Értetlenség a Tokaji Írótábor felhívása körül
Közleményben foglal állást az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi  Intézetének Intézeti Tanácsa a Tokaji Írótábor 2012-es felhívása kapcsán. Mint kiderül, a tanács meglehetős értetlenséggel fogadta a Tokaji Írótábor 2012-es felhívását, amelyben négy írószervezet a jelenlegi magyar irodalmi kánonok radikális revíziójára szólít fel, s indoklásában szakmailag tarthatatlan vélelmezésekkel illeti a rendszerváltás utáni irodalmi intézmények és a szakmai közélet szereplőinek jelentős hányadát.
„Intézetünk elfogadhatatlannak tartja a felhívás előítéletekkel és kifejtetlen célzásokkal teli általános ítéleteit, s hangsúlyozza: a hajdani, represszióra épülő szocialista kultúrpolitika hiteles bírálata nem mehet végbe ugyanazokkal az eszközökkel, amelyek a bírált rendszernek voltak a sajátjai. Elítélése nem egyszerűsödhet sem az elmúlt fél évszázadban keletkezett kulturális értékek egységes elvetésére, sem a kánonok utólagos megbélyegzésére, sem pedig a jelenlegi, egyáltalán nem homogén intézményrendszer gyanúba keverésére. Minthogy az irodalmi írás nem ideológiai rendszerek lenyomata, Intézetünk károsnak ítél minden olyan szándékot, amely az irodalmi kánonok alakulásának politikai befolyásolására s különösen a kánonok egységesítésére irányul.
Mivel minden kánon folyamatos mozgásban van, és amíg van irodalom, ez a mozgás feltartóztathatatlan, a kánonok körüli vita és párbeszéd természetes velejárója, nélkülözhetetlen része az irodalmi folyamatoknak. De úgy véljük, a vita ilyen eszközökkel történő kiélezése nem szolgálja a magyar irodalmi kultúra ügyét, hanem a kultúrától kifejezetten idegen tartományokba tereli a párbeszédet. Közös érdeke minden ép szakmai érzékkel rendelkező irodalmi köztudatnak, hogy ne csak azt lássa be, miért indokolt újra meg újra megvitatnunk az örökölt kánonok kérdéseit, hanem azt is, hogy e vitának csak higgadt körülmények között és tárgyilagos szakszerűség mellett van értelme”, áll a közleményben.
A 40. Tokaji Írótábort augusztus 15. és 17. között rendezik meg, és amint az a tábor honlapján olvasható, az idei tanácskozás Eltiltva és elfelejtve – A hallgatás és elhallgattatás évei a magyar irodalomban címen többek közt azokkal az írókkal foglalkozik, akiket – mint fogalmaznak – a hatalom kihagyott a magyar irodalom történetéből.
„Az irodalom és a politikai hatalom viszonya – a diktatúrák és az ideológiai egyeduralom idején – az alkotói sorsokat, irodalmi pályákat, a frissen formálódó és a már lezárt életművek helyzetét végzetesen befolyásolta. A szabad szellem állami ellenőrzésének, cenzurális csonkításának történelmi korszakonként változtak a módszerei. A szakmai szervezetek és az autonóm irodalmi orgánumok felszámolásától az ’ellenséges’ vagy ’reakciós szemléletű’ szerzők betiltásától, elüldözésétől, bebörtönzésétől a klasszikus irodalmi alkotások ideológiai alapon történő cenzúrázásáig, a fiatal tehetségek kontraszelektálásáig, a kortárs alkotók hamis hierarchiájának kialakításáig, később a nyilvánosság, a szakmai befogadás zsilipjeinek a ’tiltott, tűrt, támogatott’ minősítések jegyében történő mozgatásáig számtalan eszköz állt a hatalom rendelkezésére, hogy létrehozza az általa teljes mértékben uralt és irányított irodalmi életet. Ez a következetes irányítás határozta meg az irodalomközvetítő rendszerek: az oktatás, a könyvtár, a rádió, a filmgyártás, majd a televízió által reprezentált kánont, amely számos értéket is magában foglalt ugyan, de a különböző politikai időszakokban – például 1945–49, 1950–56, 1957–61 – könyörtelenül kiiktatta a köztudatból a vele azonosulni nem képes, nem hajlandó alkotókat és életműveiket. Így törölték a 2. világháborút követő évtizedek magyar irodalmából például Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Hamvas Béla, Ignácz Rózsa, Kodolányi János, Kós Károly, Márai Sándor, Mécs László, Nyirő József, Reményik Sándor, Tormay Cecile, Várkonyi Nándor, Wass Albert és más kiváló írók, irodalmárok nevét. Műveiket kitalicskázták a könyvtárakból és bezúzták, arcképüket, fényképeiket kiretusálták a dokumentumokból, létüket kihagyták a magyar irodalom történetéből” – olvasható a 40. Tokaji Írótábor felhívásában.
A bevezető összegzése pedig ekként hangzik: „A 40. Tokaji Írótábor azért idézi meg azokat a történelmi pillanatokat, amikor a diktatúra a megtorlás, a tiltás, a korlátozás rendszerét létrehozta, illetve amikor az ízlésbeli és ideológiai eszmecserét akadályozó gyanakvás és megosztottság túléli korát, hogy felhívja a figyelmet a jelen kétarcúságára, egyszersmind ösztönözze egy előítéletekkel teli, értékzavaros korszak örökségének felmérését és felszámolását”.
Népújság (Marosvásárhely)

Új egység született (Harmincezren az Igazság napján)
Közel harmincezer ember fogadta el Sepsiszentgyörgyön közfelkiáltással az Igazság napjának kiáltványát: jogállamiságot, az elkobzott vagyon teljes visszaszolgáltatását, Románia vállalt kötelezettségeinek betartását, a visszaállamosítási kísérletek megszüntetését és az igazságtalan bírósági döntés orvoslását követelték. A történelmi magyar egyházak által kezdeményezett nagygyűlés az elmúlt tizenöt esztendő legnagyobb erdélyi magyar tüntetésévé vált, kivonultak a helybeliek, de ezerszám érkeztek Erdély minden szegletéből, sőt, Magyarországról is. Az Igazság napja beváltotta a hozzá fűzött reményeket, bizonyította: vészhelyzetben létre tud jönni a valós magyar összefogás. Már kora délelőtt megindult az emberáradat a városközpont felé, énekelve vonultak be a távolabbról érkezettek, a helyiek fél tizenkettőkor, a templomok harangzúgásának jelére gyülekeztek. Ünneplőbe öltözve, székely és magyar zászlókkal töltötték meg a teret, parkot kicsik és nagyok, egészen fiatalok és idősebbek. A szervezők kitűzőt, a kiáltvány szövegét tartalmazó szórólapot osztogattak, több ponton asztalok álltak, ahol a megjelentek aláírásukkal is hitelesíthették tiltakozásukat. Az Igazság napja jelvényei, a Mikó tulajdonviszonyát igazoló dokumentumok kinagyított mása borította be a nagynevű iskola falait.
Javainkat nem adjuk
A nagygyűlés 12 óra után néhány perccel egyházi énekekkel kezdődött, a szervezők nevében Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese és Antal Árpád polgármester mondta a nyitóbeszédet. „A mai nap visszaadta a reménységet, hogy itt, Erdélyben működnek még a kollektív ösztönök és a közösségi tudat” – hangsúlyozta Kató Béla, Antal Árpád pedig azt hangoztatta: ma mi vagyunk a katalánok, „a mi létünket tagadják, a mi közösségünk tagjait fenyegetik börtönnel, a mi javainkat akarják jogtalanul elvenni. Ma nekünk kell kiállni és kiáltó szóval kiáltani, hogy létezünk, tagjainkat megvédjük és javainkat nem adjuk!” Kós Károly szavait idézte: az erdélyi magyarsággal a többségi nemzetnek minden időkben számolnia kell, „mi dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgárai vagyunk Romániának. Inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek. De csak azzal a feltétellel, ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi kultúránk, ősi szokásaink, nemzeti öntudatunk, szociális érzéseink, gazdasági fejlődésünk szempontjából nélkülözhetetlennek tudunk.”
Felidézték a tüntetés összehívásának okait, a hazug pert, mely során a református egyházat tolvajnak és csalónak kiáltották ki, Markó Attilát és Marosán Tamást pedig azért ítélték el, mert a munkájukat végezték. „A sok hátrányos megkülönböztetésnek, ami bennünket ért, az volt az értelme, hogy a többségi társadalmat ellenünk hangolják, és így a jogosság látszatát fenntartva, a megkívánt javainkat elvegyék” – emelte ki Kató Béla. Antal Árpád pedig elmagyarázta, miért nem tartott igényt az önkormányzat a Székely Mikó Kollégiumra: „ezt az iskolát az egyház építtette, az egyház kapott működési engedélyt, és az egyháztól kobozták el a kommunisták” – mondotta. „Mi hozzászoktunk ahhoz, hogy egyik kezünkkel építkezünk, a másikkal védelmezzük azt, amit létrehoztunk” – emelte ki Antal Árpád, majd beszéde végén leszögezte: „Itt nem két embert, hanem az egész erdélyi magyar közösséget ítélték három év börtönre. De legyen világos mindenki számára, hogy másfél millió magyart nem lehet börtönbe hurcolni!”
Ez közönséges lopás
Papp Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke az iskola elvételének pillanatát idézte fel, „amit jogi nyelven államosításnak lehet nevezni, becsületes magyar nyelven viszont közönséges lopásnak hívnak”, és szólt az elmúlt húsz év küzdelmeiről, hogy visszaszerezzék az egyház elkobzott vagyonát. „Biztosak lehetünk abban, hogy a buzăui bíróság határozata politikai megrendelésre született, a legfelsőbb állami vezetők tudtával és a titkosszolgálatok irányításával” – mondotta, majd kitért arra, a döntésnek üzenete van, az Európai Uniónak azt tolmácsolja, Románia nem jogállam, az ország polgárainak pedig azt, hogy nyugodtan lehet lopni, és politikai akarattal, jogi csűrés-csavarással el lehet odázni a visszaszolgáltatást. „Lopásból viszont megélni talán lehet, de korrupciómentes, erkölcsös jövőt építeni nem” – hangsúlyozta az erdélyi református püspök. Papp Géza beszéde végén kiemelte: minden belföldi és nemzetközi fórumon kiállnak követeléseik mellett, tiltakoznak a jogtalanság ellen, és készek minden törvényes eszközzel igazságukat, jogos tulajdonukat megvédeni.
Jakubinyi György, a gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye érseke felidézte, hogy az 1989-es reményt keltő változások után Tőkés László kezdeményezésével alakult meg az Erdélyi Magyar Történelmi Egyházak Állandó Értekezlete, amelynek legfontosabb célkitűzése volt harcolni az elkobzott egyházi értékek, ingó és ingatlan javak visszaszerzéséért és a felekezeti iskolákért – s lám, huszonkét év elteltével még mindig ezekért a javakért kell síkraszállniuk. Az egyházaknak nem saját hasznukra, hanem küldetésük teljesítése végett van szükségük iskolákra, kórházakra, öreg- és nevelőotthonokra – hangsúlyozta. „Ma, az Igazság napján igazságot kérünk és követelünk. Ebben a követelésünkben mi, erdélyi magyarok egyek vagyunk, és egyek szeretnénk maradni vallási és politikai hovatartozástól függetlenül” – emelte ki. Márton Áron püspök szavait idézte, aki 1946-ban Csíksomlyón mondta: „Ez azonban nem politika. Itt az életünkről van szó! S az emberi élethez Istentől nyertünk jogot. Az önmagunk becsülete és a jövő nemzedékek sorsáért reánk háruló felelősség követeli, hogy jogaink védelmében tiltakozzunk egy igazságtalan ítélet kimondása és végrehajtása ellen!”
Felelős nemzetszeretet
Bálint-Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház püspöke a nemrég újraegyesült magyar unitárius egyház, az egyetlen, Erdélyben alakult történelmi magyar egyház nevében szólt. Mint mondta, össze kell fognunk, tiltakoznunk kell, mert két évtizeddel a rendszerváltás után még mindig nem birtokosai, hanem kéregető koldusai vagyunk jogos közösségi tulajdonunknak. „A sokat hangoztatott nemzetszeretet jelentse számunkra mindig a közösségünk jelene és jövője iránti felelősségvállalást. A felelős nemzetszeretetből összetartozás születik, melynek cselekvő formája a nemzeti szolidaritás” – hangsúlyozta az unitárius püspök. Nem rablással és álnoksággal, de a törvény adta lehetőséggel akarjuk megőrizni az elődeink által megvalósított tárgyi és szellemi kincseket – mondotta.
Csűry István, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke azt emelte ki: nem a tiltakozni összesereglett magyarság gyakorol nyomást az amúgy gyenge lábon billegő román igazságszolgáltatásra, hanem „a Bukarestből idomított és politikai széljárások szeszélye szerint bólogató igazságszolgáltatók gyakoroltak nyomást az erdélyi magyarságra, a magyar egyházakra, ezáltal a magyar családokra, a magyarságában annyiszor megalázott, kisebbségben szenvedő magyar emberre”. A romániai visszaszolgáltatás mértéke az ország és az Európai Unió szégyenfoltja, és Brüsszel szemet hunyt afölött, hogy nem teljesültek a csatlakozáskor tett ígéretek – fogalmazott a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke.
Fehér Attila, a Romániai Evangélikus-lutheránus Egyházkerület főtanácsosa az összefogás, az egymásra figyelés fontosságát hangsúlyozta: „Mi ezen a tüntetésen nem üzenünk mást, mint azt, hogy a phalanx harci alakzatában odafigyelünk egymásra, egy emberként harcolunk a jogorzás, a csalárdság, a hazugság és a bűn ellen. Jelenlétünkkel üzenjük, hogy nem a félelemnek, hanem az erőnek, az igazságnak és a szeretetnek a gyermekei vagyunk.”
El a kezekkel!
Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke szerint nemcsak huszonkét, hanem immár kilencvenkét éve ugyanazt teszi az erdélyi magyar közösség: elorozott jogaiért és tulajdonaiért küzd. Több mint négyezerre rúg azoknak a dokumentumoknak a száma, amelyeket 1989 és 2002 között az ingatlanok és az iskolaügy témájában benyújtottak az egyházak, 2002 és 2008 között hét küldöttség járt Európa fővárosaiban hasonló ügyekben. Makkai Sándor püspököt idézte: Erdély ügye nem politikai, hanem erkölcsi kérdés. „Számunkra is elsősorban erkölcsi kérdés, politikusainknak is az, össze kell fognunk, és együtt kell képviselnünk a magyar igazságot, a demokrácia és az autonómia értékeit” – hangsúlyozta Tőkés László beszédében, majd hozzátette: „Együtt Erdélyért, népünk védelmében és érdekében, új egységben, újrateremtve megbomlott egységünket az egyházak között, a civil szférában és a politikai életben.” Szólni jöttünk Sepsiszentgyörgyre, ne vegyétek el azt, ami a miénk! Ne tegyetek igazságtalanságot egy egész nemzeti közösséggel! – mondotta Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. „Ma szólni jöttünk a Mikó-kollégiumért, Markó Attiláért és Marosán Tamásért. Szólni kívánunk az igazságtalanság ellen, a tulajdonjog védelme mellett. Ma azt mondjuk, hogy le a kezekkel az egyházi tulajdonról, le a kezekkel a közösségi vagyonról! Mert ma a református egyházat éri sunyi (aljas) támadás, de holnap bárki sorra kerülhet” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke. „A tulajdonjog visszaállítása nemzeti minimumunk, megmaradásunk kulcsa, a jövő nemzedékek számára biztos alap. A lopakodó visszarendeződést az igazságszolgáltatás fényes és kényes leple alatt teszik. Ez az a módszer, amely perverzitásában versenyre kelhet bármely diktatúrával” – fejtette ki. Emlékeztetett: a tét sokkal nagyobb, mint a Mikó épülete, hiszen e bírósági döntéstől vérszemet kapott a marosvásárhelyi polgármester, és szemet vetett két vásárhelyi magyar iskola épületére, de a nagyváradi polgármester is feni a fogát, hogy visszalopja a katolikusok tulajdonát. „Mi ma egy dolgot kérünk: igazságot a Mikónak, Markó Attilának és Marosán Tamásnak. Mi azt kérjük, hogy minden elkobzott vagyont szolgáltassanak vissza a jogos tulajdonosának! Mi igazságot kérünk a történelmi egyházaknak, a magyar közösségünknek és minden egyes embernek!” – hangsúlyozta Kelemen Hunor.
Ezt követően a tiltakozó tömeg színpadra kérte Sánta Imre bikfalvi református lelkészt, aki 57 napig tüntetett a Székely Mikó Kollégium előtt. Köszönetet mondott mindazoknak, akik „tartották hátukat a Református Székely Mikó Kollégiumért, és akik ötvenhét nap után, gróf Mikó Imrével együtt, nem háttal, hanem szembeállnak az ősi kollégiummal.” „Szép volt, fiúk!” – skandálta a tömeg. Sánta Imre szóvá tette, hogy a rendőrség a délelőtt során bekísért négy tüntetni tartó fiatalt, fegyvernek tekintették zászlórúdjaikat. (Mint utóbb kiderült, az ifjakat igazoltatás után elengedték.) Rövid felszólalását követően a történelmi egyházak képviselői, hívei mondottak könyörgést, majd Kató Béla olvasta fel az Igazság napjának kiáltványát, melyet háromszoros igennel fogadott el a tömeg. Az egyházi és politikai üzenetek súlyát költemény és zene erősítette, Nemes Levente Jászai Mari-díjas színművész Reményik Sándor Templom és iskola című versét mondta el, Steckbauer Hanzi Réka pedig énekelt, Ráduly Botond, Kertész János és Czerják István az LGT Miénk itt a tér című dalát adta elő. A házigazda-bemondó Mátray László színművész volt. A bő kétórás rendezvény a magyar és a székely himnusz eléneklésével zárult.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Winkler Gyula: szülőföldünkön felzárkózni Európához
Erdély 2020-as fejlesztési tervéről és az Európai Unió (EU) 2014–2020-as költségvetésének irányvonalairól tartott előadást kedden este Kolozsváron, a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely szervezésében Winkler Gyula EP-képviselő. A Reményik Sándor Galériában zajló rendezvény házigazdája Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök, moderátora Kinizsi Zoltán RMDSZ-es képviselőjelölt volt. Winkler Gyula délelőtt a bonchidai kastélyban tartott hasonló előadást a környékbeli önkormányzatok képviselői számára.
Winkler Gyula előbb az EU költségvetési kereteiről szólt. Az Erdély 2020-as fejlesztési stratégia az intelligens, a fenntartható és az impulzív növekedést tűzte ki céljául. A tapasztalat szerint vissza kell telepíteni földrészünkre az ipart, ami nélkül az itteni társadalmakból eltűnik az újítókészség, illetve a manufaktúrát – utóbbit húsz éve Európa Kínára, Indiára és általában a harmadik világra bízta. Mentalitásváltásra van szükség: a cél a fejlesztés, az eszköz pedig az uniós alapok felhasználása.
Erdély 2020-as kilátásaival kapcsolatban az előadó elfogadhatatlannak nevezte, hogy a jelenlegi uniós költségvetésben, egy évvel annak lejárta előtt, Románia a lehívható alapok alig 10 százalékát hasznosította. Ezen a téren sokkal jobb szervezés kell! – vélekedett az előadó. Fejlesztési szükségleteink 70 százalékát fedezzük adókból, 30 százalékát pedig uniós forrásokból. Erdélyi jövőképünk nem lehet más, mint a szülőföldünkön való megmaradás. Ennek érdekében elsődleges célok: vidékfejlesztés, üzemek és mezőgazdasági eszközök beruházása, kohéziós alap révén a felzárkózás. Bár az EU tiltja, több tagállam (Németország, Franciaország, Olaszország) diszkréten és sikeresen alkalmazza a helyi gazdasági összefogást, „mellékvágányra futtatva” a külföldi gazdasági szereplőket. Lengyelország pedig nagyon pozitív példa az EU-alapok lehívásában: eddigi teljesítménye kb. 90 százalék, és már arra is felkészült, hogy résen legyen, ha az unió újraosztja majd a le nem hívott pénzeket.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Emlékszoba is őrzi a hóstáti népesség szellemiségét – Látogathatók a Kétágú templomban tegnap felavatott helyiségek
Egyre inkább már csak az emlékekben, idősek történeteiben él a kolozsvári földészközösség életmódja, szokásai, hagyományai, mivel az idő és főleg annak történései megváltoztatta sorsukat: a kommunizmus idején kisajátították tulajdonukat, lebontották takaros házaikat, és szeretettel meg gondosan művelt földjeikre tömbházak sokaságát építették. Nem csak vagyonuktól fosztották meg őket, hanem életmódjuktól, sokukat kilátástalanságba és elkeseredésbe kergetve. A későbbi változások pedig már szinte haszontalanná, értelmetlenné tették a hagyományos kertészkedő életvitelt. Mindezek ellenére a hóstáti szellemiség ma is él, fennmaradását és jobb megismerését pedig azok az emlékszobák is szolgálják, amelyeket vasárnap avattak fel istentisztelet és ünnepség keretében a Kétágú templom keleti, felújított tornyában. Ezúttal is bebizonyosodott a közösség ereje, amely segít a túlélésben és a reménység megtartásában.
Három éve merült fel az ötlet, hogy emlékszobát kellene kialakítani a hóstáti közösségnek, ahol kiállíthatnának emléktárgyakat, fényképeket, olyan munkaeszközöket, amelyek érzékeltetik és tükrözik ennek a régi kolozsvári közösségnek az életmódját, hagyományait. A Kétágú templom belső felújításánál használt állványzat faanyagát feldolgozták a keleti torony rendbehozatalánál, és így adódott az ötlet, hogy akkor használják ki a tornyot: három kis emeleti termet alakítottak ki, amelyek tegnaptól hivatalosan is a hóstáti emlékszobák szerepét töltik be. A Kolozsvár-Alsóvárosi Református Egyházközség felajánlotta a helyet emlékszobáknak, hiszen a Kétágú templom, fennállása óta ezé a földész közösségé is. A kitartó munkával beteljesedett elképzelést tegnap ünnepelték meg, istentisztelet keretében.
“És ügyeljünk egymásra”
A zsidókhoz írt levél 10. részének 23-25. versét választotta igehirdetése alapjául Székely József lelkipásztor, hiszen a levél gondolata: tartsuk meg a reménység vallását, ügyeljünk egymásra, buzdítsuk egymást a szeretetre és jó cselekedetekre, s ne hagyjuk el gyülekezetünket, miként az egyeseknek szokása. Vegyes érzelmeket ébresztenek ezek a gondolatok, mondta beszédében Székely József: sokan emlékeznek még azokra az időkre, amikor a hóstátiak örömmel vonultak végig az utcán népviseletben, és jöttek a templomba. Az emlékezés azonban keserűséget is ébreszt, hiszen felmerül a kérdés, hogy hova lett az a sokaság, mi maradt belőle? A mai társadalom egyik dolga az emlékezés, és amikor a hóstátiakról emlékezünk, gondolnunk kell az üldözésekre, nélkülözésre, amelynek ez a közösség ki volt téve. Sokszor kellett nekik is menekülni, új életet kezdeni, és ilyenkor felmerül az emberben, hogy mit lehet megtartani, megmenteni. Vannak, akik mindenről lemondtak, úgy érezve, hogy az erdélyi kisebbségi sorsban nem lehet megtartani semmit – ők gyökertelenül élnek. Mások ellenben kitartottak, mivel a reménység hitvallását választották. Ezt tapasztalta a hóstátiaknál is, akik megpróbáltak és továbbra is megpróbálnak túlélni. Ezt szolgálják az emléktárgyak is, amelyeket sokan elhoztak az emlékszoba kialakítására, és amelyekhez valójában mind történetek kapcsolódnak személyekről, esetekről. Az emlékek megtartásához, hitünk megőrzéséhez azonban nagy szükségünk van a közösségre – hangsúlyozta Székely József lelkipásztor. Szükségünk van a hit megerősítésére a közösségen belül, aki kimarad a közösségből, lemarad valamiről. Fontos, hogy ne hanyagoljuk el a gyülekezeti közösséget, hogy ügyeljünk egymásra, hiszen ez az odafigyelés tarthatja meg a hóstáti, a kolozsvári, az erdélyi magyar közösséget.
Megvan a képességünk, hogy építkezzünk
Az istentiszteletet követően Bányai József ügyvéd ismertette a hóstáti emlékszobák kialakításának előzményeit, majd Magdó János főkonzul köszöntő beszéde hangzott el. A főkonzul Napóleont említette, aki megkérdezte külügyminiszterétől, hogy mit tegyen a magyarokkal. A külügyminiszter tanácsa pedig úgy hangzott, hogy vegye el egy nép múltját, és akkor azt tehet azzal a néppel, amit akar. Magdó János szerint a történelem utólag bizonyította, hogy ennek az elméletnek később is voltak követői bőven, többek között a kommunista rendszer idején, amikor a hóstátiaktól is elvették földjeiket, házaikat. Ez a közösség azonban értékmegőrző, hagyományápoló közösség volt mindég, élte a maga életét, beilleszkedve a város mindennapjaiba. A mai generáció dolga az építkezés, olyan világ megteremtése, amelyben a közösség meg tud maradni magyarnak. Ez a szép szó – földész – is azt igazolja, hogy a föld mellett az ész is megvan ahhoz, hogy építkezzünk és megmaradjunk – zárta beszédét a főkonzul.
“A Hóstát azonban nem halt meg”
Sipos Gábor előadása a kolozsvári Hóstátról szólt, a földész-közösség történetét foglalta össze. A régi kolozsvári városfalakon kívül létrejött peremnegyedek földműveléssel foglalkozó lakóinak életmódja sajátos közösségi tudatot is kialakított, büszkén vallották és vallják magukat mind a mai napig városi polgároknak, de ugyanakkor földészeknek is. A kolozsvári hóstátiak az elmúlt századokban földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak, emellett a szőlőművelés meg a fuvarozás biztosította megélhetésüket. Piacra termelő parasztpolgároknak tekinthetők, akikben megvan a vállalkozási szellem és szívesen képezik tovább magukat. Viseletük stílusa hasonlít a 19. század eleji kisnemesi, polgári viselethez, 30-40 évvel ezelőtt a kolozsvári piac sajátos színfoltját jelentették a gyönyörű, tiszta viseletbe öltözött asszonyok. Ruhájuk cégtábal nélkül is jelezte az áru eredetét, és garantálta minőségét. A földészházak erőszakos bontásával az egész hóstáti közösség léte került veszélybe, a hagyományos kertészkedő életmód fenntarthatalanná vált. Az előadó szerint azonban a Hóstát nem halt meg: a sajátos értékrenddel, erős öntudattal rendelkező, hagyományit őrző közösség elnevezésévé vált, szellemisége pedig túlélte az életformaváltást és az élettér változását is. Az emlékszobák elhelyezése szokatlan egy múzeum számára – vélte Sipos Gábor, de hátha ezek lesznek egy nagyobb hóstáti emlékhely, például egy tájház magja.
Folyamatosan látogathatók az emlékszobák
Az ünnepségen közreműködött a Bethlen Gábor Földész Dalkör, Butyka Anna pedig elszavalta Reményik Sándor – Ahogy lehet című – versét. Ezt követően a templomot megtöltő közönség felvonult a toronyban helyet kapott emlékszobákhoz, amelyeket ünnepélyesen felavatott Magdó János főkonzul és Székely József lelkipásztor. A három, emeleti kis helyiségben régi bútorokat, berendezési tárgyakat, fényképeket, falvédőket, népi viseletet helyeztek el, az utolsó emeleten pedig fényképkiállítást és Csép Sándornak a Hóstátról szóló filmjét lehet megtekinteni.  Az emlékszobákat folyamatosan látogathatják majd az érdeklődők, hétközben kedden és csütörtökön az irodai idő alatt, mondta Székely József. Amennyiben csoportok lennének kíváncsiak a kiállításra, előzetes egyeztetés szükséges, a templom honlapján megtalálható ehhez minden adat és elérhetőség.
Újvári Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (7.)
Túlélők emlékezete
Több száz mélyinterjú, beszélgetés után rá kellett jönnöm, hogy a túlélők egyik napról a másikra drámaivá vált sorsuk legfontosabb időszakára, a vizsgálati fogság, a vallatás, a kihallgatás, a szembesítés eseményeire emlékeznek a legkevésbé.
A letartóztatás, a rabszállítás, a börtönnel való első szembesülés iszonyatos sokkját még megőrizte az emlékezet, utána pedig az idegrendszer azzal védekezett, hogy a memóriából „törölte” a kellemetlen élményeket. Talán ezzel is magyarázható, hogy a túlélők igen nagy többsége nem emlékszik az állambiztonsági tiszt által imamalom-szerűen, akár századszor is feltett kérdésekre. Szerencsés kivételek, természetesen, vannak: dr. Várhegyi István szociológus, Dávid Gyula irodalomtörténész, Varga László református lelkész még a kérdésfeltevés „hangulatára”, „atmoszférájára” is pontosan emlékszik. A legnagyobb bravúrt Varga László hajtotta végre: a börtönben Utiu Francisc hadnagy, bűnügyi vizsgálóbiztos parancsára 1957. április 11-én már-már betűhíven rekonstruálta a Budapesten a magyar forradalom és szabadságharc idején, 1956. október 23-a és november 3-a között készített, a letartóztatása után a felesége által elégetett naplót. A nyolc év börtönbüntetésre ítélt, és az Amerikai Egyesült Államokban, Chicagóban elhunyt Vastag Lajos közgazdász és Koczka György tévészerkesztő, Varga László tiszteletes úr – egyéni habitusuknak, irodalmi érdeklődésüknek köszönhetően – az úgynevezett „árnyalatokra”, a „szekus-lélek” – ha egyáltalán van, volt ilyen – „rejtelmeire”, a nagyon ritka ellágyulásokra is pontosan emlékezett, emlékszik.
A három év börtönbüntetésre ítélt Koczka György visszaemlékezése szerint Gruia Manea*, a legkegyetlenebb vallató tisztek egyike az egyik kihallgatáson – mivel az ausztráliai Melbourne-ben éppen akkor zajlottak az olimpiai játékok – beszámolt arról, hogy mik történtek az olimpián: „Többek között azt is említette, hogy a vízipóló-mérkőzés döntőjén az orosz és a magyar válogatott összeverekedett. Persze ezt annak bizonyítékaként mondta, hogy mi, magyarok milyen rohadt alakok vagyunk, hogy a nagy Szovjetunió csapatával is kikezdünk. Hiába magyaráztam neki, hogy én romániai magyar vagyok, és hogy azokhoz nem sok közöm van, nem hitte el.” Varga László a budapesti Püski Kiadónál 1998-ban megjelent, A fegyencélet fintorai. Románia 1956 után címet viselő kötetében, mint egy „rózsafűzér”-be, csokorba szedte a börtönben eltöltött hét esztendő fanyar humorral átszőtt emlékeit. Amikor Utiu Francisc vallatótisztje már unta a kihallgatást, arra kérte Varga Lászlót: meséljen a budapesti forradalomról! Varga László teljes átélésével, mesélésével minden bizonnyal élete egyik legjobb „alakítását” nyújtotta. Amikor az ítéletet kihirdették, a politikai foglyok életében – a letölthetetlennek tartott börtönévek száma, a nyomasztó kilátástalanság, reményvesztés, egyhangúság ellenére – viszonylag csendesebb időszak következett. Ezzel magyarázható, hogy a visszaemlékezések zöme valamelyik börtönt, a Duna-delta poklait, az örökös éhezés emlékeit idézi. Nem véletlen, hogy a börtönemlékeket idéző kötetek nagy része nem a vizsgálati fogságról, a vallatásról, hanem az ítélet kihirdetése utáni tényleges börtönről szól.
A „hazaárulási perek” túlélői közül a legjobb memóriával Balaskó Vilmost áldotta meg a Gondviselő. Emlékiratában, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület gondozásában, e sorok írójának előszavával 2001-ben megjelent Élet a föld alatt című kötetében – Varga Lászlóhoz hasonlóan – nemcsak a smasszerek, cellabeli tárgyak, a monoton és ehetetlen „menü” „fogásainak”, a rabtársainak teljes névsorát közli, hanem a 37-es cella vázlata A püspökök cellája alfejezetben – miután név szerint felsorolja a rabokat – arra is visszaemlékszik, hogy  az egyházi méltóságok a három emelet melyik priccsén aludtak.
* Gruia Manea szekus őrnagy karrierje Bákóban kezdődött, majd a szamosújvári börtönben folytatódott. A kolozsvári Securitatéra az 1956-os magyar forradalom kitörése előtt helyezték át. Az egyetemi városban valójában ő irányította a diákok elleni megtorlást. Az egyik letartóztatott bölcsész hallgatónőt, Augustin Neamţu húgát úgy megütötte, hogy agyvérzést kapott, és ennek következményeként később, 51 éves korában elhunyt. Arra akarta rákényszeríteni, hogy beszéljen a testvére „rendszerellenes bűntetteiről”.
1956. november 1-jén a Házsongárdi temetőben a halottak napi megemlékezéskor ő vezényelte le a Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak megfigyelését, követését. A diákok az egyetem vezetőségének felkérésére, Dávid Gyula tanársegéd, ösztöndíjas aspiráns vezetésével kitakarították, rendbe rakták az írók és neves személyiségek sírjait. A bolyais diákok Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor sírjára virágot helyeztek el, gyertyát gyújtottak. A közvetlen közelben szaglászó Gruia Manea szemtanúja volt annak, hogy Bartis Ferenc magyar szakos hallgató, költő -- akit a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke 1957. szeptember 25-én hét év börtönbüntetésre ítélt – egy alkalmi versét szavalta el. Dávid Gyulát, mint a magyar forradalom áldozataiért tartott házsongárdi temetői megemlékezés főszervezőjét, hét év börtönbüntetésre ítélte a kolozsvári Katonai Törvényszék. Hencegve dicsekedett neki Gruia Manea: „Ott voltunk közöttetek! Ha valamit csináltatok volna, ott, helyben kinyírtunk volna!” 1958 után Gruia Manea egy ideig Radnán a Securitate parancsnoka volt. Ő kínozta és vallatta Nicolae Mărgineanu tanárt, ő győzte meg Alexandru Drăghici belügyminisztert, hogy dr. Petru Groza államelnök kérése ellenére ne engedjék szabadon. Megkísérelte letartóztatni a kiváló költőt, Lucian Blagát is. A visszaemlékezések szerint a foglyok talpának verésére „szakosodott”: egy vasrúddal addig ütötte a talpukat, amíg elájultak. Visszaélései miatt kirakták a Securitatétól, és egy lottóügynökségnél dolgozott. Mivel nagy összeget sikkasztott, közbűntényesként több év börtönbüntetésre ítélték. (Lásd: Doina Jela: Lexiconul negru. Unelte ale represiunii comuniste. Editura Humanitas, Bucureşti, 2001, 133–134. oldal.)
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szabó Lajos újrafelfedezése1
Szabó Lajos drámaíró, egyetemi tanár, színháztörténész három legsikerültebb drámáját (Viharlámpás, Mentség, Hűség) tartalmazza az a kötet, amely a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem gondozásában jelent meg Szabó Lajos születésének 100. évfordulója alkalmából. A bevezetőt, jegyzeteket, gazdag bibliográfiát és Szabó Lajosról készült portréfotókat tartalmazó kötet szerkesztője Lázok János. Mai összeállításunkban a kötet előszavából közlünk részleteket, köszönettel tartozunk Lázok János színháztörténésznek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta.
Szabó Lajos indulását döntően a kolozsvári egyetemi évek, majd egy ezt követő budapesti színházvezetői-rendezői utóképzés (1939–1941) határozta meg. Ez utóbbi alapján lett 1941 nyarán az újjászervezett Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatósági és művészeti titkára. A színház mellett 1941–1944 között egy államilag finanszírozott színitanoda is megkezdte működését Kolozsváron. A színház szakemberi gárdájából összeálló tanári karban Szabó Lajos színház- és drámatörténetet tanított itt 1941 decemberétől 1944 júniusáig. A háborús események kaotikus kavargásában, 1944. október elején, a Kolozsváron maradt színházi személyzet egyetlen szóba jöhető vezetőjeként ő volt az, aki a budapesti kiürítési parancs ellenére megakadályozta a színház legfontosabb felszereléseinek elszállítását. Feltételezésem szerint Szabó Lajosnak ez a rendkívül kockázatos kiállása később döntő módon határozta meg vezetői kiválasztását.
1946–1954 között Kolozsváron az ekkor formálódó, többször átszervezett romániai magyar felsőfokú színészképzés oktatója, majd az 1950-ben Kolozsváron létrehozott főiskola, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanulmányi igazgatója lett. 1954 őszén együtt költözött az áthelyezett intézettel Marosvásárhelyre, ahol az eredeti nevét változatlanul megtartó színészképző főiskola rektora 1976 júniusában történt leváltásáig, illetve tanszékvezető tanára nyugdíjazásáig (1977. július 1.).
A visszaemlékezők egybehangzóan karizmatikus vezetőként idézik alakját: pályájának ez a három évtizede meghatározta a romániai magyar színészoktatást, és máig érezhetően beépült az általa vezetett intézmény történetébe – gondoljunk itt elsősorban a rektorsága idején épült Stúdió Színházra.
SZABÓ LAJOS: Viharlámpás
(részlet az 1943 őszén bemutatott dráma utolsó felvonásából)
Kenderes, Pista, Berta
PISTA: (kívül) Nincs a temetőn, itthon lesz! Igazi jó ember. Nekem kitűnő barátom. De a szegény nép bajával is törődik. Menjünk csak bé!
BERTA: Nem ismerem a járást.
PISTA: (belép) Akkor utánam! Ismerem én a házak táját. (észreveszi Kenderest.) Adjon Isten, ami nincs!
KENDERES: (egykedvűen) Adjon Isten.
PISTA: Most szél volna a legjobb.
KENDERES: A levél után jöttél? Nincs meg!
PISTA: Elérkezik holnap is.
BERTA: (előlép, elegáns, fővárosi külsejű) Jóestét, Kenderes úr!
KENDERES: (megfordul, tájékozatlan)
PISTA: Nem ismeri? Berta! Berde Berta. Kicsi Mózsinak az anyja! Most jött Bukarestből, hogy gyertyát gyújtson a Mózsi sírján.
BERTA: Nem ismer? Én jól emlékszem magára. Még leányka voltam, de emlékszem: mindig itthon töltötte a nyarat. Igaz, rég nem láttam. Az utóbbi időben ritkán járt haza. Csak most tudtam meg, hogy maga írta azokat a szigorú leveleket. Azért is jöttem, hogy megköszönjem őket.
KENDERES: Nem érdemelnek köszönetet, nem voltak elég szigorúak.
BERTA: Bizony, eléggé megszidott bennük.
KENDERES: És mégis csak a halottak napja hozta haza, hogy néhány gyertyával megbékítse lelkiismeretét?
PISTA: (kalapját ölébe tartja, tele gyertyákkal, kivesz egyet belőle, s mutatja) De szép gyertyát hozott. Ilyen nem volt a temetőn. Kár, hogy a többi elégett. Azért volna ilyenkor legjobb a szél. Hogy nem tudja valaki felakasztani magát, hogy fújjon a szél, s oltaná ki mind a gyertyákat. Mennyit szedhetnék össze! De így is gyűjtöttem télire. Lesz, amivel világítsak magamnak.
KENDERES: Az ég úgyis megvonta tőled.
PISTA: Mégis én világítok az egész falunak. Csak az én viharlámpáim s a csillagok égnek reggelig.
KENDERES: (Bertához) Későn jött. Hiába hívtuk.
BERTA: Nem jöhettem. Nem engedtek ki a szerződésből.
KENDERES: Bár szerződés sem tilthatja, hogy anyai szívéből egy darabocska szeretetet gyermekének juttasson. Fiacskája valószínű akkor is lehunyta volna a szemét, de mosolyogva aludt volna el. S ez a mosoly kellett volna mindnyájunk szomorúságának, de nem született meg.
BERTA: Nem jöhettem. Szerződésünk szigorú. Be kell tartani. Főnököm félti a lokál jó hírnevét. Kenderes úr tudja, hol dolgozom. Megért. Sokan vagyunk ezen a pályán is. Nem könnyű kereset. Sajnálom a fiam, de hát mit csináljak?…
PISTA: Kicsi gyermek, kicsi bú!
BERTA: (cigarettát vesz elő, rágyújt) Parancsol? Egyiptomi!
KENDERES: Köszönöm, elhagytam.
PISTA: Én füstölök.
BERTA: (megkínálja)
PISTA: (szívja) Ez igen! Príma. Még a vége is arany!
BERTA: Szeretném meghálálni Kenderes úr szívességét. Gyönyörű ezüsttárca maradt zálogban nálam, ha elkísér… magának adom.
KENDERES: Ne haragudjék, késő az idő. Várom anyámat a temetőről.
PISTA: Helyettesítem én, Kenderes úr! Én vagyok az adjutánsa!
BERTA: (Kendereshez) Elítél…
KENDERES: Az én őseim a földet túrták. Nincs bennem bírói vér. Nem ítélkezhetem. Én is bűnhődöm, de most alázattal hordom büntetésemet.
BERTA: Ki tartja számon a mi vétkünket?
KENDERES: Jaj nekünk tékozlóknak, ha megtérünk, sincs, ki megbocsájtson.
BERTA: Mi lehet a maga bűne?
PISTA: Az, hogy jó ember.
KENDERES: Elbitangoltam! Mint maga, mint Pista! Maga a Bulandra-bárba. Pista a háborúba, én a világosság után mentem önként. És erről az útról nincs visszatérés. Magát egy kicsi sír köti csupán ehhez a faluhoz. Ha most elmegy, hazatér-e még valaha? Pista se jött haza. A legendáshírű vitézből csak egy őrült dobos jár a faluban, akiről a gyermekek is azt mondják, hogy bolond. Az én bűnöm se kisebb. Elszakadtam gyökereimtől, s elgyengülten hullottam haza parlag életünkbe. Így találkozunk most, megtérő, de megbocsájtásra nem váró tékozlók, halottak napján.
A debütáló drámaíró: Viharlámpás, 1943
Szabó Lajos nyolc drámája közül hat sikeresen kiállotta az erdélyi magyar színpadok próbáját. A korabeli kritikai fogadtatás szinte egyhangúan visszaigazolta e művek értékét, játszhatóságát, ám e drámáknak csupán fele jutott el a könyvkiadás vagy a folyóiratközlés nyilvánosságáig. Szabó Lajos magától értetődő, jelleméből adódó puritánsággal szorította háttérbe alkotói-szerzői ambícióit, amikor művei kiadásáról vagy előadásáról volt szó. Születésének centenáriumán – az intézményalapítói és -vezetői munkásságát megörökítő emléktábla mellett – három legsikerültebb drámájának egy kötetben való megjelentetését gondoltuk a hozzá leginkább méltó tiszteletadásnak.
Szabó Lajos első, bemutatkozó színpadi műve a két világháború közötti erdélyi magyar kisebbségi lét tapasztalatainak művészi összegezése, s e törekvésében e dráma joggal tekinthető egy számba nem vett „hozzászólásnak” a Makkai Sándor nyílt levele kapcsán kibontakozott 1937-es „Nem lehet”-vitához. A dráma és az előadás kritikai fogadtatásában Nagy Elek írása hangsúlyozza leginkább a debütáló drámaíró művének ezt a vonatkozását. A szerző (későbbi írói nevén Méhes György) egy történelmi korszak összegezésének merész szándékát méltatja a Viharlámpásban, nem titkolva e vállalkozás alkotói kockázatát, (túl)hangsúlyozva az ebből adódó dramaturgiai hibákat: „túlságosan erősek még a benyomások, túlságosan élénkek a színek ahhoz, hogy az íróban meglehessen az alkotáshoz szükséges tisztánlátás, nyugalom és mértéktartás. Szabó Lajos arra vállalkozott, hogy a kisebbségi életformát és az erdélyi román–magyar viszonyt mutassa be színpadi alkotás tükrében. Nem csodálkozhatunk, hogy ezekkel a majdnem lebírhatatlanul nehéz feladatokkal nem tudott megbirkózni […] a dráma nem tud az utolsó felvonásban kiteljesedni és megoldásban feloldódni, mert a viharlámpás-szimbólum nincsen eléggé kidolgozva ahhoz, hogy a közönséget meggyőzze, s ellensúlyozza az ellenfél diadalát” (Nagy Elek, Termés, 1943, őszi kötet, 145–146.)
A végjáték értelmezése azonban véleményem szerint ennél jóval árnyaltabb megközelítést igényel, ugyanis – amint azt már jeleztem – csak az expozíció babatemető játékával együtt, a cselekményt intonáló és lezáró keretjátékként elemezhető teljes komplexitásában. A babái sorsa fölött istenítéletet játszó Mihályka itt, a dráma utolsó jelenetében a házi tűzhely parazsával akar tüzet gyújtani babái sírjánál, mert halottak napi világítást akar játszani, a felnőttek módján. A nyitó jelenetben a főszereplő csupán szemlélője a morbid játéknak, itt azonban – a gyermeket a tűz bajhozó fenyegetésétől megvédve, mintegy összegezve saját életének tanulságait – fényadó és fényhozó áldásának titkát bízza rá s a következő nemzedékre:
„KENDERES: Pusztít a tűz. Meggyúlhat a ház, az egész falu, s te is beleéghetsz babáid miatt. (Eltapossa a ledobott tüzet.) Tűz! Világosság! Hogy meg kell bűnhődni értetek! […] Azért te ne félj, Mihályka! Hagyd el a játéktemetődet! Cserében neked hagyom a fiatal gyümölcsöst. De aztán tanulj! Fogadj szót a tanító néninek! Tanulj! Tanuljatok sokan, nagyon sokan, gyújtsatok viharlámpásokat, hozzatok világosságot sötét falvainknak. Én elbuktam, de nektek győznetek kell!” (I. felv. 9. jelenet)
A „viharlámpás” oxymoron olyan kiemelt – a címbe és a dráma utolsó sorába is kiugratott – képi metafora, amelynek jelentése kulcs a mű egészének értelmezéséhez. E címadó metaforában a debütáló drámaíró érzékeny realitásérzéke működik, amikor az intézményesített kulturális elnyomás elemi erejű túlsúlyával arányaiban – és esélyeiben – teljesen hitelesen állítja szembe a kisebbségi védekezést, s annak egyetlen eszközét: az önművelés, a tanulás létparancsát és az ebből mindig megújulni képes reményt. (Vö. Reményik Sándor közismert versének gondolatmenetével, amelyet sajnálatosan elfed és elkoptat a felelőtlen agyonidézés: „Ha minden jussunkból kivettetünk: / Egy Iskola lesz egész életünk, / S mindenki mindenkinek tanítója.”)
Nagy Elek fentebb jelzett értetlensége nem elszigetelt jelensége a dráma kritikai fogadtatásának. Néhány kritikus például a valósághűséget kéri számon azokon a jeleneteken, amelyekben a rendező (aki különben a szerzővel azonos), expresszionista megoldásokkal vagy jelképes tartalmakkal stilizálja a szereplők karakterét vagy viszonyrendszerét: „szinte hihetetlen, hogy a népi származású író ilyen beállítást adjon annak a népnek, amelyből származik ugyan, de amelyet ezek szerint nem ismerhet” – kommentálja az Esti Hírlap kritikusa a viharjelenet expresszionista megoldásait (1943. nov. 11.), és hasonló értetlenség tapasztalható a bibliai példázatok és alakok jelképvilágát idéző jelenetek kapcsán is. A bukaresti bártáncosnőben, aki csak halottak napján tud hazatérni otthon hagyott gyermeke sírjához, kis műveltséggel és némi beleérzéssel talán felfedezhető lett volna a megesett asszony és a jézusi megbocsájtás története. Ez talán azért is fontos lett volna, mivel a szerző nem véletlenül teremt analógiát a táncosnő és a főszereplő helyzete között, búcsúzásuk végszavaiban.
Szabó Lajos tragikumfelfogásának lényegéhez, a túlhajtott erény Kemény Zsigmond-i kérdésköréhez értünk ezzel a dialógussal, mely szerint a népi származású értelmiségi vétlen vétke éppen kiváló (KI-VÁLÓ) volta, mely értelemszerű kiszakadást jelent az otthonos paraszti világból. A visszatérő saját meghasonlott lelkiismeretének terhét viseli az eltékozolt otthontudatért, amelynek csupán illúzióját adhatja vissza a gyertyavilágos emlékezés.
A személyes sors kudarcának ezt a nyomott hangulatát paradox módon a halál előérzetétől diktált hagyakozás oldja fel: a főhős családi örökségét, fiatal gyümölcsösét nem a betelt temető bővítésére – tehát nem a halál térfoglalásának céljára akarja felajánlani, hanem kisiskolások továbbtanulásának a költségeire. A személyes sors tragikumán túltekintő rezignált optimizmusban – az én olvasatom szerint – egyfajta válaszkísérlet érzékelhető Makkai Sándor nyílt levelének legsúlyosabb kitételére, amely egybecseng Molter Károly kevésbé ismert, nagyjából ebben az időszakban megfogalmazott paradox aforizmájával: „Nem lehet, természetesen, de ahogy lehet, folytatjuk életünket” .
*
A dráma szövegének rekonstruálása a Kolozsvári Állami Magyar Színház dokumentációs könyvtárában őrzött egyetlen rendezői példány alapján történt. A 94 oldalas fűzött kiadvány jelzete 3739/1943., második oldalán ceruzabeírással az olvasópróba napja: [1943] október 9., az első oldal jobb felső sarkában a bemutató napja, szintén ceruzával: 1943. november 10.
A Viharlámpás rendezői példányának külön értéke, hogy a drámát a szerző állította színre, tehát a szövegkönyv Szabó Lajos szöveghúzásait és rendezői utasításait tartalmazza. A húzások esetén külön jelzés nélkül érvényesítettem a szerzői szöveget felülíró rendezői módosításokat. Nem jeleztem a nyilvánvaló elírások és gépelési hibák javítását sem. A mai magyar helyesírás szabályai szerint írtam át azokat a szavakat, amelyeket a mű keletkezése idején ettől eltérő helyesírással írtak.
A kötetünkben megjelenő dráma a Viharlámpás első kiadása – szövegét az 1943-as színrevitel rendezői példánya alapján véglegesítettem; ez tehát az eredeti szerzői változathoz képest származtatott, módosított szöveg.
Lázok János
1 Lázok János: Szabó Lajos újrafelfedezése (részlet az előszóból). In: Szabó Lajos: Hűség. Három dráma. Vál., szerk., előszó , jegyz. L. J. UArtPress, Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója, 2012, pp. 7–54.,
2 Salat-Zakariás Erzsébetnek ezúton mondok köszönetet önzetlen segítségéért.
Szabadság (Kolozsvár)

Házsongárd kővirágai
Egy tágasra szakasztott temetőhely
Lehet szép egy sírkert? Andalítók, nosztalgiát ringatók Krúdy temetői? Igazolják Kant tételét? „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” Nem csupa érdek köt ahhoz a megszentelt földhöz, ahol „apáink hűlő, drága arcán járunk”? (Farkas Árpád) Nem lázad az idők kezdetétől a lélek az elmúlás ellen? Vagy ellenkezőleg: nem jövőnk záloga, biztosítéka a sírkövek és keresztek erdeje, a kripták csöndje, homálya? Nem mond ellent a földi halandó racionális alaptermészetének Paul Valéry hatalmas ódája, amelyben – mint gúla, mint szó-piramis – halmozódik egymásra tér, idő, Fény, Igazság, jelen, jövő, béke, nihil, kacaj, könny, álom, szeretet, gyűlölet, vagyis a lét? (Tengerparti temető)
Kérdések, amelyekre nincsenek válaszok, s ha vannak, annyira egyértelműek, hogy okafogyottá teszik azokat.
Impozáns, kétkötetes albumot adott ki a Pharma Press a Házsongárdról és a kincses városról, Kolozsvárról. Olyan pompás kiadvány ez, amely felkavar, s további kérdés-zuhatagba sodor: nem riadozik bennünk a lélek, hogy az elköltözöttek és az élők világát így egybekapcsolták a szerzők, Gaal György történész és Gránitz Miklós budapesti fotóművész? Nem sikolt belül, a mélyben Dsida Jenő (ő is itt nyugszik) Psalmus Hungaricusa, ha arra gondolunk, hogy Erdély újkori fővárosa, Kolozsvár ma már nagy magyar temető? Igazolják Reményik Sándort, akit Jókai Anna az előszóban, az Ajánló-ban idéz:
„A temető, az igazi élet / virraszt a halott városon”?
Az ilyen kérdéshalmaz a metafizikai világ felé mutat, amelynek nincsenek határai. Vagy a líra felé hajt, a költészet vízeséseibe sodor, annak túlsó tartópillére rendszerint a transzcendens mező.
Házsongárd titkát mostanig csak a költők tudták igazán fölfejteni. Tudta ezt a szerző-szerkesztő, Gaal György, Kolozsvár legjobb ismerője, ezért a könyvben, mint gyöngyszemek a pártán, versek sorakoznak: Áprily Lajos, Reményik Sándor, Wass Albert, Kányádi Sándor versei, és a beköszöntőt is költő írta, egyik legnagyobb kortársunk, Lászlóffy Aladár, aki már innen, a Házsongárdból üzen nekünk, élőknek a 2004-ben keletkezett és a Helikonban megjelent írásával. Nem akármilyen eseményt ünnepelt akkor míves esszéjével: abban az évben a Magyar Örökség-díjat Kolozsvár temetőjének ítélte a kuratórium. Az első, igazán modern Házsongárd-könyvet is Lászlóffy Aladár szerkesztette: Házsongárd – A temető neve és története, Helikon Kiadó, 1989.
Ez hát az egyik szféra, amelyben szavakká, trópusokká, nyelvi, költői alakzatokká lényegül a híres sírkert.
Múltunkat viszont a történelemtudomány vizsgálja, s Gaal György nagyszerű historikus. Közli a száztagú városi tanács 1585. május 11-én hozott döntését, amellyel az új temetőkert létesítését elhatározták. Mintha a korabeli prédikátorokat olvasnók, olyan ízes, olyan méltóságos lejtésű ez a XVI. századi magyar nyelv a jegyzőkönyvi szövegben:
„Gondolván azért őkegyelmek városul, az felső tanácsbeli uraim is fenn lévén, együtt végezték egyenlő vokssal, hogy a Torda utcai kisajtón kívül való földben, ahol mostan a dinnyét vetették, egy jó és tágas darab helyt szakasszanak temetőhelynek, ahova mind szegény és gazdag személy válogatás nélkül temetkezzék, mely helyt jó örökös sövénnyel befogjanak. Ez munkának penig és építésnek hamarsággal való végbe vitelére választották Szabó Lénártot és Bálint deákot. Mely két uraim mellett szüntelen az két espánok mindenben ott legyenek, főképpen az karóknak és fonóvesszőknek meghozatásában, szerzésében.”
A reneszánsz kora ez, és a reformációé, a prédikátorok dörgő hangját halljuk: Isten előtt minden ember egyenlő. És visszhangzik a bő másfél évtizeddel korábbi, 1568-as tordai országgyűlés határozata is, amely értelmében a szabadság nemcsak a halandó emberek találmánya, hanem az istenigazából a szellem, a lélek, a lelkiismeret szabadsága: „Nem engedtetik meg senkinek, hogy a tanításért bárkit is fogsággal vagy helyétől való megfosztással fenyegessen, mert a hit Isten ajándéka, az hallásból lesz, mely hallás Isten igéje által van.”
Ez Házsongárd egyedülálló titka. Misztériuma. Egyenlőség, testvériség, szabadság. Ezt a krédót a világ egyoldalúan a francia forradalmárok szájából ismeri, de itt az évszázadok zivataros kavargásában megvalósult. Ebben a temetőkertben a legutóbbi ordas időkig „szegény és gazdag személy válogatás nélkül” temetkezhetett, és az élők, akik elhantolták halottaikat, törvény által védve gyakorolhatták vallásukat, hitüket.
Igen, ez volt Erdély. Ennek a szellemét őrzi Házsongárd. Identitásunk része, alapeleme. Zarándokhely. És nem csak a kegyelet kötelez. Szakrális okai vannak a Házsongárd-kultusznak. A magyarságtól soha nem állt távol a szakralitás, első vezéreink szakrális fejedelmek voltak. Akik itt pihennek a régi nagy szellemek közül, azokat magunkkal, magunkban hordozzuk, mindegy, hogy Dunántúlon, Csallóközben, Kárpátalján, Bécsben vagy Torontóban élünk: Szenczi Molnár Albert (+1634) költő, tudós, zsoltárfordító, Apáczai Csere János (+1659) enciklopédikus, Tótfalusi Kis Miklós (+1702) betűmetsző művész, Gyarmathi Sámuel (+1830) nyelvész, Kótsi Patkó János (+1842), a színjátszás nagymestere, Bölöni Farkas Sándor (+1842) utazó és emlékiratíró, Kriza János (+1875) unitárius püspök, költő, néprajzkutató, gróf Mikó Imre (+1876), Erdély Széchenyije, Brassai Sámuel (+1897), az utolsó erdélyi polihisztor. Csonka és egyoldalú a névsor, önző módon csak a művészetek és a tudományok képviselőit emeltük ki.
S csak megemlíteni lehet a főnemesi családokat: itt pihennek a Bethlenek, Bánffyak, Kemények, akik nélkül nincs magyar történelem.
Párhuzamosan fut ebben a remek kiadványban a Házsongárd és Kolozsvár története. A korszakváltások, a nagyhatalmi tülekedések, Habsburg, oszmán ambíciók, kapzsi zsarolások, zabrálások, harácsok pusztították a várost, de mindig volt elég türelme, diplomáciája, pénze, katonája, hogy megvédje magát, hogy kibújjon a hurokból, volt kompromisszumkészsége, hogy a zsarnokot megpuhítsa.
Szász és magyar cívisek települése egykoron, neve is német eredetű, aztán 1790-ben Nagyszebenből Kolozsvárra költözött a Gubernium, a Főkormányszék, így lett Erdély fővárosa és a Kárpát-medence egyik legfontosabb magyar központja a XIX. században. Csak Trianon tudta megrendíteni, de még az is csak lassan, fél évszázad alatt húzta vissza a Balkánra.
Mindezt dióhéjban, szakszerűen, elfogulatlan tudományossággal meséli el a szerző, s kiváló illusztrációkkal látja el a fotóművész. (A képi anyag külön tanulmány tárgya.)
Nem lehet becsukni és letenni addig a két hatalmas kötetet, amíg nem lapozzuk fel, nem keressük ki a Névmutatóból kedvenceinket, azokat, akik „európai tetőt” alkottak az irodalomból, kultúrából; sokan megélték közülük a legsötétebb korszakot, a bolsevizmust is.
Kik azok az arcok, akikről már fényképek készültek, akik a szellem birodalmában barátaink voltak? Szakmai elfogultságból, de térszűke miatt is maradjunk a szépliteratúra mezején.
A marosvécsi találkozók résztvevői, az Erdélyi Helikon szerkesztői, prózamesterei, költői közül többen itt alusszák örök álmukat a Házsongárdban. Most valóban csak a legismertebbeket: Dsida Jenő (+1938), az angyal, Reményik Sándor (+1941), a legerdélyibb költő, Berde Mária (+1949), a prózaírás nagyasszonya, Bánffy Kisbán Miklós (+1950), irodalomszervező, prózaíró, Lám Béla (+1973), Csinszka első vőlegénye, regényíró, Szilágyi Domokos (+1976), költőzseni, Kós Károly (+1977), a reneszánsz-ember, Hervay Gizella (+1982) költőnő, Kacsó Sándor (+1984), a nagy publicista, Bajor Andor (+1991) világirodalmi mércével mérhető humorista és friss, nagy veszteségünk, Lászlóffy Aladár (+2009), világkultúra-felelős.
Gaal György nem élhetett az olvasó előjogával, kiváltságával, nem válogathatott ki csak kedvenceket: szakmáról szakmára, felekezetről felekezetre haladva, rövid életrajzot is közölve sorolja fel a levéltárosokat, szerkesztőket, színészeket, rendezőket, muzsikusokat, képzőművészeket, sportolókat, sőt a román kultúra és tudományos élet képviselőit. Nagy szolgálatot tettek a nemzetiségi küzdelmek mai vezetőinek azzal, hogy a teljes anyagot Jónás Éva és Tóth Gábor angolra is lefordította, tulajdonképpen kétnyelvű kiadvány a nagy könyv.
De minden ügybuzgalom ellenére csak megszámlálhatatlanul sok intézmény, szervezet és magánszemély támogatásával jöhetett létre, ezeket a Köszönetnyilvánításban sorolja fel Gaal.
Végezetül a legfájdalmasabb, legkínzóbb kérdésre kell válaszolnia írónak, kiadónak, szerkesztőnek, recenzensnek: mi a sorsa, mi a jövője a magyarság panteonjának, a Házsongárdnak?
Az közismert, hogy a románság pszeudo-történelmét írja. Nemcsak a dákoromán elmélet tartja magát makacsul, hanem a közelmúlt magyar emlékeit is pusztítják, rombolják gonosz kezek irgalmatlanul. Az erdélyi magyarság élethalálharcának egyik színtere most Házsongárd. Kolozsvár elrománosítása a szívós, kitartó betelepítésekkel nagymértékben sikerült, de a sírkertet is akarják. Megtiltottak magyar temetkezéseket, s Ó-Romániából behozott egyéneket hantoltak el itt, akiknek semmi közük nem volt sem Erdélyhez, sem Kolozsvárhoz.
Szervezetek, intézmények nélkül védtelen egy nemzetiség, ezért 1999-ben, tizenegy kuratóriumi taggal, létrejött a Házsongárd Alapítvány, amelynek fáradhatatlan igazgatónője Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet tanárnő. (Ügyvezető elnök: Gaal György).
Talán sikerül megmenteni nagy kincsünket, több mint négy évszázados kegyhelyünket. Legutóbb 2011. július 4-én volt tiltakozó körmenet a rongálások ellen, a sírkert jogi, intézményes védelme érdekében.
„Kiált a halál némasága” – írta Reményik Sándor Íme, bizonyság című versében, 1920-ban.
Szólaljon meg, kiáltson szerte a nagyvilágban az élő magyarság is! Különben emberiség elleni bűnöket követnek el romboló, barbár kezek Házsongárdban.
Kolozsvár nem az elmúlás, hanem a fiatalok városa. Erdélyben ott tanul a legtöbb egyetemista, otthonaik, az Egyetemi Könyvtár, az Egyetemisták Háza, a központi épület karnyújtásnyira van a sírkerttől, ezért hagyományosan oda járnak tanulni, és ott találkoznak a szerelmespárok.
Szép ellentét: jelképes egységben munkálkodnak az elköltözöttek szellemei a tudásra, szerelemre, életre éhes ifjú nemzedékekkel.
(Megjelent a Magyar Napló 2012. novemberi számában)
* Gaal György – Gránitz Miklós: Örök Házsongárd, Kolozsvár és sírkertje a századok sodrában, I–II. (Pharma Press, Bp., 2010.)
HEGEDŰS IMRE JÁNOS
Szabadság (Kolozsvár),

Átadták a Kortárs Magyar Kultúráért díjakat
Első alkalommal adták át tegnap Kolozsváron az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjakat: az elismerésben Székely Csaba marosvásárhelyi drámaíró, a Bányavirág és a Bányavakság című művek szerzője, Részegh Botond csíkszeredai képzőművész, az Új Kriterion Galéria vezetője, valamint Bocsárdi László rendező, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója részesült.
A Sánta Csaba szobrász által készített kisplasztikával, Könczey Elemér grafikus tervezte oklevéllel és 10 ezer lejjel járó kitüntetést Kelemen Hunor RMDSZ-elnök nyújtotta át az ünnepségen jelenlévő Részegh Botondnak és Székely Csabának (képünkön), Bocsárdi László a következő napokban kapja meg a díjat.
A Magyar Kultúra Napja tiszteletére a Reményik Sándor Galériában szervezett műsorban fellépett a Concordia vonósnégyes, és megnyitották az Intermezzo – In memoriam Claude Debussy, Ferenczy Károly és Bálint Tibor című tárlatot.
(F. Zs.)
Szabadság (Kolozsvár),

Irodalom, képzőművészet és zene a Magyar Kultúra Napján Kolozsváron
Képzőművészet, irodalom, zene és humor egyaránt helyet kapott a Magyar Kultúra Napja tiszteletére Kolozsváron tartott kétnapos ünnepség programjában, amelyet a Romániai Evangélikus–Lutheránus Egyház szervezett, kultúránk alkotó jelenére és jövőjére fókuszálva. Az eseménysorozat helyszínéül a Reményik Sándor Galéria szolgált, ahol kiosztották az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjakat is.
Házigazdaként Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus–lutheránus püspök köszöntötte az egybegyűlteket kedden délután, hangsúlyozva: a kultúra olyan boltív, amely sokféleségünk ellenére is képes összekapcsolni bennünket. – Egyetlen oka van annak, hogy a négy-ötszáz személy befogadására alkalmas templomunk helyett a Reményik Sándor Galéria ad otthont a Magyar Kultúra napi ünnepségnek: az örömhír, hogy ezen a héten hozzáfogtunk a templom restaurálásához. Inkább tartalmi jellegű változás a korábbi évekhez képest, hogy ezúttal nem kizárólag a múltra figyelünk, hanem kultúránk életerős, alkotó, termékeny jelenére és jövőjére is. Leginkább a kortárs szó jellemzi a rendezvénysorozatot – magyarázta a püspök. Kodály Zoltánt idézte – „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” –, majd Pilinszky János Imádságért című írásának tolmácsolása után a Concordia vonósnégyesnek adta át a terepet, amelynek tagjai (Márkos Albert – hegedű, Béres Melinda – hegedű, Király Erzsébet – brácsa, Ortenszky Gyula – cselló) Orbán György Öt madrigál című művét adták elő.
– Január 22-én fejet hajtunk a múltunk előtt, kulturális értékeinkkel szembeni tiszteletünket fejezzük ki. Ugyanakkor az alkotások, az alkotók jelenére is gondolunk, a jövő felé fordulva – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök, aki az RMDSZ által tavaly januárban alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjak kapcsán kifejtette: az elismerést olyan személyek vagy szervezetek kaphatják meg, akik alkotó, építő, szervező tevékenységükkel hozzájárulnak az erdélyi magyar kultúra megőrzéséhez, gyarapításához, továbbviteléhez. Az első alkalommal idén odaítélt díjban Székely Csaba marosvásárhelyi drámaíró, a Bányavirág, Bányavakság és Bányavíz című művek szerzője, Részegh Botond csíkszeredai képzőművész, az Új Kriterion Galéria vezetője, valamint Bocsárdi László rendező, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója részesült. A Sánta Csaba szobrász által készített kisplasztikával, Könczey Elemér grafikus tervezte oklevéllel és 10 ezer lejjel járó kitüntetést Kelemen Hunor nyújtotta át az ünnepségen jelen lévő Részegh Botondnak (laudációt mondott Egyed Péter filozófus, egyetemi tanár) és Székely Csabának (Tompa Andrea színikritikus laudációját Laczkó Vass Róbert színművész tolmácsolta), Bocsárdi László pedig, aki munkája miatt nem tudott jelen lenni a rendezvényen, a következő napokban kapja meg a díjat (laudációt mondott Bodó Ottó dramaturg, egyetemi tanár). (A méltatásokat pénteki lapszámunkban olvashatják.)
Németh Júlia műkritikus nyitotta meg ezután az Intermezzo – In memoriam Claude Debussy, Ferenczy Károly és Bálint Tibor című tárlatot, amely különböző korok és műfajok kölcsönhatásának eredményeként jött létre. – A Magyar Kultúra Napját ezzel a sajátos Intermezzóval ünnepeljük, amely egybekapcsol zenét, képzőművészetet és irodalmat, s amely a 2012-es esztendőből – amikor Ferenczy Károly és Claude Debussy születésének 150., valamint Bálint Tibor születésének 80. évfordulójára emlékeztünk –, átnyúlik az új évbe. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete és a Kolozsvár Társaság, Székely Géza és Kántor Lajos szervezésében létrejött rendezvényei most egy fedél alatti közjátékként hirdetik a különböző művészeti ágak közti kapcsolatot és átjárhatóságot, egymásra gyakorolt jótékonyan gyümölcsöző hatásukat, magát a tényt, hogy a művészetek, szóljanak akár a szemnek, a fülnek, vagy az értelemnek, egy tőről fakadnak és érzelmi megalapozottságú mindahány – részletezte a műkritikus.
A Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat tegnap délután, borkóstolóval, Muszka Sándor hangulatos székely stand-up comedyjével, valamint Márkus András és Vass Ákos verspárbajával zárult.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

Kolozsváron és Nagyváradon is díjakat osztottak ki a magyar kultúra napján
Zenével, díjkiosztással, kiállításmegnyitóval ünnepelték a magyar kultúra napját Kolozsváron, az evangélikus-lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában, amely zsúfolásig megtelt az esemény alkalmával. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök első alkalommal adta át a szövetség által tavaly létrehozott Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat.
A népes közönséget Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök köszöntötte, aki elmondta: a rendezvénnyel ki akarnak törni a hagyományos megemlékező klisék, sztereotípiák világából, ezért inkább a kortárs magyar kultúra kap főszerepet. Hozzáfűzte, az eseményre azért került sor a Reményik Galériában, mert elkezdődött a belvárosi templom restaurálása.
A házigazda köszöntőjét követően a Concordia vonósnégyes Orbán György Öt madrigál című szerzeményét adta elő. Kelemen Hunor elmondta: a díjat olyan személyek vagy szervezetek kaphatják, akik a kultúra területén kifejtett alkotó-, építő, szervező tevékenységükkel hozzájárulnak az erdélyi magyar kultúra megőrzéséhez, gyarapításához. Továbbá elmondta, a díj nem csak szimbolikus, tízezer lej pénzjutalom is jár vele, a szövetség ugyanis így kívánja alkotásra ösztönözni az erdélyi magyar művészeket.
Amint arról korábban már beszámoltunk, irodalom kategóriában Székely Csaba drámaíró, képzőművészet kategóriában Részegh Botond festőművész, zene, film, színház kategóriában pedig Bocsárdi László rendező, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója kapta meg az elismerést. A tízezer lejen kívül Sánta Csaba szobrászművész kisplasztikáját és lapunk munkatársa, Könczey Elemér által tervezett díszoklevelet vehettek át a díjazottak. A rendezvény az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete által szervezett Intermezzo – In memoriam Claude Debussy, Ferenczy Károly és Bálint Tibor című kiállítás megnyitójával ért véget.
Hisznek a kultúrában
Négy kiadványát mutatta be Nagyváradon a kolozsvári Koinónia Könyvkiadó kedden, a magyar kultúra napján. Zágoni Balázs, a kiadó igazgatója bevezetésképpen elmondta: a Koinónia idén ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját. Az eredetileg egyetemi közösségből kinőtt kiadónál a kultúra szolgálata és az istenhit együttesen jelentette az irányelvet, és ez mai napig megmaradt. A kiadó ugyanakkor innovatív próbál lenni, erre jó példa, hogy a közelmúltban megjelentették Erdély első elektronikus könyvét.
A kiadó egyébként egy éven át Váradon is működtetett egy könyvesboltot, jelenleg pedig más váradi boltokban találhatók meg könyveik. Bemutatták Gergely Edó meséskönyvét, a Monyómeséket, amely a szerző elmondása szerint nem kizárólag a gyerekeket célozza meg, a kötet egyes meséi ugyanis inkább a szülőknek szólnak. A gyerekkel közös olvasás, verselés és történetmesélés nála és a következő bemutatásra került könyv szerzőjénél, Balázs Imre Józsefnél is nagyon fontos.
A Blanka birodalma című gyermekverskötet tavaly novemberben a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár Szép Könyv díját is elnyerte, nem utolsósorban Keszeg Ágnes illusztrációinak köszönhetően. Eginald Schlattner Vörös kesztyű című, történelmi regényét Zágoni Balázs kiadóigazgató mutatta be. A történelmi trilógia második része Zágoni szerint az erdélyi szász sors személyes és lelkiismeretes feldolgozása. Kelemen Attila Ármin Így működik Markó Béla című kötetéről a szerző és a „főszereplő”, vagyis az interjúkötet alanya közösen beszélt. A szerző szerint az, hogy a kötet e-könyv változatban is megjelent, sokat segített abban, hogy külföldiek is megvásárolhassák, akik másképpen nem juthattak volna hozzá. Kelemen Attila Ármin azt mondta, tervei közt szerepel az Így működik... sorozattá való kiterjesztése is, amelyet különböző szerzők írhatnának meg más-más interjúalanyokkal.
Díjözön Nagyváradon
A könyvbemutatók után a már hagyományos kultúranapi díjkiosztásra és gálára került sor a Szigligeti Színházban. Emlékplakettet vehetett át Kovács Rozália érmihályfalvi néprajzkutató, helytörténész, a nagyszalontai Toldi néptánccsoport, illetve Pál Hunor színművész, a Szigligeti Társulat tagja. Magyar Kultúráért-díjjal tüntették ki a váradi Ady Endre Gimnáziumot és a Bihari Napló megyei napilapot
Idén két életműdíjat is odaítéltek: Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke, valamint Szilágyi Aladár író, publicista munkásságát ismerték el. Idén először adták át a tavaly elhunyt váradi festőművész emlékére alapított Jakobovits Miklós-díjat, ezt Jovián György festőművész, grafikus vehette át Jakobovits Miklós özvegyétől, Jakobovits Márta keramikustól. Laudációját Ujvárossy László grafikus, egyetemi tanár olvasta fel. Az estet a Nagyvárad Táncegyüttes Fekete Sáfrán című produkciója zárta.
Nagy Orsolya, Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

Kolozsvári Intermezzó a Magyar Kultúra Napján
Amikor 1823. január 22-én szatmárcsekei magányában Kölcsey Ferenc befejezte a Hymnus a magyar nép zivataros századaiból című, nyolc versszakos költeményét, mintha megsejtette volna annak örök érvényűségét. Azt a rendkívüli szerepet, amit az Erkel Ferenc által 1844-ben megzenésített sorok a magyar nép életében betöltöttek. A zivataros századok ugyanis folytatódtak, s rájuk gyógyírt éppen azok a csodálatos zenébe foglalt, a balsorsból erőt merítő közösség összefogására, a harmóniára buzdító sorok nyújtottak: a néphimnusz, amit még a legkeményebb diktatúra sem tudott eltörölni. Ahhoz sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lehet – vélte Kodály Zoltán és Illyés Gyula, amikor az ötvenes években Rákosi Mátyás új, a szocializmushoz illő himnuszt akart íratni velük, s ők mindketten, fejvesztés terhe mellett, ezt kategorikusan megtagadták.
Emblematikus jelentőségű tehát január 22-e, a Himnusz születésének napja, amelynek ma 190. évfordulóját ünnepeljük, a Magyar Kultúra Napját.
Ünnepeljük pedig ezzel a különböző korok és műfajok kölcsönhatásának eredményeként született kiállítással is. Ezzel a sajátos Intermezzóval, amely egybekapcsol zenét, képzőművészetet és irodalmat, s amely a 2012-es esztendőből – amikor Ferenczy Károly és Claude Debussy születésének 150., illetve Bálint Tibor születésének 80. évfordulójára emlékeztünk –, átnyúlik az új évbe. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) valamint a Kolozsvár Társaság, Székely Géza illetve Kántor Lajos szervezésében létrejött rendezvényei most egy fedél alatti közjátékként hirdetik a különböző művészeti ágak közti kapcsolatot és átjárhatóságot, egymásra gyakorolt jótékonyan gyümölcsöző hatásukat, magát a tényt, hogy a művészetek szóljanak akár a szemnek, fülnek, vagy értelemnek, egy tőről fakadnak és érzelmi megalapozottságú mindahány. A művészpedagógusok tárlatai, évente két-három alkalommal, immár hagyományosan, egy-egy kerek évforduló és meghatározott tematika köré csoportosulnak. A véletlen úgy hozta, hogy jelen esetben két homlokegyenest más kultúrkörből és művészeti ágból, jelesül a 19. század második felének magyar festészetéből és francia zenéjéből származó remekművek szolgáltak ihletforrásként művészpedagógusainknak. De bármennyire távolinak is tűnik Ferenczy Károly festészete Claude Debussy zenéjétől, mindketten az impresszionizmus bűvkörében teremtettek egyedi kolorithatásokkal pompázó alkotásokat. A színek bűvöletében eredeti színhangzataikkal és hangszíneikkel kápráztatták el közönségüket, hogy aztán egy derűs, kiegyensúlyozott klasszicizmusban teljesedjenek ki.
A nagybányai művésztelep egyik alapítójaként, Ferenczy ecsetjét a táj varázslatos szín- és fényviszonyai irányítják: a plein air, a pillanat hangulatában fogant festői impressziók, a napimádat, a sajátosan vibráló fény-árnyék játékok jellemzik munkáit. A természet iránti mélységes hódolattal kutatta kora modern művészetének lehetőségeit. Akkora sikerrel, hogy egynémely munkája már-már napjaink új-figurativitását, hiperrealizmusát juttatja eszünkbe. Nem véletlen, hogy művészpedagógusainkra oly serkentően hatott mindkét, a maga területén korszakalkotónak számító művész életműve. A különféle műfajokban – festészet, grafika, szobrászat, kerámia, textil – és a legkülönfélébb, hagyományos és modern technikákkal készült munkák magukon hordozzák azt a mágikus hatást, amit a színek, fények, ritmusok e két zseniális mestere gyakorolt a ma művészeire.
Az évszakok függvényében váltakozó természet a maga művészileg átlényegített konkrétumában, de töredékesen, motívumkincseiben, ritmusaiban, kifinomult harmóniáiban is, vagy éppenséggel áttételesen, az elvonatkoztatás, az általánosítás és összegzés különböző, olykor metafizikus irányultságú mélységeiben tárul fel előttünk olyan jellegzetes alkotásokban, mint többek között Antal Tövissi Anna, Ábrahám Jakab, Balogh Borbála, Bordy Margit, Essig Kacsó Klára, Forró Ágnes, Gally A. Katalin, Gedeon Zoltán, Koncz-Münich András és Judith, Kocsis Ildikó, Labancz Cismaşiu Ágnes, M. Lovász Noémi, Nagy Endre, Orbán István, Pócsai András, Sipos László, Starmüller Katalin és Géza, Székely Géza, Tompos Opra Ágota, Tudoran Klára, Valovits László, Vízi Katalin, Wanek Ferenc itt kiállított munkái. Ami pedig a Bálint Tibor írói munkássága, személyisége ihlette munkákat illeti, nos azok szintén a műfaji és stílusbeli változatosság jegyében születtek. Csupán egyvalami közös bennük: az az ihletforrásként szolgáló mindenkori útravaló, ami az írásokból sugárzik, legyenek azok tárcába foglalt pillanatképek vagy a mindennapi élet pillanatképeiből összeálló regényfolyam, színmű. S akkor itt el is indulhatunk, hogy a sánta angyalok utcaköveit róva eljussunk a Zokogó majombeli szíverősítős pihenőig, ahonnan az út már a Bábel toronyháza felé vezet. Ezt az utat pedig többek között Forró Ágnes, Horváth Gyöngyvér, Miklós János, B. Nagy Gabriella, Sipos László, Székely Géza élményszerű, lélekbevágóan látványos kalauzolásával tehetjük meg. Írott szó és képírott világ, a szavak és a képek művésze talált egymásra a konkrét illusztrációtól az elvont, színekbe fogalmazott hangulati reflexióig. S Bálint Tibor, a nagy mesélő, mindennapjaink, karaktereink egyszerűségükben nagyszerű rögzítője, immár képzőművészeink vizuális megfogalmazásában, képszerűen is ránk köszön. Ünnepeljük hát ezzel az összhangot sugalló, sajátos Intermezzóval a Magyar Kultúra, Nemzeti Himnuszunk születésének napját itt, Kolozsváron, Erdély fővárosában.
NÉMETH JÚLIA
Elhangzott 2013. január 22-én, Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában, a Magyar Kultúra Napjának ünnepi rendezvényén.
Szabadság (Kolozsvár),

A hit és boltív összetart
A Romániai Evangélikus Lutheránus Egyház Püspöke, Adorjáni Dezső Zoltán által szervezett Magyar Kultúra Napját ünneplő, meghitt rendezvénynek ebben az évben a Reményik Sándor Galéria adott otthont.
Adorjáni Dezső Zoltán a rendezvényt felvezető beszédében elmondta, a templom renoválása miatt kénytelen ezt az igen értékes ünnepséget a szerényebb befogadású Galériában tartani. De így is alkalmas, hogy múltunkat idéző szellemi vagyont tovább adjuk. Mivel a helységet még Mózes Árpád hajdani püspöksége idején egy hajdani boltíves pincében alakították ki, az utód, nem véletlenségből, hasonlította a kultúrát, mint egy boltívhez, mely összeköt bennünket, a sokféleség ellenére.
Majd Pilinszky János Imádságért című írásából idézett:
„Hogy az éjszaka csöndjében asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz, ami mellől senki se hiányozhat. Ahhoz az asztalhoz, hol a Nappal és a csillagokkal együtt a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a te békéd világít. Igen, hogy helyet foglalhassak már most egy rövid időre annál az eljövendő asztalnál, amit egy öröklétre megígértél, s aminek egyedül a te békéd a lámpása, eledele és terítéke.
Add meg előlegként azt a csendet, azt az asztalt, ahol minden civódás, félreértés és megkülönböztetés megszűnik végre, ahol mindenki helyet kap, a maga helyét, s a legkisebb féltékenység is leveti csúf álarcát, s színét vesztve elpárolog.”
A hangulatot még ünnepélyesebbé emelve, a nemzetközi nyelven megszólaló Concordia vonósnégyes (Márkos Albert, Béres Melinda- hegedű, Király Erzsébet- brácsa, Ortenszky Gyula- cselló) Orbán György Öt madrigál című művét adta elő.
A Magyar Kultúra Napja alkalmából átadták az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat, melyet az RMDSZ hozott létre.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a következőket mondta: A Magyar Kultúra Napján díjazzák azokat az alkotókat az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjjal, akik a mai magyar kultúra értékeinek gyarapításához hozzájárultak. Megköszönjük munkájukat, és elismerésünket fejezzük ki a munkájukkal szemben.
Ez lényegében társadalmi elismerést jelent, a kortárs művészettel szemben. A díj diplomából, egy kisplasztikai alkotásból és 10.000 lej értékű elismerésből áll. Könczey Elemér grafikus tervezte a diplomát, a kisplasztika Sánta Csaba szobrászművész alkotása. Kelemen Hunor nyújtotta át a díjakat. Díjazták: a Marosvásárhelyen élő és alkotó drámaírót, Székely Csabát, a Bányavirág, Bányavakság és Bányavíz című művek szerzőjét. A Csíkszeredai Részegh Botond képzőművészt, aki az Új Kriterion Galéria vezetője is, valamint az erdélyi színházi élet egyik kiemelkedő színházi egyéniségét, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgató-rendezőjét, Bocsárdi Lászlót, aki elfoglaltsága miatt nem lehetett jelen. Őt később fogja megfelelő keretek között Kelemen Hunor kitüntetni.
Az RMDSZ által létrehozott díjakat az irodalom a képzőművészet és a színházművészet kiválóságai vehették át, akik hozzájárultak a kortárs magyar művészet gyarapításához.
A laudációkat kiosztási sorrendben. Székely Csabát, Tompa Andrea színikritikus rendkívül egyéni humorral megfogalmazott szövegét Laczkó Vass Róbert színművész, kellő művészi hozzáállással tolmácsolta.
A képzőművészt, Részegh Botondot, akadémiai szintű és tartalmú, embert gondolkodtató mondanivalót, Egyed Péter egyetemi tanár kisesszében méltatta. Részegh Botond a Bukaresti Képzőművészeti Egyetem Képgrafika szakán végzett. Kitérvén 2008-ban megjelent grafikai albumára is. „Hangsúlyoznunk kell, hogy Részegh Botond mindig az ember és világa, az ember és önmaga, az ember és környezete teljes vízióját célozza meg”.
Bocsárdi Lászlót Bodó A. Ottó dramaturg, egyetemi tanár laudálta. „Alkotóként, művészként nagy dolog megosztó személyiségnek lenni. Azt jelenti, az illető kánonokat feszeget, érzékeny pontokra tapint, a ma problémáit a ma nyelvén tárja fel.” Kortársi kényes kérdéseket tesz fel, olyanokat, melyek a kortárs problémákra reflektálnak. „Az elmúlt években számos előadása boncolgatta a másság, az idegenség, a megosztás és megosztottság problematikáját, a mi és ő(k) ellentétet”.
Csomafáy Ferenc
erdon.ma,

Jóbarát: kötet a katolikus ifjúsági folyóiratról
A két világháború (1925–1940) között a kolozsvári piarista gimnázium tanárai és diákjai által megjelentetett katolikus ifjúsági folyóiratról, a Jóbarátról szóló könyvet mutattak be kedden délután a Római Katolikus Nőszövetség székhelyén. A Bodó Márta által összeállított, monografikus tanulmánnyal kísért antológiában ifjúkori Dsida- és Reményik-verset is olvashatunk. A kötet a Verbum kiadónál jelent meg. Az eseményen közreműködött a Báthory-líceum kórusa (karnagy: Potyó István).
Kovács Sándor főesperes elmondta: a piarista tanintézetekben mindig központi helyet foglalt el a magyar ifjúság szellemi értékeinek ügye, ezt szolgálta kimagasló szinten a Jóbarát irodalmi és tudományos folyóirat. A 20 oldalas kiadvány az ismeretterjesztés, az erkölcsi nevelés és a szépirodalmi művek népszerűsítése mellett teret adott az akkori ifjúságot érdeklő témáknak is. – Sokatmondó, hogy a lap munkatársai között volt Biró Vencel piarista történész, Mécs László papköltő, Balogh Ernő, Bitay Árpád, Hirschler József, a Marianum alapítója, Kiss Jenő, Kristóf György, Lakatos István, Reményik Sándor, Áprily Lajos költők, Sík Sándor piarista atya, Erőss Alfréd, Szabó T. Attila, Vámszer Géza és Venczel József. A természettudományi műveltség terjesztése terén Grósz Ilona és ifj. Xantus János végeztek ígéretes munkát. Irodalomtörténeti szempontból a folyóirat Dsida Jenő és Rónay György korai alkotásait is közölte a Fakadó rügyek rovatban – részletezte Kovács Sándor.
– Bodó Márta könyve a két világháború közötti katolikus folyóirat elemzését, kultúrtörténeti helyének kijelölését vállalta fel – mondta Timár Ágnes, a Báthory-líceum igazgatója, aki azt is bevallotta: meglepetéssel vette tudomásul, hogy ifjúsága gyereklapjának elődje egy katolikus diákfolyóirat volt, amelyet a piarista kollégium tanárai kezdeményeztek olyan korban, amikor az erdélyi magyar kultúrát és identitást nagy veszély fenyegette. – Hogy miért ez a soha nem szűnő törekvés identitásunk felszámolására? Azért, mert a nemzettudat megszüntetését az oktatás felszámolásával kezdték. Ez ellen harcolt a felekezeti oktatás a két világháború között. Bodó Márta alapos előtanulmányokat végezve a 15 évig megjelenő lap helyét a piarista iskola és a XX. századi katolikus egyház és nevelés összefüggéseiben tárgyalja. A piarista kollégium utódiskolájának igazgatójaként nagy jelentőséget tulajdonítok a folyóiratnak és a könyvnek. Mindez azt tanúsítja, hogy iskolánk a legkilátástalanabb helyzetekben is megmaradt, és teljesítette kötelességét – fejtette ki Timár Ágnes.
Cseke Péter, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója, aki 1990 óta tanít sajtótörténetet, méltatásában kifejtette: újságot és sajtótörténetet írni felelősség. – A két világháború között minden felekezet igyekezett kiépíteni a maga sajtóhálózatát. A kisebbségi, a vallásos sajtó léleképítő, értékteremtő és értéktudatosító munkát végezhetett. Ez a mai sajtóból hiányzik – vélekedett az oktató.
Bodó Márta elmondta: értékes anyagra lelt ezekben a kiadványokban. – A két világháború közötti kisebbségi létben, amikor az erdélyi magyar értelmiség egy része elmenekült, mások pedig csüggedten éltek, Olasz Péter jezsuita szerzetes-tanár kezdeményezésére született ez a folyóirat. A kötet anyagát úgy válogattam össze, hogy egyfajta antológia legyen, amely rávilágít az akkori pezsgő szellemi életre. A tanárok tág teret és önállóságot biztosítottak a lapszerkesztésben részt vevő fiataloknak – hangsúlyozta Bodó Márta.
A kötetbemutatón Palkó Árpád, Jakab Tamás, Török Melinda és Rácz Tímea, a Báthory-líceum diákjai olvastak fel. A rendezvény a kórus fellépésével zárult, szólót énekelt Vincze Tímea és Rácz Tímea.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár),

Ahol a román iubeste pe magyar
A magyarok egyik barátjaként könyvelheti el magát a bukaresti Sever Ioan Miu, becenevén Olahus, a MaghiaRomânia blog alapítója és szerkesztője. Önkéntes csapatával politikamentesen, a romániai magyarok mindennapjait olvasói elé tárva adja meg a lehetőséget arra, hogy a két közösség megismerje és elfogadja egymást. Kustán Magyari Attila interjúja.
Ön bukaresti születésű, ott is él. Magyarul is beszél, pedig felmenői közt nem találni magyart. Hogyan lett a barátunk?
Gyerekkoromban rengeteg szovjetuniós filmet láttam, így például a Macskafogót, a Csipikét is. Persze, akkor nem tudatosult bennem, hogy magyarok munkájával találkoztam, azt is később értettem meg, hogy keresztapám is magyar volt. Meghatározó élmény, hogy egy alkalommal a marosvásárhelyi kórházban édesapám megkérdezte egy asszonytól, hány óra van, az pedig a számlap megmutatásával válaszolt. Sokáig rossz szájízzel gondoltam erre az esetre, édesapám kommentárja miatt, míg aztán megértettem egy ismerősöm által, hogy a lényeg az: a hölgy válaszolt, nem pedig az, hogy tudott-e románul vagy sem. Tizenegyedik osztályos koromban olvastam a Dilema lap egyik számát, ami a magyarok mások általi megítéléséről szólt. Akkor úgy éreztem, valami köt engem ehhez a nemzethez – ekkor kezdődött a „kisebbségi létem”. Később, 2004-től internetes fórumokon Románia népszerűsítésével foglalkoztam, elsősorban azzal, hogy miként áll hozzá a magyar kisebbségi kérdésekhez, és hogy milyen értékeket rejt magában az erdélyi magyar kultúra. Négy évvel később felfedeztem a Limba Cailor blogot, ahová első román ajkú szerkesztőként szállhattam be. Időközben egy call centerben dolgoztam, ahol megismertem első „magyartanárom”, aki felajánlotta, hogy magánleckéket ad nekem.
A MaghiaRomânia blogot 2009-ben indította útjára. Milyen jellegű írások közlésére fektetnek hangsúlyt, honnan közelítik meg a témát?
Fontosnak tartjuk a magyar kultúra és a fontos személyiségek népszerűsítését, legyen szó többek között például Reményik Sándorról, Jávor Pálról, Fodor Sándorról, de Mihai Eminescu magyarra és Ady Endre románra fordított verseit is közöltük. Emellett sajnos a politikum is bőven ad munkát nekünk, mindkét nemzet részéről. Megemlíthető például Dinu C. Giurescu, aki a román szavazókat azzal a céllal próbálta mozgósítani, hogy az RMDSZ essen ki a parlamentből, de írtunk Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesterről is, aki az embereket azzal riogatta, hogy ha kellő számban nem voksolnak, akkor román képviselő jut be a városból. Írtunk az EMNP-s, de Antal által is támogatott autonómiatüntetéséről, ahol az erdélyi függetlenséget hirdető szövegek jelentek meg, illetve Csibi Barna a „Viszlát, Románia” felirattal. A néppárt később elhatárolódott Csibitől, de az erdélyi függetlenséget népszerűsítő szövegekről nem derült ki, hogy mit kerestek a megmozduláson. Bár foglalkozunk a politikum megnyilvánulásaival, függetlenek maradunk, éspedig úgy, hogy mindenkit kritikával illetünk, aki megérdemli.
Van-e képük arról, kik alkotják a MaghiaRomânia olvasótáborát?
Nehéz ezt felmérnünk, mert naponta százak látogatják a blogot, ha viszont azt veszem figyelembe, hogy kik a legaktívabbak, akkor kiderül, hogy két román ajkú fiatalember. A Facebook-oldalunk kedvelői közt több a magyar név, Erdélyből, a hajdani Regát területéről is olvasnak minket. Közel nyolcszázan az országból követnek, elsősorban a fővárosból és Kolozsvárról, sokan a Székelyföldről is, de van több mint száz magyarországi olvasónk, többnyire Budapestről. A jellemző korosztály a 25–34 év közöttieké, de olvasnak minket idősebbek is.
Hogyan látja a blog hatását, sikerül kimozdítani az embereket a régi beidegződéseikből?
Azt gondolom, hogy az írásaink felajánlanak olyan elemeket, amelyek segíthetnek a mentalitásváltásban, de az eredmény már olvasóinknak a hozzáállásán múlik. A legtöbb olyan ember, aki hosszú távon velünk tart, már nyitottabb gondolkodású, és vannak persze, akik sértő és gyűlölködő megjegyzéseket tesznek. Az ilyen megnyilvánulásokat eltávolítjuk, az általánosításokra és klisékre építő gondolatoknak helyet adunk, de ezek megfelelő választ is kapnak az olvasóinktól.
Mit gondol, miért alakulnak ki nemzetek közti feszültségek, miért nem lépnek túl az emberek a sztereotípiákon?
Pszichológus vagy szociológus kellene erre a kérdésre választ adjon, én csak azt tudom elmondani, hogy valószínűleg így működik az emberi elme: általánosításokkal, önmaga megnyugtatására. Amikor találkozunk egy idegen emberrel, a korábbi tapasztalatokra vagy az addig hallott klisékre támaszkodunk, és azt hiszem, kevés ember van, aki megszabadult a sztereotípiákban való gondolkodástól. A sajtó felelőssége is fontos, ahogyan a magyarokról, romákról írnak, a történelemoktatás – legalábbis régen – szintén az általánosítást alkalmazta. Létezik egy szélsőséges réteg minden etnikumban, amelyik nagyon befolyásos, és amelyiknek látszólag a másikkal van baja, de igazából önmagával: családi, munkahelyi elégedetlenségeiből alakul ki a rasszista és soviniszta gondolkodás.
Milyen megoldásokat lát ezekre a jelenségekre?
Én abban hiszek, hogy a társadalmi változásokat alulról kell elindítani, és erre kiváló eszköz az Adevărul blogja, ahová szintén írhatok, és a honlapja, ahol a MaghiaRomânián megjelenő cikkeket népszerűsítik. A magyar civil szervezeteknek is javaslom, kommunikáljanak a román sajtóval, a magánszemélyek pedig beszélgessenek a témáról ismerőseikkel, újságírókkal, és persze írjanak a blogunkra. Az államnak szintén komoly felelőssége van, gondot kellene fordítania az interetnikus ismeretekre, a pszichoterapeuták támogatására, akik tudnának segíteni az embereken. A székelyföldi önkormányzatok ugyanakkor, ha jobban tisztelnék az ország törvényeit és nem igyekeznének politikai tőkét kovácsolni a feszültségekből, hitelesebben képviselhetnék a kisebbségek problémáit. Ami a Székelyföldet illeti, itt gondot okoz, hogy a román nyelvet nem oktatják megfelelően, így sokaknál fellép a nyelvi elszigeteltség.
Mivel nem egyedül írja a bejegyzéseket, hanem idővel szépszámú csapat állt az ügy mellé, szeretném, ha bemutatná őket.
Számos ember segíti a munkánkat, Adrian Szelmenczi például, aki az Active Watch szervezet keretében vizsgálja a sajtóban felbukkanó kirekesztő megnyilvánulásokat, Szilágyi István jogi tudását felhasználva közelítette meg a Mikó-ügyet, de ír nekünk egy Kiwi nevű, Finnországban élő társunk is, aki a svédek és lappok kisebbségi életét szokta ismertetni. Ortenszky Loránd Magyarországról dolgozik nekünk, többek között a hozzászólásokat gyomlálja ki. Tudni kell a MaghiaRomâniát erősítő emberekről, hogy önszántukból, bérmentve áldoznak időt és energiát erre a célra, lelkesen támogatják a kitűzött céljainkat.
Tervezik, hogy az internetes felületből civil szervezet, vagy akár politikai párt nőjön ki?
Természetesen minden projekt fejlődik, egy ideje a csapat tagjai beszélgetnek is erről a témáról, de amíg nem tudjuk konkrétan megfogalmazni, hogy mit szeretnénk, addig erről nem beszélhetek. Amit már most elmondhatok: 99,99 százalékban biztos, hogy politikai pártot nem alapítunk.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Fába vésett, szavak szórta történelem
Balázs Antal nyugalmazott néptanítóról, a Nyikó mentéről Háromszékre házasodott pedagógusról, művelődésszervezőről, népi faragómesterről, vőfélyről sokat hallottak olvasóink. Ebben az esztendőben éppen kerek fél évszázada annak, hogy „háromszékivé lett”.
1963-ban nevezték ki a mikóújfalusi iskola igazgatójának, ahol tíz esztendőt tanított. Ebből az alkalomból köszöntötték az iskola pedagógusai, ezen a találkozón beszélgettünk vele. Hogy az iskola névadójával, Fejér Ákossal közösen rendezték a régi tanoda udvarának sokat emlegetett sportpályáját, érthető, az azonban a beszélgetés során derült ki, hogy kollégaként Fejér Ákos minden nagy külföldi biciklis útján részt vett, a müncheni olimpiára induló csapat élén neki kellett pedáloznia, hiszen Fejér Ákos lába megsérült. Kerek tíz esztendőt tartó tanítóskodás után helyezték pionírházi oktatónak. A sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc Általános Iskola tanítójaként vonult nyugalomba. A nyugalminak alig nevezhető több mint egy évtized is meghozta-hozza hasznos gyümölcseit.
A szabadságharc emlékére
– Ötletesnek és szellemesnek nevezhetőek azok a faragványok, amelyek révén téged ismernek. Ötleteid ugyanannyit érnek, mint maga a faragvány, amelybe belevésted és az avatók alkalmával megmagyaráztad azok üzenetét! Én ebben látom a határokon túlra nyúló faragott alkotásaid értékét.
– Nem titok, hogy megragadtam a történelmi eseményeink, évfordulóink nyújtotta alkalmakat – kezdte az életének 77. évét taposó mester. – Ilyen a szabadságharc emléke is. Nem kisebb helyen idéztem ezt kopjafával, mint Monokon, Kossuth Lajos szülőhelyén. Sepsiszentkirályban egy 1802-ben épült székely ház gerendáját ajánlották fel nekem nyersanyagnak. Beugrott az ötlet: hiszen Kossuth is abban az esztendőben született! 2002-ben, a 200. évfordulóra elkészült emlékkopjám. Monok központjában szentelték fel a művelődési ház előtti parkban. Utam alkalmával tudtam meg, hogy Kossuthot tulajdonképpen a Monok melletti Golop határában szülte meg édesanyja egy forrás közelében. Bizonyára Monokon anyakönyvezték, s így azt tartják szülőhelyének. Beszélgetés közben jutott eszünkbe, amit néhai Mike Bálint dálnoki református lelkész mondott, hogy állítólag márkosfalvi Barabás Miklóst, a nemzet festőjét is Dózsa falujában szülte dálnoki származású édesanyja. Onnan vitték szekérrel Márkosfalvára, ott jegyezte be az anyakönyvbe a falu kálvinista papja, s szülőhelyéül így Márkosfalvát jelöli a történelem. – Hazafelé – folytatta Balázs Antal – a monoki emlékkopja kicsinyített mását a debreceni nagy református templomnak adományoztam, hiszen Kossuth kötődött Debrecen városához, már éltében a város díszpolgára volt. A kopját az oratóriumban helyezték el. – Ha a kötődésről nem tudtál volna, a hajdúváros számára készült emlékkopja sem készülhetett volna. Egy alkalommal a Békés megyei Földesen találkoztunk a Kárpát-medencei vőfélyek találkozóján, ahol mint visszatérő vendég voltál jelen... – Ott is a művelődési ház előtt áll egy kopjám ama neves vőfélyek emlékére, akik már kidőltek a sorból. Arra helyezik el az emlékezés virágait a hagyományos földesi találkozókon. Ilyen volt például az általam nagyon tisztelt kézdialmási Kovács Dénes bátyám, a hagyományőrző vőfély és faluismerő.
Évszámoktól súlyos a nemzet kopjafája
– Térjünk haza. Egyik nagyon szellemes és értékes alkotásod a nemzet kopjafája. Hogyan született meg ennek a gondolata?
– A tulajdonképpeni prototípusa Mikóújfaluban áll. Áldott emlékű Kónya Ádám tanár úrral ötlöttük ki közösen. Színes bevésett évszámok jelzik a magyar nemzet győzelmes csatáinak esztendeit és gyászos veszteségeinek évszámait, hogy tartsák ébren a számok az emlékezetet! Több is készült már belőle, mert hála Istennek, nincsen olyan hely a magyarok lakta területen, ahol ez ne érné el a célját. A sepsiszentgyörgyi unitáriusok kapcsolatban állnak a délmagyarországi Csólyospálossal, oda is készült egy ilyen emlékkopja. Két egyforma kopját rendelt Székkutasra Rostás János is, aki a magyarországi rendszerváltáskor szabadult fogságából. Faragtam kopjafát a magyarországi kollektivizálás két halálos áldozatának, a székkutasi Fehér Gárda tagjainak, akiket a Szegedi Csillagbörtönben végeztek ki (1951), és nyugvóhelyük sem ismert. A nemzet kopjafája áll Mikóújfalu két testvértelepülésén, a Kecskemét közeli Balószögön és Bálványoson. A Budapest-ferencvárosi Futball Klub helyezte el azt az emlékkopjámat, amelyet a 2011-ben elhunyt aranylabdás Albert Flórián, a nemzet sportolója emlékére készítettem. – Sepsiszentgyörgy második otthonod lett, történelmi emlékkopjákkal állítottál emléket a Székely himnusz szerzőpárosának, a negyvennyolcas kormánybiztos Berde Mózsának. Egyik csúcsteljesítményed a megyeháza mögötti park kopjasora, mely a tizenhárom aradi vértanúnak állít méltó emléket.
– A vértanúk emlékkopjája önálló gondolat volt. Azon elmélkedtem október 6-ra gondolva, hogy van-e még olyan nemzet Európában, amelynek tizenhárom magas rangú katona vértanúja legyen, köztük tábornok is, akik bár nem is voltak mind magyarok, de érzelmileg magyaroknak érezték magukat, elkötelezték magukat a magyar nemzet ügye, a forradalom mellett. Ha egy más nemzetnek tizenhárom ilyen rangos vértanúja lenne, tizenhárom olyan magas emléket állítottak volna nekik eddig, mint legalább a kolozsvári Avram Iancu-szobor vagy a párizsi Eiffel-torony! Ennek az emléksornak itt, Sepsiszentgyörgyön helye van. A helyszínt is én ajánlottam a polgármesternek, aki jónak találta, hiszen ha a megyeháza Gábor Áron Terme a háromszéki forradalom alfája, akkor a tizenhárom vértanú kopjasora méltán lehet annak ómegája. Kiváló hely egy állandó emlékpark számára. Már arra is gondoltam, hogy ott lenne a helye Váradi József és Bartalis Ferenc 1854-es vértanú emlékkopjáinak is. Harmincéves kocsimmal is eljutottam Debrecenbe, meg ahova akartam, örvendek, hogy maradandót és szépet tudok magam mögött hagyni. A Berde Mózsa-kopjafát is csak azért faragtam, mert ő egy olyan hálás lelkű unitárius ember volt, akit nem szabad elfelejteni, hisz azóta sem született hozzá hasonló egyetlenegy sem! Ő a miénk, és nem várhatjuk, hogy más állítson emléket neki. Mert ki találta volna ki, hogy menjek el Aradra, és onnan, ahol a bitófák álltak, hozzak véráztatta földet, s belehelyezzem egy-egy dióhéjba, majd beillesszem az emlékkopjákba az erre felhagyott és lezárt üregbe? S ami a fő: ebből több mint 150 darabot készítettem, és azt mind-mind elajándékoztam azoknak, akik megérdemelték, érezték ama csekélységnek a súlyát. Ez egy megújuló gondolat volt, akárcsak a 64 vármegye rögei, amelyeket az országzászló-talapzatokban helyeztek el a bécsi döntés után. Ami pedig a Székely himnusz faragott emlékművét illeti: hadd ismerjék meg az ott elhaladó diákok, a sepsiszentgyörgyiek himnuszunk eredetét, melyet az utóbbi években immár szabadon és mindig éneklünk, mert tudnunk kell, hogy a nehéz időkben oda kimenekülő magyarok énekelték először a Budai-hegyekben, majd pedig egy női kórus 1922-ben és az azt követő években. Legalább ennyire fontos az, amit a sepsiszentgyörgyi evangélikus templom mellett felállított kopjasor közvetít, mely öt lángoló lelkű evangélikus nagyunk emlékét őrzi: Apáczai Csere János, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Reményik Sándor és Bartalis János. A református nagyok kis emlékkopjáit a szemerjai eklézsiának faragtam meg, az unitáriusokét pedig a templom lépcsőházában tekintheti meg bárki. Fejfa- és kopjamentő akcióim során nagy szorgalommal, akarattal és készséggel jutottam el Kalotaszegre is, hogy megismerhessem, restaurálhassam az ottani népi fejfákat.
A vár lábánál
– Szólj arról a munkáról, amit itthon, Sepsiszentgyörgyön vállaltál, hogy megmented, felújítod a református vártemplomot körülölelő emlékkopjasort, hogy megújulva várja június 22-ét, a nyár kezdetét, amikor megáldják-megszentelik.
– Ez egy nagy és ugyanakkor nemes munka. Sok régi kopja megérett a megújításra. Olyanra is leltem, amelynek tetejében fészket rakott egy madárka. A mélyedést gipsszel tömték be, hogy védjék a fát. Amikor kibontottam, megtaláltam a kis fészket! Nem tolakodom a mentőmunkában. Egyelőre a gazdátlanokat újítom fel, mert már ilyenek is vannak. Nem is tudtam, hogy a kopjasorban álló síremlék Sikó Béla nyugvóhelye, aki a város rendőr alkapitánya volt, tagja a város díszpolgári küldöttségének, amely meglátogatta Turinban az agg Kossuth Lajost. Kopjafája is kuriózum, néhai Kisgyörgy Benjámin faragta, akinek az ótemetőben is több kopjafája látható. Kanyó Albert református gondnoktól tudom, ösvényt is készítenek a kopjasor előtt, hogy könnyen lehessen bejárni a köröndöt. Munkám bőven van, örvendek, hogy dolgozhatom illyefalvi műhelyemben. Most két szép faragott emléken dolgozom: mindkettő meglepetésadomány. Az egyiket a fennállásának 45. évét ünneplő Mikó-kollégiumi tánccsoportnak szántam, lányom is táncos volt, a másikat pedig a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközséghez érkező holland küldöttségnek, mely nem egy alkalommal nyújtott segédkezet ennek az eklézsiának.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

A Verbum Könyvkiadó újdonságai
Bodó Márta és Bács Béla János nemrégiben megjelent köteteit ismertették kedden délután a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár előadótermében.
A Verbum Könyvkiadó gondozásában jelent meg Bodó Márta Jóbarát. Egy erdélyi katolikus ifjúsági lap a két világháború között című könyve, valamint Bács Béla János Magammal viszlek című kötete. Bács Béla János címválasztását nagyon merész kijelentésnek vélte Elekes András publicista, mint mondta: csak az teheti meg, aki nagyon pontosan tudja az útját, tudja a célt, tisztában van az élet értelmével, és önmagban érez annyi erőt, hogy akit magával visz, tényleg vinni is tudja. „Az vihet magával bárkit, aki képes arra, hogy az élet értelmébe beavassa” – így a könyv egyfajta beavatás, mutatott rá Elekes András.
Bodó Márta a Vasárnap és a Keresztény Szó szerkesztője ismertette a Verbum Könyvkiadó eddigi tevékenységét és célkitűzéseit. Az általa jegyzett kötet a Kolozsváron kiadott Jóbarát, katolikus szellemiségű ifjúsági lap történetét mutatja be. A könyv merítést nyújt a kor ismert szerzőitől, többek közt Sík Sándor, Áprily Lajos, Mécs László, Reményik Sándor és Dsida Jenő alkalmi és vallásos versei, színdarabok és novellák olvashatók benne.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro.

Bemutatkozik a Mezőség
Megnyílt a Maros Mezőségi Művésztelep kiállítása Kolozsváron
A Maros Mezőségi Művésztelep kiállítása nyílt meg csütörtökön délután Kolozsváron, az Evangélikus–Lutheránus Püspökség Reményik Sándor Galériájában. Szép Krisztina galériavezető köszöntője után Zakariás Ágota művészettörténész méltatta a mezőbándi, mezőbergenyei, mezőmadarasi és csittszentiváni alkotótáborok anyagából összeállított tárlatot, majd Czirjék Lajos festőművész, a művésztelep elnöke ajánlotta a jelenlévők figyelmébe a munkákat.
A Maros Mezőségi Művésztelep 2009-ben alakult a Mezőségen működő öt alkotótábor (Csittszentiván, Mezőbánd, Mezőbergenye, Mezőmadaras, Mezőpanit) összefogásával, azzal a céllal, hogy a helyi értékeket és a környéket bemutassák, népszerűsítsék – hangzott el a megnyitón. Mint kiderült, a legelső tábor 1999-ben jött létre Mezőpanitban, Molnár Dénes grafikusművész kezdeményezésére, majd 2002-ben nyitotta meg kapuit a Mezőmadarasi Képzőművészeti Alkotótábor Czirjék Lajos szervezésében, valamint a Csittszentiváni Faragó- és Kézművestábor gyerekek és fiatalok számára, Székely Lajos irányításával. Egy évre rá aztán beindult a Mezőbergenyei Képzőművészeti Tábor Ősz P. Zoltán segédletével, az ötödik tábor, a Mezőbándi Egerházi Képíró János Alkotótábor pedig 2008 óta működik Lukácsi Szilamér református lelkipásztor vezetésével. Évente 15-25 képzőművészt hívnak meg az összejövetelekre itthonról és külföldről, s túl azon, hogy a helyi közösségek egy-egy záró kiállításon tekinthetik meg a táborokban készült munkákat, a szervezők minél több embernek szeretnék megmutatni őket. A Székelyudvarhelyen januárban megszervezett tárlat után ezúttal Kolozsváron tekinthetik meg az érdeklődők a főként tavalyi termésből összeállított kiállítást, amelyen többen között a kolozsvári Bordy Margit, Forró Ágnes és Dobribán Emil, a marosvásárhelyi Marton Márta Ágota és Csorvási Szabó Attila, a brassói Csutak Levente, valamint a dunaszerdahelyi Helena Tóthová művei láthatók.
Zakariás Ágota művészettörténész méltatásában utalt arra, hogy mindenekelőtt a természet közelsége jellemzi az alkotásokat, még azon művészek esetében is, akik év közben egészen más stílusban alkotnak. Ennek nyomán szép számmal születnek tájképek, de ugyanakkor portrék és csendéletek is, a műtermekben és a természetben egyaránt.
Czirjék Lajos kifejtette: alkotótáborok megszervezését az évek során elsősorban a református egyház segítette, továbbá a polgármesteri hivataloktól, pályázati forrásokból és támogatók révén sikerül fedezniük a szükséges költségeket. – Eleinte, amikor elkezdtünk festeni a határban, hatalmas tömeg vett körbe bennünket, fiatalok és gyerekek hada. A bácsikák is gyakran megálltak mellettünk, furcsállva, hogy mivel foglalkozunk. Kiállításokon aztán ráismertek egyik-másik utcarészletre vagy házra… Mára, úgy tűnik, hozzászoktak ahhoz, hogy évente érkeznek művészek a falujukba, és szeretettel fogadnak bennünket – hangsúlyozta a művésztelep elnöke. Hozzáfűzte: nem mellékes szempont az sem, hogy az alkotótáborok révén közben felrázzák a régiót, megpezsdítik annak művészeti életét. Noha valamennyi tábor megőrizte közben a függetlenségét, a résztvevők időnként meglátogatják egymást, kellemes beszélgetésekkel fűszerezve az alkotási folyamatot. Czirjék Lajos megjegyezte: terveik között szerepel, hogy egy állandó kiállítást is berendezzenek valahol, de ennél sokkal fontosabb, hogy a találkozókra ezután is sort tudjanak keríteni.
A mostani kiállítás május 22-ig, munkanapokon 10 és 18 óra között, valamint szombaton 10-től 14 óráig látogatható a Reményik Sándor Galériában (Kossuth Lajos/ 21. Decembrie 1. szám).
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Nyirő József: Havasok könyve
Most, hogy egy kicsit alábbhagyott az egy esztendeje újratemetetlenül hagyott Nyirő József körüli zenebona, gondoltam, előveszem a Havasok könyvét.
Azért épp ezt a kötetet, mert mindenki, aki olvassa is Nyirőt (nemcsak nyilatkozik róla), egyetért abban, hogy a Havasok könyve az életmű egyik csúcsa, sőt, Dsida Jenő (akinek az ízlésében száz százalékig megbízom) még költői túlzásra is kapható volt a Havasok könyvével kapcsolatban, mondván, hogy bár kimondhatatlanul szereti az életet, abban a légkörben, amit Nyirő a Havasok könyvében teremtett, szíves-örömest meghalna. Először a Keleti Újság 1936. április 20-i száma adott hírt a készülő Nyirő-kötetről („Nyirő József újabb novellasorozatot indít Havasok címen”), majd a június 29-i számban maga Nyirő nyilatkozott az új ciklusról: „A Keleti Újságban megjelenő novellasorozatot írom Havasok címen. Amint Rudyard Kipling megírta a dzsungel életét, én a székely havasok ellesett, titkos és csodálatos életét akarom megírni. Olyan székely »dzsungel-könyv« lesz, ha elkészül.”
Felejtsük el most egy kis időre Kiplinget; felejtsük el, hogy 1936-ban Hemingway már Francis Macomber rövid boldogságát és A Kilimandzsáró havát írta; felejtsük el, hogy mennyire szeretjük (vagy nem szeretjük) a Keleti-Kárpátokat zsendicéstül-kurtistul, és próbáljuk meg „hideg fejjel” olvasni Nyirő kötetét. Az már az első bekezdések olvasásakor kiderül, hogy a Nyirő-novellák nyelve nagyon stilizált, megemelt nyelv (épp ezért eleinte elég nehezen olvastatja magát). Reményik Sándor „barokk pompát” emlegetett ezzel a nyelvvel kapcsolatban, én egyszerűen expresszionista, a belső (szubjektív) valóságot a külső (objektív) valóságra vetítő prózának gondolom ezt a fajta beszédet, hiszen Nyirő hasonlatai-metaforái mind-mind az expresszionizmus „túlzásait” használják. Rengeteg ilyen bivalyerős metaforát-hasonlatot össze lehet gyűjteni a novellákból, íme néhány példa: a hold: „néma, hideg, éjjeli bakterlámpás a Jóisten kezében, ki mielőtt lefeküdnék, még egyszer végigmegy vele az »élet«-en”; a kígyó: „az ördög köldökzsinórja”; a hiúz „kilógó piros nyelve olyan volt, mintha tűz égne a szájában”; „vad, tompa zúgás morajlik, mintha a gomolygó füstfelhők közt az ördög párzanék a halállal”; „a falevelekről mérges nedvek csepegnek, mintha a kísértetek ürüléke hullana”; „egy alacsony ágon a kis vörösbegy csodálkozva sűrűn billeg, mintha a farkával pislogna”; „a patakok olyan tisztán hullanak le a hegyekből, mintha az Isten mosta volna meg bennük a kezét” stb. Szinte természetes tehát, hogy ilyen stilizált nyelvi környezetben Nyirő állatai sem valóságos állatok („az őzek síróra görbült szájjal keresztet vetettek a félelemtől” stb.), hanem inkább jelképei az emberi ösztönöknek, érzelmeknek. S ha már a valóságnál tartottunk: a „legrealistábbak” a félvad havasi alakok – és ezek ábrázolásánál Nyirő tényleg kerül mindenféle idealizálást: „bikaerős, kemény emberek, nem afféle sovány, sápadt, szárazagyú városi népek”, de akik „kutyarágta, füstös ajtók megett laknak. Ormótlan, féreggyanús, aligmosakodott lények, kiknek a gondozatlanságtól sárgák a fogaik, mintha hullába vagy halott népek viaszgyertyájába haraptak volna” (a leírás hitelességéhez – tanúsíthatom! – semmi kétség nem fér). Ezek közé a félvad, durva, külön erkölcsi törvényekre hallgató „ősemberek” közé érkezik Tyukodból, valahonnan Szatmárból a „nádi ember”, valószínűleg csak azért, hogy vele (tehát egy távolságtartó „idegennel”) mondassa ki Nyirő a Havasok könyve egyik alaptételét: „Megérezte, hogy küzdelem és halál itt minden lépés, kőből kellett volna születnie, hogy elviselhesse ezt az életet.” „Ezt” az életet élik (nem elviselik, hanem élik!) egyik tavasztól a másik tavaszig Nyirő alakjai (emberek és állatok egyaránt), mi pedig gazdagabbak leszünk néhány remek novellával, mint amilyen a Cigány az erdőn, A kígyók vagy a Máté, a kutya. A Hazug István című, tökéletes kis antológiadarabot pedig, a magam részéről, mindenképpen be fogom „szerkeszteni” magánhasználatú novellagyűjteményembe, Kipling, Hemingway és mások írásai mellé.
Lövétei Lázár László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

In memoriam – „Ama nemes harcot megharcoltam, a hitet megtartottam”
Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus püspököt szerda délután helyezték nyugalomra a Házsongárdi temetőben. Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök prédikációjában kifejtette: a földi szeretet kötődéseitől fájdalmas az elszakadás, de nem reménytelen, ha a halált nem elmúlásnak, hanem átmenetnek tekintjük. – Az isteni szeretet vigasztaló valóság is egyben. A lét értelmét az isteni szeretet megtapasztalása által foghatjuk fel – mondta a püspök, majd a viszontlátás reményében búcsúzott Mózes Árpádtól.
Szebik Imre, nyugalmazott evangélikus magyarországi püspök Pál apostolt idézve jellemezte Mózes Árpádot, amikor azt mondta: „ama nemes harcot megharcoltam, /…/, a hitet megtartottam”. – Mi is az élet? Harc, kemény küzdelem. Ám most olyan világban élünk, amikor az emberek minél kényelmesebben akarnak élni, szórakozni, és nem akarják vállalni a küzdelmet. Pedig Isten a küzdésre rendelt minket, még akkor is, ha néha önmagunkat kell legyőznünk – magyarázta a nyugalmazott püspök, majd a hit fontosságáról értekezett: „ha van hitünk, mindenünk van, ha nincs hitünk, semmink sincs”. Ezt követően Szebik Imre ismertette Mózes Árpád életének főbb eseményeit.
– Mózes Árpád soha nem lázadt nehéz élete és Teremtője ellen. Jó emberismerő, melegszívű lelkipásztor, kiváló egyházvezető, igaz magyar ember volt, aki sokat fáradozott az erdélyi magyar közösség megtartásáért. A magyarországi evangélikus egyházhoz is szoros kapcsolat fűzte: gyakran prédikált gyülekezeteinkben – jellemezte az elhunytat Szebik.
Zelenák József evangélikus püspökhelyettes, brassói esperes Lukács evangéliumából idézett. – Isten szolgái egy életen át bizonyságot tesznek Istenről. Boldog ember az, akinek ez megadatik. Mózes Árpád ilyen ember volt, nem élt tehát hiába – tette hozzá Zelenák, majd Reményik Sándor Viszontlátásra című versével búcsúzott a volt püspöktől.
Christoph Klein, a Szász Evangélikus Egyház nyugalmazott püspöke románul és németül szólt az egybegyűltekhez. Német beszédét Fehér Attila egyházkerületi főtanácsos fordította le magyarra. – Többéves értékes kapcsolat fűzött Mózes Árpádhoz, akinek megvolt az a képessége, hogy nagyon tudott örülni, örvendeni. Élete tele volt örömmel és szenvedéssel, munkával és imával. Mózes tudta, hogy az öröm Istentől jön, így szolgálta egyházát – mondta Klein.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) püspöke úgy vélekedett: Mózes Árpád azért lelt végső nyugalomra a Házsongárdi temetőben, hogy sírköve hosszú ideig hirdesse: voltunk és vagyunk. – Mózes Árpád az erdélyi magyar közösség kemény oszlopa volt, akit erős tartás, mély hit, példaadás jellemzett. Meghajtjuk fejünket nagysága előtt, és azt kívánom: Isten rendeljen hozzá hasonló erős oszlopokat, hogy Erdély megtartasson! – összegzett a református püspök.
A Magyar Unitárius Egyház püspöke, Bálint-Benczédi Ferenc elmondta: Mózes Árpád mindig Isten igaz szolgája volt, aki példát mutatott nekünk arra nézve, hogy Krisztusban mindenre van erő.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Egyházmegye részéről Nóda Mózes, a BBTE Római Katolikus Teológiai Karának oktatója szólalt fel. Mózes Árpádot állhatatos, és a megpróbáltatásokra készülő emberként jellemezte, akinél a szolgálat alázatot is jelentett.
Kiss Béla nyugalmazott kolozsvári evangélikus lelkész az 1956-ban elítélt teológustársak nevében, egy több mint fél évszázados barátság birtokosaként elevenítette fel Mózes Árpád emlékét. Megtudtuk: börtönéveikben együtt imádkoztak, szabadulásuk után pedig további vidám és szomorú eseményeket éltek meg együtt.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke kifejtette: nehéz sorsa volt Mózes Árpádnak, de az átélt nehézségeket nem mindig tartotta panasznak, hiszen a nehézség szép is lehetett. – A szolgálat adott értelmet életének, az a szolgálat, amelyet a nacionalista-kommunista diktatúrában és az elmúlt két évtizedben végzett. A hat évi börtön megacélozta keresztény hitében és magyarságában. Egyházat és közösséget épített, aktívan szolgáló életet élt, amelynek az volt a mozgatórugója, hogy az erdélyi magyarságnak nem búsulni, hanem jövőt teremteni kell! – mondta beszédében az RMDSZ-elnök.
N.-H. D.
Szabadság (Kolozsvár)

Dél-tiroli autonómia: követendő példa Erdély számára
Bemutatták Martha Stocker A Mi történelmünk. Dél-Tirol 1914 és 1992 között című könyvét péntek délután Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában. A könyv szerzőjét az esemény házigazdája Kelemen Hunor mutatta be, kiemelve, hogy az író történészként objektíven szemléli és ismerteti a tartomány történelmét, míg aktív politikusként egyszerűségre, közérthetőségre törekszik. Az RMDSZ elnöke megköszönte a szerzőnek, hogy lehetővé tette a könyv magyar nyelvre való fordítását, hasonlóképpen a fordítókat – Balogh F. Andrást és Daróczi Boglárkát – dicsérő szavakkal illette.
Hasonlóságok, közös vonások
A szövetségi elnök a könyv fontosságát abban látja, hogy az 1990-es évek elejétől az erdélyi magyarok példaértékűnek tartották a dél-tiroli autonómiát, ami 1992 óta még inkább fokozódott. „Nagyon sokat hallottunk róla, sokszor és sokat hivatkoztunk a dél-tiroli autonómiára, nemcsak magára az intézményes s politikai megoldásra, hanem arra az útra is, amely az autonómiáig vezetett. De nem vagyok meggyőződve arról, hogy ismertük pontosan a dél-tiroli autonómiát, illetve az odáig vezető utat. Ez nagyon sokszor bebizonyosodott az elmúlt esztendőben. Ezért úgy gondolom, hogy egyfajta hiánypótlás az erdélyi magyarok és a politikusok számára ez a könyv” – részletezte az elnök, aki fontos lépésnek nevezte ennek magyar nyelvre való fordítását. „Le kellene fordíttatnunk román nyelvre is. Biztos vagyok abban, hogy meg fogjuk találni azokat a forrásokat és lehetőségeket, amelyek majd lehetővé teszik ezt. Fontosnak tartanám, hogy a román közvélemény is megismerje a dél-tiroli autonómiát, amely modellértékűnek tekinthető” – fejtette ki Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke azért tartja modellértékűnek ezt az autonómiát, mert „ebben a néhány évtizedes dél-tiroli történetben sok-sok olyan momentum van, amelyek megfelelőjét valamilyen formában, Erdélyben is megtaláljuk”. Kelemen felhívta a figyelmet arra, hogy az első világháború és az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása számunkra sem ismeretlen, illetve következmény nélküli történelmi esemény. „A békeszerződést követően hasonló dolgok történtek velünk is, mint a dél-tiroli osztrákokkal, német ajkú lakosokkal. A két világháború között ott is elkezdődött az olaszosítás, a homogenizálási törekvések. Az erdélyi magyarságnak is hasonló tapasztalatokban volt része” – mondta Kelemen Hunor. Tanulságosnak nevezte az autonómiáig vezető utat, ugyanis szerinte ebből olyan következtetéseket vonhatunk le, amelyeket az erdélyi autonómia-törekvés során is felhasználhatunk. A szövetségi elnök szerint érveket, módszert és technikát tanulhatunk, amelyet a dél-tiroli németajkú közösség hosszú évtizedeken keresztül, de sikeresen tudott alkalmazni az olasz hatalommal, amikor pedig nem sikerült eredményre jutni, akkor az osztrák kormánnyal, a kétoldalú tárgyalásoknak az elkezdésével, valamint olyan nemzetközi intézmények bevonásával, mint az ENSZ.
Az autonómiához vezető út
Martha Stocker, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának alelnöke, a dél-tiroli néppárt alelnöke bemutatva a könyvet felelevenítette a múlt történéseit, ugyanakkor az előttük álló feladatokat is ismertette. Üdvözölte a szövetségi elnök azon ötletét, hogy román nyelvre is lefordítsák a könyvet, hiszen miután megírta, neki is az volt az első gondolata, le kell fordítani olaszra. Hangsúlyozta: könyvét azért indítja az első világháború pillanatától, az osztrák-magyar monarchia szétesésétől, amely sok európai kisebbség számára közös tapasztalat, mert fontos, hogy a fiatalok megismerjék a gyökereiket. Sok iskolába hívják történelemórára, amit nemcsak azzal indokol, hogy történész és gyakorló politikus egyben, hanem azzal is, hogy sikerült átfogóan, logikus és letisztult formában, tömören megírni a könyvet.
Rávilágított arra, hogy a két világháború közti időszak volt a népe számára a legrosszabb korszak, akkor tapasztalták meg azt az asszimilációs folyamatot, amely magába foglalta a helységnevek olaszra való változtatását, az olasz nyelv hivatalos nyelvként való bevezetését, illetve ekkor sok műemléküket elszállították, és azok helyére olaszokat helyeztek. Egy másik jelenség, hogy a német többségű dél-tiroli területeken az olasz fasiszta hatalom szerette volna, ha a németajkú csoport kisebbségbe kerül, és ennek érdekében olasz ajkú lakosokat telepítettek oda – magyarázta Martha Stocker. A következő nehéz pillanatot Hitlernek és Mussolininek köszönhették, amikor a dél-tiroli németeknek választaniuk kellett, hogy otthon maradnak és asszimilálódnak, vagy áttelepülnek valamely német ajkú országba. Annak ellenére, hogy a dél-tiroliak 86 százalékának szándékában állt áttelepedni, végül 75 ezren hagyták el a tartományt, amelyből 25 ezren a második világháború után visszaköltöztek.
A második világháború után önrendelkezésre törekedtek, és kérték, hogy Dél-Tirolt csatolják vissza Ausztriához, ami nyilván lehetetlen volt. Született azonban egy párizsi egyezmény Ausztria és Olaszország között, amely az alapja lett a mai dél-tiroli autonómia intézményének – részletezte. Az első autonómiaforma nemcsak Dél-Tirolra vonatkozott, hanem Trentino tartományra is, ilyenformán az olaszok voltak többségben, így a tartomány ugyan autonómiát élvezett, de a többségben lévő olaszok döntöttek mindenben, hiszen az első regionális parlamentben a német ajkú képviselők száma csupán 28,3 százalék volt. Ekkor az iparban a közigazgatásban csak olaszok találtak munkahelyet, és a lakásvásárlás is csak számukra volt megvalósítható, így a német fiatalok közül sokan mentek el Németországba, Ausztriába vagy Svájcba munkát keresni, és olaszok özönlöttek a tartományba.
Felkelteni a világ figyelmét
Az olasz kormány politikájának köszönhetően 1957-ben a Sigsmundskron kastélyában 35 ezer ember tüntetett azért, hogy a Dél-Tirol Tartományt leválasszák Trentinóról. „Nyilván az olasz kormány mindaddig nem hajlott arra, hogy megadja ezt a fajta autonómiát, amíg Ausztria fel nem vetette Dél-Tirol problémáját az ENSZ előtt – és tulajdonképpen ez volt a legfontosabb lépés ebben a történetben” – tette hozzá. A helyzetünket a világ előtt is láthatóvá kellett tenni, ezért a fiatalok szervezkedésbe kezdtek, és bombamerényleteket hajtottak végre. Azt viszont kiemelte, hogy ezek minden alkalommal oszlopok ellen elkövetett merényletek voltak, és nagyon fontos volt az emberélet tisztelete.
Olaszországban alakult egy vegyes olasz és dél-tiroli bizottság, amely kidolgozta a majdani autonómiát bevezető intézkedéseket, de ezeket minden alkalommal Ausztriának is jóvá kellett hagynia. Stocker abban látja a dél-tiroli autonómia erősségét, hogy a folyamatokat végig figyelemmel követte Ausztria, és kedvezőtlen intézkedések esetén a nemzetközi közvélemény elé léphetett volna. 1972-ben megszületett egy 137 intézkedést tartalmazó autonómiacsomag, amelyet a következő húsz évben gyakorlatba is ültettek. Ez alapján az olaszok módosították saját törvényeiket, illetve saját alkotmányukat is úgy, hogy 1992-re a dél-tiroliak elmondhatták: kulturális, illetve területi autonómiájuk lett.
„A történések természetszerűleg 1992 után is folytatódtak, ellenben én ezen a ponton befejeztem munkámat. Először is az autonómia-vita lezárása mérföldkőnek tűnt számomra, még ha az önrendelkezés kiteljesedése csak ezután következett’ – írja Martha Stocker könyvének utószavában. „Másodsorban nem könnyű a közelmúlt történéseit a ma és a jövő szempontjából megítélni, bizonyos történelmi távlatra van szükség. A harmadik érvem pedig arról szól, hogy politikusként része vagyok egy rendszernek, nagyon szorosan kapcsolódom a napi történésekhez, ezért esetemben hiányzik a megfelelő rálátás” – vallja be szerényen a szerző.
HÁROMSZÉKI ESZTER
Nyugati Jelen (Arad)

„Segesvárra visszatért a költő” – Új helyen avatták fel Petőfi Sándor mellszobrát
Hatévnyi várakozás után Segesváron méltó helyre, a várbeli Petőfi parkba került vissza Petőfi Sándor forradalmár-költő mellszobra. A segesvári magyar közösség ismét ünnepelt, a magyar nemzet egyik szellemi vezetője, a magyar forradalom vezéregyénisége műemléke előtt tisztelegve. Az ünnepi rendezvényt jelenlétével megtisztelte Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnöke, Kerekes Károly és Antal István parlamenti képviselők, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának főkonzulja, dr. Zsigmond Barna Pál és Szarka Gábor konzul, a testvérváros, Kiskunfélegyháza polgármestere, Kapus Krisztián, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke, Brassai Zsombor, Csép Andrea, Balogh József és Bán Mózes megyei tanácsosok, a Magyar Kultúráért Határok Nélkül 2001 Alapítvány kuratóriumi elnöke, Tóth Gyuláné, a Communitas Alapítvány alelnöke, Szép Gyula, és jelen volt Dăneşan Dorin, Segesvár polgármestere, Dan Bandea alpolgármester, valamint a történelmi egyházak képviselői.
Az ünnepség, amelyen a Romulus Ladea szobrászművész által készített Petőfi-mellszobrot új helyén, a középkori várerődben kialakított Petőfi parkban avatták fel, Máthé Lóránd szavalatával, Reményik Sándor Petőfihez című versével indult, majd Gál Ernő, az RMDSZ segesvári szervezetének elnöke köszöntötte az ünneplőket, emlékezett a Petőfi-mellszobor eltávolításának körülményeire, a visszaállítással kapcsolatos nehézségekre. „Azt szokták mondani, miként a könyveknek, a szobroknak is megvan a maguk sorsa. Költőóriásunk mellszobra az ötvenes években került annak a ragyogó, Köllő Miklós által készített szobornak a helyére, mely jelenleg testvérvárosunk, Kiskunfélegyháza főterét ékesíti.
A szobor régi helyén minden március 15-én összegyűlt ünnepelni a segesvári magyarság, megemlékezni nemzetünk hőseiről és a szabadságharcról. Hat évvel ezelőtt a segesvári vár fala beomlott, a talajomlás elérte a szobor talapzatát. Akkor egyetlen megoldás körvonalazódott: a szobor, az azt körülvevő láncok eltávolítása, a talapzat szétszedése. Végignéztem – furcsa érzés volt – a teljes bontást, a láncok eltávolítását, a szobor leemelését. Nehéz napok következtek, hirtelen a leemelt szobor lett a segesvári magyarság központi ügye. Egymást követték a gúnyos megjegyzések, a támadások, a felelősségre vonások. A polgármester megígérte, a várfal kijavítása után azonnal helyreállítják a szobrot, de ugyanakkor felajánlotta ezt a helyet Petőfi park kialakítására, ahol a szobrot is el lehet helyezni.
A várbeli munkálatok után következett a jóváhagyások megszerzése, és végül a helyi képviselőtestület döntése alapján sikerült kialakítani a Petőfi parkot, ahol a költő szobra is helyet kapott”. Köszönetet mondott Dorin Dăneşan polgármesternek, a volt és jelenlegi képviselőtestületnek, Bandea Dan alpolgármesternek, kiemelten Borbély László parlamenti képviselőnek, akinek minisztersége alatt jelentős összegeket utaltak ki parkrendezésre Segesvárnak, mindazoknak, akik anyagilag támogatták a szoborállítást: az RMDSZ országos és megyei vezetésének, a Communitas Alapítványnak, Balogh József megyei tanácsosnak, Palló Zoltán építésznek, a talapzat kivitelezőjének, Mihály Ferenc restaurátornak valamint megemlékezett a Petőfi-szobor ügyét támogató Ficsór Józsefről, Kiskunfélegyháza időközben elhunyt polgármesteréről.
– Az ünnep nemcsak a magyaroké, hanem az egész városé. A szabadság emlékműve a Petőfi-szobor, megkoszorúzásakor határozzuk el mélyen a szívünkben, hogy mindig méltók leszünk hozzá – tette hozzá Gál Ernő.
Dăneşan Dorin polgármester fontos eseménynek nevezte a szoboravatást, hangsúlyozva, Segesvár multikulturális város, és olyan szellemi-kulturális-történelmi örökséggel rendelkezik, amelyet meg kell őrizni a jövő nemzedéknek. A szobrot Kelemen Hunor, Kapus Krisztián, Dăneşan Dorin, Gál Ernő leplezték le, a történelmi egyházak képviselői pedig az összefogás, közösség- és nemzetszolgálat jegyében áldották meg az emlékművet, arra biztatva, hogy „emlékezésünkből erő, hatalom, kegyelem, reménység áradjon”. Petőfi Sándor Sors, nyiss nekem tért című versét román, magyar és német nyelven Fodor Lilla, Lokodi Alíz, Kristofoletti Klára szavalták el, majd Kelemen Hunor köszöntötte a résztvevőket, hangsúlyozva, Petőfi Sándorra és az ő nemzedékére teljes egészében illik a hegeli megállapítás, miszerint „csak annak a nemzetnek van joga a történelmi létre, amely meg tud újulni”. „A megújulást Petőfi Sándor magában hordozta, része a megújuló nemzeti öntudatnak, a mai értelemben vett nemzetté válás egyik úttörője. Társadalmi szerepvállalása és áldozatvállalása, a szabadság iránti feltétel nélküli elkötelezettsége utat és irányt mutatott nemcsak 1848–49-ben, hanem az azt követő nemzedékek számára is.
A nemzeti megújulás, újjászületés egyik nagy és immár örök példája ő. Az irodalomban is forradalmi, őnála egymásra talál a költő és a forradalmár, a literátus és a szabadságharcos. Emlékét és örökségét mindenhol őrzik, ahol csak magyar ember él, ahol a szabadságot szeretik és magyar kollektív memória létezik. Segesvár és Fehéregyháza kiemelt helyszín ilyen szempontból is. Úgy tudjuk, Segesvártól nem messze vesztette életét, mítoszok keringenek halála körülményeiről. A mi emlékezetünkben, abban a szellemi térben, amely mindenhol jelen van, ahol csak művelt magyar emberek élnek, Petőfi Sándor emléke, öröksége mindig élni fog, versei, a róla szóló történetek, a szobrok, múzeumok életben tartják. Örök életű marad, és e szobor Segesváron ezt bizonyítja, ehhez kell nekünk hűnek, méltónak lennünk” – mondta az RMDSZ elnöke. Magyarország csíkszeredai főkonzulja, dr. Zsigmond Barna Pál szerint Petőfi felismerte az idők szavát, és konokul kitartott mellette. „1848-ban forradalomra, forradalmi tettekre volt szükség a nemzet felemelkedéséért. Ma az idők szava nem forradalmi tetteket követel tőlünk, de ugyanolyan konok kitartást közösségünk megmaradásáért. Ma is érzékeljük, hogy sorsfordító helyzet előtt áll a magyar közösség, hogy a jelen legfontosabb gondolatainak megvalósulásán áll vagy bukik a jövő, és az ehhez a gondolathoz való ragaszkodásra, kitartásra van szükség. A magyarság megmaradása sorskérdés, és látnunk kell benne unokáink, közösségünk jövőjét. A Petőfi-szoborban ne a múlt köztéri műemlékét lássuk, hanem a jelen mindannyiunkat érintő gondolatait, feladatait” – jelentette ki a főkonzul.
Wass Albert A bujdosó imáját szavalta el Kovács Ferenc, kiskunfélegyházi X. osztályos tanuló, majd Kapus Krisztián, Kiskunfélegyháza polgármestere elevenítette fel a 164 évvel ezelőtti fehéregyházi csatát, hangsúlyozva: arra szövetkeztünk, hogy Petőfi szellemi örökségét éltetni fogjuk. „Közös ünnepünk tovább szilárdítja bennünk az együvé tartozás érzését. Legyünk hűek szabadságharcos eleink és Petőfi Sándor örökségéhez!” – tette hozzá.
Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök szerint „a szó szoros értelmében visszatért a nemzet költője”. „Bár csak egy mellszoborban és egy park nevében, de ezek maradandó emléket állítanak az adott történelmi kor határait túllépő alkotó szellemnek. A szobrok küldetésszerűen múltat idéznek, emlékeztetnek szellemi értékekre, bölcsességekre, erkölcsökre, melyek történelmet írtak, örök érvényű igazságokat fogalmaztak meg, és ilyenként élni tanítanak, biztatnak, a zsákutcákból visszatérőknek az újrakezdéshez biztos kiindulópontot mutatnak. Petőfi Sándor szobránál, a róla elnevezett parkban újragondolható az ember küldetése, létének értelme, a természet szépsége, a haza és nemzet értéke, a szabadság sokszor megfogalmazhatatlannak tűnő bölcsessége és erkölcse. Segesvárra, hol ember él, hol ember fél, visszatért a költő, és vele együtt a szabadság, szerelem bátor és szép, embert cizelláló szelleme. Remélhetőleg idén Maros-szentgyörgyre és Marosludasra is visszatér Petőfi” – mondta Brassai Zsombor.
A Magyar Kultúráért Határok Nélkül 2001 Alapítvány kuratóriumának elnöke, Tóth Gyuláné kijelentette, „hiszünk abban, tartozzunk bármely nemzethez, országhoz, városhoz, emlékbizottsághoz, intézményhez, hogy egy ország, egy nemzet, egy kis közösség addig él, amíg vállalható értékekkel tudja felvértezni a majdani visszaemlékezőket, míg az anyagi szegénységgel szembe tudja állítani a hit és az együvé tartozás gazdagságát. Ez ma a segesváriaknak itt a várban, a Petőfi parkban újra sikerült”.
Nagy Ferenc nyugalmazott unitárius lelkész versét Fodor Gyöngyi szavalta el, ezt követően a Segesvári Pedagógusszövetség női kórusa énekelt, végül a szobornál a kegyelet koszorúit helyezte el a Segesvári Polgármesteri Hivatal, az RMDSZ országos valamint a megyei, a segesvári, fehéregyházi szervezetei, a kiskunfélegyházi önkormányzat, a Csíkszeredai Magyar Főkonzulátus, a Fehéregyházi Petőfi Egyesület, a Communitas Alapítvány, a Magyar Kultúráért Határok Nélkül Alapítvány 2001, a segesvári Gaudeamus Alapítvány, a kiskunfélegyházi Petőfi Sándor Gépészeti Szakközépiskola, a segesvári Mircea Eliade Líceum, a segesvári Bajor utcai és Vasút Környéki Egylet, a segesvári református egyházközség, a Kikerics kulturális egyesület, valamint az ausztriai magyarok képviselője.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Trianon ürügyén
A trianoni szerződés a világtörténelem legrosszabb, legkegyetlenebb, legördögibb békéje.
A wilsoni, a nemzetek önrendelkezési joga alapján hozott igazságos békére nem volt sem tér, sem akarat, mert a Monarchia feldarabolását már évekkel a háború befejezése előtt eldöntötték, sőt ezzel csalogatták a szomszédainkat.
A nemzetgyilkosság feltételeit a magyarok részvétele nélkül határozták meg a győztes nagyhatalmak. Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetője csak 1920. január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot – teljesen hatástalanul. A békefeltételeket, az év májusában adták át, ezek olvastán a magyar küldöttség lemondott:
„…és nyíltan kimondom, hogy a békefeltételek úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanok […] ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene a béke elfogadása, vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék?”
A szerződés kimondta ugyan a harmadára zsugorított ország függetlenségét, azonban megtiltotta, hogy bárkivel államszövetségre lépjen a Népszövetség engedélye nélkül. A nyersanyagbázisaitól megfosztott országnak 30 éven át jóvátételt kellett fizetnie az okozott háborús károkért. A hadisarc összegét később határozták meg, de zálogul már azonnal lekötötték az állam minden vagyonát és bevételét. Ráadásként Magyarország köteles volt megadni a győztes hatalmaknak a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt is. A győztesek mindezt megtehették, mert a győztesek bármit cselekszenek is, nem lehetnek háborús bűnösök.
A békeszerződés aláírásáról, mint nemzeti gyásznapról, így írt a korabeli tudósító: „A budapesti templomokban megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat, és a borongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették. […] Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt, kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tették véreink közül sok millió hű és becsületes embert.”
Az elszakított országrészek magyar közösségei viszonylag hamar eszméltek a nemzeti gyászból, megtörve az akkori vezető körök hirdette passzivitást.
1921. január 23-án jelent meg a Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István jegyezte
Kiáltó szó. A magyarság útja. A politikai aktivitás rendszere című röpirat.
Kós a Kiáltó szó-ban olyan fundamentumot vázolt fel, melyen az önazonosság-tudat feladása nélkül lehetne beilleszkedni a megváltozott feltételek közé: „A régi Magyarország nincs többé a számunkra, de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsilvania, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ, feltámadt és van. [...] Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.”
Megrázó erejű írása nem egyszerűen kiáltott, hanem beleharsogta abba a tehetetlen, dermedt ájulásba a követendő utat, a jövő, a megmaradás két feltételét: munka és autonómia.
Egyik, Reményik Sándornak írt levelében ez áll: „Mi kevesen, néhányan megmarkoltuk a dolgot: belülről, alulról felépíteni – Erdélyt.” Szervezésében, 1921. június 5-én Kalotaszeg harmincöt községének képviseletében Bánffyhunyad piacán „Erdély az erdélyi nemzeteké!” jelszóval zászlót bontott az első erdélyi magyar politikai szervezet, az Erdélyi Néppárt.
Később, az erdélyi magyarság érdekét egyedül képviselni akaró Magyar Szövetség politikájában csalódott néppárti vezetők 1922. január 15-én, Kolozsvárott, új, önálló országos pártot alapítottak a bánffyhunyadi gyűlés egykori programjának felújításával és nevének Magyar Néppártra való módosításával. A tízpontos munkatervükben hangsúlyozottan szerepelt Erdély védelme „az erőszakos és soviniszta román törekvések ellen”, hogy Erdély „az erdélyi nemzetiségeké legyen”. A gyulafehérvári határozatokra való hivatkozással akarták megvalósítani „az erdélyi nemzetek és egyházak autonóm jogait”, valamint a „közoktatás ügyének és a kulturális intézményeknek nemzeti autonóm keretekbe vonását”.
Az erdélyi magyarság egysége jelszavával folytatott tárgyalások után megalakult újabb, a román kormánnyal paktáló politikai szerveződések elszigetelték, majd kibuktatták a vezetőségből a néppártiakat, ami visszavonulásra késztette Kós Károlyt.
1944 őszén, amikor látta az építkező munka lehetőségét és értelmét, engedett Balogh Edgár hívásának és ismételten bekapcsolódott a politikai, kulturális és művészeti életbe.
1946-tól 1948-ig a Magyar Népi Szövetség Kolozs megyei országgyűlési képviselője, aztán megint, akár a húszas évek nagy változásai után csalódnia kellett. Az erdélyi magyarság akkor sem vehette kezébe sorsa irányítását, mert a megválasztott vezetők elfelejtették ígéreteiket.
Kós Károly kiáltott szavai: munka és autonómia, ma is nemzeti megmaradásunk alapkövei.
Az autonómia reális cél annak, aki hisz benne, viszont utópia annak, aki nem. Középső út nem létezik. Aki mégis tudatlanságból, önös érdekből, vagy egyebek miatt erre az útra kényszeríti közösségét, vagy ezt az utat járja, az vak és tehetetlen.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)

A 20 éves Kántor-Tanítóképző Főiskola ünnepi műsora
A marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola 20. évfordulójának ünnepségére november 6-án és 7-én kerül sor a Vártemplomban.
Szombaton 10 órától ökumenikus istentisztelet lesz, igét hirdet dr. Nagy István, a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karának dékánja. A felekezetek közös hálaadó imáját Nagy László unitárius lelkész, püspökhelyettes, Papp Noémi evangélikus lelkész, Ferencz István római katolikus lelkész és Ötvös József református esperes mondja el.
Reményik Sándor Templom és iskola című versét Kilyén Ilka Magyar Örökség-díjas színművész adja elő. Fellép a főiskola kórusa. Ezt követően köszöntések hangzanak el dr. Nagy István dékán, Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács elnöke, Piet Booij, a Driestar Főiskola és dr. Hollanda Dénes, a Sapientia egyetem alapító tanára részéről. A Kántor-Tanítóképző Főiskola 20 éves történetét dr. Barabás László igazgató ismerteti. Ezt követően elhangzik Balassi Bálint Végek dicsérete című verse Kilyén Ilka színművésznő előadásában. 12.30 órától jubileumi emléklapokat adnak át.
Iskola a magasban, iskola a mélyben – a jubileumi kötetet Gáspár Sándor mutatja be. A gótikus teremben berendezett kiállítást Ábrám Noémi nyitja meg.
Délután 3 órától A tanároké a szó címmel rövid előadások hangzanak el. Levezeti Mester Mihály. 17 órától Öregdiákok hangja címmel énekesek, zenészek, kórusok, együttesek szolgálnak. Levezeti dr. Barabás László.
November 7-én, vasárnap délelőtt 10 órától hálaadó istentiszteletre kerül sor, igét hirdet dr. Pap Géza püspök. Ezt követően köszöntések hangzanak el Ötvös József kuratóriumi elnök és Kiss Zoltán vártemplomi főgondnok részéről. A főiskola 20 éve – egy kötetben, a kiadványt bemutatja dr. Barabás László igazgató. Szolgál a főiskola kórusa.
A főiskola jövőjéért dr. Nagy István, dr. Bustya Dezső és dr. Fodor Ferenc mond imát. 12.30 órától az elhunyt lelkészek, tanárok és öregdiákok sírjainál koszorúznak.
Népújság (Marosvásárhely)

S ha Erdélyt elveszik? – avagy a nemzeti összeomlás magyar útja
A fenti címet kapta az a trianoni megemlékező előadás, melyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács aradi szervezete és az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete szervezett kedden este a Jelen Ház nagytermében.
A június 4-én, a Nemzeti Összetartozás Napján megtartott, videovetítéssel egybekötött tényfeltáró előadás zsúfolt teremben zajlott dr. Borbély Zsolt Attila politológus, az EMNT aradi szervezete elnökének irányításával.
Az est meghívott előadója Fráter Olivér történész, a budapesti Miniszterelnökség Nemzetstratégiai Kutatóintézetének elnökhelyettese tömör, részletes összefoglalót tartott a nemzeti összeomlás sajátságos magyar útjáról.
Az átfogó előadást az I. világháború előestéjétől a trianoni tragédiáig témába illő szavalatok tarkították: Pálfi Emese Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz , Murvai Róbert Dávid Wass Albert: Láthatatlan Lobogó, Kiss Zsuzsa Wass Albert: A hontalanság hitvallása, míg ifj. Tóthpál Béla Reményik Sándor: Nagy Magyar télben című költeményét tolmácsolta az est folyamán.
Fráter Olivér történészi pontossággal és részletekkel ismertette az országszakadáshoz vezető tragédia állomásait, mozzanatait, helyszíneit:
a szarajevói merénylet – a világháború kitöréséhez vezető közvetlen ok, a román betörés Erdélybe, Tisza István 1918-as parlamenti felszólalása, majd tragikus halála, a Magyar Nemzeti Tanács megalakulása, a belgrádi fegyverszünet, a demarkációs vonal, a román katonaság betörése a gyergyóbékési és gyergyótölgyesi szorosba, Jászi Oszkár tárgyalásai a Román Komité képviselőivel (akik 26 erdélyi és kelet-magyarországi vármegyét követeltek), a marosvásárhelyi Székely Nagygyűlés, a gyulafehérvári Román Nemzetgyűlés, Philippe Berthelot tábornok aradi látogatása, a zászló-affér stb.
A múlt iránt érdeklődő és a jelenben tenni akaró magyaroknak nem ismeretlen a trianoni tragédiához vezető út.
A budapesti történész előadásában historia domusokból (egyházi intézmények fontosabb eseményeit tartalmazó könyv) olvasott fel idézeteket, mintegy alátámasztva mondanivalóját.
„Nem arról van szó, hogy Trianon piros betűs ünnep lenne. Ez a Nemzeti Összetartozás Napja, meg kell tanulnunk szellemileg építkezni abból, aminek a veszteségeit és hátrányait el kellett szenvednünk. Meg kell találjuk a módját és lehetőségét annak, hogy ebből a széttagolt, felaprózott nemzetből hogyan lehet egy egységes és erős világnemzetet építeni” – zárta előadásár Fráter Olivér.
A rendezvény befejezéseként Baracsi Levente belvárosi református lelkipásztor imát mondott a nemzetért, majd a régi és az új Magyar Himnusz közös éneklése zárta a megemlékező előadást.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Türelem és igaz ítélet
Mostanában, amikor ismét dühöng a magyarellenesség, s némely román politikusnak egyenesen szitokszó az autonómia, sokat töprengek a székely faluközösségek történetén. A kérdés szakértője, Imreh István történész több könyvet írt a rendtartó székely faluról, előttünk a minta. Ami volt, még lehet.
A kisebbségi sors örökös kihívások elé állít, most nem is az a kérdés, hogy kinek volt igaza, az író Makkai Sándornak-e, az egykori református püspöknek, aki egy logikus levezetés végén leírta, hogy nem lehet, és távozott Erdélyből, s a két szó, mint két göröngy kopog képzelt koporsónkon, vagy a költő Reményik Sándornak, aki barátjának válaszul megírta: lehet, mert kell! A magyar történelem halálkanyarjai, csapdái, útvesztői, kényszerhelyzetei Mohács óta nemigen állították a történelem terrorját, kataklizmáit elviselni kényszerülőket igazi választás elé, a mohácsi vereség óta megnyert csaták és vesztett háborúk takarják egymást, világossá téve, hogy itt mindig egyetlen szerep kínálkozott: megmaradni. Ezer esztendeje az államalapító király választott, s nem is az volt az igazi tét, hogy kereszténnyé tegye-e népét, s így megmaradhasson a történelem viharaiban, a végzetes árban, amely annyi népet elsodort – hanem az, hogy melyik egyházat válassza. Rómától vagy Bizánctól fogadja el a felajánlott koronát? A csábítás nagy volt, ő Rómát választotta, minden rendelkezésére álló erővel tette kereszténnyé és katolikussá népét, megteremtette a középkori magyar államot.
S ennek az államnak az első ötszáz esztendejében voltak fénylő periódusai: Szent László, Nagy Lajos, Zsigmond, Mátyás kora. Ezek az uralkodók továbbfejlesztették a középkori magyar államot, Szent István példája lebegett előttük. Hogy miként gondolkodott államalapító királyunk a történelemről, a magyarságról, hogyan képzelte el a jó királyt, nem kell találgatnunk. Ő maga írt erről fiának, a tragikus sorsú Imre hercegnek Intelmeiben: „Türelem és igaz ítélet a királyi korona örök ékessége.”
A nagy probléma a kereszténység felvétele után a politikai egység és a monarchikus államforma megteremtése volt! A középkor nagy történésze, Hóman Bálint joggal írhatta le, hogy „évtizedeken át tartó, törvényhozó, szervező, országrendező munkája során István király nem egy idegen eszményt és intézményt, nyugati földön bevált hatalmi szervezetet ültetett át magyar talajba, de a régiből csak azt pusztította el, ami már korhadt és időszerűtlen volt, és összeomlással fenyegetett. Magyar szellemet vitt az új intézményekbe, serkentő idegen kovászt a régibe, hogy egymás mellett és majdan egymásba olvadva működhessenek az új magyar fejlődés megalapozásában.” Ez az államszerkezet ötszáz évig, Mohácsig működőképes maradt, s épp a sürgető reformok elmaradása miatt következett be váratlan összeomlása – ám önmagában ez nem lett volna elég, hogy a magyarság történelme halálkanyarjaiban és kényszerhelyzeteiben fennmaradhasson. A látnok Adyt idézve: ez a nép él, és élni akar!
S ha valami egy ilyen végzetesnek tűnő vereségekkel, összeroppanásokkal terhelt nép történetében, mint a magyar, bizakodásra adhat okot a fene fátumok ellenére is, az éppen a hihetetlen élni akarás.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

200 éves a borossebesi református templom
Méltó utódai a dicső elődöknek
Szombaton a borossebesi református templomban 10 órakor kezdődött ünnepi istentisztelettel indult útjára az a rendezvénysorozat, amit a templom felszentelésének a 200. évfordulója alkalmából szerveztek.
Igehirdetésében ft. Csűry István, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke, Pál Apostolnak a tesszalonikiekhez írt leveléből kiindulva, Istennek mondott hálát az eltelt 200 évért, valamint a következő, remélhetőleg hasonló időszakért. Mert Isten azért segít visszatekinteni, hogy még világosabban láthassuk, értékelhessük a jelent és a jövendőt. Vajon, meddig, a meddig – tette fel a kérdést. Vagyis e mai felgyorsult világban, amikor a sátáni erők egyre több hívőt eltávolítanak a templomtól, Istentől, meddig maradhat életben egy szinte maroknyira zsugorodott gyülekezet? Hogyan tovább, milyen erő viheti e gyülekezetet? Mert a nagyjaink nyomdokait követni felemelő dolog, csakhogy hol vannak már a dicső nagyjaink? Legnagyobb erőforrásunk a folytatáshoz az Istenbe vetett hitünk lehet, mert Isten hisz, a rengeteg botlásai ellenére is szereti a 21. századi embert. Még akkor is, ha mindennapos gondjaink, sikertelenségeink közepette, számtalanszor szembefordulunk Vele, Őt vádoljuk a botladozásainkért, a csalódásainkért, de még ekkor is hű az Isten. Pál Apostollal szólva: „Érzem, hogy hozzám hűséges az Isten”. Az Egyházkerület 300 gyülekezetének az utolsó templomában is érezniük kell a híveknek, hogy gyarlóságaik dacára, hozzájuk is hű az Isten. Éppen ezért kell neki hálát adni az elmúlt 200 évért, de a következőkért is, és szeretni kell Istent, de az egyházat is, ami hozzá vezet. A továbbiakban Voian Emília elszavalta Csiha Kálmán néhai püspök Szeressétek a templomot című költeményét.
Házigazdaként nt. Prém Imre Csaba lelkipásztor mondott köszönetet a püspöknek az igehirdetésért, egyben köszöntötte a születésnapján. Köszöntötte nt. Módi József esperest, aki az ágyai fiatalok egy csoportjával érkezett, hogy az előadásukkal emeljék az ünnepség színvonalát. Üdvözölte a megjelent lelkészeket, név szerint kiemelve Stojanovici Péter katolikus plébánost; feleségével együtt Gheorghe Feieş polgármestert, Bognár Levente aradi alpolgármestert, RMDSZ megyei elnököt, Faragó Péter ügyvezető elnököt, Jankó Andrást, az Aradi Kölcsey Egyesület elnökét, Kiss Lászlót, aki összeállította a Képek és szemelvények Borossebes város történetéből című kötetet, továbbá minden jelenlévőt. A borossebesi polgármestert az anyanyelvén is köszöntötte.
Nt. Módi József, az Aradi Egyházmegye esperese miután köszöntötte ft. Csűry István püspököt, a lelkésztársakat, a híveket, a meghívottakat, köszönetet mondott az isteni ajándékért, amivel 200 éven keresztül megtartotta a gyülekezetet és a templomát. Mert egy fehérre meszelt templom legnagyobb ékessége a gyülekezet, aminek a megtartásáért, Istené a dicsőség. A továbbiakban a Módi Kinga tiszteletes asszony által felkészített ágyai fiatalok 13 fős csoportjának a szavalatokkal fűszerezett ünnepi, zenés műsora következett. Duka Lilla elszavalta Wass Albert Üzenet haza; Zsóri Hortenzia, Reményik Sándor Ne hagyjátok a templomot, az iskolát; Kiss Evelin, Túrmezei Erzsébet Az otthonom a templom című költeményeit. Az ünnepi műsor ékes színfoltja volt a rendezvénynek.
Bognár Levente hozzászólásában köszöntötte a megjelenteket, majd azt a 200 évet értékelte, ami azt bizonyítja, múltja van a helybeli református gyülekezetnek, amelyiknek a tagjai a hitüket és az anyanyelvüket egyaránt megőrizték. Akik a templomot megépítették, a jövőben gondolkoztak, ezért nekünk is a jövőben kell gondolkoznunk, hogy a templom a következő 200 évben is erős bástyája lehessen a borossebesi református magyarságnak. A templomtorony a távolból nézve is iránymutató, mint világítótorony, biztonságot ad, hogy nem tévelyegtünk el. Azt kívánta, hogy a templom a jövőben is a helybeli hívek, a magyarság lelki világítótornya lehessen.
Hozzászólásában Gheorghe Feieş polgármester örömének adott hangot, amiért részt vehet e bensőséges ünnepen, ahol a templom 200 éves évfordulóját, a református, magyar közösség kultúrájának a megalapozottságát ünneplik. A városban élő 8 felekezetnek összesen 19 temploma, imaháza van, ami azt jelenti, az egységes egész szegényebb lenne a református kultúra nélkül, ezért ezt is nagyra becsülik. A nemzetiségek és a felekezetek közötti felhőtlen együttműködés, a tolerancia példaképévé emelte Borossebest. E szellemben, további hosszú, gyümölcsöző hitéletet, közösségi munkát kívánt a gyülekezetnek.
A továbbiakban nt. Prém Imre Csaba lelkipásztor Reményik Sándor Templomépítők című versét olvasta fel, majd rátért annak az alkalmi kiadványnak a bemutatójára, ami az 1546-ban megalakult helybeli református gyülekezet történetén vezeti végig az olvasót. A magyarul megtartott bemutatót követően, románul is kitért a gyülekezet történetének a legfontosabb eseményeire, majd felkérte elődjét, nt. Balla Sándor lelkipásztort és Máté József főgondnokot, a 200. éves évforduló alkalmából készült márvány emléktábla leleplezésére. Ennek a felirata: „E templom 200 éves fennállása megünnepeltetett 2013. szeptember 7-én, püspök Csűry István, esperes Módi József, lelkész Prém Imre Csaba, főgondnok Máté József, gondnok Patkó András, presbiterek Hălmăgean Ilka, Lach Gizella, Nanasszes János, Patkó Zoltán, Soltész Irén, Tóth Ilona, Radu Erzsébet és Venter Rozália”.
Az ünnepség után a templomudvarban szeretetvendégséget adtak a hívek részére, ahol egyik asztalnál Kiss László dedikálta a Képek és szemelvények Borossebes város történetéből című kiadványát. A meghívottak tiszteletére ebédet adtak a közeli vendéglőben. A borossebesi, maroknyi református gyülekezet tagjai méltó házigazdái voltak a 200 éves évfordulónak, ami azt jelenti, méltó utódaik is a gyülekezetalapító, templomépítő elődöknek, akiknek az örökségét remélhetően úgy őrzik, adják tovább, hogy megtartják hitüket, magyarságukat is.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

A tollat sohasem lehet letenni
Interjú Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
Oldalakat venne igénybe, hogy minden tisztségét, díját, elismerését felsoroljuk. Sokan tudják, hogy az Anyanyelvi Konferencia elnökeként, a Magyar Írószövetség és az Illyés Alapítvány egykori vezetőjeként milyen gazdag tevékenységet fejtett ki, közben folyamatosan végezte, végzi kritikusi, irodalomtörténészi, tanári, szerkesztői munkáját, megjelentetett köteteinek a száma meghaladta már a százat. A jövőre 80. esztendejét töltő Pomogáts Béla a jelentős rendezvényekről sem szeretne lemaradni, amikor csak teheti, személyes részvételével, aktívan járul hozzá ezek sikeréhez. Az idei augusztus végén is ott volt Marosvécsen a Helikon–Kemény János Alapítvány által szervezett találkozón, irodalmi megemlékezésen. A 100 éve született Jékely Zoltánról tartott költőien ihletett előadást. Az alkalmat kihasználva, újabb köteteiről kérdeztük.
– Tudjuk, hogy végéhez közeledik a Magyar irodalom Erdélyben címen ismert, több kötetet kitevő irodalomtörténészi vállalkozása. Komoly erőfeszítést igénylő, időt emésztő munkáról van szó. Úgy is mondhatnók, hogy nagy fába vágta a fejszéjét.
– Örülök, hogy belevágtam a fejszémet ebbe a nagy fába, noha nem egészen a magam akaratából tettem. Régóta kísértett a gondolat, hogy egyszer összefoglalóan kellene beszélnem az erdélyi magyar irodalomról, hiszen hosszú ideje foglalkozom vele. Az első könyvem is Erdéllyel kapcsolatos, Kuncz Aladárról szól, 1968-ban jelent meg, és azóta legalább 30-40 könyvet írtam Erdélyről, illetve az erdélyi irodalomról. Ez a törekvésem tehát megérett már arra, hogy összefoglaló munkában is közzétegyem. Tőzsér József, a Pallas- Akadémia Kiadó igazgatója is így gondolta, és rávett, hogy készítsem el a szintézist. Három nagy, négy-ötszáz oldalas kötet jelent meg eddig, most tartok a negyediknél. Néhány hónapon belül ezt is befejezem. Nagyon remélem, hogy jövő tavasszal, legkésőbb a júniusi budapesti könyvnapokra eljut az olvasókhoz. Szerettem volna versenytársakat, sokszor el is mondtam, hogy várom az erdélyi irodalomtörténészeket, akikkel megosszuk ezt a munkaterületet. Személyesen fel is kértem rá Láng Gusztávot, Kántor Lajost, Cs. Gyimesi Évát és legutóbb Balázs Imre Józsefet, de nem kapcsolódtak be ebbe a munkába. Azért is akartam, hogy ne csak én írjak ilyen könyvet, mert én nyilván budapesti nézőpontból láttatom a megírandó jelenséget. Igaz, hogy gyakran járok Erdélybe, és jól ismerem az itteni irodalmat és valóságot, de akarva-akaratlanul mégiscsak egy ottani szemléletet képviselek, érdekesebb volna megírni az összefoglalót Kolozsvárról, Marosvásárhelyről vagy akár Sepsiszentgyörgyről szemlélve.
– Vajon mind a két szemlélet érvényes volna?
– Igen. Ugyanis az irodalomban nincs definitív megoldás. Annak idején Szerb Antal, a legsikeresebb magyar irodalomtörténet szerzője fejtette ki, hogy az irodalomtörténet-írás nem olyan, mint a fizika vagy a kémia, nem lehet végleges megoldást találni, bár még a fizikában sincs ilyen, hanem minden szerző a maga tapasztalata, élményvilága szerint fogalmazza meg a véleményét, ezért aztán több irodalomtörténet is elképzelhető. Egyébként annak idején, még a II. világháború előtt Magyarországon kétévenként jelent meg egy-egy magyar irodalomtörténet. Igen jeles szerzők írtak ilyeneket, például Schöpflin Aladár, Kozocsa Sándor, Pintér Jenő, Várkonyi Nándor, elképzelhető tehát, hogy egy irodalom története több nézőpontból is leírható, és ezért biztattam az erdélyi kollégáimat, hogy ők is tegyenek eleget a kihívásnak. Sajnos egyedül maradtam, nekem kell befejeznem ezt a vállalkozást. Sőt most, hogy rövidesen túl leszek ezen, szeretnék csinálni egy olyan egykötetes erdélyi irodalomtörténetet is, ami nem írókról szólna, hanem irodalmi áramlatokról. Eszme- és stílustörténeti fejezetek, összefoglalások lennének benne.
– Milyen visszajelzések jutottak el hozzád az eddig megjelent kötetekről?
– Nagyon elégedett lehetek, negatív kritikával egyáltalán nem találkoztam. És valóban jeles szerzők írtak nagyon szépen az eddigiekről. Láng Gusztáv több alkalommal is méltatta a könyvet, és tavaly Gyergyószárhegyen a szokásos írótalálkozón az én erdélyi irodalomtörténetem volt a téma, ott is jó vélemények hangzottak el.
– Nem feltétlenül a te köteteid kapcsán, időnként olyan véleményekkel is találkozhat az ember, hogy egyáltalán miért kell külön tárgyalni az erdélyi magyar irodalmat, amikor az az egységes magyar irodalom szerves része.
– Nézd, nekem is az a véleményem, hogy egy magyar irodalom van. Azonban minden irodalomról, a magyarról is elmondható, hogy van egy irodalom a maga értékrendje szerint, és van egy irodalom a maga intézménytörténete szerint. Egész más feltételek között bontakozott ki és élt az erdélyi magyar irodalom, amelynek Romániában kellett tevékenykednie, mint a felvidéki magyar irodalom, vagy az emigráció magyar irodalma, amely szintén más körülmények között működött. A szellemiségében is vannak különbségek. Régi meggyőződésem, hogy minden nagy irodalomnak, így a magyarnak is két nagy szellemi tartománya van. A franciáknál ez Észak- és Dél- Franciaország, a németeknél a porosz és a bajor terület, az olaszoknál észak és dél. Ezek elég nagy különbségeket mutatnak. Egy milánói író egész másképp tekint a világra, mint egy nápolyi. Ez nálunk is megvan, de nálunk nem észak–déli, hanem kelet–nyugati a tagolódás. Van a magyar irodalomnak egy nagy nyugati tartománya, ez a Dunántúl, amihez hozzá lehet kapcsolni azokat az írókat is, akik a Dunától északra születtek és írtak, például Jókai Mór jellegezetesen ide tartozik, a másik pedig Erdély, amelyhez ugyancsak hozzákapcsolhatók az alföldiek, hiszen az Alföld valamikor a Partium része volt, és nagyon sok szellemi szál kötötte össze az erdélyi magyar kultúrával. Különben nemrég jelent meg könyvem a dunántúli irodalomról is. Fontosnak tartom, hogy a magyar irodalomnak ez a táji, történelmi tagozódása megjelenjen a kutatás világában is. Így leszünk a teljesség birtokosai. Ez nem mond ellent annak az eszmének, miszerint egy magyar irodalomról van szó. Irodalmi vonatkozásban soha nem baj, ha több szellemiség, több hagyomány, több lelkiség mutatkozik meg együttesen.
– Érintettük az értékrend kérdését is. Az irodalomtörténész késélen táncol olyankor, amikor időben egész közel kerül a saját korához. Ezzel a problémával nem szembesültél?
– Dehogynem. Eddig is voltak olyanok, akik elégedetlenkedtek amiatt, ahogyan felmenőiket tárgyaltam valamelyik írásomban vagy könyvemben, esetleg amiatt, hogy nem szenteltem nagyobb terjedelmet nekik. De most, amikor valóban szép számban a kortársak is sorra kerülnek, könnyen előfordulhat, hogy szembejön velem egy erdélyi író Kolozsváron vagy Csíkszeredában, és kérdőre von, miért csak két vagy három sorban foglalkoztam vele. Lelkileg ilyesmire is fel kell készülnie annak az irodalomtörténésznek, aki ilyen kortársi területre merészkedik.
– Miközben a Magyar irodalom Erdélyben zárókötetének készültét taglaltad, újabb lehetséges köteteket, terveket is körvonalaztál. A tollat sohasem lehet letenni?
– Nem bizony. Ha az ember dolgozik, az életben is tartja. Régi meggyőződésem, hogy az élet akkor fejeződik be, amikor a munka. Vannak még terveim. Mint mondtam, el szeretném készíteni az erdélyi magyar irodalomtörténet egykötetes változatát. És éppen a napokban jelent meg itt, Erdélyben két általam összeállított kötet. Az egyik Kuncz Aladár irodalmi tanulmányait tartalmazza, a másik Reményik Sándor erdélyi verseinek egy kisebb gyűjteménye, mindkettő a Pallas-Akadémia Könyvkiadó újdonsága. Nem tudok tétlenül ülni, évente hat-nyolc kötetem jelenik meg, ezek között vannak szöveggyűjtemények is. Ilyenekre is szeretnék sort keríteni a jövőben is. Hogy példát is adjak, az egyik budapesti kiadónál van egy Metamorphosis Transylvaniae című sorozatom, a XX. századi erdélyi magyar történelem nagy változásait dokumentálja. Nem én írom a könyvet, szépirodalmi művekből és történelmi dokumentumokból válogatok, és alapos, terjedelmes bevezetővel látom el. Eddig megjelent a trianoni eseményekkel, az Észak-Erdély visszacsatolásával foglalkozó könyv, és pár hónapja látott napvilágot az 1916-os román hadba lépés, az erdélyi katonai betörés sajátos monografikus krónikája. Nagyon érdekes és rendkívül fontos anyagokat sikerült ehhez találnom és közzétennünk. Az ilyen jelentős dokumentumgyűjtemények megérdemlik, hogy az ember időt, energiát áldozzon rájuk.
– Jusson belőlük minél több neked a következő években is!
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Elfogyóban a moldvai magyarság?
Petrás Incze Jánosra, a csángó misszionáriusra emlékeztek szeptember 21-én Egerben, születésének 200. évfordulója alkalmából. Petrás a teológiát Egerben végezte, 1836-ban szentelték fel, majd visszatért szülőföldjére, ahol sokat tett a moldvai magyar kultúra fenntartásáért és megörökítéséért A klézsei pap volt az első csángó folklorista, gyűjtéseit a Magyar Nyelvőr is publikálta. A Rádió Orient műsorában Tampu Stelián, a Csángó tükör főszerkesztője beszélt a moldvai magyarok múltjáról és jelenéről.
A csángó helyett pontosabb a moldvai magyarság kifejezést használni. Románia keleti megyéiben, a történelmi Moldvában már a honfoglalás kora óta élnek magyarok, a székely migráció pedig időről-időre megerősítette a román tömb által körülvett magyar közösséget. A csángó név egyik magyarázata, hogy az gúnynévként ragadt a keletre vándorló székelyekre, akik több hullámban érkeztek, a szó ugyanis ’vándorló’, ’tekergő’ jelentéssel is bírhat.
A megkülönböztetés ma is él Moldvában: a már évszázadokkal korábban ott élő magyarokat a később érkezett székelyek csángónak nevezték, de magukat székely magyarnak vallották. Moldva északi részén, Románvásár környékén találhatók a régebbi közösség leszármazottai, egy újabb székely hullám az 1764-es Madéfalvi veszedelem után érkezett, ők alkotják a déli székelyes csángók zömét.
A moldvai magyar közösség legősibb magjának eredete vitatott. Egyes magyarázatok szerint az Etelköz elhagyása után a Szeret menti kiváló legelőknél telepedett meg a honfoglalók egy csoportja. Más vélemény szerint a kora középkorban a vidék a kunok szállásterülete volt, ők pedig beolvadtak a később érkező magyar népcsoportok közé. Ezt az elméletet osztja a műsor vendége, Tampu Stelián is. Folynak genetikai kutatások moldvai magyar településeken és az eddigi eredmények alátámasztják a kun örökség meglétét – tette hozzá a Csángó tükör főszerkesztője.
A 13. században a Német Lovagrend hatására megindult a római kereszténység térnyerése a kora középkori magyar állam határaitól keletre is. Feltehetően e hatásnak köszönhető a Moldvai magyarok erős kötődése a katolikus valláshoz, amit tovább mélyített az olasz hittérítők munkája a 19-20. század folyamán. Az identitás sarokkövei a vallás és a nyelv. Ma az ortodox Románia északkeleti megyéiben mintegy 250 ezer katolikus hívő él, ez a szám a nagyrészt már asszimilálódott, így román öntudattal rendelkező magyarságot jelöli. Moldvában az elmúlt 20 évben töredékére csökkent a magyar nyelvet beszélők közössége, míg 1992-ben 62 ezer főt számláltak, 2002-ben ez 45 ezerre esett vissza. Napjainkban már csak „5-7 ezerre becsülhető a magyarul beszélő és magyar öntudatú moldvaiak száma” – mondta el Tampu Stelián a magyar nyelvű oktatásban részt vevő gyerekek és szüleik létszámára hivatkozva.
Petrás Incze János kántor családba született 200 évvel ezelőtt Forrófalván. Születése évfordulója alkalmából az Egri Hittudományi Főiskola emlékülést szervezett szeptember 21-én. A rendezvénynek a jeles folklorista szerzetes egykori nevelőintézménye ad otthont. Egerben lépett Petrás a minorita rendbe, 1836-ban szentelték fel, nem sokkal később hazaküldték missziós munkára Moldvába. Pusztinában kezdte szolgálatát, majd Klézse plébánosa lett. Olasz felettesét kísérve Borszékre megismerkedett Döbrentei Gáborral, a Magyar Tudományos Akadémia első titkárával. Az érdeklődő Döbrentei Petrás révén a csángók helyzetéről, kultúrájáról informálódott, néprajzi megfigyelései és népdal gyűjtései, melyeket a Magyar Nyelvőr is publikált, levelezés útján hívta fel a hazai figyelmet a távoli magyar közösségre. „1861-ben létrejött a Szent László Társulat azért, hogy a Moldvában élő magyarok gazdasági, szociális és kulturális segítését előmozdítsa” – fejtette ki a Csángó Tükör főszerkesztője. Petrás Incze János vállalta az érkező adományok és a támogatott templomépítés koordinációját, az elszigetelt magyar közösségekért kitartóan dolgozott haláláig.
Az emlékülés egyik fő szervezője a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, melynek névadója a jeles Szabófalvi költő, akit Reményik Sándor ihletett. Az egyesület célkitűzése a Moldvai magyarok kultúrájának ápolása, megismertetése, kapcsolattartás a testvérszervezetekkel és hazánkba érkező moldvaiak felkarolása.
orientpress.hu
Erdély.ma

Aki úgy ment el, hogy szívét mindig itthon hagyta
Beszélgetés a 75 éves Szász István Tas orvos-íróval
– Kezdjük a legrégebbi időkkel, az erdélyi szövérdi gyökerekkel. Kérem, meséljen erről. – Erdély zivataros múltjában a család útja már a „szövérdi gyökerekig” is hosszas volt. Visszatekintve, a férfiág vérvonala a XV. századig követhető. Izabella és Martinuzzi idejében keveredett egy minden valószínűség szerint vallon zsoldos Somosd környéki harci cselekményekbe, a mi szempontunkból bizonyára nem jó szándékkal, de feltehetően jó pénzért. Isten akaratából azonban, általa fel nem fogott bűnéért, eme – gondolom, nyalka – vitéz egy új székely család alapításával vezekelt. Súlyos sebesültként a község székelyei vették ápolásba, mégpedig egy helyileg jeles család, s főként annak szépséges leánya. A szerelmi történet elkerülhetetlen volt, s a derék „szabadfoglalkozású” zsoldosból a szép leány rabja lett. A házasság meg is köttetett, de amikor lustrába akarták venni, „kucifántos” neve és beszéde gondot okozott. Minthogy ama nyelvezet hasonlított némileg az erdélyi szászok beszédére, hát új nevet kapott, s lett belőle Szász. Egyébként a feljegyzések szerint hasonló sorsra jutott a különféle okokból a székelységbe vándorolt vagy szökött több erdélyi szász férfiú is. Ezért e név a székelységben nem számít ritkaságnak. Hősünk eredeti mesterségét nem hazudtolhatta meg, mert újabb vitézségéért hamarosan nemesi előnévhez jutott, mégpedig a somosdihoz. Somosdi Szász János, az alapító szépunokája veszi nőül a szövérdi Gál Máriát. A Gál család előneve Szövérdi. 1689-ben Apafi Mihály engedélyezi, hogy a közös utódok ezt az előnevet használják a somosdi helyett az ősi – kardra tűzött török fejes – „czímerük” alatt. A szövérdi generációk sorából aztán Szász József ükapám és testvérbátyja, István „rajzanak ki”, minthogy ükapám aranyosgyéresi református esperes, bátyja pedig Marosszék hites táblabírája lesz Tordán. Ez az a momentum, amikor a család szekerének rúdja egy új ág születése felé fordul. Esperes ükapám ugyanakkor a Nagyenyedi Református Kollégium egyik kurátora volt. Egyébként hatalmas ember lehetett, mert a „Nagy pap” néven emlegették, s fia, Ferenc dédapám is nevezetes volt termetéről és rendkívüli erejéről. – Ősei hogy kerültek a mezőségi Pusztakamarásra, Sütő András szülőfalujába, mivel foglalkoztak? – Az első szövérdi Szász, aki Pusztakamarásra került, a már említett nagy erejű dédapám, Szász Ferenc fia volt, aki enyedi diákként állt be Bem seregébe és járta véle a hadak útját, no és megkóstolta a bujdosók kenyerét is. Még a piski-hídi csatáról is voltak emlékei, de apja, a tántoríthatatlan radikális így sem bocsátotta meg a fegyverletételt. Nagyenyedi diáktörténet szerint a honvédek újratemetése alkalmával így prédikált: „Tisztelt csantak! A kik itt lenn nyugusztok, s tova túl a katallikusoknál, s a kik futattatok, ha futni kellett, s kuparagtatok Piskinél a híd alatt…stb.”. Dédapám erősen kötődött a szülőföldhöz, a honvágy hívta haza török és román földről. Álnéven lett molnárlegény a bogáti malomban. Történt azonban, hogy Londonba emigrált keresztapjának, Kemény Farkasnak a testvére, Gyula, aki a Nagyenyedi Kollégium mellett apjának kurátortársa volt, pusztakamarási birtokaira megfelelő vezetőt keresett. Ferenc dédapám átvette a kulcsokat, hogy aztán három év alatt felvirágoztassa az elhanyagolt gazdaságot. Isten akaratából Pusztakamarás csillaga ekkor ívelt felfelé. A tehetséges fiatalember eredményeit látva a báró és családja odaköltözött. Az udvarházból kastély lett, templom és iskola épült, s a falu ezáltal bekerült a kulturális vérkeringésbe. A palota helyén ma egy – egyébként igen barátságos – román gazda kaszál. Pusztakamarás, az alapító Szász Ferenc utódain keresztül, másfél évszázadon át – direkt vagy indirekt formában – jelen volt az erdélyi magyar tudományos, irodalmi, politikai és társadalmi élet palettáján. Ezekről az időkről számos történet él a családban. Részben fellelhetőek a Templomra szállt bánatmadár c. Kriterion-kötetben, illetve a Trianon sodrásában című család- és kortörténeti jellegű, két kiadást is megért könyvemben. – Kérem, vázolja a Hitel történetét, célját és küldetését, amely az Ön szülői házában, Kolozsváron, a család támogatását élvezve jelent meg. A sajtótörténet nagy Hitel-vacsorákról beszél, amit a Hitel nagyasszonya, az Ön édesanyja készített. Erre kisgyerekként emlékszik vissza vagy szüleitől hallotta a későbbiekben? – A Trianon utáni új, a Kárpátokat immáron akadálytalanul átlépő bizantin szellemű környezetben eszmélő magyarság első, ezt már jól megismerő, ebben szocializálódott generációja a harmincas évek közepén érkezik el oda, hogy a kisebbségi sorsban való túlélés technikáit szolgáló tudományos kutatásokra is felkészülten tekintsen a megmaradás akkor már tagadhatatlanul jelentkező kérdőjeleire. Makkai László püspök-író végzős fia és Venczel József hozzák létre a Hitel folyóiratot, de hat szám után a lap megszűnik, mert Makkai a „Nem lehet” kimondása után távozó édesapjával elhagyja Erdélyt. Venczel József azonban három hasonló gondolkodású barátjával: Albrecht Dezsővel, Vita Sándorral és Kéki Bélával létrehozzák az immáron sokkal igényesebb oktáv formátumú Hitelt, melyet utóbb a nagy Hitel néven emlegetnek. A lap támogatására szüleimet kérik fel, akik minden erejüket erre összpontosítva állanak a lap mellé. A családi ház lesz a Hitel otthona, anyám pedig a Hitel (együtt gondolkodó) háziasszonya. 1940-ig itt folyik a szerkesztők napi munkája, a szerkesztőségi ülések és a nagy Hitel-összejövetelek, melyeket anyám rendez, s melyek a szellemi élet akkor jeles eseményeiként maradtak fenn az emlékezetben. 1940 után a magyarországiakkal kibővült társaság számára az Erdélyi Kör leendő helyiségeit apám és Vita Sándor választják és bérelik ki, és anyám rendezi be azokat. A hely utóbb az Erdélyi Pártnak szintén otthont ad. A kemény mag továbbra is a Vulcan (akkor Cserei) utcai Szász villában dolgozik. Mindenre kiterjedő kutatásaim szerint a Hitel holdudvara a lap három korszaka alatt: 1935 (kis Hitel), 1935–1941 és 1941–1944 (nagy Hitel), összesen 220 értelmiségit tömörített maga körül Erdélyből és a magyar négy év alatt Magyarországról is. Tehát ez egy együttgondolkodó szellemi kör volt, melynek szellemi termékei a nemzetstratégiai kérdésekben a Hitel című nemzetpolitikai szemlében, illetve a társaság jelentős részét alkotó szépírók írásai a Hitellel munkamegosztásban dolgozó Helikonban és Pásztortűzben jelentek meg. Emlékeim kisebb részben gyermekkoriak, de kamasz- és ifjúkoromból, amikor már lap nem volt, de a hitelesek továbbra is oda jártak (vagy mi hozzájuk), meghatározóak. – Kik voltak a Hitel szellemszülei, és mi a véleménye, mért szűnt meg? – A négy főszerkesztő mellett legfontosabb munkatársai: Tamási Áron (a Vásárhelyi Találkozó megszervezése és lebonyolítása idején vezető szerepben), Kiss Jenő (1942–44 közt mint főszerkesztő-helyettes), Kós Károly, Szabó T. Attila, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Jékely Zoltán, a komoly problémák tárgyalása alkalmából a mindenkori négy magyar püspök vagy helyettese: elsősorban Márton Áron és Tavaszi Sándor, Mikó Imre, Szabédi László, Szenczei László, a Szervátiusz, Debreceni, Gy. Szabó illusztrátortrió stb. voltak. Az utolsó két hiteles: Jakó Zsigmond és Lőrinczy László nemrégen hunyt el. Most sajnos nem sorolhatok fel 220 nevet, de a Beszédes hallgatás című Kriterion-kötetemben pontos adatok olvashatók erről. Meg kell említeni a sajtótörténetben kissé túldimenzionált presztízs- vagy generációs vitát az Erdélyi Fiatalokkal, de ez mondhatni természetes volt, hiszen az ott felnevelkedett fiatalok végzés után szétszéledtek, s legjobbjaik éppen a Hitelhez csatlakoztak. Végül az 1940-ben megszűnő lap vezéregyéniségei: László Dezső és Jancsó Elemér szintén ezt tették, sőt később a „legmakacsabb” Jancsó Bélával is barátsággá oldotta kapcsolataikat a történelem. A Hitel nagyjai az új körülmények közt példájukkal és tudásukkal szótlanul járultak hozzá az új erdélyi magyar értelmiségi generáció felneveléséhez. A lap elfeledtetésének okai közt – mint erre kutatásaim során rájöttem – első helyen nem a korabeli baloldal által rájuk szórt rágalmak (a ma is ismert besározásos módszerek) szerepelnek, hanem véleményem szerint éppen azoknak az érdemeknek a kisajátítása vagy szükségszerű feledésre ítélése, melyek ennek a nem csupán írásra szakosodott, de a napi politika kockázatait is vállaló közösségnek tulajdoníthatók. A már említett Vásárhelyi Találkozó megszervezése a Hitel csoport érdeme volt, az őket ekkoriban vezető Tamási kezdeményezésétől az aprómunkán át az utólagos népszerűsítésig. 1940-ben a Hitel asztalánál született a Teleki Pál által aztán jórészt betartott javaslatcsomag az Észak-Erdélyben szükséges nemzetiségi politikára (a román nyelv oktatása, a hivatalnokok nyelvismerete, intézmények létrehozása, az egyház támogatása stb.). De ők készítették el a negyvenek memorandumát, s Teleki Gézával küldték el a kormányzóhoz, és a Faragó-féle békedelegáció útját előkészítők közt s a békedelegációban úgyszintén ott voltak. És közülük kerültek ki a 60 politikai fogoly megmentői. Ezeket a Gestapo orra előtt szabadították ki Dálnoki hadtestparancsnok tudtával és beleegyezésével és ugyanezen az úton (Bánffy Miklóssal is közreműködve) érték el, hogy Kolozsvár nyílt város legyen. Mindezeket a „felszabadulás” után a kommunista párt számára nem volt előnyös hangoztatni. Akkor mindenben, ami a múlthoz kötődött, a reakció erőit kellett látni, s ki kellett találni a párt „igaz” történetét. A lap emléke tehát a süllyesztőbe került a reá sütött bélyegekkel és érdemeinek kisajátításával együtt. – Ön 1938. július 15-én született Kolozsváron, a háború előtti forrongásban. 1954-ben érettségizik, de az orvosi egyetemet csak 1962-ben fejezi be, objektív okok miatt. Mért kellett megszakítania egyetemi tanulmányait? – Életem tanulással töltött időszaka kettős hátrányban telt. Az iskolában osztályellenség, az otthoni szomszédságban kisebbségi voltam. Előbbit a hallgatás, ez utóbbit inkább az aktív tekintélyszerző igyekezet útján kezeltem. Egyetemi felvételem feltétele a vörös diploma elérése volt, s ezt az akkori 10 osztályos oktatási rendben megszerezni komoly teljesítménynek bizonyult. A magyar iskolák ugyanis komolyan vették, míg a románok fogódzóként adományozták e lehetőséget diákjaiknak. Már ebben is tudták használni a vörös lepel alatti ügyeskedéseket nemzeti céljaik elérésére. A Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen azonban még végzés előtt – 1959-ben – kifogtam az egyesítéssel járó bekeményítést. A félelemkeltéshez szükséges boszorkányüldözés szórásába kerültem több kiváló kollégámmal együtt, és minekutána nem tudtak minket felhasználni mások bűneinek bizonyítására, saját 56-os „bűnökre” hivatkozva rúgtak ki, megtoldva az „elvtelen szolidaritás” vádjával. Először egy borsabányai ólombányában, aztán építőmunkásként, illetve némi kiképzést követően mint ólomablak-keretező élmunkást vettek vissza. Két évvel a tervezett után így én is orvos lehettem. Hasznos évek voltak, nem törölném ezeket tapasztalataim értéktárából. A máramarosi hegyeket, alattuk a szocializmus építésének emlékműveivel, az ottani bányaromokkal és a kolozsvári magyar műemlék templomok ablakait, mikor alkalmam adódik rá, nosztalgiával nézegetem. Emlékezetes maradt Kolozsborsán Mazilu főorvos barátságos, csendőrpertus, négyszemközti vállveregetése: Kiváló fiú vagy, de egy dolgot meg kell értened. Ebben a városban nincs szükségünk magyarokra! – Mikor és miért telepedett ki Magyarországra, volt-e olyan pillanata az életében, amikor megbánta ezt? Sikerült átmentenie darabonként a Hitel kolozsvári relikviáit. Erről mit tud mondani? – Kértem a visszahonosítást. Az útlevelet több mint három év kísérletezést követően, a „Hitel ház” kvázi felajánlása után megadták. 1977-et írtunk. Nagy történeteim vannak ezekről az évekről, az akkori román és magyar állami hozzáállásról, és az akkori társadalom a maihoz még nem hasonlítható reakcióiról. A szívem örökké itthon maradt, de az áttelepülést racionálisan gondolkodva nem bántam meg. Itt sokkal több lehetőségem volt azt szolgálni, amit otthon lehetetlenné próbáltak tenni. Ez, tudom, nem általánosítható, de az én sorsom így alakult. Természetesen nehéz küzdelmek, munka, sikerek és csalódások árán. Tíz évig a Bakonyban készültem fel életem harmadik szakaszára. 1987-től a sorsomat tovább kísérő csodák egyike nyomán kerültem Leányfalura. A rendszerváltás éveiben sodródtam bele az egészségpolitika és a nemzetpolitika gyakorlati illetve publicisztikai jellegű sodrába. Áttelepülésem folyamán és utána azonnal elkezdtem a Hitel-emlékek átmentését. Az ezzel járó izgalmak minden alkalommal leírhatatlanok voltak. Aztán következett a restaurálás s végül az elhelyezés gondja. – 1994-től kezdődőleg több lapot indít Magyarországon. Melyek ezek a lapok? – A Hitel emlékeit több mint 15 év alatt hordoztam át a határon. Sorra restauráltattam minden darabot, s elkezdtem a rendszerező, majd a kutatómunkát. Mindezt el kellett helyezni valamilyen módon és felmutatni az utókornak, amely az 1930-as, '40-es éveknél is jobban rászorult ezekre az ismeretekre és példákra. Ezzel egy időben megszűnt szolgálati lakásom is. Lakás vagy ház kellett. És ekkor újabb csodák történtek. Csak néhányat említek meg. Barátom, Makovecz Imre ingyen megtervezte a kolozsvárihoz hasonló belvilágot idéző házat, és szinte mágikus szuggesztivitással biztatott a lehetetlenre – hiszen felépítéséhez csak nevetségesen kis forrásom volt. S ekkor – mint lassan már ismertté váló egészségpolitikai publicistát – a Phare program keretében felkértek, hogy pályázzak egy egészségpolitikai lap alapítására. Brüsszelben megnyertem a pályázatot, s ezt követően a helyi gazdasági szélhámosságokkal küzdve egyik lapot kellett létrehoznom a másik után. Én, mint szakmai főszerkesztő, a pénzügyekkel nem foglalkozhattam. Akik ezt tették, valamennyi sikeres lapból meggazdagodtak. Amint nőtt a tekintélyem, folyamatosan új meg új lapot sikerült alapítanom. Alapellátási hírlevél, Alapellátás, Orvosi Tükör, Szabaduló szakorvos. Közben a Látleletnek is főszerkesztője voltam. A főszerkesztői fix sem volt kicsi, és ebből épült fel fokról fokra a Hitel új otthona Leányfalun. Ezenközben az egészségpolitikában is sikerült eredményeket elérni és az Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének elnöke lettem. Fontos megjegyeznem, hogy elveimhez szigorúan ragaszkodván az ötödik lapnál elvesztettem állásomat és soha többet nem volt ilyen „pénzforráshoz” szerencsém. Nem is kellett. A ház éppen ekkor készült el. Az anyagot sikerült gyönyörűen bemutatni. A gondviselés ennyit rendelt ki számomra és minden bizonnyal ezért. – Érdekes, hogy nagyon későn kezdett publikálni, de 2001-ben és 2002-ben nem kevesebb, mint hét könyve jelent meg. Ezek mind fiókban vagy valamelyik szerkesztőségben vártak kiadásra? – Első írásaim egészségpolitikai, alapellátás-szervezési írások voltak még itthon, de ezeket román kollégák nevén jelentették meg, ügyes húzásokat követően. Le is szoktam hamar az íródeákoskodásról. „Navétázás” közben a társaság gondjait orvoslandó vidám írásokat, bökverseket fabrikáltam. A magyarországi 10 év bakonyi „boldog száműzetés” és az engem körülvevő szeretet és megértés hangulatában, Pápakovácsiban köszöntött be a felismerés a Kádár-korszak gerincpuhító hatásainak veszedelméről. Ekkor kezdtem írogatni naplójegyzeteimet, verses kesergéseimet – az íróasztalnak. A Mozgó Világnak beküldött kéziratommal a „szervek” figyelmeztetését vívtam ki. Többet sehova sem küldtem. Ezután következett a Leányfalura költözés és a rendszerváltás forgataga. Azóta két végén égett életem jelképes gyertyája. Részben az Orvosi Kamara keretein belüli tisztségviselés és egészségpolitikai küzdelem, valamint publicisztika, másik oldalon a nemzetpolitikai publicisztikám töltötte ki minden szabadidőmet. Rovatom volt az Erdélyi Magyarság és az Átalvető (ez ma is él) oldalain, illetve közel 10 évig az Erdélyi Naplóban. Mára összesen több mint 80 lap és folyóirat közölte írásaimat, s ama 2001–2002-ben megjelenő hét kötet után az idén elérkeztem huszadik önálló kötetemhez. Közben számos antológiában és közösen megírt könyvben is megjelentek írásaim. A Magyar Írószövetség tagjai sorába emelt és beléptem az Irodalomtörténeti Társaságba. A Hitelről szóló kötetem hézagpótlónak bizonyult. Aztán megnyitottam Leányfalun a Hitel múzeumgalériát is. Nem hagyhatom ki azt sem, hogy 25 éve szervezem az országosan ismertté vált Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítás-sorozatot, egy idő óta irodalmi estekkel egybekötve. Tavaly, támogatás nélkül, sikerült megszerveznem az Írószövetségben egy egynapos Hitel-konferenciát. Az erről szóló kötet és videóanyag sikeres pályázatra vár. Közben a kolozsvári Hitel és az örökséget felvállaló budapesti Hitel műhelyeit felterjesztettem Magyar Örökség Díjra és éppen a konferencián kaptuk meg a hírt Bakos Istvántól, hogy 2200 jelölt közül a Hitel elnyerte e magas kitüntetést. A díj ott függ a házi múzeum falán, Tamási, Kós és Márton Áron székei felett. Az idei könyvhétre jelent meg a Kairosz kiadónál huszadik kötetem. Ez is a Hitellel foglalkozik. – A Templomra szállt bánatmadár c. pusztakamarási helytörténeti kötetben igen alapos családtörténeti tanulmány szerepel. Ezt lehetne bővíteni még? – A családtörténet teljes feltárása hatalmas munka. Több száz oldalas anyag van a számítógépben írott, képes és táblázatos formában. A megtalált címerek száma száz feletti, a heraldikailag leírtak még ennyit tehetnek ki, de az említett két másik feladatra kellett koncentrálnom, s ennek folytatására csak akkor kerülhet sor, ha már úgy érzem, hogy a közösség számára fontos részt elvégeztem. Nyolc unokámat is szeretném ennek segítségével helytállásra, tartásra nevelni. Mert a cél soha nem a hivalkodás, hanem éppen az ellenkezője. Azt szoktam mondani, hogy ne feledjék: ezek az emberek, ha jött a hírhozó, olyan természetességel álltak fel a családi ebéd mellől és öltöttek kardot a haza védelmére, ahogyan ők elindulnak az éppen divatos bulizóhely meglátogatására. Csakhogy onnan igen gyakran nem volt hazatérés. – Élete folyamán szerzett díjak és elismerések? – Nem panaszkodhatok. Bár, mint mondják, a díjakat nem szerezzük, hanem azokat adják. A szakma tulajdonképpen majd minden ismert kitüntetését megkaptam. De ezek átvételekor minden esetben arról beszéltem a jelenlevőknek, hogy Erdélyből jöttem, s a küzdeni tudás képességét onnan hoztam magammal. Van többek között Hippokratész díjam (ma már a díjazó bizottság elnöke vagyok), megkaptam a millenniumkor a MOK média díját, háziorvosi életműdíjat, tiszteletbeli tagságokat és elnökségeket, címzetes főorvosságot, Leányfaluért emlékplakettet. De a Nemzeti Kötelék Kuratóriumától kapott Emléklap a hűségért, melyet 18 magyar értelmiséginek adományoztak a 2004. december 5. után végzett munkájáért, talán a legkedvesebb. – Kádár Tibor festőművész meg is festette a Hitel arcképcsarnokát. Kik vannak rajta és milyen volt az avató? – Az avató számomra felejthetetlen volt. Megpróbáltuk a kolozsvári fogadások hangulatát idézni. Az anyáméhoz valamennyire hasonlító büfét próbáltunk felállítani, s jelen voltak a magyar szellemi élet nemzetben gondolkodó vonulatának jelesei közül többen is. Szőcs Géza államtitkár nyitotta ki elsőnek a Kádár Tibor alkotta Triptichont. A képen a 220 hitelesből a legfontosabb 54 szerepel, a szerkesztők, az egyháziak, a főbb munkatársak, az illusztrátorok, a későbbi anyaországi csatlakozók, de az ellenfelekből is néhányan, s persze a gyökereket jelentő személyiségek, a ház, sőt még a családunk is. A múzeumot Istennek hála elég sűrűn látogató egyének és csoportok csodájára járnak. A „hitelesekre” vonatkozó anyagokat ma is folyamatosan gyűjtöm, szeretném kutathatóvá tenni az érdeklődők számára. – Ha az Úr is úgy akarja, mit szeretne még átadni az olvasónak? – 75 évesen az ember jól átgondolja, hogy az ismeretlen hosszúságú maradékot mire fordítsa, pontosabban mire kell fordítania, hogy megfeleljen saját elvárásának: annak, amire eddigi életét is szánta. Ezért következő legfontosabb feladatom a Hitel 10 évének aktualizáló, mának szóló feldolgozása lenne. Ennek bevezető, egy évet átfogó tesztkönyve a most – a Kairosz kiadó felkérésére – megjelent Palackposta Erdélyből című breviárium. Mellette a múzeum jövőjének garantálása, annak bővítése, s ha még marad erő és idő, apám hagyatékának közlése, illetve a családtörténet befejezése és az erdélyi családi sírkertjeink megmentése Nagyváradon, Kolozsváron és Pusztakamaráson. Na és még szeretnék néhányszor sízni a Hargitán a nyolc unokámmal. Már valamennyien megtanulták ezt a lelkeket felszabadító, természethez láncoló, önbizalmat építő sportot. S mindezt úgy és azért, hogy az unokák (és mindnyájunk unokái) ezáltal is könnyebben eljuthassanak arra a pontra, amikor az ember rájön, hogy mi dolga van ebben a világban.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyiek az összmagyar irodalom élvonalában
Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó gáláját tartották szombaton Székelyudvarhelyen a városháza Szent István-termében, ahol immár 18. alkalommal adták át az elismeréseket.
Az alapítvány Debüt-díját idén Varga László Edgár költő kapta, akinek Cseréptavasz című első kötete a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadónál jelenik meg a közeljövőben. Laudációjában Zsidó Ferenc költő, író, az EMIA kurátora és a e-irodalom.ro című portál szerkesztője elmondta, a fiatal költő munkássága markánsan kiemelkedik kortársai közül. Mint mondta, 2008 óta kíséri figyelemmel a pályáját, sokáig nem tudta, hogy a Krónikában tárcákkal jelentkező Varga László publicista és Varga László Edgár költő azonos. Pályakezdő, de szándékosan különválasztja a "hétköznapi" és az "ünnepi" tevékenységet. "Varga László Edgár költészete a magyar líra legnemesebb hagyományaihoz kapcsolódik: a nyugatos és transzszilván értékek, a forma korszerű nyelvezetben és makulátlan igénnyel van jelen verseiben" – hangzott el. EMIA-díjat vehetett át Király László költő, aki novemberben ünnepli hetvenedik születésnapját.
Laudációjában Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese azokról az időkről beszélt, amelyekben a Helikon folyóirat ingázó szerkesztőjeként dolgozott abban a munkaközösségben, amelynek Király mellett hajdanán K. Jakab Antal, Szilágyi István, Szabó Gyula, Panek Zoltán, Mózes Attila volt a tagja. Király László akkor "csak" ötvenedik életéve környékén járt, de Fekete Vince szerkesztőként tőle sajátíthatta el a lapkészítés fortélyait, amelyeket most a Székelyföld háza táján hasznosíthat. Fekete Vince a költőről, a Király költészetéről is beszélt, amely lassan immár fél évszázada tartozik az erdélyi és az összmagyar líra élvonalába.
Az erdélyi irodalom magyarországi recepciója
A Hídverő-díjat idén Füzi László irodalomtörténész-szerkesztőnek ítélték oda az EMIA kurátorai – Füzi munkásságát Gálfalvi György irodalomtörténész, a Látó nyugalmazott főszerkesztője méltatta. A Hídverő-díjjal évről évre olyan magyarországi irodalomtörténészeket tisztel meg az EMIA, akik sokat tettek az erdélyi irodalom anyaországi megismertetéséért. Füzi László szerkesztőként a hetvenes évek óta folytatja azt a hagyományt, amelyet elődje és mentora, a jeles szegedi irodalomtörténész, Ilia Mihály épített ki a múlt század hatvanas éveitől kezdődően. Ilia volt az első magyarországi szerkesztő, aki teret biztosított a Forrás első nemzedékének és a kezdetektől figyelte Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos alakuló életművét, majd az utánuk következők – Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Czegő Zoltán és még sokan mások – a legnagyobb természetességgel vonulhattak be az összmagyar szépirodalmi kánonba.
Életmű-díj Kántor Lajosnak
Az idei Életmű-díjat az idén hetvenhat esztendős Kántor Lajos irodalomtörténész kapta. Őróla Egyed Péter író, filozófus, egyetemi tanár beszélt. Mint mondta, igencsak sokoldalú és gazdag életművet mondhat magáénak Kántor, önálló köteteinek a száma meghaladja a hatvanat. "Nem akármilyen könyvek ezek, hiszen Kántor a Korunk szerkesztőjeként, főszerkesztőjeként, esztétaként, kultúraszervezőként mindvégig jelen volt a »gáton«. A színházi kultúra, a médiaoktatás, a képzőművészeti élet sokat köszönhet neki, hiszen katalizált, követte, olykor provokálta a kultúra jelenségeit Erdélyben, segített azoknak az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez történő illesztésében" – hangzott el a méltatásban.
Egyed Péter kitért arra: Kántor Lajos irodalomtörténészként mélyült el a magyar irodalom legkiemelkedőbb alkotóinak műveiben, alkotói módszereiben és rendszerében. Madách Imre, Móricz Zsigmond, majd Tamási Áron lettek az irodalomteoretikus Kántor koncepciójának a főszereplői. "Közelebb kerülvén az erdélyi alkotókhoz, Kacsó Sándor, Reményik Sándor, Szabédi László, Nyírő József világához, azt az írói és közéleti attitűdöt is megmutatta, amelyet közkeletű kifejezéssel transzszilvanizmusnak nevezünk, de nem annak az illuzív-ideologikus világával.
Az erdélyi alkotók sajátos művészeti kánonjaival és érzelmi attitűdjeivel kezdett el foglalkozni, a monografikus írások mellett sajátos kultuszt is teremtvén köréjük" – mutatott rá a méltató. A jelenlévő, idén nyolcvanéves Gálfalvi Zsoltot külön köszöntötte Lőrincz György székelyudvarhelyi író. "Őt nagyobb testvérként tiszteltem mindig, aki a maga csendes és higgadt módján egy életen át kultúraépítéssel foglalkozott, íróként, szerkesztőként, a PEN Klub elnökeként gyakorolva a diplomáciát. Olyan életművet hozott létre a levelezés, a konjunktúrateremtés révén, amely nélkül ma kultúránk, az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez illeszkedő erdélyi magyar műveltség nem is létezhetne" – hangzott el.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)