A letarolt Erdély
Erdélyben már az 1879-es magyar erdőtörvény pontosította az erdőgazdálkodás módjait, főleg a fa hasznosításának mikéntjét. Már akkor a fás területek kihasználását engedélyhez kötötték, s ez egy ütemterv szerint történt. Volt erdőfelügyelő és erdőgondnok, de mellettük ott találhattuk az erdőmérnököt, az erdőmestert, az erdőőrt és főerdőőrt, s végül az erdőszolgát, vagyis a csőszt. A jogszabály még azt is előírta, hogy erdőrendészeti áthágást követ el az is, aki a saját erdejét „kiírtja vagy tarra vágja”. 
Ennek ugyebár szinte száznegyven esztendeje, közelebb napjainkhoz egy öreg erdész mondotta nekem, „ésszel kell a fával bánni”. Na, ez nem történik manapság. Törvénytelenül vágják tonnaszámra a fát, legyen az bármilyen fajta. A Greenpeace egyik legutóbbi jelentése szerint az illegális favágók óránként 3 hektáron teszik a nullával egyenlővé az erdőt. Nem hivatalos statisztika szerint évente 2 millió köbméter fát rabolnak el, mintegy 52,1 millió euróval szegényítve mindannyiunkat. Nem beszélve arról, hogy a maguk után hagyott kopasz hegyoldalakon lerohanó víz, a megmozdult talaj ráadást hoz a kárra. Erdély három megyéjében (Fehér, Kolozs, Máramaros) a kitermelt fa 78 százalékát nem törvényesen vágták ki, de a többiben sem kicsi ez az arány. Valakik nagyon meggazdagodtak ezen…
Időről időre felszisszennek a hatóságok, tartanak egy nagy ellenőrzést, megszorongatnak néhány törvénysértőt – amiként a napokban is teszik –, aztán minden visszazökken a régi kerékvágásba. Mert csak a maffialánc legalján lévőket szorongatják meg, a nagy rablókat nagyon ritkán bántják. Mert például, hiába tudja már ország–világ, hogy az osztrák Holzindustrie Schweighofer igen csak benne van a tilos faüzletben, erről az illetékesek egy halvány kérdést sem tettek fel nekik. Sőt, hallom, hogy a technokrata kormányt már idegesíti az erdők kinyírásának leállítása. A híres-nevezetes korrupcióellenes ügyészség pedig félrenéz, ha külföldi cég lopja az eurómilliókat. 
Úgy elgondolkoztam azon, hogy jó lenne 2016-ban gyakorlatba alkalmazni a magyar 1879-es törvényt, ha már a sajátjukat nem tudják. De ezt az akkori szigorral. S nem ártana, mint a Verespatak esetében, egy kis polgári tiltakozás sem. 
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Menetrendszerű nacionalizmus
Hű, de jó lenne, ha a vasút is olyan pontosan közlekedne, mint amiként a választás előtt a román nacionalista felhangok bejönnek. Mondhatni: menetrendszerűen. Az idén ezt még két dolog is felerősítette. Az egyik, hogy a letűnt régi gárda (Adrian Păunescu, C. V. Tudor, Gheorghe Funar stb.) helyét friss erővel átvette egy fiatalabb csapat (Bogdan Diaconu és társai), akik honfiságból bizonyítani akarnak. Most éppen ünnepelnek, mert a törvényjavaslatuk, mely szerint a közigazgatásban és az állami intézetekben csak románul beszélhetünk, átment a képviselőházon, és a szenátusban dől el, elfogadják-e vagy nem.
De magas lovat adott a nacionalisták alá az is, hogy az Európai Uniónak most a legkisebb gondja a nemzetiségek helyzete, s vigyázó szemeiket levették erről, sőt, zavarja őket, ha erről hallanak. A nagy „szentjánosbogárnak”, vagyis az Amerikai Egyesült Államoknak most nem érdeke, hogy a demokrácia mellőzéséért megintse Romániát. Úgy veszik, a Kárpátok körül minden oké.
Erre fel mindjárt elindultak az erőszakszervek, akcióba léptek a hírszerzők, az ügyészségek, és a törvényesség látszatát mutatva szép sorjában lefejezik a többségben magyarok lakta megyék vezetőségét. És felléptek a politikusok, újságírók is, úgyhogy teljében az erdélyi magyarság megfélemlítése, lépten-nyomon éreztetik, ebben az országban csak másodosztályú állampolgárok vagyunk, akik csak akkor léphetünk előre, ha magyar származású románokká válunk.
A már kivívott nemzetiségi jogok – amit ők az RMDSZ-nek tett engedményeknek tartanak, nem pedig egy demokratikus ország velejárójának – apránkénti visszavételével pedig újabb lendületet szeretnének adni a színtiszta nemzetállamot létrehozó álom kivitelezésének. És sajnos, ebben minden román párt, de szinte minden román egyetért. Mondotta is egyik politikusuk, ha már az elmúlt száz évben bevált ez a politika, miért módosítanának ezen éppen most…
Ezzel a helyzettel az erdélyi magyarságnak számolnia kell. Ellene a széthúzás helyett egy szorosabb összefogással lehet lépni, cselekedni. Másképpen porladunk, de főleg elporlasztanak…
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Miért? De ce? Why?
 Angolul csak azért kérdem, hogy a Facebook-nemzedék is figyeljen fel arra: többször átverték őket. Legutóbb a napokban is, amikor jó néhány facebookos véleményíróról kiderült, hogy fül- és szembrigád tagja, hangadója. Most például az zavarja őket, hogy az alkotmánybíróság végre kimondta: a hírszerző szolgálat lehallgatásait nem használhatják fel a pereken. Érdekes, hogy a „jogállamban”, ahol állandóan arról hallunk, hogy nem szabad megkérdőjelezni a jogvédőket, az alkotmánybírók ellen szinte hadjáratot indítottak azért, mert a legfőbb törvény előírásainak betartását követelik. Fura egy helyzet.
Sok miértre már az elnökválasztás óta megvan a felelet, és az sem titok, miért kezdték kérdőre vonni az erdélyi magyarok jó néhány vezető személyiségét. A megválaszolatlan nagy miértek azonban az erőszakszervezetek törvénytelen jogállamromboló intézkedései körül lapulnak. Hogy miért nem szólalnak fel ez ellen erélyesen az erdélyi magyarság hatalomközelben lévő személyiségei, a megyékben lévő politikusok vagy gazdasági vezetők, a helyzetet világosan látó közemberek, a bírálataiknak sokszor hangot adó, de a jogtalanságokra most vak facebookos fiatalok, csak sejteni lehet.
Miért nem kérdik meg például az ügyészséget, hogy semmi kézzelfogható tény nélkül miért vitték be Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, és miért nem vezetheti továbbra is a várost, ha még a pénzt adó, az EBRD sem tapasztalt a szerződés végrehajtását illetően semmiféle rendellenességet? Ilyenkor miért nem cselekszik az RMDSZ vezetősége, mert az, hogy Attila, veled vagyunk!, Robi, veled vagyunk!, Árpád, veled vagyunk! – nem elég.
S miért nem érdeklődik a parlament nemzetvédelmi bizottságában úgymond ténykedő Verestóy Attila a hírszerzők hatáskört átlépő ténykedései felől? De miért nem figyelmeztetnek a jogi bizottságban jelen levő jogászaink, politikusaink arra, hogy az ország nem jogállam, csak bizonyos érdekekért gyakran alkalmazott szólam.
Miért nem követeli senki, hogy az erdélyi magyarság, különösen a székelyek kollektív bűnösségének hangoztatása helyett az ügyészség mutassa már meg több hónapos késéssel azt a bombát, amivel a kézdi fiatalok robbantani akartak? És miért verik bele a félszt az erdélyi magyar emberekbe?
Miért? De ce? Why?
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Johannis diaszpórája
Románia elnöke, Klaus Johannis eléggé zavarosan, de arról beszélt a parlament előtt, hogy a diaszpórának elsőbbséget kell élveznie, az itthon maradtak pedig éljenek meg, amiként tudnak, alacsony béren, éhhalál-nyugdíjon, halálgyár-kórházakkal, múlt századi utakkal, tehát nyomorogva. Fél szájjal valami olyasmit is mondott, hogy vissza kellene édesgetni a külföldre szakadtakat.
Hát ez a nagyvilágba került fiúknál, lányoknál kiütötte a biztosítékot! Ők úgy értették Johannis választási ígéreteit, hogy az új hazájukban támogatja terveik megvalósítását, na meg néhányukat jó pénzért elküldik majd időlegesen a román parlamentbe. Mert a végleges visszajövetel ki van zárva, hiszen az élhető körülmények közötti jólétet felcserélni a bizonytalansággal és a nyomorral, nem előnyös üzlet.
Persze, lesz néhány, aki a Kárpátok felé veszi az útját, de – fogalmazzunk így – ne számítsunk tömegekre. Az eladott németek pedig nyaralni, ha visszajönnek. A magyarok meg örvendenek, hogy elmentek, nem akarnak másodosztályú állampolgárok lenni, a magyar származású román titulus sem vonzó számukra. A többi náció is, mint a vadludak, húznak el innen. Még a romacsávók is. Mert elegük van a szöröcsiaságból. A románok pedig… Na, ne vicceljünk. Úgy hárommillió – bár biztos adatot a statisztikusok sem tudnak – utód tűnt el innen az utóbbi években, sokan még beszélni sem akarnak anyanyelvükön. Mások Skype-on küldik haza a drága autóikról, az egzotikus vakációikról a fényképet meg a visszajövetelre vonatkozó határozott nemet.
Ja, s persze a diaszpóra sem másabb, mint a román nép. A jó balkáni bugázásban, rablásban, hazudozásban külföldön sincs hiba. A nagy-britanniai börtönökben ülők közül a románok tolvajlásban, betörésben, csalásban első helyen, rablásban „csak” másodikon állnak. Egyébként a börtöntöltelékek számát illetően toronymagasan tartják az élbolyt. És megközelítőleg ez a helyzet spanyolföldön, no meg a taljánoknál is. A kékszemű fiúk pedig majd „anyagilag” támogatják őket, hogy szavazzanak. Mert Johannisnak van már saját kormánya és saját diaszpórája is.
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Sztaniolos fülelés
A ’89-es fordulat utáni nagy barátkozás egyik nagy megvalósítása az volt, hogy megszüntették a szeku úgynevezett magyar részlegét, amely a diktatúra alatt Erdély általunk való „ellopását” volt hívatott megakadályozni. Még hozzá sem szokhatott a nép a fülesek nélküli világhoz, a marosvásárhelyi események után – nagy a valószínűsége, hogy ezzel a SRI (Román Hírszerző Szolgálat) szükségességét akarták bizonyítani – már érezni lehetett, hogy újból szimatolni kezdtek az erdélyi magyarság vezetői, irányítói körül, s be is került a nemzetbiztonsági törvénybe, hogy a román nemzet biztonságára veszély az etnikai szélsőség.
Sztaniolba csomagolva ez azt jelenti, hogy a magyarok veszélyeztetik Románia épségét, szuverenitását, röviden: ellenségek. Mert még nem hallottam olyasmit, hogy a SRI mondjuk az Egységes Románia Párt vezérét, Bogdan Diaconut, netán az erősen újfasiszta Új Jobboldal szószólóit, esetleg a régi vasgárdásokat zavarta volna egy szó erejéig. Az a fránya magyar a hibás, mert nem akar az Istennek sem románná változni, autonómiát óhajt, szeretne dönteni az őt érintő kérdésekről, na meg jól akar élni a szülőföldjén. Ez pedig veszélyes, mert ha sajátmagára költi az általa megtermelt értéket, építkezni szeretne, s a nyomort is elkergeti e vidékről, elmenni sosem fog, románná sem válik, és így eloszlik a nagy álom, a nemzetiségek nélküli nemzetállam.
Nos, hogy a kékszemű fiúk el ne feledjék, mi a teendőjük, a kormány a fülelést átszervező határozatába betette: a kémek és terroristák lefülelése mellett az etnikumok figyelése is feladatuk, hogy ne váljanak szélsőségessé. De hogy mi szélsőséges, az nincs meghatározva. Sokak szerint már egy zászlólobogtatás is annak számít. Így aztán nem egy példa bizonyítja, hogy rajta a szemük a „veszélyes etnikumon”. A tavaly több százezer polgárt hallgattak le, köztük – biztosan – nem kevés kisebbségit. Az pedig számukra most nagyon jól jönne, ha egy magyar terroristát is felmutathatnának. Ezért még a csillagszórót is (atom)bombának néznék.
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Levente, a „dák fióka”
Már a királyság megalakulása óta Romániában az egységes nemzetállam létrehozása volt az állandó cél. Még akkor is, ha – amiként Lucian Boia írta – még a két fejedelemségben sem éltek csak románok (bár akkoriban nemes egyszerűséggel a zsidókon kívül mindenkit ide sorjáztak), a transzilván területek Regáthoz csatolásakor csak romlott az arány. Ennek ellenére már az 1923-as alkotmányba belecsúsztatták, hogy Románia egységes nemzetállam, és kimondták, hogy ez a cikkely nem változtatható meg. Az azóta kidolgozott alkotmányokból (akadt jó néhány) nem is került ki.
A gyulafehérvári ígéretek még jól el sem szálltak, beindult a nemzetiségek beolvasztása, az évek teltével eljutottak odáig, hogy mind több család- és személynevet románná írtak át. Sőt, nem lehetett leírni a települések, hegyek, folyók, határrészek neveit, csak románul. Megtörtént, hogy külföldön a személyazonossági szerint írták ki az ismertebb sportoló nevét, a többségiek azt sem tudták, ki az illető, hiszen hazai fogyasztásra a Szatmáriból Sătmăreanu, Kirnerből Chirut, Víghből Vigu lett, a Galina Alinává, a József Iosiffá, az Imre Emeric-ké változott... Ha nem „keresztelték át” az ismert ember nevét, akkor szóban, írásban tették azzá. Így lett úgymond román a Nobel-díjas Herta Müller, az Oscar-díjas filmben játszó Molnár Levente, de még a magyar X-faktort megnyerő Tóth Andrea is, hogy néhányat említsünk.
Mondják is a nacionalizmustól túlbuzgó többségiek, hogy amiként Franciahonban mindenki francia, Romániában is mindenkinek románná kell válnia. Itt azonban van egy kis ferdítés, hiszen a franciák is vakarják most a fejük búbját, hiszen ott sem mindenki francia, mostanság kiderült, hogy élnek korzikaiak, bretagne-ok, baszkok is, nem szólva az arabokról. Mi pedig nem leszünk románok (még magyar származású románok sem), mert erdélyi magyarnak születtünk. Magyar tudattal, magyar érzelmekkel...
Ezért nem díjazzuk azt sem, hogy a személyikről szóló új törvénytervezetbe néhány honatya megint nemzetiséggé akarja átírni az állampolgárságot. A legtöbb EU-s országban – így Magyarországon is – kihagyták ezt a rubrikát, hiszen tudott dolog, hogy a személyit kiadó állam állampolgára az illető. Persze, ezekben az országokban nem hangsúlyozzák lépten-nyomon, hogy egységes nemzetállamok lennének.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Cimboránk, a hírszerző?
Mese, mese, meskete... A Román Hírszerző Szolgálatot (SRI) már egy éve igazgató Eduard Hellwig immár sokadjára kezd mesébe, amelynek lényege, hogy a hírszerzők szeretik a népet, sőt, a „popor” cimborái. Legutóbb azonban olyan szöveget pufogtatott el, amely a múlt század ’50-es éveiben dívott szekus berkekben. Éppen akkor, amikor tömör sorokban vitték a hatalom által nem szeretett embereket a börtönök és kényszerlakhelyek felé.
Úgy tűnik, „Bástya elvtárs” visszatért. Ugyanis kiderült, hogy a főhírszerző szerint „Románia a biztonság erődje”. Sőt, a „sasszem brigád” mindannyiunk havere, a fülesek által összegyűjtött információknak pedig a polgárok a haszonélvezői. Egyébként a munkájukra a nyitottság jellemző, olyannyira, hogy partnerség áll fent közöttük és a társadalom között!
Nofene! És hogy ezt sem Ráduly Róbert, sem Antal Árpád, sem Markó Attila, sem Mezei János, de még egy sor, fölöslegesen meghurcolt polgármester sem tudta?! Mert ugyebár egy sör mellett nyíltan megtárgyalhatták volna a cimborával, mi az ábra. Annál is inkább, mert – ahogy Hellwig állítja – ilyen nagy biztonságban sosem érezte még magát román állampolgár. Akkora nagy a biztonság, hogy már nem is mer telefonjához nyúlni, mert fél, hogy lehallgatják, s húsvéti piros tojás helyett netán tojásgránátot értenek a... haverek.
Minden állítás dacára a társadalom (fogalmazzunk, amiként ő) nem érzi biztonságban magát, sőt nyugtalan, mindinkább fél, szinte úgy, amiként a diktatúra alatt. Mert persze egy országnak szüksége van hírszerzőkre, de – idézem újból – „a hosszú ideig birtokolt túl nagy hatalom árt a demokráciának”. És ez az intézmények hatalmára is értendő, főleg, ha annak tevékenységét senki és semmi nem ellenőrzi.
Hallom, a „szélsőséges tendenciákon” is rajta a szemük. De akkor jó barátja, a tévéműsor-vezető, nacionalista Rareș Bogdan körül hemzsegő, legionárius eszméket hangoztatók miért járnak-kelnek, hangoskodnak zavartalanul? Csak nem egyedül az erdélyi magyarokra gondolt, amikor erről beszélt? Azzal pedig, hogy árulkodásra biztatja a jóembereket („a polgárnak meghatározó módon kell hozzájárulnia a nemzetbiztonsághoz”), a máskülönben is „egymás kecskéjének megdöglésére váró” besúgók seregét növeli. Cimbora, haver... Volt már ilyen.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Pofontól pofonig
Visszaadták a gyerekeket a Bodnariu családnak Norvégiában. Most mind az öt gyerek otthon van, a Barneverdet gyerekvédő közintézet azonban figyelmeztette a szülőket, hogy ha verni fogják őket, akkor megint pótszülőkhöz kerülnek a fiúk, lányok. Örökre.
Mert kiderült, azért vették el tőlük, mert a két nagyobbik az iskolában panaszkodott, hogy csépelik őket, mint a répát, s meg is mutatták ennek a helyét. És ugyebár a civilizált világban, így Norvégiában is, gyermeket verni tilos. Ennek ellenére nagy volt a felháborodás Romániában, tévéadók gyűjtötték a tiltakozásokat, képviselők, szenátorok szaladgáltak Bukarest és Oslo között, hogy úgymond „kiszabadítsák” a Bodnariu srácokat, a külügy is megmozdult ennek érdekében... Ahogy mondták, példás összefogás alakult ki. És itt a győzelem, lelohadtak az indulatok...
Az elgondolkoztató azonban, hogy éppen Romániában nem tudják megoldani több százezer (de írhatok milliót is) gyerek problémáját. Azt, hogy sok családban verik a gyereket. Éppen ma láttam, amint a kedves apa csárdás pofont adott tizenéves fiának, mégpedig az utcán, s a férfi nagyon csodálkozott, amikor szóvá tettem, hogy ez nemcsak nem ildomos, hanem törvénysértő is. Többen körülöttünk mindjárt az apát vették védelembe, hogy az ő fia, és más ne üsse belé az orrát, miként neveli.
Honatyáinknak is megemlítettem, hogy miért nem lépnek fel minálunk is épp oly példásan, mint a norvégoknál lakó Bodnariu esetében tették. A legtöbben hallgattak, mások pedig ennek megoldására a sok pénzt emlegették. Vagy úgy vélték, mégiscsak jobb, ha a kicsik a családban mAradnak.
Hát nem jobb. Egyszerűen arról van szó, hogy kényelmesebb, ha behunyják a szemüket, csak amikor már haláleset történik, kezdenek a hivatalosságok kutakodni, s igyekeznek ilyenkor a gyermekvédők papírokkal lefedni magukat. A szegénység, a tudatlanság, a pénztelenség azonban újratermeli a gyerekek feletti erőszakoskodást. Európában több millió tizennyolc év alatti fiatalt fenyeget a szegénység és a társadalomból való kitaszítottság. Ebből a legtöbb román (51%-a az érintetteknek) meg bolgár. Romániában 225 ezer gyerek fekszik le éhesen minden nap egyszerűen azért, mert nincs mit enniük.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Pribékből taláros nyugdíjas
Emlékezhetünk, hogy jó néhány esztendővel ezelőtt miként tiltakoztak kézzel-lábbal a törvényszéki bírók, az ügyészek, de még az ügyvédek is az átvilágításuk ellen, mondván, ezt majd elintézik házon belül. Meg is jelent a sajtóban később, hogy néhány jogvédőt nyugdíjba kényszerítettek, mert „nem vallották be a szekuval való együttműködésüket”. Óriási összegeket tesz ki azonban az öregkori jövedelmük. S ezzel felcsillantották a kis ajtót, hogy miként kaphatnak kézhez a szekusok idős esztendeikben tekintélyes summát…
Tudott, hogy főleg a diktatúra utolsó éveiben nem mindenki végezhetett jogot. Ahhoz nem csak „jó dosszié”, hanem, nagyon sokszor, a Szekuritáté jóváhagyása is kellett. Az egyetem elvégzése után sokan a belügyhöz kerültek, de az igazságügybe helyezettek közül nem egynek a băneasai és a törcsvári szekusiskolákban elkezdődött a megdolgozása. Az úgynevezett továbbképzőkön. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy nagyon sok „öreg” verőlegénnyel is elvégeztették a jogot.) Itt a durva módszereken kívül – mint a vádlott eltüntetése és kínzása –, azt is megismerhették, hogy miként gyártsanak „bizonyítékokat”, miként folytassák le a vizsgálatot, hogy még az ártatlant is elítélhessék, na, meg hogyan tartóztassák le, ha kell csendben, de ha nem ez a cél, nagy csinnadrattával, a hatalom által kijelölt ellenfeleket.
A változás után érkezett a nagy átváltozás. A múltat eltörlő vargabetű ott jött be, amikor a valahai szekusok tömegével özönlöttek a titkos ügynökökkel, együttműködőkkel úgyis dugig tele lévő igazságszolgáltatásba, és ügyvédekké, bírókká és ügyészekké vedlettek. Az, hogy szinte senki nem ellenőrzi őket, pontosabban saját maguk kontrollálják, nagy segítségükre volt. A Macovei-ötlet, vagyis a bírói függetlenség kiterjesztése az ügyészekre is, pedig még nagyobb védelmet biztosított nekik. Szinte elsőnek hozták létre az állam által is támogatott saját nyugdíjalapot, amely nem a járulék alapján, hanem az utolsó bérek bizonyos hányada szerint nem kis összegeket osztott nekik. Ezt vehetik kézhez az egy ideig bíróságon, ügyészségen vagy ügyvédi irodákban dolgozó valahai szekusok is. Az már a sors fintora, hogy köztük nem egy valahai börtönparancsnok, sőt, pribék volt. Az úgymond köznyugdíjak között, ahol 886 lej az átlag, a legnagyobb summát – havi 28 825 lejt – pontosan egy ilyen valahai főfogdmegből lett késői jogász kapja.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Milyen ez az ország?
Azt kérdi egy nagy sós vizeken túli ismerősöm Romániában járva: „te, milyen ország ez, ahol a 21. században és Európában a legsötétebb középkor dúl?” Napokig nem hagyott békén a kérdés, hiszen tudom, hogy a rabszolgasorsot idézte fel a riport, amely bemutatta, hogy immár tizenkét éve láncon tartottak fogva embereket, ételmAradékkal etették, verték, ütötték őket, és a legnehezebb munkát végeztették velük. És erről az egész falu, az elöljáróival – polgármester, pap stb. – az élen nem tudott semmit. Kiderült, szinte mindenki tudott róla, mint amiként arról is, hogy az embertelen körülményekbe egyikük-másikuk belehalt.
Milyen ország ez, ahova Erdélyt sodorta a történelem? Olyan, ahol a beteg gyógyítása helyett ördögöt űznek ki belőle, mindhalálig. Olyan, ahol a halott öregasszonyt kihantolják, hogy a boszorka szívéből a volt falusfelei egyenek, hogy ezzel megtörjék a rossz varázsát. Olyan, ahol az Istent alázattal szolgálni felkent ortodox pátriárka arannyal kidíszítve a legdrágább limuzinban furikázik, míg százezres tömegekben gyerekek éheznek. Olyan, ahol a nyomor mindennapos, az öregeknek csak aligpénz jár. Olyan, ahol a lopás, csalás, hazudozás mindent ellepett a politikától kezdve a mindennapokig. Olyan, ahol a gyógyulni kórházba szállított ember még betegebben hagyja azt el, ha nem lábbal előre hozzák ki onnan. Olyan, ahol még a vonat is lassabban megy, mint ötven évvel ezelőtt. Olyan, ahol a munkának semmi értéke nincs, ahol folyik az emberkereskedelem, gyerekeket visznek külföldre eladni, lányokat csábítanak, nem egyszer rabolnak el, a világ örömházaiba a legősibb mesterséget gyakorolni. Olyan, ahol sokan illegálisan akarnak meggazdagodni. Olyan, ahol a jogállam csak távoli álom, és az erőszakszerveké a hatalom java.
Tudom, persze, hogy tudom, hogy a semmihez sem értő technokrata kormány éppen korrupcióellenes kampányba akar kezdeni. Volt már ilyen nem egy ebben az országban. Emlékszem, még a borbélyok is kiírták: „Ne sértsen meg a csúszópénzzel!” De amikor kevesebbet adtam, mint remélte, a foga között megjegyezte: „többel is megsérthetett volna!”
Na, ilyen ez az ország, amelyhez szinte száz évvel ezelőtt Erdélyt hozzácsapták.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Csalók minden mennyiségben
A tények eltagadásának nyújtotta kórképét az az „eposzi” küzdelem, mely egy volt miniszterelnök és egy miniszter tudományos fokozatának ki nem érdemelt voltáról folyt. No de nem erről kívánok az alábbiakban szólni, hanem arról, miért is jelentik ezen esetek csupán a csúcsát a jéghegynek, és hogy ennek milyen következményeivel kellene számolni. Nem elégséges ugyanis csalóknak és pernahajdereknek bélyegezni az államférfiakat – különben bukásukat nem e leleplezésnek köszönhetik, habár jogállamibb tájakon ez bőven elegendő lett volna ahhoz, hogy örök időkre eltűnjenek a süllyesztőben, de nálunk előbb kell valakinek megbuknia, és csak utána deríthető ki róla hivatalosan is az igazság —, szóval tanácsos lenne alaposan átvilágítani azt a magát tudományosnak és oktatóinak nevező gépezetet is, mely a hamis okleveleket kiállítja.
Nyílt titok, a megsokasodó esetek ismételten felhívják rá a figyelmet, hogy a hazai egyetemeken valóságos diplomagyárak működnek, s nem csupán a doktori címek odaítéléséről van szó. hatvanas évekbeli emlékeim szerint is léteztek példák arra, hogy diáktársak pénzen vett államvizsgadolgozatokkal szereztek képesítést, mi több, hallottam hitelt érdemlő forrásból olyanról is, akinek magának doktori címe ugyan nem volt, de doktori dolgozatot azért összefércelt egy megrendelőnek, és az illető átment a szűrőn. Vajon milyen „szűrő” lehetett az?
Nem titok, hogy az oktatásbeli korrupció, a csalók eme iparága a rendszerváltás után hatalmas lendületet vett, és mára a hamis oklevelekkel érvényesülést keresők országvesztő veszélyforrássá változtak. Tízezrekre rúg a doktori címek száma, ha azoknak csak egyötöde hamis, és azok birtokosaiból egyszerre ketten is kormánytagok, hányan lehetnek a kevésbé exponált helyeken a minisztériumokban és az adminisztráció alsóbb fokain? Ezek mind szakértőkként adják ott a tanácsot, és hozzák a döntéseket, holott arra semmi valódi jogcímük nem lenne, és csak csődbe vihetik a közügyek intézését.
Amit lépten-nyomon bizonyítanak a tények – s akkor kezdődik azok letagadása. Erre külön „iparág” szakosodott. Kelemen Hunor ezredes ködvágóban osztja a parancsot, Verestóy Attila, a másik ezredparancsnok pedig erdőben bujkáltatja katonáit... De van a román politikusok között is néhány, aki még tisztelegni sem tud. Na meg olyan, mint Robert Turcescu, aki még a rangját is hol elveszti, hol megszerzi, hol titkosan, hol nyíltan.
A legédesebb az élsportolók előléptetése. Kevés olyan ország van, ahol tiszti rangban mérik a sportteljesítményeket, vegyük csak a tábornokokat. Köztük van a mi Jenei Imrénk. Ő az egész közül a legártatlanabb. Aztán ott a sorban a kézilabdás Corel Oţelea, a kenus Ivan Patzaichin, a teniszező Ilie Năstase, s nőként a valahai kajakos olimpiai bajnok és jelenlegi sportminiszter, Elisabeta Lipă. S mindezek felett pedig a franciaországi labdarúgó Európa-bajnokságon leszereplő román válogatott edzője, a Tata Puiunak becézett Anghel Iordănescu, akit a francia lapok is csak úgy hívnak: Papa Poule (Csirke Tata), a generális.
Nem tudom, más miként van, én nem mennék egyikkel sem harcba, néhányukkal már csak azért sem, mert – enyhén szólva – észbeli képességeik eléggé korlátoltak. Persze, amiképpen az életben nem a tisztség teszi az embert, a tábornokot sem a rang emeli hadvezérré. De előre elvesztett az a csata, ahol tehetségtelen és tudás nélküli, tehát dilettáns a parancsnok.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az elfelejtett múlt
 Nem érdekes, hanem szomorú, hogy a román értelmiségi elit időről időre (szerintem örökké, de a nemzetközi helyzet miatt olykor elhallgat) nagynemzeti szólamokat ereget. Már-már fasisztoid elméleteket hangoztat. Nem is csoda, mert a valahai légiós gárda – Emil Cioran, Mircea Eliade, Petre Ţuţea – emlőin növekedtek –, olyannyira, hogy az egyik tanítvány, Gabriel Liiceanu doktori dolgozata sokak szerint Ţuţea-plágium. Olykor hallhatjuk azt, hogy az említettek fiatalkori botlásait, sőt, egész életüket kritikai elemzésnek kell alávetni, de ez évről évre, évtizedről évtizedre elmarad. Vissza-visszaköszön azonban egy-egy nacionalista felhangú szólamuk, mint aranymondás.
A napokban Ana Blandiana költőnő a kolozsvári egyetemen mondott „hazafiságtól” igencsak túlfűtött beszédet. A Temesváron született, de Maroskarna nevét felvevő Otilia Doina Coman a román nemzet mindenekfelettiségét hangoztatta, hangsúlyozva az ortodoxiával való személyes kapcsolatát. Mircea Toma, a sajtómonitorizálási ügynökség elnöke szerint is kijelentéseit nyugodtan nevezhetjük legionárisnak. Maroskarna a Blandiana nevet csak 1920-tól viseli, azelőtt Cârna volt. Akkor kezdték sűrűbben emlegetni, hogy itt római légiók állomásoztak, jól jött írói álnévnek. De nem is itt a bibi, hanem abban, amit Ana Blandiana a nemzetről és a nacionalizmusról állít. 
Nem akarok megint Lucian Boia történésszel előhozakodni, hogy az első világégés után milyen – a mai migránsokhoz hasonló – utat tett meg a románság. Mi, erdélyi magyarok tudjuk, mit jelent, ha egy nép lassan egy másikra telepszik, és nem veszi át se életmódját, se vallását, se nyelvét. Nem kell nagyon éles szemmel körbenézzünk Erdélyben, hogy észrevegyük: ami értéket a múltban építettek, létrehoztak, az nem a román néphez kötődik.
Samuel P. Huntington a Kárpátok mentén húzta meg a katolicizmus és az ortodoxia közötti határvonalat a civilizációk összecsapásáról szóló művében. Valahonnan távolabbról jönnek a muzulmánok. Ezért furcsa a múltra, az örökségre hivatkozni, amint Ana Blandiana tette.  Ideje már a legendákat, hazugságokat félretenni, és az emberek mai érdekeiről beszélni, az életminőségét javítani. Ez a közös ügy, amiről tárgyalni nem csak lehet, hanem kell is.
Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egy öntörvényű médiamunkás vallomásai
Ahogyan kedvenc színésze vagy írója van az embernek, a médiafogyasztó közösségeknek kedvenc újságírói is vannak. Szakmatársakról mégis ritkán írunk. Most induló sorozatunkban ezúttal őket keressük meg. A Sajtóklub vendégei ismert újságírók, akik a mikrofon másik felén állva vallanak munkájukról. A portréinterjúkban az embert is igyekszünk közelképbe hozni. A sort nem véletlenül a Nagyváradon élő Dénes László nyitja, hiszen az Erdélyi Napló egykori főszerkesztőjeként fontos szerepet vállalt a polgári hetilap arculatának kialakításában.
– A huszonöt éves Erdélyi Napló kapcsán hogyan emlékszel arra az időszakra, amikor megbíztak a főszerkesztői teendőkkel? Mennyire számított újdonságnak a kilencvenes évek második felében a fejléc alá kerülő „polgári hetilap” jelző?
– 1997 őszén nekem már jobbára csak a mesterséges lélegeztetés feladata maradt mint szakmai kihívás az Erdélyi Napló élén, elődeim egyre-másra lemondtak a főszerkesztői posztról, a sorozatos megszorítások és leépítések megtizedelték a szerkesztői-tudósítói gárdát. Valójában azért esett rám a választás, mert az évtized elején már voltam pár évig főszerkesztő-helyettese a lapnak. De ha már felkértek, akkor ennyi újítást rögtön meg is engedtek nekem: a sok „független”, „demokratikus”, „közéleti” stb., a pártállami örökséget ilyen önminősítésekkel álcázni kívánó romániai magyar lap között legyen egy nemzeti-polgári orientációját nyíltan vállaló kiadvány is. Erdélyi, magyar és polgári. Egyesek gunyorosan kérdezgették, „mitől polgári” egy lap, és mit is jelent ez, de hosszú eszmetörténeti és politológiai fejtegetések helyett csak annyit mondtam – és mondok ma is –, hogy aki akarta, értette. Amúgy nem az Erdélyi Napló volt az első polgári hetilap azokban az években, hanem az Orient Express – ha még emlékszik rá valaki –, ami 1992–1996 között jelent meg Bukarestben, Szőcs Géza és Román Győző pátyolgatásával.
– Az erdélyi magyar újságírás egyik markáns ellenzéki tollforgatójaként tartanak számon, aki az Erdélyi Napló, majd a Reggeli Újság főszerkesztőjeként is folyamatosan hadakozott a romániai magyar, illetve a román hatalommal. Hogyan látod, az elmúlt 25 évben ez a „szerepkör” mennyire lógott ki a romániai magyar sajtóból?
– Annyiban helyesbítenélek, hogy meggyőződésem szerint a sajtónak és az újságírónak nem feladata a hatalom ellen küzdeni, azt megdönteni. Ez ugyanis a politikai ellenzék dolga. A média, amely elsősorban tájékoztat, közvetít, csak másodsorban ellenőriz, szembesít, számon kér, leleplez, kritizál – házőrző kutyaként csahol, ha veszélyben a demokrácia, szólásszabadság, az alapvető emberi jogok bármelyike. Ezt kellene tennie. Erre vállalkoztam és törekedtem magam is, s ha az én újságírói, szerkesztői, divatos fogalommal közvélemény-formálói munkám ellenzéki hadakozásnak tűnt, akkor azt hihetné bárki, hogy én a mindenkori hatalommal szemben álló mindenkori ellenzék zsoldjában álltam. Ami nem igaz. Rosszul fizetett, öntörvényű médiamunkás voltam egy negyedszázadon át, nincs sem házam, sem jó autóm, sem bankbetétem. Viszont a hatalom zsoldjában állt kollégák mind vitték valamire, egyeseknek politikai vagy diplomáciai karrier, másoknak jómód, hangzatos tisztségek és díjak hulltak az ölükbe, majd több évi „szolgálat” után a legtöbben elhagyták a pályát, most már csak oktatják vagy irányítják a tájba simulást.
– Milyen mértékben pártosodott a hazai magyar sajtó? Mennyire tekinthető szabadnak?
– Mivel én már közvetlenül nem vagyok érintett, hanem csak olvasom, nézem, hallgatom, figyelem, ellátom háttéranyagokkal és információkkal – ez hivatali kötelességem is immár három éve –, akár elfogulatlanul is válaszolhatok. Csak kétféle médiatermék létezik ma Romániában magyar nyelven: RMDSZ-es és ami nem teljesen az. Az utóbbi kb. egytizede az előbbinek. Ha valaki felszisszen – mint tette azt pár éve egy Kolozsvárról „kimenekült” pesti balliberális bértollnok –, hogy hát az RMDSZ-nek nincsenek is saját sajtóorgánumai, akkor sietek emlékeztetni: a szervezet mindent ellenőriz, s rajta keresztül a titkosszolgálatok, illetve hát maga a román állam. A romániai magyar közösségbe strukturálisan beépült és azt szinte minden szinten domináló szervezet közvetlen vagy közvetett finanszírozással uralja a médiaprérit, illetve még azokban a médiaműhelyekben is döntés-, sőt cenzúrahelyzetben vannak az emberei, amelyek jogilag külföldi, magyarországi vagy román tulajdonban vannak. No már most egy politikai kontroll alatt lévő sajtóról aligha lehet elmondani, hogy szabad. Illetve hát annyira szabad, amennyire szabad neki eltérni az ellenőrzést gyakorló párt (főhatalom) politikájától.
– Sokan úgy vélik, a nyomtatott lapok napjai meg vannak számlálva. Abból kiindulva, hogy a könyvet már jóval korábban temették, akár rémhírnek is tekinthetjük ezt?
– Igen, a nyomtatott lapok napjai és lapjai meg vannak számlálva. Egyszerűen azért, mert elfogynak a nyomtatványokat vásárló olvasók. A nyomtatott könyvek mennyisége is drasztikus csökkenésen ment át, és a folyamat még tart, sőt fel fog gyorsulni annak a generációnak a fogyasztóvá válásával, amelyik már nem a papíralapú társadalomban nőtt fel. Hovatovább majd annak is örülni kell, ha egyáltalán olvasni fognak az emberek – legalább képernyőn –, nem csak nézni-hallgatni-bambulni.
– Mennyire tudja átvenni az elektronikus média – rádió, televízió és internetes sajtó – a mai nyomtatott lapok szerepét, helyét?
– Erre van egy rövid és egy hosszú válaszom, de hagyjuk az elmélkedést. Tehát: teljesen át tudja és át fogja venni.
– Az elmúlt 25 év távlatából mire emlékszel szívesen, és mi az, amit leginkább elfelejtenél?
– Jaj, hát hirtelen nehéz kiragadni két példát, esetet, folyamatot. De szívesen emlékszem a diktatúra bukását követő lázas médiaidőkre, a szólás- és sajtószabadság kivirágzására, az erdélyi magyar sajtó szinte egészének és az erdélyi magyar olvasók elsöprő többségének egy húron pendülésére, hogy úgy mondjam. Elfelejteném viszont azokat a kényszerhelyzeteket, amelyekbe a politikai-gazdasági folyamatok vittek bele akkor, amikor „főnökként” döntenem kellett, vagy döntéseket kellett jóváhagynom és végrehajtanom. Bár előbb-utóbb felálltam és elmentem, amikor már a „kellett” túl sok volt.
– Tapasztalataid szerint megváltozott-e az emberek elvárása a sajtóval, az újságírással szemben?
– Nem akarnék megbántani senkit, de úgy érzem, hogy a szakmánkkal és művelőivel szemben mintha már semmiféle komolyabb elvárást nem támasztanának az emberek. És erről egy másik interjúban vagy akár egy sajtóvitában hosszabban is érdemes lenne foglalkozni. A „miért hagytuk, hogy így legyen” kérdés mentén. De hadd jegyezzem meg rögtön: oly mértékű az igénytelenség a médiafogyasztók körében, hogy a legnagyobb részük megfogalmazni sem képes, melyek is az elvárásai a sajtóval szemben.
– Ma Tőkés László EP-képviselő sajtósa vagy. Mennyire mozogsz otthonosan ebben a szerepkörben?
– A sajtófőnöki vagy szóvivői státus – akár nagyobb, akár kisebb intézménynél – inkább hivatalnoki, mint újságírói. Másrészt nem is volt benne gyakorlatom, hát tanulgatom-tanulgatom… Ez még egy szerkesztőségnél is szűkebb terep, itt sem műfaji, sem tematikai sokszínűségről nem beszélhetünk, itt lehet ugyan véleményed, de nem azt kell megírnod. Gyakran viszket a tenyerem, mégsem írhatok újságcikkeket, véleményanyagokat, kommentárokat, szinte semmit a magyar sajtóba.
– Miért nem?
– Mert azonnal megkapnám, hogy amit írok, azt a főnököm mondta tollba. Hogy az nem az én véleményem, hanem a Tőkés Lászlóé. Manapság ilyen világot élünk, és ilyen a sajtónk ázsiója. Nincs kedvem folyvást bizonygatni, hogy bár több száz, ha nem épp ezer cikket írtam és közöltem az évek során, sosem fogta senki a kezemet, amikor írtam és aláírtam.
– Milyen Dénes László civilben, amikor éppen nem ír vagy nem sajtóértekezletet készít elő?
– Hát épp a minap vágta egy kedves ismerősöm a fejemhez, hogy egy kicsit megkeseredett, megfáradt és kibírhatatlan… De komolyra fordítva: amikor éppen nem dolgozom, akkor csak úgy nosztalgiázom órákon át. Vagy azon morfondírozom, hogy miért hagytam kiszikkadni az egykor ígéretesen csordogáló költői vénámat. Vagy hogy miért nem mentem el fiatalon szerencsét próbálni a nagyvilágba. Vagy ha már nem mentem el – mert komolyan sosem terveztem ezt –, akkor miért nem lettem például „oktató, / nem ily töltőtoll koptató / szegény / legény”. Civilben gyakran azon is sokat mélázom, miközben a szabadidőm is olvasással telik, hogy mennyire igaza volt Karinthynak már száz évvel ezelőtt is. „Új Bábelt élünk, a fogalmak pokoli zűrzavarát. Gyalázatos hazugok megrontották a szavak becsületét.”
– Ajánlanád ezt a szakmát ma induló fiatal tollforgatóknak? Mennyire lehet erre manapság erdélyi egzisztenciát építeni?
– Az újságírásra? Semennyire. Szerintem aki mégis erre a pályára téved, az ma már csak úgy boldogul, ha naponta súlyos kompromisszumokat köt. Előbb-utóbb azzal szembesül, hogy már nem tehetséget, kreativitást és nívós szellemi teljesítményt várnak el tőle – mert azt úgysem lennének hajlandók tisztességesen megfizetni a médiatulajdonosok –, hanem alázatos kulimunkát, mennyiségi termelést és propagandázást, no és „termékértékesítést”. Nem olyan nagy az erdélyi magyar médiapréri, hogy ne jelenthetném ki: ismerem szinte az összes jó tollforgatót, tévést, rádióst, hiszen kollégák voltunk-vagyunk, nagy részük igyekszik tisztességes szakmai munkát végezni, de sajnos rossz ügyeket is szolgálnak jó páran, általam rossznak vélt ügyeket és ártalmas szándékokat. Akár pénzért teszik, akár meggyőződésből, miattuk is szégyenkezem. A fiatalokért azért aggódom, mert rendre azoknak a befolyása alá kerülnek, azoktól kezdenek el függeni szakmailag és anyagilag, akik az újságírásban, a sajtóban többnyire csak a politikai manipuláció és a szavazatszerzés eszközét látják. Csalódtam is sokukban, hiszen sok fiatalabb kollégával dolgoztam együtt az évek során, mert sem a folyamatos tanulást, sem a szakmai alázatot, sem a tisztes távolságtartást nem tartották-tartják sokra. Túl könnyen dőltek-dőlnek be, amikor jöttment pénzes senkik elhúzták-húzzák az orruk előtt a mézesmadzagot.
Dénes László
A Bihar megyei Tenkén született 1959-ben. 1976 óta publikál verseket. Nagyváradon érettségizett. 1982−1985 között segédmunkás volt különböző iparvállalatoknál. 1985−1990 között a nagyváradi színháznál közönségszervezőként dolgozott. 1990-ben újságíróképzőt végzett. 1990−től 1991-ig a Bihari Napló szerkesztője, 1991−1994 között az Erdélyi Napló szerkesztője, majd helyettes főszerkesztője. 1995−1997 között ismét a Bihari Napló rovatvezetője. 1997−2004 között az Erdélyi Napló főszerkesztője. 2004-től a Reggeli Újság alapító-főszerkesztője, 2012 márciusától az Udvarhelyi Híradó Kft. tartalomért és arculatért felelős aligazgatója. 2013 júliusától a nagyváradi Szent László Egyesület sajtóreferense, 2014 júliusától Tőkés László európai parlamenti képviselő sajtótanácsosa. 
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár) 

Politikai bunkó
Csak hallgatom, és ámulok: Zsolt, veled vagyunk! Attila, veled vagyunk! Robi, veled vagyunk! Árpi, veled vagyunk! És most: Anna, veled vagyunk! Csak ennyi. Azóta Zsolt börtönben, Attila száműzetésben, Robi és Árpi több hónapig eltiltva a közügyektől… Most Annát is mellékvágányra terelték. A RMDSZ felől azonban büdös nagy csend honol, rövidke pisszenést sem hallani, hogy ez nem igazságszolgáltatás, hanem az erdélyi magyarság minden eszközzel való megfélemlítése.
Mert az előbb említettek csak végezték a dolgukat. Igaz, egyikük sem vallotta magát magyar származású románnak, amiként mostanában a hatalom szeretné, hanem egyszerűen erdélyi magyarnak, némelyikük székely-magyarnak. Hát ez az, ami ott fent nem tetszett, tetszik. Ki is találnak mindenféle légből kapott törvénytelenséget, csakhogy – ha viszonylag rövid időre is – félretolják, ráijesszenek, gátolják őket a teendőik végzésében.
Az ámulásom onnan jön, hogy a parlament két házának egyikében sem hallottam egyszer sem, hogy elég! Hogy ez nem igazságszolgáltatás, hanem az ellenfelek politikai kivégzése, és hogy az úgynevezett korrupcióellenes ügyészség egy autokrata, senki által nem ellenőrzött intézmény. Éppen ezért mindig megrökönyödöm, amikor erdélyi újságírók, akiknek halvány gőzük sincs, mi is történik a Dâmboviţa partján, éltetik a korrupcióellenes ügyészség bármely ténykedését, valamint unos-untalan ismételgetik, hogy köztünk is vannak korruptak, és ha nem tettek semmi rosszat, akkor nincs mitől félniük.
Persze, hogy léteznek az erdélyi magyarok között is korruptak! Csak éppen nem őket veszik elő, mert ezek együttműködnek az erőszakszervekkel. A többieknek azonban van mitől félniük! Alattomos mesterkedésekkel éppen a munkájukat jól végző, s ezért népszerűvé vált politikusokat akarják a helyükről eltávolítani. Mert a korrupcióellenes harc politikai bunkó lett.
Végre mindenkinek nyíljon ki a szeme: ez az ország nem jogállam! Itt aki házakat jogtalanul tulajdonít el, az államelnök, aki doktori disszertációt plagizál, az kormányfő, miniszter, sőt, korrupcióellenes főügyész lehet, a nagybani fatolvajok magas szintű védelmet élveznek, mások meg eurómilliókat lopnak, és tüntetnek el alig-büntetéssel. Sőt, büntetlenül.
Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A meghódított gyarmat?
Nem tudom, az RMDSZ mennyire átgondoltan importálta magyarhonból a jelszót, miszerint „mentsük meg Kolozsvárt (s a többi nagyvárost) Bukaresttől”. Mert ami ott megy Brüsszellel, itt másképpen hangzik Bukaresttel szemben. Lehetett volna fogadni, hogy a román nacionalisták Erdély elvesztéséért kezdenek mindjárt jajongani. Úgy is lett!
Pedig alapjaiban véve nem erről van szó, a romániai magyarok szövetsége jó ügyet akar ezzel szolgálni. Tényleg le kellene építeni a túlzott központosítást. Ezt azonban éppen a centrum nem akarja, mert Ion I. C. Brăteanu liberális miniszterelnök, látva a regáti területek gazdasági lemaradását, már Erdély annektálása után kimondta, hogy a fejlett országrészek támogassák a szegényebb tájakat. Ez égi manna volt a királyi Románia számára, hiszen az amúgy is gyenge gazdasága romokban hevert!
Vitték is Erdőelve megtermelt értékeit más vidékekre. És viszik ma is. A száz év alatt csak annyi változott, hogy e „szegény” vidékek lakói hozzászoktak a kapotthoz, az adok-ot pedig nem ismerik. Nem is dolgoznak, csak tessék-lássék módon. 
„Általában az erdélyi és bánáti románok a gazdasági erejük növelése helyett sokkal rosszabb helyzetbe kerültek, mint a múltban voltak… Vegyük csak a viszonylag gazdag Temes vidékét. Erről a vidékről az állam évente mintegy 5–6 milliárdot vesz be. És tudják, mennyi marad helyben a milliárdokból közigazgatásra, kultúrára, gazdaságfejlesztésre, egészségügyre stb.? 200 millió.” A fentieket nem én írtam, hanem Iuliu Maniu, mégpedig a II. Károlynak küldött, Erdélyt sirató levelében. Ez most sincs másként. Még akkor sem, ha Bukarest adja a legtöbb pénzt a büdzsébe.
Jelenleg a 25,5 milliárd euró bevételből csak 6,5 kerül kiosztásra, 15 megyének adnak több pénzt, mint amennyit bevesznek tőlük. Többségük moldovai, olténiai, munténiai. Még Székelyföldnek sem osztják vissza az itt megtermelt summa egészét, Kolozs, Temes és Brassó megyéknek pedig még a felét sem. „Nem úgy értettem az egyesülést, hogy elvegyék jogainkat, elzárjanak kincseinktől, ellepjenek bennünket, és a régi Regát, valamint Erdély pártjainak önző politikusai meghódított gyarmatként kezeljenek.” Hát ezt sem én mondom, hanem Victor Babeş. De mondott ilyent Octavian Goga, Traian Vuia, Ioan Slavici is. Őket pedig alig lehetne románellenességgel vádolni.
Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Száz év magány
A kolumbiai Gabriel García Márquez-től tisztelettel átvett címmel csak azt szeretném jelezni, hogy egy év híján egy évszázada Erdélyt, s benne az erdőelvei magyarságot a nagyhatalmak a történelem útszélére vágták, s ott hagyták magányában, a problémát megoldottként kipipálták. Pedig ezek éppen akkor kezdődtek, hiszen több nemzetcsoportot kevertek össze, mégpedig úgy, hogy gazdaságilag a legfejletlenebb, társadalmilag legelmaradottabb és a legszegényebb nép zászlója alá tömörítette ezeket. 
Bár Teleki Pál külügyminiszter nem vállalta, akadt két ember – Bernard Ákos népjóléti és munkaügyi miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter –, aki aláírásával hitelesítette Erdély Romániához való csatolását. Már az elején látszott, hogy ide is, oda is csak a transzilván területek kellettek, de lakói nélkül. Ezt az akkori román miniszterelnök, Ion I. C. Brătianu ki is mondta: „Erdélyt akarom, erdélyiek nélkül.” 
Évtizedeknek kellett eltelnie, amíg az erdélyi románság is kezdett rájönni, hogy csak Erdélyország értékei kellettek. Sajnos, magyar részről is mindinkább ez a szöveg hangzik el, sőt éreztetik, hogy nem bíznak az erdélyi magyarokban. Kányádi Sándor meg is írta: „Nem kellünk mi múltnak / nem kellünk mi mának / kivált jövendőnek / minket itt utálnak / nem kellünk mi testvér / sem itten sem ottan / a nemkellésekbe beleszomorodtam”.
Erdélyi nagyjaink az évszázad alatt többször is jelezték, hogy senkire nem számíthatunk, csak saját magunkra. Kós Károlyék a Kiáltó szóban már megmondták: „Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk. De csak magunkban, ezentúl magunkért.” A második világégés után pedig Márton Áron püspök hívta fel a nép figyelmét: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk, és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk”. Világos beszédek, boncolgathatjuk, hogy jogos vagy jogtalan, de ez a helyzet, aki mást mond, az hazudik. És aki itthon marad, annak ezzel számolnia kell. És Reményik Sándorral csak annyit mondhatok: „Itthon maradok én / Károgva és sötéten, / mint téli varjú száraz jegenyén. / Még nem tudom: jut-e nekem egy nyugalmas sarok, / de itthon maradok.”
Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Elengedték a bikát!
Régen nem láttam olyan elkeseredett, szomorú nőt, mint a választási videoklipjeiben Horváth Annát. Bizony, nem egyszerű olyan emberek gyűrűjében állni, akikről lerí, hogy rosszadat akarják. Még akkor is, ha senkinek sem ártott, sőt, tisztségviselőként csak segíteni akart. Népszerű is lett emiatt, elismert vezér. Ennyi elég volt a politikai osztályt szétverni, megfélemlíteni akaróknak. Fel is függesztették Kolozsvár alpolgármesteri tisztségéből, s hagyták – az ügyészek szavaival élve – a saját levében főni. Sokak szerint bízni kell a jogállamban (?), ha nem bűnös, majd ezt bebizonyíthatja. Hát ez az, amiben kételkedem.
A magyarok között is akad szájhős, aki Bukarestbe, tehát román közegbe kerülve hallgat, mint a sír. Valaha erről beszélgettünk a nemrég elhunyt dr. Bárányi Ferenccel, meg arról, hogy miként maradt egyedül, amikor a legnagyobb szüksége lett volna a mellette való kiállásra. Őt a miniszteri tisztségből menesztették, pedig tudták, a „bűne” annyi volt, hogy nem akarta aláírni a katonák, jogászok meg belügyesek külön nyugdíjpénztárának létrehozását célzó határozatot. Ekkor ezek „elengedték a bikát”, s addig mesterkedtek, amíg – az RMDSZ nagy hallgatása és félreállása közepette – leváltották. Később hiába nyerte meg a pert, hogy nem működött együtt a szekuval, erről csak pár sor jelent meg néhány lapban, addigra az egyik legfelkészültebb és legjobb miniszter pályája rég kettőbe tört.
Ennyit a meghurcoltatásról. S még azt, hogy az ilyenfajta vádaskodás engedélyezése nem kis mértékben a politikumnak köszönhető. Mert egy alapjaiban rossz Btk.-t szavaztak meg, és az alkotmánybírósági határozatot, amely szerint a Btk. nem egy cikkelye ellentmond a legfőbb törvénynek, nem fogadták el. Ezek között szerepel az alaptalan vádaskodás is. A félsz azonban visszatartotta a régi képviselőket, szenátorokat, hogy a módosításokat megejtsék.
Remélem, a friss honatyák nem reszketnek majd, hiszen azért voksoltunk rájuk, hogy tegyék rendbe az egész jogrendszert. A korruptak fizessék vissza, amit elloptak, a cselekvő, közért kiálló, jóhiszemű embereket azonban hagyják békén. Ez többet jelentene, mint az „Anna, veled vagyunk!”
Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A bumeráng
Még Traian Băsescu uralma idején – úgy hírlik, Monica Macovei tanácsára – a Legfelsőbb Védelmi Tanács olyan alkotmányellenes lépést tett, mely révén lehetővé vált egy egész sor törvénytelenség megtétele: a Román Hírszerző Szolgálat és az ügyészségek, főleg a korrupcióellenes ügyészség nemcsak együttműködtek, hanem ez utóbbi a hírszerzők „taktikai területévé” vált. Tehát nemcsak kutakodnak a korruptak után, hanem a vádakták összeállításánál is szorgoskodnak, sőt, a pert is végigkísérik.
Persze, néhány törvényszolga már régebben felvetette, világosan mondják meg, van-e az ügyvédek és törvényszéki bírák között RHSZ-ügynök, de ami titkos, az titkos. Aztán kiderült, teljes mellhosszal vannak jelen az igazságszolgáltatásban – ezt sokáig, nem tudni miért, titkosították –, és mivel tudták, hogy ezzel törvény sértettek, több illetékes úgy tett, mintha nem tudna róla. Még Klaus Johannis is azt nyilatkozta, az ő ideje alatt a védelmi tanács ilyen intézkedést nem hozott. Nem hozott, de alkalmazták!
A Sebastian Ghiță-ügy felpattintotta a titkos szelencét, előbb Traian Băsescu mondta, hogy bizony volt ilyen, később a törvényszéki bírák egyesületei jelezték az alkotmányszegést. A napokban a legfelsőbb ügyészség főügyésze, Augustin Lazăr a bírák legfelsőbb tanácsa előtt jelentette ki, létezik egy protokoll (okirat) a hírszerzők és ügyészek vegyes csoportjainak létrehozásáról, de amióta ő a főügyész, nem alkalmazzák.
Persze, kényelmetlen, hogy az alkotmányt és a parlamentet megkerülve hoztak létre lényegében egy politikai rendőrséget. Ezt, sajnos, érezni is lehetett és lehet mind a mai napig. Ezzel az alkotmányszegéssel – ezt már az alkotmánybíróság is kimondta – elméletileg a korrupciót akarták megfékezni, de gyakorlatilag egy diktatórikus szövetséget hoztak létre a politikai ellenfelek eltávolítására.
Ez most bumerángnak bizonyult, mert azokon is végigvert, akik kigondolták. Például Traian Băsescun és társain. Ahogy ő fogalmazott, az erőszakszervezetek élére általa kinevezett személyek közül három letartóztatta a másik hármat. Annyi biztos, ebben az országban a jogállamig, a demokratikus rend létrehozásáig még nagyon távoli és hosszú az út. De törvénysértő intézkedésekkel, bumeránggal nem lehet odáig eljutni. 
Román Győző 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A magyar gond kipipálva
Csodálkozom, hogy csodálkoznak Klaus Johannisnak az ET strasbourgi parlamenti közgyűlésén tartott beszédén, amelyben Németh Zsolt kérdésére azt válaszolta, hogy Erdélyben a nemzetiségek körül minden rendben, hiszen ő, a kisebbségi elnök lehetett. Ezt illetően azonban van egy gubanc. Már a hatalomra kerülése utáni első napon kijelentette (s ezt betette a Lépésről lépésre című könyvébe is), hogy ő nem német, tehát nem kisebbségi, hanem német származású román.
Így azon sem kell csodálkozni, hogy szerinte a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumot sem államosították vissza, és a marosvásárhelyi Unirea Főgimnázium körül is minden rendben van. És hogy mindenki előtt világos legyen, az ARD német közszolgálati tévének is úgy fogalmazott, a magyar kisebbség részéről megfogalmazódó követeléseket helytelen „eleve problémaként” felfogni, és megjegyezte, hogy előfordulnak „különös” és „inadekvát” követelések, a „teljesen normális” követelések „legnagyobb részét” pedig a román állam már teljesítette. Puff neki!
Ahogy nézegetem sorjában, hogy Románia elnöke beiktatása óta miket nyilatkozott, problémáinknak még enyhe nyomát sem találni, arról pedig, hogy a magyarok vagy székelyek igényelte jogok mellé áll-e, mélyen hallgat. Ő ezt kipipálta. Már 2015-ben újságírói kérdésre kijelentette: „A romániai magyar kisebbség politikai képviselettel rendelkezik, ez a képviselet a tárgyalópartnerünk.” Érdekes, hogy az RMDSZ egyetlen hozzá intézett beadványára sem válaszolt. Úgy látszik „inadekvát”-ok voltak. Pedig ezek éppen arról árulkodtak, hogy a magyaroknak akad gondjuk bőven... 
De nem ezek megoldásáért támogatták és támogatják teljes erőből Klaus Johannist a nyugati államok vezetői, hanem azért, hogy ezeknek Románia a piaca legyen, ugyanakkor itt olcsó munkaerőre leljenek, az ország altalajkincseit (kőolaj, arany, fa stb.) pedig kevés pénzért külföldi cégeknek adják el. Emellett pedig a NATO is találja meg a számításait. Az, hogy az emberek hogyan élnek, nem érdekli sem a Nyugatot, sem Johannist. A kisebbségek sorsára is csak legyint. Úgyhogy botor dolog lenne, ha Johannistól az erdélyi magyarok várnának valamit.
Román Győző 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Befagyott politika
Nemrég Bukarestben tanácskoztak a Romániában gazdasági tevékenységet folytató magyar üzletemberek. Érdekes előadások hangzottak el, de amire az erdélyi magyar ember felkapta a fejét, az a „Románia és Magyarország, a 40 ezer kilométer távolságra eső szomszédok” címet viselte. Hát ez azért nagy táv két szomszédos ország között. 
Az előadó, Gabriel Petrişor Peiu a Bukaresti Műszaki Egyetemen tanít, a Fekete-tenger Egyetemen a gazdasági tanulmányok igazgatója. Két román miniszterelnöknek, Radu Vasilenak és Adrian Năstasenak volt a tanácsadója, akikkel több román–magyar tárgyaláson vett részt. De mi van ezzel a 40 ezer kilométerrel? Csak annyi, hogy a példaként említett francia–német együttműködéshez viszonyítva a román–magyar kapcsolat jó öt–hat éve be van fagyva. A múltban mindig akkor volt egy kis olvadás, amikor egymással tárgyaltak a politikusok, s olykor egymás közötti szimpátia is kialakult. S itt nem csak arról van szó, hogy egy-egy magyar politikus ellátogat Erdélybe az erdélyi magyarokkal beszélgetni, hanem az ország vezetői minél gyakrabban üljenek le a közös dolgokat, gondokat körüljárni.
Hát ilyesmi régen történt. Sőt. Amint annak idején, egy-egy találkozó záróképén Ceauşescu és Kádár igyekezett minél távolabb állni egymástól, most Johannis és Orbán keresi a távolságot. Miközben a német származású román megpróbál minél közelebb kerülni az őt – most például német tanácsadókkal – támogató Merkelhez.
Mindez persze kihat a gazdasági viszonyokra is. Amíg a magyar vállalkozók jelen vannak Romániában, addig román vállalkozót nagyítóval kell keresni Magyarországon. Pedig lennének olyan problémák, amelyeket együtt megoldhatnának. Gondoljunk csak a fatüzelés levegőszennyezésére, amelyet egy gázvezetékkel, legalábbis Magyarország keleti felében rendezhetnének. Meg aztán az autonómiát sem lehet csak tárgyalásokkal elérni. Ütheti bárki bárhogyan otthon az asztalt, ennyi nem elég. Hogy is írta száz esztendeje Ady Endre: „Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz / Végül egy erős akarat? / Hiszen magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad.” Hát addig nem lesz, ameddig 40 ezer kilométeres jeges kapcsolat választja el a két országot egymástól.
Román Győző 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A 27.
Ünnepeltek a hírszerzők háza táján, színeváltozásuk 27. évfordulóját, ugyanakkor évi beszámolófélét is tartottak, amelyben nem a zavaros múltról beszéltek, hanem – mint már olyan sokszor – a „napfényes” jövőről. Pedig lenne miről tárgyalni a volt felé tekintve, mert a marosvásárhelyi események árnyékában létrehozott Román Hírszerző Szolgálat (SRI) érdekes utat tett meg, amíg megint reszketést okozó, szinte mindenható szervezetté lett.
Tárgyalhatnak például arról, hogy miként használták ki a fekete március eseményeit az elavult szekunak SRI-re való átfestéséhez. Hogy a törvénynek ellentmondva miként szórták tele saját embereikkel az intézményeket. Hogy miként hozták létre – a legfelsőbb védelmi tanács jóváhagyásával – a politikai rendőrséghez hasonló, közös hírszerző–ügyész-csoportokat és kezdtek a politikai ellenfelek, de a nekik nem tetsző köznép után is szimatolni. Hogy, a törvény megsértése miatt, hogyan cserélték le a SRI operatív főnökét, de több főtisztjét is, és hogy a gazdasági teendőiket miért fedi titok… Ez utóbbi törvénybe iktatásakor igen csak nagy vitát váltott ki a törvényhozásban. Jóváhagyása, ugyanis, előnybe helyezte e téren a szolgálatot, s tevékenységére igen csak kétes fátylat húzott. Pénzszerzés volt akkor erre a magyarázat, de azóta a SRI berkeibe pumpálták a pénzt. Lett pénz bőven. Dolgoztak is teljes mellhosszal, mintha itt nyüzsögne a világ minden terroristája és kéme. Jelentették is, hogy az országban 6 000 személyt nem engedtek be. Azt már – nemzetvédelmi okokra hivatkozva – kevésbé verték nagydobra, hogy 40 ezer polgár lehallgatására kaptak jóváhagyást.
Öreg kontinensük országaiban mifelénk ténykedik a legtöbb hírszerző, 12 ezer (!), míg a taljánoknál 1600, a germánoknál 2600, a frankoknál 3300, egy lakosra számítva pedig magasan verik az amerikai FBI-t. Hát a közpolgárok után eresztették őket, még az adóhivatalba (ANAF) is jutott belőlük, a napokban vonták őket vissza. S mintha nem lenne elég füles e vidéken…
Öreg tapasztalat, hogy a sok lehallgatástól ez a nép nem lesz sem tisztább, sem kevésbé korrupt. Az is tény, hogy bennünket, az örök ellenségnek tartott magyarokat, nagyon figyelnek. De emiatt mi sem leszünk kevésbé magyarok. Legfeljebb csökönyösebbek.
Román Győző / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az apóka távozott, a Napoca maradt
Hosszú harc után végre kitették Erdély egyik legnagyobb városának a bejáratához a táblára a román Cluj-Napoca mellé a magyar Kolozsvárt és a német Klausenburgot is. Győzelem! Persze, akad egy kis tüske is az egészben. Éspedig nem a város magyar vagy német nevében, hanem éppen a románban. Ott díszeleg ugyanis a Napoca. Annak a valahai Napoka nevű őrhelynek a neve, amelynek a holléte – mondjuk így – egy kicsit vitatott. Ezt a kommunizmus ideje alatt ragasztották oda a Clujhoz, bár a latin nyelven íródott középkori dokumentumokban csak a Clus formával találkozhattunk, de ez az akkori hatalmasságoknak nem volt elég romános, hiszen a város inkább a régi magyar és szász múlthoz kötődött. Ezt akarta akkor Ceauşescu ellensúlyozni a névadással. Járta is akkor városszerte a mondást, hogy „Kolozsvár addig lesz Napoca, amíg él az apóka!” Hát az apóka eltávozott, a Napoca azonban maradt. Most már a helybeli románok többsége, bár nem használja a Napoca nevet, sem akarja ezt lekoptatni a Cluj mellől.
De mit is írok, a helybeli románságról. A közelmúltban behozott románságról van szó. Az első világégés után ugyanis Kolozsváron 40 ezer magyar élt és csak 6 ezer román. Akkor szóba sem jöhetett semmiféle római név adása. Pedig akkor is nagy rössel nevezték át még a színmagyar városokat, községeket, falvakat is románná. Akkor kapta Szatmár is a Satu Mare nevet, a románok által is használt Sătmar helyett. Az utóbbi ugyanis a magyarra emlékeztetett. Egyébként Erdély településtörténete azt mutatja, hogy a 13. század végén 511 falunévből csak három volt román eredetű. Később sem igen változott ez az arány. A kalotaszegi Sztánát is hiába hívták egy darabig Stânának, vissza kellett sztánásítani, mert kiderült, nem a román stânából (esztenából) ered a név, hanem a szláv Sztán (Stan) személynévből. De nemcsak település, de egyetlen folyó vagy nagyobb patak neve sem román eredetű. Ezt próbálták meg ellensúlyozni például a folyóparti településeknél: belemagyarázták, hogy a lassú, csendes víz (apă lină) adta a nevét. Mint az Apát hídjából eredő Apahidának (?), vagy Abafájának, amelyet, amikor megtudták, hogy az ómagyar Aba személynév és az erdő jelentésű fa összetételű, egyenesen Apalinanak kereszteltek. S a példák sora hosszú. Úgy látszik nehéz elfogadni, hogy Erdélyben más népek is éltek és alkottak, mint a románok.
Román Győző / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Lajcsi, a nagyromán
Volt olyan idő, mégpedig nem is olyan rég, amikor még nacionalista felhangokat hangoztató politikusok is azzal védekeztek, hogy ők imádják a magyarokat, hiszen anyjuk, apjuk, esetleg nagyapjuk, nagyanyjuk magyar, tehát ők nem lehetnek túlzottan nemzeti érzelműek. S volt is benne valami, mert a parlamentben egy-egy viccet magyarul elmondva mindig rácsodálkoztam, hogy a román honatyák is megértették, nevettek rajta, tehát ismerték a nyelvünket. Mostanában azonban egyre gyakrabban találkozom olyanokkal, akik szégyellik a magyar származásukat, vagy ha ezt tagadni nem tudják, akkor arról beszélnek, hogy lényegében ők románok, mert teljesen beolvadt a család. Úgy, ahogy Klaus Johannis is német származású románná lett, bár az ő szülei nem váltak többségiekké.
A napokban a nemzeti liberális párt új elnököt választott, mégpedig Ludovic Orban személyében. Ahogy az életrajzában szerepel, anyja román, apja magyar. De ő – amint állítja – a magyart csak alapfokon ismeri. Mert szüksége volt erre konfirmáláskor, unitárius lévén magyarul kellett a kérdésekre válaszolnia, hát megtanult a nyelvünkön. Persze, tudott ő addig is, de az apja segítségével gyarapította a szókincsét, meg a nyelvtant is bebiflázta. Ezt csak azért írom le ilyen részletesen, mert szerinte a kedves papa teljesen románná lett. S bár ilyen román közegben nevelkedett, mindenki a magyar Lajcsiként becézte, s sokan így szólítják mind a mai napig. Még a kézdivásárhelyi szigetelőgyárban is, amely az első munkahelye volt, ezt tették. De aki románnak érzi magát, hát legyen román.
Bár már hozzászoktunk, hogy ilyen nemzetváltotta politikusoktól semmi jót nem várhatunk, hiszen a többségnek akarnak megfelelni, bizonyítván, hogy ő nem erdélyi magyar (a legtöbbször még erdélyi román sem). Énekes torkú politikusról lévén szó, szívesen zendít rá, mint nemrégiben a Kolozs megyei Csürülyén tette a lelkének oly kedves, nagy nemzeti dalra, az Ilyen a román… Nem telt el sok idő, hogy A zászlóaljak átlépik a Kárpátokat című katonadalnak is nekiveselkedik. Bár ha ő átlépte, de az őse is, ezt északról délre, Erdélyből a Regátba tette.
ESEN MEGTEKINTVE:
Román Győző / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nacionalista liberálisok
Felugattak a nemzeti liberálisok! Egyazon időben! Már nem is tudom, kit nevezzek meg a sok alelnök közül: Mircea Havat vagy Florin Romant, esetleg az elnök Ludovic Orbant, vagyis Lajcsit. Nagy fájdalmuk, hogy az erdélyi magyarok nem akarják megünnepelni Erdély Romániához való csatolásának 100. évfordulóját, de az is bántja őket, hogy az RMDSZ vezérkara miért tárgyal a hatalmon lévő PSD–ALDE szövetséggel, miért nem csak ővelük…
Nem nagyon beszélnek arról, hogy a párt népszerűsége folyamatosan lemenőben van, ezért nyúltak a jó öreg nacionalizmushoz. Nem hinném, hogy ennek nagy keletje lenne, mert a mélyrepülés oka, hogy miután hatalmaskodásuk idején igencsak megszorították a népnek adott juttatásokat, s most éppen a baloldali kormány életszínvonal-emelési intézkedéseit támadják. Idős liberális ismerősöm szerint már az, hogy egyesültek a rossz emlékű Demokrata Párttal, butaság volt, de a néppárthoz való átállás is kolosszális ökörségszámba megy. És hogy a saját magas fizetésüket megszavazták, a köznép nyugdíjának emelését pedig nehezményezik, oda vezet, hogy még a kemény szabadelvűek sem fognak rájuk voksolni.
Valamikor a párt nevéből a liberális mellől többen ki akarták venni a nemzeti (ne írjam: nacionalista) szót. A párt akkori elnöke, Radu Câmpeanu nagyon ellenezte ezt. Egy darabig európaibb hangokat pendítettek meg, majd szép lassan áthangolódtak balkánivá, versenyezve a szocdemekkel, majd lépéshosszal le is hagyva ezeket. Most már odáig jutottak, hogy Orban Lajcsi azon sóhajtozik, miért akarják leszállítani a bizonyos magyar jogokat lehetővé tevő 20 százalékos kisebbségi küszöböt 10 százalékra. Meg hogy az erdélyi magyarságnak is milyen jó volt Erdélynek Romániához való ragasztása. Olyan jó, hogy még román politikusok is megírták (Octavian Goga, Iuliu Maniu, Victor Babeș, Ion Slavici, Traian Vuia stb.): a regátiak „skrupulus nélkül” fosztották ki a transzilván területeket. Na, meg az ígéreteikből alig tartottak be valamit; nemhogy autonómiát nem adtak, hanem erőszakolt románosítást vittek véghez.
És még csak annyit: nem a gyulafehérvári gyűlés „csatolta” Erdélyt Romániához (ennek lesz jövőben a 100. évfordulója), hanem a trianoni szerződés, pontosabban diktátum, amelyet 1920. június 4-én írtak alá. Ezt pont Lajcsi ne tudná? Hiszen az apjától csak hallhatta!
Román Győző / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)