Összefogás a katolikus líceum ügyében
Ima a megfélemlítés ellen
"Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát" – szólalt meg Kilyén Ilka színművésznő hangján Reményik Sándor ma különösen időszerű költeménye, hisz veszélybe került az egy éve működő önálló magyar tannyelvű Római Katolikus Teológiai Líceum. A tanév közben a diákok, szülők és tanárok nyugalmát, lelkivilágát, biztonságát felkavaró intézkedés, amely során a korrupcióellenes ügyészség megvádolta dr. Tamási Zsolt-József iskolaigazgatót és a megyei főtanfelügyelőt, a közvetlenül érintettek mellett megdöbbentette az erdélyi, a romániai magyarság többségét is.
A történtekre a nyilatkozatok, állásfoglalások utáni első válasz a november 7-i közös esti ima volt az iskoláért a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János- plébániatemplomban, amelynek hajójában állóhely sem maradt üresen. Diákok, szülők, tanárok és a velük együtt érző résztvevők szorongtak a zsúfolásig megtelt templomhajóban.
Megmaradásunk záloga
– A történtek rádöbbentettek, hogy együvé tartozunk, felelősek vagyunk egymásért és a jövőért – szólt a jelenlevőkhöz Oláh Dénes főesperes, aki hangsúlyozta, hogy nem valakik ellen gyűlt össze a sok száz résztvevő, hanem gyermekeink, ifjúságunk, jövőnk megmaradásának zálogáért fordul a teremtő, gondviselő Istenhez, a római katolikus iskola és igazgatója ügyét hozva színe elé. Legyen világos mindenki számára, hogy senki jogos jussát nem akarjuk elvitatni, de értse meg már az egész világ, hogy a sajátunkról sem akarunk lemondani – hangsúlyozta. Emlékeztetett arra az örömre, amit a múlt év szeptemberében tartott tanévnyitó szentmisén átéltek, hogy 67 év után főnixmadárként föltámadt és szárnyait bontogatja Marosvásárhelyen is a magyar nyelvű katolikus oktatás. Alig egy év után rá kellett döbbenni, hogy vannak, akiket egyenesen zavar az újjáéledés, a bátor előretekintés, az olthatatlan keresztény optimizmus, az élni, éltetni, megmaradni és gazdagítani akarás, amit ma bűnként rónak föl. Dr. Tamási Zsoltot, aki rátermettséggel, szakmai hozzáértéssel, önfeláldozó hősiességgel, mély keresztény hittel küzdött az iskola elindulásáért, és irányítja a mögéje felzárkózó csapatot, megpróbálják félreállítani, lejáratni, megtörni, kiiktatni – mondta a főesperes, majd hozzátette, hogy ez a hatalom túlkapása, erőfitogtatása, amelynek a célja a megfélemlítés, amit régen ismerős módszerként lassan száz éve tapasztalunk.
A gyűlöletnek csak vesztesei vannak
A felsoroltak ellenére azt az üzenetet fogalmazta meg, hogy akik szeretettel viszonyulnak hozzánk, mi is jobban fogjuk szeretni azokat. Az egyetlen építő erő ugyanis a szeretet, a gyűlölet csak hátráltatja az épülést. A gyűlöletnek csak vesztesei, áldozatai vannak, a szeretetből mindenki nyer, gyarapszik – hangsúlyozta, majd Pál apostolnak a korintusiakhoz írt első levelének 13. fejezetét, A szeretet himnuszát olvasta fel.
Balla Imre segédlelkész Márton Áron püspök gondolataiból idézett az egymás mellett álló templom és iskola szerepének fontosságáról: valahányszor népünknek újra kellett kezdenie az életet, az új alap letételéhez a templomban gyűjtött erőt, az újjáépítést pedig az iskolában kezdte el és az iskola által hajtotta végre, ezért tartotta fenn azokat akár súlyos áldozatok árán is. Ezért követelte ki a mindenkori törvényhozó hatalomtól az iskolák jogainak tiszteletben tartását, és védte azokat körömszakadtáig a támadó törekvésekkel szemben. Úgy látta és tapasztalta, hogy életének legidőtállóbb erőssége a templom mellett az iskola.
Évszázadok lelki, szellemi, kulturális kincsei semmisültek meg az iskolák államosításával, s a maradék szellemi, lelki akarás, kimerítő erőfeszítés kevés eredményt hozott. Ezek a szavak vezették be az imádságot, amelyben az érintetteknek erős lelket, meggyőződéses kitartást, derűs, jobb életbe vetett reményt kért a gyülekezettel együtt.
Egy ilyen rendezvény után hinnünk kellene az ima erejében, s abban, hogy egy olyan kiváló eredményekkel induló iskolát, mint amilyen a Római Katolikus Teológiai Líceum, amelyért szülők és gyermekek százai, az ott tanító pedagógusok és a velük együtt érző erdélyi emberek aggódnak, nem lehet megsemmisíteni. Még akkor sem, ha ezt szándékos rosszindulattal előre eltervezték, magyar részről pedig besétáltunk a kelepcébe.
Elkeseredett, tanácstalan szülők
A megható imaest végén azonban elkeseredett, tanácstalan szülők várták, hogy az elöljárók, akik szép számban megjelentek a rendezvényen, megmagyarázzák nekik, hogyan történt, ki a felelős ezért, milyen intézkedéseket tesznek az iskola jogállásának a törvényesítéséért, mivel nyugtathatják meg gyermekeiket, mire számíthatnak, mire készüljenek fel. Elvárásuk ellenére a közvetlen kapcsolatfelvétel hétfőn este sajnos elmaradt. Reménykedjünk abban, hogy a szombatra tervezett nagygyűlésen vagy egy korábbi alkalommal a pontos helyzetkép és a lehetőségek ismertetésére is sort kerítenek.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

26 év után ismét könyves tüntetés lesz Marosvásárhelyen
Zászlók és pártszimbólumok nélküli, méltóságteljes tüntetésre hívja a katolikus egyház mindazokat, akik számára fontos az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) célkeresztjébe került magyar iskola megmentése – számol be Szucher Ervin a szekelyhon.ro-n.
A szervezők szombaton 15 órára a Vár sétány kockakövezett részére várják a résztvevőket. Az egyház által szervezett tiltakozó megmozduláson beszédekre, imára és énekre lehet számítani – jelentette be szerdán délelőtt Oláh Dénes, a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János Egyházközség plébánosa, a Maros-Küküllő egyházkerület főesperese. A szervezők több száz példányban készülnek kiosztani Reményik Sándor Templom és iskola című versét, amelynek – mint fogalmaztak – ma is minden egyes sora érvényes. „Arra kérem a résztvevőket, ne hozzanak semmiféle zászlót, pártszimbólumot, csak a komolyságukat, lelkesedésüket és imájukat” – hangsúlyozta Oláh Dénes, aki szerint méltóságteljesen kell felmutatnunk akaratunkat.
A tervek szerint a várfal mellől a tömeg a Római Katolikus Teológiai Gimnázium elé vonulna, ahol a szervezők jelképesen átadnának a tanintézmény illetékeseinek egy könyvet. Novák Zoltán, az RMDSZ szenátorjelöltje arra hívja fel a jelenlévőket, hogy ők maguk is hozzanak egy-egy könyvet, amit majd az iskolának ajándékozhatnak. A politikus kifejtette: az RMDSZ teljes mellszélességgel kiáll az iskola ügye és a meghurcolt igazgató mellett. „Egy jogász csapat vizsgálja az ügyet, és készen áll segíteni. Félreértés ne essék, mi nem kívánjuk befolyásolni a vizsgálószervek munkáját, bízunk az igazságban” – nyomatékosította a jelenleg városi tanácsosi tisztséget betöltő Novák – írja a szekelyhon.ro. Az iskola megmentésével kapcsolatban Facebook-oldalt, a tüntetéssel pedig Facebook-eseménythoztak létre.
Erdély.ma

Tiltakozó nagygyűlés a marosvásárhelyi római katolikus iskoláért
A Vár sétányra várják a résztvevőket
Nem az egymásra mutogatás, a vádaskodás, hanem az összefogás idejét éljük, annak biztos tudatában, hogy a marosvásárhelyi magyarságnak, a marosvásárhelyi katolikus közösségnek joga van ahhoz, hogy azok a katolikus teológiai osztályok, amelyeket egy másik iskola keretében hagytak jóvá, önálló iskolává kiegészülve 400 diákkal és 50 pedagógussal abban az épületben működjenek, amit a múlt század elején erre a célra építettek. Ezt a jogunkat egy magát demokratikusnak tartott országban alattomos feljelentés nyomán megfogalmazott hangzatos vádakkal sem vehetik el tőlünk.
A Keresztelő Szent János-plébániatemplomban tartott imaest után a Római Katolikus Státus Alapítvány november 12-én, szombaton délután 3 órától tiltakozó nagygyűlést szervez Marosvásárhelyen a Vár sétányon, a vár bejárata melletti játszótér helyén kialakított parkolóban. Holló László, a Státus Alapítvány ügyvezető igazgatója nevében a bejelentést Oláh Dénes, a Keresztelő Szent János Egyházközség plébánosa, a Maros-Küküllő Egyházkerület főesperese tette tegnap délelőtt a marosvásárhelyi Deus Providebit Házban néhai Márton Áron püspök szobra előtt. A sajtótájékoztatón elhangzott, hogy dr. Jakubinyi György érsek, a Státus elnöke engedélyt adott az utcára vonulás megszervezésére, s az ezzel kapcsolatos teendőkkel dr. Holló Lászlót, a Státus igazgatótanácsának az elnökét bízta meg.
Ismertette továbbá, hogy a tiltakozó nagygyűlés szombaton délután 3 órakor kezdődik, beszédek, ima és énekek hangzanak el, majd a jelenlevők együtt mondják el Reményik Sándor Templom és iskola című versét, amit több száz példányban kiosztanak. Ezután rendezett sorokban átmennek az iskola elé, amelynek egy könyvet adományoznak, mert hisznek a jövőjében. Ezért arra kérik a résztvevőket, hogy aki teheti, vigyen magával egy könyvet, továbbá fegyelmezetten, békésen tiltakozzanak, zászlók, pártszimbólumok vagy a rendőrség által fehér fegyvernek minősíthető eszközök nélkül.
A sajtótájékoztatón Novák Csaba Zoltán városi tanácsos néhai Márton Áron püspöknek a titkosszolgálat irattárában megőrzött szavait idézte arról, hogy a Kárpát-medencében akkor maradhat meg a magyarság, ha okos, jól felkészült fiatalokat küld a munka mezejére. Ez nagyon aktuális ma Marosvásárhelyen, ahol a jövő nemzedék felkészülését biztosító magyar nyelvű oktatásnak egy intézménye került veszélybe. Az RMDSZ kiáll a római katolikus egyház, a Státus, a római katolikus líceum ügye mellett. Szakértői csoport vizsgálja az ügy minden jogi részletét, a szervezet pedig felajánlotta a jogi képviseletet és az azzal kapcsolatos költségek fedezését az ügyben érintett valamennyi személynek – hangsúlyozta marosvásárhelyiként, római katolikusként, szülőként, tanárként és az érdekvédelmi szervezet képviselőjeként.
– Elmondhatom a marosvásárhelyieknek, hogy a teljes erdélyi magyarság mellettünk van, mindenfele szimpátiatüntetésekre készülnek – tette hozzá. Továbbá azt is, hogy támogatásáról biztosítja a szülőket és a pedagógusokat, akiket kitartásra kér addig, amíg tisztázódnak az iskolával kapcsolatos vádak.
– Méltóságteljesen mutassuk meg, hogy nagyon komolyan kiállunk az iskola működésének szükségessége mellett, és továbbra is fenntartjuk dr. Tamási Zsolt József ártatlanságát – hangsúlyozta Oláh Dénes, hozzátéve, hogy várnak minden jóakaratú, jó szándékú embert, aki számára fontos a magyar nyelvű oktatás.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Sepsiszentgyörgyön is tüntettek a marosvásárhelyi iskoláért
MTI - Könyvet szorongatva mintegy ezren gyűltek össze Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégium épülete előtt, erősítve a tiltakozó megmozduláson felszólalók üzenetét: Nem hagyjuk az iskolát! A marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium, de minden erdélyi magyar iskola védelmére Sepsiszentgyörgyön a belvárosi katolikus plébánia kezdeményezte az utcai megmozdulást, melyhez minden magyar történelmi egyház csatlakozott, sőt a magyar pártok is közösen mozgósítottak.
„Mélységes megdöbbenéssel, de hívő reménységgel állok ma itt, amikor újra utcára kényszerült a jogait kérő, élni akaró erdélyi magyar kisebbség” – mondta Szabó Lajos esperes-kanonok. Beszédét arra építette, hogy amit az ember elront, Isten helyrehozhatja. Nem valaki ellen harcolunk, másét nem igényeljük, jogos tulajdonunkhoz ragaszkodunk, mondta az esperes.
Antal Árpád polgármester felidézte az 1990-es könyves, gyertyás tüntetéseket, hogy már akkor tudták, ha lesz önálló magyar oktatási rendszer, akkor lesz jövő. „Aki iskoláinkat támadja, azt üzeni, nem akar az erdélyi magyarságnak jövőt ebben az országban” – fogalmazta meg az elöljáró. Hangsúlyozta az összefogás fontosságát és kifejtette, „az erdélyi magyarság olyan, mint az emberi test, Kolozsvár a feje, Székelyföld a stabil lába, a Partium és a Bánság a kezei, a szórvány a szíve. Akkor tudunk teljes életet élni, ha mindenki jól van, ha egymásra odafigyelünk.”
Emlékeztetett, hogy amikor Bukarestben úgy érezték, Székelyföld megerősödött, elkezdték a Mikó- ügyet, amikor Kolozsvárnak olyan magyar vezetője lett, hogy a kolozsvári magyarok kihúzhatták magukat az általuk épített városban, akkor odacsaptak, amikor a marosvásárhelyi magyarok kiheverték a fekete márciust, és intézményrendszert kezdtek kiépíteni, elkezdődött a római katolikus gimnázium ügye. „Kell érezzék Bukarestben, hogy ha szükséges, megmozgatjuk az országot, nem engedjük, hogy megfélemlítsék közösségünket, ellehetetlenítsék gyermekeink oktatását” – mondta Antal Árpád.
A megmozduláson Pap Attila református lelkész, Kovács István unitárius esperes és Zelenák József evangélikus esperes hirdettek igét és mondtak áldást. Az erdélyi magyar történelmi egyházak kiáltványát Dávid György plébános olvasta fel. A tiltakozáson a sepsiszentgyörgyi egyesített kórusok léptek fel, énekelt Szabó Fruzsina, valamint a Székely Mikó, a Mikes Kelemen és a Plugor Sándor iskolák diákjai Reményik Sándor Templom és iskola című versét sajátos értelmezésben, tömegkiáltványként mondták, sikoltották. A résztvevők a tüntetésre vitt könyveket az iskolák könyvtárainak adományozták.
Több városban kiálltak a vásárhelyiek mellett
Sepsiszentgyörgy mellett több erdélyi városban, Kolozsváron, Csíkszeredában és Szatmárnémetiben is tüntettek szombaton délután a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium és a magyar nyelvű egyházi iskolák védelmében – tudósít az MTI.
A kolozsvári tiltakozáson a Mátyás-szoborcsoporthoz gyűlt mintegy félezer tiltakozó előtt Kovács Sándor római katolikus főesperes kijelentette: nem szeretné, ha az iskolaügy etnikumközi vitává alakulna. „Ne féljünk azoktól, akik a testet ugyan megölhetik, életünket ugyan megnehezíthetik, de a lélek fölött nincs hatalmuk” – jelentette ki a főesperes. A tiltakozáson felszólaló Virág Erzsébet, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) közép-erdélyi alelnöke arról beszélt, hogy egykor azt remélték: a szövetségnek egyre kevesebb dolga lesz az érdekvédelemben, és egyre több az oktatás szakmai kérdéseiben. Csalódottan állapította meg, hogy továbbra is szükség van az érdekvédelemre.
A kolozsváriak közül sokan könyvvel és gyertyával a kezükben hallgatták végig a szónoklatokat, énekelték el a magyar himnuszt, a könyveket pedig – a szervező Római Katolikus Státus Alapítvány felhívásának megfelelően – a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium alakuló könyvtárának ajándékozták.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

„Elérkeztünk tűrőképességünk határáig”
Több ezren gyűltek össze Marosvásárhelyen szombat délután, tiltakozva Tamási Zsolt iskolaigazgató meghurcolása és a római katolikus gimnázium működésének ellehetetlenítése ellen. Hangzatos szónoklatok, beígért memorandum, megannyi könyv és egy különösen aktuálissá vált vers.
Hiába dolgoznak, alkotnak, hiába gazdagítják teremtő munkájukkal és adóikkal az országot, most is másodrangú állampolgároknak tekintik a magyarokat Romániában – hangoztatta Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke szombaton, a Római Katolikus Gimnázium védelmében rendezett marosvásárhelyi tüntetésen. A politikus az MTI tudósítása szerint rámutatott: sem az egyház, sem a meghurcolt Tamási Zsolt iskolaigazgató, sem a katolikus iskola újraindítását támogató tanfelügyelő nem rövidített meg senkit, nem vette el más vagyonát, nem követett el törvénytelenséget.
„Ki a tolvaj: az aki ellopta a vagyont és intézményeket, vagy az, aki visszaköveteli az elrablott vagyont és a bezárt iskolát?” – kérdezte a szónok, hangoztatva, az erdélyi magyarság dühös és csalódott jogfosztottsága miatt. Kelemen Hunor ugyanakkor bejelentette, az RMDSZ memorandumot intéz az ügyben a román államfőhöz és miniszterelnökhöz.
Holló László, a marosvásárhelyi demonstrációt szervező Státus Alapítvány ügyvezető igazgatója kiemelte: az egyház az eltelt évszázadok alatt egész Erdélyt átfogó iskolahálózatot épített, amelyben nemcsak magyarok tanultak, ezek az intézmények a románságnak is jeles személyiségeket adtak. Most mégis elvitatják jogát, hogy saját, nehezen visszaszerzett épületében iskolát alapítson. Megállapította, a kommunizmus idején államosított egyházi ingatlanok visszaszolgáltatási folyamata leállt Romániában, a már megtörtént visszaszolgáltatások jogosságát megkérdőjelezik.
Elérkeztünk tűrőképességünk határáig” – mondta az egyházi vagyonkezelő intézmény vezetője, arra figyelmeztetve a hatóságokat, hogy amennyiben felrúgják az iskolaépületről kötött szerződést, azzal a benne működő Unirea Főgimnázium épülethasználati jogát is megszüntetik – írja az MTI.
A marosvásárhelyi tüntetésen a Római Katolikus Gimnázium diákságának, tanári karának, szülőbizottságának egy-egy képviselője is szót emelt az iskola ellehetetlenítése ellen, majd a megmozdulás résztvevői együtt szavalták el Reményik Sándor Templom és iskola című versét, a magukkal hozott könyveket pedig a színpadon gyűjtötték össze az iskola könyvtára számra.
Előzmények A román Unirea Főgimnázium által használt, a római katolikus egyháznak 2004-ben visszaszolgáltatott marosvásárhelyi épületegyüttes egyik melléképületében 2014-ben kapott helyet az újjáalakult római katolikus gimnázium: a líceumban jelenleg több mint 400 diák tanul, és mintegy 50 pedagógus dolgozik. A katolikus gimnázium törvénytelennek vélt létrehozását azt követően kezdte vizsgálni előbb a minisztérium ellenőrző testülete, majd az ügyészség, hogy augusztusban tanteremvita alakult ki az egyházi épületeken osztozó két intézmény között. A korrupcióellenes ügyészség (DNA) a Római Katolikus Gimnázium törvénytelennek vélt létrehozása miatt múlt héten eljárást indított Tamási Zsolt iskolaigazgató és Ștefan Someșan Maros megyei főtanfelügyelő ellen, előbbit hatósági felügyelet alá, utóbbit házi őrizetbe helyezve – idézi fel a történteket az MTI.
Székelyhon.ro

„Ne hagyjuk az iskolát!” – több ezer magyar ember tüntetett Marosvásárhelyen
Hiába dolgoznak, alkotnak, hiába gazdagítják teremtő munkájukkal és adóikkal az országot, most is másodrangú állampolgároknak tekintik a magyarokat Romániában - hangoztatta Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke szombaton, a Római Katolikus Gimnázium védelmében rendezett marosvásárhelyi tüntetésen.
A politikus több ezer ember előtt beszélt, akik – a szervezők kérésére könyvvel a kezükben – a Vársétányon gyűltek össze, hogy a tiltakozzanak a felekezeti tanintézmény ellehetetlenítése és igazgatójának, Tamási Zsoltnak a meghurcolása ellen. Hasonló tüntetést tartottak szombaton Szatmárnémetiben, Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön is.
Kelemen Hunor - aki ezúttal az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány közgyűlésének tagjaként szólt a Vársétányon összesereglett több ezer tüntetőhöz - rámutatott: sem az egyház, sem Tamási Zsolt iskolaigazgató, sem a katolikus iskola újraindítását támogató tanfelügyelő nem rövidített meg senkit, nem vette el más vagyonát, nem követett el törvénytelenséget. A politikus bejelentette: az RMDSZ memorandumot intéz az ügyben az államfőhöz és miniszterelnökhöz.
„Kérdem én: ki itt a tolvaj? Az, aki ellopta a vagyont és az intézményeket vagy az, aki visszaköveteli az elrablott vagyont és a bezárt iskolát. A válasz egyértelmű, ezért lassan mondjuk, hogy mindenki értse: sem az egyház, sem Tamási Zsolt, sem a tanfelügyelőség nem rövidített meg senkit, nem vette el más vagyonát, nem követett el törvénytelenséget. Azért vagyunk itt, hogy ezt ország-világ tudtára adjuk. Több mint 400 gyerek családja és szülei bíznak ebben az iskolában, ők a katolikus egyház képviselte szellemiségben kívánják nevelni gyerekeiket” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke
Könyvvel a kezükben gyülekeztek
A marosvásárhelyi Vársétányra - jelentős, de diszkrét rendőri jelenlét közepette - többnyire kisebb-nagyobb csoportokban érkeztek a történelmi egyházi közösségek, a magyar iskolák tanárai és diákjai, jelen voltak a magyar pártok országos és helyi vezetői.
A Ne hagyjuk az iskolát! jelmondattal meghirdetett demonstráció nemcsak címében utalt Reményik Sándor Templom és iskola című ismert versére: a szemerkélő hideg esőben, jelentős karhatalmi jelenlét közepette gyülekező marosvásárhelyieknek a szervezők a költemény szövegét tartalmazó szórólapokat osztogattak, hogy a demonstráció végén együtt szavalhassák el a kisebbségi sorba jutott erdélyi magyarságnak 1925-ben írt felhívást: "Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát".
Oláh Dénes, a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János Egyházközség plébánosa, a Maros-Küküllő egyházkerület főesperese nyitotta meg a demonstrációt, majd a szervezők nevében Holló László, a Római Katolikus Státus Alapítvány igazgatótanácsának elnöke szólt a jelenlévőkhöz.
„Nem veheti senki rossz néven, hogy most, amikor iskoláinkat veszélyeztetik, a törvényesség rendkívüli útját választjuk, és utcára vonulunk. Azért vagyunk itt, mert a Marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium létét vonják kétségbe, azért vagyunk itt, hogy figyelmeztessünk mindenkit”- fogalmazott Holló László, majd őt követte Székely Szilárd, a gimnázium ideiglenesen kinevezett igazgatója, aki az iskola pedagógusainak üzenetét tolmácsolta.
A szülői közösség nevében Márton Gyöngyvér szólt a jelenlévőkhöz. Azt kérte az ügyészségtől, hogy ne játsszon több mint 400 diák jövőjével, ne lehetetlenítse el az iskola működését. A diákok üzenetét Kali Edina tolmácsolta: „Amit biztosan tudunk, hogy tanulni akarunk! Tanulni akarunk anyanyelvünkön, tanulni akarunk saját iskolánkban, és egyenlő állampolgárai akarunk lenni ennek az országnak!"
A tüntetés végén a jelenlévők együtt olvasták fel Reményik Sándor Templom és iskola című versét, ezt követően átadták könyvadományaikat, amelyekkel az iskola könyvtárát kívánják bővíteni.
Maszol/MTI
maszol.ro

Reményik Sándor versével tiltakoztak Szatmárnémetiben
Reményik Sándor Templom és iskola című versével tiltakoztak szombaton Szatmárnémetiben a marosvásárhelyi katolikus gimnázium ellehetetlenítése ellen. A tüntetést a Kossuth-kertben tartották.
Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti polgármestere a Maszolnak elmondta, Szatmárnémetiben a magyar felekezeti iskolák kérdése már a '90-es évek elején megoldódott, viszont a marosvásárhelyi helyzet rengeteg kérdőjelet vethet fel.
„Aggodalommal tölt el mindannyiunkat az, ami Marosvásárhelyen történik. Ezért fontosnak tartjuk, hogy szolidaritásunkat fejezzük k. Teljes mértékben elfogadhatatlan az, hogy 2016-ban az igazságszolgáltatás leple alatt próbálnak megfosztani minket önrendelkezési jogunktól. Bár Szatmárnémetiben ez a kérdés már megoldódott, rengeteg járulékos folyó ügy jött létre. Folyamatos vita tárgya a román kollegák körében az egyházakhoz tartozó iskolaépületek bérleti díja. A jelenlegi helyzet is arra mutat rá, hogy mindig figyelnünk kell, 26 évvel a rendszerváltás után is nap mint nap meg kell vívnunk a harcainkat azért, hogy a kivívott jogainkat meg tudjuk őrizni.” — mondta Kereskényi Gábor.
A békés tüntetésen Reményik Sándor Templom és iskola című versét olvasták fel, az összegyűlt tömeg pedig egy emberként skandálta a „Ne hagyjátok a templomot / A templomot s az iskolát„ sorokat.
A szolidaritási megmozduláson Turos Loránd szenátorjelölt is részt vett, aki nem csak politikusként, de magánemberként is fontosnak tartja, hogy a magyar közösség kiálljon a jogaiért.
„Fontos kiállni az iskoláink, a felekezeti iskoláink mellett, és nem szabad hagynunk, hogy mondvacsinált okok miatt megszüntessék az iskoláinkat. Azt, hogy éppen nem egy szatmárnémeti vagy egy Szatmár megyei iskolát kezdtek ki, lehet a véletlen műve is. Szolidárisak kell legyünk egymással, és abban is biztos vagyok, hogy Marosvásárhelyen is kiállnának azért, ha Szatmárnémetiben próbálnának meg megszüntetni egy iskolát” - mondta a szenátorjelölt.
Barakonyi Gergő
maszol.ro

Imával és könyvvel az iskolákért
Jelképes helyszínen, a Székely Mikó Kollégium falainál gyülekeztek szombaton a tiltakozók Sepsiszentgyörgyön, mintegy ezren vonultak utcára könyvvel a kezükben nemet mondani a magyar iskolák ellehetetlenítésére. A felszólaló lelkészek egybehangzóan fogalmazták meg: hinnünk kell az ima erejében, Isten segítségével legyőzhetőek az ellenünk dolgozó sötét erők.
Pálffy Tibor színművész felvezetőjében röviden vázolta a Marosvásárhelyen a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum körül kialakult helyzetet. Nemcsak a korrupcióellenes ügyészség iskolaigazgató ellen felhozott vádjait ismertette (hivatali hatalommal való folyamatos visszaélés, úgy szolgáltatták vissza az iskolát a katolikus egyháznak, hogy soha nem volt a tulajdonában), de elmondta azt is, hogy az iskolát 1903–1905 között, a mellette álló diákotthont 1908-ban építette az egyház, és az 1948-as államosításig a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium működött benne. Szabó Lajos kanonok-esperes, szentszéki tanácsos szomorúan állapította meg, hogy kilúgozódni látszik a kétezer éves jézusi tanítás életünkből, a szeretet helyett a gyűlölet, erőszak, elnyomás, kizsákmányolás uralja. „A remény hozott ma ide, hogy amit az ember elrontott, amiből kilépni, amit megjavítani sem akar, azt helyreállíthatja a világ igazi ura, az Isten” – mondotta, kiemelve, ahol az emberi szó, okoskodás már nem segíthet, ott megsegíthet az Isten. A közös ima erejét igazolandó, az Ószövetségből, Eszter könyvéből idézett, és kiemelte: „Mi nem valaki vagy valami ellen harcolunk, népünk számára csupán az európai ember jogait kérjük, mi a másét nem igényeljük, de jogos tulajdonunkhoz ragaszkodunk. Nyelvünkkel, hitünkkel, intézményeinkkel nemcsak megmaradásunkat szeretnénk biztosítani, hanem szeretnénk hozzájárulni az egyetemes emberi kultúra, élet kiteljesedéséhez” – hangsúlyozta.
Antal Árpád polgármester felidézte az 1990-es könyves tüntetést, hogy már akkor tudták az utcára vonulók, ha lesz iskola, lesz erdélyi magyar jövő is. „Aki iskoláinkat támadja, világosan azt üzeni, nem akar az erdélyi magyaroknak jövőt ebben az országban”, ezt megakadályozni csak úgy tudjuk, ha betömjük az árkokat, és közösen lépünk fel. Üdvözölte mindhárom magyar párt jelen levő vezetőit, akik bizonyították, ha baj van, félre tudnak tenni minden ellentétet, képesek a közös fellépésre. Az erdélyi magyarságot egy emberi testhez hasonlította: „Kolozsvár a feje, Székelyföld a stabil lába, Partium és Bánság a kezei, a szórvány a szíve, a 3200 településen élő másfél milliónyi magyar ember egy-egy sejt”. „Akkor tudunk közösségként teljes életet élni, ha mindenki jól van, ha egymásra odafigyelünk, ha egymást segítjük.” Úgy véli, ezt a hatalmas erőt mások is észrevették, Székelyföld erősödésének a Mikó-ügy kirobbantásával akartak gátat vetni, majd a székelyföldi vezetők ellen indítottak támadást, „megpróbálták térden lőni a közösséget”, a kolozsvári magyarság felemelkedését a magyar alpolgármester elleni hadjárattal igyekeznek fékezni, Marosvásárhelyen pedig a mostani cirkusszal akarják visszahozni a fekete március romboló hangulatát. Rendkívül fontosnak nevezte, hogy több erdélyi nagyvárosban hasonló megmozdulásokat tartottak: „Kell érezniük Bukarestben, hogy ha szükséges, megmozgatjuk az egész országot, de nem fogjuk engedni, hogy megfélemlítsék közösségünket, hogy ellehetetlenítsék gyermekeink anyanyelvű oktatását.” Antal Árpád szerint kell hinnünk abban, hogy hamarosan ez a sötét korszak is véget ér, „Maradjunk talpon és menjünk előre. Isten óvja Erdélyt, Isten óvja Székelyföldet” – zárta beszédét. A sepsiszentgyörgyi tiltakozáson imát mondtak a történelmi magyar egyházak képviselői: Pap Attila református, Kovács István unitárius és Zelenák József evangélikus lelkész, az egyházak közös tiltakozó kiáltványát Dávid György katolikus plébános olvasta fel. Fellépett a város egyesített kórusa, a régi székely himnuszt Szabó Fruzsina énekelte el, és Reményik Sándor Templom és iskola című versét érdekes performansz formájában adták elő hangfelvételről a három nagy líceum – a Mikes, a Mikó és a Művészeti – diákjai. A rendezvény a himnuszok elékelésével zárult, majd ki-ki átadhatta a magával vitt könyvet, amelyek az iskolák könyvtárait gazdagítják.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A tűrőképesség határán
Megtelt a Vár sétány a tiltakozókkal
Több ezren gyűltünk össze november 12-én, szombaton délután az Erdélyi Római Katolikus Státus hívására a marosvásárhelyi Vár sétányon, hogy tiltakozzunk a Római Katolikus Teológiai Líceum létének megkérdőjelezése, dr. Tamási Zsolt-József iskolaigazgató helyzetének koholt vádakkal való ellehetetlenítése, az erdélyi magyar közösségünket ért újabb támadás ellen.
Súlyos okból kényszerültünk az utcára
Az elhangzott beszédekben a csalódás, az elkeseredés, a felháborodás, a türelmetlenség és a kitartásra, összefogásra való ösztönzés hangja szólalt meg. A tiltakozó nagygyűlés résztvevői, az iskola tanári kara és diákjai, erdélyi és helybeli ismert személyiségek és lelkes marosvásárhelyiek Diósi Brigittával énekelték himnuszainkat, majd a Keresztelő Szent János Egyházközség plébánosával, a Maros-Küküllő Római Katolikus Egyházkerület főesperesével közösen imádkoztak. Oláh Dénes bejelentette, hogy az Erdély nagyvárosaiban szervezett szimpátiatüntetéseken egyszerre hangzik fel a fohász. Az együttérzésről, a közösen vállalt sorsról szólt Nagy László unitárius lelkész imája és áldása is.
"Római katolikus anyaszentegyházunk az igazságot rendszerint nem az utcákon és tereken, hanem a templomaiban és – ha szükséges – a törvényszéken keresi… Nem veheti senki rossz néven, hogy most, amikor az iskolánkat, iskoláinkat veszélyeztetve, legjobb munkatársainkat akadályoztatva látjuk, a törvényesség rendkívüli útját választva, utcára vonulunk" – hangzott el dr. Holló László, a tiltakozást szervező Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány elnökének beszédében.
Az iskola megszűnése maga után vonja az egyezség megszűnését
Történelmi visszatekintésében beszámolt arról, hogy a 401 éves múlttal rendelkező Státus hogyan szolgálta iskoláival a művelődést, az oktatást, a vallásos és erkölcsös nevelést nehéz korok közepette. Hogyan építette fel a magyar kormány és a helyi közösségek támogatásával az egész Erdélyt átfogó korszerű iskolahálózata számára szükséges épületeket, köztük 1905-08 között a marosvásárhelyit is. A magyar katolikus ifjak mellett minden együtt élő nemzet és felekezet gyermekeinek a neveltetését is felvállalta, köztük például a román nemzeti oktatást megalapító Gheorghe Lazarét is. Ezért sem lehet elfogadni, hogy ilyen előzmények után vonják kétségbe némelyek a katolikus egyház jogát, hogy itt és most iskolát működtessen. A Státus Alapítvány tagjai a békesség kedvéért az évek során hallgattak és elhallgattak dolgokat, a megkötött szerződéseket igyekeztek betartani és betartatni a jog eszközével. Most azonban "elérkeztünk tűrőképességünk határára. Ezért vagyunk itt, ezt akarjuk megosztani az ország népével és a világ közvéleményével" – hangsúlyozta a szónok. A következőkben dr. Holló László szóvá tette, hogy a kedvező kezdet után a katolikus egyház elorzott javainak visszaszolgáltatása 2006 után leállt, és jogtalanul elvett kulturális javaikat, történelmi irattárukat az Európai Emberjogi Bíróságon megnyert per ellenére sem szolgáltatják vissza. Két hasznot hozó és négy gimnáziumi épületük visszaszolgáltatását pedig megkérdőjelezik és az újraállamosításukon ügyködnek.
"Azért vagyunk itt, mert a türelmes kompromisszumok útján újraalapított Római Katolikus Teológiai Líceumunk létét vonják kétségbe. Azért vagyunk itt, hogy figyelmeztessünk, a líceumunk ellen irányuló támadások senkinek nem kedveznek, mindenki csak veszíthet. A katolikus líceumunk megszűnése a szerződés alapján automatikusan maga után vonná az egyezség megszűnését, mely az Unirea Főgimnázium számára biztosítja az épület használati jogát" – szögezte le dr. Holló László.
Megoldás sürgősségi rendelettel
Az európai országokat átfogó katolikus oktatás jelentőségét hangoztatva beszélt a marosvásárhelyi iskola helyzetéről, kiváló eredményeiről a szülői közösség nevében Márton Gyöngyvér. Kifejezte a szülők azon óhaját, hogy gyermekeik abban az iskolában fejezzék be tanulmányaikat, ahova önként beiratkoztak vagy jó általánossal felvételt nyertek. "Ha a vizsgálati szervek mégis úgy ítélik meg, hogy nem volt törvényes az iskola alapítása, akkor mi szülők a több mint 400 diák érdekében arra kérjük az illetékes szerveket, hogy sürgősségi rendelettel a megfelelő időpontra visszamenőleg most legalizálják a marosvásásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum helyzetét, mert a romániai törvények lehetővé teszik" – fogalmazta meg a felszólítást a szülők képviselője.
Betű vagy lélek
Nagyszerű diákok, fantasztikus, összetartó, segítőkész szülői közösség mellett az iskola pedagógusai a dolgukat szeretnék végezni legjobb tudásuk szerint – fogalmazott Székely Szilárd tanár, aki támogatásukról biztosította dr. Tamási Zsolt-József igazgatót, hiszen jó szándékáról és hozzáértéséről minden kollégája meg van győződve. Abban bízva, hogy kiszolgáltatott helyzetükkel senki nem él vissza, köszönetet mondott mindazoknak, akik Erdély különböző településein együtt éreznek az iskolával, hozzátéve, hogy minden jó szándékú segítséget szívesen fogadnak. A betű öl, a lélek éltet – idézte Pál apostol szavait. Majd felvetette, hogy azok, akik az iskola helyzetét vizsgálják, a holt betűvel kioltják az életet, ha az a betű ellenében létezni mer vagy a lélekhez igazítva az élet szolgálatába állítják a betűt.
Tanulni akarunk a saját iskolánkban!
Reményeik, álmaik megvalósulása nyomán tanulni akarnak a saját önálló iskolájukban, egyenlő állampolgárai lenni az országnak, ahol születtek. Szolidarizálnak Tamási Zsolt-József igazgatójukkal, akitől szeretetet, odaadást, tiszteletet és figyelmet kaptak – hangsúlyozta Kali Edina 12. osztályos diák. Társaival egyetemben, akik a szülőföldjükön látják a jövőt, nem hagyhatják, hogy a szüleik, tanáraik és a közösség vezetői által kivívott jogokat elvegyék, az iskola több mint 400 diákja tanulmányainak érvényességét megkérdőjelezzék. Ehhez kérte a jelenlevők támogatását..
Ne tovább, elég volt!
"…Dühösek vagyunk, mert azokat, akik a törvényt nem tartják be itt, Marosvásárhelyen az orvosi és gyógyszerészeti egyetemen, senki nem vonja felelősségre, és forr bennünk a harag, mert azt látjuk, hogy akik alkalmazzák a törvényt, azokat megvádolják, megfélemlítik, a kétségbeesésbe kergetik" – fogalmazott Kelemen Hunor, aki a Római Katolikus Státus Közgyűlésének tagjaként szólt a közönséghez, és a "Ne tovább, elég volt!" felkiáltással fejezte be mondandóját.
"Hogyne lennénk dühösek, amikor azt látjuk, hogy a kommunista diktatúra rablását, szabadságfosztását a romániai magyarság ügyének rendezésekor kifogástalan eljárásnak tartják egyesek!" Holott sem az egyház, sem Tamási Zsolt-József, sem a tanfelügyelőség nem rövidített meg senkit. Nem vette el más vagyonát, nem követett el törvénytelenséget. Ezzel szemben "nacionalista feljelentők, elvakult hivatalnokok erejüket fitogtatva üzenik nekünk, hogy nem fogtok ti magyar iskolát építeni, nem fogtok ti magyarul tanulni…" – tette hozzá. Nemcsak dühösek, csalódottak is vagyunk, mert közel egy évszázada hiába várjuk, hogy az 1918-ban tett ígéreteket haladéktalanul betartsák, és ne tekintsenek másodrendű állampolgárnak ebben az országban, amelyet alkotó, teremtő munkánkkal mi is gazdagítunk. Csalódottak vagyunk, hogy a párbeszéd, egymás kölcsönös tisztelete helyett a múlt árnyai térnek vissza: "államosították a sepsiszentgyörgyi Mikó kollégiumot, közigazgatási, bírósági határozatokkal és ítéletekkel évek óta korlátozzák nemzeti és közösségi szimbólumaink használatát, újraértelmezik a nyelvhasználati törvényt, száműzik a magyar feliratokat a közterekről".
A hitünket mégsem veszítjük el, nem hagyjuk az iskolát, nem fogunk megtorpanni, sem hátrálni. Talpon fogunk maradni, és ha kell, századjára is újrakezdjük menetelésünket az igazságért. Mert hisszük, hogy lehet ez az ország mindannyiunk hazája is, "amelyben a nyelvi, vallási, kulturális sokszínűség érvényesülni tud", és "egyenrangú polgárként senkinek sem kell azzal foglalkoznia, hogy az erőszakszervek előtt folyamatosan az ártatlanságát és lojalitását bizonyítsa"– fogalmazott Kelemen Hunor, aki bejelentette, hogy memorandummal fordulnak az államelnökhöz és a kormányfőhöz.
"Ne hagyjátok a templomot,/ a templomot s az iskolát!/ mondták el a jelenlevők Kilyén Ilkával közösen Reményik Sándor versének első két szakaszát, amit a tiltakozásra érkezőknek kiosztottak.
Tartásból, viselkedésből ezúttal is jelesre vizsgáztak a marosvásárhelyiek, akik a szervezők kérésére egy könyvet vittek magukkal, hogy rendezett, fegyelmezett sorokban felvonulva átadják az iskola könyvtárának. A tüntetés felügyeletére kivezényelt karhatalmi erők viszont, akik látszólag nem tudtak megegyezni az ajánlott útvonalban, "levizsgáztak". Megtörténhet, hogy ezzel a szervezetlenségüket tükröző vagy csupán mímelő gesztussal akarták megbontani a tiltakozás békés jellegét, de a műsorvezető Kilyén Ilka színművésznő találékonysága megmentette a helyzetet. Befejezésképpen arra kérte a résztvevőket, hogy a szónokok számára felállított emelvényre tegyék le a magukkal vitt könyvet, elkerülve ezáltal a felháborodásból eredő esetleges rendbontást.
Megható volt látni, hogy idős emberek legkedvesebb könyvüket vitték el, és adták oda ajándékba. Sokan voltunk szombaton a Vár sétányon, de lehettünk volna többen is.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Több városban is tüntettek a magyar iskolákért
Nemcsak Marosvásárhelyen, hanem Kolozsváron, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön és Szatmárnémetiben is tüntettek szombaton délután a marosvásárhelyi Római Katolikus Líceum és a magyar nyelvű egyházi iskolák védelmében.
Több helyszínen is felolvasták azt a petíciót, amelyben az erdélyi magyar történelmi egyházak kijelentették: a marosvásárhelyi katolikus líceum elleni ügyészségi eljárás után úgy érzik, hogy Erdély valamennyi magyar iskolája veszélybe került.
A kolozsvári tiltakozáson a Mátyás-szoborcsoport elé gyűlt mint-egy félezer tiltakozó előtt Kovács Sándor római katolikus főesperes kijelentette: nem szeretné, ha az iskolaügy etnikumközi vitává alakulna. "Ne féljünk azoktól, akik a testet ugyan megölhetik, életünket ugyan megnehezíthetik, de a lélek fölött nincs hatalmuk" – jelentette ki a főesperes.
A kolozsvári tiltakozáson felszólaló Virág Erzsébet, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) közép-erdélyi alelnöke arról beszélt, hogy egykor azt remélték: a szövetségnek egyre kevesebb dolga lesz az érdekvédelemben, és egyre több az oktatás szakmai kérdéseiben. Csalódottan állapította meg, hogy továbbra is szükség van az érdekvédelemre.
A diákság, valamint a református, az evangélikus és az unitárius egyház nevében szólók után a tiltakozók közösen mondták el Reményik Sándor Templom és iskola című versét, melynek minden szakasza azzal a felszólítással végződik: Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!
A résztvevők közül sokan könyvvel és gyertyával a kezükben hallgatták végig a szónoklatokat, énekelték el a magyar himnuszt, a könyveket pedig – a szervező Római Katolikus Státus Alapítvány felhívásának megfelelően – a marosvásárhelyi Római Katolikus Líceum alakuló könyvtárának ajándékozták. (MTI)
Népújság (Marosvásárhely)

Czernák Ferenc szavalata Temesváron
Összevont olvasóköri ülés Lippán
Tegnap, vasárnap a temesvár-gyárvárosi katolikus templomban megtartott szentmisén a Magyar Nyelv Napja alkalmából, a maga születésnapján előadást tartott anyanyelvünkről, majd elszavalta Reményik Sándor Az ige című költeményét Czernák Ferenc, a Lippai Degré Alajos Olvasókör vezetője.
A jelzett Olvasókör szerdán 17 órától a lippai Hildegardis Ház nagytermében tartja összevont ülését a gyoroki József Attila Olvasókörrel. Az irodalmi összejövetel témája a Magyar Nyelv Napja. A rendkívüli esemény szervezői szeretettel várják a helybeli és a környékbeli érdeklődőket.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Emlékműavatás Kolozsváron az 1944 őszén elhurcoltaknak
A Kolozsvárról 1944 októberében a Szovjetunióba hurcolt 5000 magyar civil férfi tiszteletére avatnak emlékművet november 19-én, szombaton a Házsongárdi temetőben.
A Szovjet Elhurcolások Kolozsvári Emlékbizottsága és a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház emlékműállítással, valamint konferenciával hajt fejet az 1944 őszén szovjet lágerekbe ártatlanul elhurcolt kolozsvári magyar polgárok előtt.
A Gulág-Gupvi Emlékév keretében megszervezett esemény megnyitójára november 18-án, pénteken 18 órakor kerül sor a Reményik Sándor Galériában (Kossuth Lajos utca/B-dul 21. Decembrie 1989. 1. sz.), amelyen igei felvezetőt mond Ft. Adorjáni Dezső Zoltán püspök, majd Benkő Levente történész az emlékműállítás folyamatát ismerteti, továbbá zenei műsort hallgathatnak meg.
A Gergely Zoltán szobrászművész által elkészített emlékmű leleplezését és felszentelését november 19-én, szombaton 11 órakor a Házsongárdi temető evangélikus-lutheránus sírkertjében (Avram Iancu utca 26. sz.) tartják. Az ünnepség alkalmával áldást mondanak a magyar történelmi egyházak vezetői, közéleti személyiségek köszöntői hangzanak el, a Kolozsvári Református Kollégium énekkara pedig kórusműveket ad elő.
Ezt követően 13 órától Emlékülésre várják az érdeklődőket az Agapé étterem és szálloda Márton Áron termében (Szentegyház/Iuliu Maniu utca 4.), ahol az adott témakörben Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja tart plenáris előadást. A konferencia keretében többek között Benkő Levente, Murádin János Kristóf, Nagy Alpár Csaba, Papp Annamária és Józsa István Lajos előadását hallgathatja meg a közönség.
Papp Annamária
Szabadság (Kolozsvár)

Száz év magány
A kolumbiai Gabriel García Márquez-től tisztelettel átvett címmel csak azt szeretném jelezni, hogy egy év híján egy évszázada Erdélyt, s benne az erdőelvei magyarságot a nagyhatalmak a történelem útszélére vágták, s ott hagyták magányában, a problémát megoldottként kipipálták. Pedig ezek éppen akkor kezdődtek, hiszen több nemzetcsoportot kevertek össze, mégpedig úgy, hogy gazdaságilag a legfejletlenebb, társadalmilag legelmaradottabb és a legszegényebb nép zászlója alá tömörítette ezeket. 
Bár Teleki Pál külügyminiszter nem vállalta, akadt két ember – Bernard Ákos népjóléti és munkaügyi miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter –, aki aláírásával hitelesítette Erdély Romániához való csatolását. Már az elején látszott, hogy ide is, oda is csak a transzilván területek kellettek, de lakói nélkül. Ezt az akkori román miniszterelnök, Ion I. C. Brătianu ki is mondta: „Erdélyt akarom, erdélyiek nélkül.” 
Évtizedeknek kellett eltelnie, amíg az erdélyi románság is kezdett rájönni, hogy csak Erdélyország értékei kellettek. Sajnos, magyar részről is mindinkább ez a szöveg hangzik el, sőt éreztetik, hogy nem bíznak az erdélyi magyarokban. Kányádi Sándor meg is írta: „Nem kellünk mi múltnak / nem kellünk mi mának / kivált jövendőnek / minket itt utálnak / nem kellünk mi testvér / sem itten sem ottan / a nemkellésekbe beleszomorodtam”.
Erdélyi nagyjaink az évszázad alatt többször is jelezték, hogy senkire nem számíthatunk, csak saját magunkra. Kós Károlyék a Kiáltó szóban már megmondták: „Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk. De csak magunkban, ezentúl magunkért.” A második világégés után pedig Márton Áron püspök hívta fel a nép figyelmét: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk, és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk”. Világos beszédek, boncolgathatjuk, hogy jogos vagy jogtalan, de ez a helyzet, aki mást mond, az hazudik. És aki itthon marad, annak ezzel számolnia kell. És Reményik Sándorral csak annyit mondhatok: „Itthon maradok én / Károgva és sötéten, / mint téli varjú száraz jegenyén. / Még nem tudom: jut-e nekem egy nyugalmas sarok, / de itthon maradok.”
Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A Fogarasy alapítására, a teológiai oktatás évfordulójára emlékeztek
A gyergyószentmiklósi Fogarasy Mihály püspök által alapított iskola 140. évfordulójára, illetve a tanintézményben elindult teológiai oktatás 10. évfordulójára emlékeztek. A szerdai ünnepségen felszólalók úgy vélik: Fogarasy püspök szavai ma is időszerűek.
A Szent Miklós-templomban szentmisével kezdődött az emlékező ünnepség, melyen a főegyházmegye részéről Tamás József segédpüspök az iskola alapítójára emlékezett. Fogarasy Mihály püspök munkásságát emelte ki, illetve a leánynevelő intézet létesítéséről szólt.
„Fogarasy Mihály püspök legtöbb körlevelét az oktatással, neveléssel kapcsolatosan bocsátotta ki, vallotta, hogy az egyháznak az ereje az iskolák felvirágoztatásában van, egyházmegyéjében különös módon a leánynevelést tartotta fontosnak. Nagy áldozatot hozott a nőnevelést felvállaló női szerzetesrendek intézményeiért. Városában zárdát, iskolát épített, melyet 1876 augusztus 27-en szentelt fel. Méltó és igazságos, hogy a zárda, az iskola az ő nevét viseli. Az iskola, amely nevet visel, eljegyzi magát azzal a személlyel, annak szellemiségével, akinek nevét viseli. A név ugyanis kötelez”–  mondta a püspök. Továbbá szólt az egyházi iskolák lecsupaszításáról, államosításról. Majd kitért a pedagógusok nem mindig könnyű feladatára, a 10 éve létrehozott, újra visszaállított teológiai oktatásra, illetve a szülők felelősségvállalására is.
Keresztes Zoltán, a Szent István plébánia plébánosa emlékezett a 24 évvel ezelőtt, 1992 szeptemberében, a gyergyószentmiklósi születésű erdélyi püspök emlékére állított szobornál. Néhai Hajdó István főesperes-plébános akkor mondott szavait idézte: „A püspököt 110 éves sírjából feltámasztottuk, és a nagy püspök hazajött, hogy szóba álljunk vele, és kérdezzük meg, mit kell tennünk, hogy megmaradjunk? A nagy püspök az evangéliumi igazságot idézi: újra építsetek sziklára.
Fogarasy püspök sziklára épített 140 évvel ezelőtt, napjainkban semmi sincs, ami nagyobb figyelmet igényelne, mint az iskola. „Az iskola az egyháznak a veteményes kertje, az iskola a templomnak előcsarnoka, az egyháznak joga van az iskolához éppúgy, mint a földes gazdának a saját szántóföldjéhez” – hangsúlyozta Keresztes Zoltán idézve az idők követelményeit felismerő főpapot, kinek szavai ma is időszerűek, hiszen ma is vannak, akik a felekezeti iskolák működését akadályozzák, jogos létüket kétségbe vonják. „Holnapunkat és jövőnket építsük sziklára, mert aki sziklára épít, azon a pokol kapui nem vesznek erőt” –  zárta ünnepi beszédét az iskola védnöki tisztségét betöltő Keresztes.
Ezt követően a tanintézet előtt álló Fogarasy Mihály püspök szobránál a kegyelet, az emlékezés koszorúit helyezték el.
A tanintézmény dísztermében folytatták az ünnepséget, ahol néhai Hajdó István emlékének adóztak, majd Részeg Ildikó igazgatónő a teológiai oktatás elindításáról beszélt, Fogarasy püspök alapítólevelét ismertette, mely a mindenkori tanodavezetőt nem feladattal ruházza fel, hanem küldetéssel. András Szabolcs történelemtanár pedig a leánynevelő intézet alapítása kapcsán néhány érdekes mozzanatra hívta fel a figyelmet. Tamás József segédpüspök a négy szenthely: az iskola, a család, a templom és a temető közül az iskola szerepét emelte ki, és Reményik szavait idézve jelezte, buzdítása ma is aktuális.
Portik-Hegyi Kelemen főesperes-plébános a kérés, a hálaadás és az öröm fontosságára tért ki. Bartos Károly plébános az iskolában eltöltött órákról, az osztályokról osztotta meg tapasztalatát, hangsúlyozva, emberségben növekedtek a fiatalok. Görbe Péter főtanfelügyelő is a hála szavait, a vallásoktatás fontosságát hangsúlyozta. Nagy Zoltán polgármester ünnepi beszédében személyes történetét is megosztotta a jelenlévőkkel, ugyanis ebben az iskolában végzett. Az oktatókhoz, nevelőkhöz szólva pedig kitartást, jó munkát, jó kedvet kívánt további munkájukhoz. Szóra Róbert egykori teológiai osztályos emlékezett arra az időre, amikor belecsöppent a vallás osztályba. Mint mondta: a teológia osztály egy jó hely, soha nem bánta meg, hogy ezt választotta. Az emlékező ünnepséget záró igazgatói köszönőszavakat követően szeretetvendégségre hívták a vendégeket. A rendezvényt kulturális műsorral tették még ünnepélyesebbé.
Baricz Tamás Imola Székelyhon.ro

A múlt tükörcserepei – húsz esztendeje történt a balliberális támadás a Bolyai Egyetem ellen
Erdélyben a kozmopolita-libertariánus gondolkodás annak ellenére felülreprezentált a médiában, hogy a választóközönség igen csekély része vevő erre a szellemi perverzióra. Fő orgánumaik a Maszol, a csak pár hete szünetelő Erdélyi Riport és a valamivel mérsékeltebb, tárgyilagosabb, de azért érezhetően erre húzó Transindex.
A politikai palettán a Szabadelvű Kör keretében jelent meg e világnézet elsősorban, ami nem jelenti azt, hogy e platformon belül mindenki nemzetellenes liberális lett volna. Markáns politikai akciójuk az elmúlt bő negyed évszázadban kettő volt. 1992 vége felé a Kolozsvári Nyilatkozat után nekitámadtak az RMDSZ autonomistáinak, szabályos sajtókampányt indítva a Tőkés–Szőcs-tábor ellen. Akkor talán ennek volt köszönhető, hogy két markáns képviselőjük is bekerült az új vezetésbe, Cs. Gyimesi Éva oktatási alelnök, Magyari Nándor László pedig önkormányzati alelnök lett. A második akció közel öt évvel később, 1997 januárjában pont e két egyetemi oktatóhoz kötődik, Magyari felesége, Magyari Vincze Enikő mellett. Ők voltak ugyanis azok, akik álérvekre alapozva nekitámadtak az eladdig össznemzetinek számító oktatásügyi követelésnek, mely az önálló Bolyai Egyetem megteremtésére irányult. A történetet részletesen ismertettem az 1989 és 2014 közötti negyed évszázad politikatörténetét összefoglaló munkámban, tanulságos kereken húsz esztendő elteltével ideemelni a vonatkozó részt.
Sokan összefüggést látnak Törzsök Erikának, az SZDSZ kisebbségpolitikusának a Magyar Hírlapban megjelent „Ellenségkép nélkül” című írása és az azt követő Bolyai Egyetem elleni akció között. Törzsök elméleti kontextusba ágyazta az erdélyi balliberálisok akcióját, számos csúsztatással és nem kevés rágalmazással. Hadd rekonstruáljuk röviden néhány vonatkozó gondolatát. Törzsök szerint a XX. század végére elérkezett az etnikai Kánaán, a „nemzeti retorika” „kifulladóban”, és „nem csupán Magyarországon”, amikor nemcsak az ideológiailag az SZDSZ által dominált Horn–Kunczekormánynak nincs ellenségképe, de a környező népeknek sem: „A század utolsó éveiben végül itt állunk ellenségkép nélkül, csehek, románok, szerbek, szlovákok és magyarok.” Mintha más világban élt volna a szerző vagy végzetesen megzavarta volna valami a valóságot appercipiáló képességét. Ellenségkép nélküli szerbek, szlovákok és románok? Az ember, ismerve az elmúlt évszázad politikatörténetét, a Kisantant politikusainak megnyilvánulásait és a román többségi sajtót (illetve a szlovák és szerb sajtó magyarra fordított szövegeit), azt láthatja, hogy a Trianont megelőző évtizedektől máig kontinuus eme országokban a magyarellenesség, sőt, ahhoz képest a pillanatnyilag uralkodó politikai rendszer, a két világháború közötti predomináns, korlátozott pluralizmus, a királyi diktatúra, sztálini kemény elnyomás vagy fellazult kommunista diktatúra (bizony még ilyen is volt Ceauşescu alatt a hetvenes években) lehántható forma-meghatározottság, mely mögött ott él az alkotmányszinten tényként rögzített kőkemény program: a homogén egységes nemzetállam programja. Törzsök persze ezt explicit tagadja: „Nekünk, magyaroknak megszűnt a kisantant réme is, pedig szerettek ezzel ijesztgetni még a közelmúltban is a legkülönbözőbb oldalakról.” 
Törzsök Erika a kormányzati együttműködést úgy állítja be, mint a kisebbségbe szorult magyarság jogkövetelései megvalósításának leghatékonyabb eszközét, az anyaország-kisebbség viszonylatban pedig a partnerség szükségességét hangsúlyozza. Mondhatni, ez az egyetlen részben helyeselhető gondolat az írásában. „Agyelszívás” címszó alatt lényegében megágyaz a Szabadelvű Kör akciójának, és ismerve a közeli, jó kapcsolatot, mely a szerzőt az akció azóta elhunyt vezéralakjához, Cs. Gyimesi Évához fűzte, vélelmezhető, hogy volt is koncepcionális és taktikai egyeztetés köztük. Törzsök szerint „a közelmúltban bizonyos érdekek hivatkozási alappá, politikai szlogenné degradálódása általánossá vált. Autonómiát, Bolyai Egyetemet követelt nagy hangon boldog-boldogtalan”, miközben „nem lett átgondolva, nem lett feltéve a kérdés, hogy milyen egyetemet, kinek, miből, kikkel akarnak, akarunk”. Egy füst alatt jól be is olvas a szerző az autonomista tábornak, mely egyik oldalról „követelőzik”, folyamatosan olyan célokat fogalmaz meg, amelyek rövid távon irreálisak és elérhetetlenek, másik oldalról súlyos retorikus szónoklatokkal hirdeti, hogy „nincs remény”, és ezzel kivándorlásra biztatja honfitársait. (Ez utóbbi vád nem egyéb szemenszedett hazugságnál, pont ez az a retorika, mely soha nem jellemezte az erdélyi autonomistákat.) 
Az eszmefuttatásnak legdurvább hamisítása az, hogy a nemzeti oldalt a román hatalom kreatúrájának állítja be. Törzsök szerint „az a játék, melyben a többségi hatalom azért kreált kisebbségi „ellenállókat” (igen, jól látja az olvasó, az ellenállót idézőjelbe tette a szerző, ezzel is erősítve a mondanivalójának dehonesztáló jellegét), hogy folyamatos konfrontálódásukkal megosszák a kisebbségi közösségeket, Magyarországról a továbbiakban (…) nem kap támogatást”. Magyarán Duray Miklóst vagy Tőkés Lászlót a szlovák, illetőleg román hatalom kreálta a kisebbségi magyar közélet megosztásának céljából. Nehéz eldönteni, hogy sírjunk-e vagy nevessünk...
Az Erdélyben lezajlott szabályos sajtóvihar elindítója 1997. január 31-én a Szabadelvű Kör egy vitaestje volt, melyen Cs. Gyimesi Éva, Magyari Vincze Enikő, Egyed Péter és Magyari Nándor László egyetemi oktatók tartottak előadást. A Bolyai Társaság elnöke, Horváth Andor levélben fejtette ki álláspontját. Horváth Anikó beszámolója szerint a bevezető előadások mondanivalója egybehangzóan az, hogy „a magyar nyelvű egyetemi oktatást főleg a hozzá nem értő jó szándékúak tették kizárólag politikai kérdéssé, e kérdés kezeléséből kiszorulni látszanak az illetékesek, a felsőoktatásbeli pedagógusok. Az önjelölt illetékesek, egyetemi tanári pályára hívatlanul törekvők nem képesek a felsőoktatás mindennapi és korszerűségi követelményeit felismerni, (…) a kezdeményezők egyöntetűen időszerűtlennek és gyakorlatiatlannak tartják egy különálló egyetemi infrastruktúra és közösség most kezdhető kiépítését.”
Cs. Gyimesi Éva előadása megjelent később nyomtatásban is, lényeg az, hogy a szerző úgy érzi, hogy kötelessége élni a „tekintéllyel” és szólni, különben az egyetem ügye „az ál- és féltudományos elemekkel összekapcsolt politikai eltévelyedések területe lesz”. Értsd: netán megvalósul az önálló Bolyai Egyetem. A szerző egyetemes, nemzetközi presztízsnek örvendő tekintélyekre hivatkozva fejti ki azon álláspontját, hogy nem helyes az önálló felsőoktatáshoz való jogot a felsőfokú nemzetnevelő intézmény (egyfajta népfőiskola) igényére redukálni, mely a „nemzeti identitásvédelem, az anyanyelvápolás funkcióit tekinti fő feladatának”, hanem az egyetem egyben a tudományos kutatásnak is otthont kell adjon. A szerző „félelme”, hogy a posztgraduális tanulmányaikat külföldön folytatók netán azért nem jönnének vissza, mert az egyetemi oktatás Kolozsváron „nem ugyanazt fogja jelenteni, amit bárhol jelent a nagyvilágban, hanem egy szabadalmaztatott és bevált modellekkel nem törődő, helyi gyártmányú barkácsolt torzszülöttet, egyfajta szellemi gettót: bezárkózást a nyelvi-nemzeti sajátosságba”. Ehelyett a cél egy négynyelvű egyetemi oktatás megvalósítása, mely „nem csupán az erdélyi etnikumok szempontjából lenne megfelelő, hanem, a feszültségmentes európai integráció sajátos feltételeinek kialakítását is szolgálná.” Ugyanezt az álláspontot képviselte Magyari Vincze Enikő is, hadd idézzük az újságban megjelent szövegének konklúzióját: „Amikor (…) a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem közös keretében való intézményfejlesztés mellett érvelek, akkor mindenekelőtt ennek esélyében, egy új generáció tapasztalatain, egyezségein nyugvó, mentalitásváltást hozó együttműködésben bízom.”
Magyari Nándor László egy, a diákok körében készített közvélemény-kutatást mutatott be, mely arról tanúskodott, hogy a hallgatók többsége megmaradna a Babes-Bolyai Tudományegyetem intézményi keretén belül, és nem kívánja az önálló Bolyai Egyetem életre hívását. 
Érdemes pontosan idézni Magyari sajátos hangulatú, tudományoskodó, SZDSZ-es ihletésű szövegelését, melyből süt az ellenszenv a Bolyai Társaság és a Bolyai Egyetemet helyreállítani igyekvő közéleti személyiségekkel és általában a hagyománytisztelő nemzeti gondolkodásmóddal szemben: „A magyar egyetem tradíciója része a ’múlt kisajátításáért folytatott küzdelemnek’, a nemzeti elkötelezettség felmutatásának eszköze, és ugyanakkor, mint a történelmi jóvátétel, a visszavétel retorikai igénye él magyar kultúrpolitikusok diszkurzusaiban, másfelől ’zavaros és ellentmondásos tradíció’.” (…) „Lezáratlan és megemészthetetlen az egész egyetem-tradíció: mítosz és szent tehén, jó esetben besorolási-kategorizáció: mérce; ki mennyire elkötelezettje/megszállottja, ki mennyire akarja, vagy nem akarja vállalni e feldolgozatlan, felemás hagyományt, annak függvényében lehet pl. megbecsült tagja a Bolyai Társaságnak stb., ami aztán felér a maga során a ’nemzeti korrektséggel’, hogy egy BT-elnöki beszéd színes fordulatát idézzem. Jellemző, hogy a Bolyai Társaság, mely eredetileg az egyetem ’újjáalakításáért’ jött létre, annyira hozzánőtt e feldolgozatlan, megemésztetlen tradícióhoz, hogy úgy képzeli, maga is osztozik immár az ’eredeti’ mítoszban, ha kell, még a tragikus hangvételt is folytonosan használja annak érdekében, hogy ’méltó követője’, ’örököse’ lehessen annak, amiről ugyan soha nem mondja ki, hogy mi is volt, milyen is volt valójában. Konkrét ténykedése aztán fel is szívódik a sűrű ködben, mely a volt Bolyai tragikus/heroikus Olimposzából száll alá.” A volt Bolyai Egyetem és oktatóinak sorsa az „önsajnálatra, kisebbségi ’marginalitás-mítoszok’ termelésére” alkalmas, s ennek eredménye, „hogy ’revansként’ vagy legalábbis „történelmi igazságtételként” fogjuk fel a magyar egyetem újraalakításának kérdését, ami „tipikusan sérelmi politizálást eredményez, és többé-kevésbé ’szembemegy’ a nyitási politikával, mely a mai politikai valóságot jellemzi.” Egy dologban csak egyetérteni lehet Magyari Nándor Lászlóval: a politikai alkuhelyzet csapdáit magunk állítjuk fel. Még pontosabban: ő és társai állították fel azokat.
A fórumot követően a sajtóvitában a legsúlyosabb, legtekintélyesebb hozzászóló Kása Zoltán egyetemi tanár volt, aki első reakciójának fő csapásirányát sajnos a beszámoló szerzője felé orientálta. Ezzel együtt a mondanivalójának legfontosabb üzenete, hogy a Bolyai Egyetem ellen támadó oktatók jogtalanul beszéltek általában az egyetemi oktatók nevében, hiszen a Bolyai Társaság nagyságrenddel több egyetemi oktatót tömörít náluk, akik viszont az önálló Bolyai Egyetem megteremtését tartják elsőleges célnak, akkor, amikor erre végre politikai lehetőség mutatkozik. Kása Zoltán egy későbbi reflexiójában arra is rámutat, hogy az intézményszétválasztás demokratikusan egy kormányhatározat formájában megtehető, míg a magyar karok létrehozásához az egyetemi autonómiát semmibe vevő diktatórikus intézkedés szükségeltetik.
Tizenhét év távlatából visszatekintve is megdöbbentő, hogy mindez lehetséges volt, hogy pont azok egy része fordult az önálló Bolyai Egyetem ellen, akik az első vonalában kellett volna harcoljanak érte! Akkor is megdöbbentő ez, ha tudjuk, hogy a balliberális kozmopolita gondolkodás nem áll meg a trianoni határoknál, és a határon túl is fertőz. A kibontakozott vitában az egyik lényeglátó hozzászóló arról is szólt, hogy miként volt ez lehetséges. Gagyi Balla István a kommunista korban felnőtt Magyari-féle oktatók szocializációjára is rámutat írásában: „a társadalomtudományok hallgatója nem ismerte – nem ismerhette meg könyvekből sem – azt az örökséget, amit a magyar tudományosság különösen a két világháború között kitermelt. Az egyetemi előadások keretében a második világháború előtti időszak magyar tudományos teljesítményei a legtöbb esetben kritika tárgyai voltak. Néhány példa – talán – érzékelteti a fentieket: Hóman Bálint és Szekfű Gyula például pozitivista történészek (a pozitivista minősítés itt a történészek tudományos értékét degradálja). Teleki Pál – irredenta. Féja Géza – fasiszta. Makkai (a püspök) – apolitikus, nacionalista. Reményik Sándor – soviniszta. Szabó Dezső... istenkáromló (aki őt olvassa). Németh László drámái (fenntartással) elfogadhatók, a Tanúban s a Kisebbségben leírtak ’magyar fajelmélet’. Az a szellemi közeg, amelyben a fenti minősítések megfogalmazódtak, semmiképpen nem volt alkalmas magyarságismeret – s ezzel együtt magyarságtudat – átadására. Az elmondottaknak ’köszönhető’, hogy a Bolyai végzettjeinek nagy többsége az – esetleg – otthonról hozott magyarságtudatától szublimált, marxista eszmék befogadására alkalmas értelmiségivé vált.”
Összefoglalóan megállapítható, hogy a balliberálisok letették a garast a Babes-Bolyai TE fenntartása mellett. Igaz, hogy ők ezen belül autonóm magyar kart képzeltek el, legalábbis nyilatkozataik szerint, de akkor is világosan és egyértelműen megbontották a Bolyai Egyetem megteremtésére egységes magyar közakaratot. Tették mindezt úgy, hogy magukat állították be felsőfokú oktatók hangjának, szemben a politikummal, „megfeledkezve” arról, hogy a „politikum” álláspontját osztja nem kevés, sőt náluk nagyságrenddel több egyetemi oktató. A módszertan ugyanaz, mint 1992-ben. Akkor is ők kiáltották ki magukat szakértelmiségnek, akivel szemben a „voluntarista” politikai hatalom csak „monologizál”. Miközben mindkét esetben csak egy törpe kisebbséget képviseltek: mind az értelmiségen, mind a politikumon belül. 
1997 elején a Bolyai Egyetem életre hívása, amit több RMDSZ-es vezető is koalíciós szakítópróbának nevezett, karnyújtásnyira volt. Nem véletlen, hogy ellentétben a 1992-es sajtóoffenzívával, melyre a megtámadottakon kívül nem sokan reagáltak, 1997-ban sikerült felkavarni a kedélyeket, s mondanom sem kell, hogy a megszólalók elsöprő többsége támogatta az önálló állami magyar egyetem megteremtését. Csak a Szabadság című kolozsvári napilap hasábjairól nem kevesebb, mint 93 írást gyűjtöttem ki e témakörben, nem egészen három hónap terméséből. Mint az közismert, a Bolyai Egyetemet azóta sem hozták létre. Ami nem elsősorban az össznemzeti politikai akaratot megtörni igyekvő balliberálisoknak róható fel, de annyi biztos, ők megtették a magukét, alkalmat adtak arra, hogy a román fél elmondhassa: mi, magyarok sem értünk egyet ebben a kérdésben. A felelősség kisebb része az övék, a nagyobbik értelemszerűen a kisstílű alkupolitikát folytató RMDSZ-vezetésé, mely a Bolyai Egyetem követelését lényegében feladta, beérte apró-cseprő engedményekkel, amelyek fejében segített a nyíltan magyarellenes román hatalomnak demokratikus, kisebbségbarát színben tetszelegni belföldön és külföldön.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma/szerintunk

Alárendelik a Kós Károly-líceumot (Nehéz döntés Sepsiszentgyörgyön)
A minisztériumnak még rá kell bólintania, de helyi szinten véglegesnek tekinthető a Kós Károly-szaklíceum alárendelése a Puskás Tivadar-szaklíceumnak: a sepsiszentgyörgyi tanács tegnap újabb heves vita után tizenegy szavazattal öt ellenében, egy tartózkodás mellett jóváhagyta a 2017–2018-as tanév beiskolázási tervét, és ebben az a legfontosabb változás a jelenlegi állapothoz képest, hogy megszűnik a Kós Károly nevét viselő középiskola jogi önállósága, ősztől a Puskás Tivadar Szakközépiskolához tartozik az intézmény. A városvezetés szerint ez nem jelenti egyetlen meglévő osztály felszámolását sem, tanárokkal és diákokkal együtt költöznek át a központból a Horgász utcába.
A tanács ülései nyilvánosak, de ritkán fordul elő, hogy a sajtó képviselőin kívül más is beüljön a terembe – most azonban hatan is voltak, és olykor hangosan reagáltak az elhangzottakra. A tervezetet Sztakics Éva alpolgármester terjesztette elő, ellenvéleményeket ezúttal is Bálint József (EMNP) és Rodica Pârvan (SZDP) hozott fel, és – bő negyed órán át – a Kós Károly-iskola igazgatója, Komán László. Utóbbiak a líceum önállóságának megtartása mellett érveltek, több ízben is: Bálint József szerint az utóbbi időben nőtt a felszámolásra ítélt líceum diákjainak létszáma és javult teljesítménye is, Rodica Pârvan pedig tapsot is kapott, amikor kijelentette, valami helyi furfang lehet a határozat megfogalmazásában, hiszen mit ér neve megtartásával az az intézmény, amelynek jogi önállósága megszűnik? Strukturálják be a Mikót a Mikesbe vagy fordítva!Sztakics Éva erre a város óvodáira hivatkozott, amelyeket nevük megtartása mellett már évekkel ezelőtt egy-egy iskolához csatoltak. Véleménye szerint nem attól lesznek jó iskolák a városban, ha minden 300 diákra külön igazgató figyel, a Kós Károlyt pedig nem felszámolni akarják, hanem – osztályai megtartásával – integrálni egy másik iskolába, ahol jobb körülményeket tudnak biztosítani a szakképzésnek. Egy iskola sem tűnik el, sőt: új iskolát akarnak létrehozni a Székely Mikó Kollégium és a Mikes Kelemen-líceum elemista diákjainak. A cél az, hogy észszerűbben, igazságosabban gazdálkodjanak, és egyenlő feltételeket biztosítsanak minden gyermek számára. A Kós Károly-iskola lefelé ívelő pályán van, a 2012/13-as tanévben 600 tanulója volt, most pedig mindössze 350, és a fejkvóta alapú finanszírozásnál (ami tavaly 133 ezer lej volt) valamivel többet (138 ezer lejt) kellett az önkormányzatnak hozzátennie, nagyrészt fenntartási költségekre (gáz- és villanyszámlákra), nem az oktatás minőségének emelésére. Nyugaton 1200–2000 diák tartozik egy-egy szakiskolához, és ezek jól működnek, a végzősök könnyen el tudnak helyezkedni – ezt a modellt kívánják meghonosítani.
A vitához Adrian Cochior (SZDP) és Miklós Zoltán (RMDSZ) is hozzászólt, előbbi a képzett munkaerő, utóbbi az ellenzők racionális érveinek hiányát hangoztatta. A „feltett és meg nem válaszolt kérdésekre” Komán László, a Kós Károly-líceum igazgatója próbált kimerítően felelni. Elmondta, hogy januárban versenyvizsgával foglalta el tisztségét abban az iskolában, ahol húsz éve tanít, és alig két hét múlva a Háromszék napilapból értesült az önkormányzat átszervezési terveiről. Mivel teljesítik az önálló iskolához szükséges törvényi feltételeket, más iskolába való beolvasztásukat a tanári kar és a szülői bizottság is elutasítja, és minden törvényes eszközzel harcolni fog ellene: már iktatták kérésüket a polgármesteri hivatalban, segítséget kértek a prefektustól, és tüntetni is készülnek. Tudatta, hogy a létszámfogyás megállt, a következő tanévre 205 diák képzését kérték tőlük a városbeli cégek, és az újonnan indított húsfeldolgozás szakra is 70–75 jelentkező várható. Az érettségi eredményeik valóban gyengék, de a tavalyi 30 százalék a tavalyelőtti eredmény megkétszereződését jelenti, tehát a javulás tagadhatatlan; újabban díjakat is hoznak különböző tantárgyversenyekről, vetélkedőkről. Az európai uniós előírások szerint a középiskolák 60 százalékában szakmát kell oktatni, és csak 40 százalékában elméleti ismereteket; ez 2003 és 2006 között így is volt, most azonban 52–48 százalékos az arány, azaz egy munkást és egy értelmiségit képeznek Sepsiszentgyörgyön, ami nem nevezhető reális igazodásnak a munkaerő-piaci elvárásokhoz. A múlt század nyolcvanas éveiben ugyanitt 5–6 elméleti osztály volt, és mintegy 40 szakiskolai, utóbbiakat azonban lassan elsorvasztották, arra viszont nem terjed ki a városháza által megrendelt szakmai tanulmány, hogy milyen negatív következményei lesznek a Kós Károly-iskola beolvasztásának: mi lesz a kis létszámú speciális osztályokkal, a más osztályokba integrált speciális igényű diákokkal, a nem pedagógiai munkaerővel, sőt, arra sincs biztosíték, hogy megmarad az ácsok, víz- és gázszerelők, kőművesek, konfekciósok képzése a Puskás Tivadar-líceumban, pedig e szakmákban munkaerő-hiány mutatkozik. Az átszervezést egy „ötcsillagos” elemi iskola létrehozásával indokolják, de a Kós Károly-iskolában csak tíz tanterem van, a hozzá tartozó hátsó épületek eléggé elhanyagolt állapotban vannak, ráadásul ott a kosarasok és a sportiskola székháza is – sorolta. Komán László felhívta a figyelmet arra, hogy az átszervezéshez a helyi és a regionális fejlesztési szervek véleményét, a speciális oktatást illető döntésekhez pedig a megyei tanács jóváhagyását is ki kell kérni, ami most nem történt meg, ráadásul a határidőkből is kifutottak. Végül kijelentette: a törvények nem kötelezik az önkormányzatot az iskola megszüntetésére, vegyék tekintetbe, hogy oda is 100 százalékban magyar gyermekek járnak, ha nem is elitek, de ők is a mieink. Beszédét Reményik Sándor Templom és iskola című versének felolvasásával zárta. Minderre újból Sztakics Éva felelt: érzi és érti az aggodalmakat, de a városnak egy egész iskolai hálózatot kell fenntartania, észszerűen gazdálkodva, és mindenütt egyenlő feltételeket biztosítva. A beiskolázási terveket a tanfelügyelőség fogadja el, nem az önkormányzat, amely a minőségi oktatásban érdekelt. Nem öröm senkinek, hogy öt év alatt 941 fővel csökkent az iskolás gyermekek száma – két és félszer annyival, mint amennyien a Kós Károlyban tanulnak – Sepsiszentgyörgyön, de ez a helyzet, ezt kell a lehető legjobban kezelni. Hangsúlyozta: nem kívánják a meglévő, működő szakképzést megszüntetni, munkaerőre szükség van, de azt is látni kell, hogy Romániában alig haladja meg a húsz százalékot a felsőfokú végzettek aránya, miközben az Európai Unió célja 2020-ra 40 százalék...
Ezek után került sor a szavazásra: előbb a Kós Károly-líceum önállóságának megőrzésére vonatkozó javaslatról – ezt elvetették –, végül az egész beiskolázási tervezetről: ezt elfogadták. Az ügy azonban nem zárult le, a Kós Károly vezetősége folytatja a megmaradásáért vívott küzdelmet.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A gondolatnak is helye volt
Kihelyezett huszárbálon mulattak 
A gidófalvi Szilaj Hagyományőrző Egyesület immár nyolcadik alkalommal szervezte meg hagyományos huszárbálját a sepsiszentgyörgyi Kolcza vendéglőben.
Az egyesület mintegy 14 tagján kívül ugyanannyian az árkosi Székely Virtus Huszáregyesülettől is megjelentek, további szimpatizánsok, határon túlról is kitartóan visszajáró barátok, akiket Fazakas Péter huszárfőhadnagyi és elnöki minőségében köszöntött. 
Összesen mintegy százhetvenen mulattak a kászonújfalusi hagyományőrző népi zenekar által szolgáltatott muzsikára, de előtte még megtekinthették a Kék Hold táncklub társastánc-bemutatóját (keringőt, tangót), amelyet nagy tetszéssel fogadtak a jelenlévők, nemkülönben a Tanulók Házának Batyus gyermekcsoportját. 
S mert a közönségből sokan ismételten jelezték igényüket a szép gondolatokra, Fazakas Etele elmondta Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című versét, hiszen hagyományt s benne a magyarság szellemét megőrizni csak akkor lehet, ha van, ki azt továbbvigye – itthon. 
Ungvári Barna András uzoni református lelkipásztor mondott rövid igét és adta áldását a gyülekezetre, amely ezután átadta magát a felszabadult mulatságnak.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

GAAL GYÖRGY A KINCSES VÁROS TEMETŐINEK KRÓNIKÁSAKÉNT TÁRJA FEL A KÖZÖSSÉG TÖRTÉNELMÉT
KALANDOZÁS KOLOZSVÁRI SÍRKERTEKBEN
Az enyhén emelkedő, hullámzó domb oldalán, dús lombú fák közt elterülő kolozsvári sírkert, a Házsongárd a magyar kultúra igazi panteonja. 1585 óta temetkeznek ide a kincses város polgárai. Híres személyiségek nyugszanak itt, köztük a zsoltárköltő Szenczi Molnár Albert, az enciklopédiaíró Apáczai Csere János és holland felesége, Aletta van der Maet, a betűmetsző és nyomdász Tótfalusi Kis Miklós, az orvos és nyelvész Gyarmathy Sámuel, a néprajztudós Kriza János, a múzeumalapító gróf Mikó Imre, a Marianum Leánynevelő Intézet építtetője, Hirschler József, a költő Reményik Sándor és Dsida Jenő, az író és politikus gróf Bánffy Miklós, az építész és író Kós Károly, a színművész Szentgyörgyi István, a grafikusművész Gy. Szabó Béla, hogy csak néhányat említsek.
Sokan és sokat írtak már róla, például Jakab Elek, Herepei János, Lászlóffy Aladár, de a legtöbbet Gaal György publikált a témáról. Saját bevallása szerint az 1960-as évektől járja a sírkertet, és az 1970-es évektől vált krónikásává, de már az 1990-es évektől felmerült az igény, hogy a történelmi temetőn túli részeket, sőt a többi kolozsvári sírkertet is jó volna feltérképezni, hiszen a XX. század második évtizedétől több jeles személyiség itt kapott nyughelyet.
A XIX. század végén egyre inkább szűknek bizonyult a temetkezésre használt terület, ezért már a gróf Béldi Ákos főispán elnökletével 1892. február 26-án megtartott ülés elhatározta, hogy a Házsongárdi temetőt kibővítik, és erre azt a 15 holdnyi területet használják, amely a temetőkert fölött terül el, és amelyet a város erre a célra már korábban megvásárolt. A határozat meghozatalától azonban elég sok időnek kellett eltelnie a tulajdonképpeni használatba vételig.
A Házsongárdi új temető feltérképezésére Gaal György 2013 nyarán vállalkozott, és ugyanebben az évben járta be a Kismezői temetőt is. 2014 nyarán pedig a négy zsidó temető következett. Sok nehezítő körülmény ellenére, alapos és aprólékos gyűjtőmunkával sikerült rögzítenie az adatokat. Minden fontosnak ítélt sír feliratát lemásolta és lefényképezte, folytatólag a legjelesebb személyiségek rövid életrajzát is felkutatta. Erről a feltáró munkáról számol be A Házsongárdtól a Kismezőig című, a Kolozsvári sírkertek a XIX−XX. századból alcímű, az Exit Kiadónál tavaly év végén megjelent, számos színes és fekete-fehér fényképpel illusztrált könyvében.
A Házsongárdi új temető szemrevétele során kiderült, hogy a városnak már az 1910-es években gondja volt rá, hogy az új temetőrészt parkosítsa és mérnökileg megtervezze, ugyanis az egyes táblák, köröndök a magyar ábécé betűivel vannak megjelölve. Sajnos azonban, amikor ez az új temető is betelt, az 1980-as években megkezdték az egykori sétányok és utak betemetését. Így az egykori ösvényekről csak a rajtuk hosszában fekvő sírok árulkodnak.
1914 szeptemberében az új temető feletti részben nyitották meg a Hősök temetőjét, ahova az első világháború végéig sok halottat temettek. A Hősök temetője és a köztemető között megmaradt szabad részbe később a szovjet elesettek parcellája került.
A könyv külön és kiemelten foglalkozik a Kismezői vagy más nevén Kalandos temető történetével, felosztásával, első világháborús emlékoszlopával, amelyet a Kolozsvár-hídelvei Református Földész Kalandos Temetkezési Társulat emeltetett 1943-ban. Az emlékmű a városban egyedüliként ma is áll, és magyar nyelvű felirata szerint a magyar királyi 21-es honvéd gyalogezred, a császári és királyi 51-es gyalogezred, valamint a császári és királyi 2-es, 23-as, 82-es ezred hősi halottainak emlékére állították.
Egyébként ez a temető szintén több évszázados múltra tekint vissza, alig két évvel fiatalabb a Házsongárdinál. Az 1587. február 22-én kelt német nyelvű ajándékozási levél szerint Paul Fleyscher városi polgár a hídelvei Kalandos társulatnak adományozza szőlőjét temető céljaira. A kolozsvári hóstáti földművesek jellegzetes szervezkedési formája, a Kalandos társulat gyökere a középkorig nyúlik vissza, amikor is a céhekben dolgozó „kalandosok” egy-egy templom oltárát gondozták, és minden hónap első napján gyűléseztek. Nevüket e nap latin „Calendae” nevének ragozott alakjából (Calendis) alakították ki. Míg e társulatok a XIX. században Európa-szerte kihaltak, a hóstátiak társulatai a XX. század közepén is működtek, tevékenységük a temetések megszervezésére irányult.
A könyv második része a zsidó sírkertek történetét mutatja be széles történelmi kitekintéssel. Előbb a zsidóság kolozsvári megtelepedéséről és a városban betöltött szerepéről, sorsáról, majd a zsidók egyik legismertebb szerveződésének, a Szentegyletnek, héber nevén a Hevra Kádisának a működéséről olvashatunk, amelynek legfontosabb feladata a halottak hagyományok szerinti felkészítése és elhantolása volt.
Kolozsváron négy zsidó temető található. A legrégebbi a XIX. század közepén, a legújabb a XX. század második negyedében jött létre. A legrégebbi a Házsongárdi temető történelmi részéhez kapcsolódik, ezt Balassa utcai temetőként ismerik a helybeliek. Két újabb a XX. században megnyitott Házsongárdi új temető szélein helyezkedik el, ezek közül az egyik a Tordai úti régi ortodox temető, a másik az új neológ temető. A legújabb, a negyedik, az új ortodox temető a Tordai úton kissé távolabb fekszik.
Az újonnan számba vett kertek síremlékei külön-külön és együttesen is kőbe vésett dokumentumai a kolozsvári lakosok és városi közösségük viszontagságoktól nem mentes újabb történetének. A szerző ennek a történetnek a feltárt, értékes adataival az érdeklődő olvasókat a bővülő kolozsvári panteon még részletesebb, még behatóbb megismerésére készteti.
Kabán Annamária
Gaal György: A Házsongárdtól a Kismezőig. Kolozsvári sírkertek a XIX−XX. századból. Exit Kiadó, Kolozsvár, 2016.
Magyar Idők

Erdélyi grófok, bárók a politikában és a harctéren
Sikerek és tragédiák
Március 10-én érdekes, színes előadás hangzott el az erdélyi arisztokráciának az 1848–49-es forradalom előkészítésében és a szabadságharcban vállalt szerepéről, továbbá pályájuk alakulásáról 1849 után. Kálmán Attila történész 26 arisztokrata arcképét mutatta be. Bár különböző politikai nézeteket vallottak – az ókonzervatívtól a konzervatívon, a mérsékelt liberálison át a vadliberálisig –, a reformok szükségességével valamennyien egyetértettek, csakhogy a konzervatívok a birodalom keretén belül, forradalmi megmozdulás nélkül képzelték el a változásokat.
Sokuk számára a forradalom személyes tragédiát jelentett, mivel különböző nézetű családtagok álltak szemben egymással. Voltak közöttük politikusok, akik a reformok előkészítésében vállaltak szerepet, és az erdélyi országgyűlés megszűnése után Budapestre távoztak, ahol hangjukat kevésbé hallatták. 1848 közepétől az arisztokrata tisztek, katonák kerültek előtérbe, akik részt vettek a szabadságharc küzdelmeiben, egyesek hadvezérként, mások egyszerű honvédként. Sorsuk a forradalom leverése után a fogság, a vagyonelkobzás, a rangvesztésre ítélés, a külföldre menekülés volt. Akiknek sikerült kivárniuk, amnesztiában részesültek, és újra politikai, közigazgatási szerepet vállalhattak. Gróf Mikes Kelemen, aki a Kossuth önkéntes csapat szervezője, majd a Mátyás huszárezred parancsnoka, később dandárparancsnok volt Bem seregében, 1849. január 21-én hősi halált halt Nagyszeben ostrománál. Gr. Esterházy Kálmán, aki szintén a Mátyás huszárezredben volt őrmester, majd hadnagy, Nagyszeben ostrománál a fél karját veszítette el. A kiegyezés után viszont országgyűlési képviselő, a felsőház tagja, Kolozs megye főispánja lett.
A politikában
De térjünk vissza a politikusokra. Id. gróf Bethlen János az előadó szerint a reformkor legfontosabb és legérdekesebb alakja volt, aki Erdély egyesülését a Habsburg-birodalom keretén belül, forradalom nélkül, az uralkodó engedélyével látta megvalósíthatónak. A forradalom kitörésének hírére a liberális és konzervatív arisztokraták közös programot dolgoztak ki Kolozsváron, amelynek az országgyűlés összehívása, az unió, az alkotmányos monarchia, közteherviselés, törvény előtti egyenlőség, sajtószabadság voltak a legfontosabb pontjai. Báró Jósika Samut az 1846-os kolozsvári országgyűlésen választották Erdély udvari kancellárjává. A forradalom kitörése, Erdély Magyarországgal való egyesítése után lemondott kancellári tisztségéről és visszavonult. A Bach-korszak idején országgyűlési képviselőként bátran felszólalt az uralkodó rendszer tévedései ellen, majd tudományos tevékenységének szentelte idejét. Nagy érdeme, hogy a Mikó Imre iránti barátságból testvérével, br. Jósika Lajossal együtt jelentős anyagi támogatást nyújtott az alakuló Erdélyi Múzeumnak.
Báró Wesselényi Miklósnak, akit a reformkor jelentős személyiségének ismerünk, érdekes szerepe volt a forradalomban. Saját birtokán a jobbágyfelszabadítást már korábban megvalósította, eltörölte a dézsmát és a robotot, és a földesúri önkényeskedés ellen foglalt állást, de nem értett egyet a parasztság által indított küzdelemmel. Gróf Teleki József egyik alapító tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, ami a Teleki család közadományából indult. A mérsékelt konzervatív nézeteket valló gróf 1844-től Erdély kormányzója volt. 1848-ban összehívta az országgyűlést, ahol nem akadályozta a liberális ellenzék működését, engedélyezte az erdélyi románoknak a balázsfalvi gyűlés összehívását, ahol kimondták az unióval való szembefordulást. A forradalom után visszatért tudományos munkájához. Báró Kemény Dénes, aki a 1848-as pesti országgyűlésen Alsó-Fehér vármegye képviselője volt, kiállt az unió mellett, szerepet vállalt a Batthyány-kormányban, majd az Országos Honvédelmi Bizottmányban. Gróf Teleki Domokos, aki Küküllő vármegye képviselőjeként vett részt a pesti országgyűlésben, mérsékelten liberális politikusként fontosnak tartotta a román–magyar viszony rendezését, és szerepet vállalt a székely katonaság megnyugtatásában a határőrség megtartása kapcsán. Hamar kivonult a politikai életből, és gernyeszegi kastélyában történelmi tanulmányainak szentelte életét, tagja volt a tudományos akadémiának. Gróf Mikó Imre, 1848-ban Erdély helyettes kormányzója, elvállalta az agyagfalvi országgyűlés elnöki tisztségét, hogy meggátolja a fölösleges vérontást. 1848-ben Bécsbe utazott, ahol házi őrizetbe vették, és 1849-ben szabadult. Későbbi szerepe Erdély kulturális életében, az Erdélyi Múzeum megalapításában közismert. Gróf Teleki László báró Jósika Miklóssal együtt Kossuth híve volt. Teleki László, aki a Védegylet és a Nemzeti Kör elnöki tisztségét töltötte be, Kossuth követeként járt Bécsben és Párizsban, ahol megbízatását nem ismerték el. 1849-ben Magyarországot föderatív államként képzelte el, ennek érdekében Bălcescuval tárgyalt, aktív szerepet vállalva az emigrációban. A korszak színes egyénisége báró Nopcsa László. 1848-ban az erdélyi országgyűlés képviselője, majd részt vett a románok balázsfalvi gyűlésén, ahol a császárhoz menesztett biztosság alelnökének választották. Az unió szentesítése után elhagyta a román küldöttséget, és a magyar kormánynak ajánlotta fel hazafias szolgálatát.
A harctéren
Az arisztokrácia képviselőinek egy része hadvezérként küzdötte végig a szabadságharcot, és olyan is volt, aki közhonvédnek állt be. Köztük említhetjük a Petőfit és Szendrey Júliát vendégül látó gr. Teleki Sándort, aki Nagybecskereken harcolt a szerbek ellen, majd később lett őrnagy, ezredes, az erdélyi hadsereg felügyelője. Az aradi fogságból sikerült kimenekülnie, s több országon át tartó útja során eljutott Jersey-szigetére, ahol Victor Hugo barátja lett. Harcolt a Garibaldi-mozgalomban és 18 évi száműzetés után került vissza Magyarországra, ahol a Kisfaludy és a Petőfi Társaság tagja volt.
Gróf Teleki Ádám honvéd tábornokként a drávai sereg főparancsnoki tisztségét töltötte be, s bár 1848 végén kilépett a honvédségből, ’49-ben rangvesztésre ítélték. Gr. Gyulai Ferenc az osztrák haditengerészet parancsnoka volt 1848-ban, ’49-ben osztrák hadügyminiszter, aki a császár oldalán vett részt a győri csatában. Báró Kemény Farkas 1848-ban a Torda megyei nemzetőrség őrnagya, később ezredesként a gyulafehérvári ostromsereg, majd a kolozsvári hadosztály parancsnoka volt, harcolt az érchegységi felkelők ellen és az orosz támadás során Kolozsváron. Gróf Bethlen Gergely a 15. Mátyás huszárezred szervezője és parancsnoka, az erdélyi sereg lovassági parancsnoka, később ezredes volt. Kolozsvár feladásától Nagyszeben bevételéig végigharcolta az erdélyi hadjáratot. Görgey seregéhez csatlakozva Világosnál kapitulált. Aradon hadbíróság elé állították, majd 1849-ben szabadon engedték. Később külföldre menekült, és tovább harcolt az itáliai magyar légióban, a szárd királyi hadseregben, a poroszországi magyar légióban. 1867-ben kapott amnesztiát és térhetett haza. Gróf Lázár Dénes 1848 októberétől a marosszéki dandár, később a nemzetőrség parancsnoka volt. Harcolt az oroszok ellen és Komáromban tette le a fegyvert. A fehéregyházi Haller grófok a segesvári csatában való részvétel mellett, amelyben József egyszerű honvédként, Ferenc Segesvár parancsnokaként vett rész, a későbbiekben Petőfi elestének helye és körülményei felkutatásában tevékenykedtek. Haller Ferenc lánya, Lujza nevéhez fűződik a tömegsír fölötti turulmadaras emlékmű felállíttatása.
Végül a szabadságharc színes egyéniségéről, John Pagetről kell szólnunk, akit a szerelem hozott Erdély földjére, ahol teljes mértékben erdélyi magyar lett. Aranyosgyéresen vásárolt birtokot és hozott létre mintagazdaságot, s közben könyvet írt Erdélyről, Magyarországról. 1848-ban Bem szárnysegédje lett, és a harcokról az angol sajtónak küldött beszámolókat. Többek között Nagyenyed feldúlásáról is, ahol kis csapatával a menekülő magyarok védelmére kelt. A szabadságharc után feleségével Angliába menekült, ahonnan 1855-ben tért vissza aranyosgyéresi kastélyába, ahol újjászervezte a gazdaságát. Alapítója volt az Erdélyi Gazdasági Egyletnek és tevékeny híve az Erdélyi Unitárius Egyháznak.
Említhetnénk még neveket az adatokban gazdag előadásból, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy képet alkossunk az arisztokrácia szerepéről az 1848–49-es eseményekben.
Összességében pedig elmondhatjuk, hogy kellemes délutánt tölthettek a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum diákjainak és tanárainak társaságában mindazok, akik a Női Akadémia meghívására pénteken ellátogattak a Deus Providebit Házba. Az ünnepre való hangolódásként a Női Akadémia képviselői a hagyományos kokárda készítésének technikájára oktatták az érdeklődő gyermekeket, fiatalokat.
Kálmán Attila előadását megelőzően pedig a Római Katolikus Teológiai Líceum diákjai verses-zenés összeállítással köszöntötték március 15-ét. Az elhangzott verseket Brandner Emőke magyartanárnő válogatta, a kórust Gyárfás Kinga zenetanárnő vezette. Ha százszor is szavalták már, ez alkalommal nem lehetett meghatódás nélkül hallgatni Reményik Sándor intését, ami a helyzetet tükröző drámaisággal hangzott el a műsor végén: „Ne hagyjátok a templomot,/ A templomot s az iskolát”.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)

A hősök, a bátrak emlékét őrzi a nemzet
„Amíg veszélyben magyar identitásunk, addig szabadságunk sem lehet teljes”
Március 15-én délután ezrek gyűltek össze a Postaréten, a Székely vértanúk emlékművénél, hogy az 1848-as forradalom és szabadságharc hőseire emlékezzenek. A magyar történelmi egyházak nevében a római katolikus egyház részéről Oláh Dénes főesperes köszöntötte az egybegyűlteket. A rendezvényre Szabó László református lelkész mondott áldást. Lelkemben félárbócon van a nemzeti lobogó
– Annyi és annyi fölemelő március 15. után ma az én lelkemben félárbócon van a nemzeti lobogó – mondta Oláh Dénes –, pedig ma is a szabadságnak volna az ünnepe. Annak a szabadságnak, amely nem kiváltság, hanem Isten ajándéka.
A továbbiakban a szeretet fontosságára hívta fel a figyelmet: „úgy gondolom, hogy minden ép elmével rendelkező ember tudhatja, hogy egyetlen építő erő létezik: a szeretet. Csak akik tudtak szeretni, azok vitték előbbre az emberiség ügyét. A szeretet épített iskolákat, hidakat folyók fölé és népek közé. A szeretet volt képes ledönteni a válaszfalakat és feltölteni az elválasztó sáncokat és szakadékokat. A szeretet mindig előbbre vitte az embereket”. (…) „Nekünk előre kell menni a szeretet útján, a szabadság útján, a haladás útján, Krisztus útján. S lám, ez egyeseknek fáj, egyeseknek botrány.”
Mint mondta, Krisztus maga és tanítása is botrány volt a maga idejében, de végül győzött. „A szeretetbotrány éppen akkor győzött, amikor emberileg teljesen kudarcot vallott. Aznap éppen nagypéntek volt.”
Ám nagypéntekre húsvét, a feltámadás következett, ezért is hiszünk a szeretet végső győzelmében, a józan ész diadalában, „a kificamodott vagy kificamított elmék kijózanodásában”. És hogy ez megtörténhessen, a főesperes imára hívott „minden szabadságot és fajtáját szerető embert”. Végül kijelentette, ezért van félárbócon a lelkében a nemzet zászlaja.
„Hiszem, hogy a különbségek nem elválasztanak…”
Sorin Grindeanu, Románia miniszterelnökének üzenetét Nagy Zsigmond, Maros megye alprefektusa olvasta fel. A román kormányfő baráti üdvözletét küldte, hangsúlyozva, hogy március 15. nemcsak Magyarország nemzeti ünnepe, de egyben a világ összes magyarjának egyik legfontosabb ünnepe is.
„Az egység a különbözőségben európai elv alapján őszintén hiszem, hogy a különbségek nem elválasztanak, nem tesznek egymás ellenségeivé, hanem ellenkezőleg, egymás kölcsönös megismeréséhez, az egymás iránti tisztelet erősödéséhez vezetnek” – hangsúlyozta Grindeanu, rámutatva, hogy a jobb élet reménye és a kölcsönös tisztelet az, ami „összeköt bennünket”. Kijelentette, az általa vezetett kormány programja fontos vállalásokat tartalmaz a kisebbségekkel szemben, különös tekintettel a magyar közösségre.
„Azt gondolom, hogy a kölcsönös tisztelet jegyében és egy jobb élet reményében valósággá változtathatjuk az 1848-as forradalom eszméit: a békét, a szabadságot és a jó megértést” – üzente a miniszterelnök, aki a magyarok történelme és szellemi és kulturális öröksége iránti tisztelet jegyében küldte jókívánságait.
Csak egy szívvel és egy akarattal juthatunk előre
Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnökének üzenetét Lukács Bence Ákos, a csíkszeredai főkonzulátus konzulja tolmácsolta: „169 évvel ezelőtt ez a nap ébresztett rá bennünket arra, hogy azon az ösvényen, amely az egész nemzet felemeléséhez vezet, csak egy szívvel és egy akarattal juthatunk előre. Mi, magyarok büszkék vagyunk arra, hogy 1848. március 15-én vértelen forradalommal vívtuk ki szabadságunkat, de még ennél is nagyobb fegyverténynek tartjuk, hogy amikor meg kellett védenünk frissen szerzett jogainkat, egy emberként álltunk talpra. Hét évvel ezelőtt ismét lehetőséget kaptunk arra, hogy újraalkossuk és megszilárdítsuk a magyar nemzet egységének fundamentumát. Az elmúlt években olyan erős és stabil anyaországot építettünk, amely segíteni tudja a Kárpát-medencei magyarság szülőföldön való boldogulását. Rajtunk áll, hogy élve a kapott eséllyel, összefogásunkkal és kitartásunkkal valóra váltjuk-e ’48 hőseinek álmait, büszkén hirdetve: »a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez«.
Legyen tehát béke, szabadság és egyetértés!” – zárta üzenetét Orbán Viktor magyar kormányfő.
A mi forradalmunk a gyermekeink jövőjéről szól
Ünnepi beszédében Péter Ferenc, az RMDSZ megyei elnöke hangsúlyozta: „Március 15-én az 1848-as forradalomra emlékezünk, de nemcsak az emlékezés tartja élve ezt az ünnepet, hanem a közösségünkben élő szabadság utáni vágy is. Ez az ünnep újra és újra ráébreszt minket arra, hogy a szabadság mekkora érték számunkra, de egyben emlékeztet is arra, hogy milyen könnyen veszélybe kerülhet.” (…) „Ezen a napon óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés, hol tartunk most, ennyi év elteltével szabad emberekként élhetünk-e ma szülőföldünkön mi, erdélyi magyarok?” A kérdésre nem tudott egyértelmű pozitív választ adni, hiszen „amíg veszélyben van magyar identitásunk, addig szabadságunk sem lehet teljes”. Az elmúlt hónapok bebizonyították, hogy a marosvásárhelyi magyaroknak ma ismét a szabadságukért, alapvető jogaikért kell küzdeniük.
Rámutatott, hogy az 1989-es rendszerváltást követően sokat változott az erdélyi magyar közösség helyzete, a kisebbségi jogok jelentős részét ma már törvény védi, mégsem érezzük magunkat biztonságban. „Nem is érezhetjük, mert nem lehet teljes a biztonság ott, ahol nem tartják be a törvényeket. Ahol nem hallgatják meg a másik felet. Nem vagyunk biztonságban ott, ahol a Korrupcióellenes Ügyészség a marosvásárhelyi katolikus iskola alapítását vizsgálja, szülőket hurcolnak meg és több mint 400 diák sorsával játszanak”.
A szabadságharc nemcsak a múlt emléke, hanem a jelen törekvése: az évről évre való próbatétele annak, hogy még mindig ki tudunk-e állni magunkért, vagy hagyjuk, hogy eltapossanak – mutatott rá Péter Ferenc, arra szólítva a vásárhelyi magyarokat, hogy ne hagyják magukat megfélemlíteni, ne hagyják az iskolát! „Egy olyan küzdelem előtt állunk, amit csak együtt tudunk sikerre vinni”. (…) „Ha kiállunk magunkért és egymásért, akkor nem tudnak bennünket eltaposni. A mi forradalmunk a gyermekeink jövőjéről szól. Arról szól, hogy elengedjük-e most a kezüket, vagy kiállunk mellettük minden lehetséges eszközzel.”
Az elnök arról is beszélt, hogy egyesek azt hiszik, hogy „a végtelenségig nyomást gyakorolhatnak közösségünkre, hogy meg lehet bennünket félemlíteni, hogy meg fogunk hátrálni”. Ezért – hívta fel a figyelmet – „összefogva, egy emberként kell kiállnunk igazunk mellett, és világosan kell állást foglalnunk a bennünket ért sérelmek kapcsán úgy, ahogyan ezt elődeink is tették. Vigyáznunk kell azonban, hogy ne adjunk helyet az etnikai feszültségkeltésnek és a mindenki számára romboló gyűlölködésnek”.
Legyünk bátrak kiállni magyarságunkért, nemzetünkért!
Magyarország kormánya részéről Soltész Miklós egyházi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár mondott ünnepi beszédet.
A ’48-as események felidézése után arra hívta fel a figyelmet, hogy ma is zavaros időket élünk, még fontosabb az összefogás, még fontosabb a bátor magatartás, és még inkább bölcs döntésekre van szükség. Hisz amíg Európa, Brüsszel egyes vezetői magukhoz akarják ölelni az idegen kultúrák hódítóit, addig eltaszítják, háttérbe szorítják a kereszténységet még őrző közép-európai nemzeteket. Büntetni akarja a közös Európát védő nemzeteket ahelyett, hogy hálás lenne. „Éppen ezért, magyarok, románok, szerbek és horvátok, lengyelek, szlovákok, nem engedhetjük meg, hogy újra egymással szembefordítsanak minket. Nagyobb a történelmi felelősségünk annál, hogy ezt a luxust megengedjük magunknak. Össze kell fognunk a kereszténység védelmében, össze kell fognunk a recsegő-ropogó Európáért, mert gyermekeink, fiataljaink jövője ezen múlik”.
Mint mondta, itt, Romániában is egy láthatatlan háttérhatalom tartja rettegésben a minisztereket, polgármestereket, intézményvezetőket. „A szabadságharc leverését követő időszakot vagy a kommunista diktatúrát idézi, hogy egy katolikus iskola igazgatóját meghurcolhatják, a szülőket és a gyermekeket pedig teljes bizonytalanságban tartják”.
Kijelentette: a hősök, a bátrak emlékét őrzi a nemzet, és ugyanígy fog emlékezni a jövő nemzedék a mostani bátrakra, de senki sem fog emlékezni a feljelentőkre. „Legyünk bátrak kiállni magyarságunkért, nemzetünkért, hitünkért, kereszténységünkért, az együtt élő nemzetek békéjéért” – biztatta a megjelenteket az államtitkár.
A rendezvényen kortársvers-részletek hangzottak el fiatal költőktől, Sajó Sándor Magyarnak lenni című versét Szabó Erzsébet Zsófia, a Római Katolikus Teológiai Líceum 9. osztályos tanulója szavalta. Fellépett a marosvásárhelyi Serafim Duicu Általános Iskola Rügyezők furulyacsoportja. Dsida Jenő Templomablak versét megzenésítette Boros Emese (ének), zongorán kísérte Fülöp Csongor, Reményik Sándor Templom és iskola című versét Balló Krisztina, a Római Katolikus Teológiai Líceum 10. osztályos tanuló szavalta el. Műsorvezető Kányádi Orsolya volt.
A postaréti rendezvény ünnepi koszorúzással, illetve a himnuszokkal ért véget.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Máriás József: Az írás: szolgálat
Március 22-én, szerdán 17 órakor a Szatmári Református Egyházmegye Esperesi Hivatalának tanácstermében (a Szatmárnémeti Református Gimnázium épületében) mutatják be Máriás József Az írás: szolgálat című tanulmánykötetét. Az alábbiakban a szerzővel beszélgettünk
avaly e címmel jelent meg Máriás József tanulmánykötete a miskolci Felsőmagyarország Kiadónál. Lapunk sok olvasója emlékezhet e névre, hisz a szerző 1968–2002 között a Szatmári Hírlap, illetve a Szatmári Friss Újság munkatársa volt. Már ez idő alatt is előszeretettel írt irodalomnépszerűsítő írásokat — recenziókat, tanulmányokat, évfordulós megemlékezéseket — az egyetemes magyar irodalom, különösen az erdélyi magyar literatúra jeles alkotóiról, műveikről a napilapokban, a Korunkban, a Művelődésben. Írásai olvashatók a budapesti Hitel és Magyar Napló, a nyíregyházi Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle és Pedagógiai Műhely, a sárospataki Zempléni Múzsa, a csíkszeredai Székelyföld, a zilahi Hepehupa és több más folyóirat hasábjain. A címben jelzett könyve nem egyedüli, hisz azt megelőzően hat kötete jelent meg az Országos Széchenyi Könyvtár által patronált Magyar Elektronikus Könyvtár immár közel húszezer kötetet számláló sorozatában. Szerzőjük tagja a Magyar Írószövetségnek.
Máriás Józseffel a március 22-én, szedán 17 órakor az esperesi hivatal tanácstermében sorra kerülő szatmárnémeti bemutatója előtt készítettünk interjút irodalmi munkásságáról, az útról, amely idáig vezetett.
— Nem mondható jellemzőnek, hogy megyei napilap újságírója az elvárások teljesítése mellett irodalommal foglalkozzék. Téged mi ösztönzött erre?
— Egyfelől az, hogy pályakezdőként magyar irodalomtanár voltam. A katedrát elhagytam ugyan, de az irodalom szeretete továbbra is arra ösztönzött, hogy újságíróként tollal szolgáljam azt.
Másfelől tanulmányaimból tudtam, hogy a XX. század egyik legnagyobb magyar írója — Németh László — Nagybányán született, akiről Erdélyben jó másfél évtizedig szinte semmit nem hallhattunk, olvashattunk. Az életműkiadás kötetei vezettek el hozzá, ahhoz, hogy írásaimmal én is hozzájárulhassak erdélyi, jelesen pedig nagybányai kultuszának ápolásához.
Adott egy harmadik indíték is: a két világháború közötti magyar irodalom értékeinek az újrakiadása s az a szándék, hogy én is a népszerűsítők sorába álljak. Ugyancsak a hatvanas évek végéhez kötődik az erdélyi magyar irodalom felívelő szakaszának kezdete. Ebből Sütő András és Beke György munkássága hatott rám különösen, buzdított arra, hogy róluk, műveikről írjak.
Az első recenzióm 1965-ben jelent meg, azt követően pedig kétszáznál is több a hazai napi- és hetilapokban.
— A helyi napilapoktól hosszú út vezethet az irodalmi folyóiratokig…
— Valóban, hisz tanulmányt írni igen időigényes feladat. De nem megvalósíthatatlan. A katalizátor Németh László életművének megismerése, a mind elmélyültebb bemutatásának belső igénye volt. Születése 90., halála 20. évfordulója, a születési centenárium nagybányai ünnepségei alkalmából írott, a hazai és magyarországi irodalmi folyóiratokban, antológiákban közölt tanulmányaim adtak önbizalmat és bátorítást újabb s újabb irodalmi „kalandra”. A személyes ambíciókon túl volt még valami: a külső buzdítás. Jeles irodalomtörténészek, kritikusok bátorítottak, ösztönöztek további munkára. A nyugdíjas éveknek ez ad igazi értelmet, értéket.
— A lapokban „szétszórt” tanulmányok, recenziók miként szerveződtek kötetekké?
— A Csíkszeredában élő Cseke Gábor hívta föl a figyelmem a Magyar Elektronikus Könyvtár kínálta lehetőségre. Az elmúlt évek során az ő szerkesztésében jelent meg mind a hat kötet. A világhálón terjesztett, olvasható írások mindenki előtt nyitva állnak. Elég a kívánt témát a keresőbe beírni, aztán csak egy kattintás, és előttünk a bibliográfiai kínálat: kik s mit írtak az illető témában… Csak egy példát említek: a 2011-ben megjelent, a Németh Lászlóról írott tanulmányaimból válogatott kötetet és a műveinek romániai visszhangja bibliográfiáját közreadó — A magyar vigyázó — kötetembe mostanáig 4390 érdeklődő „lapozott bele”. A tavaly közzétett, Az író — korának lelkiismerete című kötetbe immár négyszázan.
- Bizonyára e kiadványoknak is szerepe volt abban, hogy az elmúlt évben a Felsőmagyarország Kiadó lehetőséget adjon az írott formában való megjelenésre, a most bemutatásra kerülő könyvre.
— 2001. december óta Nyíregyházán élsz. Miként bontakozott ki ott az életed?— Áttelepedésemért meg is kaptam a magamét. Pár évvel ezelőtt jött egy e-mail: „Soha nem lehetséges távolba költözni, hogy elbújhass önmagad elől.” Volt kolléga írta, akit szakmailag igen nagyra becsültem. Igaza volt. Soha nem lehet. Én sem bújtam el önmagam elől, hanem éppenséggel beköltöztem abba a világba — az irodalomba —, amelyet mindig oly nagyon szerettem, amely, ha bántás ért, biztos szellemi/lelki menedék volt számomra. Ő nyilván arra gondolt, hogy hűtlen lettem a szülőföldhöz. Nem lettem az! Az azóta megjelent írásaim a bizonyítékok rá. A most bemutatandó kötet is jelzi: recenzióim, esszéim, tanulmányaim többsége erdélyi kötődésű szerzőkről/alkotásokról szól. A hat MEK-kötet mintegy százötven írása irodalomföldrajzi megosztottsága a szónál is beszédesebb: az egyetemes magyar irodalom és az erdélyi irodalom témaköre 1:2 arányban dől el a hazaiak javára. Az előbbiekben is van olyan — Ady Endre, Kaffka Margit, Németh László, Szabó Dezső… —, akire születése okán/jogán a magunkénak tekinthetünk. Bánffy Miklós, Reményik Sándor, Kós Károly, Fábián Ernő, Sütő András, Beke György életműve… mellett előszeretettel és nagyrabecsüléssel írtam a Szatmári Magyar Hírlap által kiadott kötetekről, az erdélyi irodalmi életről elkötelezett, avatott tollal író Pomogáts Béla, Bertha Zoltán köteteiről, a túrterebesi születésű dr. Cserháti Ferenc püspök könyveiről… Megannyi tanújel, tanúságtétel szellemi kötődésemről, szülőföldszeretetemről.
— Az írás: szolgálat című köteted hamarosan Szatmárnémetiben is bemutatásra kerül. Általa mit üzensz az olvasóknak? Mitől érzed szolgálatnak az írást?
— Minden emberi cselekedet legfőbb célja az élet jobbá, szebbé tétele. A költői, írói alkotásoké különösképpen az! Az irodalomtörténész, kritikus hivatása az, hogy segítsen az értékek felismerésében, hozzájáruljon az alkotói üzenet megismertetéséhez, megértéséhez, megszerettetéséhez, a művekbe kódolt szép, jó, igaz és szent eszmék szellemi kisugárzásának érvényesítéséhez, a nemzettudat elmélyítéséhez. Mélyen hiszek abban, hogy szellemi arculatunk, etikai és erkölcsi értékrendünk, esztétikai és ízlésvilágunk meghatározó eleme, döntő „eszköze”, közvetítője az irodalom. Sorsom különös ajándékának tartom, hogy a kapott talentumok révén, írásaimmal ennek a szolgálatára szegődhettem.
Elek György
frissujsag.ro

Nagy sikert aratott a Március hangjai program
Közös előadással ünnepeltek a pécskai magyarok
Amint azt rövid hírben közöltük, a Battonyai Városi Művelődési Központ és Könyvtár, a pécskai Búzavirág Egyesület és Néptánccsoport, valamint a helybeli Kisebbségi Hagyományőrző Egyesület vasárnap18 órától a városi Doru Ioan Petescu Művelődési Házban Március hangjai címmel közös, ünnepi műsort adott elő az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékére.
A Művelődési Ház nagytermét megtöltő közönséget, köztük Antal Péter polgármestert, Faragó Péter parlamenti képviselőt és Bölöni György megyei tanácsost Engi Márta Ildikó, a Búzavirág Egyesület elnöke, valamint Balta Tajcs Tűnde, a Hagyományőrző Egyesület elnöke köszöntötte.
A Himnusz felcsendülését követően, a Juhász Kálmán által betanított citerás gyermekek műsora vezette fel az előadást, majd a Bojtocska gyermekjátékainak, utánuk a Kisboglárka játékainak, majd a Búzavirág magyarbődi táncának tapsolt a közönség.
Jogállam nélkül nincs szabadság
Ünnepi beszédében Faragó Péter RMDSZ-megyei elnök, parlamenti képviselő kifejtette: közel 3 évtizeddel a rendszerváltás után, még mindig a szabadságjogokért, magáért a jogállamiságért kell utcára vonulni szerte az országban. Ahol nincs jogállam, ott nincs szabadság. Nem szabad az olyan ország, ahol a bűnszervezetek mindenféle hatalom fölött állnak. Nem lehet szabad az olyan ország, ahol félreállítják azt, aki dolgozik, aki tenni akar a közösségéért. Nem lehet szabad az olyan ország, ahol börtönbüntetés fenyegeti azokat, akik kitűzik a magyar vagy a székely zászlót. Magyar összefogás nélkül a romániai magyarság hangja pusztába kiáltott szó lenne. Ahogy az 1848-as hősöknek, úgy nekünk is szükségünk van az összefogásra, a közös erőre, hogy államalkotó nemzetként, jogunk legyen az ország ügyeibe való beleszólásra. Akkor is, ha az érvényben lévő Alkotmány első paragrafusa bennünket, magyarokat és a többi nemzeti kisebbséget figyelmen kívül hagy. Az elmúlt évek során Romániában elismerték, hogy március 15. fontos az itteni magyarság számára, ezért azt kérjük, ismerjék el hivatalos ünnepként. Az RMDSZ hivatalosan is benyújtotta a törvényjavaslatot, miszerint március 15-ét ismerjék el az itteni magyarság hivatalos ünnepévé, ami számukra legyen munkaszüneti nap. Mi, magyarok olyan kevesen vagyunk, hogy nem engedhetjük meg magunknak az ellenségeskedést. Ahogy az 1848-as forradalmárok hittek a magyarság jogaiban, úgy nekünk is hinnünk kell bennük, ahogyan ők, mi is szabadságra vágyunk. Azaz korlátozásoktól, fenyegetettségtől mentes életre. Ahogyan ők tették, nekünk is bíznunk kell abban, kitartással, türelemmel, összefogással megvalósíthatjuk céljainkat. Isten minket úgy segéljen!
A szabadságharc megjelenítése
A továbbiakban a Hagyományőrző Egyesület tagjai jeleneteket adtak elő az 1848. március 15-én a Pilvax Kávéházban, az egyetemeken, illetve a nyomdában lezajlott eseményekről, de gyermekek által bemutatott harci előkészületeknek is tapsolhattak. A Búzavirág kalotaszegi tánca után falusi jelenetet mutattak be a vérbe fojtott szabadságharc üldözött katonáinak a sorsáról. Utána az Itt megkondult az óra címmel, az aradi színházban nagy sikerrel bemutatott dalos, táncos, március 15-e művészi megjelenítésének tapsolhattak a Kisboglárka, a Nagyboglárka és a Búzavirág tánccsoportok előadásában. Engi Márta megszólaltatta Reményik Sándor Magyar gyerek című költeményét, majd Balta Tajcs Tündével közösen köszönetet mondtak a töretlen támogatásért Pécska Város Tanácsának, név szerint Antal Péter polgármesternek és Eugenia Petének, a Művelődési Ház igazgatójának a felkészülés biztosításáért. Ugyancsak megköszönték a Battonyai Városi Művelődési Központ és Könyvtár közreműködését, dr. Rimainé Roczkó Zsuzsanna jóvoltából, valamint Juhász Kálmán közreműködését a citeraoktatásban.
A műsorban fellépett összes résztvevő előtt, a két civilszervezet vezetője mondott köszönetet a sok tapsért, majd Isten áldja nemzetünk, Isten áldja ünnepünk jeligével, vastaps közepette zárult a pécskai, nagyszabású március 15-i ünnepség.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Saját elképzelése szerint akar élni
Színész, tanár és író
Ritkán fordul elő, hogy egy színész hátat fordítson a világot jelentő deszkáknak a tanítás és az írás kedvéért, Jancsó Miklós viszont ezt megtette. És hogy ez jó döntésnek bizonyult, azt a Volt egyszer egy Kolozsvár cím alatt megjelent legújabb kötete is bizonyítja, melyet pénteken este mutattak be a Bod Péter Megyei Könyvtárban.
Szonda Szabolcs intézményvezető köszöntője után dr. Jancsó Antal, a könyvet kiadó magyarországi Jancsó Alapítvány elnöke emelkedett szóra, elmondva, az általa vezetett szervezetet a múltját és létszámát tekintve egyaránt tekintélyes Jancsó család hozta létre. Legfontosabb feladatuknak Jancsó Benedek történész hagyatékának a gondozását tekintik, de figyelmük kiterjed a terebélyes rokonság közérdekű tevékenységére is. Ennek eredményeként látott nyomdafestéket ez a kötet, mely egy fájdalmasan szép és ugyanakkor hiteles visszaemlékezés az egykori Kolozsvár pezsgő színházi életének mozzanataira, szereplőire, kulisszatitkaira.
Ezt követően a könyvet szerkesztő Jancsó András beszélgetett Miklóssal, a szerzővel, s ebből kiderült, hogy ez utóbbi az írói vénáját felmenőitől örökölte. Anyai nagybátyjában ugyanis Kuncz Aladár írót, az apaiban pedig a híres közírót és kritikust, Jancsó Bélát tisztelhettük, szülei pedig szintén az irodalom bűvöletében éltek. Édesapja, Jancsó Elemér a Bolyai, majd Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar irodalmi tanszékének vezető professzora, édesanyja, Máthé Szabó Magda magyar-francia szakos tanárnő.
Miklós Kolozsváron született 1946-ban, a Brassai Sámuel-középiskolában érettségizett. A marosvásárhelyi Színművészeti Intézet elvégzése (1968) után a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze lett egészen 2001-ig, de 1996-tól a Sapientia Egyetemen, majd a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen és a Protestáns Teológián is szép beszédre okítja a diákokat, vagyis beszédtechnikát tanít. Közben maga is tanul, így 2004-ben megszerzi a bölcsésztudományok doktora címet, 2006-tól a Pszichológia Tanszék adjunktusa.
A magyar sajtó 1990-től közli humoreszkjeit és rövid prózáit, de színháztörténeti tanulmányokat és színpadi jeleneteket is ír. A játék a halállal című egyfelvonásosával EMKE-díjat nyert, később Reményik Sándor-díjjal is kitüntették. Ugyanakkor kiemelkedő színművészeti tevékenységéért és az anyanyelvű kultúra népszerűsítésében szerzett elévülhetetlen érdemeiért 2013-ban Rekita Rozáliával együtt Gróf Bánffy Miklós-díjban részesültek.
Eddig hét kötete jelent meg. Jancsó András szerkesztő az est folyamán elmondta, Miklós ezekben életének megélt élményeit írta le úgy, hogy közben mindvégig színész maradt. Műveire az ábrándos lélek és kissé romantikus megközelítés ellenére valósághű ábrázolás jellemző. Azt már maga az érintett árulta el, hogy színészből azért vált íróvá, mert a maga ura szeretett volna lenni, aki nem valakinek az utasítása, hanem saját elképzelése és meggyőződése szerint éli meg dolgos mindennapjait.
Bedő Zoltán
hirmondo.ro

Wass-Reményik-Nyirő felolvasóest Felsőlemhényben
A Háromszéki Népfőiskola Egyesület második alkalommal szervezett felolvasóestet Felsőlemhényben. Tavaly Wass Albert műveiből olvastak fel a lemhényi Szent Mihály Színjátszó Csoport tagjai, az idén bővült a paletta: pár Reményik Sándor-vers és Nyirő József-novellarészlet is felkerült a listára.
A jelenlevőket az egyesület elnöke köszöntötte, kiemelve a három kiemelkedő irodalmi személyiség sajátos világszemléletét, nemzete miatti aggódását, életútját, melyeket nem tanítanak az iskolában. A felolvasóesten a Bem József Általános Iskola pár diákja is megosztotta kedvenc vers- vagy prózarészletét. Albu Erika és Máté Loránd énekkel, illetve hegedűjátékkal fokozták az est hangulatát. Az eseményt beszélgetés, finom kürtőskalács közös elfogyasztása zárta.
Bíró Erika, Lemhény / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Jelenések könyve – Gy. Szabó Béla fába vésett látomásai egy albumban
Fametszet kiállítás júniusban a Refo500-on
Gy. Szabó Béla Jelenések könyve fametszet-sorozatát készülnek kiadni a Reformáció 500. évfordulója alkalmából, de nemcsak albumkiadást tervez a képzőművész hagyatékát gondozó Ferenczy Miklós nyugalmazott lelkész, hanem az eredeti fametszet-lenyomatokat az Erdélyi Református Egyházkerületnek adományozná ez alkalomból. Az Apokalipszis című albumban található fametszeteket nem fűzve, hanem külön lapokként rendezik albumba a kötet gondozói. – Azért döntöttünk így, mert azt reméljük, hogy a lelkészek szívesen használják majd saját gyűjteményük kiegészítésére az album tartalmát – mesélte Ferenczy, aki a képzőművész egykori műtermében fogadott bennünket. Gy. Szabó Béla alkotásai – grafikák, pasztellek, olajfestmények – köszöntek vissza ránk a falakról, ecsetek, vésők sokasága, tanulmányrajzok gyűjteménye mind-mind a szenvedélyesen alkotó művész emlékét idézik egykori otthonában. Aki oda belép, önkéntelenül is úgy érzi, a városközpont egyik rejtett kincsesládájára bukkant.
– Júniusban rendkívüli közgyűlést szerveznek a Farkas utcai templomban, ezen a református és evangélikus lelkészeket együtt szentelik fel, amire még nem volt példa a történelem során. Ekkor a templom kerengőjében állítanák ki a Jelenések könyve sorozatot. Annak kevés esélyét látom, hogy addig az album is megjelenik, de legkésőbb a Kolozsvári Magyar Napokig kiadják a kötetet – részletezte a terveket Ferenczy Miklós nyugalmazott lelkész, majd lankadatlan lelkesedéssel tárlatvezetésbe kezd az emlékszobában
Erdei tánc, háromezer óra
– Az első nagyméretű dúca a Fáramászó volt. Ez annak apropóján született, hogy egy 1932-ben szervezett kiállításán találkozott Kós Károllyal, aki azt kérdezte tőle: fiatalember, miért nem mászik fára? A fára mászást persze nem szó szerint értette, hanem arról faggatta, miért nem készít fametszeteket – mesélte Gy. Szabó Béla első nagyméretű fametszetének történetét Ferenczy. Számos közismert személyiség látta el kézjegyével a róla készült fametszeteket. Dedikált neki verset Kányádi Sándor, Dsida Jenő is, de őriznek dedikált portrémetszetet Kós Károlyról, Reményik Sándorról, Szabédi Lászlóról, Bara Margitról, Terényi Edéről, Szabó T. Attiláról, Nagy Istvánról.
– A fametszet dúcokat mindig körtefából készítette. A vésőit csináltatta, és egy-egy vésőt egy egész este fent, hogy a metszéshez megfelelő éle legyen. Nagyon jó szerszámokra volt szüksége, mert például az alkotásain megjelenő fénysugarakat nem vonalzóval, hanem szabad kézzel, egy határozott kézmozdulattal metszette ki – árult el részleteket az alkotómunka folyamatáról Ferenczy Miklós, és közben mosolyogva azt is elmesélte, hogy gyakran állt modellt Gy. Szabó Bélának figurális rajzokhoz. – Általában 40-50 lenyomat készült egy metszetről. De ott van például az Erdei tánc című fametszet, amelyből azért nincs sok, mert nagyméretű alkotás volt, és papírhiány akadályozta nagyszámú lenyomatának készítését. Később aztán ez a papírhiány is megoldódott, mert japán papírt szerzett be. Az erdei tánc témájának kidolgozásán összesen háromezer órát dolgozott. Az első metszetet megsemmisítette, aztán később újrametszette ugyanezt a témát és az első elképzelésnek csak bizonyos elemeire fektet hangsúlyt. Az első metszeten szereplő sok táncosból csak három táncospárt helyez előtérbe, és az alkotáson látható gyereknek is fontos szerepet tulajdonít, de az első változaton jól látható zenészek már háttérbe szorulnak a második verzión – mesélt az egyik különlegesebb nagyméretű fametszetről.
Gy. Szabó Bélát kisgyerekként ismertem meg
– Gy. Szabó Bélát kisgyerekként ismertem meg 1955-56-ban Nyárádszentbenedeken, ahol nagyapám lévita tanítóként dolgozott, és Gy. Szabó sokat járt oda dolgozni, rajzolni. Sok metszete készült a Nyárádmentén, vonzotta az ottani szép táj, érdekes emberi arcok – mesélt kérdésünkre a képzőművésszel való kapcsolatáról a hagyatékgondozó. – Később kisgyerekként Kolozsvárra kerültem, nagynéném Ferenczy Júlia festőművész három testvért nevelt, Imrét, aki hegedűművészként, Istvánt, aki csellistaként, tanárként tevékenykedik, és engem, aki nyomdokaiba léptem az elődeimnek olyan értelemben, hogy a felmenőim a 17. századig visszamenőleg papi, tanítói családból származtak. Júlia nénémnek köszönhetően, aki valamikor Fuhrmann Károly felesége volt, olyan környezetben nőttem fel a Farkas utcában, ahol ragyogó embereket ismertem meg. Többek között Kós Károlyt, Kelemen Lajost vagy Szabó T. Attilát. Magával ragadott ez a környezet, mert ugyan lelkész lettem, de a képzőművészethez mindig is kötődtem – mesélt a gyerekkori emlékeiről, amelyeknek egyik meghatározó szereplője volt Gy. Szabó Béla is.
– Talán ez az első alkalom, hogy elmesélem: gyerekként jól rajzoltam. Júlia néném biztatott, Gy. Szabó Béla pedig fel is ajánlotta, hogy oktat, de az ő tehetségük láttán visszakoztam. Ettől függetlenül mindig fogékony voltam a zene, a képzőművészetek iránt, és az életem szerves részeként tekintek ezekre a művészeti ágakra. Ez az oka annak is, hogy lelkészként több galériát is sikerült beindítani: az esperesi hivatalban működött Gy. Szabó Galériát, amely 130 kiállítás helyszíne volt; ottani lelkészségem idején felépült a Pata utcai gyülekezeti ház, amely Fehér galériaként ma is működik. Emellett a Gy. Szabó Béla hagyatékból halála után kétszáznál több képet kereteztünk be, amit 110 kiállításon mutattunk meg a nagyközönségnek – mesélt képzőművészeti missziójáról a lelkész.
A Jelenések könyve sorozatát már a 80-as években a Pata utcában és a Vártemplomban is kiállították. – Ezt a sorozatot jobbára gyülekezetekben mutatjuk be, mert tematikailag érdekes, de az üzenetéhez csak akkor kerülhet kicsit közelebb az alkotást szemlélő, ha tanulmányozza a Bibliát. Számos hazai és magyarországi gyülekezethez sikerült eljuttatni ezt az üzenetet az évek során, és 2008-ban, a Biblia évében a brüsszeli Európai Parlamentben is látható volt a 22 fametszet – mondta el a sorozatról.
– Azért fontos számomra Gy. Szabó és a hagyatéka, mert kisgyerekként, diákként, fiatal házasként mindig segített és támogatott. Mindig azt mondtam, hogy ha csak annyit kaptam volna tőle, akkor is igazán hálás lehetek, de ennél sokkal többet kaptam, hiszen neki köszönhetően nagyszerű embereket ismertem meg, ezáltal pedig lélekben gazdagodhattam. Ennek a hagyatéknak az őrzése számomra misszió, amely arra sarkall, hogy alkotásainak üzenetét, szépségét minél több emberrel megosszam – beszélt a kettejük közötti kapcsolat meghatározó jellegéről. – A legfrissebb élményem magyarlétai, ahol ugyan nem Gy. Szabó Béla képeit, hanem Olajos Istvánnak, egy 29 évesen elhunyt képzőművésznek az ő tulajdonában álló alkotásait állítottuk ki, aki egyike volt a Barabás Miklós Céh alapítóinak. Életében soha nem szerveztek neki tárlatot, halála után találtam rá a hagyatékban, egy külön albumban negyven munkájára, amit bekereteztem és paszpartukat készítettem hozzá. Így sikerül halála után több helyszínen is bemutatni az alkotásait. A létai gyülekezeti teremben négy egyszerű asszony csodálta éppen a képeket. Odaértemkor afelől érdeklődtek, hogy mennyi ideig maradhat ott a kiállítás, mert nagyon tetszettek nekik képek. Akkor is úgy értékeltem, hogy ha csak ennek a négy embernek sikerült örömet okozni a képek bemutatásával, már akkor is megérte megszervezni a kiállítást, oda is juttatni az alkotás örömének lenyomataiból – fogalmazott a „misszionárius”.iá
Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

Békeüzenetet hirdetett Atlantisz harangja
A versek világában rejlő békesziget nyugalmára vágyott minden diák és pedagógus, aki az elmúlt hétvégén részt vett a tizenhetedik alkalommal szervezett Atlantisz harangoz országos versmondó vetélkedőn, az idei tematikát ugyanis a Béke van szívemben címmel határozták meg a szervezők. A János Zsigmond Unitárius Kollégium és a Phoenix Könyvház által szervezett vetélkedőre ezúttal 47 versmondó sereglett össze az ország különböző településeiről, hogy Radnóti Miklós Himnusz a békéről és szabadon választott, magyar vagy világirodalmi alkotással, témához illeszkedő modern vagy posztmodern verssel, versrészlettel kerüljön közelebb belső békéje megteremtéséhez.
Daróczi Klarissza, többszörös Atlantiszos díjazott versmondása, Ferenczi Enikő unitárius lelkész, mentálhigiénikus áhítata és az Ercsey-Ravasz Ferenc által vezényelt Péterffy Gyula kórus ajándékdalai hangoltak rá az idei versenyre az esemény megnyitóján. – A versmondóversenyre érkezett diákok együtt megtapasztalhatják a lélek szépségét, amelyet a költők a verssorokba préseltek. Közösen átélhetik a versmondás lélekerősítő óráit – fogalmazott beszédében Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök, aki arra szólította fel a résztvevőket, hogy maradjanak mindig hűséges harangozói anyanyelvüknek. Nagy Éva a kisebbségi oktatásért, a parlamenti és a szociális partnerekkel való kapcsolatért felelős államtitkár kabinetjének igazgatója a közelgő virágvasárnapi sokszínűség, a társainkra való odafigyelés, a hit, remény, szeretet jegyében köszöntötte a résztvevőket. – Itt és most az a cél, hogy kezet nyújtsunk egymásnak, jobban megismerjük egymást a vers sajátos világában, amelynek ti vagytok a főszereplői – mutatott rá megnyitóbeszédében. A kabinetigazgató ezúttal a zsűrielnöki feladatot is ellátta, a bírálóbizottság tagjaiként pedig Kali Andrea színművész, Kocsis Tünde rendező, Daróczi Klarissza színművészetis hallgató és Nánó Csaba szerkesztő segítették.
Szabó Balázs és bandája három éve járt utoljára a szavalóversenyen, akkor nemcsak zenészként, hanem versmondóként és zsűritagként is bemutatkozott a résztvevőknek. Ezúttal csak a péntek esti fergeteges koncert „felelősének” nevezték ki a szervezők, nem véletlenül, hiszen az igencsak erőteljes szövegű dalok mellett felcsendültek a magyar költészet gyöngyszemei is sajátos dallamvilág kíséretében.
A tulajdonképpeni megmérettetés szombaton várt a versenyzőkre, és bár pénteken este Szabó Balázs már megkapta a neki kijáró „fődíjat”, azért szombatra is jutott az elismerésekből. 9-10. osztályos kategóriában a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumból érkező Balogh Ádám vihette haza az első díjat, a Marosvásárhelyi Református Kollégiumból érkező Bakó Gabriellának járt a második díj, a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium tanulójának, Grebur Krisztinának pedig a harmadik díj. Dicséretet érdemelt a Segesvári Mircea Eliade Főgimnáziumből Varga Gergő, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumból Nagy Kincső, és a JZSUK-s Dimény Kristóf. Különdíjat kapott a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumból Kopándi-Benczédi Gusztáv, a Kolozsvári Református Kollégium tanulója, Farkas Júlia, a nagyváradi Iosif Vulcan Főgimnáziumból Naphegyi-Boldis Zsuzsanna és a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceumból Deák Gellért-Gedeon.
A 11-12. osztályosok közül a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceumból érkező Barti Lehel-András nyerte el az első helyezést, a házigazda JZSUK diákja, Bogdán Farkas második díjban részesült, a székelyudvarhelyi Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola diákja, Pál Emil András pedig harmadik díjat kapott. Dicséretben részesült a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnáziumból Mészáros Cynthia, a segesvári Mircea Eliade Főgimnáziumból Oláh Csilla és a Báthory István Elméleti Liceumból Varga Péter. Különdíjat érdemelt a Kolozsvári Református Kollégiumból Fekete Hanga, a Brassai Sámuel Elmáleti Liceumból Szallós Kis Csaba, az aradi Csiky Gergely Főgimnáziumból Józsa Tamás és a segesvári Mircea Eliade Főgimnáziumból János Kinga.
A felajánlott különdíjakért köszönet illeti a Kriterion, Polis Könyvkiadókat, a Művelődést, a Reményik Sándor Művész Stúdió Alapítványt, Vitéz Magyari Esztert, Pop Erzsébetet és Simon Kamillt, valamint Nánó Csabát.
Az idei rendezvényt a marosvásárhelyi Artsy M Theatre Troup Száll a világ című Weöres Sándor verses-zenés előadása zárta.
Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

A politika nem egyértelműen műemlékbarát, a társadalom egyre inkább
Szakemberekre, anyagi keretre, politikai akaratra és társadalmi igényre is szükség van ahhoz, hogy hatékony műemlékvédelemről beszélhessünk, de még így is közbeléphetnek olyan gazdasági érdekek, amelyek ellen egyik szereplő sem tud mit tenni – derült ki a Műemlékvédelmi Világnapon szervezett, fotókiállítással egybekötött kerekasztal-beszélgetésen Kolozsváron.
A találkozót az RMDSZ Kolozs Megyei Szervezete és a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely szervezte a Reményik Sándor Galériában, a meghívottak Máté János Mű (vagy már csak) emlék című fotókiállításának környezetében beszélgettek.
Oláh Emese először köszönthette a résztvevőket Kolozsvár alpolgármestereként, beszédében kiemelte: Máté János száz fotója által is archivált műemlékek nemcsak épített örökségünk részét képezik, hanem évszázados történelmi események tanúi is. A kiállítás „emlékeztet, és mellbevágóan figyelmeztet erre a soha el nem múló kötelességre”, miszerint megőrizni, ápolni, helyreállítani kell, nem pedig elveszni hagyni ezeket a szimbólumokat, mondta. Hozzátette, rengeteg munka van még a műemlékvédelem terén. Köszönetet mondott az Örökségünk őrei – Fogadj öröke egy műemléket mozgalomnak, amely az alpolgármester szerint azt mutatja, hogy a résztvevő iskolák, pedagógusok, szakemberek, civil szervezetek elsődleges feladatuknak tekintették az épített örökség megóvását.
Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke felszólalásában úgy fogalmazott: Románia nagyvonalúan bánik a műemlékeivel. „De mi nem így gondolkodunk”, hangsúlyozta, hiszen a műemlékek a műveltségünk, kultúránk, identitásunk részét képezi. „Mi nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, amit sajnos ezek a képek tükröznek, hogy az enyészetnek engedjük át pusztuló műemlékeinket” – mondta. Felelősséget kell vállalni, hiszen a püspök szerint fontos tudatosítani, hogy ezek az épületek a jövő generáció tulajdonai.
Dr. Furu Árpád műemlékvédelmi szakmérnök tájékoztatott: a rendszerváltás után megpróbált a romániai műemlékvédelem talpra állni, de a teljes talpra állás a mai napig nem sikerült. 1977-ben ugyanis Ceaușescu megszüntette az Országos Műemlékvédelmi Hivatalt, szélnek eresztette az ott tevékenykedő szakmai csoportot. „Onnantól kezdve azt láttuk, hogy városrészek, városképek pusztulnak”, magyarázta a szakmérnök, a kastélyok, kúriák és az ezeket létrehozó társadalmi osztály, a történeti városkép, a népépítészet mind feketelistára került a diktatúra idején.
Szakértelem – anyagi keret – politikai akarat – társadalmi igény
A műemlékvédelem többsíkú tevékenység, hangzott el a kerekasztal-beszélgetésen. Eredmény akkor érhető el, ha vannak szakemberek, anyagi erőforrások, ha van politikai akarat és társadalmi igény, ami a műemlékvédelem esetében nélkülözhetetlen. Furu szerint ez a képlet ma a következőképpen írható le: az anyagi, gazdasági oldal elsétál a téma mellett, a politikai akarat nem egyértelműen műemlékbarát, viszont a társadalmi igény ébredezik, főleg a fiatal generáció esetében.
Maksay Ádám, az Erdélyi Református Egyházkerület műszaki előadója folytatta a szakmérnök gondolatát: jelenleg azt látja, hogy a bukaresti műemlékvédelmi hivatalban lelkes csapat dolgozik, de a kezük kötve van, a politika nem engedi őket tevékenykedni, pedig lenne rá anyagi keret. A kormányváltás előtti hat hónapban viszont volt mozgolódás a művelődési minisztériumban, elmondása szerint lehetett a tisztségviselőkkel beszélgetni, egyeztetni, ami nagy segítséget jelentett például az EU-s pályázatokban, de az utóbbi időben „sajnos a mélypontok győznek” – fogalmazott Maksay.
A fiatalokat érdekli a műemlékvédelem
Gál Zsófia művészettörténész ennél pozitívabb tapasztalatokat osztott meg a hallgatósággal. A Korzo műemlékvédelmi egyesület képviselőjeként azt látja, hogy a gyerekek és fiatalok körében határozottan magas az érdeklődés a műemlékvédelem iránt, nagyon pozitív visszajelzéseket, támogató megjegyzéseket szoktak kapni. „A tevékenységek végén nem egyszer ragyogó szemeket látok” – mondta, ami szerinte bizakodásra ad okot. Tevékenységeikkel, városnéző sétáikkal segíteni akarják az épített örökség iránti kötődés kialakítását, tette hozzá.
Lehetetlen minden épületet megmenteni
Dr. Furu Árpád továbbá arról beszélt, hogy a műemlékvédelem esetében azt is el kell ismerni, hogy lehetetlen minden épületet megmenteni. Kérdés azonban, hogy hogyan történik a szelekció. „Ez mindig nagy dilemma, szakmai, társadalmi szempontból is” – magyarázta. A szakma általában prioritási listákat állít össze, viszont az épületeknek használati értékük van, ezeket pedig össze kell egyeztetni a társadalmi igénnyel. Tulajdonképpen erről szól a kulturális örökség fogalma, amely a közösség értékrendszerére alapozva méri fel az épületek fontosságát – fogalmazott.
Az Erdélyi Református Egyházkerülethez tartozó épületekről Maksay Ádám elmondta: a 600 épületből 300 műemlék jellegű, amelyből legalább százat a pusztuló templomok közé soroltak – például azokat, ahol a gyülekezet 100 fő alatt van, hiszen ez azt jelenti, hogy nincs anyagi háttér egy felújítás megkezdéséhez. Az egyházkerület ma egy 15 templomot tartalmazó lista alapján fejti ki tevékenységét a műemlékvédelem terén.
Egyértelmű törvényekre van szükség
„Egy olyan országban élünk, ahol az építkezéssel kapcsolatos törvénykezés, engedélyeztetés hihetetlenül szövevényes és bonyolult. Azt látjuk, hogy a többféleképpen értelmezhető törvényeket félnek az egyes tisztségviselők értelmezni és hatékony módon elemezni” – mutatott rá Furu, aki szerint ebben a kérdéskörben a politikumnak van feladata. Úgy véli, kisimítani, egyértelműsíteni kell a törvénykezési rendszert.
A szakszerű helyreállításhoz elengedhetetlen az építési engedély megszerzése is, figyelmeztetett Maksay. Ugyanakkor úgy véli, a pusztuló templomok sorsa elsősorban nemzetpolitikai ügy, nem az egyházkerületek dolga kellene legyen. „Át is gondolták több vonalon, hiszen a Rómer Flóris Terv erről szól” – magyarázta Maksay. A magyarországi terv java része a Kárpát-medencei pusztuló templomokat célozza meg, ahol a gyülekezeteknek nincs lehetőségük a szükséges támogatást összegyűjteni.
Amikor az előadók megadták a hozzászólás lehetőségét a hallgatóság számára is, olyan témák merültek fel, mint a művészettörténeti és építészet-, valamint kultúrtörténeti tanulmányok fontossága a lelkészképzésben, a törvények egyértelműsítésének szükségessége, a gazdasági érdekek fölülkerekedése a kulturális értékek fenntartásával szemben, de például Kolozsvár általános városrendezési tervéről (PUG–Plan Urbanistic General) is beszélgettek, amely az alpolgármester szerint bár jobban áll, mint az 1999-es változat, van még rajta csiszolni való, nagyobb együttműködésre van szükség a törvényhozók és a szakmai csoportok között.
Dr. Furu Árpád szerint van ok a bizakodásra, pozitív példaként említette a Szamos-parti útszakasz kibővítése elleni etnikumon felüli civil összefogást, valamint a verespataki tüntetéseket. „Van egy ébredő ifjúság” – összegzett.
Tasi Annabella / maszol.ro

Mérnök, művész, helytörténész
A Reményik Sándor Művészstúdió Alapítvány díját vehette át tavaly év végén Nagy Béla nyugalmazott mérnök, helytörténész, képzőművész, közíró. Kolozsváriként szenvedéllyel kutatja a város múltját.
– A díj átadásakor Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője „telepi gyereknek” nevezett. Hol is volt az a bizonyos telep, ahol felnőttetek?
– A város egyik legrégibb utcájában, a Király utcában születtem. A ház, amelynek egyik albérleti szobájában segített a világra egy Holdvilág utcai bábaasszony, az Apáczai Csere János Líceummal szemben ma is áll. Hétéves koromig ott éltünk, ám az ötvenes évek közepén, a Sztálin-korszakban édesapám kapott egy telket és állami kölcsönt, hogy családi házat építsen. A telek a Nagy Gábor-féle gyümölcsös helyén van, a Házsongárdi temető és a Tordai út között. Legtöbben munkások, de agrármérnökök, tanárok is építettek ott hasonló módon. Úgy hívtuk azt a negyedet, hogy a Telep. Nagyon vigyáztak akkoriban a nemzetiségi összetételre: magyarok, románok, németek, zsidók vegyesen éltünk ott.
– Milyen volt ott az élet?
– A Király utcához képest nekem valóságos Paradicsomnak számított, bár kisgyerekként a Király utcában is jól éreztem magam. A költözésre már nem emlékszem, viszont belecsöppentem a nagyobb telepi családba, ahol akkoriban mindenki ismert mindenkit. Reggeltől estig fociztunk, a szomszédunkban volt a temető, ahol szintén lehetett játszani. Rengeteg gyerek volt, és mindannyian magyarul beszéltünk, beleértve a románokat is. Persze mi is megtanultunk románul, úgyhogy nem volt semmilyen nézeteltérés közöttünk. A mostani balettiskola Petőfi utcai épületében működő magyar elemi iskolában jártam, majd 1959-től az Ady Endre Líceumba írattak, ott is érettségiztem.
– Mikor döntötted el, hogy a mérnöki pályát választod?
– Még a Király utcában volt egy gyergyói származású székely szomszédunk, Baricz bácsi, aki asztalosként dolgozott a Vasúti Javítóműhelyekben (Február 16.). Délutánonként otthon a saját műhelyében bütykölt ezt-azt. Négy-öt éves koromban beszabadultam a műhelyébe, az öreg mindig felállított egy kicsi ládára a gyalupadja mellé, és estig, amíg dolgozott, onnan lestem, mivel foglalkozik. Belém ívódott a fa és a csontenyv illata, annyira, hogy a mai napig szeretem a fát és a szerszámokat. Nem tudnám megmondani, ez is közrejátszott-e, de egyszer kijelentettem, gépészmérnök leszek. Érettségi előtt Kovács Mihály latintanárom eljött apámhoz, hogy rábeszélje, küldjön engem Brassóba az erdőmérnöki egyetemre. Ott szükség volt a latin nyelvre, és a tanárom szerint abból jó voltam. Idegen városba menni költséges lett volna, de már nem is nagyon tudtak volna lebeszélni a gépészmérnöki pályáról. Sosem bántam meg a választásomat, egész életemben tervezéssel foglalkoztam, ami élvezetes és valóban mérnöknek való munka.
– Napjainkban nehezebb munkát találni. Könnyű volt azokban az években elhelyezkedni a szakmában?
– Volt egy lista a munkahelyekkel, ezekből lehetett választani – természetesen az egyetemen elért eredmények alapján. Nem voltam a legelsők között, de azért elég közel Kolozsvárhoz, Zilahon kaptam állást. 1975-ben kerültem vissza a szülővárosomba, a Hőenergetikai Berendezéseket Kutató és Tervező Intézetbe, innen is mentem nyugdíjba 35 év után. Négyszázan dolgoztunk az intézetben, de az 1989 utáni években mintegy nyolcvanan maradtunk. Ebből már csupán 10–12 személy foglakozott tervezéssel. Energetikai berendezéseket terveztünk és gyártottunk, gyakorlatilag mindent, aminek a hőenergiához köze van.
– Az alternatív energiatermelők is beletartoztak?
– Már a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben kezdtek divatba jönni az úgynevezett megújuló energiaforrásokat hasznosító berendezések, a Ceauşescu-rendszer ezen a téren is meg akarta mutatni a világnak, mire képes. Intézetünk a szélerőműveket kapta feladatnak, másokkal együtt én is terveztem néhány kísérleti példányt, amelyek közül egy 30 kW-os szélturbinát a Dregan-völgyi gyűjtőtó szomszédságában szereltek fel. A rendszerváltás után már nem volt pénz kutatásra, tervezésre, pedig volt egy 400 kW-os szélturbinánk is, ami félig készen állt. Egyébként az egykori állami tervezőintézet – amelyik Ceauşescu feleségének közvetlen felügyelete alá tartozott, és amely 1994-ben az alkalmazottak részvénytársaságává alakult át – ma is működik, de már osztrák tulajdonban van.
– A művészetek mikor kerültek be az életedbe?
– A 60–70-es években egyes vállalatok otthonra adtak ki munkát, az egyik unokanővérem férje ezzel foglakozott. Nálunk a pincében folyt a „domcsizás” (így hívtuk akkoriban ezt a fajta bérmunkát), amelyből én is kivettem a részemet, többek közt forrasztani kellett különféle rézből készült dolgokat. Innen került rézlemez, és nekifogtam a rézlemez-domborításnak. Miután az egyetem után Zilahra kerültem, ott eléggé unatkoztam. Már nős voltam, de a feleségem Kolozsváron maradt, így elkezdtem gondolkodni, mit tehetek szabadidőmben. Magánszorgalomból megtanultam furulyázni, aztán falikárpitot készíteni. Sőt az amatőr színjátszásba is belekóstoltam. Komolyabban a 2000-es évek közepén kezdtem foglalkozni a művészetekkel. Akkor már jártam Mákóba és Zsobokra fafaragó táborokba, ott képeztem magam Gál Potyó István fafaragó szakavatott irányítása mellett. Az apatársam, Essig József és felesége Klára, rávettek, vegyek részt az általuk évek óta szervezett és nagy népszerűségnek örvendő zsoboki képzőművésztáborban. Kezdetben itt is csak fába véstem, közben az egyik táborozó képzőművésztől, Koncz Münich Judittól ellestem a linometszés technikáját. Ezt most is tanulom, úgy tűnik, kissé későn érő típus vagyok…
– Komoly munkát végzel helytörténészként is, Kolozsváron együtt emleget a szakma Asztalos Lajossal és Gaal Györggyel. Mi váltotta ki ez irányú érdeklődésedet?
– Ez kissé túlzás, hisz míg az ő munkásságuk évtizedekre nyúlik vissza, addig én csak az utóbbi hat-hét évben kezdtem el foglalkozni ezzel. Egyébként Gaal György osztálytársam volt. Nagy szeretettel és érdeklődéssel olvastam munkáit, és telenként, amikor a műhelyben nem lehetett faragni, beültem az egyetemi könyvtárba vagy a levéltárba, és régi újságokat, évszázados iratokat böngésztem. Ha már átnéztem őket és rengeteg érdekes dolgot találtam, jegyzeteltem is.
– A helytörténet melyik része érdekel?
– Az épületek története, illetve az emberek. Sok érdekes ember sorsát fedeztem fel. Az első, aki felkeltette érdeklődésemet, éppen Nagy Gábor volt, akinek az egykori telkén épült a házunk. Nagy Gáborról tudni kell, hogy pincérből vendéglős lett, a születési éve 1845, amelyet az Ellenzék egyik 1922-es lapszámából sikerült kiderítenem. Dúsgazdag ember lett, egy időben Kolozsváron neki volt a legtöbb földterülete, telke. Nagyon jól hegedült és foglakozott zenekutatással is. A mai Melody épületében – amelyet akkor a katolikus egyháztól bérelt – a külföldön is híres Központi szállodáját működtette, amelynek vendéglőjében még Ferenc Józsefnek is felszolgált. Az egykori Ellenzék című lap azt is megírta, hogy a császár busás borravalót hagyott a pincéreknek
– Érdekes írásod jelent meg a Széchenyi tér jellegzetes palotáiról, amelyek a 19. század végén épültek. Mi késztethetett egy akkori patikust vagy mészárost, hogy bérpalotát építsen?
– Mindenekelőtt megérte befektetetni a pénzt bérpalotákba, hiszen ebből komoly jövedelem származott. Ugyanakkor mind a négyen, akik a palotákat építtették, dúsgazdagok lettek. Az sem mellékes, hogy mind a négyen virilisként (a legtöbb adót fizető polgárból kikerülő tanácsos) vagy választott polgárként a város Törvényhozó Bizottságának tagjai voltak, és első kézből tudták meg, hogy a városrendezési tervben az újonnan felépítendő Szamos híd négy sarkára bérpalotákat terveznek. Az Ellenzék 1891. egyik februári lapszámában megjelent tudósítás szerint Benigni Sámuel, Széki Miklós, Varga Dániel és Oriold József telektulajdonosok palotákat készülnek építeni. Benigni és Széki három év alatt fel is építette, viszont Varga Dániel helyett üzlettársa, a dúsgazdag ékszerkereskedő, Babos Sándor készíttette el – sorrendben harmadikként – a Széchenyi tér sarkán lévő épületet, amely később a református egyház tulajdona lett.
– Az egyik palota földszintjén régóta működik gyógyszertár. Ez eredetileg így épült?
– A Malom utca sarkán lévő Széki-palota építtetője Széki Miklós patikus volt. Bútora, berendezése a mai napig ugyanaz, mint amikor megnyitották 1893-ban. Ezt barátja, B. Bak Lajos műbútorasztalos mester, bútorgyáros készítette, aki özv. Oriold Józsefnével, a negyedik palota építtetőjével még az építkezés során kötött házassága révén a mai Astoria melletti épület névadója lett. Sajnos ezt kevesen tudják, és teljesen helytelenül továbbra is Benigni- vagy Berde-palotaként említik az épületet.
– Írásaidban foglalkozol a Reményik család történetével is. Milyen érdekes dolgokat derítettél ki róluk?
– Kevesen tudják, hogy a költő édesapja volt az első okleveles építészmérnök Kolozsváron. Azelőtt a budapesti műszaki egyetemen nem osztottak diplomát, hét-nyolc egyetemi félév után elismerték, hogy az illető mondjuk mérnök. Ilyen volt Pákey Lajos, kora egyik legnagyobb építésze. Bár korábban fejezte be az egyetemet, mint Reményik Károly, végül csak utána szerzett diplomát, amikor az okleveles építészmérnöki cím megszerzését vizsgához kötötték. Pákey az önéletrajzában el is ismeri, hogy ő a második vagy a harmadik okleveles építészmérnök volt Kolozsváron. Kevesen tudják azt is, hogy a János Zsigmond Unitárius Kollégiumnak otthont adó épületet Pákey tervezte ugyan, de Reményik Károly cége építette fel. Abban az időben a tervezőn volt a hangsúly, így általában az ő neve maradt fent, aki pedig a munkálatokat elvégezte, az lassacskán feledésbe merült. De a Farkas utcai egyetem keleti és nyugati épületszárnyai, az egyetemi könyvtár, a klinikák épületei is Reményik nevéhez kötődnek. Jellegzetesen klinker téglával burkolta az általa épített épületek külső falait, mint ahogy a saját Szentlélek utcai egyemeletes családi házát is.
– Mi vár még feltárásra a te szempontodból?
– Nem kimondottan épületekről szóló téma, de szeretném feldolgozni a kolozsvári mészáros céh történetét. Sok irat található róla megalakulásától, az 1470-es évektől. Azért is szeretném ezt megörökíteni, mivel édesapám mészáros volt…
Nagy Béla
Kolozsváron született 1948. január 13-án. A Kolozsvári Műszaki Egyetem gépészmérnöki szakán diplomázott 1971-ben. 1971–1975 között a Zilahi Öntöttvas és Acél Ipari Csapszerelvény Gyárban (IAIFO), 1975–2009 között a Kolozsvári Hőenergetikai Berendezéseket Kutató és Tervező Intézetben (ICPET, ma SIETA SA) dolgozott. A Kalotaszegi Bokréta Kulturális Egyesület, a Romániai Magyar Kézművesek Szövetsége, a Kolozsvár Társaság és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság tagja.
Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

OJD 25
Brassóban született, Budapesten él. Ez ideiglenes állapot. Legjobban a Hargitán szeret alkotni, mert ott „olyan a levegő”. Miután mindent vagy legalábbis nagyon sokat elért az írói pályán, most a fiatal tehetségek „oskoláztatásával” foglalkozik. És persze ír is. Verset, prózát, drámát, tanulmányt. Orbán János Dénes (fotó) – OJD – szerda délután az Árkosi Művelődési Központban mesélt negyedszázados írói jubileumán életének alakulásáról.
Fontos, hogy az ember honnan indult, de még fontosabb, hogy hova ért – válaszolta OJD Sántha Attila, a pályatárs – és nem mellékesen felfedezője – kérdésére. Kolozsvári egyetemi évei előtt nem publikált, ott aztán fejest ugrott a mélyvízbe. A 90-es évek elején Erdély kulturális fővárosában „világmegváltó” szándékkal összeverődött csapat az irodalmi paradigmaváltást tűzte ki céljául, a lázadó, polgárpukkasztó társaság azonban nem ment szembe az öregekkel, mint általában az új generációk, hogy „meggyilkolják” elődeiket, „mi imádtuk őket, és ők felpártoltak bennünket”, emlékezett OJD az Előretolt Helyőrség folyóirat és mozgalom által meghatározott kezdetekre. „Meg akartuk változtatni azt a fajta transzilvanizmust, amelyet Reményik Sándor neve fémjelez, mi azt mondtuk, a világ a harcosokat becsüli, nem a sajnálkozókat. Nem fordultunk el Erdélytől, mi nagyon sokat letettünk a haza oltárára. Azt is tudtuk, nem vagyunk alábbvalóak az anyaországiaknál, és igazunk lett, ezt a díjak, könyveink eladott példányszámai igazolják”, mondta. Tíz év alatt nagyjából mindent elért az írói pályán, de úgy gondolta, talán kicsit túl könnyen jött a siker. Elege lett az irodalomból, pontosabban az irodalmi életből, zavarta, hogy Magyarországon furcsán fogadták az erdélyieket, „a túlzott rajongás undorító volt” – hát belevágott a vendéglátóiparba. A kolozsvári Bulgakov kávéház fogalommá vált, mert OJD nem a pult mögé állt, hanem irodalomszervezéssel foglalkozott. Így telt el tizenkét év, aztán lelkifurdalást érzett amiatt, hogy „ki írja meg azokat a műveket, amiket csak én tudok”. Felhagyott hát a Bulgakovval, egy évig szabadúszó íróként tevékenykedett, de a szervezésről nem tudott lemondani – kitalálta tehát az íróakadémiát. „Mert nem a fővárosban születnek feltétlen a nagy művészek, és a többieknek ki adja meg az esélyegyenlőséget? Évente 600–700 fiatal író debütál a Kárpát-medencében, csak a legjobbak futnak be, és a siker nem mindig a tehetségen dől el, hanem azon, ki tanul többet”, indokolta meg az íróakadémia szükségességét. Most főképp ezzel foglalkozik, közben kutatja Janus Pannonius életét és korát, első magyar költőnkről szenvedélyes előadásokat rögtönöz, és persze ír is, mert akármit is dolgozik éppen, OJD elsősorban író. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lelkekbe írt élet
Emlékszobát avattak Disznajón
A Felső-Maros menti falu néprajzát, helytörténeti adatait és a Csősz házaspár munkássága idején virágzó visszhangos művelődési életét tükröző dokumentumokkal Csősz Ferenc tanítónak állít emléket felesége, Csősz Irma. A hónapok óta tartó előkészületekben a polgármesteri hivatal és a nőszervezet nyújtott segítséget, hogy a falu népével közös sok évtizedes munkájuk tárgyi nyomai is fennmaradjanak.
Az ünnepségre összesereglett elöljárók, nőszervezeti tagok, tanítványok, volt kollégák, jelenlegi pedagógusok, rokonok, ismerősök, falubeli érdeklődők főhajtással adóztak a hajdani népnevelő tanító emlékének a disznajói temetőben. Ezt követően a művelődési otthonban bemutatott gazdag műsorral idézték fel Csősz Ferenc emlékét, aki feleségével együtt énekre, táncra, szereplésre bírta a falu lakóit, elismerésre méltó oktatói, nevelői, az önazonosság megőrzésére irányuló és a színvonalas szórakozást meggyökereztető tevékenységük által.
A Nagy Enikő, a marosvécsi iskola aligazgatója által vezetett ünnepségen elhangzott, hogy a Csősz házaspár egyik tagja sem volt helybeli születésű, mégis hamar megnyerték a disznajóiak bizalmát, és „úgy tudtak élni, célokat kitűzni, hagyományt őrizni, kultúrát életben tartani, a megmaradásért minden erejükből munkálkodni, és harcolni is, ha kellett”, ahogy kevesen – hangzott el Vita Melinda, Zsigmond Edit és Dali Enikő visszatekintőjében. A falu történetét levéltárakban kutatták fel, népdalkincsét házról házra járva gyűjtötték össze, a kezükre bízott kis- és nagyobb diákokat az oktatómunka mellett fegyelemre, rendre, kitartásra és a szülőföld, a szülőhely iránti szeretetre, illemre nevelték.
1975-ben érkeztek a faluba, miután első állomáshelyükön, Mezőfelében is belefogtak már a népnevelésbe, amit Iszlón folytattak, ahol iskolát építettek, de tevékenységük a Disznajón töltött évek alatt bontakozott ki a legteljesebben. Tovább éltették a hagyományos Nagy-éneket, úgy adva elő a több mint ötvenszakaszos Móti-lassút, mint sehol máshol Erdélyben. Új viseletet terveztek a disznajóiaknak, ami a szövés, varrás és a jellegzetes helybeli keresztszemes hímzés eredménye. 1982-ben a marosvásárhelyi Kultúrpalotában ebben a viseletben énekelt a 120 disznajói gyermek, akárcsak Csősz Ferenc karmester, akit másnap a pionírtanácshoz hívattak, és ingyen csináltattak neki pionírparancsnoki egyenruhát, hogy máskor abban vezényeljen.
A hőskorszakban műsoraikat csak a megyei pártbizottság engedélyével mutathatták be. A Kodály Zoltán 100. születésnapjára betanult Háry János daljáték, a szigorú feltételek ellenére – a szöveg lefordítása román nyelvre, a huszárok számának egyre való csökkentése – 25 előadást ért meg négy év alatt. A daljátékot a háromszéki Rétyen, Csősz Ferenc szülőfalujában is előadták, ahogy minden május 2-án valamennyi műsorukat, Disznajón pedig minden évben fogadták a rétyiek híres fúvószenekarát.
Csősz Ferenc vezetésével „Háry János volt a csúcs”– hangzott el a továbbiakban. Az előadás érdekében az egész falu összefogott, a fűtetlen kultúrotthonban és az iskolában éjfélig folytak a próbák. A kedvenc éneket – Felszántom a császár udvarát – a művelődési házat megtöltő közönség együtt énekelte.
Megyei viszonylatban Disznajón szervezték meg először az ötvenévesek találkozóját, amire Csősz Ferenc évről évre ünnepi műsort szervezett. 1980-tól erre az alkalomra tanították be Beethoven IX. szimfóniájából az Örömódát három nyelven, amit ma is ismer a közösség, és a falunappá alakult találkozót az idén augusztusban 37.-szer szervezik meg.
Ha valaki azt hinné, hogy ezért az emberpróbáló, lelkes munkáért Csősz Ferenc elismerésben részesült, igencsak téved. 50. születésnapjára az volt a köszönet, hogy kitiltották a kultúrotthonból. A köszöntőműsort a megyei pártbizottság 1989-ben azzal a feltétellel engedélyezte, ha háromnegyed része román nyelven szól.
Csősz Ferenc munkáját felesége folytatta, évről évre új színdarabot mutattak be, a dalcsoport rendszeresen részt vett a Gyöngykoszorú találkozókon, felújították és bemutatták a régi fonó játékait, műsort állítottak össze a János-napi köszöntőkből, sikeres volt a Sorozó is. Színvonalas műsorokkal szerepeltek a Kárpát-medence magyarok lakta területein – hangzott el többek között az előadásban.
Mindezt a tevékenységet a Csősz-szoba őrzi. A plakátokon az összes zenés és prózai darab szereplőjének neve olvasható. A sikeres előadások sajtóvisszhangja a 40 éve vezetett falukrónikában négy kötetet tesz ki. Gyöngybetűs kézírással be van kötve a később könyvformában megjelent helybeli népdalok gyűjteménye, olvashatók a disznajói diákok néprajzi témájú dolgozatai, fényképalbumok őrzik a termékeny évek fontosabb eseményeit, s megtalálható a Csősz házaspár valamennyi kiadványa, ami nyomtatásban is napvilágot látott. Egy nagyon szép kék „lájbis fersing” őrzi az eredeti Felső-Maros menti népviseletet, keresztszemes és írások kézimunkák pedig a házaspár mindkét tagjának a kevés szabadidőben folytatott tevékenységét, hiszen Csősz Ferenc nagyon szépen tudott kézimunkázni. A sportban is élen járt a legjobb környékbeli A osztályos röplabdacsapatok tagjaként.
A falu sok mindennel tartozik a Csősz házaspárnak, ezért örül, hogy a néprajzi múzeum mellett a Csősz-emlékszobát is felavathatják, amely a múltról és Disznajó művelődési életéről szól – hangzott el többek között Ördög Ferenc, Marosvécs polgármesterének az emlékszobát megnyitó beszédében. Csép Éva Andrea parlamenti képviselő a nőszervezet munkáját értékelve kijelentette, hogy egy közösségben olyan kincsre, amit Csősz Irma, a falu óvó nénije jelent, ügyelni kell.
„Aki egy évre lát előre, magot vet, /aki több évre, fát ültet,/ aki több nemzedékre – gyermeket nevel” – idézte az ismert mondást Nagy Ferenc jódtelepi református szórványlelkész, aki tagja volt az első 33 gyermekből álló osztálynak, amelynek kisdiákjai a Csősz Ferenc keze alatt nevelkedtek. A hozzá fűződő emlékeit idézte a gyermekkoriaktól kezdődően egészen a halálos ágyán megszólaltatott hegedűig. Beszélt a ma is benne élő táncokról, dalokról, majd Reményik Sándort idézve hangsúlyozta, hogy az a nemzedék, aki Csősz Ferencnek tanítványa volt, jól tudja, hogy mit köszönhet egykori tanítójuknak. Csősz Ferenccel kapcsolatos családi emlékeket mondott el Nagy Géza, a sógor, Csősz Irma testvére. Felszólalt László (Fülöp) Irén tanítónő, aki a Csősz házaspár előtt bontogatta szárnyait Disznajón.
A beszédeket megszakító műsorban többségében olyan helybeli gyermekek léptek fel, akik már a szüleiktől hallották a Csősz Ferenc által tanított énekeket. Megható volt látni, hogy munkássága hogyan él ma is tovább immár a második nemzedékben. Verset mondott, énekelt és hangszeren játszott Zsigmond Andrea, Nagy Sarolta, Bíró Krisztina, Bíró László, Nagy Boglárka, Nagy Franciska, ifj. Nagy Mihály, aki eljutott a kisiskolások szavalóversenyének országos szakaszáig, és fellépett a Zsigmond Tünde tanítónő irányításával működő tánccsoport, megérdemelt sikert aratva.
Bár munkássága során Csősz Ferenc az egyre nehezebb körülmények között semmilyen elismerést nem kapott, feleségét az EMKE 1994-ben Vámszer Géza-díjjal ismerte el, és Marosvécs község díszpolgárává avatták.
Aki Disznajó régi és mai történetére, egy megszállottan, szívvel-lélekkel dolgozó pedagógus házaspár életének és tevékenységének alapos részleteire kíváncsi, a falumúzeum mellett megtekintheti a Csősz Ferenc-emlékszobát is a helyi óvoda épületében.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)