják az itteni magyarok problémáit! Minő naivság azt gondolni, hogy a román hatóságok velük és nem Csehi Árpádékkal tárgyalnak ezekről a problémákról. S minő olcsó politikai fogás azt a látszatot kelteni, hogy ők és nem Csehiék az illetékesek.
Nem az a baj, hogy törődnek velünk az anyaországi pártok, hanem az, hogy inkább politikai érdekből, mint lelkiismeretből, az itteni realitásokat felrúgva, vágyálmaik szerint cselekednek, és úgy tesznek, mintha nekünk semmiféle képviseletünk nem volna sem a helyi, sem a központi hatalomban. Gyakran az erdélyi magyarság számára hiteltelen, perifériára szorult emberekkel tárgyalnak, nem veszik figyelembe: mindig az a fél tud többet tenni értünk, aki helyzetben, ha úgy tetszik, a hatalomban van.
Erre célozva kérdeztem a nemrég Szatmárnémetiben járt Kövér László házelnököt: mivel az RMDSZ ellenében egy újabb párt létrehozását segítik, nem lesz lelkiismeret-furdalásuk, ha úgy megosztanak bennünket, hogy a legközelebbi választás után nem leszünk ott a román parlamentben? Azt válaszolta: lelkiismerete tiszta, ám azoké ne legyen tiszta, akik húsz év alatt alulképviselték az erdélyi magyarságot.
Csakhogy ezt a választók, az itteni magyar adófizetők hivatottak eldönteni, nem mások, akik csak vágyaikban élnek Erdélyben, mert Pesten laknak, és ott fizetnek adót!
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

Sikeres volt a színházi évad
Az évadzárók és fesztiválok időszakába érkeztek az erdélyi színtársulatok, amelyek sikeres évadot tudnak maguk mögött. A nyár azonban nem jelent pihenést, a fesztivál-darabok előkészületei mellett zajlanak a következő évad próbái is.
„Fesztiválturista” Vásárhely
„Négy produkcióval veszünk részt a júniusi színházi fesztiválokon” – tájékoztatta lapunkat Kiss Éva Evelyn, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat irodalmi titkára. A Theodor Cristian Popescu rendezte, Két lengyelül beszélő szegény román című darabbal ma Nagybányán, az Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon szerepel a társulat.
Kisvárdát sem hagyják ki a vásárhelyiek, a Magyar Színházak XXIII. Kisvárdai Fesztiválján idén három előadással képviselteti magát a Tompa Miklós Társulat. Harsányi Zsolt Csehov-rendezése, a Platonov, a fesztivál versenyprogramjában szerepel. Carlo Collodi Pinokkió című tanmeséjének mesemusical-változata, B. Fülöp Erzsébet rendezésében, a fesztivál gyermekprogramjába kapott meghívást. A versenyprogramon kívül pedig a Börtönnapló – Fedák Sári emlékiratai című produkciót mutatják be.
„Húzós” évad Székelyföldön
„Egyik leghúzósabb évadot tudhatjuk magunk mögött, hisz kissé túlléptük az anyagi határainkat. Éppen ezért a következő évadot, amely augusztus 22-én startol, kissé szellősebbre terveztük” – nyilatkozta az ÚMSZ-nek Nagy Pál.
A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház igazgatója elmondta, az évadot holnap zárják egy különleges előadással: a társulat művészei az elmúlt évad előadásainak jelmezeit mutatják be zenés, táncos produkcióval egybekötve. Ezután a társulat Kisvárdára indul, a fesztiválra Egressy Zoltán Portugál című tragikomédiáját viszik el.
A Csíki Játékszín jelképesen már június 5-én lezárta az évadot, a társulat zenés-táncos gálaműsort mutatott be, amelynek keretében a közönségkedvencek díjazására is sor került. A legnézettebb előadás címet Szilágyi László és Zerkovitz Béla Csókos asszonya tudhatja magáénak, amelyet Parászka Miklós rendezett. A Csíki Játékszín sem hagyja ki a kisvárdai fesztivált, ahol Tasnádi István Finitóját mutatják be, a közönségszavazatok szerinti legkedveltebb darabot, tájékoztatott Budaházi Attila, a Csíki Játékszín dramaturgja.
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház a kisvárdai fesztivállal zárja az évadot. Ma a nagybányai Atelier fesztiválon szerepel a Bozsik Yvette rendezte Játszótér című mozgásszínházi előadással, holnap pedig Szatmáron az idei évad legsikeresebb előadásának számító A hazug című Carlo Goldini-darabbal, és ugyanezt viszik a kisvárdai fesztiválra is.
„Jó évadot zárt a Figura, hisz a társulat, amellett, hogy egy igen rangos szakmai díjat is elnyert, ismét sikeresen megszervezte a nemzetközi dance.movement.theater nevet viselő mozgásszínházi fesztivált” – összegzett lapunknak Béres László színházigazgató.
Szatmáron pezsgés kezdődött
A szatmári Harag György Társulatnál az évadról Szilágyi Regina rendező nyilatkozott, aki kijelentette: „összességében az egész társulat eseményekben gazdag évadot hagyott maga mögött, hisz tizenegy új bemutató volt, amit sok színház megirigyelhet.” Hozzátette sajnos két bemutató, Mrozek Tangója és Füst Milán Boldogtalanok című játéka különböző okok miatt elmaradt. „Ez utóbbit azonban máris próbálják, és még a nyáron színpadra viszik” – hangsúlyozta a fiatal rendező, akinek különösen emlékezetes marad a most zárult évad, ugyanis hat előadást rendezett.
„Soha rosszabbat!” – jelentette ki az ÚMSZ-nek Kónya László, a Szatmár megyei önkormányzat művelődési bizottságának elnöke a most zárult évadról. „Az új művészeti igazgató igazi pezsdülést hozott a társulathoz, amit folytatni kell. Keresztesi Attila tehetségét és hozzáállását mi sem bizonyítja jobban annál, hogy megnőtt a színház iránti bizalom és jelentősen gyarapodott a nézők száma” – mondta Kónya.
Önállósodó váradi társulat
„Az önállósodás a Nagyváradi Szigligeti Színház idei évadának a legfontosabb történése” – jelentette ki a 2010–2011-es évad értékelése kapcsán az ÚMSZ-nek Dimény Levente, a társulat művészeti vezetője. Hozzátette: a továbbiakban teljesen új struktúrában, új rendszerben, különálló intézményként fog működni a színház, ami jelentősen meghatározza a társulat jövőjét, lehetőségeit.
Mint elmondta, az idei évadban hét produkciót mutattak be számos helyszínen, „bábszínházban, mozi- és koncertteremben, ami ezekhez a körülményekhez képest nagyon szép teljesítmény”. Hangsúlyozta: a többféle helyszín művészileg kompromisszumokat követelt, azonban igyekeztek a rögtönzött játéktérhez igazítani a produkciókat, és a helyszín sajátosságait beépítve a darab előnyére kiaknázni azokat.
Dimény szerint az évad legértékesebb előadásai a Hat szereplő szerzőt keres, a Leonce és Léna, a Mobil és a Közellenség című darabok voltak. Lapunknak adott nyilatkozatában sikeresnek könyvelte el az évad közönségtalálkozóit is, amelyeken érdekes felvetések, beszélgetések alakultak ki a nézők és az alkotók között a színházról.
Antal Erika, Baloga-Tamás Erika, Sike Lajos, Totka László
Új Magyar Szó (Bukarest)

Táltosok
Hallgatom a Kossuth Rádióban az esti Határok nélkül című adást. Az előbb még azt latolgattam: le kellene tenni már a tollat, hisz amúgy sincs sok értelme a nagyotmondás és a nyilvánvalóan káros, olcsó magyarkodás elleni hadakozásnak, az embereket még mindig könnyű megvezetni huncutkodásokkal és olyan ígéretekkel, amelyekben a megvezető sem hisz.
Hallgatom a Kossuth Rádióban az esti Határok nélkül című adást. Az előbb még azt latolgattam: le kellene tenni már a tollat, hisz amúgy sincs sok értelme a nagyotmondás és a nyilvánvalóan káros, olcsó magyarkodás elleni hadakozásnak, az embereket még mindig könnyű megvezetni huncutkodásokkal és olyan ígéretekkel, amelyekben a megvezető sem hisz.
Toró T. Tibort, az EMNT ügyvezetőjét, a leendő Néppárt főgondozóját kérdik az ország új közigazgatási átrendezése kapcsán kipattant botrányról. A pesti közszolgálati médiák új súlypontozásával magyarázható, hogy miért éppen őt szólaltatják meg, aki csak statiszta ebben az ügyben is, és miért nem Kelemen Hunort, Markó Bélát, Korodi Attilát, Lakatos Pétert vagy másvalakit, akik sokkal többet tudnak erről a kérdésről, hisz az RMDSZ-szel ott vannak a tűzben, a parlamentben és a kormányban, kapják a pofonokat jobbról is meg balról is. De nem, nekik inkább Toró kell, mert ő egyeseknek, akik jó távolságból nézik dolgainkat, most statisztaként is bárkinél hitelesebb. Kívülről nézve, az EMNT ügyvezetője aránylag reálisan értékeli a helyzetet. De a végén rendíthetetlen bátorsággal odamar ellenfelének, az RMDSZ-nek. Például felrója, hogy Kelemen Hunor csak végső eszköznek tekinti az utcára vonulást! Vagyis nem kell betojni, legyünk keményebbek a románokkal, és nem kell annyit tárgyalni, majd az utca úgyis a mi javunkra dönt. Mert ugye, mi vagyunk az erősebbek! De hol és miben? Vízilabdában, halászléfőzésben vagy békaugratásban mindenképpen.
Ám a politikában kisinasai sem lehetünk a románoknak. Bizonyíték rá a kettős állampolgárság ügye. Băsescuék szép csendben, egy belügyminiszteri rendelettel megadták a moldovánoknak, s nem ordították világgá a tévében, hogy most már minden román együvé tartozik. Mi pedig annyit szájalunk, nagymagyarkodunk vele, hogy sikerült felhergelnünk a szomszédokat!
Na, mondom, azért se teszem le a libatollat, kivárom, hogy Toróék ne csak az erdélyi magyarságot, de a román parlamentet is meghódítsák! Lelki szemeimmel már látom is, amint Geoană, Antonescu, Boc és a többiek leborulnak az Erdélyi Magyar Néppárt képviselői előtt, és nemcsak a Székelyföld területi autonómiáját, de a moldovai csángók önállóságát is megadják. Mert azok, akik korábban az RMDSZ képviseletében alig szólaltak meg a bukaresti parlamentben, s mert nem választották őket újra, durcásan félreálltak, most a Népbárt bűvös erejével (és a Pestről kapott pénzekkel!) valósággal megtáltosodnak és akaratukat átviszik a románokra!
Ezért is rémálmot látnak azok, akik azt gondolják, hogy az eddig kivívott jogaink is elúsznak...
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Bocsánat?
„Ki kér majd bocsánatot magyarországi szavazati joggal felvértezett és romániai képviseletüktől végképp megfosztott gyermekeinktől?” – mereng vagy inkább szomorkodik mindnyájunk helyett Markó Béla az Élet és Irodalomban megjelent s az UMSZ által átvett cikkében, amelyben a harmadik erdélyi magyar párt körüli pesti és hazai tüsténkedést, s a nyomában létrejövő helyzetet próbálja felmérni.
A válasz kézenfekvő: senki nem fog bocsánatot kérni! Ki kért bocsánatot a felvidéki magyaroktól, hogy fele annyi képviselőjük sem jutott be a szlovák parlamentbe, mint korábban, mert a Fidesz támogatta MKP tárgyalni sem akart a Bugár Béla vezette Hid-Most vegyes párttal? Jól emlékszünk Csáky Pál lekezelő szavaira: szóra sem érdemes pártnak nevezte Bugárékat! Hát megfizettek érte, s fizet bőven a felvidéki magyarság (lásd az ottani állapotokat, a nyelvtörvény és a honosítás körüli botrányokat!), mert az MKP Orbánék fáradozásával sem érte el a parlamenti küszöböt, a mellőzött Híd viszont nyolc százalék fölött teljesített!
Nem jártak jobban a kárpátaljai magyarok sem: három- négy hellyel kevesebb képviselőjük lett a megyei tanácsban (az egymásnak feszülés nyomán a kijevi parlamentből már korábban kihulltak). A Fidesz ott is csak az egyik, az „igazi” magyarként nyilvántartott Kovács Miklós pártját, az UMDSZ- t támogatta, a Gajdos Miklós vezette formáció ellenében. S láss csodát: a választáson mégis Gajdosék szerepeltek jobban! A széthúzás okozta eredménytelenség miatt az ottani magyarság is sebezhetőbb lett. Gondoljunk csak a magyarnyelvű oktatás visszaszorítására és a magyar állampolgárságot kérők titkosszolgálati megfigyelésére és behívatására!
S még nincs vége. Az egyoldalú pesti támogatásnak is köszönhető, hogy a múlt évben nem csak Szabadkán, de a 68 százalékban magyar Révkomáromban sem sikerült magyar polgármestert választani. Először! Fennáll a veszély, hogy a tavaszon nemcsak a negyven százalékban magyar Szatmárnémetinek, de a hetvenkét százalékos Sepsiszentgyörgynek sem lehet újfent magyar előljárója, mert három civakodó magyar párt közt könnyen a negyedik román győzhet.
Mások mellett Kövér László biztos nem fog az erdélyi magyarságtól a lehetséges kudarcért bocsánatot kérni. Ezt onnan tudom, hogy a tavaszon, Szatmárnémetiben járva, megkérdeztem tőle: az új párt hangsúlyos támogatása és az RMDSZ mellőzése okán nem lesz lelkiismeret-furdalása, ha nem jutunk be a román parlamentbe? Válasza: nem lesz, mert ők csak a legjobbat akarják nekünk! Már bocsánat: mi olyan hülyék lennénk, hogy Pest nélkül képtelenek vagyunk eldönteni, mi a legjobb nekünk?
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Széchenyi–kultusz Szatmárnémetiben
Szombaton a Szatmárnémeti Református Gimnázium dísztermében tartotta kihelyezett közgyűlését a budapesti székhelyű Országos Széchenyi Kör. Itt dobogott Magyarország szíve, a vég(ek)en.
A résztvevőket a házigazda szerepében Sike Lajos szervező, Szatmárnémeti város nevében Ilyés Gyula polgármester köszöntötte. Szilágyi Éva, a Református Gimnázium igazgatója nagy megtiszteltetésnek vette, hogy a közgyűlésnek az iskola adott otthont. Örömmel adnak helyet hasonló eseményeknek, bízva abban, hogy az ilyen jellegű tevékenységekbe a diákok is bekapcsolódnak. Beszédét Reményik Sándor szavaival zárta: „Magyarország szíve a végeken dobog.” A Széchenyi Kör vezetősége egy Széchenyi–plakettet adományozott a városnak, amit majd a Református Gimnáziumban fognak elhelyezni. A kör tevékenységéről Péchy Mária elnök számolt be, a kör belső ügyeinek megtárgyalása után történt meg a tisztújítás, az elnöki teendőkkel továbbra is a régi elnököt bízták meg.
A kör szerepvállalása
Péchy Mária régi–új elnököt a kör életéről, célkitűzéseiről kérdeztük:
— Széchenyi praktikus politikus volt — emelte ki az elnök. — Mivel nem hiányzott nála a jogtudás sem, arra törekedett, hogy a törvényeket is megváltoztassa, de vigyázott arra is, hogy mindent tisztességesen és becsületesen végezzen. A gazdaságot úgy kezdte el fejleszteni, hogy részvénytársaságokat hozott létre, és megalkotta ezeknek a működési szabályzatát. A gazdaság fontos volt számára, mindig praktikus dolgokat akart létrehozni. Amikor például a Lánchidat akarta megépíteni, tudta, hogy vasra van szükség, tehát kohókat kell létrehozni, gépeket kell gyártani, de mindent úgy, hogy magyar emberek számára adjon munkát.
— A gazdaság fejlesztése mellett nem hanyagolta el a kultúrát sem.
— Tisztában volt azzal, hogy mindennek az alapja a gazdaság, de ugyanakkor fontosnak tartotta a kiművelt ember szerepét is, mert azt tartotta, hogy nem a föld a legnagyobb érték, hanem az emberi agyvelő. Az ember, ha kiművelt és okos, akkor tud alkotni, teremteni, hasznosan tudja kihasználni a földet és a rendelkezésünkre álló kincseket. Az egyik nagy érdeme az, hogy sikerült mellé állítani a nemesség egy részét, de tisztában volt azzal is, hogy szükség van a gazdagodó polgárságra, és azt is tudta, hogy a gazdagodó polgárságnak a nemesség a példaképe, ezért arra is törekedett, hogy a polgárságot közelebb hozza a nemességhez.
A Széchenyi Kör fő célkitűzése a Széchenyi–kultusz ápolása, vagy politikájának népszerűsítése?
- Első célunk valóban az, hogy ápoljuk a Széchenyi–kultuszt. Tudjuk, hogy Széchenyi nagyságához nagyon kicsik vagyunk, de abban reménykedünk, hogy ha sok okos, értelmes ember van ebben a körben, akkor lehetőség van az ő szellemében dolgozni. A másik célunk, hogy Széchenyi szellemét eljuttassuk sok iskolába, sok tanárhoz és diákhoz, mert a magyarság sorsa a fiatalok kezében van. erdon.ro

Összenő?
Ki-ki eldöntheti magában: hogyan élte és éli meg a magyar nemzethez való tartozását. Furcsa, de magam Ceusescu diktatúrájában éreztem legerősebben, hogy a magyar nemzethez tartozom!
Ki-ki eldöntheti magában: hogyan élte és éli meg a magyar nemzethez való tartozását. Furcsa, de magam Ceusescu diktatúrájában éreztem legerősebben, hogy a magyar nemzethez tartozom! Akkor, amikor állandóan ütöttek bennünket, rombolták falvainkat, bezárták iskoláinkat, magyar nemzetiségű románnak neveztek, az újságban nem volt szabad leírni, hogy Nagyvárad vagy Kolozsvár, csak a román megfelelőjét. Amit sokan elfelejtettek: magyar diákok csak románokkal mehettek kirándulni, különben nem kaptak autóbuszt!
A sok megaláztatásra az én válaszom is az volt, mint a legtöbb erdélyi magyaré: azért sem olvadok be, azért is csak jobban ragaszkodom ahhoz, ami a miénk! S azért sem vándorolok ki, nem hagyom itt szülőföldemet, felmenőim sírját és a gyámolításra szoruló öreg szülőket, azért sem lököm át a határon gyermekeimet, hogy ezzel örömöt szerezzek a hatalomnak, inkább a változásban bízva, százezrekkel tűröm az ütéseket.
Közben többet jártam templomba, hangosabban énekeltem a zsoltárokat, s ahol csak lehetett, kijátszottuk vagy megkerültük a rendelkezéseket, Oradea helyett Ady városát, Kolozsvár helyett kincses várost írtunk. A leadott kérvényen nem kirándulni, hanem „gyógyfüvet gyűjteni” vittük kisiskolás gyermekeinket. Aztán a Túr zugában csak úgy fújtuk velük a szép magyar népdalokat.
Soha nem jutott eszembe, hogy valamilyen papír, netán parlamenti határozat kellene igazolja azt , ami számomra természetes: a magyar nemzet része vagyok, még akkor is, ha Trianon Romániába kényszerített. Mert azt sem kell törvénybe iktatni, hogy a Nap reggel felkel és este lenyugszik! Aki törvényt hoz róla, valami mögöttes célja van, nemde?
A német is német Tanzániában, az angol is angol Nepálban! Ha a tudat mélyén mégis ott lappangott valami, azt Antall József egy rövid mondattal ügyesen megoldotta:„Lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke vagyok!”. Tehát az enyém is!
Úgy érzem, össze vagyok nőve a nemzettel, még akkor is, ha minden pereputtyom itt él a közelemben, Szatmárban. Hogy ritkábban megyek az anyaországba, mint a rendszerváltás utáni években, annak egy oka van: taszít az ottani megosztó szellem és kirekesztés, amit az utóbbi években sikerült hozzánk is átplántálni!
Ezért, ha tartalmát el is fogadom, cinikusnak tűnik az Összenő, ami összetartozik felirat a tusványosi fősátoron, akkor, amikor a főszervező, a pesti kormánypárt nem támogatja a legnagyobb befolyással (és szavazati megerősítéssel) rendelkező erdélyi magyar pártot! Világos: úgy kíván egyesíteni bennünket, ha az ő engedelmes nyájába terelődünk. Ami, merjük kimondani, inkább a diktatúrához hasonlít!
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Zsugorodik
Azt kérdi Tóni, a sokat utazó üzletkötő: nem ismerek egy magyarul-románul egyformán jól tudó óvónőt? Hajdu-Biharba kellene egy nemrég oda települt román közösségnek.
Jó lakást, tűrhető fizetést adnak, hogy mindkét nyelvre oktassa a kis Radukat és Oanákat! A szülők egyelőre még átjárnak Romániába dolgozni, de mind több földet vásárolnak össze a kiöregedő helyi magyar lakosságtól, remélik, hogy mihamarabb külön farmot hoznak létre és nem kell ingázniuk, mert a jövő nagy bulija az élelmiszer.
Magam is tudok jó pár olyan esetről, hogy a Szatmárnémetiben eladott garzon árából odaát, határ közeli falvakban teljes komforttal ellátott, három-négyszobás lakást vásároltak, hozzá 30-40 ár gyümölcsössel. Bolond, aki nem venné meg ilyen olcsón. S veszik is, itteni magyarok, románok egyaránt, hisz nem kell hozzá semmi külön engedély, magyar állampolgárság sem, amit különben is az uniós állampolgárság elegánsan fölülír.
Régebben áttelepült jogász ismerősöm mondja, hogy a nyugati országokban dolgozó, s ott száraz kenyéren is megélő, szívós avasi románok újabban valósággal sportot űznek: ki vásárol meg több házat és nagyobb területet. Hogy aztán majd átvigye az egész rokonságot. Jobb üzletet a gazdag svédeknél se tudnának kötni! Fehérgyarmattól Battonyáig már övék az ottani ingatlanok negyede-harmada, s alig van olyan település, ahol ne volna legalább egy-két „román utca”.
Csendben, minden felhajtás nélkül vásárolják fel a „drága magyar földet”. Ilyen csöndben szivárogtak őseik át a hegyeken Erdélybe a századok folyamán. Bethlen Gábor és más fejedelmeink sikertelenül próbálták törvénykezéssel útjukat állni. Másokat az olcsó munkaerőt kereső földesuraink hoztak be. Köztük a műveiben Erdélyt zokogva sirató Wass Albert felmenői. Aztán olvashatjuk nagy búsan: Adjátok vissza hegyeinket! De ki adta oda?
Szóval magyar-román viszonylatban az uniós tagsággal és a határok légiesedésével egyértelműen a románok jártak jobban. Lehet, nem vagyok eléggé tájékozott, de nem tudok olyan esetről, hogy anyaországbeliek Szatmárnémetiben házat vagy nagyobb telket vásároltak volna (ám annál többet, hogy elpotyázták itt maradt vagyonukat!), miközben itteniek több százan, ha nem ezren vásároltak odaát. Azt is tudom, hogy a magyar befektetők a külföldi beruházók listáján nincsenek az első tíz között, jóllehet a közelség és a közös nyelv jelentős előnyt biztosít.
Miközben a románok kitartóan és hang nélkül szivárognak a jelképessé váló határ másik oldalára, Pest zajosan a nemzet határok nélküli egyesítéséről szónokol. Nem veszi észre, hogy közben a belső haza (szlovák oldalon is!) egyre zsugorodik!
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

Bagoly mondja
Azt tartják, a stílus maga az ember. Az alábbi idézetből találja ki az olvasó kinek a stílusa. „Ady szülőfalujáról végre lemossuk a gyalázatot. Bízva abban, hogy a perc-emberkék ideje lejárt, ezért világossá tesszük, hogy a posztkommunista ’disznófejű nagyurak’ által hátrahagyott romok eltakarítása után építésre készen a kövünk”.
Azt tartják, a stílus maga az ember. Az alábbi idézetből találja ki az olvasó kinek a stílusa. „Ady szülőfalujáról végre lemossuk a gyalázatot. Bízva abban, hogy a perc-emberkék ideje lejárt, ezért világossá tesszük, hogy a posztkommunista ’disznófejű nagyurak’ által hátrahagyott romok eltakarítása után építésre készen a kövünk”.
Igen, ő az, a volt váradi püspök, aki ellenfeleit rendszerint ma is lekommunistázza! Aki – miközben a keresztényi szeretetről prédikál – annyira utálja erdélyi magyar költőként is sokfelé tisztelt bajtársát, akinek az RMDSZ-lista első helyén való szerepeltetését, így lényegében az EP-ben betöltött funkcióját is köszönheti, hogy a nyilvánosság elől bujkálva leragasztotta annak a brüsszeli előadására hívogató plakátjait.
Az előbbi idézetet abból a nyilatkozatból emeltük ki, amelyet Tőkés László a múlt szombati érmindszenti zarándoklat előtt adott a sajtónak, mintegy jelezve, hogy az ő beszéde ott is politikai acsarkodás lesz. Az idézetben arról a nyerő pályázatról van szó, amelyet az előző Fidesz-kormány egy Ady-központ építésére az ő köreinek ítélt, hogy a 2002-ben felálló MSZP-kormány a váradi RMDSZ létrehozta alapítványhoz térítse.
A térítésben a „jóhiszeműségében megvezetett” Tempfli József megyéspüspök is „kétes szerepet vállalt”. Tőkés szerint a Váradon felépült kulturális objektum a magyarság szégyene, mert a magyarországi adófizetők 320 millió forintját a semmire dobták ki.
Na és a szatmárnémeti Rákóczi Kollégiumra az amerikai magyaroktól kapott és közben elsinkófált 20 ezer dollár kinek a szégyene? Az ÚMSZ megírta, hogy a kollégium kuratóriuma szerint Tőkés püspök kapcsolta le, mondván: „kamatostól megkapjátok”. Azóta mind kapják, a félig se kész épület meg ott áll romokban!
A sajtó nem egy ilyen „lekapcsolt” pénzről írt az elmúlt években. Például arról, hogy a váradi református világtalálkozóra adott százmilliókból 130 millió forinttal nem tudott elszámolni. S milyen boldogok a magyar adófizetők, hogy a mostani kormány szintén százmilliókkal támogatja a második Tőkés-pártot, miután az első (az MPP) kudarcot vallott.
Tőkés mind hangoztatja: az RMDSZ-t el kell számoltatni. Oké, de őt is el kell számoltatni. Ez főleg egyházkerületére és papjaira vár, köztük arra az ötvenre, akikről Brüsszelbe távozásakor kiderítette: besúgók voltak! (Míg itthon volt, nem mert a szemükbe nézni?).
Dagad a mellünk, hogy lobbizik értünk Pesten. De tudnia kell, hogy a nagy pénz Bukarestből jár nekünk, mert oda fizetjük az adót. Így az olyan bátor embernek, mint ő, inkább ott kellene lobbizznia. Pestről csak morzsákat kapunk, ami lám, arra jó, hogy marakodjunk rajta.
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

Kölcseysek nyerték a vetélkedőt
A gróf Széchenyi István születésének 220. évfordulója alkalmából második alkalommal megrendezett Széchenyi-vetélkedőn újabb történelmi ismeretekkel gazdagodtak a versenyzők.
A vetélkedő kérdéseit elsősorban a család, a gyermek– és ifjúkor témaköréből állították össze a szervezők, választ várva arra, hogy a környezet, a neveltetés mennyire hatott Széchenyire, milyen példák ösztönözték, hogy a nemzet elkötelezett napszámosa legyen, és a magyar reformmozgalom élére álljon. Ugyanakkor lehetőség adódott néhány tévhit eloszlatására is Széchenyivel kapcsolatban.
Öt csapat
A versenyre hat csapat nevezett be, végül öten jelentkeztek: a Szatmárnémeti Református Gimnázium (felkészítő tanár: Póti Eduárd), a Nagykárolyi Elméleti Líceum (felkészítő tanár: Donca Annamária), a Szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium (felkészítő tanár: Ács–Muhi Csilla), a Szatmárnémeti Élelmiszeripari Líceum (felkészítő tanár: Rédai Gabriella) és a Szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Iskolaközpont (felkészítő tanár: Gnandt Zoltán). Minden csapat három tagból állt és harminc kérdésre kellett válaszolni. Nem volt nehéz a felkészülés, hiszen a helyes válaszok a legtöbb Széchenyi–életrajzban megtalálhatók (például Kunszabó Ferenc, Csorba László vagy Gergely László könyvében, Gazda István Széchenyi napjai című összeállításában). A zsűri (Sike Lajos újságíró, Enyedi István néprajzkutató és Szejke Ottília szaktanfelügyelő) pontozása alapján a következő sorrend alakult ki: 1. hely: Kölcsey Ferenc Főgimnázium, 2. hely: Református Gimnázium, 3. hely: Nagykárolyi Elméleti Líceum, 4. hely: Élelmiszeripari Líceum, 5. hely: Hám János Római Katolikus Iskolaközpont. A Kölcsey Ferenc Főgimnázium csapata: Dari Andrea, Dari Annamária és Licz Liza. A legjobbak ezúttal is többféle jutalomban részesültek, a díjakat a polgármester, a megyei tanács elnöke, a püspökség, a tanfelügyelőség és magánszemélyek ajánlották fel.
erdon.ma

A kettős mérce ellen
Kónya László szatmárnémeti tanár úgy véli, a jogok kivívása nem elegendő, ha nincs bátorság élni ezekkel
Alig van olyan magyar ember Szatmárban, aki ne örült volna beszélgetőtársunk nemrég kapott Ezüstfenyő díjának. Az érintettek közül csaknem mindenki tudja róla, hogy megyei főtanfelügyelő-helyettesként, az RMDSZ által kiharcolt törvényes lehetőségekkel élve, sokat tett az anyanyelvi oktatás bővítéséért, egyúttal a magyar iskolák anyagi feltételeinek javításáért. Azt kevesebben ismerik, hogy történelem- és néprajzkutató tevékenysége is igen jelentős. A nemrég nyugdíjba vonult Kónya Lászlóval természetesen erről is beszélgettünk
Az Ezüstfenyő díj önmagában sejtetni engedi, hogy a körülményekhez viszonyítva milyen állapotban hagyta tavaly ősszel, négy évtizednyi oktatói és tanfelügyelői tevékenysége után, a Szatmár megyei magyar oktatást. De lássuk a részleteket! Mi volt a legnagyobb gond, amikor jó tíz éve felelős posztot kapott a tanfelügyelőségen? – Mindenképpen az, hogy sok magyar gyermek nem tanult, tanulhatott anyanyelvén. Nagyobbrészt azért, mert az ezt ösztönző politikai döntés mellett hiányoztak a tárgyi és a személyi feltételek, az iskola, osztály vagy éppen a szakképzett pedagógus, másrészt azért, mert több szülő úgy látta, hogy a román iskolával „jobban érvényesül” csemetéje – amit a tapasztalat messze nem igazol. Alsóbb szinten a magyar gyermekek 15–17 százaléka, középfokon 40–45 százalékuk tanult románul. Mivel a mai oktatásban az alap az óvoda, azzal kezdtük, hogy növeltük a magyar óvodai helyek számát. Hogy milyen sok tennivalónk volt ezen a területen, jól bizonyítja: a magyar többségű Nagykárolyban is négy új magyar csoportot kellett indítani. Az elemiben is javult a helyzet, főleg annak köszönhetően, hogy   13-15 faluban újraindítottuk a korábban úgymond gyermekhiány miatt vagy más csinált indokkal megszüntetett anyanyelvi oktatást. Olyan helyeken, mint Görbed, Kismajtény vagy Királydaróc több évtizedes mulasztást kellett pótolni. Nem részletezem, de könnyű elképzelni, hogy mennyi aprómunkával, ráhatással járt az ilyesmi, különösen ott, ahol a magyar osztály beindítása román osztályt vagy éppen tanítói állást veszélyeztetett. A felső tagozaton, az V–VIII. osztályban még bonyolultabb volt a helyzet. Például Józsefházán, ahol korábban már vagy kétszer-háromszor megszűnt a felső ciklus, de legutóbb is sikerült visszaállítanunk. Jelenleg 36 szimultán, vagyis összevont V–VIII. osztály van a megyében, ebből 16 magyar, ami arányainkhoz viszonyítva is igen jó. Az csak természetes, ha Szilágypérben, Mezőpetriben vagy Ákoson román osztályok működhetnek 8-10, esetleg még kevesebb diákkal, akkor Vámfaluban, Józsefházán, Gencsen, Irinyben is működhetnek hasonló létszámú magyar osztályok. Ma már csak rajtunk múlik, hogy ne engedjünk kettős mércét érvényesülni, még akkor sem, ha olykor a helyi politika inkább ezt pártolná vagy csak sugallná. Legyen bennünk kellő tartás, s ha kell, bátorság, hogy éljünk nehezen kivívott törvényes jogainkkal, lehetőségeinkkel! Ez nagyon fontos. Igen, e bátorság nélkül a középiskolai és szakmai oktatásban sem következett volna be mifelénk olyan kedvező változás, mint amilyen bekövetkezett. Jóllehet még ez sem elég, mert nemrég éppen egy szakmai tanácskozáson vetették fel, hogy némelyik mesterséget a magyar fiatalok még ma sem tanulhatják anyanyelvükön!
– Igazuk van, de mindjárt hozzátenném, hogy nem lehetett pár év alatt mindent megváltoztatni. A legkeresettebb szakmákban, mint a kereskedelem, vendéglátás, könyvelés, víz- és gázszerelés, élelmiszeripar, autószerelés, faipar, már évek óta működnek magyar osztályok, csoportok. A továbblépést több minden hátráltatja, például a magyar szakkönyvek hiánya, de nem kis részben egyes oktatók hozzáállása vagy inkább felelőtlensége, hozzá nem állása is. A működő magyar osztályoknál is megesik, hogy a tanár azt mondja: ezt meg azt inkább románul adja elő, mert ő is így tanulta! Ez azért is lehetséges volt, mert a szakoktatáshoz mindeddig nem rendelkeztünk megfelelően képzett magyar tanfelügyelőkkel. Most már itt is változás lesz, köszönhetően annak, hogy a nyugdíjazásomkor helyembe lépő Szász Piroska főtanfelügyelő-helyettes igyekszik mielőbb megoldani a tőlem örökölt ügyeket. Szóval maradtak gondok, de a lényeg az, hogy a magyar oktatás szépen araszolt előre az elmúlt években. Említettem, hogy egy évtizede az itteni magyar gyermekek 40-45 százaléka még román szaklíceumokba járt, mára ez az arány 20-25 százalékra csökkent, ami még mindig nagy, ám látnunk kell, hogy az ilyen fiatalok többsége vegyes házasságból származik. A változásban nem kis szerepe van az anyagi feltételek javulásának, az iskolai épületek modernizálásának és bővülésének, például Sárközújlakon, Avasújvárosban vagy Csomaközön, a központi fűtés bevezetésének, az új sporttermeknek, laboratóriumoknak, számítástechnikai berendezéseknek. S nem utolsósorban annak, hogy a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári tagozatán mind több, jól képzett pedagógus végez. Mindez együtt fejti ki pozitív hatását!
Van mit számbavenni, bár önt nem olyan tanárnak és tanfelügyelőnek ismeri környezete, aki csak úgy rábólint a dolgokra. Mi az, ami leginkább bosszantja? – Az, hogy néhány fejlesztést nemcsak a gazdasági válsággal járó kevesebb pénz, hanem az elburjánzott bürokrácia miatt sem tudtunk befejezni. Több szaklíceumnak ezért nincs még korszerűen felszerelt műhelye, például a mechanikai, vízszerelési, építészeti és élelmiszeripari szakmákban. Az is fáj, hogy néhány vidéki iskolában, minden igyekezetünk ellenére, máig nem tudtuk megoldani a központi fűtést – Pelekeszin és Nagypeleskén még annak árán sem, hogy modernizáltuk az épületet. Mindezzel együtt nyugodt lélekkel jelenthetem ki, hogy Szatmár megyében mindenki tanulhat magyarul, aki csak akar, s talán nem tűnik nagyképűségnek, ha azt mondom, hogy nálunk az anyanyelvi oktatásban az országos vagy inkább erdélyi átlagnál jobb a helyzet. Persze, a Székelyföldet leszámítva, ahol azért más hatások is érvényesülnek.
Talán azok is észrevették ezt, akik az Ezüstfenyő díjról döntöttek. Néhány éve elég sok fiatal, egyesek szerint csak Szatmár megyéből legalább három osztályra való, az érettségi vagy éppen a nyolc osztály elvégzése után Magyarországon folytatta tanulmányait. Most mi a helyzet? – Sokkal kevesebben mennek át, ami a gazdasági bajok mellett az itteni anyanyelvi oktatás bővülésével is összefügg. Az uniós integrációnak is köszönhető, hogy most már onnan is jöhetnek át diákok. Nemrég például Csengerből érdeklődtek, hogy milyen szakmákat lehet nálunk magyarul tanulni, mert Nyíregyháza száz, Szatmárnémeti pedig mindössze tizenöt kilométerre van! Szóval, változik a világ!
Akkor váltsunk mi is témát. Most már kutatásra, írogatásra is több ideje jut. Várhatunk-e újabb könyvet a történelemkutató és néprajzos Kónya Lászlótól? Olyat például, mint a múlt években megjelent Szatmáriak a szabadságharcban, Szatmár megye népi építészete, Mesék és legendák a Kárpátok Eurorégióból vagy a Lakodalmi szokások az erdélyi kultúra sokszínűségében... Nem beszélve az olyan nagy tanulmányokról, mint az, amelyet az amerikai polgárháborúban, a mai Egyesült Államok megszületésében kimagasló fegyvertényt végrehajtó magyar 48-as honvédtiszt, Zágonyi Károly életéről írt!
– Igyekszem, már csak azért is, mert a jelzések szerint ezt sokan várják tőlem, de temérdek olyan anyagom is felgyűlt, amit zsúfolt tanfelügyelői tevékenység mellett nem tudtam rendszerezni, még kevésbé megszerkeszteni. Csak legyen erőm mind végigcsinálni... Az első nagy feladatot mindjárt Csehi Árpád megyei tanácselnöktől kaptam a Szatmár megyét bemutató magyar nyelvű, történelmi tárgyú olvasókönyv elkészítésére. Ez amolyan segédkönyv is volna a magyar iskolások számára. Ennek az összeállítása nem kis munka, de helyzetemet megkönnyíti az a tény, hogy az utóbbi időben sok kisebb-nagyobb monográfia jelent meg falvainkról és jellegzetes tájainkról, vidékeinkről, és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári tagozatának hallgatói többféle gyűjtőmunkát, felmérést végeztek ebben a témakörben. Külön kötetben szeretném összegyűjteni és bemutatni a magyar lakodalmas szokásokat. Az előbb idézett lakodalmas könyv a multikulturalitás jegyében készült, így nemcsak magyar, de román, sváb, német, szlovák, ukrán, cigány szokások is belekerültek. Sok minden ki is maradt belőle, olyasmik, amik megérdemlik a nagyobb nyilvánosságot. Hogy csak egy példát adjak: Szilágypérből négy-ötféle változat volt lejegyezve, vőfélyversekből talán még több is. Az új könyvben már minden változat benne lesz. De hogy mást mondjak, volt egy tanulmányom a vargák céhéről, most a csizmadiák céhének történetét szeretném feldolgozni és kiadni. Foglalkoztat továbbá a szatmári könyvnyomtatás művészetének története, hisz sok szép művészi munka, rajz, illusztráció maradt fenn. Érdemes ezeket összegyűjteni, és akár egy nagyobb tanulmányban, albumszerűségben is kiadni. S akkor még nem beszéltem Bethlen Gábor és Szatmár kapcsolatáról, ami már azért is érdekes, mert itt esküdött meg Károlyi Zsuzsannával. Úgy hallom, újabban nyelvészettel is foglalkozik! – Inkább a nyelvek egymásra kifejtett hatásával, a nyelvi türelmetlenséggel és asszimilációval. Mert az ember nem lehet közömbös az iránt, ami szűkebb környezetében történik. Csak itt, Szatmár körül, mondhatni, pár száz négyzetkilométeren, amit akár egy kiáltással el lehet érni, furcsa dolgok történtek az utóbbi szűk száz esztendőben. Már-már hihetetlennek tűnhet, hogy Halmi környékén, az ugocsai részeken, harminchat faluban Trianonig tizenkét nyelvet beszéltek, amiből mára alig egyharmada maradt meg. Mégiscsak elgondolkodtató: miként lehetséges, hogy korábban tizenkét népcsoport békésen megfért egymás mellett, majd a térségre erőltetett totalitárius rendszerek Európa szeme láttára mindent szétvernek? Ki hallott ma már a cipszerekről, huculokról vagy akár a ruszinokról? De hol vannak innen a svábok, a jidiszek, a lengyelek? S látjuk, hogyan kopnak, szívódnak fel a megmaradt magyarok! Vajon kellő eszközökkel és erővel rendelkezik a mai Európa, hogy ilyesmi többé ne ismétlődhessen meg? Az is jelenthet valamit, ha kellő időben ilyen kérdéseket teszünk fel – minél nagyobb hangsúllyal, annál inkább. Ez mindenképpen kötelességünk!
Kónya László (1945, Nagyenyed)
Tanár, kutató. A középiskolát a Bethlen Gábor Kollégiumban, felsőbb tanulmányait (történelem, magyar nyelv és irodalom) Marosvásárhelyen és Kolozsváron végezte. Negyvenhárom éve Szatmár megyében él és dolgozik. Tanított Ákoson, Krasznadobrán, Szamoskrassón, Ombódon, Szatmárnémetiben (miközben politikai okokból háromszor kitették állásából). 1998-tól tanfelügyelő, 2000-től nyugdíjazásáig főtanfelügyelőhelyettes volt. Több könyv szerzője, társszerzője, szerkesztője, többek között a következőké: Az erdélyi magyar tanító- és óvónőképzés évszázadai, Szatmár megye az 1848-as szabadságharcban, Szatmár megye kismonográfiája, Szatmár megye népi építészete, Lakodalmi szokások az erdélyi kulturális sokszínűségben. Szakmai és társadalmi tevékenységéért többször kitüntették, így az Ezüstgyopár díjjal, illetve az általa nemrég átvett Ezüstfenyő díjjal.
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

Sorompót a hazaárulóknak!
Olyan időket élünk, amikor a politikai sáncok mélyülése miatt az elviselhetőnél több a hazaárulózás. Mintha nem tanulnánk a történelmi példákból, hogy csak a távolodó idő döntheti el többé-kevésbé igazságosan, hogy ki a nemzetáruló. Vagy még az sem. Kevesen tudják (magam Kovács Lajos, a nagy reformer közvetlen munkatársának és barátjának naplójában olvastam), hogy Széchenyi Istvánt egyszer durván lenemzetárulózta az önteltségének zenitjén lévő Kossuth Lajos, nagyvonalúan elfeledve, hogy pár évvel előbb, a pozsonyi diéta nyilvánossága előtt éppen ő nevezte a legnagyobb magyarnak! Mire Széchenyi a rá valló szerénységgel azt válaszolta: „Miért emel engemet olyan magasra, ahol én nem tudok megállni?” Az eset 1848 nyarának vége felé történt, amikor Széchenyi mind jobban kiborult, mert már erősen emésztette az önvád, hogy ő taszította Magyarországot az egyre nyilvánvalóbb veszedelembe. A közlekedés és közmunkálatok minisztereként minisztertanácsi ülésre ment, de ott még csak Kossuthot találta, aki éppen a Belgiumból érkezett új puskákat mustrálgatta. Csak pár szót váltottak, amikor Kossuth a már helyén ülő Széchenyi felé fordított egy fegyvert és teljes komolysággal így szólt: „Ezzel lőjük le a nemzetárulókat!” A megcélzott nem válaszolt, csak magába roskadt és pár perc múlva távozott. Kovács Lajos szerint sokáig nem lehetett hozzá szólni, de egyre nyilvánvalóbb lett, hogy egészségi (s vele lelki) állapota ekkortól még gyorsabban romlott.
Hogy kettőjük közül ki volt a hazaáruló, vagy inkább a kevésbé hazafi? Az, aki lelkesítő beszédeivel a népet fellázította és többszöri figyelmeztetés ellenére is egy hatalmas vereségbe vitte a nemzetet? Vagy az, aki végig kitartott amellett, hogy inkább a kompromisszumot kell keresni és nem elengedni az osztrákok kezét, mert Magyarország mind gazdaságilag, mind pedig katonailag túl gyenge ahhoz, hogy ellenségektől körülvéve megálljon saját lábán? Nos, e kérdések 164 éve foglalkoztatják a magyarságot. De sokaknak támpont lehet, hogy Kovács Lajos feljegyzései szerint a 67-es kiegyezéskor Deák Ferenc is egyértelműen Széchenyi oldalára állt.
Egy frissebb és fölötte szomorú hazaárulózás miatt írtam le a fentieket. Tőkés László EP-képviselő (akit a legújabb kósza hírek szerint Orbán Viktor állítólag a plágiumgyanúba bonyolódott Schmitt Pál helyére államelnöknek tenne, amit az is valószínűsíthet, hogy a nyilvánosság előtt már korábban is kijelentette: Tőkés az összmagyarság elnöke lehetne!) az EMNP kongresszusán, Magyarország mai nemzetközi konfliktusaira és azok „okozóira” utalva, azt mondta a pesti közszolgálati televíziónak, hogy a nemzetárulókat, elsősorban a balliberálisokat nem kellene beengedni Erdélybe! Emlékezhetünk, Tőkés nemcsak EP-képviselőként, de egykor püspökként is mondott már sok olyasmit, amit nem gondolt végig. Az ő logikáját követve, például nem lenne szabad beengedni Erdélybe a most 90 éves Göncz Árpádot, a szabad Magyarország első választott (majd újraválasztott) államelnökét, mert hát liberális lenne, s ugye a liberálisok azok, akik folyton jelentgetik Brüsszelben az Orbán-kormányt. Az ugye elhanyagolható, hogy Göncz Árpádot 56-os szerepéért halálra ítélte a kommunista rendszer? Lám, az aktuálpolitikai érdek és a talpnyalás így csinálhat egy igaz magyar hazafiból nemzetárulót!
Hogy mennyire kétélű ez a játék, ennek bizonyítására akár Orbán Viktort is ide idézhetjük. Emlékezhetünk rá, ellenzékben, a Fidesz elnökeként ő is többször feljelentette Brüsszelben az előző balliberális kormányt. Egyszer még az uniós támogatások felfüggesztését is kérte. Pedig azt a kormányt is magyar választók többsége (ha nem is kétharmada) választotta. Ha akkor nem volt hazafiatlanság szembemenni a magyar emberek többségének akaratával, akkor miért hazafiatlanság ma, s miért nem csak egyszerű politikai cselekedet? Vagy Orbán Viktornak sincs mit keresnie Erdélyben? Amikor az itteni magyarságot jön egymásnak ugratni, akkor biztosan nincs!
Sike Lajos
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A repülős főszerkesztő
Eléggé ellentmondásos Szilágyi Dezső, az Előre volt főszerkesztőjének megítélése. Többek szerint igazi káder volt, aki szolgai módon végrehajtotta a párt utasításait, köztük azokat is, amelyek saját közössége vagy éppen szerkesztősége ellen irányultak. Állítólag vannak erre bizonyítékok is. Ám ki mert abban az időben ellentmondani vagy másképpen cselekedni funkciója feladása, biztos kirúgatása nélkül? Ráadásul tudva, hogy az utána következő sem lehet kevésbé hűséges kutyája a PCR-nek, amit mi sokszor, környezetünket megtévesztve és önmagunkat is kigúnyolva, pecsenyének neveztünk.
Két év híján csaknem három évtizedig dolgoztam Szilágyi Dezsőnek nem is a keze, inkább a fennhatósága alatt, mert negyedszázadot tőle és Bukaresttől távol, Szatmárnémetiben, mint vidéki munkatárs éltem. Ebből következik, hogy ritkán, évente úgy háromszor-négyszer találkoztunk és beszélgettünk. Leginkább a szerkesztőségi gyűléseken. (…) Szilágyi a léhűtőket és a hantagyurikat nagyon nem szerette, bár hízelgéssel és talpnyalással pár ilyen is sokáig kihúzta környezetében. A kirúgottak vagy inkább áthelyezettek természetesen nem keltették jó hírét, s még mást is mondtak róla, mint amennyi terhelte. Többekkel együtt magam is állítom: a húzó és karakteres embereket megbecsülte, s ha szükség volt rá, nehéz helyzetben is megvédte őket.
Jelentések önmagamról című könyvében Cseke Gábor költő és író, hosszú évekig a lap szerkesztője (s mellesleg egyik legőszintébb barátom) jobbára megerősíti ezt. Egyebek mellett azt írja: „Amit a politikában vaskézzel és következetesen képviselt, s amihez megpróbált minél több embert maga mellé rántani a sárba, azt emberi kapcsolataiban megpróbálta felülírni. Szerette az olyan típusokat, akik előbb dolgoznak, s utána veszik elő kifogásaikat. Az ilyenekkel szívesen vitázott, sose harcolt. A szájhősökre kegyetlenül lecsapott. Igyekeztem nem sokat tartózkodni a látókörében, ahogy csak tehettem, leléptem a szerkesztőségből.” Marosi Barna, az egyik legjobb erdélyi magyar riporter, sokáig az Előre főmunkatársa, a rendszerváltás utáni első szerkesztőségi gyűlésen (a lapot akkor már, korábbi népfrontos nevét visszavéve, Romániai Magyar Szónak hívták) szó szerint azt mondta Szilágyi Dezsőről: „Legyünk őszinték, abban a rossz korban tőle jobb főszerkesztőt nem kaphattunk volna!” Senki nem vitatta.
Hogy árnyaljam a képet, levélben megkérdeztem a már hosszabb ideje Olaszországban élő neves erdélyi magyar írót, Lőrinczi Lászlót is, aki sokat írt az Előrének, be-bejárt a szerkesztőségbe. Többek között az alábbi sorokat küldte róla: „Magyar nemzetiségű román! Mint ahogy Hajdú Győző is mondta magáról a bukaresti tévében. De belátta, hogy nem tud írni magyarul, nem erőszakolta a dolgot, s az 1958-as nagy represszió után igyekezett felfrissíteni az Előre gárdáját, s gyakorlatilag megnyitotta a magyar értelmiség előtt a lap hasábjait...”
Lőrinczi viszont nem ismerhette Szilágyi pályájának kezdetét, mert korábban igenis tudott magyarul írni, erről nemcsak a fennmaradt újságlapok, de szatmári diáktársai is tanúskodhattak, mint Páskándi Géza vagy Panek Zoltán. Egyik volt újságíró kollégája, Berger Heki sokat mesélt nekem arról az időről, amikor a helyi Dolgozó Népet szerkesztették. Szerinte Szilágyi elég jól írt, és nem tartozott a törtető, főleg a másokon átgázoló típusú elvtársak közé. Az adott politikai-társadalmi helyzet, benne véletlenek vagy éppen a szerencse, tolta előre. Azzal kezdődött, hogy Szilágyi egy május elsejét köszöntő cikkben, rossz taktikai érzékkel, a végére írta a magát atyaistennek tartó városi első titkár (ha nem tévedek, bizonyos Lakner elvtárs) nevét. A politikai bakit a szerkesztő figyelmetlensége csak megfejelte. Az első oldalon indított cikk végét a hátsó oldalra tördelte, így Lakner elvtárs is oda került. Lett ebből olyan botrány, hogy a főszerkesztő, vagyis Szilágyi egyből repült. Méghozzá egyenesen Bukarestbe!
Egyszer, Szatmárnémetiben járva (megpróbált visszacsalogatni a fővárosba, méghozzá kétszer nagyobb fizetésért) a részleteket is elmondta nekem. Miután az „első” istenesen lehordta, visszazavarta a szerkesztőségbe, ahol már várta a katonai behívó. De milyen! Két óra múlva kofferral a katonai körzetnél kellett lennie! (...) Másnap vitte őket a vonat Bukarestbe, ahol egy repülősöket kiszolgáló műszaki alakulathoz került. Hónapok múlva újságírókat kerestek a frissen induló, Aripiile Patriei (A Haza Szárnyai) című repülős laphoz.
Jelentkezett, felvették! Román katonai újságíró lett. Az adott környezet az évek során sok mindenben átformálta, s szinte megfosztotta anyanyelvétől. Már századosi (kapitányi) rangban rovatvezető volt, amikor következett a magyar 1956. Elmondása szerint maga lepődött meg a legjobban, amikor az országos magyar lap, a nem sokkal később Előrére változtatott Romániai Magyar Szó főszerkesztői székébe, Robotos Imre helyére ültették. Ahonnan csak a rendszerváltás napjaiban állt fel, nyugdíjba küldve vagy inkább küldetve magát. (...)
Nem ismerem közelről Bodor Pál, Huszár Sándor, Panek Zoltán és más, a rendszerváltás előtt Budapestre települt neves erdélyi magyar író véleményét a volt főszerkesztőről. Szilágyi nagyon értett ahhoz, hogy befogadja és „eldugja” a pártközpont által feketelistára tett írókat. Bodor Pál például a Román Televízió magyar adásának főszerkesztőjeként vált kényelmetlenné vagy inkább fölöslegessé egy idő után, Huszár Sándornak pedig A Hét című hetilap éléről kellett távoznia. Azt hallottam, hogy Szilágyi mindkét esetben valami olyasmit mondott az elvtársaknak: jöjjenek csak hozzám, én majd rendre tanítom őket! Meg kell adni, ügyesen, taktikusan, fondorlatosan csinálta.
Megegyezett velük, hogy az adott (nem ám kezdőknek járó!) fizetésért ennyi és ennyi cikket kell írniuk. S ráadásul nem kell bejárniuk a szerkesztőségbe (naná, ne rontsák a különben sem rózsás hangulatot!), a fizetésüket is hazaküldik! Ennek viszont az volt az ára, hogy jobbára termelési riportokat, a „sokoldalúan fejlett és a kommunizmus felé menetelő román szocialista társadalom” építőiről írjanak. Ezzel politikai megbízhatóságukat is igazolhatták. (...)
Azt se sokan tudják, hogy volt, akit megélhetési gondok miatt is támogatott a főszerkesztő. Például Szilágyi Domokost, aki nemegyszer az apja kabátját viselő, abból alig kilátszó, később az 1977-es bukaresti földrengés áldozatává vált Kobak fiával jött az Előre szerkesztőségébe, hogy felvegye cikkdíját. Páskándi Gézának gyűjtést rendeztünk, amikor kiengedték a Duna-delta „paradicsomából”. Szilágyi jó ideig álnéven, majd nyilvánvalóan taktikai okokból is választott bukaresti román felesége nevén közölte verseit. Ellesett beszélgetésükből kiérződött, hogy Szilágyi és Páskándi barátsága régi keletű, utóbbi mindig Döszinek szólította egykori szatmári diáktársát.
Nem szeretném túlértékelni, még kevésbé tisztára mosni volt főszerkesztőmet, de általában tisztelte magán- és családi életünket. Ő maga leszámolt azzal, hogy előbbi „repülős” környezetének, majd nősülésének (is) köszönhetően családja elrománosodott, s nem tudok róla, hogy valakinek saját modelljét ajánlotta volna. Azt se hallottam, hogy valakit meg akart volna győzni: román iskolába írassa gyermekét, mert az előnyösebb! Én inkább úgy láttam, hogy tartásosabbnak, jellemesebbnek ítéli azt a munkatársát, aki korrektül vállalta magyarságát. Ezért is mondtam egy cifrát, amikor még a rendszerváltás előtt Magyarországra települt egyik vidéki kollégánk odaát úgy próbált jó pontokat (s vele jó állást és lakást!) szerezni, hogy többek között Pozsgay Imrének is elsírta: az ő gyermekeit román iskolába kényszerítették! (Mert végül azért minden kitudódik.) Érdekes, az én csemetéimet és sok kolléga gyermekét nem kényszerítették! Igaz, mi nem feltétlenül kerestük a román pártelvtársak kegyét és nem jártunk velük vadászatra...
(Részletek a szerző Tollasodásom története címmel 2011 őszén megjelent önéletírásából)
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

Felfrissül a Friss Újság
Az évek óta osztrák tulajdonban levő szatmárnémeti Friss Újság újra magyar kézbe került, miután egy helyi házaspár visszavásárolta a Inform Média cégcsoporttól. Részben nosztalgiából tették ezt, ugyanis korábban a napilap szintén a Baranyai család, pontosabban Baranyai István tulajdonában volt – magyarázta az ÚMSZ-nek az unokaöcs és keresztfiú Baranyai Zoltán, aki feleségével együtt ismert vállalkozó Szatmáron.
A napilap új tulajdonosa nem csak nagybátyja, de édesapja emléke miatt is ragaszkodik az újsághoz. Apját mint kiváló közgazdászt ismerték a városban, akinek bár nem volt részvénye, nagyon szerette a lapot, és sokat segített testvérének, hogy egyensúlyban tarthassák. „Úgy illik, hogy egy magyar lap magyar kézben legyen” – toldotta meg érvelését Baranyai Zoltán.
Az Inform Média cégcsoport 2004 júniusában vásárolta fel a Zotmar Press Kft. száz százalékos részvénycsomagját a Szatmári Friss Újság kiadójában. Ekkor már az osztrákok jelentették meg a nagyváradi Bihari Naplót, valamint további négy román napilapot is.
Az új tulajdonosokat nem riasztja el, hogy manapság az írott sajtó inkább viszi, mint hozza a pénzt, számukra nem kereseti lehetőség ez, inkább támogatni szeretnék a napilapot, szívesen áldoznak fejlesztésére, színvonalának, olvasottságának további javításra – mondt lapunknak Baranyai, hozzáfűzve: cégük, a tizenhárom éve működő Tradeholding Kft. a legnehezebb válságban is nyereséggel zárt, nincsenek rászorulva arra, hogy egy amúgy is nehezen megkapaszkodó újságtól vonják el a pénzt.
Arra a kérdésünkre, milyen lesz a régi-új Friss Újság, Baranyai Zoltán elmondta: megtartják mindazt, ami az elmúlt években jónak bizonyult, de több olyan változtatásra is készülnek, amit az új kihívások megkövetelnek. Ezek közül első helyen az új médiát, a digitális hozzáférés lehetőségét, a világhálón való hangsúlyosabb jelenlétet nevezte meg. Mint kifejtette: tartalmi változtatásokat is bevezetnének, ám csak úgy, hogy a Friss Újság továbbra is a szatmári összmagyarság érdekét képviselő független napilap legyen, s mint ilyen, se jobbra, se balra ne húzzon. „Célunk, hogy meglássuk, mi az, ami jó, és előreviszi közös ügyeinket, és ha megláttuk, akkor azt nyíltan felmutassuk. Írjunk a bajokról, hibákról, a melléfogásokról is, még ha bizonyos érdekcsoportoknak nem is tetszik, ám kezeljük ezeket is úgy, hogy próbáljuk felfedezni a jobbítás útját; a negatív hangvételű témákhoz is építően álljunk, mert célunk a bajok mielőbbi orvoslása, a hibák kijavítása. A sértegető címkézéstől és bárminemű mocskolódástól távol tartjuk magunkat, a szókimondás mellett is a kulturált hangnak és fogalmazásnak kell jellemeznie a lapot” – mondta a napilap tulajdonosa.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Üsd a bozgort!
Mint várható volt, ahogy az RMDSZ elvesztette kormányzati, vele a hazai társadalom számára nagyon is szükséges kiegyensúlyozó és mérséklő szerepét, ismét ütik, vágják a magyart! Ponta miniszterelnököt még fel sem kenték, amikor döntött a MOGYE magyartalanításáról. A választási törvény számunkra előnytelen megváltoztatásától kezdve a magyar prefektusok és igazgatók leváltáság olyan viharosan visszatért a múlt, hogy a felelős erdélyi magyar családokban ez a fő beszédtéma. Sokan kérdik: mi jöhet még, és mi mindent fog elnézni Brüsszel Romániának a gazdasági stabilitás fejében.
Mint várható volt, ahogy az RMDSZ elvesztette kormányzati, vele a hazai társadalom számára nagyon is szükséges kiegyensúlyozó és mérséklő szerepét, ismét ütik, vágják a magyart! Ponta miniszterelnököt még fel sem kenték, amikor döntött a MOGYE magyartalanításáról. A választási törvény számunkra előnytelen megváltoztatásától kezdve a magyar prefektusok és igazgatók leváltáság olyan viharosan visszatért a múlt, hogy a felelős erdélyi magyar családokban ez a fő beszédtéma. Sokan kérdik: mi jöhet még, és mi mindent fog elnézni Brüsszel Romániának a gazdasági stabilitás fejében.
Felhívott telefonon Simon Béla régi székelyudvarhelyi olvasónk, s mindjárt arról érdeklődött: mi, újságírók hogyan látjuk, mi következhet még, mert perccel előbb a családban arról beszélgettek, hogy ettől a mindenkit legyőzni akaró, s a vad nacionalista kártyát is kijátszó bandától nem sok jó várható. Bizonyosra veszik, hogy a magyar vezetők lecserélése és a nacionalista felhangok elterjedése miatt a Székelyföldön is megszűnik az a nyugalom, amit az RMDSZ kormányzati jelenléte biztosított. Abban mindjárt egyetértettünk: ne hagyjuk szó nélkül a dolgokat, meg kell próbálnunk keményen ellenállni, s ha szükségét látjuk, riadóztatni a nemzetközi szervezeteket. Elvégre egy uniós országban nem bánhat velünk a hatalom kénye-kedve szerint.
Változott a közbeszéd Szatmárban is, amelyet olykor az együttélés példájaként emlegettünk. Lojálisnak hitt románok a hatalom miatt nyíltan ellenünk fordulnak. A megyei önkormányzat nemzeti liberális alelnöke, akit Csehi Árpád elnök jó képességei miatt valósággal dédelgetett, s a PDL többszöri felszólítására sem volt hajlandó az ő emberükre cserélni, aki eddig szívesen besszélt magyarul, most sajtóértekezleten határolódott el a magyaroktól. Szükségét érezte kijelenteni: igaz, hogy az anyja magyar, de őt az apja után ortodoxnak keresztelték, és ő családjával együtt ortodox románként imádkozik. Mindenki ehhez tartsa magát! Mivel Csehi székére pályázik, máris az ellenkezőjét mondja annak, amit nemrég Csehi társaságában például a kórházak nagyon is látványos korszerűsítéséről mondott!
Az oltyán katonaorvos, aki Ilyés Gyula polgármester helyére kerülne, gúnyolódva beszél rólunk, s felesége magyar szüleit meg ellenségének tekinti.
A frontális támadásban része van megosztottságunknak. Pontáék látják: három pártra szakadva gyengébbek vagyunk, ezért itt az ideje, hogy véglegesen kiejtsenek a román nagypolitikából. Miután jól megosztott bennünket, cinikusan hangzik Budapest biztatása: tartsunk össze! Mondja, sőt parancsolja elsősorban a megosztóknak, Tőkésnek, Torónak, Szásznak.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Lecsó
Engedje meg az olvasó, hogy most kivételesen Tőkés Lászlónak ajánljunk egy örömhírt. Vasárnap eldőlt, hogy brüsszeli képviselőnk a következő években sem fog unatkozni. Lesz munkája bőven, mert szerveznie kell a negyedik és az ötödik magyar pártot Erdélyben, ha az RMDSZ-t még a következő évtizedekben ki akarja ütni. Mert – amióta egyik alapító tagjaként összerúgta vele a patkót – másfél évtized sem volt elegendő, hogy ettől a „posztkommunista” párttól elhódítsa a tömegeket, pedig a területi autonómia mellett megannyi földi és égi jót ígért nekik. Nemhogy Szász Jenő csapata, az MPP, de az új Tőkés-párt, az EMNP sem brillírozott.
Ellenkezőleg, a béka fenekénél ragadt, annak ellenére, hogy a teljes pesti kormányt és parlamentet maga mögött tudhatja. Mint tapasztaltuk: nemcsak azzal, hogy a magyarországi adófizetők pénzéből több százmillió forintot térítettek el az „igazi magyar párt”, az EMNP struktúrájának kiépítésére, de azzal is, hogy Kövér Lászlóék a magyar-román kapcsolat mérgezését vállalva kampányoltak a két zsebpártnak. Sokan szerettük volna látni: milyen arcot vágott Kövér úr, amikor megtudta két kis favoritjuk választási „eredményét”. Az RMDSZ iránti, sokak szerint elsősorban félretájékoztatásból és irigységből táplált dühös ellenszenvét látva, aligha az jutott eszébe, hogy jobb és humánusabb lett volna azokkal a kidobott százmilliókkal inkább a havi 43 ezer forintból tengődő többgyermekes borsodi és szabolcsi családokat támogatni.
Talán inkább arra gondolt, hogy az ellenzék megtévesztésére miként bújtassanak el még több forintot a költségvetésben a szájuk íze szerint cselekvő új erdélyi pártocskák támogatására. Mert ha az említett két zsebpárt mostani teljesítményét vesszük alapul, akkor még legalább hat új magyar párt és négy választási ciklus kell ahhoz, hogy Kelemen Hunorékat a magyar voksok ötven százaléka alá szorítsák. Már engedelmet, de Kövér úr és csapata gyakorlati megnyilvánulásaiból akaratlanul is azt vesszük ki, hogy szerintük annál erősebb az erdélyi magyarság és annál egységesebb a magyar nemzet, mennél több pártra szakítják szét. Jóllehet még a székelység „büszke és öntudatos anyavárosa” (idézet emlékezetből Szász Jenőtől) a mostani választáson is értésükre adta, hogy másképpen, a tulipán jegyében képzeli el az egységet. Ha netán a nagy pártcsinálónak, a volt püspöknek gondot okozna a további új pártok elnevezése, szívesen adunk kölcsön pár ötletet. Legyen például: Legmagyarabb Erdélyi Magyarok Egylete (Leme), Lánglelkű Erdélyi Hunok Uniója (Lehu), Lelkes Erdélyiek Cselekvő Osztaga (Lecso).
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Betett Erdély?
Azt mondja román újságíró barátom, aki tudtommal egy rossz szót nem írt le rólunk: „Ti nem veszítek észre, hogy az ‚Erdély(i)’ megnevezés gyakori használata a választási plakátokon még azokat a román szavazókat is elviszi, akik különben az RMDSZ-re adnák voksukat? Márpedig itt, Szatmárban a vegyes házasságok okán is igen jelentős ez a réteg. Persze, értem én, miért Erdély és miért nem Románia, így próbáltok lelkileg is közelebb kerülni a szeretett szülőföldhöz és azokhoz, akiknek az erdélyiség mindig mást jelentett, mint a román fennhatóság."
Csakhogy amikor a magyarok Erdélyre hivatkoznak, pláne mind gyakrabban, a legtöbb román elszakítására gondol. Most Kövér úr megtisztelő látogatása kapcsán különös okuk volt erre gondolni. Mert bár a román parlament – tegyük hozzá, eléggé európai módon – felszólította, hogy a kampányban nem annyira ajánlott a látogatása, s kérték: inkább halassza el, ő mégis végig járta a Székelyföldet. Ahogy én a mieink közhangulatát, s miért ne mondjam ki, egyesek szitkozódását figyeltem azokban a napokban, Kövér úr nem is csak pár, de sok-sok ezer román szavazatot elvett az RMDSZ-től, amelyet pedig európai viselkedésért és szavahihetőségéért, az átlagromán is tisztel.”
Van benne valami. Gondoljunk csak arra, hogy Ilyés Gyula és Csehi Árpád négy éve fölényes győzelmet arat egy olyan városban és megyében, ahol a magyar lakosság aránya alig 36-38 százalék. (Mellesleg olyan eufóriával éltük meg, hogy azt hittük: itt az örök magyar–román béke.). Most pedig simán veszítenek. Igaz, akkor a román pártok nagyon egymásnak feszültek, most pedig az USL révén keményen összefogtak. Elsősorban a korábbi „bűnösök” ellen, de jórészt a velük kormányzó RMDSZ ellen is. Többek között elegük van abból, hogy – a mérleg nyelveként – hosszú időn át az RMDSZ határozza meg, melyik román párt alakít kormányt. Tegyük a kezünket a szívünkre: ellenkező esetben, mi sem cselekednénk másként!
Sejtem, az Erdély „varázsszó” a két zsebpárt miatt is kellett. Jelezni, hogy az RMDSZ-nek sem kevésbé szíve csücske az erdélyiség, mint az MPP-nek és az EMNP-nek. Csakhogy közben elriasztottuk a velünk rokonszenvező románokat. Akik sokkal többen vannak, mint azok a magyarok, akiket Erdéllyel lehet cukkolni, simogatni. De kell-e külön hangsúlyozni, hogy „Építjük Erdélyt”, ami nyert helyzetben amúgy is nyilvánvaló?
Szóval van mit átgondolni a következő választásig, ha több román szavazatot szeretnénk elcsípni – s miért ne akarnánk. Hagyjuk csak Szász Jenőnek és Torónak az olyan cukros szövegeket is, mint „Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk.”
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Összeállításainkat lapelődünk, a Romániai Magyar Szó vezércikkeiből, vezető publicisztikai írásaiból, illetve utolsó számához érkezett lapunk, az Új Magyar Szó vezércikkeiből készítettük. Így írtunk mi – amíg lapjaink megjelenhettek.
Romániai Magyar Szó
• Új esztendő, új lap. Úristen, újra merjük kezdeni az életet? Újra lehet nagy lélegzetet venni, telefonon nyíltan beszélni, levelet írni, politizálni, érvelni, ellentmondani, meghallgatni az ellenfelet, újra lehet ellenzékinek lenni, gyakorolni a türelmet, a toleranciát vagy félreállni éppen, meggyőződésünk szerint... (Marosi Barna, 1989. december 31.) • Most zsibong a villamos. Mindenki beszél mindenkivel, ismeretlenek ismeretlenekkel. Mindenkinek pereg a nyelve, mindenki szapora szavú, sőt, szószátyár. Mindenki cseveg vagy csattog, kifejt vagy beolvas. Mindenkinek véleménye van. Miről beszél a halottaiból föltámadt utazóközönség? Ha lenne túlvilág és a nép legszeretettebb fia hallaná ezeket a hűségnyilatkozatokat... Egy asszony sír. Zokog. Egyetlen szót motyog maga elé. „Ellopták, ellopták...” Kérdik tőle, mit loptak el magától, jóasszony? De ő nem válaszol. Sír tovább. Én - tudom, mit loptak tőle a tolvajok. 25 esztendőt az életéből. (Szász János, 1990. január 16.)
• A matracokon csupán a lepedő van. Párna, pokróc sehol. A kaparásra várakozó nőkön viszontlátom azt a toldott-foldott, elnyűtt, gombok, pántlikák helyett madzaggal ellátott, télen-nyáron használatos, flanellanyagból készült szerelést, amelyet gyermekeim születésekor nekem is alkalmam volt hordani. De nemcsak a ruhák, hanem a műtétre használt felszerelés is régi... Az ágyakon hárman, négyen ülnek, kuporognak, mert lefeküdni lehetetlenség. Egyesek a. folyosókon sétálnak le-fel, mások a WC-helyiségben cigarettáznak, ahol vágni lehet á füstöt... A jelenlevők között egyetlen lány van. Legtöbbje két-három gyerekes fiatalasszony... Terherbeesésről, családi helyzetről folyik a nyomott hangulatú társalgás... Senki sem nevet. A férfiakat szidják: amióta szabad és olcsó a kaparás, nem vigyáznak úgy, mint eddig. (Guther M. Ilona, 1990. augusztus 19.) • Domokos Géza: - Igaztalanok lennénk, ha nem köszönnénk meg az RMSZ-nek azt, hogy bár független lap, kezdettől fogva támogatta az RMDSZ-t. Közölte a dokumentumait, segítette szándékait, a választások után képviselőit. Persze, sok mindenről írhatott volna, jobban, elmélyültebben, érdekesebben. De nem hiszem, hogy szakmai tanácsokat kell adnunk a szerkesztőknek. Fontos, hogy tőlünk minél több információt kapjanak, és éppen mert független lap, ennek a jegyében próbálja olykor alaposabban mérlegelni állásfoglalását ... (1991. január 4.) • A kolozsvári Nu kérdéseire válaszolva Tőkés László püspök elismerte: tulajdonképpen kissé többet beszél a kelleténél; s annyi megnyilatkozása van, hogy azt lehet hinni: propagandát folytat. De nem ő kezdeményezi ezeket, nem tehet róla, mert állandóan kérdésekkel bombázzák. „Ez az én sorsom, s nagyon sokszor bánt, mert kevesebbet kellene beszélnem és felkészültebben, megfontoltabban!” (Távirati stílusban, 1991. április 3.) • Aki Nagylakon át készül kilépni az országból, jó, ha fölszereli magát vízzel, szalonnával, pokróccal, no meg hordozható vécével vagy bilivel. A kocsisor ugyanis általában a városka közepéig nyúlik, a várakozási idő 8-12 óra. Újabban mindenki egyetlen sorba kell hogy beálljon, akár hétvégi bevásároló turista, akár átutazó külföldi, s az sem mérvadó, hogy kikapcsolódni, rokonlátogatásra vagy éppen temetésre igyekszik. Az út mindkét oldalát bokáig ellepő civilizációs hulladékban, tűző napsütésben békésen olvasó, kártyázó, sörözgető emberek láttán támadt egy ötletem: mi lenne, ha egy bátor magánvállalkozó nemzetközi pikniktábort nyitna a határszélen? (Péterszabó Ilona, 1991. augusztus 14.)
• Persze, Mihail Szergejevicsnek igaza van: nem babra megy a játék. Véres csatákat jósol és joggal retteg, hogy elszabadulhat a pokol. A Nyugat szorongása sem oktalan, hiszen a több részre hulló birodalomban oszlik a fegyver, a bizalmatlanság és a veszély is... Hogy mire ébredünk holnap, azt nem tudni, ám jó lenne remélni, hogy a most valóban „szabaddá lett népek” nemcsak saját érdekükben, hanem egy világ javára képesek lesznek felelősen, emberien sáfárkodni szabadságukkal. Hogy a világ megkönnyebbülve, s ne gyászolva búcsúzhasson a Szovjetuniótól. (Kiss Zsuzsa, 1991. december 11.)
• A Kovászna megyei román napilapban megjelent egy egyetlen kérdésből és rövid válaszból álló interjú Petre Roman pártelnökkel. Az újságírónak arra a kérésére, hogy üzenjen valamit a Kovászna megyei románoknak, a pártelnök azt felelte: „Hamarosan gondolkodni fogunk azon; hogy konkrét módon a segítségére siessünk Hargita és Kovászna megye románságának.” Erre mondja az erdélyi ember, hogy most már nem tudjuk, féljünk-e vagy megijedjünk. (B. Kovács András, 1992. április 2.) • Az eltelt kilenc év távlatából elsősorban az a jelentős, hogy ez a Szövetség létrejött, de ennél is fontosabb, hogy ma is él; sőt, országos és nemzetközi elismerésnek örvend... emlékidézésen túl mi magunk is feltehetjük a kérdést: mit köszönhetünk egyáltalán a kilenc éve létező Szövetségnek? Ment-e általa a világ elébb? Ha a konkrét eseményeket nézzük, akkor azt kell mondanunk: nem igazán. De ha a világot veszszük szemügyre, akkor legyünk őszinték: mégis, mégis… (Cseke Gábor, 1998. december 24.)
• Egyetlen népet sem dolgoztattak olyan kitartóan és kilátástalanul a rendszerváltás előtt itt, keleten (és sehol), mint a románt. És persze, az együttélő nemzetiségeket – ez most nem a politikai szólam sztereotípiája, ez a legvadabb valóság. Csatornaépítő nép ez, és közben számolatlan hordatták el a hegyeket, fúratták az alagutakat, vágattak völgyet. Tavakat szárítottak ki csak azért, hogy nagyjából ugyanazzal az értelmetlen célszerűséggel néhány kilométerrel arrébb megássák a tó új medrét. Ezzel csak azt mondom, jobb sorsot érdemelne a honpolgár Romániában, legalább olyat, ahogyan a többi él a körülöttünk levő elérhetetlen Európában. (Oláh István, 1999. január 14.)
• Mindeddig mondhatnám zokszó nélkül görgettük a lejtőn felfelé magunk előtt a követ. Volt, aki kidőlt, volt, aki azt mondta, hogy ennyiért minek, s volt olyan is, aki azt hitte, másfelé könnyebben boldogul. De mindig maradtunk annyian, hogy a lap elkészüljön, útnak induljon az olvasó felé. Hogy akik maradtak, miért maradtak? Biztosan nem a pénzért, de a dicsőségért sem. Mert abból jutott ki talán a legkevesebb. Változott a világ, s ha más területeken nem igazán, sajtóvidéken hamar kialakult a „piacgazdaság”, ami minden magánvállalkozásnak, tehát nekünk is azt jelentette, hogy van avagy nincs miből, de az adókat fizesd, a lakosság mindegyre csappanó jövedelmeit vedd figyelembe, ne kérj annyit, amibe a lap kerül, csak amennyit az olvasók valahogy ki tudnak szorítani... újságra is. Jöttek aztán az olyanszerű kihívások (igények?), hogy hagyjuk már a politikát, tekintsünk el a rossz hírektől, inkább adjunk valami színeset, valami izgalmas gyilkosságot, napi szenzációt. Nem így tettünk. Folytattuk úgy, ahogy a lelkiismeretünk diktálta. Olvasóink majd megítélik, hogy amit kaptak, tájékoztatás volt-e avagy propaganda... (Gyarmath János, 1999. március 12.)
• 1989 előtt egy „jobb” állami, azaz kisajátított lakást csak „bizonyos” emberek kaphattak meg. Ezek a bizonyos emberek pedig most mint becsületes, némely esetben „jó magyar” adófizető polgárként tetszelegnek. És talán el is hiszik nekik azok, akik nem ismerték őket azelőttről. Néha épp újságírók... És az olvasók még sajnálják is őket: szegény emberek! Most jön a csúnya külföldre távozott tulaj, aki amúgy is már jól megszedte magát külföldön, és még van képe visszakövetelni a tulajdonát! Szerencsétlen, becsületes embert pedig volna szíve az utcára tenni? Aki azóta már annyit költött a régi, düledező házra (1989 előtt többnyire állami pénzeket)? (Debreczeni Éva, 1999. július 21.)
• Ha tömören meg kéne fogalmaznom a Sabin Gherman által mondottak üzenetét, arra gondolhatnék, amit talán legfrappánsabban Molnár Gusztáv körültekintő vizsgálódása közvetít számunkra: nagy változások vannak készülőben, köztük a (nemzet)állam fogalmának kiüresedése, helyettesítődése. Velünk és általunk, miközben holnapunk nem lesz látványosabban más, mint tegnapunk. Felötlik előttem, hogy gimnazista koromban, egyik fizikaóra után felírtam füzetem hátlapjára, emlékeztetőül, az épp hallottakat: 1999. augusztus 11-én teljes napfogyatkozás. Beleborzongtam, hogy addig még tizenegynéhány év van, aztán ki is ment a fejemből, de ott volt a tudatomban. És íme, ez is lecsengett, mert ez a dolgok rendje. Valami ilyenszerű eszközre gondolok, ha nem tűnik ellentmondásosnak: aktív türelem. (Szonda Szabolcs, 1999. augusztus 15.)
• Bevallom: néha zavart mostanáig a „zöldek” agresszív hangoskodása, de rá kell jönnünk: nekik van igazuk. Addig kell a hatóságok képébe üvölteni, amíg nem késő. Amíg még nő a fűszál, a tölgy, a fenyő, és hal van a vizekben. Mert íme: ott, a Szamos és a Tisza egyes magyarországi szakaszain már nincs hal. Nincs semmi. Csak üres, kihalt víz, és gyűlölet azok iránt, akik miatt ez megtörtént. Persze ha eltekintünk a katasztrófa hatásától, akkor azt is mondhatjuk: jó, hogy bekövetkezett a szennyezés. Ez nem cinizmus, csak a dolgok reális értékelése. Hiszen mi más, ha nem egy természeti katasztrófa ébresztheti rá térségünk országait, népeit az egymásrautaltságra, az összetartozásra, arra a felismerésre, hogy egymás nélkül semmire sem mehetünk, és hogy egymásnak mennyit árthatunk. (Máthé Éva, 2000. február 11.)
• Az RMDSZ-nek nem szabad engednie, hogy belső életét megfertőzze az általa oly szokszor megbélyegzett ún. balkáni politizálási stílus. Az egyet ígérés és a mást csinálás. A ki- és beszámíthatatlanság. A csalás, a hazugság. Épp arról az értékéről mondana le, amit mások annyira irigyelnek. Amiért sokszor megfojtanák egy kanál vízben. Most sem különben. Választási évben vagyunk. Jogaink érdekében: el kell mennünk szavazni. Vitákon innen és túl. S el is fogunk menni. (Cseke Gábor, 2000. május 12.)
• Igen, a valóság lehangoló és szomorú mostanában mifelénk. De a bajokat nem orvosolhatjuk, ha állandóan ezeket ismételjük, mindenből csak a negatívumot emeljük ki... tessék már egy kicsit mosolyogni, egy piciny oka biztosan mindenkinek van rá. Még azoknak is, akik el akarják velünk hitetni, hogy a világ csak rossz. (Sike Lajos, 2000. augusztus 1.)
• Utakat az államfő látogatása előtt is javítottak. Most erre csak rövid szakaszon volt szükség. Igaz, jellemző módon erre is ott került sor, ahol a miniszterelnök és csapata járt. Csíkszeredában a Coşbuc utca régen feltört szakaszára most egyből jutott pénz. Nem rossz ez most sem, csak azt nem érteni, hogyan juthatott most és korábban egyáltalán? Ha nem lenne ez az egybeesés, dicsérném a megoldás ötletgazdáját. (Daczó Dénes, 2001. szeptember 20.)
olitikai vagy egy diplomáciai szakértő, egy szakújságíró, egy (esetleg magyar származású) szenátor vagy képviselő. Ne adj’ isten, maga az elnök. Azaz: valamelyik bunkó jenki. Aki szeret sommásan, leegyszerűsítve fogalmazni. Mint a vadnyugati filmjeikben: valaki vagy jó vagy rossz. Szép vagy csúf. Hófehér vagy éjfekete. Ha az árnyalatokat el is hanyagolják, általában nem tévednek nagyot... Alaptalan feltételezések, származást firtató sandaságok helyett inkább arra kellene összpontosítanunk szellemi és politikai energiáinkat, hogy legközelebb ne mondhassanak kedvezőtlent rólunk. (Siklósi Nándor, 2002. november 20.)
• A rendszerváltás óta tettük a magunkét, igyekeztünk tudásunk és tehetségünk szerint a legjobb lappal szolgálni, átfogóan tájékoztatni olvasóinkat. Közben nap mint nap harcot folytattunk az újabban már arab kézen levő fő lapterjesztővel, futottunk – bár nem ez lenne a feladatunk – a reklámokért, hirdetésekért. Éveken át sikerrel, még akkor is, amikor a hatalom szemében vörös posztó voltunk. Érdekes módon pontosan akkor fuccsolunk be, amikor érdekvédelmi szervezetünk kormányra került... Reméltük: az új helyzetben másképpen viszonyul majd a magyar nyelvű sajtóhoz, a Romániai Magyar Szóhoz. Erre ígéret is elhangzott, méghozzá a legmagasabb szinten… Azzal maradtunk, a romániai magyarság pedig egy lappal kevesebbel.

Kapaszkodó máramarosi szórvány
Negyedik alkalommal alpolgármester Nagybányán LUDESCHER ISTVÁN, aki egy évig megbízott polgármester is volt, tizenöt évig pedig az RMDSZ területi elnöke. Utóbbi tisztségből nemrég váltották le, az ok: a bányai területi szervezet a helyi választáson rosszul teljesített. Most ismét alpolgármester egy olyan városban, ahol a magyarság aránya alig 12 százalék. Sike Lajos interjúja.
Kezdjük a helyhatósági választás eredményeinek értékelésével. Igaz-e, hogy jelenleg Máramarosnak egyetlen magyar polgármestere sincs?
Egy azért akad, a koltói, de ő függetlenként indult. Tudom, ez lesújtó hír sokaknak, de sajátos helyzetünk miatt eddig sem bővelkedtünk RMDSZ-es önkormányzati vezetőkben. Alpolgármesterünk is csak kettő van, rajtam kívül a sülelmedi Bicsai István. Legutóbb eggyel több volt, mert Szinérváralján is mi adtuk a második embert. Megyei szinten az önkormányzati tanácsosok száma is csökkent, 23-ról 21-re. Nem mentegetni akarom magamat és közvetlen munkatársaimat, de mindez olyan körülmények közt történt, amikor noha a magyarság száma az utóbbi tíz évben 48 ezerről 34 ezerre csökkent a megyében, az RMDSZ-re most leadott szavazatok száma ugyanannyi volt, mint négy esztendeje. Véleményem szerint az eredményt nem annyira a mi hiányos munkánk, mint inkább a románságnak az előző választásoknál arányaiban sokkal nagyobb részvétele rontotta le. Persze, nem szeretnék mosakodni, mert az elmúlt időszakban akadt elég gondunk a szervezeten belül is. Ezeket nem annyira a két magyar vetélytárs párt okozta, hanem mi magunk. Jelentkezett egy fiatalokból álló, energikus csapat, mely eldöntötte, hogy minden RMDSZ-es vezetőt levált. Mondanom se kell, ez kissé felkorbácsolta a szenvedélyeket, hisz senkit nem az asztal alól húztunk elő, hanem a többség bizalmából került a helyére, miként ez a tavaszi önkormányzati választáson is történt. A területi RMDSZ-ben nemrég megejtett tisztújító gyűlés után azonban jobbára megnyugodtak a kedélyek. Az eddigi ügyvezető elnök, Vida Noémi ült a helyemre.
Valamit azért mégis jól csináltak, ha a 14 ezres bányai magyarságnak most is van magyar alpolgármestere, a 35 ezres szatmárinak vagy a jó ötvenezres váradinak viszont nincs!
Mindegyik eset más. Nem hiszem, hogy a városok egy az egyben összehasonlíthatók. Szatmárnémetiben azért volt most is esélye a magyar jelöltnek a győzelemre is, nekünk Nagybányán minimális, ezért nem is állítottunk, hanem megegyeztünk az USL-vel: ha szavatolják, hogy az egyik alpolgármesteri poszt a miénk lesz, készek vagyunk az ő jelöltjüket támogatni. Sikerült! Ugyanilyen alkuval lett RMDSZ-es alpolgármesterünk Sülelmeden is. Számunkra mindkét eset azt a közismert igazságot bizonyítja, hogy a politikában soha nem szabad feladni, olykor még a legreménytelenebbnek látszó helyzet is javunkra fordulhat. Még jobb példa volt erre pár éve az én polgármesteri megbízatásom. Ki gondolta volna, hogy egyszer csak adódik egy olyan helyzet Nagybányán, hogy – a román polgármester ellen indult eljárás miatt – a magyar alpolgármesterre ruházzák át a város vezetését, ha ideiglenesen is.
Talán ekkor kezdődtek a bajok a helyi RMDSZ háza táján is. Alkalmasint túl nagy volt az elvárás. A helyzet félreismerése vagy csak félretájékoztatás okán, egyesek azt gondolhatták, hogy most aztán sok mindent el lehet intézni a helyi magyarságnak, s mikor látták, hogy nem megy, megkezdődött a bomlasztás. Az adott törvényes keretek közt tudott-e intézni valamit saját közösségének?
Nem sokat, mert csakugyan kötött a törvény és a tanács, de valamicskét mégis, amiben a polgármesteri tisztséggel járó tekintély mindenképpen segített. A korábbinál több önkormányzati támogatást adhattunk a magyar egyházaknak, a katolikusoknak, reformátusoknak és evangélikusoknak. Ha jól emlékszem, összesen kétszázezer lejt kaptak. S valamivel többet csurgathattam a Németh László Líceumnak is. Utólag nézve, az adott keretek közt többet is tehettem volna. Ám ehhez nem kaptam segítséget az RMDSZ-től, sem a helyi szervezettől, sem az országostól. A közel másfél év alatt egyszer nem hívtak fel vagy kerestek meg, adtak ötletet, bátorítást! Ezt ma is fájlalom, mert egy kicsivel több siker nagyon jól jött volna az idei választási kampányban. Különben vigyáztam, hogy ne menjek bele olyan ügyekbe, amelyekkel az RMDSZ-t és a magyarságot kompromittálhatnám. Nyomást gyakoroltak rám például, hogy építsük meg a romákat elválasztó kerítést, de elutasítottam! A későbbi botrány a nemzetközi sajtót is bejárta, de ahhoz nekem már semmi közöm, akkor már nem én voltam a polgármester.
A mostani, véglegesnek tartott megoldás, az új romatelep is többször szerepelt a sajtóban. Mit szól hozzá?
Teljes felelősséggel mondhatom, hogy ez csaknem minden tekintetben jó megoldás. Az adott épületeket korábban többnyire irodának és raktárnak használták, a város sokat költött a felújításukra, megfelelő lakássá való alakításukra. Vezetékes víz, fürdő, mosdó, szociális kantin, iroda, óvoda, üzlet, megfelelő út, közlekedési lehetőség és minden szükséges van ott. Bebizonyosodott: nem igaz a vád, hogy szennyezett a terület! Az ügyben ellenérdekelt személyek ezt csak kitalálták, és „bizonyításként” könnyfakasztó permetet szórtak magukra és gyermekeikre. Így próbáltak hangulatot kelteni a városban. Hamar kiderült a turpisság.
Beszéljünk egy másik zűrös ügyről, a bányai Kiáltó Szóról, arról a bizonyos nyári kiáltványról! Fel akarták rázni vele Nagybánya magyarságát, hogy lehetőleg mindenki írassa gyermekét magyar iskolába-osztályba. Egy kicsit túllőttek a célon, csemege-témát adtak vele a román sajtónak, s az ügy az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz került! Ha a közlés előtt kivesznek belőle egy-két mondatot, vagy csak jelzőt, olyat, hogy kerüljék az idegeneket, és ne barátkozzanak románokkal, a lényeg nem változott volna, és senki nem köthetett volna bele. Eső után köpenyeg! Elsiettük, a noszogatás miatt, hogy gyorsan írjam alá, mert mindjárt lapzárta, én sem figyeltem jobban oda. Tizennégyen írtuk alá, gondolva, hogy foganatja lesz, mert közelgett a beiratkozás határideje. A gyors figyelmeztetés szükségességét az váltotta ki, hogy az egyik általános iskola magyar nyolcadik osztályának fele, tizenkét fiatal román líceumba iratkozott, miközben a Németh Lászlóban veszélybe került a harmadik IX. osztály indítása. A példátlan eset beszédtéma lett a bányai magyarság körében, többen cselekvést sürgettek. Magam is úgy gondoltam: ideje, hogy nyíltabban beszéljünk az ilyen ügyekről, mert városunkban a magyar gyermekek mintegy 30 százaléka román osztályokba jár. Persze, jó részük vegyes házasságban nevelkedett, ezt is tudtam. Nemcsak mint a helyi RMDSZ elnöke adtam az aláírásom, de szülőként is példát akartam mutatni, lévén az én házasságom is vegyes, a gyermekeink mégis magyar iskolába jártak. A kezdeményezés nem járt nagy sikerrel, sőt, akadtak magyar szülők, köztük tanárok, akik kitámadtak, hogy mit akarok, viszályt keltek a vegyes családokban? Az ügy hónapok múlva sem zárult le, a diszkriminációellenes tanács még nem tárgyalta, s a többségi lapok is tovább támadnak miatta. Az egyik éppen a tegnap kezdett ki ismét.
Hogyan látja, mi a legnagyobb gondja a máramarosi szórványmagyarságnak?
Elsősorban is az identitásvesztés. Több mint sok a tennivaló a folyamat lassítása, visszafordítása érdekében. A probléma annyira összetett, hogy a hirtelen nekifeszülés, a kampány nem segít, esetenként árthat. Mindnyájunknak van és lesz dolga bőven, mégis úgy látom, hogy az érdekvédelem választott vezetői mellett, sajátos helyzetünk okán, a pedagógusoknak kellene nagyobb szerepet vállalniuk a magyar közösség szervezésében. Talán a sajtó is jobban kiveheti ebből a munkából a részét.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Petőfire emlékeztek az új év első napján Szatmárnémetiben
Egy civil kezdeményezés nyomán, születésének 190. évfordulója alkalmából Petőfire emlékeztek az év első napjának délutánján Szatmárnémetiben. Az ünnepség szervezője az a Tóth István vállalkozó volt, aki öt éve minden január elsején az István parkba, a régi városi kórház előtt álló Petőfi-szoborhoz hívja a költő barátait.
A mintegy százfős közönség előtt most is ő tartotta az első beszédet, amiben szólt arról, hogy Petőfi sokkal többet érdemel, mert jóllehet a hazai törvények az ilyenszerű összejöveteleket nem korlátozzák, mégis kevesen jöttek el fejet hajtani előtte. „Ami azt jelenti, hogy messze nem élünk eléggé biztosított jogainkkal” – fogalmazott a vállalkozó.
András Gyula színművész a költő Szájhősök című versét szavalta el, Nagy Zoltán mérnök-vállalkozó Petőfi Szatmárnémetiben írt verseit ismertette és elemezte. Az ünnepség fénypontja a Bartók Béla Egyesület férfi karának, citerával kísért éneklése volt. Az olyan közismertebb megzenésített Petőfi-verseket, mint a Kislak áll a nagy Duna mentében, vagy Fa leszek, ha fának vagy virága a közönség is együtt énekelte velük.
Sike Lajos
Maszol.ro,