– 2. szám
Erdélyről, de kinek, minek s hogyan?
Megkésett reflexiók György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című kötetéhez
Több mint egy évig szemeztem György Péter kötetével a könyvespolcomon, de a sürgető, önként vállalt és rendre kapott, kényszerű feladataim sokáig megakadályozták, hogy el is olvassam (néha azért bele-belelapoztam). Pedig a több évtizedes érdeklődésem és az aktuális élethelyzeteim következtében, már a megjelenéséről értesülve, úgy éreztem, hogy mostanában kevés érdekesebb, izgalmasabb témájú, illetve tartalmú könyv lehet számomra a Képzelt Erdélynél. Erről részben meg is bizonyosodtam, amikor aztán végre sikerült egészében, elejétől végig elolvasnom, különböző okok miatt (alább talán majd kiderülnek) mégsem gondoltam, hogy írnom kellene róla. A kolozsvári Helikon szerkesztője kitartó, szelíd erőszakának azért engedek végül mégis, mert tagadhatatlanul érintve érzem magam azóta is. Meg sem kísérlek azonban módszeres, alapos és szakszerű kritikát írni a könyvről (jóllehet még egyszer elolvastam), véleményemet megpróbálom a kezemre egyre inkább álló, esszéisztikus formában előadni. Ezúttal talán azért is, mert a mű maga is leginkább erre kínál lehetőséget.
György Péter könyve egymáshoz hol lazábban, hol szervesebben kapcsolódó 16 esszé sorozata, közel 450 oldalon keresztül. A szerző, megfogalmazott szándéka szerint, ebben a könyvében egy hosszú évek óta zajló, a közelmúltban felgyorsult folyamatot követ nyomon: „a monokulturális, xenofób, történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását.” (20.) Melynek következtében „kialakult az a százezrek, majd milliók számára érvényes, értelmezhető és elfogadott kulturális tér, mentális térkép, tehát a Trianon kulturális-szimbolikus restitúcióját ígérő, a Székelyfölddel határos virtuális Nagy-Magyarország.” (20.) A kötet előszava és négy záró esszéje járja körül konkrétabban ezt a folyamatot, illetve annak elmúlt évtizedekbeli felgyorsulását, és teremti meg azt az ideologikus-politikus értelmezési, fogalmi hálót, amelyben a Trianon-mítosz használattörténetében a 2010-es Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény és a 2012-ben elfogadott Alaptörvény olyan fordulópontként csúcsosodik ki, amely egyrészt az 1989 utáni „radikális nemzeti politika” következménye, másrészt további „metamorfózisok” kiváltója. S amelyek eredményeként „az igazi Erdély” (393.) helyén egy „képzelt Erdély” teremtődött, „Erdély, de különösen a Székelyföld, új politikai kontextusba került, jelentésváltozások során ment át” (383.), „autentikus hazává” (387.) neveztetett ki, „a nyomasztó kortárs Magyarország ellenében a szenvedéstől megtisztult megváltás földjévé, a magyar jövő laboratóriumává” (388.) vált stb. A szerző, természetesen, kritikusan és elutasítóan kezeli ezt a folyamatot és jelenséget, mert igen veszélyesnek látja, mivel „teljes kulturális és történeti amnéziával jár együtt” (34.), s „ha a mitikus vízió győz a történelem felett, az kérlelhetetlenül átrajzolja Magyarország önképét is” – olvashatjuk a kötet hátsó borítóján. Ezért is, nyilván, a teljes amnéziát elkerülendő, próbálja a keretesszék közötti írásokban Trianon előzményeit, a Kommün időszakát, a Trianonra való húszas-harmincas évekbeli magyarországi válaszreakciók egy részét (a főként a Vérző Magyarország kötet, Kosztolányi- és Karinthy-művek elemzésével) és az 1945 utáni magyarországi, de főként erdélyi Erdély-kép egy részét, az erdélyiséghez, illetve a kisebbségi problematikához viszonyuló írói magatartások egy részét (Szabédi László, Bretter György, Szilágyi Domokos sorsát) bemutatni.
György Péter a kortárs magyar közélet egyik legvirtuózabb gondolkodója és írója, véleményformálója, aki számos jeles művet tett már le az asztalra az elmúlt években. Könyve közírói teljesítményként ezúttal is figyelemre méltó – de vitatható értékű. Imponáló a szerző széles körű, szerteágazó kortörténeti, kultusztörténeti, emlékmű-történeti, kultúraantropológiai, építészeti, politológiai, irodalomtörténeti, kortárs irodalmi stb. ismeretanyaga, a mindezekből táplálkozó, fent vázolt, nagy ívű gondolati konstrukciója, számtalan továbbgondolásra ösztönző felismerése, igazsága, miként az olvasmányos előadásmódja, többnyire közérthető, nyelvi megfogalmazásaiban időnként kifejezetten brillírozó, szórakoztató stílusa is. Például amikor a trianoni területvesztések utáni Pilis földrajzi, illetve mentális térképének radikális átváltozását, illetve Dobogókőnek a kortárs politikai okkultizmusban játszott szerepét (mint aminek a „mítosza egyes pontokon azonos az autentikus magyarság érintetlen területeként megjelenített Székelyföld átírásának, újraértelmezésének aktuális programjával” – 52.) mutatja be: „Megváltásra, bizonyosságra váró mélységesen tudatlan és izgatott hibbantak, eszelős csalódottak hajolnak a térkép fölé, hogy azon észrevegyék, meglássák, majd bejárják s megjelöljék a megrendíthetetlen ősi és igaz tudás félreismerhetetlen jeleit” (48.), vagy amikor a 90-es évek közepén indult erdélyi írónemzedék bizonyos törekvéseit jellemzi: „Ami engem illet, én egyszerűen túlkoros, rosszkedvű kamaszgyerekek bizonykodásának látom az Előretolt Helyőrség erekciókultuszát, s különösen infantilisnek a szinte kizárólagosan tematizált fellációmániát, illetve provinciálisnak a nők kielégülése iránti vak közönyét. Ha szerep, ha őszinte beszéd, de mindez végtelenül nevetséges” (413.). Ugyanakkor ez az egész gondolati konstrukció, ez az egész riasztó építmény igen ingatag, mert számos eleme könnyen kihúzható és számos megfogalmazása nemcsak vitatható, megkérdőjelezhető, de egymással is ellentmondásokba kerülő, többek között a nyilvánvaló túlzások miatt (csak a már idézettek: „uralkodóvá válását”, „százezrek, majd milliók számára érvényes”, „teljes amnéziával jár együtt”). György Péter létező, de talán mégsem teljes körű és mindenre, mindenkire kiterjedő jelenségeket fokozatosan, talán önmaga számára sem észrevehetően, szétterít, túldimenzionál (nyilván a konstrukciója megépítése érdekében), már-már mitizál (a mítoszrombolás szellemében). Könyve kezdetén például még a radikális jobboldali ideológia törekvéseiről beszél, de mindjárt az előszóból kiderül, az utolsó fejezetek pedig szinte másról sem szólnak, hogy a „képzelt Erdély” jelenség együttese végeredményben az éppen regnáló kormányzati politika eredménye (miközben korábbi szövegeiben számtalan, évtizedekkel korábbi példákat, adalékokat említett, amelyekből az legalább annyira építkezhetett). Előbb azt írja, hogy a 2010-es Nemzeti Összetartozásról szóló „törvény létrehozóinak szándéka szerint, a mai magyar társadalom egységes és historikus nemzeti traumaközösségként létezik” (355.), de a kötet végére érve már e traumaközösség részének tekinti magát (is), sőt a mai magyarokat általában. Értem én, hogy a kétharmados többséggel hatalomra került kormányzat nemzetpolitikájának és emlékezetpolitikájának kritikusaként fogalmazza mindezt, de mi a bizonyíték arra, hogy a törvény létrehozóinak valóban ez volt a szándéka, vagy arra, hogy mi, magyarok, mindannyian annak a virtuális traumaközösségnek a tagjai lennénk, amelynek a lezárásáért hadakozik? György Péter gyakran tetszetős állításai (amelyekből a konstrukciója is épül) gyakran tűnnek légből kapottaknak, mert hiányzik mögülük az argumentáció. Csak két beszédes példa: az említett törvény (az államhatárok feletti összetartozásról szóló) szövegének idézése után kijelenti (de semmivel nem támasztja alá, miért is gondolja úgy), hogy „a törvény a (létrehozandó) nemzeti közösség alapjaként az 1920-as határváltozások előtti, idealizált állapotból indul ki. A fenti mondat nem kíván tudomást venni sem a dualizmus valóságáról, sem a majd száz év alatt történtekről.” (338.) Szintén az említett törvény és az Alaptörvény előzményei kapcsán fogalmazza meg: „Az 1989. október 23-a óta érvényes felelősségvállalás a vélt kulturális nemzet – amúgy üres – egységét jelenítette meg…” (350.) Nehéz az ilyen alapokon nyugvó konstrukcióval olyan olvasóknak mit kezdeni, akik számára a kulturális nemzet nem vélt, hanem létező valóság, s akik számára az egysége nem üres, mert éppen a nyelv és a történelmi, irodalmi, kulturális tradíciók olyan minimális közössége telíti, amely a nemzet minden tagja számára ismert, elfogadott és érvényes létező. De nem is igazán világos, hogy kinek írta könyvét a szerző és az ideológiai-politikai kritikán túl mi célból. Nem szívesen tételezem fel róla, hogy a nemzeti összetartozás felemelő élményét nem ismeri, nem élte át az elmúlt évtizedekben, de az esszék azt a látszatot keltik, mintha a nemzeti összetartozás valóságos élményének rendszerváltozás körüli, utáni felerősödésével, egyéni és közösségi, spontán és szervezett szép példáival, józan nemzeti öntudattal és reális Erdély-képpel nem is találkozott volna, csak a könyvében emlegetett otrombaságokkal.
A jobboldali, nemzeti radikalizmus ideológiájának és főként retorikájának térnyerése az elmúlt években valóban megtörtént, de korántsem vált uralkodóvá sem a magyar politikában, sem a magyar társadalomban. S bár sajnálatosan létező körülmény, hogy a szélsőjobb irányából esetenként van átjárás a jobbközép kormányzat egyes személyiségei, egyes lépései felé, de a kettőnek az összemosása mégiscsak inkorrekt eljárás egy felelős gondolkodó részéről. Az is igaz, hogy a nemzeti vajákosok, a Trianon-bohócok (és kereskedők), az Erdély-mitomániákusok és társaik létező alakjai a magyarországi világnak, sőt, a hasonmásaik Erdélyben is fel-felbukkannak már, György Péter gyilkos iróniája velük szemben teljességgel indokolt, de azt a látszatot kelteni, mintha rajtuk kívül normálisan már senki nem tudna viszonyulni ezekhez a kérdésekhez, mégiscsak drabális túlzás.
A szerző maga is tisztában van azzal, hogy egy általa tételezett, az államszocializmus korában és az elmúlt évtizedekben, években kiteljesedett „teljes kulturális és történeti amnézia” rekonstrukciója számos embert követelő munka („nagyobb léptékű kultúrtörténeti leírás” – 34.) kellene, hogy legyen – a saját könyvét csupán egyetlen szerény lépésnek tekinti a határon. Ráadásul, vélhetően, számos tudomány, illetve művészeti ág területéről kellene érkezniük ezeknek a munkásoknak, épp ezért őrajta kár lenne számon kérni, hogy mi mindennel nem foglalkozik a néprajztól a képzőművészeteken át a színházig például, főként, hogy így is annyi más területről származó információt próbál szintetizálni. Azt viszont már számon lehet kérni, hogy ezt igen szelektíven teszi, az igen gazdag szaktudományos (történeti, szociológiai, irodalmi) kutatási eredményekből, felismerésekből, illetve szépirodalmi törekvésekből számára csak azok szolgálnak hivatkozási pontokként, amelyeket fel tud használni a maga gondolati konstrukciójának építéséhez, az általa tételezett Trianon-trauma és képzelt Erdély-kép („populáris Erdély-téboly” – 304.) megrajzolásához, s az ezekkel kapcsolatos ideológiai, politikai üzenetének megfogalmazásához – miközben vállaltan Trianonnak és Erdélynek jórészt a szövegekben való megképződését vizsgálja. Így lesz aztán problematikus, minimum hiányos, ha nem féloldalas például nemcsak a Trianon-elemzés, de a hozzá való irodalmi viszony elemzése is (az erdélyiek viszonyulásáról például sajátos módon egy szót sem ejt), nem is beszélve a második világháború utáni erdélyi irodalomról, annak a kisebbségi problematikához különbözőképpen viszonyuló szereplőiről mutatott sokszorosan hiányos, pontatlan, torz képéről. A következetlenségeknek, az esetlegességeknek, a szerzői szubjektivizmusnak és önkénynek erre a szintjére már az sem magyarázat, hogy nem szaktudományos munkát, hanem esszésorozatot olvasunk. A pontatlanságok, elírások, nyilvánvaló csúsztatások, sőt hamis állítások sem menthetők azzal, hogy kicsire nem adott a szerző, a pontosságnál fontosabb volt számára a gondolati frissesség, a kifejezésmód intenzitása, a mondanivalója lényegének átadása. A kötet viszonylag gazdag recepciójában számos „hiba” korrigálása megtörtént már, de a Képzelt Erdély utóéletét leginkább Pomogáts Béla szintén egyszemélyes és szintén nagyigényű vállalásának, a Trianon utáni erdélyi magyar irodalom történeti szintézisének (Magyar irodalom Erdélyben I-VI.) fogadtatásához tudnám leginkább hasonlítani: a maga szakterületének ahány tudósa, szakembere nyilvánít róla, egyébként a vállalkozás grandiózusságát és jelentőségét elismerő véleményt, annyi újabb probléma- és konkrét hibajegyzék (miközben többnyire a György Péter személyével és munkásságával szimpatizáló szerzők szólaltak meg eddig), amelyek között ráadásul alig van átfedés, s amelyek arról tanúskodnak, hogy a kötet igen-igen alapos kritikával, korrekcióval kezelhető csak. Nem csupán egy retorikus túlzás lehetett az Bárdi Nándor történész részéről, amikor egy nyilvános vitában úgy foglalt állást: „Felállhatnék és elmondhatnám egy 26 oldalas hibajegyzékben, hogy mi a baj ezzel a könyvvel.” Én is úgy gondolom, hogy nem egy kritikában, de egy egész korrekciós- és vitakönyvben lehetne csak igazán elmondani azt. De mi értelme lenne?
Ha mégis elkészülne, abban a könyvben az afféle (másoknál még nem olvasott) apróságoknak is helyet kellene kapniuk, mint például, hogy a „helikoni triásznak” nem Remenyik Zsigmond (32.), hanem Reményik Sándor volt a tagja, vagy hogy Deák Tamás Sükösd Mihály által plagizált művének nem Honfoglalás (218.), hanem A hadgyakorlat volt a címe, s hogy Szilágyi Domokos öngyilkossága helyszínének neve nem Kányafa (327.), hanem Kányafő, miként az olyan összetettebb kérdéseknek is, amelyek közül csak néhányat tudok itt már felvillantani.
Az erdélyi Deák Tamás és a vajdasági Gion Nándor története például sokféle interpretációra alkalmas lehet, de arra legkevésbé, amire György Péter próbálja felhasználni, annak szemléltetésére, hogy a Kádár-korszakban a budapesti politikai és kulturális elitnek szüksége volt a szülőföldjén kitartó, „ama bizonyos megtartó autentikus létet megjelenítő” (218.) kisebbségi magyar írókra. Gion Nándort ráadásul a Véres Patkányirtás idomított görénnyel című, 1971-es naplója miatt nem tiltották ki hosszabb időre Magyarországról (esetleg egy évre), és nem igaz, hogy a mű „igencsak szomorúan befolyásolta egész élettörténetét, irodalmi karrierjét.” (221.) Ugyanakkor Gion maga is gyönge, felületes, ostobaságokat tartalmazó munkájának tartotta később, ezért is nem jelentette meg életében. (Állítom mindezt Gion Nándor műveinek egyik monográfusaként.) Ha jól értem, György Péter azért emeli ki Szabédi László, Bretter György és Szilágyi Domokos sorsát, mert példamutatónak tartja munkásságukat az 1989 előtti kisebbségi lét kulturális önreflexiója, transzszilvanizmus-kritikája szempontjából. Ez sem olyan egyszerű képlet azonban, miként azt a szerző interpretálja, de semmiképpen nem következik belőle az írói teljesítményük, jelentőségük mérhetetlen megemelése. Az például, hogy Szabédi „poétikája máig érvényes versbeszéd” lenne, s „lírája igazi kihívást jelenthet például Szabó Lőrinc híveinek” (246.), vagy hogy Szilágyi Domokos „vitathatatlanul kulturális hérosz volt.” (305.) Hát, nem, sajnos vagy nem sajnos, egyik állítás sem helytálló. S főként nem kellene, hogy következzen a fentiekből más írók teljesítményének, például a Sütő Andrásénak a teljes anulálása. Az még érthető, hogy az 1970 előtti írói és politikusi szerepvállalásáról nincs egy jó szava sem György Péternek, de hogy a későbbiekről sincs, az már kevésbé. Még kevésbé az, hogy az életműben fordulatot jelentő vallomásos, szociografikus esszéregényről egy szinte minden elemében hamis mozzanatokat tartalmazó, s végeredményben a mű valóságos ismeretének hiányáról árulkodó megállapítást tesz: „Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című, 1970-ben megjelent naplójegyzeteinek példátlan sikertörténete nyilvánvalóan előre láthatatlan volt, hiszen az eddigi életművet ismerők, követők számára nem tért el radikálisan a korábbi művektől. Abszurd vagy sem, a tradicionális falu szocialista átalakításának szükségszerűségét egyetlen pillanatra soha kétségbe nem vonó Sütő dokumentum-naplója a magyarországi olvasótábor számára a »balladás Erdélyt« idézte fel, s a honi kritika és olvasóközönség egyetlen pillanatra sem olvasta ki a szövegből a változás szükségességét, ellenben az adott pillanatban boldogan olvasta bele a székely falu mítoszát.” Valóban „nem tért el radikálisan”?; „valóban „egyetlen pillanatra soha kétségbe nem vonó”?; valóban csupán „dokumentum-napló”?; valóban a „»balladás Erdélyt« idézte” volna fel?; a honi olvasó valóban „egyetlen pillanatra sem olvasta ki a változás szükségességét”?; valóban a „székely falu mítoszát” olvasta bele a mezőségi szórvány sorsába?
Ha jól értem György Péter szavait, gondolatmenetét, akkor Bretter György szerepét azért is emeli ki a korból (s talán az Éneklő Borz elnevezésű irodalmi csoportosulást is később), mert szövegei(k) azzal szembesítenek, hogy a kisebbségi sors diktálta etikai kényszerhelyzet, a szolidaritás kényszere lehetetlenné teszi az individualitás megélését és az esztétikai szabadságot. S mintha egész kötetével szeretne a szerző valami efféle tanulságot közvetíteni. Ez azonban Bretter munkásságának is csak egyfajta, jellegzetesen túlzó, szélsőséges olvasata, abból akár a kettő összeegyeztethetőségének példája is kiolvasható, mint ahogy olyan kortárs alkotók művészetéből is, mint a Kányádi Sándoré, Székely Jánosé, Szilágyi Istváné, Markó Béláé, Kovács András Ferencé, hogy csak az ismertebbek közül említsek néhányat.
ELEK TIBOR
György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély, Magvető Kiadó, Budapest, 2013.
Helikon (Kolozsvár)

Állt a Zsuzsanna-bál kivilágos kivirradtig
Az Úrnak 2015. esztendejében a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület újra mulatságba hívta a marosvásárhelyi és távolabbi vidékek bálozó közönségét. Díszmagyarban, magyaros estélyi ruhakölteményekben érkeztek az egykori eleganciát, tartást, méltóságot újra életre keltő párok. Ez az a bál, amire egy éven át készülnek, és gyűjtik az ötleteket, hogy minden mozzanata tökéletes legyen, jó hangulatban és vidámságban teljen. A szervezőknek nagyon sok bálozót sikerült megszólítani, volt köztük évek óta hűségesen kitartó, és volt olyan is, aki először kóstolt bele a fejedelemasszony nevével fémjelzett mulatságba, aminek idén a Grand Szálló vendéglője adott otthont.
S ha már az eleganciát, a jó műsort előrevetítették, kezdődhetett a bál, melyet Kilyén Ilka Magyar Örökség díjas színművésznő, a bál műsorvezetője Gellért Márta társaságában nyitott meg, aki egyike az egyesület alapító tagjainak. Ünnepélyes beszédében Gellért Márta emlékeztetett, hogy a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület megalapításának 25. évfordulóját ünnepli idén, s ezt az esztendőt a fejedelemasszony emlékének szentelik. Örömét fejezte ki, hogy nagy számban tettek eleget a meghívásnak, ami megtisztelő az egyesület számára, hiszen olyan világban élünk, amelyben mindenki rohan, s nem szakít időt arra, hogy a másik felé forduljon, netán nagy történelmi személyiségeink példáját követve a köznek éljen. Ez a bál éppen ezt a jelenséget meghazudtolva arról szól, mondta, hogy egymásra figyelve, együtt ünnepeljünk, együtt mulassunk, s egymást szórakoztassuk, erős közösséget alkotva. Reményik Sándor Kegyelem című versével hitet, reményt, biztatást tolmácsolt.
A pillanatnyi lírát az úri mulatságok tánca, a palotás váltotta, melyet az egyre nagyobb népszerűségnek és hírnévnek örvendő Bekecs táncegyüttes jóvoltából ízlelhettek meg a bálozók. A palotásnál jobb hangoló nem is kellett, a bálozókban megpezsdült a jókedv, jöhettek az operettrészletek, a nóták, örökzöld slágerek. Rózsa Rudolf és zenekara profi zenész módjára tudta, mi kell a magyar mulatóknak. Buta Árpád, Trózner Kincső és Boros Emese pedig Szirmai Albert legismertebb operettjének, a Mágnás Miskának a Cintányéros cudar világán át Kálmán Imre Csárdáskirálynőjének Hajmási Péter-Hajmási Páljáig énekelték repertoárjukat, s röpítették jó hangulatba a hallgatóságot az immár hungarikummá nyilvánított operettmuzsika örökzöld dalaival. A Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület az énekeseket sajátjainak is tekintheti, hiszen az egyesület operettestjein, rendezvényein nagyon sokszor léptek fel. Tegyük hozzá, nagyon színvonalas előadással.
Zsuzsanna-bál lévén, a szervezők nem feledkeztek meg azokról sem, akik a fejedelemasszony nevét viselik, és virággal köszöntötték őket.
Miközben fogyott a vacsora, a "herány tokány, a disznyó és tyúkfi, mellette földi magyaró, vegyes zöldséggel gazdagon körítve", ürültek a poharak, szólt a nóta. A jó tánczenére megtelt a parkett, keringőt, tangót, modernet, minden műfajt ki lehetett próbálni. Aki éppen táncszünetet tartott, jókedvű asztaltársaságok körében beszélgethetett. Egy ilyen társaságban hangzott el, hogy tapasztalatuk szerint évről évre jobb a bál, hiszen a szervezők már olyan gyakorlatra tettek szert, ami profi szintre avanzsálta. Tudják, mikor kell nótázni, mikor kell táncra hívni az embereket, nincs üresjárat és nincs unalmas rész.
Hagyományszerűen nem maradt el a magyaros ruhákba öltözött hölgyek felsorakoztatása és a közös fotó, de a tombola sem.
Az idei bálra a székelyudvarhelyi Helvien díszmagyar és rusztikus ruhákat gyártó céget is meghívták, szebbnél szebb ruháikat a bálteremben állították ki.
Állt a bál kivilágos kivirradtig, amíg a zenészek és pincérek bírták. Amikor a talpalávaló elcsendesült, véget ért a "bornak, muzsikának, táncznak bűbájossága". Jövő ilyenkorig.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Aranyra emlékeztek szülővárosában
„Ünnepeljen velünk!”, hirdette meghívójában a nagyszalontai Arany János Művelődési Egyesület. Húsz éves az Arany János Szavalóverseny is, amelyet a helyi Zilahy Lajos Művelődési Házban tartottak szombaton. Patócs Júlia, a művelődési egyesület elnöke, a szavalóverseny lebonyolítója elmondta: „A vers nem megy ki a divatból. Immáron kerek húsz éve rendszeresen szervezzük a szavalóversenyeinket, Arany János epikus költő előtti tisztelgésünk és főhajtásunk jeléül. A versválasztás magától adódik, névadó egyesületünk költőjétől illik előadni. De szóba jöhetnek más klasszikusok is, mint ezúttal, amikor Reményik Sándor-költemények is elhangzottak. Két évtizedes tevékenységünk alatt több mint ezer verskedvelő diákot mozgattunk meg. Mozgósító akciónk híre nemcsak Szalonta városa versenyzőinek szól, hanem megyénkből, de még Magyarországról is vonzott versenyző diákokat. Minden versmondót arra biztatunk, bátran álljon ki a pódiumra; kiállásuk bátor tettet, önbizalmat ad. Jó lecke ez a nagybetűs életbe való beilleszkedésre.”
A szombati megmérettetésen több korcsoport versenyzett, az óvodáskortól az iskolások korcsoportjáig, de volt egy felnőtt-kategória is, amelyet Takó Beáta nyert meg összesítésben, mint tapasztalt előadó, az Arany János-szavalóverseny első díjasa is ő lett. Senki sem ment haza azonban üres kézzel: könyvjutalmakkal és oklevelekkel, valamint Domján Sándor egyik, a pusztát ábrázoló fametszetéről készült másolatával lettek megjutalmazva mindazok, akik hozzájárultak a szavalóverseny sikeres kivitelezéséhez.
A húszéves évfordulóra Aranytoll versíró pályázatot is hirdettek, melynek keretében egy gyerek versírót, egy líceumi pályázót és egy felnőtt kategóriájú versírót is Aranytoll-oklevéllel jutalmaztak.
Az Arany János születésének 198. évfordulójáról való megemlékezés a nagyszalontai református templomban vasárnap, Mikló Ferenc esperes igehirdetésével folytatódott. „Az imádságban állhatatosak legyetek, vigyázván abban hálaadással”, idézte Pál apostolt az esperes, példaképül állítva Arany Jánost, aki maga is erre tanította családját. Az igehirdetést követően a helyi Arany János Elméleti Líceum diákjai az ünnepséghez méltó szavalatokat, valamint gitár- és furulyakísérettel énekszámokat adtak elő Fazakas Eszter, mezőtelki lelkipásztor felkészítésével. Pető Csilla tanfelügyelő a halhatatlan költő életútját, példamutató munkásságát, erkölcsi nagyságát méltatta.
Az istenházában a megemlékezés a Himnusz eléneklésével zárult, majd Arany János ülő szobrának megkoszorúzása következett.
Hétfőn Arany János szalontai szülőházánál Patócs Júlia mondott ünnepi beszédet, melyben felelevenítette: e házban született az a kisfiú, aki a magyar epikus költészet halhatatlan csillaga lett. A megemlékezés koszorúzással zárult.
Sára Péter
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Idei örökségőrzők
A dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban a hétvégén került sor az Örökségünk őrei program harmadik évadjának záró momentumára. A programot három évvel ezelőtt indította az RMDSZ identitásőrző és közösségépítő céllal. A dévai magyar iskolaközpont elsők közt kapcsolódott be a Hegedűs Csilla RMDSZ kulturális főtitkár-helyettes által kezdeményezett és Winkler Gyula EP képviselőtámogatásával zajló programba. Térségünkből az aradi Csiky Gergely Főgimnázium és nagyenyedi Bethlen kollégium csatlakozott a mozgalomhoz. Az eredményes tevékenység láttán pedig idén a Communitas Alapítvány is a támogatandó programok sorába emelte a fiatalok örökségőrző mozgalmát – ismertette a történetet Kun Gazda Kinga Viola tanárnő, aki házigazdaként köszöntötte az évadzáró bemutatóra érkezetteket.
Winkler Gyula EP képviselő pedig büszkeséggel értékelte az örökségőrző program eredményeit. – Elsősorban büszke vagyok arra, hogy létezik egy ilyen mozgalom, amit itt Hunyad megyében, Bethlen Gábor fejedelem szülőházának tövében indítottunk útjára, és ami azóta folyamatosan terebélyesedik, olyannyira, hogy ma már Brassótól Temesvárig, Aradtól Medgyesig léteznek örökbefogadott műemlékek és vannak olyan fiatalok, akik az iskolai tananyag mellett, azzal együtt szívják magukba a műemlékek tiszteletét, szeretetét, a hagyományok, a magyar nyelv ismeretét. És büszke vagyok arra, hogy ebben nekem is szerepem van, nem csupán a mozgalom elindításában, hanem annak folytonosságában, fenntartásában is – fogalmazott Winkler Gyula képviselő.
A köszöntők után került sor az idei csapatok bemutatkozására. Elsőként a tordosi református templomot örökbefogadó hetedikesek vonultak színre, tömören ismertetve a számos tudós lelkipásztor, köztük Sipos Pál matematikus életének, munkásságának fontos színterét. Bár a diákok némileg szabadkozva ígérték, hogy jövőre „alaposabban előkészített” bemutatóval állnak az érdeklődők elé, idei történelmi ismertetőjükkel már jó példát mutattak azon társaiknak, akik a verseny hevében néha nagyobb hangsúlyt fektettek a saját tevékenységük bemutatására, mint a műemlék népszerűsítésére.
Szintén példaértékű volt a Vármegyeház őreinek bemutatója. A ma már tizenegy-, tizenkettedikes diákok három évvel ezelőtt fogadták örökbe a dévai vármegyeházat, mindhárom évadban kitartva védencük mellett. Végzősökként, ezúttal versenyen kívül mutatták be hároméves tevékenységüket, mellyel a „Hamupipőke sorba szorított gyönyörű műemléképületet” sikerült ország-világ előtt ismertté tenni. Legfontosabb megvalósításaik között sorolták a magyar, román és angol nyelven megszerkesztett Wikipédia oldalt, a szintén háromnyelvű ismertető CD kiadását, illetve a műemlék előtti téren újraültetett fenyőfájukat, melynek elődjét ismeretlen tettesek kitörték. Mint kiderült, tevékenységük sokféle tapasztalattal járt, amit kellő humorral és fiatalos nyitottsággal raktároztak el, magukkal vive Ady Endre sorait, bízva az új lángok, új hitek, új eszmék erejében.
Kiegyensúlyozott, komoly, szép bemutatóval ismertették védencük történetét és annak ápolását, népszerűsítését célzó tevékenységüket a dévai református templom őrei is. A kilencedikes diákok tavaly ősszel fogadták örökbe a templomot, és a néhány hónap alatt igyekeztek minél szorosabbra fűzni kapcsolatukat a műemléképülettel, illetve a gyülekezettel, jelenlétükkel, szerepléseikkel gazdagítva a templomi rendezvényeket.
A szászvárosi római katolikus templom és kolostor őrei idén a templom védőszentjének, Árpád-házi Szent Erzsébetnek életét bemutató előadással készültek, illetve röviden ismertették a templom történetét és a kolostor épületében működő Szent Erzsébet gyermekotthont. S bár tavalyi előadásuk emlékezetesebbre sikeredett, a diákok és osztályfőnökük, Kásler Enikő kitartása és munkája mindenképp elismerést érdemel.
Szintén az örökségőrző program „öreg harcosaiként” léptek színre a piski Fáy Béla-kastély őrei, akik az utolsó percben döntötték el, hogy idén is beszállnak a versenybe. Citrom show címen bemutatott hosszas és szórakoztató előadásukkal, a piski arborétum megvédését ábrázoló fiktív jelenettel, az ötletes kisfilmmel és reklámokkal, lazaságukkal többször is mosolyt csaltak a közönség arcára.
A Déva várát örökbefogadó kilencedikesek sajátos szövegváltozatban adták elő Kőműves Kelemen legendáját, majd a vár népszerűsítését szolgáló tevékenységeik bemutatása idején a Kőnig Frigyes rajzai alapján készült animációs kisfilmmel jelenítették meg a dévai vár 1849 előtti állapotát.
A bemutatók sorát a szászvárosi vártemplom őrei zárták, akik két esztendeje fogadták örökbe védencüket. Bemutatójukból kiderült: élő kapcsolatot sikerült kialakítani a kis létszámú szászvárosi gyülekezettel és a teljes helyi magyar közösséggel. A 800 éves műemléképület népszerűsítésében sem volt hiba: a diákok világhálót, sajtót, nyomdát igénybe véve ismertették a templomot. Hétvégi bemutatójukon Reményik Sándor és Jékely Zoltán verseire építve, árnyjátékkal jelenítették meg a templom építését és mai állapotát. A legfiatalabb versenyzők sorait gyarapító nyolcadikosoknak nem csupán a csapat szintjén sikerült jó közösséget kovácsolniuk, de maguk mellé állították szüleiket és a bemutató alkalmával nekik szurkolt a közönség jelentős része, köztük a szászvárosi gyülekezet képviselői és azok az osztálytársak is, akik kiszorultak a csapatból. A jól megérdemelt vastaps némileg már elővetítette a zsűrizés eredményét.
A zsűri idén, a korábbi évektől eltérően csupán három tagot számlált. – Szerettük volna, ha idén is közöttünk van Hegedűs Csilla kulturális főtitkárhelyettes, a mozgalom kezdeményezője, illetve Dézsi Attila a Hunyad Megyei Magyar Állandó Konferencia volt elnöke és Széll Lőrinc, a megyei ifjúsági hatóság vezetője. Sajnos, különböző elfoglaltságok miatt egyikük sem tudta elfogadni meghívásunkat. A zsűri tagja volt azonban Winkler Gyula EP képviselő, valamint Dezméri István megyei RMDSZ ügyvezető elnök is, akik egyrészt külső szemlélőként értékelhették a diákok bemutatóját, másrészt a mozgalom támogatóiként rálátással bírtak az egész éves tevékenységre – fogalmazott a zsűri elnöke, Kocsis Attila Levente iskolaigazgató. Elmondta: a csapatok rangsorolásában figyelembe vették a diákok által e tanév folyamán kifejtett műemlék-népszerűsítő tevékenységet, továbbá azt is, hogy a csapat tagjai mennyire ismerik védenceik történetét, mennyire kötődnek az épülethez. – Természetesen elbírálási szempont volt az is, hogy a bemutató során a csapatok mennyire tudják eladni a portékájukat, de figyeltünk a beszédre, az öltözködésre, az egységes felállásra is – mondta a zsűri elnöke.
A testület döntése alapján a következőképpen rangsorolódtak a csapatok: harmadik helyezést és egyben a tanintézmény által felajánlott egynapos nagyenyedi kirándulást nyert a dévai református templom őreinek csapata. Második helyezést és az ifjúsági hatóság által felajánlott kosztesdi hétvégét nyert a Fáy Béla-kastély és arborétum őreinek csapata. Az első helyet pedig a szászvárosi vártemplom őrei nyerték el, s ezzel együtt háromnapos brüsszeli tanulmányútra kaptak meghívást Winkler Gyula EP-képviselőtől.
– Számomra nagy öröm az, hogy immár harmadik éve sikerült megszervezni ezt a versenyt az iskolánkban, és bár az első évi lelkesedés kicsit alább hagyott, a megszólított 7–12 -es évfolyamok mindegyike idén is részt vállalt e mozgalomban. Diákjaink sok más elfoglaltságuk mellett lelkesen tevékenykedtek az örökbefogadott műemlékek népszerűsítésében, és ez dicséretes. Továbbá el kell mondanom: különleges örömmel töltött el az a tény, hogy a vármegyeház őrei, akik két évvel ezelőtt nyerték meg a fődíjat, tavaly is, idén is bemutatták tevékenységüket, ráadásul ezúttal versenyen kívül. Ez számomra azt bizonyítja, hogy bár természetesen a meghirdetett díjaknak nagy a motiváló ereje, nem ez az egyetlen mozgatórugója a mozgalomnak. És emiatt bízom abban, hogy iskolánkban van jövője az örökségünk őrei programnak – fogalmazott a versenyt követően Kocsis Attila iskolaigazgató.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Orbán Balázsra emlékeztek Székelyudvarhelyen
125 éve hunyt el a legnagyobb székely, „aki több annál, hogy csak a székelyek tiszteljék".
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) és a székelylengyelfalvi Orbán Balázs Alapítvány rendezésében kétnapos emlékünnepséget tartottak hétvégén Udvarhelyszéken Orbán Balázs halálának 125. évfordulója alkalmából.
A szombati három szekcióra tagolt tudományos konferenciát Szász Jenő, a kutatóintézet elnöke, Závogyán Magdolna kultúráért felelős helyettes államtitkár és Dr. Marozsa Zsuzsa, felsőoktatásért felelős helyettes államtitkár nyitóbeszédei előzték meg.
A Tamási Áron Gimnázium díszteremében tartott konferencián Orbán Balázs életét és munkásságát néprajzkutatók, történészek, szociológusok, fotográfusok és fotótörténészek értékelték több megvilágításból. A néprajzkutató életműve mellett jelentős szerepet kapott kevésbé ismert politikai pályája is. A mintegy száz főt számláló közönség nagy része az idősebb korosztályból került ki.
A szombati nap eseményeit Pálúr János ünnepi orgonahangversenye zárta a székelylengyelfalvi római katolikus plébániatemplomban.
Leleplezték Orbán Balázst
Az emlékünnepség második állomása a székelylengyelfalvi Orbán Balázs emlékház volt, ahol 11 órai kezdettel leleplezték az NSKI által adományozott emléktáblát és Berettyóújfalú önkormányzata által adományozott domborművet, melyetFt. Tamás József római katolikus püspök és Bálint-Benczédi Ferenc unitárius püspök áldott meg.
Závogyán Magdolna Dr. Hoppál Péternek, az esemény fővédnökének és Magyarország kultúráért felelős államtitkárának köszöntőjét tolmácsolta a jelenlévőknek. Az avatást Szász Jenő, Bálint Domokos, az Orbán Balázs Alapítvány elnöke és Muraközi István, Berettyóújfalu város polgármestere ünnepi beszédekkel tette színesebbé.
Az eseménysorozat harmadik megállója Szejkefürdő volt, ahol Orbán Balázs előtt, sírjának megkoszorúzásával és a székely himnusz eléneklésével tisztelegtek. Kuncogj, ha tudsz
Az ünnepség záróakkordjaként a kaposvári Déryné Vándorszíntársulat ünnepi előadását tekinthették meg az egybegyűltek. A tervezett szabadtéri helyszín helyett a hideg miatt a Nyírő József díszteremben kapott helyet a nemzeti érzelmű versekkel és énekekkel tarkított produkció. A hét órától kezdődő előadás sem volt túlzsúfolva a fiatalabb generáció képviselőivel. Az Orbán Balázs Általános Iskola egy osztálya volt jelen, mivel osztályfőnökük fontosnak találta, hogy iskolájuk névadója előtt tisztelegjenek ezzel, de ők is végigkuncogták a körülbelül egyórás előadást.
Wass Albert Előhang című költeményével nyitották az estét, de például Dsida Jenő Psalmus Hungaricus és Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című verse is terítékre került. A hangosításban ugyan volt némi kivetnivaló, hiszen a magas hangoknál fintor ült ki az ünneplőbe öltözött résztvevők arcára, összességében megható volt a hazaszeretet fontosságára felhívó záró produkció.
Végül Szász Jenő megköszönte az előadást, majd felkérte a résztvevőket, hogy együtt vonuljanak Orbán Balázs szobrához, hogy megkoszorúzzák azt.
A szobor feldíszítése után a jelenlévők a székely himnusz közös eléneklésével tettek pontot az emlékünnepség végére.
Gál Előd
uh.ro
Erdély.ma

Átadták a felújított Reményik Sándor Galériát
Sok esemény helyszíne volt az évek során a tíz esztendővel ezelőtt felszentelt galéria, de szükségesnek látszott, hogy az Evangélikus-Lutheránus Egyház Püspöksége által működtetett belvárosi helyiség megújuljon.
Az erről szóló döntést tavaly hozták meg, a felújító munkálatokat pedig Guttmann Szabolcs építészre bízták. A tegnapi átadási ceremónián ezt a megújulást ünnepelhettük, a hálaadó ünnepségen Fehér Attila főtanácsos és Adorjáni Dezső Zoltán püspök köszöntötte az egybegyűlteket, illetve mondott hálaadó imádságot. – Legyen ez a helyiség közös otthonunk ismét, és segítsenek belakni a teret – hangsúlyozta a püspök. Az ünnepségen beszédet mondott Kelemen Hunor RMDSZ-elnök és Wetzel Tamás, a magyar Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára. Ez alkalommal megnyitották Tiry Péter festőművész (képünkön balról) Színdaráló című kiállítását, a rendezvényen közreműködött Hatházi András színművész, valamint Oláh Orsolya és Horváth Zoltán előadóművészek.
Köllő Katalin
Szabadság (Kolozsvár)

Életünk szorításában
Székely Ferenc újabb beszélgetőkönyvéről
Úgy tűnik, Székely Ferenc rátalált pennás jellegű hivatására. Jó pár esztendeje beszélgetőkönyveket ad közre, többnyire születési évfordulójukat ünneplő jeles személyiségeket szólaltat meg. Ez az egyetlen "szervező elv". Mint a többiben, ez utóbbi kötetében is az irodalmárok "vezetnek", alanyai között szinte fehér hollónak számít a néprajzkutató, a történész, a fafaragó vagy a festőművész, aki a tollforgatáshoz is ért. Íme a névsor: Albert Ernő, Balla Zsófia, Ana Blandiana, Csire Gabriella, Éltető József, Kedei Zoltán, Kenéz Ferenc, Komoróczy György, Lászlóffy Csaba (alighanem ez az utolsó vele készült beszélgetés), Oláh István, Pál-Antal Sándor, Pethő László Árpád, Pomogáts Béla, Sándor János, Tófalvi Zoltán. Az effajta internetes interjúk kísértő átka a sietség miatti felületesség, ezért a válaszolók aggályosabbja nem is bízza a kérdezőre, hanem mint hajdan Kós Károly, maga olvassa újra és újra, javítgatja, cizellálja válaszait. Sajnos, a terjedelmi korlát miatt mégsem lehet igazán elmélyülni a beszélgetésben. Az interjúalanyok egyike-másika sajnálatosan kiszorult az erdélyi látómezőből, némileg kisétált a nyilvánosságból, vagy a kánon kegyetlensége, a kultúrdivat szeszélye szorította pályaszélre. Kántor Lajos Együtt címmel derűlátó előszót írt a könyvhöz. A címre utalva mondja: "A harangszó messzire hallatszik, és mindenkihez szól. Nincsenek nyelvi határai, csupán földrajziak (távolságok, kilométerekben mérve) – bár a kifinomult fül meghallja, hogy a saját harangjának (a maga szűkebb közösségének) a hangját hozta el a szél, vagy tőle távolabbról harangoznak". Bár különböző világokat képviselnek, alkotó emberekként: a saját világukat – az mégsem idegen a másikétól, hiszen egyazon kultúra körén belül léteznek, teremtenek, kommunikálnak, és ebben helye van a jeles román költő Ana Blandianának, hiszen költészete nem véletlenül szólal meg időről időre magyar fordításban is. (Az interjúk, öt korábbi kivételével, 2014-ben készültek, és megjelentek a romániai magyar lapokban, legtöbbjük a marosvásárhelyi Népújság Múzsa irodalmi-művészeti mellékletében.)
Ízlelgetés kedvéért három idézet a kötetből: "…látom, hogy az erdélyi kultúra – Reményik Sándor nagyszerű képével – mint Atlantisz hever a mélyben. Az öntudatos magyar fiatal nemzedék jó részének fogalma sincs, kik éltek itt előtte, és miket alkottak. Pedig a nemzetiségi létezés egyetlen esélye a kultúra minden hajszálgyökerének a számon tartása." (Balla Zsófia)
"Egykori pálya- és egyéb társaim emlékezetéből rendkívül hamar eltűntem. Ha az emlékezők lajstromokat (régi szerkesztői szlengben: telefonkönyveket) írnak, én azokból régóta kimaradok. Néha eltűnődöm: voltam én egyáltalán?" (Éltető József)
"A művész sehonnan sem tud 'kiszabadulni'. Bármely időben, korban végül is élete szorításában él. Írásbeli értelemben egy cseppet sem érzem magam szabadabbnak most, mint a diktatúra idején, bármily furcsán hangzik is ez. Láttuk, tudjuk: éppúgy megszületnek a diktatúra remekművei, mint ahogy a szabadság fércművei. A gond mindig éppen annak a megírhatatlannak a szorítása, amelyben élünk. De hát nem azért születünk, hogy minél több és több regényt vagy verseskönyvet jelentessünk meg, hanem hogy elmondjuk azt, amiért megszülettünk." (Kenéz Ferenc)
(Székely Ferenc: Harangszó a szélben. Születésnapi beszélgetések. Megjelent a Véghelyzet Kft. Üveghegy Kiadójának gondozásában, 2015-ben)
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Közösségformáló örökség Kolozsváron
Hétfő este hálaadó ünnepség keretében adták át a felújított Reményik Sándor Galériát Kolozsváron. Az evangélikus-lutheránus püspökség galériája immár tíz éve fogad be művészeti, kulturális eseményeket. Az ünnepségen megnyitották Tiry Péter festőművész Színdaráló című kiállítását is.
Hálaadó ünnepség keretében avatták fel a kolozsvári evangélikus-lutheránus püspökség felújított Reményik Sándor Galériáját hétfőn este. Fehér Attila, az egyházkerület főtanácsosa beszédében emlékeztetett, a belvárosi pincehelyiséget Adorjáni Dezső Zoltán püspök javaslatára és megbízásából első ízben tíz évvel ezelőtt újították fel, ezt követően működött galériaként.
Az elmúlt évtizedben a galéria számtalan kiállításnak, könyvbemutatónak, és egyéb kulturális rendezvénynek adott otthont. Tavaly Guttmann Szabolcs építész javasolta az újbóli felújítást, amire megbízást is kapott a püspökségtől, többek között megerősítették a falakat, rendbe hozták a padlót és az egyéb szükséges munkálat végén korszerű hangosítást szereltek be. Az ünnepségen Adorjáni Dezső Zoltán püspök mondott áldást az épületre.
A rendezvényre Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is ellátogatott, aki beszédében az épület múltját és remélt jövőjét állította párhuzamba. „A felújítással arra is gondolunk, hogy az újabb nemzedékek is megőrzik a falakat, azt a múltat, amelyet mi is örökségül kaptunk, és örökségül hagyunk” – fogalmazott.
A politikus szerint az evangélikus egyház egy olyan közösségi teret hozott létre, amely az elmúlt évek eseményei által egy meghatározó helyszín lett a kolozsvári magyarság életében. „Fontos, hogy az itt élő emberek érezzék, hogy a néhány évtizede még elrejtett terek, most ismét idevonzzák a közösséget” – jelentette ki Kelemen Hunor, hozzátéve, hogy az emberek nemcsak a családi fészket, de tágabb környezetüket is szeretnék otthonossá tenni, ami a Reményik Galéria esetében sikerült.
Wetzel Tamás, a magyar Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára kiemelte, hogy a galéria egy olyan szál, amely összetartja a közösséget. A politikus kiemelte, hogy Kolozsvár az erdélyi kultúra és művészet fővárosa, másként nem is jöhetnének létre ilyen galériák. A beszédeket követően a megújult pincegalériában Tiry Péter festőművész Színdaráló című kiállítását nyitották meg. Az eseményen Hatházi András színművész szavalt, Horváth Zoltán és Oláh Orsolya pedig zenei betétekkel színesítette az eseményt.
Krónika (Kolozsvár)

Megújult a marosludasi református templom
Hálaadó istentisztelet keretében köszönte meg a marosludasi református gyülekezet, hogy az elmúlt évek folyamán kívül-belül megújult temploma, illetve hogy mintegy 11 évi építkezés után sikerült befejezni a gyülekezeti otthont és a parókiát. Az ünnepi istentiszteleten Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdette az igét.
Bővölködni és szűkölködni: mindenre van erőm a Krisztusban
Az istentiszteleten Lőrincz János, a Marosi Református Egyházmegye esperese végzett liturgiai szolgálatot, Kató Béla püspök prédikációjának elején felelevenítette azt az időt, amikor még legátusként szolgált a marosludasi templomban. Akkoriban nem volt gyülekezeti ház, vendégszobák, egy gyülekezeti tag adott neki szállást. Negyven évvel ezelőtt nem bővölködött a gyülekezet, ma viszont szebb, mint valaha, a templom környéke is megújult. "Ezek az egyházi terek azt szolgálják, hogy együtt legyünk, megőrizzük a hitünket és nyelvünket. Pál apostol egyszerre tapasztalta meg, mit jelent szűkölködni és bővölködni. Ezt fizikailag is nehéz feldolgozni, szellemileg azonban még nagyobb próbatétel. Gyülekezeti tagokként is szembe kell néznünk e kérdésekkel: mit jelent szűkölködni, mit jelent bővölködni?" – tette fel igehirdetésében a kérdést a püspök. Kató Béla szerint fontos, hogy mind a két érzést megtapasztaljuk. Súlypontozni kell a szükségletek és a kívánságok között. Amikor szükséget szenvedünk, nem engedhetjük meg, hogy ez az érzés szembefordítson Istennel és embertársainkkal. Ennek a fordítottja kell hogy megtörténjen: a szükségnek közelebb kell vinnie Istenhez.
Az ige második része is hangsúlyos, bővölködni is tudni kell. Ugyanis minden élethelyzetben létezik kísértés. Ha a máról holnapra történő meggazdagodásokat nézzük, rengeteg tragédiának lehetünk szemtanúi, hiszen az emberek nem tudják kezelni a hirtelen jött gazdagságot: gyakran családok hullnak szét, de olyan esetről is tudunk, amikor valaki öngyilkos lett. "Mit jelent bővölködni tudni? Hogy nem értékeljük túl az anyagi javakat. Jézus a gazdag embernek, aki új csűröket épített, hogy még többet tudjon eltenni, azt mondja: Bolond, ez éjjel elkérik a te lelkedet tetőled. A javaink sem ejthetnek rabul bennünket. Minél többet akarunk, annál többet kell az értékeinkből feláldoznunk. Aki tud bővölködni, nem lehet a birtokvágy rabja, nem engedheti meg magának, hogy szembeforduljon Istennel és embertársaival!" – hangsúlyozta a püspök. Kató Béla azt is elmondta, hogy ha a bőséggel jól tudunk sáfárkodni, akkor az segíthet, hogy közelebb kerüljünk Istenhez és embertársainkhoz, hiszen a javainkkal mások életén is segíthetünk. Mindnyájunknak van valamije, amire rámutathat, hogy azt Istentől kapta. A püspök szerint ahhoz, hogy se a szegénység, se a gazdagság ne ejtsen rabul, erőre van szükség. Ennek az erőnek a forrásáról beszél az apostol: mindenre van erőm a Krisztusban.
Jézus nem verseng a kegyeinkért
Lőrincz János esperes az igehirdetés után köszöntötte a gyülekezetet. Az esperes szerint szomorú, amikor mi akarjuk meghatározni, hogy hányszor szólunk Istenhez. Ő azt mondja, hogy szüntelen imádkozzunk. Azt kívánta, hogy az 1700 ludasi gyülekezeti tag naponta többször is örvendeztesse meg Istent az imádságával.
Czirmay Csaba Levente lelkipásztor a 11 éves felújítási folyamatról is beszámolt. A templom javítása az elmúlt két évben zajlott, mind kívül, mind belül megújult a 126 éves, Alpár Ignác által tervezett hajlék, amelyet utána bővíteni is kellett. A lelkipásztor azt is kiemelte, hogy a ludasiak szeretik a templomukat, hiszen amikor azt javítani kellett, vagy karbantartási munkálatokra volt szükség, mindig meg tudták tenni, a templom soha nem volt rossz állapotban.
Czirmay Csaba Levente a templomfelújítás részleteiről is beszámolt: az ablakokon és ajtókon kívül a villanyhálózatot, a fűtésrendszert is felújították, szigetelték a templom mennyezetét, javították a toronysisakot és az orgonát is. A templom mellett az elmúlt 11 évben épült fel a parókia, a régi parókiát pedig gyülekezeti otthonná alakították át. A lelkész szerint erre azért is volt szükség, mert a főút mellett nagy a zaj, a jövendőbeli lelkipásztoroknak is olyan lakást szeretnének, amely csendet is tud biztosítani. A gyülekezeti központot Kali Ellák tervei alapján alakították ki. Czirmay azt is elmondta, hogy a visszaszolgáltatások során a részvényben való kárpótlás mellett döntött az egyházközség, az ebből nyert összeggel sikerült befejezni a renoválást. Megjegyezte, nem a pénz fogja az egyházközséget megtartani, hanem az, ha részvényesei vagyunk Isten szeretetének. "Azzal, hogy mindez megtörtént, Jézus Krisztus fordult hozzánk, de ő nem akar senkit sem beerőszakolni, csupán hív kitartóan mindenkit. Ő nem verseng a kegyeinkért, csak egyszerűen lehetőséget ad számunkra, hogy hozzá jöjjünk."
A marosludasi egyházközség lelkipásztora az ablakokra is felhívta a figyelmet, amelyeken egy-egy keresztyén szimbólum található, hogy emlékeztesse a bejövőt az igére, a szolgálatra. "Amikor szerelni kezdték az ablakokat, észrevettük, hogy a felső, boltíves részben található Krisztus- monogram kívülről értelmetlen. Azonban később rájöttünk, hogy ez nem hiba, mert Jézus Krisztussal közösségben lenni csak akkor lehet, ha bent vagyunk. Kívülről nincs erre lehetőség, kívülről értelmetlennek tűnhet minden. Jézus is azt mondja, ti énbennem, én tibennetek vagyok" – mondta a lelkipásztor, aki beszéde zárásaként a pilismarót-dömösi testvérgyülekezet köszöntő levelét olvasta fel.
Otthon lelkészeknek és gyülekezeti tagoknak
Az ünnepség folytatásában Ballai Zoltán egyházkerületi gazdasági tanácsos köszöntötte a gyülekezetet a Marosludasról elszármazott lelkipásztorok nevében, megköszönte, hogy a gyülekezetben és a templomban otthonra találtak, helyük volt a padokban. Kelemen Árpád lelkipásztor az Alsó-Maros menti lelkipászto-rok nevében mondott köszöntőt, emlékeztetett, hogy a közösség áldozatot hozott, időt, anyagiakat, erőt áldozott, minden elkészült, amiért imádkoztak. Az ige azonban azt mondja, hogy további áldozatokra van szükség, Isten az embert akarja testestől-lelkestől.
Borsos Melinda, az Erdélyi Református Nőszövetség elnöke köszöntőjében hangsúlyozta: nemcsak ezt a napot, hanem minden hétköznapot ünneppé lehet tenni egy jó szóval, egy jó cselekedettel.
Az ünnepség folytatásaként Kali Ellák özvegye, Kali Margit énekelt egy népdalt, majd Marosludas görög katolikus lelkésze szólt a gyülekezethez, hangsúlyozva, hogy a lelkész kötelessége az építés, miután a falak fel vannak építve, a lelkeket kell tovább építeni. Kiss István alpolgármester Reményik Sándor versét idézte: ne hagyjátok a templomot és az iskolát, hozzátéve, hogy ha ebben a templomban sok gyereket keresztelnek, akkor lesz aki konfirmáljon és lesz aki iskolába járjon Maros-ludason. Nagy János főgondnok köszönetet mondott a gyülekezeti tagoknak, hogy aktívan részt vettek a felújításban, valamint a lelkésznek és feleségének is megköszönte, hogy elindították az építkezést.
Cristian Moldovan polgármester felszólalásában azt hangsúlyozta, hogy a többféleségben rejlik az egység. A polgármester szerint az ember legnagyobb erénye a jóság, ezen az ünnepen ezt tapasztalta meg.
A gyermekek ünnepi műsora után Kató Béla püspök megáldotta a templomot, majd a szalagátvágás után a gyülekezeti házat is, ahol kiállítást nyitottak meg, amelyen a Marosludasról elszármazott művészek alkotásait mutatták be.
Kiss Gábor
Népújság (Marosvásárhely)

A romániai magyar tabutémák leltára
Szociológiailag teljesen irreleváns, ám mégis „dokumentum-értékű leltárt” készítettünk azokról a dolgokról, amelyekről köztudott: ezeket nem jó firtatni. Ha Ön újságíró és van önbecsülése, ne olvassa el a következőket.
A módszer: e-mail-ben felkérő-leveleket küldtünk ki körülbelül ötven címre. Szövege:
"Kedves szerzőtárs! Kéréssel fordulok hozzád. A Transindex számára készítek egy összeállítást a romániai magyarság úgynevezett szent teheneiről. Szent tehénen olyan személyt, intézményt, gondolatot, mentális toposzt stb. értek, amit mindig elnéző megbocsátással kezelünk a sajtóban, a közbeszédben. Máshogyan közelítve: melyek azok a bálványok, amelyeknek – mint minden bálványnak – születésükkor máris eljött az alkonyidejük, de erről nem illik beszélni."
A válaszokat montázsban közöljük. Szerzőink csoportja sok tekintetben heterogén; az ankét külön érdekessége, hogy a megkérdezettek – akiknek politikai nézetei számos témában erőteljesen eltérnek egymástól – gyakran ugyanazokra a jelenségekre mutatnak rá.
Általános, a társadalmat jellemző, szent tabutémák
1. A kisebbségi eliteken belüli gazdasági érdekcsoportok hálózatai és kapcsolataik érdekszövevénye a magyarországi és az adott országon belüli – jórészt a titkosszolgálatokhoz is kapcsolódó – gazdasági érdekcsoportokkal. A romániai magyar maffiák. Látott már valaki személyes vádakon (és válasz jogán) kívül valamit erről a magyar sajtóban? Esetleg a félénk átvételét annak, amiről a román újságok már hetek (évek) óta cikkeznek (lásd a Csibi-ügyet).
Akiktől a válaszok érkeztek:
Bakó Rozália, Bálint Ferenc, Bara Gyula, Bárdi Nándor, Boros-Dali Lehel, Daczó Kati, Fall Sándor, Horváth Gizella, Gáspárik Attila, Kelemen Zoltán, Lukács Csaba, Toró T. Tibor, Stanik István, Szabó Tünde, Vandra Attila, Zilahi Imre.
2. A korrupció kérdése, amely a magyar többségű településeken és a magyar intézményrendszerben is a többségi habituális világokhoz hasonló viselkedésformákat és technikákat gerjeszt.
3. Az oktatás minőségének és megszervezésének kérdése. A Sapientia Egyetem csődje. Az erdélyi magyar oktatás módszertani és tartalmi reformjának szükségessége. A lassan általánossá váló funkcionális analfabetizmus – vagyis a romániai magyarok kb. 60%-a nem érti, amit elolvas. A versenyvizsga-rendszert és a magyar oktatásügyet is áthálózó korrupció.
Ugyanez más irányból: arról rengeteget hallunk, hogy a magyar iskolákban nem jók a tanárok, suttogjuk az utcasarkon, hogy mindenért ők a hibásak, de arról, hogy egyes tanárok mennyit áldoznak a szabad idejükből arra, hogy a diákok szakkörre járhassanak, kirándulni mehessenek, az iskolában sulibulit lehessen tartani, s ezt az időt egyesek a családjuktól vonják el, arról mikor olvasunk? 4. A politikai retorika és a társadalmi valóság viszonyrendszere. Az autonómia, kettős állampolgárság, státustörvény, Budapest központúság stb., és a mindennapok habituális világa, léptéke, a mindennapi cselekvést irányító szokásvilág közti szakadék. A magyarságtudatból nem lehet megélni – a magyarságtudat túlzott kultivációjáról és káros voltáról mikor olvasunk a sajtóban? 5. A kulturális és az egyházi elitek 1989 előtti viszonya a hatalomhoz; az aggódás és kitartás diskurzusok tematizálóinak családi-migrációs története.
6. A gondolkodás-ökonómia hiánya, a közéleti és kulturális toposzok felülvizsgálatának lehetetlensége. 7. A középosztályosodás formáinak követése (társadalomtörténetileg valós, egzisztenciális középosztályosodás nélkül.)
8. A sajtó mindenhatóságának tévhite.
Romániai magyar öntetszelgés
1. Az erdélyi magyar kultúrfölény-tudat.
2. Erdély, mint földrajzi és gazdasági értelemben komoly tartalékokkal bíró régió tévhite. Az, hogy Erdély a mintaadó régió.
3. A humán jellegű műveltség felülértékelése. A "magyar önazonosság". Nemzeti erényeink konzisztencia nélküli listája.
4. Az erdélyi jobb magyarság hite Budapesthez viszonyítva.
5. A furfangos székely, a "vártán álló székely" toposza, a jég hátán is kreatív székely képe (amely egyike a balkáni tomboló-lázadó jellemképeknek – lásd Emir Kusturica filmjeit –, a mindenhez alkalmazkodó, személyiségtorzító léthelyzet-igények kompenzálására). A székely bicska.
6. A falusi műveletlen lelkész és a frissen végzett hitoktatók a helyi társadalmakban. Az egyházak középkori tekintélyelvűsége, az egyházak tehetetlensége a valódi közösségépítésben. Az egyház és a papok - véleményükkel szembeszállni ma is akkora szentségtörés, mint a Különös házasság idején.
7. Az állítólagos bánsági tolerancia
Humanoid szent tehenek
1. Választottjaink általában. Választottjaink magánélete, vezetőink külföldön felhalmozott vagyona. A magyarság vezetőinek politikai múltja, összefonódása a kommunizmussal, a titkosszolgálattal. Frunda és Verestóy titkosszolgálati kapcsolatai. Tőkés magánéleti botlásai. Tőkés Lászlóról mikor lát már napvilágot egy olyan cikk, amelyik megpróbálja helyére tenni Tőkés Lászlót érdemeivel és hibáival egyetemben? Amiről hallunk és olvasunk: a). egyáltalán nincs igaza b.)Teljesen igaza van. Markó második házassága.
2. Az újságírók általában. A korrumpálhatóságuk, a szerkesztőségek összedolgozása különböző politikai érdekcsoportokkal. A külföldi és hazai politikai szervezetek és sajtó közötti anyagi összefonódások. A szakmailag felkészületlen, potyaleső, dörgölőző, beszari újságírók ármádiája. A magyar média képtelensége a modernizálódásra.
3. Az egyházak általában. Az egyházak pénzügyei. Általában a megújulásra, az új kor kihívásaira nehezen mozduló történelmi egyházak, bár ezek ideje nem járt le. Patriarchális fundamentalizmusuk. A klérus belső élete, az egyházi korrupció; az egyházak túlsúlyos részvétele a közélet minden területén.
A "feddhetetlen" egyházi emberek (főleg katolikus papok) magánélete. Az egyházi ingatlanok teljes visszaszolgáltatása – mit tenne az egyház, ha most rászakadna több száz iskola, kórház, középület? Kiadná bérbe. A vallás megtartó erejének tévhite. Hogy folyamatosan csökken a történelmi egyházak hívőinek száma.
4. Az RMDSZ általában. A Communitas alapítvány. Vezetőink minősége. A állammodell szerint felépülő RMDSZ.
5. A civil társadalom általában. Ugyanolyan visszaélések lennének akkor is, ha a civilek osztanák ki a pénzeket.
6. Pop. Dancs Annamari, sepsiszentgyörgyi popsztár.
7. Tételesen: Németh Zsolt, Orbán Viktor, Sütő András politikai múltja, Szász Jenő, Tőkés László, Verestóy miből szerezte a vagyonát?
Kányádi Sándor, Király Károly, Tempfli atya megyéspüspök, Cs. Gyímesi Éva. Volt valamikor Szőcs Géza, Domokos Géza, de az ő bálványuk már ledőlt, őket bántatlanul szabad szidalmazni, sőt, egyesek el is várják ezt. Hasonló állapot fele tart egyrészt dr. Csapó József, másrészt Markó Béla, Frunda György. Tőkés püspök külön kategória, egyeseknek bálvány, másoknak maga a megtestesült rossz.
Mártírjaink. Például Brassóban Dr. Szikszai Jenőt ma tanári példaképként tartják nyílván, s felemlíteni, hogy "ha én ma az ő pedagógiai módszereit alkalmaznám... " szentségtörés. Reményik Sándor és Wass Albert életútja. Orbán Balázs, Petőfi Sándor.
Szent intézmények
A két világháború között működő, 1989 után újraalakított országos magyar intézmények (EMKE, RMGE, stb.). EME – többször is. MVSZ, EMTE, Partiumi Keresztyén Egyetem, EREK, KREK, FIDESZ, MPSZ.
Az ugar, mint helyszín szent tehenei
1. A hagyományok általában. Szoboravatások és koszorúzások. A székely himnusz. A március 15-i stb., stb. ünnepségek, koszorúzások üressége. A teljesen idiotikus szavalóversenyek. Templomépítések. 2. A trendi ócskaság: az aradi szoborcsoport. Csíksomlyói búcsú (ki meri leírni, hogy hótt unalmas, no meg néha kész röhej, ahogy magyarországi buszokban lúgagyú turisták jönnek indiai atmoszférát szippantani)
3. Kolozsvár, a kulturális főváros toposza. Marosvásárhely.
Politikai kinyilatkoztatások
1. A kisebbségi kérdés etnicizálódása, etnikai burokba zárása, amely nagyban hozzájárul a politikai pluralizmus intézményesülésének hiányához.
2. A transzilvanizmus.
3. A remény, hogy Románia csatlakozása az EU-hoz automatikusan megold minden etnikai problémát.
További tabujelenségek
1. A romániai magyar korrupció általában.
2. Az alkoholizmus. A falusi alkoholizmus, mint népbetegség. A romániai magyar elit képviselőinek alkoholizmusa.
3. A városi hátrányos helyzetű és hajléktalan-fogyatékos népességen belül a magyar anyanyelvűek felülreprezentáltsága. 4. A kettős identitásúak problémái.
5. A nem a történelmi egyházakhoz, hanem a szektákhoz kapcsolódó magyar vallási-kulturális közösségek. 6. A cselédtartás.
7. A magyar-magyar konfliktusok a kitelepült családtagok és az itthoniak körében.
8. A magyar nacionalizmus. Nem ajánlom bárkinek, hogy merészeljen arról beszélni, hogy egy román-magyar konfliktusban a románoknak is van igazuk.
9. A román nyelv nem ismerése. Hogy igenis meg kell tanulnunk románul, mert az nem a románság, hanem a mi érdekünk. Mit teszünk mi ezért? Ki mer erről beszélni? Aki meg meri tenni, azt rögtön nemzetárulással vádolnák. Mikor merünk arról beszélni, hogy a magyar iskola nemcsak előny, de hátrány is?
10. A csángókkal szembeni székelyföldi intolerancia.
11. A Duna TV erdélyi fogadtatása.
12. Hogy mennyire vagyunk idegengyűlölők, általában. Erdély területén a magyarok szerepe a Holokausztban. 13. A cigánykérdés. A roma kisebbség problémája a magyar lakta területeken: a roma identifikáció.
Szexuális tabuk és frusztrációk
1. A romániai magyarok bigottsága általában. Az egészséges szexuális örömről való beszéd, általában. 2. Az unguroaica-probléma: a magyar prostituáltak a többségi piacon és a magyar kisebbségi férfiak vágyai a szabadosabb román szex iránt.
3. A családi erőszak, szétesőben lévő kötelékek – nem beszélünk róla.
4. Az anyai ösztön (igaz, ez univerzális szent tehén).
5. A romániai magyarok viszonya a szexuális kisebbségekhez.
K. A.
Transindex.ro

Helikonisták a városnapokon
Hogy is hiányozhatnának? Ahányszor Marosvécsre utaztak, vagy a Székelyföld távolabbi tájait keresték fel, Marosvásárhely mindig fontos megállóhely, barátságos, otthonos, vendégmarasztaló "főváros" volt az Erdélyi Helikon tagjai és az írás többi kiváló elkötelezettje számára, akik joggal érezhették, hogy "Vásárhelynek lelke van /volt?!/ s ez a lélek sugárzik". Nem hagyhatták ki a lehetőséget, hogy egy-két napot vagy legalább egy felet, néhány órát itt ne töltsenek barátaiknál, fel ne keressék a Teleki Tékát, a Kultúrpalotát, Molterék otthonát, a KZST jeleseit, vagy éppen a Súrlott Grádicsot. Hangulatos visszaemlékezések sora, de számos száraz irodalomtörténeti adat is tanúskodik erről. A helikoni hagyományokat ápoló Helikon–Kemény János Alapítvány is számtalanszor emlékeztette erre a mai közönséget, amely mindig szép számban jelenik meg a két világháború közti erdélyi magyar irodalom és szellemi élet kiválóságait méltató rendezvényeken. Főként kerek évfordulókon kerül sor ezekre az estekre, irodalmi délutánokra, és nincs olyan esztendő, hogy ne lenne benne valamelyik helikonistának születésnapja vagy halálának évfordulója, amikor illendő róla megemlékezni. Az idei év sem kivétel. 125 esztendeje született például Reményik Sándor, Makkai Sándor, Hunyady Sándor, Molter Károly, 70 éve hunyt el Ligeti Ernő, P. Gulácsy Irén, 65 éve távozott az öröklétbe Bánffy Miklós, két évtizede Kiss Jenő. Néhányukat a Marosvásárhelyi Napokon is megidézték. Ez újdonságnak számít. A Helikon–Kemény János Alapítvány kuratóriuma úgy gondolta, hogy a város e csúcsrendezvényén helyük van kultúránk e nagyérdemű képviselőinek is, az itteni magyarság súlyát, minőségi elvárásait ezzel is hangsúlyozottabbá lehet tenni. A szándék és kivitelezése jónak tűnik, úgy hisszük, érdemes a mostani kezdeményezést hagyománnyá nemesíteni. Talán éppen oly módon is, hogy rendhagyó helyszínekre várják az érdeklődőket.
Május 18-án például, amikor Molter Károlyra emlékeztek, a Zanza kávézó volt az est színhelye. Sokan voltak kíváncsiak a jubileumi Molter-idézésre. Nem kellett csalódniuk. A hajdani derűs Marosvásárhely című összejövetel kellemes, szórakoztató másfél órával ajándékozta meg a közönséget. Az írót és életművét Nagy Olga tanárnő varázsolta a jelenlevők elé közvetlen hangú, alaposan dokumentált előadásával, az egykori bolond kisváros derűjéből pedig Molter-anekdoták adtak ízelítőt a Komor korunk derűje gyűjteményből megszólaltatott vidám, szellemes írásokkal. Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina művésznők méltán kiérdemelték a tapsot, ahogy a zenei intermezzókat nyújtó ifjú gitáros, a középiskolás Pethő Csaba is. Az alapítvány nevében Nagy Miklós Kund alelnök méltatta az évfordulós eseményt.
A másik hasonló találkozó a rendezvénysorozat zárónapján, május 24- én zajlott, szintén szokatlan helyen, a vásárhelyi zsinagógában Helikonisták a fasizmus karmaiban címmel. Erre a megemlékezésre még többen mentek el. Két tragikus sorsú író, Ligeti Ernő és Karácsony Benő munkásságáról, élete utolsó szakaszáról, zsidó származásuk miatt elszenvedett halálukról Spielmann- Sebestyén Mihály író, történész beszélt. A korszakot alaposan körbejáró, érdekes előadás a magyar zsidóság több más jeles reprezentánsát is előtérbe állította. Ligeti Ernő marosvécsi találkozókat felelevenítő egyik írását Szabó Dániel, Karácsony Benő Jánoska című prózáját Kilyén Ilka tolmácsolta. Bach-muzsika is felcsendült. Lokodi Károly hegedűn, Zágoni Előd csellón játszott. Mindezekről már bővebben tudósított a média. De érdemes volt visszatérni rájuk, hiszen bizonyára az irodalombarátok nevében is kijelenthetjük, hogy sokan várják a folytatást.
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Szent László nyomában
Vitézekkel, lovagokkal, zászlókkal telt meg a dombon levő tér Szent László szobra körül, amely a nevét viselő település, Nyárádszentlászló 13. században épült gótikus stílusú unitárius temploma előtt áll. Szombaton délelőtt a Történelmi Vitézi Rend képviselőinek jelenlétében a Szent László Társaság (1861) és Rend két új lovagot avatott Koncz László Ferenc backamadarasi-szentlászlói református lelkész és a Dél-Amerikában élő és dolgozó Honfi János mérnökszemélyében. A lelkész felavatásával Erdélyben is létrejött a rend törzsszéke.
A rendezvény helybeli székely ruhás kislányok szavalatával kezdődött, akik Reményik Sándor szavaival (Ahogy lehet) adták meg az alaphangot az avatóünnepséghez.
Szent László igazi lovagkirály volt, jó katona, aki tudta, hogy kit kell megvédeni. Legyen példaképünk itt Erdélyben, Magyarországon, szerte a nagyvilágban abban, hogy kötelességünk szeretni egymást és bátorítani a küzdelemre, amelyet meg kell vívnunk – hangzott el a biztatás. Ezt követően a Történelmi Vitézi Rend vezetői, vitéz Hunyadi László főkapitány, vitéz Lázár Elemér országos törzskapitány, az erdélyi székek vezetői valamint a Szent László Társaság (1861) és Rend képviselői megkoszorúzták a lovagkirály bronzba öntött mellszobrát, Gyarmathy János képzőművész alkotását.
A lovagavatási szertartásra az ősi templomba először a közönség, a vitézek, majd orgonaszóra a rendi káptalan vonult be, elöl a zászlóstiszttel és a pajzsvivővel. Prédikációjában Koncz László Ferenc református lelkész a fundamentumról, az építésről, a szolgálatról megfogalmazott apostoli bizonyságtételről beszélt. Építenünk kell – idézte Kós Károly Trianon utáni kiáltó szavait azon a napon, amely az alapok letételéről, az építkezésről, a szolgálatvállalásról, a vitézi hűségről, a bátor kiállásról szólt.
Az avatási szertartás során vitéz Erdélyi Takács István helyettes széktartó bejelentette, hogy "A káptalan engedélyezte, s Góor György főkapitány elrendelte a két új lovag avatását és a rangemeléseket. Majd felolvasta az avatandók nevét, akik a szentélyből az úrasztala elé állva vitéz Bozó József széktartó után elmondták az esküt. Vitéz Kázmér Sándor felsegítette rájuk a lovagköpenyt, majd vitéz Imre László helyettes főkapitány Koncz László Ferenc lelkészt és az argentínai származású Honfi Jánost a pajzzsal megérintve lovaggá avatta, akik átvették a rendi jelvényeket és az oklevelet. Az ünnepségen rangemelésben részesült v. dalmosi Erdélyi-Takács Dóra, s a fiatalítás jegyében apróddá avatták Erdélyi- Takács Éduát.
Ezt követően kiosztották a Szent László Társaság (1861) és Rend kitüntetéseit: az Érdemkereszttel Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnökének tevékenységét ismerték el, a Szent László Társaság (1861) és Rend Emlékérmét Izsák Balázs, a firtosmartonosi Szász Major Enikő, v. Lázár Elemér és v. Hunyadi László vehette át.
Koncz László Ferenc avatásával megalakult a Szent László Társaság (1861) és Rend erdélyi törzsszéke. Ennek emlékére a lelkész Backamadaras címerével díszített emléklapot adott át a rend jelen levő tagjainak, a vitézek vezetőinek, a vendégeknek, Kiss Mihály unitárius lelkésznek valamint a község polgármesterének, aki helyett az alpolgármester vette át. Ezután a székely zászlóval ajándékozta meg a rend tagjait, akik ígéretet tettek a zászló megőrzésére, amelyet magukénak is vallanak. A rend képviselői magyar zászlót adtak át a székelyabodi Nagy Miklósnak, a szolgálatot végző lelkész pedig megáldotta a zászlókat.
A távoli Dél-Amerikából érkezett, frissen avatott ifj. Honfi János 40 éves mérnök Argentínában született, Brazíliában él, öt nyelven beszél, de a magyart tartja anyanyelvének. Elmondta, hogy édesapja, Honfi János Győző nyomdokaiba lépett, aki a lovagrend tagja. Ő maga 1981 óta cserkész, s a tiszti fokozatig jutott el.
– Azért vállaltam a felelősséget, mert a társaság elve, a külföldi magyarok megsegítése nagyon megérintett – nyilatkozta.
– A rend kitűzött célja – Isten, haza, család – megerősít abban, hogy még nagyobb erővel és szeretettel végezzem azt a munkát, amivel megbíztak – válaszolta kérdésünkre Koncz László Ferenc lelkész.
A szertartást követően a résztvevők ellátogattak a szentlászlói szép, tágas református templomba.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

A kolozsvári Bükki-Akadémia és tudós látogatói
A diktatúra éveiben a kolozsvári magyarság jelentős része, köztük az értelmiség, vasárnaponként a nacionalizmustól egyre erősebben izzó városból a Bükk-erdőben keresett szellemi felfrissülést, néhány órányi menedéket. Az árnyas ösvényeken, napsütötte tisztásokon túrázás közben beszélgettek, vitatkoztak a kisebbségi sors elviselhetetlenségéről, az erdélyi tudományosság kérdéseiről, anélkül, hogy a kiejtett szavak illetéktelenekhez jutottak volna el. Benkő Samu történész ezeket a tudományos szintű beszélgetéseket találóan „Bükki Akadémiának” nevezte.
E sorok írója családjával az 1970-es évek elejétől több mint másfél évtizedig járta a Bükk-erdőt, neves kolozsvári személyiségekkel találkozott, beszélgetett. Az alábbiakban rájuk emlékezünk.
Kirándulásainkra rendszerint kora délelőtt indultunk Monostor negyedi otthonunkból. A szomszédunkban lakó Gazda Ferenc nyelvész, magyartanár ilyenkor már visszafelé jött az erdőből, valószínűleg kora hajnalban indulhatott. Egy alkalommal meg is kérdeztem egykori tanáromat, mi az oka a korai indulásnak: „Ja kérem – válaszolt –, engem megtanítottak a hajnali felkelésre.” Tudtuk róla, hogy az 1957 őszén kezdődő kolozsvári értelmiségi perben koholt rendszerellenes vádakkal elítélték, és a börtönből csak az 1964-es amnesztiával szabadult, ott tanították meg a kora hajnali felkelésre.
Mikó Imre íróval, szerkesztővel is gyakran találkoztunk. 1956 után őt is elbocsátották tanári állásából és évekig a Könyvelosztó Vállalat rakodómunkásaként dolgozott. Kedvenc területe a Sárosbükk volt, egyedül járta az ösvényeket, gondolatai talán már a Csendes Petőfi utca című kolozsvári szociográfiai jellegű emlékiratán jártak.
Gyakori kirándulótársainkkal, Herédi Gusztáv író, Korunk-szerkesztővel és családjával sokszor felkerestük az otthonunkhoz aránylag közel fekvő Leányvárat. A vár hajdan a Szamos völgyét őrizte az 557 méter magas hegytetőről, és kirándulásaink idején még látszottak a domb felső részét kettős gyűrűalakban körbefogó erődítések nyomai, valamint egy régebbi földcsuszamlás helyén előtűnő 13-15. századi püspöki vár kőfalainak maradványai. E hajdani fényes büszke vár dicsősége már rég a múlt homályába veszett, de megmaradt a tetőről a gyönyörű kilátás, amit annyiszor megcsodáltunk, északra a Hója vonulata, alatta a kanyargó Szamossal, nyugatra pedig a Gyalui havasokkal, amelynek kéklő hegyei – Reményik Sándor szerint – „benéznek Kolozsvárra”.
Sebestyén Kálmán
Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Bács Lajos zeneszerző, karmester
Hosszas szenvedés után tegnap 85 éves korában elhunyt Bukarestben Bács Lajos zeneszerző, pedagógus és karmester.
Bács Lajos 1930. január 19-én született Petrillán. A Kolozsvári Zeneakadémián készült karmesternek és tanult hegedűt, majd tanulmányi ösztöndíjjal a moszkvai Csajkovszkij Egyetemen képezte magát.
1957 és 1991 között a Román Rádió Kamarazenekarának állandó karmestere és mentora volt, tanított a Bukaresti Zeneegyetemen. Kórusműveket, vokálszimfonikus műveket, szimfonikus és kamaraműveket írt. Alapítása óta aktív támogatója volt a bukaresti Balassi Intézet által 2005 óta évente megrendezett Magyar Zene Fesztiválnak.
Teljes munkásságának szintézise a Márton Áron püspök emlékének szentelt Missa A. Martoni című mise szólóénekesekre, kórusra és zenekarra, amelyet 2006 és 2008 között alkotott.
2012-ben mutatták be Bács Lajos Reményik Sándor versére írt Mi mindig búcsúzunk című zeneművét a bukaresti Balassi Intézetben.
Bács Lajosért szombaton, július 4-én este 18 óra 30 perctől tartanak szentmisét a bukaresti Szent József székesegyházban.
Emléke legyen áldott, nyugalma csendes!
bukarestiradio.ro
Erdély.ma

Riporttábort tartottak Borbereken és Óradnán
Bukarestből, Brassóból, Temesvárról, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről, Csíkszeredából érkeztek az újságírók Borberekre, hogy részt vegyenek a háromnapos riporttáborban. Az ott készített riportok szeptemberre jelennek meg kötetben a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének gondozásában. Magyar nyelvű oktatás, kétnyelvű szentmise a római katolikus templomban, a Román Írószövetség borbereki üdülője, Reményik Sándor-emlékház, bányavállalat, temető és síremlékek, környezetvédelem, gazdasági vállalkozások, régi receptek, hegymászás, vízi erőművek – ezek, vagy hasonló témák keltették fel az újságírók érdeklődését a július 12-14. között a Beszterce-Naszód megyében, Óradnán és Radnaborbereken megszervezett MÚRE-táborban. A cél az oknyomozó, tényfeltáró újságírás, a szociográfiai riport eszközeivel felfedni és rögzíteni a vidék történéseit, állapotát. A feltáró munka eredményeként riportkötet jelenik meg az Óradnai Magyar Napokra, amelyet szeptember első felében szerveznek meg.
Az adatgyűjtés Radnán, a községközpontban történt, valamint Borbereken, ahol a sajtósok szállása volt. Az újságírók között az írott- és az elektornikus sajtó munkatársai, illetve egyetemi hallgatók is részt vettek a táborban. A Román Televízió Magyar Adásának munkatársai, a Háromszék, a Hargita Népe, Vásárhelyi Hírlap, a Krónika, a
maszol.roa vasarhely.ro, a Kolozsvári- és a Marosvásárhelyi Rádió riporterei, szerkesztői és tudósítói, kolozsvári és marosvásárhelyi egyetemisták, újságíró- és kommunikáció szakosak, járták az utcákat, fényképeztek, beszélgettek az emberekkel, interjúztak egykori bányászokkal és bányász-feleségekkel, pedagógusokkal, a plébánossal, fiatalokkal, vállalkozókkal, magukat magyarnak valló románul beszélőkkel, hegyet másztak, elhagyott nyaralókat térképeztek fel. A táborozókkal Antal Attila, a besztercei önkormányzat egyetlen magyar tanácsosa, Toók Katalin, az RMDSZ nőszervezetének Beszterce megyei elnöke és Plesch Katalin, a megyei EMKE elnöke is találkozott, akik felvázolták a besztercei magyarság helyzetét az oktatás, művelődés, gazdaság szempontjából. Óradnán és Radnaborbereken 1967-ben szűnt meg a magyar tannyelvű oktatás, a szülők kénytelenek voltak gyerekeiket román iskolába íratni. Az azóta eltelt időszak alatt bekövetkezett a nyelvcsere, ma már alig beszélik a magyar nyelvet, leginkább a középkorúakat érintette az akkori intézkedés, akik már saját gyerekeikkel románul beszélnek, így aztán sokan nem beszélnek magyarul, mégis magyarnak vallják magukat. –
Egy másik történet a bányákról szól: ércet, cinket bányásztak, közel hatszáz személy talált munkát, amit aztán a bányák bezárásával elveszített. A plébános, hogy híveit ne veszítse el, magyarul és románul tartja a szentmisét. Vannak, akik csak magyarul szeretnék a prédikációt hallgatni, de akkor viszont, akik nem tudnak magyarul, nem mennének a katolikus misére. Kis faház, bejáratánál emléktábla, hogy rendszeresen ott nyaralt Reményik Sándor. A tulajdonos panziót működtet. Egy másik, egykori nyaraló, amelynek homlokzatán most is ott az Írószövetség felirata, ma szellemtanya, ablakai, bútorzata széttörve. Több épület is áll még, ahhoz hasonló. Óradnán hétvégi vásár a piacon, nagy a nyüzsgés, újságírók adják egymásnak a kilincset a volt tanítónőnél, az egykori bányamérnöknél, vagy a magyar oktatást kezdeményező és pártoló Erzsikénél. Megismerkedtek Mariska nénivel, Ilus nénivel, vagy a három testvérrel, akiknek román édesanyjuk magyarnak nevelte őket, miután magyarországi, Óradnára települő édesapjuk elhunyt. Este szakmai beszélgetés, a napközben történtek értékelése, tapasztalatcsere zárta a napot. A riportkötet szeptemberre fog megjelenni és leghamarabb Óradnán mutatják be az Óradnai Magyar Napok keretében.
Antal Erika
maszol.ro

Huszonöt éve a magyar kultúráért
Évek óta meghatározó szerepet vállal Marosvásárhely kulturális életében a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület, amelynek tevékenysége nyáron sem szünetel. Jelenleg a fennállása 25. esztendejét bemutató kiállítás készül fotókból, plakátokból, műsorfüzetekből.
A 25 esztendőt számos művelődési rendezvény fémjelzi, irodalmi estek, megemlékezések, kirándulások, honismereti túrák, képzőművészeti, népművészeti és fotókiállítások, koncertek, nótaestek.
Náznán Olga, a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület elnöke úgy véli, van okuk némi elégedettségre, hiszen civil szervezetként sok színes és színvonalas programot sikerült a város magyar közösségének nyújtani.
A legkiemelkedőbb tevékenységeket a Marosvásárhelyi Napok keretében szervezték. A városnapok alatt a magyar jellegű rendezvényekről azok a magyar civil szervezetek gondoskodnak, amelyeknek ez szívügyük. Az idén a legtöbb esemény a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület nevéhez kötődik, hiszen, ahogy Náznán Olga elmondta, sok jó ötletet sikerült megvalósítani, illetve az előző évek kezdeményezéseit folytatni. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezetével közösen nyújtottak maradandó élményeket a magyar közösségnek. Például az idén első alkalommal szervezte meg az egyesület a városháza előtti téren a toronykoncertet, amelynek során a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia zenészei és énekesei fent a Városháza tornyából szórakoztatták az alul összegyűlteket.
Jelenleg egy kismonográfia kiadására készülnek, amelyben az elmúlt 25 év tevékenységének beszámolója lesz olvasható magyar, román és angol nyelven. A Vásárhelyi Hírlap kérdésére, hogy miért szükséges három nyelven megjelentetni a beszámolót, Náznán Olga elmondta: azért, mert a támogatók, közöttük a román kulturális szaktárca, a Maros megyei önkormányzat, a városháza is érdeklődik a tevékenységek iránt, amikor egy-egy pályázatot meghirdet. Ugyanakkor, ha európai uniós pályázatról van szó vagy partnerkapcsolatról, elmaradhatatlan az angol nyelvű nyomtatvány.
Augusztusban nem marad el a honismereti kirándulás, amelynek során tavaly Dél-Erdéllyel és a Partiummal ismerkedtek a résztvevők. Az idén Csíkszeredába és környékére készülnek. Az augusztusi programok között szerepel a Vásárhelyi Forgatagban való részvétel, szeptemberben pedig a Reményik Sándor-megemlékezés, a költő születésének 125. évfordulója alkalmából. A Lorántffy Zsuzsanna Egyesületnek köszönhetően egyre több vásárhelyinek jut a tudomására, hogy Marosvásárhelyen, a római katolikus sírkertben nyugszik Kántorné Engelhardt Anna, a magyar színjátszás hőskorának egyik legkiemelkedőbb művésze, akinek sírján évről évre koszorút helyeznek el, emlékét irodalmi esteken elevenítik fel.
Az Operett Napja, a Magyar Nyelv Napja, ahogyan a karácsonyi előkészületek, vásárral egybekötött kézműves kiállítások, öregotthon látogatások, Pál atya árváinak a megsegítése mind-mind olyan alkalom, amely nem marad ki az egyesület naptárából.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Hegedűs Imre János: Erdővidék 2. (Szerelmes földrajz)
A Persányi-hegységben már-már háziállatnak számító barnamedvéről és annak testrészeiről három virágnövényt is elneveztek: medvehagyma, medvetalp, medveköröm. A medicina ugyanúgy kedveli, mint a kertkultúra. Egy sárga virágú mocsári növényt pünkösdi rózsának neveznek errefelé, holott az igazi pünkösdi rózsa a népdal szerint kihajlik az útra a lányok, asszonyok kertjéből, s halványpiros virágának illata nyomán indul el a szerelmes legény a rózsabokor tulajdonosához.
Erdővidék állatvilága, éppen a jó klíma, a termékeny talaj, a sűrű bozótok, ciheresek, vágatok miatt, igencsak gazdag. Vadászok, természetbúvárok állítják, hogy csak ritkán csattognak itt a hímszarvasok agancsai, annyi a tehén, jut mindenik basának bőven; őzet, nyulat, vaddisznót, borzot lépten-nyomon lehet látni az erdőszéleken, a tisztásokon; lakja az erdőket a feketególya, a szürke gém, a kék-, a szén- és a fenyőcinke, a pinty, az őrgébics, a citromsármány, a harkály, a tüzesfejű királyka; madárrajok lármájától vagy csicsergésétől hangosak a völgyek és a zugok, csattog a haris, uppog a tollbóbitás búbos banka, pitypalattyol a fürj, turbékol a vadgalamb, rikoltozik a kánya, kacag a gerle, vijjog a vércse.
Ha visszafelé pillantunk a fauna történetében, szédítő időutazásba bonyolódhatunk. Felsőrákos melletti lignitbányából 2008 júniusában szenzációs lelet került elő, a pleisztocén korban élt, a masztodonfélék családjába tartozó őselefánt csontváza kb. 2–3 millió éves, hossza 6 méter, magassága 2,65 méter, agyara 4,27 méter hosszú. Nemcsak kuriózum a lelet, hanem a Föld élővilágának értékes relikviája. Az Erdővidék Múzeuma őrzi Baróton. Csalóka ármány játszadozik a látogatóval, ha elmerülünk a lenti lapályok és hepehupák áldásainak csodálatában, máris a magaslatokra, a csúcsokra, hegyi hágókra kívánkozunk vissza. Van egy vulkáni kúp, amelyik beszélni tud: a Nagy-Murgó. Ez már a Hargita folytatásának számító Baróti-hegység unikuma, testvére a csíkországi Csomádnak, éppen csak a Szent Anna-tó hiányzik a belsejéből, tetejéről. Tökéletes gúla, olyan szabályos kúp, amilyent csak tüzet, követ és lávát okádó tűzhányók tudtak alkotni egykoron. Termékeny talaj képződött a vulkáni hamuból, így csúcsig ér az erdő, ősszel rozsdavörös óriás, télen, ha zúzmara rakódik a fákra, zizegő hang hallatszik, zenél a hegy, nyáron ő jelzi leghamarabb a vihart, máshol még szellő se rebben, de a Murgó morogni, dörmögni kezd, innen származik a neve. A tövében kanyarog be Erdővidékre – a Hatod-hágón keresztül – a XX. század elején épített betonút, az Olt völgyéből itt lehet átjárni Erdővidékre.
Mint jól megépített várnak, Erdővidéknek is több kapuja van. Az északkeleti kapu, vagyis átjáró a Persányi-hegységen keresztül Udvarhelyszékre vezet. Akár Felsőrákosról, a Rika-patak völgyén, akár Vargyasról, a Vargyas-patak mentén indulunk el, s eltérünk balra a Hagymás-, a Szármány-, a Súgó-patakok völgyébe, a környéken bámulatos kőlikakra, szurdokokra, tölcsér alakú mélyedésekre, azaz dolinákra és hasadékokra bukkanunk. A Gódra nevű táj Erdélyország egyik legszebb karszthegysége, nevezetes pontja a Súgólik, onnan ered a Súgó-patak, amelyik nem jelenik meg a felszínen, kacskaringós barlangalagútban folyik, remek föld alatti karszttünemény.
Erdővidék határmezsgyéjén, Vargyas és Homoródalmás között mosott számos barlangot föld alatt a víz, legnagyobb az Almási-barlang (újabb nevén Orbán Balázs-barlang), amelyet az erdővidékiek éppen úgy magukénak tartanak, mint az udvarhelyszékiek, s kultuszát egyformán őrzik, ápolják. Az igazi vándor nemcsak kapni akar a tájtól, adni is szeretne neki. Élményeket hordozunk magunkban, s azok egyesülnek az itt szerzett friss benyomásokkal. Az élmények sokszor hosszú, szövődményes utat járnak be, átalakulnak, metamorfózisuk révén beépülnek lírába, festményekbe, szobrokba, úti beszámolókba, az olvasóhoz a vászon, a színek, alakzatok könyvek által jutnak el. Ha Olaszhonba utazunk, előtte olyan jó kézbe venni Goethe híres munkáját: Utazás Itáliában. Ez a remekmű a részecskegyorsítókhoz hasonlóan mozgósít a pszichében, agyban, lélekben minden belső áramlást. Itt, a Vargyas völgyének és környékének csodás karsztvidékén önkéntelenül idéződik fel a legerdélyibb költő, Reményik Sándor szülőföldhimnusza. Ő délvidéki utazása során figyelte meg, miként keríti körbe a karszthegység földművelője a zsebkendőnyi területet, s termeli meg azon a mindennapit. Ez szólal meg, mint háttérzene gordonkahangja, ha szétpillantunk Erdővidék és Udvarhelyszék határvonalán:
Te is, testvérem, karszt sorsodat Fogadd el, s védd meg karszti földedet, Azt a sírodnak is kevés humuszt, Azt a pár négyzetméternyi helyet, S azt a fölséges Isten-lábnyomot, Mit a lavina minden rohama Eltörölni még sohasem tudott. Védd ezt a talpalatnyi telkedet, Cserépkancsódat és tűzhelyedet, Utolsó darab száraz kenyered! De azt aztán foggal, tíz körömmel. Démoni dühvel és őrült örömmel – Ahogy lehet…
(Ahogy lehet)
A reformkor költője, Kriza János még boldog mámorral nevezte hazának Erdővidéket, Trianon után Erdély számunkra már kőlavina-sújtott terület, törmelékkerítéssel kell védeni a megmaradt oázisokat. A szellem, a lélek, az ész minden kalandozását megengedi, sőt ösztönzi ez a vidék! Ha Olaszteleken nem térünk el Vargyas irányába, hanem továbbhaladunk a Kormos völgyén fölfelé – ez Erdővidék legnagyobb folyóvize –, boldog öntudatlansággal merülhetünk el az áldott természet pompájában, a füzesek, juharosok, bükkösök, gyertyánosok, tölgyesek, fenyvesek rengetegében, s Erdőfülén keresztül, át a hegygerinceken, mindvégig vízfolyással szemben haladva, a Keleti-Kárpátok hegyvonulatának legnagyobb tőzeglápjához, a Lucshoz jutunk, ennek a vizét csapolja le a Kormos, a láp hordalékanyagától lesznek a vízfenék kövei sötét színűek, innen a Kormos-patak neve. Igaz, a 3 km hosszú, 1 km széles kaldera, vagyis beroggyant kráter már Csíkszentkirály területén van, de hozadéka, a víz az Erdővidéket táplálja, ott kerülget kanyarjaival csodás lapályokat, ott öntöz virágarcú réteket, s oda csalogatja a szenvedélyes horgászokat pettyes és szivárványos pisztrángokra. Akkor zárul be a kör, akkor kerültük meg Erdővidéket, ha délnyugat felé is pillantunk, arra, ahol az Olt kanyarog, azon túl már más tájegység, a Barcaság kezdődik. Két sor füzérfalu keletkezett a két parton, egyik oldalon Hidvég, Bölön, Nagyajta, Miklósvár, Köpec, a másik oldalon – az mostani felosztás szerint már Brassó megye – Apáca, Ürmös, Ágostonfalva, Alsórákos. Apáca az első magyar enciklopédista, Apáczai Csere János és a kiváló költő, Bartalis János szülőfaluja, kultúrában, szokásokban, önazonosságban mindenik falu része Erdővidéknek, része a Székelyföldnek, még ha Brassó fennhatósága alá is kerültek. A történelem során az volt az itteni lakosság legnagyobb gondja, miképpen védheti meg magát a nyílt síkon betörő ellenségtől, ezért szász mintára erős várakat építettek, az egész vidék fölé emelkedő, impozáns épülettömb például a bölöni unitárius vártemplom. A népi kultúra, a viselet, az építkezés stílusa is vegyült, komoly szász hatás, újabban román hatás érte ebben a határsávban a magyarságot.
Szerencsére olyan szellemi kincsekben gazdag Erdővidék, amelyek megfejthetetlen hieroglifek idegenek számára, csak mi értjük azokat, mi lelkesülünk s termékenyülünk meg naponta általuk. El lehetne mondani e vidék történelmét, meg lehetne rajzolni a térképét csak a mondák, legendák, mítoszok alapján! Benedek Elek meg is cselekedte ezt.
Amott a Felsőrákosról Oklándra vezető út mellett Rika-vára, ott élt a nagy hun király felesége, ott szült három fiúgyermeket, s amikor meghalt, valahol ott temették el, ahol a várból legurított hatalmas szikla megállt. Ez a királyné sírja, s körülötte az erdőt ma is Rika erdejének hívják. Azt is tudni véli a népfantázia, hogy a királyné lovait egy bika vadította meg, a hintó felborult, s a mélybe zuhant. A bánatos férj, Attila, arany, ezüst, vas hármas koporsóba helyeztette a drága testet, és rabszolgáival temettette el. Azok kardjukba dőltek, hogy soha senki ne tudja meg pontosan a hant helyét, ne foszthassák ki a sírrablók.
A kör alakú Réka-vár romja viszont már nem legenda, Orbán Balázs is felmérte a bástyát, az omladékokat, Székely Zoltán régész a XIV., a Ferenczi testvérek a XI–XII. századra teszik az építését. Egyesületek lelkes csoportjai restaurálták, kirándulók sokasága keresi fel. Itt húzódik a Székelyföldön olyan sok helyen felbukkanó rejtélyes sánc- és töltésvonal egyik szakasza, az Ördögborozda, más néven Kakasborozda, amit talán a szarmaták, talán a honfoglaló magyarok ástak. A tudomány hallgat, a nép beszél.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az EMI-tábor első napja
Kitárta kapuit a legnagyobb erdélyi nemzeti fesztivál Gyergyószentmiklóson, a régi-új helyszínen. Azokat a kapukat, amelyek a hagyományőrzés, a helytállás és a nemzeti értékek világába kalauzolják az évről évre visszajáró és újonnan érkező táborlakókat. Az első napi részvétel alapján megjósolhatjuk, hogy a 11. EMI-tábor is sikeresen fog zárulni vasárnap.
„A kő marad” – mondhatnánk Wass Albertet idézően, gondolva itt Sorbán Attila Örsnek, a tábor főszervezőjének nyitóbeszédére. Elmondta, minden rafinált próbálkozás, rosszhír-keltés és megfélemlítés ellenére az EMI-tábor nem egy könnyen elpusztítható rendezvény, ahogyan a névadó szervezet, az Erdélyi Magyar Ifjak sem.
Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós alpolgármestere kiemelte, hogy az EMI-tábor elsődleges üzenete az, hogy a székelység nem valamiért vagy valakikért kell önmaga kultúrájának fenntartását és átadását kiharcolja és megőrizze, hanem saját magáért. Ennek a rendezvénynek – fűzte hozzá – nemzeti értékeink felmutatását kell hangsúlyoznia a folyamatosan erősödő globalizációs és divat- trendek ellenére is. A felszólalók gondolatait Reményik Sándor Ige című verse nyomatékosította Fórika Sebestény szavalásában, amelyet Varga Katalin Eszter gyergyói népdala és a Szilaj Hagyományőrző Egyesület huszártánca egészített ki.
A későbbiekben a helyszínváltásról ismételten Sorbán Attila Örs nyilatkozott a Merre tovább, EMI-tábor? előadás keretében. A főszervező elmondta, hogy a váltás több erőfeszítést igényelt, ám a terület kiválasztásának idején a szervezők figyelembe vették a napijegyesek számának emelkedését, a könnyebb megközelíthetőséget és azt, hogy az EMI-tábor leginkább Gyergyószentmiklóson érte el csúcspontját a korábbi években. A Gyergyószentmiklóstól három kilométerre található kemping logisztikai lehetőségei is erősítették a döntést, hiszen kedvezőnek bizonyultak a táborépítés folyamán. Ezen tényeknek köszönhetően a régi-új helyszínre költözés jó döntésnek bizonyult – tette hozzá a főszervező.
Szűcs Péter, az Erdélyi Magyar Ifjak országos alelnöke kiemelte, hogy a szervezetben generációváltás is történt, amellyel a tábor célja is átalakult: az EMI-tábor nem akar tömegrendezvénnyé válni, és nem készül sablonra gyártott programokkal sem. A változások nem törlik el a hagyományosan, minden évben megfogalmazott törekvést a magyar nemzeti értékek kiemelésére, sőt inkább kihangsúlyozzák azt. Így a táborban az olyan aktuálpolitikai témákról is szólnak majd az előadások, mint az autonómia, a személyi és nemzeti jogok, a hagyomány- és identitásőrzés, a megmaradás és hasonlók.
A 11. EMI-táborban újdonságként létrejött Jogaink sátor bizonyította a fenti témák hasznosságát, ugyanis a fiatalokat érintő diákmunkáról is volt itt előadás. A témát Kis Júlia ügyvéd, a Jogaink Egyesület elnöke boncolgatta, kitérve a munkavállalás és a szerződéskötés lépéseire is.
A családosok sem kellett aggódjanak gyerekeikért, ugyanis a gyermeksátorban vidám zsibongás uralkodott, míg a szülők előadásokon vagy más tevékenységeken vettek részt. Ami pedig a „nagyobbak” szórakozását illeti: Vámos Attila egri borvidéki borkóstolója adott lehetőséget a kikapcsolódásra.
Csütörtökön a tábor programjában újdonságnak számító román nyelvű előadás lesz. Mircea Dăiantól, az Erdélyi Demokratikus Liga alapítójától tudhatják meg a táborozók, milyen egy erdélyi román szemszögéből Erdély és a Székelyföld.
A tábor második estéjén a népszerű nemzetirock-együttes, a Kárpátia fogja megkérdezni: hol vagytok, székelyek?
További részletek a programról az EMI-tábor honlapján.
Ürmösi Júlia Eszter
itthon.ma

A lényeg, hogy ragadjon a bélyeg
Régi, bevált helyszínére költözött vissza az Erdélyi Magyar Ifjak tábora, amely idén lényegesen több érdeklődőt vonzott, mint tavaly. Ahogy az lenni szokott, a szervezők idén is megkapták a magukét a balliberális médiától: náciképző, pártrendezvény, Jobbik-tábor. Miközben a mögöttes szándék, a lelkes önkénteseket mozgató motiváció a lehető legnemesebb: közösséget teremteni és erősíteni, a nemzeti önazonosságot aládúcolni, nevelni és irányt mutatni. Reményik Sándor gondolata sejlik fel az emberben, látván, hogy zömmel húszas éveik elején járó fiatalok szervezik a tábort saját generációjuknak: „Egy Iskola lesz egész életünk, S mindenki mindenkinek tanítója. (…) Nem leszünk semmi más: Hitben, hűségben, tisztaságban. Egymásnak folytonos példaadás.”
Másik ellen-Tusványos
A fő vádpont, hogy az EMI-tábor Tusványos Jobbik által finanszírozott ellenrendezvénye. Állításuk bizonyítékául azt hozzák fel a nemzetellenes, kozmopolita libertariánusok, hogy a tábor fő támogatója a Jobbik pártalapítványa, s hogy Vona Gábor rendre itt mondja el évértékelő beszédét. A párhuzam talán kézenfekvő: Tusványos–Orbán Viktor–Fidesz, EMI-tábor–Vona Gábor–Jobbik. Az is szembetűnő, hogy a közéleti-politikai programok között mindkét táborban az említett két pártelnök előadása vonzza a legtöbb érdeklődőt. A felszín azonban nem minden, s aki nemcsak a bélyegekre, a gondolkodást félrevezető párhuzamokra kíváncsi, nem árt, ha két lépést hátrál, s onnan nézi az összefüggéseket.
Az Erdélyi Magyar Ifjak nevű szervezet több mint tíz éve alakult mint teljes mértékben civil, semmiféle politikai kötődéssel nem rendelkező kezdeményezés. Céljuk mindenkor – miként az a honlapjukon is olvasható – „az erdélyi magyarság nemzeti öntudatra ébredése, szülőföldjén való maradása, megerősödése és önrendelkezési jogának kivívása” volt. Szerveztek Wass Albert-felolvasómaratont, gyűjtéseket különböző nemes célokra, voltak látványos protestakcióik (emlékezetes: ők voltak, akik nem engedték be Eörsi Mátyás SZDSZ-es képviselőt 2005-ben Bocskai István szülőházába), s 2005 óta ők jegyzik az egyik legnépszerűbb nyári tábort. Alapító elnökük, Soós Sándor már átadta a stafétabotot a következő generáció képviselőjének, Sorbán Örsnek.
Amikor Vona Gábor 2008-ban első ízben fellépett a táborban, azt már negyedik alkalommal rendezték meg. De lépett itt fel Mikola Istvántól Kövér Lászlóig egy sor fideszes politikus is az évek során. Hogy a fideszes meghívottak megritkultak – ezt kivételesen jól tudja a balliberális sajtó –, az azzal magyarázható, hogy a szervezők nem kívánnak semmiféle közösséget vállalni a szavazókat az RMDSZ támogatására biztató Szász Jenővel. Amit a Magyar Országgyűlés elnöke, a Fideszben kiemelkedő tekintéllyel és hatalommal rendelkező Kövér László – nem mellesleg a Magyar Polgári Párt tiszteletbeli elnöke – igencsak rossz szemmel néz.
Az EMI fő sajátossága a politika vonatkozásában, hogy nem törődnek a rágalmakkal, mocskolódással, az előző generáció balliberális megmondóemberei által kijelölt tabukkal, teszik, amit lelkiismeretük diktál. Ez az, ami megbocsáthatatlan azok szemében, akik hozzászoktak, hogy előírják, miről lehet beszélni, mit lehet kimondani, akik még mindig azt képzelik, hogy ők jogosultak a szalonképesség határainak meghúzására.
És ez az a pont, ahol találkozik az EMI a Jobbikkal, egy erdélyi, pártfüggetlen, kizárólag a nemzeti érdekek szolgálata által mozgatott ifjúsági szervezet egy anyaországi párttal. Az EMI nem a látszatok szervezete, éppen úgy nem kíván együttműködni a nyíltan nemzetellenes erőkkel, a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalícióval, Bajnai Együttjével, a Párbeszéd Magyarországért nevű ex-LMP-s képződménnyel, valamint a Tóbiás-féle MSZP-vel, ahogy az Erdélyi Magyar Néppárt sem. A magyarországi pártok irányában való egyenlő távolság, álságos és be sem tartott RMDSZ-es elvét élből elutasítják, azokkal keresik a kapcsolatot, akiknek a nemzetépítés, az identitás erősítése, a magyarság távlati érdekeinek szolgálata a céljuk, nem pedig a dekonstrukció, a magyar államiság lebontása, egy homályos, európainak mondott, de valójában mélyen Európa-ellenes – lásd a bevándorlás ügyét: ha a baloldalon múlna, Európa s vele együtt Magyarország mint kulturális hagyományrendszer egy évtizeden belül megszűnne – ködkép kergetése.
Tiszta beszéd
A Jobbik, miként arra Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt alapító elnöke, jelenlegi alelnöke rámutatott a párt vezetőivel való találkozás után, sokat tett azért, hogy a tiszta beszéd visszanyerje a maga rangját a politikában. Nyíltan szólt valamennyi nemzeti sorskérdésről, mondandóját soha nem igazította az ellenfél elvárásaihoz. Így lett belőle szélsőséges, rasszista, fasiszta, náci szervezet a fősodratú sajtó berkeiben. A párt most középre igyekszik, néppártosodik úgy, hogy lényegi mondanivalóján nem változtat. Vona Gábor erről is őszintén beszélt: a vadhajtásokat le kell nyesni, nem szabad magas labdákat feladni a párt és a nemzet ellenségeinek. Nem tagadta: eddig is voltak vadhajtások, csak eddig nem nézett oda. Ennyi az, amit valóban meg lehet és meg is kell tenni. Ettől még nem fog egyből megváltozni a mainstreamsajtó Jobbikhoz való hozzáállása, de egy önmagát komolyan vevő közéleti személyiség egy idő után nem fogja tudni visszakézből lenácizni a pártot.
Más kérdés, hogy miként Botka János MSZP-s politikus egy őszinte pillanatában elmondta, a fasisztázás tisztán eszközjellegű a baloldal számára. Maguk sem hiszik, amit mondanak, de mondják, mert politikai hasznot remélnek tőle. Számukra „az a lényeg, hogy ragadjon a bélyeg”. De a bélyeg egyre kevésbe ragad, egyre többen látnak át a szitán. A megélhetési rettegők, a minden bokorban gaz szélsőségest sejtők szép lassan magukra maradnak, és előbb-utóbb saját szórakoztatásukra szervezhetnek nácizó-fasisztázó felolvasóesteket. Van esély rá, hogy a 2018-as választás valóban a Fidesz és a Jobbik között dőljön el, ahogy azt a jobbikosok a tapolcai győzelem után előszeretettel mondogatják. Bő negyed évszázados késéssel a magát baloldalnak mondó neoliberális, globalista, kozmopolita politikai szövetség végre oda kerülhet, ahová való: a történelem szemétdombjára.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Reményikre emlékeznek
Az utolsó ház címmel szerveznek emléknapokat a 125 éve született Reményik Sándor tiszteletére csütörtöktől szombatig Kolozsváron, Besztercén és Radnaborbereken.
A kolozsvári költő számos verse született Radnaborbereken, az „utolsó házban”, az emberi civilizáció és a természet határán. „A fűrészmalmon túl vagyok / S ez itt az utolsó faház” – így kezdődik a konferencia címadó verse.
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) országos elnöksége, besztercei fiókszervezete, a Beszterce Megyei Tanács és a besztercei George Coşbuc Könyvtár által szervezett programsorozat a kolozsvári Házsongárdi temetőben kezdődik Reményik Sándor sírjának megkoszorúzásával, majd a résztvevők átvonulnak a Györkös Mányi Albert-emlékházba, ahol szavalatokkal, levélrészletek felolvasásával és könyvkiállítással emlékeznek a költőre.
Péntek délelőtt a besztercei könyvtárban szerveznek vitát, majd a résztvevők a közeli Radnaborbereken megtekintik a Reményik-emlékszobát és -emlékkutat. A Fenyő menedékházban beszélgetést szerveznek Reményik Sándor és az erdélyi költészet címmel, szombaton pedig a helyi templomnál koszorúznak a résztvevők.
Krónika (Kolozsvár)

Apropó, hogy Reményik újra bekerüljön a köztudatba
Nem annyira az évfordulón van a lényeg, fontosabb, hogy ennek apropóján létrejönnek rendezvények, és a személye ismét bekerül a köztudatba – hangsúlyozta Széman Péter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke tegnap délután a Házsongárdi temetőben, a Reményik Sándor Emléknapok első mozzanataként a költő sírjánál tartott koszorúzáson.
Örvendetesnek nevezte, hogy az emlékezés gondolata éppen a szórványban fogalmazódott meg, mint mondta, az országos elnökség is szívesen csatlakozott a besztercei fiókszervezet kezdeményezéséhez. A Beszterce Megyei Tanáccsal és a George Coşbuc Könyvtárral közösen megvalósított háromnapos rendezvénysorozat előadásokkal és könyvkiállítással folytatódott a Györkös Mányi Albert Emlékházban, ma és holnap Besztercén és Radnaborbereken tisztelegnek Reményik munkássága előtt.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Szárnynövesztő útkeresések
Az idei második Erdélyi Toll ajándéka
A vázában őrzött júniusi, júliusi virágok alig egy hétig örvendeztettek meg szépségükkel az idei kánikulában. Az íróasztalomon hetek óta várakozó halványpiros "vendég" azonban végigkísérte a színek, szirmok vonulását, cseréjét, és most, nyár végére úgy simult a kezembe, mint a pillanatnyi varázslatok elillanásáért kárpótoló ajándék. A székelyudvarhelyi Erdélyi Toll hetedik évfolyamának második számáról van szó, amely tartalmi, műfaji sokszínűségével a korábbi számokhoz hasonlóan ragadott magával, és röpített végig tereken és korokon.
Rögtön a legelején, az Írók a szülőföldről rovatban Nagy Pál szülőfaluja, Mezőkölpény világába engedett bepillantanom. Az irodalomtörténetnek szentelt részben Bertha Zoltán a bölcselő Wass Albertről szólva idézte körém a huszadik század negyvenes éveinek Erdélyét. "Mennél jobban sikerül embernek lennem, annál igazabb, tisztább és termékenyebb lesz magyarságom is" – hangzott fel újra az 1940-ből származó Wass Albert-i gondolat, hogy aztán a későbbi Hontalanság hitvallása is megérintsen: "Hontalan vagyok,/ de vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet/ és maradok ez úton, míg csak élek/ töretlen hittel ember és magyar." A 125 éve született Makkai Sándor alakját Pomogáts Béla Reformok szolgálatában című írása idézi fel.
A Székely Útkereső évtizedét körvonalazó Brauch Magda-tanulmány első részét az idei első Erdélyi Tollban ismerhette meg az olvasó, az adatokban gazdag, időbeli és műfaji szempontok szerint tagolt lapismertetés, műelemzés ebben a második számban folytatódik és zárul. Ezt követően újra a kilencvenes évek irodalmi, művelődési lapjának anyagából született antológia szippant magába. Elsőként Róth András Lajos szólít meg Útkeresőben című publicisztikájával, amely a rendszerváltás utáni székelyföldi, erdélyi lapszerkesztés ars poeticájának is tekinthető. "Az utat keressük, s nemcsak a nagyvilágban – minden látszat ellenére –, hanem főleg itthon. Megmaradásunk útjait keressük, s ez nem lehetséges önfelmérésünk, önmegmérettetésünk nélkül. (…) Újból csak Ravasz Lászlót idézem, aki az erdélyi életszabályról így vélekedik: "Ha egyszer politikai és katonai hatalommal egy kis nemzet naggyá nem teheti önmagát, világos dolog, hogy belső kérdéseinek megoldására is ez a szabály: nem erővel, nem hatalommal, hanem az én lelkem által..." (1992). Az antológia prózai anyagából itt találjuk Makkai Sándor A született nagyság. Bevezető sorok egy Bethlen Gábor- tanulmányhoz című írását, Nyirő József A vén cigány című elbeszélését, Tamási Áron Szülőföldem című regényének részletét (Beszédes út hazafelé), Kozma Mária Makkai Sándorra emlékezve, Nagy Olga Gyűjtsünk népi elbeszéléseket!, Benkő András Szabó András születésének 120. évfordulóján című írását. A líra Petőfi Sándor (A székelyek), Benedek Elek (Becsüld a népet!), Reményik Sándor (A legszebb szó), Bartalis János (Anyaföld), Beke Sándor (Erdélyi homály), Nagy Gáspár (Utazás. (I.), Csiki László (A monológ), Jancsik Pál (Török rab Hunyad várában) hangján szól.
Az átlépés a két évtizeddel ezelőtti udvarhelyi lap világából a mostaniéba ezúttal is szinte észrevétlenül történik, mintegy újabb bizonyítékaként a lapszerkesztési elvek szilárdságának, az igények, szemléletmódok rendíthetetlenségének. A jól ismert rovatok terében találjuk magunkat, Anyanyelvünk épségéért Fülöp Lajos Bajzáról és a reformkori nyelvről szóló értekezését és Málnási Ferenc Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében című tanulmányának folytatását olvashatjuk, az Életműveknél Kozma László Juhász Gyula költői világába kalauzol tovább, élő néphagyományainkról Szőcs Katalin Fokos című írásának soron következő részében, illetve Kiss Irén A mágusokról című előadásának összefoglalójában oszt meg érdekes tudnivalókat. A Maradandó művészet rovatban Kedei Zoltán világának prózában is élő, sajátos színei villannak újra elénk, a Hit és üzenet ezúttal többek között Fülöp Lajos versében ölt testet.
Az Erdélyi Toll folyamatosan leszáll a múlt sokszor láthatatlanságba süllyedt értékeiért, olvasói elé tárja az elfeledett kincseket, ugyanakkor egy pillanatra sem szakad el a jelentől. Ezt bizonyítja a Könyveink világa rovat kínálta újdonság, a Morfondír.ro internetes hetilap székelyföldi könyvkiadókról készült összeállításának közzététele. Ez az a pillanat, amikor hagyomány és modernitás a minőség jegyében találkozik.
Az idei második lapszámból természetesen a Múzsa és lant, illetve a gyermekrovat sem maradt ki, a legkisebb Toll-forgatókat többek között egy igazi irodalmi csemege, Csire Gabriella Mókus Pali vándorúton című meseregényének első része várja.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

A „lámpagyújtogató” élete képekben és versben
Reményik Sándor születésének 125. évfordulójára
Augusztus 30-án 125 éve annak, hogy Kolozsvár belvárosában, a Tholdalaghy-házban megszületett Reményik Sándor, a költő. Édesanyja Brecz Mária, édesapja Reményik Károly, Kolozsvár főépítésze, az Egyetem, az Egyetemi Könyvtár, a Klinikák kivitelezője. Reményik a kolozsvári Református Kollégium végzettje, tanulmányait a jogi karon folytatja, de nem fejezi be. Első kötete, a Fagyöngyök 1916-ban jelent meg, ettől kezdve folyamatosan közöl. A Pásztortűz c. irodalmi folyóirat főszerkesztője. A két világháború közötti erdélyi magyar líra egyik legismertebb alakja volt.
Magányos ember. Húga családjával Budapesten lakik. Reményik öreg szüleivel, idős nagynénjével és nagybátyjával együtt az óvári Szentlélek (ma: Virgil Fulicea) utcában és a Hója alatti, Donát-úti tornyos villában. Támogatja őket, amennyiben törékeny egészsége és gyenge idegállapota engedi. Sokat tartózkodik Nagyváradon, Budapesten és Pécsett gyógykezelésen.
Szenvedélyes szeretettel ragaszkodik városához, Erdély hegyeihez és a „vadvizekhez”.
Eredj, ha tudsz – én maradok – vallja és teszi – marad 1941 októberében bekövetkezett haláláig. A Házsongárdi temetőben van eltemetve, furcsa véletlen folytán barátai, Mannsberg Arvéd és Lám Béla közelében.
Járjuk be Kolozsvárt Reményik szemével, idézzük fel azokat a gondolatokat, érzéseket és hangulatokat, amiket városunk ébresztett a költőben.
A halál gondolata foglalkoztatta Reményiket, hitt a gondolat és a költészet erejében
HANTZ LÁM IRÉN
Szabadság (Kolozsvár)

Filharmonikusaink évadkezdő hangversenye. In memoriam Halmos György.
A hosszú, forró nyári vakáció után végre újraindul Kolozsvár megszokott komolyzenei élete. Új évadot kezd a fennálásának 60. évfordulóját ünneplő Transilvania Filharmónia zenekara, eddig ismeretlen Wagner-operával várja vissza közönségét a magyar opera, és fokozatosan újraélednek a román opera és a zeneakadémia zenés estéi is. Filharmonikusaink szeptember 18-i hangversenye – Marius Tabacu igazgató születésnapi köszöntője után – az ünneplés és az emlékezés emelkedett hangulatát hordozta.
Hatvan év hosszú idő egy zenekar életében. Az egykori művészekre, akik a zenekart alapították és hírnevét rövid idő alatt megalapozták, már csak mi, az idősebbek emlékezünk. A mostani, megfiatalodott zenekar nemes feladata, hogy – Reményik Sándor gondolatait idézve – ápolják és adják tovább az a lángot, amelyet egykoron elődeik városunk zenei életében fellobbantottak.
A péntek esti „visszatekintés” alkalmat adott a Halmos György (1915–1985) művészi egyéniségére való emlékezésre is, aki a kezdetektől fogva a filharmónia szólista-zongoraművész státusát töltötte be. A régi lapok krónikáit kutatva akadtam rá Balla Zsófiának a Halmos György 70. születésnapjára készített köszöntőjére, amelyből a II. világháború borzalmait túlélő, megpróbáltatott sorsú, mindig és minden időben helytálló, kissé befeleforduló, de annál érzőbb lelkű, hatalmas művész portréja tárul elénk. Balla Zsófia a zongoraművész életrajzi vallomásából egy nagyon jellemző részletet ragadott ki: „A háború után azt gondoltam, hogy hozzá kell járulnom a világ megjobbításához, mára ebből csupán egyetlen vágy maradt: nyugodtan muzsikálni.”
Mi, akik még hallhattuk, emlékezetünkben most is őrizzük gondosan kicsiszolt, fenséges nyugodtsággal, művészi alázattal és őszinteséggel megszólaltatott Beethoven-, Chopin-, Schumann-interpretációit.
Az est műsora Giuseppe Verdi (1813–1901) A végzet hatalma című operájának nyitányával kezdődött. A vészjósló fúvós akkordok előrevetítik a mű drámai alaphangulatát, ami Verdi nyitányában a lírai érzékenységgel alkot egészet. A lírai pillanatok szépsége nemcsak a szélesen éneklő dallamívekben rejlik, hanem abban is, ahogyan meghökkentő hirtelenséggel a legzaklatottabb zenekari tuttikat oldani tudják. A tömör zenekari hangzásban a fúvósok és ütősök a súlyos drámaiságot erősítették, míg a dallamhordozó, éneklő szerepet a vonósok és fafúvósok töltötték be. A végzet hatalma Vladimir Lungu fiatal karmester felpörgetett tempójú vezényletével színekben gazdagon csendült fel.
KULCSÁR GABRIELLA
Szabadság (Kolozsvár)

Riportkönyv a szórvány szórványáról
A nagy erdélyi nemzetiségolvasztó kohómű egyik legszomorúbb-legszebb katlanában, a Radnai havasalji, a Nagy-Szamos forrásvidékéhez közeli kishaza két településén: Óradnán és Radnaborbereken forgolódtak a 2015-ös MÚRE-riporttábor résztvevői. Szilágyi Aladár könyvismertetője.
Fokozott érdeklődéssel vettem kézbe a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének legújabb kiadványát. Az immár hagyományos riporttáborok szervezése a MÚRE legígéretesebb rendezvénysorozata. Valahol Erdélyben (Partiumban és a Bánságban sajnos, még nem…) a kezdeményezők kinéznek egy-egy „izgalmas”, „jó” helyet, lehetőleg szórványvidéken, tizenöt-húsz kollégát táboroztatnak, ahonnan szét lehet rajzani, két-három nap alatt begyűjteni a riportanyagot, közösen átbeszélni, majd hazatérve érlelni, megírni, végül kötet formájában közkinccsé tenni az élményeket. Egyik vagy másik kistáj sajátos jelenének feltérképezése, múltjának feltárása, lehetséges jövőjének latolgatása hálás feladat, több is és más is, mintha a tizenötek-húszak egyen-egyenként járták volna be a portyázásra kijelölt terepet.
Párhuzamok és tandemek
Annak idején, amikor az Erdélyi Riportban napvilágot láttak etnosz-sorozatom első darabjai, egy református lelkész hívta fel a figyelmemet Óradnára és Borberekre: feltétlenül keressem fel azt a vidéket, mert vétek volna kihagyni azt az elszomorítóan és örömtelien különös-szépséges végvilágot, ahol magukat magyaroknak valló, de magyarul nem beszélő magyarok élnek. Mivel nem sikerült eljutnom oda, némi szakmai irigységgel keveredő figyelemmel, majd nem kis elégtétellel követtem nyomon a táborozás fejleményeit, és olvastam végig együltömben kollégáim könyvét. Maga a cím: Nem magyarul magyarok – telitalálat, hiszen sokat elárul a nagy múltú történelmi bányavidék-határőrvidék sajátos helyzetéről. A szórványok szórványában, a legközelebbi magyarlakta településtől 60 kilométerre élő – néhány kivételtől eltekintve – egészében anyanyelvét vesztett magyar közösség, mely katolikus vallásától elválaszthatatlan magyar identitását nem veszítette el – kell-e ennél izgalmasabb, riadóra késztető újságírói feladat?
A riporttáborok hasznos voltához nem csupán az tartozik hozzá, hogy különböző városokból érkeznek az írott sajtós, rádiós, televíziós táborozók, hanem az is, hogy más-más orientáltságú, „nézetű” médiumok emberei futnak össze, urambocsá’, nincs szekértáborosdi, kiderül, hogy szót tudnak érteni egymással, netán megtalálják a közös hangot is. Az is lényeges – ez a 2015-ös táborverés alkalmával maradéktalanul érvényesült –, hogy gyakorlatilag minden nemzedék képviseltesse magát, az öreg sajtórókáktól az újdondászinasokig, a diákokig. Ami fokozhatta az együttmunkálkodás varázsát: több esetben családi tandemek (például: apa-lánya) alakultak, avagy két kolléga párba állva eredt útnak. Nem zavaró, inkább elkerülhetetlen jelenség, hogy a szövegek metszik egymást, a két településen forgolódók a nem túl bő riportalany-kínálat miatt esetenként ugyanazt a személyt faggatják, vagy ugyanazt a részletet ragadják ki. Nem zavaró, mert részint más megközelítésben, más-más összefüggésben kérdeznek, részint ugyanannak a jelenségnek más-más aspektusaira világítanak rá. Nem egymást kioltó, ellenkezőleg, egymást erősítő információk ezek, még ha olykor ellentmondásokba is keverednek egymással.
Riportról riportra
Műfajilag is, tematikájában is változatos kötet, a helytörténeti tudnivalókat kalangyába foglaló szövegtől, az alaposan dokumentált oknyomozó riporton keresztül, a szociográfia eszközeivel élő, avagy a hangulati elemeket rögzítő írásokig. A gyakorlatilag szinte mindenki által feltett, mindenki által elemzett kérdés: miként kezdődött, hogyan történhetett meg a fokozatos nyelvvesztés, és ennek ellenére miként maradhatott meg, milyen formában nyilvánul meg a hétköznapokban a magyarul már nem beszélő nemzedékek magyar identitástudata?
Szekeres Attila (Beszélő kövek Óradnán) a település helytörténeti, építéstörténeti dimenzióit ragadja meg, Antal Erika (A nyelvvesztés útján) az anyanyelv eltűnésének nemzedékről nemzedékre erősödő folyamatát járja körül, Sarány István (Ahol az Úr lépked hallgatag…) a katolikus egyház szerepére, bizonyos, a kisközösségen belüli feszültségekre, de nem utolsó sorban a lehetséges szórványstratégiákra hívja fel a figyelmet. Bauer Ilona tanárnő, a település értelmiségének nemrég elhunyt, pótolhatatlannak tűnő alakja két írásban idéződik fel. Szucher Ervin (Reményik intelmével élt élet) című írása a fáradhatatlan pedagógus tevékenységének az eredményeit is felvázolja, megszólaltatja azoknak a nemzedékeknek a tagjait, akik Bauer Ilona tanítványaiként nem csupán a magyar identitás, hanem a magyar nyelv hűségén is megmaradtak. A Függelék egyik darabja, Gáspár Sándor (Viszik a jó hírünket) egy 2010-ben, Bauer Ilonával készült rádióinterjúja, mely Reményik Sándor születésének 120 évfordulóján készült, a radnaborbereki ünnepség alkalmával. Hogy mi köze volt, van a költőnek Borberekhez? Reményik egyik kedvelt rejteke volt, az a hely, amelyik egy kisebb kötetnyi vers megírására ihlette őt. Kultuszát mindkét településen őrzik, még egy kétnyelvű, magyar-román versválogatásra is tellett, a helybeli ortodox esperes lelkes-értő előszavával… A Gegő család panziója éppen annak a háznak a helyére épült, ahová a poéta évekig visszajárt. Többek összefogásával életművéhez méltó irodalmi emlékhelyet alakítottak ki Borbereken. A Reményik kultusszal foglalkozó írások közül az egyik (Az élő Reményik emlékezete) Dávid Gyula irodalomtörténésznek egy évfordulón elhangzott előadását tartalmazza, a másik (Ide, ha egyszer hívnak, kétszer is el kell jönni) ugyancsak Gáspár Sándor beszélgetése a kolozsvári kutatóval. A Reményik-képet gazdagítja az Ambrus Melinda–Ambrus Attila páros riportja (Csendes csodák földjén), melyben részint a Nagyváradról Veszprémbe átszármazott, Erdély-Partium tájegységeit 38 fotóalbumban megörökítő házaspárt, a fotográfus Váradi Péter Pált és az irodalomtanár Lőwey Lillát szólaltatják meg, Reményik és Borberek kapcsolatát bemutató albumuk kapcsán, másrészt a költő kultuszának is színteret nyújtó panzió tulajdonosaival, Gegő Zsuzsannával és Gegő Sándorral beszélgetnek, a Reményik-zarándokokról, illetve a panzió mindenkori vendégeiről. Gáspár kolléga 2010-ben készült, 2015-ben kiegészített riportja (Zichy Domonkos magyarsága) egy különös, tragikus fordulatokat sem nélkülöző pályafutású főpap emlékét idézi. Annak a püspöknek az alakját, akinek hamvai az óradnai magyar temetőben porladnak, aki ide menekültében ennek a kisrégiónak a felemelkedését szolgálta élete végéig. Emblematikus alakja ő ennek a vidéknek, hiszen Óradnán és vonzáskörzetében nemcsak a katolikus magyarok, hanem az ortodox románok is nemzedékről nemzedékre megőrizték őt jó emlékezetükben. A Deák Gyöngyi–Maksay Magdolna tandem (Visszavár a borbereki víz), illetve Farkas-Ráduly Melánia (Óradna elmozdult a holtpontról) riportja olyan idősebb-fiatalabb helybeli lakosokat szólaltat meg, akik még jól-rosszul beszélik az anyanyelvüket, akik még képesek felidézni a magyar iskolát, a hajdani „magyar élet” mozzanatait. Sarány István és Sarány Orsolya (Bányászfeleségek) szociografikus igénnyel követi nyomon ennek a hajdan „kivételezett” státusú rétegnek, azoknak a nőknek a helyzetét, akik – amíg a bányák működtek –, megengedhették maguknak azt a „fényűzést”, hogy „csak” anyák és háziasszonyok legyenek, napjainkra pedig ők, a bányászérában még sok gyermeket vállalók, váltak családfenntartókká.
A bányászat sok évszázados történetének, a bányák jelenlegi állapotának Ambrus Attila (Ami arany van, arany marad) nézett utána. A legilletékesebbeket: Liviu Păius tanárt, a bányászati múzeum igazgatóját és Szőke Kálmán nyugalmazott bányamérnököt szólaltatta meg. Utóbbival be is járta a bezárt, kifosztott telepeket, a több mint két évezredes színesfémbányászat utolsó, alig egy évtizede elnémult tanúit. Nem csak a tárnákat falazták be, hanem ennek a távoli kisvilágnak a rossz, szinte járhatatlan utak melletti, egyetlen ép köldökzsinórját, a vasútat is elvágták – derül ki Sarány Orsolya (Búcsú a szárnyvonaltól) vasúttörténeti írásából. Az ipari tevékenység nem állt le telejesen, csakhogy egy olyan – egyébként igen kevés munkahelyet biztosító – ágazat lendült fel, amelyik veszélyes a környezetre: a törpe vízierűművek működtetése. Bögözi Attila (Magas hegyek gonosz törpéi, huss!) rendkívül alaposan dokumentált, címében is igen kifejező riportja számos kultúrtörténeti és társadalomtörténeti adalékkal egybefűzve térképezi fel a kérdéskör minden aspektusát. Megszállott oknyomozó lévén, azokat a maffióta jellegű összefonódásokat is legombolyítja, amelyek következtében a rezervátummá, Nemzeti Parkká nyilvánított Radnai havasok övezetében, a nemzetközi tilalmak semmibe vevése, a hazai szabályok kijátszása révén Radnaborberek peremén felépülhetett az első törpeszörnyeteg. Költői vénával is megáldott Attila kollegánk képtelen volt ellenállni a múzsa csábításának: versbe foglalta riporterként megélt élményeit-érzelmeit (Az Ünőkőnél). A környék legmagasabb csúcsa, mely a nagymértékben kihasználatlan turistaparadicsomot uralja, a Gáspár családnak, Melindának és Sándornak köszönhetően, valóban megélt hegymászókalandként került a könyvbe (Az Ördög-szorostól az Ünőkőig). A riporterkülönítmény Benjáminja, Kovács Péter középiskolás diák szubjektív napló formájában (Hol vagy, Ünőkő?) jegyezte fel a maga táborélményeit. Két leányzó, a médiaszakos Prózsa Lilla-Zsuzsanna és Vadas Henrietta a vendéglátás egyik legfontosabb tevékenységéből, a gasztronómiai hagyományokból kínál ízelítőt (Helyi ízek Randaborbereken és Óradnán), néhány eredeti ételreceptet mellékelve. A kötetet záró interjú (Magyarság-kérdés Besztercén) Moldován Zenkő egyetemi hallgató tollából, Antal Attila megyeszékhelyi RMDSZ-tanácsost, iskolaigazgatót szólaltatja meg. A tábornyitón megjelent pedagógus még azzal a reménységgel nyilatkozott, hogy néhány hét múlva, 2015 szeptemberében, több évtizedes hiányt követően, megnyithatják az önálló magyar nyelvű líceumot. Egy nappal a kötet nyomdába kerülése előtt – derül ki a szerkesztő, Szűcs László fülszövegéből – „a politika és a jog útveszőiben” megrekedt s kezdeményezés.
Nem áll szándékomban borúlátóan fejezni be a könyvismertetőmet, annál inkább nem, mert pótolnom kell legnagyobb recenzensi adósságomat: a tábor és a könyv „anyukája”, felelős kiadója, Rácz Éva oldalán sok táborlakó fotózott, a szerzői lajstrom már felsorolt szereplői mellett olyanok, akik speciel fotóriporteri minőségükben tüsténkedtek: Gál Zsófia, Kovács Sándor és Réman Tibor. A tíz fotografáló kolléga mintegy hatvan felvétele legalább annyira gazdag üzenetű, fontos vonulata a kötetnek, mint a huszonegy szöveg.
Rácz Éva így, ezzel a gondolattal fejezte be az előszót: „Óradnán és Radnaborbereken tett látogatásaink legnagyobb tanulsága, amelyet szívesen továbbadnék, ez: a magyarság nem nyelv kérdése, sokkal inkább meggyőződés.” – Ami pedig engem illet, immár minden irigység nélkül csatlakozom Évához, aki a Radnai havasok alját először megpillantva, így kiáltott fel: „De hát ez gyönyörű!”
erdelyiriport.ro

A Sebő Együttes Csíkszeredában: irodalom és zene
Frissítő előadáson vehettek részt szerda este Csíkszeredában a budapesti Sebő együttes és Jordán Tamás Kossuth-díjas színművész verses-zenés műsorának résztvevői.
Negyedik éve irodalom- turnézik Erdélyben Jordán Tamás és a Sebő együttes - idén szeptember 30-án érkeztek Csíkszeredába. A Segítő Mária Kollégium dísztermében 18 órától kezdődő, ingyenes előadásukon válogatott versekkel, a magyar nyelv lényegének értelmezésével és a Sebő együttes stílusában megszokott megzenésítetett versekkel találkozhatott a hallgatóság. Az est nem volt derűmentes sem: interaktív intermezzókkal, valamint a résztvevők közti baráti viccelődés tarkította az előadóestet.
Jordán Tamás, a szombathelyi színház igazgatója Reményik Sándor, Áprily Lajos, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor vagy Markó Béla és Kovács András Ferenc verseinek tolmácsolójaként nyújtott higgadt, megnyugtató előadásmódban versélményt. Az est folyamán azt is kategorikusan kijelentette: nincs erdélyi magyar költő, vagy magyarországi költő - magyar költő van csak.
Fűzfa Balázs szombathelyi innováció-díjas irodalomtörténész a magyar irodalom nagy nyelvújítóiként értékeli a költőket, akik szerinte mindig megújítják a nyelvet - a vers ugyanis a magyar nyelv legnagyobb találmánya, vélte. Mint mondta, a költők a versek sajátos összerendezettségében visszatanítják nekünk a nyelvet - valamint egyedi kottát adnak számunkra az ők, valamint magunk megismeréséhez.
A csíki közönség derültségére szakmai komolysággal jelentette be: József Attila volna tételesen a Facebook feltalálója. Hiszen már a 30-as években keltezett Nem én kiáltok című versében megírta: "Hiába fürösztöd önmagadban / csak másban moshatod meg arcodat" - jelentése ma maga a Facebook.
Ugyanide kapcsolta Fűzfa Balázs a Kányádi Sándor 80 évesen tett kijelentését is, amikor azt kérdezték meg tőle, mire való az internet? „Az internet jelentősége a kereszténység felvételéhez mérhető” - volt a választ, amit az előadó szerint jó lesz megjegyeznünk.
A Sebő együttes idén is elhozta Csíkba a tekerőlantot is, melyen Kovács András Ferenc Sárpataki csujogatóit kísérte. Ezen versek kapcsán Sebő Ferenc úgy vélte: a csujogató a kritika műfaja volt régen, bekiabálták tánc közben az éles, személyes kritikákat, amikért nem volt illendő megsértődni - erre ma is szükség lenne. „Bevezetném a parlamentbe a csujogatót. Jót tenne a kritizálás." - jelentette ki Sebő Ferenc Csíkszeredában. A csíki hallgatóság arra már nem kérdett rá, hogy melyik ország-, vagy földrész parlamentjére gondolt.
maszol.ro

A lármafák szükségességéről
„Nagy magyar télben picike tüzek,
Soh’se volt olyan máglya,
Mintha most ez a sok-sok titkos láng
Összefogna egy láncba……!” (Reményik Sándor)
Félelmetes leírni: annyi idő telt el az erdélyi magyar politikai érdekképviseletet vakvágányra futtató neptuni tárgyalás óta, mint amennyi Erdély román megszállása és a bécsi döntés között: 22 esztendő.
„Neptun lerágott csont” – szeretik mondogatni azok, akik a trió eszmei nyomdokain haladnak ma is: politikusok vagy a politikusokat népszerűsítő sajtómunkások egyaránt. Az emlékezetes tárgyalás épp akkor nyújtott diplomáciai segítséget a román hatalomnak, amikor az ország európa tanácsi felvétel előtt állt s erre a legnagyobb szüksége volt. Ahelyett, hogy a kedvező külpolitikai csillagállásban Frunda György, Borbély László és Tokay György az erdélyi magyarság jogfosztottságára hívta volna fel a figyelmet. A neptuni tárgyalás arra adott alkalmat, hogy a méltán rossz hírű román kisebbségpolitikát meghatározó sajtorgánumok alaptalanul dicsérjék. Lényegében ekkor alapozták meg a „modellértékű román kisebbségpolitika” velejéig hazug mítoszát, amit az RMDSZ részvételével megkötött 1996-os román kormánykoalíciónak köszönhetően egyre több meghatározó nyugati politikus és a világsajtó is átvett.
Tőkés László alaposan dokumentált írásban hívta fel akkor a nagyközönség figyelmét arra, hogy a neptuni tárgyalás mekkora nemzetpolitikai kárt okozott, hogy e politika ellentétes céljainkkal, a Kolozsvári Nyilatkozattal, a brassói programmal, a belső önrendelkezés elvén alapuló háromszintű autonómiával. Válaszként a neptuni tárgyalók közül Frunda György és Borbély László Lármafák égetése címszó alatt válaszolt amellett kardoskodva, hogy lármafaégetésre nincs szükség.
Koszovó példája
Pedig mennyire nem volt igazuk! Lármafákra, őrtüzekre, látványos akciókra, az erdélyi magyar közösség önrendelkezési igényének megannyi kifejezési formájára mindig szükség van! Ott van Koszovó példája: az albán kisebbség párhuzamos társadalmat, párhuzamos államot alkotott és működtetett. Kellett hozzá nagyhatalmi segítség is, de Koszovó ma független állam. Volt, aki a neptuni trió híveként nemrégiben azon gúnyolódott, hogy lám, Koszovóból menekülnek az emberek. Ez azért is mellékes, mert az önrendelkezés joga elvben megillet minden népet: az elnyert szabadsággal ki miként sáfárkodik, az már másodlagos kérdés. Biztosak vagyunk benne, hogy a saját sorsalakításban évezredes tapasztalattal rendelkező székelység tudna úgy élni a szabadságával, hogy onnan ne meneküljenek az emberek, hanem épp ellenkezőleg: akik a román kulturális és gazdasági elnyomás miatt távoztak, egy autonóm Székelyföldre minden bizonnyal visszatérnének.
Egységes és oszthatatlan Székelyföld
Az évszázadok során a lármafák a kollektív veszélyre figyelmeztettek. Ma is veszélyben vagyunk: ennek szomorú igazolását adta a rendszerváltás utáni két népszámlálás. Ma is okunk van lármafákat gyújtani, jelezve a világnak, hogy Székelyföld egységes és oszthatatlan. A Székely Nemzeti Tanács október 25-i akciója – a Székelyek Nagy Meneteléséhez hasonlóan – egységbe kéne kovácsolja a teljes magyar közéletet.
Ezzel szemben az RMDSZ ismét mással van elfoglalva. Markó Béla éppen verset ír a nélkülözhetetlen s egyébként hatékonynak bizonyult országhatár-kerítés ellen, féktelen demagógiával az 1988/89-es erdélyi meneküléssel hozva azt párhuzamba. Kelemen Hunor „szolidaritásról”, „együttérzésről”, „életüket mentő emberekről” beszél, miközben a megszállók zöme gazdasági okokból kelt útra. Kelemen Hunor arról beszél, hogy az EU erkölcsileg megbukik, ha egyetlen migráns gyermek meghal, de a jelek szerint az nem érdekli, hogy a „tárt kapuk politikája”, a bizonyítottan integrálhatatlan s főleg integrálódni nem akaró elemek ellenőrizetlen beözönlése máris halálos áldozatokkal járt a befogadó nemzetek oldalán. S nem tudni, mi lesz, ha aktivizálódnak a beszivárgott terroristák, akik most azért csendesek, nehogy a közhangulatot az új honfoglalók ellen hangolják, s azért, hogy minél több társuk érkezzen még addig, amíg az Európai Unió határozottan fel nem lép.
A marosvásárhelyi előválasztás
Erdélyi magyar belpolitikai síkon is más fontos az RMDSZ-nek. Az utóbbi években egyre több jele volt annak, hogy az MPP behúzódik az RMDSZ ernyője alá. Eddig lényegében politikai ellenszolgáltatás nélkül támogatta a szövetséget, most azonban arról beszél maga Kelemen Hunor is, hogy együttműködnek az önkormányzati választáson, és listáikon helyeket biztosítanak az MPP-nek a parlamenti választásokon is.
Abban egyébként egyetérthetünk Kelemennel, hogy „a versennyel az égvilágon semmi baj nincs, ha normális keretek között tudjuk tartani, és nem vezet esztelen egymásnak feszüléshez.” Mégis csodálkoznék, ha a magát szövetségnek nevező párt nem nyúlna ismét a román veszéllyel való riogatás eszközéhez. Az erdélyi magyar „belpolitikában” egy biztató fejlemény azért van: a marosvásárhelyi előválasztás. Megfelelő mozgósítással, magyar összefogással egyáltalán nem reménytelen cél az RMDSZ által eddig módszeresen átengedett polgármesteri szék visszanyerése. Kelemen Atilla, Borbély László és Frunda György a belső harcokban megkopott, alkalmatlan jelöltek voltak, akik integrálás helyett polarizálták a közösséget. Ha most előválasztáson nyer a közös jelölt legitimációt, akkor esély van a magyar erők egyesítésére.
Az önkormányzati választásig viszont több mint fél év van hátra, míg a Székely Nemzeti Tanács nemes kezdeményezéséig csak két hét. Ez most az erőpróba, erre kell összpontosítani, hadd üzenjék a székely tüzek a világnak, hogy nem aludt még ki a magyar szabadságvágy lángja!
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30 – Kolozsvár, 1941. október 24.) portréja
Öröktűz
Ha arra kérnének bennünket, hogy soroljunk fel olyan ismert vagy számunkra kedves magyar költőket, akik a XX. század elején alkottak, akkor valószínűleg jó pár nevet meg tudnánk említeni. Elég csak a már klasszikussá érett Nyugat nemzedékére gondolni, vagy a két világháború közötti pezsgő irodalmi élet más szereplőire visszaemlékezni. De vajon hány listán lenne rajta Reményik Sándor neve?
Az 1890. augusztus 30-án Kolozsváron született Reményik Sándor az 1900-as évek nehéz sorsú első felében az erdélyi magyar költészet kiemelkedő alakja volt – "az erdélyi költő", ahogy Németh László és Babits Mihály is nevezte őt. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik Sándor a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból. Mára ez az állapot jelentősen megváltozott a XX. század végén indult kutatásoknak és az azóta folyamatosan elérhető, újonnan és újra kiadott versesköteteknek köszönhetően.
Reményik Sándor elemi és középiskoláit szülőváro-sában végezte, itt kezdte meg jogi tanulmányait is, de szembetegsége miatt ezt nem fejezte be, és ezek után hivatalt sem vállalt, a családi vagyonból és irodalmi tevékenységből élt. A kor nagy összeomlására, az első világháborút követő hatalmi és területi változásokra ő reagált először az érintett területeken. Végvári álnéven írt nemzetvédő, bátorító és vigasztaló versei – amelyek e nehéz idők legnagyobb szellemi dokumentumaivá váltak – teremtették meg hírnevét, bár már korábban is jelentek meg írásai. A Végvári-versek egyszerre tükrözték a közvetlen valóság tragikus helyzetét és tudtak a mindennapok fölé emelkedve, az egyetemes értékek felé fordulva méltóságot adni a fájdalomnak. Amikor Reményik nemzeti tragédiákról, fájdalmakról és megpróbáltatásokról írt, nem a nemzeti elfogultság szólalt meg benne, hanem az egyetemes emberiség egy részének sérelme, a világ értékvesztése, maga az embertelenség és igazságtalanság fájt neki. Ezekkel az írásokkal a kitartás, a szülőföldön maradás erkölcsi magasabbrendűségét hirdette, a vizek rohanása közepette helyén maradó gát metaforáját állította fel példaként.
Bár barátai és költőtársai, Áprily Lajos és Makkai Sándor, valamint a lelkéhez legközelebb álló két asszony, a testvérként, alkotótársként, mesterként emlegetett festőművész Szőcs Jenőné Szilágyi Piroska és a költőre talán nála is nagyobb hatást tévő Judik Józsefné Imre Ilona is Magyarországra költözött nem sokkal Trianon után, ő sohasem hagyta el szeretett városát. Alapításától, 1921-től kezdve főszerkesztője volt a Pásztortűz című folyóiratnak, amely az erdélyi irodalom szellemi műhelyévé vált.
Noha később is azt hirdette, hogy "Nem a mi dolgunk igazságot tenni,/ A mi dolgunk csak igazabb lenni", mégis Reményik költői életútjának nagy ellentmondása az, hogy olyan szerepben és olyan versekkel jutott az ismertség és népszerűség csúcsára, amelyek nem voltak költői alkatának igazán hiteles kifejezői. Egész életét végigkísérte egyfajta ellentmondást hordozó kettősség: a történelem és a politika szorításában vállalt közéletiség, illetve a természetélményből, a táj közelségéből fakadó filozofikus bölcsesség, az erőteljes humanizmus és Isten- keresés, és az idealista szerelem személyessége kerül egymással szembe és egységbe. Éppen ezt az összetettséget, a finom, lírikus hangját, bölcselő verselését és a társadalmi kérdések iránti érzékenységét és következetes kiállását tartja legjellegzetesebb vonásának az irodalomtörténet.
Gyönge testű, beteges, elmélkedő és szemlélődő, visszahúzódó emberként ismerték, a világ talán legszemérmesebb költője, ahogy Babits mondta, és aki Sík Sándor költőtársa meglátása szerint meditatív, filozofáló, a létezés végső kérdései felé nyitott személyiség, "papi lélek" volt. Mindemellett az erdélyi szellem ébresztésekor a holtakat is felkürtölte volna a sírból, ha kell, s a vészterhes időkben Erdély "leghangosabb lelkesítője tudott lenni, […] vezérdalnoka, harcos énekese".
A költészet Reményik számára mindig is belső parancsok szerint vállalt, közösségi és embert formáló vállalkozást jelentett, amely egyszerre egyetemes és személyes, sokszor szakrális jellegű, de sohasem pusztán önkifejezés, hanem feladat és szerep. A költőt a lelkek építészének tartotta. Költeményei bővelkednek a természeti képekben, fontos szerepet kap bennük a szimbolizmus, költészete nyitott a filozófiai kérdésekre, és felbukkan benne a humor is. Újfent Babits Mihály szavaival élve, Reményik verseinek "külső formája semmivel sem vonta magára a figyelmet, holott ezidőtájt a magyar líra éppen javában tombolt a lázadó formák vajúdásaiban és csillogásaiban". A jólfésültség csak annyira jellemzi, "hogy a külső forma még pongyolaságával se tűnjön szembe". Ez a modernséggel, divatossággal szembenálló formai szerénység, ez a természetesség Reményik sajátja, formavilágát nem az újszerűség jellemzi, idegen tőle bármiféle póz. Ezzel szemben mondanivalójában a lehető legnagyobb célt tűzte ki: az emberi természet, a lélek titokzatosságával foglalkozva az emberhez méltó életet az "örökös jobbulásban" látta. A humánumot, az erkölcs diktálta feladatokat fogalmazta meg a személyes élmények és az egyetemes igazságok szintjén is. Mindig önmaga jobbik énjét kereste, vallotta, hogy az istenségnek egy szikrája ott rejtőzik mindenkiben, és azt a felszínre kell hozni a rárakódott "világ-szenny alól". Önmaga meghaladására törekedve vált egyre jobbá, saját személyisége fölé emelkedve verseiben egyre gazdagabb és több lett. Ezt a viszonyulást Németh László így látta: "Nincs ennek a forrongó világnak jellemzőbb lírikusa, mint Reményik. […] türelem, szeretet, minden csepp erő megbecsülése hatja át, s emberi emelkedése megérzik lírájában is". Az így megélt élet adja versei súlyát is. Bár betegségei miatt sok időt töltött szanatóriumokban, és népének, hazájának felmorzsolódása is elkerülhetetlennek tűnt, mégis az életet hirdette. A költészetének egészén végighúzódó elmúlásmotívum, a halál filozofikus, melankolikus sejtelme egyre inkább valóságossá vált, hogy aztán egyfajta szelíd megnyugvásban oldódjon fel: a halálhoz való viszonyát egy másfajta, ismeretlen lét birodalmába való átkelés képzete jellemezte. Számára a halálban nem az elmúlás félelme vagy döbbenete, hanem az élet tényének áhítatos csodálata fejeződött ki. A halál közelségében Reményik nem a mulandó dolgokat hajszolta, hanem az örök értékek fénye felé tekintett, költészetében a halál nem a tragikumnak, hanem a végtelenségnek, az élettel és a transzcendens értékekkel szembeni alázatnak és az ezek szolgálatával kivívható halhatatlanságba vetett hitnek a kifejezése. Ez a világnézeti meggyőződés a földi élethez való viszonyát is meghatározta.
Reményik Sándort a személyes és történelmi szenvedésekben megtisztuló, példaértékű életéért, és az ebből az erőből kincsekként születő verseiért tisztelték kortársai, s ezért emlékezünk rá mi is. Formai szempontból voltak nála nagyobb mesterei is a verselésnek a magyar lírában, de kevesen voltak, akik ennyire természetes hangon tudtak volna annyi értékes gondolatot és nemes érzelmet közvetíteni, mint ő. A költészeten túl magatartást és mintát is jelent Reményik Sándor: megmutatja, hogy a költő a maga esendőségében is lehet lélekben harcos. Vallotta, hogy a nemzedékek reménytelennek tűnő sorsában is ott a remény: "mert változnak a csillagok felette". De a változások adta esélyhez olyan emberek kellenek, akik ezt felismerik és ki is tudják használni. A hűség, a kitartás, a nyelv és a lélek megőrzése ezért lehet minden lázas, forradalmi tevékenységnél messzebbre vivő, távlatosabb tett – írta több versében. Reményik Sándor a sorsát vállaló, minden viszontagság ellenére is az igazságot kereső és hirdető ember volt.
Az 1941. október 24-én elhunyt költő sírfelirata hűen tolmácsolja életének egyetemes érvényű tanítását: "Egy lángot adok, ápold, add tovább…"
Oravecz Péter
(www.ujakropolisz.hu)
Népújság (Marosvásárhely)

Márton Árpád 75
Két ünnepi könyv
Márton Árpád egy interjúban megfogalmazta a művészeti kiadványok célját: az alkotásokat el kell juttatni a közönséghez, mert az irántuk való érdeklődés függvénye lehet az alkotó művészeti hitvallásának is.
A kiállítások általában behatároltak, ritka a gyűjteményes kiállítás, ami átfogó képet ad a művész pályaképéről, életútjáról. Ha az elmúlt egy hónapra gondolok, úgy látom magam előtt Márton Árpádot, mint aki lót-fut a műterme, a múzeum, a nyomda és a szerkesztőség között. Készíti, készítjük az ajándékot a művész hetvenötödik születésnapjára. Kiállítás és könyv születésnapi meglepetés kellene hogy legyen a művésznek, de ez kivitelezhetetlen. Nem surranhattunk be a műterembe fotózni a katalógushoz, nem hozhatjuk ki a képeket a tudta nélkül… így aztán ő rendezi a mintegy százhúsz alkotást a Csíki Székely Múzeum öt kiállítótermében. Mint mindig, most is ő ajándékoz meg bennünket. Ezalatt a Csíkszereda Kiadóhivatal és a Pallas-Akadémia Könyvkiadó a Gutenberg Nyomda segítségével két könyvet is készít az ünnepre.
A Csíkszereda Kiadóhivatal katalógust, ami hamar túlnő a műfaji kereteken, album lesz belőle. A szöveges rész két köszöntőt tartalmaz: Antal Attila alpolgármester és Gyarmati Zsolt tollából, aztán olvashatunk benne rövid idézeteket műelemzésekből, vallomásokat a művésztől, életrajzi adatokat jelzésszerűen. A szöveges rész legfontosabbika az a mélyinterjú, amit Sarány István készített Márton Árpáddal: összefoglaló a művészi pályaképről, életútjáról közéleti személyiségként, tanárként, a családról, ami biztonságos és szerető háttérként mindig ott volt, segített. A kérdésekre adott válaszokban, vallomásaiban nyilvánvaló a közösségi elkötelezettség fontossága, meghatározó ereje.
Ez ível tovább a másik könyvhöz is, ami a Csíkszereda Kiadóhivatal és a Pallas-Akadémia közös kiadásában jelent meg: Illusztrálta Márton Árpád. A 75 éves művész 75 rajzát tartalmazza, válogatást jeles költők Erdély-verseihez: Ady Endre, Áprily Lajos, Babits Mihály, Jékely Zoltán, Juhász Gyula, Reményik Sándor, Sík Sándor, Vári Attila, Bogdán László, Farkas Árpád. Manapság egyféle divat élcelődni az úgynevezett "erdélyi lélek" fogalmán. Ez a könyv bizonyítja, hogy márpedig van, létezik és sokunk számára fontos. Nehéz megmagyarázni, de meg lehet énekelni versben és le lehet rajzolni.
A két szép könyv a csíkszeredai Gutenberg Nyomda lelkiismeretes, szakmailag elhivatott munkáját dicséri.
Isten éltesse Márton Árpádot!
(Elhangzott 2015. október 3-án a Csíki Székely Múzeumban, Márton Árpád jubileumi kiállításának megnyitóján.)
Kozma Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Feltárják az EMKE múltját: elkezdődtek a levéltári kutatások
Interdiszciplináris konferenciával ünnepelte fennállásának 130 éves évfordulóját az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) a hétvégén.
A csütörtöki kolozsvári előadásokat követően – amelyek a szervezet történetének egy-egy szeletét elevenítették fel – a résztvevők pénteken egy algyógyi kiránduláson vettek részt.
Széman Péter EMKE-elnök lapunk megkeresésére elmondta: fontos, hogy feltárják a szervezet múltját és egykori értékeit, hiszen „a múlt ismerete nélkül nem lehet építeni a jövőt".
A kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban jelenleg újra megtekinthető az EMKE első tíz évét bemutató kiállítás is, amelyet Bartha Katalin Ágnes állított össze, és amelyet eredetileg még tavasszal mutattak be, azóta több helyre is eljutott, így Nagyszebenbe, Zilahra és Pécsre, és a tervek szerint a közeljövőben Szilágysomlyóra és Sárospatakra is elviszik.
Hatméternyi múlt
Széman elmondta, a szervezet levéltárát az állami levéltárban őrzik, és sokáig egyáltalán nem volt kutatható.
Már hét éve kérik ennek a hatalmas anyagnak – összesen 30 folyóméter iratcsomó – a kutathatóvá tételét, a levéltártól viszont eddig mindig azt a választ kapták, hogy egyelőre nincs feldolgozva az anyag. Idén azonban hat folyóméternyi anyagot, a szervezet első tíz évének írásos emlékeit rendelkezésükre bocsátották, a mostani konferenciára tulajdonképpen ez adott lehetőséget.
Ugyanakkor Széman szerint nagyon sok kapcsolódó levéltári anyag segíthet az EMKE múltjának feltárásában, többek között a kolozsvári bölcsészkar levéltára – ez az anyag is most vált nyilvánossá – vagy az EMKE alapító-titkára, Sándor József saját levelezése is érdekes információkkal szolgálhatna, utóbbi azonban egyelőre szintén nem kutatható.
A csütörtöki konferencián Gaal György Haller Károly jogtudósról tartott előadást, aki az EMKE-alapítást kezdeményezte, Berki Tímea pedig az EMKE-alapító Sándor József életpályájáról értekezett. „T. Szabó Levente például a kolozsvári bölcsészkar levéltárában kutatott, és nagyon érdekes adatokat talált az EMKE, a bölcsészkar és a helyi egyleti élet összefüggéseiről az 1880-as években. Nagy Botond arról beszélt, hogy az EMKE milyen szerepet vállalt a 19. század végén például a székelykérdés megoldásában, hiszen akkoriban a Székelyföld Nagy-Magyarországon belül perifériára szorult, nagy volt az elvándorlás, nem voltak munkahelyek – amely probléma mára újra aktuálissá vált –, az EMKE pedig akkor szorgalmazta a gazdaságtelepítést, az infrastruktúra javítását" – magyarázta Széman Péter.
Tóth Szabolcs Barnabás Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület jelenléte Háromszék közművelődési életében címmel tartott előadást, amely Széman szerint azért érdekes, mert az EMKE segédkezett az első székelyföldi civil egyesületek létrehozásában is. Vetési László arról beszélt, hogy az EMKE megalakulásakor hogyan működött a szórványban, hiszen már 130 évvel ezelőtt is az volt a szervezet egyik fő célkitűzése, hogy megállítsa a szórványosodást, illetve a magyarságtudat megőrzésében segítse a szórványban élőket.
Az elnök szerint ezek a mai szervezetnek is a fő célkitűzései közé tartoznak azzal a különbséggel, hogy akkor még jelentős gazdasági erőforrások is az EMKE rendelkezésére álltak, ma viszont sokkal szerényebbek az anyagi lehetőségeik. Az elnök elmondta, a konferencián elhangzott előadások anyagát kötet formájában is szeretnék megjelentetni, jövőre pedig egy hasonló konferenciával szeretnék folytatni az EMKE múltjának feltárását.
Szerény eszközök a szórványban
Arra a kérdésre, hogy milyen eszközei vannak a mai szervezetnek a szórványosodás megállítására, Széman elmondta, idén például az EMKE az RMDSZ-szel és a budapesti Nemzeti Művelődési Intézettel karöltve képzéseket indított el, amely a kis közösségek helyi értékeinek feltárását szorgalmazza, és amelyeket elsősorban a szórványközösségeknek szántak.
Ugyanakkor az elnök bevallotta, hogy az EMKE lehetőségei eléggé behatároltak a szerény anyagi lehetőségeik miatt, hasonló képzések és művelődési programok rendszeres szervezésével azonban tudnak segíteni a szórványközösségek magyarságtudatának megerősítésében. Példaként a Besztercén és Radnaborbereken nemrégiben megszervezett Reményik Sándor-megemlékezést említette. Fontos eredménynek tartja ugyanakkor a pusztakamarási felújított Sütő András-emlékház közelmúltban történő átadását is, ahol szintén szervezhetnek a továbbiakban kulturális eseményeket.
Az elnök ugyanakkor elmondta, hogy már tárgyalnak a budapesti Nemzeti Művelődési Intézettel egy 2-3 éves képzés beindításának lehetőségéről, amelyet közművelődési és kulturális szakemberek figyelmébe ajánlanak elsősorban, de helyi civil szervezetek vezetői és a helyi értékek feltérképezésével foglalkozó szakemberek számára is hasznos lehet.
Széman Péter kérdésünkre elmondta, korai lenne arról beszélni, hogy hol szerveznék meg ezeket a képzéseket, de az biztos, hogy több erdélyi helyszínen – a Székelyföldön, a Partiumban és Közép-Erdélyben, Kolozsvár környékén is – indul majd ilyen képzés, ha a tárgyalások eredményesek lesznek. „Magyarországon már léteznek hasonló képzések, így azoknak a logisztikáját használnánk fel az itteni képzések beindításakor, az ott tanító szakembereket hoznánk el az elején" – hangsúlyozta Széman Péter.
Erdélyi hungarikumokat keresnek
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke a csütörtöki konferencia megnyitóján elmondta, hogy az RMDSZ koordinálásával létrehozzák az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottságot, amely a Hungarikum Bizottság mintájára fog működni, feladata pedig feltárni a legfontosabb erdélyi magyar értékeket. A bizottságba való részvételre az EMKE képviselőit is felkérték.
„A legfontosabb, hogy elindítsuk a kisközösségek helyi értékeinek gyűjtését, feltérképezését. Tulajdonképpen a bizottságnak is akkor lesz munkája, akkor lesz mit elbírálni, ha sok helyről jelzik a saját értékeiket a közösségek, ezeket pedig több kategóriában lehet majd rangsorolni annak függvényében, hogy helyi, regionális, nemzeti érték vagy hungarikum az illető térség sajátossága. Jövőre képzéseket is tervezünk ebben a témakörben több helyszínen" – tette hozzá Széman Péter.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)