Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. október 25.
Arról, hogy mi dolgunk a világon*
In laudem – Dávid Gyula
Amikor az Árapatakon 1928. augusztus 13-án született Dávid Gyula szerkesztő, irodalomtörténész csöndesen megérkezik és lelkesítő figyelemmel követi az eseményeket, s ha szól, célokat fogalmaz meg, ha nem szól, lelkifurdalásunk támad; járása-kelése valami egyértelmű úton levés benyomását kelti, mintha kicsit a föld felett is járna...
Pedig csak arról van szó, hogy eszmények útján jár, hogy meglelte szabadságát, amely szerint az élet sokféleségében önmaga számára folyamatosan értelmes feladatokat lát meg, fogalmaz meg és visz jó végre. De ha jobban megnézzük, ez az önmaga – noha szép családot is jelent – nagyon is az olvasni, tudni, érteni vágyó és bízzunk benne: a kincseit el nem herdáló közösség váteszi tagja is.
...Van és mindig is volt dolga a világon: amikor a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakát 1951-ben elvégezve szintén Kolozsvárt az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó szerkesztője volt; amikor ösztöndíjas aspiráns, majd 1956-ban tanársegéd lett a Bolyai Egyetemen. S aztán, szakképzetlen munkásként volt a kolozsvári Városgazdálkodási Vállalatnál, sőt, amikor öt éven keresztül munkanélküli volt, akkor is (1965–70). Vörösmarty szavaival mondom, hogy ereje „szerint és a legnemesbekért” dolgozott a Kriterion Könyvkiadó szerkesztőjeként is 1970-től nyugdíjazásáig (1992), a Kriterion Romániai Magyar Irók sorozata gondozójaként 22 éven keresztül, a Polis Könykiadó ügyvezetőjeként 1992 óta (többek között a Remekírók Diákkönyvtára sorozat révén), az Erdélyi Múzeum folyóirat, az Erdélyi Tudományos füzetek könyvsorozat, a Romániai Magyar Bibliográfiák, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztőjeként, sőt ennek a 3. kötettől kezdve főszerkesztőjeként, a EMKE elnökeként (1991–1999) és a felsorolás koránt sem teljes. ...A több mint 250 kötet szerkesztőjeként, tankönyvszerkesztőként (A romániai magyar irodalom története), a Reményik-, a Bánffy-életmű kiadójaként, a filológia magas szintű művelőjeként tekintünk ma Dávid Gyulára.
E pálya elején, amelyet a társadalmi szolidaritásban és közvetíthető tudásban összefoglalható eszmények következetes érvényesítése jellemez, az ember társadalmi-politikai kiszolgáltatottsága mint sorsfordító, de nem lélekcserélő próbatétel jelentkezett – akkor, amikor az 1956-os magyarországi forradalom romániai hatásának is nevezhető események bekövetkeztek; voltaképpen az ’56-os magyarországi forradalmat a politikai önkény tisztogatási programja jegyében ürügyként használó romániai államapparátus megtorló akciója révén. A szép irodalomtörténészi-felsőoktatási karrier elé néző, egyébként a közösségért való munkálkodásban mindig is értelmet látó fiatalt koholt vádakkal tartóztatták le 1957-ben és ítélték el hét évre.
Mert korábban egy kollégájával beszélgettek a magyarországi forradalomról és azt nem helytelenítették. Mert néhány diákkal halottak napján kivonult a Házsongárdi temetőbe, felkeresték Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor sírját vagy emlékjelét: erre hivatkozva (és provokációkkal, vallatással, megtévesztéssel, zsarolással gyűjtve a politikai döntéshez hamis bizonyítékokat) távolították el munkahelyéről, egyfajta életútról, vetették alá lelki és testi tortúráknak.
Hogyan tudhatta megőrizni szellemi frissességét, az emberbe az értelmes életbe vetett hitét e hét szűk esztendőben (és az azt követőkben)? Állítása szerint szenvedőből megfigyelővé vált, kiszakította magát abból a kontextusból, amelyben élt: képes volt elvonatkoztatni a körülményektől. Több fogolytársával együtt (hogy csak néhányat említsünk: Páskándi Gézával, Várhegyi Istvánnal és László Dezsővel) a tanulás lehetséges formáit kereste.
Micsoda hét esztendő! Színhelyei a kolozsvári Szekuritáté, a szamosújvári börtön, ismét Kolozsvár, 1959: a Duna-deltai Periprava-Grind, Salcia, Luciu-Giurgeni, Grădina, Stoeneşti, majd újra Szamosújvár.
A könyveket mindig is értékelő családból származó Dávid Gyula maga is könyves ember: az általa írt vagy szerkesztett művek sorából politikai elítéltsége tapasztalatait is megjelenítő, de főleg a méltatlan feledés ellenében megtervezett és megvalósított jelentős munkát emelném itt ki. Az erdélyi 56-osok életrajzi adattárát 2004–2005-ben szerkesztette azokra figyelve, akiknek ügye közvetlenül vagy közvetve, de kapcsolódott a magyar forradalom romániai kihatásainak az ő szavával élve jelenségkomplexumához. Sorstársait is megszólította, az életrajz formát találta mértéktartó és a későbbi értelmezés számára is legmegbízhatóbb szövegtípusnak: a pályák emlékezete tömören és felszólító erővel kerül be az emberi szenvedéstörténet példázatai sorába.
Az emberi méltánytalanság sem cinikussá, sem embergyűlölővé nem tette, életerejét ma sem valamiféle bosszúvágy vagy a kivételesség tudata adja. „Igaz örökséggel új szövetségre lépni...” A hétköznapok egymásra torlódó tennivalóiban a köz fogalmát nem tartja értelmevesztettnek. Jogunk van a saját múltunkhoz, az átéltek megjelenítése is erőfeszítést, összpontosítást, sokféle döntést feltételez. Összehangolt munka, hosszú távú tervezés és a megbecsülés formái nélkül jelenünk és jövőnk bizonytalan, jelzi az eszménykövető, kultúrával politizáló kisebbségi.
Az értelmes feladatokat megfogalmazó, azokat bizakodva, szívós és módszeres következetességgel megvalósító élet: ez ama szabadság, amelyben igazi önmagát megteremtette Dávid Gyula, s amely által mégiscsak közelít eszményeihez az ember.
Adassék néki tisztelet.
*Elhangzott a díjátadó ünnepség alkalmával
Kolozsváron, az 1956-os magyar forradalom évfordulója alkalmából rendezett szerda esti ünnepségen Balog Zoltán, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője átadta Dávid Gyulának a Magyar Érdemrend Középkeresztjét. A magas állami kitüntetést Áder János magyar köztársasági elnök adományozta az író, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő és könyvkiadó Dávid Gyulának a magyar irodalomban végzett kimagasló tevékenysége, irodalmi életútja elismeréseként Augusztus 20-a alkalmából, az átadásra azonban csak most került sor. Köszönő beszédében a kitüntetett örömét fejezte ki, hogy éppen erre az időpontra időzítették az eseményt. Dávid Gyula munkásságát Magdó János, magyar főkonzul és Egyed Emese irodalomtörténész méltatta. A magyar főkonzulátus által szervezett megemlékezésen magyar közéleti személyiségek, egyházvezetők és politikusok mellett Emil Boc polgármester is jelen volt, aki magyarul köszöntötte a jelenlevőket, valamint Mihnea Iuoras szociáldemokrata alprefektus is.
Szabadság (Kolozsvár)
In laudem – Dávid Gyula
Amikor az Árapatakon 1928. augusztus 13-án született Dávid Gyula szerkesztő, irodalomtörténész csöndesen megérkezik és lelkesítő figyelemmel követi az eseményeket, s ha szól, célokat fogalmaz meg, ha nem szól, lelkifurdalásunk támad; járása-kelése valami egyértelmű úton levés benyomását kelti, mintha kicsit a föld felett is járna...
Pedig csak arról van szó, hogy eszmények útján jár, hogy meglelte szabadságát, amely szerint az élet sokféleségében önmaga számára folyamatosan értelmes feladatokat lát meg, fogalmaz meg és visz jó végre. De ha jobban megnézzük, ez az önmaga – noha szép családot is jelent – nagyon is az olvasni, tudni, érteni vágyó és bízzunk benne: a kincseit el nem herdáló közösség váteszi tagja is.
...Van és mindig is volt dolga a világon: amikor a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakát 1951-ben elvégezve szintén Kolozsvárt az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó szerkesztője volt; amikor ösztöndíjas aspiráns, majd 1956-ban tanársegéd lett a Bolyai Egyetemen. S aztán, szakképzetlen munkásként volt a kolozsvári Városgazdálkodási Vállalatnál, sőt, amikor öt éven keresztül munkanélküli volt, akkor is (1965–70). Vörösmarty szavaival mondom, hogy ereje „szerint és a legnemesbekért” dolgozott a Kriterion Könyvkiadó szerkesztőjeként is 1970-től nyugdíjazásáig (1992), a Kriterion Romániai Magyar Irók sorozata gondozójaként 22 éven keresztül, a Polis Könykiadó ügyvezetőjeként 1992 óta (többek között a Remekírók Diákkönyvtára sorozat révén), az Erdélyi Múzeum folyóirat, az Erdélyi Tudományos füzetek könyvsorozat, a Romániai Magyar Bibliográfiák, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztőjeként, sőt ennek a 3. kötettől kezdve főszerkesztőjeként, a EMKE elnökeként (1991–1999) és a felsorolás koránt sem teljes. ...A több mint 250 kötet szerkesztőjeként, tankönyvszerkesztőként (A romániai magyar irodalom története), a Reményik-, a Bánffy-életmű kiadójaként, a filológia magas szintű művelőjeként tekintünk ma Dávid Gyulára.
E pálya elején, amelyet a társadalmi szolidaritásban és közvetíthető tudásban összefoglalható eszmények következetes érvényesítése jellemez, az ember társadalmi-politikai kiszolgáltatottsága mint sorsfordító, de nem lélekcserélő próbatétel jelentkezett – akkor, amikor az 1956-os magyarországi forradalom romániai hatásának is nevezhető események bekövetkeztek; voltaképpen az ’56-os magyarországi forradalmat a politikai önkény tisztogatási programja jegyében ürügyként használó romániai államapparátus megtorló akciója révén. A szép irodalomtörténészi-felsőoktatási karrier elé néző, egyébként a közösségért való munkálkodásban mindig is értelmet látó fiatalt koholt vádakkal tartóztatták le 1957-ben és ítélték el hét évre.
Mert korábban egy kollégájával beszélgettek a magyarországi forradalomról és azt nem helytelenítették. Mert néhány diákkal halottak napján kivonult a Házsongárdi temetőbe, felkeresték Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor sírját vagy emlékjelét: erre hivatkozva (és provokációkkal, vallatással, megtévesztéssel, zsarolással gyűjtve a politikai döntéshez hamis bizonyítékokat) távolították el munkahelyéről, egyfajta életútról, vetették alá lelki és testi tortúráknak.
Hogyan tudhatta megőrizni szellemi frissességét, az emberbe az értelmes életbe vetett hitét e hét szűk esztendőben (és az azt követőkben)? Állítása szerint szenvedőből megfigyelővé vált, kiszakította magát abból a kontextusból, amelyben élt: képes volt elvonatkoztatni a körülményektől. Több fogolytársával együtt (hogy csak néhányat említsünk: Páskándi Gézával, Várhegyi Istvánnal és László Dezsővel) a tanulás lehetséges formáit kereste.
Micsoda hét esztendő! Színhelyei a kolozsvári Szekuritáté, a szamosújvári börtön, ismét Kolozsvár, 1959: a Duna-deltai Periprava-Grind, Salcia, Luciu-Giurgeni, Grădina, Stoeneşti, majd újra Szamosújvár.
A könyveket mindig is értékelő családból származó Dávid Gyula maga is könyves ember: az általa írt vagy szerkesztett művek sorából politikai elítéltsége tapasztalatait is megjelenítő, de főleg a méltatlan feledés ellenében megtervezett és megvalósított jelentős munkát emelném itt ki. Az erdélyi 56-osok életrajzi adattárát 2004–2005-ben szerkesztette azokra figyelve, akiknek ügye közvetlenül vagy közvetve, de kapcsolódott a magyar forradalom romániai kihatásainak az ő szavával élve jelenségkomplexumához. Sorstársait is megszólította, az életrajz formát találta mértéktartó és a későbbi értelmezés számára is legmegbízhatóbb szövegtípusnak: a pályák emlékezete tömören és felszólító erővel kerül be az emberi szenvedéstörténet példázatai sorába.
Az emberi méltánytalanság sem cinikussá, sem embergyűlölővé nem tette, életerejét ma sem valamiféle bosszúvágy vagy a kivételesség tudata adja. „Igaz örökséggel új szövetségre lépni...” A hétköznapok egymásra torlódó tennivalóiban a köz fogalmát nem tartja értelmevesztettnek. Jogunk van a saját múltunkhoz, az átéltek megjelenítése is erőfeszítést, összpontosítást, sokféle döntést feltételez. Összehangolt munka, hosszú távú tervezés és a megbecsülés formái nélkül jelenünk és jövőnk bizonytalan, jelzi az eszménykövető, kultúrával politizáló kisebbségi.
Az értelmes feladatokat megfogalmazó, azokat bizakodva, szívós és módszeres következetességgel megvalósító élet: ez ama szabadság, amelyben igazi önmagát megteremtette Dávid Gyula, s amely által mégiscsak közelít eszményeihez az ember.
Adassék néki tisztelet.
*Elhangzott a díjátadó ünnepség alkalmával
Kolozsváron, az 1956-os magyar forradalom évfordulója alkalmából rendezett szerda esti ünnepségen Balog Zoltán, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője átadta Dávid Gyulának a Magyar Érdemrend Középkeresztjét. A magas állami kitüntetést Áder János magyar köztársasági elnök adományozta az író, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő és könyvkiadó Dávid Gyulának a magyar irodalomban végzett kimagasló tevékenysége, irodalmi életútja elismeréseként Augusztus 20-a alkalmából, az átadásra azonban csak most került sor. Köszönő beszédében a kitüntetett örömét fejezte ki, hogy éppen erre az időpontra időzítették az eseményt. Dávid Gyula munkásságát Magdó János, magyar főkonzul és Egyed Emese irodalomtörténész méltatta. A magyar főkonzulátus által szervezett megemlékezésen magyar közéleti személyiségek, egyházvezetők és politikusok mellett Emil Boc polgármester is jelen volt, aki magyarul köszöntötte a jelenlevőket, valamint Mihnea Iuoras szociáldemokrata alprefektus is.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. november 13.
Akadályok a továbbmenetelés útjában
A Székelyek Nagy Menetelésén tapasztalt együttműködéssel ellentétben a közeljövőben nem körvonalazódik hasonló összefogás az erdélyi magyar politikai alakulatok között – derült ki a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely keddi kolozsvári vitaestjén.
A kincses városi lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában rendezett fórum meghívottainak – az RMDSZ, az EMNP, az MPP és az SZNT képviselőinek – jobbára azt a kérdést kellett megválaszolniuk: létrejöhetnek-e a „továbbmenetelés” feltételei az október 27-i akció után is. Adorjáni Dezső Zoltán püspöknek, az est házigazdájának a köszöntője után Csinta Samu, az Erdélyi Napló hetilap főszerkesztője a vitaest moderátoraként hatalmas bravúrnak nevezte, hogy a székely menetelés megszervezésén túlmenően az SZNT-nek sikerült az ügy mellé állítania a romániai magyar politikai-civil szervezeteket.
Izsák Balázs, a nemzeti tanács elnöke leszögezte, az SZNT nem rendezvényszervező, célja nem a sikeres rendezvények szervezése, hanem az autonómia kivívása. Izsák a székelység rendszerváltás utáni legnagyobb megmozdulásának nevezte a menetelést, amelynek szerinte Erdélyben és Budapesten egyaránt sikerült megteremtenie a politikai egységet, ráadásul átlépte a nemzetközi sajtó ingerküszöbét is. Kovács Péter főtitkár azzal hűtötte le a kedélyeket, hogy kijelentette: kissé túlzottnak tartja az október végi megmozdulás körüli eufóriát. Szerinte nem beszélhetünk az RMDSZ és a két magyar párt összefogásáról, a menetelés közös támogatása alkalmával a három politikai alakulat „nem borult egymás nyakába”. Zakariás Zoltán, az EMNP országos választmányának elnöke egyetértett azzal, hogy nem indokolt az eufória, ám úgy vélte, a menetelés során megvalósult akcióegység azt bizonyítja: a fontos célok érdekében félre lehet és félre is kell tenni a mindennapi pártpolitikai „hercehurcákat”. A csipkelődésektől, a politikai ellenfél bírálatától sem mentes vitaesten Kovácshoz hasonlóan Biró Zsolt, az MPP elnöke is felrótta az EMNP-nek, hogy megpróbálta kisajátítani a március 10-én Marosvásárhelyen rendezett Székely Szabadság Napját, szimpatizánsai pedig a menetelésen pártzászlókat is lobogtattak. Biró szerint ahhoz, hogy folytatódhasson a menetelés, a politikai alakulatoknak legalább egymás között be kell tartaniuk a játékszabályokat. Izsák Balázs hangsúlyozta: a székely autonómiát nemzeti ügyként kell felfogni, az önrendelkezés ügye a világ minden magyarját érinti. „Most körvonalazódik egy olyan fajta jóvátétel, amely megalapozhatja a román–magyar jószomszédi viszonyt is, és ha ez sikerül, gyerekjáték lesz megvalósítani a romániai magyarság személyi elvű autonómiáját is” – fogalmazott az SZNT elnöke.
Szóba került a vitaesten a Krónika keddi számában megjelent írás is, miszerint az RMDSZ titokban, a nyilvánosság kizárásával készíti autonómiatervezetét. Kovács Péter szerint nem segítené a szövetség munkáját, ha a dokumentum kidolgozása nyilvánosan folyna; a főtitkár azzal a hasonlattal élt, miszerint a képzőművész sem kedvelné, ha egy festmény alkotása közben folyamatosan zavarnák az újságírók. Az EMNP és az MPP képviselője is hangsúlyozta, a két alakulat hasznosnak tartaná, ha őket is bevonnák a törvénytervezet kidolgozásába, vagy ha az RMDSZ legalább a dokumentum decemberre tervezett nyilvánosságra hozatala előtt egyeztetne velük a szövegről. A fórumon Kovács Péter közölte, az RMDSZ a november 23-i SZKT-n véglegesíti a jövő évi európai parlamenti választások jelölési szabályzatát. „Azok, akik nem jutottak az RMDSZ-ben tisztséghez, az RMDSZ-szel összefogva akarnak tisztséghez jutni” – jelentette ki a főtitkár. Hozzátette: a szövetség nem felejti el a 2012-es önkormányzati választásokon a három magyar párt által elért eredeményt, amely 8-1-1 arányban az RMDSZ javára billenti a mérleg nyelvét. Az MPP és az EMNP politikusai ennek kapcsán jelezték, hogy nyitottak a tárgyalásra az RMDSZ-szel az EP-választások tekintetében, meg lehet találni az érdemi tárgyalások formáját, és nem szabad kockáztatni az erdélyi magyarság brüsszeli képviseletét.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
A Székelyek Nagy Menetelésén tapasztalt együttműködéssel ellentétben a közeljövőben nem körvonalazódik hasonló összefogás az erdélyi magyar politikai alakulatok között – derült ki a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely keddi kolozsvári vitaestjén.
A kincses városi lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában rendezett fórum meghívottainak – az RMDSZ, az EMNP, az MPP és az SZNT képviselőinek – jobbára azt a kérdést kellett megválaszolniuk: létrejöhetnek-e a „továbbmenetelés” feltételei az október 27-i akció után is. Adorjáni Dezső Zoltán püspöknek, az est házigazdájának a köszöntője után Csinta Samu, az Erdélyi Napló hetilap főszerkesztője a vitaest moderátoraként hatalmas bravúrnak nevezte, hogy a székely menetelés megszervezésén túlmenően az SZNT-nek sikerült az ügy mellé állítania a romániai magyar politikai-civil szervezeteket.
Izsák Balázs, a nemzeti tanács elnöke leszögezte, az SZNT nem rendezvényszervező, célja nem a sikeres rendezvények szervezése, hanem az autonómia kivívása. Izsák a székelység rendszerváltás utáni legnagyobb megmozdulásának nevezte a menetelést, amelynek szerinte Erdélyben és Budapesten egyaránt sikerült megteremtenie a politikai egységet, ráadásul átlépte a nemzetközi sajtó ingerküszöbét is. Kovács Péter főtitkár azzal hűtötte le a kedélyeket, hogy kijelentette: kissé túlzottnak tartja az október végi megmozdulás körüli eufóriát. Szerinte nem beszélhetünk az RMDSZ és a két magyar párt összefogásáról, a menetelés közös támogatása alkalmával a három politikai alakulat „nem borult egymás nyakába”. Zakariás Zoltán, az EMNP országos választmányának elnöke egyetértett azzal, hogy nem indokolt az eufória, ám úgy vélte, a menetelés során megvalósult akcióegység azt bizonyítja: a fontos célok érdekében félre lehet és félre is kell tenni a mindennapi pártpolitikai „hercehurcákat”. A csipkelődésektől, a politikai ellenfél bírálatától sem mentes vitaesten Kovácshoz hasonlóan Biró Zsolt, az MPP elnöke is felrótta az EMNP-nek, hogy megpróbálta kisajátítani a március 10-én Marosvásárhelyen rendezett Székely Szabadság Napját, szimpatizánsai pedig a menetelésen pártzászlókat is lobogtattak. Biró szerint ahhoz, hogy folytatódhasson a menetelés, a politikai alakulatoknak legalább egymás között be kell tartaniuk a játékszabályokat. Izsák Balázs hangsúlyozta: a székely autonómiát nemzeti ügyként kell felfogni, az önrendelkezés ügye a világ minden magyarját érinti. „Most körvonalazódik egy olyan fajta jóvátétel, amely megalapozhatja a román–magyar jószomszédi viszonyt is, és ha ez sikerül, gyerekjáték lesz megvalósítani a romániai magyarság személyi elvű autonómiáját is” – fogalmazott az SZNT elnöke.
Szóba került a vitaesten a Krónika keddi számában megjelent írás is, miszerint az RMDSZ titokban, a nyilvánosság kizárásával készíti autonómiatervezetét. Kovács Péter szerint nem segítené a szövetség munkáját, ha a dokumentum kidolgozása nyilvánosan folyna; a főtitkár azzal a hasonlattal élt, miszerint a képzőművész sem kedvelné, ha egy festmény alkotása közben folyamatosan zavarnák az újságírók. Az EMNP és az MPP képviselője is hangsúlyozta, a két alakulat hasznosnak tartaná, ha őket is bevonnák a törvénytervezet kidolgozásába, vagy ha az RMDSZ legalább a dokumentum decemberre tervezett nyilvánosságra hozatala előtt egyeztetne velük a szövegről. A fórumon Kovács Péter közölte, az RMDSZ a november 23-i SZKT-n véglegesíti a jövő évi európai parlamenti választások jelölési szabályzatát. „Azok, akik nem jutottak az RMDSZ-ben tisztséghez, az RMDSZ-szel összefogva akarnak tisztséghez jutni” – jelentette ki a főtitkár. Hozzátette: a szövetség nem felejti el a 2012-es önkormányzati választásokon a három magyar párt által elért eredeményt, amely 8-1-1 arányban az RMDSZ javára billenti a mérleg nyelvét. Az MPP és az EMNP politikusai ennek kapcsán jelezték, hogy nyitottak a tárgyalásra az RMDSZ-szel az EP-választások tekintetében, meg lehet találni az érdemi tárgyalások formáját, és nem szabad kockáztatni az erdélyi magyarság brüsszeli képviseletét.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
2013. november 14.
Merre és hogyan menetelünk tovább?
A Székelyek Nagy Menetelése csupán egy folyamat egyik állomása, amely során bebizonyosodott, hogy egy közös cél mögé fel tudnak sorakozni az erdélyi magyar pártok és civil szervezetek. A folytatásról ugyan különböznek a vélemények, de nem elképzelhetetlen, hogy az autonómia ügyében alkalmanként együttműködnek a politikai szervezetek – derült ki azon a kedd esti nyilvános vitán, amely a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában rendeztek a Székely Nemzeti Tanács (SZNT), a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt vezető politikusai részvételével. A moderátor, Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője hatalmas bravúrnak nevezte, hogy az október 27-i meneteléskor a szervező SZNT-nek sikerült megnyernie mindhárom erdélyi magyar politikai párt támogatását.
Izsák Balázs, az SZNT elnöke ennek okát abban látta, hogy civil szervezetként – úgy, hogy egyik pártnak sem a riválisai –, sikerült az autonómiamozgalom hátterét megteremteni. Hangsúlyozta, hogy az SZNT nem rendezvényszervező, ezért céljuk nem a sikeres rendezvények lebonyolítása, hanem a székelyföldi autonómia megteremtése. A menetelés a rendszerváltás után a legnagyobb megmozdulás az erdélyi magyarság részéről – magyarázta Izsák Balázs. Ezzel – a szkeptikus vélemények ellenére – a román média távolságtartását is sikerült áttörni, a nemzetközi sajtó ingerküszöbét átlépni. A mintegy 30 városban zajló szimpátiatüntetések, a nemzetközi összefogás is szinte előzmény nélküli – mondta a civil szervezet elnöke. Sikerült megteremteni a politikai egységet mind az erdélyi magyar pártok, mind pedig a magyarországi pártok között – hangoztatta.
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára azonban túlzásnak tartja a menetelés utáni eufóriát, hiszen a menetelés oka, székelyföld autonómiájának kivívása az erdélyi magyarság felére sem vonatkozik. Kovács Péter kijelentette: nem történt meg az RMDSZ és a két párt összefogása, csupán egy ügy egységes támogatása.
Valóban nem kell euforikusan tárgyalni a menetelésről, annak ellenére, hogy megvalósult egy akcióegység – mondta Zakariás Zoltán, az EMNP országos választmányának elnöke. A közös nemzeti ügyek esetében a cél a fontos. Még akkor is, ha nem borulunk egymás nyakába, félre a pártpolitikai csatározásokkal – magyarázta.
Az MPP elnöke, Biró Zsolt kifejtette: pártja volt a legkényelmesebb helyzetben, hiszen tisztségviselőik egy része az SZNT-ben is fontos tisztségeket töltenek be, már az első pillanattól együttműködtek az SZNT-vel az autonómia statútum kidolgozásában. Az MPP elnöke úgy látta, mivel az idei nem választási év, remek alkalom volt a közös fellépésre, amelyet azonban higgadtan kell szemlélni.
A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy mindannyian megkéstek a román társadalommal való kommunikációban. Ennek „jóvátételére” az EMNT a hétvégén szervez konferenciát Sepsiszentgyörgyön az autonómiáról, az RMDSZ pedig igyekszik megteremteni egy ilyen jellegű párbeszéd intézményes keretét.
A jövőbeli tervekről, lehetőségekről Izsák Balázs elmondta: Székelyföld területi autonómiájának a kérdése a világ egyetlen magyarja számára sem lehet közömbös. Megállapította, Trianon óta először körvonalazódik olyan jóvátétel, amelyik a román–magyar közeledést is szolgálja, és ha ez sikerül, akkor gyerekjáték lesz megvalósítani a romániai magyarság személyi elvű autonómiáját is.
Kovács Péter kifejtette, az RMDSZ dolgozik az autonómia-törvénytervezeten, azonban hátráltatná a belső műhelymunkát a sajtó folyamatos érdeklődése. Ennek ellenére a párt olyan törvényt kíván benyújtani a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozóan, amely mindenki álláspontját tükrözi, és amely mögött össztársadalmi támogatás van. A főtitkár megígérte, hogy decemberben „az angyal elhozza” a törvénytervezetet, amit közvitára bocsátanak.
A beszélgetés többi résztvevője azonban azt szorgalmazta, hogy őket is vonják be a törvénytervezet kidolgozásába, hiszen van már tapasztalatuk ilyen téren, vagy legalább a nyilvánosságra kerülése előtt kérjék ki a többi párt szakembereinek véleményét is. Izsák Balázs rávilágított: a törvénytervezet kidolgozásába be kell vonni az érintett közösséget, vagyis a székelyeket, az egyeztetésnek elsősorban az alapelvekről kell szólnia, hiszen enélkül aligha lesz sikeres egy kész tervezetről folytatott vita.
Biró Zsolt szerint a következő lépés az lehetne, hogy a 153 székelyföldi önkormányzat írjon ki helyi népszavazást arról, hogy a település lakói milyen régióban kívánnak élni. Az autonómia érdekében a polgári engedetlenség is elfogadható, még akkor is, ha törvénytelen, legyen szó Székelyföld határainak „félpályás” vagy akár teljes útlezárásáról.
Zakariás Zoltán elmondta, hogy a meneteléskor megfogalmazott kiáltványt a támogató pártok, szervezetek aláírásával együtt továbbítják a kormányhoz, megerősítve a márciusi kiáltványt, amelyre a román politika eddig nem válaszolt. Zakariás hozzátette, nem szabad enyhíteni a közakarat felmutatásán, és csak akcióegységgel lehet eredményt elérni.
A beszélgetés végén a 2014-es EP-választások is szóba kerültek: Kovács Péter kijelentette, az RMDSZ november 23-án véglegesíti jelöltállítási szabályzatát az EP-választásokra. Úgy vélte, azok akarnak az RMDSZ-szel összefogva tisztségekhez jutni, akik az RMDSZ-ben nem jutottak tisztséghez. Hozzátette: a szövetség nem felejti el a 2012-es önkormányzati választásokon a három magyar párt által elért eredményt, amely 8-1-1 arányban az RMDSZ javára billentette a mérleg nyelvét. Biró Zsolt úgy vélte az EP választás nem a versengés terepe, hanem az együttműködésé, különben nehéz lesz az 5 százalékos küszöböt teljesíteni. Zakariás Zoltán szerint az erős brüsszeli képviselet is nemzeti ügy, helye van tehát a tárgyalásnak.
Izsák Balázs zárszóként azt a Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsektől kapott „útravalót” idézte, amely évszázadokkal ezelőtt a keresztény egyházak közötti békét is megteremtette: „a lényeges dolgokban az egységnek, egyebekben a szabadságnak, de minden esetben a szeretetnek kell érvényesülnie”
HÁROMSZÉKI ESZTER
Szabadság (Kolozsvár)
A Székelyek Nagy Menetelése csupán egy folyamat egyik állomása, amely során bebizonyosodott, hogy egy közös cél mögé fel tudnak sorakozni az erdélyi magyar pártok és civil szervezetek. A folytatásról ugyan különböznek a vélemények, de nem elképzelhetetlen, hogy az autonómia ügyében alkalmanként együttműködnek a politikai szervezetek – derült ki azon a kedd esti nyilvános vitán, amely a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában rendeztek a Székely Nemzeti Tanács (SZNT), a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt vezető politikusai részvételével. A moderátor, Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője hatalmas bravúrnak nevezte, hogy az október 27-i meneteléskor a szervező SZNT-nek sikerült megnyernie mindhárom erdélyi magyar politikai párt támogatását.
Izsák Balázs, az SZNT elnöke ennek okát abban látta, hogy civil szervezetként – úgy, hogy egyik pártnak sem a riválisai –, sikerült az autonómiamozgalom hátterét megteremteni. Hangsúlyozta, hogy az SZNT nem rendezvényszervező, ezért céljuk nem a sikeres rendezvények lebonyolítása, hanem a székelyföldi autonómia megteremtése. A menetelés a rendszerváltás után a legnagyobb megmozdulás az erdélyi magyarság részéről – magyarázta Izsák Balázs. Ezzel – a szkeptikus vélemények ellenére – a román média távolságtartását is sikerült áttörni, a nemzetközi sajtó ingerküszöbét átlépni. A mintegy 30 városban zajló szimpátiatüntetések, a nemzetközi összefogás is szinte előzmény nélküli – mondta a civil szervezet elnöke. Sikerült megteremteni a politikai egységet mind az erdélyi magyar pártok, mind pedig a magyarországi pártok között – hangoztatta.
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára azonban túlzásnak tartja a menetelés utáni eufóriát, hiszen a menetelés oka, székelyföld autonómiájának kivívása az erdélyi magyarság felére sem vonatkozik. Kovács Péter kijelentette: nem történt meg az RMDSZ és a két párt összefogása, csupán egy ügy egységes támogatása.
Valóban nem kell euforikusan tárgyalni a menetelésről, annak ellenére, hogy megvalósult egy akcióegység – mondta Zakariás Zoltán, az EMNP országos választmányának elnöke. A közös nemzeti ügyek esetében a cél a fontos. Még akkor is, ha nem borulunk egymás nyakába, félre a pártpolitikai csatározásokkal – magyarázta.
Az MPP elnöke, Biró Zsolt kifejtette: pártja volt a legkényelmesebb helyzetben, hiszen tisztségviselőik egy része az SZNT-ben is fontos tisztségeket töltenek be, már az első pillanattól együttműködtek az SZNT-vel az autonómia statútum kidolgozásában. Az MPP elnöke úgy látta, mivel az idei nem választási év, remek alkalom volt a közös fellépésre, amelyet azonban higgadtan kell szemlélni.
A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy mindannyian megkéstek a román társadalommal való kommunikációban. Ennek „jóvátételére” az EMNT a hétvégén szervez konferenciát Sepsiszentgyörgyön az autonómiáról, az RMDSZ pedig igyekszik megteremteni egy ilyen jellegű párbeszéd intézményes keretét.
A jövőbeli tervekről, lehetőségekről Izsák Balázs elmondta: Székelyföld területi autonómiájának a kérdése a világ egyetlen magyarja számára sem lehet közömbös. Megállapította, Trianon óta először körvonalazódik olyan jóvátétel, amelyik a román–magyar közeledést is szolgálja, és ha ez sikerül, akkor gyerekjáték lesz megvalósítani a romániai magyarság személyi elvű autonómiáját is.
Kovács Péter kifejtette, az RMDSZ dolgozik az autonómia-törvénytervezeten, azonban hátráltatná a belső műhelymunkát a sajtó folyamatos érdeklődése. Ennek ellenére a párt olyan törvényt kíván benyújtani a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozóan, amely mindenki álláspontját tükrözi, és amely mögött össztársadalmi támogatás van. A főtitkár megígérte, hogy decemberben „az angyal elhozza” a törvénytervezetet, amit közvitára bocsátanak.
A beszélgetés többi résztvevője azonban azt szorgalmazta, hogy őket is vonják be a törvénytervezet kidolgozásába, hiszen van már tapasztalatuk ilyen téren, vagy legalább a nyilvánosságra kerülése előtt kérjék ki a többi párt szakembereinek véleményét is. Izsák Balázs rávilágított: a törvénytervezet kidolgozásába be kell vonni az érintett közösséget, vagyis a székelyeket, az egyeztetésnek elsősorban az alapelvekről kell szólnia, hiszen enélkül aligha lesz sikeres egy kész tervezetről folytatott vita.
Biró Zsolt szerint a következő lépés az lehetne, hogy a 153 székelyföldi önkormányzat írjon ki helyi népszavazást arról, hogy a település lakói milyen régióban kívánnak élni. Az autonómia érdekében a polgári engedetlenség is elfogadható, még akkor is, ha törvénytelen, legyen szó Székelyföld határainak „félpályás” vagy akár teljes útlezárásáról.
Zakariás Zoltán elmondta, hogy a meneteléskor megfogalmazott kiáltványt a támogató pártok, szervezetek aláírásával együtt továbbítják a kormányhoz, megerősítve a márciusi kiáltványt, amelyre a román politika eddig nem válaszolt. Zakariás hozzátette, nem szabad enyhíteni a közakarat felmutatásán, és csak akcióegységgel lehet eredményt elérni.
A beszélgetés végén a 2014-es EP-választások is szóba kerültek: Kovács Péter kijelentette, az RMDSZ november 23-án véglegesíti jelöltállítási szabályzatát az EP-választásokra. Úgy vélte, azok akarnak az RMDSZ-szel összefogva tisztségekhez jutni, akik az RMDSZ-ben nem jutottak tisztséghez. Hozzátette: a szövetség nem felejti el a 2012-es önkormányzati választásokon a három magyar párt által elért eredményt, amely 8-1-1 arányban az RMDSZ javára billentette a mérleg nyelvét. Biró Zsolt úgy vélte az EP választás nem a versengés terepe, hanem az együttműködésé, különben nehéz lesz az 5 százalékos küszöböt teljesíteni. Zakariás Zoltán szerint az erős brüsszeli képviselet is nemzeti ügy, helye van tehát a tárgyalásnak.
Izsák Balázs zárszóként azt a Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsektől kapott „útravalót” idézte, amely évszázadokkal ezelőtt a keresztény egyházak közötti békét is megteremtette: „a lényeges dolgokban az egységnek, egyebekben a szabadságnak, de minden esetben a szeretetnek kell érvényesülnie”
HÁROMSZÉKI ESZTER
Szabadság (Kolozsvár)
2014. január 20.
A Magyar Kultúra Napja Petrozsényban
Sík Sándor és Vermesy Péter szellemében
Sík Sándor és Vermesy Péter szellemében zajlott a hétvégén Petrozsényban a Magyar Kultúra Napjának ünnepe. A Szent Borbála templomban tartott rendezvényt kolozsvári előadóművészek szavalata, helyi és vendégkórusok előadása tette igen tartalmassá.
Az ünnepi szentmisével kezdődő rendezvényen Msgr. Szász János pápai káplán, kanonok, petrozsényi plébános a rendkívül gazdag magyar kultúrára, ennek ápolására irányította a résztvevők figyelmét. Kultúra nélkül egy közösség halott. A szórványban is fontos tudatosítani magunkban, környezetünkben, hogy milyen fejlett, gazdag kultúrát örököltünk. És nekünk is tennünk kell azért, hogy ez tovább fejlődjön és átöröklődjön a következő nemzedékekre. Hiszen ha a szórványban gyengülnek, megfogyatkoznak közösségeink, az a tömb zsugorodásához vezet. Ezért itt fokozottan helyt kell állnunk, ápolnunk kell kultúránkat a tömbmagyarság és a magunk védelmére – fogalmazott Szász János.
Tiberiu Iacob Ridzi, Petrozsény polgármestere ezúttal is részt vett a magyar közösség ünnepségén, kiemelve köszöntőjében a magyar kultúra szerepét e térség fejlődésében. „Öröm és megtiszteltetés számomra itt lenni, együtt ünnepelni azzal a magyar közösséggel, amely másfél százada folyamatosan hozzájárul a Zsil völgyének fejlődéséhez mind a kultúra, mind az oktatás, felsőoktatás, illetve a bányászat terén. A mai zűrös világban, mely e vidéket sem kíméli, példaértékű a Petrozsényban élő számos nemzetiség békés együttélése és munkálkodása, amely szintén bő másfél évszázada tart. Úgy gondolom, ez adja e város erejét és ebben fontos szerepet játszik a magyar közösség élni akarása, kultúra iránti elkötelezettsége” – fogalmazott a polgármester.
Ridzi külön üdvözölte az ünneplők soraiban ülő gyermekeket, a Jézus Szíve Kollégium diákjait, akik Dénes Ernő karvezető irányításával népdalokat adtak elő. Márton Anna Rózsa, Jenei Erika és Vladu Mónika pedig Sík Sándor-szavalatokkal idézte meg a 20. század jelentős magyar költőjének emlékét. A 125 éve született piarista költőt, műfordítót, irodalomtörténészt és egyházi írót Msgr. Jakab Gábor pápai káplán, kolozsvári plébános méltatta, kiemelve Sík Sándor egész életét és munkásságát meghatározó rendületlen hitét. Verseinek minden sorában ott rejlik az Istenbe vetett bizalom, és ez jellemezte csodálatos nevelői munkásságát is, melynek részeként 1912–13-ban irányadója és egyik alapítója volt a magyar cserkészmozgalomnak, illetve első parancsnoka a budapesti piarista gimnáziumcserkészcsapatának. Ft. Jakab Gábor egy huszadik század első felében zajló irodalmi vita kapcsán mutatta be a költőt, idézve Reményik Sándor sorait, melyben az erdélyi protestáns költőtárs rendkívül nagyra értékeli Sík Sándor hittel átszőtt irodalmi munkásságát.
A rendezvényen fontos helyet kapott a 75 éve született és 25 esztendeje elhunyt Vermesy Péter erdélyi magyar zeneszerző emléke is. Dr. Angi István zeneesztétának Vermesyre való emlékezését Jancsó Hajnal olvasta fel, kiemelve az alkotó és a kiváló zenepedagógus emberi nagyságát, a népzene, az anyanyelv és a maradandó értékek iránti elkötelezettségét, melyet nagyszerűen ötvözött kora modern törekvéseivel, és egész lényét átható könnyed humorával. Ez utóbbi vonása szövi át a híres Pimpimpáré című alkotását is, melyben jó barátjának, Szilágyi Domokosnak verseit zenésítette meg egészen egyedi stílusban.
A petrozsényi ünnepségen fellépő Magyarfenesi Vegyeskar, illetve a Guttmann Mihály Magyar Pedagóguskórus Gárdonyi Zoltán, Kocsár Miklós, Halmos László és Bárdos Lajos művei mellett több Vermesy-kórusművet is előadott. Záróakkordként pedig Sík Sándornak a Kodály által megzenésített Te Deum című művét hallhatta az ünneplő közönség. Utóbbit prózai formában is előadta Rekita Rozália kolozsvári színművész. Külön színfoltja volt a rendezvénynek az Eisler Márta karnagy által vezényelt petrozsényi Szent Borbála Kórus előadása. És természetesen nem maradt ki az ünnepi műsorból Kölcsey Ferenc Himnusza sem. Dr. Jancsó Miklós színművész maradandó élményt nyújtva szavalta el a magyar nép zivataros századait felelevenítő költeményt, illetve Kölcsey Huszt című versének egy részletét.
A rendezvény egészét mélyen áthatotta a petrozsényi születésű Guttmann Mihály zenetanár, karnagy és zenepedagógus szelleme, melyet mindenekelőtt leánya, Tóth Guttmann Emese, a Románia Magyar Dalosszövetség elnöke éltet tovább. A magyarfenesi vegyeskar karnagyaként, illetve a rendezvény kezdeményezőjeként ő köszöntötte az egybegyűlteket, külön oklevéllel és apró ajándékkal köszönve meg mindazok munkáját, akik szervezéssel, előadásukkal hozzájárultak a Magyar Kultúra Napjának petrozsényi rendezvényéhez. – Az 1994-ben újraalakult Romániai Magyar Dalosszövetség immár hetedik éve minden januárban Kolozsvár szívében ünnepli meg a Magyar Kultúra Napját és három éve annak, hogy a szórványba is ellátogatunk. Két évvel ezelőtt Déván és Vajdahunyadon szerveztünk kórustalálkozót, tavaly Nagybányán és Máramarosszigeten, idén pedig itt vagyunk Petrozsényban. Ez régi álma volt a Dalosszövetség tiszteletbeli elnökének, Guttmann Mihálynak is, hiszen itt született és mindig nagy szeretettel gondolt e vidékre. Ő sajnos már nem lehet közöttünk, de áldozatos munkáját tovább folytatva, a kórusok összefogásával, a szórványban és tömbvidéken egyaránt vállalt fellépésekkel arra törekszünk, hogy megteremtsük az éneklő Erdélyt – fogalmazott a Dalosszövetség elnök asszonya.
A házigazdák részéről Wersászky Eduárd petrozsényi RMDSZ-elnök köszöntötte a meghívottakat és helyi fellépőket, rámutatva: az egységes, de oly színgazdag európai kultúra csak a nemzeti kultúrákból táplálkozva tud megmaradni, tovább erősödni és ebben a magyarságnak itt, a dél-erdélyi szórványban is igen fontos szerep jut.
A rendezvény a petrozsényi római katolikus egyházközség által szervezett szeretetvendégséggel zárult, ahol kórustagok és vendéglátók immár együtt énekeltek asztali áldást, pohárköszöntőt, és hosszan egymásba fonódó búcsúdalokat.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),
Sík Sándor és Vermesy Péter szellemében
Sík Sándor és Vermesy Péter szellemében zajlott a hétvégén Petrozsényban a Magyar Kultúra Napjának ünnepe. A Szent Borbála templomban tartott rendezvényt kolozsvári előadóművészek szavalata, helyi és vendégkórusok előadása tette igen tartalmassá.
Az ünnepi szentmisével kezdődő rendezvényen Msgr. Szász János pápai káplán, kanonok, petrozsényi plébános a rendkívül gazdag magyar kultúrára, ennek ápolására irányította a résztvevők figyelmét. Kultúra nélkül egy közösség halott. A szórványban is fontos tudatosítani magunkban, környezetünkben, hogy milyen fejlett, gazdag kultúrát örököltünk. És nekünk is tennünk kell azért, hogy ez tovább fejlődjön és átöröklődjön a következő nemzedékekre. Hiszen ha a szórványban gyengülnek, megfogyatkoznak közösségeink, az a tömb zsugorodásához vezet. Ezért itt fokozottan helyt kell állnunk, ápolnunk kell kultúránkat a tömbmagyarság és a magunk védelmére – fogalmazott Szász János.
Tiberiu Iacob Ridzi, Petrozsény polgármestere ezúttal is részt vett a magyar közösség ünnepségén, kiemelve köszöntőjében a magyar kultúra szerepét e térség fejlődésében. „Öröm és megtiszteltetés számomra itt lenni, együtt ünnepelni azzal a magyar közösséggel, amely másfél százada folyamatosan hozzájárul a Zsil völgyének fejlődéséhez mind a kultúra, mind az oktatás, felsőoktatás, illetve a bányászat terén. A mai zűrös világban, mely e vidéket sem kíméli, példaértékű a Petrozsényban élő számos nemzetiség békés együttélése és munkálkodása, amely szintén bő másfél évszázada tart. Úgy gondolom, ez adja e város erejét és ebben fontos szerepet játszik a magyar közösség élni akarása, kultúra iránti elkötelezettsége” – fogalmazott a polgármester.
Ridzi külön üdvözölte az ünneplők soraiban ülő gyermekeket, a Jézus Szíve Kollégium diákjait, akik Dénes Ernő karvezető irányításával népdalokat adtak elő. Márton Anna Rózsa, Jenei Erika és Vladu Mónika pedig Sík Sándor-szavalatokkal idézte meg a 20. század jelentős magyar költőjének emlékét. A 125 éve született piarista költőt, műfordítót, irodalomtörténészt és egyházi írót Msgr. Jakab Gábor pápai káplán, kolozsvári plébános méltatta, kiemelve Sík Sándor egész életét és munkásságát meghatározó rendületlen hitét. Verseinek minden sorában ott rejlik az Istenbe vetett bizalom, és ez jellemezte csodálatos nevelői munkásságát is, melynek részeként 1912–13-ban irányadója és egyik alapítója volt a magyar cserkészmozgalomnak, illetve első parancsnoka a budapesti piarista gimnáziumcserkészcsapatának. Ft. Jakab Gábor egy huszadik század első felében zajló irodalmi vita kapcsán mutatta be a költőt, idézve Reményik Sándor sorait, melyben az erdélyi protestáns költőtárs rendkívül nagyra értékeli Sík Sándor hittel átszőtt irodalmi munkásságát.
A rendezvényen fontos helyet kapott a 75 éve született és 25 esztendeje elhunyt Vermesy Péter erdélyi magyar zeneszerző emléke is. Dr. Angi István zeneesztétának Vermesyre való emlékezését Jancsó Hajnal olvasta fel, kiemelve az alkotó és a kiváló zenepedagógus emberi nagyságát, a népzene, az anyanyelv és a maradandó értékek iránti elkötelezettségét, melyet nagyszerűen ötvözött kora modern törekvéseivel, és egész lényét átható könnyed humorával. Ez utóbbi vonása szövi át a híres Pimpimpáré című alkotását is, melyben jó barátjának, Szilágyi Domokosnak verseit zenésítette meg egészen egyedi stílusban.
A petrozsényi ünnepségen fellépő Magyarfenesi Vegyeskar, illetve a Guttmann Mihály Magyar Pedagóguskórus Gárdonyi Zoltán, Kocsár Miklós, Halmos László és Bárdos Lajos művei mellett több Vermesy-kórusművet is előadott. Záróakkordként pedig Sík Sándornak a Kodály által megzenésített Te Deum című művét hallhatta az ünneplő közönség. Utóbbit prózai formában is előadta Rekita Rozália kolozsvári színművész. Külön színfoltja volt a rendezvénynek az Eisler Márta karnagy által vezényelt petrozsényi Szent Borbála Kórus előadása. És természetesen nem maradt ki az ünnepi műsorból Kölcsey Ferenc Himnusza sem. Dr. Jancsó Miklós színművész maradandó élményt nyújtva szavalta el a magyar nép zivataros századait felelevenítő költeményt, illetve Kölcsey Huszt című versének egy részletét.
A rendezvény egészét mélyen áthatotta a petrozsényi születésű Guttmann Mihály zenetanár, karnagy és zenepedagógus szelleme, melyet mindenekelőtt leánya, Tóth Guttmann Emese, a Románia Magyar Dalosszövetség elnöke éltet tovább. A magyarfenesi vegyeskar karnagyaként, illetve a rendezvény kezdeményezőjeként ő köszöntötte az egybegyűlteket, külön oklevéllel és apró ajándékkal köszönve meg mindazok munkáját, akik szervezéssel, előadásukkal hozzájárultak a Magyar Kultúra Napjának petrozsényi rendezvényéhez. – Az 1994-ben újraalakult Romániai Magyar Dalosszövetség immár hetedik éve minden januárban Kolozsvár szívében ünnepli meg a Magyar Kultúra Napját és három éve annak, hogy a szórványba is ellátogatunk. Két évvel ezelőtt Déván és Vajdahunyadon szerveztünk kórustalálkozót, tavaly Nagybányán és Máramarosszigeten, idén pedig itt vagyunk Petrozsényban. Ez régi álma volt a Dalosszövetség tiszteletbeli elnökének, Guttmann Mihálynak is, hiszen itt született és mindig nagy szeretettel gondolt e vidékre. Ő sajnos már nem lehet közöttünk, de áldozatos munkáját tovább folytatva, a kórusok összefogásával, a szórványban és tömbvidéken egyaránt vállalt fellépésekkel arra törekszünk, hogy megteremtsük az éneklő Erdélyt – fogalmazott a Dalosszövetség elnök asszonya.
A házigazdák részéről Wersászky Eduárd petrozsényi RMDSZ-elnök köszöntötte a meghívottakat és helyi fellépőket, rámutatva: az egységes, de oly színgazdag európai kultúra csak a nemzeti kultúrákból táplálkozva tud megmaradni, tovább erősödni és ebben a magyarságnak itt, a dél-erdélyi szórványban is igen fontos szerep jut.
A rendezvény a petrozsényi római katolikus egyházközség által szervezett szeretetvendégséggel zárult, ahol kórustagok és vendéglátók immár együtt énekeltek asztali áldást, pohárköszöntőt, és hosszan egymásba fonódó búcsúdalokat.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),
2014. január 25.
Kölcsey imádsága Makovecz fái alatt
A romániai magyar kulturális intézmények, szervezetek, egyesületek a legkülönfélébb módon emlékeznek Kölcsey Ferenc Himnuszának születése napjára, 1823. január 22-re. A Magyar Kultúra Napja kiváló alkalmat nyújt a romániai magyar kórusok seregszemléjére is.
A Romániai Magyar Dalosszövetség évről-évre méltó módon ünnepli a Magyar Kultúra Napját, önként vállalt feladatát – a magyar kultúra terjesztését a szórványban – idén is teljesítette: a 25 éve elhunyt Vermesy Péter zeneszerző és a fél évszázada halott Sík Sándor költő szellemében összeállított műsorukkal ezúttal Petrozsényben mutatkoztak be.
Az Erdély legdélibb részében, Hunyad megyében fekvő, a fekete gyémántok városának is nevezett Petrozsényben ma már csak elvétve hallani magyar beszédet, pedig a múlt század elején a magyarok még többségben voltak a bányavárosban. 2003-ban csak egy magyar nyelven oktató tanár maradt itt, aki mindössze hat gyereket tanított. Ma már a Zsil-völgyi bányavidék központjában a magyarul tanuló gyerekek száma meghaladja a kétszázat, a csoda pedig Böjte Csaba atyának, a dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetőjének köszönhető, aki Petrozsényben is létrehozott egy árvaházat és egy oktatási intézményt.
A Kolozsvárról érkezett vendégkórusok mellett a január 18-án a Petrozsényi Szent Borbála Római Katolikus Plébániatemplomban rendezett ünnepségen fel is lépett a Jézus Szíve Iskolaközpont énekegyüttese, Dénes Ernő karnagy vezetésével. Rekita Rozália színművésznő szerint „felemelő érzés volt a petrozsényi szórvány magyarok előtt fellépni”, míg Kostyák Alpár, a kolozsvári pedagóguskórus tagja meghatónak nevezte a kiszálláson tapasztaltakat.
Január 19-én Kolozsváron, a Makovecz Imre tervezte törökvágási református templomban folytatódott a Magyar Kultúra napja tiszteletére szervezett ünnepség. A csodálatos templomban a hangulat is megfelelően ünnepélyes volt: Bibza Gábor esperes áhítata után Jancsó Miklós színművész szavalta el Kölcsey Ferenc Himnuszát, azt a nemzeti imádságot, melyet – a kézirat tanúsága szerint – 1823. január 22-én tisztázott le a költő Csekén. A Kolozsvár-Törökvágás Református Egyházközség Énekkara Csengeri-Kostyák Zsuzsa vezényletével Vermesy Péterről is megemlékezett, a zeneszerző Arany kút című kórusművének előadásával.
A Székely Árpád által vezetett Kolozsvári Református Kollégium kórusának fellépését követően Angi István zeneesztéta Vermesy Péterről szóló emlékezését Jancsó Hajnal előadóművész olvasta fel a zsúfolásig megtelt templomban. Az ötven éves korában elhunyt zeneszerző zongoraműveiből Oláh Boglárka nyújtott át egy csokorra valót az ünneplő gyülekezetnek, majd Jakab Gábor plébános emlékezett Sík Sándor költőre. Jakab Gábor felolvasta Reményik Sándor válaszát Ilyés Gyula támadásaira, melyek Sík Sándort célozták meg. A költő Te Deum című versét Rekita Rozália szavalta el, majd újabb kórusművek hangzottak el Vermesi Péter alkotásaiból ezúttal a Tóth-Guttman Emese vezette Magyarfenesi Vegyeskar (képünkön) előadásában.
A Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett ünnepség különleges színfoltja volt a Szilágysomlyói Szederinda Citeraegyüttes, Gáspár Attila vezényletével. Műsorukon zsoltárok és Kodály-művek szerepeltek, fellépésük hatalmas sikert aratott a kiváló akusztikával rendelkező templom közönségének.
Először csatlakozott a dalosszövetség által szervezett rendezvény előadóihoz a kolozsvári Adventista Központi Gyülekezet Kórusa, amely Halmos Béla és Kováts Lajos kórusműveiből adott ízelítőt. A Makovecz-templom árkádjai alatt az ünnepi műsort a Guttman Mihály Magyar Pedagóguskórus tartalmas előadása zárta.
Nánó Csaba |
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
A romániai magyar kulturális intézmények, szervezetek, egyesületek a legkülönfélébb módon emlékeznek Kölcsey Ferenc Himnuszának születése napjára, 1823. január 22-re. A Magyar Kultúra Napja kiváló alkalmat nyújt a romániai magyar kórusok seregszemléjére is.
A Romániai Magyar Dalosszövetség évről-évre méltó módon ünnepli a Magyar Kultúra Napját, önként vállalt feladatát – a magyar kultúra terjesztését a szórványban – idén is teljesítette: a 25 éve elhunyt Vermesy Péter zeneszerző és a fél évszázada halott Sík Sándor költő szellemében összeállított műsorukkal ezúttal Petrozsényben mutatkoztak be.
Az Erdély legdélibb részében, Hunyad megyében fekvő, a fekete gyémántok városának is nevezett Petrozsényben ma már csak elvétve hallani magyar beszédet, pedig a múlt század elején a magyarok még többségben voltak a bányavárosban. 2003-ban csak egy magyar nyelven oktató tanár maradt itt, aki mindössze hat gyereket tanított. Ma már a Zsil-völgyi bányavidék központjában a magyarul tanuló gyerekek száma meghaladja a kétszázat, a csoda pedig Böjte Csaba atyának, a dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetőjének köszönhető, aki Petrozsényben is létrehozott egy árvaházat és egy oktatási intézményt.
A Kolozsvárról érkezett vendégkórusok mellett a január 18-án a Petrozsényi Szent Borbála Római Katolikus Plébániatemplomban rendezett ünnepségen fel is lépett a Jézus Szíve Iskolaközpont énekegyüttese, Dénes Ernő karnagy vezetésével. Rekita Rozália színművésznő szerint „felemelő érzés volt a petrozsényi szórvány magyarok előtt fellépni”, míg Kostyák Alpár, a kolozsvári pedagóguskórus tagja meghatónak nevezte a kiszálláson tapasztaltakat.
Január 19-én Kolozsváron, a Makovecz Imre tervezte törökvágási református templomban folytatódott a Magyar Kultúra napja tiszteletére szervezett ünnepség. A csodálatos templomban a hangulat is megfelelően ünnepélyes volt: Bibza Gábor esperes áhítata után Jancsó Miklós színművész szavalta el Kölcsey Ferenc Himnuszát, azt a nemzeti imádságot, melyet – a kézirat tanúsága szerint – 1823. január 22-én tisztázott le a költő Csekén. A Kolozsvár-Törökvágás Református Egyházközség Énekkara Csengeri-Kostyák Zsuzsa vezényletével Vermesy Péterről is megemlékezett, a zeneszerző Arany kút című kórusművének előadásával.
A Székely Árpád által vezetett Kolozsvári Református Kollégium kórusának fellépését követően Angi István zeneesztéta Vermesy Péterről szóló emlékezését Jancsó Hajnal előadóművész olvasta fel a zsúfolásig megtelt templomban. Az ötven éves korában elhunyt zeneszerző zongoraműveiből Oláh Boglárka nyújtott át egy csokorra valót az ünneplő gyülekezetnek, majd Jakab Gábor plébános emlékezett Sík Sándor költőre. Jakab Gábor felolvasta Reményik Sándor válaszát Ilyés Gyula támadásaira, melyek Sík Sándort célozták meg. A költő Te Deum című versét Rekita Rozália szavalta el, majd újabb kórusművek hangzottak el Vermesi Péter alkotásaiból ezúttal a Tóth-Guttman Emese vezette Magyarfenesi Vegyeskar (képünkön) előadásában.
A Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett ünnepség különleges színfoltja volt a Szilágysomlyói Szederinda Citeraegyüttes, Gáspár Attila vezényletével. Műsorukon zsoltárok és Kodály-művek szerepeltek, fellépésük hatalmas sikert aratott a kiváló akusztikával rendelkező templom közönségének.
Először csatlakozott a dalosszövetség által szervezett rendezvény előadóihoz a kolozsvári Adventista Központi Gyülekezet Kórusa, amely Halmos Béla és Kováts Lajos kórusműveiből adott ízelítőt. A Makovecz-templom árkádjai alatt az ünnepi műsort a Guttman Mihály Magyar Pedagóguskórus tartalmas előadása zárta.
Nánó Csaba |
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2014. január 31.
Várvédő – Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek
A két világháború közti erdélyi magyar irodalom legtermékenyebb ága az Erdélyi Helikon írói csoportosulás. A helikonisták közé sorolható ötvenöt író által létrehozott alkotások java része túlélte az irodalmi kánonok hullámtöréseit, túlélte a kommunista diktatúra tilalmi évtizedeit. Csupán tucatnyi szerző került a „megtűrtek” körébe, a többségnek évtizedekig az elhallgatás, könyveiknek a könyvtárak zárolt polcai jutottak osztályrészül. A hatvanas–hetvenes évek bukaresti és kolozsvári kiadóinak kitartó küzdelme eredményezte azt, hogy Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Berde Mária, Dsida Jenő, P. Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Markovits Rodion, Reményik Sándor, Szántó György… neve sorra visszakerült az irodalmi köztudatba. Nyírő József és Wass Albert művei azonban itthon csak az 1989/90-es fordulat után jelenhettek meg. Nyírő József hamvainak honi földbe való temetését a hatalom megakadályozta; a távollétében koncepciós perben elítélt Wass Albert jogi rehabilitációja mindmáig késik. Az 1989-es politikai fordulatot követően a helikonisták iránti érdeklődés – a „marosvécsi írói parlament” legjobbjainak köszönhetően – újra reneszánszát éli.
Az alkotóközösség megismerésének rögös útján Az Erdélyi Helikon költői (1928–1944) című Kriterion-kiadvány (1973) jelentette az első lépést. A beígért folytatás elmaradt, a próza- és kritika-antológia már nem jelenhetett meg. A következő nagy lépést a Marosi Ildikó által közzétett kétkötetes leveleskönyv – A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944), Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979 – jelentette. A rendkívül értékes forráskiadvány ismételten felkeltette az érdeklődést a marosvécsi találkozók és az Erdélyi Szépmíves Céh iránt.
A mögöttünk maradt két évtizedben a cenzúra béklyóitól megszabadult szellemi élet fórumai és műhelyei intenzív munkával igyekeztek ledönteni a tabukat. A csíkszeredai Pallas–Akadémia, a kolozsvári Kriterion, Polis, a marosvásárhelyi Mentor kiadó sorra jelentette meg a műveket, irodalmi társaságok, alapítványok hosszú sora vállalta fel egy-egy író kultuszának ébresztését, ápolását.
Írásunkban e nemes törekvés újabb hajtásáról szeretnénk tájékoztatni az erdélyi magyar literatúra iránt érdeklődő olvasókat, irodalombarátokat az anyaországban létrehozott Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványról, működéséről és az általa megjelentetett Várvédő című, évente megjelenő folyóiratról, az általuk szervezett budapesti rendezvényekről.
Kemény János unokája kezdeményezésére 2010 januárjában a magyarországi Pátyon hozták létre az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványt. Vajon Kemény Endre, az alapítvány elnökeként miért tartotta fontosnak azt, hogy az Erdélyi Helikon ügye az anyaországban is szervezett formában képviselve legyen? A kérdésre a Várvédő 1. számában a Medgyessy Éva által készített interjúban kapunk választ: „Azt tapasztaltam, hogy még az irodalmi érdeklődésű magyarországi közönség körében is alig ismert az Erdélyi Helikon írói csoportosulás és a hozzá kötődő, azonos című folyóirat. Az ismert írókat, költőket, mint Tamási Áron, Wass Albert, Áprily Lajos, Jékely Zoltán nem hozzák összefüggésbe a szellemi csapattal, ahová tartoznak, a szám szerint 55 helikonista közül mindössze néhányat ismer a közönség. Fontosnak tartottam tehát az Erdélyi Helikon ügyének képviseletét, alkotóinak megismertetését, szellemiségének őrzését, olyan értékek terjesztését, amelyek ma is aktuális kérdésekre keresik a választ (…) a Helikon bátor, megmaradásunkat célzó, kultúránkat nemesítő eszméire ma is szükségünk van.” Az Európai Unió homogenizáló, a nemzeti sajátosságokat alábecsülő törekvései áradatában, az egymással ellenséges szekértáborokra szakadt mai magyar szellemi életben az erdélyi példa számos tanulságul szolgálhat: „Elszakadva az anyaországtól, egyedül maradván, egy hosszú távú kisebbségi sorsra kellett berendezkedjenek. 1926-tól Marosvécsen ült össze az erdélyi »írói parlament«, ahol a két-három napos találkozóikon az írók megvitathatták elképzeléseiket, terveiket a jövőt illetően, örökké szem előtt tartva a transzszilvanizmus eszméjét.” Az alapítvány tevékenysége az Erdélyben 2000-ben létrehozott, az Adamovits Sándor által vezetett Helikon Alapítvánnyal párhuzamos síkon halad, egyazon cél szolgálatában.
Az Erdélyi Helikon – Kemény János Alapítvány a megalapításától eltelt évek alatt több irányban fejtett ki sikeres tevékenységet. Elsőként megjelentették az Erdélyi Helikon Öröknaptárat, melyben mind az 55 helikonista szerepel, az írók születése és halála évével; bekapcsolódtak a marosvásárhelyi testvéralapítvány által szervezett rendezvényekbe; 2011-ben beindítottak egy ünnepségsorozatot, melynek célja, hogy mind az 55 helikonistáról méltón megemlékezzenek; 2012-ben megjelentették a Várvédő folyóirat – alcímében: Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek – 1. számát.
Az Öröknaptár, a marosvásárhelyi alapítvány révén, remélhetőleg eljut az erdélyi magyar oktatási és kulturális intézményekbe, segédeszközként az írók kultuszának méltó ápolásában. Az erdélyiekkel közös rendezvények aktív szereplőiként szolgálják a Helikon-közösség eszméinek propagálását. S ez nem csupán irodalom-, illetve eszmetörténeti kérdés, nemcsak Erdélyben, hanem az anyaországban is aktuálpolitikai üzenete van – irodalmi és egyéb vonatkozásban is. Szőcs Géza a 2011. november 15-i budapesti Erdélyi helikonisták ünnepségén elhangzott üdvözlő beszédében méltán hangsúlyozta: „… széles spektrumú társaság volt ez, hány különböző módon látták és láttatták a világot, és arra a meggyőződésre is juthatunk, hogy a békésen egymás mellett ülő írók és költők világnézetét olykor maga a világ választotta el egymástól – mégis jól megfértek egymás mellett, mert megértették, hogy a szervezetbe tömörülés nem holmi öncélú úri huncutság, hanem a hangsúlyos érdekképviselet és a közös fellépésből adódó társadalmi elfogadottság felé vezető út maga.” Az első Helikon- ünnepségen hangzottak el e szavak. Az elsőt aztán 2012. november 17-én követte a második, 2013. november 21-én pedig a harmadik jubileumi ünnepség – igen gazdag, vonzó programmal, illusztris személyiségek közreműködésével. Ez utóbbi alkalommal a részvevők megtekinthették a szatmárnémeti származású, Szentendrén élő Paulovics László grafikus és festőművész helikonista írókról készített portrésorozatát. A műsorokat Óss Enikő, a Nagyváradról Amerikába emigrált, majd Budapestre települt színésznő rendezi. A szervezők előtt követendő példaként áll a két háború között igen eredményesen működő – 1934-ben alakult, négy év múlva már harminchétezer tagot számláló – Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai elnevezésű közösség.
A Várvédő 1. számában Medgyessy Éva alapító főszerkesztő tollából olvashatunk az útra bocsátott kiadvánnyal kapcsolatos elképzeléseikről: „Célunk elsősorban nem a múltidéző nosztalgiázás, hanem az elmúlt évtizedekben szándékosan eltemetett, elfeledtetett, ám páratlanul gazdag irodalmi-szellemi hagyaték aktualitásának és jövőbe mutató aspektusainak felfedezése is. Ezért az irodalmi szemelvények mellett megvizsgáljuk, hogyan él ma a két világháború közti erdélyi magyar író-költő társadalom munkásságának emléke a jelen szellemi embereinek emlékeze-tében, illetve jeles irodalmi személyiségeink miként értékelik az említett életműveket és nem utolsósorban az ehhez hasonló szellemi közösségek létrejöttének fontosságát. A Várvédő »füzeteiben« ezért nem csupán a két világháború közötti erdélyi írókkal és költőkkel, hanem a mai magyar szellemi élet és irodalmi jelenünk elhivatott, jeles képviselőivel is találkozhatnak. Várvédő tevékenységünk így reményeink szerint egyformán hozzájárul majd a marosvécsi várkastélyban létrejött, egyedülálló irodalmi csoportosulás művészetének ápolásához és újraélesztéséhez, valamint erős várunk, a szellem, a kultúra szolgálatához is.”
Erdélyi Helikon – Irodalmi Füzetek – Várvédő. Mit takar e hármas tagolású cselekvési tér? Erre a Marosvásárhelyen született, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar–francia szakot végzett író, színháztörténész, a Várvédő folyóirat főszerkesztője, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány irodalom- és színháztörténeti tanácsadója, Medgyessy Éva szavai adnak számunkra kimerítő választ: „Erdélyi Helikon – ez ugye önmagáért beszél. Ennek a két világháború közötti irodalmi mozgalomnak, a hozzá kapcsolódó folyóiratnak, valamint az eköré csoportosuló alkotóknak állít emléket. Irodalmi Füzetek – ez rávilágít arra, hogy nem csupán a műveket idézzük fel, hanem, mint egy jó irodalomórán teleírt füzetben szokás, rávilágítunk a társadalmi-politikai körülményekre, az írók életpályájára, és ami talán még izgalmasabb, a témában folytatott saját kutatásaink eredményét is hozzátesszük itt. És hogy miért Várvédő? A helikoni találkozók székhelye, a marosvécsi vár és persze a találkozók szellemiségének őrzésére utalunk ezzel. De képletesen egy kicsit távolabbra is: erős várunk, az anyanyelvi kultúra védelmére. Azt a szellemiséget, azt a gondolatiságot szeretnénk közkinccsé tenni, amelyet az erdélyi helikonisták képviseltek, és amely ma is aktuális. Hogy mi is ez? Egészen röviden összefoglalva: a kultúra lélekmentő és nemzetmegtartó ereje.”
A Várvédő – Erdélyi Irodalmi Füzetek eddigi két száma arról győz meg, hogy az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány csapata hűséggel és elkötelezetten, tartalmilag, és a nyomdai kivitelezésben is magas igényességgel követi a maga elé állított célt, munkájukat a szó nemes értelemben vett szolgálatként tételezik.
Az 1. szám beköszöntő írásai – Előszó, Szőcs Géza köszöntője az Erdélyi helikonisták első ünnepségén, a két háború közötti Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai rendezvényét népszerűsítő Hívogató reprint megjelentetése, az alapítvány létrejötte körülményeinek felidézése, Pomogáts Béla írása a marosvécsi íróközösségről és az általa megjelentetett azonos nevű folyóiratról – mind-mind a témára való ráhangolódást segítik. A szerkesztői szándékhoz híven az írók születési vagy elhalálozási évfordulójuk szerint kerülnek fénykörbe. E számban: Balázs Ferenc, Gagyi László, Kacsó Sándor, Kemény János, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Maksay Albert, Molter Károly, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Szántó György, Szentimrei Jenő, Tavaszy Sándor. Az életrajzokat Medgyessy Éva és Pomogáts Béla jegyzi. Mindenik életrajzot egy-egy alkotás, illetve abból kiragadott részlet követ. A megidézett szerzőkről és műveikből kirajzolódó képet többnyire kortársak, családtagok, illetve baráti körükből megszólalók kiváló tárgyismerettel és lelki affinitással telített írásai teszik még árnyaltabbá – Balázs Ferenc emlékezetét Kászoni József, a Kemény Jánosét Kemény Endre, a Kuncz Aladárét Jancsó Miklós, a Makkai Sándorét Makkai Lilla, a Reményik Sándorét Molter Károly. A folyóirat tárgykörében szerep jut a kitekintésnek, a választott téma tágabb értelemben történő bemutatásának is. E számban a kolozsvári születésű Szász István Tas tanulmánya – A közösen gondolkodó Helikon és Hitel – a két kiadvány céljaiban kimutatható párhuzamosságot, közös törekvéseket tárja fel. Az ugyancsak erdélyi származású, de nyugatra sodródott Tolvaly Ferenc magatartása azt példázza, hogy „a szellem embere kitekint a világba – és onnan hazahozza tapasztalatait”. A vele készített interjú zárószavai általános megfontolásra érdemesek: „Mint korábbi nagy válságok idején, most is az értelmiségnek a felelőssége, hogy a kiutat keresse, ugyanakkor rámutasson arra, hogy a világ csak erkölcsi-etikai alapokon maradhat fenn.”
A Várvédő 2. számának bevezetője az általános elveken, célkitűzéseken túl a lapszerkesztés kulisszatitkairól, no meg a támogatókról és előfizetőkről beszél, segítségről és bizalomról szól. Joggal, hisz már több mint százan lettek/váltak a lapot igénylő olvasókká, előjegyzésükkel támogatják a kiadvány megjelenését. E lapszámot Pomogáts Béla nemrég megjelent könyvének – A marosvécsi várban – előszavából vett részlettel indítják. Idézzünk belőle néhány gondolatot: „Az erdélyi irodalmi közösség ugyanolyan szellemi tényezője és alakítója volt a két világháború közötti magyar irodalmi kultúrának, mint a Nyugat körül gyülekező irodalom vagy a népi mozgalom. (…) termékeny példát adott arra, hogy az irodalmi értékek szolgálata és a közösségi-nemzeti elkötelezettség a legkevésbé sem állhat egymással szemben.” Rendkívül sok és értékes információval és megállapítással szolgál Murvai László tanulmánya: A transzszilvanizmus az erdélyi magyar oktatásban. A szerző évtizedekig a román tanügyminisztérium nemzetiségi főosztályának volt a beosztottja, majd vezetője, így hitelesen tudja elénk tárni a helikonisták odisszeáját a diktatúra éveiben kötelező tantervekben. Kemény Endre az Erdélyi Helikon folyóirat tizenhét éves történetét vázolja fel, utalva arra, hogy miként sikerült teljesítenie a keletkezésekor felvállalt feladatát: „a kisebbségi sorsra kényszerült magyarok lelki támogatását és megerősítését a kultúra eszközeivel”. A folyóirat programja érzékeltetésére idéz annak kiváló szerkesztői – Áprily Lajos és Kuncz Aladár – beköszöntő írásaiból; az utólagos értékelések – Pomogáts Béla, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon címszava, Marosi Ildikó méltatása – mintegy visszaigazolják elődeik fölvállalt szolgálatának időtálló értékeit.
A lapszerkezet az első számban tapasztalt utat követi: a rövid íróportrékat – Bárd Oszkár, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kádár Imre, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakocs Károly, Sipos Domokos, Szentmihályiné Szabó Mária – Medgyessy Éva jegyzi. A saját művek, illetve az azokból kiragadott részletek hozzák az olvasókhoz közelebb a mostani számban, többségükben kevésbé ismert szerzők munkáit. Bárd Oszkárról Murvai László, Hunyady Sándorról Brody Alexander, Jékely Zoltánról Katona Tamás, Kiss Jenőről Szász István Tas és Tamás Gábor, Sipos Domokosról Lőrinczi László ír értő, lélekközeli sorokat. A lapszám „csemegéje” a Kányádi Sándorral folytatott beszélgetés. Megható történetek felidézése ez, melyek „elindultak Kányádi emlékezetéből, mint feltörő forrásból a víz, s vették az irányt, amerre akarták, elkanyarodtak, miként a pisztrángos hegyi patak is természet adta útján jobbra meg balra – ahogyan a hegyoldal lejtése viszi.” Élvezetes diákkori emlékek, tanulságos történetek fonódnak itt egybe történelmi példákkal, családi emlékekkel.
Mindkét számot a Hírek, események rovat zárja: közös bennük, hogy a helikonistákkal kapcsolatos eseményekről számolnak be – Erdélytől Budapestig, s onnan is távolabb: Los Angelesig. Mindenik sor tanúságtétel az íróközösség élő hagyományairól, a tiszteletről és megbecsülésről, amely tagjait övezi.
Nem zárhatjuk bemutató értékelésünket anélkül, hogy felhívnánk a figyelmet a két számban megjelent igen értékes korabeli fotókra, melyek messze többet jelentenek illusztrációknál.
Az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány és a Várvédő folyóirat igen kedvező fogadtatásáról egyként vallanak az évenként tartott budapesti jubileumi ünnepségek, valamint az is, hogy már a lap 2. száma több mint száz előfizető nevét közölhette.
Máriás József
Művelődés (Kolozsvár)
A két világháború közti erdélyi magyar irodalom legtermékenyebb ága az Erdélyi Helikon írói csoportosulás. A helikonisták közé sorolható ötvenöt író által létrehozott alkotások java része túlélte az irodalmi kánonok hullámtöréseit, túlélte a kommunista diktatúra tilalmi évtizedeit. Csupán tucatnyi szerző került a „megtűrtek” körébe, a többségnek évtizedekig az elhallgatás, könyveiknek a könyvtárak zárolt polcai jutottak osztályrészül. A hatvanas–hetvenes évek bukaresti és kolozsvári kiadóinak kitartó küzdelme eredményezte azt, hogy Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Berde Mária, Dsida Jenő, P. Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Markovits Rodion, Reményik Sándor, Szántó György… neve sorra visszakerült az irodalmi köztudatba. Nyírő József és Wass Albert művei azonban itthon csak az 1989/90-es fordulat után jelenhettek meg. Nyírő József hamvainak honi földbe való temetését a hatalom megakadályozta; a távollétében koncepciós perben elítélt Wass Albert jogi rehabilitációja mindmáig késik. Az 1989-es politikai fordulatot követően a helikonisták iránti érdeklődés – a „marosvécsi írói parlament” legjobbjainak köszönhetően – újra reneszánszát éli.
Az alkotóközösség megismerésének rögös útján Az Erdélyi Helikon költői (1928–1944) című Kriterion-kiadvány (1973) jelentette az első lépést. A beígért folytatás elmaradt, a próza- és kritika-antológia már nem jelenhetett meg. A következő nagy lépést a Marosi Ildikó által közzétett kétkötetes leveleskönyv – A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944), Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979 – jelentette. A rendkívül értékes forráskiadvány ismételten felkeltette az érdeklődést a marosvécsi találkozók és az Erdélyi Szépmíves Céh iránt.
A mögöttünk maradt két évtizedben a cenzúra béklyóitól megszabadult szellemi élet fórumai és műhelyei intenzív munkával igyekeztek ledönteni a tabukat. A csíkszeredai Pallas–Akadémia, a kolozsvári Kriterion, Polis, a marosvásárhelyi Mentor kiadó sorra jelentette meg a műveket, irodalmi társaságok, alapítványok hosszú sora vállalta fel egy-egy író kultuszának ébresztését, ápolását.
Írásunkban e nemes törekvés újabb hajtásáról szeretnénk tájékoztatni az erdélyi magyar literatúra iránt érdeklődő olvasókat, irodalombarátokat az anyaországban létrehozott Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványról, működéséről és az általa megjelentetett Várvédő című, évente megjelenő folyóiratról, az általuk szervezett budapesti rendezvényekről.
Kemény János unokája kezdeményezésére 2010 januárjában a magyarországi Pátyon hozták létre az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványt. Vajon Kemény Endre, az alapítvány elnökeként miért tartotta fontosnak azt, hogy az Erdélyi Helikon ügye az anyaországban is szervezett formában képviselve legyen? A kérdésre a Várvédő 1. számában a Medgyessy Éva által készített interjúban kapunk választ: „Azt tapasztaltam, hogy még az irodalmi érdeklődésű magyarországi közönség körében is alig ismert az Erdélyi Helikon írói csoportosulás és a hozzá kötődő, azonos című folyóirat. Az ismert írókat, költőket, mint Tamási Áron, Wass Albert, Áprily Lajos, Jékely Zoltán nem hozzák összefüggésbe a szellemi csapattal, ahová tartoznak, a szám szerint 55 helikonista közül mindössze néhányat ismer a közönség. Fontosnak tartottam tehát az Erdélyi Helikon ügyének képviseletét, alkotóinak megismertetését, szellemiségének őrzését, olyan értékek terjesztését, amelyek ma is aktuális kérdésekre keresik a választ (…) a Helikon bátor, megmaradásunkat célzó, kultúránkat nemesítő eszméire ma is szükségünk van.” Az Európai Unió homogenizáló, a nemzeti sajátosságokat alábecsülő törekvései áradatában, az egymással ellenséges szekértáborokra szakadt mai magyar szellemi életben az erdélyi példa számos tanulságul szolgálhat: „Elszakadva az anyaországtól, egyedül maradván, egy hosszú távú kisebbségi sorsra kellett berendezkedjenek. 1926-tól Marosvécsen ült össze az erdélyi »írói parlament«, ahol a két-három napos találkozóikon az írók megvitathatták elképzeléseiket, terveiket a jövőt illetően, örökké szem előtt tartva a transzszilvanizmus eszméjét.” Az alapítvány tevékenysége az Erdélyben 2000-ben létrehozott, az Adamovits Sándor által vezetett Helikon Alapítvánnyal párhuzamos síkon halad, egyazon cél szolgálatában.
Az Erdélyi Helikon – Kemény János Alapítvány a megalapításától eltelt évek alatt több irányban fejtett ki sikeres tevékenységet. Elsőként megjelentették az Erdélyi Helikon Öröknaptárat, melyben mind az 55 helikonista szerepel, az írók születése és halála évével; bekapcsolódtak a marosvásárhelyi testvéralapítvány által szervezett rendezvényekbe; 2011-ben beindítottak egy ünnepségsorozatot, melynek célja, hogy mind az 55 helikonistáról méltón megemlékezzenek; 2012-ben megjelentették a Várvédő folyóirat – alcímében: Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek – 1. számát.
Az Öröknaptár, a marosvásárhelyi alapítvány révén, remélhetőleg eljut az erdélyi magyar oktatási és kulturális intézményekbe, segédeszközként az írók kultuszának méltó ápolásában. Az erdélyiekkel közös rendezvények aktív szereplőiként szolgálják a Helikon-közösség eszméinek propagálását. S ez nem csupán irodalom-, illetve eszmetörténeti kérdés, nemcsak Erdélyben, hanem az anyaországban is aktuálpolitikai üzenete van – irodalmi és egyéb vonatkozásban is. Szőcs Géza a 2011. november 15-i budapesti Erdélyi helikonisták ünnepségén elhangzott üdvözlő beszédében méltán hangsúlyozta: „… széles spektrumú társaság volt ez, hány különböző módon látták és láttatták a világot, és arra a meggyőződésre is juthatunk, hogy a békésen egymás mellett ülő írók és költők világnézetét olykor maga a világ választotta el egymástól – mégis jól megfértek egymás mellett, mert megértették, hogy a szervezetbe tömörülés nem holmi öncélú úri huncutság, hanem a hangsúlyos érdekképviselet és a közös fellépésből adódó társadalmi elfogadottság felé vezető út maga.” Az első Helikon- ünnepségen hangzottak el e szavak. Az elsőt aztán 2012. november 17-én követte a második, 2013. november 21-én pedig a harmadik jubileumi ünnepség – igen gazdag, vonzó programmal, illusztris személyiségek közreműködésével. Ez utóbbi alkalommal a részvevők megtekinthették a szatmárnémeti származású, Szentendrén élő Paulovics László grafikus és festőművész helikonista írókról készített portrésorozatát. A műsorokat Óss Enikő, a Nagyváradról Amerikába emigrált, majd Budapestre települt színésznő rendezi. A szervezők előtt követendő példaként áll a két háború között igen eredményesen működő – 1934-ben alakult, négy év múlva már harminchétezer tagot számláló – Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai elnevezésű közösség.
A Várvédő 1. számában Medgyessy Éva alapító főszerkesztő tollából olvashatunk az útra bocsátott kiadvánnyal kapcsolatos elképzeléseikről: „Célunk elsősorban nem a múltidéző nosztalgiázás, hanem az elmúlt évtizedekben szándékosan eltemetett, elfeledtetett, ám páratlanul gazdag irodalmi-szellemi hagyaték aktualitásának és jövőbe mutató aspektusainak felfedezése is. Ezért az irodalmi szemelvények mellett megvizsgáljuk, hogyan él ma a két világháború közti erdélyi magyar író-költő társadalom munkásságának emléke a jelen szellemi embereinek emlékeze-tében, illetve jeles irodalmi személyiségeink miként értékelik az említett életműveket és nem utolsósorban az ehhez hasonló szellemi közösségek létrejöttének fontosságát. A Várvédő »füzeteiben« ezért nem csupán a két világháború közötti erdélyi írókkal és költőkkel, hanem a mai magyar szellemi élet és irodalmi jelenünk elhivatott, jeles képviselőivel is találkozhatnak. Várvédő tevékenységünk így reményeink szerint egyformán hozzájárul majd a marosvécsi várkastélyban létrejött, egyedülálló irodalmi csoportosulás művészetének ápolásához és újraélesztéséhez, valamint erős várunk, a szellem, a kultúra szolgálatához is.”
Erdélyi Helikon – Irodalmi Füzetek – Várvédő. Mit takar e hármas tagolású cselekvési tér? Erre a Marosvásárhelyen született, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar–francia szakot végzett író, színháztörténész, a Várvédő folyóirat főszerkesztője, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány irodalom- és színháztörténeti tanácsadója, Medgyessy Éva szavai adnak számunkra kimerítő választ: „Erdélyi Helikon – ez ugye önmagáért beszél. Ennek a két világháború közötti irodalmi mozgalomnak, a hozzá kapcsolódó folyóiratnak, valamint az eköré csoportosuló alkotóknak állít emléket. Irodalmi Füzetek – ez rávilágít arra, hogy nem csupán a műveket idézzük fel, hanem, mint egy jó irodalomórán teleírt füzetben szokás, rávilágítunk a társadalmi-politikai körülményekre, az írók életpályájára, és ami talán még izgalmasabb, a témában folytatott saját kutatásaink eredményét is hozzátesszük itt. És hogy miért Várvédő? A helikoni találkozók székhelye, a marosvécsi vár és persze a találkozók szellemiségének őrzésére utalunk ezzel. De képletesen egy kicsit távolabbra is: erős várunk, az anyanyelvi kultúra védelmére. Azt a szellemiséget, azt a gondolatiságot szeretnénk közkinccsé tenni, amelyet az erdélyi helikonisták képviseltek, és amely ma is aktuális. Hogy mi is ez? Egészen röviden összefoglalva: a kultúra lélekmentő és nemzetmegtartó ereje.”
A Várvédő – Erdélyi Irodalmi Füzetek eddigi két száma arról győz meg, hogy az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány csapata hűséggel és elkötelezetten, tartalmilag, és a nyomdai kivitelezésben is magas igényességgel követi a maga elé állított célt, munkájukat a szó nemes értelemben vett szolgálatként tételezik.
Az 1. szám beköszöntő írásai – Előszó, Szőcs Géza köszöntője az Erdélyi helikonisták első ünnepségén, a két háború közötti Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai rendezvényét népszerűsítő Hívogató reprint megjelentetése, az alapítvány létrejötte körülményeinek felidézése, Pomogáts Béla írása a marosvécsi íróközösségről és az általa megjelentetett azonos nevű folyóiratról – mind-mind a témára való ráhangolódást segítik. A szerkesztői szándékhoz híven az írók születési vagy elhalálozási évfordulójuk szerint kerülnek fénykörbe. E számban: Balázs Ferenc, Gagyi László, Kacsó Sándor, Kemény János, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Maksay Albert, Molter Károly, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Szántó György, Szentimrei Jenő, Tavaszy Sándor. Az életrajzokat Medgyessy Éva és Pomogáts Béla jegyzi. Mindenik életrajzot egy-egy alkotás, illetve abból kiragadott részlet követ. A megidézett szerzőkről és műveikből kirajzolódó képet többnyire kortársak, családtagok, illetve baráti körükből megszólalók kiváló tárgyismerettel és lelki affinitással telített írásai teszik még árnyaltabbá – Balázs Ferenc emlékezetét Kászoni József, a Kemény Jánosét Kemény Endre, a Kuncz Aladárét Jancsó Miklós, a Makkai Sándorét Makkai Lilla, a Reményik Sándorét Molter Károly. A folyóirat tárgykörében szerep jut a kitekintésnek, a választott téma tágabb értelemben történő bemutatásának is. E számban a kolozsvári születésű Szász István Tas tanulmánya – A közösen gondolkodó Helikon és Hitel – a két kiadvány céljaiban kimutatható párhuzamosságot, közös törekvéseket tárja fel. Az ugyancsak erdélyi származású, de nyugatra sodródott Tolvaly Ferenc magatartása azt példázza, hogy „a szellem embere kitekint a világba – és onnan hazahozza tapasztalatait”. A vele készített interjú zárószavai általános megfontolásra érdemesek: „Mint korábbi nagy válságok idején, most is az értelmiségnek a felelőssége, hogy a kiutat keresse, ugyanakkor rámutasson arra, hogy a világ csak erkölcsi-etikai alapokon maradhat fenn.”
A Várvédő 2. számának bevezetője az általános elveken, célkitűzéseken túl a lapszerkesztés kulisszatitkairól, no meg a támogatókról és előfizetőkről beszél, segítségről és bizalomról szól. Joggal, hisz már több mint százan lettek/váltak a lapot igénylő olvasókká, előjegyzésükkel támogatják a kiadvány megjelenését. E lapszámot Pomogáts Béla nemrég megjelent könyvének – A marosvécsi várban – előszavából vett részlettel indítják. Idézzünk belőle néhány gondolatot: „Az erdélyi irodalmi közösség ugyanolyan szellemi tényezője és alakítója volt a két világháború közötti magyar irodalmi kultúrának, mint a Nyugat körül gyülekező irodalom vagy a népi mozgalom. (…) termékeny példát adott arra, hogy az irodalmi értékek szolgálata és a közösségi-nemzeti elkötelezettség a legkevésbé sem állhat egymással szemben.” Rendkívül sok és értékes információval és megállapítással szolgál Murvai László tanulmánya: A transzszilvanizmus az erdélyi magyar oktatásban. A szerző évtizedekig a román tanügyminisztérium nemzetiségi főosztályának volt a beosztottja, majd vezetője, így hitelesen tudja elénk tárni a helikonisták odisszeáját a diktatúra éveiben kötelező tantervekben. Kemény Endre az Erdélyi Helikon folyóirat tizenhét éves történetét vázolja fel, utalva arra, hogy miként sikerült teljesítenie a keletkezésekor felvállalt feladatát: „a kisebbségi sorsra kényszerült magyarok lelki támogatását és megerősítését a kultúra eszközeivel”. A folyóirat programja érzékeltetésére idéz annak kiváló szerkesztői – Áprily Lajos és Kuncz Aladár – beköszöntő írásaiból; az utólagos értékelések – Pomogáts Béla, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon címszava, Marosi Ildikó méltatása – mintegy visszaigazolják elődeik fölvállalt szolgálatának időtálló értékeit.
A lapszerkezet az első számban tapasztalt utat követi: a rövid íróportrékat – Bárd Oszkár, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kádár Imre, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakocs Károly, Sipos Domokos, Szentmihályiné Szabó Mária – Medgyessy Éva jegyzi. A saját művek, illetve az azokból kiragadott részletek hozzák az olvasókhoz közelebb a mostani számban, többségükben kevésbé ismert szerzők munkáit. Bárd Oszkárról Murvai László, Hunyady Sándorról Brody Alexander, Jékely Zoltánról Katona Tamás, Kiss Jenőről Szász István Tas és Tamás Gábor, Sipos Domokosról Lőrinczi László ír értő, lélekközeli sorokat. A lapszám „csemegéje” a Kányádi Sándorral folytatott beszélgetés. Megható történetek felidézése ez, melyek „elindultak Kányádi emlékezetéből, mint feltörő forrásból a víz, s vették az irányt, amerre akarták, elkanyarodtak, miként a pisztrángos hegyi patak is természet adta útján jobbra meg balra – ahogyan a hegyoldal lejtése viszi.” Élvezetes diákkori emlékek, tanulságos történetek fonódnak itt egybe történelmi példákkal, családi emlékekkel.
Mindkét számot a Hírek, események rovat zárja: közös bennük, hogy a helikonistákkal kapcsolatos eseményekről számolnak be – Erdélytől Budapestig, s onnan is távolabb: Los Angelesig. Mindenik sor tanúságtétel az íróközösség élő hagyományairól, a tiszteletről és megbecsülésről, amely tagjait övezi.
Nem zárhatjuk bemutató értékelésünket anélkül, hogy felhívnánk a figyelmet a két számban megjelent igen értékes korabeli fotókra, melyek messze többet jelentenek illusztrációknál.
Az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány és a Várvédő folyóirat igen kedvező fogadtatásáról egyként vallanak az évenként tartott budapesti jubileumi ünnepségek, valamint az is, hogy már a lap 2. száma több mint száz előfizető nevét közölhette.
Máriás József
Művelődés (Kolozsvár)
2014. február 1.
Egy költő nem intermezzo két másik költő között
Születésnapi beszélgetés Balla Zsófiával
– Kezdjük egy vallomással: a napokban olvastam a Rigó és apostol azon részét, amikor Önnek az édesapja, Balla Károly író ott volt Pusztakamaráson, és Sütő Andrással együtt emlékeztek a '44-es deportálásra a kamarási zsidó temető árnyékában. Erről mit mesélt lányának az 1950-es években?
– Egy hét-nyolc éves kislánynak? Keveset. Láttam lábán a hegeket. Tízéves voltam, amikor meghalt. Amit háborús sorsáról tudok, azt anyám mesélte el nekem, később. Apám Nagyváradon bujkált, különféle személyi papírokat gyártott az üldözötteknek. Egy ilyen papírral úszta meg Gáll Ernő is a deportálást. Apám a Fekete-erdőnél próbált többedmagával átszökni Romániába, de elkapták, és feltették az első, Auschwitzba tartó vonatra. A haláltáborból Ebensee-be vitték. Ott a kőbányában összeesett a gyengeségtől, az éhezéstől. Az SS-őrség legényei szimulánsnak nézték, félholtra verték, összerugdalták és ráuszították a kutyáikat. (A lábán a harapásnyomokat én is láttam.) Apám elájult, de halottnak hitték, feldobták egy – a krematóriumba tartó – taligára. A halottégető kemencék előtt, mielőtt betolták volna, az egyik fogoly vette észre, hogy él… és bevitték az ún. revírbe, a "betegszobába". Ez az amerikai csapatok érkezése előtt két héttel történt. 35 kilós apámat egy amerikai vöröskeresztes nő ölben vitte a mentőkocsiig. A mauthauseni kórházból való a beteglapja.
– Édesapja a múlt század közepén az erdélyi magyar próza- és színházirodalom egyik jeles képviselője volt, több darabját játszották, sajnos, elég korán, 59-ben már meghalt. Hogyan emlékszik rá? Kérem, meséljen gyermekéveiről és a századközépi Kolozsvárról.
– Apám sokoldalú tehetség volt. Gyerekkorában maga faragta hegedűn muzsikált a lakodalmakban! Remekül rajzolt, nagyszerű ezermesterként és mókamesterként sokan ismerték és szerették. Ismert minden fűt és fát, felfedezőút volt vele a Hója-erdőben vagy a Bükkben, a Szentjánoskút környékén bolyongani. Apám sokszor hegedült baráti társaságnak, engem hegedűjével népdalokra tanított, szerettünk énekelni. A zenedarabokhoz vagy egy tál paprikás krumplihoz mindig rögtönzött valamilyen történetet... Tőle tanultam meg sakkozni, kártyázni, römizni, dominózni is. Ő vette nekem az első (Voigtlander) fényképezőgépem, a kép, amelyet róla készítettem, ma is megvan. Ma már látom, hogy apám nem csak érzelmes, nagylelkű ember, meggyőződéses baloldali, soha tisztséget nem viselő, idealista kommunista, tehetséges író és remek mókamester volt, hanem nagyon szép fiatal férfi is.
1956 őszén mentem első osztályba. Apám kézen fogva vitt, ő kísért el a "Szent Jóská"-ig. Azon az őszön anyámmal izgatottan hallgatták a magyarországi híreket. Sokan jártak hozzánk, esténként vastag cigarettafüstben vitatkoztak. Aztán a színdarabjának, a Vádolom magam-nak a bemutatója jut eszembe a sétatéri Magyar Színházban. És emlékszem az otopeni-i kórház szobájára, apám sovány, borostás arcára. 1959 novemberében odautaztunk hozzá, nem tudtam, hogy utoljára látom. Akkor tízéves voltam. Fejemre tette a kezét, és valamit mormogott. Ma már tudom, hogy elbúcsúzott tőlem és megáldott. Nehezen beszélt már, azt motyogta: egy őrültségre tettem fel az életem. És arról, hogy csak az 1956 után írott könyvei, a Miska és A mesterhegedű értékes irodalmilag. A lelkemre kötötte, hogy ha megnövök, csak azokat adjam majd ki. Azt mondta, hogy minden más, amit előbb írt, nem érvényes. Érdekes, ez a beszélgetés tisztán és világosan megmaradt bennem.
– Zenelíceumot végzett, 1972-ben már megvolt a kolozsvári Zeneakadémián szerzett tanári diploma, és befutott költő volt. Hogy lehet ezt a három hivatást összehangolni, hogy mindenből a legtöbbet nyújtson?
– Inkább kissé csodagyereknek számítottam a 19 éves koromban közölt első könyvem megjelenésekor. Inkább irodalomszakra vagy filozófiára szerettem volna beiratkozni, de anyám rábeszélt, ne hagyjam abba zenei tanulmányaimat. Mint rádiós, fantasztikus előadókat, karmestereket és remek együtteseket, zenekarokat hallhattam, láthattam, ugyanis én vettem föl többnyire a hangversenyeket, egy kis fülkében ültem a színpad oldalában. A hatvanas és hetvenes években a világ legjobb zenészei fordultak meg Kolozsváron. De azért elsősorban az irodalom érdekelt. Éjszakánként olvastam, írtam.
– 1980–82-ben magyar népzenét és zenei írást-olvasást tanított Désen, amikor kitiltották a városból. Miért?
– Azért, mert a dalkört egy táncházzal és egy magyar színjátszókörrel együtt a bátor Kalapáti Jolán tanárnő és Tőkés László, az egyházat erősen kritizáló, akkor még verseket is írogató, fiatal református lelkész szervezte meg – annyira, hogy maga is beült énekelni ebbe a körbe. Nos, a megyei pártbizottságnak nem tetszett, hogy a zenei oktatás egyházi személyek előtt is nyitott, és mindenesetre felszólítottak, hogy tiltsam ki Tőkés Lászlót a népzenei oktatásról. Mivel nem álltam kötélnek, kitiltottak a városból és munkahelyemen is kisebb "botrányokba" keveredtem. Betiltották Kolozsváron a Gaál Gábor kört is, amelyet akkoriban vezettem a Kolozsvári Írótársaság megbízásából. Ekkor – mint az erre vonatkozó 1700 oldalas megfigyelési anyagomból kiderül – már szemmel tartottak, és 1981–82-ben a biztonsági szolgálat lehallgatókészüléket helyezett el a lakásomban. Én nem voltam ellenálló, de 1980-tól 1990-ig így sem hagyhattam el az országot, többé nem kaptam útlevelet, és persze egyéb következményei is voltak annak, hogy normális európai magyar értelmiségiként próbáltam élni…
– Közben 1972–85 között a Kolozsvári Rádió magyar adásának zenei szerkesztője, amikor egyik napról a másikra megszűnnek a vidéki stúdiók. Ez lenne a második pofoncsapás. Milyen emlékei vannak azokból a rádiós évekből és a kolozsvári elit társadalommal ápolt kapcsolattartásról?
– Nehezen jutottam álláshoz. A kolozsvári értelmiségiek gúnyt űztek belőlem. Azok a neves írók, szerkesztők, akiket megkerestem, segítség helyett azt ajánlgatták, hogy menjek feleségül és éljek mint lelkészné, vagy azt, hogy menjek lottószelvényt árulni, az is munka… vagy hasonlókat. Sem segítséget, sem együttérzést, sem munkát nem kaptam senkitől, még szüleim legközelebbi barátjától sem, attól, akinek – saját bevallása szerint – apám kétszer mentette meg az életét. A bukaresti írók, Domokos Géza, Horváth Andor, Szász János voltak segítségemre. Az Előre című napilapnál kaptam riporteri állást. Főként ipari és mezőgazdasági cikkeket kellett írnom…
– Az 1981-ben megjelent Romániai magyar irodalmi lexikon első kötetében Kántor Lajos ezt írta: "nagyigényű, bonyolult verskompozíciói (…) közvetlenül is kifejezik azt a szerepet, amelyet szerzőjük következetesen vállal a romániai magyar líra neoavantgárd vonulatában: összekötni Szilágyi Domokos és Szőcs Géza nemzedékét, élet- és verseszményét." Úgy érzi, hogy ez sikerült?
– Mint annyi minden, amit leírtak rólam: tévedés. Sosem voltam neoavantgárd. Voltak kísérleti verseim, de mindig a Nyugat és az Újhold hagyományához kötődtem elsősorban. És a világirodalom nagy költőihez, elsősorban Rilkéhez.
De fontos volt számomra Goethe, Shakespeare, Eliot, Kavafisz és mások hatása is. És egy költő nem akar "összekötni", nem feltét egy szendvicsben, nem intermezzo két másik költő között. Erdély roppant maradi a nőket illetően. Az erdélyi irodalom amúgy sem bővelkedik filozófiai vétetésű, létkérdéseket felvető versekben. Az én költészetem főbb erővonalai pedig ehhez a babitsi, József Attila-i hagyományhoz kötődnek.
– Jó húsz éve, hogy Magyarországon él, s ma is aktív szereplője az ottani irodalmi életnek, tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. Ha most kellene döntsön – mármint a kiköltözésről –, ugyanezt tenné, sosem bánta meg?
– Az előbbiekből kiderül, hogy sok minden kiűzött engem: szakmai, orvosi, magánéleti, politikai okai egyaránt voltak a helyváltoztatásomnak. És sok minden vonzott, hiszen szeretem a nagyvárost, és itt van a magyar irodalom központja. Most különösen, hogy ennyire elromlott Magyarországon a demokrácia dolga, meg kell gondolnom a kérdését.
Aki kivándorol, sosem lesz egészen otthon, sem a szülőföldjén, sem a választott hazában. De ezen már nem kívánok változtatni. Itt írtam életem két legfontosabb könyvét, és értékelték is ezeket. Otthon nem tudtam volna megírni őket. Itt jó barátokra leltem, és főként arra az emberre, aki nem csak a férjem, de maga is nagyszerű költő, kritikus, és tizenhét éve a legfőbb szigorú szerkesztőm. A figyelmes, értő olvasatnál és a magas mércénél nincs nagyobb segítség egy író számára.
– A Magyarországon töltött évek ellenére ma is az erdélyi magyar irodalom egyik legjelentősebb költő(nő)-je. Érzi ezt a megbecsülést és tiszteletet?
– Néha igen. Nyáron, a Kolozsvári Magyar Napok szervezésében volt (huszonöt év alatt) a második szerzői estem Kolozsváron. Ez azért nem sok, ugye? Megtelt a Minerva társaság díszterme, ez jólesett. De az írók, a költőkollégák legnagyobb része nem jött el. De érthetem-e a megbecsülés jelének azt, hogy úgy jelentek meg a Korunk folyóirat Kolozsvár- antológiái, hogy egyetlen versemet sem vette föl a szerkesztő? Amiképp a Budapesten élő kolozsváriak közül csak egyetlen embert hívtak meg az alakuló Kolozsvár Társaságba… Azt, aki egyébként nem Kolozsváron született. Aki ott látta meg az eget, mint mondjuk Bodor Ádám, vagy Tamás Gáspár Miklós, vagy én, azokat nem hívták. Pedig életművünkkel nem hoztunk szégyent városunkra. Nekem egyébként minden könyvem tele van Kolozsvár-versekkel. Egy ilyen versre kaptam 2012- ben a Látó költészeti díját. A Látó elődjében, az Igaz Szóban indult 1965-ben a költői pályám. Ennek jövőre lesz 50 éve... Bezárul a kör. Az idő is elfogy, akár a levegő.
– Nyaranta több időt tölt Csángóföldön úgy, hogy Erdély szép tájait autózza végig családjával, gyermekkori éveinek emlékhelyeit. Mit érez ilyenkor a szívében, és mit lát az egykori kolozsvári költő?
– Honvágyat. Gyönyörűséget. És látom, hogy az erdélyi kultúra – Reményik Sándor nagyszerű képével – mint Atlantisz hever a mélyben. Az öntudatos magyar fiatal nemzedék jó részének fogalma sincs, kik éltek itt előtte, és miket alkottak. Pedig a nemzetiségi létezés egyetlen esélye a kultúra minden hajszálgyökerének a számon tartása.
– 1968-tól – amikor megjelent első Forrás- kötete, A dolgok emlékezete – 2010-ig, 42 év alatt 14 kötete jelent meg, ami háromévente egy kötetet jelent. Mondja, meg van elégedve ezzel a ciklikussággal, nem túl kevés?
–De, meglehetősen kevés. Egyébként 19 kötetem látott napvilágot. És van, amikor hét év után következett egyik a másikra. De nem ez számít. Lampedusának lényegében egyetlen fontos könyve van – bár írt néhány esszét, elbeszélést is. Rendkívül jó író. Számít ez? Mindenkit a legjobb, legmagasabb teljesítménye minősít.
– "Ne légy se víg, se szomorú" – írja egyik versében. Akkor milyenek legyünk?
– Nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Ne higgyük magunkat semmi embernek, elnyomott kisebbséginek, és ne tengjen bennünk túl a magyarság önértékelése. Középen kell megállanunk, önérzettel és szerényen. Okosodni kell, jobbá lenni. Nagy célokat, nagy embereket kell magunk elé mércéül állítani, nem a mellettünk futóhoz méricskélni magunkat. Ebben a klasszikus egyensúly Shakespeare, Goethe, Tolsztoj, Montaigne, és még sorolhatnám. Egy Széchenyi, egy Kemény Zsigmond, egy Babits szellemi nagysága az igazi világító torony.
– Mi van még a fiókban? Gondolt-e arra, hogy az olvasók habzsolják az őszinte, fordulatokban gazdag tényirodalmat, az idő messzeségében "meg- porosodott", de sikeresen "lepallott" gyermekkori élményvilágot?
– Nem tényirodalmat írok, és nem megrendelésre. Van egy ki nem adott könyvem. Nem adtam ki a kezemből, mert nem felel meg a prózáról alkotott eszményeimnek. Nem akarok mindenáron publikálni, ahogy azt sokan teszik. Ami az olvasókat és elvárásaikat illeti: sokkal több világirodalmat, több nagy klasszikus szerzőt, szép magyar verset kéne olvasniuk, és sokkal több kritikai történeti munkát. Nem dicsőségünk ódáit, hanem valóságos, érdekes, emberi történelmet. Kevesebb gyenge minőségű fércművet. Több tudásra és jobb irodalmi ízlésre volna ma szükség, mert azt az iskola, a szülői ház már nem biztosítja. Egyelőre azonban a könyvesboltokban az álirodalom fogy jobban, nem a magas művészet.
– Legfontosabb díjak és elismerések?
– 1984, 1991: a Román Írószövetség Költészeti Díja, 1992: Déry-jutalom, 1995: Soros- életmű-díj, 1996: József Attila-díj, 2003: Palladium-díj, 2008: a Magyar Köztársaság Babérkoszorú-díja, 2010: Artisjus Irodalmi Nagydíj.
– Melyikre a legbüszkébb?
– Minden díjam megtiszteltetés. A díjak élni segítenek. De azok elsősorban az olvasó számára útjelzők. A legmagasabb díjam eddig a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja és az Artisjus Nagydíj.
– Ha újrakezdhetné, ugyanezt az életpályát választaná?
– Ha másodszor is megszületek, akkor erre az angyalok nyelvén is tudok majd válaszolni.
– Köszönöm, hogy válaszolt – nem az angyalok, hanem még a magyarok nyelvén.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely),
Születésnapi beszélgetés Balla Zsófiával
– Kezdjük egy vallomással: a napokban olvastam a Rigó és apostol azon részét, amikor Önnek az édesapja, Balla Károly író ott volt Pusztakamaráson, és Sütő Andrással együtt emlékeztek a '44-es deportálásra a kamarási zsidó temető árnyékában. Erről mit mesélt lányának az 1950-es években?
– Egy hét-nyolc éves kislánynak? Keveset. Láttam lábán a hegeket. Tízéves voltam, amikor meghalt. Amit háborús sorsáról tudok, azt anyám mesélte el nekem, később. Apám Nagyváradon bujkált, különféle személyi papírokat gyártott az üldözötteknek. Egy ilyen papírral úszta meg Gáll Ernő is a deportálást. Apám a Fekete-erdőnél próbált többedmagával átszökni Romániába, de elkapták, és feltették az első, Auschwitzba tartó vonatra. A haláltáborból Ebensee-be vitték. Ott a kőbányában összeesett a gyengeségtől, az éhezéstől. Az SS-őrség legényei szimulánsnak nézték, félholtra verték, összerugdalták és ráuszították a kutyáikat. (A lábán a harapásnyomokat én is láttam.) Apám elájult, de halottnak hitték, feldobták egy – a krematóriumba tartó – taligára. A halottégető kemencék előtt, mielőtt betolták volna, az egyik fogoly vette észre, hogy él… és bevitték az ún. revírbe, a "betegszobába". Ez az amerikai csapatok érkezése előtt két héttel történt. 35 kilós apámat egy amerikai vöröskeresztes nő ölben vitte a mentőkocsiig. A mauthauseni kórházból való a beteglapja.
– Édesapja a múlt század közepén az erdélyi magyar próza- és színházirodalom egyik jeles képviselője volt, több darabját játszották, sajnos, elég korán, 59-ben már meghalt. Hogyan emlékszik rá? Kérem, meséljen gyermekéveiről és a századközépi Kolozsvárról.
– Apám sokoldalú tehetség volt. Gyerekkorában maga faragta hegedűn muzsikált a lakodalmakban! Remekül rajzolt, nagyszerű ezermesterként és mókamesterként sokan ismerték és szerették. Ismert minden fűt és fát, felfedezőút volt vele a Hója-erdőben vagy a Bükkben, a Szentjánoskút környékén bolyongani. Apám sokszor hegedült baráti társaságnak, engem hegedűjével népdalokra tanított, szerettünk énekelni. A zenedarabokhoz vagy egy tál paprikás krumplihoz mindig rögtönzött valamilyen történetet... Tőle tanultam meg sakkozni, kártyázni, römizni, dominózni is. Ő vette nekem az első (Voigtlander) fényképezőgépem, a kép, amelyet róla készítettem, ma is megvan. Ma már látom, hogy apám nem csak érzelmes, nagylelkű ember, meggyőződéses baloldali, soha tisztséget nem viselő, idealista kommunista, tehetséges író és remek mókamester volt, hanem nagyon szép fiatal férfi is.
1956 őszén mentem első osztályba. Apám kézen fogva vitt, ő kísért el a "Szent Jóská"-ig. Azon az őszön anyámmal izgatottan hallgatták a magyarországi híreket. Sokan jártak hozzánk, esténként vastag cigarettafüstben vitatkoztak. Aztán a színdarabjának, a Vádolom magam-nak a bemutatója jut eszembe a sétatéri Magyar Színházban. És emlékszem az otopeni-i kórház szobájára, apám sovány, borostás arcára. 1959 novemberében odautaztunk hozzá, nem tudtam, hogy utoljára látom. Akkor tízéves voltam. Fejemre tette a kezét, és valamit mormogott. Ma már tudom, hogy elbúcsúzott tőlem és megáldott. Nehezen beszélt már, azt motyogta: egy őrültségre tettem fel az életem. És arról, hogy csak az 1956 után írott könyvei, a Miska és A mesterhegedű értékes irodalmilag. A lelkemre kötötte, hogy ha megnövök, csak azokat adjam majd ki. Azt mondta, hogy minden más, amit előbb írt, nem érvényes. Érdekes, ez a beszélgetés tisztán és világosan megmaradt bennem.
– Zenelíceumot végzett, 1972-ben már megvolt a kolozsvári Zeneakadémián szerzett tanári diploma, és befutott költő volt. Hogy lehet ezt a három hivatást összehangolni, hogy mindenből a legtöbbet nyújtson?
– Inkább kissé csodagyereknek számítottam a 19 éves koromban közölt első könyvem megjelenésekor. Inkább irodalomszakra vagy filozófiára szerettem volna beiratkozni, de anyám rábeszélt, ne hagyjam abba zenei tanulmányaimat. Mint rádiós, fantasztikus előadókat, karmestereket és remek együtteseket, zenekarokat hallhattam, láthattam, ugyanis én vettem föl többnyire a hangversenyeket, egy kis fülkében ültem a színpad oldalában. A hatvanas és hetvenes években a világ legjobb zenészei fordultak meg Kolozsváron. De azért elsősorban az irodalom érdekelt. Éjszakánként olvastam, írtam.
– 1980–82-ben magyar népzenét és zenei írást-olvasást tanított Désen, amikor kitiltották a városból. Miért?
– Azért, mert a dalkört egy táncházzal és egy magyar színjátszókörrel együtt a bátor Kalapáti Jolán tanárnő és Tőkés László, az egyházat erősen kritizáló, akkor még verseket is írogató, fiatal református lelkész szervezte meg – annyira, hogy maga is beült énekelni ebbe a körbe. Nos, a megyei pártbizottságnak nem tetszett, hogy a zenei oktatás egyházi személyek előtt is nyitott, és mindenesetre felszólítottak, hogy tiltsam ki Tőkés Lászlót a népzenei oktatásról. Mivel nem álltam kötélnek, kitiltottak a városból és munkahelyemen is kisebb "botrányokba" keveredtem. Betiltották Kolozsváron a Gaál Gábor kört is, amelyet akkoriban vezettem a Kolozsvári Írótársaság megbízásából. Ekkor – mint az erre vonatkozó 1700 oldalas megfigyelési anyagomból kiderül – már szemmel tartottak, és 1981–82-ben a biztonsági szolgálat lehallgatókészüléket helyezett el a lakásomban. Én nem voltam ellenálló, de 1980-tól 1990-ig így sem hagyhattam el az országot, többé nem kaptam útlevelet, és persze egyéb következményei is voltak annak, hogy normális európai magyar értelmiségiként próbáltam élni…
– Közben 1972–85 között a Kolozsvári Rádió magyar adásának zenei szerkesztője, amikor egyik napról a másikra megszűnnek a vidéki stúdiók. Ez lenne a második pofoncsapás. Milyen emlékei vannak azokból a rádiós évekből és a kolozsvári elit társadalommal ápolt kapcsolattartásról?
– Nehezen jutottam álláshoz. A kolozsvári értelmiségiek gúnyt űztek belőlem. Azok a neves írók, szerkesztők, akiket megkerestem, segítség helyett azt ajánlgatták, hogy menjek feleségül és éljek mint lelkészné, vagy azt, hogy menjek lottószelvényt árulni, az is munka… vagy hasonlókat. Sem segítséget, sem együttérzést, sem munkát nem kaptam senkitől, még szüleim legközelebbi barátjától sem, attól, akinek – saját bevallása szerint – apám kétszer mentette meg az életét. A bukaresti írók, Domokos Géza, Horváth Andor, Szász János voltak segítségemre. Az Előre című napilapnál kaptam riporteri állást. Főként ipari és mezőgazdasági cikkeket kellett írnom…
– Az 1981-ben megjelent Romániai magyar irodalmi lexikon első kötetében Kántor Lajos ezt írta: "nagyigényű, bonyolult verskompozíciói (…) közvetlenül is kifejezik azt a szerepet, amelyet szerzőjük következetesen vállal a romániai magyar líra neoavantgárd vonulatában: összekötni Szilágyi Domokos és Szőcs Géza nemzedékét, élet- és verseszményét." Úgy érzi, hogy ez sikerült?
– Mint annyi minden, amit leírtak rólam: tévedés. Sosem voltam neoavantgárd. Voltak kísérleti verseim, de mindig a Nyugat és az Újhold hagyományához kötődtem elsősorban. És a világirodalom nagy költőihez, elsősorban Rilkéhez.
De fontos volt számomra Goethe, Shakespeare, Eliot, Kavafisz és mások hatása is. És egy költő nem akar "összekötni", nem feltét egy szendvicsben, nem intermezzo két másik költő között. Erdély roppant maradi a nőket illetően. Az erdélyi irodalom amúgy sem bővelkedik filozófiai vétetésű, létkérdéseket felvető versekben. Az én költészetem főbb erővonalai pedig ehhez a babitsi, József Attila-i hagyományhoz kötődnek.
– Jó húsz éve, hogy Magyarországon él, s ma is aktív szereplője az ottani irodalmi életnek, tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. Ha most kellene döntsön – mármint a kiköltözésről –, ugyanezt tenné, sosem bánta meg?
– Az előbbiekből kiderül, hogy sok minden kiűzött engem: szakmai, orvosi, magánéleti, politikai okai egyaránt voltak a helyváltoztatásomnak. És sok minden vonzott, hiszen szeretem a nagyvárost, és itt van a magyar irodalom központja. Most különösen, hogy ennyire elromlott Magyarországon a demokrácia dolga, meg kell gondolnom a kérdését.
Aki kivándorol, sosem lesz egészen otthon, sem a szülőföldjén, sem a választott hazában. De ezen már nem kívánok változtatni. Itt írtam életem két legfontosabb könyvét, és értékelték is ezeket. Otthon nem tudtam volna megírni őket. Itt jó barátokra leltem, és főként arra az emberre, aki nem csak a férjem, de maga is nagyszerű költő, kritikus, és tizenhét éve a legfőbb szigorú szerkesztőm. A figyelmes, értő olvasatnál és a magas mércénél nincs nagyobb segítség egy író számára.
– A Magyarországon töltött évek ellenére ma is az erdélyi magyar irodalom egyik legjelentősebb költő(nő)-je. Érzi ezt a megbecsülést és tiszteletet?
– Néha igen. Nyáron, a Kolozsvári Magyar Napok szervezésében volt (huszonöt év alatt) a második szerzői estem Kolozsváron. Ez azért nem sok, ugye? Megtelt a Minerva társaság díszterme, ez jólesett. De az írók, a költőkollégák legnagyobb része nem jött el. De érthetem-e a megbecsülés jelének azt, hogy úgy jelentek meg a Korunk folyóirat Kolozsvár- antológiái, hogy egyetlen versemet sem vette föl a szerkesztő? Amiképp a Budapesten élő kolozsváriak közül csak egyetlen embert hívtak meg az alakuló Kolozsvár Társaságba… Azt, aki egyébként nem Kolozsváron született. Aki ott látta meg az eget, mint mondjuk Bodor Ádám, vagy Tamás Gáspár Miklós, vagy én, azokat nem hívták. Pedig életművünkkel nem hoztunk szégyent városunkra. Nekem egyébként minden könyvem tele van Kolozsvár-versekkel. Egy ilyen versre kaptam 2012- ben a Látó költészeti díját. A Látó elődjében, az Igaz Szóban indult 1965-ben a költői pályám. Ennek jövőre lesz 50 éve... Bezárul a kör. Az idő is elfogy, akár a levegő.
– Nyaranta több időt tölt Csángóföldön úgy, hogy Erdély szép tájait autózza végig családjával, gyermekkori éveinek emlékhelyeit. Mit érez ilyenkor a szívében, és mit lát az egykori kolozsvári költő?
– Honvágyat. Gyönyörűséget. És látom, hogy az erdélyi kultúra – Reményik Sándor nagyszerű képével – mint Atlantisz hever a mélyben. Az öntudatos magyar fiatal nemzedék jó részének fogalma sincs, kik éltek itt előtte, és miket alkottak. Pedig a nemzetiségi létezés egyetlen esélye a kultúra minden hajszálgyökerének a számon tartása.
– 1968-tól – amikor megjelent első Forrás- kötete, A dolgok emlékezete – 2010-ig, 42 év alatt 14 kötete jelent meg, ami háromévente egy kötetet jelent. Mondja, meg van elégedve ezzel a ciklikussággal, nem túl kevés?
–De, meglehetősen kevés. Egyébként 19 kötetem látott napvilágot. És van, amikor hét év után következett egyik a másikra. De nem ez számít. Lampedusának lényegében egyetlen fontos könyve van – bár írt néhány esszét, elbeszélést is. Rendkívül jó író. Számít ez? Mindenkit a legjobb, legmagasabb teljesítménye minősít.
– "Ne légy se víg, se szomorú" – írja egyik versében. Akkor milyenek legyünk?
– Nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Ne higgyük magunkat semmi embernek, elnyomott kisebbséginek, és ne tengjen bennünk túl a magyarság önértékelése. Középen kell megállanunk, önérzettel és szerényen. Okosodni kell, jobbá lenni. Nagy célokat, nagy embereket kell magunk elé mércéül állítani, nem a mellettünk futóhoz méricskélni magunkat. Ebben a klasszikus egyensúly Shakespeare, Goethe, Tolsztoj, Montaigne, és még sorolhatnám. Egy Széchenyi, egy Kemény Zsigmond, egy Babits szellemi nagysága az igazi világító torony.
– Mi van még a fiókban? Gondolt-e arra, hogy az olvasók habzsolják az őszinte, fordulatokban gazdag tényirodalmat, az idő messzeségében "meg- porosodott", de sikeresen "lepallott" gyermekkori élményvilágot?
– Nem tényirodalmat írok, és nem megrendelésre. Van egy ki nem adott könyvem. Nem adtam ki a kezemből, mert nem felel meg a prózáról alkotott eszményeimnek. Nem akarok mindenáron publikálni, ahogy azt sokan teszik. Ami az olvasókat és elvárásaikat illeti: sokkal több világirodalmat, több nagy klasszikus szerzőt, szép magyar verset kéne olvasniuk, és sokkal több kritikai történeti munkát. Nem dicsőségünk ódáit, hanem valóságos, érdekes, emberi történelmet. Kevesebb gyenge minőségű fércművet. Több tudásra és jobb irodalmi ízlésre volna ma szükség, mert azt az iskola, a szülői ház már nem biztosítja. Egyelőre azonban a könyvesboltokban az álirodalom fogy jobban, nem a magas művészet.
– Legfontosabb díjak és elismerések?
– 1984, 1991: a Román Írószövetség Költészeti Díja, 1992: Déry-jutalom, 1995: Soros- életmű-díj, 1996: József Attila-díj, 2003: Palladium-díj, 2008: a Magyar Köztársaság Babérkoszorú-díja, 2010: Artisjus Irodalmi Nagydíj.
– Melyikre a legbüszkébb?
– Minden díjam megtiszteltetés. A díjak élni segítenek. De azok elsősorban az olvasó számára útjelzők. A legmagasabb díjam eddig a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja és az Artisjus Nagydíj.
– Ha újrakezdhetné, ugyanezt az életpályát választaná?
– Ha másodszor is megszületek, akkor erre az angyalok nyelvén is tudok majd válaszolni.
– Köszönöm, hogy válaszolt – nem az angyalok, hanem még a magyarok nyelvén.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely),
2014. február 3.
Wass Albertre emlékeztek
A román hatalom által a mai napig háborús bűnösnek nyilvánított Wass Albert erdélyi magyar íróra emlékeztek szombat este a kézdivásárhelyi Erzsébet Teremben a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezésében.
Az emlékest nyitányában Beke Tímea Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című költeményét szavalta, majd a mintegy száz érdeklődő A látó ember: portré Wass Albertről című ötvenperces dokumentumfilmet láthatta, melyet 1998 januárjában Maksay Ágnes szerkesztő, Marius Tabacu rendező és Kötő Zsolt operatőr forgatott a Duna Televízió megbízásából. A film készítői halála előtt kis idővel az Amerikai Egyesült Államokban lévő lakásán keresték fel az írót, aki életéről, műveiről, szülőföldje iránti szeretetéről és erkölcsi hitvallásáról mesélt. A portréfilmben nemcsak Wass Albertről, hanem a korabeli erdélyi irodalmi életről, kortársakról is érdekes adalékok hangzanak el. Szőcs Csongor vármegyés szervező elmondása szerint azért esett a választás erre a dokumentumfilmre, mivel Koltay Gábor Adjátok vissza a hegyeimet! című, ugyancsak Wass Albertről szóló filmjét már sokan látták. (iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
A román hatalom által a mai napig háborús bűnösnek nyilvánított Wass Albert erdélyi magyar íróra emlékeztek szombat este a kézdivásárhelyi Erzsébet Teremben a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezésében.
Az emlékest nyitányában Beke Tímea Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című költeményét szavalta, majd a mintegy száz érdeklődő A látó ember: portré Wass Albertről című ötvenperces dokumentumfilmet láthatta, melyet 1998 januárjában Maksay Ágnes szerkesztő, Marius Tabacu rendező és Kötő Zsolt operatőr forgatott a Duna Televízió megbízásából. A film készítői halála előtt kis idővel az Amerikai Egyesült Államokban lévő lakásán keresték fel az írót, aki életéről, műveiről, szülőföldje iránti szeretetéről és erkölcsi hitvallásáról mesélt. A portréfilmben nemcsak Wass Albertről, hanem a korabeli erdélyi irodalmi életről, kortársakról is érdekes adalékok hangzanak el. Szőcs Csongor vármegyés szervező elmondása szerint azért esett a választás erre a dokumentumfilmre, mivel Koltay Gábor Adjátok vissza a hegyeimet! című, ugyancsak Wass Albertről szóló filmjét már sokan látták. (iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. február 13.
Funar szelleme lengi be Kolozsvárt
Kós Károlyra szobrok és emléktáblák emlékeztetnek szerte a Kárpát-medencében, ám Kolozsváron, ahol élete nagy részét töltötte, hiába is keresnénk ilyet. Rajta kívül több tucatra rúg azon jeles kolozsvári magyarok száma, akiknek nincs emlékhelyük a kincses városban. A közírók, műemlékvédők és politikusok egyaránt a Funar-korszak örökségének tartják ezt az állapotot, és érdemi változást sürgetnek.
A magyar történelem, tudomány- és művelődéstörténet mintegy 400 olyan jeles személyiségéről tud Gaal György irodalom- és helytörténész, a Kelemen Lajos Társaság elnöke, akik Kolozsváron születtek, nőttek fel, illetve pályájuk a Szamos-parti városhoz kapcsolódik. Ennek ellenére a turista nem nagyon bukkanhat olyan köztéri emlékműre, szoborra vagy emléktáblára, amely arról tanúskodik, hogy Hunyadi Mátyáson, Bocskai Istvánon, Bolyai Jánoson, Márton Áronon, Dsida Jenőn és Reményik Sándoron kívül élt volna más, munkája és élete révén Kolozsvárhoz kötődő neves magyar.
Úgy tűnik, mintha a kolozsvári magyarság kollektív emlékezete a Házsongárdi-temetőbe szorult volna vissza, több tucatnyi nagy előd életének csak a sírkő állít emléket. Mintha nem mernénk felvállalni értékeinket – legalábbis ezt sugallja az a tény, hogy a nem kellőképpen tájékozott látogató gyanútlanul elsétálhat a Római-Katolikus Egyház tulajdonában levő, látogatható Szervátiusz-gyűjtemény mellett úgy, hogy fogalma sincs annak létéről. A Szent Mihály plébánia homlokzatán ugyanis semmilyen utalás nincs az állandó tárlatra. A Szatmáry Papp Károly szülőházának táblával való megjelölése sem egy magyar civil szervezetnek, hanem a Lions Klub tagjainak jutott eszébe, a Fadrusz Jánosra vagy a kiváló asztaliteniszező és edző Paneth Farkasra emlékeztető tábla pedig kizárólag román nyelvű. Az a kezdeményezés sem magyaroktól indult, hogy avassák a város díszpolgárává a tavaly elhunyt Kőrössy Jancsit, akit a dzsesszrajongók és a szakírók nemzetiségtől függetlenül minden idők legnagyobb romániai dzsessz zongoristájaként tisztelnek.
Rossz beidegződések, régi frusztrációk
„A kérdésfelvetés jogos. Ennél sokkal többet lehetett volna tenni” – ismeri el Kántor Lajos közíró, a Kolozsvár Társaság elnöke. Szerinte a kolozsvári magyarságot ezen a téren jellemző apátia a Funar-korszakban gyökerezik, amikor szóba sem jöhetett, hogy magyar embernek emléktáblát, netán szobrot állítsanak. „Azóta természetesen sokat oldódott a légkör, ma sokkal nagyobb az esély a hasonló megvalósításokra. Felmerült ez már a Kolozsvár Társaságban is, az ügy szerepel majd az idei programunkban” – nyilatkozta Kántor Lajos.
Csoma Botond önkormányzati képviselő, az RMDSZ frakcióvezetője úgy látja, a régi, rossz beidegződések még mindig élnek. Nehezen kezelhető frusztrációk jönnek elő, ha nem is viseltetnek ellenszenvvel a magyarság iránt, a helyi román vezetők nagyon óvatosak, ha a szimbolikus térfoglalás kerül szóba. „Azt mondják, még nem érett meg rá az idő, és hogy a nacionalisták malmára hajtaná a vizet. A polgármester az ötnyelvű műemléktábláktól is tartott, amelyekről kiderült, hogy semmilyen indulatot nem kavartak. Kétségtelen, hogy jelenleg politikailag is jóval kedvezőbbek a körülmények, mint a megelőző ciklusban, Emil Boc ugyanis sokkal nyitottabb ilyen irányban, mint Sorin Apostu volt” – nyilatkozta Csoma Botond.
A képviselő szerint az áttörést az emlékállítás terén Márton Áron szobra jelentette, amelyhez, bár egyházi telken áll, az építési engedélyt a polgármesteri hivatal bocsátotta ki. Ez a vártnál zökkenőmentesebben ment végbe, nem lett volna ugyanis meglepő, ha a városvezetés akadékoskodik, lévén Márton Áron a második világháborút követően nyíltan állást foglalt a magyarság javára történő határmódosítás mellett. A potenciális ellenzőket akkor azzal sikerült elhallgattatni, hogy a püspököt a magyar hatóságok kiutasították Észak-Erdélyből azt követően, hogy szót emelt a zsidók deportálása ellen.
Csoma Botond reméli, hogy az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó versengés kedvezőbb légkört teremt a multikulturalizmus számára a szimbolikus térfoglalás tekintetében is. Az első lépésnek a prioritások megállapításának kell lenniük a helyi magyar közösségen belül. Ennek érdekében az RMDSZ tavaly ősszel összehívott egy értelmiségi kerekasztalt annak eldöntésére, hogy kik azok a jeles kolozsváriak, akik emlékezete előtt emléktábla vagy szobor állításával kellene tisztelegni. Amint elkészül a lista, konkrét lépéseket fognak tenni az önkormányzatban – ígéri Csoma.
Ellenállnak a lakók
A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság sajnos nem tud olyan eredményeket felmutatni, mint például a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Egyesület – ismeri el Gaal György. Meglátása szerint ennek két fő oka van: egyrészt a Partiumban és a Bánságban javarészt olyan városvezetések voltak, amelyek megértően viszonyultak az emlékhelyállításhoz, másrészt pedig ott a püspökségek is teljes mellszéllességgel kiálltak az ügy mellett. „Nálunk ezzel szemben, beütött a Funar-korszak. Kolozsváron védekezni kellett, örülhettünk, ha nem verték le a már meglévő emléktáblákat, bár fenyegettek vele” – nyilatkozta a helytörténész. Gaal György elmondása szerint a Kelemen Lajos Társaság megkísérelt emléktáblát tenni arra a Farkas-utcai házra, amelyben a jeles kritikus Gyulai Pál élt, ám ezt meghiúsította az ott élő két román nemzetiségű lakos.
Hasonló okból nem sikerült emléktáblával megjelölni a Bolyai-utcai bérházat sem, amelyben Gy. Szabó Béla lakott. Ilyen esetben perrel lehet kikényszeríteni a lakók beleegyezését, ha a bíróság úgy ítéli meg, hogy nem indokolt az elutasító magatartás, ám a Kelemen Lajos Társaság nem vállalkozott a jogi hercehurcára. Bánffy Miklós emléktábláját már ki is vésették, ám elhelyezésére kísérlet sem történt, a nagyközönség csupán egy emlékkiállítás során láthatta. „Kolozsváron elég szomorú a helyzet” – sommázza Gaal György, hozzátéve: az egyházak lehetnének kezdeményezőbbek ilyen téren. Főleg, hogy elég sok ingatlant, köztük iskolaépületet birtokolnak a belvárosban, ahol számos híresség tanult, tanított.
Kovács Sándor kolozsvári római-katolikus esperes szerint a Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor munkáiból álló, a főtéri plébánián lévő tárlat így is eléggé ismert és látogatott, nem szükséges, hogy annak meglétét köztéri táblával is tudassák az esetleges érdeklődőkkel. Ugyanakkor elismeri, hogy részben a korábbi évekre jellemző nacionalista acsarkodásnak tudható be az indokolatlan diszkréció. A gyűjteményt idén átköltöztetik a Szentegyház utca 4. szám alá, ahol az épület homlokzatán elhelyezett tábla hívja majd fel rá a figyelmet.
Táblára váró híres kolozsvári magyarok
Abodi Nagy Béla festő (1918–2012)
Apáczai Csere János filozófus, pedagógus (1625–1659)
Bálint Tibor író, műfordító (1932–2002)
Bánffy Miklós író, grafikus, díszlettervező, rendező, politikus (1874–1950)
Brassai Sámuel nyelvész, filozófus, természettudós (1800–1897)
Dávid Ferenc teológus, az Erdélyi Unitárius Egyház megalapítója (1520 körül–1579)
Harag György rendező (1925–1985)
Janovics Jenő színész, rendező (1872–1945)
Karácsony Benő író (1888–1944)
Kuncz Aladár író, kritikus, műfordító (1885–1931)
Mikó Imre történész, politikus, mecénás (1805–1876)
Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász (1650–1702)
Pákey Lajos építész (1853–1921)
Polcz Alaine pszichológus, író (1922–2007)
Ruha István hegedűművész (1931–2004)
Senkálszky Endre színész (1914–2014)
Szabó Dezső író (1879–1945)
Szenczi Molnár Albert teológus, zsoltárköltő, filozófus, nyelvtudós, műfordító (1574–1634)
Székely Bertalan festő (1835–1910)
Szolnay Sándor festő (1893–1950)
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Kós Károlyra szobrok és emléktáblák emlékeztetnek szerte a Kárpát-medencében, ám Kolozsváron, ahol élete nagy részét töltötte, hiába is keresnénk ilyet. Rajta kívül több tucatra rúg azon jeles kolozsvári magyarok száma, akiknek nincs emlékhelyük a kincses városban. A közírók, műemlékvédők és politikusok egyaránt a Funar-korszak örökségének tartják ezt az állapotot, és érdemi változást sürgetnek.
A magyar történelem, tudomány- és művelődéstörténet mintegy 400 olyan jeles személyiségéről tud Gaal György irodalom- és helytörténész, a Kelemen Lajos Társaság elnöke, akik Kolozsváron születtek, nőttek fel, illetve pályájuk a Szamos-parti városhoz kapcsolódik. Ennek ellenére a turista nem nagyon bukkanhat olyan köztéri emlékműre, szoborra vagy emléktáblára, amely arról tanúskodik, hogy Hunyadi Mátyáson, Bocskai Istvánon, Bolyai Jánoson, Márton Áronon, Dsida Jenőn és Reményik Sándoron kívül élt volna más, munkája és élete révén Kolozsvárhoz kötődő neves magyar.
Úgy tűnik, mintha a kolozsvári magyarság kollektív emlékezete a Házsongárdi-temetőbe szorult volna vissza, több tucatnyi nagy előd életének csak a sírkő állít emléket. Mintha nem mernénk felvállalni értékeinket – legalábbis ezt sugallja az a tény, hogy a nem kellőképpen tájékozott látogató gyanútlanul elsétálhat a Római-Katolikus Egyház tulajdonában levő, látogatható Szervátiusz-gyűjtemény mellett úgy, hogy fogalma sincs annak létéről. A Szent Mihály plébánia homlokzatán ugyanis semmilyen utalás nincs az állandó tárlatra. A Szatmáry Papp Károly szülőházának táblával való megjelölése sem egy magyar civil szervezetnek, hanem a Lions Klub tagjainak jutott eszébe, a Fadrusz Jánosra vagy a kiváló asztaliteniszező és edző Paneth Farkasra emlékeztető tábla pedig kizárólag román nyelvű. Az a kezdeményezés sem magyaroktól indult, hogy avassák a város díszpolgárává a tavaly elhunyt Kőrössy Jancsit, akit a dzsesszrajongók és a szakírók nemzetiségtől függetlenül minden idők legnagyobb romániai dzsessz zongoristájaként tisztelnek.
Rossz beidegződések, régi frusztrációk
„A kérdésfelvetés jogos. Ennél sokkal többet lehetett volna tenni” – ismeri el Kántor Lajos közíró, a Kolozsvár Társaság elnöke. Szerinte a kolozsvári magyarságot ezen a téren jellemző apátia a Funar-korszakban gyökerezik, amikor szóba sem jöhetett, hogy magyar embernek emléktáblát, netán szobrot állítsanak. „Azóta természetesen sokat oldódott a légkör, ma sokkal nagyobb az esély a hasonló megvalósításokra. Felmerült ez már a Kolozsvár Társaságban is, az ügy szerepel majd az idei programunkban” – nyilatkozta Kántor Lajos.
Csoma Botond önkormányzati képviselő, az RMDSZ frakcióvezetője úgy látja, a régi, rossz beidegződések még mindig élnek. Nehezen kezelhető frusztrációk jönnek elő, ha nem is viseltetnek ellenszenvvel a magyarság iránt, a helyi román vezetők nagyon óvatosak, ha a szimbolikus térfoglalás kerül szóba. „Azt mondják, még nem érett meg rá az idő, és hogy a nacionalisták malmára hajtaná a vizet. A polgármester az ötnyelvű műemléktábláktól is tartott, amelyekről kiderült, hogy semmilyen indulatot nem kavartak. Kétségtelen, hogy jelenleg politikailag is jóval kedvezőbbek a körülmények, mint a megelőző ciklusban, Emil Boc ugyanis sokkal nyitottabb ilyen irányban, mint Sorin Apostu volt” – nyilatkozta Csoma Botond.
A képviselő szerint az áttörést az emlékállítás terén Márton Áron szobra jelentette, amelyhez, bár egyházi telken áll, az építési engedélyt a polgármesteri hivatal bocsátotta ki. Ez a vártnál zökkenőmentesebben ment végbe, nem lett volna ugyanis meglepő, ha a városvezetés akadékoskodik, lévén Márton Áron a második világháborút követően nyíltan állást foglalt a magyarság javára történő határmódosítás mellett. A potenciális ellenzőket akkor azzal sikerült elhallgattatni, hogy a püspököt a magyar hatóságok kiutasították Észak-Erdélyből azt követően, hogy szót emelt a zsidók deportálása ellen.
Csoma Botond reméli, hogy az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó versengés kedvezőbb légkört teremt a multikulturalizmus számára a szimbolikus térfoglalás tekintetében is. Az első lépésnek a prioritások megállapításának kell lenniük a helyi magyar közösségen belül. Ennek érdekében az RMDSZ tavaly ősszel összehívott egy értelmiségi kerekasztalt annak eldöntésére, hogy kik azok a jeles kolozsváriak, akik emlékezete előtt emléktábla vagy szobor állításával kellene tisztelegni. Amint elkészül a lista, konkrét lépéseket fognak tenni az önkormányzatban – ígéri Csoma.
Ellenállnak a lakók
A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság sajnos nem tud olyan eredményeket felmutatni, mint például a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Egyesület – ismeri el Gaal György. Meglátása szerint ennek két fő oka van: egyrészt a Partiumban és a Bánságban javarészt olyan városvezetések voltak, amelyek megértően viszonyultak az emlékhelyállításhoz, másrészt pedig ott a püspökségek is teljes mellszéllességgel kiálltak az ügy mellett. „Nálunk ezzel szemben, beütött a Funar-korszak. Kolozsváron védekezni kellett, örülhettünk, ha nem verték le a már meglévő emléktáblákat, bár fenyegettek vele” – nyilatkozta a helytörténész. Gaal György elmondása szerint a Kelemen Lajos Társaság megkísérelt emléktáblát tenni arra a Farkas-utcai házra, amelyben a jeles kritikus Gyulai Pál élt, ám ezt meghiúsította az ott élő két román nemzetiségű lakos.
Hasonló okból nem sikerült emléktáblával megjelölni a Bolyai-utcai bérházat sem, amelyben Gy. Szabó Béla lakott. Ilyen esetben perrel lehet kikényszeríteni a lakók beleegyezését, ha a bíróság úgy ítéli meg, hogy nem indokolt az elutasító magatartás, ám a Kelemen Lajos Társaság nem vállalkozott a jogi hercehurcára. Bánffy Miklós emléktábláját már ki is vésették, ám elhelyezésére kísérlet sem történt, a nagyközönség csupán egy emlékkiállítás során láthatta. „Kolozsváron elég szomorú a helyzet” – sommázza Gaal György, hozzátéve: az egyházak lehetnének kezdeményezőbbek ilyen téren. Főleg, hogy elég sok ingatlant, köztük iskolaépületet birtokolnak a belvárosban, ahol számos híresség tanult, tanított.
Kovács Sándor kolozsvári római-katolikus esperes szerint a Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor munkáiból álló, a főtéri plébánián lévő tárlat így is eléggé ismert és látogatott, nem szükséges, hogy annak meglétét köztéri táblával is tudassák az esetleges érdeklődőkkel. Ugyanakkor elismeri, hogy részben a korábbi évekre jellemző nacionalista acsarkodásnak tudható be az indokolatlan diszkréció. A gyűjteményt idén átköltöztetik a Szentegyház utca 4. szám alá, ahol az épület homlokzatán elhelyezett tábla hívja majd fel rá a figyelmet.
Táblára váró híres kolozsvári magyarok
Abodi Nagy Béla festő (1918–2012)
Apáczai Csere János filozófus, pedagógus (1625–1659)
Bálint Tibor író, műfordító (1932–2002)
Bánffy Miklós író, grafikus, díszlettervező, rendező, politikus (1874–1950)
Brassai Sámuel nyelvész, filozófus, természettudós (1800–1897)
Dávid Ferenc teológus, az Erdélyi Unitárius Egyház megalapítója (1520 körül–1579)
Harag György rendező (1925–1985)
Janovics Jenő színész, rendező (1872–1945)
Karácsony Benő író (1888–1944)
Kuncz Aladár író, kritikus, műfordító (1885–1931)
Mikó Imre történész, politikus, mecénás (1805–1876)
Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász (1650–1702)
Pákey Lajos építész (1853–1921)
Polcz Alaine pszichológus, író (1922–2007)
Ruha István hegedűművész (1931–2004)
Senkálszky Endre színész (1914–2014)
Szabó Dezső író (1879–1945)
Szenczi Molnár Albert teológus, zsoltárköltő, filozófus, nyelvtudós, műfordító (1574–1634)
Székely Bertalan festő (1835–1910)
Szolnay Sándor festő (1893–1950)
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2014. március 7.
Testvértelepülések: szándékok és gyanakvások
Tartalmasak vagy formálisak erdélyi településeink határon átnyúló testvérvárosi kapcsolatai? Erre a kérdésre kereste a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló településvezetők és műépítészek részvételével rendezett közös kolozsvári vitaestjén.
Testvérvárosi kapcsolatok – érzelmeken túl címmel rendezett vitafórumot a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában dr. Bácskai János országgyűlési képviselő, Ferencváros polgármestere, Czimbalmos-Kozma Csaba műépítész, Sepsiszentgyörgy városgondnoka, Makay Tamás műépítész és Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere részvételével. Az est házigazdája Adorjáni Dezső Zoltán püspök, az est moderátora Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője volt.
Nemzeti összetartozás
A nemzetpolitika nemcsak pártpolitikáról, hanem településpolitikákról is szól, üdvözölte hallgatóságát Adorjáni Dezső Zoltán püspök, aki Orbán Viktor magyar miniszterelnököt idézve úgy fogalmazott: csak akkor lehet erős az ország, ha erősek a települések, és csak akkor beszélhetünk erős nemzetpolitikáról, ha erősek a településkapcsolatok. Mintegy megelőlegezve a kétórás beszélgetés végkicsengését, a moderátori felvezetés szerint kevés az értelmes és tartalommal feltöltött testvértelepülés-kapcsolat, viszont annál több a formális. Mint kiderült, a jelen lévő településvezetők már átélték e kapcsolatépítés színét és fonákját, ezért is van kiemelkedő szerepük a viszonylag kevés, de annál tartalmasabb testvérvárosi kapcsolatoknak.
Budapest legdinamikusabban fejlődő, IX. kerülete, Ferencváros polgármestere, dr. Bácskai János a Kárpát-medencei magyar települések testvérvárosi kapcsolatépítését a nemzeti összetartozás alapeszméjeként értékelte. Közvetlenül a rendszerváltás után, Ferencváros önkormányzata a segesvári születésű Gegesi Ferenc egykori polgármesterrel az élen Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben és Kárpátalján keresett testvértelepüléseket, így lett Ferencváros, Királyhelmec, Magyarkanizsa, Beregszász és Sepsiszentgyörgy a magyar összetartozás szép példája. A különböző utódállamokban lévő városok immár nemcsak az anyaországhoz kötődnek szoros szálakkal, hanem egymás között is kiépített csatornákon tartják a kapcsolatot.
A Nemzeti Összetartozás Napján a települések fiataljai például együtt vannak Budapesten, ezeknek a kapcsolatoknak azonban Czimbalmos-Kozma Csaba szerint számos más vetületük is van. A városgazda úgy véli, a helyi önkormányzatnak, a polgármesteri hivatalnak a keretet kell megteremtenie, némi pénzt biztosítva hozzá, a kapcsolatok pedig a kultúra, az oktatás és sok más területen elkezdenek épülni. A sepsiszentgyörgyi elöljáró szerint a testvérvárosi kapcsolataik magyar településekkel jöttek létre – a magyarországiak közül Ferencvárossal, Kiskunhalassal és Cegléddel –, az úgynevezett partnervárosi kapcsolataik már nem ennyire eredményesek. A székelyföldi önkormányzati szakember ugyanakkor ebben a keretben nem lát lehetőséget arra, hogy vállalkozókat, beruházókat hozzanak össze, és ezáltal időtálló gazdasági kapcsolatok szülessenek.
Kontinensek, kapcsolatok
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere inkább formális, mintsem tartalmas testvérvárosi kapcsolatokról számolhatott be. A kínai, dél-amerikai, Fülöp-szigeteki vagy Egyesült Államokbeli településekkel létesített kapcsolataik „hirtelen felindulásból” születtek: a tartalom nélküli kezdeményezések általában egy-egy önkormányzati csapat egzotikus kirándulási céljaira létesültek. A kincses város mintegy húsz külföldi városkapcsolatából kettő-három életképes, elsősorban a Péccsel létrejött kapcsolat, amelyet főleg a magyar önkormányzati képviselők, illetve az egymást követő magyar alpolgármesterek ápoltak. Ennek az együttműködésnek szeretnének új tartalmat adni azzal, hogy az idei Kolozsvári Magyar Napok díszmeghívottja Pécs.
Az est vezető témájává a települések rehabilitációja, felújítása nőtte ki magát. Követendő példaként hangzott el Ferencváros Budapest viszonylatában is kiemelkedő teljesítménye. A rendszerváltáskor 32 ezer állami tulajdonú lakással rendelkező kerület a jobb állapotban levő lakásait eladta, a műemléképületek zömét felújította, a bontásra ítélt telkek beruházó vállalkozókhoz kerültek. A 25 év alatt mintegy 40 millió euró közpénzt felemésztő városrendezés finanszírozását fele-fele arányban vállalta a helyi önkormányzat, Budapest főpolgármesteri hivatala, a hiányzó részt pedig uniós pályázatokból, bankkölcsönökből és kormánypénzekből fedezték. 2008-ig a magánvállalkozók is jelentős összeggel egészítették ki a helyi önkormányzat rehabilitációs terveit. Az élhető városért jelszó alatt végbement városrehabilitáció Budapest legkeresettebb negyedévé varázsolta Ferencvárost.
Nem kell a magyar társulás?
Makay Tamás műépítész szerint a ferencvárosi példát nemcsak Budapesten, hanem szerte a Kárpát-medencében is sikerrel lehet alkalmazni. Kolozsvár belvárosának felújításáról szólva elmondta: a várost vissza kell adni a gyalogosoknak, a főtér rehabilitációjába be kell kapcsolni a környező utcahálózatot is. Ezzel Horváth Anna is egyetértett, jelezve, hogy a belváros teljes átalakítására vonatkozó tervek a következő évek nagy kihívásának számítanak. Ami, akárcsak Sepsiszentgyörgy esetében, pénz kérdése.
A moderátori kérdésre, hogy a testvérvárosok közös felújítását segítheti-e uniós projekt, kiderült: erre alig van konkrét lehetőség. Kolozsvár alpolgármestere szerint a romániai önkormányzatok még nem értek meg a sikeres együttműködésre. A vitába bekapcsolódó Illyés Gyula, Szatmárnémeti volt polgármestere szerint a határmenti régiók testvérvárosainak az elmúlt években több lehetőségük is volt uniós pályázatokra. A romániai önkormányzat azonban ezt nem használta ki teljességében, például nem támogatta az eurómilliókat ígérő Területi Gazdasági Társulás létrejöttét Szatmárnémeti, Nyíregyháza és Beregszász között.
A kolozsvári vitaest tanúsága az lehetne: míg a székelyföldi kisebb települések együttműködési szándékát a szegényes önrész korlátozza, a gazdaságilag jobb helyzetben levő, magyar múltú észak-erdélyi nagyvárosok boldogulását a többségi gyanakvás köti béklyóba.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Tartalmasak vagy formálisak erdélyi településeink határon átnyúló testvérvárosi kapcsolatai? Erre a kérdésre kereste a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló településvezetők és műépítészek részvételével rendezett közös kolozsvári vitaestjén.
Testvérvárosi kapcsolatok – érzelmeken túl címmel rendezett vitafórumot a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában dr. Bácskai János országgyűlési képviselő, Ferencváros polgármestere, Czimbalmos-Kozma Csaba műépítész, Sepsiszentgyörgy városgondnoka, Makay Tamás műépítész és Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere részvételével. Az est házigazdája Adorjáni Dezső Zoltán püspök, az est moderátora Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője volt.
Nemzeti összetartozás
A nemzetpolitika nemcsak pártpolitikáról, hanem településpolitikákról is szól, üdvözölte hallgatóságát Adorjáni Dezső Zoltán püspök, aki Orbán Viktor magyar miniszterelnököt idézve úgy fogalmazott: csak akkor lehet erős az ország, ha erősek a települések, és csak akkor beszélhetünk erős nemzetpolitikáról, ha erősek a településkapcsolatok. Mintegy megelőlegezve a kétórás beszélgetés végkicsengését, a moderátori felvezetés szerint kevés az értelmes és tartalommal feltöltött testvértelepülés-kapcsolat, viszont annál több a formális. Mint kiderült, a jelen lévő településvezetők már átélték e kapcsolatépítés színét és fonákját, ezért is van kiemelkedő szerepük a viszonylag kevés, de annál tartalmasabb testvérvárosi kapcsolatoknak.
Budapest legdinamikusabban fejlődő, IX. kerülete, Ferencváros polgármestere, dr. Bácskai János a Kárpát-medencei magyar települések testvérvárosi kapcsolatépítését a nemzeti összetartozás alapeszméjeként értékelte. Közvetlenül a rendszerváltás után, Ferencváros önkormányzata a segesvári születésű Gegesi Ferenc egykori polgármesterrel az élen Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben és Kárpátalján keresett testvértelepüléseket, így lett Ferencváros, Királyhelmec, Magyarkanizsa, Beregszász és Sepsiszentgyörgy a magyar összetartozás szép példája. A különböző utódállamokban lévő városok immár nemcsak az anyaországhoz kötődnek szoros szálakkal, hanem egymás között is kiépített csatornákon tartják a kapcsolatot.
A Nemzeti Összetartozás Napján a települések fiataljai például együtt vannak Budapesten, ezeknek a kapcsolatoknak azonban Czimbalmos-Kozma Csaba szerint számos más vetületük is van. A városgazda úgy véli, a helyi önkormányzatnak, a polgármesteri hivatalnak a keretet kell megteremtenie, némi pénzt biztosítva hozzá, a kapcsolatok pedig a kultúra, az oktatás és sok más területen elkezdenek épülni. A sepsiszentgyörgyi elöljáró szerint a testvérvárosi kapcsolataik magyar településekkel jöttek létre – a magyarországiak közül Ferencvárossal, Kiskunhalassal és Cegléddel –, az úgynevezett partnervárosi kapcsolataik már nem ennyire eredményesek. A székelyföldi önkormányzati szakember ugyanakkor ebben a keretben nem lát lehetőséget arra, hogy vállalkozókat, beruházókat hozzanak össze, és ezáltal időtálló gazdasági kapcsolatok szülessenek.
Kontinensek, kapcsolatok
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere inkább formális, mintsem tartalmas testvérvárosi kapcsolatokról számolhatott be. A kínai, dél-amerikai, Fülöp-szigeteki vagy Egyesült Államokbeli településekkel létesített kapcsolataik „hirtelen felindulásból” születtek: a tartalom nélküli kezdeményezések általában egy-egy önkormányzati csapat egzotikus kirándulási céljaira létesültek. A kincses város mintegy húsz külföldi városkapcsolatából kettő-három életképes, elsősorban a Péccsel létrejött kapcsolat, amelyet főleg a magyar önkormányzati képviselők, illetve az egymást követő magyar alpolgármesterek ápoltak. Ennek az együttműködésnek szeretnének új tartalmat adni azzal, hogy az idei Kolozsvári Magyar Napok díszmeghívottja Pécs.
Az est vezető témájává a települések rehabilitációja, felújítása nőtte ki magát. Követendő példaként hangzott el Ferencváros Budapest viszonylatában is kiemelkedő teljesítménye. A rendszerváltáskor 32 ezer állami tulajdonú lakással rendelkező kerület a jobb állapotban levő lakásait eladta, a műemléképületek zömét felújította, a bontásra ítélt telkek beruházó vállalkozókhoz kerültek. A 25 év alatt mintegy 40 millió euró közpénzt felemésztő városrendezés finanszírozását fele-fele arányban vállalta a helyi önkormányzat, Budapest főpolgármesteri hivatala, a hiányzó részt pedig uniós pályázatokból, bankkölcsönökből és kormánypénzekből fedezték. 2008-ig a magánvállalkozók is jelentős összeggel egészítették ki a helyi önkormányzat rehabilitációs terveit. Az élhető városért jelszó alatt végbement városrehabilitáció Budapest legkeresettebb negyedévé varázsolta Ferencvárost.
Nem kell a magyar társulás?
Makay Tamás műépítész szerint a ferencvárosi példát nemcsak Budapesten, hanem szerte a Kárpát-medencében is sikerrel lehet alkalmazni. Kolozsvár belvárosának felújításáról szólva elmondta: a várost vissza kell adni a gyalogosoknak, a főtér rehabilitációjába be kell kapcsolni a környező utcahálózatot is. Ezzel Horváth Anna is egyetértett, jelezve, hogy a belváros teljes átalakítására vonatkozó tervek a következő évek nagy kihívásának számítanak. Ami, akárcsak Sepsiszentgyörgy esetében, pénz kérdése.
A moderátori kérdésre, hogy a testvérvárosok közös felújítását segítheti-e uniós projekt, kiderült: erre alig van konkrét lehetőség. Kolozsvár alpolgármestere szerint a romániai önkormányzatok még nem értek meg a sikeres együttműködésre. A vitába bekapcsolódó Illyés Gyula, Szatmárnémeti volt polgármestere szerint a határmenti régiók testvérvárosainak az elmúlt években több lehetőségük is volt uniós pályázatokra. A romániai önkormányzat azonban ezt nem használta ki teljességében, például nem támogatta az eurómilliókat ígérő Területi Gazdasági Társulás létrejöttét Szatmárnémeti, Nyíregyháza és Beregszász között.
A kolozsvári vitaest tanúsága az lehetne: míg a székelyföldi kisebb települések együttműködési szándékát a szegényes önrész korlátozza, a gazdaságilag jobb helyzetben levő, magyar múltú észak-erdélyi nagyvárosok boldogulását a többségi gyanakvás köti béklyóba.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2014. március 13.
Közvetítés nemzetek között – Járosi-vitaest Kolozsváron
Mennyire lehet és kell bukaresti székhelyű magyar intézményben kidolgozott kultúrstratégiát vidéken életbe léptetni? Önállóak lehetnek az erdélyi kulturális központok gazdasági, műsor-politikai szempontokból? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre keresték a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely vitaestjén Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában.
A Magyar kultúrpolitika – eszközök és hangszerelések címmel rendezett vitafórumon Kósa András László, a Balassi Intézet Bukaresti Magyar Központjának igazgatója, Kötő József színháztörténész, az EMKE főtanácsosa és Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, az RMDSZ korábbi kulturális alelnöke vett részt.
Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője kérdéseire Kósa András elmondta: amikor megpályázta a Bukaresti Magyar Intézet igazgatói tisztségét, arra fektette a hangsúlyt, hogyan lehet a román közönség irányába közvetíteni a magyar kultúrát. Tervei között szerepelt a román kulturális élet személyiségeivel való együttműködés kialakítása olyan módon, hogy az együttműködő felek egyenlő partnerek legyenek.
Távlati tervként az igazgató elképzeléseiben az is szerepel, hogy a magyar kultúrát kivigyék Bukarest fontosabb utcáira, így ismertetve meg értékeinket a hétköznapi emberekkel is. „Ez nem jelenti azt, hogy nem kell olyan programokat szervezni, amivel a magyarság nap mint nap részt vesz a román főváros kulturális életében” – tette hozzá az intézet vezetője.
Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója elismerte a bukaresti magyar intézet létének fontosságát, de felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy Erdélyben olyan pezsgő kulturális élet alakult ki, amely akár egy önálló országra is jellemző lehetne.
Az elmondottakhoz csatlakozva Kötő József színháztörténész hangsúlyozta, hogy már az 1920-as évektől kezdve a magyar művelődéspolitikusok – elsősorban Klebelsberg Kuno – fontosnak tartották, hogy kultúránkat Európa-szerte megismertessék az emberekkel. Kötő József a Bukaresti Magyar Intézet egyik feladatának nevezte, hogy az erdélyi magyar szellemi élet termékeit integrálja az egyetemes magyar kultúrába. „A művészeti élet intézményesítése, stratégiák kidolgozása mellett fontos a helyi közösségek szerepvállalásának növelése is” – emelte ki Kötő József.
A Bukaresti Magyar Intézet segít a magyar kultúra külföldre való közvetítésében, de nem pénzügyi intézmény, így csak különféle projektekkel támogathatja a romániai magyar művelődési életet – vázolta az intézmény támogatási politikáját Kósa András. Ugyanakkor a román fővárosban is jelentős a magyar kultúra iránti érdeklődés, az intézet által szervezett Bánffy Miklós-kiállítást például néhány nap alatt ezren tekintették meg.
Nánó Csaba
Krónika (Kolozsvár),
Mennyire lehet és kell bukaresti székhelyű magyar intézményben kidolgozott kultúrstratégiát vidéken életbe léptetni? Önállóak lehetnek az erdélyi kulturális központok gazdasági, műsor-politikai szempontokból? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre keresték a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely vitaestjén Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában.
A Magyar kultúrpolitika – eszközök és hangszerelések címmel rendezett vitafórumon Kósa András László, a Balassi Intézet Bukaresti Magyar Központjának igazgatója, Kötő József színháztörténész, az EMKE főtanácsosa és Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, az RMDSZ korábbi kulturális alelnöke vett részt.
Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője kérdéseire Kósa András elmondta: amikor megpályázta a Bukaresti Magyar Intézet igazgatói tisztségét, arra fektette a hangsúlyt, hogyan lehet a román közönség irányába közvetíteni a magyar kultúrát. Tervei között szerepelt a román kulturális élet személyiségeivel való együttműködés kialakítása olyan módon, hogy az együttműködő felek egyenlő partnerek legyenek.
Távlati tervként az igazgató elképzeléseiben az is szerepel, hogy a magyar kultúrát kivigyék Bukarest fontosabb utcáira, így ismertetve meg értékeinket a hétköznapi emberekkel is. „Ez nem jelenti azt, hogy nem kell olyan programokat szervezni, amivel a magyarság nap mint nap részt vesz a román főváros kulturális életében” – tette hozzá az intézet vezetője.
Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója elismerte a bukaresti magyar intézet létének fontosságát, de felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy Erdélyben olyan pezsgő kulturális élet alakult ki, amely akár egy önálló országra is jellemző lehetne.
Az elmondottakhoz csatlakozva Kötő József színháztörténész hangsúlyozta, hogy már az 1920-as évektől kezdve a magyar művelődéspolitikusok – elsősorban Klebelsberg Kuno – fontosnak tartották, hogy kultúránkat Európa-szerte megismertessék az emberekkel. Kötő József a Bukaresti Magyar Intézet egyik feladatának nevezte, hogy az erdélyi magyar szellemi élet termékeit integrálja az egyetemes magyar kultúrába. „A művészeti élet intézményesítése, stratégiák kidolgozása mellett fontos a helyi közösségek szerepvállalásának növelése is” – emelte ki Kötő József.
A Bukaresti Magyar Intézet segít a magyar kultúra külföldre való közvetítésében, de nem pénzügyi intézmény, így csak különféle projektekkel támogathatja a romániai magyar művelődési életet – vázolta az intézmény támogatási politikáját Kósa András. Ugyanakkor a román fővárosban is jelentős a magyar kultúra iránti érdeklődés, az intézet által szervezett Bánffy Miklós-kiállítást például néhány nap alatt ezren tekintették meg.
Nánó Csaba
Krónika (Kolozsvár),
2014. március 15.
Március 15. a Magyar Szabadság Napja
A forradalom eszméje ma is él
Az ünnepi rendezvények sora már tegnap elkezdődött. A marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban két rendezvény zajlott: a díszteremben történelmi témájú zenés-táncos előadás, míg az udvaron a székely vértanúk emlékét idézték fel, emléktábláikat megkoszorúzták.
Itt vagyunk!
Ismerni a múltat, büszkén vallani a hovatartozást, vállalni őseinket és hivatkozni mindazokra az értékekre, amit megalkottak, szent kötelességünk. Ez nemzetünk éltető ereje. Ez ad szilárd öntudatot és erőt ahhoz, hogy biztosítsuk a jövőt, magyar nemzetünk vitathatatlan helyét az európai közösségben. Történelmünkön végigvonulnak örömteli, de gyászos események is. Az évszázadok alatt nemzetünk átvészelte a megpróbáltatásokat, és többszöri összeomlás után is talpra tudott állni, mert nem mondott le az élethez való jogáról, a szabadságról és a függetlenségről. Volt tatárdúlás, volt mohácsi vész és világosi fegyverletétel, de hiába rendítették meg létünket a hódítók, a Habsburg önkény, mert mindez a történelem süllyesztőjébe került. Mi viszont itt vagyunk! Megmaradtunk a Kárpát-medencében, Erdélyben, szülőföldünkön! A forradalom kisugárzása máig sem vesztett erejéből, az európai közösségben döbbenünk rá, hogy március 15-e eszméi és céljai az unió kötelékében is időszerűek – hangzott el tegnap a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum dísztermében azon az előadáson, melyet nemzeti ünnepünk tiszteletére Hajdú Zoltán történelemtanár szervezett.
Magyarnak lenni büszkeség!
A rendezvény első felében dr. Tamási Zsolt 1848 Marosvásárhelyen címmel tartott telt ház előtt vetített képes előadást, melyet a közönség nagy érdeklődéssel kísért végig. Ezt követően dr. Bálint István igazgató köszöntötte az ünneplő ifjúságot.
– Magyarnak lenni büszkeség! Minden bolyais diáknak tudatosan kell vállalnia hovatartozását, hiszen csak közösen lehetünk erősek, csak közösen erősíthetjük nemzetünket. Arra törekszünk, hogy a ránk bízott feladatot teljesítsük, a legjobbak legyünk, s a Bolyai idén is megőrizze elsőségét az erdélyi középiskolák között! – hangsúlyozta ünnepi beszédében az igazgató.
Miközben a díszteremben folyt az előadás, a Református Kollégium–Bolyai Farkas Elméleti Líceum Öregdiákok Baráti Köre megemlékezést tartott és koszorúzott Török János és Horváth Károly székely vértanúk emléktábláinál. Itt Balás Árpád elevenítette fel a székely vértanúkhoz fűződő eseményeket, illetve a kivégzésük körülményeit.
Együtt a márciusi ifjakkal
A zenés-táncos összeállítás az 1848-as forradalom eseményeinek forgatagába varázsolta a nézőt. Úgy vonultatták fel a történéseket, hogy közben pesti fiatalok közé keveredhettünk, akik a bécsi forradalom hírét fogadják. Képzeletben vendégei lehettünk a Pilvax kávéháznak, ahol egyetemistákkal találkozhattunk, akiket már márciusi ifjaknak neveztek. Megismerkedhettünk a Pilvax-kör tagjaival, élükön Petőfi Sándorral, Jókai Mórral és Vasvári Pállal, akik elhatározták, hogy maguk vívják ki a sajtószabadságot, hogy ne kelljen többé a bécsi udvar engedélyére várni magyar nyelvű írás megjelentetésekor. A százezres Pesten gyalogolhattunk Landerer nyomdája felé, hogy kinyomtassák a magyar nép Irinyi József által megfogalmazott 12 pontos követelését és Petőfi lelkesítő költeményét, a Nemzeti dalt. Délutánra a Múzeum térre értünk, ahol tízezer ember közé keveredhettünk, hogy végighallgassuk a szónoklatokat és Petőfi szavalatát. Budára igyekeztünk, megnyitottuk a börtön ajtaját, s diadalmenetben kísértük Táncsics Mihályt... Mindebben Szász Barna és Szucher Eszter műsorvezetők is segítettek.
Az ünnepi műsor színvonalát több zenei betét emelte, többek között elhangzott a Nélküled című dal, a Nemzeti dal Osztián Pálma és Jakab István tizedikes tanulók előadásában, akiket Németh Ádám kísért. Petőfi Sándor Kemény szél fúj című versét Székely Noémi, Reményik Sándor Erdély magyarjaihoz című versét, majd a Szózatot Székely János szavalta el.
Németh Péter színdarabja – A sötét lobogó – szintén a forradalmi hangulatot, Petőfi és Szendrey Júlia utolsó találkozását idézte fel.
Az iskola néptánccsoportja Küküllő menti táncokat adott elő.
Méltó befejezésként Jakab István hegedűkíséretében csendült fel a magyar himnusz.
Szép volt, felemelő!
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely),
A forradalom eszméje ma is él
Az ünnepi rendezvények sora már tegnap elkezdődött. A marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban két rendezvény zajlott: a díszteremben történelmi témájú zenés-táncos előadás, míg az udvaron a székely vértanúk emlékét idézték fel, emléktábláikat megkoszorúzták.
Itt vagyunk!
Ismerni a múltat, büszkén vallani a hovatartozást, vállalni őseinket és hivatkozni mindazokra az értékekre, amit megalkottak, szent kötelességünk. Ez nemzetünk éltető ereje. Ez ad szilárd öntudatot és erőt ahhoz, hogy biztosítsuk a jövőt, magyar nemzetünk vitathatatlan helyét az európai közösségben. Történelmünkön végigvonulnak örömteli, de gyászos események is. Az évszázadok alatt nemzetünk átvészelte a megpróbáltatásokat, és többszöri összeomlás után is talpra tudott állni, mert nem mondott le az élethez való jogáról, a szabadságról és a függetlenségről. Volt tatárdúlás, volt mohácsi vész és világosi fegyverletétel, de hiába rendítették meg létünket a hódítók, a Habsburg önkény, mert mindez a történelem süllyesztőjébe került. Mi viszont itt vagyunk! Megmaradtunk a Kárpát-medencében, Erdélyben, szülőföldünkön! A forradalom kisugárzása máig sem vesztett erejéből, az európai közösségben döbbenünk rá, hogy március 15-e eszméi és céljai az unió kötelékében is időszerűek – hangzott el tegnap a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum dísztermében azon az előadáson, melyet nemzeti ünnepünk tiszteletére Hajdú Zoltán történelemtanár szervezett.
Magyarnak lenni büszkeség!
A rendezvény első felében dr. Tamási Zsolt 1848 Marosvásárhelyen címmel tartott telt ház előtt vetített képes előadást, melyet a közönség nagy érdeklődéssel kísért végig. Ezt követően dr. Bálint István igazgató köszöntötte az ünneplő ifjúságot.
– Magyarnak lenni büszkeség! Minden bolyais diáknak tudatosan kell vállalnia hovatartozását, hiszen csak közösen lehetünk erősek, csak közösen erősíthetjük nemzetünket. Arra törekszünk, hogy a ránk bízott feladatot teljesítsük, a legjobbak legyünk, s a Bolyai idén is megőrizze elsőségét az erdélyi középiskolák között! – hangsúlyozta ünnepi beszédében az igazgató.
Miközben a díszteremben folyt az előadás, a Református Kollégium–Bolyai Farkas Elméleti Líceum Öregdiákok Baráti Köre megemlékezést tartott és koszorúzott Török János és Horváth Károly székely vértanúk emléktábláinál. Itt Balás Árpád elevenítette fel a székely vértanúkhoz fűződő eseményeket, illetve a kivégzésük körülményeit.
Együtt a márciusi ifjakkal
A zenés-táncos összeállítás az 1848-as forradalom eseményeinek forgatagába varázsolta a nézőt. Úgy vonultatták fel a történéseket, hogy közben pesti fiatalok közé keveredhettünk, akik a bécsi forradalom hírét fogadják. Képzeletben vendégei lehettünk a Pilvax kávéháznak, ahol egyetemistákkal találkozhattunk, akiket már márciusi ifjaknak neveztek. Megismerkedhettünk a Pilvax-kör tagjaival, élükön Petőfi Sándorral, Jókai Mórral és Vasvári Pállal, akik elhatározták, hogy maguk vívják ki a sajtószabadságot, hogy ne kelljen többé a bécsi udvar engedélyére várni magyar nyelvű írás megjelentetésekor. A százezres Pesten gyalogolhattunk Landerer nyomdája felé, hogy kinyomtassák a magyar nép Irinyi József által megfogalmazott 12 pontos követelését és Petőfi lelkesítő költeményét, a Nemzeti dalt. Délutánra a Múzeum térre értünk, ahol tízezer ember közé keveredhettünk, hogy végighallgassuk a szónoklatokat és Petőfi szavalatát. Budára igyekeztünk, megnyitottuk a börtön ajtaját, s diadalmenetben kísértük Táncsics Mihályt... Mindebben Szász Barna és Szucher Eszter műsorvezetők is segítettek.
Az ünnepi műsor színvonalát több zenei betét emelte, többek között elhangzott a Nélküled című dal, a Nemzeti dal Osztián Pálma és Jakab István tizedikes tanulók előadásában, akiket Németh Ádám kísért. Petőfi Sándor Kemény szél fúj című versét Székely Noémi, Reményik Sándor Erdély magyarjaihoz című versét, majd a Szózatot Székely János szavalta el.
Németh Péter színdarabja – A sötét lobogó – szintén a forradalmi hangulatot, Petőfi és Szendrey Júlia utolsó találkozását idézte fel.
Az iskola néptánccsoportja Küküllő menti táncokat adott elő.
Méltó befejezésként Jakab István hegedűkíséretében csendült fel a magyar himnusz.
Szép volt, felemelő!
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely),
2014. március 19.
A Polis könyvkiadó három kötetét mutatták be a Könyvtéren
Útjára indult az Idea Könyvtér erdélyi könyveket népszerűsítő sorozata, amelynek a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adott otthont. A ma délutáni (március 19-én), első alkalommal bemutatott könyveket a kolozsvári Polis Könyvkiadó jelentette meg, ezek pedig: Kuncz Aladár emlékezete; „Rokon álmok álmodója” - Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése, valamint Vita Sándor A Hiteltől a Tisztelt Házig. A könyveket Balázs Imre József, Vallasek Júlia és Kónya-Hamar Sándor ismertette.
A rendezvényen bemutatott három könyv a két világháború közötti időszakból három különböző személyiséget tárt elénk. Elsőként Kónya-Hamar Sándor beszélt A Hiteltől a Tisztelt Házig című könyvről, Vita Sándort egy olyan gabonaszálhoz hasonlítva, „amelynek túl nagy a kalásza, olyannyira, hogy majdnem kettőbe töri a szárat". A kötet gondozója, Hunyadi Attila, a könyvről szóló magyarázatában kettőbe osztotta azt tematikailag, fontosságilag: elmondta, hogy Vita Sándor egyrészt, fontos szerepet töltött be a holokauszt idejekor a zsidók mentésében, másrészt az erdélyi, román-magyar együttélést promováló, a transzilvanizmus eszméit hirdető személyként említi.
Áprily és Reményik levelezéséről, a Rokon álmok álmodóiról, Vallasek Júlia mesélt, a két alkotó levelezésen keresztüli találkozását taglalva. Filológiai kincsesbányának nevezte az üzenetváltást, amelyben az őszintén elmesélt életesemények és háttértörténetek hű közvetítői egy-egy vers megszületésének. Egy Áprily verset idézve, levonta a kedves következtetést, hogy nem csak a házasságok, hanem a barátságok is az égben kötődnek. Liktor Katalin, a könyv gondozója, elmondta, hogy a hatszáz oldalas mű 381 verset tartalmaz, amelyeket kronológiai sorrendbe rendezve, jegyzetekkel ellátva adtak közre.
A harmadik ismertetett kötet a Kuncz Aladár emlékezete volt, erről, a gondozó hiányában, egyedül Balázs Imre József beszélt. Két fogalommal írta körül az aradi származású író tevékenységét: ő a Fekete Kolostor írója, valamint az erdélyi magyar irodalom megszervezője és teoretikusa. Jó kedélyű, vicces és emberszerető személyként jellemezte, amely tulajdonságok könnyen felismerhetőek Kemény János Kuncz Aladárról szóló anekdotáiban is.
A könyvbemutató végén Nagy Péter, az Idea és a Gloria nyomda igazgatója elárulta, a következő Sapientiával közös rendezvényük egy tavaszi könyvvásár lesz, a Könyvtér erdélyi könyveket népszerűsítő akciója is folyatódik majd.
kolozsvaros.ro,
Útjára indult az Idea Könyvtér erdélyi könyveket népszerűsítő sorozata, amelynek a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adott otthont. A ma délutáni (március 19-én), első alkalommal bemutatott könyveket a kolozsvári Polis Könyvkiadó jelentette meg, ezek pedig: Kuncz Aladár emlékezete; „Rokon álmok álmodója” - Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése, valamint Vita Sándor A Hiteltől a Tisztelt Házig. A könyveket Balázs Imre József, Vallasek Júlia és Kónya-Hamar Sándor ismertette.
A rendezvényen bemutatott három könyv a két világháború közötti időszakból három különböző személyiséget tárt elénk. Elsőként Kónya-Hamar Sándor beszélt A Hiteltől a Tisztelt Házig című könyvről, Vita Sándort egy olyan gabonaszálhoz hasonlítva, „amelynek túl nagy a kalásza, olyannyira, hogy majdnem kettőbe töri a szárat". A kötet gondozója, Hunyadi Attila, a könyvről szóló magyarázatában kettőbe osztotta azt tematikailag, fontosságilag: elmondta, hogy Vita Sándor egyrészt, fontos szerepet töltött be a holokauszt idejekor a zsidók mentésében, másrészt az erdélyi, román-magyar együttélést promováló, a transzilvanizmus eszméit hirdető személyként említi.
Áprily és Reményik levelezéséről, a Rokon álmok álmodóiról, Vallasek Júlia mesélt, a két alkotó levelezésen keresztüli találkozását taglalva. Filológiai kincsesbányának nevezte az üzenetváltást, amelyben az őszintén elmesélt életesemények és háttértörténetek hű közvetítői egy-egy vers megszületésének. Egy Áprily verset idézve, levonta a kedves következtetést, hogy nem csak a házasságok, hanem a barátságok is az égben kötődnek. Liktor Katalin, a könyv gondozója, elmondta, hogy a hatszáz oldalas mű 381 verset tartalmaz, amelyeket kronológiai sorrendbe rendezve, jegyzetekkel ellátva adtak közre.
A harmadik ismertetett kötet a Kuncz Aladár emlékezete volt, erről, a gondozó hiányában, egyedül Balázs Imre József beszélt. Két fogalommal írta körül az aradi származású író tevékenységét: ő a Fekete Kolostor írója, valamint az erdélyi magyar irodalom megszervezője és teoretikusa. Jó kedélyű, vicces és emberszerető személyként jellemezte, amely tulajdonságok könnyen felismerhetőek Kemény János Kuncz Aladárról szóló anekdotáiban is.
A könyvbemutató végén Nagy Péter, az Idea és a Gloria nyomda igazgatója elárulta, a következő Sapientiával közös rendezvényük egy tavaszi könyvvásár lesz, a Könyvtér erdélyi könyveket népszerűsítő akciója is folyatódik majd.
kolozsvaros.ro,
2014. március 20.
Romániai magyar kultúra: intézmények és stratégiák
Mennyire lehet és kell bukaresti székhelyű magyar intézményben kidolgozott kultúrstratégiát vidéken életbe léptetni? Önállóak lehetnek-e az erdélyi kulturális központok gazdasági, műsorpolitikai szempontból? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre kereste a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló művelődési szakemberek részvételével rendezett kolozsvári vitaestjén.
Magyar kultúrpolitika – eszközök és hangszerelések címmel rendezett vitafórumot a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában. Az eseményen részt vett Kósa András László, a bukaresti Balassi Intézet igazgatója, Kötő József színháztörténész, az EMKE főtanácsosa és Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, az RMDSZ korábbi kulturális alelnöke. A fórum házigazdája Adorjáni Dezső Zoltán püspök, moderátora Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője volt.
Kósa András, a Balassi Intézet igazgatója a tisztségre írt pályázatában arra fektette a hangsúlyt, hogyan lehet a román közönség irányába közvetíteni a magyar kultúrát. Konkrét tervei között szerepelt, hogy együttműködést alakítson ki a román kulturális élet személyiségeivel oly módon, hogy ez előremutató legyenek, az együttműködő felek pedig egyenlő partnerekként vegyenek részt benne. Az igazgató távlati tervei közt az is szerepel, hogy a magyar kultúrát kivigyék Bukarest fontosabb utcáira, így ismertetve meg értékeinket a hétköznapi emberekkel is. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell olyan programokat szervezni, amelyek révén a magyarság nap mint nap részt vesz a román főváros kulturális életében – tette hozzá az intézet vezetője. Évente rendeznek Bukarestben magyar filmhetet, a Magyar Zenefesztivál már a tizedik kiadásához érkezett, és román társintézményekkel karöltve sok egyéb programot is szervez a Magyar Kulturális Intézet.
Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója elismerte a bukaresti magyar intézet létének fontosságát, ugyanakkor felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy Erdélyben olyan pezsgő kulturális élet alakult ki, amely akár egy önálló országra is jellemző lehet. Az operaigazgató hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a magyar kultúra kiemelkedő személyiségeinek életét megismertessük a románokkal is. Példának hozta fel a színház- és filmgyáralapító Janovics Jenőt, akiről kevesen tudják, hogy már akkor készített filmeket Kolozsváron, amikor az amerikai álomgyár még gyerekcipőben járt. Az elmondottakhoz csatlakozva Kötő József színháztörténész hangsúlyozta, hogy már az 1920-as évektől kezdve a magyar művelődéspolitikusok – elsősorban Klebelsberg Kuno – fontosnak tartották, hogy kultúránkat Európa-szerte megismertessék az emberekkel. Kötő József a Bukaresti Magyar Intézet egyik feladatának nevezte, hogy az erdélyi magyar szellemi élet termékeit integrálja az egyetemes magyar kultúrába. A művészeti élet intézményesítése, stratégiák kidolgozása mellett fontos, hogy a helyi közösségek szerepvállalását is növeljük – emelte ki Kötő.
A Bukaresti Magyar Intézet segít a magyar kultúra külföldre közvetítésében, de nem pénzügyi intézmény, így különféle projektekkel támogatja a romániai magyar művelődési életet – vázolta az intézmény támogatási politikáját Kósa András. A román fővárosban is jelentős a magyar kultúra iránti érdeklődés, az intézet által szervezett Bánffy Miklós-kiállítást például pár nap alatt ezren tekintették meg. Ugyanakkor Kósa András felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy vannak Erdélyben olyan intézmények, amelyek normatív támogatásban részesülnek, így pedig elitkultúrát tudnak művelni. Ezek inkább helyi érdekeltségű intézmények, de a Bukaresti Magyar Intézet feladatának tartja, hogy a magyar kultúrát például Moldvában is népszerűsítse.
Noha természetes folyamat lett Európában, hogy egyre több lokális kultúrközpontot alakítanak ki, a dolgok természetes rendjét nem szabad túllépni – figyelmeztetett Kötő József. Annál is inkább, mert – ahogyan Szép Gyula igazgató megfogalmazta – a kultúra művelését nem biztos, hogy könyvekből meg lehet tanulni.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Mennyire lehet és kell bukaresti székhelyű magyar intézményben kidolgozott kultúrstratégiát vidéken életbe léptetni? Önállóak lehetnek-e az erdélyi kulturális központok gazdasági, műsorpolitikai szempontból? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre kereste a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló művelődési szakemberek részvételével rendezett kolozsvári vitaestjén.
Magyar kultúrpolitika – eszközök és hangszerelések címmel rendezett vitafórumot a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában. Az eseményen részt vett Kósa András László, a bukaresti Balassi Intézet igazgatója, Kötő József színháztörténész, az EMKE főtanácsosa és Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, az RMDSZ korábbi kulturális alelnöke. A fórum házigazdája Adorjáni Dezső Zoltán püspök, moderátora Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője volt.
Kósa András, a Balassi Intézet igazgatója a tisztségre írt pályázatában arra fektette a hangsúlyt, hogyan lehet a román közönség irányába közvetíteni a magyar kultúrát. Konkrét tervei között szerepelt, hogy együttműködést alakítson ki a román kulturális élet személyiségeivel oly módon, hogy ez előremutató legyenek, az együttműködő felek pedig egyenlő partnerekként vegyenek részt benne. Az igazgató távlati tervei közt az is szerepel, hogy a magyar kultúrát kivigyék Bukarest fontosabb utcáira, így ismertetve meg értékeinket a hétköznapi emberekkel is. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell olyan programokat szervezni, amelyek révén a magyarság nap mint nap részt vesz a román főváros kulturális életében – tette hozzá az intézet vezetője. Évente rendeznek Bukarestben magyar filmhetet, a Magyar Zenefesztivál már a tizedik kiadásához érkezett, és román társintézményekkel karöltve sok egyéb programot is szervez a Magyar Kulturális Intézet.
Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója elismerte a bukaresti magyar intézet létének fontosságát, ugyanakkor felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy Erdélyben olyan pezsgő kulturális élet alakult ki, amely akár egy önálló országra is jellemző lehet. Az operaigazgató hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a magyar kultúra kiemelkedő személyiségeinek életét megismertessük a románokkal is. Példának hozta fel a színház- és filmgyáralapító Janovics Jenőt, akiről kevesen tudják, hogy már akkor készített filmeket Kolozsváron, amikor az amerikai álomgyár még gyerekcipőben járt. Az elmondottakhoz csatlakozva Kötő József színháztörténész hangsúlyozta, hogy már az 1920-as évektől kezdve a magyar művelődéspolitikusok – elsősorban Klebelsberg Kuno – fontosnak tartották, hogy kultúránkat Európa-szerte megismertessék az emberekkel. Kötő József a Bukaresti Magyar Intézet egyik feladatának nevezte, hogy az erdélyi magyar szellemi élet termékeit integrálja az egyetemes magyar kultúrába. A művészeti élet intézményesítése, stratégiák kidolgozása mellett fontos, hogy a helyi közösségek szerepvállalását is növeljük – emelte ki Kötő.
A Bukaresti Magyar Intézet segít a magyar kultúra külföldre közvetítésében, de nem pénzügyi intézmény, így különféle projektekkel támogatja a romániai magyar művelődési életet – vázolta az intézmény támogatási politikáját Kósa András. A román fővárosban is jelentős a magyar kultúra iránti érdeklődés, az intézet által szervezett Bánffy Miklós-kiállítást például pár nap alatt ezren tekintették meg. Ugyanakkor Kósa András felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy vannak Erdélyben olyan intézmények, amelyek normatív támogatásban részesülnek, így pedig elitkultúrát tudnak művelni. Ezek inkább helyi érdekeltségű intézmények, de a Bukaresti Magyar Intézet feladatának tartja, hogy a magyar kultúrát például Moldvában is népszerűsítse.
Noha természetes folyamat lett Európában, hogy egyre több lokális kultúrközpontot alakítanak ki, a dolgok természetes rendjét nem szabad túllépni – figyelmeztetett Kötő József. Annál is inkább, mert – ahogyan Szép Gyula igazgató megfogalmazta – a kultúra művelését nem biztos, hogy könyvekből meg lehet tanulni.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2014. március 21.
Nagy erdélyiek a két világháború között
A Polis Kiadó három új kötetét – Kuncz Aladár emlékezete; „Rokon álmok álmodója” – Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése; Vita Sándor (A Hiteltől a Tisztelt Házig) – mutatták be az IDEA Könyvtérben, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának új épületében.
A három új kiadvány nem a népszerű, „piacos” műfajok közé tartozik – mondta bevezetőjében Dávid Gyula irodalomtörténész –, de jelentősek, mert a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom és közélet fontos személyiségeihez kötődnek. Áprily Lajos és Reményik Sándor a „helikoni triász” tagjai (Tompa Lászlóval együtt), Kuncz Aladár nevéhez a Fekete kolostor című regény és jelentős irodalomszervezői, szerkesztői tevékenység fűződik, Vita Sándor pedig korának egyik legkiemelkedőbb közéleti személyisége, gazdasági szakembere, a Hitel folyóirat társszerkesztője volt.
A bevezető után Kónya-Hamar Sándor méltatta Vita Sándor szerepét az erdélyi társadalmi és kulturális életben. A segesvári csatában elesett Zelk Domokos leszármazottjának gondolkodását meghatározta, hogy a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium diákja volt. A Bécsi és a Budapesti Kereskedelmi Akadémián tanult, Erdélybe hazatérve egy kolozsvári bank, majd a Hangya-szövetkezetek és a Kolozsvári Hitel- és Tejszövetkezetek tisztviselője. Tagja volt a Hitel szerkesztőbizottságának, a folyóirat gazdasági szerkesztőjeként dolgozott. Tanulmányúton járt Lengyelországban, Dániában és Finnországban. Az Erdélyi Statisztikai Hivatal alapítója, elsőként veti föl a kisebbség gazdasági problémáit. A Székelyföld iparosításáról írt tanulmányai Kónya szerint ma is megfontolandók, ha a térség autonómiáján gondolkodunk.
A kötet első fele Vita emlékiratait dolgozza föl, a második rész a napi rendszerességgel vezetett ’43–44-es naplófeljegyzéseit tartalmazza. Ezek rendkívül hitelesen dokumentálják a holokausztot, Vita ugyanis a kolozsvári magyar zsidó értelmiségiek százainak adott mentesítő levelet, országgyűlési képviselői munkássága is nagyon jelentős volt – tette hozzá Hunyadi Attila, a könyv szerkesztője, aki azt is elmondta: terveznek egy gyűjteményes kötetet a szakember gazdaságelméleti írásaiból is. Vita Sándor az erdélyi magyar reformértelmiség képviselője volt, a szakértelem, a hűség, a tisztesség bajnoka, bár mindezért élete végéig csak a nélkülözés és a megaláztatás jutott neki – összegezett Kónya.
Az Áprily–Reményik-levelezéskötetet ismertető Vallasek Júliától megtudhattuk, hogy a filológusoknak valóságos kincsesbánya a kiadvány, amelyből kirajzolódik a két költő alkotói fejlődésének, barátságának története. A könyv az Áprily első irodalmi jelentkezésétől Reményik haláláig terjedő időszakot öleli föl, 381 levelet foglal magába. Történetek sokaságát kínálja egy-egy vers keletkezéséhez, és számtalan felbecsülhetetlen, első kézből származó információval szolgál az 1920 és 1941 közötti időszak erdélyi és magyarországi könyvkiadásáról, a lapterjesztésről, az irodalmi-művészeti kapcsolathálókról. A levelek révén megismerjük a korabeli művésztársadalom megszólalási kódjait is: hogyan illett megköszönni a verset, véleményt mondani a kéziratról vagy visszautasítani a meghívást felolvasóestre.
A két költő szemérmes büszkeséggel és kíváncsisággal követte Jékely Zoltán pályakezdését. Édesapja, Áprily így ír Reményiknek a híres Jékely-versről (Kalotaszegi elégia): „A gyerek írt egy kalotaszegi elégiát”. Összekötötte őket a halál gondolatával való foglalkozás és a hegyvidék, a természet szeretete, ahogy ők nevezik, a „havasi nosztalgia” „Erdély nekem sok hegy, sok patak, kevés ember” – írja Áprily. Rokonlelkek voltak, levelezésük nemcsak száraz információcsere, hanem mély barátságuk hiteles látlelete is. A magányos Reményik, akinek nem volt saját családja, gyakran ír Áprilynak a halálról.
A kötet gondozója, Liktor Katalin a könyv keletkezéstörténetével kapcsolatban elmondta: harmadéves bölcsészhallgatóként a Petőfi Irodalmi Múzeumban szakdolgozatához keresett témát, így fedezte fel a levelezést, amely annyira megtetszett neki, hogy az alaposabb tanulmányozás végett begépelte az összes levelet. Aztán megismerkedett Dávid Gyulával, ekképp a Reményik-kutatói körbe is bekerült. A levelezést mintegy kétszáz oldalnyi saját jegyzettel látta el. Véleménye szerint nem kell bölcsésznek lenni, hogy ezt az irodalomtörténeti csemegét élvezettel olvassuk.
A Kuncz Aladár írói munkásságát, irodalomszervezői szerepét, a kortársak és az utókor értékelését bemutató könyv szerkesztője, Pomogáts Béla sajnos nem tudott részt venni a rendezvényen, helyette Balázs Imre József mutatta be a kiadványt. Kuncz kortársainak visszaemlékezései képezik a kötet első felét, megjelenítve életének helyzeteit, dilemmáit. A második rész az 1945 és 1989 közötti időszak Kuncz-recepciójával foglalkozik, a harmadik pedig arra reflektál, hogyan látják Kunczot a rendszerváltástól napjainkig terjedő időszak irodalomtudósai.
A Fekete kolostor mintegy tizenöt kiadást ért meg, a két világháború között kevés író művét adták ki ilyen sokszor. Ugyanakkor számos tanulmánykötet foglalkozik Kuncz Aladár irodalmi munkásságával, így az irodalomtörténésznek 2001-ben a Kriterion gondozásában megjelent Kuncz-monográfiája, amelynek első kiadása 1968-ban látott napvilágot. Jelentős, az író főművének keletkezéstörténetével foglalkozó munka Lőrinczi László Utazás a Fekete kolostorhoz című műve is, amelyet a Polis Kiadó gondozott, vagy a Pallas-Akadémia Pomogáts válogatta Kuncz-tanulmányokat, esszéket tartamazó kiadványa is.
A kötet kétharmada az író halála után megjelent Erdélyi Helikon-különszám anyagát dolgozza fel, amelyben kortársai mesélnek kolozsvári éveiről, Eötvös-kollégistaként átélt bohém élményeiről, az első novellákról és írói szerepjátékokról. Ezek között olvasható többek között a fogolytárs Németh Andor visszaemlékezése is. Az utókor Kuncz-értékelései közül legjelentősebb a Gaál Gáboré. Balázs Imre szerint a könyvben a ’89 utáni recepció nincs alaposan feldolgozva, holott lett volna erre vonatkozóan anyag, például Grendel Lajos Fekete kolostor-elemzése vagy a Látóban publikált Kuncz Ödön-napló.
A rendezvény végén az IDEA Könyvtér igazgatója, Nagy Péter felhívta a figyelmet arra, hogy a Sapientia új karának Tordai út 4. szám alatt található épületében a most bemutatott könyvek mellett számos erdélyi kiadó kiadványa – köztük az Irodalmi Jelen Könyvek – és folyóirat kapható, a tavasz folyamán pedig könyvvásárra is sor kerül.
Varga Melinda
irodalmijelen.hu,
A Polis Kiadó három új kötetét – Kuncz Aladár emlékezete; „Rokon álmok álmodója” – Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése; Vita Sándor (A Hiteltől a Tisztelt Házig) – mutatták be az IDEA Könyvtérben, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának új épületében.
A három új kiadvány nem a népszerű, „piacos” műfajok közé tartozik – mondta bevezetőjében Dávid Gyula irodalomtörténész –, de jelentősek, mert a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom és közélet fontos személyiségeihez kötődnek. Áprily Lajos és Reményik Sándor a „helikoni triász” tagjai (Tompa Lászlóval együtt), Kuncz Aladár nevéhez a Fekete kolostor című regény és jelentős irodalomszervezői, szerkesztői tevékenység fűződik, Vita Sándor pedig korának egyik legkiemelkedőbb közéleti személyisége, gazdasági szakembere, a Hitel folyóirat társszerkesztője volt.
A bevezető után Kónya-Hamar Sándor méltatta Vita Sándor szerepét az erdélyi társadalmi és kulturális életben. A segesvári csatában elesett Zelk Domokos leszármazottjának gondolkodását meghatározta, hogy a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium diákja volt. A Bécsi és a Budapesti Kereskedelmi Akadémián tanult, Erdélybe hazatérve egy kolozsvári bank, majd a Hangya-szövetkezetek és a Kolozsvári Hitel- és Tejszövetkezetek tisztviselője. Tagja volt a Hitel szerkesztőbizottságának, a folyóirat gazdasági szerkesztőjeként dolgozott. Tanulmányúton járt Lengyelországban, Dániában és Finnországban. Az Erdélyi Statisztikai Hivatal alapítója, elsőként veti föl a kisebbség gazdasági problémáit. A Székelyföld iparosításáról írt tanulmányai Kónya szerint ma is megfontolandók, ha a térség autonómiáján gondolkodunk.
A kötet első fele Vita emlékiratait dolgozza föl, a második rész a napi rendszerességgel vezetett ’43–44-es naplófeljegyzéseit tartalmazza. Ezek rendkívül hitelesen dokumentálják a holokausztot, Vita ugyanis a kolozsvári magyar zsidó értelmiségiek százainak adott mentesítő levelet, országgyűlési képviselői munkássága is nagyon jelentős volt – tette hozzá Hunyadi Attila, a könyv szerkesztője, aki azt is elmondta: terveznek egy gyűjteményes kötetet a szakember gazdaságelméleti írásaiból is. Vita Sándor az erdélyi magyar reformértelmiség képviselője volt, a szakértelem, a hűség, a tisztesség bajnoka, bár mindezért élete végéig csak a nélkülözés és a megaláztatás jutott neki – összegezett Kónya.
Az Áprily–Reményik-levelezéskötetet ismertető Vallasek Júliától megtudhattuk, hogy a filológusoknak valóságos kincsesbánya a kiadvány, amelyből kirajzolódik a két költő alkotói fejlődésének, barátságának története. A könyv az Áprily első irodalmi jelentkezésétől Reményik haláláig terjedő időszakot öleli föl, 381 levelet foglal magába. Történetek sokaságát kínálja egy-egy vers keletkezéséhez, és számtalan felbecsülhetetlen, első kézből származó információval szolgál az 1920 és 1941 közötti időszak erdélyi és magyarországi könyvkiadásáról, a lapterjesztésről, az irodalmi-művészeti kapcsolathálókról. A levelek révén megismerjük a korabeli művésztársadalom megszólalási kódjait is: hogyan illett megköszönni a verset, véleményt mondani a kéziratról vagy visszautasítani a meghívást felolvasóestre.
A két költő szemérmes büszkeséggel és kíváncsisággal követte Jékely Zoltán pályakezdését. Édesapja, Áprily így ír Reményiknek a híres Jékely-versről (Kalotaszegi elégia): „A gyerek írt egy kalotaszegi elégiát”. Összekötötte őket a halál gondolatával való foglalkozás és a hegyvidék, a természet szeretete, ahogy ők nevezik, a „havasi nosztalgia” „Erdély nekem sok hegy, sok patak, kevés ember” – írja Áprily. Rokonlelkek voltak, levelezésük nemcsak száraz információcsere, hanem mély barátságuk hiteles látlelete is. A magányos Reményik, akinek nem volt saját családja, gyakran ír Áprilynak a halálról.
A kötet gondozója, Liktor Katalin a könyv keletkezéstörténetével kapcsolatban elmondta: harmadéves bölcsészhallgatóként a Petőfi Irodalmi Múzeumban szakdolgozatához keresett témát, így fedezte fel a levelezést, amely annyira megtetszett neki, hogy az alaposabb tanulmányozás végett begépelte az összes levelet. Aztán megismerkedett Dávid Gyulával, ekképp a Reményik-kutatói körbe is bekerült. A levelezést mintegy kétszáz oldalnyi saját jegyzettel látta el. Véleménye szerint nem kell bölcsésznek lenni, hogy ezt az irodalomtörténeti csemegét élvezettel olvassuk.
A Kuncz Aladár írói munkásságát, irodalomszervezői szerepét, a kortársak és az utókor értékelését bemutató könyv szerkesztője, Pomogáts Béla sajnos nem tudott részt venni a rendezvényen, helyette Balázs Imre József mutatta be a kiadványt. Kuncz kortársainak visszaemlékezései képezik a kötet első felét, megjelenítve életének helyzeteit, dilemmáit. A második rész az 1945 és 1989 közötti időszak Kuncz-recepciójával foglalkozik, a harmadik pedig arra reflektál, hogyan látják Kunczot a rendszerváltástól napjainkig terjedő időszak irodalomtudósai.
A Fekete kolostor mintegy tizenöt kiadást ért meg, a két világháború között kevés író művét adták ki ilyen sokszor. Ugyanakkor számos tanulmánykötet foglalkozik Kuncz Aladár irodalmi munkásságával, így az irodalomtörténésznek 2001-ben a Kriterion gondozásában megjelent Kuncz-monográfiája, amelynek első kiadása 1968-ban látott napvilágot. Jelentős, az író főművének keletkezéstörténetével foglalkozó munka Lőrinczi László Utazás a Fekete kolostorhoz című műve is, amelyet a Polis Kiadó gondozott, vagy a Pallas-Akadémia Pomogáts válogatta Kuncz-tanulmányokat, esszéket tartamazó kiadványa is.
A kötet kétharmada az író halála után megjelent Erdélyi Helikon-különszám anyagát dolgozza fel, amelyben kortársai mesélnek kolozsvári éveiről, Eötvös-kollégistaként átélt bohém élményeiről, az első novellákról és írói szerepjátékokról. Ezek között olvasható többek között a fogolytárs Németh Andor visszaemlékezése is. Az utókor Kuncz-értékelései közül legjelentősebb a Gaál Gáboré. Balázs Imre szerint a könyvben a ’89 utáni recepció nincs alaposan feldolgozva, holott lett volna erre vonatkozóan anyag, például Grendel Lajos Fekete kolostor-elemzése vagy a Látóban publikált Kuncz Ödön-napló.
A rendezvény végén az IDEA Könyvtér igazgatója, Nagy Péter felhívta a figyelmet arra, hogy a Sapientia új karának Tordai út 4. szám alatt található épületében a most bemutatott könyvek mellett számos erdélyi kiadó kiadványa – köztük az Irodalmi Jelen Könyvek – és folyóirat kapható, a tavasz folyamán pedig könyvvásárra is sor kerül.
Varga Melinda
irodalmijelen.hu,
2014. április 12.
Megtartó hűség
Kérdések a 70 éves Tófalvi Zoltánhoz
– Erdély egyik legszebb és leghíresebb fazekasközpontjában született, Korondon. Meséljen gyermek- és ifjúsági éveiről, a szülőföld megtartó erejéről.
– Korondra születni – vallom immár hetven esztendő tapasztalatával a hátam mögött – csodálatos dolog, ugyanakkor feladatok sokasága is! Tamási Áron intelme semmit nem veszített időszerűségéből: "Az embernek egyetlen szülőföldje van, és sok-sok kötelessége." Ma már tudom: az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy valamennyit lerójunk a szülőfalunk iránti tartozásból! Dédelgetem magamban az álmot: még lesz erőm megírni szülőfalum, Korond regényét.
1944. március 24-én láttam meg a napvilágot, amikor – újra Tamási Áronnal szólva – "Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés." Áldott emlékű Édesapámat – aki a földművelés utolsó polihisztorainak egyike volt – az "Árpád-vonal" védelmére behívták katonának. Azelőtt is annyi átképzésen vett részt, hogy ma sem tudom: édesanyám, a Sóvidék szövőnője, hogyan tudta megművelni a tűrésnyi földet? Gyermekkoromban még teljes pompájában tündökölt az esti fonó. Másodikos koromtól oda állítottak, hogy egy-egy irodalmi alkotást felolvassak. Arany János Nagyidai cigányok című költeménye, Toldi mindhárom éneke, Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, Madách Imre Az ember tragédiája akkor vésődött kitörülhetetlenül az emlékezetembe.
– 1965-ben történelemtanárként tért vissza szülőfalujába. Hogyan emlékszik ezekre az évekre?
– Be kellett bizonyítanom: nem igaz a mondás, miszerint "senki nem lehet próféta a saját falujában!" Kiváló tanárok tanítottak Korondon. Beder Tibor, Hargita megye 1990 utáni főtanfelügyelője, aki a törökországi Magyarfalut, Rodostót gyalog kereste fel. Az erdélyi magyar gimnáziumok, líceumok egyik legkiválóbb matematikatanára, a fájdalmasan korán elhunyt Szilágyi Ferenc először Korondon, majd Gyergyószentmiklóson teremtett matematikai iskolát! Czegő Zoltán költői, írói pályáján a korondi tanárkodás meghatározó jelentőségű. Korond szerelmesei között a korábbi tanítók, tanárok közül hadd említsem Benczédi Sándort, Haáz Sándort, Kedei Zoltánt, Ambrus Lajost, a Hazanéző folyóirat főszerkesztőjét. Korondnak köszönhetem a helytörténeti kutatások elindítását, itt fogalmazódott meg bennem: az etnikailag, néprajzilag is egységes Sóvidéknek meg kell írni a történeti, etnográfiai monográfiáját. Ezt akadályozta meg a Szekuritáté.
Kiváló tanítványok sorával büszkélkedhetem: Bíró A. Zoltán, a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport, a KAM megteremtője, a prózaíró Korondi Kovács András, a költő Majla Sándor, az UNESCO-díjas Páll Ágoston kiváló népi fazekas. 2003-ban, 2004-ben a katedra még egyszer a bűvkörébe vont: óraadóként a Sapientia marosvásárhelyi karán magyarságtörténetet és művelődéstörténetet taníthattam.
– Alig nyolc évet tanított. 1972-ben a marosvásárhelyi rádió munkatársa lett. Milyen volt ez a tizenhárom év, a Ceausescu-korszak leghírhedtebb korszaka?
– Szerettem a rádiót mint megszólalási lehetőséget. A rádió sokkal meghittebb, személyesebb, mint a televízió. A marosvásárhelyi rádiónál láttam először, hogyan működik a sajtóigazság fedőnéven futó cenzúra. Két nagyon fontos műsoromat tiltották le: az egyik a jobbágyfalvi, több hónapig tartó néprajzi kutatással összeállított Tavaszi határkerülés, a másik a Bolyai Tudományegyetem első csoportjának perében hét év börtönbüntetésre ítélt Várhegyi Istvánnal készített nagyinterjú. A marosvásárhelyi rádiónak köszönhetően végezhettem el azt a szociológiai kutatást, amelynek során a Temesváron élő atyhaiak 490 főt számláló közösségének minden tagjával elbeszélgettem. Az atyhaiak a bánsági nagyvárosba mentették át a kalákaszellemet, a közösségi életet. Névsoruk volt arról: Temesváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, az Amerikai Egyesült Államokban hol laknak az egykori falusfeleik, ott szállást, élelmet kapnak, emberi szóval fogadják őket. A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányom a Korunk 1982. évi pályázatán első díjat nyert, önálló kötetben is megjelent. A Forrás-sorozatban 1979-ben rádiósként jelent meg az első önálló kötetem, Pogány fohászok faluja címmel.
– Ezután volt kultúrigazgató, lapszerkesztő, helytörténeti kutató, tévészerkesztő.
– Akkor már túl voltam az első házkutatáson – a jegyzeteim, kézirataim egy részét elvitték –, az állambiztonsági szerveknek sikerült megakadályozniuk a Sóvidék történeti, néprajzi monográfiájának megírását, megjelentetését. Amikor kineveztek a nyárádtői művelődési otthon igazgatójának, Angela Isaroiu propagandatitkár kijelentette: "Azért tesszük oda, hogy elvérezzen! Ne mind irkáljon olyasmiket, amelyeket a Szabad Európa Rádió sorozatban közöl!" A SZER ugyanis folytatásokban sugározta A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányomat, a nagyernyei Péterffy Júlia magyartanárnő és Kim Imola zenetanárnő által szervezett iskolai vetélkedőről szóló publicisztikámat: "A nyelv ma néktek végső menedéktek,/ A nyelv ma tündérvár és katakomba,/Vigyázzatok jól, mikor beszéltek." (Reményik Sándor: Az Ige). Óriási botrány lett belőle! Koppándi Sándor fő pártcenzor "kedvenc üldözöttjévé" váltam. Leutazott Bukarestből, hogy "megrúgódjon", "móresre tanítson".
Nem szerettem a kultúrigazgatást, de annyit elértem: a Marosvásárhelyi Állami Színház, a Maros Művészegyüttes havonta tartott előadást, képzőművészeti kiállításokat szerveztem, és hadakoztam a magyar nyelvű oktatás megmentéséért. 1987. január 1-jétől A Hét, 1991 nyarától az Erdélyi Napló, 1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának belső munkatársa lettem.
– 1979-ben jelent meg első riportkötete, a Pogány fohászok faluja, amely a Sóvidékről szól, a kötet címét Alsósófalva "adta". Miről szól a könyv?
– A kötet tulajdonképpen a Sóvidéket alkotó tizennégy településről szóló tényfeltáró riportok füzére. A sófalvi sót az 1562. évi felkelésig a székelyek szabadon használhatták. A székely só "fakó kerekű", azaz: ráf nélküli szekereken Fogarasföldre, Kőhalom környékére is eljutott. Ez is a megírásra váró feladataim egyike. A kötetben részleteket közöltem a világot bejáró egyetlen sóvidéki tengerész, idős Cseresznyés Gyula hajónaplójából. Megtaláltam Siklód legnagyobb szerelmese, Visky Károly néprajztudós egyetlen példányban fennmaradt, soha nem publikált rajzait. Röviden arra is utaltam: minden idők egyik legnagyobb magyar művészettörténésze, Fülep Lajos, 1919-ben három hónapig Szováta református lelkésze volt, a helyi tanító akadékoskodása miatt kellett elhagynia a települést. Nemrég megkaptam a teljes szovátai levelezését, amely Szováta történetének eddig ismeretlen fejezete. A kötetben utaltam Ady Endre és Boncza Berta 1915. augusztusi szovátai útjára, és arra, hogy a Medve-tóban való fürdés után kijelentette: ide tér vissza "megegészségesedni"… A pogány fohászok faluja cím valóban Alsósófalvát idézi: az elzártság miatt a település lakói mindenkinél jobban megküzdöttek az önmaguk elfogadtatásáért. Elegendő hivatkoznom a festő Sükösd Ferencre, Fülöp G. Dénesre, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkészére, a rendező Cseresznyés Gyulára, a táncmester Kacsó Andrásra. A sziknyos, követ és bábakalácsot termő vidéken a pogánykor emlékei a kereszténységre való áttérés után is tovább éltek.
– Fő kutatási területe az erdélyi, romániai '56-os történések, szervezkedések, elhurcolások és bebörtönzések kutatása.
– 1956-ban hatodik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában. A forradalom óriási hatással volt rám. A későbbi kutatások során azonosítottam: 1956. november 11-én Moyses Márton (1970. május 13-án tűzhalált halt) vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista megpróbált átszökni a román–magyar határon. Ketten átjutottak! A kádári hatóságok 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az olvasó és a történészszakma elé. Megjelent öt kötet.
– Két évvel korábban, amikor A megmentett hűség – 2012 című kötet számára készítettem interjút, Ön azt mondta: egy 1000 oldalas könyvön dolgozik. Miről szól?
– Az említett 1000 oldalas kötet az "erdélyi kérdés" kialakulásáról, akuttá válásáról, és a megoldást sürgető tervezetekről szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változott meg a korábban magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761-1762 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe került. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az "erdélyi kérdés" megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az "erdélyi kérdés" súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, a lakosságcserére vonatkozó tervezetével, Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a "Székely Köztársaság" tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az "erdélyi kérdést". A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek a lakosságcserék révén próbálták az "erdélyi kérdést" orvosolni. Sabin Manuila – Budapesten szerzett orvosi oklevelet –, a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak adta át azt a tervezetet, amely szerint a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit telepítenek ki Nagy-Romániából! A több nyelven beszélő Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes – Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, a híres Eötvös Kollégium tagja volt – 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi áttelepítésével számolt. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcsere-tervet.
1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magába foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román Parlamentnek benyújtott autonómiatervezetben!
– Pár éve nyugdíjas, nem kell már bejárnia a tévéhez. Mivel tölti a szabadidejét, és miért jön oly ritkán haza Erdélybe, bár ma is marosvásárhelyi lakos, itt van lakása a Gecse utcában?
– Levéltári kutatással, különböző könyvtárakban való búvárkodással, írással töltöm a mindennapjaimat. Marosvásárhelyen, a Gecse utcában van a lakásom, de alig tartózkodom ott. A marosvásárhelyi életemet teljesen ellehetetlenítették! A feleségem családja főbérlőként 1938-tól lakott a Gecse utca 19. szám alatti lakásban. 1977-ben ezt a lakást megvásároltuk Dósa György Alberttől, akiről a szekusdossziém 2011. januári átvételekor kiderült: "Demeter" fedőnéven csak rólam 62 jelentést készített. Volt olyan nap, amikor három jelentést is átadott a tartótisztjének! Nemcsak rólam, mindenkiről jelentett, aki élt és mozgott Marosvásárhelyen! A marosvásárhelyi Vízüzemnél – ahol ideig-óráig dolgozott – munkatársai életét tette tönkre. Olyan, saját kézzel és magyar nyelven írt jelentéseket készített, amelyek alapján kiváló szakembereket, mérnököket hurcoltak meg, rúgtak ki a Vízüzemtől! Szabotázsakciókat, tudatos ivóvíz- szennyezést, sőt mérgezést fogott rájuk, a kapusról pedig azt állította: ráfogta a fegyverét! Saját kezével kétszer írt beszervezési kötelezvényt, hogy a jelentéseiről senkinek, még a családtagoknak sem beszél. Másodszor már teljesen rám állították! A Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács, a CNSAS, 2012. április 25-i hivatalos átiratban dekonspirálta a Demeter fedőnéven jelentő, 1945. szeptember 28-án született Dósa György Albertet, Albert és Erzsébet fiát.
Dósa György Albert – aki a szüleitől adományként kapta azt a lakást, amelyben mi lakunk, és amelyet 1977-ben megvásároltunk –, 2001-ben eladta a Gecse utca (Stefan cel Mare) 19. szám alatti ingatlan első részét és a hozzá tartozó kertet. Ezzel párhuzamosan a mi lakásunkhoz tartozó, általunk 1977-ben megvásárolt, 1991-ben a feleségem és az én nevemre betelekelt kertért, udvarért beperelt a marosvásárhelyi törvényszéken. Dr. Kincses Előd volt az ügyvédünk. Marosvásárhelyen és Maros megyében 1974 és 1989 között 5.000 család, személy vásárolt hasonló körülmények között lakást. Az 1989. decemberi rendszerváltás után mind az 5000 család, személy nevére betelekelték a cseausiszta diktatúra idején törvénytelenül az állam tulajdonába utalt beltelkeket. Az 5000 család, személy közül csak ellenünk indítottak pert, és a Táblabíróság csak Dósa György Albertnek adott igazat!
Elvették a kertünket, az udvarunkat, most a lakáshoz tartozóan egyetlen négyzetcentiméternyi terület sincs! Ezt az iszonyatos drámát a feleségem, Tófalvi Mária magyartanárnő nem tudta feldolgozni, és 2009. október 2-án a budapesti Péterffy Kórházban visszaadta a lelkét a Teremtőjének. Az volt az utolsó kérése: szeretett városa, Marosvásárhely református temetőjében helyezzük örök nyugalomra. Ezt megelőzően két betörés volt a lakásunkban: először a központi fűtés hőkazánját lopták el, másodszor az ’56-os kutatásaim levéltári anyagának egy részét. Pótolhatatlan dokumentumok tűntek el! Ma semmit nem tartok a lakásban! Mindez olyan mély nyomot hagyott, hagy az életemben, hogy ritkán tartózkodom Marosvásárhelyen. A várost viszont ma is nagyon szeretem…
– Mi van a fiókban, min dolgozik jelenleg?
– Folytatom az 1956 erdélyi mártírjai sorozatot, a hatodik, majd a hetedik kötetet készítem elő kiadásra. Az elmúlt év végén jelent meg a sóvidéki prózaantológia, benne a Véres szárnyverések című novellám. Egy meghívás révén az elmúlt esztendő végén, 2014 januárjában Adelaide-ben – kérésre – felolvastam az említett novellát. Óriási sikere volt, hiszen a magukra maradt öregek drámája ott is hasonló!
– Több díjban részesült, soroljon fel néhányat.
– 1982-ben megkaptam a Korunk pályázatának első díját, a rendszerváltást követően az Ifi Fórum első díját. 1994-ben elnyertem a budapesti Hitel folyóirat szociográfiai pályázatának első díját, a Pro Civitas Alapítvány első díját a bözödújfalusi székely szombatosokról írt tanulmányommal. 1997-ben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tévés nívódíjjal jutalmazott. A Csíkszeredában megjelenő Székelyföld 2002-ben ugyancsak nívódíjjal tüntetett ki. A Magyar Újságírók Közössége Petőfi Sándor Szabad Sajtó Díja szintén fontos kitüntetés. Az Erdős Irma-díjat azért kaptam, mert én készítettem az önálló kötetben is megjelent nagyinterjút az Állami Székely Színház egykori művésznőjével. A legfrissebb díjat most, 2014. március 15-én kaptam Könyv és gyertya címmel. A végére hagytam a Hazanéző szerkesztőségétől kapott elismeréseket. Ezek arra figyelmeztetnek: sokszor kell még hazanéznem!
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)
Kérdések a 70 éves Tófalvi Zoltánhoz
– Erdély egyik legszebb és leghíresebb fazekasközpontjában született, Korondon. Meséljen gyermek- és ifjúsági éveiről, a szülőföld megtartó erejéről.
– Korondra születni – vallom immár hetven esztendő tapasztalatával a hátam mögött – csodálatos dolog, ugyanakkor feladatok sokasága is! Tamási Áron intelme semmit nem veszített időszerűségéből: "Az embernek egyetlen szülőföldje van, és sok-sok kötelessége." Ma már tudom: az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy valamennyit lerójunk a szülőfalunk iránti tartozásból! Dédelgetem magamban az álmot: még lesz erőm megírni szülőfalum, Korond regényét.
1944. március 24-én láttam meg a napvilágot, amikor – újra Tamási Áronnal szólva – "Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés." Áldott emlékű Édesapámat – aki a földművelés utolsó polihisztorainak egyike volt – az "Árpád-vonal" védelmére behívták katonának. Azelőtt is annyi átképzésen vett részt, hogy ma sem tudom: édesanyám, a Sóvidék szövőnője, hogyan tudta megművelni a tűrésnyi földet? Gyermekkoromban még teljes pompájában tündökölt az esti fonó. Másodikos koromtól oda állítottak, hogy egy-egy irodalmi alkotást felolvassak. Arany János Nagyidai cigányok című költeménye, Toldi mindhárom éneke, Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, Madách Imre Az ember tragédiája akkor vésődött kitörülhetetlenül az emlékezetembe.
– 1965-ben történelemtanárként tért vissza szülőfalujába. Hogyan emlékszik ezekre az évekre?
– Be kellett bizonyítanom: nem igaz a mondás, miszerint "senki nem lehet próféta a saját falujában!" Kiváló tanárok tanítottak Korondon. Beder Tibor, Hargita megye 1990 utáni főtanfelügyelője, aki a törökországi Magyarfalut, Rodostót gyalog kereste fel. Az erdélyi magyar gimnáziumok, líceumok egyik legkiválóbb matematikatanára, a fájdalmasan korán elhunyt Szilágyi Ferenc először Korondon, majd Gyergyószentmiklóson teremtett matematikai iskolát! Czegő Zoltán költői, írói pályáján a korondi tanárkodás meghatározó jelentőségű. Korond szerelmesei között a korábbi tanítók, tanárok közül hadd említsem Benczédi Sándort, Haáz Sándort, Kedei Zoltánt, Ambrus Lajost, a Hazanéző folyóirat főszerkesztőjét. Korondnak köszönhetem a helytörténeti kutatások elindítását, itt fogalmazódott meg bennem: az etnikailag, néprajzilag is egységes Sóvidéknek meg kell írni a történeti, etnográfiai monográfiáját. Ezt akadályozta meg a Szekuritáté.
Kiváló tanítványok sorával büszkélkedhetem: Bíró A. Zoltán, a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport, a KAM megteremtője, a prózaíró Korondi Kovács András, a költő Majla Sándor, az UNESCO-díjas Páll Ágoston kiváló népi fazekas. 2003-ban, 2004-ben a katedra még egyszer a bűvkörébe vont: óraadóként a Sapientia marosvásárhelyi karán magyarságtörténetet és művelődéstörténetet taníthattam.
– Alig nyolc évet tanított. 1972-ben a marosvásárhelyi rádió munkatársa lett. Milyen volt ez a tizenhárom év, a Ceausescu-korszak leghírhedtebb korszaka?
– Szerettem a rádiót mint megszólalási lehetőséget. A rádió sokkal meghittebb, személyesebb, mint a televízió. A marosvásárhelyi rádiónál láttam először, hogyan működik a sajtóigazság fedőnéven futó cenzúra. Két nagyon fontos műsoromat tiltották le: az egyik a jobbágyfalvi, több hónapig tartó néprajzi kutatással összeállított Tavaszi határkerülés, a másik a Bolyai Tudományegyetem első csoportjának perében hét év börtönbüntetésre ítélt Várhegyi Istvánnal készített nagyinterjú. A marosvásárhelyi rádiónak köszönhetően végezhettem el azt a szociológiai kutatást, amelynek során a Temesváron élő atyhaiak 490 főt számláló közösségének minden tagjával elbeszélgettem. Az atyhaiak a bánsági nagyvárosba mentették át a kalákaszellemet, a közösségi életet. Névsoruk volt arról: Temesváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, az Amerikai Egyesült Államokban hol laknak az egykori falusfeleik, ott szállást, élelmet kapnak, emberi szóval fogadják őket. A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányom a Korunk 1982. évi pályázatán első díjat nyert, önálló kötetben is megjelent. A Forrás-sorozatban 1979-ben rádiósként jelent meg az első önálló kötetem, Pogány fohászok faluja címmel.
– Ezután volt kultúrigazgató, lapszerkesztő, helytörténeti kutató, tévészerkesztő.
– Akkor már túl voltam az első házkutatáson – a jegyzeteim, kézirataim egy részét elvitték –, az állambiztonsági szerveknek sikerült megakadályozniuk a Sóvidék történeti, néprajzi monográfiájának megírását, megjelentetését. Amikor kineveztek a nyárádtői művelődési otthon igazgatójának, Angela Isaroiu propagandatitkár kijelentette: "Azért tesszük oda, hogy elvérezzen! Ne mind irkáljon olyasmiket, amelyeket a Szabad Európa Rádió sorozatban közöl!" A SZER ugyanis folytatásokban sugározta A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányomat, a nagyernyei Péterffy Júlia magyartanárnő és Kim Imola zenetanárnő által szervezett iskolai vetélkedőről szóló publicisztikámat: "A nyelv ma néktek végső menedéktek,/ A nyelv ma tündérvár és katakomba,/Vigyázzatok jól, mikor beszéltek." (Reményik Sándor: Az Ige). Óriási botrány lett belőle! Koppándi Sándor fő pártcenzor "kedvenc üldözöttjévé" váltam. Leutazott Bukarestből, hogy "megrúgódjon", "móresre tanítson".
Nem szerettem a kultúrigazgatást, de annyit elértem: a Marosvásárhelyi Állami Színház, a Maros Művészegyüttes havonta tartott előadást, képzőművészeti kiállításokat szerveztem, és hadakoztam a magyar nyelvű oktatás megmentéséért. 1987. január 1-jétől A Hét, 1991 nyarától az Erdélyi Napló, 1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának belső munkatársa lettem.
– 1979-ben jelent meg első riportkötete, a Pogány fohászok faluja, amely a Sóvidékről szól, a kötet címét Alsósófalva "adta". Miről szól a könyv?
– A kötet tulajdonképpen a Sóvidéket alkotó tizennégy településről szóló tényfeltáró riportok füzére. A sófalvi sót az 1562. évi felkelésig a székelyek szabadon használhatták. A székely só "fakó kerekű", azaz: ráf nélküli szekereken Fogarasföldre, Kőhalom környékére is eljutott. Ez is a megírásra váró feladataim egyike. A kötetben részleteket közöltem a világot bejáró egyetlen sóvidéki tengerész, idős Cseresznyés Gyula hajónaplójából. Megtaláltam Siklód legnagyobb szerelmese, Visky Károly néprajztudós egyetlen példányban fennmaradt, soha nem publikált rajzait. Röviden arra is utaltam: minden idők egyik legnagyobb magyar művészettörténésze, Fülep Lajos, 1919-ben három hónapig Szováta református lelkésze volt, a helyi tanító akadékoskodása miatt kellett elhagynia a települést. Nemrég megkaptam a teljes szovátai levelezését, amely Szováta történetének eddig ismeretlen fejezete. A kötetben utaltam Ady Endre és Boncza Berta 1915. augusztusi szovátai útjára, és arra, hogy a Medve-tóban való fürdés után kijelentette: ide tér vissza "megegészségesedni"… A pogány fohászok faluja cím valóban Alsósófalvát idézi: az elzártság miatt a település lakói mindenkinél jobban megküzdöttek az önmaguk elfogadtatásáért. Elegendő hivatkoznom a festő Sükösd Ferencre, Fülöp G. Dénesre, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkészére, a rendező Cseresznyés Gyulára, a táncmester Kacsó Andrásra. A sziknyos, követ és bábakalácsot termő vidéken a pogánykor emlékei a kereszténységre való áttérés után is tovább éltek.
– Fő kutatási területe az erdélyi, romániai '56-os történések, szervezkedések, elhurcolások és bebörtönzések kutatása.
– 1956-ban hatodik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában. A forradalom óriási hatással volt rám. A későbbi kutatások során azonosítottam: 1956. november 11-én Moyses Márton (1970. május 13-án tűzhalált halt) vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista megpróbált átszökni a román–magyar határon. Ketten átjutottak! A kádári hatóságok 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az olvasó és a történészszakma elé. Megjelent öt kötet.
– Két évvel korábban, amikor A megmentett hűség – 2012 című kötet számára készítettem interjút, Ön azt mondta: egy 1000 oldalas könyvön dolgozik. Miről szól?
– Az említett 1000 oldalas kötet az "erdélyi kérdés" kialakulásáról, akuttá válásáról, és a megoldást sürgető tervezetekről szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változott meg a korábban magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761-1762 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe került. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az "erdélyi kérdés" megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az "erdélyi kérdés" súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, a lakosságcserére vonatkozó tervezetével, Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a "Székely Köztársaság" tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az "erdélyi kérdést". A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek a lakosságcserék révén próbálták az "erdélyi kérdést" orvosolni. Sabin Manuila – Budapesten szerzett orvosi oklevelet –, a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak adta át azt a tervezetet, amely szerint a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit telepítenek ki Nagy-Romániából! A több nyelven beszélő Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes – Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, a híres Eötvös Kollégium tagja volt – 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi áttelepítésével számolt. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcsere-tervet.
1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magába foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román Parlamentnek benyújtott autonómiatervezetben!
– Pár éve nyugdíjas, nem kell már bejárnia a tévéhez. Mivel tölti a szabadidejét, és miért jön oly ritkán haza Erdélybe, bár ma is marosvásárhelyi lakos, itt van lakása a Gecse utcában?
– Levéltári kutatással, különböző könyvtárakban való búvárkodással, írással töltöm a mindennapjaimat. Marosvásárhelyen, a Gecse utcában van a lakásom, de alig tartózkodom ott. A marosvásárhelyi életemet teljesen ellehetetlenítették! A feleségem családja főbérlőként 1938-tól lakott a Gecse utca 19. szám alatti lakásban. 1977-ben ezt a lakást megvásároltuk Dósa György Alberttől, akiről a szekusdossziém 2011. januári átvételekor kiderült: "Demeter" fedőnéven csak rólam 62 jelentést készített. Volt olyan nap, amikor három jelentést is átadott a tartótisztjének! Nemcsak rólam, mindenkiről jelentett, aki élt és mozgott Marosvásárhelyen! A marosvásárhelyi Vízüzemnél – ahol ideig-óráig dolgozott – munkatársai életét tette tönkre. Olyan, saját kézzel és magyar nyelven írt jelentéseket készített, amelyek alapján kiváló szakembereket, mérnököket hurcoltak meg, rúgtak ki a Vízüzemtől! Szabotázsakciókat, tudatos ivóvíz- szennyezést, sőt mérgezést fogott rájuk, a kapusról pedig azt állította: ráfogta a fegyverét! Saját kezével kétszer írt beszervezési kötelezvényt, hogy a jelentéseiről senkinek, még a családtagoknak sem beszél. Másodszor már teljesen rám állították! A Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács, a CNSAS, 2012. április 25-i hivatalos átiratban dekonspirálta a Demeter fedőnéven jelentő, 1945. szeptember 28-án született Dósa György Albertet, Albert és Erzsébet fiát.
Dósa György Albert – aki a szüleitől adományként kapta azt a lakást, amelyben mi lakunk, és amelyet 1977-ben megvásároltunk –, 2001-ben eladta a Gecse utca (Stefan cel Mare) 19. szám alatti ingatlan első részét és a hozzá tartozó kertet. Ezzel párhuzamosan a mi lakásunkhoz tartozó, általunk 1977-ben megvásárolt, 1991-ben a feleségem és az én nevemre betelekelt kertért, udvarért beperelt a marosvásárhelyi törvényszéken. Dr. Kincses Előd volt az ügyvédünk. Marosvásárhelyen és Maros megyében 1974 és 1989 között 5.000 család, személy vásárolt hasonló körülmények között lakást. Az 1989. decemberi rendszerváltás után mind az 5000 család, személy nevére betelekelték a cseausiszta diktatúra idején törvénytelenül az állam tulajdonába utalt beltelkeket. Az 5000 család, személy közül csak ellenünk indítottak pert, és a Táblabíróság csak Dósa György Albertnek adott igazat!
Elvették a kertünket, az udvarunkat, most a lakáshoz tartozóan egyetlen négyzetcentiméternyi terület sincs! Ezt az iszonyatos drámát a feleségem, Tófalvi Mária magyartanárnő nem tudta feldolgozni, és 2009. október 2-án a budapesti Péterffy Kórházban visszaadta a lelkét a Teremtőjének. Az volt az utolsó kérése: szeretett városa, Marosvásárhely református temetőjében helyezzük örök nyugalomra. Ezt megelőzően két betörés volt a lakásunkban: először a központi fűtés hőkazánját lopták el, másodszor az ’56-os kutatásaim levéltári anyagának egy részét. Pótolhatatlan dokumentumok tűntek el! Ma semmit nem tartok a lakásban! Mindez olyan mély nyomot hagyott, hagy az életemben, hogy ritkán tartózkodom Marosvásárhelyen. A várost viszont ma is nagyon szeretem…
– Mi van a fiókban, min dolgozik jelenleg?
– Folytatom az 1956 erdélyi mártírjai sorozatot, a hatodik, majd a hetedik kötetet készítem elő kiadásra. Az elmúlt év végén jelent meg a sóvidéki prózaantológia, benne a Véres szárnyverések című novellám. Egy meghívás révén az elmúlt esztendő végén, 2014 januárjában Adelaide-ben – kérésre – felolvastam az említett novellát. Óriási sikere volt, hiszen a magukra maradt öregek drámája ott is hasonló!
– Több díjban részesült, soroljon fel néhányat.
– 1982-ben megkaptam a Korunk pályázatának első díját, a rendszerváltást követően az Ifi Fórum első díját. 1994-ben elnyertem a budapesti Hitel folyóirat szociográfiai pályázatának első díját, a Pro Civitas Alapítvány első díját a bözödújfalusi székely szombatosokról írt tanulmányommal. 1997-ben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tévés nívódíjjal jutalmazott. A Csíkszeredában megjelenő Székelyföld 2002-ben ugyancsak nívódíjjal tüntetett ki. A Magyar Újságírók Közössége Petőfi Sándor Szabad Sajtó Díja szintén fontos kitüntetés. Az Erdős Irma-díjat azért kaptam, mert én készítettem az önálló kötetben is megjelent nagyinterjút az Állami Székely Színház egykori művésznőjével. A legfrissebb díjat most, 2014. március 15-én kaptam Könyv és gyertya címmel. A végére hagytam a Hazanéző szerkesztőségétől kapott elismeréseket. Ezek arra figyelmeztetnek: sokszor kell még hazanéznem!
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)
2014. május 28.
Megjelent az új Művelődés
Egy fiatal, ma a kincses városban élő csíkszeredai lány javasolta 2011-ben: legyen Kolozsvár Európa ifjúsági fővárosa 2015-ben. Erről és a siker hozadékairól ír a friss Művelődés vezércikkében Farkas András.
A májusi lapszám Közösség c. rovatában Józsa Benjámin és Serfőző Levente a szebeni magyarok HÍD egyesületét mutatja be, Egyed Emese pedig a temesvári Bartók Béla Gimnázium szervezésében megtartott Mikes Kelemen magyar nyelv és irodalmi verseny országos döntőjéről ad számot.
A Színpad rovatban Palocsay Kisó Kata a bábszínház rejtelmeiben kalauzolja (tovább) az olvasókat. A Kibeszélő rovatban Laczkó Vass Róbert Lukács Csaba publicistával és világjáró riporterrel folytatott beszélgetésének záró részét közli, amelyben az észak-koreai kommunista diktatúra valóságába nyerhet betekintést az olvasó.
A Galéria rovatban Orbán István Fazakas Tibort és op-art művészetét, az Enciklopédia rovatban pedig Kovács J. Attila az erdélyi gyógynövényismeret kiemelkedő alakját, Rácz Gábort mutatja be. Kolumbán Szende és Socaci Anita nagyenyedi diákok néhai Weress Margit kollégiumi tanár Áprily Lajoshoz és Reményik Sándorhoz fűződő barátságát ismertetik, a Könyvesház rovatban pedig Sz. Kurkó Irén Szekernyés Jánosnak a magyarság bánsági emlékjeleiről írt könyvét recenzálja. Krónika (Kolozsvár)
Egy fiatal, ma a kincses városban élő csíkszeredai lány javasolta 2011-ben: legyen Kolozsvár Európa ifjúsági fővárosa 2015-ben. Erről és a siker hozadékairól ír a friss Művelődés vezércikkében Farkas András.
A májusi lapszám Közösség c. rovatában Józsa Benjámin és Serfőző Levente a szebeni magyarok HÍD egyesületét mutatja be, Egyed Emese pedig a temesvári Bartók Béla Gimnázium szervezésében megtartott Mikes Kelemen magyar nyelv és irodalmi verseny országos döntőjéről ad számot.
A Színpad rovatban Palocsay Kisó Kata a bábszínház rejtelmeiben kalauzolja (tovább) az olvasókat. A Kibeszélő rovatban Laczkó Vass Róbert Lukács Csaba publicistával és világjáró riporterrel folytatott beszélgetésének záró részét közli, amelyben az észak-koreai kommunista diktatúra valóságába nyerhet betekintést az olvasó.
A Galéria rovatban Orbán István Fazakas Tibort és op-art művészetét, az Enciklopédia rovatban pedig Kovács J. Attila az erdélyi gyógynövényismeret kiemelkedő alakját, Rácz Gábort mutatja be. Kolumbán Szende és Socaci Anita nagyenyedi diákok néhai Weress Margit kollégiumi tanár Áprily Lajoshoz és Reményik Sándorhoz fűződő barátságát ismertetik, a Könyvesház rovatban pedig Sz. Kurkó Irén Szekernyés Jánosnak a magyarság bánsági emlékjeleiről írt könyvét recenzálja. Krónika (Kolozsvár)
2014. június 6.
Ökumenikus megemlékezés a Nemzeti Összetartozás Napján Temesváron
„A legvesztettebb helyzetből is fel lehet állni!”
Mária téri emlékmű és a belvárosi református templom ökumenikus megemlékezés színhelye volt június 4-én, szerdán, a Trianoni békediktátum 94. évfordulóján. A megemlékezésen részt vett Füzes Oszkár, Magyarország Külügyminisztériuma Kulturális és Tudománydiplomáciai Főosztályának főosztályvezetője, Csulák Péter kolozsvári konzul, Marossy Zoltán temesi alprefektus, Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök, a történelmi magyar egyházak képviselői, temesvári és vidéki magyar közösségek tagjai.
A harangjáték közös meghallgatása után a szép számú egybegyűltet Ft. Fazakas Csaba református esperes, a Temes megyei RMDSZ kulturális alelnöke köszöntötte, hangsúlyozva a helyszín különleges jelentőségét, hiszen „500 évvel ezelőtt itt ért véget a Dózsa György-féle parasztháború és 25 éve innen, a református közösségből indult el Tőkés László vezetésével az a rendszerváltó forradalom, amely számunkra ma megengedi a szabad ünneplést”.
Az 500 esztendővel ezelőtt ezen a helyen kivégzett parasztvezér, Székely Dózsa György jelentőségéről, az 1514-es parasztháború eseményeiről és következményeiről Halász Ferenc RMDSZ-elnök, történelemtanár beszélt, a magyar történelem legszomorúbb pillanatának nevezve a tüzes koronával megkoronázott és bajtársai által felfalatott „parasztkirály” szörnyű mártírhalálát. „Az áldozatok sorozata nem volt hiábavaló, minket nem lehet megfosztani a szabadságtól és a magyarságunktól, erre bizonyíték, hogy 1989-ben újból képesek voltunk talpra állni és elindultunk egy olyan úton amelyen a saját jövőnket építjük” – mondta Halász Ferenc.
A Mária téri megemlékezés résztvevői megkoszorúzták a Dózsa György mártírhalálának emléket állító Szűz-Mária emlékművet, majd bevonultak a református templomba, ahol ökumenikus áhítatra került sor Ft. Fazakas Csaba református esperes, Ft. Kapor János, a Millenniumi templom plébánosa, Nt. Kovács Zsombor evangélikus-lutheránus és Nt. Boros Róbert baptista lelkipásztorok részvételével. A Nemzeti Összetartozás Napja tiszteletére mondott ünnepi köszöntők sorát Füzes Oszkár exnagykövet úr nyitotta meg, aki szerint keresve sem lehetne jobb helyet találni a június 4-ei megemlékezés számára Temesvárnál, hiszen ennek a városnak a magyarsága újból és újból bebizonyította, hogy még a legvesztettebb helyzetből is fel lehet állni. „Mi magyarok csak azt kérjük, ami természetes és normális: ahol őshonos magyar közösség él, létszámtól teljesen függetlenül, az egyenjogú legyen a többséggel. (…) Temesvár az összes magyarnak, de a románoknak, a kelet-európaiaknak, a közép-európaiaknak, de bizonyos értelemben egész Európának 1989-ben megmutatta, hogy mi a normális.
Temesvár azóta is azt mutatja meg mindenkinek, hogy amikor egy magyar, magyar akar maradni, akkor mi vagyunk a normálisak” – mondta Füzes Oszkár, aki az anyaország nevében megköszönte a temesváriaknak „konok kitartásukat a magyarságuk, a normálisság, a természetesség mellett”. Hasonló ünnepi gondolatokat fogalmazott meg Csulák Péter, Magyarország kolozsvári konzulja, aki valamennyi jelenlevőnek megköszönte, hogy megőrizték magyarságukat, valamint szüleiknek, nagyszüleiknek, a történelmi magyar egyházaknak és a magyar iskoláknak azt, hogy ebben segítették a bánsági magyarokat.
Marossy Zoltán alprefektus személyében a román kormány először képviseltette magát a június 4-ei ünnepségen, aki arról beszélt, mit jelent a Nemzeti Összetartozás Napja a történelmi Bánság egész területén élő magyarok számára, hisznek-e önmagukban, régiójukban, közös európai jövőjükben.
A himnusz eléneklése után a megemlékezés ünnepi műsorral zárult. Mátray László színművész elszavalta Reményik Sándor Gyűrűt készíttetek című versét, majd a békéscsabai Benedekfi Testvérek, István és Zoltán ünnepi koncertjének tapsolhattak az egybegyűltek. A színvonalas koncert végén a Benedekfi Testvérek bemutatták erre a különleges alkalomra írt, Újjászületés című szerzeményüket, amely az elkövetkező temesvári megemlékezéseknek akár a himnusza is lehet a jövőben. A június 4-ei rendezvény szervezői, a Történelmi Egyházak és a Temes Megyei RMDSZ ezúton is megköszönik Magyarország Külügyminisztériuma Kulturális és Tudománydiplomáciai Főosztályának és Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának a támogatást.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)
„A legvesztettebb helyzetből is fel lehet állni!”
Mária téri emlékmű és a belvárosi református templom ökumenikus megemlékezés színhelye volt június 4-én, szerdán, a Trianoni békediktátum 94. évfordulóján. A megemlékezésen részt vett Füzes Oszkár, Magyarország Külügyminisztériuma Kulturális és Tudománydiplomáciai Főosztályának főosztályvezetője, Csulák Péter kolozsvári konzul, Marossy Zoltán temesi alprefektus, Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök, a történelmi magyar egyházak képviselői, temesvári és vidéki magyar közösségek tagjai.
A harangjáték közös meghallgatása után a szép számú egybegyűltet Ft. Fazakas Csaba református esperes, a Temes megyei RMDSZ kulturális alelnöke köszöntötte, hangsúlyozva a helyszín különleges jelentőségét, hiszen „500 évvel ezelőtt itt ért véget a Dózsa György-féle parasztháború és 25 éve innen, a református közösségből indult el Tőkés László vezetésével az a rendszerváltó forradalom, amely számunkra ma megengedi a szabad ünneplést”.
Az 500 esztendővel ezelőtt ezen a helyen kivégzett parasztvezér, Székely Dózsa György jelentőségéről, az 1514-es parasztháború eseményeiről és következményeiről Halász Ferenc RMDSZ-elnök, történelemtanár beszélt, a magyar történelem legszomorúbb pillanatának nevezve a tüzes koronával megkoronázott és bajtársai által felfalatott „parasztkirály” szörnyű mártírhalálát. „Az áldozatok sorozata nem volt hiábavaló, minket nem lehet megfosztani a szabadságtól és a magyarságunktól, erre bizonyíték, hogy 1989-ben újból képesek voltunk talpra állni és elindultunk egy olyan úton amelyen a saját jövőnket építjük” – mondta Halász Ferenc.
A Mária téri megemlékezés résztvevői megkoszorúzták a Dózsa György mártírhalálának emléket állító Szűz-Mária emlékművet, majd bevonultak a református templomba, ahol ökumenikus áhítatra került sor Ft. Fazakas Csaba református esperes, Ft. Kapor János, a Millenniumi templom plébánosa, Nt. Kovács Zsombor evangélikus-lutheránus és Nt. Boros Róbert baptista lelkipásztorok részvételével. A Nemzeti Összetartozás Napja tiszteletére mondott ünnepi köszöntők sorát Füzes Oszkár exnagykövet úr nyitotta meg, aki szerint keresve sem lehetne jobb helyet találni a június 4-ei megemlékezés számára Temesvárnál, hiszen ennek a városnak a magyarsága újból és újból bebizonyította, hogy még a legvesztettebb helyzetből is fel lehet állni. „Mi magyarok csak azt kérjük, ami természetes és normális: ahol őshonos magyar közösség él, létszámtól teljesen függetlenül, az egyenjogú legyen a többséggel. (…) Temesvár az összes magyarnak, de a románoknak, a kelet-európaiaknak, a közép-európaiaknak, de bizonyos értelemben egész Európának 1989-ben megmutatta, hogy mi a normális.
Temesvár azóta is azt mutatja meg mindenkinek, hogy amikor egy magyar, magyar akar maradni, akkor mi vagyunk a normálisak” – mondta Füzes Oszkár, aki az anyaország nevében megköszönte a temesváriaknak „konok kitartásukat a magyarságuk, a normálisság, a természetesség mellett”. Hasonló ünnepi gondolatokat fogalmazott meg Csulák Péter, Magyarország kolozsvári konzulja, aki valamennyi jelenlevőnek megköszönte, hogy megőrizték magyarságukat, valamint szüleiknek, nagyszüleiknek, a történelmi magyar egyházaknak és a magyar iskoláknak azt, hogy ebben segítették a bánsági magyarokat.
Marossy Zoltán alprefektus személyében a román kormány először képviseltette magát a június 4-ei ünnepségen, aki arról beszélt, mit jelent a Nemzeti Összetartozás Napja a történelmi Bánság egész területén élő magyarok számára, hisznek-e önmagukban, régiójukban, közös európai jövőjükben.
A himnusz eléneklése után a megemlékezés ünnepi műsorral zárult. Mátray László színművész elszavalta Reményik Sándor Gyűrűt készíttetek című versét, majd a békéscsabai Benedekfi Testvérek, István és Zoltán ünnepi koncertjének tapsolhattak az egybegyűltek. A színvonalas koncert végén a Benedekfi Testvérek bemutatták erre a különleges alkalomra írt, Újjászületés című szerzeményüket, amely az elkövetkező temesvári megemlékezéseknek akár a himnusza is lehet a jövőben. A június 4-ei rendezvény szervezői, a Történelmi Egyházak és a Temes Megyei RMDSZ ezúton is megköszönik Magyarország Külügyminisztériuma Kulturális és Tudománydiplomáciai Főosztályának és Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának a támogatást.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)
2014. augusztus 21.
Hívó szó
Az utóbbi években bekalandoztam a fél világot, az erdélyi magyar szemével vizsgálva a körülöttem történteket, figyelve a hallottakra, valahai honfitársaimnak gyakrabban adva szót, mint magam meséinek Erdélyországról. Az esetek többségében panasz bujkált a mondatokban, még akkor is, ha a házuk táján messziről látszott a jólét, a gazdagság, a bőség. Persze, többségük szürke kisemberként tengeti életét, a mindennapi kenyér megszerzésének lehetőségét megtartva vagy keresve-kutatva.
Nem volt nehéz észrevenni, hogy öreg kontinensünk nyugati felétől a nagy sós vizeken túli vidékekig munkaerőnek vitték az erdélyieket, s ha egyikük-másikuk be is futott, ahhoz többszörösen kellett bizonyítania, hatalmas erőfeszítéseket kellett tennie, vagy ebben akár a szerencsének is közre kellett játszania. Meglepetésemre ez Magyarországon sincs másként. Az erdélyi magyar ott sem érezheti otthon magát, éreztetik vele, hogy jövevény. Hiába székely, kalotaszegi, mezőségi, netán a világon a legszebb magyart beszélő Szatmár vidéki – a szórványt ne is említsem –, csak az anyaországiaktól munkahelyet elorzót látják benne.
Reményik Sándor és Kós Károly az első világégés után megírta: aki elment, az elment, de a maradóknak erős várat kell építeniük Erdélyből. Én visszahívnám az elmenteket is. Tudom, nehéz az egyszer magára hagyott házba visszatérni, netán új otthont építeni, de az idegenbe szakadtak léleksérülései ellen nincs más orvosság.
Erdély, bármennyi rossz történt és történik benne, még ma is egy tündérkert. Nem kis mértékben függ tőlünk, hogy számunkra még élhetőbbé tegyük. Már nem egy holland, dán, osztrák, talján meg más náció tagja vásárolt itt magának házat, telket, birtokot. És jönnek tömegesen vissza a németek, teszik rendbe az itt hagyott házaikat. Még Nagy–Britannia hercege, Charles is ősei szülőföldjén érzi jól magát, és csak dicsérő szavakat mond róla gyakori látogatásaikor.
Sokan azt hajtogatják, ritkán találni e földtekén szebb vidéket, gyümölcsözőbb földet, vonzóbb tájat, mint a miénk. Akkor miért ne tudnánk itt, erdélyiek, mi magunknak olyan létet teremteni, amelynek csodájára járhatnának? Csak annyi kell, hogy magunkénak érezzük Erdőelvét – és keményen dolgozzunk. Ez a viszonyulás felhívná a figyelmét a világnak, és talán ragadós példa lenne az itt élő többi nemzet számára is.
Román Győző, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Az utóbbi években bekalandoztam a fél világot, az erdélyi magyar szemével vizsgálva a körülöttem történteket, figyelve a hallottakra, valahai honfitársaimnak gyakrabban adva szót, mint magam meséinek Erdélyországról. Az esetek többségében panasz bujkált a mondatokban, még akkor is, ha a házuk táján messziről látszott a jólét, a gazdagság, a bőség. Persze, többségük szürke kisemberként tengeti életét, a mindennapi kenyér megszerzésének lehetőségét megtartva vagy keresve-kutatva.
Nem volt nehéz észrevenni, hogy öreg kontinensünk nyugati felétől a nagy sós vizeken túli vidékekig munkaerőnek vitték az erdélyieket, s ha egyikük-másikuk be is futott, ahhoz többszörösen kellett bizonyítania, hatalmas erőfeszítéseket kellett tennie, vagy ebben akár a szerencsének is közre kellett játszania. Meglepetésemre ez Magyarországon sincs másként. Az erdélyi magyar ott sem érezheti otthon magát, éreztetik vele, hogy jövevény. Hiába székely, kalotaszegi, mezőségi, netán a világon a legszebb magyart beszélő Szatmár vidéki – a szórványt ne is említsem –, csak az anyaországiaktól munkahelyet elorzót látják benne.
Reményik Sándor és Kós Károly az első világégés után megírta: aki elment, az elment, de a maradóknak erős várat kell építeniük Erdélyből. Én visszahívnám az elmenteket is. Tudom, nehéz az egyszer magára hagyott házba visszatérni, netán új otthont építeni, de az idegenbe szakadtak léleksérülései ellen nincs más orvosság.
Erdély, bármennyi rossz történt és történik benne, még ma is egy tündérkert. Nem kis mértékben függ tőlünk, hogy számunkra még élhetőbbé tegyük. Már nem egy holland, dán, osztrák, talján meg más náció tagja vásárolt itt magának házat, telket, birtokot. És jönnek tömegesen vissza a németek, teszik rendbe az itt hagyott házaikat. Még Nagy–Britannia hercege, Charles is ősei szülőföldjén érzi jól magát, és csak dicsérő szavakat mond róla gyakori látogatásaikor.
Sokan azt hajtogatják, ritkán találni e földtekén szebb vidéket, gyümölcsözőbb földet, vonzóbb tájat, mint a miénk. Akkor miért ne tudnánk itt, erdélyiek, mi magunknak olyan létet teremteni, amelynek csodájára járhatnának? Csak annyi kell, hogy magunkénak érezzük Erdőelvét – és keményen dolgozzunk. Ez a viszonyulás felhívná a figyelmét a világnak, és talán ragadós példa lenne az itt élő többi nemzet számára is.
Román Győző, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. augusztus 23.
Egy erdélyi nyár emléke (Könyv-ínyencség Áprily Lajossal)
A rozsdabarna címlap felső részén ez áll: Erdélyi nyár Áprily Lajossal 1936. A címlap közepén egy csoportkép: rajta Áprily Lajos, Reményik Sándor és nyolc lányalak a marosvécsi kastély bejáratánál 1936 nyarán. A címlap alján hosszabb a szöveg: Naplók, levelek, fényképek alapján összeállította Hantz Lám Irén.
És amilyen beszédesen egyértelmű a kötet címoldala, olyan egyértelműen csobogó az 1936-os év nyarának meséje. Csobog és árad a mese, a történet. A Baár–Madas Református Leánygimnáziumból nyolc lány útra kel, és tanár-igazgatójuk vezetésével két hetet, július második felét tölti Erdélyben, hogy közelebbről megismerkedjen a tájjal, a természettel, emberekkel, gondolkodással, művelődéssel, és nem mellékesen az erdélyi szellemi élet néhány nagy alakjával. A kirándulást szervező Áprily Lajos, a költő, aki még 1929-ben települt át Magyarországra, örök honvággyal gondol szülőföldjére. A szétszakított, megkisebbedett új hazában is tanári erejének egy részét arra fordítja, hogy tanítványaival megismertesse szülőföldje városait, embereit, művelődését, életét. Már tavasszal elkezdi a szervezőmunkát, író- és költőtársakkal, barátokkal levelezve szövi terveit, hogy tartalmas nyárral ajándékozza meg érettségiző növendékeit. Az utazás emléke minden résztvevőben olyan eleven, hogy évek, évtizedek múlva is élnek az egykori kapcsolatok, kisebb-nagyobb szünetekkel folytatódik az akkor elkezdődött levelezés. (Csak az arcok veszítik el a fiatalság varázsát, az érettségit követő élet nyomokat karcol rájuk, de a múló idő ellenére is tudnak egymásról, keresik egymás kezét a távolból.) Ennek a békebeli irodalmi útnak sok írásos emléke maradt fenn: levelek sora Reményik Sándor és Áprily Lajos között, a két költő levelezése a lányokkal, két lány útinaplója és versek, versek sora. Ezt a változatos, színes anyagot szerkesztette, gyúrta olvasmányos, élvezettel lapozgatható – már-már albumszerű könnyedségű – regényes elbeszéléssé a szerkesztő Hantz Lám Irén, aki a különböző szerzők eltérő műfajú, szintű és hosszúságú írásait és az említett verseket egyetlen, derűs olvasmányfolyammá olvasztotta egybe, és a kötet végére válogatást illesztett a két költő találó verseiből. (A kötet érdekessége az is, hogy a szerző-szerkesztő ismerte „főhősét”. A költő Áprilynak jó ismerőse, író- és kortársa, barátja volt Lám Irén édesapja, Lám Béla. Talán ez a forrása a könyvet átszövő láthatatlan, de sugárzó, szeretetteljes tiszteletnek.) A szerencse (?) vagy a véletlen (?) a szerzőt az egyik egykori kiránduló, Ujfalusy Klára lányával hozta össze, Csonkáné Rácz Katalinnal, akitől a kéziratok egy részét, a kötet életre keltő magvát kézbe kapta, és a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárán, személyes családi levélkötegeken, irodalomtörténeti fényképtárakon keresztül vezette a két év alatt megszerkesztett kötetig. A változatosságra törekvő könyv egy szinte teljes évet bont ki a homályból, az 1936-osat, a nyári irodalmi tábor kezdeteitől annak utóéletéig, utalásaiból pedig Áprily Lajos életének elég hosszú részére lehet rálátni, a személyes sors apró rezdüléseire. Olyan mozzanatokra, amelyeket nem sokakkal osztott meg a 20. század egyik legszemérmesebb magyar költője. Olyan emberközelbe hoz ez az összeállítás két barátot (Reményik Sándort és Áprilyt), két egymás társaságára vágyakozó költőt, ami ritkaság a magyar irodalomtörténetben. Szakszerűen, visszafogottan és hitelesen talán csak Arany és Petőfi barátságát látjuk az irodalomtörténeti feldolgozásoknak köszönhetően ennyire éles színben felragyogni, mint amilyen éles, de melegen sütő, szelíd fényben a Reményik–Áprily barátság az ízléssel egymás mellé illesztett írásokból felragyog. Túl azon, hogy Reményik Sándor a kéthetes kirándulás egy egész hetét tölti a végzős csapattal, a fiatalság útja során megismerkedik Kós Károllyal, Kemény Jánossal, Szemlér Ferenccel, Tamási Áronnal is. Micsoda névsor, és milyen gondolat- és érzésvilágot ébresztő, életre bocsátó találkozások sora ez! Az események nemcsak a leírásban elevenednek meg, a közölt képekben a résztvevők életének pillanatai is megjelennek. A sokszínű, változatos, látványban jól adagolt képanyag, amely az oldalakat díszíti, óriási kutatómunkáról tanúskodik. (Hadd emeljek ki az összes közül egyet, amely megragadott, és irodalomtörténeti csemegének sem utolsó: ha le nem írták volna a kép alá, örök rejtély maradna, hogy kit rejt a martilapu-fejdíszű „Főnök Úr” pisztrángozó fényképe a Galonya-patak mellett.) Ha van a könyveknek lelkük, akkor olvasónaplószerű soraimban le kell írnom, hogy ennek a kötetnek, melynek a napokban fejeztem be olvasását, böngészését, valóban lelke van, nem is akármilyen. Az írásos emlékek, a képanyag és a jegyzetek gazdagsága mellett nehéz volt eldöntenie, melyikbe feledkezzék bele az irodalombarát. Mindeniket érdemes volt figyelemmel követni. A kolozsvári Stúdium Könyvkiadónak ezt a 2010-es megjelenésű, kemény borítású kötetét mindenképpen érdemes a színes irodalomtörténeti ínyencségek között számon tartani.
Lengyel Ferenc, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A rozsdabarna címlap felső részén ez áll: Erdélyi nyár Áprily Lajossal 1936. A címlap közepén egy csoportkép: rajta Áprily Lajos, Reményik Sándor és nyolc lányalak a marosvécsi kastély bejáratánál 1936 nyarán. A címlap alján hosszabb a szöveg: Naplók, levelek, fényképek alapján összeállította Hantz Lám Irén.
És amilyen beszédesen egyértelmű a kötet címoldala, olyan egyértelműen csobogó az 1936-os év nyarának meséje. Csobog és árad a mese, a történet. A Baár–Madas Református Leánygimnáziumból nyolc lány útra kel, és tanár-igazgatójuk vezetésével két hetet, július második felét tölti Erdélyben, hogy közelebbről megismerkedjen a tájjal, a természettel, emberekkel, gondolkodással, művelődéssel, és nem mellékesen az erdélyi szellemi élet néhány nagy alakjával. A kirándulást szervező Áprily Lajos, a költő, aki még 1929-ben települt át Magyarországra, örök honvággyal gondol szülőföldjére. A szétszakított, megkisebbedett új hazában is tanári erejének egy részét arra fordítja, hogy tanítványaival megismertesse szülőföldje városait, embereit, művelődését, életét. Már tavasszal elkezdi a szervezőmunkát, író- és költőtársakkal, barátokkal levelezve szövi terveit, hogy tartalmas nyárral ajándékozza meg érettségiző növendékeit. Az utazás emléke minden résztvevőben olyan eleven, hogy évek, évtizedek múlva is élnek az egykori kapcsolatok, kisebb-nagyobb szünetekkel folytatódik az akkor elkezdődött levelezés. (Csak az arcok veszítik el a fiatalság varázsát, az érettségit követő élet nyomokat karcol rájuk, de a múló idő ellenére is tudnak egymásról, keresik egymás kezét a távolból.) Ennek a békebeli irodalmi útnak sok írásos emléke maradt fenn: levelek sora Reményik Sándor és Áprily Lajos között, a két költő levelezése a lányokkal, két lány útinaplója és versek, versek sora. Ezt a változatos, színes anyagot szerkesztette, gyúrta olvasmányos, élvezettel lapozgatható – már-már albumszerű könnyedségű – regényes elbeszéléssé a szerkesztő Hantz Lám Irén, aki a különböző szerzők eltérő műfajú, szintű és hosszúságú írásait és az említett verseket egyetlen, derűs olvasmányfolyammá olvasztotta egybe, és a kötet végére válogatást illesztett a két költő találó verseiből. (A kötet érdekessége az is, hogy a szerző-szerkesztő ismerte „főhősét”. A költő Áprilynak jó ismerőse, író- és kortársa, barátja volt Lám Irén édesapja, Lám Béla. Talán ez a forrása a könyvet átszövő láthatatlan, de sugárzó, szeretetteljes tiszteletnek.) A szerencse (?) vagy a véletlen (?) a szerzőt az egyik egykori kiránduló, Ujfalusy Klára lányával hozta össze, Csonkáné Rácz Katalinnal, akitől a kéziratok egy részét, a kötet életre keltő magvát kézbe kapta, és a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárán, személyes családi levélkötegeken, irodalomtörténeti fényképtárakon keresztül vezette a két év alatt megszerkesztett kötetig. A változatosságra törekvő könyv egy szinte teljes évet bont ki a homályból, az 1936-osat, a nyári irodalmi tábor kezdeteitől annak utóéletéig, utalásaiból pedig Áprily Lajos életének elég hosszú részére lehet rálátni, a személyes sors apró rezdüléseire. Olyan mozzanatokra, amelyeket nem sokakkal osztott meg a 20. század egyik legszemérmesebb magyar költője. Olyan emberközelbe hoz ez az összeállítás két barátot (Reményik Sándort és Áprilyt), két egymás társaságára vágyakozó költőt, ami ritkaság a magyar irodalomtörténetben. Szakszerűen, visszafogottan és hitelesen talán csak Arany és Petőfi barátságát látjuk az irodalomtörténeti feldolgozásoknak köszönhetően ennyire éles színben felragyogni, mint amilyen éles, de melegen sütő, szelíd fényben a Reményik–Áprily barátság az ízléssel egymás mellé illesztett írásokból felragyog. Túl azon, hogy Reményik Sándor a kéthetes kirándulás egy egész hetét tölti a végzős csapattal, a fiatalság útja során megismerkedik Kós Károllyal, Kemény Jánossal, Szemlér Ferenccel, Tamási Áronnal is. Micsoda névsor, és milyen gondolat- és érzésvilágot ébresztő, életre bocsátó találkozások sora ez! Az események nemcsak a leírásban elevenednek meg, a közölt képekben a résztvevők életének pillanatai is megjelennek. A sokszínű, változatos, látványban jól adagolt képanyag, amely az oldalakat díszíti, óriási kutatómunkáról tanúskodik. (Hadd emeljek ki az összes közül egyet, amely megragadott, és irodalomtörténeti csemegének sem utolsó: ha le nem írták volna a kép alá, örök rejtély maradna, hogy kit rejt a martilapu-fejdíszű „Főnök Úr” pisztrángozó fényképe a Galonya-patak mellett.) Ha van a könyveknek lelkük, akkor olvasónaplószerű soraimban le kell írnom, hogy ennek a kötetnek, melynek a napokban fejeztem be olvasását, böngészését, valóban lelke van, nem is akármilyen. Az írásos emlékek, a képanyag és a jegyzetek gazdagsága mellett nehéz volt eldöntenie, melyikbe feledkezzék bele az irodalombarát. Mindeniket érdemes volt figyelemmel követni. A kolozsvári Stúdium Könyvkiadónak ezt a 2010-es megjelenésű, kemény borítású kötetét mindenképpen érdemes a színes irodalomtörténeti ínyencségek között számon tartani.
Lengyel Ferenc, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. szeptember 6.
Szeretni kell ezt a népet
Id. Hegyi István szívügyének tekintette a népszolgálatot, 1940 és 1944 között nem mozdult el akkori szolgálati helyéről, Petekről; később évtizedeken át lelkész-esperesként működött Székelyudvarhelyen; 1989 őszén - több jeles erdélyi személyiséggel együtt - maga is aláírta a falurombolás, a totalitárius rendszer ellen tiltakozó és Tőkés László temesvári református mellett kiálló petíciót.
Születésének századik, halálának tizedik évfordulója alkalmából az Udvarhelyszéken és Erdélyben széles körben ismert és köztiszteletnek örvendő református esperes-lelkipásztorra emlékezünk.
Hegyi István emlékére (1914-2004)
Hivatástudata, példamutató emberi helytállása sugallta az ezredforduló körüli években a Székelyudvarhelyért Alapítványnak, hogy portrékötetet jelentessen meg Hegyi István gazdag életútjáról. A megrendelt kézirat ugyan elkészült még az interjúalany életében, nyomdai megjelenését azonban a mai nap is várják gyermekei, unokái, rokonai, pályatársai, volt hívei, erdélyi és magyarországi ismerősei, sőt: maga a szerző is.
Petek, Székelyudvarhely, Nagyenyed, Kolozsvár, újból Petek és újból Székelyudvarhely. Ezek voltak sorrendben élete fontosabb és meghatározó állomásai. Alig volt néhány éves, amikor még a felnőtt számára is felfoghatatlan dolog történt: nem mozdultak sehova a faluból, még édesapja parókiájáról sem, mégis egy reggelen más országban ébredt a család. Akárcsak még sok más száz- meg százezer magyar család. A későbbiekben a nemzettragédia felfogásában, feldolgozásában a veleszületett adottsága mellett segített neki a szülői ház, az udvarhelyi és nagyenyedi református kollégium, a kolozsvári egyetem, s nem utolsó sorban az állandó tanulás, önképzés. Fiatal lelkipásztorként látva az erdélyi szórványmagyarság lesújtó helyzetét, utazó titkári beosztást vállalt, hogy felmérhesse a magyar nyelvű iskolahálózat hiánya miatt is létező gondokat, és azokról tájékoztassa feletteseit, volt professzorait. Ravasz László püspöktől tanulta és vallotta, hogy a falu nagy erőtartalékot jelent nemzeti közösségünknek. Ezzel a hittel kapcsolódott be az 1930-as években a falukutató mozgalomba.
A népi írók hatása, különösen a Németh Lászlóé meghatározó volt gondolkodás- és látásmódjában. Lelkipásztorként, esperesként is mindig azt tartotta: nagyon fontos a néppel való törődés. Székelyudvarhelyre kerülése (1958) után első dolga híveinek felkeresése volt. Minden családról mindent tudott. Az utcán is megállt beszélgetni híveivel, megkérdezte: hogy van a család, a gyermekek járnak-e iskolába, hogy tanulnak, beteg-e valaki stb. Annak ellenére, hogy mindig kritikus szemmel nézte a társadalmi folyamatokat, hazait, magyarországit, európait egyaránt, látta a hibákat és elégedetlen volt a magyar sorskérdések kezelésével, a magyar-magyar viszonnyal, kijelentette: szeretni kell ezt a népet minden gyarlóságával együtt. Megindítóan szép és tartalmas vallomás. Őszinte, igaz. Igaz, mert olyan ember mondta, aki egész életében bizonyíthatóan szívügyének tekintette a népszolgálatot, elsősorban szülőföldje népének szolgálatát.
Emberi tartását, népéhez és a faluhoz való hűségét jól példázza az 1989-es – aláírásával igazolható – szembefordulása a diktatúra faluromboló politikájával. Vállalva a meghurcolást, a zaklatást. Huszonhat évi udvarhelyi szolgálata alatt 3390 gyermeket keresztelt, 2398 fiatal konfirmált, 1142 párt esketett és 1298 halottat temetett. Nagyenyeden 1942-ben jelent meg nyomtatásban A falusi lelkipásztor sajátos feladata című tanulmánya, amely ma is útmutatóul szolgálhat különösen a fiatal – falusi gyülekezetben szolgáló – pályatársaknak. 1999-ben állami kitüntetést vehetett át Budapesten Orbán Viktor kormányfőtől a kisebbségi közéletben kifejtett munkásságáért.
Most Ő is, a néhai lelkipásztor, sokak/sokunk Pista bácsija, valahol fenn az Égben Wass Alberttel, Németh Lászlóval, Makkai és Ravasz püspökkel, Soos Gézával és Reményik Sándorral szorgalmasan olajozza a csillagok tengelyét…Hogy legyen igazi csillagfordulás!
Gondoljunk Rá kegyelettel, áhítatos tisztelettel.
Komoróczy György, Székelyhon.ro
Id. Hegyi István szívügyének tekintette a népszolgálatot, 1940 és 1944 között nem mozdult el akkori szolgálati helyéről, Petekről; később évtizedeken át lelkész-esperesként működött Székelyudvarhelyen; 1989 őszén - több jeles erdélyi személyiséggel együtt - maga is aláírta a falurombolás, a totalitárius rendszer ellen tiltakozó és Tőkés László temesvári református mellett kiálló petíciót.
Születésének századik, halálának tizedik évfordulója alkalmából az Udvarhelyszéken és Erdélyben széles körben ismert és köztiszteletnek örvendő református esperes-lelkipásztorra emlékezünk.
Hegyi István emlékére (1914-2004)
Hivatástudata, példamutató emberi helytállása sugallta az ezredforduló körüli években a Székelyudvarhelyért Alapítványnak, hogy portrékötetet jelentessen meg Hegyi István gazdag életútjáról. A megrendelt kézirat ugyan elkészült még az interjúalany életében, nyomdai megjelenését azonban a mai nap is várják gyermekei, unokái, rokonai, pályatársai, volt hívei, erdélyi és magyarországi ismerősei, sőt: maga a szerző is.
Petek, Székelyudvarhely, Nagyenyed, Kolozsvár, újból Petek és újból Székelyudvarhely. Ezek voltak sorrendben élete fontosabb és meghatározó állomásai. Alig volt néhány éves, amikor még a felnőtt számára is felfoghatatlan dolog történt: nem mozdultak sehova a faluból, még édesapja parókiájáról sem, mégis egy reggelen más országban ébredt a család. Akárcsak még sok más száz- meg százezer magyar család. A későbbiekben a nemzettragédia felfogásában, feldolgozásában a veleszületett adottsága mellett segített neki a szülői ház, az udvarhelyi és nagyenyedi református kollégium, a kolozsvári egyetem, s nem utolsó sorban az állandó tanulás, önképzés. Fiatal lelkipásztorként látva az erdélyi szórványmagyarság lesújtó helyzetét, utazó titkári beosztást vállalt, hogy felmérhesse a magyar nyelvű iskolahálózat hiánya miatt is létező gondokat, és azokról tájékoztassa feletteseit, volt professzorait. Ravasz László püspöktől tanulta és vallotta, hogy a falu nagy erőtartalékot jelent nemzeti közösségünknek. Ezzel a hittel kapcsolódott be az 1930-as években a falukutató mozgalomba.
A népi írók hatása, különösen a Németh Lászlóé meghatározó volt gondolkodás- és látásmódjában. Lelkipásztorként, esperesként is mindig azt tartotta: nagyon fontos a néppel való törődés. Székelyudvarhelyre kerülése (1958) után első dolga híveinek felkeresése volt. Minden családról mindent tudott. Az utcán is megállt beszélgetni híveivel, megkérdezte: hogy van a család, a gyermekek járnak-e iskolába, hogy tanulnak, beteg-e valaki stb. Annak ellenére, hogy mindig kritikus szemmel nézte a társadalmi folyamatokat, hazait, magyarországit, európait egyaránt, látta a hibákat és elégedetlen volt a magyar sorskérdések kezelésével, a magyar-magyar viszonnyal, kijelentette: szeretni kell ezt a népet minden gyarlóságával együtt. Megindítóan szép és tartalmas vallomás. Őszinte, igaz. Igaz, mert olyan ember mondta, aki egész életében bizonyíthatóan szívügyének tekintette a népszolgálatot, elsősorban szülőföldje népének szolgálatát.
Emberi tartását, népéhez és a faluhoz való hűségét jól példázza az 1989-es – aláírásával igazolható – szembefordulása a diktatúra faluromboló politikájával. Vállalva a meghurcolást, a zaklatást. Huszonhat évi udvarhelyi szolgálata alatt 3390 gyermeket keresztelt, 2398 fiatal konfirmált, 1142 párt esketett és 1298 halottat temetett. Nagyenyeden 1942-ben jelent meg nyomtatásban A falusi lelkipásztor sajátos feladata című tanulmánya, amely ma is útmutatóul szolgálhat különösen a fiatal – falusi gyülekezetben szolgáló – pályatársaknak. 1999-ben állami kitüntetést vehetett át Budapesten Orbán Viktor kormányfőtől a kisebbségi közéletben kifejtett munkásságáért.
Most Ő is, a néhai lelkipásztor, sokak/sokunk Pista bácsija, valahol fenn az Égben Wass Alberttel, Németh Lászlóval, Makkai és Ravasz püspökkel, Soos Gézával és Reményik Sándorral szorgalmasan olajozza a csillagok tengelyét…Hogy legyen igazi csillagfordulás!
Gondoljunk Rá kegyelettel, áhítatos tisztelettel.
Komoróczy György, Székelyhon.ro
2014. október 3.
PERCRŐL PERCRE
Orbán Kolozsváron: ünnep balhézás nélkül, minitüntetéssel
A miniszterelnök felavatta a református szakiskolát, miközben kint tucatnyian tüntettek a kormányfő ellen.
14:00 Orbán Viktort az ünnepség után körbevezették az új épületben.
11:21 "Egy hazát sokféleképpen lehet szolgálni, az embereknek nemcsak az orvosát, hanem a gázszerelőjét is körültekintően kell megválasztaniuk. Nem szívesen élnénk egy olyan városban, ahol nem lelkiismeretes emberek vezetik a buszt, hordják a szemetet vagy vágják a füvet. A diákok legyenek büszkék arra, hogy egy ilyen patinás épületben magyarul tanulhatják a szakmát" - mondta Orbán.
Orbán "az erdélyi autonómia első szószólóját", Kós Károlyt idézte, aki a Kiáltó szó című írásában azt írta, hogy a megcsonkított Magyarország lemondott egyes nemzetrészeiről. Orbán elmondta, egész nemzetben gondolkodik, hiszen "az együvé tartozás érzése természetes érzés". „25 éves építkezés után elmondhatom, egyetlen magyarról sem mondunk le, és minden magyarért kiállunk".
"Dolgozni kell, ha élni akarunk, élni akarunk, tehát dolgozni fogunk” - idézte ismét Kós Károlyt, majd Kató Bélával és Székely Árpáddal közösen elvágta a szalagot. Az egybegyűltek elénekelték a Himnuszt. A hivatalosságok megtekintik az iskola épületét, majd másoknak is lehetőségük lesz erre.
11:06 Orbán Viktor ezeket a gondolatokat közölte a hallgatósággal: "A kincses város az ötvöseinek, azaz kétkezi munkásainak köszönheti a kincses nevét. A szakiskola üzenet a múltnak, mának és jövőnek. A múltnak azt üzeni: igyekszünk felnőni ahhoz a szellemiséghez, amely tündérkertté varázsolta ezt a vidéket. A mának azt üzeni: van elég erőnk, tudásunk, hogy megmaradjuk, eredményesek, sikeresek, és magabiztosak legyünk." Hozzátette: minden itt élő nemzet azon a néven kellene szólítsa a várost, amelyet magáénak érez.
Orbán kifejtette: "A lehetetlen nem egy tény, hanem egy vélemény. Különleges, ami itt ma történik: a kommunista diktatúra által elkobzott, és visszaszolgáltatott épületben a magyar kormány támogatásával a református egyház szakiskolát indít, a közösség érdekében kamatoztatják ingatlanjukat. A határon túlra irányított összegek zömét oktatásra fordítja a magyar kormány. A régi szeretet házában mától a szakma szeretetére tanítják a diákokat.
Az egyháznak, és intézményeinek mindig készen kell állnia arra, hogy megfeleljenek a ma kihívásainak. Magyar állami támogatású egyetem már van, most itt az idő, hogy a magyar fiataloknak a magyar szakmai oktatás lehetősége is biztosítva legyen."
10:59 Orbán Viktor beszél. Köszönti Kelemen Hunor RMDSZ-elnököt.
10:57 Reményik Sándor Templom és iskola című versét Oláh Szilárd XII. osztályos tanuló adja elő.
10:55 Kató Béla azt mondta, az elmúlt évezredekben a legjobb oktatás a családban történt, ahol az apa átadta fiának tudását. Most, mikor az egyetemek tucatjai jelennek meg, akkor senki nem akar szakmunkás lenni, mert a társadalom azt tartja, hogy csak az az ember, aki mérnök, orvos, vagy tanár. Így a fiatalok inkább egyetemre mennek, majd elvégeznek még egy egyetemet, majd ha nem találnak munkát, akkor elmennek Spanyolországba epret szedni. Ilyenkor úgy érezhetik, hogy a társadalomban számukra nem méltó helyet foglalnak el. A magyar diákoknak még nehezebb szakmát tanulni, ugyanis alig léteznek magyar nyelvű szakképzések. Ezért indítják be a mai napon is ezt a szakiskolát. Egyúttal arra a kérdésre is választ adnak, hogy miért kellenek az egyházaknak az elkobzott ingatlanok. Elmondta, hogy a magyar kormány, Orbán Viktor segítsége nélkül nem sikerült volna az iskolanyitás. Az eredetileg két osztályra tervezett oktatást a túljelentkezés miatt egy újabb osztállyal kellett kibővíteni.
10:45 Hopka Balázs, az Emerson Kft. igazgatója is szót kapott, aki támogatásáról biztosította az új iskolát. Jelenleg Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke beszél.
10:42 Horváth Anna egy ajándékot ad át Orbán Viktornak: az iskola névadó püspökének arcképét, akiről elmondta, hogy családi szálak is fűzik hozzá: apai dédapja nevelőapja volt.
10:41 Az ünneplőbe öltözött személyek a miniszterelnök érkezése után félreálltak a tüntetők elől.
10:40 Horváth Anna köszönetet mondott mindazoknak, akiknek köszönhetően az új iskola megnyílhatott: Király Andrásnak, a Kolozs megyei parlamenti képviselőknek, Magdó János volt főkonzulnak, és nem utolsó sorban a magyar kormánynak.
10:33 Az ellentüntetés, úgy tűnik, elmarad - a tüntetők elé beállt, ünneplőbe öltözött személyeken kívül nem látni más mozgolódást.
10:32 Székely Árpád, a Református Kollégium igazgatója után Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere beszél.
10:30 Megkezdődött az ünnepség. A konferanszié köszönti a miniszterelnököt, az államtitkárokat (Potápi Árpád és Wetzel Tamás is elkísérte Orbánt erdélyi látogatására), a főtanfelügyelőt, illetve az egyházi és világi méltóságokat. Elmondta: a szakiskola Szász Domokos egykori református püspök nevét veszi fel. Ne csak az elméleti oktatás szintjén, hanem a szakoktatásban is magyarul tanulhassanak a diákok - indokolja az intézmény létrehozását.
10:25 "Az Orbán-rezsim nagyon rátelepedett a civil társadalomra. Az Ökotárs és a Krétakör elleni fellépés ellen tiltakozunk, velük szolidarizálunk. Rengeteg ok lenne tüntetni, de mi erre szorítkozunk" - nyilatkozta a Transindexnek az egyik tüntető.
10:22 Megérkezett Orbán Viktor.
10:19 Az Orbán-ellenes tüntetésen "Autonómiát a civil társadalomnak" és "Interetnikus feszültség helyett multikulti együttműködést" feliratú bannereket tartanak - jelentette a helyszínen tartózkodó tudósítónk.
10:05 Nem lesz szélsőjobbos tüntetés. Értesüléseink szerint a román szélsőjobb körök nem készülnek utcára vonulni Orbán Viktor kolozsvári látogatása kapcsán.
10:00 Egyelőre nem tűnik tömegrendezvénynek sem az Orbán Viktor politikája ellen, sem az Orbán Viktor mellett szervezett demonstráció. A meghirdetett helyszínen 10 óra előtt 1 perccel 5 tüntető várta, hogy történjen valami, a szimpátiatüntetők pedig még nem is verődtek csoportba. A helyszínen tucatnyi rendfenntartó lézeng, egyelőre nem sok dolguk akad. Orbán még nem érkezett meg. Orbán Viktor az Erdélyi Református Egyházkerület meghívására érkezett Kolozsvárra, ahol felavatja a református kollégium és szakiskola új épületét a Hídelvi református templom mellett (Kálvin/Câmpeni utca 1. szám). Orbán később a válaszúti Kallós Zoltán Alapítványhoz is ellátogat.
Transindex.ro
Orbán Kolozsváron: ünnep balhézás nélkül, minitüntetéssel
A miniszterelnök felavatta a református szakiskolát, miközben kint tucatnyian tüntettek a kormányfő ellen.
14:00 Orbán Viktort az ünnepség után körbevezették az új épületben.
11:21 "Egy hazát sokféleképpen lehet szolgálni, az embereknek nemcsak az orvosát, hanem a gázszerelőjét is körültekintően kell megválasztaniuk. Nem szívesen élnénk egy olyan városban, ahol nem lelkiismeretes emberek vezetik a buszt, hordják a szemetet vagy vágják a füvet. A diákok legyenek büszkék arra, hogy egy ilyen patinás épületben magyarul tanulhatják a szakmát" - mondta Orbán.
Orbán "az erdélyi autonómia első szószólóját", Kós Károlyt idézte, aki a Kiáltó szó című írásában azt írta, hogy a megcsonkított Magyarország lemondott egyes nemzetrészeiről. Orbán elmondta, egész nemzetben gondolkodik, hiszen "az együvé tartozás érzése természetes érzés". „25 éves építkezés után elmondhatom, egyetlen magyarról sem mondunk le, és minden magyarért kiállunk".
"Dolgozni kell, ha élni akarunk, élni akarunk, tehát dolgozni fogunk” - idézte ismét Kós Károlyt, majd Kató Bélával és Székely Árpáddal közösen elvágta a szalagot. Az egybegyűltek elénekelték a Himnuszt. A hivatalosságok megtekintik az iskola épületét, majd másoknak is lehetőségük lesz erre.
11:06 Orbán Viktor ezeket a gondolatokat közölte a hallgatósággal: "A kincses város az ötvöseinek, azaz kétkezi munkásainak köszönheti a kincses nevét. A szakiskola üzenet a múltnak, mának és jövőnek. A múltnak azt üzeni: igyekszünk felnőni ahhoz a szellemiséghez, amely tündérkertté varázsolta ezt a vidéket. A mának azt üzeni: van elég erőnk, tudásunk, hogy megmaradjuk, eredményesek, sikeresek, és magabiztosak legyünk." Hozzátette: minden itt élő nemzet azon a néven kellene szólítsa a várost, amelyet magáénak érez.
Orbán kifejtette: "A lehetetlen nem egy tény, hanem egy vélemény. Különleges, ami itt ma történik: a kommunista diktatúra által elkobzott, és visszaszolgáltatott épületben a magyar kormány támogatásával a református egyház szakiskolát indít, a közösség érdekében kamatoztatják ingatlanjukat. A határon túlra irányított összegek zömét oktatásra fordítja a magyar kormány. A régi szeretet házában mától a szakma szeretetére tanítják a diákokat.
Az egyháznak, és intézményeinek mindig készen kell állnia arra, hogy megfeleljenek a ma kihívásainak. Magyar állami támogatású egyetem már van, most itt az idő, hogy a magyar fiataloknak a magyar szakmai oktatás lehetősége is biztosítva legyen."
10:59 Orbán Viktor beszél. Köszönti Kelemen Hunor RMDSZ-elnököt.
10:57 Reményik Sándor Templom és iskola című versét Oláh Szilárd XII. osztályos tanuló adja elő.
10:55 Kató Béla azt mondta, az elmúlt évezredekben a legjobb oktatás a családban történt, ahol az apa átadta fiának tudását. Most, mikor az egyetemek tucatjai jelennek meg, akkor senki nem akar szakmunkás lenni, mert a társadalom azt tartja, hogy csak az az ember, aki mérnök, orvos, vagy tanár. Így a fiatalok inkább egyetemre mennek, majd elvégeznek még egy egyetemet, majd ha nem találnak munkát, akkor elmennek Spanyolországba epret szedni. Ilyenkor úgy érezhetik, hogy a társadalomban számukra nem méltó helyet foglalnak el. A magyar diákoknak még nehezebb szakmát tanulni, ugyanis alig léteznek magyar nyelvű szakképzések. Ezért indítják be a mai napon is ezt a szakiskolát. Egyúttal arra a kérdésre is választ adnak, hogy miért kellenek az egyházaknak az elkobzott ingatlanok. Elmondta, hogy a magyar kormány, Orbán Viktor segítsége nélkül nem sikerült volna az iskolanyitás. Az eredetileg két osztályra tervezett oktatást a túljelentkezés miatt egy újabb osztállyal kellett kibővíteni.
10:45 Hopka Balázs, az Emerson Kft. igazgatója is szót kapott, aki támogatásáról biztosította az új iskolát. Jelenleg Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke beszél.
10:42 Horváth Anna egy ajándékot ad át Orbán Viktornak: az iskola névadó püspökének arcképét, akiről elmondta, hogy családi szálak is fűzik hozzá: apai dédapja nevelőapja volt.
10:41 Az ünneplőbe öltözött személyek a miniszterelnök érkezése után félreálltak a tüntetők elől.
10:40 Horváth Anna köszönetet mondott mindazoknak, akiknek köszönhetően az új iskola megnyílhatott: Király Andrásnak, a Kolozs megyei parlamenti képviselőknek, Magdó János volt főkonzulnak, és nem utolsó sorban a magyar kormánynak.
10:33 Az ellentüntetés, úgy tűnik, elmarad - a tüntetők elé beállt, ünneplőbe öltözött személyeken kívül nem látni más mozgolódást.
10:32 Székely Árpád, a Református Kollégium igazgatója után Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere beszél.
10:30 Megkezdődött az ünnepség. A konferanszié köszönti a miniszterelnököt, az államtitkárokat (Potápi Árpád és Wetzel Tamás is elkísérte Orbánt erdélyi látogatására), a főtanfelügyelőt, illetve az egyházi és világi méltóságokat. Elmondta: a szakiskola Szász Domokos egykori református püspök nevét veszi fel. Ne csak az elméleti oktatás szintjén, hanem a szakoktatásban is magyarul tanulhassanak a diákok - indokolja az intézmény létrehozását.
10:25 "Az Orbán-rezsim nagyon rátelepedett a civil társadalomra. Az Ökotárs és a Krétakör elleni fellépés ellen tiltakozunk, velük szolidarizálunk. Rengeteg ok lenne tüntetni, de mi erre szorítkozunk" - nyilatkozta a Transindexnek az egyik tüntető.
10:22 Megérkezett Orbán Viktor.
10:19 Az Orbán-ellenes tüntetésen "Autonómiát a civil társadalomnak" és "Interetnikus feszültség helyett multikulti együttműködést" feliratú bannereket tartanak - jelentette a helyszínen tartózkodó tudósítónk.
10:05 Nem lesz szélsőjobbos tüntetés. Értesüléseink szerint a román szélsőjobb körök nem készülnek utcára vonulni Orbán Viktor kolozsvári látogatása kapcsán.
10:00 Egyelőre nem tűnik tömegrendezvénynek sem az Orbán Viktor politikája ellen, sem az Orbán Viktor mellett szervezett demonstráció. A meghirdetett helyszínen 10 óra előtt 1 perccel 5 tüntető várta, hogy történjen valami, a szimpátiatüntetők pedig még nem is verődtek csoportba. A helyszínen tucatnyi rendfenntartó lézeng, egyelőre nem sok dolguk akad. Orbán még nem érkezett meg. Orbán Viktor az Erdélyi Református Egyházkerület meghívására érkezett Kolozsvárra, ahol felavatja a református kollégium és szakiskola új épületét a Hídelvi református templom mellett (Kálvin/Câmpeni utca 1. szám). Orbán később a válaszúti Kallós Zoltán Alapítványhoz is ellátogat.
Transindex.ro
2014. október 15.
Emléktábla a Kolozsvárról elhurcolt ötezer magyar férfinak
Rendezvénysorozat a Málenkij Robot emlékév keretében
A Szovjet Elhurcolások Emlékbizottsága kezdeményezésére emléktáblát avattak tegnap a Házsongárdi temető evangélikus-lutheránus részében levő gondnoki épület falán, amely az 1944 októberében elhurcolt 5000 magyar és német hangzású nevű férfinak állít emlékét.
A történelmi egyházak képviselőinek áldása után Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök és Benkő Levente történész, újságíró leleplezte a Gergely Zoltán szobrászművész tervezte emléktáblát. Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere előbb Kelemen Hunor RMDSZ-elnök üzenetét tolmácsolta, majd a saját gondolatait osztotta meg a jelenlévőkkel. A koszorúzás után a Reményik Sándor Galériában megnyitották Simionné Hegyi Margit Évszakok című kiállítását, majd az evangélikus templomban ökumenikus zenés áhítatra került sor, amelynek során az egyházi méltóságok Isten szavának követésére és az emlékezés fontosságára hívták fel a hallgatóság figyelmét.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
Rendezvénysorozat a Málenkij Robot emlékév keretében
A Szovjet Elhurcolások Emlékbizottsága kezdeményezésére emléktáblát avattak tegnap a Házsongárdi temető evangélikus-lutheránus részében levő gondnoki épület falán, amely az 1944 októberében elhurcolt 5000 magyar és német hangzású nevű férfinak állít emlékét.
A történelmi egyházak képviselőinek áldása után Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök és Benkő Levente történész, újságíró leleplezte a Gergely Zoltán szobrászművész tervezte emléktáblát. Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere előbb Kelemen Hunor RMDSZ-elnök üzenetét tolmácsolta, majd a saját gondolatait osztotta meg a jelenlévőkkel. A koszorúzás után a Reményik Sándor Galériában megnyitották Simionné Hegyi Margit Évszakok című kiállítását, majd az evangélikus templomban ökumenikus zenés áhítatra került sor, amelynek során az egyházi méltóságok Isten szavának követésére és az emlékezés fontosságára hívták fel a hallgatóság figyelmét.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
2014. október 18.
Otthon – Erdélyben
Beszélgetés a 80 éves Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
– Budapesten született a két világégés között, nehéz gazdasági időszakban. Milyen volt a gyermekkora?
– Gyermekkorom viszonylag békés volt, szüleim értelmiségi emberek voltak, apám építészmérnök, anyám orvos. Budapest egyik külső negyedében, Pestújhelyen laktunk, ezt annak idején anyai nagyapám, aki neves ügyvéd volt, alapította, róla nevezték el a főutcát. A Balatonra jártunk nyaralni, ezek ma is szép emlékeim. De a háború végén minden összeomlott, apámat katonának hívták be, majd orosz fogságba került, és csak 1945 őszén tért haza.
– Milyen emlékei vannak a második világháborúról és a háború utáni évekről, amikor a területileg és szellemileg megcsonkított magyar nemzet a talpra állás lehetőségét kereste?
– Jól emlékszem a második bécsi döntés idejére, ez adta vissza Magyarországnak Erdély északi és keleti részét. Az első mozifilm, amit életemben láttam, e visszacsatolás dokumentumfilmje volt. Nagy hatást tett rám, bizonyára szerepet játszott Erdély iránti érdeklődésemben. Katonaként apám részt vett a visszacsatolásban, Szatmárnémetibe és környékére került. A háború után nagy reménységekkel vártuk az új korszak eljövetelét, szüleim a kisgazdapárt hívei voltak, számos barátjuk, például idősebb Antall József játszott szerepet ennek a pártnak a vezetésében. 1945-től a piarista általános iskolában tanultam, 1948-ban az iskolát szétzilálta az államosítás, majd 1950-ben, midőn a rend visszakapta az iskolát, visszatértem a piaristákhoz. Ott is érettségiztem 1953-ban.
– Az '56-os forradalom idején bölcsészhallgató, s bár nem volt nagy szerepe az események alakulásában, később mégis lecsukták...
– Nem volt nagy szerepem a forradalom eseményeiben, mint az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság munkatársa bent tartózkodtam a bölcsészkaron, majd november 3-án a bizottság képviselőjeként Győrbe utaztam, ott ért a szovjet invázió. Nagyon sok barátom és évfolyamtársam menekült Nyugatra. A letartóztatások és az ítéletek a Kádár-rendszer hatalomra jutása után megkezdődtek, és folytatódtak az 1961-es amnesztiáig. 1959-ben tartóztattak le, miután nem voltam hajlandó engedni egy beszervezési kísérletnek. Hat hónapig voltam internálótáborban, majd egy évig rendőri felügyelet alatt, és csak a '60-as évek közepétől kaphattam értelmiségi állást.
– 1965-ben kerül az Akadémiához. Kikkel dolgozott, mi volt a megbízatása?
– Amikor az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársai közé kerültem, már jelentek meg tudományos publikációim. Nagyon ösztönző baráti kör volt, olyan kollégákkal, mint Bodnár György, Czine Mihály és Rába György, valamennyien a magyar irodalomtörténet-írás független szellemet képviselő jeles egyéniségei. Részt vettem az akkoriban készülő, hatkötetes magyar irodalomtörténeti kézikönyv munkálataiban. 1968-ban megjelent első, Kuncz Aladár munkásságát feldolgozó könyvem, ez eredetileg egyetemi szakdolgozatnak készült. Meglehetősen sok tanulmányom, kritikám jelent meg ezekben az években Magyarországon, később már Erdélyben is.
– 1983-ban jelent meg A transzilvánizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája c. kötete, melyben a Helikon kisugárzását és – többek között – a román és magyar irodalom kölcsönhatását taglalta. Hogyan látja ezt 30 évvel a kötet megjelenése után?
– Ma is büszke vagyok arra, hogy ez a könyv elkészülhetett, és hálás vagyok Bodnár Györgynek, hogy az általa szerkesztett könyvsorozatban megjelent. Úgy gondolom, semmit sem kell visszavonnom a könyvben leírtak közül. Ez a könyv hívta fel először a figyelmet a két világháború közötti erdélyi irodalom transzszilván irányzatára, és ennek nagy hatása volt Erdélyben is. Midőn 1969 januárjában első alkalommal Erdélybe utazhattam, mindenki – Kós Károlytól Balogh Edgárig, Beke Györgytől Kántor Lajosig – baráti szövetségesként fogadott.
– 1997-ben ír egy másik Magyarországról. Milyennek képzelte el EZT a Magyarországot?
– Nagyon megragadott Erdélyi Jánosnak egy metaforája, amely a nemzetet mint egy "nagy családot" határozta meg. Szerettem volna, ha ennek a gondolatnak a közösségteremtő és szolidaritásra nevelő ereje érvényesül. Nem így történt, csalódnom kellett, ma a magyarság sokkal gyilkosabb belső viszályoknak van kiszolgáltatva, mint korábban. Ráadásul az irodalom nemzetnevelő, közösségteremtő szerepe radikálisan leértékelődött, így remény sincs arra, hogy a pártpolitikai küzdelmeket valamiképpen a szellem, a kultúra enyhíthetné.
– 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke, amelynek fő célja a magyar nyelv ápolása és a kortárs magyar irodalom támogatása volt. Ma már alig hallani AK-rendezvényekről...
– Az Anyanyelvi Konferencia Egyesületet még a hetvenes évek végén hozták létre olyan nyelvészprofesszorok, mint Bárczi Géza és Lőrincze Lajos. Én a kilencvenes évek elején lettem Lőrincze utóda, és egészen az idei év elejéig töltöttem be az elnöki szerepet. Mindig azon fáradoztam, hogy az anyanyelvi mozgalom a magyarság kulturális és lelki összefogásának, gazdagodásának a műhelye legyen. Szomorúan kellett szembesülnöm azzal, hogy az anyanyelvi mozgalom szinte teljesen elvesztette állami támogatását, és csak vezetőinek és néhány tagjának anyagi áldozaTőkészsége révén működhet tovább igen szerény körülmények között. Évente három-négy alkalommal tudunk valamilyen programot szervezni, a legnevezetesebb ezek közül a minden júniusban megrendezett sátoraljaújhelyi Kazinczy Napok.
– Hat évig vezette a Magyar Írószövetséget, olyan időkben, amikor a magyar könyvre mind kevesebb és kevesebb pénz jutott az államháztartásból. Mit szeretett volna megoldani még elnöksége idején?
– Ez a hat esztendő sok szép és talán ugyanannyi szomorú emléket hagyott hátra maga után. Három dologra törekedtem: hogy az irodalom nagyobb megbecsülést élvezzen, hogy minden akadály nélkül megjelenhessenek az arra érdemes irodalmi alkotások, és hogy fennmaradjon az írótársadalomnak az a szolidaritása, amely a korábbi évtizedekben érvényesült. Tulajdonképpen egyik törekvésemet sem tudtam maradéktalanul érvényesíteni, az irodalom társadalmi szerepe erősen csökkent, és az írótársadalom pártpolitikai érdekek nyomán szakadt darabokra. Mindazonáltal úgy érzem, hogy érdemes volt végigcsinálni ezeket a küzdelmes esztendőket.
– Nagy családi könyvtárral rendelkezik, sok dedikált kötettel.
– Valóban sok könyvet gyűjtöttem össze, nagyjából 34 ezer kötetet. Ezt szeretném majd valamelyik erdélyi könyvtárra hagyni. Nagyon sok dedikált kötet is található közöttük, hogy csak néhány magyarországi írót említsek meg, Illyés Gyula, Déry Tibor, Weöres Sándor, Vas István, Takáts Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Kormos István, Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor és mások dedikációit őrzöm. Erdélyből pedig Szemlér Ferenc, Méliusz József, Sütő András, Kányádi Sándor, Székely János, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Kántor Lajos és mások dedikálták számomra könyveiket. Ezek a dedikált példányok is egy kisebb könyvtárat tesznek ki.
– Manapság fölöttébb elszaporodtak a memoárirodalom, a valóságleírás kötetei. Jó az, ha ezen a téren is gazdagodik irodalmunk tárháza?
– A memoárirodalmat sokra tartom, hiszen ebből az irodalomból lehet életközeli és tárgyszerű ismereteket szerezni az elmúlt évtizedek valóban zaklatott történelméről. A memoárirodalom a magyar nemzeti kultúra régi hagyományát jelenti, talán elég, ha Mikes Kelemen leveleire, Rákóczi Ferenc emlékirataira hivatkozom, egyáltalán az erdélyi magyar irodalmi kultúra egyik legfontosabb területe a memoár, ezek nemcsak Erdély történetét világítják meg a mai olvasó előtt, hanem egyszersmind szépirodalmi értékekben is gazdagok.
– Alig van esemény Erdélyben – de másutt is –, ahol ne venne részt személyesen. Fontos az, ha az irodalom apostolai ott vannak az eseményeken, találkoznak az olvasókkal, megbeszélik a szakmai teendők részleteit?
– Számomra mindig rendkívül fontosak voltak a személyes kapcsolatok, nemrégiben némi elégtétellel állapíthattam meg azt, hogy a Kárpát-medencében talán én ismerem a legtöbb magyar írót személyesen. A személyes jelenlét fontosságát tanultam meg irodalmi mestereimtől: a Nyugat és a magyar népi mozgalom, vagy éppen az erdélyi irodalom klasszikus egyéniségeitől. Ma is az a véleményem, hogy az irodalmi élethez hozzátartozik a személyes jelenlét, a személyes kapcsolatok rendszere.
– Nyirővel többször foglalkozott élete folyamán.
– Nyirő József munkásságát mindig nagyra becsültem, egy egész könyvre való tanulmányt írtam róla, szeretném, ha egyszer ezekből valóban könyv lehetne. Kétségtelenül az erdélyi irodalom nagy értékei között van a helye, de talán Tamási Áron, Áprily Lajos és Kós Károly után. A búcsúszertartáson nem voltam jelen, különben is az a véleményem alakult ki, hogy ez a szertartás méltatlan volt Nyirő József egyéniségéhez és örökségéhez: napi politikai cirkuszt rendeztek egy méltó megemlékezés helyett.
– Kik voltak azok az erdélyi írók, akikkel már az iskola padjaiban "találkozott", s kik azok, akiket a későbbiekben ismert meg személyesen, jó, baráti kapcsolatot ápolva?
– Már a gimnáziumban igen sok erdélyi író munkásságával ismerkedtem meg, olyanokéval, mint Tamási Áron, Nyirő József, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Dsida Jenő. Később sok erdélyi íróval kerültem baráti kapcsolatba, jó viszonyt ápoltam Kós Károllyal, Tamási Áronnal, Áprily Lajossal, Kacsó Sándorral, Jancsó Elemérrel, Bartalis Jánossal, Szemlér Ferenccel, Méliusz Józseffel, Jékely Zoltánnal, Kemény Jánossal, majd Sütő Andrással, Beke Györggyel, Kányádi Sándorral, Gálfalvi Györggyel, Gálfalvi Zsolttal, Kántor Lajossal, Gáll Ernővel, Deák Tamással, Bajor Andorral és másokkal. Jó barátom volt Pusztai János is, akit szeptember 30-án temettünk a Farkasréti temetőben.
– Ön szerint kinek kellett volna még Nobel-, illetve Herder-díjat kapnia a magyarok közül az elmúlt évtizedek során?
– Fájdalmas számomra, hogy olyan sok magyar író maradt ki a Nobel-díjasok közül. Gondolok Babits Mihályra, Móricz Zsigmondra, Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, Weöres Sándorra, Nagy Lászlóra, Juhász Ferencre, és természetesen Sütő Andrásra. A Herder-díjat is számos erdélyi író érdemelné meg, így Benkő Samu, Dávid Gyula, Markó Béla, Kántor Lajos, Szilágyi István. A díjakat azonban nem "megérdemelni", hanem "kapni" szokták, így aztán a legérdemesebbek közül is sokan maradnak azok nélkül.
– Szeret utazni; merre járt a nagyvilágban?
– Természetesen szeretek utazni, és amióta világútlevéllel járhatok külföldre, sok helyen megfordultam, hozzávetőlegesen ötven országban jártam. Nemcsak Európában, ahol szinte mindenütt tehettem látogatást, hanem Ázsiában, Afrikában és Észak-Amerikában is. Ezek az utazások hatalmas szellemi élménnyel és tapasztalattal ajándékoztak meg. Legtöbbször mégis a szomszédos országok magyar közösségeinél szoktam látogatást tenni, otthon érzem magam Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és a Délvidéken is.
– Díjak, elismerések.
– Hosszú életem során szinte egy ládára való díjat és oklevelet kaptam, ezek között a Széchenyi-díj volt a legfontosabb, de megkaptam a Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, a József Attila-díjat és számos más díjat is, illetve Erdélyben és a Felvidéken is kaptam irodalmi elismeréseket. Büszke vagyok rájuk, mégsem ezek számomra a legfontosabbak. Inkább a könyveim, az utazásaim, a barátaim – és a macskáim.
– Mi van a fiókban, mit szeretne letenni az olvasók asztalára a közeljövőben?
– Jó pár könyvem került az utóbbi egy- két évben kiadókhoz, várom ezeknek a megjelenését, az idén valószínűleg négy-öt könyvem is a közönség elé kerül. És szeretném befejezni az erdélyi irodalom történetéről írott művemet. Még egy kötet van hátra, ezt remélhetőleg a jövő év elején át tudom adni a kiadónak.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)
Beszélgetés a 80 éves Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
– Budapesten született a két világégés között, nehéz gazdasági időszakban. Milyen volt a gyermekkora?
– Gyermekkorom viszonylag békés volt, szüleim értelmiségi emberek voltak, apám építészmérnök, anyám orvos. Budapest egyik külső negyedében, Pestújhelyen laktunk, ezt annak idején anyai nagyapám, aki neves ügyvéd volt, alapította, róla nevezték el a főutcát. A Balatonra jártunk nyaralni, ezek ma is szép emlékeim. De a háború végén minden összeomlott, apámat katonának hívták be, majd orosz fogságba került, és csak 1945 őszén tért haza.
– Milyen emlékei vannak a második világháborúról és a háború utáni évekről, amikor a területileg és szellemileg megcsonkított magyar nemzet a talpra állás lehetőségét kereste?
– Jól emlékszem a második bécsi döntés idejére, ez adta vissza Magyarországnak Erdély északi és keleti részét. Az első mozifilm, amit életemben láttam, e visszacsatolás dokumentumfilmje volt. Nagy hatást tett rám, bizonyára szerepet játszott Erdély iránti érdeklődésemben. Katonaként apám részt vett a visszacsatolásban, Szatmárnémetibe és környékére került. A háború után nagy reménységekkel vártuk az új korszak eljövetelét, szüleim a kisgazdapárt hívei voltak, számos barátjuk, például idősebb Antall József játszott szerepet ennek a pártnak a vezetésében. 1945-től a piarista általános iskolában tanultam, 1948-ban az iskolát szétzilálta az államosítás, majd 1950-ben, midőn a rend visszakapta az iskolát, visszatértem a piaristákhoz. Ott is érettségiztem 1953-ban.
– Az '56-os forradalom idején bölcsészhallgató, s bár nem volt nagy szerepe az események alakulásában, később mégis lecsukták...
– Nem volt nagy szerepem a forradalom eseményeiben, mint az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság munkatársa bent tartózkodtam a bölcsészkaron, majd november 3-án a bizottság képviselőjeként Győrbe utaztam, ott ért a szovjet invázió. Nagyon sok barátom és évfolyamtársam menekült Nyugatra. A letartóztatások és az ítéletek a Kádár-rendszer hatalomra jutása után megkezdődtek, és folytatódtak az 1961-es amnesztiáig. 1959-ben tartóztattak le, miután nem voltam hajlandó engedni egy beszervezési kísérletnek. Hat hónapig voltam internálótáborban, majd egy évig rendőri felügyelet alatt, és csak a '60-as évek közepétől kaphattam értelmiségi állást.
– 1965-ben kerül az Akadémiához. Kikkel dolgozott, mi volt a megbízatása?
– Amikor az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársai közé kerültem, már jelentek meg tudományos publikációim. Nagyon ösztönző baráti kör volt, olyan kollégákkal, mint Bodnár György, Czine Mihály és Rába György, valamennyien a magyar irodalomtörténet-írás független szellemet képviselő jeles egyéniségei. Részt vettem az akkoriban készülő, hatkötetes magyar irodalomtörténeti kézikönyv munkálataiban. 1968-ban megjelent első, Kuncz Aladár munkásságát feldolgozó könyvem, ez eredetileg egyetemi szakdolgozatnak készült. Meglehetősen sok tanulmányom, kritikám jelent meg ezekben az években Magyarországon, később már Erdélyben is.
– 1983-ban jelent meg A transzilvánizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája c. kötete, melyben a Helikon kisugárzását és – többek között – a román és magyar irodalom kölcsönhatását taglalta. Hogyan látja ezt 30 évvel a kötet megjelenése után?
– Ma is büszke vagyok arra, hogy ez a könyv elkészülhetett, és hálás vagyok Bodnár Györgynek, hogy az általa szerkesztett könyvsorozatban megjelent. Úgy gondolom, semmit sem kell visszavonnom a könyvben leírtak közül. Ez a könyv hívta fel először a figyelmet a két világháború közötti erdélyi irodalom transzszilván irányzatára, és ennek nagy hatása volt Erdélyben is. Midőn 1969 januárjában első alkalommal Erdélybe utazhattam, mindenki – Kós Károlytól Balogh Edgárig, Beke Györgytől Kántor Lajosig – baráti szövetségesként fogadott.
– 1997-ben ír egy másik Magyarországról. Milyennek képzelte el EZT a Magyarországot?
– Nagyon megragadott Erdélyi Jánosnak egy metaforája, amely a nemzetet mint egy "nagy családot" határozta meg. Szerettem volna, ha ennek a gondolatnak a közösségteremtő és szolidaritásra nevelő ereje érvényesül. Nem így történt, csalódnom kellett, ma a magyarság sokkal gyilkosabb belső viszályoknak van kiszolgáltatva, mint korábban. Ráadásul az irodalom nemzetnevelő, közösségteremtő szerepe radikálisan leértékelődött, így remény sincs arra, hogy a pártpolitikai küzdelmeket valamiképpen a szellem, a kultúra enyhíthetné.
– 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke, amelynek fő célja a magyar nyelv ápolása és a kortárs magyar irodalom támogatása volt. Ma már alig hallani AK-rendezvényekről...
– Az Anyanyelvi Konferencia Egyesületet még a hetvenes évek végén hozták létre olyan nyelvészprofesszorok, mint Bárczi Géza és Lőrincze Lajos. Én a kilencvenes évek elején lettem Lőrincze utóda, és egészen az idei év elejéig töltöttem be az elnöki szerepet. Mindig azon fáradoztam, hogy az anyanyelvi mozgalom a magyarság kulturális és lelki összefogásának, gazdagodásának a műhelye legyen. Szomorúan kellett szembesülnöm azzal, hogy az anyanyelvi mozgalom szinte teljesen elvesztette állami támogatását, és csak vezetőinek és néhány tagjának anyagi áldozaTőkészsége révén működhet tovább igen szerény körülmények között. Évente három-négy alkalommal tudunk valamilyen programot szervezni, a legnevezetesebb ezek közül a minden júniusban megrendezett sátoraljaújhelyi Kazinczy Napok.
– Hat évig vezette a Magyar Írószövetséget, olyan időkben, amikor a magyar könyvre mind kevesebb és kevesebb pénz jutott az államháztartásból. Mit szeretett volna megoldani még elnöksége idején?
– Ez a hat esztendő sok szép és talán ugyanannyi szomorú emléket hagyott hátra maga után. Három dologra törekedtem: hogy az irodalom nagyobb megbecsülést élvezzen, hogy minden akadály nélkül megjelenhessenek az arra érdemes irodalmi alkotások, és hogy fennmaradjon az írótársadalomnak az a szolidaritása, amely a korábbi évtizedekben érvényesült. Tulajdonképpen egyik törekvésemet sem tudtam maradéktalanul érvényesíteni, az irodalom társadalmi szerepe erősen csökkent, és az írótársadalom pártpolitikai érdekek nyomán szakadt darabokra. Mindazonáltal úgy érzem, hogy érdemes volt végigcsinálni ezeket a küzdelmes esztendőket.
– Nagy családi könyvtárral rendelkezik, sok dedikált kötettel.
– Valóban sok könyvet gyűjtöttem össze, nagyjából 34 ezer kötetet. Ezt szeretném majd valamelyik erdélyi könyvtárra hagyni. Nagyon sok dedikált kötet is található közöttük, hogy csak néhány magyarországi írót említsek meg, Illyés Gyula, Déry Tibor, Weöres Sándor, Vas István, Takáts Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Kormos István, Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor és mások dedikációit őrzöm. Erdélyből pedig Szemlér Ferenc, Méliusz József, Sütő András, Kányádi Sándor, Székely János, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Kántor Lajos és mások dedikálták számomra könyveiket. Ezek a dedikált példányok is egy kisebb könyvtárat tesznek ki.
– Manapság fölöttébb elszaporodtak a memoárirodalom, a valóságleírás kötetei. Jó az, ha ezen a téren is gazdagodik irodalmunk tárháza?
– A memoárirodalmat sokra tartom, hiszen ebből az irodalomból lehet életközeli és tárgyszerű ismereteket szerezni az elmúlt évtizedek valóban zaklatott történelméről. A memoárirodalom a magyar nemzeti kultúra régi hagyományát jelenti, talán elég, ha Mikes Kelemen leveleire, Rákóczi Ferenc emlékirataira hivatkozom, egyáltalán az erdélyi magyar irodalmi kultúra egyik legfontosabb területe a memoár, ezek nemcsak Erdély történetét világítják meg a mai olvasó előtt, hanem egyszersmind szépirodalmi értékekben is gazdagok.
– Alig van esemény Erdélyben – de másutt is –, ahol ne venne részt személyesen. Fontos az, ha az irodalom apostolai ott vannak az eseményeken, találkoznak az olvasókkal, megbeszélik a szakmai teendők részleteit?
– Számomra mindig rendkívül fontosak voltak a személyes kapcsolatok, nemrégiben némi elégtétellel állapíthattam meg azt, hogy a Kárpát-medencében talán én ismerem a legtöbb magyar írót személyesen. A személyes jelenlét fontosságát tanultam meg irodalmi mestereimtől: a Nyugat és a magyar népi mozgalom, vagy éppen az erdélyi irodalom klasszikus egyéniségeitől. Ma is az a véleményem, hogy az irodalmi élethez hozzátartozik a személyes jelenlét, a személyes kapcsolatok rendszere.
– Nyirővel többször foglalkozott élete folyamán.
– Nyirő József munkásságát mindig nagyra becsültem, egy egész könyvre való tanulmányt írtam róla, szeretném, ha egyszer ezekből valóban könyv lehetne. Kétségtelenül az erdélyi irodalom nagy értékei között van a helye, de talán Tamási Áron, Áprily Lajos és Kós Károly után. A búcsúszertartáson nem voltam jelen, különben is az a véleményem alakult ki, hogy ez a szertartás méltatlan volt Nyirő József egyéniségéhez és örökségéhez: napi politikai cirkuszt rendeztek egy méltó megemlékezés helyett.
– Kik voltak azok az erdélyi írók, akikkel már az iskola padjaiban "találkozott", s kik azok, akiket a későbbiekben ismert meg személyesen, jó, baráti kapcsolatot ápolva?
– Már a gimnáziumban igen sok erdélyi író munkásságával ismerkedtem meg, olyanokéval, mint Tamási Áron, Nyirő József, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Dsida Jenő. Később sok erdélyi íróval kerültem baráti kapcsolatba, jó viszonyt ápoltam Kós Károllyal, Tamási Áronnal, Áprily Lajossal, Kacsó Sándorral, Jancsó Elemérrel, Bartalis Jánossal, Szemlér Ferenccel, Méliusz Józseffel, Jékely Zoltánnal, Kemény Jánossal, majd Sütő Andrással, Beke Györggyel, Kányádi Sándorral, Gálfalvi Györggyel, Gálfalvi Zsolttal, Kántor Lajossal, Gáll Ernővel, Deák Tamással, Bajor Andorral és másokkal. Jó barátom volt Pusztai János is, akit szeptember 30-án temettünk a Farkasréti temetőben.
– Ön szerint kinek kellett volna még Nobel-, illetve Herder-díjat kapnia a magyarok közül az elmúlt évtizedek során?
– Fájdalmas számomra, hogy olyan sok magyar író maradt ki a Nobel-díjasok közül. Gondolok Babits Mihályra, Móricz Zsigmondra, Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, Weöres Sándorra, Nagy Lászlóra, Juhász Ferencre, és természetesen Sütő Andrásra. A Herder-díjat is számos erdélyi író érdemelné meg, így Benkő Samu, Dávid Gyula, Markó Béla, Kántor Lajos, Szilágyi István. A díjakat azonban nem "megérdemelni", hanem "kapni" szokták, így aztán a legérdemesebbek közül is sokan maradnak azok nélkül.
– Szeret utazni; merre járt a nagyvilágban?
– Természetesen szeretek utazni, és amióta világútlevéllel járhatok külföldre, sok helyen megfordultam, hozzávetőlegesen ötven országban jártam. Nemcsak Európában, ahol szinte mindenütt tehettem látogatást, hanem Ázsiában, Afrikában és Észak-Amerikában is. Ezek az utazások hatalmas szellemi élménnyel és tapasztalattal ajándékoztak meg. Legtöbbször mégis a szomszédos országok magyar közösségeinél szoktam látogatást tenni, otthon érzem magam Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és a Délvidéken is.
– Díjak, elismerések.
– Hosszú életem során szinte egy ládára való díjat és oklevelet kaptam, ezek között a Széchenyi-díj volt a legfontosabb, de megkaptam a Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, a József Attila-díjat és számos más díjat is, illetve Erdélyben és a Felvidéken is kaptam irodalmi elismeréseket. Büszke vagyok rájuk, mégsem ezek számomra a legfontosabbak. Inkább a könyveim, az utazásaim, a barátaim – és a macskáim.
– Mi van a fiókban, mit szeretne letenni az olvasók asztalára a közeljövőben?
– Jó pár könyvem került az utóbbi egy- két évben kiadókhoz, várom ezeknek a megjelenését, az idén valószínűleg négy-öt könyvem is a közönség elé kerül. És szeretném befejezni az erdélyi irodalom történetéről írott művemet. Még egy kötet van hátra, ezt remélhetőleg a jövő év elején át tudom adni a kiadónak.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)
2014. október 20.
Kiteljesítik az elődök munkáját
Harangzúgás fogadta a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium jubileumát ünneplők bevonulását szombaton a belvárosi református templomba: egyházi és világi méltóságok, az egyházmegye lelkészi közössége, egykori és mai diákok, cserkészek, a testvérkollégiumok küldöttei, valamint a szépszámú vendég együtt adott hálát a próféta szavaival: „Mindeddig megsegített minket az Úr”.
Az 1994-ben újjáindult kollégium kétnapos ünnepét záró istentiszteleten Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke prédikációjában a 100. zsoltár szavait kibontva emlékezett meg Isten korszakokon átívelő kegyelméről, hálát adva az utóbbi húsz évért, az újraindulásért. A feladat nagyságáról és szépségéről beszélt, a hit és az értékek átadásának fontosságáról, melyeknek kiemelt helyei, „virágoskertjei” a kollégiumok. Köszönetet fogalmazott a mindenkori adományozók önfeláldozó segítségéért.
1670, 1994, 2014
Tőkés Zsolt igazgató, akinek lendületes munkája nyomán kibontakozhatott és jellegzetes arculatot nyert az újraindult iskola, köszöntőbeszédében kegyelettel emlékezett a kollégiumalapító Bethlen Jánosra, az iskolát korszerűsítő és a templomot építtető Baczkamadarasi Kis Gergelyre, az új kollégiumi szárnyat megépíttető Gönczi Lajosra. Végül a 18. század nagy imádkozójának, Szikszai Györgynek a tanítók számára írt gyönyörű imájából idézett.
Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára kiemelte: „önök értékőrzők és -átadók”. Együttgondolkodásnak, szövetségkötésnek minősítette a magyar reformátusság öt évvel ezelőtti egyetlen egyházba való tömörülését.
„Gyümölcsök”
Örömét fejezte ki, amiért a magyar kormány meghozhatta döntését, megítélve a kérelmezőknek a kettős állampolgárságot. Ennek köszönhetően az ünnepélyen jelen lévők többsége élhetett és élt a lehetősséggel, hogy újra jogilag is betagolódjon a nemzettestbe. „Erősítsen a tudat, hogy ez az iskola Benedek Eleket, Orbán Balázst, Ravasz Lászlót adott a hazának.” Reményét fejezte ki, hogy új nagyjaink már e padokban tanulnak.
Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium volt helyettes államtitkára a tálentum evangéliumi példázatát idézte, azzal a hittel, hogy a diákok felelősséggel kamatoztatják Istentől kapott tehetségüket és lehetőségeiket. Bartolf Hedvig Hargita megyei főtanfelügyelő egymás elfogadásáról, az egymásra való odafigyelés fontosságáról egy szemléletes történettel szolgált. Az ünnepségen közreműködött a kollégium Zsoltár- és Népdaléneklő csoportja, a Szakács Annamária vezette, több mint hatvantagú kórus, valamint Kiss-Ferenczi Sára, aki Reményik Sándor Öröktűz című versét szavalta el.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro
Harangzúgás fogadta a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium jubileumát ünneplők bevonulását szombaton a belvárosi református templomba: egyházi és világi méltóságok, az egyházmegye lelkészi közössége, egykori és mai diákok, cserkészek, a testvérkollégiumok küldöttei, valamint a szépszámú vendég együtt adott hálát a próféta szavaival: „Mindeddig megsegített minket az Úr”.
Az 1994-ben újjáindult kollégium kétnapos ünnepét záró istentiszteleten Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke prédikációjában a 100. zsoltár szavait kibontva emlékezett meg Isten korszakokon átívelő kegyelméről, hálát adva az utóbbi húsz évért, az újraindulásért. A feladat nagyságáról és szépségéről beszélt, a hit és az értékek átadásának fontosságáról, melyeknek kiemelt helyei, „virágoskertjei” a kollégiumok. Köszönetet fogalmazott a mindenkori adományozók önfeláldozó segítségéért.
1670, 1994, 2014
Tőkés Zsolt igazgató, akinek lendületes munkája nyomán kibontakozhatott és jellegzetes arculatot nyert az újraindult iskola, köszöntőbeszédében kegyelettel emlékezett a kollégiumalapító Bethlen Jánosra, az iskolát korszerűsítő és a templomot építtető Baczkamadarasi Kis Gergelyre, az új kollégiumi szárnyat megépíttető Gönczi Lajosra. Végül a 18. század nagy imádkozójának, Szikszai Györgynek a tanítók számára írt gyönyörű imájából idézett.
Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára kiemelte: „önök értékőrzők és -átadók”. Együttgondolkodásnak, szövetségkötésnek minősítette a magyar reformátusság öt évvel ezelőtti egyetlen egyházba való tömörülését.
„Gyümölcsök”
Örömét fejezte ki, amiért a magyar kormány meghozhatta döntését, megítélve a kérelmezőknek a kettős állampolgárságot. Ennek köszönhetően az ünnepélyen jelen lévők többsége élhetett és élt a lehetősséggel, hogy újra jogilag is betagolódjon a nemzettestbe. „Erősítsen a tudat, hogy ez az iskola Benedek Eleket, Orbán Balázst, Ravasz Lászlót adott a hazának.” Reményét fejezte ki, hogy új nagyjaink már e padokban tanulnak.
Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium volt helyettes államtitkára a tálentum evangéliumi példázatát idézte, azzal a hittel, hogy a diákok felelősséggel kamatoztatják Istentől kapott tehetségüket és lehetőségeiket. Bartolf Hedvig Hargita megyei főtanfelügyelő egymás elfogadásáról, az egymásra való odafigyelés fontosságáról egy szemléletes történettel szolgált. Az ünnepségen közreműködött a kollégium Zsoltár- és Népdaléneklő csoportja, a Szakács Annamária vezette, több mint hatvantagú kórus, valamint Kiss-Ferenczi Sára, aki Reményik Sándor Öröktűz című versét szavalta el.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro
2014. október 25.
Pomogáts Béla: Egy nemzeti közösség szószólójaként - Az Erdélyi Szépmíves Céh és az erdélyi magyar közélet
A kolozsvári Keleti Újság 1924. március 20-i számában (alig kilenc évtizede) Nyírő József, Ligeti Ernő, Kós Károly, Páll Árpád, Zágoni István és Kádár Imre jelentette be Erdély (és az egész magyar nyelvterület) népességének az Erdélyi Szépmíves Céh megalakítását. „Néhányan Erdélyben dolgozó munkásai az írószerszámnak – ütötte meg a hangot a nevezetes felhívás – összeállottunk; nemes elhatározás üllőjén, lelkünkből való igaz vágynak lelkes kalapácsával tervet kovácsoltunk. […] Amit alkotni, amit dolgozni fogunk, azt adjuk azoknak, akik megbecsülni tudják és akarják ennek az elhatározásnak lelkes elszántságát, fanatikus hitét. Mi összeállottunk néhányan, kevesen, akik írunk, s akik ki akarjuk válogatni az Erdélyben dolgozó írók munkáinak legjavát, és keressük a felhívásunk szavaival azt a száz embert, akik értékelik is, de fel is ölelhetik, a megvalósulás biztos útjára vezethetik s egyben magukénak vallhatják ezt a vállalkozását s legszebb eredményeit. Erdélyi Szépmíves Céh a mi vállalkozásunk, amely tisztán a miénk és senki másé. Szeretnők azt a bizalmat bírni, amely aláírásunkat kezességnek tudja arra, hogy nem lesz és nem lehet ebben senkinek nyereséges üzlete. Szeretnők hinni a bizalmat, mely úgy tudjuk, hogy tartalomban csak értékeset és jót, külsőben csak igazán szépet és művészit adhatunk.” Az erdélyi magyar irodalom bizonyára legnagyobb, azóta „klasszikusnak” bizonyult vállalkozását kezdeményezte ez a felhívás. Ennek az irodalomnak a megszületésekor az irodalomalapítás nehéz felelőssége és temérdek munkája várt az ottani magyar értelmiségre. A trianoni tragédia idején: a húszas évek elején hiányoztak a könyvkiadók és a folyóiratok, hiányzott az irodalmi életnek az az intézményrendszere, amely megteremti az alkotó munka kibontakozásának jobb feltételeit, és kapcsolatot hoz létre az írók és az olvasók között. A teljes szervezetlenség körülményei között mégis szinte naponta alakultak kérészéletű könyvkiadók, alapítottak ambiciózus fiatalemberek rövid életű folyóiratokat. Az irodalmi élet mozgalmasságát jelzi, hogy az uralomváltozást követő első hat esztendőben 1066 magyar könyv látott napvilágot Erdély városaiban, elsősorban Kolozsvárott, Nagyváradon, Brassóban, Aradon, Temesváron és Marosvásárhelyen. Ezek a könyvek sajnos kérészéletű vállalkozások termékei voltak, a megszülető irodalomnak viszont mindenekelőtt tartós intézményekre kellett törekednie. Ez a törekvés hívta életre a két világháború közötti erdélyi magyar könyvkiadás legeredményesebb, kiadványait tekintve máig legnépszerűbb intézményét: az Erdélyi Szépmíves Céhet, amely természetesen a korabeli Magyarországon is a legnépszerűbb kiadók közé tartozott. Jelentősége messze túlterjedt azon a körön, amelyet egy könyvkiadó tevékenysége megjelöl. Valójában az erdélyi magyarság önszerveződésének és fennmaradásának egyik legfontosabb intézménye és központja volt, amely kiadványai révén befolyásos szerepet vállalt a két világháború közötti korszakban az egész magyar irodalmi kultúra fejlesztésében és az egyetemes magyar nemzeti identitás szolgálatában. Nem lehet eléggé értékelni az irodalmi kultúra és természetesen a könyvkiadás szerepét, azt a küldetést, amelyet az Erdélyi Szépmíves Céh magára vállalt a trianoni kényszerrendezés, a történelmi ország megcsonkítása után, az úgynevezett „utódállamok” hatalma alá került kisebbségi magyar közösségek magára találásában és öntudatra ébredésében. Azt az egyetemes bénultságot, amely az idegen államok határai közé kényszerített, nagyjából három és félmilliós (Erdélyben közel egymillió nyolcszázezres) magyarságot sújtotta a húszas évek elején, először és hatékonyan az irodalom orvosolta. Ebben az időben alig működtek politikai szervezetek és intézmények, vagy ha működtek, kiszolgáltatva az idegen hatalomnak, az új államalakulat adminisztratív nyomása alatt, miként Erdélyben is. A kisebbségi sorsba taszított magyarság első és legfontosabb közös intézménye az irodalom és ennek fórumai: a folyóiratok és könyvkiadók voltak, közöttük is a legfontosabb, az Erdélyi Szépmíves Céh. Az irodalomnak valóban „közösségi cselekvés” küldetését kellett vállalnia, és az erdélyi magyar irodalom történelmi rangját igazolja, hogy ezt a küldetést mindig, maradéktalanul és magas színvonalon vállalta. Ahogy a transzilván irodalom nagy hatású költője, Reményik Sándor írta Az egyetlen tett című versében: „Mikor a lét pillérei inogtak / És mint viasz, minden elhajolt, / Egyetlen ércnél szilárdabb valóság, / Egyetlen tett a költő álma volt.” Ez az „álom” öltött formát az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványaiban. Magát a kiadót, miként előadásom elején már jeleztem, 1924-ben alapították a befolyásos kolozsvári szabadelvű napilap, a Keleti Újság munkatársai: Kós Károly, a reneszánsz-módra sokoldalú író-grafikus-építész, aki mint tapasztalt nyomdai szakember a kiadóvállalat igazgatója lett; Kádár Imre, a budapesti forradalmak bukása után Romániába emigrált író, publicista; Ligeti Ernő, a polgári liberalizmus nyugat-európai szellemiségét és értékeit képviselő író-újságíró; Nyírő József, a népi radikálisok egyik vezető személyisége, egyszersmind az erdélyi magyar elbeszélő irodalomnak már akkor is nagy reménysége és mestere; továbbá Paál Árpád és Zágoni István, mindketten az önmagára eszmélő kisebbségi magyarság mozgalmainak és a demokrata sajtónak vezető egyéniségei. A Szépmíves Céh tevékenységét mindvégig Kós Károly irányította, mellette Kovács Lászlónak, a kiadó szerkesztőjének volt vezető szerepe: voltaképpen ők ketten szabták meg a Céh kiadói politikáját, ők döntöttek a beérkező kéziratok sorsa felett. Az ő irodalmi ízlésük, felkészültségük és erdélyi elkötelezettségük alapozta meg a kiadó szakmai munkáját és történelmi érdemeit. A kiadóvállalat alapításáról és működéséről egy 1972 januárjában, a kolozsvári Korunkban megjelent interjújában Kós Károly a következőképpen nyilatkozott: „Nekem voltak nyomdai tapasztalataim, és volt egy névsorom azokról, akiknek az érdeklődésére lehetett építeni. Kikalkuláltam, hogy ha tízíves könyveket adunk ki, kétszáz amatőr előfizetővel meg tud indulni a vállalkozás. Felhívást bocsátottunk ki. A sztánai kézinyomdán nyomtuk, mind a hatan aláírtuk, és elküldtük azoknak, akiknek előfizetésére számítani lehetett. Várakozásunkat meghaladó módon 250 előfizető jelentkezett. Meg lehetett indítani a kiadót. Weisz Sándor, a kolozsvári Lapkiadó igazgatója hitelezett nekem váltóra annyit, amennyiből a papírt beszerezhettük, a nyomdaszámlát kifizethettük. Egy év múlva már a saját lábunkon álltunk, betéti társaságot alapítottunk, volt tőkénk és volt hitelünk. […] Minden költséget az előfizetésekből, a könyvek árából teremtettünk elő. Sem a banktőkétől, sem Bánffy Miklóstól vagy Kemény Jánostól nem kaptunk támogatást. Nagy tételekben, olcsón vásároltunk péterfalvi papírt, és minden évben árveréssel adtuk ki a nyomdáknak a munkát. Nekünk persze nem volt nagy irodánk, tekintélyes létszámú szerkesztőségünk és kiadóhivatalunk. Egy íróasztal a nyomdában: ez volt a szerkesztőség és a kiadóhivatal.” Az Erdélyi Szépmíves Céh gazdálkodása az előfizetők táborára támaszkodott: a kiadó pártoló tagjai – ők részben az erdélyi, részben a magyarországi tehetősebb olvasók közül kerültek ki – részére bibliofil kiállítású amatőr-könyvsorozatot jelentettek meg, de ugyanezeket a könyveket fűzött változatban jóval olcsóbban is kiadták. Később jelentek meg az Erdélyi Szépmíves Céh „jubileumi díszkiadásában” az azóta is népszerű nyers színű vászonba kötött, Erdély régi (fejedelmi) címerével díszített kötetek. A Céh irányítóinak szándéka egyfajta „társadalmi könyvkiadás” létrehozására irányult, olvasóközönséget kívántak nevelni, és ezt szorosan a kiadóhoz, illetve ezen keresztül az erdélyi magyar irodalom ügyéhez akarták kapcsolni. Minderről a kiadó 1937-ben közreadott Aranykönyve, amely a leghűségesebb előfizetők megjutalmazását célozta, a következőképpen beszélt: „Az Erdélyi Szépmíves Céh elindító gondolata az volt, hogy megnemesítve intézménnyé alakítja át az író és olvasója e kényszerű közvetlen kapcsolatát. Kollektív összefogással, kiküszöbölve az író és olvasó között álló kiadóvállalkozót, előfizetést hirdetett 10 erdélyi magyar író új könyvére. Ezzel felmentette az írót a házalástól, az előfizető-olvasónak pedig biztosítékot nyújtott azzal, hogy a könyvet, amelyet kiad, egy egész írói kollektivitás tekintélyével fedezi.” A könyvsorozat kiadása ilyen módon egyszerre szolgálta az igényes olvasóközönség és a közéleti felelősségtudattal fellépő íróközösség kialakításának eszméjét.
A kolozsvári vállalkozás évente tíz-tizenkét eredeti erdélyi magyar irodalmi mű kiadásával jelentkezett, elsőnek saját felfedezettjétől, a később nagy írói sikereket aratott Gulácsy Iréntől jelentette meg a Hamueső című regényt, ezt követte Kádár Imre Bujdosó ének című verseskötete, Kós Károly Varjú-nemzetség, Ligeti Ernő Föl a bakra és Makkai Sándor Ördögszekér című regénye. Kós és Makkai műve a születő erdélyi magyar irodalom két sikerkönyve lett. Kezdetben pár száz példányt nyomattak, később, az erdélyi magyar olvasóközönség anyagi gyarapodásának és a kiadványok magyarországi népszerűségének hatására a Céh könyvei elérték a huszonöt-harmincezres példányszámot. (Ez manapság is tekintélyes példányszámot jelent, különösen az igényesebb szépirodalom területén.) A kiadóvállalat húszéves (1925-1944) fennállása során összesen százhatvannégy kötetet jelentetett meg, de a számozott sorozaton kívül is adott ki könyveket, például 1934-ben az Erdélyi Helikon íróinak antológiáját, 1940-ben a Séta bölcsőhelyem körül című „erdélyi képeskönyvet”, amely erdélyi magyar íróknak a szülőföldről írott vallomásait gyűjtötte össze, illetve az Erdélyi Szépmíves Céh több alkalommal is megjelentetett Kalendáriumát. Az elért eredményekre támaszkodva, az erdélyi magyar irodalom gyors kibontakozásának ösztönző légkörében született meg a helikoni íróközösség gondolata. Szervezői, Kemény János, Kós Károly és a Budapestről szülőföldjére visszaköltözött tehetséges író és szerkesztő, Kuncz Aladár 1926 júniusában huszonhét erdélyi mai írónak küldtek meghívót a Kemény János báró marosvécsi kastélyában tartandó irodalmi összejövetelre. „Ennek a vécsi találkozásnak ez volna a célja – hangzott a meghívólevél –, hogy irodalmi terveinket, szándékainkat megbeszéljük, és együttes, alapos tanácskozásban mintegy helyzetképet vegyünk fel az erdélyi irodalom mai állapotáról és jövő lehetőségeiről.” Ennek az írói tanácskozásnak a résztvevői hozták létre a marosvécsi Helikont, amely minden nyáron megtartotta éves összejövetelét Kemény János családjának bőkezű vendégszeretetét élvezve az ősi kastély parkjának árnyas fái alatt, majd 1928 májusától – Áprily Lajos, Kuncz Aladár, később Kós Károly szerkesztésében – létrehozták az Erdélyi Helikon című folyóiratot, amely az erdélyi magyar irodalom legfontosabb organizátoraként, nyilvános fórumaként tevékenykedett egészen 1944 őszéig. Az Erdélyi Helikont, illetve a marosvécsi íróközösséghez tartozó írók műveit az Erdélyi Szépmíves Céh jelentette meg, az íróközösség, a folyóirat és a könyvkiadó tevékenysége ilyen módon szorosan összetartozott.
A húszas évek végétől a negyvenes évek elejéig tartott a kolozsvári kiadó alkotó munkája: a Szépmíves Céh a modern magyar irodalom eszményeit követő, a kisebbségi humánumot képviselő íróknak adott otthont, megjelenési lehetőséget, utat talált az olvasóközönséghez, és egész sor maradandó, máig érvényes írói alkotást juttatott a nyilvánosság elé. A Céh jelentette meg Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor, Olosz Lajos, Szentimrei Jenő, Bartalis János, Dsida Jenő, Szemlér Ferenc, Kiss Jenő és Horváth István verseit, Kós Károly Erdély és Kalotaszeg című „kultúrtörténeti vázlatait”, Bánffy Miklós Erdélyi történet című hatalmas regénytrilógiáját, Makkai Sándor történelmi regényeit, Nyírő József igen nagy sikert elért regényeit, így Isten igájában című önéletrajzi vagy Sibói bölény című történelmi regényét, Tamási Áron Ábel-könyveit és elbeszéléseit, Kuncz Aladár Fekete kolostor című emlékiratregényét, Karácsony Benő ironikus színezetű társadalmi regényeit, továbbá Berde Mária, Molter Károly, Tabéry Géza, Szentimrei Jenő, Szántó György, Kemény János, Balázs Ferenc, Kacsó Sándor, Asztalos István, Gagyi László, Wass Albert és Jékely Zoltán prózai műveit. A Helikon és a Szépmíves Céh irodalomtörténeti pályázatának eredményeként látott napvilágot 1934-ben Szerb Antal Magyar irodalomtörténete: mindmáig a legnépszerűbb magyar irodalomtörténeti összefoglalás. Kiadványainak összpéldányszáma húsz esztendő leforgása alatt meghaladta a kétmilliót, ezek a kiadványok ma is igen keresettek az antikváriumokban búvárkodó könyvbarátok körében. Az Erdélyi Szépmíves Céh könyveinek magyarországi terjesztését ugyanakkor a budapesti kiadók is elősegítették; kezdetben – Heltai Jenő, a neves író és kiadói igazgató személyes közreműködésével – az Athenaeum, később a Révai könyvkiadó, amely rendszeresen megszerezte a Céh kiadványainak másodkiadási jogát, s jelentékeny példányszámban, több kiadásban hozta forgalomba az erdélyi magyar könyvsikereket. A Szépmíves Céh kiadói politikája az Erdélyi Helikon írói körének eszményeihez igazodott, és ez bizonyos mértékben „politikamentességet” jelentett, pontosabban azt, hogy a Céh igyekezett elkerülni a radikálisabb politikai megnyilatkozásokat, mindazt, ami veszélyeztethette volna a Helikonban képviselt – a konzervatív reformereket, a polgári liberálisokat és a népi radikálisokat egyaránt magába foglaló – irodalmi koalíciót. Ezért zárkózott el néhány erősebben kritikai szellemű könyv, például Tamási Áron Címeresek, Kacsó Sándor Vakvágányon, Berde Mária Szentségvivők és Bözödi György Székely bánja című munkáinak megjelentetése elől. (Ezek a könyvek más erdélyi kiadók gondozásában kerültek a közönség elé.) Mindez természetesen vitákat is okozott és időnként szakadásokat eredményezett a Szépmíves Céh írógárdáján belül. Mindazonáltal az Erdélyi Helikon és maga az Erdélyi Szépmíves Céh sohasem veszítette el hatékonyságát és vezető szerepét: a két világháború közötti korszakban nemcsak az erdélyi magyar irodalmi élet legfontosabb műhelye volt, fontos szerep illette meg az egyetemes magyar szellemi életben is. Áldozatos munkája példát jelentett, kiadói eredményei igen értékesek: ez a példa és ez az érték ma is vonzó szellemi örökségünk, amely megérdemli a figyelmet és a megbecsülést.
Valójában fájdalmas, hogy az 1989 karácsonyi romániai rendszerváltozás után többek áldozatos erőfeszítései és munkája ellenére sem sikerült tartósan felújítani a Szépmíves Céh tevékenységét. Annak idején sokan (magam is) bíztunk abban, hogy az Erdély történelmi címerével díszített kötetek ismét az erdélyi irodalom legjobb termését fogják felkínálni az olvasóközönségnek, nagy kár, hogy ez a felújulás (szervezési és személyi okok következtében) végül elmaradt. Az erdélyi magyar irodalom mindazonáltal a történelmi jelentőségű kolozsvári kiadó nélkül is folyamatosan eleget tesz nemzeti és erkölcsi kötelezettségének: az erdélyi magyarság, az egész magyarság szolgálatának. Igazolván egyszersmind azt is, hogy a kisebbségi helyzetben az irodalomnak közösséggondozó, azaz nemzetfenntartó küldetése van. Az úgynevezett „rendszerváltás” óta eltelt negyedszázad alighanem meggyőzően tanúsította azt, hogy a politikai pártok (nem egyszer hiteltelen és hataloméhes) küzdelmei helyett az irodalom, egyáltalán a kultúra jelenti azt a közösségi erőt, amely a magyarságot meg tudja erősíteni a történelem újabb viharaiban, és fenn tudja tartani a nemzeti identitást.
Helikon (Kolozsvár)
A kolozsvári Keleti Újság 1924. március 20-i számában (alig kilenc évtizede) Nyírő József, Ligeti Ernő, Kós Károly, Páll Árpád, Zágoni István és Kádár Imre jelentette be Erdély (és az egész magyar nyelvterület) népességének az Erdélyi Szépmíves Céh megalakítását. „Néhányan Erdélyben dolgozó munkásai az írószerszámnak – ütötte meg a hangot a nevezetes felhívás – összeállottunk; nemes elhatározás üllőjén, lelkünkből való igaz vágynak lelkes kalapácsával tervet kovácsoltunk. […] Amit alkotni, amit dolgozni fogunk, azt adjuk azoknak, akik megbecsülni tudják és akarják ennek az elhatározásnak lelkes elszántságát, fanatikus hitét. Mi összeállottunk néhányan, kevesen, akik írunk, s akik ki akarjuk válogatni az Erdélyben dolgozó írók munkáinak legjavát, és keressük a felhívásunk szavaival azt a száz embert, akik értékelik is, de fel is ölelhetik, a megvalósulás biztos útjára vezethetik s egyben magukénak vallhatják ezt a vállalkozását s legszebb eredményeit. Erdélyi Szépmíves Céh a mi vállalkozásunk, amely tisztán a miénk és senki másé. Szeretnők azt a bizalmat bírni, amely aláírásunkat kezességnek tudja arra, hogy nem lesz és nem lehet ebben senkinek nyereséges üzlete. Szeretnők hinni a bizalmat, mely úgy tudjuk, hogy tartalomban csak értékeset és jót, külsőben csak igazán szépet és művészit adhatunk.” Az erdélyi magyar irodalom bizonyára legnagyobb, azóta „klasszikusnak” bizonyult vállalkozását kezdeményezte ez a felhívás. Ennek az irodalomnak a megszületésekor az irodalomalapítás nehéz felelőssége és temérdek munkája várt az ottani magyar értelmiségre. A trianoni tragédia idején: a húszas évek elején hiányoztak a könyvkiadók és a folyóiratok, hiányzott az irodalmi életnek az az intézményrendszere, amely megteremti az alkotó munka kibontakozásának jobb feltételeit, és kapcsolatot hoz létre az írók és az olvasók között. A teljes szervezetlenség körülményei között mégis szinte naponta alakultak kérészéletű könyvkiadók, alapítottak ambiciózus fiatalemberek rövid életű folyóiratokat. Az irodalmi élet mozgalmasságát jelzi, hogy az uralomváltozást követő első hat esztendőben 1066 magyar könyv látott napvilágot Erdély városaiban, elsősorban Kolozsvárott, Nagyváradon, Brassóban, Aradon, Temesváron és Marosvásárhelyen. Ezek a könyvek sajnos kérészéletű vállalkozások termékei voltak, a megszülető irodalomnak viszont mindenekelőtt tartós intézményekre kellett törekednie. Ez a törekvés hívta életre a két világháború közötti erdélyi magyar könyvkiadás legeredményesebb, kiadványait tekintve máig legnépszerűbb intézményét: az Erdélyi Szépmíves Céhet, amely természetesen a korabeli Magyarországon is a legnépszerűbb kiadók közé tartozott. Jelentősége messze túlterjedt azon a körön, amelyet egy könyvkiadó tevékenysége megjelöl. Valójában az erdélyi magyarság önszerveződésének és fennmaradásának egyik legfontosabb intézménye és központja volt, amely kiadványai révén befolyásos szerepet vállalt a két világháború közötti korszakban az egész magyar irodalmi kultúra fejlesztésében és az egyetemes magyar nemzeti identitás szolgálatában. Nem lehet eléggé értékelni az irodalmi kultúra és természetesen a könyvkiadás szerepét, azt a küldetést, amelyet az Erdélyi Szépmíves Céh magára vállalt a trianoni kényszerrendezés, a történelmi ország megcsonkítása után, az úgynevezett „utódállamok” hatalma alá került kisebbségi magyar közösségek magára találásában és öntudatra ébredésében. Azt az egyetemes bénultságot, amely az idegen államok határai közé kényszerített, nagyjából három és félmilliós (Erdélyben közel egymillió nyolcszázezres) magyarságot sújtotta a húszas évek elején, először és hatékonyan az irodalom orvosolta. Ebben az időben alig működtek politikai szervezetek és intézmények, vagy ha működtek, kiszolgáltatva az idegen hatalomnak, az új államalakulat adminisztratív nyomása alatt, miként Erdélyben is. A kisebbségi sorsba taszított magyarság első és legfontosabb közös intézménye az irodalom és ennek fórumai: a folyóiratok és könyvkiadók voltak, közöttük is a legfontosabb, az Erdélyi Szépmíves Céh. Az irodalomnak valóban „közösségi cselekvés” küldetését kellett vállalnia, és az erdélyi magyar irodalom történelmi rangját igazolja, hogy ezt a küldetést mindig, maradéktalanul és magas színvonalon vállalta. Ahogy a transzilván irodalom nagy hatású költője, Reményik Sándor írta Az egyetlen tett című versében: „Mikor a lét pillérei inogtak / És mint viasz, minden elhajolt, / Egyetlen ércnél szilárdabb valóság, / Egyetlen tett a költő álma volt.” Ez az „álom” öltött formát az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványaiban. Magát a kiadót, miként előadásom elején már jeleztem, 1924-ben alapították a befolyásos kolozsvári szabadelvű napilap, a Keleti Újság munkatársai: Kós Károly, a reneszánsz-módra sokoldalú író-grafikus-építész, aki mint tapasztalt nyomdai szakember a kiadóvállalat igazgatója lett; Kádár Imre, a budapesti forradalmak bukása után Romániába emigrált író, publicista; Ligeti Ernő, a polgári liberalizmus nyugat-európai szellemiségét és értékeit képviselő író-újságíró; Nyírő József, a népi radikálisok egyik vezető személyisége, egyszersmind az erdélyi magyar elbeszélő irodalomnak már akkor is nagy reménysége és mestere; továbbá Paál Árpád és Zágoni István, mindketten az önmagára eszmélő kisebbségi magyarság mozgalmainak és a demokrata sajtónak vezető egyéniségei. A Szépmíves Céh tevékenységét mindvégig Kós Károly irányította, mellette Kovács Lászlónak, a kiadó szerkesztőjének volt vezető szerepe: voltaképpen ők ketten szabták meg a Céh kiadói politikáját, ők döntöttek a beérkező kéziratok sorsa felett. Az ő irodalmi ízlésük, felkészültségük és erdélyi elkötelezettségük alapozta meg a kiadó szakmai munkáját és történelmi érdemeit. A kiadóvállalat alapításáról és működéséről egy 1972 januárjában, a kolozsvári Korunkban megjelent interjújában Kós Károly a következőképpen nyilatkozott: „Nekem voltak nyomdai tapasztalataim, és volt egy névsorom azokról, akiknek az érdeklődésére lehetett építeni. Kikalkuláltam, hogy ha tízíves könyveket adunk ki, kétszáz amatőr előfizetővel meg tud indulni a vállalkozás. Felhívást bocsátottunk ki. A sztánai kézinyomdán nyomtuk, mind a hatan aláírtuk, és elküldtük azoknak, akiknek előfizetésére számítani lehetett. Várakozásunkat meghaladó módon 250 előfizető jelentkezett. Meg lehetett indítani a kiadót. Weisz Sándor, a kolozsvári Lapkiadó igazgatója hitelezett nekem váltóra annyit, amennyiből a papírt beszerezhettük, a nyomdaszámlát kifizethettük. Egy év múlva már a saját lábunkon álltunk, betéti társaságot alapítottunk, volt tőkénk és volt hitelünk. […] Minden költséget az előfizetésekből, a könyvek árából teremtettünk elő. Sem a banktőkétől, sem Bánffy Miklóstól vagy Kemény Jánostól nem kaptunk támogatást. Nagy tételekben, olcsón vásároltunk péterfalvi papírt, és minden évben árveréssel adtuk ki a nyomdáknak a munkát. Nekünk persze nem volt nagy irodánk, tekintélyes létszámú szerkesztőségünk és kiadóhivatalunk. Egy íróasztal a nyomdában: ez volt a szerkesztőség és a kiadóhivatal.” Az Erdélyi Szépmíves Céh gazdálkodása az előfizetők táborára támaszkodott: a kiadó pártoló tagjai – ők részben az erdélyi, részben a magyarországi tehetősebb olvasók közül kerültek ki – részére bibliofil kiállítású amatőr-könyvsorozatot jelentettek meg, de ugyanezeket a könyveket fűzött változatban jóval olcsóbban is kiadták. Később jelentek meg az Erdélyi Szépmíves Céh „jubileumi díszkiadásában” az azóta is népszerű nyers színű vászonba kötött, Erdély régi (fejedelmi) címerével díszített kötetek. A Céh irányítóinak szándéka egyfajta „társadalmi könyvkiadás” létrehozására irányult, olvasóközönséget kívántak nevelni, és ezt szorosan a kiadóhoz, illetve ezen keresztül az erdélyi magyar irodalom ügyéhez akarták kapcsolni. Minderről a kiadó 1937-ben közreadott Aranykönyve, amely a leghűségesebb előfizetők megjutalmazását célozta, a következőképpen beszélt: „Az Erdélyi Szépmíves Céh elindító gondolata az volt, hogy megnemesítve intézménnyé alakítja át az író és olvasója e kényszerű közvetlen kapcsolatát. Kollektív összefogással, kiküszöbölve az író és olvasó között álló kiadóvállalkozót, előfizetést hirdetett 10 erdélyi magyar író új könyvére. Ezzel felmentette az írót a házalástól, az előfizető-olvasónak pedig biztosítékot nyújtott azzal, hogy a könyvet, amelyet kiad, egy egész írói kollektivitás tekintélyével fedezi.” A könyvsorozat kiadása ilyen módon egyszerre szolgálta az igényes olvasóközönség és a közéleti felelősségtudattal fellépő íróközösség kialakításának eszméjét.
A kolozsvári vállalkozás évente tíz-tizenkét eredeti erdélyi magyar irodalmi mű kiadásával jelentkezett, elsőnek saját felfedezettjétől, a később nagy írói sikereket aratott Gulácsy Iréntől jelentette meg a Hamueső című regényt, ezt követte Kádár Imre Bujdosó ének című verseskötete, Kós Károly Varjú-nemzetség, Ligeti Ernő Föl a bakra és Makkai Sándor Ördögszekér című regénye. Kós és Makkai műve a születő erdélyi magyar irodalom két sikerkönyve lett. Kezdetben pár száz példányt nyomattak, később, az erdélyi magyar olvasóközönség anyagi gyarapodásának és a kiadványok magyarországi népszerűségének hatására a Céh könyvei elérték a huszonöt-harmincezres példányszámot. (Ez manapság is tekintélyes példányszámot jelent, különösen az igényesebb szépirodalom területén.) A kiadóvállalat húszéves (1925-1944) fennállása során összesen százhatvannégy kötetet jelentetett meg, de a számozott sorozaton kívül is adott ki könyveket, például 1934-ben az Erdélyi Helikon íróinak antológiáját, 1940-ben a Séta bölcsőhelyem körül című „erdélyi képeskönyvet”, amely erdélyi magyar íróknak a szülőföldről írott vallomásait gyűjtötte össze, illetve az Erdélyi Szépmíves Céh több alkalommal is megjelentetett Kalendáriumát. Az elért eredményekre támaszkodva, az erdélyi magyar irodalom gyors kibontakozásának ösztönző légkörében született meg a helikoni íróközösség gondolata. Szervezői, Kemény János, Kós Károly és a Budapestről szülőföldjére visszaköltözött tehetséges író és szerkesztő, Kuncz Aladár 1926 júniusában huszonhét erdélyi mai írónak küldtek meghívót a Kemény János báró marosvécsi kastélyában tartandó irodalmi összejövetelre. „Ennek a vécsi találkozásnak ez volna a célja – hangzott a meghívólevél –, hogy irodalmi terveinket, szándékainkat megbeszéljük, és együttes, alapos tanácskozásban mintegy helyzetképet vegyünk fel az erdélyi irodalom mai állapotáról és jövő lehetőségeiről.” Ennek az írói tanácskozásnak a résztvevői hozták létre a marosvécsi Helikont, amely minden nyáron megtartotta éves összejövetelét Kemény János családjának bőkezű vendégszeretetét élvezve az ősi kastély parkjának árnyas fái alatt, majd 1928 májusától – Áprily Lajos, Kuncz Aladár, később Kós Károly szerkesztésében – létrehozták az Erdélyi Helikon című folyóiratot, amely az erdélyi magyar irodalom legfontosabb organizátoraként, nyilvános fórumaként tevékenykedett egészen 1944 őszéig. Az Erdélyi Helikont, illetve a marosvécsi íróközösséghez tartozó írók műveit az Erdélyi Szépmíves Céh jelentette meg, az íróközösség, a folyóirat és a könyvkiadó tevékenysége ilyen módon szorosan összetartozott.
A húszas évek végétől a negyvenes évek elejéig tartott a kolozsvári kiadó alkotó munkája: a Szépmíves Céh a modern magyar irodalom eszményeit követő, a kisebbségi humánumot képviselő íróknak adott otthont, megjelenési lehetőséget, utat talált az olvasóközönséghez, és egész sor maradandó, máig érvényes írói alkotást juttatott a nyilvánosság elé. A Céh jelentette meg Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor, Olosz Lajos, Szentimrei Jenő, Bartalis János, Dsida Jenő, Szemlér Ferenc, Kiss Jenő és Horváth István verseit, Kós Károly Erdély és Kalotaszeg című „kultúrtörténeti vázlatait”, Bánffy Miklós Erdélyi történet című hatalmas regénytrilógiáját, Makkai Sándor történelmi regényeit, Nyírő József igen nagy sikert elért regényeit, így Isten igájában című önéletrajzi vagy Sibói bölény című történelmi regényét, Tamási Áron Ábel-könyveit és elbeszéléseit, Kuncz Aladár Fekete kolostor című emlékiratregényét, Karácsony Benő ironikus színezetű társadalmi regényeit, továbbá Berde Mária, Molter Károly, Tabéry Géza, Szentimrei Jenő, Szántó György, Kemény János, Balázs Ferenc, Kacsó Sándor, Asztalos István, Gagyi László, Wass Albert és Jékely Zoltán prózai műveit. A Helikon és a Szépmíves Céh irodalomtörténeti pályázatának eredményeként látott napvilágot 1934-ben Szerb Antal Magyar irodalomtörténete: mindmáig a legnépszerűbb magyar irodalomtörténeti összefoglalás. Kiadványainak összpéldányszáma húsz esztendő leforgása alatt meghaladta a kétmilliót, ezek a kiadványok ma is igen keresettek az antikváriumokban búvárkodó könyvbarátok körében. Az Erdélyi Szépmíves Céh könyveinek magyarországi terjesztését ugyanakkor a budapesti kiadók is elősegítették; kezdetben – Heltai Jenő, a neves író és kiadói igazgató személyes közreműködésével – az Athenaeum, később a Révai könyvkiadó, amely rendszeresen megszerezte a Céh kiadványainak másodkiadási jogát, s jelentékeny példányszámban, több kiadásban hozta forgalomba az erdélyi magyar könyvsikereket. A Szépmíves Céh kiadói politikája az Erdélyi Helikon írói körének eszményeihez igazodott, és ez bizonyos mértékben „politikamentességet” jelentett, pontosabban azt, hogy a Céh igyekezett elkerülni a radikálisabb politikai megnyilatkozásokat, mindazt, ami veszélyeztethette volna a Helikonban képviselt – a konzervatív reformereket, a polgári liberálisokat és a népi radikálisokat egyaránt magába foglaló – irodalmi koalíciót. Ezért zárkózott el néhány erősebben kritikai szellemű könyv, például Tamási Áron Címeresek, Kacsó Sándor Vakvágányon, Berde Mária Szentségvivők és Bözödi György Székely bánja című munkáinak megjelentetése elől. (Ezek a könyvek más erdélyi kiadók gondozásában kerültek a közönség elé.) Mindez természetesen vitákat is okozott és időnként szakadásokat eredményezett a Szépmíves Céh írógárdáján belül. Mindazonáltal az Erdélyi Helikon és maga az Erdélyi Szépmíves Céh sohasem veszítette el hatékonyságát és vezető szerepét: a két világháború közötti korszakban nemcsak az erdélyi magyar irodalmi élet legfontosabb műhelye volt, fontos szerep illette meg az egyetemes magyar szellemi életben is. Áldozatos munkája példát jelentett, kiadói eredményei igen értékesek: ez a példa és ez az érték ma is vonzó szellemi örökségünk, amely megérdemli a figyelmet és a megbecsülést.
Valójában fájdalmas, hogy az 1989 karácsonyi romániai rendszerváltozás után többek áldozatos erőfeszítései és munkája ellenére sem sikerült tartósan felújítani a Szépmíves Céh tevékenységét. Annak idején sokan (magam is) bíztunk abban, hogy az Erdély történelmi címerével díszített kötetek ismét az erdélyi irodalom legjobb termését fogják felkínálni az olvasóközönségnek, nagy kár, hogy ez a felújulás (szervezési és személyi okok következtében) végül elmaradt. Az erdélyi magyar irodalom mindazonáltal a történelmi jelentőségű kolozsvári kiadó nélkül is folyamatosan eleget tesz nemzeti és erkölcsi kötelezettségének: az erdélyi magyarság, az egész magyarság szolgálatának. Igazolván egyszersmind azt is, hogy a kisebbségi helyzetben az irodalomnak közösséggondozó, azaz nemzetfenntartó küldetése van. Az úgynevezett „rendszerváltás” óta eltelt negyedszázad alighanem meggyőzően tanúsította azt, hogy a politikai pártok (nem egyszer hiteltelen és hataloméhes) küzdelmei helyett az irodalom, egyáltalán a kultúra jelenti azt a közösségi erőt, amely a magyarságot meg tudja erősíteni a történelem újabb viharaiban, és fenn tudja tartani a nemzeti identitást.
Helikon (Kolozsvár)
2014. október 27.
Politikai kórokozók
„Ki vehet el éntőlem valamit, S szegényebbé ki tehet engemet? Mindenemet magammal hordozom, Ha nem vesztettem el a lelkemet!” (Reményik Sándor)
Reményik sorai ma is aktuálisak. Aki elveszti lelkét, elveszti mindenét. Legyen gazdag, jól szituált, vagy királyi család sarja – mit ér mindez, ha lelkében csődöt mond? A földi jólét és hatalom, mint ahogy bármi más, nem helyettesítheti a személyes élet iránti felelősséget. Az értelem ösvénye ugyanis természeténél fogva nem olvad be a pótszerekkel játszadozó bolondság útjába.
Jól tükrözi ezt az ’56-os forradalom, hiszen a sokáig látszatgyőztes szovjet hatalom végül vesztesként távozott. Ma már nem fér kétség hozzá, melyikük neve maradt meg az igazi történelemben. Mint ahogy ahhoz sem, hogy az első századok Római Birodalmában üldözött keresztények ma is tiszteletet váltanak ki, miközben üldözőik hiábavaló uralkodókként vonultak a történelem szemétdombjára. Nincs ez másként a kommunizmussal, nacionalizmussal vagy neoliberalizmussal sem. Amint a hátsó ablakon besurranva hatalomra kerülnek, rögtön uralkodni akarnak. Ezért az előbbi birodalmakhoz hasonlóan belőlük is heves indulatot, agressziót vált ki az igazság. Haladás ide, fejlődés oda, nincs új a Nap alatt.
Nacionalizmus, kommunizmus, neoliberalizmus: mind Nyugatról származó ideológiák. Amint a posztkolonialisták eme intellektuális „gyöngyszemei” elözönlötték a közép-kelet-európai térséget, gyűlöletkultúrát és tragédiát hoztak az itteni lakosságra. A történelem tanulsága szerint a nyugati monstrumtenyészde gondozói minden esetben okos, befolyásos emberek voltak. Ezért nem árt aláhúzni, hogy az ész, a gazdagság és a befolyás nem óv meg a lelki elsivárosodástól. Márpedig korunkat leginkább ez veszélyezteti, melyre nem lehet elégszer felhívni a figyelmet. Jólét, fejlődés, szabadság, egyenlőség – szép szavak, de mi áll mögöttük?
Ahogy feszegetni kezdjük a kérdést, máris egy homály szőtte gordiuszi csomóba ütközünk. Egy simára csiszolt gazdaságpolitikai taburendszerbe, melynek aktivistái idegesek lesznek, ha társadalom- és világmegváltó elképzeléseiktől eltérő szemlélet kezd kibontakozni valahol. Ilyenek voltak a kommunisták és a nacionalisták, újabban meg a neoliberálisok. Egy család. Mindhárman az álszentek (globális) birodalmát igyekeznek létrehozni, ám a realitás talaján csak adatbázisokba tuszakolt hústömegeket termelnek.
A veszély forrása
2006-ban megjelent A gyarlóság kora című könyvében Soros György arról ír, hogy Amerika szélsőséges ideológusok markába került. Szerinte olyanok irányítják, akik sikeresen kontrollálják az elnököt és a hedonista társadalmat. És azt hiszik, hogy az igazság manipulálható, holott létezik egy valóság, mely meghaladja elméjük értelmezőképességét, és rámutat politikájuk terméketlenségére. Soros a 2001. szeptember 11-ei tragédia következményeként zászlóra tűzött terrorizmus elleni harc hamis metaforáját is kritizálja, mivel szerinte ez a valóság szándékos félreértelmezésén alapul, és rabláncba veréssel fenyegeti a nyitott társadalmat. A veszély forrásaként a volt amerikai védelmi miniszter, Donald Rumsfeld s a korábbi alelnök, Dick Cheney nevét említi, ez utóbbit egyszerűen paranoiásnak titulálva.
Hogy Amerika azóta sem szabadult ki az újradikálisok markából, jól jelzi a terrorista metafora nemzetközi terjesztése. És ebbe a képbe illeszkedik Kim Lane Scheppele amerikai alkotmányjogász attitűdje is, aki a Gyurcsány-kormány bukása óta rendszeresen támadja az Orbán-kabinetet és az új magyar alkotmányt. Scheppele értékeléseit ugyanis a „feltételezzük, hogy gonosz” hipotézisre építi, erre alapozva rágalmakkal fűszerezett magyarázatait.
Cheney szellemi kollégájaként nem csoda, hogy a tévedhetetlenség trónjáról ítélkezik, helyenként kettős mércével kötve össze elképzeléseit (ezt a módszertant használta hajdanán Benedek Elek is, de ő bevallottan mesét írt, nem tudományos elemzést), majd neves jogszakértőként elküldi azokat Brüsszelbe. A volt amerikai alelnök viszont ennél is tovább megy. Egy kétórás televíziós interjúban Cheney nemrég arra figyelmeztetett, hogy az Egyesült Államok elleni következő terrortámadás szeptember 11-énél is halálosabb lesz.
Nem semmi. Ha Soros logikáját követjük, jöhet a „még rosszabb”, vagyis a láncra verés. És ez a kontrollszint már nem biztos, hogy selyemmel lesz bevonva... Sorost viszont a jelek szerint különösképpen nem zavarják az Egyesült Államokat háttérből irányító szellemproblémás egyének politikai ambíciói.
Pedig nemrég még azt írta, hogy „A stabil és igazságos világrend kialakulásának útjában a legfőbb akadály az Egyesült Államok. (...) A világ ennek ellenére úgy táncol, ahogy az Egyesült Államok fütyül, és ha ez huzamosabb ideig így marad, a civilizációnk kerül veszélybe. Az Egyesült Államok szemléletének és politikájának megváltoztatása továbbra is a legfőbb prioritásom...” Ez a kettősség jellemzi saját kezdeményezéseit is. Mert víziója tökéletlenségét a könyvében beismerte, ám állampuccsoktól pettyes intézményhálózata mégis „így van”-ként terjeszti azt Közép-Kelet-Európában és más országokban. Úgy látszik, a mindegy milyen világrendre nyitott társadalmak érdekében Soros bármilyen kompromisszumra hajlandó, a képmutatás láncolata kibír néhány felszíni vitát.
Paradicsomgyártó civilek
Nem csoda, ha az újradikálisok körében Orbán Viktor tusványosi beszéde, az abban körvonalazott illiberális kereszténydemokrácia elve kiverte a biztosítékot. A magyar miniszterelnök azon felvetése, hogy ne a liberális szervezőelv legyen ezentúl az alapelv (mindent szabad, ami más szabadságát nem sérti), hanem a biblikus törvény (amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, te se tedd azt másokkal), vérig sértette az erkölcsi törvénytaposókat. Szodoma és Gomora trendőrei nem fogják fel, hogy az őket ámító senkiházi csak a homályban tud élősködni. A világosság és a transzparencia láttán üvölt meg vicsorog. Ezért nem tűri Orbánt.
Nem részletezem, mekkora butaságokkal érveltek Magyarország ellen az Európai Parlament e heti vitájában. Ám arra mindenképp szeretném felhívni a figyelmet, hogy ha nem változik semmi, akkor Európa is az Egyesült Államok sorsára jut, azaz az újradikálisok irányítása alá kerül. Több száz millió európai kerül a globális paradicsom erőszakos (nem feltétlenül katonai értelemben) megteremtését célul kitűzők irányítása alá, akik erkölcsi legitimitás híján a kettős mérce segítségével igyekeznek megvalósítani tervüket. Az viszont meghaladja értelmezőképességüket, hogy ebből a homály birodalma lesz, nem pedig földi paradicsom. Szomorú, de így igaz. Ebbe az irányba tart jelenleg Európa és Amerika. A progresszív hanyatlás és lelki elsivárosodás korát éljük, mikor egyre többen hajolnak meg a látszat hatalma előtt.
Vegyük csak a Norvég Civil Alapok példáját. Mi történne, ha egy magyar tőkével létrehozott alapítvány megjelenne az Egyesült Államokban, és deviáns ideológiát terjesztőket pénzelne? Ha kizárólag olyanokat támogatna, akik áltudományos meséket „így van”-okként prezentálnak, vagy az amerikai vezetés ellen riogatnak, tüntetésekre és ellenállásra buzdítva az adófizetőket. Nem biztos, hogy két napig működne a dolog. Külföldi pénzekről lévén szó, helyzete már az első nap a biztonságiak asztalán landolna, és rögtön megindulna ellene a sajtóhadjárat. Rászabadulna a maroknyi médiaguru kezében lévő teljes amerikai média (szabad sajtó USA = hat médiaguru cégei szabadon tájékoztatnak háromszázmillió polgárt), ellehetetlenítve tevékenységét.
Ha pedig az alapítvány képviselői nemzetközi botrányt kavarva tiltakoznának az ellen, hogy az amerikai adóhatóság törvényes vizsgálatot folytasson náluk, megtagadva dokumentumok átadását, nos, nem biztos, hogy már az első saroknál lelőnék őket, de... Ha viszont Magyarországon történik ugyanez, a trendnek buzgón megfelelni kívánó politikusok és a „szabadon függő” sajtó már az Orbán-kormányt hibáztatja. Pláne, hogy Soros György is könyökig érintett az ügyben, melyben a magyar társadalomnak járó európai pénzeket kizárólag „ortodox” szemléletű projektek közt osztották el, akkor is, ha más pályázók magasabb pontszámot értek el.
Ezeket a civil szervezeteket és politikai támogatóikat jellemzi, hogy gyorsan el akarták tüntetni a terhelő nyomokat, mielőtt azok a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal (KEHI) birtokába kerültek volna. Ennek során élvezték az alap kezelését felügyelő brüsszeli iroda együttműködését, a norvég nagykövetség munkatársa pedig még az egyes dokumentumok visszadátumozásában is partner volt! Képmutató politika – pénz – újradikális civil szervezetek: szép kis világmegváltók. Nem csoda, hogy a KEHI által vizsgált hatvanhárom projektből hatvanegynél visszaélések voltak.
Mint ahogy az sem, hogy a törvény betartására oly érzékeny amerikai sajtó erről mélyen hallgat, és „elit fegyveres egységekről” ír, amelyek „megrohamozták” szegény budapesti szervezetek irodáit. Az amerikai politikusok pedig „aggódnak”, és kormányzati korrupcióra hivatkozva megtiltották hat magyar hivatalos személy beutazását az Egyesült Államokba (!), elutasítva a magyar fél kérését, hogy hiteles információt szolgáltassanak, mi alapján fogalmazták meg a korrupció gyanúját. Így segítik magyar barátaikat a korrupció elleni harcban. A hétköznapi életben ez a homály és a rágalmazás kategóriájába tartozik, az amerikai vezetés szemében viszont így néz ki a barátság!
Kívülről nézve szánalmas egy színház. „Civilek elleni fellépés”, „szólásszabadság megsértése”, fegyveres erőkkel való riogatás... Mifelénk például a fekete álarcosok a napi híradók szerves részei. Naponta „megrohamoznak” néhány személyt vagy intézetet, amit ugyanez a nyugati média dicsérő szavakkal illet. Szóval kár a gőzért, képmutatás folyik minden szinten. A lényeg, hogy a csillogó-villogó látszatokkal operáló, univerzális senkiházi uralkodni akar. És látszólag óriási hatalommal is rendelkezik. Ám a napjai meg vannak számlálva.
Kísért Neptun szelleme
Nincs hát miért aggódni. Ugyanakkor számolni kell vele, hogy az újradikálisok továbbra is támadni fognak. De akik komolyan veszik a felelősséget és a toleranciát, nyilván elfogadják majd a kereszténydemokrácia elvét. Ők ugyanis nem abból indulnak ki, hogy ha nem tetszik egy törvény, vagy megkeresi őket az adóhatóság, akkor az diktatúrát jelent, hanem abból, hogy a törvényt be kell tartani. Vagy ha véget ér a zsíros szerződések korszaka, akkor az nem a demokrácia végét jelenti, hanem azt, hogy ideje dolgozni. Nem nehéz dolgok ezek, bár való igaz, a megértésükhöz némi értelem és jóérzés is szükséges. Ezt néha át kell gondolni, mert közben a politikai kórokozók szorgalmasan hintik a port – manipulálnak és összezavarnak. Tisztában vannak vele, hogy ha egy hazugságot sokszor ismételnek, az emberek többsége elhiszi.
Ezt teszi a román média is, mely megszületése óta „a magyarokról negatívat vagy semmit” íratlan szabály szerint működik. És ezt eddig senki sem ellensúlyozta. Még az ’56-os forradalmárokat cserben hagyó amerikai barátainkat sem érdekelte. Pedig 1993-ban a Project on Ethnic Relations (PER) által ők vezényelték le a titkos neptuni találkozót. És húsz év után most megint stratégiai párbeszédet akarnak a románok és a magyarok közt. Csakhogy a régi formulában ez már nem megy. Ezt kiáltja sok-sok paraméter, mely az összképben található. A mai helyzet egész más, mint amilyen 1993-ban volt. A kérdés voltaképpen az, hogy tovább főzzük a békát, vagy kivesszük a forró vízből? Előbbi esetben a béka kis lépésekben megfő s ezért búcsút kell tőle venni, utóbbi esetben meglehet, hogy királykisasszonnyá változik.
Ha összejön, az amerikai levezetéssel történő román–magyar párbeszéd szélesebb körű és stratégiailag jóval felkészültebb magyar tárgyalócsapatot igényel. És mindenképp igényli a magyar kormány jelenlétét. Egy újabb RMDSZ–PER-találkozó pedig határozottan elutasítandó. De ez már egy másik történet.
Lőrinczi Lóránd
Krónika (Kolozsvár)
„Ki vehet el éntőlem valamit, S szegényebbé ki tehet engemet? Mindenemet magammal hordozom, Ha nem vesztettem el a lelkemet!” (Reményik Sándor)
Reményik sorai ma is aktuálisak. Aki elveszti lelkét, elveszti mindenét. Legyen gazdag, jól szituált, vagy királyi család sarja – mit ér mindez, ha lelkében csődöt mond? A földi jólét és hatalom, mint ahogy bármi más, nem helyettesítheti a személyes élet iránti felelősséget. Az értelem ösvénye ugyanis természeténél fogva nem olvad be a pótszerekkel játszadozó bolondság útjába.
Jól tükrözi ezt az ’56-os forradalom, hiszen a sokáig látszatgyőztes szovjet hatalom végül vesztesként távozott. Ma már nem fér kétség hozzá, melyikük neve maradt meg az igazi történelemben. Mint ahogy ahhoz sem, hogy az első századok Római Birodalmában üldözött keresztények ma is tiszteletet váltanak ki, miközben üldözőik hiábavaló uralkodókként vonultak a történelem szemétdombjára. Nincs ez másként a kommunizmussal, nacionalizmussal vagy neoliberalizmussal sem. Amint a hátsó ablakon besurranva hatalomra kerülnek, rögtön uralkodni akarnak. Ezért az előbbi birodalmakhoz hasonlóan belőlük is heves indulatot, agressziót vált ki az igazság. Haladás ide, fejlődés oda, nincs új a Nap alatt.
Nacionalizmus, kommunizmus, neoliberalizmus: mind Nyugatról származó ideológiák. Amint a posztkolonialisták eme intellektuális „gyöngyszemei” elözönlötték a közép-kelet-európai térséget, gyűlöletkultúrát és tragédiát hoztak az itteni lakosságra. A történelem tanulsága szerint a nyugati monstrumtenyészde gondozói minden esetben okos, befolyásos emberek voltak. Ezért nem árt aláhúzni, hogy az ész, a gazdagság és a befolyás nem óv meg a lelki elsivárosodástól. Márpedig korunkat leginkább ez veszélyezteti, melyre nem lehet elégszer felhívni a figyelmet. Jólét, fejlődés, szabadság, egyenlőség – szép szavak, de mi áll mögöttük?
Ahogy feszegetni kezdjük a kérdést, máris egy homály szőtte gordiuszi csomóba ütközünk. Egy simára csiszolt gazdaságpolitikai taburendszerbe, melynek aktivistái idegesek lesznek, ha társadalom- és világmegváltó elképzeléseiktől eltérő szemlélet kezd kibontakozni valahol. Ilyenek voltak a kommunisták és a nacionalisták, újabban meg a neoliberálisok. Egy család. Mindhárman az álszentek (globális) birodalmát igyekeznek létrehozni, ám a realitás talaján csak adatbázisokba tuszakolt hústömegeket termelnek.
A veszély forrása
2006-ban megjelent A gyarlóság kora című könyvében Soros György arról ír, hogy Amerika szélsőséges ideológusok markába került. Szerinte olyanok irányítják, akik sikeresen kontrollálják az elnököt és a hedonista társadalmat. És azt hiszik, hogy az igazság manipulálható, holott létezik egy valóság, mely meghaladja elméjük értelmezőképességét, és rámutat politikájuk terméketlenségére. Soros a 2001. szeptember 11-ei tragédia következményeként zászlóra tűzött terrorizmus elleni harc hamis metaforáját is kritizálja, mivel szerinte ez a valóság szándékos félreértelmezésén alapul, és rabláncba veréssel fenyegeti a nyitott társadalmat. A veszély forrásaként a volt amerikai védelmi miniszter, Donald Rumsfeld s a korábbi alelnök, Dick Cheney nevét említi, ez utóbbit egyszerűen paranoiásnak titulálva.
Hogy Amerika azóta sem szabadult ki az újradikálisok markából, jól jelzi a terrorista metafora nemzetközi terjesztése. És ebbe a képbe illeszkedik Kim Lane Scheppele amerikai alkotmányjogász attitűdje is, aki a Gyurcsány-kormány bukása óta rendszeresen támadja az Orbán-kabinetet és az új magyar alkotmányt. Scheppele értékeléseit ugyanis a „feltételezzük, hogy gonosz” hipotézisre építi, erre alapozva rágalmakkal fűszerezett magyarázatait.
Cheney szellemi kollégájaként nem csoda, hogy a tévedhetetlenség trónjáról ítélkezik, helyenként kettős mércével kötve össze elképzeléseit (ezt a módszertant használta hajdanán Benedek Elek is, de ő bevallottan mesét írt, nem tudományos elemzést), majd neves jogszakértőként elküldi azokat Brüsszelbe. A volt amerikai alelnök viszont ennél is tovább megy. Egy kétórás televíziós interjúban Cheney nemrég arra figyelmeztetett, hogy az Egyesült Államok elleni következő terrortámadás szeptember 11-énél is halálosabb lesz.
Nem semmi. Ha Soros logikáját követjük, jöhet a „még rosszabb”, vagyis a láncra verés. És ez a kontrollszint már nem biztos, hogy selyemmel lesz bevonva... Sorost viszont a jelek szerint különösképpen nem zavarják az Egyesült Államokat háttérből irányító szellemproblémás egyének politikai ambíciói.
Pedig nemrég még azt írta, hogy „A stabil és igazságos világrend kialakulásának útjában a legfőbb akadály az Egyesült Államok. (...) A világ ennek ellenére úgy táncol, ahogy az Egyesült Államok fütyül, és ha ez huzamosabb ideig így marad, a civilizációnk kerül veszélybe. Az Egyesült Államok szemléletének és politikájának megváltoztatása továbbra is a legfőbb prioritásom...” Ez a kettősség jellemzi saját kezdeményezéseit is. Mert víziója tökéletlenségét a könyvében beismerte, ám állampuccsoktól pettyes intézményhálózata mégis „így van”-ként terjeszti azt Közép-Kelet-Európában és más országokban. Úgy látszik, a mindegy milyen világrendre nyitott társadalmak érdekében Soros bármilyen kompromisszumra hajlandó, a képmutatás láncolata kibír néhány felszíni vitát.
Paradicsomgyártó civilek
Nem csoda, ha az újradikálisok körében Orbán Viktor tusványosi beszéde, az abban körvonalazott illiberális kereszténydemokrácia elve kiverte a biztosítékot. A magyar miniszterelnök azon felvetése, hogy ne a liberális szervezőelv legyen ezentúl az alapelv (mindent szabad, ami más szabadságát nem sérti), hanem a biblikus törvény (amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, te se tedd azt másokkal), vérig sértette az erkölcsi törvénytaposókat. Szodoma és Gomora trendőrei nem fogják fel, hogy az őket ámító senkiházi csak a homályban tud élősködni. A világosság és a transzparencia láttán üvölt meg vicsorog. Ezért nem tűri Orbánt.
Nem részletezem, mekkora butaságokkal érveltek Magyarország ellen az Európai Parlament e heti vitájában. Ám arra mindenképp szeretném felhívni a figyelmet, hogy ha nem változik semmi, akkor Európa is az Egyesült Államok sorsára jut, azaz az újradikálisok irányítása alá kerül. Több száz millió európai kerül a globális paradicsom erőszakos (nem feltétlenül katonai értelemben) megteremtését célul kitűzők irányítása alá, akik erkölcsi legitimitás híján a kettős mérce segítségével igyekeznek megvalósítani tervüket. Az viszont meghaladja értelmezőképességüket, hogy ebből a homály birodalma lesz, nem pedig földi paradicsom. Szomorú, de így igaz. Ebbe az irányba tart jelenleg Európa és Amerika. A progresszív hanyatlás és lelki elsivárosodás korát éljük, mikor egyre többen hajolnak meg a látszat hatalma előtt.
Vegyük csak a Norvég Civil Alapok példáját. Mi történne, ha egy magyar tőkével létrehozott alapítvány megjelenne az Egyesült Államokban, és deviáns ideológiát terjesztőket pénzelne? Ha kizárólag olyanokat támogatna, akik áltudományos meséket „így van”-okként prezentálnak, vagy az amerikai vezetés ellen riogatnak, tüntetésekre és ellenállásra buzdítva az adófizetőket. Nem biztos, hogy két napig működne a dolog. Külföldi pénzekről lévén szó, helyzete már az első nap a biztonságiak asztalán landolna, és rögtön megindulna ellene a sajtóhadjárat. Rászabadulna a maroknyi médiaguru kezében lévő teljes amerikai média (szabad sajtó USA = hat médiaguru cégei szabadon tájékoztatnak háromszázmillió polgárt), ellehetetlenítve tevékenységét.
Ha pedig az alapítvány képviselői nemzetközi botrányt kavarva tiltakoznának az ellen, hogy az amerikai adóhatóság törvényes vizsgálatot folytasson náluk, megtagadva dokumentumok átadását, nos, nem biztos, hogy már az első saroknál lelőnék őket, de... Ha viszont Magyarországon történik ugyanez, a trendnek buzgón megfelelni kívánó politikusok és a „szabadon függő” sajtó már az Orbán-kormányt hibáztatja. Pláne, hogy Soros György is könyökig érintett az ügyben, melyben a magyar társadalomnak járó európai pénzeket kizárólag „ortodox” szemléletű projektek közt osztották el, akkor is, ha más pályázók magasabb pontszámot értek el.
Ezeket a civil szervezeteket és politikai támogatóikat jellemzi, hogy gyorsan el akarták tüntetni a terhelő nyomokat, mielőtt azok a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal (KEHI) birtokába kerültek volna. Ennek során élvezték az alap kezelését felügyelő brüsszeli iroda együttműködését, a norvég nagykövetség munkatársa pedig még az egyes dokumentumok visszadátumozásában is partner volt! Képmutató politika – pénz – újradikális civil szervezetek: szép kis világmegváltók. Nem csoda, hogy a KEHI által vizsgált hatvanhárom projektből hatvanegynél visszaélések voltak.
Mint ahogy az sem, hogy a törvény betartására oly érzékeny amerikai sajtó erről mélyen hallgat, és „elit fegyveres egységekről” ír, amelyek „megrohamozták” szegény budapesti szervezetek irodáit. Az amerikai politikusok pedig „aggódnak”, és kormányzati korrupcióra hivatkozva megtiltották hat magyar hivatalos személy beutazását az Egyesült Államokba (!), elutasítva a magyar fél kérését, hogy hiteles információt szolgáltassanak, mi alapján fogalmazták meg a korrupció gyanúját. Így segítik magyar barátaikat a korrupció elleni harcban. A hétköznapi életben ez a homály és a rágalmazás kategóriájába tartozik, az amerikai vezetés szemében viszont így néz ki a barátság!
Kívülről nézve szánalmas egy színház. „Civilek elleni fellépés”, „szólásszabadság megsértése”, fegyveres erőkkel való riogatás... Mifelénk például a fekete álarcosok a napi híradók szerves részei. Naponta „megrohamoznak” néhány személyt vagy intézetet, amit ugyanez a nyugati média dicsérő szavakkal illet. Szóval kár a gőzért, képmutatás folyik minden szinten. A lényeg, hogy a csillogó-villogó látszatokkal operáló, univerzális senkiházi uralkodni akar. És látszólag óriási hatalommal is rendelkezik. Ám a napjai meg vannak számlálva.
Kísért Neptun szelleme
Nincs hát miért aggódni. Ugyanakkor számolni kell vele, hogy az újradikálisok továbbra is támadni fognak. De akik komolyan veszik a felelősséget és a toleranciát, nyilván elfogadják majd a kereszténydemokrácia elvét. Ők ugyanis nem abból indulnak ki, hogy ha nem tetszik egy törvény, vagy megkeresi őket az adóhatóság, akkor az diktatúrát jelent, hanem abból, hogy a törvényt be kell tartani. Vagy ha véget ér a zsíros szerződések korszaka, akkor az nem a demokrácia végét jelenti, hanem azt, hogy ideje dolgozni. Nem nehéz dolgok ezek, bár való igaz, a megértésükhöz némi értelem és jóérzés is szükséges. Ezt néha át kell gondolni, mert közben a politikai kórokozók szorgalmasan hintik a port – manipulálnak és összezavarnak. Tisztában vannak vele, hogy ha egy hazugságot sokszor ismételnek, az emberek többsége elhiszi.
Ezt teszi a román média is, mely megszületése óta „a magyarokról negatívat vagy semmit” íratlan szabály szerint működik. És ezt eddig senki sem ellensúlyozta. Még az ’56-os forradalmárokat cserben hagyó amerikai barátainkat sem érdekelte. Pedig 1993-ban a Project on Ethnic Relations (PER) által ők vezényelték le a titkos neptuni találkozót. És húsz év után most megint stratégiai párbeszédet akarnak a románok és a magyarok közt. Csakhogy a régi formulában ez már nem megy. Ezt kiáltja sok-sok paraméter, mely az összképben található. A mai helyzet egész más, mint amilyen 1993-ban volt. A kérdés voltaképpen az, hogy tovább főzzük a békát, vagy kivesszük a forró vízből? Előbbi esetben a béka kis lépésekben megfő s ezért búcsút kell tőle venni, utóbbi esetben meglehet, hogy királykisasszonnyá változik.
Ha összejön, az amerikai levezetéssel történő román–magyar párbeszéd szélesebb körű és stratégiailag jóval felkészültebb magyar tárgyalócsapatot igényel. És mindenképp igényli a magyar kormány jelenlétét. Egy újabb RMDSZ–PER-találkozó pedig határozottan elutasítandó. De ez már egy másik történet.
Lőrinczi Lóránd
Krónika (Kolozsvár)
2014. november 10.
Gaal György: Egy könyvtárigazgató emlékiratai
Gyalui Farkas (1866–1952) neve ma már kevesek számára ismert, pedig legalább egy fél századon át Kolozsvár értelmiségi köreiben fogalomnak számított. Jó tollú újságíró-szerkesztő, a magyar és francia irodalomtudomány doktora, 1891-től az Egyetemi Könyvtár munkatársa volt. Könyvtártudományból – elsőként Magyarországon – magántanári habilitációt szerzett, s a hatalomváltozásig tanította e tárgyat az egyetemen, 1911-ben a rendkívüli tanári címet is megadták neki. 1892–1902 között öt kötetben sajtó alá rendezte a könyvtár szakcímjegyzékét, így nem csoda, hogy 1900-ban – Ferenczi Zoltán Budapestre távozását követően – ő lesz a könyvtár megbízott vezetője, majd Erdélyi Pál főigazgatósága idején 1911-ben igazgatói címet kap, s a könyvtárvezetés nagyrészt rá hárul. A századfordulón őt küldik külföldi tanulmányútra, amelynek tapasztalatai sokban hozzájárulnak az új, 1907-ben emelt könyvtárépület megtervezéséhez, s rá hárul a könyvállomány ide történő átköltöztetése is. A magát minduntalan szabadságoltató Erdélyi helyett Gyaluinak kell átvezetnie a könyvtárat az első világháború megpróbáltatásain, s a hatalomváltozás esztendein. A román egyetem is megtartja műszaki igazgatónak, s így az egyetemi és a múzeum-egyleti könyvtár magyar kincseit meg tudja óvni minden bántódástól. 1926-ban nyugdíjazzák. Utána főleg emlékező publicisztikával, gróf Teleki Sándor és Ujfalvi Sándor életregényének megírásával foglalkozik. Az Erdélyi Irodalmi Társaság oszlopos tagja, tiszteletbeli elnökéül választják, megírja ennek történetét is. A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond és a budapesti Petőfi Társaság szintén tagságával tünteti ki.
Gyalui irodalmi munkásságáról nyomtatásban közzétett bibliográfiát készített (1933, 1942), hagyatékának sorsáról azonban nem tudunk, feltételezhetően szétszóródott. Az sem volt közismert, hogy Gyalui egész élete alatt önéletrajzi feljegyzéseket készített, amelyeket aztán emlékirattá dolgozott fel. Úgy tűnik, hogy három kötetesre tervezte ezt a művét: az első a világháború előtti időkről szólt, a második az 1914–1921 közötti időszakról, s talán egy harmadik a 20-as, 30-as évekről. A középső rész gépirata került Miklósi Sikes Csaba építész és helytörténész kezébe az 1980-as években, s ő azt a Református Gyűjtőlevéltárba helyezte megőrzésre. A gépiratot most Sas Péter sajtó alá rendezte, s előszóval ellátva a Művelődés kiadójánál közzétette Emlékirataim (1914–1921) címmel.
A kötet soha jobbkor nem jelenhetett meg, mint most, a világháború kitörésének centenáriumán. Ha valaki tudni akarja, hogyan élték meg a kolozsváriak a világháború kitörésének hírét, az első sorozásokat, miként értesültek a háborús eseményekről, hogy működhetett a cenzúrázott sajtó, milyen volt a város és a megye vezetése ezekben a hónapokban, azt itt részletes tájékoztatást kap. Gyalui ekkor a Magyar Távirati Iroda helyi tudósítója is volt, úgyhogy állandóan – a gorombának tartott – Bethlen Ödön gróf kormánybiztossal tarthatta a kapcsolatot, s tőle értesült a helyi hírekről. Ekkoriban írja: „Boldog a békében élő ember. Sohasem éreztem azt a rettentő nagy fájdalmat s aggodalmat, amint a háború alatt az ember a hazáját félti. Olyan ez, mintha anyja volna keserves beteg, s még keservesebb”. S Gyaluinak két gyermekéről is kellett gondoskodnia. A lánya ekkoriban végezte az egyetemen a francia szakot, s külföldi nyelvtanulását kellett biztosítania. A fia az orvosi tanulmányok mellett a Janovics Jenő kezdeményezte filmkészítésbe dolgozta bele magát. Állandóan Gyalui vállát nyomta a könyvtár háborús sorsa. Még a frontoktól távol eső Kolozsváron is hol az orosz, hol pedig a román betöréstől és az azzal járó pusztítástól rettegtek. Így 1916 szeptemberében a könyvtár legértékesebb kincseit 11 dobozba csomagolva Budapestre menekítik, s ott egy bank páncélszekrényében őrzik. Utóbb aztán visszaszállítják Kolozsvárra. A könyvtárt pénzhiány miatt gyakran kénytelenek zárva tartani. A hatalomváltást követően Gyaluitól nem követelik a hűségeskü azonnali letételét, úgyhogy megmaradhat a könyvtár élén, s csak a trianoni békeszerződés aláírása után teszi le az esküt. Igyekszik objektív lenni, s elismeréssel ír az új román egyetem professzorairól is, akik becsülik a könyvtárat, s őt meghagyják műszaki igazgatói beosztásában. A könyvtár magyar jellegét elismerik, de természetesen elvárják a román állomány gyors növelését. Román főigazgatóul Eugen Barbult, a Budapestről érkező könyvtárost nevezik ki, aki jól egyezik Gyaluival.
Az emlékiratban jóformán minden kolozsvári társadalmi eseményről hírt kapunk. Maga Gyalui is részese volt ezeknek. Rendszeresen járt a kávéházba, színházba, koncertekre. Alig élt olyan jelentősebb személyiség a városban, akit ne ismert volna. Természetesen a maga világnézete, élményei alapján ítélte meg az embereket. Volt, akiről csak munkásságuk alapján vélekedett, másokról viszont nagyon negatív erkölcsi képet fest. Irodalmi téren igen konzervatív felfogású. A nyugatosokat csak elítélően emlegeti. Még a fővárosban is nagy port vert fel 1916. januári párbajügye Adyval, mely végül nyilatkozat-aláírással zárult. Különben minden Kolozsvárra látogató személyiségről tud, többen a könyvtárat is felkeresik. Így kalauzolhatja a magyar trónörökös-feleséget, Zita főhercegasszonyt, majd a román királyi párt is.
Az egyetem belső életébe több esemény kapcsán betekintést nyerünk, a rektorokat s az egyetemi tanárok jó néhányát jellemzi, nem különben közvetlen munkatársait a könyvtárból. Az eskümegtagadást 1919-ben nem helyesli, szerinte ez nagymértékben elősegítette az intézmények gyors elrománosítását, s a magyar tisztviselő-értelmiségi réteget földönfutóvá tette. Ismételten rámutat, hogy a békekötés előtt a kolozsvári magyarság elképzelhetetlennek tartotta, hogy a város ne maradjon Magyarország része: „Mindenki valósággal körülburkolta lelkét egy fallal, melyen reményét ki nem engedte, s beengedni a legkomolyabb forrásból jövő híreket sem engedte”. Leírja a román hadsereg bevonulásának mozzanatait, a hatalomátvételt.
Külön vonulata az emlékiratnak Gyalui önigazolása, magyarhűségének bizonyítása. Ő ugyanis Gyaluban Mendel Farkasként született, s csak 1891-ben veszi fel a szülőhelyére utaló családnevet. Izraelita vallásúként tanul a Református Kollégiumban, s ott nyeri élet- és világszemléletét. 1893-ban feleségül veszi egy gazdag fővárosi kereskedő lányát, a művészien hegedülő Brachfeld Gizellát, aki aztán 1914 márciusában nagy visszhangot keltve öngyilkosságot követ el. Feleségének a régi zsidó temetőben ma is álló gyönyörű síremléket készíttet Kolozsvári Szeszák Ferenccel. Gyalui ekkor már felekezeten kívülinek tartja magát, s mikor 1918. november 20-án értesül róla, hogy az addig magukat magyarnak valló izraeliták nemzetiségként lépnek fel, ő másnap Nagy Károly püspök dolgozószobájában (és keresztapaságával) osztálytársa, Barabás Samu lelkész szertartásával belép a református egyházba. Gyalui – bár származása miatt néhányszor mellőztetésben volt része – egyértelműen magyarnak vallotta magát. Legfőbb vágya volt a magyar nemesség megszerzése. Csak igen kései, szomorú alkalommal kapott ezért elismerést: 1944-ben mentesítették a zsidóságra vonatkozó törvények hatálya alól.
Az emlékirat fiának, a tehetséges Gyalui Jenőnek az 1921 májusában elkövetett szerelmi öngyilkosságával zárul. Tulajdonképpen két öngyilkosság, a feleség-édesanya és a rajongva szeretett gyermek halála közötti – világrengető – hét esztendő bontakozik ki a történetből. Utóhangja az 1921 nyárán (itt tévesen februárra datált) Radnaborbereken töltött pihenés, ahol a fürdőtelep villájában „a legnagyobb jelenleg élő magyar poétá”-val, Reményik Sándorral együtt tölthet pár napot, s ennek az ott született verseiből idéz néhányat.
Az emlékirat több száz oldala jóformán tagolatlan szöveg. Látszik, hogy alapját naplószerű feljegyzések képezik, de beleillesztett útleírásokat, családi és hivatalos leveleket, általa írt, vagy éppen róla szóló újságcikkeket, közigazgatási dokumentumokat. Még a kronológiát sem tartja be mindenütt, mert utólagos kiegészítéseket fűz egy-egy levélrészlethez, rábukkan valamilyen adatra, s később illeszti bele a szövegbe. Jó lett volna valamennyire mégis tördelni, alcímekkel tagolni a szövegfolyamot. A Tartalomjegyzék jóformán használhatatlan, hiszen csak a szövegbe iktatott cikkek kiemelt címeit veszi nyilvántartásba. Szerencsés viszont, hogy névmutatóval látták el a szövegrengeteget. Bizonyára Gyaluinak nem egy megállapítását, jellemzését idézi majd a szakirodalom. Gyalui most megjelent munkája Erdély történetének egy személyes élményeken átszűrt fejezete. Felöleli a várostörténetet, az egyetem és könyvtára történetét, s a polgárok életérzését a nagy világváltozás idején.
Gyalui Farkas: Emlékirataim (1914–1921). Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az előszót írta Sas Péter. Művelődés Egyesület, Kolozsvár, 2013.
Helikon (Kolozsvár)
Gyalui Farkas (1866–1952) neve ma már kevesek számára ismert, pedig legalább egy fél századon át Kolozsvár értelmiségi köreiben fogalomnak számított. Jó tollú újságíró-szerkesztő, a magyar és francia irodalomtudomány doktora, 1891-től az Egyetemi Könyvtár munkatársa volt. Könyvtártudományból – elsőként Magyarországon – magántanári habilitációt szerzett, s a hatalomváltozásig tanította e tárgyat az egyetemen, 1911-ben a rendkívüli tanári címet is megadták neki. 1892–1902 között öt kötetben sajtó alá rendezte a könyvtár szakcímjegyzékét, így nem csoda, hogy 1900-ban – Ferenczi Zoltán Budapestre távozását követően – ő lesz a könyvtár megbízott vezetője, majd Erdélyi Pál főigazgatósága idején 1911-ben igazgatói címet kap, s a könyvtárvezetés nagyrészt rá hárul. A századfordulón őt küldik külföldi tanulmányútra, amelynek tapasztalatai sokban hozzájárulnak az új, 1907-ben emelt könyvtárépület megtervezéséhez, s rá hárul a könyvállomány ide történő átköltöztetése is. A magát minduntalan szabadságoltató Erdélyi helyett Gyaluinak kell átvezetnie a könyvtárat az első világháború megpróbáltatásain, s a hatalomváltozás esztendein. A román egyetem is megtartja műszaki igazgatónak, s így az egyetemi és a múzeum-egyleti könyvtár magyar kincseit meg tudja óvni minden bántódástól. 1926-ban nyugdíjazzák. Utána főleg emlékező publicisztikával, gróf Teleki Sándor és Ujfalvi Sándor életregényének megírásával foglalkozik. Az Erdélyi Irodalmi Társaság oszlopos tagja, tiszteletbeli elnökéül választják, megírja ennek történetét is. A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond és a budapesti Petőfi Társaság szintén tagságával tünteti ki.
Gyalui irodalmi munkásságáról nyomtatásban közzétett bibliográfiát készített (1933, 1942), hagyatékának sorsáról azonban nem tudunk, feltételezhetően szétszóródott. Az sem volt közismert, hogy Gyalui egész élete alatt önéletrajzi feljegyzéseket készített, amelyeket aztán emlékirattá dolgozott fel. Úgy tűnik, hogy három kötetesre tervezte ezt a művét: az első a világháború előtti időkről szólt, a második az 1914–1921 közötti időszakról, s talán egy harmadik a 20-as, 30-as évekről. A középső rész gépirata került Miklósi Sikes Csaba építész és helytörténész kezébe az 1980-as években, s ő azt a Református Gyűjtőlevéltárba helyezte megőrzésre. A gépiratot most Sas Péter sajtó alá rendezte, s előszóval ellátva a Művelődés kiadójánál közzétette Emlékirataim (1914–1921) címmel.
A kötet soha jobbkor nem jelenhetett meg, mint most, a világháború kitörésének centenáriumán. Ha valaki tudni akarja, hogyan élték meg a kolozsváriak a világháború kitörésének hírét, az első sorozásokat, miként értesültek a háborús eseményekről, hogy működhetett a cenzúrázott sajtó, milyen volt a város és a megye vezetése ezekben a hónapokban, azt itt részletes tájékoztatást kap. Gyalui ekkor a Magyar Távirati Iroda helyi tudósítója is volt, úgyhogy állandóan – a gorombának tartott – Bethlen Ödön gróf kormánybiztossal tarthatta a kapcsolatot, s tőle értesült a helyi hírekről. Ekkoriban írja: „Boldog a békében élő ember. Sohasem éreztem azt a rettentő nagy fájdalmat s aggodalmat, amint a háború alatt az ember a hazáját félti. Olyan ez, mintha anyja volna keserves beteg, s még keservesebb”. S Gyaluinak két gyermekéről is kellett gondoskodnia. A lánya ekkoriban végezte az egyetemen a francia szakot, s külföldi nyelvtanulását kellett biztosítania. A fia az orvosi tanulmányok mellett a Janovics Jenő kezdeményezte filmkészítésbe dolgozta bele magát. Állandóan Gyalui vállát nyomta a könyvtár háborús sorsa. Még a frontoktól távol eső Kolozsváron is hol az orosz, hol pedig a román betöréstől és az azzal járó pusztítástól rettegtek. Így 1916 szeptemberében a könyvtár legértékesebb kincseit 11 dobozba csomagolva Budapestre menekítik, s ott egy bank páncélszekrényében őrzik. Utóbb aztán visszaszállítják Kolozsvárra. A könyvtárt pénzhiány miatt gyakran kénytelenek zárva tartani. A hatalomváltást követően Gyaluitól nem követelik a hűségeskü azonnali letételét, úgyhogy megmaradhat a könyvtár élén, s csak a trianoni békeszerződés aláírása után teszi le az esküt. Igyekszik objektív lenni, s elismeréssel ír az új román egyetem professzorairól is, akik becsülik a könyvtárat, s őt meghagyják műszaki igazgatói beosztásában. A könyvtár magyar jellegét elismerik, de természetesen elvárják a román állomány gyors növelését. Román főigazgatóul Eugen Barbult, a Budapestről érkező könyvtárost nevezik ki, aki jól egyezik Gyaluival.
Az emlékiratban jóformán minden kolozsvári társadalmi eseményről hírt kapunk. Maga Gyalui is részese volt ezeknek. Rendszeresen járt a kávéházba, színházba, koncertekre. Alig élt olyan jelentősebb személyiség a városban, akit ne ismert volna. Természetesen a maga világnézete, élményei alapján ítélte meg az embereket. Volt, akiről csak munkásságuk alapján vélekedett, másokról viszont nagyon negatív erkölcsi képet fest. Irodalmi téren igen konzervatív felfogású. A nyugatosokat csak elítélően emlegeti. Még a fővárosban is nagy port vert fel 1916. januári párbajügye Adyval, mely végül nyilatkozat-aláírással zárult. Különben minden Kolozsvárra látogató személyiségről tud, többen a könyvtárat is felkeresik. Így kalauzolhatja a magyar trónörökös-feleséget, Zita főhercegasszonyt, majd a román királyi párt is.
Az egyetem belső életébe több esemény kapcsán betekintést nyerünk, a rektorokat s az egyetemi tanárok jó néhányát jellemzi, nem különben közvetlen munkatársait a könyvtárból. Az eskümegtagadást 1919-ben nem helyesli, szerinte ez nagymértékben elősegítette az intézmények gyors elrománosítását, s a magyar tisztviselő-értelmiségi réteget földönfutóvá tette. Ismételten rámutat, hogy a békekötés előtt a kolozsvári magyarság elképzelhetetlennek tartotta, hogy a város ne maradjon Magyarország része: „Mindenki valósággal körülburkolta lelkét egy fallal, melyen reményét ki nem engedte, s beengedni a legkomolyabb forrásból jövő híreket sem engedte”. Leírja a román hadsereg bevonulásának mozzanatait, a hatalomátvételt.
Külön vonulata az emlékiratnak Gyalui önigazolása, magyarhűségének bizonyítása. Ő ugyanis Gyaluban Mendel Farkasként született, s csak 1891-ben veszi fel a szülőhelyére utaló családnevet. Izraelita vallásúként tanul a Református Kollégiumban, s ott nyeri élet- és világszemléletét. 1893-ban feleségül veszi egy gazdag fővárosi kereskedő lányát, a művészien hegedülő Brachfeld Gizellát, aki aztán 1914 márciusában nagy visszhangot keltve öngyilkosságot követ el. Feleségének a régi zsidó temetőben ma is álló gyönyörű síremléket készíttet Kolozsvári Szeszák Ferenccel. Gyalui ekkor már felekezeten kívülinek tartja magát, s mikor 1918. november 20-án értesül róla, hogy az addig magukat magyarnak valló izraeliták nemzetiségként lépnek fel, ő másnap Nagy Károly püspök dolgozószobájában (és keresztapaságával) osztálytársa, Barabás Samu lelkész szertartásával belép a református egyházba. Gyalui – bár származása miatt néhányszor mellőztetésben volt része – egyértelműen magyarnak vallotta magát. Legfőbb vágya volt a magyar nemesség megszerzése. Csak igen kései, szomorú alkalommal kapott ezért elismerést: 1944-ben mentesítették a zsidóságra vonatkozó törvények hatálya alól.
Az emlékirat fiának, a tehetséges Gyalui Jenőnek az 1921 májusában elkövetett szerelmi öngyilkosságával zárul. Tulajdonképpen két öngyilkosság, a feleség-édesanya és a rajongva szeretett gyermek halála közötti – világrengető – hét esztendő bontakozik ki a történetből. Utóhangja az 1921 nyárán (itt tévesen februárra datált) Radnaborbereken töltött pihenés, ahol a fürdőtelep villájában „a legnagyobb jelenleg élő magyar poétá”-val, Reményik Sándorral együtt tölthet pár napot, s ennek az ott született verseiből idéz néhányat.
Az emlékirat több száz oldala jóformán tagolatlan szöveg. Látszik, hogy alapját naplószerű feljegyzések képezik, de beleillesztett útleírásokat, családi és hivatalos leveleket, általa írt, vagy éppen róla szóló újságcikkeket, közigazgatási dokumentumokat. Még a kronológiát sem tartja be mindenütt, mert utólagos kiegészítéseket fűz egy-egy levélrészlethez, rábukkan valamilyen adatra, s később illeszti bele a szövegbe. Jó lett volna valamennyire mégis tördelni, alcímekkel tagolni a szövegfolyamot. A Tartalomjegyzék jóformán használhatatlan, hiszen csak a szövegbe iktatott cikkek kiemelt címeit veszi nyilvántartásba. Szerencsés viszont, hogy névmutatóval látták el a szövegrengeteget. Bizonyára Gyaluinak nem egy megállapítását, jellemzését idézi majd a szakirodalom. Gyalui most megjelent munkája Erdély történetének egy személyes élményeken átszűrt fejezete. Felöleli a várostörténetet, az egyetem és könyvtára történetét, s a polgárok életérzését a nagy világváltozás idején.
Gyalui Farkas: Emlékirataim (1914–1921). Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az előszót írta Sas Péter. Művelődés Egyesület, Kolozsvár, 2013.
Helikon (Kolozsvár)
2014. november 17.
Törvényes elismertséget a Magyar Szórvány Napjának
„A szórvány napja több mint ünnep: számvetés és tervezés. Hiszen arról beszélünk, hogy mi történt az elmúlt esztendőben, és arról, hogy milyen kihívások állnak előttünk, hogyan tudunk ezekre jó válaszokat adni. A legközelebbi tervünket jövő héten terjesztjük be a Magyar Állandó Értekezlet napirendjére: azt szeretnénk, ha a Magyar Szórvány Napját törvény szentesítené” – ezekkel a gondolatokkal nyitotta meg Kelemen Hunor szövetségi elnök november 15-én, Medgyesen a Magyar Szórvány Napja keretében megszervezett konferenciát. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség 10. nagyváradi Kongresszusa november 15-ét, Bethlen Gábor születésének napját, az Összefogás jegyében a Magyar Szórvány Napjává nyilvánította, amelyre első ízben Déván, majd Brassóban, tavaly pedig Nagyenyeden került sor.
Az alábbiakban a hét végén Déván tartott megemlékezésről számol be lapunk munkatársa.
Kettős ünnep és MÁK-tisztújítás
Kettős ünnepet ültek péntek délután a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban. A Hunyad megyei magyar oktatási központ közössége ugyanis irodalmi műsorral kapcsolódott a Magyar Szórvány Napja alkalmából tartott rendezvénysorozathoz és ez alkalommal ünnepelte meg egyéves születésnapját az RMDSZ Hunyad Megyei Nőszervezete is. A kettős ünnep továbbá alkalmat adott a Hunyad Megyei Magyar Állandó Konferencia (MÁK) éves ülésének a megtartására.
A Magyar Szórvány Napja új keletű ünnepünk, amely négy évvel ezelőtt innen Hunyad megyéből indult és ma már egyre több erdélyi közösség érzi magáénak. Bizakodásra ad okot, hogy a Magyar Állandó Értekezlet Szórványszakbizottsága döntést hozott arról, hogy Kárpát-medence szerte megünnepeljük e napot, így idén már másodszor volt alkalom erre. Fontosnak tartom, hogy ne kicsinyeljük le a szimbolikus alkalmakat, hiszen a szórványban fontos szerepet játszhatnak az ilyen találkozások. Örömmel tölt el, ha a nagyobb odafigyelést, visszhangot kapó központi rendezvények mellett több kisebb közösségben is megünneplik a Magyar Szórvány Napját. Ezért időzítettük úgy, hogy ez ünnephez kapcsolódva indítsuk el Nagyenyeden a Fogadj Örökbe egy műemléket program idei fordulóját és itt, Déván szintén ez alkalommal tartsuk meg a Hunyad megyei magyar egyházak, felekezetek, civil- és RMDSZ szervezetek egyeztető fórumának, a MÁK-nak az éves ülését. Nyilvánvaló, hogy a demográfia nem kedvez nekünk, de az utóbbi időben sok területen tudtunk és tudunk eredményeket, konszolidációt felmutatni. Gondolok itt az oktatásra vagy akár hagyomány- és értékőrzésre. Ezeket a törekvéseket, mozgalmakat, szervezeteket hálózatba kell építeni, hogy egymás megvalósításaiból okulva, erősödve haladjunk tovább. Úgy érzem tehát, még sok a tennivaló, de sok az eredmény is. Van tehát ok és indok az ünnepre – fogalmazott Winkler Gyula EP-képviselő, a Magyar Szórvány Napjának fő kezdeményezője.
A képviselő által említett eredmények, megvalósítások sorában mindig kiemelt helyen szerepel a dévai magyar oktatási központ, melynek pedagógusai, diákjai ezúttal is rendkívül színvonalas műsorral járultak hozzá az ünnepi hangulat megteremtéséhez. – Úgy gondoltuk, a Magyar Szórvány Napján meg kell csillogtatnunk gazdag kultúránk kincseit. Ezért a legtisztább forrásból származó, régi gyímesi dalokkal leptük meg a közönséget, és az ünnep megkoronázására Bánk Bán Hazám, hazámkezdetű áriáját választottuk – fogalmazott Lengyel Izabella kórusvezető, aki a Dalos pacsirta nevet viselő maroknyi leánykórusával ezúttal is fantasztikus sikert aratott. Vastapsot kapott a szintén általa vezetett Szivárvány Nyugdíjasklub Énekkara is, melynek tagjai bukovinai székely népdalokkal léptek fel. A tiszta csengésű népdalok nagyszerűen épültek be a Csatlós Zsófia tanítónő és Kun Gazda Kinga tanárnő által összeállított irodalmi műsorba, melyben Ady Endre, Wass Albert, Váci Mihály, Reményik Sándor gondolatai mellett helyet kaptak a kortárs költőnemzedék képviselői, a múlt gazdag örökségéből épülve a reményteli jövő felé irányítva a hallgatóság figyelmét.
Az irodalmi műsornak külön bája volt, hogy a diákok tulipán formában sorakozva álltak színpadra, ezzel is utalva az ünnepség következő momentumára, amikor az RMDSZ Hunyad Megyei Nőszervezetét köszöntötték egyéves születésnapja alkalmából. Kun Gazda Kinga, megyei nőszervezeti elnök hálás szívvel mondott köszönetet minden nőtársának, akik lélekkel vállalták, vállalják a közösségi munkát. Ennek eredményeképp rendkívül gazdag tevékenységi beszámolót tarthatott a nőszervezeti elnök, csak érintőlegesen említve a tucatnyi szépemlékű rendezvényt: október hatodiki és március 15-i megemlékezéseket, kokárdavarrást, Szórvány- és Magyar-napi ünnepségeket, a sikeres könyvtári esteket, farsangot, disznótort, szüreti bált, gulyásfőzést stb. A sokrétű munka elismeréseként Winkler Gyula EP-képviselő ünnepi tortával kedveskedett a Nőszervezetnek, melyből azért a férfiak is részesültek.
Az ünnepi rendezvényt követően került sor az iskolaközpont aulájában a Hunyad Megyei Magyar Állandó Konferencia éves ülésére, mely ezúttal tisztújítással párosult. Az ülést Dézsi Attila leköszönő MÁK elnök nyitotta meg, számba véve az elmúlt esztendő(k) megvalósításait, melyek közül mindenképp kiemelkedő figyelmet érdemel Barcsay Ákos erdélyi fejedelem emlékének az ápolása. – Négy évvel ezelőtt a Magyar Szórvány Napján állítottuk fel a dévai Vármegyeház előtt Barcsay Ákos emlékoszlopát. A civilkezdeményezésre megvalósult emlékművet nem nézte mindenki jó szemmel. Ilyenfajta megnyilvánulásnak vagyunk pillanatnyilag is a tanúi. De Barcsay Ákos emlékét már nem lehet visszaszorítani a homályba – fogalmazott a volt prefektus. Ennek bizonyítékaként említtette a tavaly megalapított Barcsay Ákos-díjat, melyet a Hunyad megyei magyar közösség kiemelkedő személyiségeinek ítélnek oda. – E díjjal elsősorban azokra szeretnénk figyelni, akik a háttérben, mindennapi munkájuk során, kitartással és eredményesen járulnak hozzá közösségünk megmaradásához – fogalmazott a leköszönő MÁK elnök, Váci Mihály Még nem elég című versével zárva le mandátumát.
A jelenlévők hosszasan értékelték Dézsi Attila közösségi tevékenységét, majd sor került az új elnök megválasztására. Az RMDSZ megyei vezetőségének jelöltjét, Kocsis Attila iskolaigazgatót a némileg furcsa felvezetés nyomán a jelenlévők egyhangúlag megszavazták. Winkler Gyula EP-képviselő megerősítette: Kocsis Attila, a tizedik tanévét ünneplő magyar oktatási központ igazgatójaként nem csupán az oktatási intézmény megerősödésében munkálkodott eredményesen, de igen aktívan vett részt a Hunyad Megyei Magyar Napok, illetve minden más közösségi rendezvény megszervezésében is. Ennek elismeréseképp idén a MÁK Barcsay Ákos-díjjal tüntette ki az iskolaigazgatót. Utóbbi megtiszteltetésként értékelte az elnöki megbízatást, hozzátéve, hogy elődje elég magasra helyezte e mandátummal járó mércét. A MÁK frissen megválasztott elnöke mellé András József petrozsényi egyetemi tanárt jelölte a testület képviselőjévé az RMDSZ Hunyad megyei küldötteinek tanácsába.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
„A szórvány napja több mint ünnep: számvetés és tervezés. Hiszen arról beszélünk, hogy mi történt az elmúlt esztendőben, és arról, hogy milyen kihívások állnak előttünk, hogyan tudunk ezekre jó válaszokat adni. A legközelebbi tervünket jövő héten terjesztjük be a Magyar Állandó Értekezlet napirendjére: azt szeretnénk, ha a Magyar Szórvány Napját törvény szentesítené” – ezekkel a gondolatokkal nyitotta meg Kelemen Hunor szövetségi elnök november 15-én, Medgyesen a Magyar Szórvány Napja keretében megszervezett konferenciát. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség 10. nagyváradi Kongresszusa november 15-ét, Bethlen Gábor születésének napját, az Összefogás jegyében a Magyar Szórvány Napjává nyilvánította, amelyre első ízben Déván, majd Brassóban, tavaly pedig Nagyenyeden került sor.
Az alábbiakban a hét végén Déván tartott megemlékezésről számol be lapunk munkatársa.
Kettős ünnep és MÁK-tisztújítás
Kettős ünnepet ültek péntek délután a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban. A Hunyad megyei magyar oktatási központ közössége ugyanis irodalmi műsorral kapcsolódott a Magyar Szórvány Napja alkalmából tartott rendezvénysorozathoz és ez alkalommal ünnepelte meg egyéves születésnapját az RMDSZ Hunyad Megyei Nőszervezete is. A kettős ünnep továbbá alkalmat adott a Hunyad Megyei Magyar Állandó Konferencia (MÁK) éves ülésének a megtartására.
A Magyar Szórvány Napja új keletű ünnepünk, amely négy évvel ezelőtt innen Hunyad megyéből indult és ma már egyre több erdélyi közösség érzi magáénak. Bizakodásra ad okot, hogy a Magyar Állandó Értekezlet Szórványszakbizottsága döntést hozott arról, hogy Kárpát-medence szerte megünnepeljük e napot, így idén már másodszor volt alkalom erre. Fontosnak tartom, hogy ne kicsinyeljük le a szimbolikus alkalmakat, hiszen a szórványban fontos szerepet játszhatnak az ilyen találkozások. Örömmel tölt el, ha a nagyobb odafigyelést, visszhangot kapó központi rendezvények mellett több kisebb közösségben is megünneplik a Magyar Szórvány Napját. Ezért időzítettük úgy, hogy ez ünnephez kapcsolódva indítsuk el Nagyenyeden a Fogadj Örökbe egy műemléket program idei fordulóját és itt, Déván szintén ez alkalommal tartsuk meg a Hunyad megyei magyar egyházak, felekezetek, civil- és RMDSZ szervezetek egyeztető fórumának, a MÁK-nak az éves ülését. Nyilvánvaló, hogy a demográfia nem kedvez nekünk, de az utóbbi időben sok területen tudtunk és tudunk eredményeket, konszolidációt felmutatni. Gondolok itt az oktatásra vagy akár hagyomány- és értékőrzésre. Ezeket a törekvéseket, mozgalmakat, szervezeteket hálózatba kell építeni, hogy egymás megvalósításaiból okulva, erősödve haladjunk tovább. Úgy érzem tehát, még sok a tennivaló, de sok az eredmény is. Van tehát ok és indok az ünnepre – fogalmazott Winkler Gyula EP-képviselő, a Magyar Szórvány Napjának fő kezdeményezője.
A képviselő által említett eredmények, megvalósítások sorában mindig kiemelt helyen szerepel a dévai magyar oktatási központ, melynek pedagógusai, diákjai ezúttal is rendkívül színvonalas műsorral járultak hozzá az ünnepi hangulat megteremtéséhez. – Úgy gondoltuk, a Magyar Szórvány Napján meg kell csillogtatnunk gazdag kultúránk kincseit. Ezért a legtisztább forrásból származó, régi gyímesi dalokkal leptük meg a közönséget, és az ünnep megkoronázására Bánk Bán Hazám, hazámkezdetű áriáját választottuk – fogalmazott Lengyel Izabella kórusvezető, aki a Dalos pacsirta nevet viselő maroknyi leánykórusával ezúttal is fantasztikus sikert aratott. Vastapsot kapott a szintén általa vezetett Szivárvány Nyugdíjasklub Énekkara is, melynek tagjai bukovinai székely népdalokkal léptek fel. A tiszta csengésű népdalok nagyszerűen épültek be a Csatlós Zsófia tanítónő és Kun Gazda Kinga tanárnő által összeállított irodalmi műsorba, melyben Ady Endre, Wass Albert, Váci Mihály, Reményik Sándor gondolatai mellett helyet kaptak a kortárs költőnemzedék képviselői, a múlt gazdag örökségéből épülve a reményteli jövő felé irányítva a hallgatóság figyelmét.
Az irodalmi műsornak külön bája volt, hogy a diákok tulipán formában sorakozva álltak színpadra, ezzel is utalva az ünnepség következő momentumára, amikor az RMDSZ Hunyad Megyei Nőszervezetét köszöntötték egyéves születésnapja alkalmából. Kun Gazda Kinga, megyei nőszervezeti elnök hálás szívvel mondott köszönetet minden nőtársának, akik lélekkel vállalták, vállalják a közösségi munkát. Ennek eredményeképp rendkívül gazdag tevékenységi beszámolót tarthatott a nőszervezeti elnök, csak érintőlegesen említve a tucatnyi szépemlékű rendezvényt: október hatodiki és március 15-i megemlékezéseket, kokárdavarrást, Szórvány- és Magyar-napi ünnepségeket, a sikeres könyvtári esteket, farsangot, disznótort, szüreti bált, gulyásfőzést stb. A sokrétű munka elismeréseként Winkler Gyula EP-képviselő ünnepi tortával kedveskedett a Nőszervezetnek, melyből azért a férfiak is részesültek.
Az ünnepi rendezvényt követően került sor az iskolaközpont aulájában a Hunyad Megyei Magyar Állandó Konferencia éves ülésére, mely ezúttal tisztújítással párosult. Az ülést Dézsi Attila leköszönő MÁK elnök nyitotta meg, számba véve az elmúlt esztendő(k) megvalósításait, melyek közül mindenképp kiemelkedő figyelmet érdemel Barcsay Ákos erdélyi fejedelem emlékének az ápolása. – Négy évvel ezelőtt a Magyar Szórvány Napján állítottuk fel a dévai Vármegyeház előtt Barcsay Ákos emlékoszlopát. A civilkezdeményezésre megvalósult emlékművet nem nézte mindenki jó szemmel. Ilyenfajta megnyilvánulásnak vagyunk pillanatnyilag is a tanúi. De Barcsay Ákos emlékét már nem lehet visszaszorítani a homályba – fogalmazott a volt prefektus. Ennek bizonyítékaként említtette a tavaly megalapított Barcsay Ákos-díjat, melyet a Hunyad megyei magyar közösség kiemelkedő személyiségeinek ítélnek oda. – E díjjal elsősorban azokra szeretnénk figyelni, akik a háttérben, mindennapi munkájuk során, kitartással és eredményesen járulnak hozzá közösségünk megmaradásához – fogalmazott a leköszönő MÁK elnök, Váci Mihály Még nem elég című versével zárva le mandátumát.
A jelenlévők hosszasan értékelték Dézsi Attila közösségi tevékenységét, majd sor került az új elnök megválasztására. Az RMDSZ megyei vezetőségének jelöltjét, Kocsis Attila iskolaigazgatót a némileg furcsa felvezetés nyomán a jelenlévők egyhangúlag megszavazták. Winkler Gyula EP-képviselő megerősítette: Kocsis Attila, a tizedik tanévét ünneplő magyar oktatási központ igazgatójaként nem csupán az oktatási intézmény megerősödésében munkálkodott eredményesen, de igen aktívan vett részt a Hunyad Megyei Magyar Napok, illetve minden más közösségi rendezvény megszervezésében is. Ennek elismeréseképp idén a MÁK Barcsay Ákos-díjjal tüntette ki az iskolaigazgatót. Utóbbi megtiszteltetésként értékelte az elnöki megbízatást, hozzátéve, hogy elődje elég magasra helyezte e mandátummal járó mércét. A MÁK frissen megválasztott elnöke mellé András József petrozsényi egyetemi tanárt jelölte a testület képviselőjévé az RMDSZ Hunyad megyei küldötteinek tanácsába.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
2014. december 7.
Érdemes vele tartanunk!
2014-ben a Stúdium Kiadó gondozásában jelent meg Hantz Lám Irén Emlékek búvópatakja című könyve, amely családjáról, életútjáról szól.
Bár visszaemlékezés, azonban a 75 év kortörténete is feltárul, a háború, rendszerváltások, diktatúra, forradalom, azaz a XX. század történelmi eseményei is. A rendkívül szép kivitelezésű könyv borítóterve Könczey Elemér munkája, a borítón Jeney- Lám Erzsébet művésznő tehetségét bizonyító színes akvarelljével.
„Minden visszaemlékezés korrajz is. De szabad-e egy napló adatai nélkül írni a múltról?” – teszi fel a kérdést a szerző. „Azt írom le, ami 70 év távlatából emlékezetemben megmaradt.” A könyvben olvashatók versek és prózai szövegek. A képek szemléletesen érzékeltetik az élettörténetet, a kor hangulatát. Egyed Emese, Kaffka Margit, Király László, Márai Sándor, Reményik Sándor, Szabó Lőrinc, Szabó T: Anna írásai olvashatók.
Egyed Emese szerint érdemes reflektálni a könyvre: „A megfigyeléstől az értelmezésig, a gondtól a mulatságos történetekig- a XX. század kétharmada látható itt emberközelben, az író (asszony) vezeti a „tárlatot”: érdemes vele tartanunk!”
Hantz Lám Irén ír a családjáról. 5 tagú család tagja. Édesapja gépészmérnök volt, aki Bukarestben, Kolozsváron és Budapesten dolgozott. Édesanyja Kassiadi Erzsébet orosz származású. 1918-ban határmódosítás következtében román állampolgár lett. Bukarestben végezte a francia –román szakot. Bátyja, Lám Leó, az édesapja első házasságából származó fia, Vladivosztokban született. Nővére Erzsébet, akit mindenki Koszinkának szólított, pszichológus, művészeti író, képzőművész. A szubjektív emlékezés nem követi a kronológiai sorrendet.
1943-ban a család Budapestre költözött. Végig éli gyermekként a légi riadót, bombázást, az ostromot. Majd 1945-ben a család Kolozsváron telepedik le. „Kapcsolatom a városhoz körökben tudom elképzelni. A tengelyt az iskola és az otthon, illetőleg a munkahely és az otthon képezte.” Az olvasó betekintést nyerhet a család életében, mindennapjaiba. Érdekesek azok az emlékek, melyek ünnepekre, a karácsonyra, a húsvétra vonatkoznak.
Rendkívül mély benyomást jelentett számomra ez az őszinte visszaemlékezés. Az ünnepek-című fejezetben a gyermekkori, a fiatalkori karácsonyi emlékeiről ír, arról az igényről, hogy bármilyen nehéz körülmények voltak, mindig megtartották. Az idők során ezek ünnepek sajátos jelleget kaptak, változtak. „Gyermekkorom és fiatalságom karácsonyainak rítusát szüleim fantáziája, ünnepigénye, meglepetés-szerzési vágya, egymás iránti és irántunk érzett szeretete alakította ki.”… „Emlékezetes számomra 1944 karácsonya… Később mesélte Apuka, hogy 24-én délután kétségbeesésében elindult a Városliget felé, ahol meglátott egy embert kis ezüstfenyővel a hóna alatt. Valamelyik városligeti fenyőről vághatta. Akkori pénzben horribilis összeget kért érte, de Apuka megadta és a gyertyás karácsonyfa –csoda 1944-ben is sikerült a szüleimnek.” Pest az ostromra készült nem és nem a szeretet ünnepére. Mint írja, később az ötvenes években a karácsonyfa beszerzése jelentett nehézséget. 1962-ben karácsony estén bement az éjféli misére a Szent Mihály templomba. Prédikáció nem volt, csak az orgona szólalt meg. Felzúgott a Mennyből az angyal.
Az iskolai évekre, az egyetemi tanulmányokra emlékezve, érzékelteti azokat a változásokat, melyeket a rendszerváltozások eredményeztek. A Bolyai Egyetemen levő diákéletre reflektálva, a diákok tanulására, szórakozására, kulturális életére nyújt betekintést.
Az Útkeresés a munka mezején című fejezetben az egyetem „védőszárnyai” alól kikerült egyén munkahelyi állomásaira reflektál. Volt szerkesztő, középiskolai tanár, fordító, író. Dolgozott az egyetemen, mint gyakornok, doktorátusra iratkozott be.
A Korhangulat című fejezetben az 1943-1944 budapesti emlékeit eleveníti fel. 1944-ben átélik Kolozsvár bombázását, amikor a család rövid időre a városba jön. Megrázó élményt jelentett számára a mozgásképtelen szomszéd néni elhurcolása. Gyermekként társadalmi igazságtalanságnak tekintette. „Középiskolás tanár koromban, a X. osztályban volt egy lecke Európa népességének alakulásáról. Minden évben elmeséltem Ida néni tragédiáját, megjelölve a házát, az utcát, ahol én annak idején ezt láttam, ezzel jelezve, hogy nem kitaláció.” Az ötvenes évekről beszélve, kiemeli, az élet minden területét szovjet mintára alakítják át. Egyetemistaként éli meg az 1956-ot. „Magán személyeken kívül 1956 magyar áldozata a Bolyai Egyetem, 1959 tavaszán fognak neki az egyesítésnek”. A központilag elhatározott intézkedést az akkori időkben nem lehetett az országban élő magyarság vezetetőinek megakadályozniuk, mert a legértékesebbek személyiségek börtönben voltak.
A fejadag „gyönyöreinek” felejthetetlensége az olvasó számára is kortörténelmi emlék lehet. Ami csak arra sarkallhat, hogy biztassam azokat, akik korukból kifolyólag ezt a kort nem élték át, küzdjenek azért, hogy ilyen soha se következzen be.
Az 1983-ban a Brassai Líceumba kérte az áthelyezését. A brassais emlékei között is kutatva, felszínre kerültek a ’90 utáni évek küzdelmei, a Brassais Véndiák Alapítvány, a torockói ház építésének bonyodalmaival kapcsolatos tapasztalatok, emlékképek.
Hantz Lám Irén könyve olvasmányos, értékes bizonyítéka egy küzdelmekben, sikerekben gazdag életnek. Továbbra is egy élhető világban akar itt élni és alkotni maradandót. Amint megfogalmazta: „Írásomat gyermekeimnek, unokáimnak és azoknak a kortársaimnak ajánlom, akik ugyanezeket az élethelyzeteket élték át, csak nem volt lehetőségük ezt leírni.”
Csomafáy Ferenc
erdon-ro
2014-ben a Stúdium Kiadó gondozásában jelent meg Hantz Lám Irén Emlékek búvópatakja című könyve, amely családjáról, életútjáról szól.
Bár visszaemlékezés, azonban a 75 év kortörténete is feltárul, a háború, rendszerváltások, diktatúra, forradalom, azaz a XX. század történelmi eseményei is. A rendkívül szép kivitelezésű könyv borítóterve Könczey Elemér munkája, a borítón Jeney- Lám Erzsébet művésznő tehetségét bizonyító színes akvarelljével.
„Minden visszaemlékezés korrajz is. De szabad-e egy napló adatai nélkül írni a múltról?” – teszi fel a kérdést a szerző. „Azt írom le, ami 70 év távlatából emlékezetemben megmaradt.” A könyvben olvashatók versek és prózai szövegek. A képek szemléletesen érzékeltetik az élettörténetet, a kor hangulatát. Egyed Emese, Kaffka Margit, Király László, Márai Sándor, Reményik Sándor, Szabó Lőrinc, Szabó T: Anna írásai olvashatók.
Egyed Emese szerint érdemes reflektálni a könyvre: „A megfigyeléstől az értelmezésig, a gondtól a mulatságos történetekig- a XX. század kétharmada látható itt emberközelben, az író (asszony) vezeti a „tárlatot”: érdemes vele tartanunk!”
Hantz Lám Irén ír a családjáról. 5 tagú család tagja. Édesapja gépészmérnök volt, aki Bukarestben, Kolozsváron és Budapesten dolgozott. Édesanyja Kassiadi Erzsébet orosz származású. 1918-ban határmódosítás következtében román állampolgár lett. Bukarestben végezte a francia –román szakot. Bátyja, Lám Leó, az édesapja első házasságából származó fia, Vladivosztokban született. Nővére Erzsébet, akit mindenki Koszinkának szólított, pszichológus, művészeti író, képzőművész. A szubjektív emlékezés nem követi a kronológiai sorrendet.
1943-ban a család Budapestre költözött. Végig éli gyermekként a légi riadót, bombázást, az ostromot. Majd 1945-ben a család Kolozsváron telepedik le. „Kapcsolatom a városhoz körökben tudom elképzelni. A tengelyt az iskola és az otthon, illetőleg a munkahely és az otthon képezte.” Az olvasó betekintést nyerhet a család életében, mindennapjaiba. Érdekesek azok az emlékek, melyek ünnepekre, a karácsonyra, a húsvétra vonatkoznak.
Rendkívül mély benyomást jelentett számomra ez az őszinte visszaemlékezés. Az ünnepek-című fejezetben a gyermekkori, a fiatalkori karácsonyi emlékeiről ír, arról az igényről, hogy bármilyen nehéz körülmények voltak, mindig megtartották. Az idők során ezek ünnepek sajátos jelleget kaptak, változtak. „Gyermekkorom és fiatalságom karácsonyainak rítusát szüleim fantáziája, ünnepigénye, meglepetés-szerzési vágya, egymás iránti és irántunk érzett szeretete alakította ki.”… „Emlékezetes számomra 1944 karácsonya… Később mesélte Apuka, hogy 24-én délután kétségbeesésében elindult a Városliget felé, ahol meglátott egy embert kis ezüstfenyővel a hóna alatt. Valamelyik városligeti fenyőről vághatta. Akkori pénzben horribilis összeget kért érte, de Apuka megadta és a gyertyás karácsonyfa –csoda 1944-ben is sikerült a szüleimnek.” Pest az ostromra készült nem és nem a szeretet ünnepére. Mint írja, később az ötvenes években a karácsonyfa beszerzése jelentett nehézséget. 1962-ben karácsony estén bement az éjféli misére a Szent Mihály templomba. Prédikáció nem volt, csak az orgona szólalt meg. Felzúgott a Mennyből az angyal.
Az iskolai évekre, az egyetemi tanulmányokra emlékezve, érzékelteti azokat a változásokat, melyeket a rendszerváltozások eredményeztek. A Bolyai Egyetemen levő diákéletre reflektálva, a diákok tanulására, szórakozására, kulturális életére nyújt betekintést.
Az Útkeresés a munka mezején című fejezetben az egyetem „védőszárnyai” alól kikerült egyén munkahelyi állomásaira reflektál. Volt szerkesztő, középiskolai tanár, fordító, író. Dolgozott az egyetemen, mint gyakornok, doktorátusra iratkozott be.
A Korhangulat című fejezetben az 1943-1944 budapesti emlékeit eleveníti fel. 1944-ben átélik Kolozsvár bombázását, amikor a család rövid időre a városba jön. Megrázó élményt jelentett számára a mozgásképtelen szomszéd néni elhurcolása. Gyermekként társadalmi igazságtalanságnak tekintette. „Középiskolás tanár koromban, a X. osztályban volt egy lecke Európa népességének alakulásáról. Minden évben elmeséltem Ida néni tragédiáját, megjelölve a házát, az utcát, ahol én annak idején ezt láttam, ezzel jelezve, hogy nem kitaláció.” Az ötvenes évekről beszélve, kiemeli, az élet minden területét szovjet mintára alakítják át. Egyetemistaként éli meg az 1956-ot. „Magán személyeken kívül 1956 magyar áldozata a Bolyai Egyetem, 1959 tavaszán fognak neki az egyesítésnek”. A központilag elhatározott intézkedést az akkori időkben nem lehetett az országban élő magyarság vezetetőinek megakadályozniuk, mert a legértékesebbek személyiségek börtönben voltak.
A fejadag „gyönyöreinek” felejthetetlensége az olvasó számára is kortörténelmi emlék lehet. Ami csak arra sarkallhat, hogy biztassam azokat, akik korukból kifolyólag ezt a kort nem élték át, küzdjenek azért, hogy ilyen soha se következzen be.
Az 1983-ban a Brassai Líceumba kérte az áthelyezését. A brassais emlékei között is kutatva, felszínre kerültek a ’90 utáni évek küzdelmei, a Brassais Véndiák Alapítvány, a torockói ház építésének bonyodalmaival kapcsolatos tapasztalatok, emlékképek.
Hantz Lám Irén könyve olvasmányos, értékes bizonyítéka egy küzdelmekben, sikerekben gazdag életnek. Továbbra is egy élhető világban akar itt élni és alkotni maradandót. Amint megfogalmazta: „Írásomat gyermekeimnek, unokáimnak és azoknak a kortársaimnak ajánlom, akik ugyanezeket az élethelyzeteket élték át, csak nem volt lehetőségük ezt leírni.”
Csomafáy Ferenc
erdon-ro