A párbeszéd esélye
Gyakorlatilag visszhang nélkül maradt Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökének pénteki felhívása, amelyben új magyar egységet, az erdélyi magyar politikai szervezetek autonómia iránt elkötelezett képviselőinek együttműködését javasolta.
Az erdélyi magyar alakulatok nem reagáltak a felvetésre, az Erdélyi Magyar Néppárt a közelgő tisztújító kongresszusra készül, az RMDSZ szintúgy, az MPP talán önmagát keresi, így mindössze a politikai elemzők figyelmeztettek: többrétű okok miatt kevés az esélye annak, hogy létrejöjjön a magyar összefogás. Kérdés viszont, hogy ez esetben milyen új mobilizációs eszközöket vetnek be a magyar politikai vezetők, azzal ugyanis választásról választásra szembesülnek, hogy egyre kevesebb szavazópolgárt tudnak megszólítani, és mind nagyobb azok tábora, akik eltávolodtak a közélettől. Talán az együttműködés, valamiféle olyan akcióegység bírhat még némi mozgósító erővel, mint amilyen a székelyek nagy menetelésekor megmutatkozott 2013 októberében. S hogy szükség lehet még az ilyetén együttes fellépésre, azt bizonyítják Victor Ponta meglehetősen szorult helyzetbe került miniszterelnök azon kijelentései is, melyekkel az előrehozott választások ellen érvelt: ezek szerint ugyanis előbb konszenzusra kellene jutni az alkotmány, a választási törvény módosítása és az ország közigazgatási átszervezése ügyében. Nem igaz tehát, hogy a bukaresti kormány letett volna az átalakítás tervéről, amely akár Székelyföld feldarabolásához vagy beolvasztásához is vezethet, alighanem a választások előtti csatározások miatt pihentették a tervet, melyet bármikor elővehetnek. Ez esetben pedig végzetes volna, ha az erdélyi magyar politikai alakulatok nem tudnának közösen fellépni érdekeinkért, ezért is lenne óriási szükség kialakítani, újjáéleszteni, intézményesíteni azokat a csatornákat, amelyek legalább az esélyét biztosítják a magyar–magyar párbeszédnek. Annál is inkább, mert érik a román–magyar párbeszéd fóruma a bukaresti ködös politikai alkuk helyett új esélyeket kínálva egyfajta modern transzszilván mozgalom keretein belül. Mert azt csak örömmel fogadhatjuk, hogy egyre több román ajkú számára nem valamiféle tabut vagy szitokszót jelent az autonómia, hanem olyan eszmét, mellyel azonosulni tud térsége, közössége érdekeiért – de ahhoz, hogy szót értsünk velük, és közösen lépjünk fel Erdély és Székelyföld ügyéért, előbb mégiscsak jó lenne belső konszenzusra jutnunk legfontosabb céljaink tekintetében.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Konszenzusok
A korábbi kormányok, szaktárcák némelyike legalább próbálkozott, hogy az egészségügy terén rövid vagy középtávú stratégiákat dolgozzon ki. Voltak strukturális átszervezések, beruházások. Emellett persze elégedetlenségek, panaszok is, de be kell látni: azóta is ebből "él" a rendszer. A Ponta- kormány sok vizet nem zavart és nem zavar ilyen téren, kiemelkedő tevékenysége, hogy felélesztette az egészségügyikártya-bizniszt. Ha a kártyarendszer jól átgondolt lenne, ha bonyodalommentes, naprakész alkalmazásához készen állna a szükséges infrastruktúra, talán el is érné a kitűzött célt. Mindez azonban csak részben küszöbölné ki az egészségügybeli korrupciót. A másik nagy korrupciós tényező a közbeszereztetés. Még csak szándékot sem látni arra, hogy átláthatóbbá tegyék az eljárásokat, a beszállítók érdekei túlságosan sérülnének. Mint ahogy a sok kijelölt és elhalasztott határidő után jó ideje csend honol az egészségügyi szolgáltatások alapcsomagja, a fakultatív csomag, a magán egészségbiztosítóknak a rendszerbe való bevonása témakörben is, folyamatos minőségfejlesztést célzó programokról pedig aligha lehet érdemben beszélni.
Míg a szaktárca felébred, orvosaink, nővéreink szépen kivándorolnak külföldre. Döbbenetes a statisztika: tavaly közel 2500 orvos váltotta ki a külföldi munkavállaláshoz szükséges szakmai igazolást, gyarapítva a korábbi években elvándoroltak számát. Sok ezer orvosról van szó, akiket az állam gyakorlatilag külföldnek taníttat, illetve akik angliai, francia egyetemeken, kutatóközpontokban képezik tovább magukat, és kevesen térnek vissza közülük Romániába, amely Európa sereghajtójává vált az ezer lakosra jutó orvosok számát illetően.
Az orvosi kamara nem először hívja fel a figyelmet a súlyos szakemberhiányra, arra, hogy az országot elhagyó orvosok zöme fiatal, az itthon praktizáló orvosok nagy része pedig nyugdíjazás előtt áll. Hogyan lehet minőségi egészségügyi szolgáltatásokat nyújtani orvos- és szakszemélyzethiánnyal küszködő kórházainkban? Erre kellene valós megoldásokat találjanak az illetékesek, ezt kellene stratégiai kérdésnek tekinteni. Az oktatást a szürkeállomány-import eszközének kellene tekinteni, a kiváló elméket meg kell tartani, hiszen az ország gazdasága és kultúrája ebből csak nyer, jelentette ki nyíltan nemrég Anglia egyik legsikeresebb üzletembere, prominens feltalálója, Sir James Dyson. Akiket ők megtartani akarnak, azokról a mindenkori kormányaink könnyen lemondanak. Pedig politikusainknak már el kellene dönteniük, mit tekintsenek elsődlegesnek. A honvédelmi kiadások növelésére tízéves távlatban a pártok közötti konszenzust sikeresen összehozta Johannis államfő. Mikor jutnak pártjaink egyetértésre abban is, hogy az egészségügy, oktatásügy szintén prioritás?
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Hova, merre baloldal?
És főleg meddig? A szociáldemokraták tavaly novemberi lavinaszerű bukása után két hónappal a legfőbb kormányzó párt továbbra is egyetlen kártyára, az időhúzásra játszik, hogy visszhangos kudarcát menedzselni tudja. Válságkezelésének egysíkú jellege jórészt ötlethiányból, bizonyos mértékig mozgástere beszűküléséből adódik. A kapkodó bűnbakkeresés és belső megtisztulás harcias meghirdetése után elakadt a reform lendülete, és a tisztázó jellegű, új kezdetet ígérő kongresszus elodázása egyaránt arra utal, hogy a párt kihajszolt mamutként viselkedik: képtelen felmérni a váltásban rejlő esélyt, inkább a mindenáron összezárni parancsszavában bízik.
Több szempontból is csődös ez a magatartás; a kitagadottak új alakulat indítását fontolgatják, a helyi pártbárók körül egyre sokasodnak a korrupciós ügyek és gyanúk, az ellenzék pedig tavaszi bizalmatlansági indítványra gyúr, miközben a sebtiben összeeszkábált negyedik Ponta-kabinet eróziója, ha nem is látványosan, de biztosan fokozódik. (A koalíciós partnerek közül a konzervatívok és a Gabriel Oprea-féle párt, a legújabb diszkrét jelzésekből ítélve, korántsem tekinthető végletekig elkötelezett és fegyelmezett csatlósnak). Ebben a helyzetben a kormányfő utóvédharca ugyancsak próbára teszi taktikai érzékét: Victor Pontának eddig sikerült megtartania pártelnöki pozícióját és miniszterelnöki posztját. Mindezt úgy, hogy folyamatosan lebegtette döntéseit, vagy mindazt, amit döntésként próbált eladni. Valójában egyetlen opciója maradt, a maszatolással egybekötött halogatás.
ROSTÁS-PÉTER ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár)

Olvasóportré
Gaal György irodalomtörténész
Negyedszázados immár napilapunk, a Szabadság, amely 1989. december 23-án alakult. Az elmúlt 25 év alatt sokat írtunk közösségünknek, közösségünkről, az évforduló alkalmával viszont olvasóinkról szeretnénk írni: azokról az emberekről, akik negyedszázadon át kitartottak mellettünk, előfizetői voltak a Szabadságnak, valamint megtudni tőlük, miért jó 25 év után is újságot olvasni. Olvasóportré sorozatunkat decemberben kezdtük Kidében, ahol igazi kis közösséget tudhatunk régi, hűséges olvasóinknak. Ezúttal Gaal György irodalomtörténész, kolozsvári helytörténész, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöke mesél újságolvasási szokásairól és a Szabadságról.
A Szabadság hozzátartozik az életemhez
A napilap hozzátartozik az életemhez. Amióta eszemet tudom, kisgyermek korom óta járt hozzánk „az újság”, akkor Igazságnak hívták, s naponta a szüleim átlapozták, főleg a híranyagot keresték benne. Rászoktam, hogy nekem is elsődleges hírforrásom a lap legyen. Engem már iskolás koromtól a helyi vonatkozások, történelmi cikkek érdekeltek. Kevés volt belőlük, de azokat gondosan kivágtam és dossziéba gyűjtöttem. Első kinyomtatott írásomat is az Igazság közölte 1968-ban.
Aztán 1989 végén a politikai fordulat nagy változást hozott az életemben: megismertem a szabad sajtót. Hónapokig szinte hihetetlennek tűnt, hogy bármiről bármit lehet írni. Attól féltünk, ez csak átmeneti állapot, még visszatérhet a cenzúra. A Szabadság annyi érdekes anyagot tartalmazott, hogy már nem is vágtam ki a cikkeket, hanem az egész számot félre tettem. Mind gyakrabban magam is jelentkeztem írásokkal. 1990 végén rájöttem: az összes addig megjelent számot őrzöm. Összekötve megőriztem őket. Azóta gyűlnek a teljes évfolyamok, immár derékig érnek ezek elraktározott kötegei.
Nem tudom a napomat elképzelni a lap olvasása nélkül. Ahogy érkezik a lapszám, átfutom a szememmel az oldalakat. Bizony leginkább a gyászjelentéseknél időzök, hogy lássam, ismerőseim közül valakinek a neve szerepel-e ott. Aztán este a már kiszemelt cikkeket is elolvasom. Innen tudom meg, mi történt a városban, a megyében, meg egyáltalán a politikában. Televíziót alig nézek, még a rádió helyi adását hallgatom reggelenként. Úgyhogy a rádió és az újság biztosítja, hogy benne éljek a mában, az eseményeket tudjam követni.
Néha egy-két hétig is távol vagyok. Hazatértem után mindig sorba rakom a Szabadság számait, s „bepótolom” a kimaradt időszakot. A lapból értesülök arról, mi történt a városban az elmúlt hetekben.
Az én nemzedékem már hozzászokott a papír-újsághoz. Nem hiszem, hogy hasonló létszükségletté váljék az internetes újságolvasás. Ha íróasztal elé ülök, akkor ott „dolgozni” szoktam, az újságolvasás viszont kikapcsolódást jelent. A legkülönbözőbb helyzetekben, néha csak pár percre is kézbe vehetem a lapszámot. Félre tehetem az érdekes cikket. Nem kell az olvasáshoz külön felszerelés… legfeljebb szemüveg.
Tudom, hogy milyen veszélyben vannak a nyomtatott újságok. De azért remélem, hogy a Szabadság fennmarad: ez a kolozsvári szétszórt magyarság legerősebb összefogó, véleményformáló eszköze.
Szabadság (Kolozsvár)

Nuland Bukarestben: kell a Nagy Testvér-törvény
A távközlési adatforgalom megfigyelését a hírszerzés számára könnyebbé tevő „Nagy Testvér-törvények” elfogadásának szükségességéről, a két ország közötti stratégiai partnerség és a gazdasági kapcsolatok szorosabbra fűzéséről tárgyalt szerdán Bukarestben a román állami vezetőkkel Victoria Nuland, az Egyesült Államok Európáért és Eurázsiáért felelős helyettes államtitkára.
Nulandot először Klaus Johannis államfő fogadta, akinek az amerikai kormánytag elmondta: elsősorban miatta érkezett Bukarestbe, azért, hogy őt láthassa. Ezt arra reagálva jelentette ki, hogy Johannis közölte: örül, hogy Nuland már mandátuma legelején meglátogatta az országot, de nem tudja, hogy ez neki szól-e.
A beszélgetés során Johannis üdvözölte, hogy az amerikai cégek érdeklődnek a romániai haditechnikai és a gazdaság egyéb területein meglevő befektetési lehetőségek iránt, és a román piacon való jelenlétük növelésére biztatta őket. Az államfői hivatal közleménye szerint a felek kiemelték a Románia által az igazságügyi reform és a korrupció elleni küzdelem terén elért fejlődést.
Az aktuális politikai témákkal kapcsolatosan Johannis megerősítette az ország elkötelezettségét a NATO-n belüli vállalásai tejesítésére, arra, hogy biztosítja a védelmi kiadásokra a szükséges forrásokat.
Bukarestben járt a brit külügyminiszter
Klaus Johannis államfővel és Victor Ponta miniszterelnökkel tárgyalt szerdán Bukarestben Philip Hammond brit külügyminiszter. Johannis – utalva az uniós országok polgáraival szembeni brit korlátozásokra – a szabad helyváltoztatás fontosságát hangsúlyozta. A Pontával folytatott megbeszélés során a gazdaság, a biztonság és a védelem terén fennálló partnerség elmélyítéséről esett szó.
A Johannisszal folytatott megbeszélést követően Nulandot Bogdan Aurescu külügyminiszter fogadta, aki kulcsfontosságúnak nevezte a két ország közötti partnerséget.
Nuland az afganisztáni és más hadszíntereken meglevő katonai együttműködést méltatta, egyben washingtoni látogatásra hívta a román külügyminisztert.
A politikus köszönetet mondott Romániának, amiért hozzájárul a regionális, az euroatlanti és a globális biztonság megteremtéséhez.
Aurescu a megbeszélésen felvetette az új bukaresti amerikai nagykövet kinevezésének szükségességét és a román állampolgárokkal szembeni vízumkényszer feloldását is. Azt is kifejtette, hogy Bukarest támogatja Moldova EU-integrációját, és kiáll Ukrajna területi egysége és szuverenitása mellett.
Nuland Victor Ponta miniszterelnökkel is megbeszélést folytatott. Ezen a megbeszélésen is a stratégiai partnerség elmélyítése és a régió helyzete képezte a fő témát. Ponta ismertette az igazságügyi reform és a korrupció ellene küzdelem eddigi eredményeit, és leszögezte: a kormány elkötelezett ezek folytatása iránt. Közölte: a megbeszélés lényege, hogy változtatni kell a politikai kultúrán.
Az amerikai kormányilletékes ezt követően Călin Popescu-Tăriceanuval, a szenátus és Valeriu Zgoneával, a képviselőház elnökével, valamint a parlamenti pártok vezetőivel is találkozott. Kiszivárgott értesülések szerint a találkozón Nuland – a terrorellenes küzdelemre hivatkozva – többek között szorgalmazta az olyan törvények elfogadását, amelyek megkönnyítik a hírszerzés számára az internetes és mobiltelefonos kommunikáció megfigyelését és lekövetését.
A köznyelvben csak Nagy Testvér-törvényként emlegetett jogszabályt, amely kötelezte volna a távközlési cégeket, hogy tárolják az adatforgalmat, és igény esetén engedjenek betekintést a szolgálatoknak, illetve azt, amely kötelezővé tette volna a név szerinti regisztrációt feltöltős mobilkártya esetén, kemény bírálatok érték, és az alkotmánybíróság is ellenük foglalt állást.
Nuland emellett a sürgősségi kormányrendeletek számának csökkentését szorgalmazta, valamint a korrupt politikusok helyett fiatal szakértők bevonását kérte az ország ügyeinek irányításába, illetve a jogállamiság megszilárdítását és egy új választási törvény elfogadását nevezte fontosnak.
Victoria Nuland európai körútjának állomásaként érkezett Bukarestbe, a körút Románia mellett Németországot, Franciaországot és Bulgáriát érinti. Később John Kerry amerikai külügyminiszterrel együtt tárgyal Szófiában, ahonnan Párizsba utaznak tovább.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Vizsgálja a DIICOT Antal Árpád SZKT-s beszédét
A Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Ellenes Ügyészség (DIICOT) írásban kérte a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ), hogy bocsássa rendelkezésére Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesternek a Szövetségi Képviselők Tanácsa december 13-i ülésén elhangzott beszéde hanganyagát – közölte csütörtöki hírlevelében az RMDSZ.
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára közölte, a szövetség eleget tett az ügyészség keddi kérésének. „Reméljük, hogy a DIICOT-nak elküldött hangfelvétel, valamint a felszólalás írásos kivonatának román változata elegendő bizonyíték arra, hogy a Szövetséget, Antal Árpádot ne vizsgálják ki terrorizmus gyanújával, illetve a mondvacsinált eljárást berekesszék” – jelentette ki Kovács Péter.
Az ügyészség decemberben közölte, hogy hivatalból bűnvádi eljárást indít az SZKT ülésén elhangzott felszólalások ügyében. A hatóság akkor nem tisztázta, hogy konkrétan melyik nyilatkozat alapján vizsgálódik, csak annyit közölt, hogy a terrorizmus visszaszorítása és megelőzése elleni törvény alapján vizsgálja, hogy az elhangzottak kimerítik-e a fenyegetés bűncselekményét.
Az RMDSZ főtitkára csütörtöki nyilatkozatában nevetségesnek tartotta az ügyészségi vizsgálatot. Emlékeztetett arra, hogy a szövetség 25 éve a párbeszéd útján próbálja képviselni az erdélyi magyarság érdekeit a romániai politikában.
A román sajtó korábban Antal Árpádnak az SZKT ülésén elhangzott kérését idézte a vizsgálattal összefüggésben. A román nyelvű híradások szerint a polgármester azt kérte Victor Pontától, utasítsa a Kovászna megyei prefektust, hogy hagyja békén a magyarokat, különben megismétlődhet Székelyföldön az 1990-es marosvásárhelyi román-magyar véres etnikai konfliktus.
Később az Active Watch bukaresti civil szervezet hívta fel a figyelmet arra, hogy a román sajtó rosszul fordította Antal Árpád kijelentését. Az RMDSZ által is közzétett felszólalásában Antal Árpád a következőket mondta: „Végül pedig Frunda tanácsos úrnak szeretném mondani, kérje meg a főnökét, a miniszterelnök urat, utasítsa helytartóját, hogy ne provokálja az erdélyi magyarokat. Mert az, amit Kovászna megye prefektusa tesz, minősíti a miniszterelnök urat is. És ha valakinek nem az az érdeke, hogy a románok és a magyarok Sepsiszentgyörgyön, Háromszéken, Székelyföldön valahol esetleg megint olyan helyzetbe kerüljenek, mint Marosvásárhelyen 1990-ben, akkor minimális tiszteletet nyújtsanak irányunkban.”
MTI
Székelyhon.ro

Románia és Bulgária újabb közös kormányülést tervez
Victor Ponta kormányfő és Meglena Kuneva, Bulgária európai ügyekért felelős kormányfő-helyettese tegnap, a Victoria-palotában tartott megbeszélésen megállapodtak, hogy újabb közös kormányülést szerveznek, amelyet ezúttal Romániában fognak megtartani. A román és a bolgár kormány tavaly márciusban közös kormányülést tartott a bulgáriai Russze városában, amelyen Szerbia miniszterelnöke is részt vett. A bukaresti látogatáson levő bolgár helyettes miniszterelnököt Ponta kormányfő fogadta, hogy a különböző területeken – regionális fejlesztés, infrastruktúra, szállítás, energia, mezőgazdaság, informatika és távközlés – való együttműködés fejlesztéséről, valamint a két ország schengeni övezethez való csatlakozásának ügyéről beszéljenek.
„A felek megállapodtak, hogy elkezdik az előkészületeket egy újabb közös kormányülés megszervezése érdekében, amelyet a közeljövőben tartanának. Ennek keretében elemeznék a szektoriális együttműködés megerősítésének perspektíváit mind európai mind régiós szinten” – áll a kormány által kiadott közleményben.
A közlemény szerint Victor Ponta és Meglena Kuneva szót ejtett még az európai szinten aktuális témákról, hangsúlyt fektetve a gazdasági fejlődést megerősítő intézkedésekre és a munkahelyek teremtésére. nyuagtijelen.com / Mediafax
Erdély.ma

Hallgatózik az ügyészség
Egy hónapos hallgatás után „hallgatózásba” fogott a bukaresti főügyészség Szervezettbűnözés- és Terrorizmusellenes Főosztálya (DIICOT) Antal Árpád nagy port kavart nyilatkozata ügyében.
Az RMDSZ csütörtöki bejelentése szerint a nyomozó hatóság a napokban írásban kérte az alakulatot, hogy bocsássa rendelkezésére Sepsiszentgyörgy polgármesterének a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) december 13-ai ülésén elhangzott beszéde hanganyagát. Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára közölte, eleget tettek a vádhatóság kérésének.
„Reméljük, hogy a DIICOT-nak elküldött hangfelvétel, valamint a felszólalás írásos kivonatának román változata elegendő bizonyíték arra, hogy a szövetséget, Antal Árpádot ne vizsgálják ki terrorizmus gyanújával, illetve a mondvacsinált eljárást berekesszék” – idézte Kovácsot a szövetség hírlevele.
A politikus emlékeztetett decemberi kijelentésére, miszerint az RMDSZ 25 év alatt a politikai színtéren minden egyes alkalommal a párbeszédet választotta, olyan körülmények között is, hogy Románia határain túl ebben az időben nem minden esetben ez történt. „Ezért is nevetséges az ügyészség kivizsgálása” – tette hozzá a főtitkár.
Hasonlóképpen vélekedik Antal Árpád is, aki a Krónika kérdésére csütörtökön kifejtette: ha az ügyészek meghallgatják a beszédét, megértik, hogy alaptalan a vizsgálódásuk. Sepsiszentgyörgy polgármestere megerősítette, hogy az SZKT-n elhangzottakat továbbra is fenntartja.
„Furcsa, hogy most, amikor egész Európa a szólásszabadság korlátozásának veszélyeiről beszél, Romániában felmerül, hogy egy politikai nyilatkozatért bűnvádi eljárást indítsanak” – állapította meg a polgármester.
A DIICOT decemberben jelentette be, hogy terrorizmus gyanúja miatt vizsgálódik az RMDSZ miniparlamentjének marosvásárhelyi ülésén elhangzott felszólalások miatt. A nyomozó hatóság akkor nem tisztázta, hogy konkrétan melyik nyilatkozat alapján vizsgálódik, csak annyit közölt, hogy a terrorizmus visszaszorítása és megelőzése elleni törvény alapján vizsgálja, az elhangzottak kimerítik-e a fenyegetés bűncselekményét.
Antal Árpád az SZKT ominózus ülésén arról beszélt, hogy a prefektusok provokálnak a himnuszéneklés és a szimbólumhasználat miatt kiszabott bírságokkal.
„Végül pedig Frunda tanácsos úrnak, Victor Ponta miniszterelnök tanácsos urának, tanácsosának szeretném mondani, hogy kérje meg a főnökét vagy a tanácsoltját, a miniszterelnök urat, utasítsa a helytartóját, hogy ne provokálja az erdélyi magyarokat. Mert az, amit Kovászna megye prefektusa tesz, az minősíti a miniszterelnök urat is. És hogyha valakinek nem az az érdeke, hogy a románok és a magyarok Sepsiszentgyörgyön, Háromszéken, a Székelyföldön, valahol esetleg megint ugyanolyan helyzetbe kerüljenek, mint Marosvásárhelyen 1990-ben, akkor egy minimális tiszteletet nyújtsanak az irányunkban” – hangoztatta az RMDSZ által is közzétett decemberi felszólalásában Antal Árpád.
A román sajtó korabeli híradásai szerint a polgármester azt kérte Pontától, utasítsa a Kovászna megyei prefektust, hogy hagyja békén a magyarokat, különben megismétlődhet a Székelyföldön az 1990-es marosvásárhelyi román–magyar véres etnikai konfliktus. Az ügyészség annak idején ezek alapján jelentette be az eljárás beindítását.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Visszaélésekhez vezethet (Nem kell Big Brother-törvény)
Nincs szükség a telefonok lehallgatására és az internetes kommunikáció megfigyelésére vonatkozó, úgynevezett Big Brother-törvényre semmilyen formában. A jelenleg létező, érvényes jogszabályok bőven lehetőséget teremtenek arra, hogy az illetékes szervek nemzetbiztonsági okokra hivatkozva, bírósági engedély nélkül lehallgassanak, vizsgáljanak bárkit, aki gyanúsított – fogalmazta meg véleményét Márton Árpád RMDSZ-es képviselő.
Örvendetesnek tartja, hogy Victor Ponta miniszterelnök bejelentette, nincs szándékában felelősségvállalással elfogadni az erre vonatkozó törvényt, szerinte ez akár a kormány bukásához is vezethetne. Az RMDSZ korábban sem szavazta meg az alkotmánybíróság által is alaptörvény-ellenesnek talált jogszabályt, és ha ez ismét hasonló formában kerül napirendre, újra ellene voksolnak, akár egy bizalmatlansági indítvány során is. A képviselő úgy véli, a jelenlegi jogszabályi keret bőven elegendő, a túlzott intézkedések Romániában többnyire visszaéléshez vezetnek, „meglovagolnak egyesek, akik korlátlan hatalmat akarnak egy-egy ilyen helyzetet, és kierőltetnek ilyen intézkedéseket” – utalt a franciaországi terrorista merényletre, de az amerikai külügy második embere, Victoria Nuland látogatására is.
Meglátása szerint parlamenti, bírósági és civil társadalmi ellenőrzés alatt kell tartani ezeket a folyamatokat, „mert mint Traian Băsescu is megfogalmazta, a titkosszolgálatok hajlamosak a minél nagyobb hatalom megszerzése érdekében minden eszközt felhasználni”.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közös magyar maturandus Marosvásárhelyen
Először szervezett közös szalagavatót Marosvásárhely immár három színmagyar középiskolája: a Bolyai Farkas Gimnázium, a ’89-es fordulat után újjáindult Református Kollégium és az ősszel újraalakult Római Katolikus Teológiai Gimnázium.
A pénteki maturandus-ünnepély zsúfolásig megtöltötte a Nemzeti Színház széksorait. Marosvásárhely magyar oktatási intézményeiben 1990-től errefelé mindig nagy eseménynek számított a maturandus, mely ünnepnap és ballagási előzetes egyben. A tájainkon aránylag későn meghonosodott szokás Selmecbányáról származik az 1830-as évekből, ahol Valétás néven tartottak szalagavatót. A Valete latin szó jelentése Éljetek boldogan.
Ünnepi köszöntőjében Bálint István, a Bolyai Farkas Gimnázium igazgatója a felnőtté válás törvényszerűségéről szólt, majd ennek jeleit mutatta be néhány mókás idézettel. „Lassan feltűnő, hogy egyre többen köszönnek neked Csókolommal. A nyári vakáció három hónap helyett csak egy hétig tart. A számítógép előtt töltött időd nagyobb része tényleg munka. A kistestvéred jobban ért a számítógéphez, mint te” – sorolta az intézményvezető, mosolyt fakasztva a diákok arcára. Komolyra fordítva a szót, Bálint elmondta, ő biztos abban, hogy a közelgő búcsúzás fáj is egy kicsit, mert láthatatlan szálak kötnek ide minden diákot. „Tudod, hogy valami kis lelki kisugárzás és élmény naponta leszakad belőled, otthagyod az iskolában. Később, mondjuk olyan tíz éven belül tapasztalni fogod, hogy ezekből alakulnak ki az emlékek, ezekben élsz majd tovább az iskolában, ezekben él majd tovább benned az iskola, ezekből fejlődnek ki az igazi barátságok” – mondta. Az Erdély legjobb magyar középiskolájának kikiáltott Bolyai igazgatója emlékeztetni kívánta a nagykorúsodókat, hogy maguknak tanulnak, és ezzel építik a jövőt, a felnőtt életet.
„Ezen szalagok feltűzésével bennetek is tudatosulni kell annak, hogy már tényleg csak pár hónap van hátra, és itt a ballagás, az érettségi és, bár furcsa, de végérvényesen felnőttek lesztek” – hívta fel a végzősök figyelmét Benedek Zsolt. A Református Kollégium igazgatója arra biztatta a szülőket, hogy nyugodtan gyönyörködjenek gyermekeikben, sőt akár meg is hatódhatnak egy kicsit a szalagtűzés közben. Hiszen jó döntés volt az, amikor ebbe az iskolába irányították vagy hozták őket. A jelképnek értelmezett szalagról szólva, Benedek úgy vélte: felfogható egyfajta kitüntetésnek is, amire viselője méltán lehet büszkék, hiszen túl van egy bizonyos korszakon és feladathalmazon. „De a szalagnak két szára van – hangsúlyozta a kollégium igazgatója. – Ez azt a kettősséget is mutatja, hogy valami véget ér lassan, és valami új kezdődik. Új kihívások, új lehetőségek előtt álltok. Ezt a reményt is jelképezi a szalag. De talán a legfontosabb, hogy ezt a szalagot ebben a közösségben kapjátok meg”.
„Gólyaként” köszöntötte saját diákjait Tamási Zsolt, a 2014-ben újjáalakult Római Katolikus Gimnázium igazgatója. „Egyedi ez a szalagavató azért is, mert a Római Katolikus Gimnázium évtizedek óta nem köszöntötte végzőseit. S bízok benne, hogy számotokra ez az egyedi alkalom az iskolának nem egyedi, hanem az újrakezdés utáni első alkalom” – adott hangot reményének az 1948-ban államosított felekezeti iskola jogutódjának vezetője. Tamási azért is büszke diákjaira, mert az egykori II. Rákóczi Ferenc Gimnázium nemzedékek sorát indította útjára, s ezt a sort a néhány hónap múlva végső tizenkettedikesek újraindítják. „Talán még nem érzitek át teljesen ennek a jelentőségét, de történelmi feladatot teljesítetek. Ti vagytok a híd a felszámolásra ítélt múlt és a reménybe vetett jövő között” – mondta a hosszas huzavona és nehezen megszületett politikai alku következtében újjáindított tanintézmény igazgatója.
Az ünnepi beszédeket meg a kötelező bécsi keringőt követően bemutatkozott a három magyar iskola valamennyi végzős osztálya. A rendkívül szellemes prózát kisfilm követte, majd a szalagok egyenkénti feltűzése, mely ezúttal is az osztályfőnökök feladata volt.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

A kormány nem segít (Bajban a frankhitelesek)
A román kormány megegyezésre bátorítja a bankokat és ügyfeleiket, és nem szeretne kötelező megoldást bevezetni a bajba jutott frankhitelesek védelmében – jelentette ki Darius Vâlcov pénzügyminiszter, miután a jegybank vezetőivel konzultált a svájci frank váratlan megerősödése nyomán kialakult helyzetről.
Vâlcov szerint a tanácskozáson két megoldás körvonalazódott: az egyik a hitelek lejre – esetleg euróra – váltása, a másik pedig a törlesztések átütemezése a futamidő meghosszabbításával. Hozzátette: egyik megoldást sem szeretnék kötelezővé tenni, mert „Románia szabad piacgazdaság, és a kormánynak tartózkodnia kell a magántulajdonú bankokat károsító beavatkozástól”. Arra a kérdésre, hogy felmerült-e a frankárfolyam befagyasztása, Vâlcov azt mondta: erről csak a bankok hozhatnak döntést, ilyesmit nem lehet rájuk kényszeríteni.
Darius Vâlcov pénzügyminiszter rámutatott: nincs 150–200 ezer frankhiteles Romániában, ahogyan az a román szaksajtóban megjelent: a bajba jutott lakossági hitelesek száma alig haladja meg a 75 ezret. A bankszektor érintettsége is alacsony: a 40 szereplős román piacon összesen hat banknál összpontosul a frankhitelek több mint 95 százaléka – magyarázta. Az általa vázolt két megoldásról Vâlcov kifejtette: van már olyan bank, amelyik lehetővé teszi a frankhitelek lejre váltását, átvállalva a konverzióval keletkező többletterhek jelentős részét. A másik megoldásra – a hitelek átütemezésére – állami támogatás is létezik: a bukaresti kormány ugyanis egy tavalyi rendeletében adókedvezménnyel bátorította a kis jövedelmű hiteleseket, hogy a futamidő meghosszabbításáról állapodjanak meg a bankokkal. A miniszter szerint a jogszabály a frankhitelesek megsegítését is szolgálhatná, csak azt a részt kell kivenni, amely jövedelemkorlátot szab alkalmazására. A Ponta-kormány a fogyasztást akarta bátorítani azzal a rendelettel, amely adókedvezményt biztosított a hiteleseknek, ha megállapodtak a bankokkal, hogy két évig – a kamatterhek 35 százalékig terjedő csökkentésével – kisebb törlesztőrészletet fizetnek. A futamidő meghosszabbítása miatt később keletkező kamattöbbletre az állam a hiteles jövedelemadójának részleges elengedésével biztosít fedezetet. A rendelet „előnyeit” eddig sem a bankok, sem a hitelesek nem akarták kihasználni. Romániában a frankhitelek értéke 4,5 százalékát teszi ki a teljes hitelállománynak. Miután a svájci jegybank csütörtökön eltörölte az euróval szembeni árfolyamküszöbét, a frank árfolyama az előző napi 3,74-ről 4,32 lejre ugrott. Pénteken a jegybank 4,42 lejes frankárfolyamot közölt.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ponta párhuzamba állította a franciaországi muzulmánok és a romániai romák integrálását
A kormányfő szerint a franciáknak el kellene gondolkodniuk a saját bevándorlóik integrációjának sikerességén. Victor Ponta miniszterelnök szerint a franciáknak, mielőtt szemrehányást tesznek Romániának amiatt, hogy csak kismértékben sikerült „asszimilálnia" roma kisebbségét, el kellene gondolkodniuk azon, hogy nekik mennyire sikerült ugyanez a saját bevándorlóikkal.
Ponta csütörtökön a szociáldemokrata kormányhoz közel álló Jurnalul National lap elektronikus kiadásának adott interjúban beszélt erről a Charlie Hebdo szatirikus hetilap szerkesztősége elleni támadással kapcsolatban. „Arra gondoltam – és nem akarok rosszindulatú lenni -, hogy amikor szemrehányást tesznek nekünk, joggal, hogy nem volt nagy sikerünk a roma közösség asszimilálásában, mindenkinek el kellene gondolkodnia rajta, neki mennyire sikerül az asszimilálás" – mondta Ponta.
MTI
Erdély.ma

Hazatérés két év után orvosi segítséggel (A kézdisárfalvi Máthé Lajos emlékezik)
Egyre kevesebben élnek már azok közül, akik megjárták a második világháború utáni sztálini lágereket, tanúi voltak a történelem eme gyászos korszakának. Az egykori szovjet hadifoglyok többsége, már túl kilencvenedik esztendején, sok évtized távlatából is jól emlékszik az egész életét meghatározó szörnyűségekre. Sorozatunk most következő részében a kézdisárfalvi Máthé Lajos idézi fel fogságba esése, lágerévei és szabadulása történetét.
A tüzéreknél szolgált
1920. augusztus 27-én születtem Kézdisárfalván. Az a szerencse ért, hogy amikor a magyarok bejöttek, ősszel elvittek katonának ide, Kézdivásárhelyre, a 24-es tüzérekhez, ahol letöltöttem a kötelező kétéves szolgálatot. Tartalékba kellett volna helyezniük, de 1943 őszén átirányítottak Marosvásárhelyre a leventekiképző táborba, onnan Szászfenesre, szintén tüzér kiképzőtáborba kerültem. Kolozsvárt nagy bombatámadás érte, főleg az állomás negyedet, odavittek a romokat eltakarítani. Amikor ennek vége lett, az oroszok már nagyon közel voltak. Innen vetettek be a frontra. Három-négy napon át huszonnégy ágyúval lőttük az oroszokat, sikerült megállítani őket. Amikor parancsot adtak, hogy vonuljunk három kilométert előre és ott foglaljunk el tüzelőállást, olyan oldaltámadást kaptunk, hogy amikor vége lett, a tizenkét ütegből nem tudtak kettőt összeállítani. Megkezdődött a visszavonulás Kolozsvár felé, a német és magyar hadsereg már nagyon legyengült. Csak akkor tudtunk megállni, amikor az oroszok nem jöttek utánunk. Amikor jöttek, menekülni kellett. Elmentünk egészen Füzesabonyig, Eger felé indultunk. 1944. november 20-án Egerben otthagytak utóvédnek, hogy a hadosztály tudjon kivonulni. Akkor már bekerítettek. Este tizenegy óra körül hallottam, hogy valaki kiáltja: tüzérparancsnok! tüzérparancsnok! Gondoltam, engem szólítanak, ezért visszajeleztem. Esős idő volt. Azt kérdezte az illető tiszt, egy gyalogos százados, hogy én hol foglaltam állást. Amikor megmondtam neki, azt a választ kaptam, hogy a századát ő is beosztja az út mindkét oldalára. Hoztak kocsányt, és elszunnyadtunk. Egyszer költenek, hogy baj van.
Gyalog a Hortobágyon keresztül
Az oroszok úgy bekerítettek, hogy, mire észrevettük, már nem tudtunk tüzet nyitni. A várost is megszállták. Ötven méterre tőlünk megjelent fehér lovon egy orosz tiszt, aki a parancsnokkal akart tárgyalni. Felnyújtottam a kezem, és szépen szembementem vele. Volt két rongyos csillagom, de azokat levágattam, hogy ne legyen baj. Kezdett tapogatni, majd elvette a derékszíjamat és a pisztolyomat. Kérdezte tőlem, hogy tiszt vagyok-e. Mondtam neki, hogy nem. A belső zsebemben megtalálta a nagy bőrbukszámat, teli fényképpel, katonaképekkel. Kaptam egy nagy pofont. Ha gyenge lettem volna, el is esek az ütéstől. A lábamon tiszta új bürgeri csizma volt, lehúzatta, s az ő rossz csizmáját ideadta, két-három számmal is kisebb volt, mint a lábam. Fogságba kerültünk. Visszahoztak Füzesabonyba, s ott egy iskola épületébe, udvarára vagy háromezer katonát összeszedtek. Aznap elindítottak gyalog a Hortobágyon keresztül Debrecen irányába. Én tiszta mezítláb vonultam. Havazott, esett a havas eső.
Két nap és két éjjel vittek az oroszok Debrecenig, ott egy nagy tüzérlaktanyában tartottak, naponta egyszer kaptunk enni. December 20-án bevagoníroztak és elindítottak Segesvár felé. Kilencvenen voltunk egy-egy tíztonnás vagonban, az ablakok bedrótozva. Közben kiabáltunk, hogy megtudjuk, hol vagyunk. Amikor Segesvárra értünk, a nálam lévő ceruzával egy darab papírra rövid levelet írtam a bátyámnak, az újszékelyi lelkésznek, kb. tizenöt kilométerre lehetett Segesvártól, mindenki ismerte. Kidobtam a cédulát, hátha valaki odaadja. Mire másnap odaért az állomásra, minket továbbvittek, de legalább megtudta, hogy fogoly vagyok, és a Szovjetunióba visznek. December 24-én érkeztünk meg Brassóba, ahol egész nap állt a szerelvény. Az egyik vagonban románok voltak, nekik a vasutasok feldobták a vagonlakat kulcsát. Mielőtt Predeálra értünk volna, nagyon lelassult a vonat, három órát álltunk, a románok mind kiszöktek a vagonból, sikerült elmenekülniük. Amikor beértünk Predeálra, az oroszok végigvizsgálták a vonatot, keresték a szökevényeket. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és elkezdtek az oroszok káromkodni, majd felszálltak ketten és jobbról-balról puskatussal kezdték ütni a foglyokat. Aki elöl volt, többet kapott, aki hátul, azt a többiek letaposták. Aztán az ajtót megint kinyitották, és kezdték a civileket berakni a vagonba azok helyett, akik elszöktek, hogy legyen meg a létszám. Kipótolták a hiányt.
Szökési terv a foksányi lágerben
Elmentünk Foksányig. Útközben tífuszjárvány ütött ki a foglyok között. Nagyon sok volt a tetű. Ott kivagoníroztak és beraktak a tüzéristállókba, ahol deszkapriccsek voltak. Karácsonytól a következő év májusáig ott tartottak. A lágerben összetalálkoztam egy gelencei és egy kovásznai fiúval, Szakács Péterrel és Molnár Mihállyal. Szakács Péter mondta, hogy meg kellene szöknünk. Ő ismerte az utat Gelence irányába a hegyeken keresztül, összehangoltuk hát a szökést. Akkor még én is jó erőben voltam. Meg kellett várni azt az éjszakát, amikor nagy a hideg, hogy az őr ne vegyen észre. Egy este a vacsoránál kezdett dörögni, csúf idő ígérkezett. Szakács Péter azt mondta, hogy éjszaka szökjünk meg. Beszereztünk egy feszítővasat és egy drótvágó harapófogót. Három sor csipkésdrót vette körül a lágert, közötte két sor fehérre meszelve. A vacsora általában borsó vagy árpakása volt. Amikor kivettem az ételt, nagyon rosszul lettem, meg sem tudtam enni. Csak Molnár Mihálynak sikerült a szökés, a felesége segítette. Amikor hazakerült, értesítette szüleimet, hogy mi történt velem. Átvittek a gyengélkedőbe, ahol csak másnap tértem magamhoz, negyvenegy-negyvenkét fokos lázam lett. Visszavittek a szállásunkra és letettek a priccsre, egyebet nem csináltak velem. A nagy láztól félrebeszéltem: Gróf Teleki László nevét kiáltottam. Az egyik magyar tiszt, aki szolgálatos volt akkor este, azt kérdezte másnap tőlem, hogy hová valósi vagyok és honnan ismerem Telekit. Mondtam neki, hogy édesapám nála volt gazdasági tiszt harminc évig. Azt is elmondta, hogy éjszaka megsajnált és injekciót adott, amitől másnapra egy kicsit jobban lettem. Három gyűrű is volt nálam, két karika- és egy pecsétgyűrű. A pecsétgyűrűt odaadtam neki, ő pedig a kapunál elcserélte élelemre. Behozott nekem egy kiló jonatánalmát, egy kocka halvát és egy veknit. Ennyit adtak a gyűrűért. Májusban sorakozó volt, és válogatták ki a népet, hogy kit visznek a Szovjetunióba.
Egy hónapos út Kirszanovig
Kereken egy hónapig ment velünk a vonat Kirszanovig. Útközben nagyon legyengültünk. Háromezren mentünk egyszerre a szerelvényen. Amikor megérkeztünk a vasúttól két kilométerre levő lágerbe, alig akadt néhány fogoly, aki saját lábán be tudott menni. Naponta egyszer, ha adtak árpakását vagy savanyú káposztát, s vizet csak két vederrel annyi embernek. Pohárral osztogattuk, hogy mindenkinek jusson. Először a nagy olajvezetékeknek ástuk a sáncot, két hónap után, amikor az olajvezetéket félbehagyatták, elvittek fát kitermelni egy másik lágerbe, Tambovba. Ott földalatti bunkerekben szállásoltak el, onnan jártunk ki dolgozni az erdőkitermelésre, ahol tarvágást végeztünk. A fa tuskója nem látszódhatott ki a földből, hogy az autók kereke ne botoljon meg. Sokat szenvedtünk az erdőben, nehéz fizikai munka volt. Sokan meghaltak, legalább ötven százaléka a foglyoknak egy év alatt elpusztult. Sokszor napokig nem tudtak élelmet hozni. A foglyok fele útkészítéssel foglalkozott. Nem csak magyarok voltunk, hanem németek és más nemzetiségűek is. Az orosz parancsnokunknak hiányzott a fél keze. Egy este négyünket kivitt a lágerből. A közelben kolhozok is voltak, a földeken gyenge pityóka termett. Ideadott egy-egy párnahuzatot, s azt tele kellett szednünk az apró pityókával. Három-négy kilónyit gyűjtöttünk össze. Ami nem kellett, nekünk adta. Nagy volt az örömünk. Egy konzervdobozba beletettük és rátettük a tűzre, az volt az ünnepi ételünk.
A fronton, Kántorfalván megsebesültem, egy aknaszilánk fúródott a combomba. Az erdőben egyszer csak dagadni kezdett a lábam. Hiába fájt, dolgozni vittek. A bajtársaim hordágyat csináltak nekem, nem tudtam a lábamra állni. Egy hétig szenvedtem a gyengélkedőben, azt gondoltam, elveszítem a lábam. Fürödni szombatonként egy közeli kolhozba vittek. Amíg fürödtünk, addig a ruháinkat 120 fokos gőz fölé tettük. Az utolsó autóra engem is feltettek, hogy fürödjek meg. Egyszer a kocsi döccent egy nagyot, a lábam lecsapódott és elájultam. Csak a kolhozban tértem magamhoz, valami fehérnépek kötözték a lábam. Kihasadt a nagy daganat. Visszavittek a lágerbe. Fogságban összesen két évig voltam, gyógyíthatatlan betegként 1946 végén engedtek haza. Ez volt a szerencsém. Kezdett gyógyulni a lábam. Egy besszarábiai román fehérnép éjszaka élelmet hozott. Tetszettem neki. Egyszer mondta nagy szomorúan, hogy engednek haza. Nem hittem el. Telt-múlt az idő, kezdtem gondolkozni, hogy mit csináljak, hogy tényleg hazaküldjenek. Egy éjszaka feltéptem a sebemet, mielőtt kötözésre vittek volna. Hetekig így ment ez. Sokat szenvedtem, nagy fájdalmaim voltak. Egy reggel jött a fehérnép, és mondta, hogy készítik elő a vagonokat, és érkezik a bizottság, amelyik kiválogatja, hogy kik mennek haza. Igaza volt, tényleg felkerültem a listára. Az egész tartományból összeszedték a gyógyíthatatlan betegeket.
Szabadulás gyógyíthatatlan betegként
Vagonokba ültettek és elindítottak Foksány felé. Ekkor már a vagonokban priccseket szereltek és pokrócokat is adtak, az ajtót is ki lehetett nyitni. Nem akart már senki megszökni. Hazafelé is harminc napig jöttünk, sokáig döcögött velünk a vonat. Amikor napokig állt a szerelvény, akik jól tudtak mozogni, lementek a peronra és kéregettek. Jászvásárra értünk, s gondoltam egyet, hogy én is szerencsét próbálok, és valahová bekopogok. Éhes voltam nagyon, reméltem, hogy valamit csak kapok. Románul kicsit tudtam akkor is, most is. Az Állomás utca közelében menegettem, amikor megláttam az egyik kapun azt a szót, hogy avocat. Tudtam, hogy ügyvédet jelent. Bekopogtam, s az ügyvéd éppen borotválkozott a fürdőszobában. Mondtam neki románul, hogy hadifogoly vagyok. Belenyúlt a zsebébe és ideadott 500 lejt, ami akkor nagy pénz volt. Megköszöntem, de nem engedett el, mondta, hogy várjak egy kicsit. Befejezte a borotválkozást, majd hozott a konyhából egy üveg italt és egy kisebb poharat. Vodka volt az üvegben. Megittam. Ismét megköszöntem, majd távoztam. Amikor kiértem az utcára, az ügyvéddel szemben egy hosszú épületben fehér köpenyes emberek kiáltották nekem románul, hogy gyere ide, hadifogoly. Odamentem. Adtak egy veknit. Ahogy kijöttem a kapun, egyszerűen összeestem. Mindez délelőtt tíz órakor történt, és csak délután négykor tértem magamhoz, akkor mentem vissza az állomásra. Amikor odaértem, láttam, hogy a vonatom elment, és én ott maradtam. Elmeséltem a vasutasnak, hogy jártam. Mondta, hogy vegyek jegyet, és utolérhetem a többieket. Pénzem azonban nem volt, de a belső szobából kikiáltott egy ember, hogy menjek be. Mondtam neki is, hogy hadifogoly vagyok, és lemaradtam. Írt egy papírt és lepecsételte. Hamarosan jött egy gyorsvonat, negyed óra múlva már el is hagyta a mi vonatunkat. Fél napig kellett várnom Bârladon, átültem hozzájuk, és Foksányig mentünk. Ott kivagoníroztak és elbocsátottak. Predeálnál nagy volt a hó, a szerelvények előtt hótoló taszította. A mozdonyvezető megkérdezte, hová akarok menni. Mondtam neki, hogy Brassóba. A mozdonyra hívott. Felültem, és úgy jöttem Brassóig. Volt nálam valami rézpénz, s az állomáson felálltam egy óramérlegre, hogy lássam, hány kilós vagyok. Ruhástól alig nyomtam hatvan kilót. Amikor elfogtak, kilencven kiló voltam. 1946 karácsonyán érkeztem haza Sárfalvára. 1944 novemberében estem fogságba, de csak 1945-öt vették figyelembe, elveszett egy évem, amire nem kapok kárpótlást. Amikor hazajöttem és jelentkeztem a katonai központnál, nem tudtam románul, az ottani tiszt pedig nem tudott oroszul, valamit írt, és kiadta a katonakönyvemet. Soha bele nem néztem addig, amíg nem lettem kárpótlásra jogosult. Akkor derült ki, hogy egy évvel kevesebbet írtak a katonakönyvembe. A fiam nem engedett, hogy igazoljam az elveszett esztendőt, azt mondta, ne mászkáljak sehová. Az életemről külön regényt lehetne írni...
Lejegyezte: IOCHOM ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A békességre törekvő ember
Meghalt Kötő József. Hamar ment el, majdhogynem észrevétlenül: gyors lefolyású betegségének adventi híre megülte a Születés ünnepét.
A megváltoztathatatlannal való szembenézés ügyetlenné tesz, hiába nem akarod: naponta Kötő Jóska szenvedésére kellett gondolnod. Az ünnep megoszthatatlan öröme napi teherként nehezedik rád. Meglep és megriaszt, mennyire személyessé tud válni a saját leheleted, amikor a szenvedő másikra gondolsz, akinek váratlanul akadozni kezdett és súlyossá lett minden egyes lélegzetvétele.
Valamikor a nyolcvanas évek utolsó harmadában találkoztam vele először személyesen, amikor a Kolozsvári Magyar Színház igazgatójaként kísérletet tett arra, hogy fölvegyen a társulatba. Nem sikerült, de nem rajta múlott, engem viszont már az is lenyűgözött, hogy egyáltalán megpróbálta.
Később, a politikai változásokat követően kollegák lettünk mégis, nagyon rövid időre, őt ugyanis az erdélyi kultúra egésze iránti felelőssége a művelődés-szervezés irányába vitte. Elképesztő energiával és derűvel dolgozott, és azzal a mindig is irigyelhető hittel, hogy a legkülönbözőbb módon gondolkodók között létre lehet hozni a megértés, elfogadás és értelmes beszéd terét, bármilyen szűk és tünékeny legyen is az.
Középre állt, közvetített, indulatokat tompított: a közösség érdekét és boldogulását soha nem látta ellentmondásban levőnek az egyénével. Félek, magával vitte ezt a tudást. Nincs emlékem arról, hogy valaki is haraggal vagy keserűséggel emlegette volna őt előttem.
Ő tudott a legtöbbet az erdélyi színjátszásról. Bármit is tett volna, és nagyon sokat és sokfélét tett, a színháztörténeti kutatómunkát, számomra mindig bámulatos módon, soha nem árulta el.
Felfedezéseiről örömmel és lelkesedéssel számolt be, mint legutóbb is, a Színjátszó személyek Erdélyben megírásakor. Munkáját nemcsak hozzáértéssel, hanem szeretettel is végezte.
Embereket tartott számon, velünk élőket és eltűnteket, mert egymás figyelmes számon tartása tesz bennünket valóságosan emberré. Emlékszem, amikor Senkálszky Bandi bácsi, mint utóbb kiderült, utolsó születésnapján megkeresett és finoman figyelmeztetett kötelességünkre: vele együtt látogattuk meg a nagy öreget, aki szinte csak lélek volt már, olyannyira elfogyott a teste. Ezt a legutolsó, minden részletében megrendítő és valahogyan mégis boldog találkozást is neki köszönhetem.
Soha ne feledkezzünk meg arról, hogy aki a felebarátját abban segíti, miképpen Kötő József tette sokunkkal, hogy a szó legmélyebb értelmében ember legyen, bizony nagy dolgot visz véghez.
Előttem van derűje, finoman lehajtott feje és mosolya, tiszta, olykor majdhogynem gyermeki nevetése.
Az Evangélium a békességre törekvést a boldogság forrásának tartja. Szelíd örökség, a legfontosabbak közül való.
Visky András
Krónika (Kolozsvár)

Szimbólum vagy reklámzászló?
Szerdán a prefektúra ötezer lejes bírságot rótt ki Erdőszentgyörgy polgármesterére a helyi RMDSZ-székházra kitűzött székely zászló, illetve magyar lobogó miatt. Csibi Attila polgármester azonban a bíróságon szándékszik megtámadni a büntetést, és kijelentette, a zászlók a helyükön maradnak. Kincses Előd ügyvéd jogi szempontból kommentálta a székelyzászló-ügyet.
– A székely zászló használatát két jogcímen próbálják megakadályozni. Az egyik, amelyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 30 ezer lejjel való megbüntetésekor alkalmaztak, az, hogy a székely zászló reklámzászló. Tudniillik Sabau Pop Olimpiu, aki képzett jogász, a feljelentésében, amelyben azt kérte, hogy állítsák helyre a törvényes rendet, meg sem kísérelte azt állítani, hogy a székely zászló használatát a román zászlótörvény szabályozza, mert az kizárólag a román állami zászló és más államok zászlóinak a középületekre való kitűzésére vonatkozik. Ezért jött azzal az elmélettel, hogy reklámzászló.
Ugyanezt az álláspontot képviselte, vagyis reklámzászlónak nevezte a székely zászlót Ilie Bolojan nagyváradi polgármester is, amikor Tőkés Lászlót megbüntette, bár ő csak megrovásban részesítette, tehát korántsem fogott olyan vastagon a ceruzája, mint a marosvásárhelyi illetékeseknek. A reklámzászlót abban az esetben lehet kitűzni, ha azt helybenhagyja a polgármesteri hivatal, és egy bizonyos illetéket fizet az állandó használatért.
Ezt az álláspontot, vagyis hogy reklámzászló, nem cáfolta a Marosvásárhelyi Bíróságnak az a tavalyi határozata, amely az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács büntetését 30 ezer lejről megrovásra változtatta. Ez ellen a törvénysértő ítélet ellen holnap nyújtom be a fellebbezést.
Az erdőszentgyörgyi esetben viszont nem reklámzászlónak tekintik a székely zászlót, és a büntetést a 2001. évi 1157-es számú kormányrendelet alapján szabták ki, amely az állami zászlóknak a középületeken és hivatalos alkalmakkor való használatát szabályozza. A vonatkozó 24. szakasz g pontja, amelyre hivatkoznak, azt mondja, hogy a román vagy egy más állam zászlajának a kitűzése, anélkül, hogy betartanák a hivatalos méreteket, kihágásnak minősül, és büntetendő.
Viszont egyértelmű, hogy a székely zászló nem más országnak a zászlaja, tehát ez a törvény nem vonatkozik rá.
– Ugyanúgy nem vonatkozik az Erdőszentgyörgyön kitűzött magyar zászlóra sem, mert az sem a magyar állam hivatalos lobogója.
– Mivel ez a zászló nem azonos a magyar állam zászlajával, azért sem lehet megbüntetni. Ha elfogadjuk, hogy a zászlótörvény alapján minden olyan zászlót, amely nem egy ország hivatalos zászlaja, tilos kitűzni, akkor nem lehet sem az ENSZ- lobogót, sem az Európa Tanácsét, sem a Vöröskeresztét kitűzni.
Egyébként a jogi egyetemen már első éven megtanítják, hogy amit nem tilt a törvény, azt szabad.
Ezeknek a zászlóknak a kitűzését semmilyen törvény nem tiltja
– Ezeknek a zászlóknak a kitűzését semmilyen törvény nem tiltja. A büntetés kiszabóinak figyelmébe ajánlom az Európai Emberjogi Bíróság legfrissebb joggyakorlatát, amely tavaly szeptemberben Magyarországot 4.000 euróra büntette, mert Vajnai Attilára, a posztkommunista Munkáspárt főtitkárára és egyik munkatársára büntetést szabott ki a vörös csillag, illetve a sarló és kalapács, tehát két, a magyar büntető törvénykönyv által tiltott jelkép kitűzése miatt. Az Európai Emberjogi Bíróság, annak ellenére, hogy kifejezetten büntetőjogi tiltást szegtek meg az illetők, 4.000 euró kifizetésére kötelezte Magyarországot, azzal az indokkal, hogy korlátozták a véleménynyilvánítás szabadságát.
Kérdem én, ha Románia a székely zászló használatát, amelyhez nem tapad vér, amelynek nevében nem gyilkoltak meg rengeteg ártatlan embert, és amelynek használatát semmilyen törvény nem tiltja, üldözi és bünteti, mekkora büntetésre számíthat? Annál is inkább, mert az Európa Tanács ECRI (Rasszizmus és Intolerancia Elleni Európai Bizottság) tavalyi jelentése elmarasztalta Romániát, mert vitatja a Székelyföld létezését és üldözi a székely zászlót. Tehát ez is súlyosbító körülmény lesz Románia elbírálásában. Nem beszélve arról, hogy azok a székely szimbólumok, amelyek a zászlóban fellelhetők, 1603-ban már szerepeltek Székely Mózesnek, az egyetlen székely származású erdélyi fejedelemnek a címerében. Tehát szó sem lehet reklámzászlóról.
Románia miniszterelnöke a székely és összmagyar szimbólumok reklámozója?
– Visszatérve a reklámzászlóra: Victor Ponta miniszterelnök a tavaly nyáron a Nyergestetőn a székelyek és a magyarok zászlaja mellett tartott beszédet…
– Ha ezek reklámzászlók, akkor Románia miniszterelnöke a székely és összmagyar szimbólumoknak a reklámozója. Ez is elég furcsa következménye lenne annak az aberrált álláspontnak, hogy az ötszáz éves szimbólumokat tartalmazó székely zászló tulajdonképpen reklámzászló. Az is érdekes, hogy a miniszterelnököt nem zavarta a székely zászló, szemben az általa kinevezett prefektussal!
Nem beszélve arról, hogy akkor, amikor Hargita megye címerét a Marosvásárhelyi Táblabíróság törölte, megváltoztatva a címer törvényességét elismerő Hargita megyei törvényszéki határozatot, úgy érvelt, hogy az aranyszínű nap és a hold székely szimbólumok, és mivel Hargita megyében nemcsak székelyek élnek, kizárja a más nemzetiségűeket, ezért megsemmisítette a Hargita Megyei Tanácsnak a címerlétrehozásra vonatkozó határozatát. Tehát ebben az esetben székely szimbólumokról van szó. Ha pedig a székely zászló használatát meg kell akadályozni, akkor a román igazságszolgáltatás szerint már nem székely szimbólum, hanem reklámzászló.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Ossz és uralkodj!
Immáron sok esztendeje tartó regionalizációs ködevés és szájtépés után, melynek egyetlen be nem vallott célja volt a központi kormányzati ellenőrzés rafináltabb érvényesítése – mellesleg pedig a valódi történelmi régiók, az etnikai arányokat tükröző tartományok eltagadása és fölszámolása –, a Ponta-kabinet hirtelen megvilágosodott újfent, s kétszínű és szemforgató módon juszt is kimondta, hogy Romániának mégis a legjobb a centralizáció. Mert ott fent, Bukarestben mindent jobban tudnak, mint az álmos és elmaradott provinciákon, s voltaképpen nincs is szükség megyei tanácsokra, a Bukarest-olümpuszon majd akkurátusan eldöntik, mennyi pénz jár – a sajátjából! – az esztelnekinek, a Flămânzi faluból valónak, a szatmári Ábosnak, a dobrudzsai Ovidiunak, a mócvidéki Iancunak és a székely Jedd nemzetségéből valónak. Hát ezért van kormány, hogy igazságot tegyen, s meg ne történhessen valahogy, hogy valamelyik megyei önkormányzat saját többsége politikai színezete után próbáljon osztogatni a visszaosztogatott alamizsnákból.
A helytartó, a prefektus, az esetleg beleszólhat, mert az a mindenkori kormány bölcsességeit, igazságosságát és teremtő szellemét képviseli. De a választott atyafiaknak semmi köze az egészhez, s ha már sikerült bezsebelni vidékről a pénzeket, szeretett kormányunk és kormánypártunk azt is jobban tudja mindenkinél, hogy kinek mennyit, miért lehet visszacsurgatni-csöppenteni belőle. Továbbá eldönti azt is, hogy milyen, már megnyert pályázatokhoz ád némi részesedést abból a pénzből, amit Európából éppen a vidékfejlesztésre adtak.
Románia kormányai soha nem voltak híresek az önkormányzatiság, a demokratikusan felálló helyi testületek támogatásában, de amit a Ponta–Dragnea kettős által vezényelt baloldali vircsaft elművel, az már a közigazgatási hülyeség világcsúcsának számít. Mintha Bukarestben jobban tudnák, hogy például Háromszéken hol kellene melegében befejezni egy csatornázást, iskolatatarozást, községi utat, mint Sepsiszentgyörgyön. Hát döntsenek ők helyettünk, rólunk, nélkülünk, s ez így megy már lassan száz esztendeje.
Bukarest olyannyira jobban tud mindent, hogy azt még az alapító Bucur pásztor sem hitte volna, mikor leszúrta furkósbotját.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Anya helyett anya lenni
Zsurzs Angéla több mint tíz éve él Csíkszeredában, és bár még nem édesanya, jelenleg hét gyermek gondját viseli. Büszkén mutatja a „családi fotókat”, lelkesen mesél kicsiről és nagyról. – A Szilágyságban születtem, tizenkét évvel ezelőtt a munkám sodort ide, akkor Gergely Istvánon, a Tisztin keresztül kerültem Csíkszeredába. Ezt megelőzően egy évet Beszterce-Naszód megyében dolgoztam egy ottani Csibész-háznál, Csíkszeredában pedig szintén a Csibész Alapítvány egy házához kerültem, amely a Hargita Megyei Gyermekvédelmi Igazgatóság fennhatósága alatt van. Hat évvel ezelőtt volt egy újabb, ezúttal kisebb változás az életemben, elvállaltam a gyermekvédelmi igazgatóság kettes számú családi típusú elhelyező központjának a vezetését.
– Elhagyott gyerekek gondját viseli, noha más területen tevékenykedett. Könnyen hozta meg a döntést a váltás mellett?
– Hirtelen hozok döntéseket, és érzem belülről, hogy mit kell tennem. Korábban teljesen más területen dolgoztam, tanultam. Öt nap állt a rendelkezésemre, hogy egy teljesen új lehetőséget elfogadjak, ezek voltak a gyerekek. Szinte a semmire igent mondtam, otthagytam a munkámat, váltottam, és elmentem Beszterce-Naszód megyébe, majd egy év után felajánlották a csíkszeredai munkát. Mindig nagyon szerettem a gyerekeket, és szerettem volna velük foglalkozni. Tizenkét évvel ezelőtt sok mindent másként gondoltam, de beledobtam magam, és teljesen jól alakult. Az is nagy váltást jelentett számomra, hogy amíg az első otthonban kicsi gyerekek gondját kellett viselni, itt egyből serdülőket kaptam.
– Hogyan zajlik egy napjuk?
– Én hét gyermekkel a gyermekvédelmi igazgatóság hármas számú központjához tartozó családi házban lakok, Csibész-háznak ismerik Somlyón. A legkisebb gyermek két éves és nyolc hónapos, aztán vannak első, harmadik és negyedik osztályosak, hárman pedig egyetemisták. Van két nevelő kollégám, akik naponta váltják egymást, illetve egy szakácsnő. Ők hárman nem laknak velünk, csak napi rendszerességgel jönnek. Reggel hétkor ébredünk, elviszem a gyerekeket iskolába, aztán számomra kezdődik az irodai munka, a kicsihez jön a nevelő, aki reggel nyolctól este kilenc óráig van a gyerekekkel. Délután tanulás, szabad foglalkozás zajlik a nevelővel, este kilenctől pedig én vagyok a gyerekekkel, hétvégén pedig, szombat déltől hétfő reggelig együtt vagyunk. De persze ha napközben otthon vagyok, nem tudom kivonni magam a napi tevékenységekből, a pici gyerek állandóan ott van körülöttem.
– Mennyire szoros a kapcsolata a gyerekekkel?
– Anyukámnak szólítanak a kicsik, ez sokat elárul. Egyébként számomra ez nem jelent gondot, viszont ahogy nőnek, beszélünk arról, hogy nekik van édesanyjuk, és én a nevelőanyjuk vagyok. Erről beszélni egy majdnem három évesnek még túl korai, így számára én vagyok az anyuka. Érzem egyébként, hogy oszlopnak tekintenek, bizalommal fordulnak hozzám. Igyekszem, hogy anyjuk helyett anyjuk legyek. Sajnos nem vagyok én még édesanya, de bízom benne, hogy hamarosan az leszek. Nem tudom, a saját gyerekkel hogyan bánnék, de azt igen, hogy ezeknek a gyerekeknek a lehető legjobbat akarom.
– A gyerekek testvérként viszonyulnak egymáshoz?
– Ragaszkodnak egymáshoz. A nagyok sokszor elviszik a kicsiket sétálni, foglalkoznak velük, segítőkészek nagyon.
– Érzelmek vannak ebben a munkában, ha annak lehet nevezni. Egy felnőttnek sem lehet könnyű...
– Pontosan. Minden ember más, az elvárások, a képességek is mások. Nekem például megvoltak a magam elképzelései a gyereknevelés kapcsán, aztán a gyerekek jelezték, hogy ez így nem megy, én pedig rádöbbentem, hogy a szuper elképzelések csak az én fejemben szuperek, és nem tudom ráerőltetni egy másik emberre. Az embernek döntési joga van, más igényei, más elképzelései a saját élete kapcsán. Az idők során letisztul ez. Jó kis felkészítő ez az életre.
– 13 évvel ezelőtt nem tudta, mire vállalkozik. Most is belevágna?
– Határozottan. Úgy érzem, mindent megtettem, hogy kihozzam belőlük is és a helyzetből is a maximumot. Nem azt mondom, hogy nem lehetne jobban csinálni. Ezelőtt pát évvel például alig figyeltem magamra, most már ott tartok, hogy magamra is figyelek, mert az idők során megértettem, ha én nem vagyok jól, akkor a környezetemet is fertőzöm. Most már magamnak is megadom azt, amire szüksége van a lelkemnek ahhoz, hogy tudjak türelmesebb lenni.
– Arra gondolt, hogy mi történik, ha majd családja, gyereke lesz?
– Kialakul. De ez nem összeférhetetlen a családi élettel, én úgy látom, nem lesz gond. Nagyon szeretném a saját családomat megalakítani, de nem szeretném, ha kizárná a mostani életemet. Szeretném folytatni a munkámat, kihozni a legtöbbet magamból. Végzem a feladatomat, s nyitott vagyok bármire. Bízom benne, hogy segítenek az égiek.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro

Verespatak-ügy – Az Alburnus Maior helyteleníti Klaus Johannis nyilatkozatát
A verespataki beruházást ellenző, helybelieket tömörítő civil szervezet, az Alburnus Maior szerint Klaus Iohannis államelnöknek az aranybányával kapcsolatos legújabb állásfoglalása ellentmond korábbi nyilatkozatának.
A beruházást ellenző fő civil szervezet ezt pénteken az MTI-hez eljuttatott közleményben jelentette ki, miután Iohannis arra kérte a román kormányt és a beruházót, hogy kezdjék újra a tárgyalásokat a projektről. Klaus Iohannis kifejtette, hogy a verespataki beruházásról folytatott tárgyalásokat nem megfelelő módon kezelték a felek.
Hangoztatta, tavaly novemberi elnökké választása óta nem változott álláspontja, és úgy gondolja, hogy a projektet újból meg kell vizsgálni. Hozzátette: komoly és célirányos tárgyalás nélkül nem lehet megoldani a vitás kérdéseket, és meggyőződését fejezte ki, hogy lehetséges a párbeszéd.
Eugen David, az Alburnus Maior elnöke helyteleníti az államelnök nyilatkozatát, mert szerinte csak újból felszítja a tervet ellenzők elégedetlenségét. Úgy vélekedett, Klaus Iohannis mostani nyilatkozata nagyon hasonlít Victor Ponta miniszterelnök, Emil Boc volt kormányfő és Traian Basescu volt államelnök állásfoglalásaihoz, ami miatt több tízezer ember vonult utcára 2013-ban. „Ezek az optimizmust sugárzó hatósági megnyilatkozások tartották felszínen a nem életképes és törvénytelen beruházási tervet, hozzájárulva a kanadai beruházó részvényeinek tőzsdei árfolyam-emelkedéséhez" – olvasható a közleményben.
David szerint Klaus Iohannis mostani nyilatkozata ellentmond korábbi, sokkal határozottabb állásfoglalásának. Példaként idézi a dokumentum azt a kijelentést, amelyben Klaus Iohannis kifejtette: a verespataki beruházás kezdettől fogva rosszul indult, és nem kell folytatni ugyanazon az úton. Nem érthetünk egyet egy olyan technológiával, amely katasztrófákhoz vezethet – idézi a közlemény Iohannis korábbi kijelentését. Az egyesület szerint a hangnemváltozás megkérdőjelezi azt a bizalmat, amellyel a román társadalom Klaus Iohannist felruházta a tavalyi elnökválasztáson. MTI
Erdély.ma

Falvakon még várják a támogatást (Uniós élelmiszersegély)
Közel egy hónappal a határidő után sem érkezett meg Háromszék minden településére az uniós élelmiszersegély. Bár a munkaügyi tárca első körben azt ígérte, a jogosultak november derekától vehetik át a különböző alapélelmiszerekből álló támogatást, a megyeszékhelyen csak karácsony előtt sikerült kiosztani az első csomagokat, s néhol még pénteken kora délután sem tudták, mikor érkezik a sokak számára oly fontos szállítmány.
A kormánybiztosi hivatal összesítése szerint térségünkben péntekig 71 250 csomagot vettek át a célcsoportba tartozó munkanélküliek, kisnyugdíjasok, fogyatékkal élők, szociális segélyre szorulók, valamint a családi pótlékra jogosultak. Az étolaj, cukor, búza- és kukoricaliszt mellett laskát, májpástétomot, illetve sertés- és marhahúskonzervet tartalmazó dobozokat azonban Barátoson, Esztelneken és Rétyen mindeddig nem sikerült eljuttatni a hátrányos helyzetűekhez. Constantin Anna Zsófia, a prefektúra munkatársa szerint Háromszékre további 1748, uniós alapokból biztosított csomagnak kell megérkeznie.
Rétyen több mint 900 jogosultat tartanak nyilván. A kedvezményezettek az ünnepek előtt várták a támogatást, ám az bármikor jól jön – mondta lapunknak Dálnoki Lajos polgármester. Bár az igénylőkről időben tájékoztatták az illetékes tárcát, az önkormányzat még mindig nem kapott értesítést arról, mikor érkezik a szállítmány. Barátos önkormányzata közel 200 rászoruló számára kérte a támogatást, s további 30 csomagot kiegészítésként – közölte megkeresésünkre Kerestély Csaba polgármester. Esztelneken 210 körüli a jogosultak száma, ám az önkormányzat munkatársai hiába érdeklődnek naponta, egyelőre nem tudják, mikorra várhatják a csomagokat – mondta el lapunknak Varga Attila polgármester.
Pótlistán jegyzett kedvezményezettek a napokban is jelentkeztek a sepsiszentgyörgyi közösségfejlesztési igazgatóság raktáránál, hogy átvegyék az élelmiszer-támogatást, melyből pillanatnyilag mintegy ezer adag van készleten. Tankó Vilmos intézményvezető úgy értékelte, könnyebbé vált a segély szétosztása azáltal, hogy egyszerre és dobozokba adagolva érkezett, a rászorulók ellenben negatívumként élték meg, hogy az átvételt szavatoló szelvényeket már október-novemberben megkapták, a csomagokat azonban jó esetben csak december végén. Hozzáfűzte, a szelvény érvényessége tavaly év végén lejárt, de a szállítmányok késése miatt sokan nem tudták eddig felhasználni. Tankó szerint ellenőrzés során ez is okozhat gondot.
Demeter Virág Katalin
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A drámai prognózis (avagy: Fábián Ernő igazsága)
A Charlie Hebdóval történtek kapcsán a sajtó, a hit, a vélemény, illetve a Homo Sapiens szabadsága napjaink legsúlyosabb-legdrámaibb dilemmájává vált, és ha az idő múlása koptat is valamit aktualitásából (reméljük: ideig-óráig lecsendesednek az indulatok), ne takarékoskodjunk a reflexiókkal. Azzal kezdeném, hogy csodálatos emlékű kovásznai tanárunk, Fábián Ernő a szó szoros értelmében előre látta a jövőt, mely napjainkban bekövetkezett.
Szaporán cikkezett – a Korunk, a Hét, Magyar Nemzet, Filozófiai Szemle stb. hasábjain, de a Háromszék vezéroldalán is – a bevándorlás, a kisebbségi lét (mondanám, felelősségemre: a „jött-mentség”) erkölcséről és szomorúságáról, előre látva, hogy előbb-utóbb számottevő idegen nemzetrészek alakulhatnak ki a világ ún. befogadó országaiban. Egyik négyszemközti beszélgetésünk alkalmával mondta Ernő bácsi, rá jellemző kedélyességgel (emlékezetből idézem): – Sanyika! Hallgasson rám! A franciák is előbb-utóbb megbűnhődik a múltat s jövendőt!
A francia hipp-hopp
Kell-e magyaráznom, hogy a világháborúkat követő két „igazságtevő” békediktátumról, majd a francia gyarmatbirodalom fénykorában kényszerűségből eltűrt színes bőrű betelepedésről és egyéb jogcímeken (pl. politikai menekültként) engedélyezett népességgyarapodásról lehetett szó közöttünk. Mondanivalóm felvezetéseként meredeken megjegyezném: ezeket a jövevényeket a II. világháborút követő időben a francia „vendégszeretet” feltelepítette Elzász-Lotaringia vidékére, mert ugyebár az elmúlt 250 évben ez a régió folyamatos hipp-hopp tárgyát képezte a Francia és Német Birodalom közt. Csak a közelibb múltra összpontosítva: az első világháború után, amikor ismét Franciaországnak ítélték oda a tartományt, Wilson amerikai elnök vehemensen tiltakozott, de számba se vették. Eltelt újabb negyed évszázad, és Hitler visszafoglalta a területet, melyen elvégre számottevő német nemzetrész élt, de 1944-ben Elzász-Lotaringia ismét visszatért Franciaországhoz. S bár lakossága önállósítani szerette volna ezt a vidéket (figyelem!), az igazságtevők hallani sem akartak róla.
Nyilvánvalóan abból a meggondolásból, hogy többé ne képezhesse cserebere tárgyát, a franciák a betelepítés sátáni módszeréhez folyamodtak. Nos, ezzel a manőverrel az ott rekedt német kisebbséget sikerült felhígítani bevándoroltakkal. Olyannyira, hogy ez a vidék Franciaország egyik legnagyobb népsűrűségű területévé vált. És hivatalosan már németek sem lakják, mert bár Mayerek, Schusterek... stb. lépten-nyomon fellelhetőek, de a francia törvény azt, kinek állampolgárságot is nyújtott, egyszerűen „français” (francia) néven jegyzi népszámlálások idején. Olyan „apróság”, hogy az illető netán német anyanyelvű-e vagy olasz, román, zsidó, Marokkóból, Szíriából, Mauritániából... stb. bevándorolt, vagy épp székely magyar, számára nem érdekes. De tartozunk az igazságnak azzal is, hogy például az elzászi Thionville-ben, melynek főterén az EU-t megálmodó Robert Schuman szobra áll, minden német birodalmi építményt műemléknek kijáró tisztelettel tartanak karban. Ottjártamkor épp a Kaiserliches Postamt (császári postahivatal) feliratot aranyozták újra az épület homlokzatán. (Ettől az állapottól mi Erdélyben még csillagászati távolságban vagyunk, lásd például a Székely Mikó Kollégium és egyebek kálváriáját.) Az imént említett francia „becsület” ellenpólusaként, valamivel később, az EU létrejöttének küszöbén, François Mitterrand elnökségének vége felé már könnyebb volt a tevét átfűzni a tű fokán, mint a bevándorlónak letelepednie, sőt, állampolgárságot is nyernie Franciaországban. S hát arra még emlékszünk-e, hogy már EU-tagságunk „reggelén” Nicolas Sarkozy következetesen összegyűjtögette és repülővel Bukarestbe visszaküldte a Romániából koldulókörútra kiutazó romákat? Rövidesen és nem ok nélkül a szintén EU-tag, sőt, a Romulus-Remus legendája révén testvérnemzeti Olaszországban is fellobbant a Románia elleni gyűlölet, s talán máig is füstöl, mint a Vezúv, melyről szakértők sem tudják, hogy mikor tör ki ismét.
Orbán Viktor védelmében
A közelmúlt aktualitására kapcsolva Orbán Viktor képmutató hisztériákat felkavaró kijelentéséről is szóljunk. A sajtóetikából (eddig) jelesre vizsgázott román vezérmédia (Radio Actualităţi) betű szerint idézte a magyar miniszterelnök interjújának magvát: „Nem akarunk tőlünk különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között, Magyarországot szeretnénk Magyarországként megtartani.”, majd Victor Ponta „agitációs brigádjának” Orbánt kioktató replikáját is, mely szeórint „a sokszínűség növeli az EU kohézióját”. A néhai Román Kommunista Párt utódszervezetének tradicionális magyargyűlöletéhez, sőt, (Ponta)Victor (Orbán)Viktor-ellenes aranyköpéseihez volt alkalmunk hozzászokni, mégpedig RMDSZ-es partnerközelségből, de hogy az SZDP mögött „őrangyalként” vigyázó Ortodox Román Egyháztól sem áll távol a politizálás, azt egy vízkereszt (bobotează) napján elröppent bukaresti főpapi beszéd is bizonyítja. A Radio România Actualităţi déli hírcsomagjában hallhattuk, helyszíni közvetítésből: ...a románság nem olyan keresztény nép, mint az, amely itt él közvetlen szomszédságában, s amely messziről érkezett, helyet foglalván ősi román tájakon, majd „la porunca Voievodului lor” (így! – Vajdája parancsára!) keresztelkedett meg. A románság – mely a dákoktól és a rómaiaktól eredeztethető, elmélkedett a pap – őskeresztény nép, mely a helyszínen, a Jordán folyó vizében vette fel hitét, több száz évvel az idegenek előtt... (emlékezetből idéztem a beszédből). Örvendetes, hogy a román lélek már egyre gyakrabban átlát a szitán (lásd például Johannis megválasztása). De talán még emlékezünk arra is, hogy kb. egy évvel ezelőtt országszerte tiltakozások estek dr. Raed Arafat védelmében, mert Băsescu durván hozzászólt a szíriai „jövevényhez”. Vesztére, mert az azonnal bedobta lemondását az egészségügy éléről! Exállamelnökünk nem mérte fel, hogy dr. Arafat nálánál tekintélyesebb embernek számít. Köztudott: román polgárok tömege ajánlotta fel adójának 2 százalékát az Arafat-alapította SMURD javára. …De szavunkat ne feledjük! Gyakran emlegetik az utóbbi időben, mégpedig Orbán nyilatkozatának apropóján, hogy Bukarest bezzeg mekkora „vendégszeretettel” fogadta a munkát-megélhetést kereső székelyföldi bevándorlókat, akik nagyjából cselédleányok voltak, és ott is ragadtak a román fővárosban. A hetvenes években Kolozsváron, egyetemista berkekben (!), de később a katonaságnál is hallottam, hogy a magyar leányok („unguroaicele”) finomat főznek, és a házasságban hűségesek (!), ergo: érdemes megpályázni őket feleségként. Szerintem a királyi román idők Bukarestjében kell keresnünk eme „folklór” gyökereit. De azt is mondogatják román nemzetféltők, hogy a nagy iparosítások idején mi, magyarok ellenszenvvel fogadtuk a mélynyomorból Erdélybe telepített román munkavállalókat, pedig mi is munkahelyet, tömblakást, iskoláztatást kaptunk... És ehhez a logikai vonalvezetéshez kapcsolják a magyar miniszterelnök szerintük „fasisztoid” nyilatkozatát. Orbán Viktor védelmére mondhatnánk, hogy őszintén és dokumentáltan beszélt, súlyos történelmi tények, népesség- és gazdaságstatisztikai érvek, nemzetközi jogi precedensek ismeretében, unión kívülről való, megélhetési és nem politikai menedékjogot kérő bevándorlók, tehát nem a magyarság szomszédai vagy Magyarország belső nemzeti kisebbségei ellen emelt szót.
Képmutató világbajnokok
Tudni illik, hogy a demokrácia világbajnokaként emlegetett Amerikai Egyesült Államok jelen pillanatban is fegyverrel-kutyákkal-villamos áramütéssel őrzi alsó határait a dél-amerikai bevándorlás megakadályozására. Ez nem újdonság! A hetvenes években Joan Baez (világsztár folkénekes és emberjogi aktivista) gyönyörű dalait mindenki dúdolta Kolozsvárott, és épp a nyomorúságba visszatoloncoltak iránti irgalomért szólt az ének. (Chilében ekkortájt katonai diktatúra dühöngött!) De napjainkban, Ferenc pápa Fülöp-szigeti látogatásáról készült TV-tudósításban láthattuk a bennszülött (katolikus) kislányt, aki azt nyilatkozta: imádkozik naphosszat, hogy szülei, akik idegenbe vándoroltak, találjanak valami munkát... (Hát nem szakad meg a néző szíve? De miként segíthetnénk?) Eközben Franciaországról (mely az 1789-es forradalom „szerzői jogcímén” a demokrácia bölcsőjének nevezhető) egyre gyakrabban halljuk, hogy bár kivonultak gyarmatbirodalmuk nagy részéből, de elpusztítottak vagy hazamentettek mindent, amit ők – a felsőbbrendű kultúra képviseletében – építettek, és a bennszülött népet mai napig nyomorban tartják olyan ravaszul kialkudott „békeegyezmények” révén, melyek továbbra is szentesítik a francia bankok uralmát és az ásványkincsek francia elővásárlói jogát ezeken a területeken. Honoré de Balzac, aki újságíró is volt többek közt a La caricature (!) című lapnál, jól diagnosztizálta a XIX. századi, korabeli jelent, s a jövőt is előre látta, amikor leírta: „...az élet napfényes oldalán sütkérezők kivetik maguk közül a nyomorultakat”, lásd: A szamárbőr című könyvét.
Az archimedesi szilárd pont...
Térjünk vissza az Orbán Viktort meglegyintő EU-szájhőspolitikus-vádra! Nézzük, mi a helyzet a talán földrajzi távolsága okán kevésbé ismert szigetországban, Japánban, ahol már ősidőktől nem verhetnek gyökeret mohamedán bevándorlók. Manapság, korlátozott időre (!), megbízhatóbb személyeket (pl. tudományos kutatókat) beengednek, de szigorúan felügyelik őket. Azt a japán nőt, aki házasságot köt egy mohamedánnal: kiközösíti hazájából a közvélemény! (Na, ezt azon melegében vessük össze a finomat főző, házasságukban hűséges „unguroájkák” esetével!) A japán nemzeti antiiszlamizmusról Komiko Yagi, a tokiói egyetem professzora így nyilatkozik: „Japánban létezik egy szellemi keret, egy közfelfogás. Ez szerint az iszlám egy nagyon szűk látókörű vallás, melytől ajánlatos távol maradni.” (Hm! Súlyos beszéd, nemde?) Erről Germanus Gyula (1884–1979) orientalista professzorunk, aki felvette az iszlám hitet, hogy annak mélységeit vagy akár számunkra félelmetes vetületeit is megérthesse, másként vélekedne. Kerek a világ, lehetetlen rajta „archimedesi” pontot találni az istenek, hitek, hívők és hitetlenek közti dulakodásban. És akkor – nem utolsósorban – miért ne lehetne igaza a nemzeti identitásában, sőt, mindennapi megélhetésében is fenyegetett magyarnak? Milyen jogcímen várhatná el Magyarországtól valaki, hogy letelepedési engedélyt/állampolgárságot nyújtson számottevő (!) távol-keleti vadidegen tömegnek, vállalva a filantropizmus „burkája” alatt besettenkedő terrorizmus veszélyét, miközben ötmillió magyar testvére él határain kívülre szorítva? És akikkel – mint „jöttmentekkel” – szinte nap mint nap kapcáskodnak azok a szomszédok, akik bár EU-tagállamok, a kereszténydemokrácia schumani eszméje iránt felesküdöttek, de bort isznak és vizet prédikálnak. Mikor mondjuk már ki a brüsszeli vagy akár a bukaresti parlamentben az igazat? Hogy mi valóban távolról érkeztünk a Pannon-medencébe, valóban Szent Istvánunkat követve vettük fel a kereszténységet, de több mint ezer év alatt hozzájárultunk a civilizáció bölcsőjének is nevezett Európa felépítéséhez. És azt is vegyék már észre Brüsszelben hablatyoló ellenfeleink, de az amerikai André Goodfriend figyelmébe is ajánljuk: – elvégre nekünk köszönheti Nyugat-Európa, hogy évszázadokkal ezelőtt nem érkeztek turbános-jatagános-„igazhitű” oszmán „vendégmunkások” Bonn, Berlin, Luxemburg, Brüsszel vagy akár Párizs utcáira is. Hány EU-politikus tudja például, hogy – többek közt – a déli harangszót is mi adtuk a kerek világnak?
Gyila Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem távolítják el a Székelyföld-molinót
Az RMDSZ háromszéki szervezete nem tesz eleget Sebastian Cucu prefektus kérésének, és nem távolítja el a sepsiszentgyörgyi prefektusi hivatallal szemközt kihelyezett Székelyföld-molinót – közölte pénteken Tamás Sándor, az RMDSZ- szervezet elnöke.
A Kovászna megyei önkormányzat elnöki tisztségét is betöltő politikus elmondta, hogy az RMDSZ fél évre bérbe vette a területet, amelyen a 12 négyzetméteres, székely zászlóra emlékeztető SIC – Terra Siculorum (Székelyföld latinul) feliratú, fémkeretbe foglalt hirdetővászon áll.
"A saját identitásunkat fejezi ki, nem sért senkit, arra területet béreltünk, és ott hagyjuk, egyelőre fél évig" – jelentette ki a politikus.
A prefektus arra hivatkozva kérte csütörtökön az általa provokatívnak vélt molinó eltávolítását, hogy a helyi románság szombaton a közelben kívánja megünnepelni Moldva és Havasalföld egyesülésének évfordulóját. A kormány megbízottja a rendezvényt szervező civil szervezeteket idézte, amely szerint "az etnikai alapú területi autonómiát hirdető molinó szélsőséges, provokatív üzenetet hordoz, és sérti a románok nemzeti méltósághoz való jogát".
Tamás Sándor elmondta, hogy nagy tisztelője Alexandru Ioan Cuzának, a román fejedelemségek egyesítőjének, de Székelyföld már akkor is létezett, amikor Románia 156 évvel ezelőtt megalakult. A politikus nem tartotta kizártnak, hogy a szombati felvonuláson megrongálják a molinót, hiszen – mint fogalmazott – "a szervezők között ismert provokátorok is vannak, akiktől semmi jóra nem lehet számítani".
Az RMDSZ először 2012 novemberében tette ki közszemlére a molinót. Akkor Codrin Munteanu prefektusnak a székely szimbólumokat támadó intézkedései ellen kívánt tiltakozni vele. 2013 márciusában azonban eltávolította, miután Victor Ponta miniszterelnök új prefektust nevezett ki Kovászna megyébe. Az utánfutót, amelyre a molinó vázszerkezetét szerelték, tavaly decemberben vontatta be ismét a prefektusi hivatallal szemközti területre, az ellen tiltakozva, hogy – az azóta leváltott – Marius Popica prefektus a magyar himnusz énekléséért rótt ki bírságot.
Tamás Sándor kijelentette: "a molinó mostani kihelyezésével a himnuszénekléshez való jogot" állították vissza. "Nem a prefektusokat kell lecserélni, hanem a problémákat kell megoldani. Azt például, hogy ne büntessék ebben az országban a himnuszéneklést, hogy ki lehessen tűzni a helyi, a megyei zászlót vagy akár a székely zászlót" – jelentette ki Tamás Sándor.
Népújság (Marosvásárhely)

– 2. szám
Erdélyről, de kinek, minek s hogyan?
Megkésett reflexiók György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című kötetéhez
Több mint egy évig szemeztem György Péter kötetével a könyvespolcomon, de a sürgető, önként vállalt és rendre kapott, kényszerű feladataim sokáig megakadályozták, hogy el is olvassam (néha azért bele-belelapoztam). Pedig a több évtizedes érdeklődésem és az aktuális élethelyzeteim következtében, már a megjelenéséről értesülve, úgy éreztem, hogy mostanában kevés érdekesebb, izgalmasabb témájú, illetve tartalmú könyv lehet számomra a Képzelt Erdélynél. Erről részben meg is bizonyosodtam, amikor aztán végre sikerült egészében, elejétől végig elolvasnom, különböző okok miatt (alább talán majd kiderülnek) mégsem gondoltam, hogy írnom kellene róla. A kolozsvári Helikon szerkesztője kitartó, szelíd erőszakának azért engedek végül mégis, mert tagadhatatlanul érintve érzem magam azóta is. Meg sem kísérlek azonban módszeres, alapos és szakszerű kritikát írni a könyvről (jóllehet még egyszer elolvastam), véleményemet megpróbálom a kezemre egyre inkább álló, esszéisztikus formában előadni. Ezúttal talán azért is, mert a mű maga is leginkább erre kínál lehetőséget.
György Péter könyve egymáshoz hol lazábban, hol szervesebben kapcsolódó 16 esszé sorozata, közel 450 oldalon keresztül. A szerző, megfogalmazott szándéka szerint, ebben a könyvében egy hosszú évek óta zajló, a közelmúltban felgyorsult folyamatot követ nyomon: „a monokulturális, xenofób, történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását.” (20.) Melynek következtében „kialakult az a százezrek, majd milliók számára érvényes, értelmezhető és elfogadott kulturális tér, mentális térkép, tehát a Trianon kulturális-szimbolikus restitúcióját ígérő, a Székelyfölddel határos virtuális Nagy-Magyarország.” (20.) A kötet előszava és négy záró esszéje járja körül konkrétabban ezt a folyamatot, illetve annak elmúlt évtizedekbeli felgyorsulását, és teremti meg azt az ideologikus-politikus értelmezési, fogalmi hálót, amelyben a Trianon-mítosz használattörténetében a 2010-es Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény és a 2012-ben elfogadott Alaptörvény olyan fordulópontként csúcsosodik ki, amely egyrészt az 1989 utáni „radikális nemzeti politika” következménye, másrészt további „metamorfózisok” kiváltója. S amelyek eredményeként „az igazi Erdély” (393.) helyén egy „képzelt Erdély” teremtődött, „Erdély, de különösen a Székelyföld, új politikai kontextusba került, jelentésváltozások során ment át” (383.), „autentikus hazává” (387.) neveztetett ki, „a nyomasztó kortárs Magyarország ellenében a szenvedéstől megtisztult megváltás földjévé, a magyar jövő laboratóriumává” (388.) vált stb. A szerző, természetesen, kritikusan és elutasítóan kezeli ezt a folyamatot és jelenséget, mert igen veszélyesnek látja, mivel „teljes kulturális és történeti amnéziával jár együtt” (34.), s „ha a mitikus vízió győz a történelem felett, az kérlelhetetlenül átrajzolja Magyarország önképét is” – olvashatjuk a kötet hátsó borítóján. Ezért is, nyilván, a teljes amnéziát elkerülendő, próbálja a keretesszék közötti írásokban Trianon előzményeit, a Kommün időszakát, a Trianonra való húszas-harmincas évekbeli magyarországi válaszreakciók egy részét (a főként a Vérző Magyarország kötet, Kosztolányi- és Karinthy-művek elemzésével) és az 1945 utáni magyarországi, de főként erdélyi Erdély-kép egy részét, az erdélyiséghez, illetve a kisebbségi problematikához viszonyuló írói magatartások egy részét (Szabédi László, Bretter György, Szilágyi Domokos sorsát) bemutatni.
György Péter a kortárs magyar közélet egyik legvirtuózabb gondolkodója és írója, véleményformálója, aki számos jeles művet tett már le az asztalra az elmúlt években. Könyve közírói teljesítményként ezúttal is figyelemre méltó – de vitatható értékű. Imponáló a szerző széles körű, szerteágazó kortörténeti, kultusztörténeti, emlékmű-történeti, kultúraantropológiai, építészeti, politológiai, irodalomtörténeti, kortárs irodalmi stb. ismeretanyaga, a mindezekből táplálkozó, fent vázolt, nagy ívű gondolati konstrukciója, számtalan továbbgondolásra ösztönző felismerése, igazsága, miként az olvasmányos előadásmódja, többnyire közérthető, nyelvi megfogalmazásaiban időnként kifejezetten brillírozó, szórakoztató stílusa is. Például amikor a trianoni területvesztések utáni Pilis földrajzi, illetve mentális térképének radikális átváltozását, illetve Dobogókőnek a kortárs politikai okkultizmusban játszott szerepét (mint aminek a „mítosza egyes pontokon azonos az autentikus magyarság érintetlen területeként megjelenített Székelyföld átírásának, újraértelmezésének aktuális programjával” – 52.) mutatja be: „Megváltásra, bizonyosságra váró mélységesen tudatlan és izgatott hibbantak, eszelős csalódottak hajolnak a térkép fölé, hogy azon észrevegyék, meglássák, majd bejárják s megjelöljék a megrendíthetetlen ősi és igaz tudás félreismerhetetlen jeleit” (48.), vagy amikor a 90-es évek közepén indult erdélyi írónemzedék bizonyos törekvéseit jellemzi: „Ami engem illet, én egyszerűen túlkoros, rosszkedvű kamaszgyerekek bizonykodásának látom az Előretolt Helyőrség erekciókultuszát, s különösen infantilisnek a szinte kizárólagosan tematizált fellációmániát, illetve provinciálisnak a nők kielégülése iránti vak közönyét. Ha szerep, ha őszinte beszéd, de mindez végtelenül nevetséges” (413.). Ugyanakkor ez az egész gondolati konstrukció, ez az egész riasztó építmény igen ingatag, mert számos eleme könnyen kihúzható és számos megfogalmazása nemcsak vitatható, megkérdőjelezhető, de egymással is ellentmondásokba kerülő, többek között a nyilvánvaló túlzások miatt (csak a már idézettek: „uralkodóvá válását”, „százezrek, majd milliók számára érvényes”, „teljes amnéziával jár együtt”). György Péter létező, de talán mégsem teljes körű és mindenre, mindenkire kiterjedő jelenségeket fokozatosan, talán önmaga számára sem észrevehetően, szétterít, túldimenzionál (nyilván a konstrukciója megépítése érdekében), már-már mitizál (a mítoszrombolás szellemében). Könyve kezdetén például még a radikális jobboldali ideológia törekvéseiről beszél, de mindjárt az előszóból kiderül, az utolsó fejezetek pedig szinte másról sem szólnak, hogy a „képzelt Erdély” jelenség együttese végeredményben az éppen regnáló kormányzati politika eredménye (miközben korábbi szövegeiben számtalan, évtizedekkel korábbi példákat, adalékokat említett, amelyekből az legalább annyira építkezhetett). Előbb azt írja, hogy a 2010-es Nemzeti Összetartozásról szóló „törvény létrehozóinak szándéka szerint, a mai magyar társadalom egységes és historikus nemzeti traumaközösségként létezik” (355.), de a kötet végére érve már e traumaközösség részének tekinti magát (is), sőt a mai magyarokat általában. Értem én, hogy a kétharmados többséggel hatalomra került kormányzat nemzetpolitikájának és emlékezetpolitikájának kritikusaként fogalmazza mindezt, de mi a bizonyíték arra, hogy a törvény létrehozóinak valóban ez volt a szándéka, vagy arra, hogy mi, magyarok, mindannyian annak a virtuális traumaközösségnek a tagjai lennénk, amelynek a lezárásáért hadakozik? György Péter gyakran tetszetős állításai (amelyekből a konstrukciója is épül) gyakran tűnnek légből kapottaknak, mert hiányzik mögülük az argumentáció. Csak két beszédes példa: az említett törvény (az államhatárok feletti összetartozásról szóló) szövegének idézése után kijelenti (de semmivel nem támasztja alá, miért is gondolja úgy), hogy „a törvény a (létrehozandó) nemzeti közösség alapjaként az 1920-as határváltozások előtti, idealizált állapotból indul ki. A fenti mondat nem kíván tudomást venni sem a dualizmus valóságáról, sem a majd száz év alatt történtekről.” (338.) Szintén az említett törvény és az Alaptörvény előzményei kapcsán fogalmazza meg: „Az 1989. október 23-a óta érvényes felelősségvállalás a vélt kulturális nemzet – amúgy üres – egységét jelenítette meg…” (350.) Nehéz az ilyen alapokon nyugvó konstrukcióval olyan olvasóknak mit kezdeni, akik számára a kulturális nemzet nem vélt, hanem létező valóság, s akik számára az egysége nem üres, mert éppen a nyelv és a történelmi, irodalmi, kulturális tradíciók olyan minimális közössége telíti, amely a nemzet minden tagja számára ismert, elfogadott és érvényes létező. De nem is igazán világos, hogy kinek írta könyvét a szerző és az ideológiai-politikai kritikán túl mi célból. Nem szívesen tételezem fel róla, hogy a nemzeti összetartozás felemelő élményét nem ismeri, nem élte át az elmúlt évtizedekben, de az esszék azt a látszatot keltik, mintha a nemzeti összetartozás valóságos élményének rendszerváltozás körüli, utáni felerősödésével, egyéni és közösségi, spontán és szervezett szép példáival, józan nemzeti öntudattal és reális Erdély-képpel nem is találkozott volna, csak a könyvében emlegetett otrombaságokkal.
A jobboldali, nemzeti radikalizmus ideológiájának és főként retorikájának térnyerése az elmúlt években valóban megtörtént, de korántsem vált uralkodóvá sem a magyar politikában, sem a magyar társadalomban. S bár sajnálatosan létező körülmény, hogy a szélsőjobb irányából esetenként van átjárás a jobbközép kormányzat egyes személyiségei, egyes lépései felé, de a kettőnek az összemosása mégiscsak inkorrekt eljárás egy felelős gondolkodó részéről. Az is igaz, hogy a nemzeti vajákosok, a Trianon-bohócok (és kereskedők), az Erdély-mitomániákusok és társaik létező alakjai a magyarországi világnak, sőt, a hasonmásaik Erdélyben is fel-felbukkannak már, György Péter gyilkos iróniája velük szemben teljességgel indokolt, de azt a látszatot kelteni, mintha rajtuk kívül normálisan már senki nem tudna viszonyulni ezekhez a kérdésekhez, mégiscsak drabális túlzás.
A szerző maga is tisztában van azzal, hogy egy általa tételezett, az államszocializmus korában és az elmúlt évtizedekben, években kiteljesedett „teljes kulturális és történeti amnézia” rekonstrukciója számos embert követelő munka („nagyobb léptékű kultúrtörténeti leírás” – 34.) kellene, hogy legyen – a saját könyvét csupán egyetlen szerény lépésnek tekinti a határon. Ráadásul, vélhetően, számos tudomány, illetve művészeti ág területéről kellene érkezniük ezeknek a munkásoknak, épp ezért őrajta kár lenne számon kérni, hogy mi mindennel nem foglalkozik a néprajztól a képzőművészeteken át a színházig például, főként, hogy így is annyi más területről származó információt próbál szintetizálni. Azt viszont már számon lehet kérni, hogy ezt igen szelektíven teszi, az igen gazdag szaktudományos (történeti, szociológiai, irodalmi) kutatási eredményekből, felismerésekből, illetve szépirodalmi törekvésekből számára csak azok szolgálnak hivatkozási pontokként, amelyeket fel tud használni a maga gondolati konstrukciójának építéséhez, az általa tételezett Trianon-trauma és képzelt Erdély-kép („populáris Erdély-téboly” – 304.) megrajzolásához, s az ezekkel kapcsolatos ideológiai, politikai üzenetének megfogalmazásához – miközben vállaltan Trianonnak és Erdélynek jórészt a szövegekben való megképződését vizsgálja. Így lesz aztán problematikus, minimum hiányos, ha nem féloldalas például nemcsak a Trianon-elemzés, de a hozzá való irodalmi viszony elemzése is (az erdélyiek viszonyulásáról például sajátos módon egy szót sem ejt), nem is beszélve a második világháború utáni erdélyi irodalomról, annak a kisebbségi problematikához különbözőképpen viszonyuló szereplőiről mutatott sokszorosan hiányos, pontatlan, torz képéről. A következetlenségeknek, az esetlegességeknek, a szerzői szubjektivizmusnak és önkénynek erre a szintjére már az sem magyarázat, hogy nem szaktudományos munkát, hanem esszésorozatot olvasunk. A pontatlanságok, elírások, nyilvánvaló csúsztatások, sőt hamis állítások sem menthetők azzal, hogy kicsire nem adott a szerző, a pontosságnál fontosabb volt számára a gondolati frissesség, a kifejezésmód intenzitása, a mondanivalója lényegének átadása. A kötet viszonylag gazdag recepciójában számos „hiba” korrigálása megtörtént már, de a Képzelt Erdély utóéletét leginkább Pomogáts Béla szintén egyszemélyes és szintén nagyigényű vállalásának, a Trianon utáni erdélyi magyar irodalom történeti szintézisének (Magyar irodalom Erdélyben I-VI.) fogadtatásához tudnám leginkább hasonlítani: a maga szakterületének ahány tudósa, szakembere nyilvánít róla, egyébként a vállalkozás grandiózusságát és jelentőségét elismerő véleményt, annyi újabb probléma- és konkrét hibajegyzék (miközben többnyire a György Péter személyével és munkásságával szimpatizáló szerzők szólaltak meg eddig), amelyek között ráadásul alig van átfedés, s amelyek arról tanúskodnak, hogy a kötet igen-igen alapos kritikával, korrekcióval kezelhető csak. Nem csupán egy retorikus túlzás lehetett az Bárdi Nándor történész részéről, amikor egy nyilvános vitában úgy foglalt állást: „Felállhatnék és elmondhatnám egy 26 oldalas hibajegyzékben, hogy mi a baj ezzel a könyvvel.” Én is úgy gondolom, hogy nem egy kritikában, de egy egész korrekciós- és vitakönyvben lehetne csak igazán elmondani azt. De mi értelme lenne?
Ha mégis elkészülne, abban a könyvben az afféle (másoknál még nem olvasott) apróságoknak is helyet kellene kapniuk, mint például, hogy a „helikoni triásznak” nem Remenyik Zsigmond (32.), hanem Reményik Sándor volt a tagja, vagy hogy Deák Tamás Sükösd Mihály által plagizált művének nem Honfoglalás (218.), hanem A hadgyakorlat volt a címe, s hogy Szilágyi Domokos öngyilkossága helyszínének neve nem Kányafa (327.), hanem Kányafő, miként az olyan összetettebb kérdéseknek is, amelyek közül csak néhányat tudok itt már felvillantani.
Az erdélyi Deák Tamás és a vajdasági Gion Nándor története például sokféle interpretációra alkalmas lehet, de arra legkevésbé, amire György Péter próbálja felhasználni, annak szemléltetésére, hogy a Kádár-korszakban a budapesti politikai és kulturális elitnek szüksége volt a szülőföldjén kitartó, „ama bizonyos megtartó autentikus létet megjelenítő” (218.) kisebbségi magyar írókra. Gion Nándort ráadásul a Véres Patkányirtás idomított görénnyel című, 1971-es naplója miatt nem tiltották ki hosszabb időre Magyarországról (esetleg egy évre), és nem igaz, hogy a mű „igencsak szomorúan befolyásolta egész élettörténetét, irodalmi karrierjét.” (221.) Ugyanakkor Gion maga is gyönge, felületes, ostobaságokat tartalmazó munkájának tartotta később, ezért is nem jelentette meg életében. (Állítom mindezt Gion Nándor műveinek egyik monográfusaként.) Ha jól értem, György Péter azért emeli ki Szabédi László, Bretter György és Szilágyi Domokos sorsát, mert példamutatónak tartja munkásságukat az 1989 előtti kisebbségi lét kulturális önreflexiója, transzszilvanizmus-kritikája szempontjából. Ez sem olyan egyszerű képlet azonban, miként azt a szerző interpretálja, de semmiképpen nem következik belőle az írói teljesítményük, jelentőségük mérhetetlen megemelése. Az például, hogy Szabédi „poétikája máig érvényes versbeszéd” lenne, s „lírája igazi kihívást jelenthet például Szabó Lőrinc híveinek” (246.), vagy hogy Szilágyi Domokos „vitathatatlanul kulturális hérosz volt.” (305.) Hát, nem, sajnos vagy nem sajnos, egyik állítás sem helytálló. S főként nem kellene, hogy következzen a fentiekből más írók teljesítményének, például a Sütő Andrásénak a teljes anulálása. Az még érthető, hogy az 1970 előtti írói és politikusi szerepvállalásáról nincs egy jó szava sem György Péternek, de hogy a későbbiekről sincs, az már kevésbé. Még kevésbé az, hogy az életműben fordulatot jelentő vallomásos, szociografikus esszéregényről egy szinte minden elemében hamis mozzanatokat tartalmazó, s végeredményben a mű valóságos ismeretének hiányáról árulkodó megállapítást tesz: „Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című, 1970-ben megjelent naplójegyzeteinek példátlan sikertörténete nyilvánvalóan előre láthatatlan volt, hiszen az eddigi életművet ismerők, követők számára nem tért el radikálisan a korábbi művektől. Abszurd vagy sem, a tradicionális falu szocialista átalakításának szükségszerűségét egyetlen pillanatra soha kétségbe nem vonó Sütő dokumentum-naplója a magyarországi olvasótábor számára a »balladás Erdélyt« idézte fel, s a honi kritika és olvasóközönség egyetlen pillanatra sem olvasta ki a szövegből a változás szükségességét, ellenben az adott pillanatban boldogan olvasta bele a székely falu mítoszát.” Valóban „nem tért el radikálisan”?; „valóban „egyetlen pillanatra soha kétségbe nem vonó”?; valóban csupán „dokumentum-napló”?; valóban a „»balladás Erdélyt« idézte” volna fel?; a honi olvasó valóban „egyetlen pillanatra sem olvasta ki a változás szükségességét”?; valóban a „székely falu mítoszát” olvasta bele a mezőségi szórvány sorsába?
Ha jól értem György Péter szavait, gondolatmenetét, akkor Bretter György szerepét azért is emeli ki a korból (s talán az Éneklő Borz elnevezésű irodalmi csoportosulást is később), mert szövegei(k) azzal szembesítenek, hogy a kisebbségi sors diktálta etikai kényszerhelyzet, a szolidaritás kényszere lehetetlenné teszi az individualitás megélését és az esztétikai szabadságot. S mintha egész kötetével szeretne a szerző valami efféle tanulságot közvetíteni. Ez azonban Bretter munkásságának is csak egyfajta, jellegzetesen túlzó, szélsőséges olvasata, abból akár a kettő összeegyeztethetőségének példája is kiolvasható, mint ahogy olyan kortárs alkotók művészetéből is, mint a Kányádi Sándoré, Székely Jánosé, Szilágyi Istváné, Markó Béláé, Kovács András Ferencé, hogy csak az ismertebbek közül említsek néhányat.
ELEK TIBOR
György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély, Magvető Kiadó, Budapest, 2013.
Helikon (Kolozsvár)

Egy esztendeje tértek vissza Székelyföldre a pálosok
Az elmúlt év − jó értelemben véve − a megfigyelésről szólt, arról, hogy kiderítsük, mire van igényük a székelyeknek − összegzett Balla Barnabás. A Hargitafürdőn szolgáló pálos szerzetessel a letelepedésük óta eltelt egy esztendő tevékenységéről beszélgettünk.
Egy éve szentelte fel Jakubinyi György gyulafehérvári érsek a Hargitafürdőn alapított pálos kolostort, ahol jelenleg két szerzetes tevékenykedik. „Az elmúlt időszakban figyeltünk, tanulgattuk a helyi szokásokat, főleg az egyházmegyés papoktól, a szerzetesektől. Próbáljuk elsajátítani azt a fajta gondolkodásmódot, mentalitást, amely a székely néppel való kommunikációt megkönnyíti. Szóval az elmúlt év − jó értelemben véve − a megfigyelésről szólt, hogy kiderítsük, mire van igényük az embereknek, hiszen infrastruktúrát nagyon jót kaptunk” − avatott be Balla Barnabás.
A pálos atya kiemelte, a helyiekkel való kapcsolatuk egyre szorosabb, szilveszter éjszakáján például többen segítettek a kolostor elfagyott fűtésrendszerének felmelegítésében. Máskor is kiveszik a részüket a közmunkából: segítenek a templom takarításában, díszítésében, a fahordásban, sőt folyamatosan érdeklődnek, hogy van-e valamire szükségük − sorolta a szerzetes. Hozzátette, a szülők kezdeményezésére indították újra a gyermekkórust, a szentmiséken így az ő hangjuk csendül fel szintetizátor és gitár kíséretében − amelyeken szintén a gyermekek játszanak. A Mária Rádió segítségével a frissen alakult kórus már fellépett a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozón és Tusványoson is.
A korábban Hargitafürdőn helyi plébánosként tevékenykedett László Rezső atya kezdeményezéseit is próbálják újraindítani − tudtuk meg Barnabás atyától. A kórus mellett például újra szerveznek közös filmvetítéseket, e célból első alkalommal novemberben ültek össze a helyiek. A bibliaóra megszervezésére is tettek már próbálkozást a pálos szerzetesek. Augusztusban megtartották a Szent István-búcsút, és sikerült megszervezni a gyalogos zarándoklatot a pünkösdi búcsúba: a hargitafürdőiekhez csatlakoztak a pálosok Magyarországról motorkerékpárral érkezett barátai is. A helyiekkel részt vettek a ferences szerzetesek által szervezett Mária-köszöntőn, illetve tavaly a Fekete Madonnához való zarándoklatba is bekapcsolódtak − összegzett a fehér testvér.
Szentmiséket az év nagy részében naponta egy alkalommal tartanak délután hat órától. A nyári időszakban – amikor működik a mofetta – napi két szentmisét celebrálnak, az egyiket délelőtt, amelyen főként a vendégek, a másikat délután, amelyen elsősorban a helyiek vesznek részt. Az adventi időszakban reggelente rórátét is tartanak a szerzetesek. A templom népessége változó, jelentősen meghatározza, hogy mekkora a turistaforgalom a településen.
A pálos atya kérdésünkre elmondta, az elmúlt évben többen is érdeklődtek a pálos hivatás iránt, egyikőjük pedig konkrét szándékát is kifejezte a rendbe lépést illetően. „Ez is azt mutatja, hogy a hívők imádsága nem marad meghallgatatlanul, hiszen általuk tudtunk mi is itt letelepedni. A jó Isten kegyelméből pedig, ha ő is úgy akarja, biztosan lesz több hivatás is” − fejtette ki nézetét.
„A további úgynevezett tervünk, hogy a jó Isten akaratát tudjuk teljesíteni. Ebbe pedig belefér az Isten országának a hirdetése, hogy ő itt van közöttünk, és mindenkit meg akar szólítani” − fogalmazta meg válaszul a hargitafürdői jövőjüket firtató kérdésre.
Boldog Özséb-szobor Hargitafürdőn
Bátor György, a szombathelyi Markusovszky Kórház Szemészeti Osztályának főorvosa egy Boldog Özséb-szobrot adományozott a hargitafürdői pálos szerzetesek számára, amelyet a hétfőn délután, hat órától kezdődő évfordulós szentmisén áldanak meg a helyi templomban.
Kömény Kamilla |
Székelyhon.ro

Érdekvédők?
Nagyon befagyasztotta a tél erdélyi magyar közéletünket, az ünnepek előtti erőteljes nekilendülés után Csipkerózsika-álomba szenderült az érdekvédők sokasága, olyan csend és béke honol, mintha minden a legnagyobb rendben volna.
Karácsony előtt még ezreket toboroztak utcára a magyar himnusz és a székely zászló védelmébe, s bár hittük, aztán az év fordultával, az ünnepek múltával újjáéled a tiltakozás, nem történt semmi. Pedig a büntetést nem törölték, a román hatalom nem tért jobb belátásra, jelzi itt is, ott is, hogy semmi nem változott: Erdőszentgyörgyön bírságot osztogatnak a zászlók kitűzéséért, Udvarhelyen meghurcolják azokat, akik gyertyát gyújtanak Wass Albertre emlékezvén, nálunk a Székelyföldet jelző SIC-táblát távolítaná el a prefektus. Ők folytatják, ahol decemberben abbahagyták, a mi vezetőink, politikusaink hallgatnak.
Három párt is az erdélyi magyarság „igazi” érdekvédője szeretne lenni. A legnagyobb, az RMDSZ minden bizonnyal a kormányból való kitántorgást próbálja kiheverni, no meg ünnepel. Fennállásának 25 évét idézi, nem egyszer, hanem hetente, naponta, majd minden városban, faluban. Műsorok, szónoklatok, fogadások dicsőítik az elmúlt negyedszázad rendkívül eredményes munkáját, vezetők sorjázzák a sikereket, méltatják egymást és önmagukat. Miért e hatalmas propaganda? Szeretnék visszanyerni egykori támogatottságukat, hitelüket, az „erdélyi magyar emberek bizalmát”, mint mondogatják. Szép szavakkal, mert cselekvésnek nyoma sincs, hiába ígérték, a parlamenti ülésszak végéig nem terjesztették be a kínkeservesen, kampányra összetákolt autonómiastatútumot, sőt, már a közvita sem téma, nemhogy a román, de a magyar közvéleménnyel sem próbálják elfogadtatni megoldásjavaslatukat. Folytatják, amit két évtizede elkezdtek: a halogatást, a kis lépésekkel araszolgatást, mely mára egyet előre, kettőt hátra tánccá alakult. Eltűnt a porondról a két kis párt is. Az MPP próbál kikecmeregni az önmagának állított csapdából, abból, hogy hol szövetségre lép az RMDSZ-szel, hol ellene szónokol, az EMNP pedig nem tud magához térni sorozatos kudarcaiból, belső ellentétek zilálják szét az amúgy is maroknyi csapatot, zárt ajtók mögött, titokban tartott tisztújító üléseken mentenék, ami még menthető. Már a nemzeti oldal egyesítése sem téma, az egymásra acsargás kioltja a szándékot. Itt állunk hát 2015 januárjának vége felé. Az elmúlt negyed század hozott ugyan eredményeket, de sorsunk továbbra is kisebbségi, újra és újra bebizonyosodik, szerzett jogaink visszavonhatóak, fontos, megmaradásunkat szolgáló célkitűzéseink reménytelenül távoliak. Politikusaink pedig, ha nem egymást vesézik, sebeiket nyalogatják, nem az erdélyi magyarság jövőjét, pártjukat próbálják építgetni. Érdeket védenek, de nem a közét, elsősorban sajátjukat.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Makovecz Imre grafikái Kézdivásárhelyen
A kézdivásárhelyi Gyűjtemények Háza 39. tárlataként nyílt meg szombaton délelőtt több mint száz érdeklődő jelenlétében Makovecz Imre grafikáiból és rajzaiból kiállítás.
A rendkívül értékes anyag A Magyar Művészetért Élőtárlatából dr. Gubcsi Lajos, a Magyar Művészetért Díjrendszer elnöke által szervezett nem mindennapi székelyföldi vándorkiállítás révén jutott el Kézdivásárhelyre a Történelmi Vitézi Rend kézdiszéki állománya támogatásával. Gyergyócsomafalva és Gyergyóalfalu után Háromszéken csak Kézdivásárhelyen kerül közszemlére a huszonkilenc grafika és hét rajz.
Makovecz Imre (1935–2011) Kossuth-díjas világhírű építész életpályáját, Erdélyben, a Székelyföldön található templomait dr. vitéz Ambrus Ágnes ny. egyetemi adjunktus mutatta be, méltatta a magyar organikus építészet mesterét, aki már akkor nemzetegyesítésben gondolkozott, amikor sokan erről még álmodni sem mertek. Ifjú Gál Zoltán építész szakmai szempontból méltatta nagy elődje és példaképe munkásságát, aki élete során közel ötszáz épületet tervezett, aminek hozzávetőlegesen a fele épült meg. „A mester szerint az épületnek úgy kell kinéznie, mintha az alja a földből nőtt volna ki, a teteje pedig az égből ereszkedett volna alá, és a kettő találkozása a mi világunk, a teremtett embereké, és nekünk az a dolgunk, hogy ezt a két világot összekössük” – mondotta a fiatal építész. Ezt követően vitéz Orbán Imre népművész, a Történelmi Vitézi Rend csíkszéki székkapitánya az általa fából elkészített Makovecz-mellszobor születéséről szólt, azt is beismerve, hogy soha nem találkozott a nagy építésszel. A mellszobrot alkotója és ifjú Gál Zoltán leplezte le. Vitéz Beke Ernő, a Gyűjtemények Háza tulajdonosa emléklappal köszönte meg rendtársa munkáját. A megnyitó végén dr. Szántó Bíborka, a BabeşBolyai Tudományegyetem adjunktusa Makovecz Imre írásaiból olvasott fel, Mike Bernadett, a Református Kollégium tizedik osztályos tanulója A megborjúzott ember történetét mesélte el. A tárlatmegnyitó a Molnár Józsiás-iskola zenetagozatos tanulóinak műsorával ért véget. A tárlat március 14-ig naponta 8–18 óra között ingyenesen látogatható. Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Választási reformot akar az államfő
Egy új választási rendszer előkészítéséről is konzultálni akar Klaus Johannis államfő a parlamenti pártokkal, miután sikerült pártközi megállapodást elfogadtatnia a védelmi költségvetés növeléséről – derült ki az elnök egy televíziós interjújából.
Johannis karcsúbb és "haté-konyabb" parlamentet szeretne, de – mint mondta – nem ő akarja megmondani, hogyan válasszák meg azt, hanem a pártokat akarja a konzultációsorozattal közös nevezőre segíteni.
Románia 2008-ban vezetett be egy sajátos, egyéni választókerületes rendszert, amely többletmandátumokkal próbálta az arányos politikai képviseletet is biztosítani. A kompenzációs módszer látványos kudarchoz vezetett 2012-ben, amikor emiatt csaknem 600-ra emelkedett a korábban 470 tagú törvényhozás létszáma.
Az országban 2016 nyarán rendeznek önkormányzati, őszén pedig parlamenti választást: az új választási törvényeket legalább egy évvel a voksolás előtt hatályba akarják léptetni.
Az államfő megerősítette, hogy szívesebben dolgozna egy saját pártja által alakított kormánnyal, mint Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök kabinetjével, ám rámutatott: a kormányt csak a parlament válthatja le.
Kifejtette: a 2012-es parlamenti voksoláson győztes Szociál-liberális Szövetség (USL) már nem létezik, és így természetes, hogy a parlamentben új többségek alakuljanak ki. Johannis úgy vélte, Ponta kormánya mögül már a választások előtt elfogyhat a parlamenti többség. Johannis megerősítette, hogy a PNL kormányfőjelöltjét, Catalin Predoiu volt igazságügyi minisztert bízná meg kormányalakítással. Predoiu és csapata már hetek óta dolgozik egy új kormányprogramon.
Arról, hogy a jelek szerint korábbi választási ellenfelével, Victor Ponta kormányfővel is jól együtt tud működni, Johannis azt mondta: nem ő nevezte ki ezt a kormányt, és ő nem is válthatja le, így természetes, hogy intézményes szinten megpróbál együttműködni vele.
Megjegyezte: a kormányfőnek és az elnöknek nem az a feladata, hogy televíziós szócsatákkal, botrányokkal "szórakoztassa a választókat", ugyanakkor rámutatott: nem tartja elképzelhetőnek, hogy egy erős Romániát eredményező programját ezzel a kormánnyal valósítsa meg.
Népújság (Marosvásárhely)

Hírszerzési attak
Legutóbb 2012-ben, a Traian Băsescu akkori államfő leváltását célzó második népszavazás idején nehezedett akkora politikai nyomás a bukaresti alkotmánybíróságra, mint napjainkban.
Akkor a taláros testületen múlt, hogy az elnök visszatérhetett a Cotroceni-palotába, az alkotmánybírák ugyanis kimondták: a referendum érvényességéhez elengedhetetlen a választói névjegyzékben szereplők többségének részvétele.
A népszavazás érvényességi küszöbét megszüntető kétharmados balliberális hatalom annyira zokon vette a talárosok döntését, hogy megpróbálta megnyirbálni a testület hatáskörét. Az alkotmánybírák azonban a Velencei Bizottságnál és más európai intézményeknél panaszolták be a Ponta-kormányt, az alkotmányosság felszámolására irányuló törekvésként értelmezve a hatalom ellene irányuló támadásait. Brüsszeli nyomásra aztán Pontáék „leszálltak” a taláros testületről, és lemondtak az intézmény működésének „megreformálását” célzó elképzelésükről.
Most ismét az Európai Bizottsághoz szaladtak panaszkodni az alkotmánybírák, ezúttal azonban az információbiztonsági törvény elutasítása kapcsán őket ért támadások miatt. A Nagy Testvér-törvényekként elhíresült jogszabályok elmeszelése nyomán tapasztalt fenyegetések hatására a talárosok egyike azt üzente Brüsszelnek, hogy Romániában veszélyes hivatásnak számít alkotmánybíróként tevékenykedni.
Miközben segélykiáltása minden bizonnyal nem marad visszhang nélkül, kérdéses, hogy milyen következményei származhatnak ebből a támadó félnek. Amely nem más, mint a megfigyelési törvények visszautasítását a nemzetbiztonság elleni „merényletként” tálaló titkosszolgálat, amelynek parancsnoka gyakorlatilag felelőtlen, hozzá nem értő hivatalnokocskákként festette le az alkotmánybírákat.
A SRI igazgatója tulajdonképpen azzal vádolta a testület tagjait, hogy erkölcsileg ők tehetők felelőssé egy esetleges romániai terrortámadás bekövetkezte esetén. Úgy fest, a hatalma kiterjesztése érdekében mindent elkövető hírszerzés teljes pályás letámadásba fogott.
Még az sem kizárt, hogy ezt szolgálja Toni Greblă alkotmánybíró feltételezett korrupciós ügyének múlt heti kiteregetése is, amely nagymértékben hozzájárul a taláros testület hiteltelenítéséhez.
Rostás Szabolcs |
Krónika (Kolozsvár)

Álhíreket közöl a bukaresti rádió magyar adása?
Valamennyi érintett fél cáfolta hétfőn a bukaresti rádió magyar adásánának azt a múlt hétvégi hírét, amely szerint a Fidesz és az RMDSZ között tavaly született egy háttéralku: a szövetség kilép a Ponta-kormányból, cserében Budapest nem ad több pénzt az EMNP háttérintézményének számító demokráciaközpont-hálózatnak.
A rádió honlapján megjelent hír a demokrácia központokból származó forrásokra hivatkozik, amelyek szerint a magyar kormány beszüntette a formálisan a magyar állampolgárságot igénylők ügyintézésével foglalkozó intézményhálózat finanszírozását. Név nélkül nyilatkozó RMDSZ-es források ugyanakkor azt közölték a rádióval, hogy az anyagi támogatás megszüntetése a szövetség és a Fidesz megegyezésének a következménye. Ennek a megállapodásnak az értelmében az RMDSZ kilép a kormányból, viszont a Fidesz nem ad több pénzt a szövetség „konkurenciájának”.
Az RMDSZ cáfol
Elsők között az RMDSZ cáfolta a hírt. Debreczeni Hajnal, a szövetségi elnöki hivatal sajtósa már a hétvégén közölte, hogy a bukaresti rádió értesüléseinek „minden szava hazugság”. Kovács Péter főtitkár hétfőn álhírnek nevezte a rádió honlapján megjelenteket.
A politikus a maszol.ro-nak elmondta, hogy rosszindulatú, mindenféle valóságalapot nélkülöző sajtóértesülésről van szó, amelynek egyetlen egy szava sem igaz. Hangsúlyozta, az RMDSZ az elmúlt 25 évben éppen azért tudott talpon maradni, mert senki nem diktált a szervezetnek, Budapestről sem. „Minden döntést úgy hoztunk, hogy a szövetség vezetőit senki nem zsarolta vagy szorította sarokba valamilyen üggyel” – jelentette ki.
Kovács ezért felháborítónak nevezte azt az állítást, hogy az RMDSZ kormányból való kilépése bármiféle magyarországi sugallatra történt meg. Leszögezte: a demokrácia központokhoz az RMDSZ-nek az ég világán semmi köze nincsen. „Az RMDSZ segít a honosításban az erdélyi megyékben, teljes erőnkkel végezzük ezt a munkát anélkül, hogy bárki erre megkért volna. Tudjuk, hogy ez fontos ügy” – magyarázta.
Az RMDSZ főtitkára azt is tudni véli, hogy a hír elindítója Székely Ervin, a bukaresti magyar adás főszerkesztője. „Az az RMDSZ-es politikus, aki képviselőként és államtitkárként semmit nem hagyott maga mögött, most pedig újságíróként próbál domborítani” – mondta Kovács Péter.
„A hír nem tőlem indult, regényeket, könyveket írok, de ilyen fantáziám nincsen” – reagált Kovács Péter szavaira Székely Ervin. A magyar adás főszerkesztője a maszol.ro-nak elmondta, a Fidesz és az RMDSZ háttéralkujáról néhány héttel ezelőtt hallott először egy RMDSZ-es politikustól. A múlt héten azonban egy teljes más – szintén RMDSZ-es – forrás egy másik ügy kapcsán ugyanezt mondta. „Lehet, hogy félrevezettek. De kicsi a valószínűsége, hogy mind a ketten ugyanezt hazudják” – jelentette ki. Megjegyezte: egy olyan rádióműsorban, amelyben lehetőséget adtak Kovács Péternek az RMDSZ álláspontjának ismertetésére, a politikusnak nem a főszerkesztő személyével kellett volna foglalkoznia.
EMNT: nem változott a finanszírozás
A demokrácia központokat működtető Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke határozottan cáfolta, hogy az intézményhálózat finanszírozását megszüntette volna a budapesti kormány. „Irodahálózatunk idén is ugyanúgy várja a magyar állampolgárság iránt érdeklődőket, mint az elmúlt években. Én nem tudok semmilyen változásról” – mondta a maszol.ro-nak Sándor Krisztina. Papp Előd, a székelyföldi demokrácia központok koordinátora a bukaresti rádió hírét megkeresésünkre „szóra sem érdemes rossz viccnek” nevezte.
Soós: nem erősítettem meg semmit
Budapest egyelőre nem reagált hivatalosan a hírre. Soós Zoltán, a nemzetpolitikai államtitkárság főosztályvezető-helyettese azonban a maszol.ro kérdésére határozottan cáfolta, hogy vasárnap egy erdélyi magyar portálnak megerősítette a bukaresti rádió információt.
A kolozsvaros.ro ugyanis azt állította: a magyar kormányzati illetékes a portálnak nyilatkozva „helyesnek” nevezte azt az „értesülésüket”, miszerint háttéralku született az RMDSZ és a Fidesz között a demokrácia központok finanszírozásának megszüntetéséről. A valótlanságokat állító cikket azóta a portál törölte.
Soós Zoltánt arra kértük, közölje lapunkkal is az államtitkárság álláspontját a bukaresti rádió hírével kapcsolatban. A főosztályvezető-helyettestől választ még nem kaptunk.
A Transindex 2013-ban nagy terjedelmű, alaposan dokumentált tényfeltáró cikket közölt az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács magyarországi finanszírozásáról, melynek következtetése az, hogy az EMNP-EMNT projektet közvetett csatornákon keresztül támogatja a magyar kormány. Sipos Zoltán újságíró többek között magyarországi közadatigénylésekkel mutatta ki, hogy az Orbán-kabinet egyrészt az EMNT által működtetett Demokrácia Központ-hálózaton egy sor másodvonalbeli politikusnak biztosít megélhetést, másrészt (valószínűleg meghívásos) pályázatok révén nagyobb pénzösszegeket adományoz nekik.
Cs. P. T
maszol.ro

Ortodox egyház: ördögtől való az egészségügyi kártya!
Február elsejétől működésbe lép az elektronikus egészségügyi kártyás rendszer Romániában – jelentette be szerdán Victor Ponta miniszterelnök.
A bukaresti kormány szerdai ülésén elfogadott határozatában előírta: április 30-ig a jelenlegi rendszerrel párhuzamosan lehet majd az elektronikus egészségügyi kártyákat igénybe venni, azt követően viszont kizárólag az újonnan bevezetett azonosítókkal lehet majd az egészségügyi szolgáltatásokat elszámolni az Országos Egészségbiztosító Pénztárnál.
A román média egy része arra számított, hogy ismét elhalasztják az évek óta tervezett rendszer „élesítését", mivel az állami egészségbiztosítással rendelkezők mintegy tíz százaléka nem kapta még meg a jogosultságot igazoló kártyákat.
A kézbesítést a posta végezte, de a címzettek egy részét nem találták meg, vagy azok – vallásos meggyőződésükre hivatkozva – elutasították a kártya átvételét.
A román ortodox egyház több magas rangú képviselője ugyanis „ördögtől valónak" minősítette az egészségügyi kártyát, arra hivatkozva, hogy az állítólag az Antikrisztust jelképező 666-os számot tartalmazza, a román kártya – card – szó pedig visszafelé olvasva ördögöt jelent, és szerintük a nyilvántartásba vétel valójában a szervátültetéseket szolgálja, amivel szemben szintén fenntartásaik vannak. A kormányhatározat szerint azokat az egészségügyi kártyákat, amelyeket a postának nem sikerült kézbesítenie, a CNAS megyei kirendeltségén lehet majd átvenni, vagy a családorvos is átadhatja azokat a jogosultaknak az első orvosi vizit alkalmával.
Az egészségügyi kártya egy a bankkártyákkal megegyező méretű és külalakú, mikrocsipet tartalmazó dokumentum, amely digitális formában tartalmazza a biztosított személyi azonosító adatait, s – bizonyos feltételek mellett – lehetővé teszi, hogy a kezelő orvos hozzáférjen az illető kórlapjához és a számára korábban felírt gyógyszerek listájához.
Májustól a biztosítottak már nem vehetik igénybe az ingyenes családorvosi vagy kórházi szolgáltatásokat az egészségügyi kártya nélkül, egyedül a sürgősségi ellátásban tekintenek el a kártya használatától. A román kormányfő szerint az új rendszer visszaszorítja majd a korrupciót, hiszen nem lehet majd fiktív egészségügyi szolgáltatásokat elszámolni az állami egészségbiztosítónál. MTI
Erdély.ma

Nemzeti érdek SRI-szemszögből
Amennyire nagy „játékos-elnök” volt Traian Băsescu, pont annyira akcióban próbált lenni a legfontosabb román titkosszolgálat élén kinevezettje, a héten végre lemondott George Maior.
Hogy a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) feje jócskán túllépte hatáskörét, nem újdonság. Jómagam épp ebben a rovatban kifogásoltam tavaly nyáron azt a Maior-interjút, amiben a „titkosszolga” állást foglalt olyan kérdésekben, amelyek nem rá tartoznak: a területi autonómia ügyében, amelyet „19. századi magyar nemzetpolitikai törekvésnek” bélyegzett, s kifejtette, azon lesznek, hogy ezt meggátolják. De az ország „nemzeti érdekét” megfogalmazva szót ejtett az igazságszolgáltatás függetlenségéről, az ország energiapolitikájáról, a Németországgal való viszonyról, az oroszokkal való párbeszédről is – úgy nézett ki abban a pillanatban, mintha elnökjelöltségét készítette volna elő, főleg, hogy meg is lebegtette esetleges lemondásának lehetőségét az elnökválasztás kontextusában. Túlkapását akkor még az RMDSZ nagy öregjei, Borbély László és Verestóy Attila is elítélték, pedig egyikük sem „vádolható” túl autonómiapárti állásponttal. Az elnökválasztás előtt aztán hirtelen mint miniszterelnök-jelölt bukkant fel George Maior neve, méghozzá az államelnökjelölt Victor Ponta rövid listáján, igaz, nem az első helyen. Klaus Johannis székfoglalása után ezért is volt furcsa, hogy az új elnök látszólag nem akart személycserét a SRI élén: közvetetten néhány napja még erre tett utalást.
Aztán kipattant a botrány a SRI és az Alkotmánybíróság között, s hirtelen minden megváltozott. George Maior élesen bírálta az Alkotmánybíróságnak azon döntését, amellyel elutasították a bírói mandátum nélküli megfigyelések lehetőségét. Ez már a jelek szerint túl sok volt Johannisnak, ő is észrevette, hogy nyolcéves SRI-igazgatói mandátuma ellenére Maior kevésbé „szakmai”, mint szeretné. Nemcsak beleszól az ország bel- és külpolitikájába, minősíti Románia polgárai egy részének politikai törekvéseit, azzal, hogy véleményt mondott az Alkotmánybíróság döntéséről, a demokratikus berendezkedés egyik alapszabálya ellen vétett súlyosan: a hatalmi ágak szétválasztásáról van szó.
Több mint ironikus, hogy a nyáron még az igazságszolgáltatás függetlenségéről papoló Maior éppen az igazságszolgáltatás feletti nyomásgyakorlás miatt veszi kalapját. Ez is csak azt bizonyítja, hogy a legnagyobb román titkosszolgálat feje mennyire opportunista volt.
Az sem segített valószínűleg Maiornak, hogy elárulta: beépített ügynököket tartanak a különböző sajtóorgánumok szerkesztőségeiben. Ez persze jó ideje már nem titok: az egykor mérvadónak számító Robert Turcescu televíziós újságíró maga ismerte be, hogy ő is egy ilyen beépített ügynök volt. Maior arra hivatkozott, hogy nincs több sajtóbeli ügynökük, mint a nyugat-európai demokráciákban működő titkosszolgálatoknak. De vajon mi az ilyen ügynökök feladata Európa azon táján? Vajon az-e, hogy kulcspozíciókat szerezzenek a kiadóknál, szerkesztőségekben, s jelentősen befolyásolják a sajtótermékek irányultságát, a médiumok politikáját? Vajon hogy jutott oda a romániai sajtó az elmúlt években, hogy igazi harcos kutyából ilyen vagy olyan politikai és gazdasági érdekek kiszolgálójává váljon, s az újságírói legyen az egyik legjobban lenézett szakma? S mennyi közük van ehhez a saját „nemzeti” érdekeiket védő „titkos” szolgálatoknak?
Ne feledjük, ha a sajtó nem látja el hivatását, az a társadalom egészségének igencsak árt. Az ilyen jellegű titkosszolgálati beavatkozás a sajtó dolgaiba nemcsak káros, egyenesen mérgező. Ezért csak csatlakozni tudok a román közszolgálati televízió elnök-vezérigazgatójának felszólításához. Stelian Tănase szerdán nyílt levélben fordult Florin Codlea ideiglenes SRI-vezetőhöz, hogy hívja vissza az ügynököket az intézményből. A vezérigazgató mellett kilenc médiaegyesület is kéri a hírszerzést, hogy vonja ki „munkatársaikat” a médiából. Azt is javasolják a parlamentnek, foglalják bele a nemzetbiztonsági törvényekbe, hogy a hírszerzés többé nem szervezhet be médiában dolgozókat.
Nekem úgy tűnik, inkább ez volna a nemzeti érdek, nem az autonómiatörekvések gátolása. Nem igaz, kedves SRI?
Rédai Attila |
Székelyhon.ro