Megfélemlített városrész
A derítőállomás közelében élő cigányok ellen kilenc pontba foglalt panaszt tartalmazó felhívást intéztek hétfőn a csíkszeredai Fürdő, Halász és Tavasz utcák lakói a polgármesteri hivatalhoz, amelyből egy-egy példányt eljuttattak a prefektúra mellett a csendőrségre, a rendőrségre, valamint Korodi Attila képviselőhöz és Tánczos Barna szenátorhoz is. A lakók célja, hogy véget vessenek az általuk tarthatatlannak ítélt állapotoknak. Halvány remény lehet a cigánysorra tervezett néhány kamera.
Nem tudni pontosan hányan vannak, honnan jöttek, hová tartanak
„Sokan arra kényszerülnek, hogy eladják házaikat, telkeiket, és elköltözzenek, mert rettegnek attól, hogy kárt tesznek bennük a jogtalanul felhúzott építményekben élő cigányok” – számolt be hétfőn egyik olvasónk, miközben átnyújtotta a 237 szignóval ellátott panaszlevelet.
Kilenc kifogásolt pont a változásért
Az említett utcák lakóinak felhívásában mindenekelőtt az szerepel, hogy a korábban békés környék „a polgármesteri hivatal meggondolatlan döntése nyomán terror uralta övezetté változott”, mivel a 2005-ben a derítőállomás környékére költöztetett cigányok száma az évek során megsokszorozódott, így „mindennapossá váltak a fenyegetések, verekedések, csendháborítások és lopások”.
A kilenc pontba szedett panaszlistán szerepel, hogy a Lipován- és Bot-földekről rendszeresen termést lopnak, arra kényszerítve a területtulajdonosokat, hogy felhagyjanak a termőföld megművelésével. Nehezményezik ugyanakkor, hogy a cigányok éjszakánként a lovaikat magánterületekre hajtják legelni, sőt, napi rendszerességgel behatolnak az udvarokra, pincékbe, melléképületekbe, „elemelve mindent, ami kezük ügyébe kerül”. A panaszok között helyet kapott, hogy a fakerítéseket letörik, tüzelőnek használják, a lopásokból származó pénzből pedig alkoholt vásárolnak és „egész éjjel randalíroznak”. A lakók azt is kifogásolják, hogy „bármilyen engedély hiányában, önkényesen építkeznek, következmény nélkül”, emellett a bandába verődött kiskorúak fenyegetései is mindennaposak. A felsorolásban sérelmezik, hogy a derítőállomásról rendszeresen felszereléseket, berendezéseket tulajdonítanak el, végül pedig, hogy a „hatalmas mennyiségű szemétből és rendezetlenségből fakadóan a környék egy fertőzési gócponttá változott”.
„Betelt a pohár”
„Betelt a pohár. Egyetlen megoldást fogadunk el a városvezetés részéről: költöztessék el minél távolabb a cigányokat, legkésőbb jövő év tavaszáig” – közölte a panaszosok képviselője. Hozzáfűzte, amíg konkrét lépés történik, felkérik a csendőrség és rendőrség képviselőit, hogy biztosítsanak állandó járőrözést a városrészen. Amennyiben „süket fülekre találnak”, a lakók „a legfelsőbb szintekig is hajlandók elmenni”.
„Nem mi, hanem ők”
A helyzetet bonyolítja, hogy a Tavasz utcában két különálló cigánytelep található. Megközelítőleg százan élnek a tizenkét házból és barakkból álló, közvetlenül a szennyvíztisztító állomás mellett lévő kolónián. Az építményekben hét-nyolctagú családok zsúfolódnak össze, több családtag is a földön alszik – szemléltette a Tavasz utcai körülményeket Ráduly Ferenc udvarfelelős. Az ottani cigányok vezetőjét nem érte meglepetésként a panaszlevél. „Nem mi vagyunk a hibásak, hanem ők” – mutatott a közeli, néhány száz méterre lévő, „az övétől teljesen független” cigánytelepre. „Az én cigányaimnak tudok parancsolni, ők nem lopnak. Ha valamire készülnek, rájuk szólok, sőt, a lakók is fordulhatnak hozzám” – hangsúlyozta. Szerinte „az innen-onnan összeverődött felsősök” a problémák okozói.
Veszélyes „erősítés nélkül" terepezni
Az udvarfelelőssel azonos véleményen volt Jancsi Sándor, a Hargita Megyei Roma Szövetség csíkszeredai tagja is, aki személyesen kísért a Ráduly telepénél is népesebb cigánysor közelébe – azt azonban nem javasolta, hogy „erősítés nélkül” túl közel merészkedjünk.
Az általunk megkérdezett környékbeliek szintén úgy nyilatkoztak, hogy a nyolc éve a Petőfi Sándor és a Nagy Imre utcákból a derítőállomás melletti barakkokba költöztetett „tősgyökeres csíki cigányokkal” nincs probléma, sőt, amikor szükség van rájuk, napszámosként örömmel állnak be dolgozni a mezőn. „A felfordulást a megszámlálhatatlan, egymás hegyére-hátára épített viskókban tengődő cigányok okozzák” – pontosítottak.
„A lovakat mindennap kicsapják a magánterületekre, néhányan villanypásztorral, szögesdróttal vagy nagy testű kutyákkal kénytelenek védekezni. A fakerítést több száz méteren teljesen lebontották” – mutatta egy gazda. A faanyag mellett a kerítés vasoszlopait is kiásták és „értékesítették”. Jancsi Sándor úgy véli, csak úgy tudják elejét venni a rongálásoknak és lopásoknak, ha megerősödik a rendőri jelenlét.
A polgármesteri hivatalnak lépnie kell
„Nagyon súlyos a Tavasz utcai helyzet” – ismerte el Joni Géza, a Hargita Megyei Roma Szövetség elnöke. Mint mondta, a cigányok által megvásárolt területeken, valamint a „bármiféle jóváhagyás nélkül használt részeken” rengeteg a törvénytelen építkezés, a lakók pontos számát pedig megtippelni sem lehet a folyamatos vándorlás miatt. „Laknak ott Gyergyóból, a Kászonokból, Csíkszentdomokosról és ki tudja, még honnan. A legtöbb cigánynak nem oda szól a személyi igazolványa, jönnek-mennek az emberek” – tette hozzá. Szerinte a városvezetőknek mihamarabb le kell ülniük beszélni a cigányokkal, sürgősen kidolgozva egy tervet a helyzet rendezésére.
Az üggyel kapcsolatban megkerestük Jean Adrian Andrei Hargita megyei prefektust, azonban az említett levél még nem jutott el hozzá, így az abban foglaltak ismeretének hiányában nem kívánt nyilatkozni, de ígérete szerint az elkövetkező napokban visszatér a témára.
A városvezetés álláspontja
Részben visszadobta a városvezetés a labdát a rendőrség térfelére – vonható le a következtetés a polgármesteri hivatal álláspontjából. A városellenőrzési és kényszervégrehajtó osztálytól kapott válasz alapján „nincs, ahová költöztetni a cigányokat, mivel a település nem rendelkezik erre fordítható földterülettel”. Szőke Domokos alpolgármester „kényes ügynek” nevezte a cigánykérdést, s bár a levél még nem jutott el hozzá, az általunk felvázolt helyzet ismeretében a rendszeres hatósági jelenlétet tartja a legjobb gyorsmegoldásnak.
Meglepően kevés törvénysértés
Az elmúlt közel négy év alatt egyébként mindössze öt, Tavasz utcai cigányokhoz köthető törvénysértés szerepel a – meglehetősen foghíjas – rendőrségi statisztikákban. Ezek alapján 2010 tavaszán kaszákkal és fejszékkel heten csaptak össze a cigánysoron, aminek nyomán ketten sürgősségi ellátásra szorultak. Két évvel később tizenöt személy között tört ki tömegverekedés, a nézeteltérés következtében az egyik „részvevőt” súlyos sérülései miatt a marosvásárhelyi kórházba kellett szállítani. Tavaly nyáron szintén heten estek egymásnak, négyen kórházi ellátásra szorultak. A karácsonyi ünnepek előtt nagy felháborodást keltett a Halász utcában történt tyúkol-fosztogatás, amikor a cigányok egy idős házaspár udvarára illetéktelenül behatolva elloptak három tyúkot, három baromfit pedig helyben feldaraboltak. A legutóbbi eset idén júliusban történt, akkor egy alkoholfogyasztás után kialakult verekedés eredményeképpen hárman a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház sürgősségi osztályán kötöttek ki.
„A rendfenntartás a csendőrség és rendőrség hatásköre” – mutatott rá az elöljáró. A helyzet orvoslásához szerinte hozzájárulhat a hamarosan megvalósuló térfigyelő rendszer kiépítése is. „Ez a városrész rajta van azon a listán, amely fokozott odafigyelést igényel, ennek megfelelően oda csoportosítjuk a város több pontjára hamarosan felszerelendő kamerák egy részét is” – mondta el Szőke Domokos. Csíkszereda alpolgármestere szintén azt ígérte, hogy hamarosan visszatér az ügyre.
Két és fél évvel ezelőtt egyébként az Amnesty International emberjogi szervezet elmarasztalta a polgármesteri hivatalt, mert „nem biztosítanak a Tavasz utcai cigányoknak emberhez méltó lakhatási körülményeket”. A szervezet több kontinensről összegyűjtött harminchatezer levéllel próbálta nyomatékosítani kampányát, azonban kiderült, hogy nemcsak a távoli aláírók, hanem az Amnesty International képviselői is csupán felszínesen ismerik a Tavasz utcai cigányok helyzetét. Sőt, a sajtó azon felkérését is elutasították, hogy közösen látogassák meg a cigánytelepeket.
„Nem korlátozhatjuk a cigányokat szabad mozgásukban”
A Hargita Megyei Csendőr-felügyelőség szóvivője, Gheorghe Suciu a panaszlevéllel kapcsolatban kifejtette, elsősorban a városvezetés feladata a helyzet rendezése, de „az észrevételt természetesen vezetőségi szinten is elemezni fogja a csendőrség”. Ugyanakkor az állandó járőrözés véleménye szerint nem megoldás, mivel „egyrészt nincs rá kapacitás, másrészt a cigányokat napközben nem lehet korlátozni szabad mozgásukban”. Azt viszont valószínűnek tartotta, hogy – amennyiben tényleg indokolt – „a kritikus napszakokban erősített járőrcsapatok fognak vigyázni az együttélés szabályainak betartására”.
Ezzel szemben a lakók biztonságérzetének növelését ígérte Gheorghe Filip, a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője. „Közismert a Tavasz utcai állapot. Eddig sem utasítottuk vissza a környék lakóit, ha segítséget kértek, ezután sem fogjuk” – hangsúlyozta a sajtóreferens. Hozzátette, ha arra van igény, akkor a helyzet szakértők általi felmérését követően akár a huszonnégy órás rendfenntartói jelenlét is megoldható. „Együttműködünk a csendőrséggel, elsősorban vegyes közbiztonsági járőregységekkel kivitelezhető a közrend megőrzése” – emelte ki.
Pinti Attila
Székelyhon.ro

Szórványainkról, veszélyeztetett anyanyelvünkről
Az anyanyelv térvesztését gyorsuló ütemű nyelvromlás követi. Az egyre több kölcsönszó átvétele mellett az erdélyiek beszédében megjelent és egyre jobban terjed a szó eleji nyújtott romános hangsúly, majd szinte már félmondatos román nyelvi szerkezetek épülnek be a magyar beszédbe. A magyar közösség tehát nyelvi válsággal is küzd. Ehhez kapcsolódik az anyanyelvi oktatásban nem részesülő magyar gyermekek népesedő tábora, akik még magyarként élnek ugyan, de magyar írástudatlanokként, elzárva az írott anyanyelvi kultúra összes értékétől.
Sok szó esett a többségi iskola nyelvváltoztató, asszimiláló hatásáról. Gyermekeink számára a jobb érvényesülés tévhitéből választott többségi iskola az asszimiláció kapuja. A nyelvromlás egyik fő kiváltó oka a hibás iskolaválasztás is. Ma már a Kárpát-medencében felmérhetetlenül népes azoknak a magyar közösségeknek a tábora, akik számára a magyar nyelv sérülésével örökre eltűnt az önazonosságukból a magyar irodalom, költészet és kultúra. Megjelent az anyanyelvi írástudatlanság. Ezek számára Petőfi, Arany, Ady, József Attila, Jókai, Mikszáth és Móricz örökre eltűnik ismereteikből. Ezzel tehát, egy hosszú és nehéz etnikai folyamat örökre lezárul, a többség javára.
A magyar nyelv szépségének titka a rövid és hosszú magánhangzók és mássalhangzók dallama. Meg kell tanulnunk, hogy amit két „ll”-lel (=dallam), két „tt”-vel (=amott), „ssz”-szel (=messze) írunk, azt úgy is kell kiejteni. Sajnos a szülőnek ma már alig van idege, türelme, sőt, felhatalmazása, hogy megszólítsa gyermekét „ennyiért”. Kicsire nem adunk. Pedig ezt is vállalni kell, de legfőképpen azt, hogy a magyar beszédben jó példával járunk elől: először mi beszéljünk szépen, helyesen. Amelyik családban ápolatlanul, gondatlanul beszélnek, ahol a szatyor vagy tasak „punga”, ahol a munkanélküliség „somázs”, nyugdíjazás „kijöttem penzióba”, a megbízatás „szárcsina” és a polgármester vagy bíró „primár és primeria”, a rendőr „polic”, az iskolaigazgató „direktor”, ott hiába várjuk el, hogy a gyermek szépen beszéljen.
Hol kezdődik a nyelvi szórványosodás?
Előadásaim során gyakran kérdezik, hogyan zajlik le az érték- és nyelvvesztés, hol kezdődik a szórványosodás? Erre mindig azzal a felsorolással válaszolok, hogy:
Elsősorban és mindenek előtt az önfeladásnál, amikor valaki számára már nem fontosak azok a nyelvi, közösségi értékek, amelyeket örökölt, és nem vállal értük áldozatot.
Akkor, ha a legszemélyesebb nyelvi szférát, a körülöttünk levő eszközök, felszerelések, tárgyak „nyelvét” már nem alakítjuk magunk után. Az intim technikai eszköztárat sem tartjuk fontosnak „anyanyelvűsíteni”. (Számítógép, mobil telefon, televízió műszaki eszközeinek, a társasági oldalak, az internet nyelve, otthoni technikai felszereléseink nyelvi beállítása elmarad, íráskultúránkban felerősödik az „ékezet sérülés” igénytelensége.)
A rendszeresen, majd hangsúlyozottan más nyelven fogyasztott kultúránál.
Ha rendszeresen a többség nyelvén hallgat rádiót, néz tévét. Sajnos az erdélyi magyarság döntő többsége a Székelyföld, Szilágyság, Partium egy részét leszámítva, döntően más nyelven fogyaszt információt. („Ez szól rólunk – mondják.” )
Vajon fontos-e nekem, hogy minden lehetséges helyzetben használjam anyanyelvemet? Fontos-e, hogy a velem azonos anyanyelvűekkel ne más nyelven beszéljek? Fontos-e számomra az anyanyelvi baráti közösség kialakítása, megőrzése, ápolása? Fontos-e, hogy gyermekemnek átadjam kultúrámat, értékeimet, és ne bízzam a többségi eszközök sodrására, az utcára, iskolára, médiára? Vállalom-e a saját értékrend védelmében tett többlet-erőfeszítéseket? Fontos-e a családtagjaim számára biztosított magyar iskola? Fontosnak tartom-e, tudom-e találékonyan, leleményesen, interaktív hatékonysággal ellenőrizni, befolyásolni gyermekem etnikai értékfogyasztását: baráti közösségét, virtuális közösségi életét, nyelvhasználati, internetezési, fészbukos szokásait?
Tisztelnünk kell mások anyanyelvét, de tiszteljék a miénket is!
Előbb már szóltam arról, hogy a legfájdalmasabb nyelvi zártság és nyelvromlás-jelek mindenképpen a városokban jelentkeznek. Érthető: munkahelyen, utcán, közintézményekben már alig vannak magyar nyelvi élethelyzetek. Az anyanyelv számára a család, a templom és az iskola marad a legfőbb megnyilatkozási hely. Persze, ez is ott, ahol még nem jelent meg a vegyes család, „a másik”, a többségi iskola választása, a „magyar vallásról” való lemondás.
A kisebbség élete majdnem bezárt tér lett, amely beszorította az anyanyelvet a magyar intézmények, a család, egyház falai közé. Legfennebb „ünnepi nyelvnek” marad meg, dekoratív nyelvnek: városainkban is divatossá váltak a településnapok, és ezeknek a legtöbb helyen alkotó részei a magyar események is. Nemcsak a kortárs találkozók, de vetélkedők, főtéri játszóházak, magyar együttesek koncertjei is fontos bizalomerősítő tartalmúak. Nemcsak a beszűkült nyelv szélesedik ki itt néhány órára, de kilépünk vele azt utcára, hangosbemondó bömböli, sőt, megszólalnak még a román vezetők is egy-két szó erejéig. Anyanyelvünk legalább ünnepi tartozékként lerázza a zártság szolgaláncait.
Fontos, és mindannyiunknak jól esik, hogy környezetünk, többségi önkormányzati vezetőink tiszteljenek meg azzal, hogy anyanyelven szólítanak meg. Ugyanígy az üzleti felirat, reklám, hangosbemondó, legalább ott, ahol 20% fölötti arányban élünk. Még jobban esik, ha egy-egy üzlet, áruház-lánc valamelyike magyar felirattal köszönt. Még akkor is, ha hibákkal van tele. Sajnos kevés van belőlük! Jól esik, ha egy-egy politikus, kormánytag magyar közösségben, találkozókon, nyilvános helyen legalább annyit mond, hogy „ioestet kivanak.” (Ezt is leginkább választási kampányban gyakorolják.) Mindenkinek jól esik, ha saját anyanyelvén megtisztelik. Még a többséginek is, ha magyar templomi eseményen valaki „fülbe fordít” számukra, hogy ők is értsék. Hát még az orvosnál, ahol bajunkat alig tudjuk elnyögni magyarul is, nemhogy románul kifejezni, hogy gyomorégésem van, émelygek, prüszkölök és egész nap fújom az orromat, ingadozik a vérnyomásom.
Persze, ugyanez ránk is vonatkozik: tiszteljük meg a másik kultúráját azzal, hogy közösségi helyeken legalább néhány szó erejéig megszólalunk anyanyelvén.
Merjünk megszólalni magyarul
A nyilvános magyar beszédben két területen nincs bocsánat, nincs kegyelem, tökéletesnek és maximalistának kell lennünk: az egyik a magyar tévé és rádió, ahol nem szólalhat meg olyan, aki romlott nyelvet terjeszt. A másik pedig a szószék: magyarul helyesen nem beszélő lelkészt nem szabadna szószékre engedni.
Bármilyen közösségi vezetőnek, így az egyházban is, fontos, hogy miként beszél. Nincs rettenetesebb, mint amikor rendszeresen romlott nyelvű presbiterrel, gondnokkal, és sajnos esetenként magyar polgármesterrel, lelkipásztorral, pedagógussal, intézményvezetővel találkozunk, beszélgetünk. De legalább ugyanolyan szomorú, ha a médiában politikusaink, parlamenti képviselőink szájából halljuk a rettenetes magyar nyelvet.
Ez a sok igény és elvárás elvben nagyon szép, de a gyakorlat mást mutat. A beszélő, amikor kommunikál, valamit meg akar tudni, valamit el akar intézni, közölni akar. Ehhez a legtöbb esetben legbiztonságosabb utat választja: a többségi nyelv, a készen kapott szókészlet kényelmét. Sőt, nagyon gyakran színmagyar településen is és még a magyar tisztviselővel is úgy beszélünk, hogy a hivatali szavakat, fogalmakat a hivatal nyelvén használjuk: cséréré, szészizáré, timbru fiskál, plikkdoszár, áviz, sőt, szemnatúra. Ki merne egy fontos aláírásra váró irattal a kezében egy hivatalban nyelvileg leckéztetni, nyelvi jogokra hivatkozva érvelni? Az esetek döntő többségében ügyünk látná kárát. Győz a félelem és kényelem: nem vállaljuk!
Mégis azt mondom: merjünk megszólalni magyarul. Megszoktuk, beidegződtek a nyelvhasználati reflexek, de nem tudok elképzelni nagyobb nyelvi árulást, mint azt, ha valaki Nagyszalontán, Margittán, Szilágycsehben, Érmihályfalván vagy Székelyhídon nem anyanyelvén köszönti a hivatalnokot, legalább így: Buna ziua – jónapot! Vagy ha igen, ez lesz belőle: „Csókolom, Iluska, hogy van” és utána már úgy folytatja, hogy „kaptam instiincárét, hogy a faktúrával résztánt maradtam és a gunoj-kosérit sincs inkásszálva …”
Szabad-e, kell-e a többség nyelvén szolgálni?
Az erdélyi magyar történelmi egyházaknak egyik nagy gondja, hogy miként viszonyuljanak azokhoz a magyarokhoz vagy családtagjaikhoz, társaikhoz, akik (már) nem tudnak magyarul. A nagyvárosokban olyan fokú az asszimiláció, hogy a római katolikus egyházközségek nagy része évtizedek óta bevezette a többnyelvű miséket. Szabad-e ilyenformán a szolgálat? Ige nélkül hagyni anyanyelvü(n)ket (már) nem ismerő híveinket? Szabad-e magyar anyanyelvű híveinket azzal sérteni meg, hogy egy másik nyelven kelljen hallgatnia a prédikációt? Ez a kérdés jócskán megosztja a református egyház közvéleményét is. Van, aki azt mondja, hogy szó sem lehet róla. Másik része azt, hogy legalább a nyitott közösségnek szóló alkalmakon, a temetéseken, vegyes anyanyelvű keresztelőkön, esketéseken be kell vezetni a többségi nyelvet is. Ebben a vitában nem kívánok örök igazságokat kimondani, de érdemes elgondolkodni két dolgon. Az egyik az, hogy a tapasztalat szerint fegyelmező, nevelő, rendtartó ereje van annak az ősi gyakorlatnak, hogy a „magyar templomban” (egyelőre) szó sem lehet a magyartól eltérő nyelvről. Aki többségiként ide hozzánk belép, tanulja meg a türelmet és hitvallási-nyelvi rendet. Aki magyar társat választ, és vallása református, legalább annyival tisztelje meg magyar választottját, hogy mutassa meg azzal is, hogy szereti: megtanulja, társa nyelvén elmondja a házassági esküt. Magyarul is elmondja neki Isten és ember előtt, hogy „szeretem”, a konfirmációi kérdésekre is ősei nyelvén ad választ. De tanuljon meg szeretett társa kultúrájáért, nyelvéért elfogadni, csendben lenni is. Ki merem jelenteni, hogy a Bánságot, Máramarost és egyes bihari régiókat leszámítva a Partium nagy részén, a Magyarország határsávjában az egyháznak többségi nyelven megszólalni helyrehozhatatlan bűn. A magyar nyelvvel meg kell tanítani többségi testvéreinket is nyelvi türelemre, a másság elfogadására.
Másrészt tudomásul kell vennünk, hogy adott helyeken és esetekben a másik nyelvén szólás: misszió. Bizony el kell gondolkodnunk azon ¬ bármilyen fájdalmas is ¬, hogy külön istentiszteleten, bibliaórai vagy más foglalkozási formában szóljunk az Igére éhes többséghez, de volt híveinkhez is, a „magyar református egyház” erdélyi anyanyelvét nem értőkhöz.
Gyermekeink keresztneve
Nézegetem a falinaptárainkon megjelenő, sokasodó keresztneveket. Hallgatom az egyházkerületi naptárszerkesztőket, hogy mekkora nyomás nehezedik rájuk. Levelek tucatjait kapják, amelyekben különböző, lehetetlennél lehetetlenebb neveket kérnek feltenni a falinaptárak névnapos jegyzékébe. Ez megér egy külön elemzést: névadásunk „uniós” lett. Mélyen átitatja a külföldi munkavállalás, el-latinizálódott, szappanoperásak lettek gyermekeink: spanyol, brazil, argentin filmekből kölcsönözünk neveket nekik. Engedtük eluralkodni a „vendégmunkás időkből” hazahozott divatot ezen a területen is. Az új névadási hóbort végigsöpört Erdélyen. Ahogyan húsz évvel ezelőtt a lányok döntő többsége a Krisztina, Kinga, Erika, Izabella, Ildikó neveket kapták, a fiúk, Attilák, Hunorok, Balázsok, Dávidok, Robertek lettek. Aztán, ahogy pedagógusok mesélik, az iskolában az osztályok negyede Patrik, Norbert, Franciska, Brigitta, Betti, Henike, Renáta és Ludovika.
Hadd szemléltessem a fentebb mondottakat néhány történettel. Az egyik gyülekezetben kereszteltük a lelkész negyedik gyermekét. A keresztelés rendjén mély megbotránkozást láttam a gyülekezet arcán, amikor a gyermek fejére öntve a vizet, kimondtam a kislány nevét: „Ilona, én téged keresztellek…” „Ilonának hívják? – morajlott a gyülekezet. – Milyen maradi a tiszteletes úr!”
Kérdésekkel indítottuk ezt a mai nyelvutazást. Vigyázol-e arra, hogy szépen, tisztán, gondosan beszélj magyarul? Hogy családod egészének nyelve tiszta legyen. Milyen nyelvre van beállítva, és hogyan szólalsz meg mobiltelefonodon? Milyen nyelvűre állítottad be számítógépedet és közösségi oldaladat? Vannak-e és helyén vannak-e az ékezetek neveden? Vigyázol-e, hogy amikor bejegyzed gyermeked, unokád születését, nevét helyesen, ékezetekkel írják le? Megszólalsz-e minden lehetséges helyzetben magyarul? Fontos-e neked, hogy magyarként a magyarokkal, mindig magyarul beszélj?
Számtalan kérdés, amelyekhez még félszázat hozzá lehet és kell írni. De a lényeg az, hogy rajtad is múlik, hogy a jövőben milyen lesz családod, gyermekeid, közösséged, nemzeted magyar nyelve.
Szabadság (Kolozsvár)

Bővítik az érmindszenti Ady emlékmúzeumot
Felújítják Ady Endre szülőházát, illetve a mellette található kúriát, és a modern kor elvárásaihoz igazítják az itt működő emlékmúzeumot – derült ki a hétvégén a költő születésének 136.évfordulója alkalmából 24. ízben tartott érmindszenti zarándoklaton.
A rendezvény, amelyet hagyományosan az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület szervez, idén némiképp eltért a szokványostól: felújítás miatt ugyanis zárva volt a költő szülőháza és a kúria, így a kiállításokat nem lehetett megtekinteni. Muzsnay Árpád főszervező elmondta, örül, hogy annak ellenére is sokan gyűltek össze, hogy tudták a munkálatok miatt zárva van az emlékmúzeum. Hozzátette, a leginkább viszont annak örül, hogy végre rendbe hozzák az épületeket és a kiállítást egyaránt. A tatarozást egyébként EU-s forrásból finanszírozzák, a Szatmár Megyei Múzeum közösen nyert pályázatot a nyíregyházi Jósa András Múzeummal a román–magyar, határon átívelő együttműködést támogató program keretében, így 100 ezer eurót fordíthatnak az érmindszenti Ady-emlékhely renoválására.
Amint Szőcs Pétertől, a múzeum igazgató-helyettesétől megtudtuk, teljesen felújítják a szülői házat, valamint a telken Ady felnőtt korában épített kúriát, ezen kívül bővítik a kiállítás anyagát a modern Ady-kutatás eredményeinek figyelembe vételével. A költő kultuszának ápolására vonatkozó más tervet is ismertettek a rendezvényen. A megemlékezés egyik szónoka, E. Csorba Csilla, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója kifejtette: dolgoznak egy korszerű Ady–Boncza–Csinszka kiállításon, amelyet reményeik szerint 2014 tavaszán megnyitnak a látogatók számára a csucsai Goga-kastély mellett található házban. Az új érmindszenti tárlatot egyébként széles körű szakmai együttműködés révén állítják össze, melyben többek között a Petőfi Irodalmi Múzeum szakértői is részt vesznek. Segítséget nyújt E. Csorba Csilla igazgató, aki maga is Ady-szakértőnek számít, hisz az ő összeállításában jelent meg az Ady Endre valamennyi fényképét tartalmazó album.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

A nagyfejedelem öröksége
Bethlen Gábor (1580. november 15. – 1629. november 15.) erdélyi fejedelem tiszteletére tartottak koszorúzással egybekötött konferenciát Nagyváradon, pénteken. A történelmi krónikákban Erdély nagyfejedelmének nevezett Bethlenre, fejedelemmé választásának, illetve születése évfordulójának alkalmából emlékeztek meg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezésben.
A megemlékezés a Schlauch-kertben (ma Petőfi park) található Bethlen-szobornál kezdődött. Török Sándor, az EMNT Bihar megyei elnöke köszöntötte a megjelenteket, s röviden ismertette a váradi Bethlen szobor 2003-ban történt felállításának kálváriáját. A szobrot, Kós András szobrászművész alkotását, ugyanis hatvankét évig nem lehetett felállítani, végül kellő kitartással, szent makacssággal, a román hatalom packázásainak kicselezésével sikerült az egykori nagy uralkodónak méltó emléket állítani Váradon, abban a városban, ahol várkapitány is volt, és amelyet különösen szeretett. Tőkés László, EP-képviselő mondott beszédet a koszorúzás előtt. „Istennek különleges kegyelme, hogy az 1941-ben készített alkotás avatóján személyesen az akkor 89 éves Kós András is részt vehetett” – jelentette ki Tőkés, aki felidézte azt is, hogy a szoborállítás milyen hercehurcával járt, mivel a szobor talapzatán levő, kizárólag magyarul feltüntetett igeszakasz és jelmondat („Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”) kiváltotta a román hatóságok ellenszenvét. A beszéd után a jelenlevő politikusok, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium diákjai és váradi polgárok helyezték el.
Az ünnepség a református püspöki palota Bartók-termében folytatódott, ahol előadások hangzottak el Bethlen Gábor uralkodásának jelentőségéről és arról a nemzeti örökségről, amely intő példa a mai magyar társadalom vezetőinek is. A konferencián elhangzott Hitünk hőse: Bethlen Gábor címmel Tőkés László európai parlamenti képviselő előadása, Bethlen Gábor, a református fejedelem címmel Soós József, gyantai református lelkipásztor értekezése, A Bethlen Gábor Alapkezelő bemutatása címmel Mihály Erzsébet, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásfinanszírozási igazgatójának ismertetője, illetve János Szabolcsnak, a Partiumi Keresztény Egyetem rektorának előadása a nagyfejedelem kultuszáról. Az előadások között a köröstárkányi gyermekkórus Bethlen-korabeli dalokat adott elő, igen hangulatossá téve ezzel a konferenciát. Záró előadásként Mihálka Nándor történész a váradi várban végzett Bethlen-korabeli építkezésekről beszélt, a folyamatban lévő régészeti feltárások alapján.
Szőke Mária
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Ősz végi össztánc
Bármennyire is siratták az elmúlt hónapokban az udvarhelyi tánckultúrát, a Táncműhely megbízott vezetője, Elekes Gyula és Antal József koreográfus maximálisan kihasználta a lehetőségeket, és olyan táncos kavalkádot hozott létre három napon át, amely megmozgatta a várost és a környéket. Legalábbis azt a réteget, amely nem szeret tánc nélkül élni.
Sokszor, sok helyen elhangzott, és manapság is emlegetik, hogy a népi tánckultúra nélkül nincs önazonosság, és alaktalan, jellegtelen etnikai masszaként tengődésre kényszerülünk, de oly módon és olyan mértékben, hogy degradálódásunkat még csak észre sem vesszük. Köztudott, hogy nagyjából lejárt a huszonnegyedik óra az élő néphagyományok terén, a népzene- és néprajzkutatók mindent felgyűjtöttek, s ami kint maradt, az jórészt elveszett. Ahogyan másutt, nálunk is az a feladat, hogy a kulturális központokból vigyük vissza a forrásvidékek felé a megtartott értékeket. Ilyen irányú kísérletezés manapság is zajlik Udvarhelyszéken.
A fesztivál azonban elsősorban azért volt érdekes, mert a felnőtteknek szánt három előadás közül kettő – a János vitéz, a Fekete piros –, a gyermekprogramok – két ilyen produkció volt az Össztánc Ősszel keretében, a Tündér Erzsébet és az A medve nem játék –, illetve a Művelődési Ház előcsarnokában, a Heveder együttessel tartott „össznépi” táncház is a néphagyományokhoz s azok más formában történő éltetéséhez és továbbviteléhez kapcsolódott.
„Jánospiros”
A János vitézt 2011 ősze óta nagy sikerrel játssza a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. A rendező, Baka Gábor úgy fogalmazta át és vitte színpadra Petőfi művét, hogy az abban rejlő tartalmakat némiképp korszerűsítette. A dallamkincs és a tánc ötvözi, finom utalásokkal jelzi a Kárpát-medencében fellelhető magyar tájegységek népi kultúráját, például: egyszerre dunántúli és gyimesi, csallóközi és hétfalusi jellegű Kukorica Jancsi mozgása és hanghordozása. A huszárok, a gonosz mostoha, Iluska viszont csíki tájszólással beszélnek, illetve a cselekmény kibontakozása során érvényesül az a rendezői akarat, amely egy EU-csatlakozás utáni korba, a nagy útra kelések idejébe helyezi, ágyazza be a történetet.
A Fekete piros színtereit – a Maros Művészegyüttes előadásában, Juhász Zsolt rendezésében – csak némi „vájtfülűség” birtokában vagyunk képesek teljesen felismerni: az egykori Széchenyi teret (ahol ma Mihály vajda szobra áll) a kimenős széki cselédlányok és a Kolozsvárott dolgozó legények hajdanán alkalmi táncolásra is használták. Egy korábbi időszakban – a Monarchia idején, de még a két világháború között s a kicsi magyar világban – zenész is került ilyen alkalmakkor, mígnem aztán betiltatott a széki lassú, a forgatós, a csárdás és a többi táncforma. A mai postapalota mögött, a Sétatér bejáratánál lévő placcon immár zene nélkül, belső sugallatra, a gének révén átöröklődött tudás segítségével fordultak-perdültek a párok a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben. Ez az állapot ihlette Kányádi Sándort a híres Fekete-piros című vers megírására, amelyet azóta annyira magukénak éreznek a székiek, hogy a községi parkban, a hősök sírja mellett, a 2011-es Bertalan-nap óta ott áll az a gravírozott tábla, melyen rövid idézettel emlékeznek a versre s arra az esszenciára, amely annyi mindent magába sűrít a régi és a közelebbi múltból. De mintha ma is zene nélkül kellene táncolnunk, észleljük a színpadi jelzésekből az előadás közben, s arra a belső hangra, arra a titkos érzékre illik és kell figyelnünk, amely tudja még az ütemet és a pentatóniát.
Megvan az irány az újjáépítésre
Nagy volt az érdeklődés a táncház iránt is, bár kezdetben nehezen álltak be a párok. A medve nem játék című kétszeri interaktív koncert – az Égvilág zenekarral – némiképp kielégítette az igényeket. A Művelődési Ház igazgatója szerint egyik-másik nagyszínpadi előadást jó lett volna megismételni, mert nem fértek be az érdeklődők, és legnagyobb sajnálatukra vidéki érdeklődőket, még csoportokat is kénytelenek voltak lebeszélni az Udvarhelyre való utazásról, mert már pótszékekkel sem tudtak eleget tenni a nézői igényeknek. Tanulság ez a jövőre nézve, azt jelzi, hogy igénylik a nézők az ilyen hagyományos motívumokat feldolgozó előadásokat, és a kísérleti, a mozgásszínházat is inkább a hagyományokba ágyazódottan szeretnénk viszontlátni. Ebből kell kiindulniuk az Udvarhely Táncműhely újraépítőinek, hiszen a csíki és a vásárhelyi példák kiválóak, szabadon másolhatók Udvarhelyszéken is.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Kötelékek – kézfogások
Történetek, történelem
Vitatkozhatunk róla, vajon mai életünket, világunkat a tárgyiasság, a tények megismerésének vágya, tisztelete határozza-e meg, vagy a „történetmondás”, az ilyen vagy olyan történelmi emlékezés, nosztalgia, a nagy mese jellemzi inkább. A pénz mindenekelőtt, ezt ugye megéljük napról napra, ugyanakkor a blogok, a Facebook mást (is) mutatnak.
2013 novemberében, közeledve az évnek (és ennek az ilyen-olyan sorozatnak) a végéhez, konferenciák, találkozások, olvasmányok gondolkodtatnak el a válaszon, újkori történelmünk alakulásán. Lehetőség szerint (ami sajnos nemigen adatik meg) távolodva a média, a televíziós-rádiós híradók, kerekasztalok, a napi politika világától.
Hazám-díjak, szép sorozatban
Évente hét díjat oszt ki egy tekintélyes kuratórium Budapesten. A hetes szám József Attilára vezethető vissza („a hetedik te magad légy!”), mint ahogy a díj elnevezése is, mindehhez pedig Varga Imre gyönyörűséges kisszobra társul, alighanem a díjat igazoló tárgyak legszebbike. Az, hogy civil-díj, azaz nem politikai szempontú, minden ünnepi alkalommal elhangzik, és ezt a kitüntetett írók, művészek, tudósok névsora bizonyítja is. (A régebbiek listájából szemelgetve: Bacsó Péter, Benkő Samu, Borbándi Gyula, Czeizel Endre, Domokos Géza, Jancsó Miklós, Juhász Ferenc, Kallós Zoltán, Kányádi Sándor, Kosáry Domokos, Kurtág György, Rubik Ernő, Sütő András, Szabó Magda, Törőcsik Mari. A tavaly az erdélyiek közül Markó Béla és Szilágyi István egyszerre volt díjazott.)
A 2013-as ünnepség a Petőfi Irodalmi Múzeumban zajlott (vagyis nem az Akadémián, mint régebben), népes közönség előtt, sok korábbi kitüntetett jelenlétében. A zenei kísérőprogram ezúttal is minőséginek bizonyult, mint ahogy ismét Galkó Balázs mondott értő mélységgel és közvetlenséggel József Attila-verseket. Idén ugyan nem szerepelt erdélyi a Hazám-díjasok közt, mégis volt szó rólunk, hiszen az irodalomtörténész Ilia Mihály laudációjából nem hiányozhatott elkötelezettségének, már-már hihetetlen figyelmének kiemelése a Magyarországon kívül élők, elsősorban az irodalomnak elkötelezett erdélyiek iránt.
Budapesten a normalitás – természetesnek gondolt (?) – óráit élhettük meg e hónap közepén.
Jékely – PIM – Magyarvalkó
Egy hét alatt kétszer a Petőfi Irodalmi Múzeumban, vonatos-autós (kényszerű átszállásos) utazással Kolozsvárról Budapestre. A száz éve Nagyenyeden született és – merem állítani – Kolozsvár költőjévé vált Jékely Zoltán öröksége ennél jóval nagyobb fáradságot is megérdemel. A szervezők adta konferenciacím szerint „Csillagtoronyban” jártunk, és a tudományos igényű előadások ezt valóban alátámasztották. Érthető módon sűrűn szóba került Jékely lírájának elégikus hangvétele, a halál s a feltámadás motívuma. Engem azonban a legjobban az a két előadás ragadott meg, amelyek a magyarvalkói Jékely-kiállítás tájépítészeti, illetve irodalmi koncepciójáról szóltak.
Magyarvalkó a Kalotaszeg talán legfestőibb faluja, eddig is vonzotta a látogatókat. (Valószínűleg nem olyan mértékben, mint a faluturizmusban, táborszervezésben már eddig is jelentőset nyújtó Kalotaszentkirály-Zentelke.) Hogy pontosan ki és mikor kezdte összekapcsolni Jékely egykori valkói kirándulásait, írásait a ma lehetséges és ígéretes idegencsalogatással – és ezt nem Drakula-bolondítás szellemében teszik! –, azt nem tudom; a megvalósítás útján elindult terv és a további elképzelések mindenesetre ígéretesek, s ebből nem csupán az irodalom, hanem Kalotaszeg és talán egész Erdély nyerhet.
Hátha ezután Kolozsvárt és környékét nem „átmenő forgalomként” tekinti majd sok túloldali kirándulásszervező, útban a Székelyföld felé…
Egy „csak” hetvenéves költő
A Székelyföld és Kolozsvár rég összekapcsolódott Király László életében és költészetében. (Annak jóval kisebb a súlya, mégis megjegyzem: ugyanígy ért össze mára, de már tegnapra a Forrás ún. első és második nemzedéke; sőt ez tulajdonképpen 1967-ben megkezdődött, amikor Király Vadásztánc című első verskötetéhez Lászlóffy Aladár írt méltató, figyelemfelhívó előszót.) A veszélyek és kihívások valójában egyaránt – ha talán nem is egyformán – érintették a múlt század hatvanas éveiben a pályán elindultakat, és bizonyára még inkább elmondható ez az egy-két-három évtizeddel korábbi pályakezdőkről. Hogy azokat a nehéz évtizedeket ki hogyan „abszolválta”, azt egyenként kell természetesen megvizsgálni. Mostanában divatba jött (megélhetési „kutatók” által?) könnyű szívvel ráhúzni a vizes lepedőt egy-egy nehéz helyzetben rosszul reagált költőre, művelődéstörténészre, az életmű egészére vetve árnyat ezáltal. Király László lehet, hogy szerencsésebb, lehet, hogy keményebb volt; ezen az estén emelt fővel jelenthette ki, hogy az ő vára valójában az élete, a műve, amit az utókorra hagyhat.
Tanulságos könyvek
Egy József Attila-, egy Jékely- vagy egy Király-verskötetre természetesen nem lehet azt mondani, hogy tanulságos. De Kolozsvári Papp László posztumusz regényéről sem így beszélnék, noha A diák utolsó története (Kortárs Kiadó, 2011.) sok olyan pillanatra emlékeztet, amelyet én is kolozsvári diákként éltem meg – ha nem is úgy, mint ő: például Sztálin halálát (1953-ban), iskolai kivezényeltetésünket a Főtérre. (És én sem tartoztam a sírók közé. De nem hancúroztam az éppen üres Capitol moziban, a Bánffy-palota udvarán, mint KPL.)
Most közel egyszerre három könyv (illetve négy, pontosabban öt) került a birtokomba, szerzői dedikálással, és ezek nem számíthatók profi szerzők termékeinek – jóllehet mindegyikük a maga szakmájában diplomás, elismert ember, és ma már nyugdíjas. Dr. Kiss András Nagyváradon kardiológusként szerzett nevet magának. Fodor Nagy Éva jeles mesterek tanítványaként végzett a kolozsvári képzőművészeti főiskolán; nemrég nyílt akvarell-kiállítása a Báthory-líceum könyvtár-galériájában. Kiss Károly agronómus végzettséggel járta végig a pályát. Nem azzal jellemezném önéletrajzi jellegű könyveiket, hogy magánkiadásban készültek, vagy a szöveggondozásra jobban figyelni tudó hivatásos kiadó vállalta a megjelentetést. (Fodor N. Éva Időutazás képekben című emlékezését a csíkszeredai Pro-Print jelentette meg, Kiss Károly 558 oldalas „civil” élet-összefoglalójára viszont igencsak ráfért volna a szerkesztői munka.) A tanúvallomás egyediségének jelentőségére akarom felhívni a figyelmet, lényegében a 20. század első harmadának végétől vagy a századközéptől többnyire máig, de legalább 1989-ig terjedő erdélyi (négy év kivételével romániai) idő számbavételére, változatos helyszíneken, változó élethelyzetekben. S ami mind a három szerző szövegének fontos kísérője: a korabeli fényképek hangsúlyos jelenléte a családi és korjellemzésben.
Nem kritikát írok ezekről a könyvekről – bár írhatnék, helyenként kifejezetten elismerőt a megjelenítés érzékletessége, a szereplők megidézése okán (Fodor Nagy Éva kötetében), a naplószerű pontosság, hitelesség dicséretével (Kiss András ezt két vaskos kötetben, közel 1000 oldalon teszi Egy váradi orvos visszaemlékezéseiben). Kiss Károly a következő kérdést teszi fel, mondhatni provokálóan: Ilyenek voltunk mi? Ő már a címoldalon így minősíti vállalkozását: „Egy becsapott generációja a küzdelemre felkent daliáknak”. Ehhez mindjárt hozzá kell tennem, hogy vele osztálytársként kezdtük a Református Kollégiumban, és együtt folytattuk az utódiskolában, a 2. számú Magyar Fiúlíceumban – tehát az ő korai emlékeit (akár a barátságokban, akár a hajdani IMSZ-ben) közvetlenül szembesíthetem a sajátjaimmal. (Ami már nyilván nem érvényes uzdiszentpéteri, kisiklandi, szászbonyhai, csíkszentmártoni vagy bánsági, újszentesi és temesvári agronómusi tapasztalataira.) Dr. Kiss András – kevéssel fiatalabban – a vásárhelyi orvosin nem ugyanúgy (bár hasonló politikai légkörben) élte meg 1956-ot, mint mi a Bolyain, a Bölcsész Karon (a „min” ezúttal többek közt Lászlóffy Aladárt értem, akiről Kiss Károlynak is van érdemi, régi baráti mondanivalója); persze, ott is, az orvosin, Kolozsvárt is következtek a megtorlások, ahogy ezt Kiss András részletesen leírja. (Domokos Géza beidézésével meglepetést szerez.) Egyszóval összeérnek a történetek, számos mozzanatban, és erről váradi orvos barátom mint páratlan kultúra-, irodalom- és képzőművészet-fogyasztó, gyűjtő, színházlátogató, bőven beszámol. A két Kiss egymástól eléggé távoli emlékezése ilyenformán számomra hasznos forrás, előbb-utóbb élni fogok a lehetőséggel.
A meglepetést Fodor Nagy Éva könyve okozta, nem is annyira férjével, a prózaíró Fodor Sándorral közösen megéltek felidézésével (jóllehet például az Erzsébet út 57. lakásuk leírása többszörösen irodalomtörténeti jelentőségű, Gaál Gáborék, Gáll Ernőék is laktak ott), mint nyugat-európai, többek közt angliai, londoni emlékeinek elevenségével. Siklós Istvánék, a költő és BBC-szerkesztő lakása nekem is élményt jelentett, hasonlóképpen a találkozás Cs. Szabó Lászlóval, Szabó Zoltánnal és háza népével, no meg a jelenlét a Szepesi Csombor Körben. (Most találkozom újra ezekkel az évekkel, a titkosszolgálati dossziémba került utalásokkal.)
Hát így értem, amikor tanulságos könyvekről beszélek. De még adós vagyok dr. Kiss András legújabb ajándékkönyvének a megköszönésével. A Gyantai beszélgetéseim Róza nénivel megjelentetése 2013-ban régi adósságot törleszt – nem utolsósorban a Korunk akaratlan (akkoriban cenzorális) adósságát. Szociográfiai-emlékirati pályázatunkon ennek a rendkívüli falusi asszonynak az életútját idéző szöveggel Kiss András (és Róza néni) 1984-ben első díjat nyert nálunk, ám a (részleges) közlésre is sok évet, politikai fordulatot kellett várni. Most mindenki olvashatja, Kiss András magánkiadásában. (Vállalhatta volna akár a Kriza Társaság!)
Valamiképpen visszatérünk a „hazám” értelmezéséhez…
Szabadság (Kolozsvár)

Öntudaterősítő székely szimbólumok
Az utóbbi időben egyre népszerűbbek a székely szimbólumokat tartalmazó termékek, amelyekből bővül a felhozatal: székely zászló, matrica, póló, térkép, címer mellett már vásárolható székely sál is.
„Akkor lesz nekünk autonómiánk, ha megismerjük a valós székely és magyar múltunkat. Rólunk már sokan írtak, eljött az ideje, hogy rólunk magunknak és másoknak is mi írjunk” – fejtette ki Veress Dávid, a Csíkszéki Székely Tanács elnöke, miközben a megvásárolható népszerű székely termékekről beszélgettünk. Bemutatta az elmúlt tíz év során elkészíttetett székely szimbólumokat, amelyek véleménye szerint az egészséges közösségi tudat erősítését is szolgálják. Elsőként a székely zászlót és Székelyföld térképét tették elérhetővé az emberek számára, amelyet követett az öntapadós matrica SIC felirattal a nemzetközi tudatba való megjelenés érdekében – részletezte az elnök. Nemrég elkészült a bekeretezett székely címer is.
Termékek az öntudat alakulásáért
Mivel Veress úgy véli, hogy a mindennapi megtapasztalás nagyban segítheti az emberek öntudatának alakulását, ezért a szimbólumok mellett további használati tárgyakat is készíttetnek. Így zsebnaptárakat, motoros, biciklis zászlókat, székely címeres matricákat is lehet vásárolni Csíkszeredában a Petőfi utca 8. szám alatt. Emellett megjelentették az általános iskolásoknak szánt, Székelyföld történelmét bemutató tankönyvet is, amelyet Hargita Megye Tanácsának jóvoltából a környékbeli iskolák megkaptak. A legfrissebb termék a székely sál, amellyel főként a fiatalokat célozzák meg, hogy őket ily módon is erősítsék nemzeti öntudatukban.
Népszerű székely termékek
Minden korosztály érdeklődik a székely zászlók iránt: a biciklisek, motorosok a közlekedési eszközükre tűzik fel, sokan pedig focimeccsekre, felvonulásokra viszik magukkal – számolt be az illetékes. Hozzátette, a székely zászlókat ért támadások is használtak azok népszerűségének, hiszen rengeteg ház falára tűzik ki azóta is. A tankönyvet nemcsak az iskolások olvassák, hanem sokan vásárolnak belelőle külföldön élő családtagjaik számára is. A térképeket pedig leginkább nagyszülők vásárolják unokáinak, hogy ezáltal is megismerhessék a jelenlegi Székelyföldet.
Veress Dávid már gondolkodik további termékeken is, így például székely nemezelt telefontartón és egy Székely nagyjaink sorozat elindításán, hiszen úgy véli, kellő bizalommal, kitartással és legfőképpen összefogással bármi elérhető.
Nyáron nagyobb az érdeklődés
A Tilos kávéházban folyamatosan beszerezhető a székely póló, amelyet főként nyáron vásárolnak az emberek – tudtuk meg Cornelia Enachetól. A kávézó alkalmazottja hozzátette, a fővárosi magyar–román mérkőzés előtt is nagyon sokan vásároltak belőle. Azt is elárulta, sokan annak érdekében, hogy ne kelljen levessék a pólót a meccs előtt, fordítva vették fel azt. Mint megtudtuk, a vásárlók többnyire az asztaloknál ülve veszik észre a pulton lévő ruhadarabot, azt követően érdeklődnek és vásárolják meg.
Az egyik, Petőfi utcában lévő üzletben a nyár folyamán árultak székely zászlót, amely pünkösd előtt el is fogyott. Az elárusító elmondása szerint nem volt sok belőle, hozzávetőleg húsz darab, de hamar kimerült a készlet. Jelenleg nem árulnak zászlót, de mivel igény lenne rá – azóta többen is keresték –, az elkövetkezőkben valószínűleg rendelni fognak.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

Magyar alpolgármester helyett Petőfi-szobor
Bár szórványba szorult a marosugrai magyarság, ennek ellenére bátran kiállt elképzelése mellett, és több éves „harc” után december 8-án, vasárnap délben Petőfi Sándor-szobrot avatott.
Az eredeti tervek szerint a nemzet költőjének mellszobra, amelyet Szabó Ferenc szobrászművész készített, Marosugra központi parkjában, Mihai Eminescu mellett kapott volna helyett, végül úgy döntöttek, hogy a közeli utcában, a református templom udvarán állítják fel.
A vasárnap délelőtti istentisztelet után a szomszédos római katolikus templom tornyában délben megszólaló harangszó idején hangzottak el a köszöntő beszédek.
Bátrak és kitartók
A 2400 lélekszámú román közösségben, az oláhdellőiekkel együtt összesen 320 marosugrai magyar meghatódva hallgatta a Nemzeti dalt, az idősebbek arról beszéltek, soha nem gondolták volna, hogy mégis sikerült megvalósítani ezt a régóta dédelgetett álmukat. Köszöntő beszédében Simon István, a szomszédos Kerelőszentpál polgármestere, körzeti RMDSZ-elnök megdicsérte a helybéli magyarokat, hogy sikerült összefogniuk, és kitartottak ki szoborállítási tervük mellett: „Petőfi szobra bizonyítja, hogy egy szórványban élő kis magyar közösség csakis akkor érhet el eredményeket, ha a személyes sértődéseket félreteszi és közösen, együtt lép fel”.
Kelemen Atilla parlamenti képviselő szerint jó ötlet volt, hogy a Petőfi-szobrot a templom védő árnyékában helyezték el. Kijelentette: a szórványban élő magyarok már többször bizonyították – most a marosugraiak –, hogy bátrabbak, mint a tömbmagyarságban élő nemzettársaik. Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök párhuzamot vont a felállított Petőfi-szobor és a Páskándi Géza által írt, A költő visszatér című rockopera között, felidézve annak egyik refrénjét: „Ahol Magyar él, Ahol Magyar fél, Petőfi visszatér", utalva arra, hogy minden marosugrai büszke lehet arra, hogy szülőfalujában a szabadságért életét adó Petőfi Sándor szobra áll.
A szoboravatás után a helybéli gyerekek és fiatalok verses, dalos összeállítása zárta az ünnepélyt.
Tavaly nem sikerült, talán jövőre
A köszöntő beszédekben többször elhangzott, hogy a szobrot tulajdonképpen egy alku nyomán tudták felállítani. Simon Istvánt érdeklődésünkre elmondta, a tavalyi helyhatósági választásokon a település magyar szavazói a jelenlegi polgármestert támogatták, és ígéretet kaptak, hogy cserében alpolgármesterük lehet. A község második emberének azonban nem sikerült magyar személyt megválasztani, így a polgármester vállalta, hogy a helyi költségvetésből fedezi a Petőfi Sándor mellszobrának felállításával járó költségeket. „Magyar alpolgármesterük nincs, de van Petőfi-szobruk a marosugrai magyaroknak, és bízunk abban, hogy a következő választások után újra lesz magyar alpolgármesterük is” – mondta a körzeti RMDSZ-elnök.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Csíkban kapott székházat a Romániai Magyar Cserkészszövetség
Szombaton avatta fel csíkszeredai székházát a huszonhárom éves Romániai Magyar Cserkészszövetség (RMCSSZ).
A szövetség 1990 óta végzi ifjúságnevelő munkáját, a magyar kormány támogatása révén és a csíkszeredai református egyházközösség jóvoltából – amely az épületet biztosította – most sikerült saját székházat kialakítaniuk. A Petőfi utcában lévő épületet egy év alatt felújították, szombaton délelőtt pedig ünnepélyes keretek között avatták fel. Az ünnepség előtt megtekinthető volt a cserkészet történetét bemutató kiállítás is.
Az új székház előtt Kasza Tamás, az RMCSSZ elnöke köszöntötte az érdeklődőket. Elmondta, eddig nem volt meg a kellő segítség, hogy megfelelőképpen fejlődjenek, székházat építsenek, 2010 óta viszont a magyar állam támogatja munkájukat. „Ez az épület olyan gazdára vár, aki nemcsak használja, hanem gondját is viseli. A cserkészkörzet nevében ígérem, hogy megpróbálunk jó gazdái lenni” – fogalmazott a csíki cserkészkörzet vezetője, Bálint Lóránt Lajos.
A református imaház és a cserkészszövetség közös névtábláját Szatmári Szilárd református lelkész leplezte le. Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának képviselője beszédében kiemelte, a cserkészetnek amellett, hogy ifjúságnevelő szerepe van, nagyon fontos nemzeti összetartó erő is. A RMCSSZ tiszteletbeli elnöke, Gál Sándor a cserkészszövetség kezdetét elevenítette fel. A katolikus és református egyházi szertartásokat követően Tamás József segédpüspök és Szatmári Szilárd lelkész is megáldotta a székház épületét.
A cserkészszövetség székházavatója előtti sajtótájékoztatón Kasza Tamás elnök elmondta: jelenleg több mint száznegyven bejegyzett cserkészcsapatot számolnak, amelyekben közel kétezer cserkésszel és kétszáz önkéntes felnőtt vezetővel végzik ifjúságnevelő munkájukat. „Cserkészszövetségünk 1991-ben részese volt – a jelenleg 8 szövetséget magában foglaló – Magyar Cserkészszövetségek Fóruma alapításának. Ennek célja, egy olyan közeg létrejötte, amely összefogja a határok által elválasztott szövetségeket, és lehetőséget biztosít az együttműködésre, a közös problémák megoldására” – emelte ki az elnök.
2010 végén megszületett a magyar kormány által támogatott összmagyar cserkész stratégia, amely révén szeretnék tíz év alatt megduplázni a romániai magyar cserkészek létszámát. Szeretnék megerősíteni a meglévő csapatokat, valamint új csapatokat létrehozni, szükség szerint pedig a módszereiken is változtatnának – foglalta össze Kasza. Kérdésünkre azt is elmondta, hogy a támogatás révén, lesz lehetőségük élni a szabadegyetemek, nyitott rendezvények adta lehetőségekkel is.
„Huszonhárom év munka után, végre elmondhatjuk, hogy van egy olyan hátterünk, amely biztosítja számunkra az állandó folyamatos munkát. Ehhez hozzájárul a székház létrejötte is, ahol nyugodt körülmények közt végezhetjük a dolgunkat” – fejtette ki Kasza. Önkéntesek közreműködésével egy év alatt sikerült befejezni a hozzávetőleg ötvenezer lejes, Bethlen Gábor Alapítvány által támogatott felújítást. A székház az elkövetkezőkben közösségi szerepet tölt majd be, a cserkészek foglalkozásai mellett, kiállításokat is szerveznek majd benne, sőt nyilvános könyvtárat is működtetnének az épületben.
Annak érdekében, hogy minden körzet számára biztosítsák a központi épületet – amely a hatékony munka alapfeltétele –, már elkezdődtek az egyeztetések a katolikus és református egyházközösségekkel. A cserkészszövetség 2015-ben lesz negyed évszázados, ennek ünneplését összekötnék az ötévente sorra kerülő nagytáborral, amit Kolozsváron rendeznének meg. „Szeretnénk, ha Kolozsváron, Erdély kulturális és egyetemi központjában is bemutatkozhatna a cserkészet” – fejtette ki Kasza.
Kömény Kamilla
Krónika (Kolozsvár)

Összevonhatnak osztályokat a városi iskolákban
A következő tanévtől várhatóan kevesebb osztály indulhat azon városi iskolákban, ahol viszonylag alacsony a diáklétszám. A vidéki oktatási intézményeket ez a szaktárca szerint nem érinti majd.
Király András oktatásügyi államtitkár szerint nem várhatóak oly mértékű megszorítások jövő ősztől a tanügyben, mint amilyenekről egyes sajtóértesülések szólnak. Lapunk érdeklődésére ugyanakkor elmondta: elképzelhető, hogy visszatérnek a tanügyi törvényben meghatározott minimális diáklétszámhoz azt követően, hogy ezt a jogszabály megjelenését követően kormányrendeletekkel csökkentették. Az államtitkár rámutatott: a törvényben az áll, hogy óvodai csoport indításához városon 20, vidéken 18, elemiben városon 24, vidéken 18, gimnáziumban városon 25, vidéken 20, míg középiskolákban 28 diák szükséges. Ezzel kapcsolatosan januárban vagy februárban jelenik majd meg egy kormányrendelet.
Kereskényi Gábor parlamenti képviselő érdeklődésünkre elmondta: egy, a tanügyminiszterrel folytatott megbeszélés során felhívták a tárcavezető figyelmét arra, hogy a kisebbségi nyelven folyó oktatásban szükség van a továbbiakban is pozitív diszkriminációra, azaz azt kérték, hogy a kötelező diáklétszám ez esetben maradjon alacsonyabb. A várható átszervezések kapcsán kifejtette: Szatmárnémeti viszonylatában elképzelhető például az, hogy az egymáshoz igen közel levő Avram Iancu, a Micrea Eliade és a Bălcescu-Petőfiben lesznek változások. A diáklétszám függvényében elképzelhető az is, hogy valamelyikből kivezetik a magyar oktatási vonalat. Hozzátette: ez semmiképp nem történik majd egyik napról a másikra, a meglévő évfolyamokat a változtatások nem érintik majd. A képviselő azt is elmondta lapunknak, felhívta Remus Pricopie figyelmét arra, hogy a Szatmár megyei főtanfelügyelő nem tartja be minden esetben az oktatásügyi törvény előírásait, mely leszögezi, hogy legalább aligazgatói szinten kell hogy legyen magyar vezető azokban az iskolákban, ahol magyar nyelven is folyik oktatás. Rámutatott: nincs magyar aligazgató sem a faipariban, sem az élelmiszeripari szakközépiskolában, holott mindkét intézményben vannak magyar osztályok.
Babos Krisztina
Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)

Székelyföldi diákok ajándéka csángómagyar gyerekeknek
Több szervezet összefogása és több száz csíkszeredai diák adománya révén ajándékcsomagokat osztanak ki a napokban a Csángómagyar Oktatási Programban részt vevő gyerekeknek.
Cipősdobozban karácsonyi mosoly címmel szervezett karácsonyi ajándékgyűjtést a Gyulafehérvári Caritas a Zöld Székelyföld Egyesülettel partnerségben. Idén négy csíkszeredai iskolában, a Petőfi Sándor, a Nagy Imre és a József Attila általános iskolákban, továbbá a Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumban gyűjtöttek a diákok cipősdobozokba ajándékokat. A gondosan csomagolt dobozok ebben az évben a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) kezdeményezésére és segítségével a Csángómagyar Oktatási Programban tanuló moldvai csángó gyerekekhez jutnak el.
Péterfi Attila Csongor, a Caritas ágazati igazgatója azt mondta, jónak tartották az ötletet, mert a nemzeti érzést is erősíti, hogy többnyire székelyföldi gyerekektől kapnak karácsonyi csomagot a csángómagyar gyerekek. A Csángómagyar Oktatási Programban részt vevő mintegy kétezer gyerek közül nyolcszázan a keresztszülő programon keresztül kapnak ajándékot, a többieket pedig a Csíkszeredában összegyűlt csomagokkal ajándékozzák meg.
A négy iskolából adományozott 729 ajándékcsomagot kiegészítették helyi családoktól, továbbá Németországból kapott cipősdodoznyi ajándékokkal, így összesen 1400 csomag jut el az összefogás révén a csángó gyerekekhez. Az ajándékdobozok többségét hétfőn elszállította az RMPSZ az oktatási program helyszíneire, szerdán pedig a Nagy Imre és Petőfi Sándor iskolák küldöttségeivel együtt a gyűjtés szervezői is ellátogatnak néhány csángómagyar faluba, hogy személyesen találkozzanak a megajándékozott gyerekekkel. „Köszönjük mindenkinek, aki cipősdobozt készített, közvetítjük az ő szeretetüket a csángó gyerekeknek, így kívánunk nekik boldog ünnepeket” – mondta Péterfi Attila Csongor.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro

Karácsonyi hangulatú irodalmi ülés Lippán
Kedden délután a lippai katolikus parókia hittantermében, a helybeli Degré Alajos Olvasókör megtartotta decemberi ülését, a karácsony szellemében.
A megjelenteket ft. Andó Attila plébános köszöntötte, majd a karácsony, a Megváltó megszületésének az ünnepét méltatta. A továbbiakban Czernák Ferenc a karácsony eredetéről, a karácsonyi szokásokról beszélt. József Attila, Ady Endre, Petőfi Sándor, Márai Sándor, illetve Fülöp Lídia, karácsonyi témájú költeményeiből olvasott fel egy csokorra valót Igna Ilona, Détári Katalin és Tóth Emil, miközben Czernák Ferenc elszavalt néhányat a jelzett költeményekből.
A decemberi irodalmi ülés kellemes hangulatban, agapével zárult.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Távol a családtól
Karácsonykor a felnőttből újra előbújik a hétköznapi forgatagban mellőzött gyermek-énünk, újra fontos lesz a fenyőfa és a frissen sütött kalács lakást betöltő illata, a szeretettel készített, körültekintő gondoskodással megvásárolt ajándék, a család közelsége, vágyjuk a meghittséget, a holnapra jó reménnyel gondolunk. Az élet viszont néha keresztülhúzza számításainkat, elszakít szeretteinktől; csak lélekben lehetünk egyek családtagjainkkal, csak gondolatban ölelhetjük meg kedveseinket, az ünnepi vacsora ízét csak régmúlt emlékekből idézhetjük fel. Két ember – az 1956-os forradalom egyik baróti meghurcoltja és a világégés poklát megjáró hadfi – története bizonyítja: kis csodák az embertelenség közepette is léteznek, és Krisztus születése napján olykor a kevés is elég, hogy ünnep legyen szívünkben.
A konstancai gondoskodás
Oláh János szinte még gyermekfejjel, tizenévesen lett rendszerellenes összeesküvő, s ítélték tíz év nehéz börtönre – ebből öt esztendőt és tíz hónapot le is töltött. Hogy mi volt a vétke? A brassói Steagul Roşu Szakiskola tanulója volt, amikor a mai Áprily Lajos Főgimnázium diákjai által alakított Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) tagjai megkeresték őket, s mivel szimpatizált az anyaországi forradalmárokkal, s hitte, hogy az erdélyi magyarság érdekében közös erővel tenni lehet, hát csatlakozott hozzájuk. A fiatalok körében nagy érdeklődést váltottak ki akcióik – 1957-ben Fehéregyházán Petőfi Sándort huszonketten ünnepelték! –, ám mégsem ezek miatt buktak le: egy, a katolikus papoknak írt levelüket a címzettek provokációnak tekintették, s jelentették a Securitaténak. A hetvenhét vádlottat három rendben ítélték el. A marosvásárhelyi vizsgálati fogság ideje alatt hat hónapig a Securitate emberei vallatták, majd az ítélethirdetést követően a brăila-nagyszigeti Salcea, Grădina, Stoeneşti, végül Szamosújvár lett életének állomása, amíg 1964. június 22-én amnesztiával szabadult.
A salceai munkatáborban végzett gátépítés meglett embernek sem lett volna könnyű, nemhogy egy tizenkilenc évesnek, de bírni kellett, mint ahogy később a csatornakészítést vagy a kemény mezőgazdasági munkát is. Az is megesett, hogy a barakkokban ötszázan laktak, az intimitást meg az jelentette, hogy az emeletes ágyak alsó részén néhányan összekuporodtak, s kicsit hosszabb ideig csendben beszélgettek. Nehezen, körülményesen, de nem volt lehetetlen, hogy a húsvétot és a karácsonyt, ha röviden is, de megtartsák. Az őrök sokkal jobban odafigyeltek az értelmiségre – számos tanár, ügyvéd, orvos, lelkész és rengeteg egyetemista volt körükben, elég, ha csak a jövendőbeli református püspököt, Csiha Kálmánt vagy Páskándi Géza írót említjük – és a szektásoknak bélyegzett szombatistákra vagy jehovistákra. A munkássorból kikerült elítéltek parányival nagyobb szabadságot élveztek. Odahívtak egy-egy lelkészt vagy egykori teológiai hallgatót, aki igét mondott, összekulcsolták kezüket, s néhány percig közösen imádkoztak, majd hazagondoltak szüleikre és szeretteikre. Ritkán kisebb ünnepi ebédet is fogyaszthattak: a kezdeti szigort 1960–61-ben enyhítették, csomagot fogadhattak családjuktól, a kis csoportok kiadósabb, finomabb ételhez jutottak.
Grădinai fogva tartása idején, 1960 őszén hastífusz ütötte fel a fejét, amitől az elvtársak megijedtek, s a betegeket – köztük Oláh Jánost is – a konstancai kórház egy átrendezett osztályára vitték, így a karácsony és az újév is ott érte. Minden másabb, emberségesebb volt, mint amit az előző években tapasztaltak, ezért még a mások által megvetett kórházi kosztot is kiadósabbnak, élvezhetőbbnek érezték. A legtöbbet mégis az alkalmazottak embersége jelentette. Oláh János valóságos tündérként tekintett az egyik nővérkére, Sandára, aki hol ezzel, hol azzal kedveskedett neki. Karácsony estéjén egy narancsot és egy egész tábla csokit csúsztatott párnája alá.... Csak azért-e, mert megesett a szíve a legyengült betegen, együttérzésből, mert egy hozzátartozóját neki is mondvacsinált indokkal lecsukták, netalán, mert tetszett neki a fiatal legény – ez sosem derült ki, hiszen a hivatalos ügyintézésen kívül nem érintkezhettek. A kedvesség, az önzetlenség így is sokat számított a székely fogva tartottnak: visszaadta reményét, hogy vannak még jó emberek.
Szökés karácsonykor
Balogh Antal önkéntesnek jelentkezett, 1941-ben tizenkilenc éves fejjel rukkolt be a 27-es gyalogdandár székelyudvarhelyi határvadász zászlóaljhoz. A kiképzést követően 1942-ben az 59-es portyázó határőrökhöz került, Felsőrákoson teljesített szolgálatot, majd egy évre rá Kolozsvárra a 9. Hadtest parancsnokságához rendelték, ahol a magyarországi származású Benedek Elek hadbiztos-százados mellett látott el feladatokat, többek közt sofőrje is volt. – Egyszer egy reggeli kihallgatást követően szólt, hogy maradjak hátra. Amikor bementem irodájába, az asztal mellett állt, kezében egy-két papírral, hosszabb ideig nem szól semmit, csak nézett, nézett. „Tóni fiam, megjött a leszerelési papírod, de a SAS-behívód is. Kapsz öt nap szabadságot, hazamehetsz elbúcsúzni a szüleidtől, majd indulunk a frontra” – mondta. Nem telt el sok idő, már szovjet földön jártunk, karácsonykor és újévkor onnan küldtem levelezőlapot kedvesemnek. Januárban úgy befagyott a Don vize, hogy 12-én az oroszok könnyűszerrel átkelhettek rajta, s porig zúztak minket – meséli az egykori honvéd.
A visszavonulás nehéz volt, sok veszteséggel járt, amikor Németország területére, Linz-Leobenbe értek, ahol az oroszok elfogták őket. Hat hónapig a legkülönfélébb munkát kellett végezniük, a körülmények pedig igencsak keservesek voltak: egy kolhozistálló méretű épületbe ezerhétszázukat zsúfolták be, az étel pedig inkább állatnak, mintsem embernek való volt. Valamit tenni kell, ez így nem mehet tovább – ötlött fel egyre többször Balogh Antalban. A karácsonyi ünnepek jó alkalomnak ígérkeztek, hiszen hideg is volt, az oroszok, ha tehették, a Jézuska születése napját itallal köszöntötték, kisebb volt az esélye, hogy észreveszik, esetleg üldözni fogják, ha szökéssel próbálkozna. Karácsony másod-, harmadnapjának estéjén odaszólt a mellette fekvő bajtársának: „Látod azt a kicsi ablakot? Na, én azon kimászom, megpróbálok átjutni a vashídon, s átmenni az amerikaiakhoz. Te, ha akarsz, velem jössz, de én mentem. Kicsi volt az ablak, de le voltunk fogyva, szinte gond nélkül jutottunk át, majd kúszva, araszolgatva közelítettünk a töltés felé. Láttuk a kuckójába behúzódott őrszemet – talán ő is minket, de nem mozdult –, majd elértük a hidat. Még jobban féltünk, nehogy most, nehogy éppen akkor jöjjenek utánunk, amikor a szabadulás kapujában vagyunk. Nem jöttek, el voltak foglalva magukkal. Az amerikaiak jól fogadtak, az éjjelt ott töltöttük, reggel meg bevittek a körzetükbe, ahol nagy nehezen előkerítettek egy magyar származású tisztet, aki biztosított arról, hogy jó sorsunk lesz. Az is volt, sokáig élveztük »karácsonyi ajándékunk«, talán május volt már, amikor eljöhettünk onnan” – idézi a közel hét évtizede történteket a néhány éve vitéznek avatott egykori honvéd. Az azóta eltelt időben számtalan emlékezetes családi ünnepet élt meg Balogh Antal, ám a legszebbek közt idézi fel a szabadulását lehetővé tevő karácsonyt: enélkül talán semmi sem lett volna abból, amit azóta megteremtett a levelezőlapjait váró – azóta végleg eltávozott – egykori leánykával.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vándorszékely hazatalál – Egy ragaszkodás története (15.)
Az évfordulóra való tekintettel nem időrendi sorrendben, hanem a ’89-es forradalom kézdivásárhelyi eseményeivel folytatjuk sorozatunkat. Ezekben Boldizsár Béla fontos szerepet játszott.
Forró december
Fő információs forrásunk persze a Szabad Európa Rádió volt azokban a napokban is. Én azt sokat hallgattam, főleg éjszaka. Akkor már a városgazdálkodási vállalatnál dolgoztam. A lépcsőházban is kommentáltuk az eseményeket, hogy valami nincs rendben, még a milicistával is bizalmasan, aki felettem lakott, és utóbb is jóhiszemű embernek bizonyult. Temesváron már napok óta zajlottak az események, Kézdin még semmi mozgolódás nem volt, de a munkahelyünkön is összedugtuk a fejünket, mondtuk: ömlik a vér Temesváron.
Nagy felháborodásomat jegyzetfüzetemben papírra is vetettem: Ceauşescut le kell váltani – írtam a december 20-i dátum alá. Akkor délelőtt kimentem a blokk elejébe, és azt ordítottam, hogy emberek, gyertek a központba, Ceauşescut le kell váltani! Ekkor tanácsolta a szomszéd milicista, ma már nyugdíjas: Béla, vigyázz, mert nagy baj lehet belőle, nézd meg, innét-onnat hány embert összeszedtek már. A gyermekeid fogják ezt megszenvedni, megkérlek, ne folytasd. De én nem tudtam benn ülni, hallgattam a rádiót, mindenről tudtam, ami Temesváron történik, és a munkahelyemen is próbáltam az embereket buzdítani, menjünk ki a központba. És tiltakozzunk, mert tűrhetetlen, ami történik. Azt mondták, üljek a fenekemen, már vertek meg ’83-ban, nem tanultam belőle?
Ellenőrzések Valóban rajtam volt a szemük. Nekem mint kapusnak minden hónapban gyűlésen kellett részt vennem a rendőrökkel, én ott is fel-felszólaltam, és megjegyzett személy voltam a szemükben, mert valakit mindig védelmembe vettem, ha valami rosszféleséget rá akartak bizonyítani. Emiatt nem jártam vendéglőbe sem, tudtam, csapdát állíthatnak, mert mindenre képesek. Megkülönböztetett figyelemben részesültem, egy éjjel többször is ellenőriztek, próbáltak rajtakapni, hogy nem alszom-e virrasztás helyett. De a székely ember milyen? Gyerekek, mondtam, nektek még sok iskolát kell kijárnotok, hogy ti engem megbüntessetek. Az IGO előtt az utcát keresztülkötöttem egy selyemcérnával, az ablakot keresztülfúrtam, a cérnát bevezettem, és a végére egy kulcscsomót erősítettem. Amikor a zsaruk jöttek, azt a cérnát a kutya vagy a kocsi, ping!, elszakította, én felszöktem, és mire bejöttek, már a székben ültem. Csak néztek: Te Béla, örökké ilyen éber vagy? Hát örökké ilyen éber voltam, mert nem azért volt az embernek feje, hogy az ingnyaka ne csússzon fel, hanem hogy gondolkozzon.
Sorsdöntő huszonkettedike
Visszatérve, bennem nagyon főtt december 20-án, hogy valamit kéne csinálni, de nem sikerült különösebbet. Következő nap, 21-én a gyárak előtt végigmenve orosz rendszámú autókat láttam. Egyikből tőlem két és három óra között tört románsággal kérdezték meg, tudjuk-e, mi történt Bukarestben és Temesváron. Hihetetlen? Sokan alátámaszthatják, hogy orosz rendszámuk volt. Egymás közt oroszul beszélgettek. Ha más nem, én hiszem, hogy bejöttek, olvashattunk is erről később. Na de 22-ére virradó éjjel én már nem aludtam nyugodtan. A franc evett meg, hogy annyi vér folyt, s hogy Temesváron a tankokat is bevetették állítólag. 22-én 9 órakor elindultam a Petőfi Sándor-iskola felé, s az úton hangosan ordítottam: Le Ceauşescuval! Szabadságot akarunk! Az ablakból kikiáltott egy Kovács Pista nevű barátom: Gyere fel, Béla, igyunk meg egy bort. Ne hülyéskedj, ebből nagy bajod lehet, hogy mersz ilyet tenni? Ez 10 óra előtt lehetett. Elfogadtam a meghívását, megittunk egy pohárral, és mentem tovább.
A Szabadság utcában is ugyanazt kiáltottam. Az emberek néztek: Ez a Béla biztos, megbolondult. Hogy meri? Elértem a szigetelőgyárig, s akkor jött ki a szentléleki Komsa (Molnár Benedek), mindenki így ismeri. Mondom neki: Ember, bé kéne menjünk délre mind a központba, gyülekezzünk ott! Kicsoda? Fiatalember volt, és nem félt ő sem senkitől. Sokszor összeverekedett a milíciával, és tartottak tőle.
Komsától elválva hazatértem, gondoltam, a családdal még találkozzam, csillapodjak egy kicsit, mert az adrenalinszintem, éreztem, hatalmasan felment. Azt forgattam magamban, Kézdin is kéne valamit csinálni most, az elnyomókkal el lehetne számolni. Amikor beérek a blokk elé, jön a milicista szomszéd, hogy Béla, nagy baj van! Feljött a rendőrparancsnok Szentgyörgyről, s az összes fegyvert le kellett adnunk, de ügyelj, mert kettőnél ott maradt. Ezt arrafel, hogy délre felmegyünk a központba, és egy órakor tüntetni fogunk a főtéren. Ezért közölte velem bizalmasan, hogy kettőnél fegyver maradt. Semmi gond, jegyeztem meg, legalább ötszázan leszünk, csak nem mernek kijönni!
A menet
Én biztos voltam, hogy sokan leszünk, mert 10 órakor végigmentem a szigetelőgyár, a csavargyár és a keményítőgyár előtt, mindenüvé bekiabáltam, de ordítva: Emberek, gyertek be a központba! Ezt hallották, mindenki tanúsíthatja. A régi csavargyárral szembeni kantinban is elkiáltottam, hogy Gyerünk, mert Komsa viszi a zászlót – egy fekete zászlót vett magához a gyárában –, gyülekezzünk a főtéren, tüntessünk, mert Temesváron vér folyik! Volt, aki lehülyézett, de olyan húszan-huszonöten felálltak, és kijöttek a vendéglőből utánam.
Komsa ekkor már a tükör elé ért az útkereszteződésnél öt-hat személlyel. A villamosművek előtt értük utol, legalább ötvenen lehettünk. Megállt egy kisautó mellettünk, és felhangosította a rádióját. Ez tizenkét óra valahány perckor történt, bemondta Bukarest, hogy Ceauşescu a Központi Bizottság épületéből elmenekült. Ettől lendületet kaptunk, s fontos volt az is, tudtam, a milíciát lefegyverezték. Komsa olyan határozottan haladt elöl, őt nem lehetett megállítani, hiába próbáltam arra rávenni, ne igyekezzen annyira, most jönnek ki az emberek, a szigetelőből is árad a tömeg, legyünk minél többen. Na de elöl ő csak ment. A főtér felé elhaladtunk a milícia új épülete előtt. Abba szinte be lehetett volna már költözni. Néztük, tudtuk, minek szánták. Gondoltuk, nem ártana beverni az ablakait, ne üljenek belé, de csak nem csinált senki semmit.
Beértünk a milícia (a mai Székely vendéglő) elé, Komsa előttünk vagy húsz méterre a fekete gyászlobogóval. Már legalább hetvenen lehettünk. Kezdtünk mérgelődni, hogy a milicek fentről, az ablakból olyan gúnyos mosollyal néztek le ránk. Jobban tették volna, ha meghúzzák magukat, és nem provokálják ki gúnyos mosollyal a későbbieket. Na de kiértünk a főtérre, a szökőkútnál még álltak vagy húszan. Olyan százan lehettünk összesen. Jobb oldalon menetirányban a néptanács felé indultunk, a fodrászat előtt még harmincan állingáltak. De csak tátották a szájukat, és én rájuk ordítottam: Emberek, álljatok ide be a sorba! Volt, aki csatlakozott, és lehettünk már százhúszan, amikor a néptanács, a polgármesteri hivatal és a pártbizottság elejébe értünk. Megálltunk, és Komsa odalépett a három milicistához, akik az ajtóban őrködtek a polgármesterrel. Kéri Komsa, engedjék meg, hogy a sok temesvári halottért tűzhessük ki a fekete lobogót. Visszautasították, és ekkor csattant el az első pofon aznap Kézdivásárhelyen. Hátulról keményebb legények – én kisebb termetű vagyok, és nem is olyan túl vérmes természetű – elétolakodtak, elkapták az egyik milicistát, és supp! El a másikat, és supp! Aki tudott, futott befelé, s a tömeg be utána. Komsa fel, kitűzte a zászlót az első emeleten.
Öt perc alatt az összes ablakot kinyitották, és az irodákat megürítették, hánytak ki mindent az emberek. A polgármestert vették üldözőbe páran, elbújt egy szekrény mögé, de megtalálták. Megkért, és segítettem kimenekíteni a hátsó csigalépcsőn. Én neki köszönhettem a háromszobás lakásomat, és nem szerettem volna, hogy vér folyjék. Egy kombi Dacia állt be a hátsó udvarra, már nem volt idő, hogy rendesen beültessük, de betuszkoltuk valahogy az autóba, s bár annak az ablakát betörték, az utolsó pillanatban mégis ki tudott húzni az udvarról. Ha nem, ott megölik, annyira fel volt a tömeg bőszülve. Egy fekete zászlót kikaptam egy ember kezéből, felfutottam a padlásra, négy cserepet leütöttem, kimásztam, és a kémény hegyébe egy dróttal kikötöttem a fekete lobogót.
Rendcsinálás a központban
Az üzlet előtt hallom, a milíciát már kezdték ostromolni. Jött a második hullám a gyárakból, olyan két-háromszáz ember. Amikor megyek visszafelé, a református templom elé érek, meglátom a könyvesbolt kirakatában Ceauşescunak a pofáját a könyveken. A fehérnépek, szegények, meg voltak ijedve. Mondom, engedjenek be, mert ezeket innen mind ki kell rakni. Még most is vigyorog az ablakból a gazember? Ki innet, és tüzet neki! Ami Ceauşescu-könyv volt, mind kihordtuk és meggyújtottuk, a másik üzletből is, két szép máglyát raktunk, már nem is jött, hogy a milíciára elmenjek, hogy ott égethetem a könyveket. De azért csak kíváncsi voltam, mire odaértem, a kocsik fel voltak gyújtva, az ajtók be voltak ütve.
Délután mentem hazafelé, s azonnal neki akartam ülni a rádiónak, hogy hallgassam. Jött a szomszéd milicista, hogy légy szíves, fedezzél. Hallotta, ugye, hogy több rendőri lakásba bementek, és hányat meg is vertek, de nagyon. Ő nem kapott, nem volt baj vele. Legalábbis mint szomszéddal, s hálás voltam neki, hogy délelőtt elárulta, lefegyverezték őket, ez bátorságot adott.
A megőrzött zászló
23-án reggel mondom doktor szomszédomnak, Tusa Csabának, a Daciájával vigyen haza Bélafalvára, menjek ki nagymamámhoz, mert azt mondotta volt nekem: eljön a változás, s valami el van dugva, s azt elővesszük. Csaba hitte is, nem is, de lejöttünk Bélafalvára. Drága jó nagymamám azt mondja: az asztalt húzd be a ház közepébe, tégy fel egy széket rá, s nyúlj be oda a gerenda alá, fiam. S benyúltam, és onnan vettem elő ezt a zászlót. Megvan hetvenéves. Akkor dugták el oda, soha nem merte megmondani, mert félt, ha én azt előveszem, akkor bajom lesz belőle. Na, én azt egy rúdra felhúztam, az autó ablakán kidugtam, és Csabával visszaindultunk Kézdire. Minden falu végénél el volt barikádozva az út, polgárőrségek alakultak, várták a terroristákat. Traktorok, fák voltak keresztbe téve az úton, minket, ahogy a zászlóval megláttak, átengedtek. Déli fél egyre értünk a főtérre, körbehordoztuk a zászlót, s mondtam mindenkinek: Emberek, elő a zászlókat, mert most a világ látja, vegyék tudomásul, mennyien vagyunk, ne kelljen később bizonygatnunk. Sajnos, kevés zászló volt Erdélyben, ami előkerült. Még március 15-én is, amikor kitettem az ablakba, azt mondták az emberek: Béla, nagy bajod lehet belőle, ne magyarkodj, gondolj a gyermekeidre.
24-én este megérkeztek a Fidelitas képviselői Kézdire a művelődési házba. Azt kérdeztem: Ettetek-e, fiúk? Ma még semmit! Semmi gond, megyek haza, és hozok zsíros kenyeret. Egy tálcával vittem. Én, a hülye gyerek, azt gondoltam, ha akkor az ajtóban ügyelek, hogy nyugodtan tárgyaljanak, engem ott figyelembe fognak venni. Közben az akkori vezetők, akik a húsosfazék és az én zsíros kenyerem mellé odaültek, szépen feltornászták magukat, a város vagyonát megkaparintották, én pedig ott maradtam, és örökké várom, hátha egyszer eljön az én időm is. Hát eljött, amikor bekerültem a megyei tanácsba, most a községibe, de ez kevés vigasz, mert én sokkal többet szerettem volna tenni a népemért.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sebestyén Mihály: A félelmes makettől a bábszínházig
Elkobozták. Könyörtelenül. A rendfenntartó szemfülesség jutalma. Biztosra vehetjük, hogy határtalan diadallal, hazafias büszkeséggel és dagadó honfikebellel hurcolták magukkal és mutatták be a székelykeresztúri csendőrörsön mint veszélyes fegyvert. Na hallod, hiszen ezzel nem csupán piros-fehér-zöld petárdákat lehet kilőni, hanem röpcédulákat, tankönyveket, irredenta irodalmat is, és persze elképzelhetetlen hun-magyar szellemi atomcsapást lehet vele előkészíteni a dimbes-dombos, idilli-ősi mioricás dák tajgán.
Az emlékeztetés csupán ürügy: ha nem vigyáznak, akkor az ágyú mögött, a csendőrség lába között be fog masírozni egy egész magyar ármádia, pont akkorák lesznek a katonák, hogy méretarányosan találjanak az 1848-as ágyúmakettel. A honvédek mind fel lesznek fegyverezve korabeli mordályokkal, egylövetű pisztolyokkal, puskákkal, handzsárokkal, aranyos kardokkal, aztán jönnek a hintalovakon a huszárok vörös dolmányban – amelyen csak a fene látott apró pitykét –, a hintalovak természetesen meghintáztatják, egyszerűbben szólva becsapják a csendvigyázó ezredeket.
Mert ha valamelyik csendőrnek megesne a szíve egy ilyen teljes menetfelszerelésben támadó minikatonán, és hazavinné a hargitai rabságban szenvedő orthoprofil gyermekének, legalább akkora veszélynek tenné ki, mintha szótlanul elmenne az agresszió mellett. Hisz milyen is a gyermek? Elfeledkezik mindenről, belemelegszik a játékba, emiatt elhagyja apját és anyját, dadáját, népét, nemzetét, nyelvét, pelenkáját és cserkészkalapját, és vakon követi játékát tűzön-vizen át a székelykeresztúri Petőfi emlékműig, amit tisztelni fog, nem megháborítani.
Hogy ezúttal egyéb veszélyekről szó ne essék, stratégiai szempontból a minihadsereggel: a hatvancentis ágyúkkal és húszcentis kardokkal, törpehuszárokkal szemben nincs ütőképes román maketthadsereg, amely felvehetné a harcot. Az ólomkatonákat kivonták a forgalomból, mert az ólom mérgező, a műanyag bakákat és generálisokat elhányták a gyerekek évekkel ezelőtt, és a tábornokok most kétségbeesetten tekingetnek a NATO irányába, onnan várnak segítséget, vagy az ENSZ-től, hogy küldjön kéksapkás lego-katonákat a felállítandó egyesült európai hadsereg makettegységeiből.
Na de két EU-s makett-állam nem indíthat egymás ellen háborút! A partizánok más országokban vállaltak munkát, elszegődtek az idegenlégióba. A béketárgyalások elhúzódhatnak, azalatt a fránya székelyek barlangjaikban egyre csak készítik, Gábor Áron példáján nevelkedve, a papírgalacsin-, illetve a magyarul hangzó hangtechnikai golyóbisokat.
Mindez persze csak előrejelzés, forgatókönyv. Talán a nemzetvédelmi tanács is összeül a vészhelyzet hallatán. Vagy akad egy bölcs, aki a helyszínre rendeli a Ţăndărica bábszínházat, hogy oldja meg a helyzetet. Rendezze az ügyet a makettkészítőkkel, hivatásos bábosokkal.
Azt gondolom, ez lenne a megoldás. Vagy a nemzeti történelmek közös elveken alapuló tanítása. Persze előbb a tanárok, tanítók, csendőrök és felnőtt ámítók, polgárok agyállományát kellene átrendezni, áthangszerelni. Tudom, piszkosul nehéz dolog, de esetleg 2014-ben egy lépéssel közelebb leszünk a lelkek békéjéhez, a Hargita, Kovászna vagy Maros megyei székely zászlók után kapdosó rendfenntartók felvilágosításához. Legalább szellemi szentjánosbogarak kerestetnek. (A bányászlámpák ugyanis mind foglaltak már Verespatakon.)
Legyen világos: itt mindenhez központi engedély kell, kérvény, pecsét, sorbanállás, válasz. Várakozás, kilencven napos (vagy éves) türelmi idő beszámításával.
Képzeljük el, ha egy vacak ágyúmakettől is tartanak Székelyföld ostoba csendrendészei, a békeszerető fogdmegek, mennyire félnének az autonómia makettjétől...
maszol.ro

Petőfi, szabadságunk harcosa
Az év utolsó napján Petőfi Sándor születésének 191. évfordulója alkalmából a nagy költő előtt tisztelegtek Csíkszeredában.
A Petőfi Sándor Általános Iskola és a református egyház által közösen szervezett megemlékező ünnepség a Vár téri Petőfi-szobornál kezdődött a Himnusz eléneklésével. Szatmári Szilárd református lelkész köszöntötte a családias környezetben összegyűlt Petőfi-tisztelőket. „Petőfi Sándornak a példája minket arra tanít, hogy ha egy szebb és jobb jövendőre vágyunk, akkor annak érdekében valamit tenni is kell. Küzdelem és harc nélkül semmi sem adatik meg az életben – erről szól az ő életműve, személyes példája is” – hangsúlyozta Szatmári Szilárd. Beszédében a fiatalok szerepének fontosságát emelte ki, az idősek bölcsessége a fiatalokban kell lecsapódjon, hogy ki tudják vívni a szabadságot.
„A nagy költők nem váratlanul szólalnak meg, nem derült égből, mint az isteni kinyilatkoztatások” – idézték Illyés Gyula szavait az iskola diákjai, majd közismert Petőfi-dalokat énekeltek és elhelyezték az emlékezés koszorúit.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Petőfi Sándorra emlékeztek Csíkszeredában és Marosvásárhelyen
December 31-én, kedden Csíkszeredában, szerdán pedig Marosvásárhelyen emlékeztek Petőfi Sándor január elsejei születésnapjára.
Csíkszeredában a rendezvényre a református egyházközösség és a Petőfi Sándor Általános Iskola szervezésében került sort, tudtuk meg Iochom Zsolt beszámolójából a szekelyhon.ro-ról.
Az egybegyűltek először Vár téren álló Petőfi-szobornál emlékeztek a fiatalon elhunyt forradalmár költőnkre, 191-ik születésnapján, a Himnusz eléneklésével. „Petőfi Sándor példája minket arra tanít, hogy ha egy szebb és jobb jövendőre vágyunk, akkor annak érdekében valamit tenni is kell. Küzdelem és harc nélkül semmi sem adatik meg az életben" – mondta beszédében Szatmári Szilárd református lelkész.
Az ünneplők megkoszorúzták a nagy költő szobrát, miközben Petőfi-dalokat énekeltek.
A Vár téri helyszínről a részvevők a közeli Petőfi Sándor Iskolához sétáltak át, ahol a diákok tartottak egy rövid megemlékezést, majd Kiss Ernő iskolaigazgató egy kis szeretetvendégségre hívta meg a jelenlévőket.
Az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület Maros megyei szervezetének szervezésében megemlékezésre került sor szerdán Petőfi Sándor születésnapjára Marosvásárhelyen, számol be Antal Erika a maszol.ro portálon.
A forradalmár költő szobra előtt Kilyén Ilka színművész, az EMKE nevében köszöntötte a résztvevőket. Spielmann-Sebestyén Mihály történész arról beszélt, hogy minden nemzedéknek meg kell keresnie a maga Petőfijét. Petőfi Sándor versei felforgatják a magyar szíveket, széttörik a nyugalmat, a szellemi tunyaságot – mondta a történész. Költészete mindig új arcot mutat, meglepő, felkavaró, mindig más, kifogyhatatlanul bőkezű, minden kérdésünkre újabb kérdéssel felel, szenvedélyesen keresni kell a versekbe kódolt választ.
A megemlékezésen Szőllősi Kata, a Cinige zenekar énekesének fellépése következett, majd Hajlák Attila római katolikus lelkipásztor osztotta meg gondolatait. Az esemény zárómomentuma a Psalmus Vegyeskar által felvezetett közös éneklés volt.
Erdély.ma,

Illegális megemlékezések? – Megosztó rendezvények Petőfi születésnapján
Január elsején, Petőfi Sándor születésének 191. évfordulóján a hagyományokhoz híven az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület délben szervezett megemlékezést a költő marosvásárhelyi szobránál. Délután pedig a Lakó Péterfi Tünde köré csoportosuló, önmagukat Vásárhelyért Társaságnak titulálók tartottak rendezvényt, mint kiderült, mindkettőt engedély nélkül.
Az EMKE délelőtti rendezvényére közel 100-an gyűltek össze. Bevezetőként Kilyén Ilka színművész az EMKE nevében üdvözölte a megjelenteket, majd elmondta, a város 2000-ben állíttatta a szobrot, az EMKE 2001-től január elsején a költő születésnapjára emlékezik.
Az idén Sebestyén Spielmann Mihály történész olvasta fel rövid, a költőről szóló jegyzetét, amelyben többek között kifejtette: „Az új év ajándéka szlovák anyától és délszláv, szerb apától minden magyarnak, a világ-(irodalom)nak szánt ajándék. Az a kérdés, miként becsüljük, miként bánunk ezzel a különleges ajándékkal.
Élő-eleven-e, vagy a tankönyvekbe és megcsontosodott hagyományba ágyazott, múzeumok számára preparált irodalom Petőfi költészete? Úgy látom, mintha manapság maga a költészet lenne félárnyékban. Petőfi egy név, amely azonosságunk jele. Inkább jelszó, mint vers”.
Ezt követően Szöllösi Kata népdalénekes, diák Petőfi-vers alapú dalt énekelt, majd Hajlák Attila plébános mondott rövid beszédet és imát, amelynek végén a maga és minden vallásfelekezetű paptársa nevében kívánt boldog új esztendőt a jelenlevőknek és nem csak. A végén a Vártemplom Psalmus kórusa énekelt több közismert „Petőfi-dalt”. A zárást követően a megemlékezők spontánul elénekelték a magyar illetve a székely himnuszt.
Ahogy befejeződött a rendezvény, az addig gépkocsiban szemlélődő rendőrök a szervezőkhöz léptek, és az engedélyt kérték, illetve afelől érdeklődtek, hogy melyik szervezet készül még megemlékezésre. A beszélgetés nyomán kiderült, hogy bár már több mint egy évtizede az EMKE is kivonul a szobor elé, az idén nem jelentették be a rendezvényt, „hiszen eddig sohasem volt gond”. Kilyén Ilka elmondta, a főszervező Ábrám házaspár nincs a városban, ő vette át a szervezést, s biztos volt abban, hogy a szervezet Maros megyei vezetője „intézkedett”.
A délutáni összejövetellel kapcsolatban pedig kifejtette, az említett társaság tagjai valóban megkeresték őt, mivel nincsenek hivatalosan bejegyezve, hogy szervezzék együtt a rendezvényt. Tekintettel arra, hogy az EMKE hagyományosan a déli órákban rendezi a „születésnapot”, nem akarták megváltoztatni az időpontot, s mivel a társaság, azzal az indoklással, hogy sötétségre van szükségük, hiszen valójában egy színpadi előadásról van szó, ragaszkodott az estéhez. Miután az EMKE képviselője felajánlotta, hogy emlékezzenek meg közösen délelőtt, majd az irodalmi jellegű műsort tartsák meg teremben, a társaság egyik főszervezője azt válaszolta, nem bújhatnak el, mert „vissza akarják foglalni a teret”. Lapunknak azt mondták, hogy „beadták ugyan a kérvényt az engedélyre, de még nem jött válasz”...
Az esti műsorra mintegy 70 személy jött el, a sorokban láthattuk többek között Lakó Péterfi Tündét, de a Hatvannégy Vármegye, illetve a Jobbik (sz. m.: nem hivatalos) és az MPP megyei képviselőit is. Kozsik József mintegy 30 perces egyéni produkcióját követően, amelyben dalok és versek szerepeltek, gépzenei aláfestéssel hangzottak el a himnuszok, s bár a rendezvény ideje alatt a helyszínen cirkáltak a rendőrség és a helyi rendőrség járőrautói, ezúttal nem szálltak ki a járműből a hatóságok képviselői. Az esti előadás végén Kozsik József sajnálattal jegyezte meg, hogy „egyesek megosztják a magyarságot, mert nem engedték, hogy közös rendezvény legyen”. A replika azonnal jött a sorokból, mivel az EMKE délelőtti rendezvényét szervező Kilyén Ilka este is kijött, s azonnal válaszolt: nem ők a megosztók.
A két rendezvény nyomán a következtetést Fodor Imre volt polgármester vonta le, aki délelőtt is jelen volt, majd délután csak körülnézett: „Petőfi szobrát nem azért állíttattuk Marosvásárhelyen, hogy egy nap kétszer egy-egy maroknyi magyar emlékezzen!”
Vajda György
e-nepujsag.ro
Erdély.ma,

Kik osztják meg a magyarságot?
Az idei január elsejei Petőfi-megemlékezésekkel kapcsolatos beszámolókra és véleménynyilvánításokra, valamint az esti előadáson nyilvánosan elhangzó megjegyzésre reagálva, miszerint „egyesek megosztják a magyarságot, mert nem engedték, hogy közös rendezvény legyen”, az alábbiakat közlöm:
1. Nevetséges és infantilis arra gondolni, hogy az EMKE, annak tisztségviselői „megosztanák a magyarságot”, hiszen a Petőfi-szobrot, előtte pedig a Teleki-házon a Petőfi-emléktáblát éppen azért állítottuk, hogy legyenek olyan emlékhelyeink Marosvásárhelyen, ahol a város lakossága Petőfi születésnapján, március 15-én, július végén és más alkalmakkor megemlékezhessen. Lehetőleg együtt. 2. Kezdetekkor az együttes ünneplés, az egyház–iskola–civil szféra hármasságán alapuló megemlékezés szellemében szerveztünk néhány március 15-i rendezvényt, majd csalódottságunk miatt kiléptünk a szervezők sorából. Éppen a megosztottság miatt. Sajnos, elképzeléseinkkel ellentétben, március tizenötödike sokszor a politikai kampányszereplésről, a koszorúzási sorrend körüli vitákról, Petőfi szellemiségével ellentétes versengésről és magamutogató hazafiságról szól. 3. A hagyományoknak megfelelően 13. esztendeje január elsején délben, fél egykor az EMKE Maros megyei szervezete ünnepséget tart a Petőfi-szobornál a költő születésére és szellemiségére emlékezve. Egyáltalán nem tartom tragikusnak, hogy az EMKE szokásos újévi Petőfi-ünnepségén száz-százötven személy szokott jelen lenni, akik sajátos élményt nyújtó lelki örömmel közösen Petőfi-dalokat énekelnek és boldog új évet kívánnak egymásnak.
4. A fiatalok távolmaradását sem tartom elítélendőnek, hiszen ilyenkor a szilveszteri mulatság fáradalmait pihenik Marosvásárhelyen vagy távol a várostól. A kérdést azonban fel kell tennem: miben nyújtott mennyiségileg és minőségileg többet és hogyan mozgatott meg több fiatalt az idei délutáni rendezvény? Hiszen szervezőinek ez volt a célja, ezért nem csatlakoztak a megszokott időpontban zajló megemlékezéshez.
5. Azt viszont szomorúnak tartom, így visszaemlékezve, hogy a Petőfi-szoborállítás évében, 2000 márciusában az EMKE által szervezett jótékonysági előadáson, amelyen Kozsik József színművész Petőfi-műsorát adta elő, a Kultúrpalota nagyterme kongott az ürességtől. Pedig nyilvánosan megadatott a lehetőség Marosvásárhely polgárainak, hogy eljöjjenek az előadásra, és adományaikkal segítsék a szoborállítást.
6. A megosztás kritikája éppen az önmagukat Vásárhelyért Társaságnak megnevezőknek szól, akik egy, már hagyományosan zajló rendezvény mellé a megszokottól más időpontban saját rendezvényt szántak, és ezáltal újító jó szándékuk inkább megosztó akarnokságba torkollott. Ráadásul a legelemibb szervezési alapelvet sem tartották be, hiszen a mai napig sem keresték a kapcsolatot a legilletékesebb személlyel, a Petőfi-szobrot állító és a Petőfi-ünnepségeket szervező Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (és nem Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület – ahogyan ők megnevezik) Maros megyei elnökével.
7. Részemről csak köszönet illeti Kilyén Ilka színművésznőt, megyei EMKE-alelnököt, aki – az idei Petőfi-ünnepség megszervezésén túl – megteremtette a kapcsolatot Lakó Péterfi Tündével és társaival, és egyeztetni próbált. Sajnálatosak a kialakuló személyes nézetkülönbségek, de a sport nyelvén csak annyit mondhatok: a kesztyűt nem szabad felvenni, amikor a felek más-más „súlycsoportban” vannak.
8. Persze, bárkinek jogában áll megszervezni a maga rendezvényeit. Szavainak és önzetlen akaratának a hitelességét azonban a sikeres rendezvények és a mögöttük álló sok száz és sok ezer óra adja. Közösségünket mindenekelőtt áldozatot is ismerő tettekkel kell szolgálnunk. Ebben mindannyian egyetérthetünk.
9. Talán még azok is, akik – tisztelet a kivételnek – honlapokon olvasható színvonalon aluli hozzászólásaikkal szomorúvá tesznek. Vajon ők hányszor vettek részt például Petőfi-ünnepségen és vajon milyen szervezőmunka áll mögöttük?
10. Az idei ünnepségeken én sem vettem részt. Feleségemmel és öt gyermekem közül a három kiskorúval a hó birodalmába látogattunk, hogy közösségünk egészséges tagjaivá nevelődjenek. Megvallom, dilemma előtt álltam: családom igényeinek tegyek-e eleget, vagy közösségi feladatvállalásomnak. Úgy látom, jól választottam…
Prof. dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke　
EMKE-állásfoglalás
Népújság (Marosvásárhely),

A színjátszás szellemi honvédelem – In memoriam Senkálszky Endre
A sors eleve színi pályára szánta Senkálszky Endrét: abban a házban látta meg a napvilágot 1914. október 2-án, amelyben az első hivatásos erdélyi együttes indította 221 éves útjára az anyanyelvi színjátszást Kolozsváron, és megáldotta a drámai hős adottságaival, jellemábrázoló készséggel, zengő orgánummal, tragikai erővel.
Pályája 1937-ben indult, történelmi viharok közepette: kisebbségi sorsban, önellátásra ítélve, majd államhatalmak változásának örömét és tragédiáját kellett megélnie. De jó iskola volt.
Ártó Mihályként (Nyírő: Jézusfaragó ember), Török Ágostonként (Zilahy: Hazajáró lélek), Ádámként (Madách: Az ember tragédiája), Kreónként (Szophoklész: Antigoné) megtanulta a küldetés aranyszabályát: a színjátszás szellemi honvédelem.
A nagy világégés után Bánk bán szerepében meditál sorskérdésekről, majd 1948-ban III. Richárdot formálja meg, pályája egyik legfontosabb állomásaként, szembeszállva a kor megkövetelte dogmatikus olvasatokkal. A szerep kulcsát Petőfi útmutatásaiból kiindulva lelte meg: „anakonda nézés, mely oda édesgeti a madarat a kígyó torkába".
A dogmatizmus korszakában szerepeinek lélektani hitelességű felépítésével sikerült elkerülnie a sematizmus csapdáit, s erre oktatta tanítványait is a Színművészeti Főiskolán.
Az erdélyi színjátszás megkerülhetetlen személyiségeként 1964-ben, fél évtizedre, kinevezik a kolozsvári színház igazgatójának. A színház ebben az időszakban a modernizációs kísérletek színterévé vált (Brecht-, Dürrenmatt-, Miller-, Tenessee Williams darabok bemutatásával), a kolozsvári együttes sajátos arculatot munkált ki. Korszakában színháztörténeti jelentőségű Az ember tragédiájának új és eredeti olvasatban bemutatott rendezése.
Személyes nagy sikere Maximus alakítása Teleki–Illyés Kegyencében, amely hatalom és erkölcs, az elszabadult hatalomvágy kérdéskörét taglalta a totalitarizmus időszakában. Párhuzamosan az erdélyi magyar színjátszás megújulásával, a látványszínház térhódításával, stílusteremtő rendezők, Harag György, Tompa Gábor kísérletező partnerévé válik, s antologikus értékű előadásokban nyújt maradandót (Farel – Sütő: Csillag a máglyán; Kosztiljov – Gorkij: Éjjeli menedékhely; Hamlet atyjának szelleme, Színészkirály – Shakespeare: Hamlet; Öregapó – Kao Hszing-Csien: Buszmegálló; Nagypapa – Ionesco: Jacques avagy a behódolás; Priamus – Shakespeare: Troilus és Cressida).
Pályája jelképévé válhat Firsz alakítása életének 88. évében Csehov Cseresznyéskertjében Vlad Mugur rendezésében. A rendezői olvasat szerint a mű „végjáték", az értékek pusztításáról szól a haszonelvűség jegyében. Alakítása tiltakozás volt az ellen, hogy ránk csak a villanyoltás várna. Lehet, hogy fatális tévedésben élünk, de mindig volt és lesz újrakezdés – üzente és üzeni Firsz.
Díjak, kitüntetések: A Román Népköztársaság Érdemes művésze díj, Kemény János díj (EMKE), Életműdíj - Kisvárda, Szentgyörgyi István díj, Bánffy Miklós vándordíj, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (polgári tagozat), a budapesti Játékszíni Társaság Életműdíja, UNITER-életműdíj, a Román Kulturális és Vallásügyi Minisztérium Kulturális Érdemrendje, a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze díj, a Színházi Kritikusok Céhe életműdíja, a Magyar Művészeti Akadémia Színházművészeti Tagozatának díja.
A 100. életévében elhunyt Senkálszky Endre, Európa legidősebb aktív színésze, szeretett színháza gazdag adattárának gyűjtője, amely dokumentáció nélkül a Kolozsvári Állami Magyar Színház utóbbi 75 éves történetének megírása szinte lehetetlen lenne. Mindezt a szó és a lélek fáklyájaként nyújtja át nekünk, stafétaként, hogy méltóképpen és méltósággal adhassuk át az utánunk jövőknek.
Szomorú szívvel búcsúzik a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata. Az elhunytat a színház saját halottjának tekinti. Temetéséről később intézkedünk.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház megemlékezése
Krónika (Kolozsvár),

Az asszimiláció ellen küzd a Bukaresti Magyar Élet
Új, magyar nyelvű kiadvány jelent meg: a Bukaresti Magyar Élet novemberben mutatta be első számát a Brassó Lapok havi mellékleteként. Az egyelőre második lapszámánál tartó, négyoldalas, nyomtatott kiadvány születésének körülményeiről, céljairól, túlélési esélyeiről kérdeztük Bencze Mihály szerkesztőt.
Hogyan született meg az ötlet, hogy saját nyomtatott kiadványt jelentessenek meg a bukaresti magyar közösség számára?
A bukaresti magyar oktatás kétszáz éves múltra tekint vissza. A Barátok katolikus temploma, majd a református és evangélikus templomok köré tömörült erdélyi magyarok ebben a városban egy csodálatos magyar világot építettek. Iskolák, újságok sokasága, könyvkiadás, színház, cégek, gazdasági és kulturális élet fémjelzi az ide került magyarok munkásságát. Ha a két világháború nem teszi tönkre ezen intézményeket, akkor Budapest után minden téren Bukarest lenne a második legnagyobb magyar város.
Kikből áll az a közösség, amelyhez a lap szól?
A bukaresti magyar lakosság széles skálát ölel fel az 5-6 generációs "ősmagyaroktól" a jobb munkalehetőségért ide telepedett magyarokig. Az utolsó népszámláláskor háromezren vallották magukat magyarnak, noha harmincezer magyar él itt. A jövő tehát nem rózsás, évtizedeken belül az asszimiláció hullámai eltörlik az anyanyelvünket. Ezért a legfontosabb az anyanyelv oktatása, védelme és ápolása. Ezt az itt működő Ady Endre Elméleti Líceum, a Petőfi Ház, valamint a római katolikus, a református és az evangélikus egyházak vállalják fel. Ennek az öt intézetnek a kulturális, tudományos egyesítését vállalta fel a három hónapja beindult Bukaresti Magyar Élet újság, melynek szerkesztői Forró László és jómagam.
Milyen időközönként jelenik meg a Bukaresti Magyar Élet?
Egyelőre havonta egyszer jelenik meg, a Brassói Lapok mellékleteként. A mindennapi kulturális és tudományos élet mellett közli a bukaresti magyarok történelmét, neves magyar személyiségek életrajzát, akik Bukaresten keresztül ráhatással voltak az ország kulturális, gazdasági fejlődésére. Mindenkitől szívesen várunk írásokat, visszaemlékezéseket, történelmi fényképeket és dokumentumokat a következő címre: bukaresti.magyar.elet@gmail.com
Végeztek valamiféle piackutatást? Mekkora olvasóközönségről beszélhetünk?
Nagyszabású piackutatást nem végeztünk, de felmértük a lehetőségeket. A nyomtatott változatra idáig 125-235 olvasó volt kíváncsi, de az elektronikus változatot biztos többen fogják olvasni.
Ezek szerint lesz online felülete is.
Igen, az elektronikus változat az Ady Endre Líceum honlapján lesz elérhető, ami most készül.
Hol lehet majd megvásárolni a lapot?
A történelmi magyar egyházaknál, az Ady Endre Líceumban, valamint a Petőfi házban.
Lévén, hogy – legalábbis egyelőre - havilap lesz, a hangsúly nyilván nem az aktualitásokra tevődik majd. Mi lesz a lap erőssége, vonzereje?
A kultúra, a történelem, a fontos események mindig helyet kapnak a lapban. Az erdélyi magyarság bukaresti kötődéseinek a feltárása, a román-magyar kapcsolatok megközelítése mindkét irányból, és hadd ne soroljam, mert a levéltári adatok feldolgozása során még sok rejtély fog előbukkanni. A lap erőssége az maga a létezése, egy olyan városban, ahol a magyarok már lemondtak az önálló sajtóról.
Manapság nagyon merész vállalkozás lapot, főleg nyomtatott lapot indítani tájainkon. Ezt nyilván Önök is tudják. Mennyire bízhatunk a lap tartós fennmaradásában, megvan erre az anyagi fedezet?
Pitagorasz azt mondta: a kezdet az egész fele. Még nincs anyagi fedezetük, de remélem, hogy vannak még mecénások, és lesz pályázati lehetőségünk is.
A Bukaresti Magyar Élet hivatalos bemutatkozása 2014. január 20-án 18 órától lesz a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Házban (Bukarest, Zalomit u. 6.). A lapot Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője mutatja majd be, jelen lesznek a szerkesztők: dr. Bencze Mihály és Forró László.
Valóságos kortörténeti csemegével indít a Bukaresti Magyar Élet első két lapszáma: Zajzoni Rab István, a Barcaság kiemelkedő, 19. századik csángó-magyar költőjének 1851-ben írt, bukaresti útinaplójából közöl részleteket. Érdekességeket közöl Fekete József szobrászművész, a bukaresti Repülősök Emlékműve megalkotójáról, valamint a török költők magyar kultúra iránti rokonszenvéről, annak megverselt bizonyítékairól, és részleteket tudhatunk meg a Herăstrău parkban található két, magyar kötődésű szoborról is. Egy egész oldalt – a harmadikat – szánnak a szerkesztők az egyetlen magyar tannyelvű bukaresti iskola, az Ady Líceum tanárai és diáksága számára, az utolsó oldal pedig a rövid, közérdekű tudósítások, hírek felülete: itt található a Bukaresti Rádió, illetve a Román Televízió magyar adásának programja, valamint a magyar istentiszteletek, misék helyszínei és időpontjai is. A második, decemberi számban a Hungaromagyarázatok nevet viselő, Erdélyben már széles körben népszerű jelenségről és annak értelmi szerzőiről is olvashatnak a bukaresti magyarok.
T. Koós Imola
maszol.ro,

Németh Géza-emlékdíj népdalokért
A székelykeresztúri Simó Margit zenetanárnőt és tanítványát, Orbán Emőkét jutalmazták Németh Géza-emlékdíjjal vasárnap a csíkszeredai református templomban elismerésül, hogy kiemelkedő tevékenységükkel hozzájárultak a magyar kultúra megőrzéséhez és megmaradásához.
„Legyen áldás Simó Margit hangján, mikor énekel és mikor énekelni tanít” – ezekkel a szavakkal zárta laudációját Márton Magda, nyugalmazott székelykeresztúri pedagógus, miután ismertette volt kollégája életpályáját. Mint mondta, Simó Margit alapította a székelykeresztúri Petőfi Sándor Általános Iskola Gyermeklánc kórusát, amely 22 év után is aktív, és számos fellépést, előadást tudhatnak maguk mögött itthon és külföldön egyaránt. Méltatásában ugyanakkor szó esett arról a sok díjról is, amelyekben a közösségéért tevékenykedő zenetanárnő részesült, többek között Pro Urbe-díjjal és a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki munkásságát.
A tanítványt is díjazták
Simó Margit közös népdaléneklésre szólította fel a díjátadó ünnepség résztvevőit, akikkel így közösen énekelte el az Aki egymást tiszta szívből szereti című népdalt. Ezt követően a zenetanárnő az általa Németh Géza-emlékdíjra javasolt tanítványának, Orbán Emőkének munkásságát méltatta. „Nem elégedik meg azzal, ami adva van, ami épp csak arra elég, hogy létezzen, hanem mindig is arra törekedett, törekszik, hogy életminőséget biztosítson úgy a körülötte lévő kisebb, mint nagyobb közössége számára” – így jellemezte volt tanárnője Orbán Emőkét, akiről elmondta, hogy jelenleg angol szakos tanárnőként tanít a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban. Orbán Emőke az ünnepségen nem tudott részt venni, így helyette édesanyja, Fülöp Helén vette át az elismerést.
Tizennégy éve alapították az emlékdíjat
„Simó Margit a tizennegyedik pedagógus azok sorából, akik Németh Géza-emlékdíjat kaptak eddig, és ugyanennyi tanítvány is díjat kapott az évek során. A díjazottak között szerepelt néptánc oktató, néprajzos, több könyv szerzője, kórusvezető és még sokan mások” – sorolta a díjazottak listáját Csikós Klára, a Németh Géza Egyesület elnöke. Többek között csíkszeredai, brassói, székelyudvarhelyi, csíkmadarasi, korondi, gyergyóalfalui és gyímesközéploki pedagógusok részesültek Németh Géza-emlékdíjban. Ezt az elismerést a magyar millennium évében alapították, azzal a céllal, hogy a magyar kultúra megőrzéséért tevékenykedő pedagógusok munkáját kitüntessék. Azóta minden évben a Magyar Kultúra Napjához legközelebb eső vasárnap megszervezik a díjátadó ünnepséget a csíkszeredai református templomban, az istentiszteletet követően. Az emlékdíjjal járó festményt Xantus Géza csíkszeredai képzőművész, kisebb ajándékokat Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, valamint a pénzjutalmat Sógor Csaba EP-képviselő ajánlotta fel.
A magyar kultúra összetart
A Magyar Kultúra Napját január 22-én ünnepeljük, hiszen 1823-ban ezen a napon született meg a Himnusz Kölcsey Ferenc tollából. Sógor Csaba felszólalásában elmondta, nem véletlen, hogy ezen a napon a nemzet napszámosairól, a pedagógusokról emlékezünk meg, „rájuk próbáljuk terelni figyelmünket, hálánkat, szeretetünket” – fogalmazott. Ünnepi beszédében a Magyar Kultúra Napjáról beszélt Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja is. „Ez a nap egyaránt szól a múlt örökségről, a jelen kincseiről, a jövőbeli nemzedékekért, gyermekekért vállalt felelősségről” – emelte ki a főkonzul. Felszólalásban ugyanakkor még elmondta, hogy már három éve folyamatos és töretlen az az érdeklődés, ami a honosítást övezi. „Nekünk azt kell követnünk, ami összeköt bennünket. Több mint száz év után a külhoni magyar állampolgárok először vehetnek rész magyarországi választásokon és ez ünnep az egész magyarság számára” – hangsúlyozta Zsigmond Barna Pál. Mint mondta, fontos, hogy a kultúránkra, hagyományainkra büszke nemzet maradjunk.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro,

Jékely Zoltán emlékezete
A PKE Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi tanszékének KéPKEret irodalmi beszélgetéssorozat január 17-i alkalmának központi témája Jékely Zoltán, és a most záruló Jékely-centenárium volt.
A Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi tanszékének szervezésében zajló irodalmi, művészeti beszélgetéssorozat, a KéPKEret január 17-i beszélgetésének témája a most záruló Jékely-centenárium, a Jékely 100 verseskötet, az Országos Széchényi Könyvtárban (OSZK) tavaly októberben nyílt emlékkiállítás, és nem utolsó sorban maga a költő alakja, élete és munkássága volt. A KéPKEret meghívott vendége Péterfy Sarolt, irodalomtörténész, Jékely Zoltán unokája volt, aki a költő Jékely mellett a magánemberről is sok mindent elárult. Boka László irodalomtörténész, az OSZK tudományos igazgatója a beszélgetés vezetője a 2013 áprilisában induló gazdag centenáriumi évet, az ezen belül megszervezett magyarországi és erdélyi rendezvényeket ismertette röviden. Az OSZK Kézirattárának kiállítótermében nyílt Én már rég a harangoké vagyok című kiállítás Jékely Zoltánnak a költőnek, prózaírónak, műfordítónak, könyvtárosnak és szerkesztőnek alakját és gazdag életművét kívánja megidézni. A kiállítás mellett számos kerekasztal beszélgetést, előadást, konferenciát szerveztek az elmúlt évben.
Kolozsvári évek
Péterfy Sarolt a beszélgetés során mesélt Áprily Lajos és Jékely Zoltán közti apa-fiú viszonyról, és saját emlékeiről is: „személyes emlékem csupán egy pár van, sokkal inkább szüleim és idősebb testvéreim elbeszéléseiből ismertem meg, hogy milyen ember volt a nagyapám. A középiskolában kezdett el foglalkoztatni költészete is”. Emellett mesélt Jékely Kolozsváron töltött éveiről is. A nemzeti könyvtár megbízásából Jékely 1940-ben utazott vissza diákkéveinek helyszínére, Kolozsvárra, hogy felmérje a visszacsatolt Észak-Erdély egyetemi könyvtár állományának állapotát. Itt a Termés című folyóirat, majd a Világosságirodalmi rovatának szerkesztője lesz. 1946-ban Észak-Erdély Romániához való visszacsatolása, és más családi tragédiák hatására másodszor is elhagyja Kolozsvárt, és visszaköltözik Budapestre, ahol újra a Széchényi Könyvtárban kezd el dolgozni. Nemsokára tíz éves szilenciumra ítélték és az Írószövetségből is kizárták. A Baumgarten-díjas, kétszeresJózsef Attila-díjas és posztumusz Kossuth-díjas költő hagyatéka a család jóvoltából az OSZK Kézirattárában, tárgyi hagyatéka pedig a Petőfi Irodalmi Múzeumban található.
Jékely 100
A beszélgetés során a hallgatóság megismerkedhetett a szenvedélyes napló és levélíró Jékely Zoltánnal is, aki álmait is folyamatosan lejegyezte, ezek a kis álomjegyzetek verscsírákat, vagy már szinte kész verseket hordoztak magukban. A költő Jékely kapcsán Péterfy Sarolt a Jékely 100 kötetről és annak keletkezéséről is beszélt. A Holnap Kiadó gondozásában és Péterfy Sarolt szerkesztésében megjelent kötet nem mindennapi, hiszen benne tíz kortárs író – Borbély Szilárd, Karafiáth Orsolya, Kemény István, Kovács András Ferenc, Mesterházi Mónika, Schein Gábor, Szabó T. Anna, Szálinger Balázs, Térey János és Tóth Krisztina – tíz választott Jékely-verse, valamint a hozzájuk írt miniesszék találhatóak.
Nagy Noémi
erdon.ro,

A magyar himnuszról és a jövőről
1989-től a Magyar Kultúra Napjává nyilvánították január 22-ét, annak tiszteletére, hogy Kölcsey Ferenc – 1823-ban – ezen a napon tisztázta le a Himnusz kéziratát. Csíkszeredában, az Apáczai Csere János Pedagógusok Házában már hétfőn megünnepelték a Himnusz születésnapját.
Az eseményen a Himnusz eléneklése után elhangzott: a Magyar Kultúra Napja egy kiváló alkalom, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk kultúránknak, nemzeti öntudatunk erősítésének és hagyományainknak. „A rendhagyó kulturális örökségünk továbbadásában hivatástudattal részt vállaló pedagógusoknak fölbecsülhetetlen szerepük van, hiszen ők mutatják az értékes követendő mintát kulturális értékeink megbecsülésében és tanulságainak érvényesítésében” – véli Burus Siklódi Botond, a pedagógusok házának vezetője.
Hídverés a külhoni és anyaországi magyarok között
Zsigmond Barna Pál főkonzul megjegyezte, nemcsak a Himnusz kezdődik az „Isten, áldd meg a magyart!” imádkozással, hanem ugyanez az új magyar alkotmány kezdősora is. „Ez az egyetlen olyan alkotmány Európában, amely Istenhez való fohásszal indul. Alaptörvényünk azonban a múlt öröksége mellett a jövő felelősségére is utal” – hangsúlyozta a főkonzul, és idézett az alkotmányból: „Vállaljuk, hogy örökségünket, egyedülálló nyelvünket, a magyar kultúrát, a magyarországi nemzetiségek nyelvét és kultúráját, a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megóvjuk. Felelősséget viselünk utódainkért, ezért anyagi, szellemi és természeti erőforrásaink gondos használatával védelmezzük az utánunk jövő nemzedékek életfeltételeit.” Ezek a sorok szerinte a jelképes nemzetegyesítést szorgalmazzák, amely irányban az utóbbi három évben már meg is történtek az első lépések. „Az anyaországi és a külhoni magyarok közti hídverés első pillére a honosítás volt, amely Székelyföldön és Erdélyben százezreket csatolt be közjogi értelemben is a nemzet vérkeringésébe” – hangsúlyozta Zsigmond Barna. Hozzátette, ahhoz, hogy e híd tovább épüljön, szükséges a következő pilléreket is felépíteni, nevezetesen a magyarországi választási névjegyzékbe történő regisztráció, hisz szerinte „ezáltal lehet akaratunkat kinyilvánítani az összmagyar sorskérdésekben való tevékeny részvételre”.
Gálaműsorral is ünnepeltek
A beszédeket követően ünnepi gálaműsort láthattak a jelenlevők, közreműködtek a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium, a Nagy István Művészeti Szakközépiskola, a csíkdánfalvi Petőfi Sándor Iskolaközpont diákjai, illetve a csíkszentmártoni Labdarózsa Gyermektánccsoport tagjai és a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium Mágamaszk Színjátszó Csoportja. A székely-magyar kultúra megőrzése érdekében létrehozott Székely Könyvtár sorozatot Lövétei Lázár László, József Attila-díjas író, szerkesztő ismertette. Végül Dáné Szilárd magyar nyelv és irodalom szakos tanfelügyelő, illetve Boldizsár Ágoston, a Márton Áron Gimnázium magyar szakos tanára irányításával a jelenlévők arról tárgyaltak, hogy mi a szerepe a magyar irodalomnak, a diákszínjátszásnak, a klasszikus és népi zenének a kultúra népszerűsítésében, valamint a hagyomány és az identitástudat megőrzésében.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro,

Kit érdekel ma a forradalom?
Szeretlek benneteket, aradiak!
A romániai forradalom – a rendszerváltásra rímelő gengszterváltásnak mondják némelyek, külföldi indíttatás nyomán – 25. évében járunk, több idő telt el azóta, mint a két világháború között.
Akik akkor, 1989-ben vagy egy-két évvel korábban születtek, mostanra (talán csak majdnem) elvégezték az egyetemet, sokan külföldön keresnek boldogulást, mivel itthon nem találnak (tisztességesen megfizetett, vagy egyáltalán) munkát – ezt a nemzedéket, valljuk be, nem igazán érdekli a forradalom. Ami volt, az elmúlt, mondják, lássuk, mi van ma…
Hogy mi van, azt a kedves olvasó részletezés nélkül is tudja.
Tegnapelőtt délután, az Arad Megyei Könyvtárban tartott könyvbemutatón, miközben a legfeljebb harminc főnyi, többségében 50-60 fölötti közönséget vettem számba, ez járt a fejemben. Pedig a könyv – Vă iubesc, arădeni! a címe – az 1989. december végi események kétségtelenül legmarkánsabb, vezető személyiségét, Valentin Voicilă színészt mutatja be, aki még hónapokig, 1990 májusáig Arad megye első ember volt az akkori, nagyon nehéz és zavaros időkben. Nevéhez sem akkor, sem később nem tapadt szemernyi botrány: ma is, mint 1989-ben, ugyanabban a kicsiny, harmadik komfortú (a maiak nem is tudják, mi ez) kétszobás tömbházlakásban lakik Aradon, és, bár „pályázott”, egy városi tanácsosi tisztségig se jutott el, minthogy nem volt hajlandó a hatalomnak behódolni.
Petőfit juttatja eszembe, aki annak idején megbukott a követválasztáson, olyan személy ellenében, akinek nevét ma a kutya se tudja.
Szóval: erről a Valentin Voiciláról írt könyvet Emil Șimăndan aradi publicista, aki két évtizede foglalkozik a forradalom helyi történetével, és kutatásai során jóformán minden elérhető „forrást” (beleértve a résztvevőket is) felkutatott. Könyve gerincét két interjú képezi. Az egyiket (a 160 oldalas könyvben 56 oldalnyi) a szerző pontosan egy évvel 1989 decembere után vette magnószalagra, amikor a pillanatnyi hatalom a pár hónapja még a megye első emberének számító (időközben Temesvárra szegődött) színészt a forradalom évfordulóján nem engedte szóhoz jutni („a forradalom felfalja gyermekeit”), a másikat, a kisebbik terjedelműt, 18 évre rá, amikor már számos, 1989-cel kapcsolatos kérdés tisztázódott (vagy végleg homályba veszni látszott). A kötet többi írása bevezető, a romániai és az aradi forradalom kronológiája, a költőről, a színházi és filmszínészről, újságíróról szóló ismertető.
Felvetődik természetesen a kérdés: miért a forradalom 24. évfordulóján látott napvilágot Emil Șimăndan kötete, amelynek anyaga lényegében 23, illetve 6 évvel ezelőtt elkészült?
A szerző, magánbeszélgetés során – majd a könyvbemutatón is – bevallotta: annak idején nem volt mersze közreadni az anyagot, illetve azt csak részben idézte a forradalomról szóló köteteinek egyikében. (Az interjúkötetet olvasva és a szerző esetét ismerve – annak idején az utcán összeverték, és egyik kéziratát elrabolták – nem is tűnik indokolatlannak a félelem.) Most jött el az idő, amikor az Állami Levéltár aradi fiókjának vezetője, Eugeniu Criste 2013 vége felé előállt az ötlettel, és a könyv finanszírozására is vállalkozott, hogy teljes egészében közreadja azokat a beszélgetéseket, amelyeket az Aradon általa vezetett forradalomból kiábrándult színésszel folytatott.
A könyvbemutatón Valentin Voicilă azt mondta: nem akarta, hogy ez a könyv megjelenjen, hiszen nem hiszi, hogy hős lenne. Amikor 1989 december 21-én kora délelőtt, a tüntetés zaját hallva elindult hazulról, az aradi Kispiac környékéről, félelmet nem, de emberfeletti erőt érzett, s ez szerinte csak az Úr műve lehetett. „Eszköz voltam az Isten kezében, ezért semmiféle elismerés nem illet. A Városháza előtt, a tankokkal szemben is a legerősebb fegyverünk a Miatyánk volt” – mondotta a szerda délutáni, estébe nyúló könyvbemutatón, amelyen kedvenc költője, Eminescu I. Levelét is elszavalta.
A kötetet pedig, ha módjuk van rá, feltétlenül érdemes elolvasni.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),

Megújult Csíkszereda
Két év után befejeződött a Csíkszereda köztereinek felújítását, valamint a városkép átalakítását célzó nagyszabású projekt, amelynek folyamatáról a megyeszékhely vezetői számoltak be sajtótájékoztatójukon.
Amint Ráduly Róbert Kálmán polgármester hangsúlyozta: a központi park, a Szabadság és a Majláth Gusztáv Károly tér, valamint a Petőfi Sándor sétálóutca korszerűsítése nyomán a város arculata felfrissült, ez pedig meghatározó lehet a következő évtizedekre nézve. Az elöljáró arról is beszámolt, hogy noha az átalakító munkálatok közben sokan kifogásolták a beruházást, az elmúlt időszakban egy-két ellenvéleményt leszámítva csak pozitív visszajelzéseket kaptak.
„A kifogásoknak persze pozitív hatásuk is volt, például korábban én is jeleztem a kivitelezőnek, hogy a városban túl kevés a fa, vagy a Szabadság tér nincs eléggé kivilágítva, de a szakemberek ennek ellenkezőjéről próbáltak meggyőzni. A lakosok visszajelzéseire azonban módosították a tervek egy részét, így a projekt a kivitelezés során csak javult" – magyarázta Ráduly. A kivágott fákkal kapcsolatban hozzátette: ezek jelentős része már ki volt öregedve.
Az önkormányzat egyébként a továbbiakban mamutfenyő ültetését tervezi, ennek helyét viszont még nem találták meg. Antal Attila alpolgármester azt is elmondta, hogy a városvezetés már tíz éve tervezi Csíkszereda korszerűsítését.
Szerinte a kivitelező teljes mértékben megfelelt az elvárásoknak, betartotta a határidőket annak ellenére, hogy előzmény nélküli projektet kellett megvalósítania. „Nemcsak a közterek arculata, hanem a hangulatuk is megváltozott. A legnagyobb kihívás most az, hogy hogyan tudjuk ezt megőrizni, megelőzni a rongálást" – fogalmazott Antal. Tövissi Zsolt műépítész, a beruházás tervezője szerint a legfőbb cél a „városgyógyítás" volt, elmondása szerint ugyanis egy megcsonkolt város szerethető helyszíneit kellett újra megteremteni.
A közterek felújítása jelentős forgalmi változásokkal is járt a városközpontban, számos utca egyirányúsítása miatt pedig sok ellenvélemény fogalmazódott meg. Ezzel kapcsolatban Ráduly Róbert Guttmann Szabolcs kolozsvári építészt idézte, aki a marosvásárhelyi parkolóház építése kapcsán korábban úgy nyilatkozott: a modern urbanisztika jellemzőjeként úgy tervezték a városokat, hogy autóval mindenhova el lehessen jutni, ez a trend azonban már lecsengett, a posztmodern stratégia pedig a gyalogosoknak, kerékpárosoknak is jelentős teret enged.
„Ebből a szempontból a legjobb irányba haladunk. Egyetlen helyszín maradt, ahol továbbra is zsúfolt a forgalom: a zöldségpiac környéke, amelyet azonban hamarosan elköltöztetünk a városközpontból, így ott is megoldódik a helyzet" – magyarázta a polgármester.
A két évig tartó beruházás során egyébként több mint 41 ezer négyzetméternyi közteret újítottak fel, emellett parkolókat építettek, utakat javítottak fel, és kerékpárutakat alakítottak ki. Elkészült több mint 170 parkolóhely, ebből tíz mozgássérültek számára, ugyanakkor több ezer négyzetméternyi zöldterületet is korszerűsítettek.
A városvezetés közel ezerméternyi ivóvíz- és csatornahálózatot is felújíttatott, és tizenegy, látássérültek számára kialakított gyalogos-átkelőhelyet is létesített. A nagyszabású projekt több mint 26,5 millió lejbe került, ebből a város önrésze 557 ezer lej volt, az összeg nagy részét pedig vissza nem térítendő európai uniós támogatás tette ki.
Krónika (Kolozsvár),

KISEBBSÉGBEN: A Fehér Holló szárnyrebbenései
Cseke Gábor olvasónaplója
Nemrégiben érdekes könyvbemutatón vettem részt a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtárban: Oláh-Gál Róbertnek a két Bolyairól szóló tudománytörténeti riportjait magába foglaló kötetét (X-ek, azaz ismeretlenek a Bolyaiak életében), annak történetét ismerhettük meg - és nem csupán a szerző jóvoltából. Jelen volt ugyanis, házigazdaként, az a Sarány István közíró is, aki az eseményen a Fehér Hollónak elnevezett, egyre terebélyesedő könyvsorozat kiadóját (Világhírnév) képviselte. Megtudhattuk tőle, hogy a Fehér Holló tulajdonképpen egy erdélyi médiacsoportosulás, amelynek feltett szándéka, hogy a napjainkban erőteljes sorvadásnak indult - netán divatja vesztett? - nemes zsurnalizmust, a publicisztika műfaját átmentse a számára csöppet sem kedvező időn. A szerény kivitelezésű, önerőből támogatott Fehér Holló-kötetek száma immár több tucatra rúg, s immanens, saját értékeik mellett igen fontos szempont, hogy egymásra hatásuk ráadásul további új minőséget, valóságmegközelítést eredményez.
Zászlópengetés
A Bolyaiak életét és korát övező komplex problémakörben mozgó kötet bemutatója közben, egyáltalán nem mellesleg eszembe jutott az, hogy a beszélgetést irányító Sarány István igazából az első szerzők között volt, aki legjobb publicisztikai írásait egybegyűjtve, megválogatva és célirányos eszmei rendbe sorolva részt vett a Fehér Holló-mozgalom elindításában, terebélyessé válásában. A 2011-ben napvilágot látott Zászlópengetés című kötete (szerkesztette: Szabó Csaba - a Fehér Holló megálmodója -, lektorálta Ambrus Attila - maga is az alapítók egyike) mindenekelőtt nézőpontjával tűnik ki a megszokott publicisztikai gyűjtemények közül. A könyv Szórványlét című bevezetőjében a szerző arra próbál meggyőzően fényt vetni, hogy az erdélyi magyarság - és általában minden emberi közösség, akárcsak úgy általában is, maguk a dolgok - többféle nézőpontból szemlélhető, s alaptudnivaló, hogy ami az egyik szögből netán soknak látszik, az máshonnan tekintve nyugodtan lehet már-már elenyészően kevés. Többség és kisebbség egymásba játszó dialektikájának mindennapi alkalmazásában segíti tehát az olvasót azzal, hogy mindjárt a könyv első lapjain leszögezi:
„A Székelyföld magyarságát tömbmagyarságnak könyveli el a politikai diskurzus, s így él a köztudatban is a székelyföldi lét. A vaslábi magyarság szórvány-e? Vagy netán a vaslábi románság él szórványban? Vagy mi a helyzet a Székelyföld déli, a Barcasággal határos peremének magyarságával? A bölöni magyar tömbben él-e vagy szórványban a román ajkú cigányok között? A moldvai Klézsén a magyarok tömbben élnek-e avagy szórványban? Tovább ragozva: szórványban él-e a csíkszeredai unitárius vagy a homoródalmási katolikus?
A szórványkérdés tehát nézőpont kérdése, akkor is, ha csak etnikai vagy felekezeti vonatkozásban vizsgáljuk. Vagy annak függvényében is változhat a megítélés, hogy mekkora területre — településre, tájegységre, megyére, történelmi régióra vagy országos szintre — vetítve boncolgatjuk a kérdést. A hévízi román például többségi a városában, kisebbségi a megyében és többségi Erdély-szinten meg országos szinten. Akkor a hévízi román most többségi-e vagy kisebbségi? A hévízi magyar számbeli kisebbségben él településén, megyeszinten a számbeli többséghez tartozik, országos szinten pedig egy kisebbségi közösség tagja. Most már mi ő? Többségi vagy kisebbségi?”
Érdekes módon, Sarány István ezúttal nem is annyira a kijelentéseivel, mint inkább a kérdéseivel ülteti el bennünk a szemléleti rugalmasság igényét, s bevezetője után jobban értjük - nem egy esetben a bőrünkön is érezzük - publicisztikai látleleteinek igazságtartalmát. Ugyancsak javára válik, hogy rövid lefutású, igazából mindennapi jelzés értékű írásait kifogyhatatlan rendszerező kedvvel csoportosítja ciklusokba, amelyek címei önmagukért beszélnek. S ha nem is mindig tudatosan, de a sejtés szintjén föltétlen eligazodunk, ha ilyesmiket olvasunk az írások fölött: Délibábok helyett, Román feltámadás, Zászlópengetés, Iskolai agresszió, Visszaszolgáltatás, Operett és operáció, Tüzelünk, Fogyjon a magyar, Ünnep lélekben, Statisztika és tragédia...
A kötetben tárgyalt problémák mindennapi sokasága és sokrétűsége mindegyre arról győzik meg az olvasót, hogy a vérbeli közírónak lételeme a valóságra való állandó ráhangolódás és -kapcsolódás, a látszólag önmagukban megoldandó gondnak minősülő jelenségek ugyanis legtöbbször a fű alatt és akár jóval mélyebben is, végső soron összefüggnek, egymást erősítve vagy gyengítve. Előszeretettel mutat rá a délibábkergetés meddő gyakorlatára mindennapjainkban, amikor nem a józanul megálmodott tervek vezérlik a cselekvést, hanem a terméketlen vágyálmok, az örökölt illúziók, az önmagunkba zárkózás ellentmondásos, vitatható védőpajzsa mögött. Problémaláttatása mindvégig igazodik ahhoz a kettős szemlélethez, amit könyve bevezetőjében magára nézve is érvényesnek fogalmazott meg - józan önértékelésre és önbecsülésre buzdítva az olvasót, mind egyéni, mind szűkebb-tágabb közösségi összefüggésben.
Elvégre Sarány István „fehér hollósága” is relatív a maga nemében; s inkább olyan szempontból ritka madár ő, hogy mifelénk egyre kevesebben és szakszerűtlenebbül művelik a publicisztikai elemzés, az újságírói avatott véleménymondás műfaját. Sarány esetében viszont ez az állítás nem áll: a lap, ahol dolgozik (Hargita Népe) szerencsére még nem adta fel azt az eszményét, hogy a hírek, az idők járása befogadását és értelmezését az újságírónak kutyakötelessége elősegíteni, állásfoglalásával befogadhatóvá tenni. Szerzőnk továbbra is jelen van szinte naponta lapja hasábjain, ugyanakkor a fentebb említett médiaklubhoz tartozása révén felelősséget vállal az újabb tagok toborzásában, felkarolásában. A szabály ugyanis pofonegyszerű: a Fehér Holló-sorozatban kiadott bármely szerzőnek kijár a klubtagság - más szavakkal, a tagság gyarapodásával egyidőben egyre több azon művek száma, melyek mai valóságunk kérdéseiben és jelenségeiben segítenek eligazodni. Ezt ünnepelhettük a Bolyaiakról szóló kötet megjelenése ürügyén.
Dokumentarista látásmód
Fehér hollóságra ugyan még nem vállalkozott, bár több könyves szerző Daczó (Szabó) Katalin, s minden további nélkül akár ma is összeállna egy izgalmas interjúkötet azokból az írásaiból, melyek heti rendszerességgel jelennek meg közel egy éve a Hargita Népe hasábjain.
Alkalmam volt írni nemrégiben Daczó Katalin több munkájáról, évekkel ezelőtt pedig interjút is készítettem vele, amikor alkotóként éppen dokumentumfilmek, filmriportok készítésére rendezkedett be, rendszeresen benevezve a Film.dok fesztiválra, amelyen szép sikereket ért el. A mindenekelőtt a Duna televíziót tudósító filmestől akkor megkérdeztem: számára mi a vonzóbb a dokumentumfilm készítésében: a dokumentarizmus varázsa, vagy maga a film műfaja? Válasza némileg tétovázó volt, de pontos, és ma is érvényesnek tartom:
„Ezen magam is sokat töprengtem, de nem tudtam egyértelmű választ adni rá magamnak. Az biztos, hogy mostanig, bármilyen munkahelyem is volt, valamiképpen kapcsolatban álltam a valóságkutatással, a ledokumentálható, tárgyi világgal. Udvarhelyi könyvtárosként a helytörténeti gyűjteményekkel foglalkoztam, aztán Csíkszeredába jőve az Antena 1-hez jelentkeztem, de az állás pár hónap múlva megszűnt, majd kis kitérővel következett a Csíki TV, ahol hamarább lettem dokumentumfilmes, mint riporter. Első munkám a 110 éves városháza történetének feldolgozása lett, aztán a híradózás mellett, 1998 és 2002 között, Visszajátszás cím alatt mintegy 100 részes filmsorozatban jártam utána a csíkszeredai Petőfi utca patinás épületei egykori történetének. Tehát a filmezés régi szerelem, de csak az egyik lehetőség arra, hogy a valóságról valljunk. Épp úgy foglalkoztat az írott riport vagy akár egy helytörténeti kiállítás. Ha lefilmeztem valamit, az nem gátolt meg abban, hogy riportban vagy könyvben, más megközelítésben is feldolgozzam a témát. Szeretem elgondolkoztatni az embereket, hogy a problémafelvetésem megérintse őket.”
Ezt a műhelyvallomást azóta sem írta felül az élet, sőt! Még úgy sem, hogy a filmes lendület időközben kényszerűségből alább hagyott - és ez mindenek előtt nem Daczó Katalinon múlott, intézményes betegségről van szó, melynek nyomán a Film.dok is máról holnapra kimúlt -, de a dokumentarista érdeklődés továbbra sem pihen, új és újabb megnyilvánulási területeket keres és talál magának. Az egyik ilyen érvényes kifutópálya a Morfondir.ro weboldal, amelynek Derítés című rovatában Daczó Katalin érdekesebbnél érdekesebb helytörténeti dokumentumokat idéz fel és kommentál Csíkszereda és környéke múltjából, levéltári kutatásokra alapozva.
A másik területet éppen a Hargita Népének szánt gyakori riportok, beszélgetések jelentik, amelyek a székelyföldi valóságnak egy-egy kevésbé ismert személyiségét, eseményét, emlékezetes pillanatát idézik föl, a minden részletben elmélyülő, minden összefüggés iránt érdeklődő oknyomozó riporter szemével. Daczó Katalinra fokozottan jellemző: nem igazán lehet tetten érni, hogy írásaiban netán engedne bármiféle üresjáratnak. Már témaválasztásai is kellően rendhagyóak - anélkül, hogy a szerző engedne az olcsó szenzációhajhászás divatjának.
Egyszer a híres romániai kaszkadőr, Cseh Szabolcs székely-magyar gyökerei után nyomoz, bemutatva eközben a széles körben, nemzetközileg is ismert szakember életének eddig „láthatatlan” oldalát, máskor viszont a méltatlanul háttérbe szorított, már-már elfeledett erdélyi költő, Salamon Ernő portréjához kutat fel eddig ismeretlen életrajzi adalékokat... Már-már elfeledett székely festő, János László nyomaira bukkan, aki valamikor Szépvízről indult nehéz körülmények között és ugyanott futott be egy gyűjteményes kiállítással, amit aztán a csíkszeredai múzeum is bemutatott... Hogy majd a Székelyföldön közismert, a magyar vasúttörténelemben kiemelt fontossággal bíró gyimesi műtárgy zaklatott, eseménydús sorsáról szóljon - nem mindennapi hitelességgel. Rátalált ugyanis egy építőmérnökre, Rigó László-Szabolcsra, akit annyira érdekelt a gyimesi vasúti leágazás története, hogy alapos tanulmányozásba kezdett. A vele készített interjú minden tekintetben emelte a lap információs értékét...
Sorra szólaltatja meg, alapos kérdezz-felelek alapján a kiteljesedő életpályájú székelyföldi személyiségeket - volt orvos-polgármestert, fotografáló geológust, a nyugalmazott versmondó könyvtárigazgatót, a csángóföldön oktató, népszolgálatot végző pedagógus házaspárt, a Nagy Imre festőművész hagyatékát kezelő és felügyelő, dizájner és művészeti közíró kurátort stb. -, s ugyancsak ő az, aki nélkülözhetetlen aprómunkával segíti a madéfalvi Siculicidium 250. évfordulója alkalmával rendezett emlékév dokumentáris megalapozását. Évek óta következetes összeállítója a csíkszeredai városvezetés által támogatott helytörténeti évfordulós naptárnak, ami legtöbbször izgalmas felfedezésekkel, elfeledett adatokkal és eseményekkel lepi meg nem csupán a nagyközönséget, de olykor a szakmát is.
Daczó Katalin legutóbbi években született legjobb írásai - véleményem szerint - önként kínálják magukat ahhoz, hogy kötetté szerveződve gazdagíthassák a Fehér Holló-sorozat eddigi palettájának színárnyalatait, ezáltal újabb taggal bővítve a szépreményű médiaklubot.
Csíkszereda, 2014. január 27.
maszol.ro,

Könyvtárosok szakmai találkozója
A kézdiszentléleki községháza dísztermében tegnap délután tartották meg a háromszéki könyvtárosok szakmai találkozóját, melyen mintegy ötvenen vettek részt. Az előző esztendőben Csernáton látta vendégül az évente egyszer sorra kerülő szakmai rendezvényt.
A találkozó szervezője a Bod Péter Megyei Könyvtár, társszervezője pedig a kézdiszentléleki Kemény Zsigmond Községi Könyvtár. Szakmai megbeszéléssel indult a nap, majd a könyvtárosok a Petőfi Sándor Művelődési Házban megtekintették a Perkő Néptáncegyüttes Eltáncolt cipellők című karácsonyi műsorát. Ezt követően megtartották az immár hagyományos könyvtárosbált. (Iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Nehéz döntéseket hoztak
Fájdalmas döntések meghozatalára kényszerültek a tanintézetek igazgatói annak érdekében, hogy az általuk vezetett oktatási intézmény ne lépje túl idén az elégtelennek tartott fejkvóta alapján kiosztott költségvetést. Közben az is kiderült, hogy amennyiben az igazgatóknak vissza kell térniük 14 órában a katedrára, az Hargita megyében mintegy 140 pedagógus állását, óraszámát érinti.
A Hargita Megyei Tanfelügyelőség január végéig várta az igazgatók javaslatait arra vonatkozóan, hogy az általános jellegű költségcsökkentő intézkedések után az egyes iskolákban, óvodákban milyen további lehetőségeket találtak a kiadások lefaragására. Amint Bartolf Hedvig, Hargita megye főtanfelügyelője hétfőn az addig beküldött javaslatok alapján összegezte, mindenki próbál tenni valamit, egyesek kis mértékben, mások nagyobban szűkítik a kiadásokat. Tanintézetenként változik a csökkentések lehetősége is, helyenként van még keresnivaló, máshol viszont, főként a kis iskoláknál, ahol egy rend felmenő osztály van, már nehéz lenne – tette hozzá. A tanfelügyelőség a továbbiakban elemzi az iskolák, óvodák helyzetét.
A kormány közlése szerint idén bele kell férni a fejkvótára alapozott költségvetésbe, ez tavaly a megyebeli tanintézetek nyolcvan százalékának nem sikerült.
Összevonás, elbocsátás
A költségcsökkentő döntések meghozatala gyakran nemcsak az iskolát, hanem az egész érintett települést foglalkoztatta, megmozgatta, mivel a kiadások visszaszorítása legtöbbször népszerűtlen intézkedéseket jelent. Esetenként olyannyira, hogy az igazgató beszélni sem akar róla. Kajtár Csaba, a csíkdánfalvi Petőfi Sándor Szakközépiskola igazgatója például hétfőn azt mondta, nem hajlandó nyilatkozni a kérdésről.
Nehéz döntésen vannak túl Csíkmadarason is. A helyi Kiss Ferenc Általános Iskola igazgatója, Császár Sándor elmondta, az iskola esetében igen, az óvoda esetében azonban – főként a napközi működtetése miatt, ahol egy csoportban két pedagógus dolgozik – nem fértek bele a költségvetésbe. A minimálisra csökkentették a választható tantárgyak óraszámát, átalakították a kisegítő személyzeti struktúrát, megszüntették a főkönyvelői, vezető titkárnői kiegészítő juttatást, azonban ez nem jelentett túl sokat – ismertette az igazgató. Rámutatott, jól képzett pedagógusaik vannak, aminek az eredménye látszott a nevelői munkán, a fejkvóta alapú finanszírozás azonban erre nincs tekintettel, így túl nagyok maradtak a költségek. Hogy mégis beleférjenek ennek keretei közé, szeptembertől az eddig tervezett kettő helyett egy előkészítő osztály indul, és megszüntetnek egy napközis csoportot, így az óvodában vegyes korösszetétellel két napközis és egy normál programú csoport fog működni. Az igazgató közölte, ez azt is feltételezi, hogy tanév végén megválnak két óvónőtől. Fiatal és jól képzett pedagógusokról van szó, de nincs mit tenni – mondta az igazgató. Hozzáfűzte, az intézkedések meghozatala előtt pontosan egy hónapnyi bérköltséggel lépték túl a költségvetést, de a döntések életbe léptetése után sem fognak teljesen beleférni a költségvetésükbe.
„Nincs mit csökkenteni"
Elsősorban a fejkvóta alapú finanszírozási rendszer újragondolását javasolják – mondta el Kánya László, a csíkmindszenti Nagy István Általános Iskola igazgatója. A tanintézetnek tavaly 22 százalékos költségvetési túllépése volt, ennek lefaragása érdekében a minimálisra csökkentették az óraszámot – tájékoztatott az igazgató. Úgy látja, a kis iskolában egyéb intézkedést nem tudnak bevezetni. Nincs mit leépíteni, minden tevékenységre és mindenkire szükség van – tette hozzá.
Még mindig nem tudni pontosat
Nem kapott még pontosítást az oktatási tárcától a Hargita Megyei Tanfelügyelőség a költségvetési törvénynek az igazgatók óraadási kötelezettségére vonatkozó megjegyzése kapcsán. Amint arról beszámoltunk, a büdzsére vonatkozó jogszabály egy függeléke értelmében heti 14 órát kell tartsanak a költségvetésüket túllépő iskolák igazgatói, igazgatóhelyettesei, akik ilyen körülmények között lehetetlennek tartják a munkát, és sokan felmondásukat helyezték kilátásba. Ugyanakkor érintené az előírás az igazgatók helyén tanítókat is.
Az iskolák által beküldött adatok szerint Hargita megyében mintegy 140 pedagógus állására vagy óraszámára lenne hatással az intézkedés, ha alkalmaznák – közölte Bartolf Hedvig. A főtanfelügyelő elmondta, olyan eset is van, ahol teljesen megszűnne egy katedra, de olyan is, ahol csak néhány órát kellene elvenni egy pedagógustól. Ha alkalmazni kell ezt az előírást, akkor igyekeznek mindenki helyzetét megoldani, például a kieső órák helyett helyben vagy közeli iskolákban más órákat adni az érintetteknek, hisz tanév közben vagyunk – hangsúlyozta Bartolf Hedvig. Hozzátette, remélik, nem kell majd alkalmazni ezt az előírást.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro,

Ápolják a nemzeti összetartozást – Csángó bál Budapesten
„A nemzeti összetartozás ápolása mindannyiunk feladata, megőrzéséhez ragaszkodnunk kell” – mondta Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere a budapesti Csángó bál szombat esti megnyitóján a Petőfi Csarnokban.
Hozzátette: az idén 18. alkalommal megszervezett Csángó bál egyszerre jelenti a felszabaduló öröm érzését és a nemzetszolgálat fogalmát.
A Csángó bált a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány és a Moldvai Magyarok a Moldvai Magyarokért Szövetség szervezte. A közönséget a bejáratnál vendégváró pálinkával és kaláccsal kínálták, zenével, tánccal fogadták.
A színpadon a lakodalmas hagyományokat jól ismerő gyimesi és moldvai idős hagyományőrzők, fiatalok és gyerekek – Kicsi Kóta Károly, Antal Tibor, Hodorog András, Legedi László István, Roman Ștefan, Chiriac Gheorghe, Benke Róbert, Benke Viktor, Nyisztor Ilona, a Zerkula Zenekar, zenészek Pusztinából, Klézséből, Lészpedről, Külsőrekecsinből, Somoskáról, Gyimesből, Setétpatakáról és Kóstelekről – mutatták be a csángók lakodalmas szokásait.
A műsorban fellépett a Kossuth-díjas Berecz András, Petrás Mária, Dresch Dudás Mihály, Tintér Gabriella, valamint a magyarországi csángó muzsikát játszó zenekarok közül a Berka Együttes, a Fanfara Complexa, a Tatros Együttes, a Somos Együttes, a Szigony Együttes és a Zurgó Együttes. A színpadi műsort idén is több helyszínen zajló táncház, koncertek, énektanítás és más programok követték.
A Csángó bál keretében nyitották meg a Petőfi Csarnokban az Ádám Gyula csíkszeredai fotográfus munkáiból összeállított kiállítást is. A Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársa gyimesi és csángó életképeket, a csángómagyarok mindennapjait bemutató képeit tárta a közönség elé.
A Csángó bál szervezői a moldvai magyarság létét alapjaiban fenyegető kedvezőtlen társadalmi és gazdasági folyamatokra kívánják felhívni a közvélemény figyelmét, és igyekeznek támogatókat nyerni a csángó magyarság megmaradását, illetve felemelkedését célzó erőfeszítésekhez. A bál fővédnöke Áder János köztársasági elnök.
Krónika (Kolozsvár),