Biztató kivétel
Kovács András Ferenc Kossuth-díjas költővel, a Látó főszerkesztőjével a szintén 25 éves folyóirat jubileumi ünnepségsorozata előtt beszélgettünk. Az interjúból kiemeltük és mára időzítettük a Népújság negyedszázadára vonatkozó gondolatait.
– A Népújság és ezen belül a Múzsa mindig nyomon követte, hogy mi történik az irodalmi életben. Szűkítve a kört, azt is mondhatnám, hogy a Látó huszonöt évéből nem tudnék olyan fontosabb eseményt említeni, amelyet a lap és hétvégi melléklete valamilyen módon ne tükrözött volna. A napilap szélesebb, sokrétűbb olvasóközönséget szólít meg, mint egy szépirodalmi folyóirat; a Népújság illetve hétvégi melléklete révén azok is többet tudhattak meg a Látóban és a rendezvényeinken szereplő írókról, kiemelkedő egyéniségekről, akikhez a folyóirat nem jut el. A lapismertetők is felkelthetik az újságolvasók érdeklődését, és nem egy esetben előfordulhatott, hogy voltak, akik az irodalmi színpadi tudósítások nyomán határozták el, hogy elmennek a soron következő estünkre. Nyilván a Népújság is nyert, de a Látó hírneve is nőtt azáltal, hogy számos jeles vendégünket, a kortárs magyar irodalom sok kiválóságát a Múzsa interjúban is megszólaltatta. Időről időre szerkesztőségünk tagjai is jelen voltak írásaikkal a Népújságban. Volt olyan időszak, amikor a Múzsában olyan rendszerességgel láttak napvilágot a verseim, hogy egyesek már-már a lap belső munkatársának gondolhattak. Nem megszokott dolog manapság az ilyesmi. A kultúrára aggasztóan kevés figyelmet fordít a média. A Népújság a biztató és dicsérendő kivételek közé tartozott az eltelt negyedszázad folyamán. A romániai magyar lapok az utóbbi években sajnos provinciálissá váltak. Olyan értelemben, hogy bezárkóztak önmagukba. Nem tekintenek túl egy megye, egy város határain. A Múzsát, a Népújságot nem ez jellemzi. Szinte a kezdeteitől jól ismerem a lapot, hiszen már 1990-től itt vagyok Marosvásárhelyen, és nem csak azért becsülöm, mert a jelek szerint fontos számára mindaz, ami a Látó-műhelyekben születik, hanem még inkább azért, mert jól érzékelhetőn és kitartóan tágítani szeretné az olvasók szellemi látóhatárát.
Huszonöt múltam, huszonöt leszek
"Mennyi?! Huszonöt! Mi huszonöt? Mi mennyi?"
Szellemeskedhetnék is akár, a jó öreg viccet felhasználva. De tényleg, mi huszonöt? Az esélyek éveinek száma? Vagy az esélytelenségeké? A kihasznált időé? A felhasználté? Az elhasználté? És mennyi az a huszonöt? Sok? Kevés? Éppen elegendő? És milyen mérce szerint értékeljünk? És ki jogosult az értékelésre? És jogosultsága milyen alapon döntetett el?
Senkitől nem kaptam felhatalmazást az értékelésre. Magammal kapcsolatban megtehetném, de már vagyok annyira tapasztalt, hogy tudjam, minden fajta önértékelés kizárólagos magánügy.
És mégis, mégis… Talán mert felkérésre könnyebb, mint belső nekibuzdulásból…
Tehát huszonöt év. Ami nagyon valószínű: történelemnek kevés, ám egy emberélethez mérten bizony sok. Akár azt is mondhatnánk rá, hogy fontos változások időszaka. De hát melyik kor nem volt az? A múlt század nyolcvanas évei? Ugyan! Még csak azok voltak igazán! Hogy változtunk nap mint nap meghunyászkodottakból szolgalelkekké. Hogy örültünk a május elsején, augusztus huszonharmadikán, december harmincadikán megkapott koncadagunknak. Mekkora elégtétellel robogtunk odébb, ha a kúthoz értünk a sorral, és még jutott nekünk is néhány liter üzemanyag. Milyen kéjjel merültünk nyakig az örömbe, ha kifogtuk, hogy éppen nem a munkahelyünkön nyűgölődtünk, amikor a tömbházban meleg víz folyt a csapból. Milyen megnyugvással ültünk be a főtéri mozikba, tudván, hogy ott nincs délutáni-esti áramszünet. És milyen csámcsogva olvastuk el naponta azt a néhány sort a Vörös Zászlóból, ami nem a hülyítésünket szolgálta.
Igen-igen, de mi az, hogy történelemnek kevés, egy emberéletben sok? Ám legyen, mondom.
Történelmi mértékben tekintve: szabadabbak lettünk? Aligha. Másfajta viszonyok miatt kényszerülünk elcsodálkozni, hogy miért nem. Hiszen mi mindent megtettünk. Lépten-nyomon kikértük magunknak a szolgalelkűséget! És hogy közben nem vettük észre, milyen csapdákat kerülgetve vedlettünk vissza meghunyászkodottakká?! Aki ezt nem tudja megbocsátani, annak hiába is mondanám, hogy van Népújságunk, Erdély TV-nk, vannak Hírlapjaink, Sapientiánk, kimondható és elhallgatható igazságaink, reményvesztett munkanélküliink, szabadon elvándorolt sorstársaink, kintről szurkoló kibiceink… És nem utolsósorban vannak saját, választott politikusaink is. A történések micsoda teremtett tömkelege! Mennyi igazi történelem!
Egy ember életét véve alapul: szabadabb lettem? Mindenképpen. Kaptam esélyt? Rengeteget. Éltem velük? Nem tudom. Csak annyit, hogy igyekeztem. Van (vagy lassan már csak volt) egy Mentor Kiadó kilencszáz körüli megjelent kötettel. Van minden novemberben egy könyvvásár, amelyet szeretnek azok, akik értik, mi a könyv és miért az, ami. És van egy kis béke valahol mélyen, láthatatlanul, de csalhatatlanul, ami miatt érdemes várni az új meg új tavaszt. És persze van egy – még éppen elegendő – nyugdíj is, amiből a postás már automatikusan levonja a minden havi Népújság-előfizetést.
Hát így várom a következő huszonötöt!
Káli Király István
Népújság (Marosvásárhely)

Múzsák vonzásában
Igen, a Népújság eltelt negyedszázadának egyik fő jellemzője, hogy a lap mindvégig hű maradt a múzsákhoz, folyamatosan érdeklődése előterébe helyezte a kultúrát. A mindenkori szerkesztők jól tudták, ezzel szembemennek az árral, hiszen hamar kiderült, pénzcentrikus, botránykedvelő, bulvárorientált világba csöppentünk, és ehhez igazodott az érvényesülni igyekvő média is, mégis programszerűen felvállaltuk, hogy az igazi szellemi, művészi értékeket népszerűsítük, a valóban rangos, igényes kulturális rendezvényeket ösztönözzük. Akkor is, ha más a trend (noha induláskor ez a szó még nem is volt divatban), annak dacára is, hogy ez anyagiakban meg nem térülő erőfeszítések, többletköltségek elé állítja az újságot, a szerkesztőséget. Alapállásunk azóta sem változott. Erre kötelez Marosvásárhely, a megye hagyományos kultúraszeretete és az is, hogy a térségben mindig voltak olyan példás, a mércét magasra emelő egyéniségek, akikhez igazodni illett, lehetett. Tisztában voltunk azzal is, hogy a bukott rendszerben legnyomasztóbban talán szellemi nyomorúságunk telepedett ránk, ezen a téren volt a legtöbb pótolnivalónk. Annál is inkább, mivel a hatalom éppen e rendkívül érzékeny, képlékeny területen próbálta elérni, hogy identitásunkat minél gyorsabban elveszítsük. Bármennyit léptünk is előre, bármennyire tapasztalható kulturális megújulás, ilyen vonatkozásban ma is folyton résen kell lennünk. Érdemes ezt is tudatosítani közösségünkben. És még sok egyebet, mert azt is tapasztalhatjuk lépten- nyomon, hogy az értéktelen, a talmi állandó offenzívában van, könnyebben befogadóra talál, mint a minőségi irodalmi, művészi, szellemi kínálat. A kultúra emiatt sem hiányozhat egyetlen lapszámból sem. Nem is hiányzott az elmúlt huszonöt esztendő során. Naponta helyet adtunk neki a Népújságban, ezenfelül kiemelten is a hétvégeken. 1989. december 31-én már külön oldalt kapott, rövidesen pedig duplájára bővült az Irodalom és Művészet. Az újság terjedelmének ütemes növelése utóbb lehetővé tette, hogy 1991. április 5-én megjelenjék a négy újságoldalnyi Múzsa, amely immár 1159 alkalommal nyújtott érdekes, változatos, épületes és színvonalasnak remélt olvasmányt, művészi eligazítást az olvasóknak. Sokan megbecsülik, nem kevesen az összes Múzsa-számot egybegyűjtve meg is őrizték. Irodalmi antológia is született belőle a beszédes Volt jövőkbe nézve címmel. Jó néhány kötet születhetne még mindabból, ami a melléklet több mint négy és fél ezer oldalán napvilágot látott. Ezek is gazdagíthatnák azt a könyvtermést, aminek az olvasóközönség a Népújság, illetve az Impress Kft. könyvkiadói tevékenységének köszönhetően örülhetett. Amíg tehette, a lap ekképpen is kiteljesedve próbált eleget tenni hivatásának.
A megtett út mindegyre adatok sorolására, mérlegkészítésre késztetné a visszatekintőt. Álljunk ellen a késztetésnek. Annyit azonban engedjünk meg magunknak, hogy kijelentsük: az újjászületett Népújság mindannak hű tükre, ami a város, a régió kultúrájában az utóbbi negyed évszázad folyamán végbement. Mindenekelőtt az újító törekvéseket igyekeztünk bátorítani. És ne tűnjék dicsekvésnek, de jó érzés arra gondolnunk, hogy némi részünk nekünk is van fontos kezdeményezések helyi, országos és nemzetközi felfuttatásában. Olyanokéban, mint például az Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, a határokon túl is ismert vásárhelyi zenei és színházi fesztiválok, új társulatok, játékterek létrejötte, a képzőművészeti kiállító-tevékenység rendkívüli megpezsdülése, a Bolyai Alkotótábor és a többi hasonló alkotó összejövetel, az Ariadne textilművészeti seregszemlék, a Bernády-napok, a Félsziget fesztivál, utóbbi időben a Marosvásárhelyi Forgatag. És még sok más ilyen szívügye volt a lapnak, amiket rendszeresen felkarolt. Nem hagyható ki közülük Marosvásárhely eltüntetett köztéri magyar szobrainak a visszaállítása, a Petőfié, Rákóczié, s az újabbak térre helyezése, a Borsos Tamásé, az Aranka Györgyé, a Bernádyé. Az is megemlítendő, hogy a Népújság közbenjárására került vissza régi helyére, a Kultúrpalota nagytermének bejárati ajtaja fölé a sok évtizeddel ezelőtt eltávolított nagyszerű dombormű. Az sem hiányozhat, hogy a képtárban ismét megcsodálható az egykori városépítő polgármester nagy értékű festménygyűjteménye. Hogy a Kultúrpalotában egymást érik a látogatók a Bernády-emlékszobában, s hogy a helyi magyarság egyik legjelentősebb művelődési hajlékává válhatott a Bernády Ház. Hogy tömegeket vonzanak az emlékidéző marosvécsi helikoni találkozók, s ha lassan is, de valami megmozdult az épített örökségünk védelme, felújítása terén is, hogy… Hadd folytassa Ön, kedves olvasó, szerencsére nem merül ki egykönnyen a sorolnivaló. Ami talán valamikor jó irányba billentve a mérleget, meghaladja azokat a hiányosságokat, amik a negatív oldalon sorolhatók. Szerkesztői, újságírói munkánkban ezt a tendenciát szeretnők erősíteni, felgyorsítani, továbbra is zöld utat biztosítva a múzsák ihlető, szabad csapongásának. Ha lehet, még eredményesebben, ösztönzőbben, hosszú évtizedeken át.
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Antal Árpád: hamar visszalépünk, ha szájba vernek
Az elnökválasztást követően tovább kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) vezetői úgy érezték, itt az alkalom, hogy a magyarok fejére koppintsanak – jelentette ki Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere az elmúlt időszakban egyre gyakoribbá vált magyarellenes megnyilvánulásokat kommentálva. A Krónikának adott interjújában elmondta, néha úgy érzi, „nagyon könnyen és hamar visszalépünk, amikor úgymond szájba vernek bennünket, mert fel mertük emelni szavunkat az erdélyi magyar közösséget ért igazságtalanságok ellen”.
– Egyre több magyarellenes megnyilvánulásnak lehettünk tanúi az elmúlt időszakban Sepsiszentgyörgyön. Ön szerint ez mivel magyarázható?
– Az egyik legkézenfekvőbb magyarázat az lenne, hogy az elnökválasztást követően a tovább kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) vezetői úgy érezték, itt az alkalom, hogy a magyarok fejére koppintsanak. Egyrészt amiatt, hogy a magyarok nem a PSD jelöltjét, Victor Pontát támogatták, hanem Klaus Johannist, másrészt nyilván azért, mert kiléptünk a kormányból.
Nyilván a mi szempontunkból ez az optimista forgatókönyv, mert ha mindez lecseng, az élet megy tovább. A kevésbé optimista verzió viszont az, hogy észrevették, az elnökválasztás alatt létrejött egyfajta erdélyi szolidaritás, ami központosítás- és Bukarest-ellenes hangulatba csapott át, és ezt nagyon gyorsan ellensúlyozni akarták azzal, hogy visszaterelik etnikai síkra a történetet, felmutatják a magyar veszélyt.
Ezt az izmosodó hangulatot próbálják visszafordítani, de én abban bízom, hogy az erdélyi román emberek elsősorban Erdély érdekére figyelnek és nem Bukarest összeugrasztó szándékaira. A harmadik olvasat arról is szólhat, hogy szász elnöke lett az országnak, és miközben kifelé azt kommunikálják, hogy ezzel a kisebbségi kérdés meg van oldva, most az elején meg akarják törni a magyar kisebbség lendületét.
Én mindezt fenntartásokkal kezelem, de azt bevallom, hogy csalódott vagyok, hiszen Johannis az első romániai elnök, aki beiktatásakor ki sem ejtette a száján a kisebbség szót. Én ennek ellenére azt mondom, meg kell előlegeznünk a bizalmat, és remélhetőleg kiderül, hogy valóban nem a szavak, hanem a tettek embere.
Figyelembe kell venni azt is, hogy az ötvenes, hatvanas években a fő célpont Kolozsvár és a partiumi városok voltak, majd az 1968-as megyésítés után következett Marosvásárhely. 25 év alatt a román nemzetállam építői sikeresen elérték azt, hogy Maros megyét bizonyos mértékben leválasztották a Székelyföldről, és Marosvásárhelyen átbillentették az etnikai arányt a többségi nemzet javára. Miután ezt kipipálták, a következő célpont Sepsiszentgyörgy lett.
– Ön is célponttá vált: a szervezett-bűnözés- és terrorizmusellenes ügyosztály hivatalból vizsgálatot indított terrorista fenyegetés gyanújával az SZKT legutóbbi ülésén elhangzott beszédek miatt. A vádhatóság nem pontosította, kinek a nyilatkozatáról van szó, de a román média szerint az ön beszéde vezetett az eljáráshoz. Ezt követően a Facebookon megfenyegették a románok, magyar részről pedig azzal vádolták meg, hogy üggyé akar válni. Hogyan éli meg mindezt?
– Az ügyészségi kivizsgálást nem tudom komolyan venni. Látom, sokan aggódnak, és érzem, köszönöm a szolidaritást, de én nem akarom elhinni, hogy 25 évvel a rendszerváltás után bűnügyi dossziét lehet összeállítani egy politikai nyilatkozat miatt, amit rosszul fordítanak le románra. Az is lehet, hogy elhamarkodottan kiadtak egy nyilatkozatot, mert azóta sem kerestek meg az ügyészek. Márpedig ha kiadnak egy közleményt, hogy ezzel foglalkoznak, az lett volna normális, ha másnap behívnak.
Mindenesetre határozottan visszautasítom azt, hogy leterroristázzanak olyan körülmények között, hogy az elmúlt huszonöt évben kizárólag demokratikus eszközökkel küzdöttünk az igazunkért. Azt gondolom, hogy ez egy próbálkozás az erdélyi magyar közösség ellehetetlenítésére, megpróbálnak bennünket egy számunkra is elfogadhatatlan kategóriába beszorítani. Ahhoz is hozzászoktam amúgy, hogy magyar részről támadnak, hiszen tíz éve vagyok közéleti szereplő. Mindenesetre sokkal rosszabbul esik, amikor a támadás közösségen belülről jön. De ez is jelzi azt, hogy annyira bonyolult és összetett az erdélyi magyar közösség, hogy sokszor nem értjük meg egymást.
Nem akarok rosszhiszeműséget feltételezni, sokkal inkább azt gondolom, hogy más élethelyzetekben élünk Erdély különböző településein, és bizonyos kérdésekben a legjobb indulat mellet sem értjük egymást. Vannak, akik megpróbálnak engem jobbszélre tolni – például Kelemen Attila Ármin, aki a Transindex portálon megjelent írásában fogalmazott úgy, hogy üggyé akarok válni –, de mindez nem változtat azon a tényen, hogy én továbbra is a Székelyföld egyik higgadt hangja maradok. A megfontoltság ugyanis nem egyenértékű a megalkuvással.
– A Magyar Polgári Párt (MPP) által a megyeszékhelyi parkban kitűzött székely zászló miatt tetemes pénzbírsággal fenyegetik. A téma kapcsán azt nyilatkozta, akár be is zárhatják Önt, de akkor sem fogja eltávolítani a lobogót. A megyeházáról amúgy már lekerült a székely zászló, hiszen bűnvádi eljárást is indíthatnak a jogerős bírósági döntés gyakorlatba ültetésének elmulasztása miatt. Meddig lehet feszíteni a húrt?
– Igyekszem eleget tenni a családom azon kérésének, hogy ne tegyem ki magam veszélyeknek, de néha azt érzem, nagyon könnyen és hamar visszalépünk, amikor úgymond szájba vernek bennünket, mert ki mertünk állni, fel mertük emelni a szavunkat a bennünket ért igazságtalanságok ellen. Azt érzem, hogy nem merjük, nem tudjuk a homogenizáló nemzetállamban a számunkra kijelölt kereteket feszegetni, még akkor sem, ha nyilvánvalóan nekünk van igazunk, ha az igazság nyilvánvalóan a mi oldalunkon áll. Talán azért, mert tulajdonképpen mi semmi mást nem akarunk, mint békésen, magyarként szülőföldünkön megmaradni.
Nem vagyunk szakadárok, nem vagyunk szélsőségesek, és nem vagyunk terroristák. 25 éve folyamatosan demokratikus eszközökkel próbáltuk elérni azt, amiről mi azt gondoltuk, hogy jár nekünk, vagy amit megígértek nekünk. Nem akarunk semmi olyant, ami korábban nem adatott meg más, az Európai Unióban élő közösségnek. Hogy ezt nem értik vagy nem akarják megérteni Bukarestben az egy dolog, de nagyon meglep, hogy a közösségen belül is vannak, akik nem értik. Mindenesetre meglátjuk, a román állam meddig tud eljárni egy polgármester ellen, csak amiatt, mert használ egy szimbólumot, ami különben nem tiltott, és nem irányul senki ellen.
– A polgári pártot amiatt bírságolták meg, hogy júniusi rendezvényükön elénekelték a magyar himnuszt. A tiltakozó megmozdulásokon egyébként Ön is részt vett. Korábban mondta, hogy mindegyik erdélyi magyar szervezetnek megvan a maga szerepe, egyik mozgalmakat indít, a másik politizál. Lehet ezeknek a megmozdulásoknak eredményük?
– Nagyon fontosnak tartom azt, hogy ne versenyeztessük az eszközöket. Tekintsünk ezekre úgy, hogy kiegészítik egymást. Gyakorlatilag minden élethelyzetben, minden politikai konjunktúrában használni kell azt az eszközt, ami akkor éppen a leghatékonyabb. Vegyesek az érzelmeim az utcai megmozdulásokkal kapcsolatban, mert – a himnuszéneklés kapcsán – egyrészt éreztem egy közösségi szolidaritást, de mégis csalódott vagyok, mert azt gondolom, nemcsak ötezer ember ingerküszöbét kellene elérje, hogy itt embereket zaklatnak, büntetnek, mert éppen elénekeljük a himnuszt.
Elvártam egy olyan várostól, ahol negyvenezer magyar él, hogy legalább tízezren kimenjenek az utcára. Az a tisztességes, ha ezt kimondom az én választóimnak is: több szolidaritásra van szükség, mert lehet, hogy ma úgy érezzük, nem rólunk szól, hogy valakit megbüntettek, mert elénekelte a himnuszt, de lehet, hogy holnapután már rólunk fog szólni. Lehet, hogy később közvetlenül a mi életünket érinti egy olyan döntés, ami annak a következménye, hogy most nem voltunk elegen az utcán.
Sokan voltunk, de nem elegen. Például Szent György Napokon egy-egy koncerten több tízezer ember gyűl ki a térre. Amikor a színpadról láttam a végtelen tömeget, mindig az fogalmazódott meg bennem, hogy mikor fogunk vajon a saját jogainkért ugyanennyien kimenni az utcára? Azt látom, nem mindenkiben tudatosul, hogy a napi döntéseinkkel mi írjuk meg a gyerekeink és az unokáink jövőjét. Ezt már nem lehet a szüleinkre fogni.
– A nemzetközi közvéleményt folyamatosan tájékoztatják a jogtiprásokról. Van eredménye?
– Nekünk minden alkalommal, amikor egy magyart megbántanak, szét kell azt kürtölnünk a nagyvilágban. Más, hasonló helyzetben lévő nemzetek is ezt teszik, és azoktól kell tanulnunk, akik ebben jobbak. De ha már arról beszélek, hogy csalódott vagyok, amiért csak öt–hatezer ember vonult ki a térre, azt is furcsállom, hogy miközben Romániában valakit megbüntetnek a magyar himnuszért, én nem hallottam arról, hogy a budapesti tüntetők közül valaki szolidarizált volna a székelyekkel.
Mi ezekben a kérdésekben több szolidaritást várunk el a magyar kormánytól, de úgy tűnik, hogy annyira el vannak foglalva a belső konfliktusokkal, egymással, hogy már nem marad energiájuk odafigyelni ránk (interjúnk a magyar külügyminisztérium állásfoglalásának közzététele előtt készült – szerk. megj.).
– Folytatódnak-e februárban az amerikai Project of Ethnic Relations (PER) nevű amerikai jogvédő szervezet egykori elnöke, Allen Kassof által kezdeményezett magyar–román egyeztetések?
– Amikor amiatt bíráltak, hogy Kassof közvetítésével leültünk tárgyalni, azt mondtam, bárki jön és egy asztalhoz ülteti az erdélyi magyar és a romániai román politikusokat, el fogok menni, mert még mindig jobb, ha velünk tárgyalnak rólunk, mint ha ezt nélkülünk teszik, vagy nem is tárgyalnak rólunk. Ha lesz ennek folytatása, azon részt kell venni.
Egyértelmű, hogy belépünk egy új korszakba, és nem tudjuk még, mit hoz. Előlegezzük meg a bizalmat az új államelnöknek, nézzük meg, a következő hónapokban történik-e valami. Johannis bejelentette, hogy különböző pártokkal kezdeményez tárgyalásokat szociális, egészségügyi, tanügyi témákról. Próbáljuk meg elérni, hogy a román pártokkal való egyeztetések napirendjén szerepeljen a kisebbségek kérdése is.
– Az RMDSZ mit tud tenni ellenzékből? Mi lesz az autonómiastatútum sorsa?
– Ellenzékből egyszerűbb felvetni a román–magyar társadalmi szerződés kérdését. Ez nem kormányzati probléma, nem az RMDSZ-ről és valamelyik román pártról, hanem az RMDSZ-ről és az összes román pártról kell szólnia. Ezért is lehetne ebben Johannis partner. Ez most jó lehetőség, próbáljuk meg felvetni, hogy legyen egy román–magyar társadalmi szerződés, ami arról szól, hogy kiveszik a magyar kérdést a kampányokból, a román pártok nem próbálnak meg szavazatokat szerezni azzal, miként viszonyulnak egy magyar ügyhöz.
Az a tapasztalatom, hogy ebben az országban évekig nem történnek meg dolgok, és aztán hirtelen egyik napról a másikra igen. Lehet, hogy a mi ügyünkben is vannak kérdések, amikkel évekig kínlódunk, és aztán mégis sikerül megfelelő megoldást találni rájuk. Gyógyíthatatlan optimista vagyok. Az autonómiastatútum sorsáról az a véleményem, hogy függetlenül attól, hogy kormányban vagy ellenzékben politizálunk, ahogy a szövetségi elnök is mondta, tavaszig be kell nyújtani.
– A helyi románsággal tudnak-e konstruktív párbeszédet folytatni?
– Azokkal, akiket Ceauşescu a nyolcvanas években azért küldött ide, hogy véghezvigyék az etnikai arányok megváltoztatását, nem igazán látom, hogyan tudnánk megegyezni, holott folyamatosan keresem ennek a lehetőségét. Amíg a románság közképviseletét kisajátítják, nem látom, hogy tudna velük bárki kiegyezni. Lehet bennünk nagyon jó szándék, leülhetnénk beszélgetni ezerszer is, de ők gyakorlatilag tagadják a létünket, a Székelyföld, a székelység létét. Sajnos kiszorítják a román társadalom peremére azokat, akik megpróbálnak normális kapcsolatot kialakítani velünk, és ez a nagy probléma.
Egy nemrég készült tanulmányból kiderült, hogyha Ceauşescu uralma még négy-öt évet tartott volna, a nyolcvanas években elindított betelepítési hullám sikeressé válik, és ma Sepsiszentgyörgy román többségű város lenne. Akik a nyolcvanas években azért jöttek ide, hogy ezt végrehajtsák, frusztráltak, mert nem sikerült.
Ugyanakkor továbbra is keresnünk kell annak a lehetőségét, hogy megszólítsuk a helyi románságot, és világossá tegyük azt, hogy a régióban élő emberek érdeke közös, nemzetiségtől függetlenül. Fontos, hogy a Székelyföldön és Erdélyben ne az etnikai dominancia, hanem az etnikai méltányosság legyen a régió jövőjének alakulása tekintetében az egyik legfőbb szempont.
– Nemrég ülésezett az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa, és kitűzte a jövő évi tisztújító kongresszus időpontját, ami egyben a jelöltállítás kezdetét is jelenti. Az egyik megyei RMDSZ-szervezet már jelöltet is állított. Elfogadna egy jelölést az RMDSZ elnöki tisztségére?
– Nem fogadnék el, mert szeretem a munkám, hatalmas felelősségnek érzem, hogy egy frontvárost igazgathatok, ugyanakkor elsősorban a székelyföldi régió problematikájára koncentrálok. Az én szövetségi elnökjelöltem Kelemen Hunor, akinek egyetértek a politikai vonalvezetésével, és szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy mandátuma alatt a szövetség megújuljon és megerősödjék.
Azt kell belátni, hogy a Székelyföldön az érdekvédelmi szervezetnek is mások a lehetőségei és feladatai, mint azon kívül. Az RMDSZ-en belül is olyan struktúrát kell teremteni, ami ezt a sajátszerűséget tükrözi. Sajnos Erdély más területein élők ezt a dolgot nem mindig értik, és már most úgy érzik, hogy az RMDSZ túlzottan Székelyföld-centrikus, holott ez szerintünk egyáltalán nem így van. Ezeket a belső ellentéteket kezelnünk kell, hogy ne gyengítsük, hanem erősítsük egymást.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Elfogadták az államtitkár felmondását
Amint arról már hírt adtunk, a marosvásárhelyi származású Nagy Péter Tamás, a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkára december 18-án benyújtotta felmondását a miniszterelnöknek.
Mint akkor közölte, pár napon belül megjelenik a Hivatalos Közlönyben is, hogy véget ért az államtitkári mandátuma. „Az államfőválasztás során az erdélyi magyarok azt üzenték, hogy nem prioritás a kormányzás, inkább a közösségépítésre kell koncentrálni. A szövetség ezt megértette, úgy döntött, hogy kilépünk a kormányból. A csekély tíz hónapos államtitkári mandátumom alatt arra törekedtem, hogy olyan intézkedéseket foganatosítsunk, melyek a gazdák, a vidéki emberek javát szolgálják” – közölte a leköszönő államtitkár.
A most megjelent Hivatalos Közlöny tartalmazza, hogy december 22-ei határozatával Victor Ponta miniszterelnök saját kérésére felmentette tisztségéből az államtitkárt.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Karácsonyi kormányajándékok
Akár a jóságos „Télapó”, úgy adakozott a Ponta-kormány a szent ünnep küszöbén: a jók sokat kaptak, a szófogadatlanok keveset vagy semmit.
Az év során már többször, jelentősen bővült az egyházak költségvetése, természetesen legnagyobb mértékben az ortodoxoké. Az egy éve elfogadott költségvetésben még 30 millió lej szerepelt a romániai egyházak finanszírozására, s azóta ezt többször kiegészítették, csaknem 20 millióval októberben, a választások küszöbén, december elején az ortodoxok ingatlanokat is kaptak ajándékba, s most a kormány tartalékalapjából újabb 12,3 millió lejt utaltak ki e célra, s mindennek a magyar történelmi egyházak legfennebb töredékét kapják. Hogy ki mennyit, arról a felelős kormányhivatal dönt, illúzióink nem lehetnek.
Sokkal átláthatóbb az önkormányzatoknak juttatott év végi ajándék, a Hivatalos Közlönyben tételesen megjelent, miként oszlik a tartalékalapból lecsípett 314 millió lej. Tartozásaik kiegyenlítésére kapják a pénzt, s itt is előnyben a „jók”, főként a kormánypártok szavazóbázisának tekinthető megyék részesültek a kegyből. Jelentős összeg (20 és 40 millió közötti) jutott a Giurgiu, Gorj, Teleorman, Neamţ, Olt, Dâmboviţa, Botoşani megyei településeknek, alig valami az erdélyieknek. Talán az RMDSZ szófogadó viselkedésének köszönhető, hogy éppen egy csepp csurrant a székelyföldi megyéknek is, Háromszéken Kézdialmás szerepel a listán 248 ezer lejjel, Hargita megyében egymillión osztozik kilenc település, Maros megyének ötmillió jutott, az is a megyei tanácsnak. Egy vasat sem kapott Kolozs vagy Szeben megye, de nem jutott Szatmárnak vagy Brassónak sem. Aki Johannist támogatta Victor Ponta ellenében, kérjen segítséget tőle – gondolhatták a pénzeszsákon ülő mindenhatók.
Jutott ellenben karácsonyi ajándék a belügyminisztériumnak, majdnem 9 millió lej fizetéskiegészítésekre, a honvédelmi tárca 274 millió lejt kapott egy repülőgép beszerzésére és a hadiipar fejlesztésére, a munkaügyi minisztériumnak pedig egy snagovi villát hozott a Télapó. Nagyvonalúan osztogatott tehát a kormány, úgy tűnik, nem sokat tanultak a novemberi elnökválasztás kudarcából. Ugyanazt folytatják, mint korábban, csak annak juttatnak kegyeikből, aki a szívüknek kedves. Érezhetik, nem sokáig övék már a puttony, így addig kell üríteni, amíg rendelkeznek felette.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bírálják Klaus Johannist Octav Bjoza kitüntetése miatt
Megütközést és rosszallást váltott ki román értelmiségiek és zsidó szervezetek körében, hogy Klaus Johannis állami kitüntetést adományozott Octav Bjozának. Az államfő december 22-én, hivatalba lépésének másnapján mandátumának első kitüntetését ítélte oda a volt politikai foglyok romániai egyesülete elnökének a kommunista diktatúra bukásának 25. évfordulója alkalmából.
Bjozának sokan a szemére vetik, hogy rokonszenvezik a legionárius mozgalmakkal, az érintett viszont tagadja, hogy vasgárdista lenne.
A Románia Csillaga érdemrend átadását Johannis egyebek mellett azzal indokolta, hogy mandátumával új korszakot akar kezdeni, amelyben a valódi modellértékű embereket elismerik. Johannis rámutatott: a volt politikai foglyokat erkölcsi példaképként lehet a fiatalabb nemzedékek elé állítani. 
Ám az Antiszemitizmust Figyelő Központ (MCA) csalódottságának adott hangot amiatt, hogy a köztársasági elnök olyan személyt tüntetett ki, aki – az intézmény szerint – nyilvánosan mutatkozik a legionárius és a neonáci mozgalmat támogató párt, az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) képviselőinek oldalán.
Az ügyben kibocsátott közleményében az MCA felidézi, hogy a kommunista rezsim által tizenöt év kényszermunkára ítélt – ebből négy évet letöltő – Bjoza életét tönkretette a totalitárius rendszer, amely megfosztotta egyetemes emberi jogaitól.
„A kommunizmus idején elkövetett bűntettek azonban nem teszik semmissé a legionáriusok által a romániai zsidók ellen elkövetett bűntetteket. Roppant sajnálatos, hogy a posztkommunista Romániában Octav Bjoza azt az utat választotta, hogy osztja ennek a gyilkos politikai-vallási mozgalomnak a célkitűzéseit” – állapítja meg a közlemény.
A központ szerint az államfőnek kötelessége meghúzni a választóvonalat a kommunistaellenes hős és az antiszemita legionárius mozgalmat dicsőítő események aktív résztvevője között. „A legionáriusok bevallott hívének kitüntetése a nacionalista, fasiszta, gyilkos mozgalom iránti hódolatként is értelmezhető az elnöki hivatal részéről” – vélekedik az államfő gesztusát „csalódást keltő populizmusnak” nevező Antiszemitizmust Figyelő Központ.
Reakciójában a Brassóban élő kitüntetett felháborítónak nevezte a vádakat, leszögezve: sohasem volt antiszemita, és elutasít mindenféle szélsőséget, legyen az jobb- vagy baloldali. A volt politikai foglyok szövetségének elnöki tisztségét 2008 óta betöltő Octav Bjoza közölte, mindig is azt vallotta, hogy a legionáriusok bizonyos képviselőinek is „voltak jó oldalai”, a rossz cselekedetek fölött pedig szerinte külön kell ítélkezni, hogy soha ne ismétlődhessenek meg.
Ugyanakkor a Hotnews portál feltárta, hogy a meggyilkolt legionárius „mártírok” tiszteletére 2009-ben Barcarozsnyón rendezett megemlékezésen Bjoza meleg hangon beszélt a Vasgárda egykori tagjairól.
A Noua Dreaptă videofelvételének tanúsága szerint a volt politikai fogoly elmondta, nem volt, és valószínűleg soha nem is lesz már legionárius, de szerencsének tartja, hogy 19 évesen tőlük tanulhatott a kommunista börtönökben: „Örökre meghatározták az életemet, tőlük tanultam meg, hogy a családban, a gazdaságban, a politikában, az országban semmi valósítható meg hit és erkölcs nélkül.”
Egy tavalyi, a Kommunizmus Bűneit Kutató Intézet és az Elie Wiesel Holokausztkutató Központ szervezésében rendezett konferencián Bjoza helytelenítette a legionárius mozgalom valamennyi tagjának „kárhoztatását”. Amiatt bírálta a Wiesel-központot, hogy nyomást gyakorol Târgu Ocna város önkormányzatára, miszerint vonja vissza a díszpolgári címet a legionáriusként számon tartott Valeriu Gafencu volt politikai elítélttől.
„Még azt sem engedik, hogy a szentjeinket kiválasszuk” – panaszolta a konferencián. Különben Octav Bjozát két hónappal ezelőtt Victor Ponta kormányfő államtitkárnak nevezte ki a kommunista diktatúra ellen küzdő ellenállók érdemeit elismerő államtitkárság keretében.
Rostás Szabolcs |
Krónika (Kolozsvár)

A revízió réme
Ioan Talpeşnek hála, már biztosan nem fogunk hülyén meghalni. Románia egykori kémfőnöke ezúttal a forradalom kirobbanásának 25. évfordulója apropóján osztotta meg a rendszerváltó eseményekkel, azok hátterével kapcsolatos magvas, természetesen megbízható forrásból merített gondolatait.
Mi, a titkosszolgálati jelentésekbe és egyéb szigorúan bizalmas dokumentumokba betekintést nem nyert mezei polgárok eddig úgy tudtuk, hogy a temesvári református parókiáról indult népfelkelés spontán volt, és néhány nap leforgása alatt terjedt át az ország többi vidékére az embereknek a népnyúzó kommunista diktatúrával szembeni elégedetlenségétől hajtva.
Ehhez képest a külügyi hírszerzés volt parancsnoka alaposan kiábrándít mindenkit, aki elvetette a kül- és belföldi titkosszolgálatok aknamunkájáról, a forradalom előre megírt forgatókönyvéről szóló összeesküvés-elméleteket. Főleg bennünket, magyarokat, hiszen szerinte néhány nyugati nagyhatalommal – köztük Hollandiával és Franciaországgal – karöltve Magyarország munkálkodott leginkább a Ceauşescu-rezsim megdöntése érdekében.
És mondani sem kell, Budapestet Erdély visszaszerzésének szándéka fűtötte még a marosvásárhelyi fekete március idején is, hiszen a volt kémfőnök szerint az akkori események „kiprovokálása” is ezt a célt szolgálta.
Badarság lenne azt hinni, hogy a rendszerváltást passzívan figyelték a környező országok és a nagyhatalmak titkosszolgálatai. Tény, hogy valamennyiüknek érdekében állt a Kárpátok őrült „géniuszának” elmozdítása, nemrég pedig kiderült: a magyar vezetés már 1988 óta együttműködött Victor Athanasie Stănculescu tábornokkal arról, hogy együttműködnek, ha zavargások törnek ki Romániában.
Viszont mindebből csak azok képesek azt a következtetést levonni, hogy Budapestet a határrevízió sarkallta, akik számára az ország területi épsége és szuverenitása elleni támadással egyenértékű az alapvető emberi és kisebbségi jogok szavatolásának követelése.
És sajnos nem lehetnek illúzióink. Jelképeink üldözése, a Himnusz eléneklésének büntetése is arról árulkodik: Talpeşen kívül nagyon sokan vannak még, akik egyenlőségjelet tesznek a magyar közösség jogos igényei és az elszakadási törekvések közé.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Módosították az oktatási törvényt Ponta miatt
A kormány hétfői ülésén rendeleti úton módosította az oktatási törvényt, hogy a jogszabály lehetővé tegye a diplomákról, tudományos fokozatokról való lemondást.
Sorin Campeanu oktatási miniszter a kormányülés utáni sajtótájékoztatón elmondta, mindeddig csupán Victor Ponta miniszterelnök jelezte, hogy lemond a vitatott jogi doktorátusáról. A tárcavezető közölte, a módosított jogszabály szerint a tudományos fokozatáról lemondó személynek nem kell megindokolnia döntését. Ha azonban újból meg szeretné szerezni a tudományos címet, saját költségén kell elölről kezdenie a cím megszerzésének a teljes folyamatát.
A Bukaresti Tudományegyetem etikai bizottsága korábban plágiumnak minősítette azt a dolgozatot, amely alapján Victor Pontának 2003-ban megítélte a jogtudományok doktora címet, de megállapította, hogy nem áll módjában megvonni a tudományos címet. Victor Ponta két héttel ezelőtt jelezte az egyetemnek, hogy lemond doktori címéről.
A kormányfő akkor arra kérte a rektort, hogy vegye tudomásul döntését. Kifejtette: ezt a lépést már korábban, a vádak megjelenése pillanatában meg kellett volna lépnie, de nem tette, mert jóhiszeműnek tartotta érvelését, és nem akarta összekeverni a szakmai dolgokat a politikával. Ponta azt is közölte, hogy a politikából való visszavonulása után újból meg akarja szerezni a jogtudományok doktora címet, betartva valamennyi tudományos kritériumot.
A Nature című brit tudományos hetilap 2012 júniusában adott hírt arról, hogy Ponta 2003-ban a Nemzetközi Büntetőbíróságról írt román nyelvű doktori disszertációjának több mint fele plágium. A kifogásolt szövegrészeket két román szerző munkáiból másolta anélkül, hogy forrásait megnevezte volna. Ponta akkor azzal védekezett, hogy az akkori tudományos szabványoknak megfelelően írta doktori disszertációját, és politikai ellenfele, a jobboldali Traian Basescu államfő lejárató kampányának minősítette a plágiumvádat.
A plágiumot az Egyetemi Címeket és Okleveleket Tanúsító Országos Tanács is megállapította 2012-ben, de a testületet az akkori oktatásügyi miniszter feloszlatta, még mielőtt a döntését közzétehette volna. Az oktatási tárca szerint mind a tudományos fokozatot kiadó egyetem, mind pedig az Egyetemi Címeket és Okleveleket Tanúsító Országos Tanács illetéktelenül vizsgálódott a plágiumügyben: csak a tárca alárendeltségébe tartozó Országos Etikai Tanács (CNE) hivatott a magas rangú közhivatalnokok feddhetetlenségével kapcsolatos kételyeket vizsgálni. A CNE állásfoglalása szerint Victor Ponta nem plagizált. Ugyanerre a végkövetkeztetésre jutott 2014 márciusában a Legfelsőbb Bíróság is, egy feljelentés alapján vizsgálva az ügyet.
MTI
Erdély.ma

Szekus revizionizmus
Az 1989-es forradalom huszonötödik évfordulója alkalmából számos médiafelület teret adott az eseményekkel kapcsolatos visszaemlékezéseknek.
Az interjúkban nem csupán a forradalom kirobbantásában kulcsszerepet játszó személyeket szólaltatták meg, hanem a „másik oldal” képviselőit is, olyanokat, akik a barikád másik oldalán álltak – szekusokat, illetve olyan egykori hírszerzőket, akik azzal próbálják meg magukra felhívni a figyelmet, hogy közeli rálátásuk volt az akkori eseményekre, így egyedül ők tudják megmondani a „tutit” arról, mi is történt azokban a huszonöt évvel ezelőtti decemberi napokban.
Az egyik bukaresti napilap Radu Tinut, a temesvári Szekuritáté Tőkés László zaklatásában kulcsszerepet játszó egykori helyettes vezetőjét szólaltatta meg, majd ugyanott Ioan Talpeş, a Külügyi Hírszerzés rendszerváltás utáni egykori vezetője osztotta meg értékes véleményét az 1989-es eseményekkel kapcsolatosan.
Az ügyben az a döbbenetes, hogy mind az egykori szekus, mind a „demokratikus” hírszerzés egykori parancsnoka azzal állt elő, hogy a forradalom nem spontán folyamat volt, hanem az azt kirobbantó tényezők – elsősorban pedig Tőkés mögött – külföldi titkosszolgálatok álltak. A Romániára törő külső erők között pedig kiemelt szerepet játszott Magyarország, amely – szerintük – Erdély visszaszerzését vagy legalább a magyarok autonómiáját remélte a romániai nemzetikommunista rendszer megdöntésétől.
Nem nehéz észrevenni: miközben egyesek bennünket, magyarokat vádolnak azzal, hogy a trianoni, illetve a párizsi békediktátumok revízióját akartuk, vagy esetleg csak autonómiát, ők maguk a közelmúlt történelmének revíziójára törekszenek.
Huszonöt évvel az 1989-es események után egy olyan történelmet kreálnának, amelyben a forradalom kirobbantásában oroszlánrészt vállaló személyek külső, az ország területi egységére törő hatalmak ügynökei voltak, a forradalmárok elleni megtorlások résztvevői, illetve az 1989 előtt a rendszer ellenségeinek kikiáltott polgárok kínzói, a notórius szekusok pedig életüket az ország megvédéséért kockáztató – esetleg feláldozó – hazafiak. Nem csupán a magyarok, hanem egész Románia számára tragikus lenne, ha sikerrel járnának.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Kuti János: Huszonöt év (Szilveszter)
Nem gondoltuk volna
Amikor 25 évvel ezelőtt egy román politológus, Silviu Brucan (aki Ceauşescu egyik bírálója volt a forradalom előtt) azt jósolta, hogy húsz év kell, míg a románok megtanulják a demokráciát, mindenki rajta nevetett. Nem hittük. A forradalom óta eltelt 25 év, és mintha még mindig nem tanulták volna meg Romániában, hogy mi a demokrácia. Sokaknak úgy tűnik, hogy nem ilyen lovat, akarom mondani, demokráciát akartak.
A demokrácia (görögül) a nép uralmát jelenti. Akik visszasírják a régi rendszert, azok mondhatják, hogy a forradalom előtt is demokrácia volt, mégpedig népi! Utána jött az eredeti. Közben egy felmérés szerint Románia lakosságának 85 százaléka állítja, hogy 1989-ben nem is volt forradalom, hanem államcsíny, felfordulás, gengszterváltás, vagy amit akartok. Pedig egész biztos, volt forradalom, mert akkor rövid idő alatt egy hadseregnyi forradalmár született, akiknek ebbéli minőségükről papírjuk is van. Voltak, akik akkor, azokban a napokban valóban puszta kézzel álltak a fegyverek előtt, és voltak, akik nem, de papíron bebizonyították, hogy ők igenis, harcoltak, így ők is forradalmárokká váltak, és azóta is abból élnek.
A katonaság, milícia, Securitate tagjai lőtték az embereket Temesváron és Buka­restben. Aztán egy idő után már nem lőtték. Ezek közül is sokan forradalmár hősökké avanzsáltak, mint nálunk Háromszéken. Lőni lőttek azután is, csak azóta sem derült ki, hogy kik. És akkor még sok mindent nem gondoltunk volna. Ha valaki megjósolja, mi fog történni, nem hittünk volna neki.
Gondoltuk ugyan, hogy majd mindent lehet kapni az üzletekben, csak azt nem, hogy sokaknak nem lesz, amiből megvenniük. Reméltük, lesz villany, fűtés, benzin, csak azt nem, hogy luxus lesz mindezekre költeni. Abban bizakodtunk, hogy lehet majd utazni, és mindenki remélte, mehet majd Olaszországba műemléket nézni, Spanyolországba nyaralni, Franciaországba Párizst, a fény városát megnézni, de azt már nem tudtuk, hogy sokan koldulni lesznek kénytelenek, és hárommillióan (mások szerint ötmillióan) vesznek a kezükbe vándorbotot, hogy szerencsét próbáljanak, idegen földön keressék meg kenyerüket. Nem gondoltuk volna, hogy 25 év után sem lesz egy országhatárig elérő autópályánk. Azt sem, hogy a vonatok a régi gőzmozdonyok sebességével sem közlekednek majd. És sorolhatnám tovább.
Mi, magyarok is mámorban éltünk 25 évvel ezelőtt, gondolván, hogy az egyenjogúság boldog évei köszöntenek ránk. Elég hamar sikerült kijózanodnunk belőle. Már 1990 tavaszán jött a feketeleves: Marosvásárhely fekete márciusa. Azóta kaptunk még egy-két fekete (nyak)levest, és kapunk, ha kell: naponta, csak bírju(n)k nyelni.
25 éve magyarok együtt énekelték a románokkal a román himnuszt. Nem gondoltuk volna, hogy huszonöt év után a magyar himnusz éneklését már büntetni fogják. Nem hittük volna azt sem, hogy az egyházi javak és törvénytelenül elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatása helyett megkezdődhet a kevés visszaszolgáltatott újraállamosítása. A demokrácia és a civilizáció újabb csúcsaira is eljuthatunk, akár a szocializmusban. Mert sok mindent megérhetünk még. Lehet korlátozni a szólásszabadságot, amire éppen most volt példa (és lehet belőle precedens), amikor a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság Antal Árpád megrekcumozására fenekedik. Mások is következhetnek. Sőt, a cenzúrát is vissza lehetne állítani.
És mi lesz a székely himnusszal?
Mindenki csodálkozik, hogy a székelyföldi kormánymegbízottakban túlbuzog a nemzetféltés. Hát hogyne buzogna, amikor így, utólag tudjuk meg a Külföldi Hírszerző Szolgálat volt elnökétől, hogy már hányszor leselkedett veszély a magyarok miatt Romániára. Mint mondta: „a nyugati hatalmak Erdély Magyarországhoz való csatolásával akarták megdönteni a kelet-európai kommunista rendszert. Washingtonban már 1986-ban kidolgoztak erre egy tervet”. Az viszont nem egészen érthető, hogy ezáltal hogyan bukott volna meg a kommunizmus, például Magyarországon. Azt is mondta, hogy a ’89-es forradalom idején a terv nagyon közel állt a megvalósuláshoz. Ceauşescu elvtárs is ezt mondta. Meg is céloztatta néhány rakétával Paksot. A nyulakat és az atomerőművet – ugyebár – bokrostul lövik. Ha valóban el is süti őket, és eltalálja az erőművet, akkor egész Európa sugárzott volna a boldogságtól.
Szerencsére most Magyarország és az Amerikai Egyesült Államok közt olyan rossz a viszony, hogy azok legszívesebben Romániához csatolnák fél Magyarországot, hogy megdöntsék Orbánt. Ennek ellenére jobb félni, mint megijedni. Így nem csoda, hogy prefektusaink még a nem létező törvények szigorával is lecsapnának mindenféle irredenta megmozdulásra. Sőt, ezek az intézkedések egyre fokozódnak, akár a nemzetközi helyzet. Újabban A prefektusok tündöklése és bukása című darab van műsoron. Cserélgetik őket, mint sokan a fehérneműt. Csak éppen alsóból lesz felső, felsőből alsó, alprefektusból főprefektus, és fordítva. (Volt már nálunk egyszer kétfejű prefektus is.) Ezeket a frisseket viszont állandóan újra kell képezni, hogy húzzák el a magyarok nótáját. De ne a himnuszt. Mert azt még a magyaroknak sem szabad. Micsoda dolog az, csak úgy fogják magukat és énekelgetik? Mit szól ehhez Ponta? Hát hol vannak a vízágyúk? Vasárnaponként meg galád módon a magyar templomokban is eléneklik vallásos éneknek álcázva. Ennek véget kell vetni! Van sürgősségi kormányrendelet, mégpedig a 2001/1157-es, a zászló, himnusz és jelképek használatára vonatkozó.
Ezek szerint nem szabad csak úgy elénekelni Romániában sem a Moldovai Köztársaság himnuszát, amely úgy kezdődik: A mi nyelvünk… és a román nyelv dicsőítéséről szól? Ha ennek éneklését tiltják, akkor bosszúból bizonyosan a Moldovai Köztársaság is meg fogja tiltani a román himnusz alkalmi éneklését, náluk. Azt nem tudni, mi lesz a székely himnusszal, mert az egy nem létező ország, sőt, mondhatnánk, a nem létező Székelyföld himnusza. Ha nem létezik, akkor himnusza sem lehet. Ezek szerint az csak egy dal, de vajon szabad-e hagyni szabadon énekelni? Biztos, ami biztos, azt is be kell tiltani. A feliratokkal is állandóan baj van. (A zászlókról most nem beszélek, azt a témát már eleget lebegtettük-lobogtattuk.) Vissza kell térni a ’89 előtti állapotokra, amikor tilos volt a magyar feliratok használata. Abból nem volt baj, mint most, amikor hol a román felirat fölé, hol elébe kerül, ezenkívül a betűk mérete sem azonos. Az még elfogadható lenne, hogy kisebb legyen a magyar, mint a román. A helységek nevét is úgy kellene használni, mint régen, csakis románul, és olyan énekeket sem lenne szabad énekelni, amelyekben magyar helységnév szerepel. Például a Szép város Kolozsvár…  kezdetűt csak úgy, hogy Szép város Cluj-Napoca…  A Maros menti fenyves erdőt meg Mureş mentiként. De idegen népek népdalait is be kell tiltani, és a magyarok ugyebár idegenek, Mongóliában van a helyük. Menjenek oda a jurtákban pentaton dalaikat énekelni. Ünnepléseiket is korlátozni kell, mert olyankor beszédeket tartanak, és akkor azokat is szükséges cenzúrázni, akár az idegen nyelven megjelenő vagy Romániába behozott könyveket, újságokat, kiadványokat. Sőt, azokat is be lehetne tiltani. Oda jutottunk, hogy véleménynyilvánításukkal sajnos már a terrorelhárítás és szervezett bűnözés ellen harcolóknak kell megküzdeniük. Hová jutunk így?
Év végi zabahajrá
Szilveszterre mindenkinek alaposan fel kell készülnie. De akár a jó sportolónak, nem elég csak a hegy alatt abrakolni, az alapozást már idejében el kell kezdeni, hogy aztán végig tudjuk enni, inni a vendéglői menüt. Közvetlenül szilveszter előtt rövid háromnapos pihenő, és utána következhet a nagy megmérettetés, a szilveszteri buli, amikor is nagy zabahajrá vár mindenkire. Ahogy a sportban vannak öttusázók és tízpróbások (vajon a gazemberek miért hétpróbásak?), ugyanígy végig kell küzdenie mindenkinek az emberpróbáló szilvesztert is. Szerencsére már novemberben megkezdődnek a disznóvágások, és egy kiadós disznótor megfelelő alapozást jelenthet, ahol nagy mennyiségű köményes pálinkák elfogyasztása után zsírral tudjuk kenegetni gyomrunkat belülről. A köményes pálinka elengedhetetlenül szükséges, mert annak két fő komponense van. Az egyik az alkohol, amelyben a zsírok nagyszerűen oldódnak, a másik a kömény, amely a gyomornak legkitűnőbb barátja. A csecsemőknek is szelesség ellen köményteát adnak. Különben is az alkohol a legjobb fertőtlenítő- és tartósítószer. Belsőnket fertőtleníti és májunkat – abban pácolva – tartósítja. Ezenkívül az idegekre is jótékony a hatása, köztudottan a legjobb stresszoldó. Megszabadít mindenféle gátlástól is. Ha az ember nem vigyáz, segítségével nemcsak gátlásait vetkőzi le, hanem még emberi mivoltából is kivetkőzhet. De térjünk vissza az edzéshez. Megfelelő köményes elfogyasztása után bendőtágítónak következhet egy kiadós disznótor: agyas leves és utána zsírban sült hús, majd estére a véres, májas hurka. Mindezt feltétlenül el kell nyomtatni némi borokkal, lehetőleg magántermő szőlőből készülttel, mert az igazán ártalmas, és azt fogyasztván edződik a a gyomor. Edzésnaptárunkat igazíthatjuk a jeles névnapokhoz. Már novembertől alkalmatos névnapok sorakoznak a naptárban: Jolán, Erzsébet, Katalin és András. András napjára még szabadnap is jár, így egész napunkat az edzésre tudjuk szánni. Ne ijedjünk meg némi gyomorrontástól, sőt, ha hátul nem távozik a felesleg, akkor megteheti elöl is. A régi római szokást vissza lehet vezetni vészhelyzet esetére. Köztudott, ha már nem fért belükbe újabb fogás, akkor lúdtollal visszacsiklandozták torkukon át. De ezt csak vészhelyzetben gyakoroljuk, mert nem járul hozzá gyomrunk térfogatának növeléséhez, és nem edzi megfelelően emésztőszerveinket. Az új bort feltétlen meg kell kóstolni Márton napján, amikor is a sok disznóságot libával lehet váltani, mert sohasem lehet tudni, a karácsonyi menübe nem kerül-e némi szárnyas is. Aztán jöhet a december, amikor az elején formában tudjuk magunkat tartani némi Miklósok megünneplésével. Van még néhány Judit, Viola és Luca is. Luca napján az északi országokban már a fényt ünneplik. Vannak természetgyógyászok, akik a fényevést javasolják. Nem tudni, hogyan is történik ez, késsel-villával, netán nagykanállal, de a leghatásosabb fogyasztószerként ismerték meg néhányan, mint a közismert magyar énekes és trombitás Lagzi Lajcsi is, aki majdnem belehalt a fényevésbe. Aztán az Ádám-, Éva-, János-, István-, Tamás-, Dávid-napon be is lehet fejezni a felkészülést. Ajánlatos édességeket, tésztaféléket fogyasztani, hogy megfelelő formában maradjon inzulintermelésünk. A sportolók hajlamosak mindenféle doppingszert használni, de az nem becsületes. Egyszerű földi halandótól viszont nem tiltják. Jó, ha az átlagosnál többet dohányzunk, mert a füst tartósítószer, és így nemcsak emésztőrendszerünk, hanem tüdőnk is rendesen edződik, tartósítódik. Feltétlenül sok kávét kell fogyasztani, ami ébren tartja elpilledő idegrendszerünket, és szaporábbra serkenti a szív működését is. Kéznél tarthatunk esetleg valamilyen bioalapanyagú készítményt, ami minden háztartásban megtalálható. Ilyen például az ivószóda, amelyet sokan használnak az úgynevezett meszesgödör oltására, ha már nagyon ég. Ha mindet végigesszük, -isszuk, a jól végzett munka tudatával nyugodtan indulhatunk az utolsó csata megvívására: szilveszterezni. Ha viszont nem vagyunk megfelelően megedződve, akkor a szilveszteri menü felét sem leszünk képesek elfogyasztani, sőt, nagyon hamar a sárga földig esszük, illetve isszuk le magunkat. Ha mégis úgy érezzük, hogy nem vagyunk testileg-lelkileg tökéletesen felkészülve, legjobb, ha egy dögcédulát készíttetünk és akasztunk a nyakunkba, rajta nevünkkel, címünkkel és az értesítendő telefonszámmal, hogy ha netán rosszul leszünk, akkor tudjanak azonosítani, és értesíteni a hozzátartozókat és örökösöket. Sőt, legjobb, ha a szilveszteri asztalfoglalással egy időben megejtjük a kórházi ágyfoglalást is.
De vigyáznunk kell. Ha sikeresen túléljük a szilveszterestét, és nem vigyázunk, simán kiüttethetjük magunkat másnap a visszahíváskor.

Hanyatló autópálya-fejlesztés
Alig 50 kilométernyi autópályát adtak át idén Romániában, s ez sem készült el teljes mértékben és a kitűzött határidőre. Az utóbbi négy évben idén teljesített legrosszabbul az ország, a Hotnews szerint 2015-ben még ez a negatív rekord is megdőlhet – jövőre kevesebb, mint 25 kilométer új pálya átadását tervezik.
2013-ban a hatóságok egyetlen új telepet sem nyitottak meg, számos közbeszerzés megengedhetetlenül hosszú ideig elhúzódott. A portál megjegyzi: minden idén felavatott, illetve a következő másfél évben átadandó vagy 2016-ban megnyitandó autópálya terve a Ponta-kormányzás előtti időszakból származik.
Demeter V. Katalin
Háromszék
Erdély.ma

Csodára várnak az uzdiszentpéteriek
Egyre halkabban és évről évre egyre ritkábban csendül fel magyar szó a Maros megyei Uzdiszentpéteren. A fogyatkozó helyi közösség tagjai a református lelkész irányításával a helyi magyarság jövőjéért fohászkodnak.
A kis Maros megyei falu csöndjét érkezésünkkor két hangoskodó atyafi töri meg: egymásnak adogatják a nemzetiszínű lobogót, majd odanyújtják a villanyoszlop tetején várakozó harmadik társuknak, hogy belehelyezze a zászlótartóba.
Közben halk egyházi zenét hallunk a domb tetején álló református parókia irányából. Az uzdiszentpéteri református paplak konyhájában néhány idős gyülekezeti tag, négy férfi és négy nő Szabolcska Mihály „Szállj, szállj magasra, szíveink reménye / Vezess el Jézusunk elébe” kezdetű megzenésített versét dalolja. Aztán meghallgatják lelkipásztoruk Jeremiás könyvéből felolvasott igéjét, végül pedig imára kulcsolják kezüket.
Mint kiderül: éppen egy délelőtti bibliaórára toppantunk be, amelyen Kiss Szabolcs fiatal lelkész hirdeti az igét. A szertartás után a csésze tea vagy kávé melletti hangulat és kötetlen beszélgetést hallgatva arra következtetünk, hogy egy kicsi, de jól összeforrott gyülekezetbe csöppentünk, amelyet egy évek óta a kis Maros megyei településen szolgáló lelkipásztor irányít.
Pedig nem így van: az asztal két oldalán uzdiszentpéteriek és tusoniak gyűltek össze, papjuk pedig mindössze két éve került a mezőségi gyülekezetbe. Egyesek szerint Kiss Szabolcs a harminckettedik lelkész, aki az utóbbi húsz esztendőben megfordul Uzdiszentpéteren, miközben a környékbeli tusoniakat, nagyölyvesieket, mezőpagocsaiakat és pagocsavölgyieket is szolgálja. Az egyházmegye statisztikája valamivel jobb képet fest: e szerint 1985-től máig tizenöt lelkipásztor fordult meg a mezőségi missziós gyülekezetben.
Egymásnak adták a templom kilincsét
„Egész Európában nincs még egy ilyen falu, mint Uzdiszentpéter, hogy egyik lelkész a másiknak adja a kilincset, és átlagban még egy évet se üljön” – állítja bosszúsan Bangó János, a sokat megért 68 esztendős gondnok. Aztán nyomban hozzáteszi: ő azért nem neheztel azokra a fiatalokra, akik nem itt, a Mezőség kellős közepén képzelték el jövőjüket.
Péter Irénke néni úgy érzi, mire a közösség megszokja a papot, az már tovább is áll. Pedig Uzdiszentpéter nem a világ vége: a település negyedórányira fekszik Nagysármástól, alig bő félórára Marosvásárhelytől, de Kolozsvárra is egy óra alatt be lehet érni. Ráadásul minden irányba aszfaltozott, kevésbé forgalmas út vezet.
Valamikor, a 19. században, amikor Vásárhely még félnapos szekérútnyira volt Szentpétertől, Vályi János csaknem négy évtizedig szolgált egyhuzamban a településen, és miután búcsút vett a gyülekezettől, a helyét azonos nevű fiának adta át, aki további húsz esztendeig maradt az akkor is román többségű faluban. Mintegy ötven évvel ezelőtt Tamás Béla volt a szentpéteriek utolsó olyan lelkésze, aki hosszú ideig vezethette a közösséget. Az öregek többsége most is szeretettel emlékezik rá, hisz vasárnaponként nem csak jól prédikált, de a focilabdát is szívesen rúgta a helyi csapatban.
„Elszomorítóak a mezőszentpéteri adatok, de túlzás azt állítani, hogy a lelkészek még egy évet sem maradnak a faluban” – mondja Jakab István, a maros-mezőségi egyházmegye esperese, aki szerint nem is oly fekete az ördög, mint amilyennek látszik. A hivatalos statisztikákat áttekintő elöljáró egyetlen, Szentpéteren szolgáló kollégájáról sem tud rosszat mondani. „Jól ismerem az utóbbi húsz esztendőben itt megfordult lelkészeket. Egytől egyig hűségesek voltak a gyülekezethez, és igyekeztek eleget tenni a feladatuknak” – fejtegeti az esperes.
Mindezek ellenére, az öregek véleménye némileg eltér a Jakab Istvánétól. „Mi általában házas embert szoktunk kérni, aki hajlandó ideköltözni és közöttünk élni. Nem örültünk azoknak, akik legénykedtek, mert ilyen is volt bizony” – mondja a gondnok, miközben a vele szemben ülő férfiak elmosolyodnak, az asszonyok pedig lesütik a szemüket. A nős papokkal meg az a gond, hogy amint megszületik és felcseperedik a gyermekük, rögtön elkívánkoznak erről a vidékről – fakad ki Albert Erzsike néni. Érkezésekor a jelenlegi lelkipásztort meglepte a Tusonban neki szegezett kérdés.
„Maga mennyit marad közöttünk?” – állt elébe két évvel ezelőtt Borbély Erzsébet harangozó. Kiss Szabolcs hamarosan megértette: a mezőségi magyarságnak velük törődő pásztorra van szüksége. Tény, hogy Szentpéter valamint leány- és szórványgyülekezetei hányatottságát igazolja az a tény is, hogy sokáig ahhoz a marosi egyházmegyéhez tartoztak, amelyhez földrajzilag annyi közük nem volt, mint Makónak Jeruzsálemhez.
Mint minden román többségű mezőségi faluban, Szentpéteren is a legnagyobb gondot az elvándorlás jelenti. A helyiek az állandó lelkészfluktuációnak tulajdonítják a gyülekezet taglétszámának csökkenését is. A vegyes házasságok révén az ortodox egyház is felszippantott egy pár reformátust, a pünkösdista és adventista gyülekezetek viszont tömegesen adtak menedéket az időnként pásztor nélkül kóválygó nyáj eltévedt tagjainak.
Az egyházi nyilvántartásokban 94 gyülekezeti tag szerepel, de közel húszan közülük csak papíron számítanak reformátusnak. Egyházadót ugyan fizetnek, de egyetlen meggondolásból: legyen hová temetkezniük. Ennek ellenére a jelenlegi lelkész soha nem kerüli el a portájukat, családlátogatási programjában pontosan úgy szerepelnek, mint azok, akik nem fordultak el egyházuktól. Bármilyen sűrűn is cserélődnének, arról viszont semmiként nem a papok tehetnek, hogy a faluban szinte nincs kit keresztelni, az idősek pedig egymás után távoznak.
Kétéves és két hónapos szolgálata alatt Kiss Szabolcsnak egyszer adatott meg, hogy kereszteljen, és egyszer, hogy házasokat adjon össze. Mindeközben tizennyolc hívét kísérte utolsó útjára. „Maga a szentpéteri szolgálatom is a temetések jegyében kezdődött. Már az első istentiszteletem előtt, egy pénteki napon temetnem kellett” – idézi fel a különös bemutatkozást a marosvásárhelyi cserealji gyülekezetből idekerült ifjú lelkész.
Iskola nélkül „elhalkul” az anyanyelv
A falu és a környék református lakóival együtt pusztul ki a Mezőszentpéteren valamikor a románok által is elég jól beszélt magyar nyelv. Az identitásvesztés és az elrománosodás legfőbb okát, a községbeliek a magyar iskola hiányában látják. „Én még magyarul tanulhattam – emlékszik vissza Bangó János. – Akkor is lényegesen kevesebben voltunk, mint a románok, de ünnepekkor alig fértünk a templomba”.
A helyzet azóta sokat változott. A lelkész statisztikája szerint átlagban tizenegyen-tizenketten járnak templomba. A Kiss Szabolcs által mért csúcs, az egyik húsvéton volt, amikor ötvenöten foglaltak helyet a 16. századi, román stílusban épült templomban. „Hiába kevés a fiatal, aki van, az sem igen tud magyarul” – magyarázza Czinege Márton presbiter.
A helyzeten a falu egyetlen magyar értelmiségijeként a lelkész próbál segíteni. A konyhában megtartott vallásóráit kötelező módon, negyedórányi anyanyelvű irodalommal és egy kis történelmi leckével egészíti ki. „A gyerekek aranyosak, de nagyon nehezen, valósággal kínlódva tanulják meg a kátét. Jó jel, hogy még így sem hagyják magukat, a szülők, nagyszülők segítségét kérik, hisz ragaszkodnak ahhoz, hogy magyarul konfirmáljanak. A szülők is örülnek ennek, kérik is, hogy mindig magyarul beszéljek a csemetéikkel. A furcsa viszont az, hogy mindeközben ők románul szólnak a gyerekeikhez” – ecseteli a visszás helyzetet a fiatal pap.
Néhány kilométerrel odébb, Tusonban egy picivel másabb a helyzet. Az ottani hatgyerekes Borbély család otthonában kizárólag magyar szó csendül fel. Bár a szülőket egyáltalán nem veti fel a pénz, mégis ragaszkodnak ahhoz, hogy gyermekeik naponta ingázzanak Nagysármásra, a legnagyobb csemetéjüket pedig Kőhalomra küldték, az egyházi kollégiumba. A tusoni gondnokot viszont már nem sikerült rávenni, hogy ő is küldje magyar iskolába csemetéjét. Sármásra a Kallós Zoltán-féle válaszúti alapítvány kisbusza viszi és hozzá a környékbeli gyermekeket.
„Sajnos a szentpéteri magyar gyermekek közül senki nem jelentkezett, hisz szüleik bizalmatlanok, azt feltételezvén, hogy lesznek majd olyan napok is, amikor az alapítványi busz nem jut el a falunkba. Pedig erre még nem volt példa” – mondja a pap.
A szentpéteri magyar gyerekek nyelvtudását egy-egy egyházi ünnepély alkalmával is le lehet mérni. Kiss Szabolcs szerint a csöppségek szívesen öltenek angyalszárnyat egy-egy rövidebb betlehemes jelenet kedvéért, amelyben négy-öt soros versikéket adnak elő. „Fogékonyak, meg akarják tanulni, de ahhoz, hogy tudják, mit is mondanak, előbb le kell fordítanom nekik románra” – vázolja a helyzetet a lelkipásztor.
Az anyanyelv ápolásába az öntudatosabb nagyszülők is besegítenek. Péter Irénke néni például megköveteli a már vegyes házasságból született unokáitól, hogy vele kizárólag magyarul beszéljenek. Hasonlóan jár el Bangó János is, akinek a veje szintén román, de otthonukban magyarul beszélnek.
Nemzeti ünnep – csak a lelkekben
Az uzdiszentpéteriek magyarkodása nagyjából ebben merül ki. Még március 15. sem jelent többet egy ünnepi istentiszteletnél. Pedig a helyi románság már rég megszelídült huszonöt évvel ezelőtti önmagához képest, és sokkal jobban tolerálja az abszolút kisebbségbe szorultakat. A presbiterek szerint a faluban egészen szépen helyreállt az 1990-ben megtépázott etnikai béke, és számos esetben ma már az ortodox pópa is magyarul szól a református hívekhez.
„Most már azok is szégyenkeznek tetteik miatt, akik '90-ben még büszkén és hangosan sértegettek” – mondja Bangó. Akkoriban a többségiek lépten-nyomon éreztették, hogy Trianon óta nagyot fordult a világ, és ma már ők az urak a Mezőségen. „Egyszer egy külföldi segélyszállítmányt kapott az egyházunk, de mivel a teherautó nem tudott feljönni a sáros utcán a dombra, az ortodoxoknál pakolták le a csomagokat. Abból aztán mi azt és annyit kaptunk, amennyit a többségiek jónak láttak: szinte semmit” – emlékszik vissza a '89 utáni első évekre jellemző barátságtalan gesztusra a gondnok.
Bangó és presbiter társai azt sem felejtik, hogy a földtörvény megjelenése után mennyi megalázásban volt részük, hisz a régi polgármester nem volt hajlandó visszajuttatni az egyház javait, majd amikor már kénytelen volt kimérni a visszaigényelt minimális területet, a falutól távol eső, szinte megközelíthetetlen részén jelölte ki. Az egyház a valamikori felekezeti iskoláját is megkésve, romos állapotban kapta vissza, és a mai napig sem tudja megtölteni élettel.
A reformátusok nem jártak sokkal jobban a visszaszerzett erdőkkel sem, mert az illetékes állami hivatal, többszöri kérés után sem hajlandó megjelölni a kivágható fákat. Pedig igazán elkelne egy jó pár rönk kerítésnek meg tűzifának, vélik a helyiek. Ma már a 2008 óta magyar tanácsos nélkül tevékenykedő helyi önkormányzat próbálja imitt-amott támogatni a református egyházat. A segítségre nagy szükség lenne. A szentpéteri műemlék templom külső faláról omladozik a vakolat, helyenként kikandikálnak a téglák, bent meg egyre szélesednek a repedések.
Tusonban a cserepeket kellene megforgatni, hisz annyira megrongálódtak, hogy beesik az eső, behull a hó. Nagyölyvesen a salétrom számít a legnagyobb ellenségnek. A környékről hiányzik a magyarokat összefogó érdekvédelmi szervezet: míg máshol akár három magyar párt is verseng néhány tucatnyi szavazatért, Szentpéterre, Tusonba, Ölyvesre, Pagocsára még a választási kampányok során sem járnak a politikusok. „Valóban ezen a vidéken ritkán fordultunk meg, pedig rendkívül fontos megerősíteni a szórványt” – látja be Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ elnöke is.
A Mezőség kellős közepén a legnagyobb kérdőjelt a jövő jelenti. A tusoni Albert Erzsike néni szerint ha a jelenlegi lelkész – akit nagyon megszerettek – húsz évet maradna köztük, mindannyiukat eltemetné. Jakab István esperes úgy fogalmaz, hogy „isteni csodának kellene történnie ahhoz, hogy valamiféle változás bekövetkezzen”.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

A "nagy menetelések" és perek éve
Mindenki a rendszerváltás 25. évfordulójáról beszél. Azóta számos esemény évfordulóját tartották meg, de egy fontos esemény, a Budapesti nyilatkozat kimaradt, amelyet román és magyar értelmiségiek 1989. június 16-án írtak alá – jelentette ki év végi összegző sajtótájékoztatóján Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, aki szerint ez az alig egyoldalas nyilatkozat pontosan tartalmazza azt, hogy hogyan képzelik el román és magyar értelmiségiek közösen a jövőt.
Az akkor megkezdett párbeszédről az aláírók úgy gondolták, hogy a jó kapcsolat alapjává válik a két nemzet számára. Azt mondták, Erdély egymást kiegészítő kultúrák hazája, a kulturális és vallási pluralizmus hazája kell legyen.
Erdélynek ezt a sokszínűségét meg kell tartania, ez a román nemzetnek is érdeke. A nyilatkozatot, amely kitér a kolozsvári magyar egyetem visszaállítására is, olyan személyiségek írták alá, mint Antall József, Csoóri Sándor, Für Lajos, Jeszenszky Géza, Stelian Tanase, Mihnea Berindei, Dinu Zamfirescu, Vladimir Tismaneanu és mások.
Izsák Balázs szerint a nyilatkozat körüli csend azzal is magyarázható, hogy az aláírók közül senki sem található meg a ’89 utáni időszak közszereplői között, a romániai magyarság képviselete pedig visszatért a ’89 előtti trendhez: nem a román és a magyar nemzet történelmi megbékéléséből indult ki, nem abból, hogy egyenrangú társnemzetek, egymást kiegészítő kultúrák Erdélyben, hanem abból, hogy – ahogyan azt a Román Kommunista Párt kisebbségi politikája is tartotta – Romániában van egy többségi nemzet, és van 18 kisebbség, és ennek a 18-nak egyike a magyar.
A továbbiakban arról beszélt, hogy a közelmúlt legfontosabb eseménye az önkormányzatok 2013. októberi nagy menetelése volt, amelyen a szervezők becslése szerint több mint 100 ezren alakítottak ki 53 kilométeres összefüggő menetoszlopot a Brassót Bákóval összekötő 11-es országút székelyföldi szakaszán, Székelyföld területi autonómiáját követelve.
Az SZNT kezdeményezésére 44 székelyföldi önkormányzat fogadott el olyan határozatot, amely szerint egy közigazgatási egységbe kívánnak tartozni, és amelynek sarkalatos törvény szavatolja a különleges státust. Ezek a határozatok eljutottak az Európai Unió és az Európa Tanács különböző hivatalaiba is, túllépték a Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának ingerküszöbét, így napirenden marad a székelyföldi önkormányzatok által jelzett kérés, amint kivétel nélkül napirenden lesznek és az SZNT vezetői által indított perek is, a luxemburgi per, amelyre 2015-ben lehet ítéletet várni – mondta az SZNT elnöke.
Elmondta, hogy a bukaresti bíróságon alapfokon elveszítették azt a pert, amelyet Traian Basescu, Victor Ponta, Liviu Dragnea és Crin Antonescu indítottak, de letették a fellebbezést, és a pert folytatják. Az SZNT kezdeményezésére a kovásznai Fenyő szálló ügyében indított pert 2014. október 13-án felfüggesztette a bíróság, és az alkotmánybírósághoz fordult, hogy vizsgálja meg a 114/2013. számú kormányrendelet alkotmányosságát, amely az ortodox egyháznak juttatta a szállodát. Jelenleg az alkotmánybíróság döntésére várnak. De nem zárult le a március 10-i csendőrségi büntetés ügyében indított per sem, ennek újabb határideje január 29.
Izsák Balázs kijelentette: az SZNT 2015. évi tevékenységét egyfelől a helyi közösség akaratára, hagyományaira és érdekeire, másrészt a többségi közösséggel folytatott párbeszédre, harmadrészt pedig a nemzetközi jogra és a nemzetközi fórumok keretében történő együttműködésre kívánják alapozni.
Az SZNT elnöke úgy vélte, 2015-ben be kell nyújtani a parlamentbe a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó törvénytervezetet. Mint mondta, a többségi közösséggel folytatott párbeszéd helyszíne is a parlament kell hogy legyen. Arról is beszélt, hogy az SZNT tovább kívánja építeni a baszkokkal és katalánokkal kialakított kapcsolatait, illetve, hogy az idén újabb kísérletet tesznek arra, hogy az erdélyi magyar szervezetek közös nevezőre jussanak Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetéről.
– Elsősorban a magyar közösségen belül keressük a kompromisszumot, hogy egy összehangolt tervezetünk legyen. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy amikor a román közösséggel akarunk párbeszédet folytatni, azt vágják a fejünkhöz, hogy ti sem tudjátok, mit akartok – jelentette ki.
Izsák Balázs szerint a megegyezés kiindulópontja nem lehet a Dél-Tirol autonómiáját biztosító 1972-es statútumnak az RMDSZ által készített magyar fordítása, hiszen azt már Dél-Tirolban is túlhaladottnak tekintik. Ezért meg fogják nézni, hogy az RMDSZ tervezetéből mit lehet beépíteni az SZNT által készített tervezetbe, hogy egy kompromisszumos szöveg alakulhasson ki.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Frunda: az RMDSZ hibás döntést hozott
Az „RMDSZ hibás döntést hozott”, amikor a jelenlegi körülmények között kilépett a kormányból, mivel „lemondott a leghatékonyabb eszközről, amellyel szövetségeseket lehet találni a projektek parlamenti támogatásához – fejtette ki tegnap Frunda György, Victor Ponta kormányfő tiszteletbeli tanácsadója. Ugyanakkor úgy vélte, hogy „az RMDSZ-es vezetők megpróbálják újjáépíteni az RMDSZ-t”. A magyar közösség célkitűzései 1918 óta változatlanak: „a magyar egyenrangú állampolgárként éljen a román szomszédja mellett, ne érjék diszkriminációk, ne legyen másodrangú állampolgár, tiszteljék és ő is tisztelje a román embert és a román államot” – mutatott még rá Frunda. Mediafax / nyugatijelen.com
Erdély.ma

Tőkés László: teljesen padlón van az RMDSZ
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, aki tavaly a Fidesz listáján az erdélyiek képviseletét vállalva jutott be az Európai Parlamentbe, a Kossuth Rádió munkatársának mikrofonja előtt elmondta, hogy az öntudatos építkezés esztendeje lehet a 2015-ös év.
Tőkés kifejtette: szimbolikus és valóságos értelemben is minden esély megvan arra, hogy úgy fejezet kezdődjék mind Magyarország, mind Románia életében, mivel Magyarországon lezárult a posztkommunista korszak, Romániában pedig Klaus Johannis győzedelmeskedett a posztkommunista Victor Ponta fölött.
Az a fontos, hogy „megfogjuk a munka végét” és ne külhonban keressük az érvényesülést, hanem mindenki becsületes munkából, bérből, fizetésből itthon keresse meg a jól megérdemelt kenyerét – tette hozzá a képviselő.
Egy új rendszerváltó szövetség formálódik Romániában. A „barikád” másik oldalán található a szociáldemokrata párt és a kormányból frissen kilépett RMDSZ, „a barikád innenső oldalán” pedig a rendszerváltó erők és a magyar nemzeti erők állnak – magyarázta Tőkés. Szerinte az RMDSZ tagságának mintegy 90 százalékát meg lehet nyerni ennek az új szellemnek és egy új egységet, egy új magyar nemzeti egységet lehet kialakítani 2015-ben, amely már a 2016-os választások irányába mutat. Tőkés arról is beszélt, hogy a politikai pluralizmus jegyében szövetségeket lehet kötni, újrakötni, átalakítani, erőket átcsoportosítani, embereket a jó ügy mellé állítani. A képviselő szerint „teljesen a padlón van az az érdekképviselet, amelynek szavára nem hallgatott a romániai magyar választók 85 százaléka. Ezt a 85 százaléknyi magyart kell megszólítsuk, akik mást akarnak, akiknek elegük van a kommunizmusból, akik készek egy új Romániában egy új magyar élet felépítésére – fogalmazott a Fidesz EP-képviselője.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

Belföldi hírek
Újból dermesztő hideg jön
Az Országos Meteorológiai Intézet tegnapi közlése szerint újból kimondottan hideg időre számíthatunk a mai naptól kezdődően egészen péntek délelőttig. Az intézet szerint a hőmérséklet főképp éjszaka és hajnalban elérheti a mínusz 15 Celsius-fokot, helyenként pedig akár -25 Celsius-fokos hidegre is számítani lehet.
Napközben sem lesz sokkal jobb a helyzet, az átlaghőmérséklet várhatóan -10 Celsius-fok körüli lesz. A szakemberek szerint egy Északkelet-Európából érkező hideg levegőtömeg okozza a lehűlést. A fagyos időjáráshoz erős széllökések is társulnak, amelyek a román alföldön, Dobrudzsában és Moldvában elérhetik a 65 kilométeres óránkénti sebességet. Tegnap egyébként több moldvai megyében a havazás és az erős szél fennakadásokat okozott a közlekedésben, több megyei utat a hatóságok le is zártak a forgalom előtt. A meteorológusok szerint az ítéletidő várhatóan jövő hétfőre elvonul, és az évszakban átlagosnak mondható hőmérsékletekre lehet számítani. Kiosztotta  az RMDSZ-t Frunda
Frunda György, Victor Ponta miniszterelnök tiszteletbeli kisebbségügyi tanácsosa szerint az ellenzékbe vonulással az RMDSZ olyan eszközöket veszített el, amelyekkel támogatni tudta volna a magyar közösséget. Frunda szerint ezzel a lépéssel elveszett az az esély, hogy a szövetség törvénytervezetei támogatására román pártok szövetségét is megszerezze, és azon adminisztratív eszközei sincsenek már meg, amelyek révén támogathatta a magyar közösséget. A korábbi szenátor szerint a romániai magyarok céljai 1918 óta változatlanok: egyenrangú állampolgárok kívánnak lenni, nem akarnak diszkrimináció áldozatává válni, tiszteletet kérnek, és hogy ők is tiszteljék a románokat és a román államot. Frunda úgy véli, az RMDSZ vezetői megpróbálják újjáépíteni a szervezetet, miután annak népszerűsége folyamatosan csökkent – Kelemen Hunor kapta a legkevesebb voksot az összes eddigi magyar államfőjelölt közül, és most ül a legkevesebb RMDSZ-es honatya az EP-ben és a román törvényhozásban.
Háborgó forradalmárok
Mintegy kétszáz forradalmár vonult tegnap a bukaresti Victoria-palota elé, a kormány által a múlt év végén elfogadott sürgősségi rendeletnek az eltörlését kérték, amely új forradalmári igazolványok kiváltására kötelezné őket. A tiltakozás alatt az egyik forradalmár a helyszínre kirendelt csendőrökkel összetűzésbe került. Az utcára vonult tiltakozók elsősorban Victor Ponta miniszterelnökkel akartak beszélni, összesen öt percet, de erre nem kaptak lehetőséget, mindössze egy tanácsadóval tudtak szóba állni. Többen azzal fenyegetőztek, hogy éhségsztrájkba kezdenek. A kormányfő a tiltakozást követően arra szólította fel a kabinet belső ellenőrző szervét, hogy vizsgálják felül a forradalmárokért felelős államtitkárság tevékenységét 1990-ig visszamenőleg, főképp azt, hogy miként történt a forradalmári igazolványok kibocsátása. A forradalmárok által vitatott jogszabály egyébként olyan köelezettséget vezet be, miszerint az igazolványt igénylőknek bizonyítaniuk kell, hogy meghatározó szerepet töltöttek be az 1989-es eseményekben. Amennyiben nem kapják kézhez az új bizonylatot, elveszíthetik juttatásaikat.
Román matróz halt meg Líbiában
Két áldozata van annak a támadásnak, amelyet egy líbiai vadászgép hajtott végre egy libériai zászló alatt hajózó, görög cég által üzemeltetett olajszállító hajó ellen, amelyen két román állampolgár is szolgálatot teljesített, apa és fia. Sajtóértesülések szerint az egyik áldozat az ifjabb román matróz, a másik pedig egy görög állampolgárságú. Az Araevo olajszállítót Derna kikötője közelében támadta meg a vadászgép, miután – a líbiai hadsereg közlése szerint – nem válaszolt a felszólításra, egy konfliktuszónának tekintett tengerrészre hajózott be, és gyanítható volt, hogy iszlamista fegyvereseket szállít Dernába. A polgárháború sújtotta ország nemzetközileg elismert kormánya egyébként korábban figyelmeztetett minden vízi járművet: ne kössenek ki előzetes engedély nélkül. A hajó a támadást követően folytatta útját a görögországi Pireus kikötője irányába. Az elhunyt román állampolgár hazaszállításáról az athéni román nagykövetség gondoskodik.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Frunda útja
Az RMDSZ rossz szellemeként szólalt meg az év első munkanapján Frunda György, s bár abban, amit mondott, volt némi igazság, szavai jól tükrözik azt a szemléletet, amely a közelmúltig meghatározta a szövetség politizálását: hatalomban kell lenni mindig, minden áron, csak a kormány tagjaként „segíthetik” közösségünket.
Frundának abban igaza van, hogy az RMDSZ népszerűsége jelentősen csökkent, és érthető, hogy a szövetség jelenlegi vezetői ezt próbálják újra elfogadható szintre tornászni, hisz félő, hogy a következő parlamenti választásokon (2016 őszén) már esélyük sem lesz elérni az ötszázalékos bejutási küszöböt. Minden bizonnyal egyelőre az ötletelés zajlik, még semmi sem szivárgott ki arról, mily módon lopnák vissza a tulipános szövetséget az emberek bizalmába. Az egykori szenátor, Victor Ponta jelenlegi tanácsadója által emlegetett jobb út bizony, csődöt mondott. Hiába beszél Frunda György arról, hogy a kormányzásban való részvétel a leghatékonyabb eszköz, hogy szövetségest találjanak törvénytervezeteik elfogadására, az elmúlt években egyetlen jelentős jogszabályt sem sikerült átvinniük a parlamenten. Pedig ott voltak, s elvileg – a hivatalos retorika legalábbis ezt szajkózta – megbízható szövetségeseik is voltak. Nemcsak a kisebbségi törvény rekedt meg a képviselőház bizottságainál, de számos nagy dérrel-dúrral beharangozott kezdeményezés sikkadt el ház- és bizottsági elnökök asztalfiókjában, még a megyezászlók használatára vonatkozó, a büntetési hullámot leállító jogszabályt sem tudták kierőszakolni az oly sokat dicsért partnereikből.
Még visszásabb az egykor nagyra becsült szenátor másik megjegyzése: kormányból távozva az RMDSZ lemondott azokról az adminisztratív eszközökről, melyek révén segíthették volna a romániai magyar közösséget. Magyarán: pénzt csak az kap, aki része a hatalomnak. A hazai és európai emberjogi bizottságok tagja számára ez természetes. Nem azért emel szót, hogy miért van ez így, nem azt tanácsolja kedvenc miniszterelnökének, hogy ideje lenne európaibb módszerekre váltani, s más szempontok alapján mérlegelni a pénzek elosztását, hanem számon kéri pártjától, hogy kiszállt ebből a táncból. Esze ágában sincs változtatni a velejéig korrupt, romlott rendszeren, jelenlétével és szavaival hitelesíti azt.
Frunda György megintette az RMDSZ mostani vezetőit, s ha elég okosak, értenek majd a szóból: éppen azzal kell szakítaniuk, amit ő és a hozzá hasonlóak képviselnek. Ha erről az alapról kezdik újraépíteni a szövetséget, ha az értékek, a valós közösségi igények kerülnek politizálásuk középpontjába, még visszanyerhetik hitelüket és népszerűségüket.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi autonómia helyzete
Új év, új lehetőségek, új kötelességek az autonómiaharc terepén. De még mielőtt az előttünk álló feladatokra koncentrálnánk, tekintsünk vissza az elmúlt évek történéseire, eredményeire. Hiszen annak ellenére, hogy nem értünk el átütő eredményeket, azért még elégedettek lehetünk.
Az elmúlt években a transzszilvanizmus és az ebből kiinduló irányzatok roppant népszerűségre tettek szert. Ez főleg annak köszönhető, hogy Sabin Gherman a kilencvenes évek sikertelenségei után újra bátrabban kezdett beszélni a Bukarest és Erdély közötti különbségekről. Az erdélyi büszkeség visszaállításának folyamatában szép eredmények születtek. Sabin műsorának nézettsége mutatta, hogy nem lehetetlen a románság nagy tömegeinek „felvilágosítása”. Ezzel párhuzamosan a közösségi média segítségével egyre több hasonló gondolkodású ember talált egymásra, kötött erős barátságot. 2012 őszén meg is rendezték az első transzszilvanista találkozókat, ahol látni lehetett, hogy mennyire sokféle elképzelés van Erdély jövőjéről, autonómiáról, regionalizmusról. Egy biztos, az akkori állapotokkal senki sem volt elégedett. A találkozók sora csakhamar megszakadt, de a kapcsolattartás az interneten folyamatos volt. 2013 elején elindult az Erdély autonómiáját kérő online aláírásgyűjtés is, amivel ekkor még nem foglakozott a média. 2014 tavaszán Ovidiu Iane parlamenti felszólalásában a petíció visszavonását követelte, jogi lépésekkel fenyegetőzve. 2013. május 18-án Kolozsváron megtörtént az első nyilvános, Erdély autonómiáját kérő demonstráció (fotó), amelyen húszan vettek részt. A lényeg azonban az erdélyi zászlókon volt, hiszen először volt látható ilyen nagy számban köztéren a régió zászlaja. Ezen a demonstráción döntötték el a résztvevők, hogy a mozgalmat jogi alapokra kell helyezni, be kell jegyezni egy egyesületet, Mircea Daian javaslatára a Liga Transilvania Democrată névben egyeztünk meg. Az egyesület bejegyzése azonban folyamatosan tolódott, mert számos kérdésben nem sikerült közös megegyezésre jutni, sokan otthagyták a mozgalmat, a maradókon elkeseredettség lett úrrá. 2013 őszén besztercei kezdeményezésre megalakult a Mişcarea Ardeleană mozgalom, amely rövid idő alatt Erdély több városában is megjelent.
E mozgalom megjelenése a liga tagjait is cselekvésre késztette, újabb tagokkal megkezdődött az egyesület bejegyzése. 2013 decemberében Szebenben találkozott több transzszilvanista mozgalom, a találkozón részt vett Sabin Gherman is. A résztvevők egyetértettek abban, hogy az egyesület bejegyzését nem szabad tovább halogatni. 2014 tavaszára sikerült bejegyezni az egyesületet, márciusban leadásra került a tízezer aláírással ellátott petíció. A frissen bejegyzett liga tagsága folyamatosan növekedett, de még mindig nem sikerült közös programot alkotni. E felismerés újabb bizonytalanság érzetét keltette a transzszilvanisták körében. A nyár eseménytelenül telt el, de az elnökválasztási kampány annál több lehetőséget ígért. A liga mindeközben megalkotta programját, elkészült az első letisztázott elképzelés a transzszilvanizmus mai formájáról. Az elnökválasztási kampányban Sabin Gheman többször mutatkozott Szilágyi Zsolt elnökjelölttel, nem tagadva, hogy az ő programjával ért egyet. A második fordulóban pedig egyértelműen Johannist, az erdélyi jelöltet támogatta, ahogy a transzszilvanista, autonomista mozgalmak többsége is. Győzelme nagy sikert jelentett, abban azonban mindenki egyetértett, hogy Ponta győzelme felgyorsította volna az erdélyi románok mozgolódását, míg Johannisszé megnehezíti az erdélyi autonómiáért küzdők harcát. Decemberben a petíció eljutott az Európai Parlamenthez is, reakció 2015. februárra várható. Eddigre Klaus Johannis is kézbe kapja az időközben 14 ezer aláírással ellátott petíciót. 2015. január 10-re a liga minden transzszilvanista, autonomista mozgalmat, aktivistát meghívott Kolozsvárra. Hát így állunk. Eközben több száz embernek van már Erdély-zászlója, több ezer autón van Erdély-címer vagy TS matrica. Egyre többen azonosulnak a transzszilvanizmussal, egyre többek értik meg az erdélyi autonómia fontosságát. Az elnökválasztás sokakban felébresztette az erdélyi büszkeséget, egyre több román, ha nem is támogatja, de hajlandó vitatkozni az autonómiáról. Soha ilyen jó termőtalaja nem volt ezen gondolatoknak. Az előttünk álló év éppen ezért rengeteg lehetőséget tartogat, veszélyes is, mert sok lehetőség mellett elmehetünk, ha nem vagyunk elég éberek. Harcunkat nem szabad feladnunk, részt kell vennünk az elkövetkező politikai folyamatokban, hogy ne nélkülünk, hanem velünk hozzák meg a minket is érintő döntéseket. Egy újabb gyulafehérvári döntésen nekünk is ott kell lennünk, hogy megvédjük érdekeinket. A petíció a https://www.causes.com/actions/1725889-autonomie-pentru-transilvania oldalon megtalálható és aláírható.
Fancsali Ernő
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Johannis szerint beértek az igazságügyi reformok
Elérkezett az ideje annak, hogy az Európai Bizottság beszüntesse a román igazságügyi reform nyomon követésére hivatott megfigyelési mechanizmust – jelentette ki Klaus Johannis államfő kedden a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) általa elnökölt ülésén, amelyen megválasztották az intézmény új vezetőit.
Az elnök rámutatott: szerepe és felelőssége az, hogy az igazságszolgáltatásban korrekt vezetők legyenek ott, ahol rajta múlnak a kinevezések. Hozzátette: az intézmények nem a vezetők tulajdonát képezik, és leszögezte: a bírák és ügyészek függetlensége csakis rajtuk múlik, egy bíró vagy ügyész annyira független, amennyire az akar lenni.
Kijelentette: az ügyészségek mindegyikét – az Országos Korrupcióellenes Ügyosztályt (DNA), a Szervezettbűnözés- és Terrorellenes Ügyosztályt (DIICOT) és a legfőbb ügyészséget is – meg kell erősíteni. Az intézményi reformok kapcsán megjegyezte: megfontolandó, hogy a Legfelsőbb Védelmi Tanács (CSAT) tagjai között a legfőbb ügyész is helyet kapjon. Emellett a CSM-et és a legfőbb ügyészséget is törvénykezdeményezési joggal ruházná fel.
Johannis azt is kijelentette, hogy a CSM-nek és az alárendeltségébe tartozó ellenőrző hatóságnak minden egyes alkalommal fel kell lépnie, amikor megengedhetetlen módon információk szivárognak ki a sajtónak egyes büntetőeljárásokról.
Annak kapcsán, hogy egyes politikusok bírálták az igazságszolgáltatás működését, kijelentette: a bíráknak és ügyészeknek képesnek kell lenniük megvédeni az igazságszolgáltatás függetlenségét és méltóságát.
Az államfő leszögezte: az idei a nyolcadik év, amikor hatályban van az Európai Unió megfigyelési és együttműködési mechanizmusa, amely az igazságszolgáltatás reformját követi nyomon. Johannis szerint az eltelt évek során sikerült végrehajtani a szükséges reformokat, ezért eljött az idő a megfigyelési folyamat lezárásának. Ennek érdekében a CSM új vezetői mandátuma lejártáig a kormánynak, a parlamentnek és az igazságszolgáltatásnak közös erőfeszítést kell kifejtenie.
Az ülésen Livia Stanciu, a legfelsőbb bíróság elnöke kijelentette: a bírák még a politikai béke érdekében sem hajlandóak alkuba bocsátkozni az igazságszolgáltatás függetlenségét illetően. Horațius Dumbravă bíró, a CSM tagja úgy vélte, bírsággal, sőt tisztségéből való elmozdításával kellene büntetni azt a politikust, aki az igazságszolgáltatás függetlenségére tör.
Victor Ponta miniszterelnök az államfő beszédét követően jelezte: helyesnek tartja azon javaslatokat, miszerint a legfőbb ügyész legyen a CSAT tagja, illetve hogy a CSM és a legfőbb ügyészség rendelkezzen törvénykezdeményezési joggal, ezért támogatja őket.
A bírák és ügyészek tevékenységét felügyelő CSM ülésén egyébként Marius Tudose bírót választották meg a testület élére, alelnökké pedig Bogdan Gabor ügyészt.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Négy esztendő a magnitogorszki lágerben (A csernátoni Kocsis Lajos visszaemlékezései)
Napjainkra megfogyatkoztak a történelem eme gyászos korszakának tanúi, akik túlélték a második világháború utáni sztálini lágereket. A volt szovjet hadifoglyok zöme már túl van kilencvenedik életévén. Közéjük tartozik az alsócsernátoni Kocsis Lajos is, aki sok esztendő távlatából is jól emlékszik a hetven évvel ezelőtti eseményekre, és az orosz nyelvet sem felejtette el.
Katonaéveim és fogságba esésem története
1921. január 30-án születtem Csernátonban. 1942. október 26-án Gyergyótölgyesen rukkoltam be a magyar hadseregbe. Mivel az ottani kaszárnyában nem fogadtak, visszahoztak Borszékre, ahol két hónapot töltöttünk, s onnan a felső-háromszékieket Kézdivásárhelyre, az árkászszázadhoz hozták. Ott szolgáltam két évet. Kaszárnyánk a mostani bíróság mellett, a Petőfi-iskola régi épületében volt. Kézdivásárhelyről kihelyeztek ide-oda, erre-arra hordoztak. Maros megyébe kerültem, Bordosra, ahol a zsidókat gyűjtötték munkatáborba. Itt egy családhoz szállásoltak el, a férj Galíciában szolgált, az asszony két lányával lakott a házban. Nagy gazdaság volt, muraközi lovakat tartottak. Ha már a nyakukon voltam, gondoltam, segítek nekik a gazdaságban. Kora reggel felkeltem és elláttam az állatokat. Nagy borospincéjük is volt, vederszámra vittem bajtársaimnak a bort. A gelencei Lázár János volt a szakaszvezetőm. Egész nyáron ott voltam. Onnan visszahoztak Kézdivásárhelyre 1944 augusztusáig, amikor kikerültem a frontra. Ojtozba, majd Sósmezőre vittek, ahol egy robbantószázadhoz osztottak be. Az utak szélén voltak az aknakutak, csak élesíteni kellett, és az út leszakadt, hogy a muszkák ne tudjanak előrehaladni. Mi Sósmezőn voltunk, az oroszok pedig bejöttek Ozsdola felől. Megindultunk Sósmezőről Bereck felé, de már ott is bent voltak. Ki kellett kerülni őket, Lemhény, Szárazpatak érintésével a hegyeken keresztül mentünk a Kászon-völgyén át Csíkszereda felé. Amikor Csíkszeredába értünk, az oroszok már ott is bent voltak. Onnan elindultunk Maros megyébe, ahol Üvegcsűr és Idecspatak környékén három hétig állóharcba keveredtünk az oroszokkal. Egy hétig a fronton voltam, majd bevittek Marosvécsre, utána visszavittek megint a frontra, és ismét Marosvécsre kerültünk rövid ideig. Marosvécsről elindítottak, és hamarosan, 1944 októberében a muszkák fogságába estem a Beszterce-Naszód megyei Betlenben. Négy-ötezer hadifoglyot kísértek onnan az oroszok a földvári lágerbe. Román és német is volt közöttünk. Minden tíz méterre orosz őr állt. Gyalog hoztak, én félmezítláb voltam, az egyik orosz levette a lábamról a síbakancsot, s nekem adta az ő rossz bakancsát. Az egyiknek le volt jőve a talpa. Egyik nap az egyik, másik nap a másik lábamra húztam fel a jó bakancsot. Amikor megérkeztünk Földvárra, nem is mentünk be az épületbe, mert rengeteg volt a poloska. Az udvaron maradtam. Meg akartam szökni, mind az járt a fejemben, de nem ismerve a terepet, nem mertem elindulni, pedig lett volna alkalmam. Két nap után, november elsején bevagoníroztak. Voltunk vagy hatezren a szerelvényen. Irány Szovjetunió. Ukrajnán vittek keresztül, a hegyes vidéken a vonat csak lassan tudott haladni. Az egyik vagon alját a rabok kivágták, és mind megszöktek. Az oroszok csak a következő állomáson vették észre, hogy üres a vagon. A mi vagonunkba is felszállt egy orosz egy karóval a kezében, számolni kezdett, s közben jó nagyokat vágott ránk. Engem már az első percben letapodtak. Egy ötventonnás kocsiban hatvan fogoly volt begyúrva. Amikor végigszámolt, visszafelé kezdett számolni, gondoltam, ismét kapok egy adag verést. Szerencsére, másodszor megúsztam. Tizenöt napig semmit nem adtak enni, ki se nyitották a vagonajtót. Tizenöt nap után borsókonzerveket adtak fel, vizet nem, a zúzmarát vakartuk le a vagon oldaláról. A halottakat egy más vagonba rakták át, hogy legyen meg a létszám, s amikor megérkeztünk a lágerbe, ott temették el őket.
A magnitogorszki lágerben
December elsején érkeztünk meg a magnitogorszki lágerbe. Mikor megérkeztünk, még három napig a vagonokban tartottak, téli ruha nélkül, mezítláb. Csak akkor vittek a barakkokba, ahol rengeteg tetű volt, miután adtak téli ruházatot. Mindkét hónom alól marokszámra vettem ki a tetűt. 1945 tavaszáig a tetű és a poloska evett meg. Ételt naponta egyszer adtak, nem győztek főzni hétezer embernek. Nyáron egy külön- brigád szedte a labodát a mezőn, vitték a konyhára, ahol összeszecskálták, majd beletették az ételünkbe. Káposzta, a pityóka héjason, cukorrépa és murok volt az alapételünk. A pityóka, a murok, a répa télen teljesen meg volt fagyva, a silógödörből vették ki és vitték a konyhára. Tíz perc múlva kész volt az étel. Egy német bemondó mondta, hogy mikor, ki menjen ebédelni vagy a cukorfejadagot átvenni. Kéthetente orvosi vizitet tartottak. Amint valaki felerősödött, máris munkára küldték. Én egy darabig hatos kategóriás voltam, majd egyes lettem. Beosztottak az orosz nők mellé öt-hat emeletes blokkokat építeni. Az egyik kemény orosz fehérnépet Marucának hívták, ő rakta kívül a falat zsinórral, én belülről tettem a téglákat, szidott is ezért eleget, de nem értettem, hogy mit mond. Raktam, ahogy tudtam, horgasan, görbén. Amit délelőtt raktam, az délutánra mind ledőlt, nem kötött a tégla. Szidott oroszul. Azzal fenyegetett, hogy nem kapok ételt. Még egyszer megmutatta, hogy kell falazni, raktam én is, odajött, és már elégedett volt a munkámmal. Mind mondta nekem oroszul, hogy ocsiny kharaso roboti (nagyon jól dolgozol, így kell dolgozni). Az orosz nőket internálták. Kilencszáz kilométeres körzetben mind internáltak voltak. Az Urál folyón innen van Magnitogorszk, az Urálon túl már Ázsia fekszik. Szibéria. Európában laktunk és Ázsiában dolgoztunk. A lágerből vittek keresztül az Urálon a vasolvasztó kemencékhez. Télen a jégen jártunk keresztül, négy méter vastag volt a 35 fokos hidegben. Egy idő után kivettek onnan. Jöttek az egyik kolhozból azzal, hogy kell húsz ember. Csernátonból együtt voltam Makó Bélával, még velünk volt Ráduly Miklós, ő már előttem hazajött, Bulárka János, Nagyoláh Károly és Fehér Ferenc, ők már elhunytak. Jelentkeztünk Bélával, hogy legyünk szabadabbak, ne kísérjenek naponta szuronyos puskával. Már akkor jól értettem oroszul, ezért megtettek brigádosnak, és pirivoc (tolmács) is lettem. A kolhozban ökrös szánokkal szénát hordtunk olyan távolságra, mint ide Sepsiszentgyörgy. Reggel öt órakor keltünk, és éjszaka egy órakor feküdtünk le. A következő tavasz is a kolhozban ért. Ha a foglyok nem értettek meg valamit, vagy nem azt csinálták, amit nekik kiadtak az oroszok, mindig engem szólítottak, hogy tolmácsoljak. Kértem a társaimat, hogy dolgozzanak többet és szivarozzanak kevesebbet, hogy engem ne szidjanak értük. Megemberelték magukat, és délutánra elvégezték a kiszabott munkát. Az orosz nagyon elégedett volt. Már egy telet és egy egész nyarat voltunk ott. A négy év alatt a kilencezer fogolyból háromezer maradt életben, a többiek ott pusztultak el. Eljött az idő, mikor haza kellett volna szállítaniuk, mert minket, erdélyi magyarokat Gheorghiu-Dej hadisarcként adott az oroszoknak. Elég az, hogy kimentünk a kolhozba, s amíg mindent be nem takarítottunk, nem vittek vissza a lágerbe. Október elsején kerültünk vissza. Az egyik orosz katona tudatta velünk, hogy másnap nem megyünk dolgozni, egynapos pihenőt kapunk a kapitánytól. Másnap reggel kinyitotta az ajtót, és elkiáltotta magát a kapitány háta mögött, hogy smirna (vigyázz). A kapitány egy kicsit tudott magyarul, az anyja magyar asszony volt. Mondta, hogy menjünk a raktárhoz, mert kapunk jó ruhát, a konyhán pedig két napra élelmet. Megtörtént. Még nem tudtuk, hová visznek.
Hazafelé és újra itthon
Délben vagonokba ültettek, és mentünk még felfelé Cseljabinszkbe, egy másik gyűjtőlágerbe érkeztünk. Amikor megérkeztünk, nem vittek be, hanem odatettek főzőkazánokat szerelni a vagonokba. Egy Tőkés nevű korondi mondta, segít nekem. Estig ketten három kazánt be is szereltünk. Éjszaka két óra lehetett, amikor kiáltották, hogy a vagonokból senki ne szálljon le, mert a szerelvény indul Románia felé. Amikor megvirradt, láttuk, hogy szembe megyünk a nappal. Erről jöttünk rá, hogy nem hazafelé, hanem más irányba tartunk. Vigasztaltam magam és a bajtársaimat, hogy nem baj, jó az Isten, hátha egyszer hazakerülünk. Két napon át mind a nappal szembe mentünk, harmadik nap került a hátunk mögé. Erről tudtuk, hogy nyugat felé tartunk. Egy hétig utaztunk nyugat felé. Október elsején beraktak a vagonokba, és 1948. október 26-án érkeztünk meg Foksányba. Egyenesen a fürdőbe kellett mennünk, majd átadtak a románoknak. A lágerből fúvószenekarral kísértek az állomásra, de a bukaresti személyvonat nem tudott bejönni az állomásra a nagy tömeg miatt. Nagy nehezen begördült a vonat. Még azok is felszálltak, akik nem arra tartottak. Voltunk tizenhatan kézdiszékiek. Az állomásfőnök megkérdezte, hová szeretnénk eljutni. Mondtuk, Kézdivásárhelyre. Mondta nekünk, hogy menjünk be a közeli kertbe és ott várjunk. Hozott két láda szőlőt, egy jó nagy kenyeret, bort is, de az nem kellett nekünk. Szőlőből jóllaktunk. Egyszer estefelé azt mondja nekünk, hogy készülődjünk, mert jön a vonatunk. Rengetegen voltak a szerelvényen. Nem fértünk fel a kocsikba, hanem ötön felmásztunk a vagonok tetejére a gőzlyukak mellé, így mentünk Predeálig, amikor következett az alagút. Mondtam, hogy ha eddig nem haltunk meg, most biztosan ott maradunk. Szerencsénkre az alagút rövid volt, nem értük a tetejét. Másnap reggel megérkeztünk Brassóba. Egy mozdonyvezető rendes volt hozzánk, felhozott egészen Sepsiszentgyörgyig. Jelentkeztünk a hadkiegészítőnél. Bereck felé amúgy is csak este indult vonatunk. Én akkor már házasember voltam, a katonaság előtt megnősültem. Lett volna egy szekér Csernáton felé, Gyergyai Károly, az idősebb Felsőcsernátonban boltos volt, hazahozott volna, de én úgy döntöttem, hogy bajtársaimmal maradok, velük jövök. Szőcs Józsival, a fuvarossal is jöhettem volna. Nem hagytuk el egymást. Voltak velem albisiak, dálnokiak, torjaiak és szentlélekiek is. Együtt maradtunk. A bajtársaim fele leszállt az eresztevényi megállónál, mi, a többiek, a torjaiak, csernátoniak és szentlélekiek Kovászna felé kerülve két órakor érkeztünk meg a kézdivásárhelyi állomásra. Ott váltunk el, mindenki ment hazafelé.
Kézdivásárhelyről Makó Béla barátommal gyalog indultunk Csernáton felé. Jövögettünk az úton. Az akkor nem ilyen volt, mint most. Egyszer halljuk, hogy előttünk egy szekér halad, azon valaki egyházi éneket énekel. Mondta nekem Béla, hogy ez Bajka Marci hangja. Ő volt. Utol is értük a futásfalvi útnál. Leszökött a szekérről és összevissza csókolt. Nagyon örült, mivel holt hírünk jött a faluba. Mire beértünk a faluba, megvirradt. Marci mindenkit felköltött, ahol csak elhaladtunk, kiabálta, hogy két olyan embert hoz, akiknek holt hírük jött, de hála az Istennek, élnek. Makó Béla szülői házához értünk. Bementünk a kapun, a kutya Bélát nem ismerte meg. A testvére kiáltotta a nyári konyhából a kutyának, hogy fogd meg. Béla visszaszólt neki, hogy ne haraptasson meg a kutyával, mert alig vártuk, hogy hazaérjünk. Nem tudott megszólalni, némán öleltük egymást. A szülei szintén így jártak, negyedóráig nem jött ki hang a szájukon. Néztük egymást, majd összevissza csókoltuk egymást. Addig beszélgettünk, míg kilenc óra lett. Csak apám élt akkor. Elindultam én is hazafelé. Délre még nem értem a szülői házhoz, körülvett a nép, mesélni kellett. Szegény apám is hat évig volt orosz fogságban. Én csak négy évig voltam hadifogoly két magnitogorszki lágerben és a kolhozban, két évig pedig katona. Elegem volt abból az életből. A testvérem összeszólalkozott a feleségemmel, s ezért hazaköltözött Felsőcsernátonba. Máthé Péternél szolgált akkor. Elindultam találkozni vele. Anyósom egyedül volt otthon, és mondta, hogy a mezőn van, csak este kerül haza. Egy kanapén ültem, amikor bejött az ajtón. Ő sem tudott megszólalni egy darabig, csak nézett. Nagy sírva a karomba borult és csókolt. Azt hitte, hogy soha többé nem lát. Nagy volt az örömünk. Leült mellém a kanapéra, s akkor mondtam neki, hogy soha többé nem hagyom el. Visszaköltözött hozzánk, s nekifogtunk gazdálkodni. A kollektivizálás után erdész is voltam vagy tizenhét évig.
Lejegyezte: IOCHOM ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Előzetes letartóztatásba helyezték Nagy Péter Tamást
Előzetes letartóztatásba helyezték pénteken Nagy Péter Tamást, a bukaresti kormány volt mezőgazdasági államtitkárát, akit csúszópénz elfogadásával, okirat-hamisítással és pénzmosással gyanúsít a korrupcióellenes ügyészség (DNA).
A vádhatóság azt állítja, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikusa a minisztérium főtitkárával, Virgil Gamannal együtt 40 ezer euró (12,7 millió forint) csúszópénzt kért és kapott a Romexpo kiállítási komplexum vezetőitől a tavaly ősszel megrendezett Indagra mezőgazdasági vásár szervezési jogának odaítéléséért.
Az ügyben annak a két cégnek a vezetőjét is előzetes letartóztatásba helyezte a legfelső bíróság, amelyek állítólag nem létező szolgáltatások ellenértékeként leszámlázták a Romexpónak a 40 ezer eurónyi csúszópénzt. A DNA szerint ebből több mint 14 ezer eurót az RMDSZ politikusa kapott meg decemberben.
A DNA bűnvádi eljárást kezdeményezett az ügyben Constantin Rebega, a bukaresti kormánykoalícióban részt vevő Konzervatív Párt (PC) európai parlamenti (EP-) képviselője ellen is, aki a Szociáldemokrata Párt listáján jutott EP-mandátumhoz. Az ügyészek szerint Rebega 5 ezer euró csúszópénzt kapott. Az EP-képviselő násznagya az a Daniel Constantin PC-elnök volt, aki a Ponta-kormányban a mezőgazdasági miniszteri tisztséget tölti be. A tárcavezető pártelnököt nem hallgatták ki a korrupciós ügyben.
Nagy Péter Tamás 2014 márciusa óta töltött be államtitkári tisztséget a bukaresti mezőgazdasági tárcánál, amelyről tavaly december 18-án mondott le, miután az RMDSZ a kormányból való kilépésről döntött.
MTI
Székelyhon.ro

Egységet szeretne Tőkés
Tőkés László EP-képviselő az erdélyi magyar politikai szervezetek stratégiai partnerségének a kialakítását, egy új erdélyi magyar egység létrehozását kezdeményezi. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke szerint párbeszéd szükségeltetik a „Johannis-effektushoz” való alkalmazkodás, csatlakozás érdekében.
A brüsszeli honatya tegnap Nagyváradon fejtette ki álláspontját, mely szerint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), a Magyar Polgári Párt (MPP), az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), valamint az EMNT és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) nemzeti önrendelkezés iránt elkötelezett képviselőinek bátorságot kell venniük ahhoz, hogy a Románia megújulása irányába mutató „Johannis-effektus” szellemében párbeszédet kezdjenek, megegyezésre jussanak egymással a közös nemzeti érdekek és célok szolgálatában.
Tőkés László elmondta, az erdélyi magyarság a kommunista diktatúra 25 évvel ezelőtti megdöntése idején is és a tavaly novemberi elnökválasztáson is „a jó oldalon állt”. Emlékeztetett arra, hogy a magyar közösség elsöprő többsége Klaus Johannis jobboldali jelöltet támogatta az általa posztkommunistának tekintett Victor Ponta (szociáldemokrata) miniszterelnökkel szemben. Az elnök úgy véli, a 2015-ös évet a „Johannis-lelkiállapot” fogja jellemezni, és az erdélyi magyarokat is a rendszerváltozás folytatásának a szelleme vezérli majd. „Negyedszázad után ugyanaz a feladat. Nem volt elég legyőzni a kommunizmust, a posztkommunizmussal is fel kell venni a harcot” – fogalmazott a politikus. Tőkés László ugyanakkor sérelmezte, hogy az RMDSZ a rendszerváltozás évfordulóján csak saját megalakulása évfordulóját ünnepelte. Úgy vélte, a szövetség vezetői a hőskor felidézésével akarják legitimálni jelenlegi politikájukat. Arra emlékeztetett, hogy maga is alapítója volt az RMDSZ-nek, mely az elmúlt 25 évben alaposan megváltozott. „Ez az RMDSZ nem az az RMDSZ” – jelentette ki. Végül az EP-képviselő felidézte: Klaus Johannis a normalitás országának a megteremtését tűzte ki céljául. A többség és a kisebbség kapcsolataiban is normalitásra lenne szükség. „Nem lehet normalitás a gyűlöletkeltés” – utalt a székelyföldi prefektusoknak a magyar és a székely jelképek elleni fellépésére. „A román szabadság nem lehet teljes az erdélyi magyarság, a székelység szabadsága nélkül” – jelentette ki Tőkés László.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szép és igaz könyv – életünk legnagyobb eseményéről
"Ha pedig a helyeket nézem, az erdélyi településeket: akkor nemcsak Harasztosnak volna oka ünnepelni Murádin Lászlót, mivel ott született; és nem is csak Kolozsvárnak, ahol él; és nem csupán iskolái színhelyének: Gyulafehérvárnak, Marosvásárhelynek; és nem csak Csíkszépvíznek, felesége falujának, ahol nyaranta otthon van, gondolom, most mint egyetlen örmény származású lakosa a hajdani örmény fészeknek. De otthon volt és otthon van abban a száznál jóval több erdélyi és moldvai magyar faluban is, ahol nagy munkájának, A romániai magyar nyelvjárások atlaszának anyagát gyűjtötte. A magyar dialektológusok közül vitathatatlanul Ő végezte a méreteiben legnagyobb és minőségében leghitelesebb adatgyűjtést, Ő szerkesztette és szerkeszti a legnagyobb magyar nyelvi régió nyelvatlaszát: több mint háromezer térképlap, 11 kötet, ebből öt már megjelent a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadásában. Kevesebbet beszélünk erről a kitűnő munkáról, noha értéke és nagysága méltó párjává teszi az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárnak. És ez nem a múlt, vagy még nem a múlt, hanem az erdélyi jelen élő nyelvi gazdagsága." (Péntek János: Murádin László köszöntése. Részlet a tudós 70. születésnapjára, a Nyelvőrzés Díjának átadásakor, 2000. december 1-jén elhangzott köszöntésből)
Az újságíró kolléganő, Németh Júlia a kolozsvári napilap 2010. november 30-i számában így beszél a nyolcvanéves Murádin Lászlóról: "Húsz éve élünk Murádin Lászlóval összezártan, de békés egymásmellettiségben egy szabadságos újságoldalon, aminek a neve Művelődés. Igaz, oldalszerkesztőként, nyelvművelő rovatostól együtt én csak átörököltem őt hajdani jeles film- és színikritikus kollégámtól, Krizsán Zoltántól. Murádin László ugyanis a legrégibb és leghűségesebb munkatársa az egykori Igazságból kinőtt Szabadságnak. Népszerű, jó fél évszázados Nyelvművelése pedig sikerrel túlélt mindenféle és fajta belső és külső rendszer- és hatalomváltást. S ha volt is változás, merthogy mozgó világban élünk, az ki is merült abban, hogy a kettőnk anyagait tartalmazó, a nyelvészet és a művészet időszerű kérdéseit taglaló »nyelv-művészet« szombatról átkerült szerdára, legújabban pedig keddre."
Kosztolányi Dezső szerint: Mi a nyelvünket, melyet ükapáinktól örököltünk, úgy beszéljük, mint a kisgyermek. Sok mindenre nem emlékszünk. De a nyelv, rejtetten, mindenre emlékszik.
Ezeknek a nyelvi rejtelmeknek a nyomába eredt jó fél évszázaddal ezelőtt Murádin László, s erről az útról mai napig sem tért le… Ahelyett, hogy a nagyvilágot járta volna, Batsányival ellentétben azt hangoztatta: vigyázó szemetek előbb szűkebb környezetetekre vessétek… De ennél többről is árulkodik a szerző hazai tájakhoz és emberekhez való szoros kötődése: a tudós, a nyelvész és az erdélyi ember kisebbségi helyzetben lévő sorstársai iránti felelősségérzetéről, a magyar nyelv ápolásának, az azt megakadályozó tényezők kiküszöbölésének szükségességéről. E célból születtek az erdélyi és partiumi magyar helységneveket, azok eredetét és román fordításainak történetét taglaló, rendkívül hasznos és hiánypótló kötetei is. A honfoglalás kori magyar helységnevek román változatait, amelyek csak hangalakilag különböztek az eredetitől, az 1918-as főhatalomváltozás nyomán javarészt megváltoztatták. A magyar eredet végleges eltüntetése végett ezek a települések új nevet kaptak – hangsúlyozza.
A friss nyelvművelő kiadvány, a Hókuszpókusz*, "a legújabb bűvészmutatvány", melyet elénk tár 452 oldalon Murádin László, a nyelvbűvész. Méghozzá azon a fülünknek oly kellemes "hangszeren", amelyet magyar nyelvnek, anyanyelvünknek nevezünk.
Az igényes kivitelezésű, tetszetős könyv Murádin László 253, tudományos alaposságról és közírói, újságírói gyakorlatról árulkodó, ötletes, színes nyelvművelő írását tartalmazza. A színesség a tematikára és a sajátos fordulatokban bővelkedő nyelvi megjelenítésre egyaránt vonatkozik.
"Aki szépen beszél magyarul, az tiszteletben tartja a magyar nyelv nyelvtani, szerkezeti szabályait, a hangképzést, a hangsúly és hanglejtés sajátosságait, szókincse és stílusa a beszédhelyzetnek megfelelő. Arra törekszik, hogy nyelvhasználata az irodalmi nyelv képviselte nyelvi eszményt minél inkább megközelítse – olvassuk az Előszóban. "A nyelvművelés célja az, hogy a nyelvi közösség tagjait ennek az egységes, nyelvi eszményként számon tartott nyelvváltozatnak, az irodalmi nyelv szabályainak elsajátítására, helyes használatára buzdítsa. A nyelvművelés tehát nemcsak nyelvvédelem, elsősorban nem a nyelvi hibák, vétségek kimutatása, tiltó szabályok felállítása, hanem az anyanyelvi műveltség emelése, az anyanyelvi öntudat ébren tartása. A hangsúly az anyanyelv szellemének az elsajátításán van. A nyelvileg művelt ember nem csupán így vagy úgy, jól-rosszul megérteti magát, hanem a nyelvet gondolatokat, érzéseket, hangulatokat híven tolmácsoló hangszernek tekinti." A nyelvművelés nem a nyelvészek, a nyelvtanárok "kizárólagos ügye", hanem társadalmi kérdés, különösen itthoni tájainkon az. "Beletartozik az anyanyelvű iskolai oktatás, a köz- és művelődési élet lehetősége és gyakorlása, a magyar nyelvű napisajtó, a rádió és televízió, az irodalom hatékonysága, egyszóval azoknak a forrásoknak az irányítása, ahonnan a társadalom tagjai anyanyelvi ismereteiket merítik. Egy-egy tudománynépszerűsítő, a nyelv lehetőségeit felvillantó, a hibákra figyelő nyelvművelő rovat valamely napilapban csak parányi része a nyelvművelés összetett kérdéskörének. Az erdélyi magyar nyelvművelés ma már küzdelem: küzdelem nyelvünk fokozatos elrománosodása, elrománosítása ellen, küzdelem a magyar nyelvért, a magyar nyelv megőrzéséért. Egyik oldalon ott áll a magyar közösség, mely természetes módon küzd mind nemzeti öntudatának, mind anyanyelvének megtartásáért, a másik oldalon ott áll a hatalom, amely mindent megtett és megtesz az egységes nemzeti állameszmény érdekében a nemzetiségek, elsősorban a jelentős magyar kisebbség elsorvasztásáért, elrománosításáért. S szomorúan be kell vallanunk: az elmúlt csaknem száz esztendő alatt újabb és újabb hadállásokat vesztettünk. Igaz, e tekintetben ma még óriási különbség van az egy tömbben élő magyarság, például a székelység, a bihari és a Szatmár vidéki magyarság és a szórványmagyarság nyelvállapota között; nagy a különbség az ugyan még nyelvjárást beszélő, de zártabb falusi közösség és a románsággal keverten élő városi lakosság nyelvállapota között."
Az elszórványosodás, a nyelvromlás elleni tudatos fellépés értelmiségünk egészének halaszthatatlan, állandó feladata. A lapok, folyóiratok hasábjain megjelenő írások csak a legjobb esetben – ilyen a kolozsvári tudós "esete" – jutnak el szélesebb közönséghez, válnak népszerűekké. A magukra hagyott nyelvművelők voltaképpen egy valódi szélmalomharc magányos lovagjai, sokak szerint a hiábavalóság donkijotéi.
Tudatosítanunk kell mindenkiben, hogy önazonosságunk egyik fontos, talán legfontosabb ismérve a nyelv – figyelmeztet a jelenkori magyar nyelvészet doyenje. "Az a tény – idézi Kosztolányit –, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatok meg igazán. Naponta gondolok erre. Éppen annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok." Nyelvművelő cikkeim felsorakoztatásával – mondja Murádin László – az olvasóban a fenti érzést szándékozom, kívánom erősíteni.
* Europrint Könyvkiadó, Nagyvárad, 2014
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Frunda: nem velem, az RMDSZ-szel van baj
Frunda György, Victor Ponta miniszterelnök tiszteletbeli tanácsadója, a Duna Tv Közbeszéd című műsorának vendégeként Száva Enikővel beszélgetve azt mondta: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) az utóbbi években eltávolodott választóitól, és hibás döntést hozott, amikor kilépett a kormányból.
A beszélgetés során Frunda György azt is kifejtette, hogy az RMDSZ kormányból való kilépése után is miért maradt Ponta tanácsadója és, hogy a jobb-közép ellenzéknek sikerül-e megbuktatni a jelenlegi kormányt.
Frunda elmondása szerint, akkor lett volna logikus az ő lemondása, ha az RMDSZ nevezte volna őt ki a miniszterelnök tanácsadói tisztségébe. Ő „magán politikusként” tölti be ezt a tisztséget – fogalmazott Frunda György. Hozzátette: ez egy felemás helyzet, mert nem mondott le tisztségéről az összes RMDSZ által kinevezett tisztségviselő, ott maradtak államtitkárok, al-prefektusok, igazgatók és más intézményvezetők is.
Hiba volt feladni a kormányzati szerepet és ezt többen is így gondolják, de ezt csak ő merte kimondani – hangsúlyozta a Victor Ponta személyes tanácsadója. Meg is magyarázta: ha a kormánykoalícióban marad az RMDSZ, akkor lett volna esély az erdélyi magyarság számára kedvező törvényeket elfogadtatni, mint például a szimbólumok használatára vonatkozó törvényt. És az anyagi szempontok sem mellékesek, mert ha a kormányban marad az RMDSZ, akkor a magyarság számára pénzeket lehetett volna „lehozni” például iskolák, óvodák, kórházak, vagy az infrastruktúra számára – érvelt a politikus. Csak úgy lehet segíteni az erdélyi magyarságon, ha az RMDSZ kormányon van, mert az ellenzékből hangoztatott szép nemzeti szónoklatok nem segítenek – jelentette ki a Közbeszéd vendége.
Azon téma felvetésénél, miszerint az RMDSZ főtitkára elhatárolódik Frunda Györgytől, mert az nem a szövetség álláspontját képviseli, Frunda azt mondta, hogy nem vele van a baj, hanem a szövetséggel. Kifejtette: amikor az RMDSZ vezetője megengedi magának, hogy kritizáljon valakit a szövetségben, mert annak különbözik a véleménye, akkor a vezetéssel van baj.
Frunda megmagyarázta arra vonatkozó kijelentését, hogy szerinte az RMDSZ eltávolodott a magyarságtól. Így érvelt: gyengék a szövetség választási eredményei, államfőjelöltje kevesebb szavazatot kapott, mint eddig bármelyik jelöltje, szinte felére csökkent parlamenti képviselőinek száma, az EP-választáson legkevesebb szavazatot kapott.
Frunda szerint ha kormánykoalícióban vagyunk, akkor kidolgozható egy olyan törvénytervezet, amely ugyanolyan autonómiát biztosít Székelyföldnek és Partiumnak is, mint például Dobrudzsának. Hozzátette: ez nem egy külön státus lenne Székelyföld számára, mert egy ilyent a román törvényhozás soha nem fogadna el, az már államot jelentene az államban.
Azt látjuk, hogy a székelyföldi RMDSZ megerősödik, hogy „mindenhol csak ő van”, a székelységet nem fenyegeti az asszimiláció, miközben a többi erdélyi régióban egyre nehezebb, egyre kevesebb magyar van, a szakadás mind nagyobb – magyarázta a miniszterelnök tanácsosa.
Frunda elmondta véleményét az aktuális romániai politikáról is. Szerinte kizárt az, hogy a jobb-közép ellenzék megbuktassa a jelenlegi kormányt, ő úgy látja, nincs ekkora erejük.
„Parlamenti demokrácia van, nem úgy van az, hogy mert egy más elnököt választottak, most mindet újra kell gondolni” – mondta a politikus.
dunatv.hu
Erdély.ma

Megvolt a zászlóügy tárgyalása
Lezajlott hétfőn a nagyváradi zászlóper tárgyalása a nagyváradi bíróságon, amelynek lényege, hogy reklámzászlónak minősül-e a székely zászló.
A nagyváradi helyi rendőrség megrovásban részesítette Tőkés László EP-képviselőt, amiért váradi EP-irodájára kitűzte a székely zászlót, mert reklámzászlónak minősítette azt. Tőkés László és ügyvédje Kincses Előd panasszal éltek a nagyváradi bíróságon a döntés ellen, azt kérve, hogy a bíróság semmisítse meg a büntetést. Az ügy hétfő délelőtti tárgyalásán Kincses Előd ügyvéd elmondta: Victor Ponta miniszterelnök tavaly a Nyergestetőn beszédet mondott a székely zászló mellett, és nem zavarta ez a szimbólum, amit akkor senki nem tekintett reklámnak. Az ügyvéd hivatkozott továbbá az Európai Emberjogi Bíróságnak arra a döntésére, amelyik Magyarországot négyezer euró kártérítés kifizetésére kötelezte, azután, hogy a hatóságok megbírságolták a Munkáspárt két tagját, amiért a kommunista rendszer szimbólumait nyilvánosan használták. A bíróság a szólásszabadság megsértésének minősítette a magyar állam ítéletét, annak ellenére, hogy a magyar törvények tiltják a fasiszta és a kommunista önkényuralmi rendszerek szimbólumainak a nyilvános használatát. „Mennyivel inkább a szólásszabadság megsértésének minősül a mi esetünk, hiszen Romániában egyetlen törvény sem tiltja a székely zászló használatát” - mondta az ügyvéd. Elsőfokú ítélet az ügyben január 26-án várható. A döntés ellen fellebbezni lehet, majd, a másodfokú döntés jogerős lesz. A tárgyalás után Kincses Előd lapunknak elmondta: „Ez egyértelműen egy jogilag nem alátámasztható büntetés, a polgármesteri hivatal nem éppen európai indulatok következtében hozta meg ezt a döntést, ezért kérjük annak megsemmisítését.”
Pap István
erdon.ro

Élelmiszersegélyek: sokan üres kézzel mentek haza
Jókora sor kígyózott Marosvásárhelyen az uniós élelmiszersegélyeknek és a kiosztó bizottságnak helyet adó Bodoni utcai raktár előtt, ahol hétfőn reggeltől lehet átvenni a két dobozba csomagolt alapélelmiszereket. Az első órában kiderült: sokan – bár rajta vannak a listán – nem jogosultak a segélyre, mert időközben jövedelmük megváltozott.
Idén az uniós élelmiszersegélyek jegyzékét a prefektúra állította össze, az általa használt névsor alapján kézbesítették a postások az értesítéseket. Major Márta, a városháza szakigazgatóságának vezetője hétfőn délelőtt elmondta: az előző évekhez képest idén már az első órában sokan voltak olyanok, akikről kiderült: bár kaptak értesítést, nem jogosultak a segélyre.
„Volt olyan, akinek már három éve megváltozott a jövedelme, vagy már rég nem munkanélküli, s ilyen esetben nem tudtuk kiadni a csomagot. Sajnos nem aktuális az adatbázis, így csak a helyszíni ellenőrzéskor derül ki, hogy ki jogosult, és ki nem a segélyre. Nekünk csak a szociális és családi pótlékban részesülőkről, valamint a halmozottan fogyatékosokról van pontos kimutatásunk, a nyugdíjasokról és munkanélküliekről nincs, így folyamatosan ellenőrizzük az adatokat. Ha valaki jogosult, de nem szerepel a névsorban, jelentkezhet a helyszínen vagy a városháza 15-ös szobájában, s felkerülhet a pótlistára” – mondta a szakigazgatóság vezetője, akitől azt is megtudtuk, hogy naponta csaknem 1600 személynek kézbesítik az élelmiszersegélyeket, s a héten szeretnék a listán szereplő összes személynek átadni a csomagokat.
Egy nevét elhallgatását kérő nyugdíjas házaspár érdeklődésünkre elmondta, mivel mindketten kisnyugdíjasok, nagy segítség számukra a kapott tartós élelmiszer. „Mindketten négyszáz lej alatti nyugdíjat kapunk. A számlák kifizetésébe besegítenek a gyermekek, de azért mégsem várhatunk mindent tőlük. Ketten vagyunk, így a most kapott olaj, liszt, cukor lehet, hogy év végéig is elég lesz. Jó lett volna, ha karácsonyra megkapjuk, de így is nagyon örvendünk neki” – mondták, miközben a dobozokból a kerekes bevásárló táskába pakolták az élelmiszereket.
Szászrégenben szintén hétfő délelőttől kezdték osztani az uniós élelmiszersegélyeket. A városháza közleményéből megtudtuk: az előző évekhez hasonlóan a közüzemek székhelyén lehet átvenni a csomagokat. Szászrégenben nincsenek órára pontosan beosztva az emberek, de a jogosultaknak egy hónap áll a rendelkezésére, hogy jelentkezzenek az élelmiszerekért. Segesváron és Dicsőszentmártonban is nekifogtak a segélyek kiosztásának.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Politikai egyezményt javasol az RMDSZ (Stabilizálni a többség-kisebbség viszonyt)
Románia a hazai össztermék két százalékát fordítja honvédelemre 2017-től a jelenlegi mintegy 1,4 százalék helyett – ebben állapodott meg tegnap Klaus Johannis államfő a parlamenti pártokkal. A megállapodás azon a konzultáción történt, amelyet az államfő kezdeményezett a pártokkal a védelmi kiadások növelése érdekében. Az RMDSZ az oktatás és az egészségügy finanszírozásáról, illetve a román többség és a nemzeti kisebbségek viszonyáról is pártközi egyezmény megkötését javasolta. A megbeszéléseket követően Johannis bejelentette: a védelmi büdzsé növeléséhez megvan az egyetértés a pártok között. Utalt arra, hogy az ukrán válság teszi szükségessé Románia védelmi költségeinek növelését. Mint mondta, a második világháború óta Európának és a NATO-nak a legnagyobb biztonsági válsággal kell szembesülnie azt követően, hogy egy állam önhatalmúlag átrajzolta az országhatárokat. Románia nem várhat másokra, hogy növeljék a régió biztonságát, lépnie kell hadseregének korszerű technikával való felszerelése érdekében. Klaus Johannis leszögezte: a rendszerváltozás óta először születik ilyen megállapodás a parlamenti pártok között. Hozzátette: arról is megegyeztek, hogy a GDP-arányos kétszázalékos védelmi kiadást a pártok minimális értéknek tekintik, és legalább tíz évig, azaz 2017 és 2027 között nem csökkenhet 2 százalék alá a védelmi kiadások aránya. Rámutatott: ez azért fontos, mert megteremtődik a kiszámíthatóság ezen alapvető fontosságú ágazat finanszírozásában. Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök – aki pártja küldöttségét vezette – a megbeszélés után bejelentette, hogy ma írják alá a pártok az egyezményt. Az RMDSZ delegációját vezető Kelemen Hunor szövetségi elnök a találkozó után közölte: az RMDSZ támogatja azt, hogy Románia 2017-ig a bruttó hazai termék legalább két százalékára növelje védelmi kiadásait, és ezt a szintet a következő tíz évben is megtartsa, függetlenül attól, melyik politikai erő kerül hatalomra. Az RMDSZ ugyanakkor három másik területen is politikai egyezményt javasolt. A többség és kisebbség viszonyáról kötendő megállapodás szavatolná, hogy a kisebbségek megszerzett jogai nem csorbulnak, bármilyen kormány alakulna Romániában – magyarázta az RMDSZ elnöke. Az egyezmény leszögezné, hogy a többség és kisebbség folyamatos párbeszédet folytat valamennyi parlamenti párt részvételével a kisebbségi identitás megőrzését segítő intézményes garanciák bővítéséről. Ugyanakkor az aláíró parlamenti pártok vállalnák, hogy nem próbálják szavazatszerzésre használni a kisebbségi kérdést a választási kampányokban. Az RMDSZ elnöke szerint az egyezmény a társadalmi stabilitást és a tervezhetőséget szolgálná. „Kiszámíthatóságra, szociális stabilitásra van szükségünk, és meggyőződésünk, hogy ha a parlamenti többség és az etnikai kisebbségek között politikai paktum születne, amely néhány fontos elemet tartalmazna, az Románia és minden állampolgára javát szolgálná” – mondta Kelemen Hunor. Kelemen Hunor az oktatás finanszírozásának javításáról azt mondta: ez – a védelmi költségvetéssel ellentétben – nem olyan vállalás, amit Románia külföldi partnerei felé tett, hanem saját érdeke, hogy versenyképességét növelje. Az RMDSZ olyan pártközi megállapodást javasolt, amelyben az aláírók vállalják, hogy támogatják az oktatás költségvetésének növelését 2019-ig, amíg – a tervek szerint – az elérné a GDP hat százalékát. Az RMDSZ az egészségügyi rendszer állami finanszírozásának 2019-ig történő fokozatos bővítéséről is politikai egyezmény megkötését javasolta Klaus Johannis államfőnek.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ősztől bezár a hilibi iskola
Nem telik el esztendő anélkül, hogy ne kerülne veszélybe egy-két háromszéki kisiskola, óvoda fennmaradása, minden alkalommal a gyermek- és pénzhiány az oka az esetleges bezárásnak. Két hét sem telt el az idei év kezdetétől, Hilibben máris meghúzták a vészharangot: az ozsdolai iskola, mint pénzügyi központ, az egyetlen összevont hilibi osztály megszüntetéséről határozott, amelyhez kérte az önkormányzat beleegyezését.
A döntés megszületett: az óvoda marad, de ősztől Ozsdolára kell ingázniuk a hilibi 6–10 éves gyermekeknek. Jakab-Fancsali Kálmán ozsdolai plébános, címzetes esperes és dr. T. Szabó Levente az interneten is közzétett petíciót fogalmazott meg a hilibi iskola védelmében, amelyhez támogató aláírásokat gyűjtenek. Mivel a beadvány megfogalmazói arra hivatkoznak, „az ozsdolai helyi tanács 2014 decemberében úgy döntött, hogy gazdaságossági okok miatt a következő tanévtől felfüggeszti a hilibi iskola működtetését, az ott dolgozó tanítónőt és az eddig szimultán oktatásban tanuló gyermekeket az ozsdolai iskolaközpontba integrálja”, lapunk első lépésben az ozsdolai önkormányzatnál keresett magyarázatot az intézkedésre. Péter Márta Judit jegyző elmondta, az ozsdolai Kún Kocsárd Általános Iskola vezetőtanácsa határozott a hilibi összevont osztály felszámolásáról, és benyújtotta az erre vonatkozó kérelmet az önkormányzathoz, amely elindította az ügyben a jogi eljárást. Előbb a decemberi tanácsülésen bocsátották szavazásra az iskola beadványát, a tizenhárom tanácstagból tizenegyen voltak jelen, nyolcan mellette voksoltak, ketten tartózkodtak, a hilibi tanácstag ellene szavazott. Megszületett a határozattervezet, azt benyújtották ellenjegyzés végett a megyei tanfelügyelőségre, ha onnan pozitív válasz érkezik, akkor hoznak végleges tanácsi határozatot a kérdésben. Ezek után a legilletékesebbet, az ozsdolai iskolaközpont igazgatóját kérdeztük. Bögözi Simon elmondta: a hilibi elemi iskola nyolc gyermekkel működik egyetlen összevont osztályban, ahol együtt tanulnak az előkészítő osztályosok az elsősökkel, a másodikosokkal és a harmadikosokkal, jelenleg nincs negyedikes tanuló. Ez nemcsak gazdasági szempontból fenntarthatatlan, hanem törvénytelen is, az előkészítősök nem tanulhatnak másik három-négy évfolyammal együtt – állítja az igazgató. Szerinte, ha az átszervezés nem történik meg, ősztől az akkori két negyedikest vagy az óvodából érkező jövendőbeli két előkészítőst kellene Ozsdolára ingáztatni, ami azt jelentené, hogy az iskolabusznak a jelenlegi két út helyett hármat kellene naponta megtennie, mert az elemistákat hamarabb kell hazavinni, mint az V–VIII. osztályosokat. Bögözi igazgató ecsetelte a 398 gyermekkel működő iskolaközpont anyagi helyzetét: a fejkvótaalapú finanszírozás 85–95 százalékban elég a fizetésekre, az anyagköltségeket valahogy kiszorítják, de az autóbusz fenntartása és üzemeltetése egyre nehezebb, annak ellenére, hogy a gépkocsivezetőt az önkormányzat fizeti. Idén négyszer annyiba kerül a kötelező biztosítás, mint tavaly – példálózott. Hozzátette: amiatt, hogy a fejkvóta szerinti költségvetésből nem tudtak kijönni, az elmúlt tanévben, februárban hozott pénzügyi törvény értelmében heti tizennyolc órát kellett tanítania, amit három iskolában tudott megszervezni, le kellett mondaniuk egy negyed könyvtárosi és egy negyed könyvelői állásról. Úgy gondolja, ilyen körülmények között, ha az önkormányzat a hilibi iskola további működtetése mellett dönt, anyagilag is hozzá kell járulnia a költségekhez. Tudja, hogy kellemetlen lépésre szánták el magukat, de meg kell tenniük, szerinte a hilibi gyermekeknek és tanítónőjüknek, Pálkó Mónikának van helye az ozsdolai iskolában. Minden gyermek a saját korosztályának megfelelő osztályban kapna helyet, egy tanítónő jelenleg helyettesítőként oktat, ősztől a hilibi pedagógus foglalná el a helyét, akinek egyébként is Ozsdolán van a címzetes állása – tájékoztatott az iskolavezető. Ezzel szemben az aláírásgyűjtők így érvelnek a hilibi iskola mellett: „Az oktatásra kizárólag piaci szempontok szerint tekintő gondolkodást azért tekintjük károsnak, mert elfeledkezik arról, hogy az oktatás a szorosan vett gazdasági érdekeken túlmenően mennyi másfajta értéket hordozhat: például egy adott faluban jó közérzetet teremthet, erősítheti az integrációt és a helyi kötődéseket, az esélyegyenlőség eszköze lehet, biztonságérzetet adhat, élhető, egészséges környezetet nyújthat, jobb időbeosztást tehet lehetővé a helyi gyerekek számára, munkahelyet teremthet helyben a pedagógusok számára. (...) Épp ezért kérjük a helyi tanácsot: fontolja meg és tudatosítsa a köznek azokat az érdekeit, amelyek a hilibi iskola esetében is fontosabbak lehetnek, mint a fenntartás puszta költségei.”
A döntés megszületett. A megyei tanfelügyelőség a tegnapi vezetőtanácsi ülésen ellenjegyezte az ozsdolai önkormányzat határozattervezetét, ami többnyire szimbolikus, mivel az oktatási törvény értelmében a helyi iskolahálózatról a helyi önkormányzatok döntenek. Keresztély Irma főtanfelügyelő érdeklődésünkre elmondta, ha a helyiek úgy értékelik, gazdaságossági okok mellett az oktatás minősége is javul azáltal, hogy a gyermekek a koruknak megfelelő osztályban tanulhatnak, akkor nincs miért ne értsenek egyet az átszervezéssel. Szerinte nem mindig igaz, hogy a kis létszámú osztályban a tanulók jobban haladnak, mert a tanítónak több ideje jut egy diákra, mivel nagyobb létszám esetén a versenyhelyzet viszi előre a gyermekeket. Tetszik, nem tetszik, a demográfiai mutatók szerint szórványosodás történik a tömbmagyarságban is, amelynek komoly következményei lesznek – véli a főtanfelügyelő, aki szerint a gyermeklétszám növekedése hiányában erre nincs megoldás, az elkerülhetetlen összevonásokat megúszni nem, csupán késleltetni lehet.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kovács Péter: a Frunda-féle médiabalett helyett dolgozni kell
Nem lehet médiabalettel pótolni az érdemi munka hiányát – nyilatkozta hétfőn Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára Frunda György tiszteletbeli miniszterelnöki tanácsos elmúlt napokban elhangzott sajtónyilatkozatairól.
A politikus többek között a volt szenátornak azokra a kijelentéseire reagált, miszerint hiba volt az RMDSZ kilépése a kormányból, a szövetség pedig az elmúlt években eltávolodott a választóitól.
,,Frunda a szövetség történelmének első évtizedében, elsősorban a két államelnök-jelöltsége által nagy népszerűséget és ismertséget szerzett magának, mostanra azonban jelentősen megkopott, nincs hatással az RMDSZ irányára, döntéseire, nyilatkozataiban nem az RMDSZ álláspontját, hanem saját véleményét képviseli” – hangsúlyozta a főtitkár.
Kovács szerint miközben az RMDSZ-t és vezetőit bírálja, Frunda György elfelejti, hogy 2012-ben a marosvásárhelyi polgármesteri kampányban az elmúlt 22 év leggyengébb eredményét érte el, mind a megszerzett szavazatszám, mind az elért százalék tekintetében. „Arról sem beszél, hogy szintén 2012-ben, éppen abban az egyéni választókerületben veszítette el a szenátori mandátumát, ahol lakik, ahol politikai és szakmai tevékenységének meghatározó részét fejti ki, ahol a szavazók a legjobban ismerik” – fogalmazott a politikus.
"Már nem bíznak Frundában"
A főtitkár emlékeztetett: jelenleg Frunda György a kormányon maradás élharcosa, hosszasan ecseteli a kormányzati szerepvállalással járó előnyöket és lehetőségeket, hibának tartja az RMDSZ kormányból való kilépését, azonban arra nem tér ki, hogy 2011 májusában éppen az ellenkező álláspontra helyezkedett: akkor amellett kardoskodott, hogy az RMDSZ lépjen ki a Boc-kormányból.
,,Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Frunda György az őszi államelnök-választás két fordulója között azt nyilatkozta: aki bízik benne, szavazzon Victor Pontára. Ezt a véleményét fizetett újsághirdetésben is népszerűsítette. A választási eredmények azt igazoltak vissza, hogy a magyar emberek döntő többsége nem bízik Frunda Györgyben” – nyomatékosított Kovács Péter.
A főtitkár igazat adott abban a volt szenátornak, hogy szorosabbra kell fűzni az RMDSZ és a magyar emberek közötti kapcsolatot. „Ez viszont kitartó és hosszadalmas munkával jár, nem a Frunda által választott médiabalettel” – fogalmazott a főtitkár.
Frunda szerint nem vele van a baj
Kovács Péter már tavaly novemberben elhatárolódott az RMDSZ nevében Frunda Györgytől. A főtitkár akkor a maszol.ro-nak azt nyilatkozta, hogy a volt szenátor nézetei – a magyaroknak az SZKT döntése ellenére Victor Pontára kellene szavazniuk – nem azonosak az RMDSZ-ével, és ártott a szövetségnek a állásfoglalásaival.
Akkor Frunda megkeresésünkre azt mondta: szerinte nem az ő állásfoglalásai jelentik a problémát, hanem az, hogy az RMDSZ jelenlegi vezetősége nem tud kommunikálni, nem tudja meggyőzni a tömegeket, és amikor fontos ügyekben döntést kell hozni, a választói belátására bízza a döntést.
„Ez a baj, nem velem van a baj. Tudtommal én még a Szövetségi Képviselők Tanácsának a tagja vagyok, elmondtam a véleményemet. Hogyan engedi meg magának a főtitkár, hogy azt mondja: az RMDSZ bármelyik tagjának a véleménye nem az RMDSZ-é. Kovács Péter tanulhatna a régi politikusoktól” – fogalmazott a politikus.
maszol.ro

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (január 7-13.)
A diktatúra természete” – Stefano Bottoni és Tompa Andrea dialógusa a Magyar Narancsban
Megszólalt a héten a Magyar Narancs idei 1-2. (összevont) számában Stefano Bottoni, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa és a közelmúltban megjelent, A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig című könyve apropóján elbeszélget az íróként, színikritikusként, illetve a Babeş-Bolyai Tudományegyetem vendégtanáraként is jól ismert Tompa Andreával Románia és a romániai magyarság közelmúltjáról. Az interjúban szó esik a Securitatéról, az állambiztonsági levéltári források feltárásáról, megfigyeltekről és megfigyelőkről, meg arról, hogy miért tart előrébb Románia a közelmúlt feldolgozásában, mint Magyarország. Bottoni – egyebek mellett – másban is rendet vág. Arról is beszél például, hogy Bukarestnek sikerült Budapestet leiskoláznia más téren is: míg a kommunista rendszer törvénytelenségei miatt a román állam, késve ugyan, de erkölcsi és anyagi jóvátételt is szolgáltatott, addig „Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak”, de az állami bocsánatkérés is elmaradt a múlt bűnei miatt.
Oplatka András történész-akadémikus, egyetemi tanár és az újságírók között is a legkiválóbbak egyike, akinél jobban nagyon kevesek ismerik a magyar história nagy reformkorait, legyen szó a Széchenyi István nevével fémjelzett XIX. századiról vagy éppen XX. századvégi rendszerváltó újratervezés időszakáról, a nemrég kiadott, Németh Miklósról írt könyvében, a rendszerváltás előtti utolsó miniszterelnök többször is kitér a negyedszázaddal ezelőtti, a magyarországi békés átmenetet lehetővé tevő ún. kerekasztal tárgyalásoknak az általa el nem évülő bűnnek tartott, két súlyos mulasztására.
Az egyik szerinte az volt, hogy a politikai egyezkedés kerekasztala mellett nem jött létre még egy, a gazdasági kérdésekkel foglalkozó intézményes párbeszéd fórum. A másik, jelentőségében az előbbinél nem kisebb mértékű és huszonöt év alakulását is károsan befolyásoló „ősbűn” pedig az volt, hogy elmaradt a pártállam állambiztonsági szerveinek működésével való őszinte szembenézés esélyét megadható irattári források szakmai alapon történő megőrzése és védelme. Ezért nem kerülhetett sor sem a diktatúra igazi természetrajzának megismerésére, sem pedig a felelősök erkölcsi elmarasztalására. Nem történt meg ’90-ben és azt követően a belügyi levéltárak titkainak feltárása, az üldözöttek, így a megfigyeltek többsége számára a morális jóvátétel talán már soha sem következhet be, hiszen a dokumentumok jelentős részének a sorsa máig ismeretlen.
Németh Miklós könyvében nem kerüli meg annak tisztázását sem, hogy a belbiztonsági iratok sorsának alakulásában, kormányfőként az övé volt akkoriban a legnagyobb felelősség és ő ennek tudatában is volt. Részletekre kiterjedően beszámol azokról a beszélgetéseiről, melyeket utódjával, Antall Józseffel folytatott azért, hogy a kormányzása utolsó hónapjaiban már bizonyíthatóan megdézsmált állambiztonsági iratok ne fertőzzék meg majd a jövőben az újonnan alakuló politikai rendszer működését. Elmondja, még az első szabadon történt választások előtt három javaslattal is élt ezügyben, az akkor már biztos következő miniszterelnöknek számító Antall felé:
„Elsőként azt, hogy mivel a meglévő, nálunk megmaradt anyag immár nem teljes, részben hamísított is, és így manipulációra alkalmas, ha az ellenzéki pártok egyetértenek, akkor bezúzatom az egész anyagot, és hajlandó vagyok beterjeszteni egy törvényt, ami két paragrafusból fog állni: elrendeli a megsemmisítést, és börtönnel és teljes vagyonelkobzással fenyeget mindenkit, aki ezek után egy másolattal zsaroló szándékkal áll elő. Második javaslat: zároljuk az anyagot 99 évre, hogy ezen a téren semmi ne zavarja a következő kormányok munkáját. A harmadik javaslat pedig, és én ezt pártoltam: késedelem nélkül hozzunk mindent nyilvánosságra.
Antall egyik javaslattal sem értett egyet. Úgy vélte, roppantul felkavarná a magyar társadalmat, ha most azonnal minden napfényre kerülne; ez káoszt okozna, mindenki ezzel foglalkozna, nem szabad megengedni, hogy ez terhelje a választási kampányt. A hosszú távra célzó megoldás pedig Antallnak nagy ívű történelmi előadásra adott alkalmat, azt fejtegette ugyanis, hogy még a késői leszármazottak számára is milyen megszégyenülést jelentett, hogy kiderült, egyes őseik Metternich vagy Bach rendőri rendszerében besúgóként működtek. Mivel azonban – mondta Antall – én a papírok megőrzésért vállalom a felelősséget, legyen ez az újonnan választott parlament feladata, döntse el az, hogy a kérdést hogyan kívánja megoldani.”
Olvasva mindezt az egyetlen hiteles szemtanú vallomásában és annak fényében, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után a napnál is világosabbnak látszik: az eltérő színű magyar kormányok (nevezzük csak meg őket: az Antall-, a Boross-, a Horn-, a Medgyessy-, a két Gyurcsány-és Bajnai-, illetve a most harmadszorra regnáló Orbán-kabinetek ) béna és kivitelezhetetlen kísérleteket, meg az utókor jogos megvetését kiváltó álságos öszvérmegoldásokat leszámítva, soha nem gondolták egy pillanatig sem komolyan a történelmi igazságtételt. Következetesen elszabotálták és ma is
elszabotálják a közelmúlttal való szembenézés sine qua non-ját, a titkosszolgálati forrásanyagok a hozzáférhetőségét.
A magyarországi politikai elitnek a pártállam idején keletkezett iratok sorsa alakításában játszott, huszonöt esztendős múltra visszatekintő és ma is megmutatkozó dicstelen maszatolása indokolja és egyben erősíti Stefano Bottoninak, a Bologna, Budapest és Bukarest levéltárai között ingázó, családjával és munkahelyével tizenkét esztendeje a magyar fővároshoz kötődő, magyar-olasz vegyes családból származó, avatott akadémiai kutatónak a mostani, a Magyar Narancsban kifejtett okfejtését arról, miért is maradt le, talán behozhatatlanul, a magyarországi történész szakma a romániai kollégáktól?!
„Romániában nagyon fontos volt ez a 2006-os állami bocsánatkérés a múlt rendszerben elkövetett törvénytelenségek miatt – fogalmaz a doktori tézisét az egykor volt Magyar Autonóm Tartományból megíró historikus, majd hozzáteszi – Egyfajta erkölcsi jóvátétel volt, ami például Magyarországon egyszerűen elmaradt. Miközben a gyakorlati kutatói munkában nincs jelentős különbség a magyarországi és romániai múltfeldolgozás között, Romániában a nyilvános kibeszélésben nagyon erős a sajtó, a véleményformálók szerepe. Tegyük hozzá, húsz év késéssel, de elindult a javak visszaszolgáltatása is. Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak. Románia sokáig lemaradt a visegrádi országok mögött a közelmúlt tudományos vizsgálatának terén, ma azonban a nemzetközi kutatói hálózatokban sokkal inkább jelen vannak a román történészek, többet publikálnak angolul. Létrejött az úgynevezett „bűnök intézete”, azaz a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet. Ez egy államilag komolyan dotált intézmény, többszintes kutatási profillal és igen aktív nyilvános tevékenységgel. Az oktatási anyagok összeállításának például erős társadalmi üzenete van. Magyarország ebben viszont gyerekcipőben jár. Mintha senki nem vállalná azt a hálátlan feladatot, hogy a mai fiataloknak elmagyarázza, milyen világban is éltek szüleik, nagyszüleik. De Romániában más az elit, a liberális értelmiség: nemcsak Nyugat-barát, hanem nyíltan antikommunista is.”
Az elmaradt magyarhoni üldözöttek morális jóvátételét magunk is kárhoztatjuk Bottonival egyetértve, de ne feledkezzünk meg közben az általa felvetett másik kártalanításról sem, a javak visszaszolgáltatásának kérdésről, melyben egész más utat követett a rendszerváltás után a magyar és a román törvényhozás. Ahogyan képtelennek mutatkozott ’90 utáni, első demokratikus módon megválasztott parlament és kormány arra, hogy megnyugtató módon, a köz javára és a történelmi felelőssége tudatában rendezze az állambiztonsági iratok kérdést és így Antall József megtarthassa Németh Miklósnak tett ígéretét, ugyanúgy az akkori jogalkotók egy sebtében hozott szűkítő hatályú kárpótlási törvénnyel sokakat végérvényesen megfosztottak a jóvátétel esélyétől is.
Jut eszünkbe: könnyekig meghatottan olvashattuk egy budapesti napilapban nemrég a történetét a Budapestről Erdélybe, Nagyenyed közelébe költözött Bánffy Farkasnak, aki mint „a ma már színromán Fugad egyetlen magyarja sziszifuszi küzdelmet vív a román állammal, hogy visszaszerezze a család birtokait.” Tegyük hozzá rögtön: neki szerencséje volt, mert legalább küzdhetett és küzdhet még, mert ősei jussát a Gheorghiu-Dej kommunistái orozták el, nem a Rákosi-félék. Mert, ha Fugad történetesen nem Fehér megyében lenne, hanem Fejér megyében, akkor nem lenne helye semmiféle küzdelemnek. És nem is készülhetett volna az amúgy igen rokonszenves erdélyi báróval az oly szívhez szóló interjú, benne megindító és hangulatkeltő sugallatokról, a hatóságokkal folytatott viaskodásokról, a romániai „a lélekromboló jogi procedúráról”, melyből a Magyar Nemzet olvasói leszűrhették: valóban égbekiáltó igazságtalanságok földje Románia, ahol a jogra fittyet hánynak, az egykori tulajdonosokat megfosztják az ősi jusstól.
Közben aligha gondolkodnak el azon, hogy Pannóniában úgy alakították a „kőbe vésett” kárpótlási törvényt, hogy ha netán báró Bánffy Farkas ősi jussa valahol Ártánd és Hegyeshalom között lett volna, akkor az oknyomozó riport hőse aligha mondhatta volna el az interjúkészítőnek, köszöni, jól van. Mert miután a Zichy-birtok után a fugadi kastélyt is visszaszerezte, folytatja a viaskodást a hatóságokkal és közbe így reflektál: „Erdőtulajdonosnak lenni viszont jó, mert az erdő, a föld termel, amíg a kastély elvisz.”
Meg vélhetően azon se meditálnak el, hogy a fugadi Bánffy Farkas ma összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben van, mint Antal, a 13. Esterházy herceg. Bánffy Farkas ugyanis, nem kis küzdelem nyomán kastélyt, erdőt meg szántóföldet kapott vissza és még küzdhet a többi ellopott javakért, de Esterházy Antalnak ez soha nem adatik meg. Ő ráadásul még az egyedüli úgymond „kivételezett”, hiszen az egykor külföldre menekült vagy kitelepített, netán épp börtönbe zárt sorstársainál „jobban járt”: a Medgyessy-kormány „filantróp” gesztusaként, de mindmáig írásos szerződés nélkül 1, azaz egy db. lakrészt használhat ősei fényűző kastélyában és azzal vigasztalódhat, hogy reverenciával az épületegyüttes „fővédnökekének” titulálják. Meg az a kegy is megadatott neki, hogy már köszönthette az „ősök nevében” Orbán Viktor miniszterelnököt és „plebejus kormányának” tagjait egy, a fertődi kastélyban tartott kihelyezett ülésen.
Mert amit a népi demokrácia kárpótlás nélkül kisajátított, az ma is kőbe van vésve Magyarhonban, ott a rendszerváltást követően a kommunisták jogfosztását törvényileg szentesítették. Ezt talán nem kellene figyelmen kívül hagyni a jó tollú zsurnalisztáknak meg a jól kinyilatkoztatni tudó, szálka-gerenda effektusról tudni nem akaró mindenkori politikus számonkérőknek.
A közelmúlttal való szembenézés képességének és képtelenségének kérdése vezérgondolatként szövi át Stefano Bottoni és Tompa Andrea beszélgetését, a dialógusban pedig kitüntetett szerep jut, azoknak az ügynökkérdéssel azonosítható traumáknak melyeket az erdélyi magyar közösség nem tud feldolgozni.
A „fájdalmas igazságok kimondása” Bottoninak, a „kívülről jöttnek”, aki a családtagok segítségével 2006-ban közzétette Szilágyi Domokos ügynökmúltjának alapdokumentumait, a jelentéseit, újabban pedig egy másik szimbolikus erdélyi írástudó, Mikó Imre ügynökmúltját tárta fel, egyszerűbb történészi feladat, mint az erdélyhoni szakmabélieknek. Ő ezt így látja: „Egy kisebbségi közegben a kívülről jött embernek könnyebb dolga van, nehezebb érzelmileg befolyásolni. Láttam, hogyan tereltek, zsarolgattak másokat, mondván: ha ilyen témával foglalkozol, ne remélj állást senkitől. Nekem nem kell ilyesmitől tartanom.”
Amitől viszont joggal tartania kell, az a tudományos kutatások utóélete, a fogadtatás, amikor a fejére olvasott egykori bűnökkel, a traumákkal egy közösség nem tud mit kezdeni. Éppen a Szilágyi Domokos másokat börtönbe juttató ügynöki tevékenységének feltárása után szembesült azzal, hogy maga is hatása alá kerül e transzilván lelki megrázkódtatásnak. Ezért a Szilágyi Domokos-ügy hiányzó mozaikdarabjainak összerakását már meghagyja másnak, mert egy kolozsvári konferencián, amikor a költőként és besúgóként is maradandót alkotóról beszélt, két teljesen különböző dolgot érzett: „jó adag indulatot irányomban, ugyanakkor hálát. Ez nekem sok volt, eldöntöttem, hogy ezzel nem akarok többet foglalkozni.”
Mikó Imréről viszont könyvet akar írni, mert megtudta a levéltári forrásokból, hogy a Mikó-jelenség össze nem vethető a megélhetési spiclikével, a mások sorsát tönkretevő besúgókéval. Az övé „egy összetett, nagyszerű élet, egy kelet-közép európai kisebbségi értelmiség életútja” és az csak a maga teljességében érthető és értelmezhető, korántsem csak elmarasztalható módon. Sőt… Mikó Imre – és ebben kutatásai erősítették meg – egy korát messze megelőző kvázi politikai tanácsadó, egyféle „spin doctor volt”, aki „a kommunista diktatúra korában úgy „politizál”, hogy beszélget a Securitatéval; a jelentésekből kiderül, hogy mindig politikai kérdéseket vitat meg velük. Így akar hatni, hisz más esélye nincs, a nyilvánosság kizárt, elvégre élete végéig rajta van a lemoshatatlan bélyeg, hogy egykor polgári politikus, sőt „horthysta képviselő” volt.”
Mikó Imre állambiztonsági együttműködésről tehát kideríthető volt Bottoni számára az, hogy „hogyan lehet diktatúrában politikai üzenetet közvetíteni felfelé”. Vajon ez mennyire lehetett igaz ez más érintettek esetében? Vagy talán mások számára nem? Hiába jelent meg sok erdélyi magyar értelmiségi megfigyelési dossziéja az utóbbi években, a történész joggal elégedetlen:
De rengeteg fontos szereplőé még kiadatlan, például Balogh Edgáré, Gáll Ernő filozófusé, vagy akár Szőcs István kritikus és lapszerkesztőé (Szőcs Géza édesapja – Tompa Andrea megjegyzése az interjúban), aki több mint harminc évig hűségesen szolgálta az állambiztonságot. És sokszor nagyon erős szelekcióval látnak napvilágot ezek a dossziék, az utókor bizonyos portrékat akar kialakítani a szereplőkről, és erősen szelektál. Mikó története azért is más, mert Szilágyi Domokos esetében ott voltak a könnyebben dekódolható jelek, a betegség, az öngyilkosság. A Securitate megfigyelése a magánélet legmélyebb rétegéig eljutott, a betegségek, a szexuális élet mélységéig. Ez Cs. Gyimesi Éva dossziéjából is kiderül; ő ugyan publikált egy jelentős részt a dossziéjából, Olti Ágoston történész további jelentéseket talált, amelyekben a legintimebb magánéletéről is szó van. Ezekről viszont nem volt szabad beszélni, senki soha nem vetette fel ezt a problémát. Szilágyi Domokos kórházi kezeléséről a marosvásárhelyi ideggyógyászaton biztosan van állambiztonsági dokumentáció. A diktatúra rendkívül fontosnak gondolta a test medikalizálását; a megfélemlítés, ellenőrzés és persze az emberek meghurcolásának része volt.”
Az eddig elmondottak alapján könnyen olybá tűnhet, hogy a Stefano Bottoni és Tompa Andrea párbeszéde csak az állami megrendelésre történő vagy meg nem történt múltfeltárásról és a Romániában, illetve Magyarországon eltérő módon értelmezett állami jóvátételre összpontosít. Sietünk leszögezni: erről szó sincs. A beszélgetésben hangsúlyosan helyet kapott az is, hogy nemcsak az erdélyi magyar közösség nem tudott mit kezdeni azokkal a traumákkal, melyek érték és feltárásuk egyaránt hoz a tudománynak elkötelezett kutató számára hálát és indulatot. Bottoni emlékeztet arra is, hogy a román történelmi emlékezetben is mérhetetlenül sok a tévképzet, a „fehér folt.”
Csak a terjedelem szab határt annak, hogy ezekre a román „fehér foltokra”, melyek felszámolása nélkül egy egész ország önképe most torz és hamis és az is maradhat, itt részletekre menően kitérjünk.
A kortárs történész kollégák érdektelensége és még inkább az állami megrendelésre készített múltfeltárás „sajátosságainak” tudható be Bottoni szerint, hogy például az ’56 utáni megtorlások, köztük a Szoboszlay–per áldozatait mindmáig nem rehabilitálták. Erről így vélekedik: „Tíz évvel ezelőtt a Szoboszlay-perről, Románia egyik legnagyobb, tíz végrehajtott halálos ítélettel végződő politikai peréről a román szakma semmit sem tudott. Ez nem is igen változott. A Tismăneanu-jelentésben és egy-két tankönyvben megjelenik, hogy ’56 után volt egy nagy megtorláshullám Romániában, ami az etnikai kisebbségeket is érintett, de ’56 feldolgozásában, Romániában alig történt előrelépés. Pedig ez a hullám sok kisebbségi csoportot érintett.”
Éppúgy sok a fehér folt a holokausztról is, mert – mint Bottoni rámutat: „a román holokauszt kérdést az 1989-es fordulatig tabuként kezelték…” Az őszinte szembenézés pedig ezután is, még sokáig váratott magára, „állami szinten 2004-ig kellett várni egy határozott lépésre, akkor egy ad hoc elnöki bizottság alapos vizsgálat után megállapította azt, amit a szakma régóta tudott, de nem épült be a román köztudatba – hogy tudniillik román holokauszt igenis létezett.”
A negyedszázaddal ezelőtti román forradalom szintén e fehér foltok egyike. Erről nemhogy társadalmi konszenzus sincs, de még a történészek sem látják egyformán azt, hogy mi is történt valójában ’89 decemberében és miért volt a romániai rendszerváltás annyira más, mint a magyar, a csehszlovákiai a lengyel vagy a bolgár. Mint elmondja: historikusi berkekben három különböző narratíva is létezik erről.
A kérdező, Tompa Andrea számára nem kérdéses, hogy Stefano Bottoni új könyvében, azt a határozott álláspontot képviseli, mely szerint „1989 decemberében egy spontán esemény zajlott, amit aztán kisajátított Iliescu és a Nemzeti Megmentési Front.”
A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig szerzője (a kötet tartalomjegyzéke ide kattintva megismerhető) most így indokolja szintézisének e következtetését:
„Az 1980-as évek második feléből nagyon sok állambiztonsági jelentést ismerünk, amelyekben a gazdasági és politikai elhárítás tisztjei világosan leírják: a helyzet tarthatatlan. De a párt felső vezetéséhez már nem ér el semmi. Robbanásközeli állapotok alakulnak ki. Egy-kétezer ember megy ki az utcára, és elementáris erővel tör ki az elégedetlenség. valóban, szerintem Bukarestben dőltek el a dolgok, és nem Moszkvában. Iliescu személyéről többen beszéltek mint várományosról az 1980-as évek végén, mint gorbacsovista, technokrata politikusról. Hogy honnan tudták, még nem tudom. A „Jaltától Máltáig”-féle összeesküvés-elméletek viszont makacsul tartják magukat és szinte uralják a közbeszédet”
Bálint-Pataki József
maszol.ro