Bod Péter nyomában a dél-erdélyi szórványban
Kálnoki IKE-sek és presbiterek – a helybeli református egyházközség és a Dr. Bedő Albert Környezetvédelmi, Ifjúsági és Közművelődési Egyesület szervezésében – egy napon felkerekedtünk, és elindultunk, hogy utánanézzünk a Dél-Erdélyben élő magyarok sorsváltozásának, és annak, hogy a valamikori erős magyar közösségeket milyen történelmi-politikai forgószelek szórták szét, szívták ki az életnedvét, -kedvét.
Eddig csak hallottunk a szászvárosi református kollégium kényszerű eladásáról, a fogarasi magyarság zsugorodásáról, az őraljaboldogfalvi református templom kulcsát őrző román tanítóról, a magyarigeni magyarság Avram Iancu által vezetett lemészárlásáról. Közelről akartuk érezni a történelem szelét, amelyik Dél-Erdélyben átformálta, szétszórta vagy éppen elpusztította az ott élő magyarokat. Az a kíváncsiság is élt bennünk, hogy vajon milyen erő tartja meg a dél-erdélyi szórványban szolgáló lelkipásztorok, orvosok, értelmiségiek küzdeni akarását, szolgálatkészségét, hűségét? Az erősebb, nagyobb dél-erdélyi magyar közösségek öröméből-küzdelméből is szerettünk volna tanulni. Meg Bod Péter is hívott: „Gyertek, lássátok meg, milyen sorsra jutottunk itt, Hegyalján, tanuljatok ebből, és vigyázzatok a nyelvetekre, iskoláitokra. Becsüljétek meg az értetek küzdőket és úgy ragaszkodjatok Istenhez, mint a szőlővessző a tőkéhez.” Idős Szegedi László, Bod Péter XX. századi utóda Magyarigenben, a kövek és emlékek lelkipásztora is biztatott: „Gyertek, mert itt, a szórványban, a bánat és szomorúság között megerősödhettek az Úr Istenbe vetett reménységben, és abban a hitben is, hogy a borús idők után jó idők is jönnek, a nyomorúság után öröm is fog jönni.” Engedtünk a hívásnak, és felkutattunk huszonöt dél-erdélyi települést: Lorántffy Zsuzsanna, Árva Bethlen Kata és Babits Mihály Fogarasát, az 1848-as vízaknai csaták helyét, az egy utcában négy templomot építő (szász evangélikus, román, magyar, német nyelvű római katolikus, református, görögkeleti), Orth István képzőművész által színezett Szebent, az elrabolt református kollégiumú, gr. Kun Kocsárd és gr. Kuun Géza által dédelgetett Szászvárost, az elrejtőzött Hátszeget, az értéksugárzó magányába húzódó, valamikor a Kendeffyek erejéből élő Őraljaboldogfalvát, a pusztulással, letűnt dicsőséggel, élni akarással keveredő levegőjű Vajdahunyadot, ahol a várban Zsargó János református lelkipásztor kalauzolt hozzáértéssel, az ősi székely rend szerint élő Rákosdot, a dél-erdélyi magyar szórvány lüktetését-értelmét biztosító Dévát, Piskit, ahol az egyetlen református konfirmándus sem tud magyarul, a történelem viharai ellenére mindig újrakezdésre képes, de a természet csapásaiba belefáradt és elnéptelenedett Alvincet, Erdély legyengült szívét, a fejedelmi Gyulafehérvárt, az 1848-as szabadságharcban Avram Iancu seregei által feldúlt és lemészárolt Sárdot, Boroskrakkót, Magyarigent, a Bod Péter szellemét ápoló zarándokhelyet, a felüdítő szórvány-oázist, az összetartó Vajasdot, az árván maradt, Jékely Zoltán által megsiratott Marosszentimrét, a történelem során ötször elpusztított és ötször talpra állt református fellegvárat, Nagyenyedet, a majdnem teljesen magyarlakta, életerőt, hitet sugárzó Magyarlapádot, a Bethlen grófok bölcsőjét, Bethlenszentmiklóst, a vendégszerető, hangulatos óvárosú Medgyest, a marasztaló, többnyelvű, ugyancsak élni akaró szász-székely határvárost, Segesvárt, a Petőfi-zarándokhelyet, Fehéregyházát, a szórvány diákokat átölelő, küzdelmes életű Kőhalmot és Árva Bethlen Kata lelki tusáinak, értékteremtő szolgálatának színhelyét, Olthévizet. Hullámzó érzéssel jártuk végig a tragédiák és újjászületések, a küzdelmek és reménységek színtereit, a dél-erdélyi magyar szórványokat. Szembesültünk az elvakult gyűlölet évszázadokra kiható pusztító erejével, a beolvadás egyre fenyegetőbb jelenlétével. Találkoztunk elnémult, csak az üres templomában és sírköveiben élő gyülekezetekkel, még magyarul imádkozókkal, a magyar szóra felcsillanó könnyes tekintetekkel. Beszélgettünk aggódó idősekkel, reménykedő, tanulni, itthon maradni akaró fiatalokkal. A szálláshelyeinken, Szebenben, Déván, Gyulafehérváron és Segesváron úgy éreztük: egy család vagyunk. Egy nagy család, amelyikben egymásra vagyunk utalva. Erőt, reménységet merítettünk a lelkipásztorok, presbiterek, templomukat javító utolsó őrállók, kétkezi munkások küzdelmeiből, mosolyából, kitartásából. Mi, tömbben élő székelyek, akik mindezt láttuk, megdöbbentünk, mert nem tudtuk elképzelni, hogy a szórvány magyar élet mennyivel jóval nehezebb, mint a miénk. Ott nem azon gondolkodnak a szülők, hogy milyen iskolát válasszanak a gyerekeiknek (az iskolaválasztás nagyon fontos!), hanem azon, hogy egyáltalán iskolát teremtsenek, vagy az egyetlen meglévőt miként tartsák fenn. Rádöbbentünk: még jobban kell ragaszkodnunk a mi Atyánkhoz, édes anyanyelvünkhöz, templomainkhoz, iskoláinkhoz, egymáshoz, minden lelki, nemzeti értékünkhöz. Figyelmeztetést is kaptunk: ha nem vigyázunk, mi is elszórványosodhatunk. Ha nem lesznek önfeláldozó, a nemzetükért küzdő, éles látású, tiszta erkölcsű, családjukat szerető vezetőink, akkor majd Székelyföld is szórványemlékhellyé válhat. Székelyföld etnikai összetétele felborulásának veszélyére Bedő Albert, a magyar erdészet atyja is felfigyelt. A XIX–XX. század fordulóján tömegek szegényedtek el és vándoroltak külföldre, főként Amerikába. A kivándorlás a székelyek körében is nagy méreteket öltött. 1899-ben Marosvásárhelyen megalakul a Székely Egyesület, melynek a Kálnokon nyugvó államtitkár, főerdőmester, Bedő Albert volt az elnöke. Az egyesület a következő célkitűzésekkel indult útnak: 1. tárják fel a bajok társadalmi- gazdasági gyökereit, orvosolják a gondokat, 2. a székelyeket tartsák helyben, 3. az ősi székely szálláshely etnikai jellegét őrizzék meg. Az ötnapos felmérő-tapasztalatszerző kirándulás mély nyomokat hagyott bennünk, kálnokiakban. Kívánjuk, minél több székelyföldi bátorkodjék bebarangolni ezeket a vidékeket. GÖDRI MIKLÓS SZABOLCS kálnoki református lelkipásztor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kelemen: a Batthyaneum ügyében hozott európai döntést az államnak tiszteletben kell tartania
Kelemen Hunor szövetségi elnök az RMDSZ nevében üdvözölte az Európai Emberjogi Bíróság szeptember 25-én hozott döntését, amelyben megállapítja, hogy Románia megszegte a tulajdonhoz való jogot, sérültek az Emberi Jogok Európai Nyilatkozatához csatolt 1-es számú protokollumban foglalt, magántulajdonhoz fűződő jogok. Ezért 15 ezer euró erkölcsi jóvátétel, illetve tízezer euró perköltség kifizetésére kötelezik a román államot. 1998-ban született meg az a 13-as számú kormányrendelet, amely az első olyan romániai jogszabály volt, amelyben erdélyi magyar ingatlanok visszaszolgáltatása szerepelt. Az akkori, Victor Ciorbea által vezetett parasztpárti kormányban Tokay György kisebbségügyi miniszter kezdeményezte a kormányrendeletet, amelyet az RMDSZ és az erdélyi magyar történelmi egyházak közötti egyeztetés előzött meg. A 13-as számú kormányrendeletben összesen 17 ingatlan, ebből 8 magyar érdekeltségű visszaszolgáltatását tüntették fel. A bukaresti Petőfi Ház, a temesvári Magyar Ház, a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesület székháza, a gyulafehérvári Batthyaneum, a nagyváradi római-katolikus és református püspöki paloták, a brassói evangélikus ház valamint a kolozsvári unitárius nyugdíjpénztár székhelye szerepelt az RMDSZ által kezdeményezett kormányhatározatban. 1998-ban az ingatlan-visszaszolgáltatási bizottságban Markó Attila helyettes államtitkár, Silviu Clim, az Igazságügyi Minisztérium jogtanácsosa és az egyházak jogi képviselői rendelkeztek a restitúcióról. Kelemen Hunor szövetségi elnök a strasbourgi döntést követően kijelentette: „a Romániai Magyar Demokrata Szövetség számára ez a döntés azt jelenti, hogy az elmúlt 22 évben végzett munkánk az ingatlan-visszaszolgáltatások terén nem volt hiábavaló. Az emberjogi bíróság döntése egyértelműen rámutat arra, hogy Romániában a restitúció ügyében világos és határozott jogszabályra van szükség, amely egyszer s mindenkorra rendezi az elkobozott magán- és egyházi ingatlanok sorsát. A Mikó-ügyben első fokon elítélt Markó Attila pedig ezáltal a döntés által újabb megerősítést kapott arról, hogy tisztességesen és becsületesen végezte a munkáját”. A gyulafehérvári Batthyaneumot gróf Batthyány Ignác gyulafehérvári római katolikus püspök 1791-ben megalapította, és csaknem húszezer rendkívül értékes könyvet gyűjtött össze. Halála előtt néhány évvel megszerezte a gyulafehérvári trinitárius szerzetesrend templomát és rendházát, és féltve őrzött gyűjteményét ott helyezte el. A könyvtárat aztán végrendeletileg Erdélyre és a gyulafehérvári katolikus püspökségre hagyta, utóbbi kezelésében, utódai pedig a gyűjteményt 60 ezer kötetre bővítették. A könyvtárat a román állam 1949-ben a római katolikus egyháztól elkobozta. A Batthyaneum tulajdonjoga 1989 után került csak ismét napirendre, és 1998-ban a román kormány a 13. számú kormányrendelettel a könyvtárat és épületét visszaadta a közben érsekségi rangra emelt gyulafehérvári katolikus püspökségnek. A rendeletet mindmáig nem hajtották végre, időközben pert is indítottak arra hivatkozva, hogy könyvtárát Batthyány tulajdonképpen két örökösre hagyta: a püspökségre és Erdélyre. Utóbbi jogutóda pedig a román állam. A bíróságok rendre elutasították ezt az érvelést, de utolsó fokon 2003-ban végül a keresetnek helyt adtak. Ezek után az érsekség a strasbourgi emberjogi bírósághoz fordult, az ügyben idén, szeptember 25-én született egyelőre nem végleges ítélet. (közlemény)
Transindex.ro

K Ö Z L E M É N Y
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem első tanévnyitójának tizenkettedik évfordulója alkalmából, 2012. október 3-án évnyitóval egybekötött Egyetemi Napot tartottak a marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kar aulájában. Az ünnepség díszvendége Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke volt, aki – a magyar felsőoktatásban betöltött történelmi szerepéért – elsőként vehette át az egyetem szenátusa által alapított Bocskai István-díjat.
A Sapientia oktatói és diákjai mellett, több anyaországi és erdélyi közéleti szereplő is részt vett az ünnepélyen. Köszöntő beszédet mondottak: Kató Béla, a Sapientia Alapítvány elnöke, Tőkés László, a Partiumi Keresztény Egyetem elnöke, erdélyi EP-képviselő, Dávid László, a Sapientia EMTE rektora, illetve János-Szatmári Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora.
Tőkés László beszédében úgy fogalmazott: „a Ceauşescu-féle nacionál-kommunizmus továbbélése, valamint egészében véve kudarcos »hivatalos« politikánk miatt tartunk ott, ahol tartunk: Székelyvásárhelynek újbólcsak nem lehet székely/magyar polgármestere; az egykori magyar egyetemi városban, volt magyar egyetemünkön holmi magyar szekciókért küszködünk; a Kossuth utcán végigmenni nem lehet; Bernády György iskoláját tilos elnevezni az Ő nevéről”.
Visszaemlékezve a megtett útra, európai parlamenti képviselőnk rámutatott arra, hogy a magyar kormány, a Magyar Országgyűlés, és az Anyaország támogatása és segítsége nélkül nem lett volna lehetséges kiépíteni az önálló erdélyi magyar felsőoktatás rendszerét. Hiába vagyunk a román állam lojális adófizetői, ha az nem részesíti állami támogatásban egyetemeinket – tette hozzá Tőkés László. Azzal a gondolattal zárta beszédét, hogy a magyar felsőoktatás felemelését olimpiai bajnokainkhoz illő szívósággal, céltudatos kitartással lehet megvalósítani.
Orbán Viktor a Bocskai-díj átvétele után megtartott előadásában arra hívta fel a diákság figyelmét: „Soha nem azon kell gondolkozni, hogy hogyan legyünk valakik, hanem csak arra szabad összpontosítani, hogy mit akarunk csinálni. A fontos és nagy dolgokhoz a Jóisten megadja az eszközöket”. A miniszterelnök arra bíztatta a fiatalokat, hogy tudásukat szeretettel ötvözzék, hiszen: „a szív tudásán áll vagy bukik magán- és közéletünk, hogy igazságosak vagyunk-e társainkhoz”.
Az Egyetemi Nap keretében a magyar kormány, a Sapientia Alapítvány, a Sapientia EMTE és a Partiumi Magyar Keresztény Egyetem jelen lévő képviselői elvi megállapodást írtak alá az erdélyi magyar felsőoktatás fejlesztése érdekében.
Mellékeljük Tőkés László beszédét.
Tisztelt Ünneplők! Kedves Testvéreim!
A hálaadás szavával szólok ezen az évnyitón, nemzetünk és egyházaink közösségében visszatekintve az eltelt időre. Nagy utat tettünk meg 1989-től 2010 áprilisáig, 2004. december 5-től 2010. június 4-ig, Balatonőszödtől Ópusztaszerig, újabbkori nemzeti szövetségünk régi-új színteréig; Marosvásárhely Fekete Márciusától a Sapientia akkreditációjáig; a Petőfi–Schiller fantomegyetemtől a Partiumi Keresztény Egyetem és a Sapientia önálló magyar egyetemi rendszeréig. Partiumi egyetemünkön nemrégiben tartottuk az ünnepélyes tanévnyitót, 420 elsőéves hallgatót, valamint a 14 alap, illetve 7 mesteri szakon tanuló 1000 diákot köszöntve.
Egyetemünk elnökének minőségében köszöntöm az alapító történelmi egyházakat, Dávid László rektor urat, Kató Béla püspökhelyettes-elnök urat, ”Európa polgárát” és a lánglelkű Ifjúságot, a hallgatókat – nem utolsósorban pedig Orbán Viktor elnök urat, a Nemzet Miniszterelnökét és a többi magyarországi Barátunkat.
A Nemzeti Összetartozás Emlékművének ópusztaszeri felavatása nyomán Miniszterelnökünket idézve: „Az erősek egyesülnek, a gyengék széthullanak, vagyis az erős nemzetek tagjai összefognak…” – Akinek van füle, hallja…
A Ceauşescu-féle nacionál-kommunizmus továbbélése, valamint egészében véve kudarcos „hivatalos” politikánk miatt tartunk ott, ahol tartunk: Székelyvásárhelynek újbólcsak nem lehet székely/magyar polgármestere; az egykori magyar egyetemi városban, volt magyar egyetemünkön holmi magyar szekciókért küszködünk; a Kossuth utcán végigmenni nem lehet; Bernády György iskoláját tilos elnevezni az Ő nevéről – és akkor még a visszaállamosítás alatt álló Református Székely Mikó Kollégiumról nem is szóltam…
„Patrióta az, aki jogot véd, soviniszta az, aki jogot sért” – fogalmazta meg nemzeti Költőnk, Illyés Gyula.
Nagyváradon 1990-ben, a Sulyok István Református Főiskola és 1998-ban, a Partiumi Keresztény Egyetem létrehozásakor, majd pedig 1999-ben, a Sapientia Tudományegyetem megalakulásakor az opportunista, adaptív helyzetkövető/alkalmazkodó politika helyett kreatív szellemben folyamodtunk egy autonóm/helyzetteremtő politika eszközeihez, és így hoztuk létre a Sapientia Alapítvány égisze alatt erdélyi magyar egyetemi rendszerünket. Hála legyen érte az Istennek! Ez viszont nem lett volna lehetséges a Magyar kormány, a Magyar Országgyűlés, Orbán Viktor és az Anyaország támogatása és segítsége nélkül. Hivatalos országunknak, a román államnak még mindig mostohagyermekei – csak adófizetői – vagyunk, ezért csak anyaországi segítőinknek, az Ő nagylelkű költségvetési támogatásuknak köszönhetjük, hogy vagyunk! Illesse köszönet ezért külön-külön is a kis-Magyarország valamennyi adófizető polgárát. Külön is köszönjük, hogy most is stratégiai támogatásban részesíti egyetemeinket – Marosvásárhelyen, Csíkszeredán, Kolozsváron, Nagyváradon – a nemzeti kormány, és erről írnak alá megállapodást, amely felér a Nemzet jövőjének szóló jó befektetéssel!
Az akkreditáció egy akadályverseny, egy valóságos kálvária, egy nehéz út vége, ugyanakkor: egy még nehezebb út kezdetét is jelenti. Reményt keltő az a megállapodás, amelyet Miniszterelnökünk a Magyar Rektorok Konferenciájával való találkozóján kötött „a felsőoktatás minőségelvű fejlesztéséről”.
„Hosszú távon kell gondolkozni, és egy olyan rendszert kiépíteni, amely nemzeti közösségünk szükségleteihez mérten képez szakembereket” – hangsúlyozta Csíkszeredában Dávid László.
Egész oktatásügyünket, ez esetben pedig a magyar felsőoktatást (a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, a teológiai akadémiáink, a művészeti egyetemeinkkel karöltve) ilyenképpen kell felemelnünk, Gyurta Dániel olimpiai bajnokunkkal szólva: „átvinnünk a túlsó partra”, varázslatos olimpikonunk, Risztov Éva hosszú távra szükséges és elégséges, szívós és céltudatos kitartásával! Ebben segítsen minket az Isten!
Tőkés László
Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája

(MTI)
Nagyvárad

Elhunyt Matekovics János, Simonyifalva szülötte
Későn jutott el hozzám a szomorú hír, hogy „falusfelem” (ahogyan ő mondotta), Matekovics János újságíró, író, szerkesztő, műfordító, közösségszervező 2012. augusztus 26-án Szepsiszentgyörgyön hosszas betegség után elhunyt.
Simonyifalván született 1939. szeptember 3-án. Az általános iskolát szülőfalujában végezte, majd Nagyváradon érettségizett, Kolozsváron a Babeş–Bolyain magyar nyelv és irodalom szakos diplomát szerzett 1961-ben. De sohasem tanított iskolában… mintha József Attila gondolatait tette volna magáévá: „én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani”.
Pályáját riporterként kezdte, örökmozgóként a legeldugottabb falvakat is bejárta, hogy írjon a meghurcolt, megalázott kisemberekről. Mindig megtalálta a témát, amellyel felkeltette nemcsak hatalmas olvasótábora figyelmét, de a kommunista hatalomét is. Örök lázadó volt.
Már egyetemi évei alatt közölt cikkeket a kolozsvári Igazságban és a nagyváradi Fáklyában. 1961-től az Ifjúmunkás riportere, majd osztályvezetője. Megszervezte az Ifjúmunkás Matiné első sorozatát, melynek keretében számos egyfelvonásosát mutatták be. 22 fordulós Ifjúmunkás Műveltségi Versenyt vezetett. 1969–1972 között a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Ház igazgatója. A fáradhatatlan szervező tevékenységét egyre éberebben figyelték, zaklatások sora következett, és ő lemondott.
Visszakerült az Ifjúmunkáshoz szerkesztőként, majd csak mint tudósító dolgozott. Aztán letelepedett Sepsiszentgyörgyön, a Kovászna Megyei Mozivállalatnál szervezői beosztásban dolgozott, 30:30:30 címmel kétnyelvű filmkultúra-műveltségi versenyfüzetet szerkesztett.
A „Hófehérke és a tizennégy törpe” című brassói riportjából a Kolozsvári Állami Magyar Színház felkérésére dokumentumdrámát írt „A lány volt a tizenötödik” címmel. A darabot betiltották még a bemutató előtt. Ugyanez lett a sorsa „Áramütés” című televíziós játékának is.
A sok zaklatás, visszaminősítés és rendezvényeinek betiltása miatt visszavonult. Esztergályosként, segédmunkásként dolgozott különböző gyárakban, majd munkanélküli lett. De nem adta fel. Szabadúszó újságíróként állt őrhelyén, éberen figyelve az élet visszásságait a szocializmus, a diktatúra legsötétebb éveinek idején. Közben román szerzők darabjait és elbeszéléseit fordította magyarra. Az uralkodó osztály tagja című regényének néhány fejezetét közölte a Megyei Tükör és annak Fórum című időszaki melléklete.
Az 1989-es fordulat után a Háromszék napilap munkatársa lett, rendszeresen közölt az Erdélyi Riportban is.
Sepsiszentgyörgyön éveken át sajtóklubot szervezett. Az irodalom, a művészetek, a politikai és a gazdasági élet jeles képviselői voltak hetente a Holló Ernő Sajtópince meghívottai.
A Sepsiszentgyörgyi Televízió belső munkatársaként vezette a „Lapozgató” című sajtókommentár műsort, „Felkiáltójel” címmel nagy népszerűségnek örvendő nyelművelő vetélkedőt szervezett/vezetett Zsigmond Győző egyetemi tanárral közösen gyermekek számára, László Károly színművésszel megalapították az ország első magyar televíziós gyermekszínházát „Puki bácsi és a Mesekaláka” címmel, melynek ő volt a produkciós vezetője.
2002-ben nyugdíjba ment. Kötetbe szerkesztette a romániai privatizáció lehetetlen hétköznapjairól és a kreatív vállalkozók sorsáról szóló 60 riportot és interjút „Eljutni a tulsó partra” címmel (Lehel kiadó, Sepsiszentgyörgy 2002). 2005-ben ugyancsak a Lehel kiadónál látott napvilágot három novelláját tartalmazó kötete: „Mentünk az utcán és vittük a gyereket”.
Közben, amikor bírt, ameddig tehette, hazalátogatott. Nagyon ragaszkodott a szülőfalujához.
Emlékezzünk rá kegyelettel.
Brittich Erzsébet
Nyugati Jelen (Arad)

Fanyalgók
Bírálatok kereszttüzében a díjátadás – számol be Orbán Viktornak a Sapientia egyetem 12. tanévnyitó ünnepségén átnyújtott elismerés kapcsán a Népszabadság.
Amelynek bukaresti tudósítója nagyítóval látott neki kifürkészni azokat az erdélyi magyar virtuális kommentárokat, amelyek gúnyolódással vegyes felháborodással fogadták, hogy a magyar kormányfőt „fejedelemhez méltóan” fogadták Marosvásárhelyen, megköszönve, hogy első kormányzása idején a magyar állam által finanszírozott magánegyetemet hozott létre Romániában.
A hivatásos fanyalgók egyike, Szigeti L. Péter – akit az anyaországi napilap mérvadó véleményként idéz a hasonlóképpen „hivatkozott” Manna.ro hírportálról – amiatt dohog, hogy a budapesti kormány nem restelli az erdélyi magyar felsőoktatás működtetésére költeni az anyaországi adófizetők pénzét, egyféleképpen „megrövidítve” a magyarországi egyetemeket és hallgatókat. Persze háborítatlanul lehet szórakozni Kató Béla szentenciáján, miszerint „Orbán Viktor belépett iskolaalapító erdélyi nagy fejedelmeink” sorába.
Szakmai vitát lehet – és kell – kezdeményezni arról, miként működhetnek együtt a magyar nyelvű képzést (is) nyújtó erdélyi felsőoktatási intézmények a például sehová sem vezető konkurencia, az egymást „kioltó” szakok működtetésének kiküszöbölése érdekében. Ellenben kétségbe vonni az első Orbán-kormány korszakos, az erdélyi magyar társadalom megmaradását szem előtt tartó döntésének helyességét, több mint szűklátó optika. Arról árulkodik, hogy sokan ma is beérik a Petőfi–Schiller-egyetem délibábjával, és természetesnek veszik, hogy a román állam nem hajlandó részt vállalni a kizárólag Budapestről finanszírozott erdélyi magyar felsőoktatás fenntartásában.
Közöttük találjuk az RMDSZ „Facebook-lovagként” feltűnő főtitkárát, aki természetesen Orbán vásárhelyi „megkoronázásán” göcög, de persze mélyen elhallgatja, hogy alakulata másfél évtizedes kormányzása alatt képtelen volt kikönyökölni Bukarestben bár egy fél romániai magyar állami egyetemet. A tények önmagukért beszélnek. Az egyik oldalon az egyetemfejlesztés iránti – forintmilliárdokban is mérhető – elkötelezettség, a másik oldalon a handabanda. Lehet választani.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

A Népszabadság kivágta a biztosítékot a Krónikánál
Vezércikkben reagált hétfői számában az erdélyi Krónika lapunk egyik múlt heti írására. A lap főszerkesztője, Rostás Szabolcs Fanyalgók címmel veszi górcső alá azt a Népszabadság-cikket (Bírálatok kereszttüzében a díjátadás, október 5.), amelyben Orbán Viktor marosvásárhelyi látogatásának visszhangjait ismertettük.
A Krónika úgy értelmezi, hogy a Népszabadság kétségbe vonta „az első Orbán-kormány korszakos, az erdélyi magyar társadalom megmaradását szem előtt tartó döntését”, amellyel a Sapientia egyetemet létrehozta.
A vezércikk mindenekelőtt azt sugallja, hogy Erdélyben nagyítóval kell keresni azokat, akik „gúnyolódással vegyes felháborodással fogadták, hogy a magyar kormányfőt «fejedelemhez méltóan» fogadták Marosvásárhelyen”. (A szóismétlés a vezércikkíróé.)
Valójában olyan véleményt nehéz találni az erdélyi médiában, amely szerint az egyetem vezetői nem vetették el a sulykot a miniszterelnök fogadásakor. (Amúgy nemcsak a bírálatokat, hanem a Krónika helyeslő véleményét is idézte a Népszabadság kifogásolt cikke.)
A Népszabadság fanyalgására a Krónika csúsztatással válaszol. „(...) sokan ma is beérik a Petőfi–Schiller-egyetem délibábjával, és természetesnek veszik, hogy a román állam nem hajlandó részt vállalni a kizárólag Budapestről finanszírozott erdélyi magyar felsőoktatás fenntartásában” – írja Rostás Szabolcs. A valóságban szó sincs arról, hogy az erdélyi magyar felsőoktatást kizárólag Budapestről finanszíroznák. Csupán a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen kétszer több hallgató tanul magyar nyelven, mint a magyar állami pénzből finanszírozott Sapientián és a Partiumi Keresztény Egyetemen.
Népszabadság

Dr. Balázs Lajos: Rituális szimbólumok a székely-magyar jelképkultúra világából
A kötet válogatás dr. Balázs Lajos négy évtizedes néprajzi kutatómunkája során itthon és Magyarországon megjelent tanulmányaiból. A szerző legtöbbjüket műhelymunkának, amolyan laboratóriumi kísérletnek tartja, ezekre támaszkodva írta meg az emberi sorsfordító szokások monográfiáit, a paraszti társadalom szervező, irányító, szabályozó, rendtartó, akár „alkotmány”-nak is nevezhető kultúrájának foglalatait.
Terjedelem: 432 oldal, kötött, ára: 45,50 lej. Megvásárolható a Gutenberg Könyvesboltokban 15%-os kedvezménnyel: Csíkszereda, Petőfi utca 4. sz. Tel: 0266-316798; Marosvásárhely, Rózsák tere 57. sz . Tel.: 0265-250491.
Szabadság (Kolozsvár)

Golyószórásban, repülőszőnyegen Lászlóffy Aladárról és 1956-ról
Kántor Lajos Golyószórásban, repülőszőnyegen. Emlékezés Lászlóffy Aladárra című, a Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent kötetével ismerkedhettek meg az érdeklődők október 23-án délután a Kolozsvár Társaságnál. A Kossuth-díjas erdélyi költő – aki idén lett volna 75 éves – életét, életművét több vonatkozásban is meghatározta az 1956-os forradalom és szabadságharc – összegezte Kántor Lajos irodalomtörténész, a Kolozsvár Társaság elnöke. A személyes emlékeket idéző beszélgetéssel záruló könyvbemutatón Jancsó Hajnal kifejező szavalatai, felolvasásai hangzottak el.
A Lászlóffy-életmű alkotásai, levelek és személyes emlékek alapján született meg Kántor Lajosnak a költőről szóló könyve. A volt iskolatárs, bölcsészkari kolléga fejezetekre bontva tárgyalja Lászlóffy Aladárnak a szülővárosáról, Tordáról alkotott képét, diákéveit a Kolozsvári Református Kollégium utódjaként alakult, Petőfi utcai 2. számú Magyar Fiúlíceumban, a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatójaként megélt éveket 1954–1959 között. A költőtárssal, Szilágyi Domokossal való kapcsolatáról, az először bukójeggyel minősített, majd a későbbiekben elfogadott, Szabó Lőrincről írt államvizsga-dolgozatáról, a hetvenes években kiteljesedő költészetéről egyaránt szó esik Kántor Lajos könyvében. Az irodalomtörténész szerint a kétszeres Pezsgő-díjas Lászlóffy Aladár verseinek nyersanyaga tulajdonképpen a történelem. A rendszerváltás megélése, az 1989 karácsonyán a Szabadságban megjelent Hívó Szó aláírása, életének Budapesten töltött korszakában folytatott alkotótevékenysége, a vele szemben felhozott gyanúsítgatások szintén részét képezik Lászlóffy Aladár életútjának, akárcsak az 1956-os forradalom és szabadságharc budapesti eseményeinek, majd következményeinek a megtapasztalása.
Lászlóffy Aladár 1956 őszén családi látogatásra utazott Budapestre, és ott ragadt a forradalom napjaiban. December közepe táján indult haza, többek között a budapesti események hatására írt verseinek kézirataival, de a vámi ellenőrzésen a Szekuritáté „hálójába” került – magyarázta Kántor Lajos. Hozzátette: a Korunk 1996 októberi számában, a forradalom 40. évfordulója alkalmából közölte ezeket a verseket, amelyekhez írt bevezető szövegében maga Lászlóffy Aladár összegezte az időszakkal kapcsolatos emlékeit. Mint írta, az ember negyven év után „maga is csodálkozik”, hogy „az a minden fasizmusnál embertelenebb rendszer mégsem kétszáz évig tartott”. A vámvizsgálaton lefoglalt versekért, a gondolkodásváltásért, és annak szavakba öntéséért Lászlóffy Aladár, akárcsak Szilágyi Domokos, súlyos árat fizetett – állapította meg Kántor Lajos. Lászlóffy Aladár verseiből leszűrődő egyik alapvető tanulság, hogy nemcsak azok szenvedtek súlyos károkat, akik börtönbe kerültek, hanem az úgymond szabadlábon maradtak is, hiszen a korszakot a „kint” és a „bent” lehetőségei, illetve lehetetlenségei jellemezték – tette hozzá az irodalomtörténész.
A bemutatót követően kortársak és ismerősök idézték fel néhány emléküket Lászlóffy Aladárral kapcsolatban. Buchwald Péter „rendkívüli tehetségként” emlékezett középiskolai osztálytársára, az akkor még erősen balos irányultságú diákra, akivel politikai nézeteltéréseik ellenére jóban volt, és aki azzal „vette le lábáról” társait, hogy valamennyiükről grafikákat rajzolt.
– Amikor Budapestről visszajött Kolozsvárra, teljesen megváltozott: radikális forradalmi beállítottságú emberré vált – mondta Buchwald Péter. Mint mondta, ha az ellene felhozott vádak szerint a titkosrendőrség szövevényébe került költő valóban jelentett az úgynevezett „dumapartikról”, és ismerőseiről, nem tudja elképzelni, hogy „bárkiről is rosszat mondott volna”. – Az emberek változnak, a lényeg, hogy ez a változás a jó irányba történjen – vélekedett Buchwald Péter, hangsúlyozva: a baloldali irányultságú diákból „koszorús, nemzeti irányba elkötelezett” költő vált.
Karácsonyi Zsolt, a Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyettese elmondása szerint „verseket írogató ifjoncként” találkozott Lászlóffy Aladárral. Interjút készített a költővel, aki a fiatal tehetségekre vonatkozó kérdése kapcsán megállapította: „az igazi tehetséget nem lehet eltakarni, mert újratermeli önmagát”. Lászlóffy Aladár egész életműve voltaképpen 1956, a forradalom emléke – vélekedett Karácsonyi Zsolt.
Széles Klára magyarországi irodalomtörténész, a Lászlóffy Aladárral kapcsolatos számos cikk, tanulmány, valamint két róla szóló kötet szerzője egyetemi hallgatóként, levelezőtársként került kapcsolatba 1956-ban a költővel, akivel barátságuk a következő fél évszázadon át tartott. Mint kiemelte, „szeretetreméltó ember volt, erőteljes személyi varázsa hozzájárult ahhoz, hogy megértsék, akik pedig megértették, nem felejtették el”. Az irodalomtörténész, aki a Digitális Irodalmi Akadémia Lászlóffy Aladár-szakértőjeként is tevékenykedett, a forrásokhoz való széleskörű hozzáférés lehetőségét ajánlotta fel a fiatal irodalmároknak, akik behatóbban foglalkoznának a költő életművével.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

Bűntelenül, mégis megbüntetve
Az elmúlt huszonhárom esztendő során annyi mindent elmeséltek már „a mi ötvenhatosaink” meghurcoltatásaikról, hogy önkéntelenül adja magát a feltételezés: újat nem tudnak már mondani. Pedig ez nem így van: adalékokra, részletekre mai napig derül fény, s ők maguk sem zárták, zárhatták le bensejükben kálváriájukat. Mindannyiukat foglalkoztatja, kik voltak azok, akik őket börtönbe juttatták, s kik azok, akik szabadulásuk után – amikor Puskás Attila megfogalmazása szerint csak annyiban váltak szabadokká, hogy nem voltak zárt ajtók mögött – folyamatosan megfigyelték őket, jelentéseket írtak róluk 1989 végéig. Mert ma már hozzáférhetnek a múlt rendszer alatt róluk összegyűjtött adatokhoz (már amelyeket a volt Securitate irattárát vizsgáló bizottság megkapott), de abban a besúgók neveit letakarják, csak fedőnevük ismerhető meg. És talán az sem oktalan feltételezés, hogy megfigyelésük mai napig is folytatódik...
Securitate, SRI – egykutya
– Én azt hiszem, nem csak 1989 végéig figyeltek állandóan bennünket, és erre bizonyíték talán éppen a legutóbbi napokban származott – mondja Puskás Attila. – Nemrég Bukarestben könyvbemutatón vettem részt, ott megismerkedtem Varga Andreával, aki magyar állampolgár ugyan, de már több mint egy évtizede dolgozik a román kommunista múlt felderítésén, legutóbb pedig a nagyváradi egyházi ingatlanok visszaadásának segítésében vállalt munkát, kiemelem, a szóban forgó három épület egyikét a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) használja. Találkozásunkkor megkértem, segítsen a volt besúgóim felfedésében. Aztán néhány nap múlva nem is messze Bukarest belvárosától ököllel arcon ütötték. Ő tehát feltételezte, azt hiszem, joggal, hogy egyfajta megfélemlítés volt ez. Én a magam részéről nem tapasztaltam, hogy megfigyelnének, bár nem kétséges, hogy számon tartanak bennünket, különösen azokat, akik azután sem lettek csendesebbek, miután az úgynevezett rendszerváltás megtörtént Romániában.
– Megtisztelő, ha az embert a szervek számon tartják.
– Azért erről a megtiszteltetésről az ember szívesen lemondana, de engem nem foglalkoztat. Viszont az kétségtelen, hogy mai napig is leszámolási játszmák történnek az országban a SRI segítségével. Én azt vallom, hogy annak idején Iliescuék nem a hadsereggel, hanem a Securitatéval egyeztek ki, ezt sok minden bizonyítja. Egyébként az nem természetellenes dolog, hogy minden államnak van egy biztonsági szervezete, amelyik többnyire nem nyilvánosan működik, ez önmagában véve nem jelentene bajt, hiszen minden állam igyekszik polgárai védelmét biztosítani. A SRI-vel az a gond, hogy politikailag elkötelezett, eszméket és azok fenntartóit védelmezi, ez volt a baj a Securitatéval is, egy diktatórikus rendszer hatalmi gépezete volt, melynek mi voltunk a szenvedő alanyai, bűnökkel vagy anélkül, bűntelenül és mégis megbüntetve.
Mellékes áldozatok
– Puskás Attilának mi volt a nagy bűne?
– 1958-ban kipenderítettek a csíkszeredai iskolából, mert már gyűltek a fellegek a fejem felett, egy kicsit szabadszájú voltam, büntetésből Csíkdánfalvára küldtek tanítani. 1959 elején egy tanuló, Sánta Imre (aki nyilvánvalóan nem azonos a mai bikfalvi lelkésszel – szerk. megj.) megkeresett azzal, hogy ő abbahagyja a tanulást, színész lesz, író lesz, egyfajta petőfies stílusban. De hátrahagyott egy levelet, hogy ne kutassanak utána, mert baj származhat belőle, hiszen neki olyan jellegű politikai vonatkozású írásai vannak, hogy meggyűlhet a bajom. Persze, megkezdődik az utánakutatás, ő hamar vissza is tér, de a Securitate közben felfigyel ezekre a mondatokra, házkutatást tartanak nála, kezdik felgöngyölíteni a dolgokat, kiderül, hogy rendszerellenes verseket ír, kiderül, még két társa ugyanilyen verseket ír. A kommunista törvénykezés idején az volt az alapállás, hogy a diák nem lehet hibás a rendszerellenes gondolataiért, hanem csakis a felnőttek, nyilván, a tanárai, szülei adott esetben. Így aztán bekerültünk öt diák mellett hat tanár, kiderült, ’56-ban együtt hallgattuk a rádiót, én egy tanárkollégám lakodalmán felolvastam azt a saját versemet, amely a Háromszék múlt pénteki lapszámában megjelent, ez volt az egyik vádpont. A másik a gyerekekkel való kapcsolattartás, aztán az is kiderült, hogy én gyászszalagot viselek, holott nem halt meg hozzátartozóm, sőt, mondtam, hogy a magyar forradalom áldozataiért viselem ’56 novemberében. Aztán az is, hogy Földi István Gábor Áron-színdarabját kezdtem betanítani 1958-ban, s bár azt próba közben az igazgató letiltotta, az is a vádpontok között szerepelt. Végül engem tettek meg fővádlottnak, húsz évre ítéltek el, plusz tíz évet tiltott iratok forgalmazásáért kaptam, a nagyobb büntetést alkalmazták.
– Akkor is demokráciának hívták a rendszert, de ezek a vádpontok, a mai jogrend felől nézvést, teljesen nevetségesek.
– Nyilvánvaló, de hát minden politikai perben, még a Szoboszlayék esetében is, akiket halálra ítéltek, mi volt a lényeg? Ezek a perek, az ítéletek a társadalom féken tartását, megfélemlítését szolgálták, szétválasztani az emberi közösségeket, megteremteni a bizalmatlanság légkörét, tulajdonképpen mi nem bűnösök, hanem egy cél feláldozott egyénei voltunk, annak a célnak, hogy ezt a rendszert a félelemre és az egymás iránti bizalmatlanságra építsék fel. Ugyanez történt a bolsevista rendszer minden utódállamában, ennek következménye a poznani lázadás, azelőtt a berlini, és a legnagyobb, a magyar ’56, amihez a mi ügyeinket is kapcsolták, mert mi sem volt ennél egyszerűbb. A legfontosabb tőke...
– Ha arról beszélek, milyen büntetéseket alkalmaztak, ezek a szörnyűségek borzolják a kedélyeket, de nem ezeken a hangsúly, hanem azokon a szellemi, érzelmi megaláztatásokon, amiken mi átmentünk. Egy tanárember, aki fel van vértezve bizonyos tudománnyal, annak moslékot adnak enni, mert nem nevezhető másként, felteszik rá a fekete szemüveget, és naponta egyszer lökdösik előre a vécére, aztán, ha máskor is kell neki, oldja meg, ahogy tudja, egy padlóhoz rögzített széken hallgatják ki, mert attól is félnek, nehogy azt a széket indulatában valamelyik kihallgatótiszthez vágja, és kényszerítik, hogy aláírja azokat a vallomásokat, amelyeket soha nem mi fogalmaztunk meg, hanem mindig a tiszt, és amelyek napról napra jobban terheltek minket. A végrehajtó börtönökről nem is beszélve, mikor én Szamosújvárra kerültem, 1960 januárjában, vékony vászon csíkos ruhát adtak, abban kellett mennünk dolgozni a bútorgyárba. Azzal a koszttal napi 12 órát fizikai munkát végeztünk. Aki nem bírta, vegyük csak a Szalay Attila esetét, ő ott halt meg, gyomorfekélyből származó gyomorvérzése volt, ugyan bevitték a rendelőbe, de nem kezelték, nem adtak megfelelő gyógyszereket, tulajdonképpen közvetett módon megölték. Ezeket a dolgokat jó tudni, a kommunista propaganda alaptétele – hazugságból – az volt, hogy a legfontosabb tőkénk az ember, és ennek pontosan az ellenkezője volt igaz.
Besúgók, téglák
– És azt jó-e tudni, kik voltak a besúgók?
– Volt olyan, akinek a nevét tudom. A Securitate irattárát vizsgáló bizottságnál a fedőneveket nem takarják le, de hogy kit fednek, nehéz tudni. Például voltunk Pro Natura kiránduláson Kisborosnyón, onnan jelentés született – sejtem, ki írta, de várjuk meg, hátha sikerül Varga Andreának kiderítenie. Egy másik jelentésben Olteanu nevű szerepel, fogalmam sincs, ki lehetett, de azt viszont tudom, hogy egy Mesaroşiu szekus hadnagy volt az én „őrangyalom”. Összesen 19 dosszié, 2216 oldal szól a mi tizenegyünk ügyéről, mindenik vádlottnak és az ügy egészének is külön dossziéja volt.
– A börtönben is voltak besúgók.
– Elmondanék egy dolgot. A börtönben átnevelési folyamat kezdődött, főleg 1963–64-ben, amikor történelmi, politikai tájékoztató előadásokat tartottak. Az volt a cél, hogy olyan embereket bocsássanak ki, akik ismerik a megváltozott viszonyokat, másrészt, hogy alkalmazzák azokat a módszereket, amelyek nem teszik lehetővé, hogy visszalépjen az úgynevezett becsületes útról. Nagygyűléseket szerveztek vasárnaponként, erre felkértek embereket, hogy vállalják a mea culpát, mert abban semmi rossz nincs, ha megmondják, rosszul gondolkoztak, de megváltoztak. Aki ezt vállalta, elmondta, miért volt bezárva, hogy nagyon helytelenül cselekedett, mert ez és az biztatta fel, de meggyőződött, helytelen úton járt, és amikor kiszabadul, becsületes polgára lesz a szocialista társadalmi rendnek. Akik nem vállalták a bűnbevallást és megtérést a nagyközönség és a szekustiszt előtt, azokat nem nézték jó szemmel, azokról mindenféle jelentéseket kértek. Ezek nem besúgójelentések, mert az illető a saját nevével adta.
– Az alapkérdés: jó-e megtudni, kell-e megtudni és kell-e a nagyközönségnek megtudnia a besúgók nevét? – A NSZK így járt el. Amikor nagy hirtelen és előkészületlenül ledőlt a berlini fal, felelős személyek azonnal birtokba vették a Stasi székházát, kezet tettek az ottani dokumentumokra, és attól fogva következetesen rendelkezésére bocsátották – és nem névtelenül – a német embereknek az iratokat. A lengyeleknél is hasonlóképpen felszabadították ezeket az adatokat, bizonyos mértékig Magyarországon is, bár ott még mindig vannak teljesen titkosított dokumentumok is. Romániában az első időszakban nem névtelenítették az aktákat, de nagyon rövid idő múlva ezt tették, mert kezdték az emberek számon kérni azokat, akik őket börtönbe juttatták. Azt tudni kell, a Securitate arra nem volt alkalmas, hogy bizonyítékokat szerezzen, ezeket mind a besúgók szállították nekik. Maguk a szekustisztek képtelenek lettek volna bármilyen bizonyítékokat előkotorászni a bűnösségünkre, még akkor is, ha lehallgató készüléket szereltek volna be. A besúgók – hol megfélemlítésből, hol zsarolásból, hol anyagi vagy más érdekből – a Securitate szolgálatába szegődtek, aláírták, hogy titokban tartják működésüket, van erre pontos űrlap, tehát én azt mondom, hogy a besúgó is épp annyira bűnös egy-egy vádirat elkészítésében, mint maguk a szekustisztek.
Maradjon az ő szégyenük
– A besúgói kérdést csak azért erőltetem, mert mindannyiunknak véges az élete. És ha titkainkat sírba visszük...
– Nem azért titkoljuk adott esetben. Volt egy erdővidéki börtöntársam, mai napig él, tudtára adtam, hogy megvannak a beszámolói. Előbb tagadta, aztán elküldtem neki a másolatokat, és azt mondtam neki, függeszd ki a lakásod falára, hogy te és az összes hozzátartozód is lássa, milyen ember voltál, és szenvedj érte, mert megérdemled. És más közeli, sőt, nagyon közeli ismerőseim közül is többen vállaltak besúgó szerepet a vizsgálati fogság alatt, ezt szégyenkezve mondom. Tégláknak neveztük az ilyeneket. Soha nem láttuk őket végrehajtó börtönökben vagy munkatáborokban. Ezek az emberek végig ott maradtak, celláról cellára jártak, hazug névvel és legendával próbáltak a rabok bizalmába férkőzni. Nekem is volt egy Oprea nevű „téglám“, azt próbálta tőlem megtudni, hol vannak a verseim, a naplóm, az írásaim, amelyek számukra bizonyítékul szolgáltak volna. Ugyanis az történt, hogy fülest kaptam letartóztatásomról egy nappal korábban, május 11-én, és még aznap este a háziasszonyomnak az összes irományomat odaadtam, hogy rejtse el, mert ni, mi vár rám. Valóban jöttek, házkutatási paranccsal, és igen bosszúsak voltak, hogy nem találtak semmit, amit bizonyítékként elvihetnek. Na most, ha én a vizsgálati fogságban, ami egészen szeptember elejéig tartott, elfecsegem hogy a háziasszonyom eldugta a papírokat, letartóztatják, akár a férjét is, és bűnpártolásért elítélik. Én valahogy megsejtettem, hogy Oprea beépített ember, azt hazudta, ő is politikai elítélt, bojkottálta a Szovjetunióba szállítandó urániumércet. Csakhogy én észrevettem, sem az övet, sem a cipőfűzőt nem vették el tőle. Attól kezdve nagyon ügyeltem, annyit mondtam neki, sajnálom, letartóztatásom előtt elégettem a papírjaimat. Ki is vették tőlem, az engem kivizsgáló Fábián Márton szekusszázadosnak értéktelen jelentést írt. De a téglák, köztük az én igen közeli ismerőseim is, nagyon sok embert tönkretettek. Ezek az emberek kivetkőztek mindenből, ami értelmiségi, ami magyar, ami emberszámba vehető...
– És mégis, a besúgás nem magánügy, hanem közügy.
– Ez így van, de ezeknek az embereknek élnek a családtagjaik, akiknek semmi bűnük nincs abban, hogy az apjuk, nagyapjuk mit követett el, ők vinnék a hátukon a szégyent, olyanokká válnának, mint mi: bűntelenül, mégis megbüntetve.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Választómagyar
A hazai politikai közhangulat lassan egy éve fortyog, és nagy a román nyüzsgés, de a magyar mozgolódás is tavasz óta tart.
Egy hónap múlva túl leszünk a romániai parlamenti választáson.
Az induló pártok nevesítették a jelöltjeiket, és egyesek már kampányindítóikat is megtartották.
Arad megyében az RMDSZ elnökét két helyszínen is bevetették: Pécskán, és Aradon, a megyei kampányindítón.
Magyar szempontból a tét a szokottnál is nagyobb.
Ha hinni lehet a pártoknak, akkor a következő négy évben át fogják írni vagy akár ki is cserélik Románia alkotmányát. Az egyik tét a nemzetállamtól való megszabadulás.
Évek óta minden párt át szeretné rajzolni Románia közigazgatási felosztását. Nagyobb megyéket, új régiókat emlegetnek. Kérdés, hogy Székelyföld önálló régió lesz-e, egy nagyobb régióban marad, vagy több régióba szabják.
Az oktatási törvény nem oldotta, mert nem is oldhatta meg a romániai oktatás és társadalom válságát. Tőle nem változott, nem is változhatott a tudás elismert értékké való emelése. De a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszeréti Egyetem magyar karai beindításának lehetetlensége is rávilágít felemás voltára.
Szerintem az sem mellékes, 2012-ben még mindig megvannak a királyság által 1926. után kiosztott oktatási intézmények számai, és azok nem jeles elődök neveit viselik. Említhetem a Háromszéken éppen dúló intézményelnevezési és székelyzászló cirkuszt, vagy a marosvásárhelyi Bernády iskola, és a sepsiszentgyörgyi Petőfi utca esetét. De az Arad megyei RMDSZ-es szenátorjelölt polgármester falujának, Kisiratosnak a Nagyiratos felőli bejáratánál is csak azt írja a táblán, hogy Dorobanţi.
Az RMDSZ 22 éves politizálásának magyar gyümölcse 2004-ben kezdett el érni. Akkorra gömbölyödött ki az első, fenyőfa alakúra szabott MPP-termés. Az MPP fája törzsének csenevészsége cserére ítéltetett és a kiegyenesdni képtelen új éppen az RMDSZ felé hajlong.
Látva a szavazók elbizonytalanodását 2009-ben az RMDSZ kezet nyújtott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak, és létrehoztak egy választási szövetséget, amely azonban rövid életű lett, mert miután Tőkés László mögött Sógor Csaba és Winkler Gyula is bejutott az Európai Parlamentbe az egyezség részét képező Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot annak RMDSZ-es társelnöke, Kelemen Hunor nem táplálta tovább, így pólyájába halt.
Nos az RMDSZ megy a maga útján. Minél inkább fogynak a megülhető székek, annál konokabbak a székvadászaik.
Tudták, hogy a parlamenti választásokon a legveszélyeztetettebb mandátumaik éppen a szórványvidékiek: Arad, Brassó, Máramaros, mégis elzárkóztak mindenféle megegyezéstől, amely szavazatmaximalizáló és mandátumszámnövelő hatású lehetett volna.
Így az RMDSZ önállóan indul, és a hegyen túli megyék románjaitól reméli azt a több tízezer tulipánra nyomott pecsétet, amelyet a Kárpátokon inneni megyékben nem kap meg a magyaroktól, mert ők a szervezet politizálása miatt létrejött Erdélyi Magyar Néppártot hitelesebbnek tartják.
Az Erdélyi Magyar Néppárt a párttörvény szigora miatt kénytelen indulni a választáson, mert az előírja, hogy ha országos megmérettetésen nem kap legalább 50 000 szavazatot, akkor a bíróság föloszlathatja. Ezért indított a párt Erdélyben, a Részeken és Bánságban szinte minden választási körzetben szenátorjelölteket, hogy összegyűjtse az elvárt szavazatszámot.
Ha már indul az EMNP, akkor természetesen megcélozza az RMDSZ által önmaga számára törvénybe iktatott 3+6-os küszöb elérését is, vagyis megpróbál megnyerni hat képviselői és három szenátori körzetet, és ha az sikerül, akkor bejuttat a bukaresti parlamentbe 1-2 szenátort és 3-4 képvislőt.
Megítélésem szerint az RMDSZ-nek csak akkor lesz Arad megyei parlamenti képviselője, ha az Erdélyi Magyar Néppárt bejut a bukaresti parlamentbe!
Érveim.
Az EMNP-re adott szavazatok miatt az RMDSZ-re adott szavazatok száma csökkenni fog.
December 13-án látni fogjuk, hogy olyan megyékben, ahol az EMNP nem indított képviselőjelölteket, de vannak szenátorjelöltjei, ott az RMDSZ-es és EMNP-s szenátorjelöltekre adott szavazatok száma közel azonos lesz az RMDSZ képviselőjelöltjeire adottakkal.
Ha az EMNP nem jut be, akkor az RMDSZ-nek a mostani 22 helyett jutó tizenvalahány mandátum a „magyarosabb” választási körzetekben lesz kiosztva, és így Arad, Temes, Máramaros, Brassó elesik a képviselőtől.
Amennyiben az EMNP bejut, akkor a mandátumait a tömbmegyékben fogja megkapni, aminek következtében az RMDSZ kevesebb tömbös mandátumot kap majd, és több szórványvidékit, így akár aradit, brassóit, máramarosit, temesit is.
Kelemen Hunor meg van győződve arról, hogy az EMNP nem jut be a parlamentbe. Ne legyen igaza, de ez valószínűsíthető.
Márpedig, ha Kelemen Hunornak lesz igaza, akkor a fentebb felsorolt megyékben, így Aradon is, az RMDSZ parlamenti képviselők nélkül marad.
Adott tehát a lecke. Ha már nem volt képes a jelöltállítási időszakban megállapodni az RMDSZ, akkor úgy kell(ene) kampányoljon, hogy azzal az EMNP-t is a parlamentbe segítse, mert azzal, és csak azzal lehet nyertese december 9-nek!
Összegezve azt írhatom, hogy december 9-én minden magyar menjen el szavazni, szavazzon magyarul, magyarokra. Ki-ki meggyőződése szerint választhat RMDSZ-est és EMNP-st, mert csak akkor fog mandátumot érni minden magyarnak adott szavazat, ha mindkét szervezet bejut a parlamentbe.
Ha az Erdélyi Magyar Néppárt nem jutna be, akkor annak az RMDSZ-szervezet lesz a legnagyobb vesztese.
Nagy István, Pécska
Nyugati Jelen (Arad)

A pusztákból a nagyvilágba hallatszott szava
„Szólni tudó más nyelveken is, / hű európaiként / mondandói miatt figyelemre, / bólintásra becsült más népek előtt is: / nem léphet föl oly ünnepi polcra, / nem kaphat koszorút / oly ragyogót, amelyet szaporán lesietve ne hozzád / vinne, ne lábaid elé / tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló / ajkad, fölnevelő / édesanyám.”
1970-ben írja Illyés Gyula (Sárszentlőrinc–Felsőrácegrespuszta, 1902. november 2.–Budapest, 1983. április 15.) Koszorú című versét, melynek fent idézett zárósorában még egy lépést tesz előre a gyakori használat miatt már szinte észre sem vett, vallomásos értékű anyanyelv szavunk metaforikus megnevezéséig, fölnevelő édesanyámnak mondva lényegévé vált munkaeszközét, a nyelvet. Hódolata annál is értékesebb, mert nem kényszerhelyzetben teszi, nem kisebbségben élve azonosítja a Szentírással, mint Reményik vagy az akkor még a visszaút nélkülinek tudott emigrációban Márai vagy Faludy, hanem a mindenki által értett és beszélt nyelv otthonos melegéből.
Amit viszont csak akkor érzünk, ha valamiért hűlni kezd ez a meleg. Akár a levegőt is csak akkor, ha már fogyóban – addig, amíg a hiánya meg nem fojt. Akárcsak a mélyszegénység, ahonnan Illyés indult, helyesebben, ahonnan kiemelkedett: a dunántúli Rácegrespusztán, uradalmi cselédek gyermekeként született. „Vidéken születtem és nevelkedtem, de a falvak életéről sokáig alig tudtam többet, mintha városban pillantottam volna meg a napvilágot. A parasztok lelkivilágát jó ideig csak hallomásból ismertem. Pusztán születtem, és ott is laktam serdülő kamasz koromig. Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyen Petőfi méneseinek körme dobog, a dunántúli magyar nyelven ezt egyáltalán nem jelenti, abból az egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtokok közepén épült, s néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyet azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-kétszáz is.”
Nagy merészségnek tűnhet az Illyéséhez hasonló, gazdagon áradó életműhöz egyetlenszavas kulcsot keresni, de úgy érzem, vele kapcsolatban mégsem nehéz azt megtalálni, ami nem is annyira az Illyés-művek hétpecsétes zárjait, hanem szerzőjük egész gondolat- és érzelemvilágát azonnal kitárja. Ez a varázsszó: Petőfi. Az 1936-ban megjelent, irodalmi szociográfiaként definiált Puszták népe című művének idézett kezdő soraiban is feltűnik, de – mondhatnám: természetesen – nem hiányozhat a ma már irodalmi csemegének számító Oroszország című, 1934-es útijegyzetek egyik legtorokszorítóbb epizódjából sem. „Az Arzenálba nem könnyű bejutni. Másfél óráig is folyik a telefonálás ide-oda, míg az engedélyt nagynehezen megkapjuk. Az Arzenálban hadianyagot őriznek, minden kapualjban fegyveresek állnak. Vorobjov őrnagy kalauzol bennünket. A régi hadizsákmányok ódon hatalmas épületben vannak, melynek széles vörösmárvány feljáróján gépkocsival és lóháton is lehet közlekedni. Öt-hat termet is megtöltenek a zászlók. Vannak itt kifakult svéd lobogók, lófarkos török zászlók, primitív kirgiz és tatár harci jelek, pogány hadi istenek, melyeket az észak-szibériai törzsektől zsákmányoltak. Itt vannak a lengyel felkelések lobogói és amott, az ablak mellett sorban: a piros-fehér-zöld színűek... Nem győzhettem le meghatottságomat, mikor óvatosan felemelem őket, leverem öregesen zörgő selymükről a port. KIRÁLYÉRT, HAZÁÉRT, SZABADSÁGÉRT, olvasom, ahogy az elsőt végigterítjük a földön. Nemzeti színűre van festve a nyél is, tetején még ott vannak a szalagok, melyeket a búcsúzó lányok rákötöttek. MEZŐKÖVESD LELKES NEMZETŐREINEK – hirdeti a másik. Súlyos, vastag selyemből készült ez is, szélén a dús bojt gondos kézimunka. Sokáig tapogatom, aztán csak úgy tartom a tenyeremben, gondolataim messze járnak. Furcsa találkozás! Szegény zászlók, milyen utat jártak meg, míg idejutottak. Ide, ebbe a dohos, félhomályos terembe a csencsenc és arjél fétisek közé. Ha hozzájuk érsz, sóhajtásul sűrű port eresztenek. A következőn együgyű, kéz hímezte címer és körülötte: MINDENT A HAZÁÉRT ÉS KIRÁLYÉRT 1848.22.T.C.
A következőt viaszosvászon burokból húzzuk elő. Lyukas, össze-visszatépett, közepén a címer alatt egyetlen szó áll: »UNIO«. Nem nézzük végig valamennyit. Kibotorkálunk a diadaljelek temetőjéből, melyek mindegyikének megszerzése ezer és ezer ember életébe került. Visszapillantok azokra, melyek körül egykor a mi kis szabadságunk lelkes katonái indultak rohamra a szörnyű polip, az abszolutizmus ellen. Ott van tán közöttük, amely alatt Petőfi indult utolsó útjára, az a fakult selyem, amelyet életénél is többre tartott. Soványan, dideregve állnak ott egymáshoz szorulva, sorsüldözött testvérek az idegenben. Lehetnek vagy húszan. Legtöbbje tetején egyszerű aranyozott fagömb fénylik.”
Ekkortájt, az oroszországi út után közvetlenül kapja a francia írószövetségtől a felkérést, hogy írjon egy könyvet Petőfiről, ismerkedjék meg vele behatóbban a francia olvasó. Megírja a Petőfi Sándor című könyvét, ami regénynek semmiképpen sem nevezhető, hisz nem fikció, kis- vagy nagymonográfiának sem, mert nem száraz adathalmaz – leginkább talán oknyomozó lírai riportkötetnek mondanám, végső soron pedig még a thriller sem volna túlzás ezzel a szöveggel kapcsolatban, mert tudjuk, hogyne tudnánk, hogy a főszereplő meghalt, de a szerző olyan mennyiségű szeretetet áraszt felé, hogy végig reménykedhetünk: hátha mégse... A 20-as évek elején Párizsban kiépített francia kapcsolatnak nemcsak a Petőfi-könyv a jeles fegyverténye, hanem egy újabb, még szörnyűbb háború után, amikor már nemcsak harci zászlókat gyűjtött a győztes sereg, hanem egész országokat akart mindenestül lenyelni, s amikor 1956-ban néhány napra visszatérni látszott „a mi kis szabadságunk”, nem utolsósorban Illyés francia írói kapcsolatainak köszönhetően maradtak börtönben, de életben a meghurcolt írók. Illyés megírta híres ikonversét, az Egy mondat a zsarnokságról címen áradó vádirattirádát, aminek egyik „mellékhatása” Albert Camus tragikus esszéje, A magyarok vére lett. Ma már alig van olyan, aki ne tudná, hogy „ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van...”, ha esetleg nem is társítja azonnal az Illyés nevéhez. Ahogy a hortobágyi pásztorok is népdalként énekelték Petőfi egy-egy szerelmes versét. És hogy is hiányozhatna Petőfi a másik nagy referenciaverséből, a kultúrhazát újrafogalmazó Haza, a magasban című költeményből: „Már meg is osztom, ha elmondom, / milyen e biztos, titkos otthon. / Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, / köréd varázskör teremtődik. // Ha új tatárhad, ha kufárhad / özönli el a tiszta tájat, / ha útaink megcsavarodnak, / mint giliszta, ha rátapodnak: // te mondd magadban, behunyt szemmel, / csak mondd a szókat, miktől egyszer / futó homokok, népek, házak / Magyarországgá összeálltak. // Dühöngő folyók kezeskedtek, / konok bércek – ezt ne felejtsed, / ha megyünk büszke szájjal vissza, / mint várainkba, titkainkba. // Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet, / nem ölhet, mi csak ölne minket, / mormolj magadra varázsinget, / kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.”
A Koszorú anyanyelvről szóló, himnikus soraiban hű európainak nevezi magát, több mint egy emberöltővel ezelőttről mutatva meg az európaiság igazi arcát: ha a saját nyelvünkkel, kultúránkkal nem foglalkozunk, nem várhatjuk el másoktól sem a velünk való törődést, illetve a mi aggodalmunk mások iránt önmagunk elhanyagolása miatt azonnal álságossá fog válni. Illyés mindezt nem harsányan kiabálva, nem mellveregetve, hőzöngve mondta el, szava mégis elhallatszott a pusztákból a nagyvilágba. Mi volt a titka? Talán éppen az őszintesége, a hiteles hangereje. Az egyszerűsége, érthetősége. Ahogy például a megjelenésekor olyan nagy vihart kavart „ötágú síp”-gondolatát is kimondta: „A magyar irodalom ötágú síp, összehangolatlan. Eléri még vajon a mi nemzedékünk, hogy egy jó munka mind e nemcsak külön-külön, de más és másként is szóló sípot egyszer ismét összehangolja, illetve az eldugulástól megmenti? A közelmúlt esztendei a föladat nehezülésére vallanak. Nézzük meg egy azonos mondandónak kifejeződését – a vers ezt különös élességgel mutatja – Kassán, Kolozsvárt, Szabadkán, Dél-Amerikában, és szemmel látjuk, hogy a különben gazdagító távolság hogy szegényíthet, közös mérce híján.” A közös mérce még mindig hiányzik, de a feladat mintha könnyebben megoldhatónak látszana. A 110 éve született Illyés Gyula és nemzedéke ennek már nem örvendhet köztünk élő klasszikusként, csak az örök dicsőség fényénél gyönyörködhetnek a lassan-lassan alakuló eredményben.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

„Nem lehet teher, csak szárny az anyanyelv, amely fölemel”
Mielőtt a témát megjelölő kérdésre néhány, bizonyára elfogult gondolattal hozakodnám elő, jeleznem kell, hogy az én elfogultságom az életemből, a helyemből és a helyzetemből ered. Abból, hogy a „számunkra” szóalakot nem elsősorban magamra értem, noha erre is bőven volna okom, hanem közösségeinkre: a moldvai magyarokra, a székelyekre, a mezőségiekre, a dél-erdélyiekre, a kalotaszegiekre, a keleti és általában a „külső” magyarokra.
A nyelvben kifejeződő közös hazára gondolok, de a nyelvi tájakra s e tájakban élő közösségekre is. Azokra, akik a nyelvi kapcsolatok és a nyelvi ütközések sávjában élnek, ezek előnyeivel és hátrányaival együtt. Vannak, akik úgy gondolják, és ez szinte közösségi szindrómává vált, hogy az anyanyelv már csak a múlt, csak a hagyomány. Vannak, akik csak muzeális értéknek tekintik. Pedig szerves része a jelennek, és biztató ígérete a jövőnek. Nem tudunk meglenni nélküle.
Nyelv, nemzetiség, tudományok – „öszvesítve”
A mai nap történelmi évfordulóként lett a magyar nyelv napja 2011-ben az Országgyűlés szept. 29-i határozatával. A hivatkozási alap pedig az 1844. évi II. törvénycikk, amely sokak rosszallásától kísérve Magyarországon hivatalossá tette a magyar nyelvet. Némelyek szerint minden későbbi bajunknak ez lett a forrása, noha egészen nyilvánvaló, hogy ez az aktus csak nyelvünk évszázadok óta tartó alárendeltségét szüntette meg.
Fontos eseménye volt az előző század végén elindult és a következő század elejéig tartó, kedvező nyelvi (és társadalmi) folyamatoknak. A folyamatokban mindig vannak meghatározó előzmények és következmények. Az előzményekben pedig távolabbiként és közelebbiként egyaránt jelen van Erdély, erdélyi vagy Erdélyből származó személyiségek. Nemcsak az akkor még nem annyira távoli 17. és 18. századra gondolok, amikor a magyar nyelv és kultúra túlélését éppen Erdély biztosította, hanem a 19. századi fontos történésekre is. Ismeretes, de talán ritkán mérjük fel annak jelentőségét, hogy az Akadémia, sőt már a Tudós Társaság első elnöke, szabályzatának megfogalmazója is nyelvész volt, nyelvész és történész, nem műkedvelői szinten, nem lebecsülendő munkássággal, nyelvész volt és erdélyi kötődésű arisztokrata, gróf Teleki József.
Haláláig, 1855-ig volt elnöke az Akadémiának. 1842 és 1848 között pedig Erdély kormányzója. Az alapító és alelnök Széchenyitől eltérően, aki az Akadémiának elsősorban nyelvművelő, nyelvgazdagító, nyelvőrző szerepet szánt, Teleki József végig azt az álláspontot képviselte, amelyet leghatározottabban az Akadémia 1843. okt. 8-i közgyűlésén így fogalmazott meg: „A nyelv, nemzetiség és a tudományok kitűzött czél gyanánt karöltve lebegnek előttünk, ezen három elénkbe szabott tárgynak szerencsés öszvesítése dicső feladatunk.” Neki bizonyára közvetlen szerepe volt az 1844. évi törvény elfogadtatásában is, amely az általa egy évvel korábban célként megjelölt „öszvesítést” kodifikálta.
Innen pedig egyenes út vezetett 1848 12. pontjához. Az „öszvesítés” megtörtént, hét évtizeddel később pedig elkövetkezett az újabb „szétesés” és eltávolodás. Most nemzetpolitikának, Akadémiának, mindnyájunknak újra az „öszvesítés” a feladatunk, a változatosságban mindig jelen levő közös elfogadása, és legalább annak megtartása, ami értékként megvan, pl. a tudományok magyar nyelvűségében. Újra Teleki József említett, akadémiai közgyűlési beszédének egyik erre vonatkozó passzusát idézve: „…a nyelvnek csak a használat ad életet; […] a nyelvet csak a gyakorlat mívelheti sikeresen és annak a nemzet míveltségéhez, különösen tudományos kiképzéséhez kell alkalmaztatnia.”
Ehhez, Wesselényi ma is aktuális szavával, közértelmességre volna szükség. A mai, közelítésnek nevezhető „öszvesítés” több szinten történik, többek között a határtalanítás programjában. Ezen a Termini néven ismert, elsősorban a külső régiókban működő nyelvészeket összefogó kutatóhálózat dolgozik annak tudatában, hogy tevékenysége erősíti a magyar nyelv és kultúra végvárait, azt a védőövezetet, amely Magyarországot körülveszi. Ezt jelentős mértékben segíthetné a tudományon, azaz a nyelvészeten belüli közelítés a szemléletben, a nagyobb fokú empátia a jelenségek megítélésében.
A nyelvi közelítés, az akár eredményes határtalanítás önmagában megtévesztő is lehet, azt sugallhatja, hogy nemcsak értjük, hanem meg is értjük egymást. A megértés jóval többet jelent, többet feltételez. A gondolkodásbeli határtalanítás, a kölcsönös megértésre való törekvés nélkül továbbra is érvényes maradhat az Erdélyből áttelepült író, Vári Attila keserű tapasztalata: „Akkor még nem tudtam, amit most, harminc év után biztosan tudok: minket, erdélyieket az anyaországtól éppen a közös nyelv választ el.”
Összeköt és elválaszt az anyanyelv
Az alapkérdésre visszatérve: mit jelent számunkra a magyar nyelv? A kisebbségi régiókban mindenekelőtt az azonosságtudat legszilárdabb alapját jelenti, a közösségek számára az egyetlen közös elemet az állami tekintetben, felekezetileg és politikailag megosztott magyar világukban. A nyelv az, amely azonosít és megkülönböztet, összeköt és elválaszt, amely bezárhat és befogadhat, de amelyből ki is zárhatjuk magunkat. Ebből következik az anyanyelv szimbolikus fölértékelődése, fölmagasztosulása, amellyel egyáltalán nincs összhangban a pragmatikus viszonyulás: a mindennapi nyelvválasztás, ebből is a legfontosabb, a tannyelvválasztás.
És ez közvetlenül érinti a fiatalokat, a gyermekeket, akiket ez a döntés legfontosabb szellemi érzékszervüktől, a megismerés, az ismeretszerzés legközvetlenebb eszközétől távolíthat el, foszthat meg. Mit nem jelenthet ilyen körülmények között az anyanyelv? Nem lehet teher, csak szárny lehet, amely fölemeli az embert. Nem jelenthet sem szégyent, sem megfélemlítettséget, sem hivalkodást, csak méltóságot. Gábor Dénes mondta egy vele készült interjúban: „az anyanyelv nem kabát, amelyet levethet az ember.” Az idegen nyelvi környezetben élő magyar tudósok a legjobb példái annak, milyen különleges, nagy érték a két- és többnyelvűség, és igazolása annak is, hogy ennek nem elkerülhetetlen következménye a nyelvvesztés, a nyelvcsere.
Magas szinten igenis megtartható, gyümölcsöztethető a kétnyelvűség, és benne külön értékként az első nyelv, az anyanyelv. A nyelv mindenki számára a szabadságot és a lehetőséget jelenti a gondolkodásban, a közlésben, az emberi kapcsolatokban, a múlthoz, a hagyományainkhoz való kötődésünkben, az irodalom élvezetében. Ezért alapvető a nyelvhasználat szabadsága és vele együtt minden egyes beszélő és író ember tudatossága és felelőssége a nyelvhasználatban. És mint egyebekben is a joghoz, a nyelvi joghoz is mindenkor társulnia kell a kötelességnek, a kötelességtudatnak.
Péntek János
Elhangzott november 13-án Budapesten, A magyar nyelv napján rendezett emlékülésen a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A szerző az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke.
Krónika (Kolozsvár)

135 éve született Ady Endre
Ady Endre születésének 135. évfordulója alkalmából Szatmárban „Érmindszenti zarándoklatot" szerveztek, amelynek üzenetét Szentmártoni János a költő szülőházának udvarán így fogalmazta meg: Ady 135 éve köztünk van.
A költőóriás emlékének hűséges őrzője, a Szatmárhoz minden erejével ragaszkodó barátunk, Muzsnay Árpád publicista, tanár immár 23. alkalommal kezdeményezője, motorja ennek az eseménynek, a jól bevált program szerint:
A megemlékezés november 16-án, pénteken konferenciával kezdődött Szatmárnémetiben – ahol Ady összesen három napot töltött korteshadjáraton, tudtuk meg a beavatott nagyváradi helytörténész, Péter I. Zoltán érdekes előadásából, aminek aktualitását az adta, hogy éppen a romániai parlamenti választások kampányidőszakában vagyunk. Délután Nagykárolyban, Ady középiskolai tanulmányainak városában, újabb eszmecserével és Zorkóczy Zenóbia kovásznai színművész ragyogó Ady-verses-énekes összeállításával folytatódott. Másnap reggel pedig az ébredező Érmindszenten ökumenikus istentiszteletre gyűltek össze a megemlékezők a csöpp református templomban, végül beszédek, versek, koszorúk sora következett a szülőház udvarán felállított Ady-mellszobor tövében.
Muzsnay Árpádnak lassan negyedévszázada a november 22-e, Ady születésnapja előtti hétvége erről szól. Előtte és utána az év folyamán fáradhatatlanul szervezi a megemlékezéseket olyan személyiségekről, eseményekről, amelyek szűkebb pátriájába, Szatmárra vonzzák a Kárpát-medencei magyarságot: Páskándi, Jakabffy, Petőfi, Kölcsey, Rákóczi és mások emlékének ápolása az egész év során okot adnak arra, hogy találkozásra, eszmecserére gyűljenek össze a hűséggel megáldottak. Felvidékről több visszajáró vándor látogatja a szatmári programokat, igaz, inkább a keleti végekről: például Kolár Péter, Köteles László, Máté László gyakran vendégeskednek Muzsnay Árpádnál, viszonzásul rendre szeretettel várják őt a kassai programokon. Idén Pozsonyból Duray Miklós politikus-közíró volt a meghívott előadó, aki Nagykárolyban „A nemzetnek elkötelezett magyar jakobinus" címmel tartott előadást, majd az érmindszenti szülőháznál is köszöntötte Adyt születésnapja alkalmából.
És most időrendi sorrendben az eseményekről: Az Ady-tisztelők Szatmárnémetiben, a megyei múzeum dísztermében gyűltek először össze, a hallgatóság sorában örvendetesen sok volt a fiatal érdeklődő, akik meghallgatták Muzsnay Árpád főszervezőnek és Szőcs Péter történésznek, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatóhelyettesének köszöntőjét, a Szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium tanulójának, Galiger Barbarának szavalatát, majd az újszerű, élvezetes előadásokat: Jánosi Zoltán, nyíregyházi irodalomtörténész, Pop Felician román költő, Péter I. Zoltán nagyváradi történész, végül Pomogáts Béla irodalomtörténész gondolatait Adyról, az életét alakító társadalmi eseményekről. Délután Nagykárolyban, a felújított Károlyi kastélyban, felejthetetlen kulisszák közt töltöttek fél napot az emlékezők. A Nagykárolyi Múzeum munkatársai nem titkolt büszkeséggel mutatták be a kastélyt, amelyet néhány hónapja adtak át rendeltetésének, kulturális központ és múzeum várja az idelátogatókat, minden szinte a régi fényében ragyog. Köszöntötte a vendégeket Kovács Jenő, Nagykároly polgármestere és Sróth Ödön költő, a helyi Kaffka Margit Művelődési Társaság elnöke. Németi János nagykárolyi nyugalmazott múzeumigazgató az érmindszenti Ady Endre Emlékmúzeum megalakulásáról, majd a költő születése századik évfordulójának 1977 évi megünnepléséről számolt be.
A Károlyi kastélyba a helyi közönség szép számban jött el, hogy meghallgassa az előadók fejtegetéseit Adyról, koráról, mának is szóló üzeneteiről: Duray Miklós „A nemzetnek elkötelezett magyar jakobinust", Takács Péter történész Nyíregyházáról „Ady áldott és átkozott Érmindszentjét" idézte a hallgatóság elé, Egyed Emese kolozsvári irodalomtörténész pedig Ady Párizsát varázsolta a Károlyi kastély lovagtermébe.
Az igazi varázslat ezután következett: Zorkóczy Zenóbia kovásznai színművész „Szeretném, ha szeretnének" című verses-zenés műsora, Kovács Réka zongorakíséretével. Drámai erejű összeállításban, meggyőző odaadással előadott irodalmi estben volt része a közönségnek. Másnap a zarándokok Érmindszentre – Adyfalvára, vagy ahogy a román felirat hirdeti, „Ady Endrébe" érkeztek. És bizony olyan érzése támadt az embernek, hogy az idő kereke visszafelé forog, hiába a novemberi verőfényes napsütés, a szinte elnéptelenedett kis falu szegénysége ordító. Egy család: fáradt, ráncos arcú, kortalan apa, anya, sovány serdülő fiú gyalogol éppen a faluból kifelé a végtelennek tűnő úton, az érkező autók, buszok sorával szemben. Ilyen forgalom egy évben egyszer van, de láthatóan nem érdekli őket. És amikor az autók, buszok az ünnepség végével elhagyták a falut, a kis családdal újra találkoztak, mentek hazafelé, a kezük ugyanolyan üres, mint reggel a faluból kifelé...
A helybeli lakosok közül Marius Rocával, Érkávás polgármesterével ismerkedtünk meg, akihez közigazgatásilag tartozik a néhány házból álló, inkább tanyára emlékeztető Érmindszent, örültünk magyar nyelvtudásának és annak, hogy tudja, mit jelent Ady Endre szülőfaluja a magyarságnak. Az Ady-ház gondozójának, a negyven év körüli Szilágyi Enikőnek sok volt a tennivalója, teát kínált a népes vendégseregnek, a szoborhoz pedig akkor jött, amikor átvettei Hegedűs Lóránt nyugalmazott püspök ajándékát, Ady vers-elemzéseket tartalmazó négy kötetét, amelyet egészségi állapota miatt a püspök úr nem személyesen, hanem a szatmárnémeti református lelkésszel küldött el Érmindszentre.
Ady szülői háza és mellé épített nagyobb kúria alapos felújításra szorul. Elhangzott a szatmári múzeum igazgatója szájából, hogy a nyíregyházi testvérintézménnyel közösen támogatást nyertek egy  Európai Uniós keretből, amiből modernizálják a szülői házat, a környékét, és az immár 1977-től nem frissített, elöregedett, helyenként idejétmúlt kiállítási anyagot is. A szülőfalu református templomában Balla Árpád lelkipásztor köszöntötte a gyülekezetet, igét hirdetett Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Kondé Lajos, a Szeged-Csanádi Római Katolikus Egyházmegye pasztorális helynöke. A szülőház udvarán, Ady Endre mellszobránál, amelyet 1977, a századik születésnapra emeltek, Muzsnay Árpád, Liviu Marta történész, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatója, Pataki Csaba mérnök, a Szatmár megyei RMDSZ megbízott elnöke, valamint Marius Roca, a községközpont: Érkávás polgármestere köszöntötte az ünneplőket, majd ünnepi beszédet tartott Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja, Kelemen Hunor író, az RMDSZ szövetségi elnöke, Szentmártoni János költő, a Magyar Írószövetség elnöke Budapestről ás Duray Miklós közíró, politikus Pozsonyból. A beszédek közt Ady versek csendültek fel, Zorkóczy Zenóbia színművész és a környékbeli iskolák diákjainak előadásában. Debrecenből is érkezett egy autóbusznyi ünneplő, akik hozzájárultak szavalataikkal az ünnepi hangulat emeléséhez.
A távolabbról érkezők nem sokat tudhattak arról, hogy Érmindszentre a 10 órakor kezdett, RMDSZ színeiben megtartott ünnepség végével 13 órakor az ünneplők újabb népes csoportja érkezik. Választási kampány zajlik ugyanis Romániában, december 9-ére készül a magyar szavazatokra számító két párt is, az RMDSZ és a Tőkés László-féle Erdélyi Magyar Néppárt. A konfliktus abból adódott, hogy Tőkés László is jelezte, szeretne részt venni az érmindszenti megemlékezésen, amelyet az RMDSZ-t támogató Muzsnay Árpád szervez.
A kívülálló erről nem sokat tudhatott, bár nem új keletű ez a konfliktus, de most a kampányban felerősödött a visszhangja annak, hogy Tőkés Lászlót nem hívták meg előadónak. Duray Miklós Pozsonyban már hónapokkal korábban, májusban kapott felkérést Muzsnay Árpádtól, az EMKE Országos Elnöksége tagjától egy előadás megtartására a novemberi ünnepségen. A felkérést jó szívvel elfogadta, mert úgy érezte van mondanivalója. Némi fejfájást az okozott neki, hogy két nappal a szatmárnémeti program előtt elektronikus postán egy levél érkezett Tőkés László európai parlamenti irodájából, amelyben „Duray urat" magázva, fejedelmi többesben, testvéri jókívánságokkal kísérve „figyelmeztetik", nem kellene Szatmárnémetibe mennie, mert a szervezők kampányrendezvénnyé silányítják az érmindszenti évfordulót, egyeseket kizárnak, másoknak viszont a jóhiszeműségét használják fel.
A figyelmeztetés megjött, meghívó a másik, az EMNP által szervezett érmindszenti ünnepségre nem, mondja keserűen Duray Miklós, miután Szatmárnémetiben megtudta, a két párt hívei kissé teátrálisan, november 17-én, szombaton ugyanazon a napon külön-külön ünnepelnek. Duray Miklós válaszolt Tőkés László levelére, kérte hogy keressenek alkalmat a beszélgetésre, amikor nem csak pártpolitikai acsarkodásról esik szó, hiszen évek óta nem volt erre alkalom. Válasz még nem érkezett.
Muzsnay Árpád szerint bármelyik szervezetnek, csoportosulásnak joga van megemlékeznie bárkiről, s azt kérni fel szónoknak, akit éppen jónak lát. Az általa kezdeményezett és megszervezett emlékezés senkit nem gátolt abban, hogy az év bármelyik másik napján (például november 22-én, Ady születésnapján) ne emlékezhessen méltóan a költőre, és kérdezi: Mi írja elő, hogy Tőkés Lászlót minden évben szónoklatra kell felkérni? Arra nagyon ügyeltek, hogy ne hangozzon el a rendezvényünkön más pártra, kulturális szervezetre sértő megjegyzés. Igazán örömteli persze az lenne, ha november mindegyik napján csoportok sora zarándokolna Érmindszentre, s a magyar nyelvterület akár mindegyik helységében (az Ady Endre életéhez és munkásságához kötődőkben mindenképp) emlékeznének rá, ez a főszervező véleménye. A három nap során nagyon sok elismerő szó hangzik el Muzsnay Árpád címére, biztatás, hogy a szervező munkát folytassa.
Lapozva az öt évvel ezelőtti ünnepség után megjelent kiadványt, azt olvasom, hogy 2007-ben az európai parlamenti választások idején is megismétlődött ugyanez, akkor Pomogáts Béla irodalomtörténész így reagált: „Elég abból, hogy közös ügyeink mögé, amelyek a megmaradásunkat érintik, sohasem tudunk felsorakozni! Mögöttem a szobor hallgat, művei azonban mindennél hangosabban üzennek, ideje lenne odafigyelni Adyra" - figyelmeztetett 2007-ben Pomogáts Béla. Ha figyelnénk Adyra, akkor csak legyintenénk arra, hogy ünnepségek forgatókönyve, időpontja körül nem tudunk közös nevezőre jutni, hiszen a magyar nemzet érdekérvényesülésének látványos gyengülése nem ezeken az ünnepségeken múlik, ezek legfeljebb visszatükrözik a politikai hatalmi viaskodások miatt bekövetkezett súlyos megosztottságunkat, szerte az egész Kárpát-medencében. Ez morzsolja fel megtartó erőnket.
Pogány Erzsébet,
Felvidék.ma

Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (1.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal
– A Művelődés szerkesztőségének megbízásából kerestem fel András bácsit, hogy 90. születésnapja alkalmából jókívánságaink átadása mellett valamiféle életút-beszélgetést készítsek az ünnepelttel.
– Örömmel teszem meg ezt Neked és a Művelődésnek, amelyik 70. születésnapomon egyedülállóan közölte Jakó Zsigmond megemlékezését rólam, ami meglepetésként ért, és megvallom, jólesett.
– Munkássága, egész életműve Kolozsvárhoz kötődik, talán sokan nem is tudják, hogy a háromnyelvű Bánság szülötte. Honnan és hogyan ágazódnak ama bizonyos meghatározó gyökerek?
– A gyökerek nagyon szétágaznak, ugyanis a Kissek eredetileg háromszékiek. Kis Tamás 1605-ben lófői kiváltságot kapott Bocskai Istvántól, megvan most is a hitelesített másolata. A napóleoni háború idején a székely határőrezredben szolgált. Visszajövet megállapodott a Bánságban, az ígéret földjén. A török kiszorítása után újratelepített területnek sajátos világa volt. Krassó vármegyét magyarrá vált jómódú örmények igazgatták. Magyar nagyon kevés volt, erről a „jó Habsburgok” gondoskodtak. Kis Ferenc dédapám jelentkezett a nemesi vármegyénél, akkor a Jakabffyak viseltek ott különböző tisztségeket. Dédapámat kinevezték vármegyei csendbiztosnak, vagyis commisarius secretariusnak. A lófői oklevelet kihirdették a vármegyei közgyűlésen, mint nemesi oklevelet, ezt Jakabffy István nótárius és Basilius Fogarasi vezették rá az oklevélmásolatra. A csendbiztos Makóról hozott magának feleséget, Farkas Zsuzsannát. Kiss Ferenc nagyapám egy németül beszélő asszonyt vett feleségül, Spang Auréliát (Arankát), pedig megveszekedett 48-as volt. Főhadnagyként szolgált és harcolt Damjanich seregében. Komáromnál megsebesült, a Klapka-féle fegyverletétel alapján nem részesült büntetésben. A vármegyei 48-as Párt alelnöke volt, gyűlölte a Habsburgokat. Gyermekeinek csak az édesanyjukkal volt szabad németül beszélni. Ez a nagyanyám ugyanis nem tudott magyarul. A nagynénémmel lakott, a bánsági építkezés szabályai szerint az udvart a kert felé lezáró lakásban. A falon csupa szakállas férfi arcképe függött. Kérdezgettem nagyanyámat, kik ők? Mindegyikre azt mondta, hogy az „á Kossuth”. Azóta van bennem némi fenntartás Kossuth Lajossal szemben, mert elfoglalta nagyapám helyét. Nagyszüleim közül nagyapáimról már nem tudok ilyen részletesen beszélni, egyiket sem ismertem. Emlékeim szerint anyai nagyanyám, a Bábi töltött be meghatározó szerepet a család életében. Anyai részről az ő nagyszülei aradi svábok, nagyapja vagyonos tőzsér, kereskedő volt. Nagyanyám a család fontos személyisége volt, erélyes, vagyongyarapító, meggyőződéses plebejus szemléletű, szemében nem a cím, hanem a munka és az azzal szerzett vagyon számított. Először anyai nagyapámhoz, Döme Ferenchez ment feleségül, aki zentai fiú volt, hivatására nézve állatorvos. Szülei úgynevezett „zsíros parasztok” voltak. Amikor én már közel álltam a népi mozgalomhoz, reménykedve gondoltam arra, hogy a zentaiak hoznak egy parasztot a családba, de ők „zentai polgárok” voltak, mint itt a hóstátiak.
Nagyanyámat bácskai férje levitte Zentára. Ha vásárra ment, cigánnyal jött vissza, feleségének zenéltetni. Nagyanyám ezt elítélte, mert pénzkidobásnak tartotta, s bár élete végéig szerette, mégis elvált a mulatós férfitól. Visszament a bánsági Facsádra, ahol mostohaanyja a nagyvendéglőt bérelte. Nem akart a szülei nyakán élni, postáskisasszony akart lenni. Közben megismerkedett édesanyám későbbi nevelőapjával, Franz Reibnagl özvegy mészáros mesterrel. Volt annyi bátorsága, hogy a törvényes válást lehetővé tevő 1895-ös polgári anyakönyvvezetés bevezetése előtt élettársi viszonyba lépett vele. Őt nagyon szerettem, becsületes, dolgos ember volt. Alkalmazkodott a kapitány nagyanyámhoz. Őt tekintettem nagyapámnak, ugyanis nagyapáimat én nem ismertem. Kiss Ferenc apai nagyapám 1900-ban meghalt, az anyai, a Döme pedig Zentán élt, és már gyermekkoromban országhatár választott szét bennünket. A szülői házat a nagyméretű szobáival nagyanyámék építtették, persze a Bábi elképzelései szerint. A legnagyobb szobában, az ebédlőben tartották az úrilányoknak a tánciskolát, a műkedvelő előadások próbáit. Már előtte való nap be kellett fűteni, hogy megfelelő meleg legyen.
– Ahol ilyen különleges emberek éltek, ott a lakóhely is különleges lehetett. Ez a megállapítás érvényes András bácsi szülőhelyére, a bánsági Facsádra is?
– A község, Facsád neve csodálatos emlékeket idéz fel bennem. Néhai kedves barátom, Mócsy László édesapja mondta nekem: „Andriska, gyűjtse az emlékeket, mert öregkorára csak ezek maradnak meg”. Ez igaz is, ma szinte vakon és süketen a szép emlékeimből élek. Azt hiszem, minden gyereknek volt egy saját Pál utcája, ami számomra a játszóhelyeinkben, diákkoromban a Begán testesült meg. Facsád járási székhely volt: járásbírósággal, adóhivatallal, főszolgabírósággal, orvosokkal, ügyvédekkel, ami nagy dolognak számított abban az időben. Az úgynevezett központban laktak a tisztviselők, szabadfoglalkozásúak, valamint ott működött a helyi szóhasználat szerinti három aranybánya: a közjegyzői hivatal, az állatorvosi rendelő és a patika. A sváb iparosok jórészt már magyarul beszéltek. Itt mindenki által betartott aranyszabály volt, hogy a gyermekekkel lehetőleg az anyanyelvükön beszéltek. Az utcánkban lakott a Maros menti színromán szűrszabó, Milo bácsi, aki minden találkozáskor megkérdezte: „Hogy vagy, Bandika? Hova mész, Bandika?” Gyermekkoromban Facsád már három részből állott. Eredetileg a Bega által kettészelt település a telekkönyvben Német Facset, illetve Román Facset néven szerepel. A Német Facsetot Központ néven emlegették, a román rész neve pedig Túlahíd volt. A Darányi Ignác-féle mintatelepítéssel a Központtól keletre létrejött a község harmadik része, a magyarok lakta telep. A román rész túlahídi gazdái nyakkendő nélküli „német ruhában” jártak. Sokaknak lakása is polgári jellegű, faragott „altdeutsch” bútorokkal volt berendezve, ősszel, betakarítás után pedig elmentek Herkulesfürdőre, kúrálni magukat. A környezet vegyes volt, elmagyarosodott svábok, zsidók, kevés magyar. A telep volt színmagyar. Sajátos rend uralkodott, jól megértették egymást, nem volt összetűzés, nem házasodtak össze mással, de megbecsülték egymást. A román gazda nem állatorvoshoz, hanem telepes emberekhez ment, akik nagyszerűen értettek a lovakhoz. A telepes legény a kocsi oldalait otthon hagyta, állt a szekéren, tartotta a gyeplőt, szinte repült. A községet a 30-as években tovább színesítették a bukovinai csángók. Az alföldi parasztok nem fogadták be őket, a románokkal laktak. Azt mondták rájuk, hogy akik kistermetű „patkány” lovakkal húzatják a kocsijukat, azok nem kellenek. Édesapámat ebben a községben választották meg jegyzőnek, aki 1940-ig ott is volt, amikor hivatalból áthelyezték az észak-erdélyi részbe, Csíkszenttamásra. Édesanyámnak, a „lúdoktor” leányának a „láncos kutya” Tito idején, zentai származása miatt hetente kellett volna jelentkeznie a rendőrségen. A rendőr szólt neki, hogy úgyis mindennap látja az utcán, ezért eltekintett az előírástól. Ez volt az ottani helyzet.
– András bácsi egész életében meghatározó szerepet játszott a család, egykoron szülei, testvérei, majd felesége, akit haláláig ápolt, s leánya, aki most András bácsit gondozza.
– Változatlanul vallom, hogy a nagy bajoktól megóvó, összetartó közösség a család. Az enyémben voltak ugyan németek is – bár az aradi nagyanyám teljesen elmagyarosodott –, de a Kiss család magyar nemzettudata mindig töretlen maradt. Ezt sugallták a könyvtár, a folyamatosam járatott napilapok és folyóiratok, a falon díszes keretben függő nagyméretű képek: Bem tábornok, Petőfi Sándor tiszti egyenruhában, középen Benczúr Gyula nagy Millennium-képe Ferenc Jóskával (így emlegették) és Erzsébet királynéval. (Vajon mit szólt volna ehhez 48-as nagyapám?) A magyar nemzettudat nem csorbult a németül beszélgetők miatt. Az ünnepi nagy ebédeken három nyelven folyt a társalgás. Nagyanyám magyarul beszélt velünk, a nevelő nagyapámmal németül értekezett a család, én románul, bánsági nyelvjárásban. Önfejű gyerek voltam, engem nem lehetett kijavítani, márpedig ezt valamelyik testvérem megtette, ezért az étkezéseknél nem beszéltem soha többet németül. A család: édesanyám, Döme Margit, aki nagyon szép, kistermetű asszony volt, hat gyermeket szült. A régi szokások szerint a várandósság idején mindentől megkímélték, az anyja etette, túltáplálta, ezért a magzat nagy lett, és szüléskor Istvánkát az orvos darabokban kellett „világra hozza”. Árpádka, a harmadik gyerek az akkor gyakori gyermekbetegséget, tüdőgyulladást kapott, és nem élte túl a krízist, ami a betegség 9. napjára esett. Négy épkézláb gyermek megmaradt. Engem már nem a híres Gruberné, hanem a Vadászné nevű bábaasszony segített a világra. Őt neveztük Gólya néninek. Feri bátyám 11, Margit nővérem 5, Dunci nővérem 6 évvel volt idősebb nálam. Amikor bátyám született, apám diófát ültetett a kertben, nővéreimnek orgonafát oltott. Nekem szerényebb fogadtatásban volt részem. De én kineveztem magaménak a két ágból összefont körtefát és a naspolyafát. Idővel „kisebbségi gyereknek” minősítettem magam, de téved az, aki pszichológiai leckét mondva, frusztrálásról értekezne. Én rangnak éreztem. Nagyon szabadon neveltek bennünket. Egy szabály volt: étkezésről nem lehetett hiányozni, azokon mindig ott kellett lennünk. Pupsinak becézett Feri bátyámnak különleges státusa volt, mert a Zsófia császárnét utánzó nagyanyám, Bábi nevelte születésétől fogva és ő fedezte egyetemi tanulmányai költségeit. Én voltam viszont a család legkisebb, legdédelgetettebb gyermeke. Apai nagynéném viszont engem tekintett a Kiss família igazi képviselőjének a családban. Csak énekszó mellett voltam hajlandó elaludni. Eleinte szegény anyám volt az áldozat, akinek énekelnie kellett. „Üss kettőt a fenekére – tanácsolta a szomszédasszony a kerítésen át –, attól majd elalszik.” Édesanyám szépen énekelt, abszolút hallása volt, utóbb ebből is élt, zongoraleckéket adott. Később a szolgálók énekeltek nekem elalvás előtt. Őket soha nem neveztük cselédnek. Ma is a fülemben csengenek az ő nótáik: „Megdöglött a bíró lova”, „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni”, meg a háborús nóták, „Ácsi, bácsi, komitácsi, hasába ment a golyó” sorai, dallamai. Azóta nem szeretem a szabadcsapatos orvlövészeket. Lakásunk előszobájában volt egy trimó elnevezésű bútor, tetején porcelán vázaszerűség, a fedelén egy zerge ágaskodott, ott névjegyek voltak. A bútorban több évfolyam 19. századi Ország Világ, Über Land und Meer, ez utóbbiban volt egy sorozat pálcikaember történet, a Pesti Hírlap vagy Napló album alakú mellékletei, köztük az Erzsébet- és Munkácsy-albumok. Ott voltak a hadikölcsön-kötvények, nagyon jó minőségű merített papíron. Milyen gazdagok vagyunk – mondtam. Anyai nagyanyám, a Bábi eladta aradi házát és annak árát hadikölcsön kötvényekbe fektette, mert „mire a falevelek lehullnak” ezek jó gyümölcsöt hoznak. El is úszott az egész. Egész életemben nagyon szerettem a meséket. Benedek Elekkel már nagyon korán megismerkedtem, még amikor felolvastak nekem a könyveiből. Amikor már megismertem a betűket, magam folytattam az olvasást. Felötlenek a címek: Bálványos vár, Mirkó királyfi. Ahogy akkor mondták: Verne Gyula, May Károly, Sebők Zsigmondtól a Mackó úr és Dörmögő Dömötör utazásairól szóló kötetek. Nem tudom, hogy ma ezeket hogyan minősítik, de kedvenceim voltak. A műveket különböző szempontokból lehet minősíteni, az a fontos azonban, hogyan él az olvasóban tovább az író munkája. A családban nem voltak már nagy utazások, mint a Monarchiában, amikor beutazták Magyarországot, s ami számomra a honismeretet jelentette. Emlékezetes maradt számomra az, hogy Dorka meg Zebulon levették kalapjukat egy-egy nevezetes emlékhelyen.
– Gondolom, az előbb említett szolgálók ugyancsak kényeztették a legkisebb gyereket, s újabb élményeket vihettek az életébe.
– A könyvek mellett jól emlékszem a szolgálók meséire, elbeszéléseire. Keresztúri Rózi telepes leány volt. Ő a családja származási helyéről, a csanádpalotai álomvilágról mesélt nekem, miközben reggeliztem. Forgószélről – ami nálunk nem volt – és azt, hogy ott az ángyát a kerítésen túlra röpítette. Mi nem azokat a szavakat használtuk, mint ők. Nem volt ángyunk, legfeljebb tántink. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy Feri, a szabósegéd miért olyan fekete, hogy a szabóasztal mögött csak a szeme fehérje világít? Tudod Bandika, mikor az anyja várandós volt, elnézte magát egy négeren. Facsádot ugyanis az első világháborút követően francia vezénylet alatt álló szenegáli csapatok szállták meg. Más világ volt a bukovinai Zenáé egyedi énekeivel és más volt a bunyai Katié. Bunya egy isten háta mögötti szegény település volt, onnan jöttek ezek a becsületes, tisztességes, dolgos bunyai lányok szolgálni. Katinak az ugyancsak kedves, szelíd nővére egy gazdag mészárosnál szolgált. Ott volt segéd egy módos telepes fiú, akinek a parasztnábob unokáját szánták feleségül. Ez azonban megerőszakolta a Kati nővérét, de nem lehetett szó házasságról. „Bevehetem már az ablakból a két fehér muskátlit” – mondta keservesen az anyja, mert Bunyán az eladó lányok jelképe volt a fehér muskátli.
– Ha még lejjebb ereszkedünk a múlt feneketlennek tűnő kútjába, milyen meghatározó gyermekkori emlékeket meríthetünk ki belőle?
– A séták. Anyám szenvedélyes sétáló volt, elmentünk Túlahídra, a Telepre. Emlékszem a kocsmáros Petrovicsra, aki rác volt – mint Petőfiék –, de magyarnak vallotta magát. A telep egyforma házakból állt, ezekhez gazdaság tartozott, még sétatere is volt. Ők promenádnak mondták, később ott volt a teniszpálya. A klinkertéglás, emeletes épületet, az adóhivatalt palotának hívták. A telepesek dinnyét, dohányt termesztettek. Sétáltunk a dohányföldek mellett, napraforgót csak a kukoricaföldek szélén láttam. Szégyen volt nem zsírral főzni. Az óvoda. A szomszéd gyermekkel, Jóskával, a Deutsch szatócs és gabonakereskedő unokájával jártam óvodába. Ringelinek hívták, ő volt a Ringlijóska. Nem tudom már, milyen óvoda lehetett, de a Telepen volt, és a Krisovánszky-leány volt az első óvónőm. Aztán a központi óvodában egy sötét ruhában járó molett asszony volt az óvó néni. Román óvoda volt, magyar, román, sváb gyerekek együtt játszottunk, mindenki a maga nyelvén énekelt. A telepi magyar elemi iskola már csak kétosztályú volt, az egykor kiváló tanítónővel, a bicsérdista Perepatics kisasszonnyal, aki az én koromban már idegroncs volt. Szüleim a többi központi magyar gyermekkel a központiba írattak. Oda jártunk Ringlijóskával, Gyöngyössy Jánossal (Pancsival), akihez egy hosszú élet barátsága köt. Mi hárman összetartoztunk. Nem tanultunk meg tökéletesen románul, hiszen a román gyerekekkel együtt bánsági kifejezéseket, rengeteg németből elrománosított szót használtunk. Szüleink azonban a zsebükbe nyúltak, heti háromszor magyar és német órára jártunk Lujza nénihez, aki esküt nem tett tanítónő volt, és a magyar tanrendszer szerint oktatott.
– Szinte jelképesnek tekinthető, hogy középiskoláit Lugoson és Temesvárt végezte, Facsádról ezeken a városokon ment keresztül az Erdéllyel összekötő út.
– A négy elemi után mentem a középiskolába. Én akkor már Enyed álomvilágában éltem. Bátyám Szászvároson, majd az enyedi Református Kollégiumban tanult. Amikor az elemiben levelet kellett fogalmaznunk szüleinknek, akkor én mindig Enyedről írtam haza. Apám a negyedik osztály vége felé viszont egyszer azt mondta nekem, ne minduntalan abból a városból írjak, nem biztos, hogy oda megyek. Pedig addig folyton Kónya bácsival – egy ottani tanárral – riogattak, ha helytelenkedtem. Bátyám is azzal fenyegetett, hogy majd a nagy diákok elküldenek canis mergát venni. Apám akkor már tudta, a kormányzat megtiltotta, hogy a köztisztviselők felekezeti iskolába járassák gyerekeiket. Apám tehát a beiratkozás előtt kijelentette, jobb lesz nekem Lugoson, a megyeszékhelyen, mert közelebb maradok hozzájuk. Az állami főgimnázium neve akkor Coriolan Brediceanu Líceum volt. Amikor apám felvitt a felvételire, a szomszéd község jegyzője is velünk volt a fiával, hogy őt is beírassa. Meglátta, hogy a líceum nevelője éppen elagyabugyál egy kisdiákot, mire úgy határoztak, hogy nem az állami internátusba adnak. Így került a látókörükbe a görög katolikus püspökség által működtetett, francia szerzetesek vezette internátus. Apai nagynéném, az Ádi Tánti, ideadta a Kissek 19. századi diákládáját, azzal vittek be a megyei számvevőségi tisztviselő Deutsch bácsi autóján a karánsebesi úton levő internátusba. Mikor apámtól elbúcsúztam, arra kértem, mondja meg a többieknek, hogy nem sírtam, pedig a torkomat szorongatta a sírás. Akkor kezdődött életemnek az a szakasza, amit én később „francia légiónak” neveztem. Amikor én odaérkeztem, a francia szerzetesek közül már csak egy maradt, a Pere Leandre nevű, Assumption-rendbeli szerzetes, akit Mon Pere-nek (Atyámnak) kellett szólítanunk, s ebből aztán Monper lett. Mielőtt Lugosra került, a Közel-Keleten volt misszionárius. Az előírás szerint a bennlakónak két inget és gallért a hozzá való gombokkal kellett magával vinnie. Ezt nyilván egy 20. század eleji francia prospektusból vették át. Kínlódtam is sokat velük a hazai apacsing után. A diákok hivatalos nyelve a francia volt, az első évnegyed végéig használhatták anyanyelvüket francia szavakkal. Az állandó francia nyelvhasználatot Monper úgy biztosította, hogy szünetben a diákok között járkált, s ha meghallott valakit más nyelven beszélni, így szólt hozzá: Vous avez le baton, azaz Tiéd a stafétabot. Ez azt jelentette, hogy a diáknak kellett keresni egy másik nem franciául beszélőt, ha legjobb barátja is volt, hogy átadja neki a botot. Ha nem talált mást, akkor az esti szilencium után büntetésből nem mehetett lefeküdni, hanem 10 sort kellett franciából lefordítania. Második alkalommal meg kellett tanulnia egy francia igét. Ha egymás után harmadszor is nála maradt a bot, a Monper behívta az irodájába, ahol állítólag egy bikacsökkel jól megverte. Jó módszer az állandó francia társalgás biztosítására, de jellemformáló hatása megkérdőjelezhető. A Monper a reggeli ébresztőnél sem volt éppen kíméletes. Reggel fél hatkor bejött a hálószobába, háromszor tapsolt, mindenkinek ki kellett ugrania az ágyból, és egy fohászt kellett mondania. A megérkezésem utáni első reggelen nem hallottam meg a tapsot, ezért a többiek nagy sajnálatára derékszíjával kétszer az arcomra ütött. Riadtan jöttem rá, hogy új környezetbe kerültem. Hetente sorrend szerint kötelező volt a kápolnában kántori teendőket ellátni. A zsidó fiúk felmentést kaptak, így Ringlijóska is. A mise után reggel hatkor visszamentünk reggelizni, majd sorban elindultunk az iskolába. Az internátusban az alsósokat esténként a magasabb osztályban levők hallgatták ki a másnapi leckékből. Önfejű voltam még akkor, és amikor a hetedik osztályos fiú leckeellenőrzés során tenyerest adott, kijelentettem: megkérem az apámat, hogy vegyen ki az internátusból. Ezt megmondták a Monpernek, aki megkérdezett, hogy ez igaz-e. Aradi sváb nagyanyám örökségeként öntudatosan azt válaszoltam, hogy nem azért fizetnek itt, hogy verjenek. Erre más felsős diákot osztott be a csoportunkhoz. Furcsa ember volt. Egyszer kint voltam az udvaron, a Monper pedig festette a be nem fejezett ablakokat. Felajánlottam a segítségemet. Mikor befejeztük a munkát, játékos fény csillogott a szemében. Megköszönte a segítséget és ezt mondta nekem: Vous Bandi. Ma sem tudom, hogy a nevemen szólított, vagy pajkosan banditának nevezett…
Az állami iskola magyar diákjainak külön szigetet jelentettek a vallásórák, amelyeken nem csak hitükben erősítették meg őket, hanem nemzettudatukat is elevenen tartották. Én a Temes partjára, a református parókiára jártam hittanórára. Társaim köztisztviselő és vasutas gyerekek voltak. Oktatónk volt a korán elhunyt Szombati Szabó István, költő lelkész, majd a nagyműveltségű, Oxfordot is megjárt Nemes Elemér. Egy télen, amikor osztálytársaimnak a líceum épületében vallásórájuk volt, kint álltam a folyosón, amikor arra ment órára a katolikus osztálytársaimat oktató minorita szerzetes. Megszólított, hogy ne ácsorogjak a hidegben, hanem menjek be az ő órájukra. Lugoson Pacha püspök elnémetesítő törekvései ellenében a minoriták tartották a lelket magyar híveikben. Sokat foglalkoztak gyermekekkel, télen szánkázni vitték őket, ahova engem is magukkal vittek. Azt is el kell mondanom, hogy a lugosi osztálytársak, a bánsági tanáraink részéről sohasem éreztem soviniszta megnyilvánulást. Ezt csupán francia részről. A román oktatási rendszerben csak az anyanyelvén felnőtt ember taníthatott. Az első osztálytól kötelező francia nyelvet Franciaországból jött tanárok, a francia misszió tagjaiként tanítottak. A reformátusok borítékban vitték a vallásjegyet az osztályfőnöknek, aki éppen hiányzott, a francia tanár helyettesítette. Ez visszadobta a borítékot, hogy ő nem vesz el írást bármely szektától és rovartól (secte ºi insecte). Jó szójáték, de egy tízéves gyerekkel?... Mikor visszajött az osztályfőnököm, Traian Simu megkérdezte, hogy miért nincs hittanból jegyem. Mondtam, hogy mi történt. Erre azt mondta, hadd el, mert bolond. A történelemleckéket az alsós osztályokban Simunál szóról szóra fel kellett mondani. Szerinte erre azért volt szükség, mert ha a bánságiak a maguk nyelvén mondják el a leckét, sosem tanulnak meg jól románul. A 3. osztály vége felé egy nálam idősebb osztálytársam, egy másik nagyobb fiúval vezérkedni kívántak felettünk, és szexuális játékokra akartak kényszeríteni. Én nem voltam hajlandó engedelmeskedni nekik, ezért állandóan zaklattak és terrorizáltak. Erre felfigyelt az ideggyógyásznak készülő bátyám. Szólt otthon, és kivettek az internátusból. A következő évben átírattak a temesvári középiskolába. Akkor már Temesváron lakott Margit nővérem, a férje, Ferencz Antal testnevelő tanár volt ott. Ottlétem alatt náluk is laktam. A Bega partján egy más világ fogadott. A Diaconovich Loga Líceum nagyvonalú iskola volt, jó tanárokkal, az igazgató, Bejan magyar egyetemre járt, a román irodalom oktatásánál párhuzamosan tanított: például a román és a magyar nyelvemlékeket egyszerre ismertette. Schütz bácsi németet tanított, szigorúan rám szólt, amikor feleltetett: Ne svábul! Temesvárt nem volt diszkrimináció. A sportot nagyon komolyan vették, aki nem tudott futballozni vagy úszni, az alacsonyabb rendűnek számított. Akkor komoly bajnokok kerültek ki a városból. Ha játszott a temesvári Ripensia, a mozdonyvezető a buziási vonalon, ahonnan rá lehetett látni a pályára, megállította a vonatot, az utasok kikönyököltek az ablakba, és nézték a fülkéből a játékot. A hittanórákat Debreczeni István tanította, aki Nagyszalontáról került Temesvárra, és neves Arany János kutató volt. Később Bereczki Sándor segédlelkész foglalkozott velünk, külön összejöveteleket szervezett nekünk, amelyeket áthatott Szabó Dezső szelleme.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)

Kántor Lajosé a Kriterion Koszorú
A csíkszeredai székhelyű Kriterion Alapítvány kuratóriuma legutóbbi ülésén úgy döntött, hogy idén Kántor Lajos irodalomtörténésznek, szerkesztőnek, publicistának, neves romániai magyar közéleti személyiségnek adományozza a Domokos Géza alapította Kriterion Koszorút.
A testület a kitüntetettnek azt az európai nyitottságú, több évtizedes irodalomtörténeti, irodalomkritikai, publicisztikai, szerkesztői, műkritikusi és művészetszervezői munkásságát értékelte, amellyel az erdélyi magyarság szellemi értékeit gazdagító könyvek, lexikonok, monográfiák, publicisztikai kötetek és tanulmányok egész sorát jelentette meg, ugyanakkor kitartó és eredményes tevékenységet folytat a Korunk folyóirat és a körülötte kialakított szellemi alkotóműhelyek fenntartásában, gazdagításában.
A 2012. évi Kriterion Koszorút december 14-én, pénteken délután 6 órakor adják át Csíkszeredában, a Petőfi utcai Kriterion Házban.
Kántor Lajos munkásságát Markó Béla méltatja az ünnepség keretében.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar támogatás a fehéregyházi Petőfi-emlékhelynek
"A fehéregyházi Petőfi-emlékhely immár méltón illeszkedik a közeli unitárius templommal és a Petőfi Magyar Házzal alkotott kulturális háromszögbe. A magyar külügyminisztérium pályázati támogatásának köszönhetően sikerült elkészíteni az 54 méter hosszú, masszív kerítést két nagy- és egy kiskapuval, a támogatás hátralevő részével egyéb pályázati cikkek megvásárlására került sor" – tájékoztatta a Népújságot Szabó József, a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület vezetője, az emlékhely gondnoka.
Október végén Fehéregyházán találkoztunk Szabó Józseffel, aki arról számolt be, hogy a magyar külügyminisztériumhoz tavasszal benyújtott pályázatukat nyertesnek minősítették, így elkezdődhetett a Petőfi Múzeum körüli kerítés felújítása. Azóta a támogatás összege is a számlájukra került, a pályázat keretében vállaltakat így sikerült megvalósítani. A Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke érdeklődésünkre elmondta, év elején Magyarország külügyminisztériuma pályázatot hirdetett külföldi szervezetek számára külföldi magyar emlékhelyek létesítésére és felújítására, valamint környezetük ápolására. "A Petőfi Sándor Művelődési Egyesület vezetősége úgy döntött, hogy próbálkozik, hiszen a helyi Petőfi- emlékhely – főleg az anyaországból érkező látogatók szerint – többet érdemelne. Az utóbbi évek fejlesztései leginkább lelkes magyar emberek támogatásának, adományozóknak köszönhetők és a nem kevés közmunkának. Az emlékhellyel kapcsolatosan végtelennek tűnő megoldásra váró teendő adódott, de ezekből a vezetőség figyelme az emlékhely utca felőli megrongált kerítésének kicserélésére, a múzeum biztonságát jelentő riasztó szükségességére és más karbantartási-technikai eszközök beszerzésére terjedt ki, amelyek nélkülözhetetlenek. Iyen jellegű költségtételekkel készült el a vaskos pályázat A fehéregyházi Petőfi- emlékhely felújítása és környezetének ápolása címmel, melyet április 25-ig be is nyújtottunk. A pályázat elkészítésekor az egyetlen akadályozó tényezőt maga az emlékhely jelentette, amely a Fehéregyházi Polgármesteri Hivatal tulajdonát képezi. Az egyesület már hosszú évek óta a hely gondozója, de a pályázati cél érdekében 5 évre szóló szerződést kellett kötnie a hivatallal, mely ügyben a falu román ajkú polgármestere felajánlotta támogatását" – jelentette ki Szabó József. Az egyesület pályázatát a magyar külügyminisztérium 3.500.000 forint vissza nem térítendő, egy összegű előfinanszírozással támogatta. Az egyesületnek néhány dokumentumot még be kellett nyújtania a szerződés megkötésének feltételeként, de a legnagyobb gondot az egy összegű előfinanszírozás érdekében kért biztosíték, beszedési megbízással bíró felhatalmazó levél jelentette, melyet az egyesület számlakezelő bankjának nem állt módjában rendelkezésre bocsátani. "Mivel a más biztosíték elfogadására tett kísérletek nem jártak sikerrel, október elején az egyesület régi partnere Kiskunfélegyházáról, A Magyar Kultúráért Határok Nélkül 2001 Alapítvány vállalta a kért biztosítékot, és ilyen feltételek között november 7-én került sor a támogatási szerződés aláírására. Már októberben – még anyagi fedezet nélkül – elkezdődtek a kerítés elkészítésének munkálatai, hiszen tekintetbe kellett venni a közelgő fagyokat is" – tette hozzá Szabó József.
Az egyesület kérésére a Külügyminisztérium Munkabizottsága a megvalósítási ütemtervet november 30-ról december 15-re tolta ki. A támogatás teljes összege november 23-án érkezett meg az egyesület számlájára, mellyel sikerült elkészíteni elsősorban az 54 méter hosszú masszív kerítést két nagy- és egy kiskapuval. A támogatás hátralevő részével egyéb cikkeket vásároltak: laptopot a kültéri kamerák irányítására, illetve a rendezvényekhez, olyan karbantartási eszközöket, mint motoros kaszagép, fúró- és csiszológép, lombfúvó, láncfűrész, hangosítóberendezés annak minden kellékével és egy kisebb, hordozható hangerősítő, főleg idegenvezetés céljából, és elkészülhetett a múzeumot és a jegypénztárt védő riasztóberendezés is. "Mind az egyesület, mind a tulajdonos polgármesteri hivatal köszönettel tartozik a magyar külügyminisztériumnak a támogatásáért, annál is inkább, hogy Erdély leglátogatottabb Petőfi-emlékhelye a rendszerváltás óta először részesült állami támogatásban. Szeretnénk folytatni a fejlesztéseket, a Petőfi Magyar Ház és a Petőfi-emlékhely felújítására irányuló törekvéseket, terveink vannak a jövőben további munkálatokra, főleg a 114 éves kis múzeum felújítása jelent újabb kihívást" – jelentette ki Szabó József.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Farkas Árpád: Válogatott versek (Székely Könyvtár)
A ritkán megszólaló, „szűken mért” szavú, versben keveset beszélő költőink közé tartozik. Teljesen készen, abszolút teljes fegyverzetben érkezett, „panyókára vetett kabáttal”, kamaszos lendülettel, ám érett férfiúra jellemző komolysággal, komorsággal és felelősségtudattal; a „politikum gerjesztette mámorból” való kijózanodás utáni „másnaposság” érzésének keserű tapasztalatával, összeszorított fogakkal, sziszegve sem szolgáló makacs elhatározással. Talán innen jöhet, a genetikai meghatározottságon túl, az a dacos konokság, ami ennek a költészetnek az egyik alapvető meghatározója.
Alig létezik a korosztályából még költő, aki annyira a székely nép, e föld, e vidék, e táj fia lenne, mint ő. Egy olyan zárt székely világból jött, ahol gyermekkorában még „szalontai nyelven, Arany János nyelvén beszéltek”, szigorú törvények és erkölcsök alapján működő közösségből, a rend és a hagyományok világából. Petőfi-verseket (is) tudó, szavaló apai nagyapja hatására vágott bele a költői mesterségbe, és ezt a gyerekkorban minden pórusával magába szívott világot versbe, költészetbe transzponálva hozta magával az irodalomba. Az ő költői nemzedékének még egészen más volt a viszonya a szülőföldjéhez; még létezett, és nem csak elvétve – olvasom a vele készült interjúkötetben – az úgynevezett transzszilván ember; még értéke volt az emberi szónak, és egyáltalán: érték volt embernek lenni. Mostanában az a kitartás, az a nekifeszülés, együtt cselekvés (és persze: helytállás), közös akarat jut eszembe szinte mindig, amikor Farkas Árpád-verseket olvasok, ami Tompa László Lófürösztés című versében (olyan szépen) benne van: „…ha öröm helyett / tüzes mennykövek szakadnak is itt le, / – Míg gyászosan évek százai húznak el – / Ők örömtelenül is, ha kínba tébolyodottan: / Itt fognak állni, örökké –, hogy Imre szorítja, / Áron pedig… Áron nem hagyja magát!” Ilyenkor – ki tudja, miért – megidéződik bennem a (Nagy) Imre, a (Tamási) Áron alakja mellé harmadiknak a Farkas Árpádé, az ő emberi habitusa is. Úgy érzem, ez az a magatartás, és valahol itt kereshető az a hang is, amit továbbvitt Farkas, amit a nagy elődök, Áprily, Tompa, Reményik hoztak – őseik, felmenőik révén – valahonnan nagyon messziről, az idők mélyéről; csak ezekből ő gyúrt egy sajátosan Farkas Árpádi-t, olyanformán, hogy tett hozzá még egy kis Vörösmartyt, Arany Jánost, Ady Endrét. Így lett aztán az ő sajátosan Farkas Árpád-i hangja, ha hasonlíthatom egyáltalán valamilyen természeti jelenséghez, az égiháborút ígérő, dörgést-villámlást megelőző, fojtott feszültségtől majd szétpattanó, kitörni készülő égzengésé; a fogak között szűrt szóé, ami emelkedett, ünnepélyes, patetikus (a szó jó értelmében), de dörgő, dübörgő is ugyanakkor, olyan, amire nagyon oda kell figyelni, hiszen egy nemzeti közösség lelki sajátosságainak a közvetítője (is). Nézése pedig, világot figyelése: a szűkre húzott, összehúzott szemű tekinteté. A világmegváltás, a jobbítás szándékával érkező hetyke költő aztán s a konok, dacos akarat – természetszerűen – az évek során, a diktatúrák, kormányváltások és új rendszerek ferde tapasztalatai után megkeseredik. Az a világ, melyet Farkas Árpád oly nagy lendülettel, tisztasággal magával hozott, amelyet addig dédelgetett, az erdélyi tájak, az erdélyi emberek zárt világa, a kisebbségbe szorult létezők szülőföldszeretete, embersége, gerincessége jelentős változásokon ment át az utóbbi néhány emberpróbáló, változásos évtized során. Az is lehet, hogy azok a típusok, amelyeket ő felmutatott, kiveszőfélben vannak, ha ki nem vesztek már teljesen. Azonban amikor emberségről, tisztességről, helytállásról, és igen – soha jobbkor, mint most –, megmaradásról szeretnének jó verseket olvasni egy mai, kortárs költő hangján, és egyben erőt gyűjteni emberségükben, magyarságukban, székelységükben, nemzeti hovatartozásukban, akkor – a nagy elődök mellett – Farkas Árpád-kötetekért (is) bátran nyúlhatnak a könyvespolcukra a mindenkori olvasók. Vagy ha – mondjuk – egy kicsit villámokat szóró dörgésben-égzengésben szeretnének állni, dideregni (akár a lét partjain vagy a „semmi ágán”), egymagukban, egy, a Fennvalóhoz közelebbi, s mert költői, hát magasabbacska, világtól elzárt, tiszta levegőjű, még minden szépségét megőrző hegy tetején.
(Könyvbemutató december 21-én, Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban)
Fekete Vince
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Civil védelem a nemzeti jelképeknek Háromszéken
A nyelvhasználatról és a nemzeti jelképek védelméről fogadott el nyilatkozatot a Civilek Háromszékért Szövetség (CIVEK) közgyűlése. A CIVEK Kovászna megye egész területéről 39 aktív civil tagszervezetet foglal magában, melyek az oktatás, kultúra, sport, ifjúság, gazdaság, környezetvédelem és szociális tevékenységek területén működnek.
A nyilatkozatban az aláírók megfogalmazzák, hogy a civil érdekképviselet mellett minden esetben hallatják hangjukat, ha az alapvető emberi jogok, a közösségi érdekek, és azon belül a nemzeti érdekek sérülnek. Ugyanakkor az Európai Regionális Nyelvek Chartájára hivatkozva elutasítanak minden olyan hivatalos magatartást, amely támadja egy nemzeti közösség jogát a kultúrájához, hagyományai ápolásához, beleértve a nyelvhasználatot és a nemzeti szimbólumok használatát.
A nyilatkozatban a háromszéki civil szervezetek azt is leszögezik, hogy nem könnyű egy olyan országban küzdeni a nemzeti jogokért, amely hivatalosan egységes nemzetállamnak kiáltja ki magát. Ugyanakkor azt is leszögezik, hogy harcolni kell ez ellen, mert a nemzetállamiság eszméje túlhaladott, és mert a székely nemzeti közösség nem bevándorló, hanem őslakos a Kárpát-medencében. A nyilatkozatban arra is emlékeztetnek, hogy a középkori magyar kormányzat alatt az 1574-es tordai Országgyűlés döntésének értelmében Gyulafehérváron ortodox püspökség működhetett, ehhez képest pedig 2012-ben a demokratikus román kormányzat alatt Sepsiszentgyörgyön nem lehet utcát elnevezni Petőfi Sándorról, és a székely nemzeti jelképek használatáért is perelni kell.
„Kétségtelen, hogy a modernkori román politika óriási visszalépés az előző történelmi korok gyakorlatához képest és azt sejteti, hogy az erdélyi magyarság beolvasztása továbbra is politikai cél” – szögezi le a CIVEK nyilatkozata hangsúlyozva, hogy rajtunk, erdélyi magyarokon múlik, mennyit  élünk meg jogainkból és milyen minőségben.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Több mint 70 millió forintot hozott Böjte atya árváinak a közmédia gyűjtése
Több mint 72 millió forint gyűlt össze a Dévai Szent Ferenc Alapítvány munkáját támogató, a közmédia által indított Jónak lenni jó elnevezésű jótékonysági akcióban – tájékoztatott a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA).
Az összeg legnagyobb része a vasárnapi gyűjtés során került ki, aznap a magyarországi közszolgálati média egész napos műsorfolyamot szentelt az erdélyi árvák megsegítésére. Az M1, a Duna és a Duna World, valamint a Kossuth és a Petőfi Rádió is csatlakozott a projekthez, amelynek eredményeként 29 országból érkeztek az adományok. Vasárnap 22 óráig 72 millió forint gyűlt össze.
Több mint negyvenezren telefonáltak a 13600-as számra és ütötték be a 20-as kódot; a stúdióban ülő műsorvezetőket 1600-an hívták különböző felajánlásokkal. A neves közéleti személyiségek által árverésre felajánlott tárgyak közül több is magas áron kelt el, ezeket az mtv.hu/jonaklennijo oldalon tekinthették meg az adakozni vágyók.
Híres emberek az ügy mellett
Másfél millió forintért vitték el az a herendi tálat, amelyet köztársaságielnök-feleségek láttak el autogramjukkal, de elkelt Szente Vajk karikatúrája, Erdélyi Claudia műsorvezető pasztellfestménye, Berki Krisztián olimpiai bajnok dedikált pólója, Kányádi Sándor sorszámozott könyve, Nagy László kézilabdás cipője és a Vígszínház által felajánlott, a Padlás című előadásban Varázskönyvként használt gyönyörű és értékes kellék is.
Érdekességnek számít, hogy egy betelefonáló hölgy azt jelentette be, hogy bezárni készül menyasszonyiruha-kölcsönző boltját, s a teljes készletet felajánlja a Dévai Szent ferenc Alapítvány javára, hogy az onnan kikerülő fiatal lányoknak legyen, mit felvenniük életük egyik legszebb napján. Gyulay Zsolt, a Hungaroring Sport Zrt. elnök-vezérigazgatója eközben száz ingyen belépőt ajánlott fel az alapítvány által nevelt gyerekek számára a jövő évi magyarországi Forma 1-es futamra, míg Zoób Kati divattervező gyakornokságot ajánlott fel. Mádl Dalma asszony személyes felajánlása, egy Szent Ferencet ábrázoló Kass János-festmény még gazdájára vár, ahogyan más értékes tárgyak is. Az MTVA a tárgyak licitjét december 23-ig meghosszabbította.
Számos – egyéni és céges – adomány is érkezett: kiemelendő a Mol Zrt. 20 millió forintos adománya vagy a Zwack Unicum Nyrt. által felkínált kétmillió forint, de magánszemélytől is érkezett 5 millió forint az alapítvány számlájára. „A Jónak lenni jó kampány rendkívül sokakat elért és adakozásra buzdított. December 16-án a Jónak lenni jó című, egész napos jótékonysági műsorfolyam az M1, a Duna és a Duna World csatornákon együtt összesen 2,3 millió nézőt ért el, ami azt jelenti, hogy a népesség 25 százaléka a televízió képernyőjén követte az eseményeket” – írta az MTVA sajtóirodája. A közlemény arra is kitér, hogy sokan anyagi erőforrás hiányában önkéntes munkájukat ajánlották fel a Böjte Csaba testvér által működtetett mintegy 200 háznak határon innen és túl. A hátrányos helyzetű és nehéz sorsú gyermekek gondozására és ellátására az alapítvány önkénteseket is keres, így nagy értéke van az ilyen típusú felajánlásoknak is.
Böjte Csaba meghatódottan fogadta a nem várt adakozási kedvet, majd az összegből 10-10 millió forintot felajánlott a kárpátaljai és vajdasági hasonló profilú egyházi alapítványok javára.
Angyaljárás a parajdi sóbányában
Más adományok is érkeztek egyébként a hét végén az erdélyi rászoruló gyermekek és családjukszámára: immár hetedik alkalommal szervezett szombaton ajándékozó előkarácsonyt  a dévai Szent Ferenc Alapítvány nagycsaládja, illetve támogatóik a parajdi sószentélyben. Már az is különlegessé teszi ezt a közös angyalvárást, hogy a különböző településeken élők elutazhatnak Parajdra.
Az alapítvány ilyenkor meghívót küld a plébániákra is, hogy bejárható távolságon belül ne maradjanak ki a hátrányos helyzetű gyermekek. Idén először a moldvai Lészpedről is érkezett csoport. „Aki nem hisz abban, mennyi jó ember van, az kezdjen el valami jót tenni, és meglátja, milyen sokan oda állnak mellé” – idézte Csaba testvért a szervezők nevében a helybeli Szent Borbála Napközi Otthon vezetője, Kovács Ágnes. Mindenkori támogatójuk a helyszínt biztosító sóbánya, a Magyar Baptista Szeretetszolgálat és adományozóik. A Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium diákjai, akiknek iskolájuk idén százéves, hatodik éve jótékonykodnak: idén 450 ajándékokkal teli cipősdobozt gyűjtöttek és csomagoltak be a dévai Szent Ferenc Alapítványnak.
Krónika (Kolozsvár)

Eltűnt egy fehér folt (Faluvilág)
Ha nem is a legnagyobb gyorsasággal, de sorakoznak mifelénk a falufüzetek, a kismonográfiák, mi több, a Megyei Művelődési Felügyelőség gondozásában új sorozat indul. Karácsony nagyhetére egy Lisznyóról írt kis kötettel ajándékozott meg Derzsi Eszter, a nagyborosnyói N. Bartha Károly-iskola történelem-földrajz szakos tanára. Ez az első részletesebb tanulmány a településről, melynek históriájából így eltűnt egy fehér folt.
Érthetetlen, hogy az Erdélyben századokig egymás mellett élő nemzetiségek közötti vitákat-ellentéteket még ma is sokszor tabuként kezelik, pedig azokra már több évtizedes fátylat borított a történelem – de ez nem jelenti azt, hogy bárki is elfeledte volna –, és bátran lehet úgy kezelni, mint a korabeli együttélés eseményeit. Nos, ilyen a háromszéki falvak majdnem mindenikében létezik, s miért hiányozna Lisznyó életéből. Éppen az teszi értékesebbé ezt a kiadványt, hogy a megszokott székely lustrák és kora középkori ismert tények mellett az interbellum eseményei is felszínre kerülnek: olyan adatok, amelyek jobbára egyházi jegyzőkönyvekben, peres okiratokban bukkannak fel, abban az időben a faluközösségek soros napi gondjaiként. Hogy ezekre rápillanthassunk – vagy nyomdafestéket is láthassanak –, csak az elmúlt két évtizedben vált lehetővé. Az ötvenes, de különösebben a hatvanas években pártmegrendelésre születtek olyan faluleírások, amelyekben az égadta világon mindenről volt szó, csak éppen az együtt élő népek között fennálló kényesebb kérdésekről nem. Ilyen monográfiát rendelt a valamikori pártos községvezetés  egykoron  Gáspár József lisznyói tanítótól, s így azt számítjuk, mint dokumentumot, e település első monográfiakísérletének. A többségben magyar lakosságú Lisznyóban akkor kezdődtek a nehézségek, amikor betiltották a magyar felekezeti oktatást. A helybeli egyház azzal a feltétellel adta át a tulajdonában lévő épületet a román állami iskolának – írja a kismonográfia szerzője, „ha abban a magyar oktatás biztosítva lesz. Azonban az új hatalom ezt nem tartotta tiszteletben. A református egyház 1931 végére új iskolaépületet építtetett. A falu, az egyházközség boldog volt, hogy gyermekeik végre tanulhatnak magyarul a református iskola új épületében. Azonban ez az állapot csak 1936-ig tart, amikor is a falu új tanítót kap az állami iskolába, Demian Constantin vasgárdista oktatót és feleségét, akik rémuralmat vezetnek be az iskolába. 1936. szeptember 15-én a tanító betöri a református iskola ajtaját, és az óvodát oda átköltözteti. Ezzel kezdetét veszi az évekig tartó konfliktus a református egyház és Demian Constantin állami tanító között. A református egyház levéltárában megtalálható az a levél, amelyet a lisznyóiak küldtek Miron Cristea pátriárkának és miniszterelnöknek. (...) A dokumentumot lefordították román nyelvre, és beadták a minisztériumhoz 1938. június 6-án. Válasz nem érkezett.”
A kismonográfia további érdeme, hogy összefoglalja a református műemlék templom építészeti értékeit, azoknak jelentőségét, helytörténeti adatokat közöl a helybeli görög katolikus ás görögkeleti templomokról, a lisznyói református dalárda és az 1921-ben alakult önkéntes tűzoltó alakulatról, amely hosszú időn keresztül a helyi műkedvelő színjátszás animátora volt, és ma is az. Ismerteti a kiadvány Lisznyó néhány jeles szülöttét is: Lisznyói (Kovács) Pál (1630–1695) református főiskolai tanárt és krónikaírót, kassai iskolamestert, az író, költő és jogász Lisznyai Damó Kálmánt (1823–1863), aki 1843-ban Pozsonyban ismerkedett meg Petőfi Sándorral, valamint a pedagógus szakírót, egyetemi tanszéki vezető professzort, Dáncsuly Andrást (1921–2012). A kiadvány szövegét jegyzetek és könyvészet kíséri. Előszavát Ráduly István, Uzon község polgármestere jegyzi, szerkesztette Györgyjakab Boróka. Megjelent a Zöld Nap Egyesület gondozásában. A kiadványt a Bethlen Gábor Alap és Uzon község polgármestere támogatta. (Beszerezhető a lisznyói református parókián, ára 10 lej.)
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Petőfire emlékeztek az új év első napján Szatmárnémetiben
Egy civil kezdeményezés nyomán, születésének 190. évfordulója alkalmából Petőfire emlékeztek az év első napjának délutánján Szatmárnémetiben. Az ünnepség szervezője az a Tóth István vállalkozó volt, aki öt éve minden január elsején az István parkba, a régi városi kórház előtt álló Petőfi-szoborhoz hívja a költő barátait.
A mintegy százfős közönség előtt most is ő tartotta az első beszédet, amiben szólt arról, hogy Petőfi sokkal többet érdemel, mert jóllehet a hazai törvények az ilyenszerű összejöveteleket nem korlátozzák, mégis kevesen jöttek el fejet hajtani előtte. „Ami azt jelenti, hogy messze nem élünk eléggé biztosított jogainkkal” – fogalmazott a vállalkozó.
András Gyula színművész a költő Szájhősök című versét szavalta el, Nagy Zoltán mérnök-vállalkozó Petőfi Szatmárnémetiben írt verseit ismertette és elemezte. Az ünnepség fénypontja a Bartók Béla Egyesület férfi karának, citerával kísért éneklése volt. Az olyan közismertebb megzenésített Petőfi-verseket, mint a Kislak áll a nagy Duna mentében, vagy Fa leszek, ha fának vagy virága a közönség is együtt énekelte velük.
Sike Lajos
Maszol.ro,

Mi ölte meg Szilágyi Domokost?
(Most pedig leleplezem az elejtett „aktát”, a kályhán piruló hagymát, a szurkos cipőt, s a néma imádságot.)
„Milyen csodálatos is lenne, ha minden lelepleződésnek lenne egy olyan jelenete, mint a Szilágyi Domokosénak, akiről Péterfy Irén, aki megjárta a börtönt miatta, azt mondta, teljes szívével szánja őt, mert neki volt nehezebb! Csakhogy Szilágyi Domokos öngyilkos lett, s mivel semmit vagy nagyon keveset tudunk tettének indítékairól, azt sem zárhatjuk ki, hogy a lelkifurdalás ölte meg.”
Ezt írja Demény Péter.
(Nyílt levél Dávid Gyulához Szabadság, 2013. január 04.)
Első jelenet:
Ültünk egy bukaresti, központi kávézóban ezerkilencszázhatvankettőben, mondhatnám, naponta beültünk oda, s hallgattunk. Esetleg irogattunk ezt-azt, vagy kinéztünk az esős utcára a redőnyök mögül.
Egy napon hozta magával az Álom a repülőtéren című kötetét. Szótlanul letette az asztalra a kávéscsészék mellé, kinyitotta és ezt írta belé :
Imitt ez az üres fót,
jajdenagyon üres vót,
akárcsak az én hasam,
az istenit, aki van.
Elolvasom a dedikálást, ő észreveszi, hogy van még hely, kér két rumot és folytatja :
Elekes,
ne légy olyan gyerekes,
hanem mint egy felnőtt felnőtt,
nézz meg az utcán
minden
delnőt.
Bukarest, 1962 okt. 10., Szisz
Ceruzával valami csípős megjegyzést firkantottam a Forrás-kötet emblémájával kapcsolatosan, erre ő szótlanul odaírta az első oldalra:
Egy embléma
nem probléma,
írta Elekes Ferenc,
aki ugyan nem lelenc
éppen ezért semmit sem is lel –
adassék hát neki egy deci rum és
egy jó adag ischler.
Aztán írt még egy verset a fülszöveg alá, majd lerajzolt engem profilból, s az orcámra egy kakast is kanyarított, amint a könnyeimet szedegeti. A rajz alá ezt a négy sort írta:
Nem alacsony, nem is magas,
ez itten a Békekakas,
könnyet szed az istenadta
azér írom, mer (ez) nem akta.
Mondom, te, Domi, nekem nem tetszik ez az akta. Hiába rímel arra, hogy istenadta. Ráadásul te soha nem is írsz semmiféle aktát, az sincs, ahol dolgozzál.
Nem szólt semmit. Én sem szóltam semmit. Ennek az akta-szónak számomra csak később lett jelentősége. Nekem abban az esztendőben volt munkám. Az Ifjúmunkásnál dolgoztam, napszámosi beosztásban.
Második jelenet:
Egy napon, amikor már Marosvásárhelyre kerültem, váratlanul érkezett, becsöngetett és halkan ennyit mondott:
– Maradhatok nálatok egy ideig? Persze, válaszoltam, majd látván, hogy nagyon fáradt és megtört, megkérdeztem, mi van veled, Domi?
– Gyalog jöttem Ploieşti-ről a vasúti síneken, elfáradtam.
És folytattuk a Bukarestben megszokott hallgatásunkat. Egyszer azt kérdezte a feleségemtől, van-e a házban egy kis hagyma. Volt. Szisz a kályha tetejére rakta a hagymát és nagy szakértelemmel pirítgatta.
Két héten át majdnem semmit nem evett, csak a kályhán pirított hagymát. Feleségem hiába tett eléje jó ételeket, ő maradt a pirított hagymánál. Ennek okát nem firtattuk, de láttam rajta, valósággal gyötri, kínozza magát.
Harmadik jelenet:
– Csupa szurok a cipőd, Domi, hol szedtél össze ennyi szurkot?
– Hát nem mondtam, hogy a vasúti síneken jöttem Ploieşti-től Vásárhelyig?
– Azt hittem, viccből mondod.
– Miért mondtam volna viccből, ha ott jöttem?
– Mert épeszű ember nem jön a vasúti síneken Ploieşti-től Vásárhelyre.
– Szerinted mit jelent az, hogy épeszű ember?
Erre nem válaszoltam. Hallgattunk. Amiképpen szoktunk.
Negyedik jelenet:
– Megvan a Trabantod, amit Fazekastól kaptál?
– Meg.
– Elviszel engem egy faluba?
– El. Oda, ahová akarod.
Megyünk egy hegyen át, egy kicsi erdőn át. Egy faluba érünk, azt mondja Domi, a templomnál álljak meg. Megállok a templom előtt. Azt mondja, te tudod, hogy én a papokkal nem vagyok barátságban? Mondom, nincs honnan tudjam. Nem baj, de a templomba bemegyek egy néma imádságra, mondja.
Elkísértem, bementünk a templomba. Leült egy padba és fejét lehajtotta.
Sokan és sok mindent
írtak már Szilágyi Domokos öngyilkosságának lehetséges okairól. Olvastam tudományos igényességgel megírt munkát is.
Az egyik egyetlen versét elemzi, hogy magyarázatot találjon Szisz cselekedetének okára. A Szilágyi-vers címe: Héjjasfalva felé.
Spira Veronika: Szilágyi Domokos Héjjasfalva felé című költeményének hermeneutikai értelmezése. (A tanulmány első megjelenése: Irodalomtörténet, 1992/2. 313–327. l.)
Ebből idézek: „Felismerve a lét abszurditását, minden választás látszólagos voltát, egyet, az etikait mégis kötelezőnek tekinti magára (szembefordul a halállal). Paradox módon a kierkegaard-i hit lovagjához éppen ez az etikumba vetett abszolút és abszurd hite teszi hasonlatossá. Ezért nyerheti vissza, amit elveszített (mint Ádám Izsákot), az élete méltóságát és a halhatatlanságot.
(„Örök plebejus: Ő az úr”).
Ez egyúttal a vers létértelmezésének etikai vetülete, a műbe kódolt etikai hitvallás”.
Vagy: „Petőfi halálának ez a sajátosan Szilágyi Domokos-i egzisztencialista újraértelmezése egyúttal elvezet az öngyilkosság átértelmezéséhez is. Szilágyi Camus gondolatait a modern költő-Messiások sorsára alkalmazva jut arra a meggyőződésre, hogy filozófiai és etikai szempontból nincs különbség a hősi halál és az öngyilkosság között. Mindegy, hogy az út végén a kozák pikájával vagy a szárszói vonattal kell szembefordulni. A költemény létértelmezése éppen ezen a ponton válik személyessé, és hosszabbítható meg az érvénye a beszélő jelenéig, saját sorsáig. A versből sugárzó vereségérzés ugyanis nemcsak a lét lényegéből fakad, de történeti, térségi és egyedi válságban gyökerező elemei is vannak.”
Miért idéztem most ilyen hosszan Spira Veronika tudományos fejtegetéseiből – tehetné fel a kérdést az olvasó.
Talán csak azért, hogy bemutassam, hosszú utat tett meg a szerző, hogy eljusson valamilyen következtetésig. Elment egészen Kierkegaard-ig és Camus-ig. Úgy, amiképpen Szilágyi ment végig a vasúti talpfákon Ploieşti-től Marosvásárhelyig.
A nehéz kérdésekről való töprengés hosszú utakra kényszeríti az embert. Ha bizonytalan. Ha nehéz a döntés meghozatala.
De ez a körülményesség csak az elvont, szellemi tájakra érvényes, a szigorú valóságra nem. Mert sem a fizika, sem a kémia lába nem reszket, amikor cselekednie kell. A vonat elüti az embert, ha elébe áll, a méreg megöli az embert, ha beveszi.
Mégis, vannak az embernek megérzései, amelyek mondhatni egyből rátapintanak valamely jelenség lényegére.
Ilyen a Demény Péter megérzése is.
Marosvásárhely, 2013. január 11.
Elekes Ferenc
Szabadság (Kolozsvár),

Elhunyt Csép Sándor kolozsvári televíziós szakember
Keddről szerdára virradóan, hosszas szenvedés után elhunyt Kolozsváron Csép Sándor.
A romániai magyar televíziózás kiemelkedő képviselője, riporter, politikus Aradon született 1938. május 1-jén. Középiskolát szülővárosában végzett 16 évesen. Jogot tanult volna, de papgyerek lévén kirúgták, ezért a Protestáns Teológiai Intézetben tanult tovább, majd a Babeş-Bolyai Egyetem filozófiai karán szerzett diplomát.
1968-tól a kolozsvári rádió szerkesztője, 1972-től a Román Televízió Bukaresti Magyar Szerkesztőségének munkatársa volt. Itt tevékenykedett, és élte meg az 1977-es földrengést. Bodor Pál főszerkesztő mellett dolgozott, amíg Bodor nem távozott az országból.
Első írásában Hazai valóságkutatás címmel a hazai szociológia új módszerei mellett foglalt állást (Korunk, 1966/7-8). Társadalomrajzi riporttal az Utunk, Új Élet, Igazság, Vörös Zászló hasábjain szerepelt. A képernyőn legjelentősebbek irodalmi portréi; Mikó Imrével és Dávid Gyulával közösen készített dokumentumfilmet Petőfi erdélyi útjairól; iskolariportjai és honismereti vetélkedői népszerűek voltak.
Egy tévéfilmje a kolozsvári Hóstátot örökítette meg. Alkotásai közül nagy visszhangot keltett a kalotaszegi egykeveszedelemről készített Egyetlenem című riportfilmje (1975) s ennek bizakodó, fordulatot idéző folytatása (1979), majd publicisztikai feldolgozása (Katarzis, vagy csak éterbe kergetett szó? Korunk 1980/4).
A kolozsvári Állami Magyar Színház műsorába felvett történeti drámája, a Mi, Bethlen Gábor..., a nagyhatalmak erőterében lelkiismereti szabadság és béke ügyét védő fejedelmet jeleníti meg, hol Pázmány Péterrel folytatott vitájában, hol a román Markó herceggel kötött egyezségeiben mutatva rá a népek egymásrautaltságára.
2006-tól a Romániai Magyar Újságírók Egyesületének alelnöke, 2008-tól a Kolozs megyei MPP elnöke volt.
Maszol.ro,

Ambrus Attila : Egy kelet-európai értelmiségi sorsa
„Csép Sanyi!" – mondtuk ki egyszerre Ágoston Hugóval azon a havas délutánon. Ott ültünk 1999 márciusában Hugó bukaresti lakásán, és azon töprengtünk, ki lehetne a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének új elnöke, aki a sors- és ezredfordító években szavatolhatja, hogy a hazai magyar újságírás értéktartó és mértéktartó marad, azaz magyar szellemiségű és európai színvonalú.
Rövid gondolkodás után mindkettőnk számára nyilvánvalóvá vált, hogy ő nem lehet más, csak Csép Sándor.
Őt javasoltuk a májusi közgyűlésen. Amikor megtettük javaslatunkat, egyetértő morajlás hangzott a szovátai szálloda konferenciatermében. Senki sem hozakodott elő ellenjelölttel.
Öt évig volt a MÚRE elnöke, az erdélyi magyar újságírás lelkiismeretének őre, őrzője. Abban a korban, amikor sokak szolgalelkűsége és gerinctelensége a hazugságok és rágalmak megfékezhetetlen terjedéséhez vezetett, a sajtót elöntő primitív és trágár megnyilvánulások a demokratikus nyilvánosság alapjait veszélyeztették. „Vissza kell térnünk oda, ahol a sajtónyelv jóízű forrást buzogtat. A világ sokszínűségének elfogadását szolgálja. A vélemények ütköztetésének lehetőségét kínálja, amely nem konfliktust, hanem dialektikus fejlődést hoz!" – figyelmeztetett Csép Sanyi. S zokon is vette, láttuk rajta a sértődöttséget, mikor azt tapasztalta, hogy ezt a visszatérést mintha kevesen akarnánk, mintha a gyűlölet, a másság megvetése válna a legfőbb és honorált mozgatóerővé a társadalomban. De nem veszítette el soha jókedvét.
Ragyogó humora volt. Amiről kiderült, hogy emberi és újságírói hitvallásának a része. „Ha borban az igazság, a sajtóban az igazságon felül még vigaszságnak is kell lennie!" – figyelmeztetett minket kezdő újságírókat a kilencvenes években ő, akit sokan tekintettünk mentorunknak.
Csép Sándornak végül ugyanolyan sors jutott, mint a rendszerváltásban szerepet vállaló kelet-közép-európai értelmiségieknek. E szerep- és nem utolsó sorban kockázatvállalás okán azt várták el, hogy az új hatalom honorálni fogja őket. Nem pénzzel, nem tisztséggel, hanem rájuk bízott feladatokkal. Amint kelet-közép-európai sorstársait, Csép Sanyit is sokan és sokszor mellőzték, terveinek megvalósítását másokra bízták. Nem csoda, ha azok nem úgy testesültek meg, ahogyan Sanyi megálmodta. Így ő élete végéig különutas értelmiségi maradt.
(Megadja-e nekünk ezt a lehetőséget az Úr, amit neki, tanult teológusának megadott?)
Hívő ember volt. Hitt a politika hatóságában is. Pártszimpátiáinak időbeni változása nem a politikai kalandorság jele. Az elmúlt évtizedben kétségbeesetten kereste a támogatást álmainak beteljesítéséhez. Hogy miről álmodott?
A legszebb álma az egész napos erdélyi magyar televízió volt, amelyet a közszolgálatiság fellegvárává avathat ő – és a fiatalok, akikben bízott. Amely nem a politikumot szolgálja (ki), hanem azokat, akiknek a politikum szolgál: a közösséget. (A közösségé formált közönséget.) No meg a magyar kultúrát, amely nem csak nyelv, irodalom, művészet és zene, hanem viselkedési mód is, egy különleges attitűd. Ki tudja, talán egyszer majd sugározni fog Erdélyben a Csép Tv... Amelynek mikrofonját azonban már nem Sanyi tartja.
Megbicsaklik az ujjam a számítógép billentyűzetén, nem akarja leírni: Csép Sándor ma, szerdán reggel átköltözött... Odaátra. Barátai, pályatársai tudtuk, hogy beteg. Régóta az volt, de azt hittük, tenni akarása, munkabírása legyőzi a kórt.
Hát nem! Erőt vett rajta. Miként a kor is. Az a kor, amely nem tartja túlságosan sokra az egyenes gerincet. Sőt, veszélyesnek tartja, s igyekszik megtörni. Ám éppen ezért nem győzhette le Sanyit, mert nem sikerült megroppantania. Teremtője előtt, akinek tanult teológusa volt, bátran állhat.
Mi maradt utána? Az egyik legnagyobb hatású erdélyi magyar újságíró után? Szócikk egy lexikonból? Amely megőrzi életrajzi adatait: „Született Aradon 1938-ban. Jogot tanult volna, de lelkészgyerek lévén kirúgták, ezért a Protestáns Teológiai Intézetben tanult tovább, majd a Babeş-Bolyai Egyetem filozófiai karán szerzett diplomát. 1968-tól a kolozsvári rádió szerkesztője, 1972-től a Román Televízió Bukaresti Magyar Szerkesztőségének munkatársa volt. Mikó Imrével és Dávid Gyulával közösen készített dokumentumfilmet Petőfi erdélyi útjairól.
Alkotásai közül a legnagyobb visszhangot a kalotaszegi egykeveszedelemről készített Egyetlenem című keltette. A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke 1999 és 2004 között."
Ez is megmarad természetesen a lexikonok lapjain. De lelkünkbe vésve mindenekelőtt az, hogy közöttünk élt az Újságíró Csép Sándor, tanítónk, mentorunk és barátunk, akiről elmondhatjuk azt, amit kevesekről: igaz ember volt.
Isten nyugtassa.
Maszol.ro,

Értelmesen és cselekvően élni – interjú Gazda Józseffel (1936. április 8-án született Kézdivásárhelyen. A középiskolát a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Előbb Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től a kovásznai gimnáziumban tanított, innen vonult nyugdíjba. Kutatói munkáját nem hagyta abba, sőt még nagyobb intenzitással folytatta, az erdélyi művelődési életben továbbra is jelentős szerepet tölt be. Művészettörténeti és műkritikai írásai jelentek meg. Megírta az első rendszeres magyar irodalmi tankönyvet a líceumi ciklus számára. A régi falu emlékezetét 280, magnószalagra vett vallomással örökítette meg Így tudom, így mondom címmel. 1989 után számos kötete jelent meg, Emlékek Ázsiája c. könyve megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)
„A politikából, ha vérre megy a játék, nem vonhatjuk ki magunkat. Viszont a zsebre végzett politizálást, ha agyonvernének, sem vállalnám. Ezért nem volt soha olyan ambícióm, hogy a politika küzdőterén játékos legyek. Inkább a börtönt vállaltam volna, mintsem képviselő legyek.”
– Családja számos tagja érdeklődik az irodalom, a művészetek, a néprajz iránt, alkot/alkotott ezeken a területeken. Ön miért választotta a tanári pályát és éppen a magyar irodalom szakot?
– Édesanyánk, aki oldalágon távoli rokonságban állt Benedek Elekkel, szinte jelszóként oltotta belénk, hogy mindent lehet, csak akarni kell. Ő is irodalmi érdeklődésű volt, fiatalkorában írt is, s egész életében fájt neki, hogy lesodródott erről a pályáról. Mi szinte kötelességünknek éreztük az ő félbemaradt vágyait valóra váltani. A néprajz iránti érdeklődést a feleségem, Ella (Olosz Ella textilművész, néprajzkutató) hozta a családba, ő volt hatással a saját testvérére, Olosz Katalinra, aztán a húgomra (Gazda Klára), és a lányunkra (Szőcsné Gazda Enikő).
De én úgy vélem, a néprajz iránti érdeklődés a kisebbségi helyzetünkkel is összefügg, hiszen itt a nemzet, a népi és nem népi kultúra és költészet felmutatása kiközösítettségünkben felértékelődik. Én a tanítványaimnak gyakran mondtam, hogy nincs annál tökéletesebb, fantasztikusabb érték, mint amit a népköltészet örökített ránk, akár Shakespeare és Petőfi alkotásait is felülmúlja. A magyar szakot azért választottam, mert az irodalom, a művészet süldőkoromtól vonzott. Szenvedélyes olvasó voltam, iskoláskoromban inkább olvastam, mint tanultam, a leckéimet elhanyagoltam, mert elvont tőlük a könyv. Ez alakította a lelkületemet, befolyásolt a pályaválasztásban. Salamon Sándor magyartanárom, osztályfőnököm az eszményképem volt: mindig kéregette kölcsön a többi tanártól az órákat, hogy ugyanazt a tananyagot több idő alatt tudja elmondani.
Az ő szenvedélye rám is átragadt, s ha nem is olyan sikeresen, de én is gyakran „sorban álltam” kollégáimnál, hátha kaphatnék egy számukra nélkülözhető „pluszórát”. Visszagondolva a véletlen játéka vagy a Jóisten keze, hogy magyartanár lettem. Édesanyám ugyanis azt szerette volna, ha orvosi pályára lépek, és én őt annyira szerettem, hogy bár nem vonzott az orvosi hivatás, oda jelentkeztem, a kedvéért elvégeztem az egy hónapos előkészítő tanfolyamot.
A felvételi előtt két nappal volt az egészségügyi vizsgálat, és bár nekem néhány évvel azelőtt volt ízületi és szív-mellhártyagyulladásom, az orvos nem vett észre semmi rendellenességet. Az ajtóból visszakérdeztem, nem hallotta a visszamaradt szívzörejemet. Az orvos visszahívott, újra meghallgatott, nem szólt semmit, de másnap kiíratta, hogy nem felvételizhetek, mert nem vagyok egészséges. Repülőgéppel mentem Marosvásárhelyről Kolozsvárra, utolsó percben léptem be a Bolyai Egyetem titkárságára, hogy magyar szakra beiratkozzam. Tehát a fátum is közrejátszott, hogy magyartanár lettem.
– Egyszer azt mondta, olyan csodálatos a pedagóguspálya, hogy mindennap ünneplő ruhában kellene a katedrához állni. Hogy látja, mi a feladata a magyartanárnak a kisebbségben élő magyarság körében?
– Nem a magyartanárnak, hanem minden magyar iskolában tanító tanárnak küldetésként kellene felfognia a hivatását: azt, hogy magyar gyerekeket magyarul tanít. Nem túlzok, ha azt mondom, utálattal gondolok azokra a pályán levő tanárokra, akik nézik az órájukat, s várják, mikor csengetnek ki, és hálátlanok, nem vállalják a küldetést, s csak kenyérkeresetnek tekintve felelőtlenül végzik a munkájukat. Minket, tanárokat a Jóisten azzal bízott meg a kisebbségi sorsban, hogy a nemzetünket megtartsuk és megtartassuk. Ez nemcsak a magyartanárokra, hanem a fizikusokra, a biológusokra is egyaránt vonatkozik. Én kettős küldetést éreztem, hiszen tanítani nem közönséges munka, de ezen belül az irodalom kiemelt szerepet kap, Balassi Bálintot, Arany Jánost, Petőfi Sándort, Adyt és József Attilát tanítani csodálatos feladat.
– Több művészettörténeti monográfiát, művészeti kritikát is írt. A felesége, Olosz Ella textilművész hatására kezdett érdeklődni a művészet iránt?
– Éppen fordítva, a művészet iránti érdeklődésemnek köszönhetem, hogy megismertem a feleségemet. Nem azért érdekelt a művészet, mert a feleségem művész volt, hanem azért „került” a művész feleség, mert én engedélyt kértem a képzőművészeti főiskola tanáraitól, hogy művészettörténeti órákra, műtermekbe járhassak, mert képezni akartam magamat. Így ismertem meg a leendő feleségemet.
Engem már gyerekként is érdekelt a művészet, ebben Gyárfás Jenőnek volt szerepe, akinek gyönyörű festményei vannak Sepsiszentgyörgyön. Utólag tudtam meg, hogy 22 évesen a kor egyik legnagyobb festőjeként indult, megnyerte a Nemzeti Szalon évi kiállításának fődíját, aztán hazajött Sepsiszentgyörgyre, ahol „a dudva, a muhar, a gaz” lehúzta. Ezért éreztem belső kényszert, hogy bemutassam a világnak. Megtudtam, hogy él a fia, kezdtem hozzájárni, ez indított el az úton, hogy írhassak róla, ebbe az irányban is kellett képeznem magam.
– Művelődésszervezőként dolgozott, diákszínjátszó csapatot működtetett, és 24. éve szervezi minden tavasszal a Csoma-napokat. Az iskolán kívüli munkát miért tartotta fontosnak?
– A diákszínjátszás a gyerek sokoldalúságát fejleszti. Én soha senkit nem utasítottam vissza, aki jelentkezett a diákszínjátszó csoportba. Emiatt gyakran előfordult, hogy ugyanazt a szerepet két-három diákra is ki kellett osztanom. A kollegák 80 százaléka hülyének tartott, hogy ennyit foglalkozom órákon kívül is a diákokkal. Fel sem tudták fogni, hogy miért teszem. Az a véleményem, hogy a feladat választ meg minket, és nem mi a feladatot. Így van ez a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület vezetésével is.
Én nem vagyok Csoma-kutató, biztos, hogy soha sehol nem szerveztem volna Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, de ha már a sors úgy hozta, hogy Kovásznán élek, 2,5 kilométerre Kőrösi Csoma Sándor szülőfalujától, Csomakőröstől, úgy gondoltam, valakinek ezt a feladatot is el kell végeznie, és ki más tenné, mint aki vállalja. Már kilencven tavaszán megszerveztük a Csoma-napokat, tudnak rólunk, hírünk van. Úgy érzem, ezzel is missziót teljesítünk olyan értelemben, hogy az egyik legnagyobb 20. századi Csoma-kutató, Marcell Péter röviddel halála előtt vallomásként mondta el, hogy nem szentelte volna az élete két évtizedét a Csoma-kutatásnak, ha nem lettek volna a Csoma-napok. Számára a Csoma-napok volt a biztos pont, az, hogy amit elhozott vagy elküldött nekünk, szerepelt konferenciáinkon, meg is jelentettük.
Ezért is fájó, hogy sorrendben immár 18. könyvünket tavaly „ellenszélben” kellett kiadnunk, nem kaptuk meg rá a szükséges támogatásokat, s az egyesület vezetőjeként kénytelen voltam a magam zsebéből kifizetnem a hiányzó pár ezer lejt, hogy – szinte kötelezővé vált hagyományainkhoz híven – az előző évi Csoma-konferencián elhangzottakat megjelentethessük. Kezdetben, az 1990-es első konferenciánkon három résztvevő volt, aztán öt, majd húsz, az elmúlt három évben pedig esetenként több mint harminc tudós vett részt, például Párizsból, Budapestről, Kanadából, Mongóliából, idén Japánból, Kazahsztánból és Koreából is várunk előadókat. Mindezt óriási munkabefektetéssel, következetességgel lehet elérni. Akkora teher van a vállamon, sokszor úgy érzem, nem tudom tovább csinálni, bár sokan vannak, akik erejük és lehetőségeik szerint segítenek. De az igazság az, hogy ez nem is egy ember munkája.
– Az is hatalmas munka volt, amikor 280, előzetesen magnószalagra rögzített vallomás segítségével örökítette meg a régi falu emlékezetét. Hogy látja, azóta hova fejlődött a székely falu?
– A vallomásos könyvet majdnem nem jelentette meg a Kriterion, mert a szerkesztő olyan szűk látókörű volt, hogy nem akarta elfogadni magát a műfajt. Hogy darabokra tördeltem a vallomásokat, s ezekből a darabokból szerkesztettem, írtam meg a könyvet mint „látleletet” a múltról. Akkor már dühöngött a szocializmus, verte szét a tradíciót, úton útfélen énekelte a tömeg az Internacionálét, hogy a múltat végképp el kell törölni, és ezt próbálták is gyakorlatba ültetni. A könyv azért született, mert rádöbbentem, hogy köztünk élnek a „régi falu” utolsó szemtanúi, akik még a tűz világánál énekeltek fonás közben, még ismerték, megélték a 19. századig szinte töretlen épségben megmaradt hagyományokat.
Az élet a 20. században gyorsult fel, de a hetvenes évek elején az öregek még fel tudták idézni a régi falu emlékezetét, én ezt vetettem papírra az utókor számára. A kollektív gazdaság, a kommunizmus kiölte az emberekből a lényük lényegét, például hogy szeressék a földet. Nekem még sírva vagy szinte sírva vallották többen is, hogy mennyire szerették azt a földet, amiért annyit küzdöttek, ami életük része volt, és amitől őket megfosztották. Ezt az állapotot próbáltam én még az utolsó pillanatban megragadni. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, most már csak a nagyszülők emléke őrzi. A kommunizmus után, most a hasonlóan aljas világkapitalista erő szintén azon fáradozik, hogy bemocskoljon, szétverjen erkölcsöt, jellemet, becsületet, igazságot, tisztaságot. A jelenlegi világállapot sokkal alacsonyabb szinten áll, mint 50 évvel ezelőtt. Minden irányító aljerő azon dolgozik, hogy az embert aljas, hitvány, tartás és gondolkodás nélkül cselekvő-végrehajtó tömeggé alacsonyítsa le.
– Ezzel is magyarázható, hogy Ön soha nem ódzkodik attól, hogy az aktuálpolitikáról véleményt nyilvánítson? Gesztusértékű volt, amikor 2006-ban nem fogadta el a magyar állami kitüntetést, majd 2011-ben a jobboldali magyar kormánytól átvette. Most hogyan látja a Kárpát-medencei, az erdélyi magyarság helyzetét?
– A politikából, ha vérre megy a játék, nem vonhatjuk ki magunkat. Viszont a zsebre végzett politizálást, ha agyonvernének, sem vállalnám. Ezért nem volt soha olyan ambícióm, hogy a politika küzdőterén játékos legyek. Inkább a börtönt vállaltam volna, mintsem képviselő legyek vagy üljek a szennygépezet által létrehozott bársonyszékek valamelyikében. Jórészt labancmesterséggé vált a politizálás. Mátyás király halála óta a hivatalos politika mindig a labancok kezén volt, a Habsurgok fullajtárjának lenni soha nem azt jelentette, hogy tűzbe megyek a nemzetemért.
A nemzetért a kurucok mentek tűzbe, de ők soha nem voltak a hivatalos politikai erő, ők mindig „a másik oldal” voltak. Sajnos ma is a labancok politizálnak, akik számára az egyéni vagy – legyünk jóhiszeműek – a pártérdek a nemzeti érdek előtt áll. Erről viszont véleményt nyilvánítani kötelessége annak, aki ezt átlátja. Elmondtam egy felvidéki összejövetelen is, hogy mikor lesznek nekünk még olyan politikusaink, mint gróf Batthyány Lajos vagy Nagy Imre miniszterelnök, akik meghaltak a hazáért, a nemzetért. Most a politikusokat az egyéni érdek vezérli. Csak annyit említettem még meg, hogy milyen érdekvédő szervezet az, amelyik például a Beneš-dekrétumok ellen való tüntetéstől „elhatárolta” magát! Gyurcsány Ferenc kitüntetését nem fogadtam el, mert a magam normái szerint nem tehettem meg. Erkölcsi kérdés volt, hogy a nemzet szennyét megtestesítő személy aláírásával ellátott kitüntetést nem fogadhatok el.
– Amikor az interjút egyeztettük, említette, hogy éppen egy monográfiát ír. Min dolgozik éppen, és melyek a további tervei?
– Bocz Borika Sepsiszentgyörgyön élt, hihetetlenül tragikus sorsú grafikusművész volt. 26 éves korában már tudta, hogy menthetetlen halálos beteg, súlyos csontrákja volt, 1988-ban, 32 évesen meghalt. A halál közelében fantasztikus szépségű és értékű életművet alkotott. Azért írtam róla monográfiát, mert arra gondoltam, hogy harminc év alatt megírhatta volna bárki, de nem tette, ezért kötelességem, hogy megtegyem, hogy ne vesszen feledésbe egy ilyen rendkívül értékes életmű. Én mindig dolgozom, nem óhajtom elkiabálni, hogy mik vannak bennem, még jó néhány dolog rám vár, de a Nagy Felelősre tartozik, hogy ad-e időt és erőt ezek elvégzésére. A kívánságom annyi, hogy amíg még vagyok, tudjak értelmesen és cselekvőn élni.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),

Visszatérhet a Székelyföldre a pálos szerzetesrend
Visszahívná Székelyföldre a pálos rendet Darvas Kozma József, a csíkszeredai Szent Kereszt- plébánia esperese, a szerzetesrend magyarországi tartományának két vezetője a közeljövőben Székelyföldre érkezik.
Céljuk azon körülmények felmérése, amelyek lehetővé teszik, hogy a pálosok több évszázados szünet után ismét a székelyföldi hívek szolgálatába álljanak. „Úgy érzem, szükségünk van erre a rendre. Nemcsak azért, mert az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, hanem mert mély székelyföldi gyökerekkel is rendelkeznek” – jelentette ki Darvas Kozma József.
Az esperes úgy fogalmazott, a pálosok által képviselt életszemlélet és az ebből fakadó üzenet sokatmondó a 21. század válságba jutott társadalmának, hiszen ők az Isten- és emberszeretetnek, a munka megbecsülésének, az emberek hitben való megtartásának fontosságát közvetítik felénk. „Éppen az ő jelenlétük serkenthet minket arra, hogy értékeinket megbecsüljük, és odaadóan próbáljuk Istent és embertársainkat szolgálni. Úgy vélem, a székelyföldi társadalomnak éppen erre a kovászra volna szüksége. Jelenlétükkel egyszerűen felcsillanthatják az emberekben a reményt” – véli az esperes. Hozzátette, a pálosok a 13. század végétől voltak jelen Erdélyben, jelenlétük a 15. századig teljesedett ki. Nyomaik egész Székelyföldön felfedezhetők.
Darvas Kozma József hangsúlyozta, január 31-én a magyarországi pálos tartomány két elöljárója érkezik a térségbe: Bátor Botond, a magyar pálos rend tartományfőnöke, valamint Balla Barnabás gazdasági gondnok. Látogatásuk során fel akarják mérni a lehetőségeket, hogy mikor és milyen formában tudnának visszatelepedni Erdélybe. Az elképzelések szerint április elsejéig tartózkodnának itt, szálláshelyük Hargitafürdőn lenne.
„Fontos, hogy legyen egy olyan környezet és hely, ahol őket szívesen fogadják, és nem zavarnak senkit. Természetesen egy bizonyos infrastruktúrára is szükségük van. Ehhez a hozzánk tartozó hargitafürdői, újonnan épített plébánia a legmegfelelőbb” – nyomatékosított a pálosok esetleges letelepedésével kapcsolatban az esperes. Kiemelte, nem szabad azt megengedni, hogy egy ilyen értékes rend, mely egykoron Székelyföldön is tevékenykedett, és amelyet erőszakkal felszámoltak, eltűnjön az emberek tudatából.
„A nemrég megjelent, A pálos rend története című kiadványommal is próbáltam egyengetni, előkészíteni jövetelüket, hogy majd a mag termékeny földre hulljon” – jegyezte meg az esperes. Ebből kiderül, hogy a pálos rend az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetes remeterend. Hivatalos neve: Szent Pál első remete szerzeteseinek rendje. A rendet Boldog Özséb (1200–1270 között élt) esztergomi kanonok alapította 1250-ben. Központja jelenleg a lengyelországi Częstochowában, a Jasna Góra-i kolostorban van, a magyar tartomány székhelye pedig Pécsett. Magyarországon Budapesten (a Szent Gellért-sziklatemplomban), Márianosztrán (Pest megyei község) és Petőfiszálláson (Bács-Kiskun megye) vannak pálos közösségek.
Rédai Botond
Krónika (Kolozsvár),

Csép Sándorra emlékezve
Az élet rendje: élünk, majd elmegyünk. Csép Sándort, az egyént, köszönhetően azoknak a tulajdonságoknak, melyeket génjeiben örökölt, munkájának, tényleg az emberek figyelme, tisztelete övezte.
Holott az élet távolról sem volt hozzá oly kegyes, hogy megkímélte volna a megpróbáltatásoktól, egy nagyon torzult gondolkodás következtében kialakult magatartásformától.
Csép Sándor, 1938. május 1-én Borosjenőn született papi családból, ami akkor még nem volt bűn. Középiskolai tanulmányait Aradon végezte. Majd Kolozsvárra került a Protestáns Teológiai Intézetbe, amely a munkás hatalom, a Kommunista Párt nevezetű politizálás kialakulása következtében, már bűnnek számított.
Csép Sándor váltott, a Babeş- Bolyai Tudományegyetem Filozófia – Történelem karán diplomázik. Már, mint egyetemista a Kolozsvári Területi rádió (köszönhető rendkívül kellemes, bársonyosan mély hangjának, szókincsének, műveltségének) először külső, munkatársa, majd 1968-tól belső szerkesztője lesz. Szociális, nyílt gondolkodása már ekkor megmutatkozik. Ennek következtében hallgatósága növekszik. Felfigyelnek tevékenységére, és köszönhető Bodor Pál európai gondolkodásának is a Román Televízió Bukaresti Magyar Szerkesztőségének munkatársa lesz. Most már nemcsak szóban, hanem képben és hangban is képernyőre kerül. A televízió nagy malom, ahol állandónak „őrölni kell”.
Csép Sándor, adottságainak következtében, pontosan ráérez arra, ilyen lehetőséggel, hogyan is lehet eredményesen tenni.
Csép tudatosságára jellemző a napi, muszáj anyagok mellett, sikerült elkészítenie azokat az értékeket, melyek kiemelték az újságírói sorból, és arra a fokra emelték, amelyre már fel kellett figyelnie, nem csak a szakmának, hanem a mindennapi fogyasztó közösségnek is.
Már első írásainak egyikében (Korunk, 1966/7-8) a „Hazai valóságkutatás”- címmel a hazai szociológia új módszereit taglalja. Társadalomrajzú riportjait az akkori sajtó, mint: Utunk, Új Élet, Igazság, Vörös Zászló hasábjain közöl. Mint a televízió alkalmazottja, Mikó Imrével és Dávid Gyulával közösen, irodalmi portrét készített Petőfi erdélyi útjairól; iskolariportjai és honismereti vetélkedői népszerűek voltak. Egy tévéfilmje a kolozsvári Hóstátot örökítette meg.
Csép Sándor 1979-1980-ban készíti el “Kalandos Társaság, avagy hóstáti ünnep- és hétköznapok” című, dokumentumfilmjét, melyben rámutat arra a kegyetlen, durva Hóstátot érintő embert nem kímélő felszámolásra, amit az akkori rezsim könyörtelenül végrehajtott.
Alkotásai közül nagy visszhangot keltett a kalotaszegi egyke- veszedelemről készített Egyetlenem c. riportfilmje (1975) s ennek bizakodó, fordulatot idéző folytatása (1979), majd publicisztikai feldolgozása (Katarzis, vagy csak éterbe kergetett szó? Korunk 1980/4).
A kolozsvári Állami Magyar Színház műsorába felvett történeti drámája „Mi, Bethlen Gábor…”, a nagyhatalmak erőterében lelkiismereti szabadság és béke ügyét védő fejedelmet jeleníti meg, hol Pázmány Péterrel folytatott vitájában, hol a román Markó herceggel kötött egyezségeiben mutatva rá a népek egymásrautaltságára. A dráma egy részletét a Korunk 1980/10. száma közölte.
Számomra „Szép város Kolozsvár” 50 perces időtartamú dokumentumfilmje azért érték, mert ebben a munkájában bebarangolja a város különböző negyedeit, bemutatván, elmondván filmszakmai nyelven, mit is jelent számára ez a város. A nagyon sajátos megfogalmazás tökéletesen tükrözi mindazt, amire minden jóérzésű kolozsvári lakos, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül, büszke lehet. Csép Sándor pontosan, tudja, hol kell felvevő gépével megállnia, és mit is kell a nézőnek felelevenítenie a látottakról. Teszi ezt nemcsak jól komponált kifejező képekkel, hanem tartalmas, sok tájékoztatást adó szöveggel, amit kitűnően megválasztott zenével húz alá. A prózai részt nagyon szerencsésen egészíti ki Albert Júlia színművész szavalatai.
Az alkotásból mindenki megértheti azt az üzenetet, amit Csép Sándor a nézőnek el akar mondani. Nevezetesen azt, hogy ez a város minden időkben befogadta azokat, akik itt akartak tevékenykedni, közösségben élni. Tisztelvén egymást, lehet építeni azt, ami tulajdonképpen a város tulajdonságát hordozza. Aki látta a filmet, meggyőződhetett arról, hogy a város soha nem tagadta meg önmagát, fejlődési történetét. A forgatókönyvíró, a rendező, a narrátor Csép Sándor ezzel a munkával, mint egy példát nyújt azoknak a kollegáknak, akik más városokban élnek, hogy ők is barangoljanak városaik utcáin, terein, és a múltat felidézve, szóljanak a jelenhez. Lehetnek a ma városának utcái zsúfoltak, de a múlt az, velünk van, akár akarjuk ezt tudomásul venni, akár nem. És a múltat nem lehet, és nem is szabad megtagadni, mert az, minden valódi polgárnak éltetője lehet.
Mély bánatomban az vigasztal, hogy a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, s az Európai Újságírók Szövetsége magyar tagozata kezdeményezte méltó elismerését: javaslatukra Csép Sándort kitüntették volt a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével és a MÚOSZ Aranytollával. Hogy Erdélyben közönségsikerén túl elismerésének milyen jeleit tapasztalhatta, nem tudom.
Ezt a kitüntetést viselte a legutolsó találkozásunk alkalmával, jelezvén, Ő is tudott örülni annak, ha munkája következtében elismerték érdemeit.
Örök pihenése legyen csendes.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,

EMNP: területfoglalással manőverezik az RMDSZ
Önkormányzati visszaélések gyanúja vetül a nemzeti ünnepen tartandó nagyváradi megemlékezések területfoglalási engedélyeinek jóváhagyására, áll az EMNP közleményében.
Az előző évek tapasztalataiból okulva – amikor is a Bihar megyei RMDSZ az összes lehetséges helyszín egyidejű lefoglalásával próbálta meghiúsítani más szervezetek megemlékezését nemzeti ünnepeinken – az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei szervezetei már az év első munkanapján, az ügyfélszolgálat megkezdésének legelső percében benyújtották területfoglalási kérelmüket Nagyvárad önkormányzatához, olvasható a közleményben. Kérelmükben az szerepelt, hogy március 15-én 16 és 18 óra között szeretnék lefoglalni a Szacsvay-szobor, illetve a Petőfi-szobor előtti teret ünnepi megemlékezés céljából.
Bár senki más nem nyújtott be előttük kérvényt, mégis a 2-es iktatószámmal regisztrálták megkeresésüket. Január 10-én az erre illetékes bizottság jóváhagyta a beadványt, majd egy gépelési hibára hivatkozva Ionel Vila főjegyző visszakérte, azt ígérve, hogy a kérvény tartalmi módosítására nem kerül sor. A második értesítésben azonban két órával korábbra tették az előzőekben jóváhagyott időpontot.
Csomortányi István, a Néppárt partiumi szervezési igazgatója a témában tartott sajtótájékoztatón elmondta: az RMDSZ most ismét eljátszotta azt, amit a tavaly, hogy a „nemzeti oldal” megemlékezését ellehetetlenítse. Az RMDSZ öt helyszínt foglalt le ugyanerre a napra, tíz órás idősávban.
Csomortányi elfogadhatatlannak tartja, hogy az Ilie Bolojan polgármester által korrupciómentesnek mondott adminisztráció iktatószámokat tart fenn a „bennfenteseknek”. Azt is nehezményezte, hogy a város főjegyzője önkényesen megváltoztathatja az előzőleg már jóváhagyott területfoglalási engedélyeket. A néppárti politikus arról tájékoztatta a sajtó képviselőit, hogy az ügy tisztázása végett magához a polgármesterhez fordulnak, s ha ez nem lesz célravezető, akkor a közigazgatási bíróság elé citálják az ügyben érintetteket.
Zatykó Gyula, a Néppárt alelnöke „szocialista típusú kiszorítósdinak” nevezte az RMDSZ törekvéseit, hogy kisajátítsa a megemlékezések szervezésének jogát. A Magyar Szocialista Párt (MSZP) múlt heti, kolozsvári elnökségi ülését illetően a néppárti alelnök úgy fogalmazott: Bihar megyében már számtalan jele volt az MSZP és az RMDSZ közötti barátságnak, de az „elvtársi szeretet” ilyen nyílt felvállalására mindeddig nem volt példa.
Véleménye szerint demokratikus körülmények között az RMDSZ azzal barátkozik, akivel akar, és az RMDSZ-tagságnak kell majd számon kérnie a vezetőitől az „elvtársi találkozó” hozadékait. Zatykó bírálta a nemrég még Gyurcsány Ferenc által vezetett Táncsics Alapítvány és a Markó Béla vezetésével működő Kós Károly Akadémia Alapítvány összefonódását, ugyanakkor emlékeztetett arra, hogy Szanyi Tibor, az MSZP elnökségi tagja úgy érkezett Kolozsvárra, hogy 2010-ben még NEM-el szavazott a kettős állampolgárságról szóló törvény elfogadásakor.
Manna.ro,

Magyar–magyar vita
Visszaéléssel gyanúsítja Nagyvárad önkormányzatát az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a március 15-i ünnepségek helyszínfoglalása kapcsán. Az EMNP partiumi sajtószolgálata által tegnap kiadott közlemény szerint a párt képviselői a korábbi évek tapasztalataiból okulva „az év első munkanapján, az ügyfélszolgálat megkezdésének legelső percében” benyújtották területfoglalási kérelmüket Nagyvárad önkormányzatához.
Kérelmükben az szerepelt, hogy március 15-én 16 és 18 óra között szeretnék lefoglalni a Szacsvay-szobor, illetve a Petőfi-szobor előtti teret ünnepi megemlékezés céljából. Bár senki más nem nyújtott be előttük kérvényt, mégis a 2-es iktatószámmal regisztrálták megkeresésüket – áll a közleményben. A tájékoztatás szerint az önkormányzat illetékes bizottsága január 10-én jóváhagyta a kérést, majd egy gépelési hibára hivatkozva a város főjegyzője visszakérte azt. A később kibocsátott értesítésben két órával korábbra tették a megemlékezés engedélyezett időpontját. Az EMNP emlékeztetett arra, hogy a korábbi években az RMDSZ Bihar megyei szervezete „az összes lehetséges helyszín egyidejű lefoglalásával próbálta meghiúsítani más szervezetek megemlékezését” a nemzeti ünnepen. Ezúttal is az RMDSZ öt helyszínt foglalt le ugyanerre a napra, tízórás idősávban. Csomortányi István, a Néppárt partiumi szervezési igazgatója úgy vélte, az RMDSZ ezúttal is a „nemzeti oldal” megemlékezését próbálja ellehetetleníteni. Bejelentette, hogy az ügy tisztázása végett a polgármesterhez fordulnak, és ha ez nem lesz célravezető, a közigazgatási bíróságon keresik igazukat.
Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke az MTI-nek elmondta, az RMDSZ helyszínfoglalási kérését az idei egyes számmal iktatta a nagyváradi önkormányzat. Hozzátette, az RMDSZ által szervezett március 15-i megemlékezések menetrendje több mint tíz éve változatlan. Szabó Ödön sajnálatosnak tartotta, hogy az ünnepet egyesek megpróbálják szétszakítani. „Bennünk mindig is megvolt a nyitottság, hogy az ünnep valamennyi nagyváradi magyaré lehessen” – tette hozzá.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Emléktáblaavató-ünnepség huszárokkal
Nagyszabású ünnepség volt a Perkő alatti Kézdiszentléleken: az augusztus 20-i búcsújáról is híres településen emléktáblát avattak az Első magyar társastáncz koreográfusa, Szőllősy Szabó Lajos emlékére.
Kézdivásárhelyen, a kantai Nagy Mózes Líceumban szakmai előadással kezdődött az a rendezvény, amit a patinás iskola egyik tanítványának, Kézdiszentlélek község nagy szülöttének, Szőllősy Szabó Lajos emlékének szenteltek. Az Első magyar társastáncz koreográfusaként számon tartott Szőllősy életútját Bejan András történelemtanár, az iskola igazgatója ismertette, majd az előadás végén meggyújtották az alma mater fáklyáját, amit Kézdivásárhelyről a Székely Virtus hagyományőrző huszárcsapat vitt Kézdiszentlélekre.
A huszárok a Petőfi Sándor Művelődési Ház elé vonultak, ahol nagyszámú érdeklődő várta a Bartalis Béla kőfaragó mester által készített kőplakett leleplezését. A jelenlevőket Balogh Tibor polgármester köszöntötte, majd Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szólt az egybegyűltekhez. „Kevesen emlékeznek Szöllősy Szabó Lajosra, még kevesebben tudják, hogy nem csak táncmesterként, hanem honvédként is beírta magát a történelembe, hiszen kivette részét a szabadságharcból. Kézdiszentléleken, szülőfalujában fontos, hogy emlékezzünk Szöllősyre, hiszen jó helyen van a hagyaték, miután több mint 37 éve kimagasló eredményeket ér el a tánc szervezése és bemutatása a helybéli Perkő együttes által. Az egy hétig tartó eseménysorozat, az itt elhelyezett emléktábla csak részben törleszti adósságunkat irányába, hiszen ott a helye a szakirodalomban, a magyar kultúrtörténet többi kimagasló alakja mellett. Az elkövetkező hét rendezvényei ezt is előmozdítják” – mondotta a községben született elöljáró, aki ezt követően a polgármesterrel leleplezte a művelődési otthon falán lévő plakettet.
A rendezvény az otthonban folytatódott, ahol Bajna Zsóka táncszakíró tartott a magyar táncokról előadást, kitérve a szülőföldjétől távol, a miskolci szegényházban 79 éves korában, 1883-ban elhunyt Szőllősy életútjára is.
A rendezvény a Perkő és a Háromszék táncegyüttesek által bemutatott Szöllősy-féle körmagyar tánccal folytatódott, végül pedig a táncos kedvűek a kosaras bálban mutathatták meg tudásuk.
Bartos Lóránt
Szekelyhon.ro,