Bocsánat?
„Ki kér majd bocsánatot magyarországi szavazati joggal felvértezett és romániai képviseletüktől végképp megfosztott gyermekeinktől?” – mereng vagy inkább szomorkodik mindnyájunk helyett Markó Béla az Élet és Irodalomban megjelent s az UMSZ által átvett cikkében, amelyben a harmadik erdélyi magyar párt körüli pesti és hazai tüsténkedést, s a nyomában létrejövő helyzetet próbálja felmérni.
A válasz kézenfekvő: senki nem fog bocsánatot kérni! Ki kért bocsánatot a felvidéki magyaroktól, hogy fele annyi képviselőjük sem jutott be a szlovák parlamentbe, mint korábban, mert a Fidesz támogatta MKP tárgyalni sem akart a Bugár Béla vezette Hid-Most vegyes párttal? Jól emlékszünk Csáky Pál lekezelő szavaira: szóra sem érdemes pártnak nevezte Bugárékat! Hát megfizettek érte, s fizet bőven a felvidéki magyarság (lásd az ottani állapotokat, a nyelvtörvény és a honosítás körüli botrányokat!), mert az MKP Orbánék fáradozásával sem érte el a parlamenti küszöböt, a mellőzött Híd viszont nyolc százalék fölött teljesített!
Nem jártak jobban a kárpátaljai magyarok sem: három- négy hellyel kevesebb képviselőjük lett a megyei tanácsban (az egymásnak feszülés nyomán a kijevi parlamentből már korábban kihulltak). A Fidesz ott is csak az egyik, az „igazi” magyarként nyilvántartott Kovács Miklós pártját, az UMDSZ- t támogatta, a Gajdos Miklós vezette formáció ellenében. S láss csodát: a választáson mégis Gajdosék szerepeltek jobban! A széthúzás okozta eredménytelenség miatt az ottani magyarság is sebezhetőbb lett. Gondoljunk csak a magyarnyelvű oktatás visszaszorítására és a magyar állampolgárságot kérők titkosszolgálati megfigyelésére és behívatására!
S még nincs vége. Az egyoldalú pesti támogatásnak is köszönhető, hogy a múlt évben nem csak Szabadkán, de a 68 százalékban magyar Révkomáromban sem sikerült magyar polgármestert választani. Először! Fennáll a veszély, hogy a tavaszon nemcsak a negyven százalékban magyar Szatmárnémetinek, de a hetvenkét százalékos Sepsiszentgyörgynek sem lehet újfent magyar előljárója, mert három civakodó magyar párt közt könnyen a negyedik román győzhet.
Mások mellett Kövér László biztos nem fog az erdélyi magyarságtól a lehetséges kudarcért bocsánatot kérni. Ezt onnan tudom, hogy a tavaszon, Szatmárnémetiben járva, megkérdeztem tőle: az új párt hangsúlyos támogatása és az RMDSZ mellőzése okán nem lesz lelkiismeret-furdalása, ha nem jutunk be a román parlamentbe? Válasza: nem lesz, mert ők csak a legjobbat akarják nekünk! Már bocsánat: mi olyan hülyék lennénk, hogy Pest nélkül képtelenek vagyunk eldönteni, mi a legjobb nekünk?
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

A történelem baklövése
Amint Lucian Boia, az angol és német nyelvterületen nagy hírnévre szert tett román történész legutóbbi tanulmányait olvasom, mindinkább rájövök: nagy csodának kell történnie ahhoz, hogy Romániában a demokrácia és a jogállamiság felé forduljanak a dolgok. És tudott, hogy csodák nemigen léteznek.
A. D. Xenopol, a múlt századforduló történész-filozófusa után Boia professzor is azt állítja, hogy annak idején Dacia Traianus általi elfoglalása hatalmas tévedés volt, s nem is tarthatott sokáig. De a római császár által ide irányított légiók katonái, és így – ha a román történészek által erőszakolt dák-római elméletet vesszük alapul – a románok ereiben egy cseppnyi római vér sem csörgedezett, mert ezeket a birodalom legtávolabbi vidékeiről toborozták és küldték ide. De a dák eredettel azért is bajok vannak, mert a román nyelvben nagy többségben szláv, őstörök, kun, görög meg magyar szavakat találunk, a XIX. századi újralatinosításkor behozott francia szavak mellett. Boia szerint a román történelem nem a valóságra, hanem mítoszokra, mesékre épül.
Lényegében a románság nem létezett a XIII. századig, amikorra más népek már magas fejlődési szintet értek el. S ez a lemaradás végigkísérte a történelme folyamán. Az erősebb hatalmak közötti lét aztán a meghunyászkodást tette e nép egyik fő jellemvonásává. „A lehajtott fejet a szablya nem vágja le” – indul ki a régi mondásból, amely más nemzeteknél nem található meg, s amelynek lényege, hogy tettetett behódolással verd át a feletted uralkodót, az erősebbet.
Az ország históriája tele van a belső kiskirályok és nemzetközi nagyságok előtti fejlehajtásokkal. Volt idő, amikor néhány év leforgása alatt több diktátorra is magasztaló jelzők özönét aggatták. S nincs ez másképp napjainkban sem. Az országnagyok a magas porták rábólintására várnak, és a köznép, s benne az értelmiség, a helybeli marakodások után időlegesen bársonyfotelbe kerültek kegyeit lesi. Boia professzor szerint megoldást erre talán a múlt feltárása és a valóság bemutatása, elfogadása adhatna. De mivel erre még várnunk kell, marad a sosemvolt, de egyedinek kinevezett demokrácia, amelyben csoport- és egyéni érdekekért és nem a népjólétet célként kitűző gondolatok megvalósításáért folyik az iszapküzdelem. Fent és lent egyaránt.
Román Győző
Székely Hírmondó
Erdély.ro

Szösszenet az eltántorgókért
Időről időre feljajdul a magyarság még Erdélyben maradt része, hogy fogyunk. A legutóbbi statisztikai adatok szerint több százezren „tántorogtak” el közülünk, hogy idegenben keressék a betevő falatot. Hisszük-e vagy sem, amit a hivatalos számok mondanak, a magunk dolga, annyi azonban bizonyos, hogy olyan városok, mint Arad, Temesvár, Déva, Nagyszeben, de olyan tájrészek is, mint Krassó-Szörény, a Zsil-völgye, Máramaros lassan „kiürülnek” a magyaroktól.
De más vidékeken is megritkultunk, olyan nagyvárosban például, mint Kolozsvár, már messze húsz százalék alatti az arányunk. Nemrég még azzal nyugtatgatták magukat az erdélyi magyar vezérek, hogy ha szám szerint csökkenésben is vagyunk, hányadában nem. Hát most már ez sem áll, hiszen jobban zsugorodik létszámunk, mint a többségieké.
Munkahely hiányában mennek az emberek más világrészekre. Székelyföldről is. Kanadában találkoztam olyan székely családdal, amelyből mind a hat gyerek az amerikai tájakon munkálkodik, csak az öregek maradtak idehaza, amíg ki nem vitték őket a temetőbe. De akik Romániában maradnak, azok közül is sokan nem a szülőföldön keresnek megélhetést. Csak fel kell csapni a bukaresti telefonkönyvet, hogy meggyőződjünk erről, bár már a második nemzedék Öcsi helyett Luci lesz, s a Nagyból Naghiu, a Labancból Lobonţ, a Kurucz Curuţiu, sőt találkoztam egy árva magyar szót nem tudó Alexandru Petőfivel is. Ez az a beolvadás, amely ellen nehéz harcolni, hiszen a szívnek, érdeknek nemigen lehet parancsolni.
Persze, ha az emberek előtt lenne egy optimista jövőkép, akkor csökkenteni lehetne az elmenetelt, a beolvadást, és növelni a most nagyon alacsony gyerekvállalási kedvet. Sajnos, semmi jóra nem számíthat az erdélyi magyar polgár. Sőt, az anyaország felől is hideg szelek fújdogálnak: lemondtunk rólatok – mondja több odaáti politikus.
Sokáig berzenkedtem Kós Károly Kiáltó szójának ama tétele ellen, hogy „a régi Magyarország nincsen többé! Nem akkor halt meg, amikor Párizsban temetését rendezték, de akkor, amikor ő maga is bejelentette, hogy igenis: nem vagyok már a régi.” Belátom, igaza volt, hiszen mindegyre hallanom kell, hogy Magyarország már nem is akar a régi lenni.
Román Győző
Székely Hírmondó.
Erdély.ma.

A felpörgetett nacionalizmus
Csodálkozom, hogy csodálkoznak. Most, hogy a román államfő felvette a trikolóros mezt, és félteni kezdte Romániát a magyaroktól, sokan értetlenül nézik ezt a pálfordulást. Pedig, ha jól tudom, Traian Băsescu sosem ígért autonómiát az erdélyi magyaroknak, de még a székelyeknek sem, nem csatározott az Alkotmány nemzetállamot kimondó cikkelyének megváltoztatásáért, azt sem állította, hogy most már járna az állami magyar egyetem a transzilván tájakon élő adófizetőknek... Egyszerűen, vigyorogva megette a kürtős kalácsot, összeborult néhány magyar politikussal, majd elment előbb Besszarábiába megnyugtatni a moldávokat, hogy lesz egyesülés, majd újból ellátogatott Székelyföldre, hogy biztosítsa az ottani ortodoxokat: velük van, és a „csúnya” magyar főfejek, ha továbbra is az ideszakadt magyarok jogairól, támogatásáról szónokolnak, akkor nem lépik át a határt, mert itt nem lesz székely enklávé.
Persze, hogy Traian Băsescu a támogatottság hiánya miatt nyúlt a nacionalizmushoz, hiszen ez a „vendégszerető” román népnél mindig menő. De akár jobbra, akár balra tekintünk a román politikai palettán, a túlzott nemzeti érzelmek felgerjesztése közös módszer. Egyszerűen azért, mert – miként a volt angol miniszterelnök, George Lloyd az első világégés után nem sokkal mondta – „az egész dokumentáció, melyet szövetségeseink a béketárgyaláson rendelkezésünkre bocsátottak, csaló és hazug volt.” Ugyanakkor a román fél beígérte az erdélyi autonómiát. Immár szinte száz esztendeje reszketnek, nehogy számonkérjék a valaha mondottakat, ígérteket. Folyamatosan félnek attól, hogy a legendákból álló történelmüket nehogy átírják, de attól is, hogy egy valóban demokratikus társadalom létrejöjjön, mert az a száz esztendeje állandóan melegen tartott nagynemzeti álmok végét jelentené.
Bármilyen negédes szavakat intéznek a román politikusok néha-néha az erdélyi magyarsághoz, Nagy-Romániáról, az egységes nemzetállam létrehozásáról sosem mondtak le. Ehhez pedig elengedhetetlen a felpörgetett nacionalista érzelem. S ha szükségét látják, fel is pergetik.
Román Győző
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Román-magyar – A román sajtó a magyarok elleni győzelmet ünnepli
A magyar labdarúgó válogatott elleni román győzelmet ünnepelte szombaton a román sajtó, amely szerint „megkérdőjelezhetetlen” volt a román csapat fölénye Bukarestben világbajnoki selejtezőmérkőzésen.
A Gazeta Sporturilor legnagyobb példányszámú román sportújság szerint a péntek esti meccset Románia már az öltözőben megnyerte, utalva ezzel Ciprian Marica korai góljára, amellyel a román válogatott a 2. percben vezetést szerzett. Az újság címlapján a Ria-Ria-Hungária rigmusra utaló szójáték olvasható úgy, hogy a Hungária szót a román „öröm" szóval (bucuria) helyettesítették.
A lap megállapítja, hogy 41 ezer néző által biztatott román válogatott „robbanékonyan” kezdett, és már a második percben vezetéshez jutott, majd Pintiliinek a 20 méterről vinklibe célzott bombalövése gyakorlatilag megpecsételte a találkozó sorsát, és Románia a pótselejtezőt érő második helyre lépett elő. A lap szerint a magyar szurkolók azzal a céllal jöttek Bukarestbe, hogy szétverjék a román fővárost, de végül megszelídítve távoztak.
A Pro Sport című újság azt emeli ki a mérkőzés kapcsán, hogy Victor Piturca román szövetségi kapitány „zseniálisan” választotta ki kezdő játékosait, akárcsak a cseréket, megállapítva, hogy péntek este Piturcának „minden összejött”. A lap szerint Románia „három lépésből adott sakk-mattot” Magyarországnak. Mindkét román szaklap megemlíti, hogy máris elkezdődtek a találgatások, kivel kell majd Romániának megmérkőznie az esetleges pótselejtezőn, és megállapítják, hogy Franciaország mindenképpen elkerülendő. Az Adevarul című napilap szerint a románok simán legyőzték a magyarokat, és a hazaiak ellenfele egyetlen említésre méltó helyzetet sem hozott össze. Az Evenimentul Zilei szerint Marica, Pintilii és Tanase, a három gólszerző „megalázta” Magyarországot. A Romania libera tudósítása címében azt írta, hogy Románia „térdre kényszerítette” Magyarországot.
MTI
Erdély.ma

Mircea Dinescu: Színes szekereken vonulnak a magyarok
Ha a magyarok egy évvel előttünk fordítják a fegyvert a németek ellen, az 1945-ös nagy hepaj idején Sztálin és Churchill nem restellte volna Erdéllyel megtörölni a száját, úgy dobva azt a Horthy asztalára akár egy szalvétát. Bár nem igazán köztudott, miután Hitlernél a fonákjára fordult, köszönve szépen, az admirális Salazar díszvendékeként 1957-ben az ágyacskájában halt meg, nem pedig a Jilava-i erődben karóhoz kötve.
Ilyen helyzetben ma mi a magyar hatóságok szigorú felügyelete alatt játszottunk volna Kolozsváron szabad dákosdit, és teljes belsőnkből fújtuk volna a havasi kürtöt, hogy Brüsszelben meghallják: a bozgorok nem engedik a nyakunk köré tekerni Avram Iancu trikolór-kendőjét, és beárultuk volna Bolyai professzort, hogy kollegáját, Babest szájba fejelte az egyetem előcsarnokában.
Bár a történelem mindkét világháborúban megcsonkolta a honvédek bajuszát, arra ítélve őket, hogy velünk éljenek egy „Titanicját" még kereső jéghegyen, a románok a bordáik közé beágyazott magyar fájdalommal maradtak. Nem sikerül nekik önfeledten örülni a kocka szerencsés fordultának. Mintha rágná őket a stratégiai implantátumok édes komplexusa, azokból az időkből, amikor Nicu bá' moldovaiakat oltott a nagy erdélyi kombinátok törzsére.
Egyfajta posztmodern robinsoncrusoizmusra vágyakozva a latin tengertől körülvett finnugor szigetükön, a székelyek sosem ölték magukat Budapestért, amely mindenkor lekezelte őket a besszarábiai hangsúlyúkért. Ők azt szeretnék, ha Verestóy Attila, román állampolgár – akinek a Snagov partján palotája van – nem borotválná többé az erdeiket, és Oprea generális a tábori pékségtől nem küldene az Ilfov mezőgazdasági szektor tenyészkertjéből különös gonddal kiválogatott őrsparancsnokokat a székely falvakba.
Akár egy madárinfluenza-járványt jelentve be a tévéadóinkon – ahol rég nem láttam ennyi részünkről csatárként előreküldött ostobát, hogy okos magyarokkal vitatkozzanak – a magyarok napja – amikoris a száz éves bánatot ünnepelték Kézdivásárhelyen – Burebistától errefelé a legszebb utcai operettnek bizonyult.
Nem lenne rossz, ha a mi nemzeti napjainkon megtartott girhes bóvlivásárok szervezői mihamarabb elcsennék a mintát, de akár a lovaikat is.
Forrás: catavencii.ro
Fordította: Román Győző. Erdély.ma

A kizsigerelt Erdély
Féltenek a román hatalmasságok. Veszettül féltik az erdélyi magyarságot, de főleg a székelyeket. Hogy mi lesz velük, hogyan állják meg a helyüket, s hogy egyáltalán létezhetnek-e önerejükből a szülőföldjükön. Azt kérdi az egyik román hon-atya, miként versenyezhetnek majd román földön a székely fiatalok, ha nem tanulnak meg a többségiek nyelvén? Megnyugtattam, az államelnök lánya sem tud jól románul, sőt, nemegyszer a szenátusban és képviselőházban lévő társai sem beszélik tökéletesen az anyanyelvüket, mégis milyen szépen megszedték magukat. Meg aztán több ezernyi példa bizonyítja, hogy az országszerte szétszóródott székelység szakmájában igen csak helytállt idegen tájakon, és ha szükség volt erre, a román nyelvet is elsajátították. Persze, a legjobb lenne, ha anyanyelvi közegben, tehát a szülőföldön találnának munkahelyet, hogy ne kelljen a nagyvilágban mászkálva keresniük a mindennapi kenyerüket.
Többször is hallottam azt az érvet, hogy Székelyföld gazdaságilag nem tudna megállni a lábán, az ország egyik legszegényebb vidéke, de amikor mondom, hogy a puding próbája az evés, adják meg az autonómiát, és ha az nekik rossz, vannak olyan okosak, hogy változtassanak a helyzetükön. Arról azonban mélyen hallgatnak, hogy az első világégés után Erdélynek Romániához való csatolásakor az ország bruttó nemzeti össztermékének 85 százaléka jött az annektált területekről. Gazdaságilag valóságos manna volt tehát Romániának a transzilván területek elfoglalása. Az itt termelődő értékek eltulajdonítására találta ki I. C. Brăteanu, hogy a történelmi területeknek egymást segíteniük kell, s az Erdélyben megtermelt pénzt a központi költségvetésbe, s innen a Regátba, főleg Moldovába és Olténiába irányítsák át. Száz év alatt sem sikerült az említett országrészeket a szegénységből kiemelni, hiszen önerőből nagyon keveset tettek. A diktatúra alatt is folyt a summák Erdélyből való elszippantása, sőt ma is hússzor kevesebb pénz jön vissza ide a büdzséből, mint amennyi az erdőelvi megyék ehhez való hozzájárulása. Ez már szinte-szinte gyarmati kizsigerelés.
Ezért a nagy féltés, aggódás, mert az autonómiával kiderülne, hogy az erdélyi megyék s benne Székelyföld nemcsak meg tud állni a maga lábán, hanem a fejlődése is gyorsulna. Abba már bele sem gondolunk, hogy hol lenne Transzilvánia, ha immár száz éve nem lopnák el a megtermelt értékeit.
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Stefano, a kutató
Egyik interjújában Stefano Bottoni, a közelmúltbeli magyar históriát kutató történész szinte-szinte már panaszkodott amiatt, hogy az erdélyi közélet magyar nagyjai közül sokan idegenkedve fogadták a valahai szekus iratokból kibányászott adatokra támaszkodó tanulmányait. Úgy érezte, ezeket nem fogadják szívesen.
Azt gondoltam, túl érzékeny a tudós, de Erdélyország több vidékén járva azt kellett hallanom, hogy Bottoni üljön csak le az ülepére, mert nem élt itt, nem tudja, milyen volt a helyzet, tehát ne írjon tanulmányt besúgók kapcsán. Meglepett ez a heves reagálás, annál is inkább, mert a korábbi szójaszalámi-evők, tehát a helyzetet ismerők, igencsak ritkán nyúltak a témához, s akkor is csak szőrmentén.
Bottoni libbentette fel jobbacskán a fátylat, mutatta meg, hogy bizony-bizony előfordult itt egymás besározása, feljelentése bőven, s gyakran neves embereink is gyengének bizonyultak. Ez tény, ez már történelem, ezen nincs mit szépítgetni, és sokat már nem változtat a jövendő események menetén, de tudomást kell venni róluk tanulságképpen.
A veszély csak az, hogy az 1989-es nagy változás óta nagyon sokan fantáziatörténelmet igyekeznek írni, amelyben az énképeket igencsak rózsásra festik. Főleg a mai Magyarország területén adtak és adnak be meséket, bizonygatva, hogy ők a diktatúra mekkora ellenfelei voltak. Szász János író évekkel ezelőtt mondogatta is, hogy tudja, ki melyik pénztárnál veszi fel a pénzt, és milyen históriákat bocsát áruba.
Persze, a kisebb-nagyobb piedesztálra rakott mesélőknek nem jön jól Bottoni szekus irattárban való kutakodása, s főleg eredményeinek közszemlére tétele. Mert ugyebár tény, hogy Kolozsvár magyar központként való leépítésében nagy magyarjaink közül sokan részt vettek, s ez nem ment az ellene tiltakozók félrelökése nélkül. De amellett se lehet csak úgy elmenni, hogy értelmiségiek sora jelengette fel egymást, ki kényszerből, ki sportból. Lehet, közülük sokan jót tettek a nagy változás óta az erdélyi magyarságnak, de az sem seperhető szőnyeg alá, amit bármely okból valaha tett az emberfia. Szerintem szerencsénk van, hogy létezik egy Bottoni, aki félretett minden előítéletet meg érdeket, és kutat.
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egy előd, több utód
Úgy két évtizede a román szenátus akkori elnöke, bizonyos Alexandru Bârlădeanu, aki orosz tankokkal jött vissza Romániába, egyik interjúja után kikapcsoltatta a riportofont, és elmagyarázta, miként lesz a Megmentési Frontból két párt – az egyik jobb-, a másik meg baloldali –, amely egymást fogja váltani a hatalmon. Persze, ehhez el kell tüntetni a történelmi pártokat, főleg a keresztény-demokratákat és a liberálisokat. És éveken keresztül ezen munkálkodott a hatalom, de főleg a szekuból kinőtt hírszerzők hada. Szépen el is tüntették előbb a parasztpártot, majd lassan felmorzsolták a liberálisokat, megszüntetésének utolsó lépéseire éppen a napjainkban kerül sor.
Mindig enyhe mosollyal kísérem, ha valaki úgy ír egy pártról, hogy az utódkommunista. Hát ebben az országban melyik nem az? A Ion Iliescu létrehozta közös Frontból létrejött demokrata pártbeliek s annak utódai, a demokrata-liberálisok, akik a régi kommunista Traian Băsescu vezetésével egyetlen nap alatt lettek szocialistákból néppártiak? Vagy az ebből leszakadt, és az államelnöki védnökség alatt megalakuló Népi-Mozgalom Párt, amelyben csak úgy nyüzsögnek a valahai kiszesek? Netán a szabadelvűek, ahol mind kisebb számban vannak jelen a jó öreg liberálisok, s teletűzdelték nem csak valahai ifjúkommunista aktivistákkal, hanem már a szocialista vezérként induló Petre Roman is a tagja? Esetleg a diákként is a kommunista párt Központi Bizottságában ténykedő Mihai Răzvan Ungureanu zsebpártja, a Polgári Erő? A szocdemesekről nem is beszélek. Legyünk komolyak, mindegyik utódkommunista csoportosulás, amelyek lassanként beteljesítik Bârlădeanu jóslatát.
Emlékeztetnék arra, hogy a keresztény-demokrata parasztpárt szétverésében a jelenlegi államelnök fontos szerepet játszott. Most – nem egy hívét ide irányítva – belülről veri szét a szabadelvűeket. A román politikai viszonyokat ismerve annyit bátran állíthatunk: sem az úgymond bal-, sem a jobboldali csoportosulásoknak Romániában semmiféle közük nincs semmilyen ideológiához. Egyszerűen érdekcsoportok – majdnem azt írtam, maffiacsaládok.
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Átkeresztelt történelem
Két amcsival járom a tágabb Erdélyország útjait. Egy – az indiánok szerint – sápadtarcúval, s egy, a mai szóhasználattal, afro-amerikaival. Vártól várig kocsikázunk, nem egyszer olyan vidékeken, ahol ma már alig-alig élnek magyarok vagy németek. De a história konok egy dolog. Temesváron a vár maradványait látva mesélem, hogy 1492-ben Kinizsi Pál, temesi főispán lakóhelye volt. De 1514-ben itt égették meg tüzes vastrónon Dózsa Györgyöt. Amint gurulunk arrább, Lugoson mondom, hogy a Bánság 1658-ig Erdélyhez tartozott, utolsó bánja Barcsay Ákos fejedelem volt. Csodálkoznak, amikor mutatom, hogy az akkor Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Oravicabányán épült – 1817-ben – Erdély első teátruma, amely még I. Ferenc császárt is szórakoztatta. S megyünk tovább, Déva felé, amely ugyebár egyike az első transzilvániai királyi váraknak, amelyet a tatárjárás után IV. Béla épített újjá. De itt született a magyar Luthernek hívott Dévai Bíró Mátyás, s tartották fogva az unitáriusok első püspökét, Dávid Ferencet. Aztán Szeben jön, a II. Géza magyar király által Erdélybe telepített szászok létrehozta város. S utunkba esett Fogaras, ahol 1538-ban Majláth vajda húzatott fel máig is álló kővárat, s ahol később, 1690-ben meghalt Apafi Mihály, Erdélyországnak fejedelme. S meglátogattuk a büszke Brassót, a Cenk aljában romjaiban megmaradt, valaha huszonnyolc tornyos és hét bástyás várával, a Fekete templomával, egy sziklakúpon elhelyezkedő barcarozsnyói erődítményt, majd az innen nem messzire lévő, s Nagy Lajos király engedélyével felépített s máig szinte egészében megmaradt törcsvári várkastélyt. De végigjártuk a székely kastélyokat, kúriákat és erődítményeket is, majd Segesvár, Kolozsvár, Nagyvárad, Gyulafehérvár, Enyed, Beszterce köveit, útjait, még a kisebb erődítményekbe, mint Sebes és Dezső vára is eljutottunk. Csak úgy sorolhattam történelmünk, kultúránk nagy neveit, mint II. Rákóczi György, Mátyás király, Hunyadi János, Bethlen Gábor, Heltai Gáspár, a két Bolyai, Budai Nagy Antal, Johannes Honterus és Bakfark Bálint, hogy néhányat említsek.
Érdekes, mondja az amcsik közül az egyik, de mit építettek itt a románok?
Román Győző, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ebadták a parlamentben
Amikor Biró Rozália, az RMDSZ szenátora ország-világ előtt vállalkozott, hogy a két lábon járó gyerekeknek, mint hátrányos helyzetűeknek a lelki világáról fog a televízióban beszélni, mindjárt sejtettem, hogy nagy jövő előtt áll. Rozika ugyanis nem merte bevallani, hogy valamihez nem ért, sőt nem tudja mi jelent e szó, halvány dunsztja nincs arról, mit takar a magyarul is használt kifejezés, a biped, azaz kétlábú. Nem is telt el néhány hét és tényleg, a közgazdász végzettségű Biró Rozáliát művelődésügyi miniszternek és kormányfő-helyettesnek javasolták.
Egy biztos, kezdem visszasírni a régi képviselőket, szenátorokat. Ha politikusokként egyikük-másikuk meg-megbotlott, szakmájukban azért voltak valakik. Hol van már az idő, amikor a honatyák között ott találtunk egy dr. Fazakas Miklóst, az elismert jogászt, az Alkotmánybíróság első magyar bíráját, esetleg dr. Bárányi Ferencet, az aneszteziológus főorvosból lett politikust, aki létrehozta az egészségügyi biztosítót? A szakmájukban kiváló magyar volt képviselők és szenátorok sora hosszú, mellettük a románok között is voltak mesterségükben nagyok, nemzetközileg elismertek. Most, ha a parlamenti folyosón végigmegy az emberfia, primitív politizálással találkozik és az anyanyelvükön is nyekergő honatyákkal.
Nem is lehet másként, hiszen az egyikük szakképzetlen munkásból lett képviselő, a másik villanyszerelőből, a harmadik géplakatosból, de van köztük aki Shotokan-Fudokan karate edző, vagy mezőgazdasági gépész, ács, molnár, esztergályos, raktáros, áruminőség-ellenőrző, üzleti eladó, cukrász, technikus, lakatosból lett labdarúgó, népdalénekes volt, esetleg más, egyetemi tanulmányokat nem kérő szakmák űztek. Honnan lenne hát tudás? De a főiskolát végzettek közül is sok a hiányos ismeretekkel rendelkező, s olykor a szerzett doktori címeik mellett is hatalmas kérdőjelek állnak. Ott ülnek azonban a gazdasági, egészségügyi, tanügyi, pénzügyi szakbizottságokban és úgy viselkednek, mintha a tisztség mellé ismeretet is adott volna nekik a fennvaló. A legvegytisztábban ezt Traian Băsescu államelnök bizonyította. Bár borzasztóan rossz tanuló volt, most már mindenhez ért, sőt az utóbbi időben a hajóskapitány nagy gazdasági szakember is lett. Kioktatja még a Harvardon doktoráltakat is. Biztos azért, mert nem értenek a balkáni bugázáshoz, lenyúláshoz, csenéshez.
Román Győző, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hívó szó
Az utóbbi években bekalandoztam a fél világot, az erdélyi magyar szemével vizsgálva a körülöttem történteket, figyelve a hallottakra, valahai honfitársaimnak gyakrabban adva szót, mint magam meséinek Erdélyországról. Az esetek többségében panasz bujkált a mondatokban, még akkor is, ha a házuk táján messziről látszott a jólét, a gazdagság, a bőség. Persze, többségük szürke kisemberként tengeti életét, a mindennapi kenyér megszerzésének lehetőségét megtartva vagy keresve-kutatva.
Nem volt nehéz észrevenni, hogy öreg kontinensünk nyugati felétől a nagy sós vizeken túli vidékekig munkaerőnek vitték az erdélyieket, s ha egyikük-másikuk be is futott, ahhoz többszörösen kellett bizonyítania, hatalmas erőfeszítéseket kellett tennie, vagy ebben akár a szerencsének is közre kellett játszania. Meglepetésemre ez Magyarországon sincs másként. Az erdélyi magyar ott sem érezheti otthon magát, éreztetik vele, hogy jövevény. Hiába székely, kalotaszegi, mezőségi, netán a világon a legszebb magyart beszélő Szatmár vidéki – a szórványt ne is említsem –, csak az anyaországiaktól munkahelyet elorzót látják benne.
Reményik Sándor és Kós Károly az első világégés után megírta: aki elment, az elment, de a maradóknak erős várat kell építeniük Erdélyből. Én visszahívnám az elmenteket is. Tudom, nehéz az egyszer magára hagyott házba visszatérni, netán új otthont építeni, de az idegenbe szakadtak léleksérülései ellen nincs más orvosság.
Erdély, bármennyi rossz történt és történik benne, még ma is egy tündérkert. Nem kis mértékben függ tőlünk, hogy számunkra még élhetőbbé tegyük. Már nem egy holland, dán, osztrák, talján meg más náció tagja vásárolt itt magának házat, telket, birtokot. És jönnek tömegesen vissza a németek, teszik rendbe az itt hagyott házaikat. Még Nagy–Britannia hercege, Charles is ősei szülőföldjén érzi jól magát, és csak dicsérő szavakat mond róla gyakori látogatásaikor.
Sokan azt hajtogatják, ritkán találni e földtekén szebb vidéket, gyümölcsözőbb földet, vonzóbb tájat, mint a miénk. Akkor miért ne tudnánk itt, erdélyiek, mi magunknak olyan létet teremteni, amelynek csodájára járhatnának? Csak annyi kell, hogy magunkénak érezzük Erdőelvét – és keményen dolgozzunk. Ez a viszonyulás felhívná a figyelmét a világnak, és talán ragadós példa lenne az itt élő többi nemzet számára is.
Román Győző, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Magyar szótlanság
Hogy is írta Széchenyi István a Hitelben: „Az egészséges nemzetiség... fő kísérője a nemzeti nyelv, mely míg fennmarad, a nemzet is él.” Mondják is azóta nem egy ünnepségen az aranyigazságot, hogy „nyelvében él a nemzet”. Szinte elsírja magát az ember a fennkölt szavaktól. De akkor miért kell folyamatosan látnom, hallanom, hogy még a színtiszta magyar tanácsok esetében is románul folyik a szó?!
Minden törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle. Romániában immár évek óta elfogadták a jogszabályt, amely szerint minden, 20 százalékos nemzetiségi lakosságú településen az állami intézményekben, választott és kinevezett testületekben anyanyelvükön beszélhetnek a nemzetiségekhez tartozó polgárok. Erre fel alig találni egész Erdélyországban olyan tanácsot, ahol magyar szó hangzana el az üléseken, de legalábbis magyarul, majd románul is mondja el az illető nemzetiségi a mondókáját. Nem egyszer megkérdeztem, miért ez a húzódozás az anyanyelv használatától, s volt, aki azzal védekezett, hogy mindenki ért románul, és így pergőbb az ülés; azzal is érveltek, hogy így a jegyzőkönyv elkészítése egyszerűbb, mások a „szokásra” hivatkoztak.
Egy bizonyos, magyarul csak ritkán szólalnak meg még az erdélyi nagyvárosokban is, s annyira elszoktak a többségiek ettől, hogy mindig kérdőn kapják fel erre a fejüket, sokszor fel is hánytorgatják, hogy Romániában a hivatalos nyelv a román. Az anyanyelv használatát megengedő törvényt elfelejtik.
Erdély több min 1500 településén használhatnák a magyar nyelvet a tanácsokban. Ritka, mint a fehér holló, ahol használják is. Arról nem beszélve, hogy a többi intézményekben – kórházakban, törvényszékeken, különböző hivatalokban – is hajlamosak elfelejteni: őket erre törvény kötelezi. És efelett is szemet hunynak a többségi nyelven szónokló tanácsosok.
„Nyelv teszi a nemzetet” – mondotta már Kisfaludy Károly is. Akkor miért nem használjuk, miért nem élünk vele a mindennapjainkban, miért nem válik ez természetessé? Hogy egy vegyes társaságban, amíg ez be nem járatódik, amíg mindenki el nem fogadja, nehezebben megy, az bizonyos. De ha meg akarunk maradni magyarnak, e nehézségeken túl kell lépni. Erdély-szerte.
Román Győző, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A gúzsba kötött történelem
 Nemcsak a régmúlt história fals Romániában, hanem a közelmúlté is. Csak úgy ámulok a friss legendák hallatán. Megtörtént, hogy beszédébe belehevült ismerősömre rá kellett szólnom, hogy együtt voltunk ott, tudom, mi történt. Mintha álomból rezzent volna fel, úgy nézett rám, már-már hitte a meséjét. Még a Kovászna megyei Zoltánból származó Dan Jóska forradalmárvezér is néha elvetette a sulykot. Ilyenkor magyarul odasúgta nekem: „színesítem egy kicsit a történteket, hogy érdekesebb legyen”.
Áltörténészek hada könyveken keresztül lódít a decemberi eseményekről mindenfélét össze, a valódi historikusok még hallgatnak. Pedig a szemtanúk tucatjával halnak anélkül, hogy fellibbentették volna a fátylat a titokról. Például: a diktátor elmenekülése után miként jelenhetett meg egyszerre a valahai központi bizottságnál és a televíziónál a moszkoviták és az oroszbarátok sora? Éppen arra sétáltak?! Néhányuk a hosszú listából: Ion Iliescu, Toma George Maiorescu, Petre Sălcudeanu, Dumitru Tinu, Silviu Brucan, Nicolae Militaru, Alexandru Bârlădeanu, Ioan Grigorescu…
Ami rosszul kezdődött, rosszul is folytatódott, hullámokban jöttek az újabb és újabb titkolnivalók. És innen is, onnan is tették a dilettáns, felelőtlen vagy egyszerűen korlátolt embereket felelős tisztségekbe. Sokuk korruptnak bizonyult, de mindegyikük nacionalistának. Pedig eleinte reménykedtünk, hogy elismerik: a magyaroknak is szülőföldje Erdély. Nem így történt.
Párizsi útján készített interjúval a kezemben mentem az akkor még elnökjelölt Emil Constantinescuhoz, megkérdezni: mit keres szövegében a nacionalista felhang. Félreértésről beszélt. De nem volt az. A nemzetállam alkotmányból való kivételéről később sem akart hallani. S csend lett a bányászjárások körül is. A parlamentet elfoglalt vájárok között volt magyar is, aki az RMDSZ-es képviselők mellé ült, megvédeni őket. Tőlük hallottam, hogy az akkori szállításügyi miniszter (későbbi államelnök lett) engedett szabad utat a vonatuknak.
Ezt nem hallhatta Petre Roman, a miniszterelnök, hiszen ő a kerítés átugrásával volt elfoglalva. Az ő feladata az volt, hogy bezárja, lerombolja a gyárakat, üzemeket. Teljesítette. Emlékszem a napokra, amikor arról szónokolt, hogy ebben az országban minden rozsdás vas. Ebből aztán jól meggazdagodtak az élelmes fiúk.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hírszerzők a szekrényben
A nagy ünnepi hangulat – a változás 25. évfordulója és Klaus Johannis elnökké ütése – közepette a szenátus EGYÖNTETŰEN elfogadta a Nagy Testvér-törvényt, vagyis azt, hogy jóváhagyás nélkül kalandozhatnak a román hírszerzők minden polgár számítógépében. Ahogy az újságírók mondták: a kékszemű fiúk már a szekrényből figyelnek! Oroszország és Kína után – ha az új elnök aláírja – Romániának is lesz ilyen törvénye. Annak ellenére, hogy a civil társadalom tiltakozása miatt egyszer ezt már visszavonták.
Csakhogy az „éles szeműek” nem hagyták magukat. Tudjuk, hogy eddig is figyelték a polgárokat, végigkajtatták a kalkulátorokat, de legalább nem jogszerűen tették, csak úgy, suttyomban. Előhozakodva azzal, hogy az ország, sőt minden NATO-ország kibernetikai biztonságáért van szükség erre, újból és újból a törvényhozás elé vitték a jogszabály tervezetét. Pedig ezzel nem a biztonság, hanem a bizonytalanság nő, hiszen manapság a szakmunkák többsége és a magánélet jelentős része a számítógépeken tárolódik, zajlik, a hírszerzők így kényük-kedvük szerint használhatják, s amint a romániai helyzetet ismerjük, használni is fogják. Honatyáink azonban fittyet hánytak erre a veszélyre, jó katonák módjára voksoltak. Így a SRI munkatársai gátlástalanul belegyalogolhatnak szakmai és magánéletünkbe, sőt, kiteregethetik azt.
A mindennapi élet nem egyszer bebizonyította, hogy a SRI berkeiben az erdélyi magyarságot veszélytényezőnek tartják, ellenőrzik is minden lépését hatalmas hévvel. Úgymond terroristák vagyunk. S mivel egyelőre más ilyenfajta nincs az országban, hát bennünket fognak még nagyobb lendülettel figyelni, ügyelni.
Persze, időközben Klaus Johannist is tesztelik. Mert az ő névjegyére is szükség van, hogy a törvény életbe lépjen. Ha változtatás nélkül aláírja a jogszabályt, akkor az őt eddig támogató civiltársadalom szidalmait zúdítja a nyakába, ha a parlamenthez visszaküldi módosításért, akkor a törvényt kezdeményezők felhördülnek, hogy az ország biztonságát veszélyezteti.
Azt értem, hogy a jelenlegi hatalomnak ez volt a célja, csak azt nem, hogy hol volt az ellenzék, köztük a mi fiaink, lányaink? Miért szavaztak meg egy ilyen törvényt? Negyedszázad elteltével csak nem vágyták megint a lakásukba beengedett kancsal szemeket?
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mitika, a generális
Még a diktatúra alatt kezdődött, de ma is járja a mondás: annyi tábornoka van a román fegyveres erőknek (a hadsereg mellett a rendőrségről és a hírszerzésről is szó van), hogy Dunát lehetne velük rekeszteni. Az történt ugyanis, hogy Ceaușescu legjobban a katonaságtól félt, rakta is a hívei vállára a kisebb és nagyobb csillagokat. Na, de az utána jövő elnökök sem fukarkodtak a csillagosztással!
Mert mindannyian féltek a fegyverektől, adták a rangokat, s persze ezzel együtt a magasabb gubát, nehogy eszébe jusson ezeknek a hatalom felé lövetni. S amikor a 300 ezres hadsereget lecsökkentették 100 ezresre, meneszteni kellett néhány tábornokot is, s jó pénzért elküldték őket nyugdíjba. De láss csodát, az aktív generálisok száma csak nem akart csökkenni. Bár a tavaly is 41-nek adták ki az obsitját, a menendőben lévő elnök nyomban még jó néhánynak feltette az arany vállpántot, vagy rárakott még egy ökölnyi csillagot.
Hiába tudta, hogy a hírszerzők megbízott főnöke körül nem minden tiszta, és az sem érdekelte, hogy a különleges távközlési egység parancsnoka csak a polgárok lehallgatásában tüntette ki magát, a lezuhant repülőket nem tudta felkutatni, megtalálni – ráaggatta az új sarzsit. Az meg csak román specialitás, hogy a máskülönben kiváló sportolóknak is tábornoki rangot adnak, így lett dandártábornok Ilie Năstase, vezérőrnagy Anghel Iordănescu, generális Cornel Oțelea, Elisabeta Lipă vagy Jenei Imre, hogy néhányat nevesítsünk...
Ez a dömping oda vezetett, hogy harcmezőket megjárt, szakmát tudó generálisok mellett bizony nagyon silány tisztek is magas fokozatokat értek el. A legismertebb a puskaport sosem szagolt, emiatt „gatyatábornoknak” nevezett Gabriel Oprea, aki még saját bevallása szerint is a negyedik csillagot (hadseregtábornok) azért kapta, mert Băsescu mellé állt. Az utóbbi negyedszázadban azonban több mint 25 tábornok került különböző jogszabálysértések miatt a törvényszék elé, nem egy pedig börtönbe.
Ahogy elnézem a tábornoki listát, a jelenlegi államfőnek lesz munkája, ha – amint mondotta – meg akarja erősíteni a román haderőt. Főleg sepernie kellene majd a felsőbb szinteken, igaz, a nyugdíjaztatásuk, mivel szépen visszaemelték a kiszolgált katonák magas járulékát, nem fog kevés pénzbe kerülni.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Fapados társadalom
Közvetlenül az 1989-es decemberi fordulat után egy tanácskozáson többen felvetették (köztük az irodalomkritikus Adrian Marino), hogy egy működőképes demokratikus társadalom létrehozásához pénz kell és türelem. Főleg egy olyan országban, ahol ennek hagyománya – amiként Lucian Boia történész is állítja – nem volt, és most sincs. Mert hiába szajkózzák a többségi értelmiségiek közül sokan, hogy a két világháború közötti állapotokat kellene visszaállítani, hiszen akkor volt Romániában a demokrácia csúcsa, ez nem igaz. Nem volt akkor sem népuralom, sem jogegyenlőség.
A királyi diktatúra és utána a Vasgárda hatalma még az enyhe kezdeményezéseket is semmivé tiporta. Az építő gondolatot és a saját véleményt befagyasztó kommunista diktatúráról pedig ne is beszéljünk, hiszen a jogállamiságtól távol állt. Erre fel Eduard Hellvig, az államelnök közeli munkatársa, de nyomában több politikus meg újságíró is kijelentette, hogy e kerek ország az övezetben a demokrácia őrzője. Hát ők ne tudnák, hogy az elmúlt negyedszázadban sem pénz, sem türelem, s hozzátehetjük, sem akarat nem volt a román társadalom demokratizálódásához?!
Az iskolázatlan tömegek azóta tovább butultak, hiszen ma már több mint félmillió az írástudatlanok száma. Ennél több pedig azoké, akik alig írnak, olvasnak. Ezektől magas politikai hozzáállást nemigen lehet elvárni. A mindenkori hatalom óhaja volt ez, mert így könnyebben irányíthatta, voksoltathatta őket. S tekintve, hogy manapság is több ortodox templomot adnak át, mint iskolát, ez a helyzet az elkövetkezendőkben csak tovább romlik.
De a külföldi nyomásra létrehozott úgymond demokratikus intézmények sem működnek – ha egyáltalán működnek – megfelelően. A példák közül említsük csak meg, hogy a népképviseletet ellátó parlament többször is elbukott a közember szemében, hiszen jelenleg alig akad honatya, akinek ne reszketne az ina valamilyen korrupt ügyletben való részvétele miatt.
Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a hírszerzők uralkodnak az őket jog szerint ellenőrizni hivatott parlamenti bizottság fölött. Ráadásul olyan fapados társadalom a romániai, ahonnan az olcsón megfizetett polgárok tömör sorokban igyekeznek az élhetőbb élet reménységével kecsegtető Nyugat felé.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Széltoló Mitika
Az már köztudott, hogy a román parlament tagjainak jelentős hányada – fogalmazzunk így – nem nagy tudású, szakmájukban szinte nullák, és az erkölccsel is hadilábon állnak. A százat is meghaladó azok száma, akiknek tanulmányai, enyhén szólva, hiányosak, s még többen vannak olyanok, akik, bár végeztek főiskolát, soha nem gyakorolták a mesterségüket, vagy egy lyukas garast nem adnának a tudásukért. Ők azok, akik mind gyakrabban írják szakmájuknak, hogy politikusok. Tehát olyan semmittevő, széltoló Mitikák.
A napokban látom, hogy a jelenleg televíziós észosztó, bizonyos Cozmin Gușă is a politikusi szakmát űzi. Igaz, valaha fizikusnak készült, de ahogy kézhez kapta az egyetemi oklevelét, félrerakott vonalzót, lézert, és eleinte újságírónak, majd politikusnak ment. Elsőnek nagyreményű szociáldemokrata lett, fel is vitte az Isten a dolgát egészen a főtitkári rangig. De amikor látta, hogy ott az elnöki tisztség Adrian Năstase által foglalt, átnyergelt a Petre Romant éppen megbuktatott Traian Băsescu mellé demokratának, azzal a gondolattal, hogy ez úgysem fogja sokáig kibírni a főhelyen. Sőt, amikor Băsescu indult az elnöki címért, remélte, hogy a helyébe léphet, mindjárt jelentkezett kampányfőnökének...
De megint nem ő lett a bálanya, hát voksszámlálás után alig kukorékolt hármat a kakas, a Cozmin gyerek megint továbblépett, külön pártot alakított Nemzeti Kezdeményezés Párt (PIN) névvel. S mivel a tagság elfért egy Daciában, ő lett az elnök. Egyedül szaladt, de második helyen futott be. Megbukott, annak ellenére, hogy képviselőként nevet szerezhetett. Kibukva a törvényhozásból csapódott ide, csapódott oda, még a liberálisokkal is kacérkodott, amíg a korrupcióért nemzetközileg körözött Elan Schwarzenberg nagykereskedővel és törvényszegésért négy évre a rács mögé zárt Maricel Păcuraruval, a román posta valahai vezérigazgatójával, nem fogódzkodott. De olyannyira, hogy ma már a Korrupcióellenes ügyészség mind gyakrabban kéri tőle is az alulírottat. Pedig pillanatnyilag Klaus Johannishoz dörgölődzik, mégpedig nagy lendülettel…
Hát nagyjából ilyen egy széltoló Mitika életútja. Sajnos, a Kárpátok–Duna–Fekete-tenger térségben rengetegen vannak ilyenek. Az általuk terjesztett dilettantizmust körbelengi a nacionalizmus, átitatja a korrupció, átszövi a hazug halandzsa. Ezért kérdőjeles minden, néha a társadalomban megjelenő, jobbító szándék. A közelmúlt negyedszázadban a demokratikus jogállamot akarókat ugyanis mindig félrelökte a széltolók hada.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az EU parancsára!
Megáll az ész, és visszanéz. Mindenki mondja a véleményét, anélkül hogy legalább az alkotmányba pillantana. Nem vagyok honatyapárti, sőt, mert tényleg sok közöttük a korrupt. Ítéljék is el őket, mert a mentelmi jogukat illetően azt mondja a legfőbb törvény 72. szakaszának 2. cikkelye: „A képviselők és a szenátorok ellen nyomozás folytatható, és büntetőjogi bíráskodás elé küldhetőek olyan cselekményekért, amelyeknek nincs közük a mandátumuk gyakorlásában leadott szavazataikhoz vagy kifejezett politikai véleményeikhez, de nem vethetőek alá motozásnak, nem vehetők őrizetbe vagy nem tartóztathatók le anélkül, hogy az érintett meghallgatását követően az a ház, amelynek a tagja, jóváhagyását adta volna.” Tehát rábólintás nélkül nem lehet bilincses sétákat tetetni velük a nép tapsa közepette. Ennyi.
Most is fülembe csengenek Frunda Györgynek az alkotmány tárgyalásakor mondott szavai, hogy azért van szükség ilyesféle mentelemre, hogy jogszolgálati túlkapással, mondvacsinált okokból ne lehessen a megválasztott testületet „mesterségesen” lecserélni. És ne fordulhasson elő olyasmi, mint ami legutóbb Toni Greblă volt alkotmánybíróval megesett, hogy megbilincselése, börtönbe vetése, meghurcoltatása és leváltása, karrierjének kerékbetörése után a törvényszék kimondja: semmi sem igaz abból, amit az ügyészek a fejére mondtak. A hágai ítélet után biztosan fizetni fogunk ezért, mint amiképpen le kell majd perkálnunk a pénzt a törvényszék által meghurcolt, de perüket nyert vámosoknak is, akikről kiderült, hogy a Macovei-banda a korrupcióellenes harcot akarta bizonygatni velük az EU nagyjai előtt…
Folyik tehát Romániában a hazugok harca. De hogy ebbe a külföld is belemászik, az nem éppen tisztességes, főleg azért, mert ők sem lapozták át az alkotmányt. Nem értem, hogy a román parlament egy-egy hibás vagy nem hibás lépésére mi jogon horkannak fel szinte azonnal bizonyos nagykövetek. Mint amiképpen legutóbb az egyesült államokbeli, a nagy-britanniai és hollandiai ejnye-bejnyézte le a román szenátus döntését. Bezzeg a székelyek autonómiaigényére nem voltak ilyen érzékenyek. És nem fura, hogy Romániában törvény előtt a Microsoft-ügy… egyetlen microsoftos nélkül?
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A magyarba rúgni napiparancs
Aki egyszer a magyarba rúgott, mintha kedvet kapna... Ez Ady Endre.
Nos, kevés olyan ország van Európában, amelyik nem rúgott bele a magyarba. Újabb időkben Ausztria mintha újabb és újabb kedvet kapna – vagy globális parancsot – a rugdalózásra. Egészen kezdő történészek és mai gyorstalpaló politológusok figyelmét esetleg fel tudjuk hívni, hogy a mai lappangó, fű alatti parancsolatok éppen abból a nyugati forrásból jönnek, amelyek egyszerűen letörölték a történelem színpadáról 1914 és 1920 között a szépecskén fejlődgető Osztrák-Magyar Monarchiát.
Nemrég a bécsi Wiener Burgtheater a Magyar Nemzeti Színházban, Budapesten vendégszerepelt. A házigazda és a vendég közötti egyezséget az előadás utáni közönségtalálkozóra a bécsi társulat felrúgta, és igazgatói parancsra fölolvasott egy politikai jegyzéket, mely pocskondiázta a mostani magyar nemzeti kormány politikáját, kulturális eszmeiségét; hiányolta a demokráciát, a szabadságot. El tudjuk képzelni, mennyire elhűlt közönség hallgatta mindezt egy színművész szájából. Aki nem is mellesleg vendég volt amott.
Dr. (jogász) Eva Maria Barki Karin Bergmann igazgatóasszonynak küldött levelét most olvashattam, kiragadok abból. „Az Ön elődje, Matthias Hermann által megkezdett magyarellenes akciók (...) az Ön vezetése alatt nyilvánvalóan folytatódnak... A kormányellenes pamflet felolvasásakor a megdöbbent közönség nem tudott szóhoz jutni...”
Most innen, Székelyföldről szalad a képzeletünk Pestre, a Nemzeti Színházba: miért nem állt fel azonnal a megdöbbent közönség, és ment volna ki a szabadba? Azért, mert jól nevelt volt. Mert gyáva volt. Mert a bécsi Habsburgok, majd Moszkva, majd az SZDSZ máig úgy nevelte, hogy…
Így nevelte, hogy maradjon ülve ám, s a köpdöső vendéget, az idegent ne vágja ki a házából, ne álljon föl sosem a maga lábára, akkor sem, ha egy megtapsolt és keményen megfizetett színész a képébe vágja megalázott voltát. Nem feledjük talán, hogy Ausztria teljes mellbedobással hurrázott Hitlernek 1938-ban, mellé állt önként, begyűjtötte a zsidóit, és kiküldte őket valahová. És mégis, mégis ama lappangó parancsolatosztogatók Magyarországot, az Orbán-kormányt fasisztázzák máig, az Európai Unióban, a bizottságokban, és íme, a színházaikban is, otthon! Mert egyszer mindenki rúgni akar a magyarba Bukaresttől Strasbourgig.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely),

Nekurátok évszázada
Nagybátyám mesélte valaha, hogy az első világégést követő impériumváltozást követően „nekurátként”, tisztátlan lélekként bolyongott Erdélyben egy bizottság román nevet adni azoknak a településeknek is, ahol egy fia román soha nem élt. Hirtelen megjelentek, aztán éppoly hirtelen eltűntek, de látszott rajtuk a szándék: románosítani akarnak mindent!
Amikor hivatalosan is közölték az új neveket, mindenki láthatta, hogy – említsünk néhány példát – a Temesvár közeli, Szapáry grófról elnevezett Szapáryfalvából, nem tudni miért, az angolna jelentésű Țipari, a bihari Éradonyból Eriu-Adoni, a Maros megyei Dicsőszentmártonból Târnăveni, Kézdivásárhelyből Târgu Secuiesc, a Segesvár közeli Héjjasfalvából, bizarr társítással, Vânători lett... De az elmúlt száz év alatt az élet minden területén, iskolákban, temetőkben, egyetemen, hivatalokban, városokban, falvakon egyaránt igencsak átkereszteltek a nekurátok. Mert már kezdettől fogva nem az egymás melletti békés lét volt a céljuk, sőt még nem is nemzetiségek – főleg a magyarok – legyőzése, hanem az eltiprása, megsemmisítése, mindenhonnan való kitörlése, elűzése. S ezt tették és teszik, hol nagyobb rössel, hol meg a nemzetközi helyzet kényszerítette visszafogott lendülettel, mind a mai napig...
Nagyváradon a napokban hidakat neveznek el, hogy ne kelljen a város főterére a városalapító Szent László szobrát állítaniuk: beleegyeztek, hogy a központi híd a nagy király nevét viselje. De a többit Daciának, Decebálnak, Ovid Densușianunak, I. Károlynak és Constantin Prezan marsallnak fogják hívni, bár ezeknek semmi közük nincs a Körös-parti városhoz. Marosvásárhelyen a magyar utcanévtáblák bántják a román elöljárók szemét. De Erdély-szerte az elmúlt száz esztendőben nem volt olyan év, hogy ne radírozták volna le tömegével azt, ami magyar, s a helyettük adott új nevek mellé ne találtak volna ki hazug történeteket.
Így aztán bármennyire magyarázza a Velencei Bizottságnak a román külügyminiszter, Bogdan Aurescu, hogy a kisebbségi jogok megadását illetően a romániai a legjobb modell, amíg minden eszközzel országnak-világnak azt akarják bizonyítani, hogy Erdőelvén mindig csak románok éltek, és a magyarok jövevényekként húzzák meg magukat, addig ez a szövegelés egy fabatkát sem ér. Mert ördögien nekurátos.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A nemzetváltás elmarad
Bár Klaus Johannis uralomra lépésével várható volt, de ilyen széles körű és alattomos terjesztése aligha volt előrelátható. Mind több helyről és mind gyakrabban hallom, hogy mindenki, aki román állampolgár, az román, legfeljebb a származása más, s az anyanyelve nem a többségié. Egyelőre. Tehát át szeretnék változtatni az etnikai nemzetet állampolgári nemzetté. Még akkor is, ha a „zöld románok” háborognak ezért, mert szerintük csak a dák és római ősöktől származó ortodox vallásúak tekinthetők velük egyenrangúaknak.
A „demokratikusabbnak” mondható többségiek azonban, akik ugyancsak Nagy–Romániáról és a homogén nemzetről álmodoznak, igencsak egyetértenek a gondolattal, s ebben nem csak egyes hazai kisebbségiek részéről, hanem anyaországunkból is támogatókra találnak, mondván, ha már a történelem országot váltatott velünk, váltsunk nemzetet is. És sorolják a példákat.
Igen ám, de azt nem teszik hozzá, hogy a hosszú évszázadokon keresztül erőszakkal franciásított Korzika ma már függetlenedni akar, a bretonok is téregetnek vissza őseikhez, a keletről nyugatra tolt Lengyelország – bár németjeit kikergette – fél, hogy a germánok egyszer csak visszakérik azt, ami az övék volt. Az USA-ban pedig mindenki amerikai, hiszen ezen a kontinensen él, de mindenki jövevény valahol, s gyakran felemlegetik eredeti származását... Arról pedig nagy csend van, hogy sem a katalánok, sem a baszkok nem akarnak spanyolok lenni, sem az írek, skótok angolok, sőt, még Nagy-Britanniához tartozni is kényelmetlen számukra; a dél-tiroliak nem mondják magukat olaszoknak, hogy csak gyorsan néhány példát említsek.
A magyarok esetében az első világégés után egy határain belül élő állampolgári nemzetet szórtak sokfelé. Nem ezreket, hanem milliókat. Így most, a nem is olyan régen még egységes nemzet, egy kegyetlen döntés értelmében most több országban él. Nagy részük sosem akart és akar más nemzethez tartozni, még ha ez „csak” állampolgári lenne is. Ők felvidéki, vajdasági, kárpátaljai vagy erdélyi magyarok. És anyanyelvüket, identitásukat nagyon nehéz körülmények között is megtartották, erről lemondani nem akarnak, és minden csalafintaság, sőt, olykor erőszak ellenére, nem is fognak. Főleg, mert ma már az erdélyi románok is látják: a nagy nemzet nevében kifosztották őket. Ma már ők is inkább erdélyiek.
Román Győző
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Elrománosított „ősi” román föld
A történész Lucian Boia a többségiek közül talán elsőnek mondta ki legutóbbi tanulmányában, hogy a nagynemzetiek által emlegetett „ősi román földet” az utóbbi közzel 100 évben románosították el. Eredetileg nem volt sem ősi, sem román. Pontosabban a románok mellett nagy számban lakták más nemzetek is, sokszor többségben. Bukovinában például még 1910-ben is a rutének voltak többen, de majdnem negyede a lakosságnak német volt. Besszarábiában 1897-ben még a felét sem tették ki a moldovánok, nagy számban ukránok, zsidók és oroszok éltek, Dobrodzsában csak imitt-amott leltél egy-egy románt a török, tatár, orosz vagy bolgár mellett, sőt még Munténiában és Olténiában sem laktak kizárólag románok.
Erdélyről ne is beszéljünk. 1918-ban Kolozsvár 60 808 lakosából csak 7562 volt román, Marosvásárhelyen alig 1717-en laktak, Nagyváradon 3604-en, Nagyszebenben pedig, ahol az ortodox mitropolita székelt, 8824 román élt. Még Bukarestbe is nagyon sok idegen költözött, mert a románoknak semmi kedvük nem volt a szakmához, műhelyekhez, gyárakhoz, de a tanuláshoz sem. Nagy emberei közül Cantacuzino, Rosetti, I. L. Caragiale, Vasile Alecsandri görög származásúak voltak, a történész A. D. Xenopol zsidó-görög keverék, az építész Ion Mincu szerb, a mérnök Anghel Saligny francia apa és lengyel anya gyereke... 1918 után erre, a mai Ukrajnához nagyon hasonlító, a győztes nagyhatalmak által összetákolt országra mondták ki, hogy nemzetállam, s kezdték meg a kisebbségbe került népcsoportok elrománosítását hazugsággal, erőszakkal, ígérgetésekkel, majd ezek be nem tartásával.
A román iskolareform kidolgozója, Spiru Haret már Erdély annektálása előtt fel volt háborodva, hogy a Regátban élő rutének, bolgárok és magyarok, akiken a csángókat értette, nem románul tanulnak. A görög katolikus románokat is idegennek tartották (ezt a felekezetet fel is számolták), és 1909-ig a királyságban nem is engedtek ilyen templomot építeni. És erre még rájött a legendákból összetákolt történelem, a be- és áttelepítések, az erdélyiek teljes elnyomása. Bukarest, bármelyik rezsim alatt, minden eszközzel csak románosított tovább, és hordtak el mindent a náluk gazdagabb, csatolt területekről. És teszik ezt mind a mai napig. Hát ezt megünnepelni, megünnepeltetni elég nehéz lesz…
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A zöld szörnyeteg
Van annak tucatnyi esztendeje, hogy Frunda György a román parlamentben felhívta a figyelmet a legionáriusok létezésére, ténykedésére, hiszen tele az ország az általuk kiadott könyvekkel, folyóiratokkal, sőt, Bukarest utcáin is menetelnek. Már akkor hallottam, nem kell őket bolygatni, mert… felfigyel rájuk a közpolgár is, és akkor megerősödhetnek (?). A bukaresti Griviței út egyik épületén ma is ott lobog a duplakeresztes zöld zászló, sőt, hatalmas felirat hirdeti a világnak, hogy itt van Mihály arkangyal légióinak legvéresebb történettel rendelkező fészke, a Vasgárda. Ráadásul az épületben dokumentációs központ is működik, hogy az ifjúság is megismerkedhessen a „dicső” múlttal.
Végül a törvényhozás két háza elfogadott egy törvénymódosítást, amellyel betiltották a legionárius és vasgárdista jelképek használatát, kimondták az általuk terjesztett eszmék fasiszta jellegét. Kényszer alatt tették ezt, hiszen több külföldi intézmény, egyesület, neves személyiség – többek között Elie Wiesel – figyelmeztetett arra, hogy egy sor szervezet átvette a legionáriusok ideológiáját. Mindezek ellenére a Vasgárda tovább menetel.
Miközben a hatóságok a székely zászlót üldözték, a legionáriusok zászlaja mindvégig ki volt tűzve, a vasgárdistákat az egészségük felől sem kérdezték. Sőt, az interneten ma is ott a blogjuk, amelyben arról értekeznek, hogy a két világégés közötti román értelmiség krémjét –Mircea Eliadet, Emil Ciorant, Constantin Noicat, Nae Ionescut, Ernest Berneat stb. – ítélik-e el ezzel a jogszabállyal. Jó balkáni szokás szerint nemigen beszéltek, írtak sem a történészek, sem pedig a román kultúra jelesei nagyjaiknak fasiszta ténykedéséről, szerepéről.
Sajnos, a fasiszta színezetű nacionalizmus még mindig mindennapi valóság Romániában. A zöld szörnyeteg csak a megfelelő pillanatra vár, hogy megint felüsse fejét. És éltetik az ország élén lévő, nagynemzeti álmokat kergetők hon­atyák, országnagyok és újság­írók, a kisebbséget folyamatosan elnyomni akaró politikusok, a nemzeti érdek jelszó alatt ténykedő, de lényegében a központi hatalmat erősíteni óhajtó vezetők is. Olykor nem értik, még a törvény ellenére sem, hogy mi a baj a Vasgárdával. No meg az Új Jobboldallal. Elvégre lényegében ugyanazt akarják, mint ők.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nagyapák angyalbőrben?
Ebben az országban már Románia megalakítása óta minden suttyomban történik. Mi, magyarok csak 1918 óta észleljük a saját bőrünkön ezt, akkor ugyanis nem népszavazással döntötték el Erdély hovatartozását, hanem csak a románok részvételével megtartott népgyűlésen. De azóta sem kérdezik meg a polgárokat, amikor mindenkit érintő lépések megtételére készülnek.
Azt sem firtatták például, hogy egyetértenek-e vagy sem a deveselui amerikai bázis létrehozásával. Sőt, amióta több amerikai politikus és NATO-vezér errefelé járva kimondta, ők segítenek, de leginkább a románoknak kell megvédeniük az országot, honatyáink és országnagyjaink s főleg az államelnök mellett a hadügyeket irányító Mircea Dușa, de a gatyatábornok Gabriel Oprea is erőltetni kezdte a sorkatonaság visszaállítását – alig tíz évvel az eltörlése után. Amolyan valahai néphadsereg felállításáról álmodoznak, s amíg ez nem lehetséges, az önkéntes tartalékosságot szeretnék bevezetni. Egyelőre csak az tartja vissza őket, hogy ez nem kis összegbe kerülne, és kaszárnya meg felszerelés sincs kellő mennyiségben.
Mint tudott, ma a román hadsereg létszáma a 100 ezer főt sem éri el, a valahainak alig egynegyede. A hadügyérek szerint az ukrán és a transznisztriai események, na meg a geopolitikai helyzet követeli meg a nagyobb harci készenlétet. Sőt, háború esetén mozgósítanák még a nagyapákat, nagyanyákat is, hiszen többek szerint a nyugdíjkorhatárig kellene emelni a fegyverbehívás korát.
Egy bizonyos, nem békére, hanem háborúra készül az ország. És mivel nagyon sokan már külföldön élnek, nehezen gyűjthető be a hadra fogható sereg. Arról hallgatnak, hogy akárcsak most Ukrajnában, a NATO ad fegyvereket ugyan, de ágyútölteléknek kell az angyalbőrbe bújtatott sokaság. Egyelőre az sem világos, hogy milyen érdekekért kell, kellene majd lövöldözni.
Ahogy érzem, sem a külföldi nagyvállalkozások megvédelmezése, sem a hatalmas jövedelmű politikusok megóvása nincs ínyére a népnek. Az pedig külön érdekessége lesz majd az akciónak, hogy miként magyarázzák meg a hazaszeretetet a másodrendű polgárokként kezelt erdélyi magyaroknak. Főleg a hatvan felé közeledő Pista bácsinak és Mári néninek, hiszen háború esetén hadba hívhatók. Ha még éppen Romániában lesznek…
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A visszakönyörgött nacionalizmus
A bukaresti Egyetem téren sok mindent hallhatott az ember, ezernyi véleményt, ötletet. Egy követelésben azonban szinte mindannyian egyetértettek: Romániát vissza kell venni a jelenlegi hatalomtól. Csakhogy mindenki azt ért ez alatt, amit akar. Nagyon sokan azt sérelmezték, hogy a jó öreg román nacionalizmus lanyhult, a többségi nagynemzeti érzelmet visszaszorították; ezt kellene újraindítani.
Ezt pedig nem csak a jelenlévő Új Jobboldal tagjai állították, hanem – meglepetésre – nagyon sok fiatal is. Szinte csüggnek a fasisztoid elveket való színész-rendező, Dan Puric ajkain, áhítattal hallgatva szavait. Ez pedig a legsötétebb ortodox nacionalizmusból eredő fasizmust élteti. Szerinte a legionáriusok törvény általi betiltása (ennek ellenére székházukon leng a duplakeresztes zöld zászló, és szerepének nem kis hányadát átvette a törvényszék által nemrég elismert Új Jobboldal) – románellenes lépés volt, és megkérdőjelez minden másságot. Olyan emberről van szó, akiről még Andrei Pleșu is azt írta: „Puric úr a nemzet egyféle önkényes legendásítását bátorítja, amelyből az derül ki, hogy a népünk a tökéletességet érinti. Egyedüliek, az egész világon üldözöttek, a legigazibb keresztények, a földkerekség reménységei, a faj kiválóságai vagyunk.” És ezt a színészt javasolta „a tér” – többek között – miniszterelnöknek.
A nagynemzeti álmok visszaszorításáért való zokogást nem értem, hiszen az elmúlt száz esztendőben nem volt olyan kormány, amely ezekről lemondott volna. Olyannyira, hogy az egységes nemzetállam kifejezés ki sem kerülhetett az alkotmányból. Ami fájhat, az hogy az állam élén egy német – Klaus Johannis – áll, a hírszerzőket ugyancsak német – Eduard Hellvig – vezeti, a legnépszerűbb emberek egyike, pedig – Raed Arafat – egy palesztin arab. „A mi románjaink hol vannak?” – kérdezte egyikük.
Érződik a levegőben, hogy elég egy kis szikra, s a túlzott nemzetieskedés hatalmas lépésekkel újból fellángol. Sokan csak a megfelelő pillanatra várnak. Borítékolni lehet, hogy egyelőre a hatalom közelébe sem kerülnek, mert olyanok a nemzetközi körülmények, de hogy holnap mi lesz, az nem tudott. Ők erre a holnapra készülnek. Erre oda nem figyelni hiba lenne.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

A sunyi nacionalizmus
Mostanában román értelmiségi körökben a sunyi nacionalizmus divatja járja. Mivel tudják, hogy a túlzott nemzetieskedést a világ civilizáltabb felén nem díjazzák, a többség nem meri hangosan vállalni, hogy nagynemzeti álmokat kerget, ezt ráhagyná néhány ultrára, a melldöngető üvöltőkre. A sunyik legtöbbször csak némán drukkolnak, és néha elengednek egy-egy náci lózungot. Mert vörös posztó előttük is minden, ami arra emlékeztet, hogy Erdély 1918 előtt Magyarországhoz tartozott, és itt annyi értéket teremtettek, hogy az évszázados kizsákmányolása ellenére még mindig maradt belőle. Ezt ma tagadni botorság. Sokan nem is teszik, hanem azt mondják, mi értelme ezt felemlegetni.
A napokban több, úgymond „magyarszerető” személyiség is azt feszegette, miért kell a gyulafehérvári nyilatkozatot előszedni, és azt idézve követelni az autonómiát. Pedig egyszerű: szinte nincs olyan román történelemkönyv, amelyben ne lenne benne, hogy a Gyulafehérváron kinyilvánított népakarat döntött Erdélynek Romániához csatolásáról. Persze, arról nem akarnak tudni, hogy ugyanaz a népakarat azt is kimondta: „Az együtt élő népek számára teljes nemzeti szabadság. Minden egyes nép a saját nyelvén, a saját kebeléből származó egyének révén oktat, igazgat, és ítélkezik, és minden egyes nép az országos törvényhozó testületekben és a kormányzásban az őt alkotó személyek számával arányosan kap képviseleti jogot.” Az elmúlt szinte száz év alatt ezt minden román hatalom elfelejtette, mintha országalapító szövegük e része nem létezne.
E sunyi nacionalizmusnak köszönhetően éppen Erdély annektálásának napját szavazták meg az ország nemzeti ünnepének, hogy megmutassák a magyaroknak: ki itt az úr. Manapság nagy igyekezettel készülnek az egyesülés 100. évfordulójára, a kiáltványból passzusokat kihagyni a múlt megcsorbítását, ősapáik óhajának figyelmen kívül hagyását jelentené. Itt az ideje tehát, hogy a nacionalizmus helyett az együttélésbe bízzanak, és végre betartsák a Nagyromániát létrehozó akkori ígéreteiket.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Pártvezérek farokkal
Államelnökünk végre, nagy csendben hazasompolygott, Ez onnan tudható, hogy aláírta az első keze ügyében lévő törvényt, amely arról szól, hogy a pártfejeseknek és különféle felső vezetőknek védőkíséret – köznyelven farok – jár. Ezt még a megboldogult szoc-dem kormány javasolta, segíteni akarván a vele szövetkező gatyatábornokon, bizonyos Gabriel Opreán, aki éppen akkor tilosban járt a sleppjével. Azóta már rég nem Oprea barátai regnálnak, de a törvénytervezet-javaslat ment tovább, a parlament megszavazta, Johannis meg aláírta. Így aztán nem csak a pártfejesek jövedelmei nőttek óriásira, hanem szirénázó kíséret is kijár nekik. Széles utak és autósztrádák építése helyett egyszerűbb az adófizető pénzén hatalmas szirénázással félreseperni az éppen a nagyok útját keresztező egyszerű polgárt.
Nehogy valaki azt gondolja, hogy a valahai kommunista vámtiszt, most népi liberális Vasile Blagát, a politikailag is habkönnyű társát, Alina Gorghiut, a rácstól reszkető, nullaértékű Liviu Dragneát, a poros ötletekkel előjövő Valeriu Zgoneát, a sok csillagú, de nacionalista szónoklatain kívül semmit fel nem mutató Gabriel Opreát vagy a mi Hunorunkat bárki is az örök vadászmezőkre akarná küldeni. Arra azonban jó lesz az állandó farok, hogy a hírszerzők első kézből kapjanak jelentést, hogy a fentiek merre járnak, mit matatnak.
És amíg honatyáink, országnagyjaink szépen szórják a közpénzt a maguk zsebébe, a legfontosabb pénzőrző, Mugur Isărescu egy kukkot nem mond arról, hogy nincs erre summa, és meginog az ország gazdasága emiatt. Pedig az év elején még azért jajongott, hogy nem lehet egyszerre adót csökkenteni és átlagbért emelni, mert ez „a gazdaságra halálos lehet”. Az, hogy három millió ember az éhhalál szélén áll, nem érdekli. Ilyen kalmárgondolkodás hallatán, amit megspékel a Nemzetközi Pénzügyi Alap napokban errefelé járó képviselőjének nadrágszíj-szorításra való biztatása, az öreg autógyáros, Henry Ford mondása jut eszembe: „Ha az emberek igazán ismernék az eljárást, mely révén a pénzt létrehozzák, a rendszer nem tartana ki 24 óránál tovább!”
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Taláros ügynökök
Mikor már a román igazságszolgáltatásban annyi titkos ügynök lett, mint a hargitai tájban a varjú, megunták a törvényszéki bírák, hogy senki nem cselekszik e törvénysértés megszüntetéséért. Levelet írtak – annál is inkább, mert nemcsak ők, hanem az ex-államelnök, de több honatya is jelezte az ügynökdömpinget – a Legfelsőbb Védelmi Tanácsnak, mondaná el a véleményét a jogszabálysértésről, vannak-e vagy nincsenek titkos ügynökök a bíróságok, törvényszékek háza táján. Botorság volt ilyent kérni, mert Klaus Johannis államfő a hírszerzőket bízta meg ennek ellenőrzésével, éppen azokat, akik teleszórták az országot titkos és kevésbé titkos ágensekkel. Persze, hogy azt válaszolták: nyomukat sem látták ilyennek, hiszen az alkotmány tiltja ezt.
Persze, ami titkos, az titkos. Biztosra vehető, senki nem lép elő, hogy ő nem akar már se titkos, se ügynök lenni, de az őt megbízók sem fognak róla semmit mondani. Igaz, volt rá eset, hogy egy sajtós megháborodott, s bevallotta, őt nem tévéadást igazgatni tették oda, hanem fülelni, de az ilyen ritka, mint a fehér holló. A sasszem brigád akkor is tiltakozott, hogy nincs füles a szerkesztőségek körül. Azóta tudjuk, hogy volt és van.
A parlament államvédelmi bizottságának kellene ellenőriznie az alkotmány, illetve az idevágó törvény betartását, de ezek megfélemlített emberek, egyiknek-másiknak vaj is van a fején, így aztán nem ők kontrollálnak, hanem éppen őket láthatni a nagyító alatt. A hírszerzőket pedig, de az ügyészséget sem ügyeli senki.
Köztudott, hogy a valahai szekusok jelentős hányadával a diktatúrában elvégeztették a jogot, amikor pedig el kellett hagyniuk az intézményt, jelentős részük az igazságügy felé vette útját. Az ügynök azonban ügynök marad mindhalálig. Innen a hírszerzés és igazságszolgáltatás közötti nagy barátság, szoros együttműködés. Persze, amint mondják, mindezt az ország érdekében teszik.
Csakhogy az ügynököknek az igazságszolgáltatásba való beszivárgása nagyon veszélyes, nemcsak a demokráciára, hanem a jogállamra nézve is, hiszen így az illető nem a törvényt szolgálja, hanem a hírszerzőket. Ennek érdekei, parancsa szerint cselekszik. Mint a diktatúrában. Hiába állítja az államelnök, márpedig titkos ügynökök a törvényszékek környékén nincsenek, ezt senki nem hiszi el neki. 
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kettős mérce
A Trianontól eltelt közel száz esztendő alatt megszoktuk, hogy Romániában mindent kettős mércével mérnek. Ami szabad a többséginek, nem szabad a kisebbséginek. Románia jelenlegi vezetői ugyanis nem akarják, hogy ebben az országban mi is otthon érezzük magunkat. Ezért átírnak mindent, históriát, eseményeket, átkeresztelik az utcákat, temetőket, megváltoztatják a nemzetiségi arányokat, és amikor csak tudják, zaklatják az erdélyi magyar embert. 
Itt van példának a zászlóügy. Senkinek nem szúr szemet például, hogy Jászvásáron minden ünnepkor lengetik a bölényfejes vörös lobogót. Ott lehet. S bár törvény tiltja, még mindig lobog a vasgárda székhelyén a duplakeresztes zöld zászló is. A hatalmon lévők titokban még drukkolnak is nekik, hiszen ugyanazokat a nagynemzeti álmokat melengetik. S nem egy sportversenyen hallottam egyfajta himnuszt, a krajovainak például Adrian Păunescu írta a szövegét. Ott énekelhetnek őrjöngve, mert – ahogy olvastam – ugyebár milyen szép a „jó értelemben vett” nacionalizmus.
Legutóbb pedig, egy úgynevezett jogállamban, megalakult a törvénynek ellentmondó, enyhén szólva is fasisztoid Egységes Románia Párt, s félkatonai szervezete, a nácikra emlékeztető Vlad Țepeș gárda, amely már induláskor fenyeget: hogyha a román állam nem védi meg a románságot, ők megteszik. Nagyon is jól tudjuk, mit jelent a párt elnöke, a letűnt Corneliu Vadim Tudor helyébe lépő Bogdan Diaconu számára a „megvédés”. 
És minderre egy tiltakozó hangocska sem hangzott el, sem az ügyészség, sem a hírszerzők részéről, a szocdemek Diaconut jó fiúnak tartják, az új liberálisok kissé bolondosnak. Az RMDSZ pedig a maga részéről nagyon engedékenyen csak ejnye-bejnyézik minderre. Pedig ha erdélyi magyar tenne, mondana ilyesmit, zengenének a tévéadók, tiltakoznának a pártok, a honatyák, működne az ügyészség.
Apropó, ügyészség. Időről időre már próbálgatják, meddig mehetnek el a nemzeti jogok visszavonásában, az erdélyi magyarság vezetőinek zargatásában, elítéltetésében. Amint látszik, nagyon sok megyei magyar vezért csak kitalált, be nem bizonyított vétséggel vádolnak, a pereknek pedig koncepciószaguk van. A cél az volt, hogy eltávolítsák őket tisztségeikből, s mindezt ellenállás nélkül megtették. 
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)