Könyvesbolt a nagykárolyi Szarvas fogadóban
Önkormányzati könyvesboltot nyitna Nagykárolyban a felújítás alatt álló Szarvas fogadóban Kovács Jenő polgármester, aki szerint ugyan nem nagy üzlet manapság a könyvárusítás, az viszont nem normális dolog, hogy egy több mint 20 ezres városnak egyetlen ilyen üzlete se legyen.
Elmondta, az utóbbi hónapokban zárt be az utolsó bolt a városban, és úgy döntött, hogy nyártól az új városházán kialakít egy könyvesboltot, mely egy, az önkormányzat által alapítandó cég nevén fut majd. Kifejtette: három nyomdával már kötött is megállapodást, melyek vállalták, hogy utólagos fizetési kötelezettség mellett adnak át könyveket.
Az elöljáró (képünkön) szerint elképzelhető, hogy sikeres lesz a vállalkozás, mivel a Szarvas fogadó jelentős turisztikai látványosság lehet, mert kialakítanak itt egy Petőfi-emlékhelyet. Ez egy tárlatból áll majd, a fogadó belső udvarán pedig egy Petőfit és Júliát ábrázoló kompozíció kap helyet.
Az épület felújításáról Kovács Jenő kifejtette: többhavi késést halmoztak fel, és valószínűleg csak nyáron lesznek kész. A bejáratnál és a hátsó részen is meg kellett erősíteni a 200 éves épület szerkezetét, valamint falak bontására és újjáépítésére is sor került, hátul pedig megtoldották néhány szobával az ingatlant. Ez arról híres, hogy itt szervezték a megyebált, melyen Petőfi megismerte Szendrey Júliát.
A polgármesteri hivatal költözése azt követően vált szükségessé, hogy jelenlegi székházat visszaszolgáltatták, a tulajdonos pedig magas bért kér.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),

Dáné Tibor Kálmán
SZAKPOLITIKAI VITAINDÍTÓ
A magyar házak szerepvállalása a magyar identitás megőrzésében és továbbadásában
Az identitástudat erősítésében, a nemzeti hagyományok ápolásában vállalnak felbecsülhetetlen szerepet ezek az intézmények - szögezi le szakpolitikai vitaindítójában Dáné Tibor Kálmán.
A Magyar Ház fogalma
Magyar Háznak tekinthető az az épület, mely egy civil szervezetnek vagy valamelyik történelmi magyar egyháznak a tulajdonában van, s melyben kultúrát közvetítő tevékenység folyik magyar nyelven, a szakrális gyülekezeti közösségeknél szélesebb csoportokat is elérni szándékozó művelődési rendszerben. A Magyar Ház fogalom egyértelműen jelzi az intézmény magyar jellegét egy magyar szempontból etnikailag alulképviselt közegben. Ilyen intézmények Romániában ott jöttek létre, ahol magyar közösségünk kisebbségben vagy szórványban él. Az előbbi feltételeket kielégítő intézmény Magyar Háznak tekinthető még akkor is, ha ezt a hivatalos intézményi megnevezésében nem tünteti fel, vagy az épület a működése során nem került be ilyen elnevezéssel a közösségi tudatba.
I.2. Történelmi háttér
Az elmúlt közel huszonöt esztendőben az önerőből intézményesülő romániai magyar közösségünk egyik legjelentősebb megvalósítása a Magyar Házak intézményeinek a létrehozása volt. Ezek ma amolyan független magyar kulturális autonómia szigetek, hisz egyrészt a településbeli és a régióbeli magyar közösségek működtetik és tartják fenn, másrészt semmilyen szempontból nincsenek helyi vagy országos, azaz önkormányzati vagy állami, szerv(ek)nek alárendelve. Cselekvési szabadság, de korlátozott anyagi lehetőség jellemzi a hazai magyar házak működését. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a megalakulásától kezdve cselekvési programjába iktatta és kiemelten kezelte a hazai magyar házak alapítását, és jelenleg is számtalan ilyen intézmény működéséhez szükséges anyagi források előteremtésében vállal szerepet. Az elmúlt negyed évszázadban ugyancsak jelentős szerepe volt a hazai Magyar Házak létrejöttében az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek (EMKE). A romániai Magyar Házak létrejöttének anyagi feltételeit a magyar állam (főleg az egykori Illyés Közalapítványon és a Szülőföld Alapon keresztül), az RMDSZ, a Kisebbségi Tanács pénzalapjaiból, valamint a történelmi egyházak és a helyi közösségek saját adományaikból teremtették elő. Fontos megjegyezni, hogy néhány ilyen intézmény a kommunista rendszer idején eltulajdonított (államosított) épületeknek, az egykor működött és az elmúlt időszakban újraalapított társadalmi szervezeteknek a jogfolytonosság révén visszaszolgáltatott ingatlanaként vált a közelmúltban újra magyar közösségi tulajdonná.
A hazai Magyar Házak jelenleg meghatározó szerepet töltenek be egy-egy helyi vagy kistérségi romániai szórványmagyar közösség életében, mind kulturális, mind közösségszervező és fejlesztő, de akár vidékfejlesztő szempontból is. Az identitástudat erősítésében, a nemzeti hagyományok ápolásában vállalnak felbecsülhetetlen szerepet ezek az intézmények, hazai viszonylatban a több mint ötven százalékban szórványban vagy kisebbségben élő magyar közösségeink körében. Beszélhetünk tehát egy kiépült Magyar Ház láncolatról Romániában, de sajnos nem beszélhetünk ezeknek az intézményeknek a hálózatáról. Ugyanis ezen intézmények jelenleg egymástól függetlenül, elszigetelten tevékenykednek (nagyon kevés között jött létre valamilyen intézményi kapcsolat), s ennek okát egyértelműen nem a Magyar Házak közötti földrajzi távolságban kell keresni. Bár a Magyar Házak főleg az erdélyi szórványvidékek jellegzetes társadalomszervező intézményei, mégis romániai Magyar Házakról beszélünk a stratégia-tervezetben, hisz ehhez az intézmény rendszerhez hozzátartózik Moldovában a Bákó-megyei Pusztinán működő Közösségi Magyar Ház, valamint a bukaresti magyar közösség székháza, a Petőfi Ház is.
II. A cél megfogalmazása
A magyar identitás megőrzésében, ápolásában és továbbadásában a Magyar Házak szerepvállalása jelenleg főleg lokális, vagy kistérségi szintén működik. Ahhoz, hogy ezek a nemzetstratégia szempontból nagyon jelentős, de egyelőre egyedi feladatokat felvállaló intézményeink a hazai magyar közösség összkulturális értékeit is képviselhessék, szükséges a romániai Magyar Házak hálózatba szervezése. Ezzel egy olyan kapcsolati rendszert lehetne kiépíteni ezen intézmények között, mely lehetővé tenné az egyedi, a partikuláris tapasztalatok egymás közötti gyors átadását, a rugalmasan működő kulturális értékcserét. De ugyanakkor a közös cselekvések megtervezésére egy jó koordinációs és logisztikai rendszer felállítására és működtetésére is szükség lenne. egy közös érdekvédelem és érdekképviselet megteremtése. Vagyis az intézmények közötti hálózat leghatásosabb működtetését egy önálló jogi személyiséggel rendelkező Magyar Ház Szövetség (MaHáSz) tudná megvalósítani, mely a közös érdekvédelem és érdekképviselet feladatkörét is ellátná, s melynek kulturális stratégiájának a kidolgozásában és működtetésében az EMKE közel harmadfél évtizedes közösségi szolgálata is segíthet.
III. Környezetelemzés
III.1. Makrokörnyezet
III.1.1. Politikai környezet
Tudomásul kell venni, hogy ahol kisebbségi közösség él, ott a társadalomban politikai erőtér jön létre, amely gyakran nem feszültség mentes. Az eltelt közel huszonöt évben a hazai Magyar Házak létrejöttét is gyakran politikai tényezők idézték elő, nevezetesen: a szórványban vagy kisebbségben élő magyar közösségek kiszorultak a helybéli kulturális (például művelődési otthon), vagy adminisztratív (például polgármesteri hivatal) színterekről. Ez vagy annak köszönhetően alakult így, mert a többségi nemzet képviselői figyelmen kívül hagyták a magyar közösség sajátos társadalomszervező igényeit, vagy pedig - kulturális szempontból még azért is - mert a művelődési ház más, nem a helyi közösség kulturális életét támogató, rendeltetést kapott. Vagyis nem túl barátságos, gyakran feszültségektől sem mentes társadalmi hangulatban jöttek létre ezek az intézmények, melyek azóta a legtöbb településen ahol működnek, a szolid és kitartó közösségszervező tevékenységükkel, kivívták a többségi nemzet elismerését, sőt helyenként az együttműködő szimpátiáját is. A politikai érdekvédő egyesületünk, az RMDSZ, társadalomszervező programjában is szerepel a Magyar Házak támogatása, nem is beszélve arról, hogy számtalan ilyen intézményben a Szövetség helyi irodája is ott működik. Az elmúlt időszakban a mindenkori magyarországi kormányok támogató szándékkal viszonyultak a Magyar Házak intézményes hazai kiépítéséhez, hisz számtalan ilyen létesítmény az anyaország anyagi hozzájárulásával jött létre. Romániában a Magyar Házak láncolatát hungarikumnak lehet tekintetni. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy számszerűen a hazánkban létező Magyar Házak hozzávetőleg a világ magyar diaszpórájában működő ilyen intézmények számával közel azonos.
III.1.2. Gazdasági környezet
Romániában a szórvány és kisebbségben élő magyar közösségek általában az országos átlaghoz viszonyítva alacsonyabb gazdasági mutatókkal rendelkező környezetben élnek. Ez egyértelműen kihat a Magyar Házak működésére is. Az eddigi gyakorlat alapján, hazai viszonylatban, ezek az intézmények működésükhöz főleg a Romániai Nemzetiségek Kisebbségi Tanácsa pénzalapjaira számíthatnak, melynek hazai kezelője az RMDSZ, valamint különböző programjaikra még támogatást nyerhetnek a helyi tanácsok pénzalapjaiból is. Magyarországi viszonylatban - bár az utóbbi időben megszorító intézkedések léptek életbe az állami költségvetés szintjén - a határon kívüli régiókban élő magyar nemzeti közösségek identitás megőrző tevékenységére, a szülőföldön való boldogulásra elkülönített pénzalapok vannak. Jelenleg ebből részesülnek – a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. közvetítésével - az eddig is nemzeti értékeket hordozó hazai Magyar Házak intézményeinek egy csoportja, s reméljük, hogy a jövőbeni normatív támogatások figyelme további ilyen intézményre is kiterjed. Hisz egyértelmű, hogy a kifejezetten identitásmegőrző tevékenységet végző kulturális intézményeket – mint amilyenek a Magyar Házak is – csakis magyar illetve román állami költségvetésből lehet fenntartani. Mert az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy egy kisebbségi művelődési intézmény csakis multikulturális programokra kérhet és esetleg kaphat támogatást az EU pénzalapjaiból, mely programoktól egyértelműen nem kell elzárkóznia ezeknek az intézményeknek, de fő tevékenységi körükben, éppen sajátságos helyzetük miatt, nem az ilyen típusú programok kell, hogy domináljanak.
III.1.3. Technológiai környezet
A romániai Magyar Házak technológiai felszereltsége ugyancsak heterogén. Kitűnik ez az RMDSZ Társadalom Szervező Főosztálya és az EMKE által 2013-ban ezen intézményekről készített részletes felmérésből is.(Megjegyezzük, hogy még vannak olyan Magyar Házak, amelyek kimaradtak ebből a felmérésből, például a Tűri Magyar Ház Fehér-megyéből, a Tranzit Ház Kolozsvárról, a Petőfi Ház Bukarestből, stb, melyekkel tovább folytatva a felmérést még árnyaltabbá lehet tenni a hazai Magyar Házakról alkotott összképet.) A kiépített technológiai környezete, infrastruktúrája döntő módon befolyásolja egy Magyar Ház életét. Megjegyezzük, hogy azokban az intézményekben, amelyekben a művelődésszervezés és a különböző helyi magyar civil szervezetek tágabb értelemben vett társadalomszervezése közösen folyik, infrastrukturális szempontból sokkal jobban felszereltek, mint csak a kultúraközvetítéssel foglalkozó Magyar Házak.
III.1.4. Társadalmi környezet
1989 karácsonya után a romániai magyar társadalomban gombamód kezdtek elszaporodni a civil szervezetek, országos, régiós, vagy helyi működési lefedettséggel. Ez természetes, hisz a kisebbségi létben, különösen a kultúra területén, a szakmai intézményesülés támogatását az állam vagy egyáltalán nem vállalta fel, vagy csak részben biztosított hozzá anyagi feltételeket, s így közösségünknek a belső energiáinak a mozgósításával magának kellett megoldania civil társadalmán keresztül ezeket a feladatokat. Ugyanakkor ezek a társadalmi szervezetek a demokrácia gyakorlásának az intézményei lettek, az önkormányzati eszme iskoláivá váltak. A hazai magyar civil szervezeteknek jelentős hányada, jóval több, mint a fele, kulturális profillal jöttek létre, ezen belül is számtalan olyan tevékenységi körökkel, amelyek a különböző magyar közösségek helyi és kollektív identitástudatának az ápolását és továbbadását mozdítják elő. Szórvány területen, ahol Magyar Házak működnek, egy-egy ilyen intézmény gyűjtő központja lett a régióban tevékenykedő társadalmi szervezeteknek, vagy éppen civil kezdeményezéseknek. Nem is beszélve arról, hogy ezek az intézmények helyenként hagyatéki könyvtárakat, képtárakat, levéltárakat gondoznak, néprajzi múzeumot működtetnek, vagy más jellegű tárgyi kulturális értékmegőrző tevékenységet folytatnak. Ily módon a civil szervezetek kollektív fellépése egy Magyar Ház életében, nemcsak a működéshez szükséges anyagi feltételek megteremtésében jelentenek előnyt és biztonságot, de nagyobb társadalmi elismertséget is hoznak az intézménynek, nem is beszélve a politikai védettségről. Ezzel ellentétben csak egy szűk helybéli elit, grémium által igazgatott ilyen intézmény nagyon sok támadásnak lehet kitéve, különösen a magukat kirekesztettnek érzett csoportok részéről. Továbbá számtalan hazai Magyar Ház társadalomszervező tevékenysége túllépett az intézménynek otthont adó település határain, hatáskörzete régiós szintre emelkedett, s ez hatalmas társadalmi tőkét jelent az intézmény részére.
III.2. Mikrokörnyezet - Szervezeti kultúra elemzése
III.2.1. Szervezés:
Jelenleg a magyar házak működésének szervezése ugyancsak heterogén. Egyrészt személyfüggő, másrészt az épület jellegétől: méretétől, közművesítésétől, infrastrukturális felszereltségétől is függ. Azok a Magyar Házak működnek hatékonyan ahol a kulturális szolgáltatáson túl más jellegű társadalomszervező szolgáltatásokat is tudnak nyújtani. Ahol a magyar közösség tagjai nem csak szórakozni járnak, hanem az ügyes-bajos intézendő dolgaikra is megoldást találnak. Vagyis az intézmény partnere tud lenni a magyar közösség minden tagjának, vagy bárkinek, akinek a személyes problémáit, adminisztratív gondjait orvosolni tudják. Szervezés szempontjából minél szélesebb körű partneri kapcsolatot alakított ki a Magyar Ház személyekkel, civil szervezetekkel, helybéli intézményekkel, annál hatékonyabban tudja társadalomszervező feladatait betölteni a településen, vagy akár a régióban. Az eddigi tapasztalatok azt igazolják, hogy a szervezési hatékonysághoz nélkülözhetetlen az intézmény megválasztott tisztségviselőinek, irányítóinak a cselekvési szabadsága, de ugyanakkor fontos a vezetőség közösségi számonkérhetőségi fórumainak a megteremtése is.
III.2.2. Menedzsment:
Azok a Magyar Házak tudnak jelentős eredményeket felmutatni, ahol egyrészt a művelődés szervezésben jártas, másrészt a modern forrásteremtésben (pályázatírás, lebonyolítás, elszámolás) otthonosan mozgó, az információs rendszereket jól kihasználni tudó szakember gárda működik. Továbbá az intézeten belül van csapatmunka, olyan, ami nem vezetett az egyes munkakörök felelősségének, vagy az egyéni felelősségeknek a rovására. Egy-egy ház eredményes tevékenységéhez a hatékony belső kommunikáció is hozzájárul, olyan, amelyik lehetővé teszi az új eredmények egymás közötti gyors kicserélését és beépülését az intézet munkába. A rendszeresség, az eredményesség és a hatékonyság hármas kritériuma működik ezekben a Magyar Házakban.
III.2.3. Adminisztráció, finanszírozás
Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a Magyar Ház működtetéséhez mindenekelőtt legalább egy jó szervezőkészséggel megáldott, a településen köztiszteletben álló, munkabírással rendelkező személy kell hogy álljon, mint alkalmazott. Ugyanakkor azok a Magyar Házak tudnak a közösségszervezés terén jelentős eredményeket felmutatni, amelyek az alaptevékenységük ellátásához szükséges anyagiakkal valamilyen forrásból rendelkeznek. Mert a működéshez szükséges bizonytalan, pályázatfüggő pénzügyvitel elszívja az Intézet vezetőségének az energiáját az érdemi kulturális szervező munkától. Viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy az intézeti munka hatékonyságának, a menedzsmentnek, az egyik fokmérője a pályázati úton szerzett pénzeknek a mennyisége és ésszerű elköltése. Ezen az úton azt is ellenőrizni lehet, hogy az állandóan változó gazdasági mozgástérhez milyen hatékonysággal tud alkalmazkodni a Magyar Ház. Ugyanakkor egy ilyen intézet elismertségét az egyes tevékenységekre mozgósítható önkéntesek száma is igazolja, különös tekintettel ha azok a fiatalok köréből kerülnek ki.
III.2.4. Szolgáltatások
Azok a Magyar Házak tudnak kielégítő szolgáltatást nyújtani az őket fenntartó közösségnek, amelyek megfelelő infrastruktúrával rendelkeznek. Mint arról már szó esett, legnagyobb elismertségnek azok az intézmények örvendenek, amelyek szolgáltatásai a kulturális programok megrendezésén túlmutatnak. A széles sávú internet használata például lehetővé teszi, hogy a számítógéppel nem rendelkező idős személyek is a Magyar Ház szolgáltatása révén kapcsolatba léphessenek a távolban élő családtagjaikkal. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy vannak intézmények, amelyekben a magyar közösség gazdasági életének a fellendítését szolgáló felnőttképző tevékenységek is folynak. Továbbá azok a Magyar Házak amelyek a fiataloktól kezdve a középgeneráción át az idősekig, vagyis korosztályok szerint is, képesek minőségi szolgáltatásokat nyújtani, tudják társadalomszervező feladatukat a leghatékonyabban ellátni.
III.2.5. Személyzeti feltételek
Jelenleg azok a Magyar Házak tudnak kimagasló teljesítmény nyújtani, ahol a különböző munkakörben önállóan cselekvő, döntéseit nem csak vállalni, de kivitelezni is tudó, munkatársak tevékenykednek. És ahol létezik legalább egy, teljes munkakörben dolgozó személy, aki összehangolja a ház sokrétű tevékenységét. Jelenleg a Magyar Házak tevékenysége elképzelhetetlen bedolgozói státusok nélkül (leggyakoribb a gazdasági felelős), de az intézmény igazi fenntartói az önkéntesek, akik szakmai tudásukkal, vagy fizikai munkájukkal végeznek el felbecsülhetetlen értékű feladatokat. Számtalan esetben az önkéntesek látják el a ház rendezvényei számára a PR feladatokat is, például plakátolás, vagy szórólapoknak az érdekeltekhez való eljuttatását, stb. Hisz ne feledjük, kis létszámú szórványközösségekről van szó, ahol hatékonyan lehet alkalmazni rendezvények szervezésekor meghívások esetében a személyes megszólítást.
III.2.6. Tervezés:
Amikor a Magyar Házak több mint húsz évvel ezelőtt kezdtek megjelenni, akkor az intézményesülés folyamatában egy addig ismeretlen, járatlan úton kellett elindulni, hisz ilyen jellegű intézmények addig még nem működtek Romániában. Az intézménytervezésben gyakran egyszerre kellett ötvözni a civil szervezeti adminisztrációt, az állami jellegűvel, és létrehozni a kettő között az optimális egyensúlyt. Hisz mindig meg kellett találni azt a jogi hátteret, amely biztonságosan tudta működtetni a Magyar Házat, különösen az állandóan változó, alakuló hazai jogrendszerben. Az elmúlt esztendőben azok a Magyar Házak tudtak a leghatékonyabban működni, amelyek önálló jogi személyiséget szereztek, vagy az épületet fenntartó, a tulajdonjogot gyakoroló civil szervezet házvásárláskor már rendelkezett ezzel a státussal. Egyértelmű, hogy egy nyugodt bel- és külpolitikai háttérrel ezen Intézetek tevékenységeinek a tervezése eredményesebben folyik, például a kapcsolattartás a hazai román és kisebbségi kulturális intézményekkel, civil szervezetekkel, nemzetközi téren együttműködés a magyarországi és az anyaországon kívüli régiók hasonló intézményeivel, valamint a világ magyar diaszpórájában tevékenykedő Magyar Házakkal.
IV. Stratégiai elképzelések
Romániai magyar nemzetstratégiában a szórványkérdés prioritást kell hogy élvezzen. Az elmúlt közel negyed évszázadban a szórványkollégiumok kiépítése mellett a Magyar Házak intézményeinek a megjelenése és fenntartása a hazai magyar közösségünk legnagyobb megvalósításai közé tartóznak. A szórványosodás problémáját nem csak nálunk, de a Kárpát-medence egész területén, csak úgy lehet csökkenteni, ha összmagyar kérdésként kezeljük. Nem elég nemzettudat erősítő programok kitalálása és levezetése a szórványközösségek számára (ezeknek inkább szimbolikus hatásaik vannak), hanem: egyrészt magyar (kulturális) intézményeket kell ezeken a területeken felállítani és a hosszútávú működésüket összmagyar összefogással biztosítani, másrészt az ezekben a közösségekben megjelenő magyar vállalkozó rétegnek a munkáját kell erősíteni és támogatni. Kultúra és gazdaság egyszerre történő felélesztése tud életképessé tenni egy közösséget, így a szórványban is pozitív demográfiai változást hozni. A szórványban az intézményesülés folyamatára számos mai hazai példát is hozhatunk, mint a Kallós Zoltán Alapítvány tevékenysége Válaszúton, a Téka Alapítvány munkája Szamosújváron, Böjte Csaba atya áldásos országos lefedettségű ügyködése a magyar hátrányos helyzetű gyerekek megmentése érdekében és még folytathatnánk a sort. Történeti visszatekintésben pedig ott van Kún Kocsárd gróf által az EMKE-nek adományozott és 1892-ben Algyógyon, (Hunyad Vármegyében) a nagyon elszórványosodott magyarság körében létrehozott Székely Mezőgazdasági Iskola. Ennek az intézménynek a megjelenése mint mezőgazdasági tanintézet abban az időben rövid időn belül jelentős pozitív demográfiai változást hozott az egész vármegye magyar közössége számára. Igaz, az iskola működtetésében és fenntartásában az EMKE mellett a Magyar Állam is jelentősen kivette a részét.
A romániai Magyar Házak tevékenységének erősítése - főleg a magyar identitás megőrzésében és továbbadásában, mint célkitűzés - érdekében ezeket az intézményeket hálózatba kell szervezni. Véleményünk szerint az EMKE által 2009-ben elkezdett hálózatépítő folyamatot kell továbbépíteni. A hálózattal a hazai szórványon belül egy élő kulturális szövetet lehetne létrehozni, melynek minden egyede öntevékeny és önálló intézmény, együtt viszont a tömbmagyarság kulturális erejével bíró magyar entitássá válhat. A hálózat lehetővé teszi ezen intézmények közös fellépését a saját kultúrpolitikájuk megvalósítása érdekében, vagy adott esetben éppen a politikával szembeni érdekérvényesítést tudják így jobban képviselni. A hálózat működtetésére egy önálló jogi személyiséggel rendelkező intézményt kell létrehozni (a már említett Magyar Házak Szövetsége - MaHáSz), mely az EMKE égisze alatt működve, az ernyőszervezetnek az eddigi hálózatépítő tevékenységét használná ki. A MaHáSz hálózatépítő tevékenysége pedig a jövőben kiterjedhetne a Kárpát-medence Románián kívüli térségében működő Magyar Házaira, vagy akár a nyugati magyar diaszpóra ilyen intézményeire is.
Az EMKE által elkezdett Magyar Házak hálózatépítő tevékenységének következő lépése a III. Romániai Magyar Házak találkozójának a megszervezése kell hogy legyen. Ennek a tanácskozásnak a programpontjai:1. Az EMKE –RMDSZ által 2013-ban elkészített felmérés bemutatása, kiértékelése az érdekeltekkel közösen a kiegészítése. 2. Újabb kulturális börze, a Magyar Házak, tapasztalatcsere az intézményvezetők között. 3. A Magyar Házak Szövetségének, a MaHáSz-nak a létrehozása (az alapszabály-tervezet bemutatása, a közös célkitűzések kidolgozása, a vezetőség megválasztása).
A hálózatmenedzsernek vagy a MaHáSz működtetőnek lehetséges feladatkörei:
- a hálózat működtetése a tagintézmények működési autonómiájának a tiszteletben tartásával - az intézmények problémáinak az állandó ismerete, közös megoldások keresése - a hazai Magyar Házak érdekképviseletének a felvállalása - kulturális értékcsere irányítása a hálózaton belül (például valamelyik intézmény jó programjának a tájolása a hálózaton belül) - közös programok menedzselése a hálózaton belül - a hálózati tevékenységhez források teremtése - állandó információcsere
- MaHáSz honlap működtetése, a hálózat és tagjainak a világhálón történő megismertetése, az egyes intézményi honlapok autonómiájának a tiszteltben tartásával - kapcsolattartás (akár a hálózatba való bevonás) a Kárpát-medence és a nyugati diaszpóra Magyar Házaival - a közös problémákat érintő tanfolyamok megszervezése (például a fiatal magyar vállalkozói réteg képzése) - a tanuló társadalom fogalomkörének a megismertetése, felnőttképzés megszervezése - a Magyar Házak intézményeit a kulturális turizmus tevékenységi körébe bevonni (folytatni az EMKE és az EMKE Sárospatakon működő Észak-magyarországi képviselete által elindított programot). - a hálózati munka keretében segíteni és serkenti a kevésbé aktív magyar házak kultúra közvetítő munkáját. V. A hálózat (MaHáSz) SWOT analízise. Belső erőforrások és külső környezet viszonyának elemzése V.1. Erősségek
- Már létező és működő magyar érdekeket képviselő vagyon kezelése (Magyar Házak épületei) - A magyar identitás megőrzésében és továbbadásában vállalt erős elkötelezettség. Motiváció a jó értelemben vett másság felmutatása a többségi nemzet fele. - A magyar kultúra iránti állandó igény, érdeklődés. - A közös alapértékek állandó keresése, amely a közösségi érzést is erősíti és nemzetmegtartó erővel bír. - A helyi szórványmagyar történelmi értékek felkutatása, megőrzése és közkinccsé tétele. Erdély történelmének legjelentősebb mozzanatai a szórványhoz kötődnek. - Intézményi sok lábon állás, az egyéni tapasztalok közkinccsé tétele. - Az EMKE eddig szerzett koordinációs tevékenységének a beépítése a hálózatépítő és fenntartó munkában. - A túlélésben szerzett kisebbségi rutin. A taktikai érzék kialakulása a többségi nemzettel való együttélésben. Kisebbségi képviseletben szerzett tapasztalatok az önkormányzatok különböző szintjén. - Multikulturális és interkulturális tapasztalatok.
V.2. Gyengeségek
- Viszonylag kevés intézmény rendelkezik a fenntartáshoz szükséges kellő szakmaisággal.
- Kevés és esetleges a pénzügyi támogatás. Néhol az alapműködéshez szükséges anyagi feltételek sincsenek meg.
- Anyagi támogatást csak az RMDSZ kisebbségi tanácsi alapjaitól és Magyarországtól várnak. Nincsenek kellő képen kialakulva a forrásteremtésnek más módozatai. - Nem egységes és végiggondolt a kommunikáció egyrészt a romániai magyarság fele, illetve az anyaország fele, a nyugati magyar diaszpóra fele még kevésbé. - Projektalapú gondolkodás hiánya. Hiányoznak a helyi hosszutávú stratégiák, amelyek hozzásegítenének hálózati közös tervek készítéséhez. - Sekélyesebb, csak érzelmeket keltő kulturális tevékenységek előnybe részesítése (látványosabb ezeknek a szervezése, hatékonysága nagy lehet, eredményessége annál gyengébb.) - Jelenleg a Magyar Házak jórészt még egymásról is keveset tudnak. A kommunikáció hiányában a tömbmagyar területek sem ismerik eléggé ezen intézmények munkáját. - Gyakori a zárványosodás jelensége, hiányzik a többségi nemzet fele való kellő nyitottság.
V.3. Lehetőségek
- Hálózatosodás megteremtése, fejlesztése. - Szakmaiság fejlesztése. - Közös képzések megszervezése. - Egységes kommunikáció megjelenése. - Egységes alapértékek, alapüzenetek megfogalmazása és közös képviselete. - Közös arculat kialakítása és felmutatása, az egység és egyediség összhangjának a megteremtésével. - Közös fellépés az anyagi alapok megteremtésében. - Az intézmények közötti kapcsolati tőke erősítése. A világhálón való közös megjelenés. - Közös tudásbázis megteremtése és kihasználása. V.4. Veszélyek - Kitettség a román és a magyar politikai élet széljárásainak. - Kitettség a szélsőségek megjelenésének (mind magyar, mind pedig román vonalon). - Romló gazdasági helyzet. - Értelmiség elvándorlása. - A közös érdekvédelem megszervezése, a koordináció hiánya. - A sekélyesebb magyar kulturális értékek terjedése. - Helytelen magyarországi megközelítés, a tömbmagyarság előnyben részesítése. - Új eszközök hiányában nem képesek megszólítani a fiatalokat.
Dáné Tibor Kálmán
A szöveg a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) felkérésére készült, a kulturális autonómiát megalapozó szakpolitikai vitaindítók sorában.
Transindex.ro,

Frigyre lépni a szülőfölddel – Háromszéki honfoglalás
Mi, erdélyi, különösen a székelyföldi magyarok 1990 után a találkozók évtizedeit éljük, nemrég szóltam arról, hogy ötévenként vagy évenként találkoznak az érettségi vizsgák izgalmait, a felnőtté válás kihívásait együtt átélők, találkoznak a főiskolák és egyetemek végzősei, van, amikor összejönnek az egy évjárathoz tartozó falubéliek, s tulajdonképpen a térségünket nyáron át behálózó falunapok is ezekre a találkozókra épülnek, ebből nőttek ki, ezekből halmozódtak össze.
Két évvel ezelőtt egy, a kalandok elől sem kitérő, sőt ezeket gyakran kiprovokáló háromszéki vezető ember, dr. Demeter János megyei tanácselnök valahol a mondákkal beültetett Maksa és Eresztevény, a Besenyői tó fölötti Óriáspince-tetőn járt, s amint ezt több alkalommal is elmesélte és nyilatkozatokba foglalta, megtetszett vala neki erről a szakrális hegyről a pazar kilátás, és megfogalmazódott benne az ötlet, hogy valamiképp alkalmat kellene teremteni arra, hogy az itt élőkkel és az innen messzi földre származottakkal megosztathassa azt a látványélményt, amelyet az Óriáspince-tető a véle szövetségre lépő és a vállára kényelmes sétával felhágó kíváncsiaknak nyújt.
A népmesék és mondák stiláris elemei a maguk természetességével épülnek be jegyzetembe. Maga a Pincetető is népmesei elem, pince szavunk a mélységek, a kút, a meder irányába mozdítják el az értelmezést és fantáziát, a pince szóval társított fogalom a magasságok felé emeli a látványt, a látomást. Észrevették ezt már évezredekkel ezelőtt is a Háromszéken élők, másképp nem erre a kenyér formájú hegyre hordták volna össze kunhalmaikat, amelyek közül egy, talán mutatóban, megmaradt.
Tudtak erről a csodás kilátóról honfoglaló és hazát teremtő székely-magyar eleink is, akik mondákkal és mesékkel beültették ezt a hegyet, megrakták az Óriáspincét mindenféle kinccsel, s rálelt ennek a kenyér alakú hegynek a titokzatos varázsára Jókai Mór és Orbán Balázs is, aki közül az előbbi már egyféle székely mitológiát is teremtve ide helyezte a Bálványosvár című regényének színhelyét, a székely rabonbánok nemzetgyűlését, amelyen azt kellett eldönteni, hogy a kunok harcias nemzetségét beengedjék-e erre a földre, vagy harcba szálljanak vélük?
Jókainak nem volt érzelmileg sem idegen ez a cipóalakú hegy, ennek a válláról, vagy a homlokáról be lehet látni Szentivánlaborfalvára, Laborfalvi Róza Benke névre hallgató családjának származás szerinti falujába. Olyan közel van ide ez alsó-háromszéki falu, hogy az az érzése a hegy hátára felsétáló gavallérnak, hogy innen a csokor virágot be lehetne dobni a hegy lábától egy kicsit arrébb egymásba fogózkodó falvakba.
Orbán Balázs, a legnagyobb székely nemcsak megcsodálta, hanem meg is örökítette ezt a hegytetőt, mondáit szorgosan összegyűjtötte és monumentális művének díszítésére, a mindenkori magyarok épülésére használta fel.
Nincs szándékomban a nagy megfigyelők sorába beállni, de Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla egyik háromszéki lírai fotóalbumának, a Felső-Háromszéknek előszavazása közben sejlett föl bennem, hogy Petőfi utolsó, Szendrey Júliához címzett levelét, amelyben Háromszék szépséges voltáról ír az a tájélmény is ihlethette, amely a medence laposára benyúló hegyek hátáról-homlokáról látható, s amely a Kárpát-kanyar koszorú hegyeivel kerített medencét, kisebb léptékben ugyan, de a Kárpát által körbeölelt lapály egészéhez teszi hasonlatossá. Háromszék medencealjának, ennek a síkságnak, rónának a pereme, a karéja kőből van rakva, akárcsak a Magyar Alföldé. Amit a Kézdiszentlélek feletti Perkőról látható panorámáról mondtam, azt a látványt most áttelepíthetem a Pincetetőre, ahonnan ez a Két Nemere és a Nagysándor csúcs felől alányúló hegy, a Perkő is látszik, de ha az Óriáspince-tetőről átnézek a Zágon és Papolc közti Láhó homlokára, ugyanez a látvány fogad: Háromszék a Kárpát-medence, a miniatürizált történelmi Magyarország kicsinyített mása.
És ha mostani látomásainkat visszavetítjük régmúlt időkbe, amelyekről Jókai, Orbán Balázs és annyian mások írtak, akkor elképzelhetjük azt, amit augusztus 20-ra virradó éjszaka a Háromszéki Magyarok Világtalálkozójának záró mozzanataként látni is fogunk. Láng- és füstjelzéssel, lármafa-híradással innen a Pincetetőről hírt adhatnak egymásnak a háromszéki emberek. Fényjelzés küldhető a tetőről a Bodoki hegyre, amely a Nagymurgó és a Nagycsomád déli homlokáról visszaverődik az Olt völgyébe, fénycsóva világít át majd a Baróti hegységre, amelyről Erdővidék falvai láthatják majd a lángot és értelmezhetik az üzenetet.
És a falvak, városok mindenikéből égő gyertyaként lármafa tüzek fénye villan vissza majd a Pincetetőre. Háromszék egészét bevilágító lármafás jelzés lesz ez.
Az augusztus 20-án meggyújtott lármafák nem ellenség érkezését üzenik, hanem a nagyvilágba szétszóródott magyarok hazaérkezését köszöntik, akik erre a háromnapos rendezvénysorozatra jönnek, s előbb az igazi vagy a választott szülőfalu, a város rendezvénykínálataiból részesülnek, és maguk is alkotói lesznek ezeknek. Mert az első nap, augusztus 17 Háromszék falvainak a napja. Egy nagy falutalálkozó-sorozat, amely átfogja az egész megyét, s amelyen helyet kapnak a Háromszéken vendégeskedő testvértelepülések is. Az én szülőhelyemen például szobrot avatunk a kommunizmus éveiben koncepciós perben kétszer is elítélt felsőcsernátoni Rákossy Árpád jogászdoktornak, Alsócsernátonban millenniumi zászlóavatásra és a két Csernátonban egész napot betöltő rendezvény kavalkádra kerül sor. A második nap, augusztus 18-án nagyobb tájegységek, nagyjából a régi székely székek központjának találkozóit és rendezvényeit ejtik meg Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Kovászna és Barót központtal.
S a harmadik nap, augusztus 19-én következik a Háromszék hegy-mellkasához ölelt nagyrendezvény az Óriáspince-tetőn.
Ahhoz hasonlatos ez, mint ami aratás, betakarítás alkalmával történik: előbb kévét kötnek a búzából, mereklyét raknak a sarjúból, majd felkalangyázzák a gabonát, buglyába rakják a szénafüvet, sarjút, s aztán asztagba, kazalba rakják a termést. A Háromszéki Magyarok Világtalálkozója a szervezőkkel és a résztvevőkkel egyeztetett szándékok szerint a szülőföldhöz tartozás érzésének erősítése, szétszóratásunk nem kívánatos következményeinek mérséklésére lesz alkalmas, a családi és baráti találkozások, a szakmai, kulturális, ifjúsági, női és mindenféle civilszervezet és szövetség, hitbéli gyülekezetek találkozólánca lesz ez, s annak a Bod Péter alkotta életelvnek a jegyében öleli át Székelyföld déli térségét, amely így hangzik: „Mert valamiképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak nem használni nagy vétek”.
A mi hazánk, s a mi belső anyaországunk, autonómiánk alapja és záloga a Székelyföld. Nem csak a nagyvilágba szétszóródott háromszéki kortársainkat szólítjuk haza, hanem a históriai idők feledésében ködlő eleink szellemét is ideidézzük. Ez alkalomra Háromszéki Olvasókönyv címmel antológia jelent meg.
A háromnapos rendezvényt követően, augusztus 20-án a hazalátogatók és vendéglátóik a másik háromszéki látóhegyen, a Kézdiszentlélek fölötti Perkőn a Szent István napi búcsún vehetnek részt.
Árpád fejedelem évében élünk, a háromszéki új honfoglalás is ennek a jegyében is zajlik.
2007. június 29.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma,

EMKE, a magyar nemzeti öntudat ápolója
„Ki a köznek él: annak élni érdemes!” (Szász Károly)
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 1885-ben alakult Kolozsváron, azzal a céllal, hogy ápolja a magyar nyelvet, érősítse a magyar nemzeti öntudatot, kulturális intézményeket hozzon létre és segítse a gazdasági felemelkedést az erdélyi magyar közösség körében. Magyarország szétdarabolása után, az 1920–1940 közötti időszakban, az Erdélyt megszálló hatalom gáncsoskodása miatt az egyesület működése ellehetetlenedett, de az intézmény nem szűnt meg. 1941–1944 között, Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása révén az igában tartott magyar kultúra újra fejlődésnek indult, így az EMKE is szabadon fejthette ki a tevékenységét. A második világháború befejeztével a kommunista berendezkedés és hatalomátvétel után az egyesület nem folytathatta tovább munkáját, 1948–1990 között nem működött. Az újraindulásra 1991-ben adódott lehetőség, április 20-án Brassóban újraalakult az EMKE, beindultak a megyei szervezetek.
Az egyesület Maros megyei szervezetének elnöke 2001-ig Szabó György Pál volt, 2001-től 2014 áprilisáig dr. Ábrám Zoltán töltötte be ezt a tisztséget, napjainkban Kilyén Ilka színművésznő megyénk EMKE elnöke. Dr. Ábrám Zoltán volt elnök, jelenlegi alelnök a helyi szervezet gazdag tevékenységéről számolt be lapunknak.
„Az EMKE tevékenységeire fordított minden perc és lej sokszorosan megtérült”
„Ha egy múltba tekintő rövid összegzést végezve néhány eredményt számba veszek, akkor a következőkről kell beszámolnom:
Március 15-én évről évre három helyszínen ünnepel Marosvásárhely magyarsága, kettőt közülük az EMKE hozott létre: Petőfi-plakett a Teleki-házon, Petőfi-szobor a Kossuth és Arany János utcák találkozásánál.
Maros megyében 1991 óta immár több mint száz Gyöngykoszorú néptánc-, népdal-, népzene- és népviselet-találkozóra került sor, az EMKE szervezésében.
A Don-kanyari emlékmű felállításával nemcsak egy nálunk is elhallgatott tragédiára emlékezünk évről évre, hanem az 577 Maros megyei áldozaton túl minden erdélyi áldozat számára emlékművet emeltünk.
A Marosvásárhelyi Napok kulturális eseményeinek a bővítésén, minőségi és nagy tömegeket megmozgató események szervezésén túl – nótaest, testvérvárosi kapcsolatok stb. – tisztelettel emlékezünk több évtizedes kulturális tevékenységet folytató, közművelődés-szervező személyiségekre. Javaslatunkra öt személy vált Marosvásárhely díszpolgárává.
Maros megyében elsőkként szerveztünk ünnepi műsort a Magyar Kultúra Napja tiszteletére.
A számadatok, az aktivitás, a pénzügyi mutatók azt bizonyítják, hogy nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk: az EMKE Maros megyei szervezetére, annak tevékenységeire fordított minden perc és lej sokszorosan megtérült” – mondta el dr. Ábrám Zoltán.
A magyar közösség szolgálatáért
Továbbá megtudtuk, hogy az EMKE 2008-tól ünnepli minden év április 12 körül születésnapját – 1885. április 12-én alakult meg az EMKE – valamint az Erdélyi Közművelődés Napját, melynek keretén belül Maros megyei személyiségeket tüntet ki. 2008-tól a következő személyeknek nyújtottak át oklevelet:
2008
Mester Zoltánnak, a szovátai Bernády Közművelődési Egylet elnökének közösségmegtartó, népművelő tevékenységéért.
Jenei Sándornak, Szabéd unitárius lelkészének és az egész faluközösségnek a Szabédi László emlékének a megőrzéséért kifejtett tevékenységért.
Barabási Attila tanárnak, a kibédi Gyöngykoszorú-találkozók megszervezéséért.
Lukácsy Szilamér lelkésznek, az erdőcsinádi Gyöngykoszorú-találkozók lelkes szervezőjének.
2009
Nagy Lászlónak, Marosvásárhely unitárius lelkész-esperesének az EMKE működésének támogatásáért.
Sinkó András tanárnak, a Cinige és a Picinige ifjúsági-gyermek népi zenekarok megalapításáért és fenntartásáért.
Papp György kultúrigazgatónak, a holtmarosi Gyöngykoszorú-találkozók megszervezéséért.
Hajdó Károly karnagynak, a marosvásárhelyi és marosszentgyörgyi zenei kultúra és kórusmozgalom fellendítésére irányuló tevékenységéért.
2010
Tófalvi Zoltán újságírónak, az EMKE működése elősegítéséért.
Szekeres Erzsébetnek, az EMKE társult szervezeteként működő Lórántffy Zsuzsanna Egyesületben kifejtett áldozatos tevékenységéért.
Szász Teréz tanítónőnek, a görgényüvegcsűri Gyöngykoszorú-találkozók megszervezéséért.
Bartha József holtmarosi református lelkésznek, Wass Albert irodalmi és szellemi hagyatékának ápolására irányuló tevékenységéért.
Keresztes Géza műépítésznek, a Kelemen Lajos Társaság működése gazdagításáért.
2011
Kovács András karnagynak, a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Vegyeskar, valamint a Psalmus kórus irányítójának.
Ötvös József lelkész-esperesnek, a marosvásárhelyi Vártemplomi gyülekezet keretében zajló közművelődési események méltatásaként.
Suba Gyöngyi kultúrház-igazgatónak, a néptánc értékeinek a megőrzése érdekében kifejtett erőfeszítéseiért.
2012
Bíró István lelkésznek, a segesvári közművelődési életben való részvételéért.
Tóth Sándor tanárnak, közművelődés-szervezőnek, a marosludasi Hajdina néptánccsoport vezetőjének.
Demeter József vállalkozónak, a marosvásárhelyi Jazz & Blues Klub működtetőjének.
2013
Gagyi Zoltán közösségszervezőnek, a dicsőszentmártoni és környékbeli közművelődési életben való részvételéért.
Both Gyula fotóművésznek, a Marosvásárhelyi Fotóklub elnökének, az egyesület tagjai által elért sikerek méltatásaképpen.
2014
Mezei Ildikónak, a Mustármag közösségben vállalt szolgálataiért.
Demeter József lelkésznek, a szászrégeni Diakónia-Ifjúság-Oktatás Háza (DIO-Ház) megálmodójának és megalkotójának.
Farkas Miklós tanárnak, a Gaudeamus Alapítvány létrehozójának.
Ugyanakkor az EMKE neves személyiségek születésnapját is megszervezi, melynek keretén belül méltatások hangzanak el. Ilyen esemény volt például az idén Asztalos Enikő néprajzkutató, Boros Zoltán televíziós szerkesztő, és Tófalvi Zoltán újságíró-történész születésnapjának ünneplése a Vártemplomi Diakóniai Otthon Bocskai-termében.
A jövőbeni kihívásokkal kapcsolatban Ábrám Zoltán alelnök a következőket mondta: „A civil szférában a közművelődési szervezet megmaradása és fennmaradása minél jobban kibontakozó intézményes kereteket, közművelődési szakembereket, a mai elvárásokhoz igazodó pályázatokat kíván meg. Ezért fontos feladatunknak tekintjük az intézményesülés folytatását, ami az igazi fellendülést jelenthetné, és biztosíthatná a meglevő, sikeresnek bizonyuló programok folytatását, a hagyományos rendezvények megtartását, sőt újabb tevékenységek beindítását is.”
kozpont.ro,

A Holnap szerbje
Széljegyzetek Németh Ferenc könyvéhez*
A húszas évek vége Ady-ellenes támadásai, s főleg a fiatal „konzervatívok” Adyval kapcsolatos megnyilatkozásai kapcsán írta A Holnap Társaság szerb tagja, Todor Manojlovic egyik korabeli cikkében: „…Magyarországon még mindig nem érzik át teljesen, hogy mit és kit bírnak Adyban. […] Fájdalom, úgy látszik, hogy itt is egészen más, nem irodalmi és esztétikai motívumok a mérvadók. Itt is úgy látszik, a napi politika és társadalmi áramlatok befolyásolják az embereket, és az a vágy, hogy az új és szenzációs Ady-támadások útján új lehetőséget adjanak önmaguknak, és kiérdemeljék az uralkodó áramlatok jóindulatát.”
Manojlovic szándéka nemes, de argumentációja ma már nem érthető maradéktalanul, éppúgy, ahogy az Ady-apologetika egy jelentékeny hányada sem. Ady költészete – s éppen a kortárs számára – nehezen választható el a költő társadalmi programjától; nem állítható komolyan, hogy nem állt volna szemben kora „hivatalos” Magyarországával, hogy nem vett részt olyan radikális mozgalomban, amelynek nyílt célja a politikai felépítmény lebontása volt. Hiszen éppen maga Manojlovic hangsúlyozza Németh Ferenc most megjelent, citátumokban bővelkedő – a fönti passzust is tartalmazó – kötetében a költő társadalmi-politikai elkötelezettségét, s arra is utal, hogy A Holnap emberei tudatosan akartak mást, mint ami volt. Lásd erről például a szerb költő-műfordítónak azt az esszéjét, amelyet A Holnap temesvári estjén olvasott föl mint bevezetőt – s amely a most tárgyalt kötetbe is bekerült.
Innen nézve nem logikátlan, hogy Ady bírálói még évtizedek múlva is a költőnek a háború előtti kormánypárti elit(ek)re szórt konkrét vádjai, átkai jogosságát vitatták. Az életmű valódi súlyát azonban valószínűleg nem ezek adják meg; minél jobban eloldozzuk Adyt a számára adott esetben közvetlen témát kínáló politikai konkrétumoktól, annál nyilvánvalóbb látomásainak egyetemessége. Hegedűs Lóránt, a múlt századelő író-közgazdász minisztere (nem tévesztendő össze a közelmúltban elhunyt volt püspökkel!), aki a politikában Tisza István, a költészetben pedig Ady hívének mondotta magát, s aki 1940-ben kísérletet tett kettejük emlékének összebékítésére, jól látta ezt. Az utolsó húsz év részleges eszmetörténeti átértékelése is arra figyelmeztet, hogy nem lehet pusztán az 1918-as „forradalmi erők” olvasatában értelmezni a 20. század első másfél-két évtizedének magyar társadalmi eseményeit; akárhány jogos elem volt is a korabeli ellenzék kormánypolitika-bírálatában, Tisza működését meghatározták, esélyeit behatárolták az adottságok, koncepciók és prekoncepciók. Ma már kínos lenne Tisza István politikáját és személyiségét Ady-idézetek alapján rekonstruálni és minősíteni – mint ahogy Ady jelentőségét sem lehet Tisza véleménye nyomán. Amennyire nem igaz, hogy Tisza „gyújtogató, csóvás ember”, rongy és bolond lett volna, ugyanolyan értékelhetetlen, amit a miniszterelnök mondott Bécsben, a Hotel Imperialban – amikor Hegedűs Adyt próbálta népszerűsíteni a delegáció körében –, mereven nézve az asztal közepén álló pálmát: „Ady és a Nyugat levéltetűk a magyar kultúra pálmafáján.” (Hegedűs Lóránt: Ady és Tisza. [Budapest], Nyugat, [1940], 51. p.). Viszont valószínűleg van igazság-magva annak, amit Hegedűs az 1910 körüli évek Adyjáról mond: „politikai képlátásain már nagyon kezd a falusi ponyvairodalom mutatkozni” (Uo., 75. p.).
Talán nem túlzás azt feltételezni, hogy a két életpálya tárgyszerű párhuzamos mérlegelésére éppen Nagyváradon lehet szellemi-érzelmi indíték, ahol száz-egynéhány évvel ezelőtt oly színvonalas gárdával képviseltette magát a két nagy, szemben álló irányzat, ahogyan az Nagy Endre remek könyvéből, az Egy város regényéből oly szépen kiderül.
Egyébként Németh Ferenc könyvét olvasva hasonló benyomásunk támad, mint egykor, amikor Nagy Endréét forgattuk: a váradi szellemi körök között nem folyhatott olyan gyilkos háború A Holnap alapításának idején, mint amit irodalomtankönyveink sugalltak. Igaz, a kötetben szereplő, a „holnapos” évek eseményeit rögzítő Manojlovic-napló távirati stílusú följegyzései nem adnak sok támpontot ennek a küzdelemnek a föltérképezéséhez. Pontosan szerepelnek benne a szerző olvasmányélményei – mind magas irodalom, sehol propagandakiadvány –, saját írói s főleg fordítói eredményei – olykor bámulatos fegyelemmel, penzumszerűen, ám profi módon dolgozik fordításain, van, hogy egy nap három Ady-verset fordít németre, egy másik napon papírra vet három eredeti költeményt –, s főképp az, hogy a naplóíró kivel, hol, melyik kávéházban, étteremben, bodegában fejezte be az éjszakát, készülve az új szellemi világért vívandó harcra.
Sőt az az érzésünk támad, hogy a harc éppen ott zajlik az asztalnál, bor és egyebek mellett; ami igaz, az igaz, a följegyzésekben sűrűn szereplő Juhász Gyula, Dutka Ákos és Emőd Tamás alkatilag sem emlékeztettek rohamosztagosokra. Különösen hitelesnek látszik ez a kép, hiszen ezúttal egy olyan szerb alkotó emlékezésein, tanulmányain, naplójegyzetein – Németh Ferenc lényegében minden közölt és idáig kéziratban lévő idevágó Manojlovic-szöveget beillesztett könyvébe – keresztül vetül fény ezekre az évekre, akinek irodalmi nyelve (ekkor) főleg a német – ő fordítja németre Ady és néhány más holnapos verseit a már klasszikus váradi antológia megjelenésének évében, hogy végül a szerb Ady-recepció megteremtőjévé váljék –, s aki világnézetileg is a modern költőcsoporthoz áll közel; magát Adyt már 1908–1909-ben a kor egyetemes költészete egyik legnagyobbjának tekinti, s Babits művészetéről is van hódoló szava. Manojlovicnál nyoma sincs annak, hogy az uralkodó magyar kormánypolitikával szemben szánná rá magát a kultúrpolitikai küzdelemre, nem fordul meg a fejében, hogy Magyarországot föl kellene darabolni s hogy a délszlávoknak közös államban kellene egyesülniük. 1908-ban együtt borzongatja meg a háború előszele őt és a váradi magyar értelmiségieket. A társadalom megújítását valószínűleg a nemzedékváltástól várja; inkább nemzedékek, mint nemzetek küzdelmének tartja a századelő magyar forrongásait és azok következményeit, bele is veti magát a sűrűjébe. Adyval alig egy héttel az után ismerkedik meg, hogy verseinek fordításába fog. A szerb fiatalember nemcsak német tolmácsa barátainak: egyenjogú tagja a társaságnak. A Holnap-antológia második kötetében ott olvasható egyik verse Dutka Ákos fordításában, népszerűsítő cikke jelenik meg a mozgalomról és eszményeiről, temesvári bemutatkozásuk elé pedig azt a bevezető szöveget írja, amelyikből idéztünk már. Nem véletlen vagy egyszeri alkalom ez a temesvári jelenlét sem: Manojlovic nemcsak A Holnapnak, hanem a temesvári Dél társaságnak is a tagja, amely hasonló szellemben dolgozik, mint a váradiak – ráadásul átmenetileg nagyobb sikerrel, itt ugyanis elindítanak egy folyóiratot is – igaz, fönntartani egy évig sem lehet. S a két társaság között mintha a szerb költő-fordító lenne a legközvetlenebb kapocs. Élete Becskerek, Belgrád, Temesvár és Várad négyszögében zajlik, de igazi szellemi közösségét, úgy látszik, a két utóbbiban találja meg. Ez persze nem magából a szűkszavú naplóból derül ki, amelynek igazi forrásértékét Németh Ferenc adja meg azzal, hogy körbeépíti a szerb író későbbi, e korszakra és Adyra vonatkozó utalásaival, a holnaposokkal való levelezéséből készült válogatással – melynek több darabja szintén itt jelenik meg először –, továbbá a szerb szerzőnek ha nem is teljes pályaképével, de életútjára vonatkozó számos megjegyzésével.
Ez a kötet nemcsak a magyar–szerb irodalmi kapcsolatokra irányítja figyelmünket, hanem a magyar–magyar viszonyra is; egy délvidéki produktum ad itt lényeges adalékokat olyan, a Partiumban lezajlott irodalomtörténeti eseményekhez, amelyek az erdélyi magyar kisebbségtörténetnek is előzményei. S térjünk itt vissza ahhoz, amit Ady és a napi politika viszonyáról mondtunk. 1929 elején jelent meg az a felhívás, amelyet többek között Bánffy Miklós, Benedek Elek és Tamási Áron is aláírt, és amelyben ez is szerepel: „Ady Endrének, az ősi tehetségnek nem volt egyéni élete. Az ő élete a magyarság ezeréves életének sűrített szimbóluma volt, egész nagyságában, egész szerencsétlenségében – egész elrendeltségében.
Nem azért szakadt ki fajából, hogy gyűlölje, szeresse, magasra csillogtassa, avagy ostorozza. Ő fajának elválaszthatatlan, kiválaszthatatlan homogén része, talán a pszichéje, talán az öntudata, talán az önítélete, talán egy idegcentruma, talán a vérkeringése volt. Döntő fontosságú, száz alakban megjelenő erőforma a magyarság roppant testében.” (Szobrot Adynak. [A szoboralap intézőbizottságának felhívása.] Brassói Lapok, 1929. január 28., 3. p.)
Ezt az előzményjelleget az egyik szálon a személyi átfedések is alátámasztják. Hegedüs Nándor például, aki részt vesz A Holnap dolgaiban, Trianon után a kisebbségi közélet, sajtó és politika egyik fontos alakja lett; a most tárgyalt kötet apró hibáinak egyike, hogy a névmagyarázatokban erre még utalás sincs, a rá vonatkozó passzusban nem kerül említésre 1918 és a harmincas évek vége közötti szerepe. Vagy például Antal Sándor két világháború közötti, szintén fontos csehszlovákiai munkásságáról sem esik egy szó sem.
A két világháború közötti erdélyi-partiumi és délvidéki magyar irodalomban egyébként számos közös szál van. A délvidék szülötte volt Járosi Andor, a kolozsvári evangélikus esperes, a Helikon tagja, aki szembeszállt a náci rendelkezésekkel – s akit végül a szovjetek deportáltak. Hunyady Sándor még Kolozsvárt írt, s talán legfontosabb drámája, a Feketeszárú cseresznye Bácskában játszódik a főhatalomváltás idején, a korszak egyik legértékesebb erdélyi regényét, a Tibold Mártont az Óverbászon született, Marosvásárhelyre elszármazott Molter Károly írta meg – egy délvidéki német fiatalember magyarrá válásáról. Valamiképpen ez a könyv is ebbe a sorba illeszkedik, ez idő szerint éppen a végére.
S szóljunk néhány szót a sorozatról is, amelyben a kötet megjelent. Volt már a délvidéki magyarságnak irodalomtörténeti hagyományokat föltáró sorozata, de az évtizedekkel ezelőtt megszűnt. 2011-ben indult útnak az új sorozat, a Délvidéki soroló; Németh Ferenc Ady vonzáskörében című könyve ennek harmadik darabja. A másodiknak a szerzője az óbecsei Draskóczy Ede ügyvéd, szerkesztő, politikus, művelődésszervező; a korábban alig emlegetett Draskóczy Szenteleky Kornéllal és a nemrég Bárdi Nándor által újrafölfedezett Kende Ferenccel együtt a két világháború közötti délvidéki magyar kultúrélet legjelentékenyebb működtetői közé tartozott. A közgyűlési beszédeket, cikkeket, tanulmányokat és a szerzőre vonatkozó dokumentumokat tartalmazó kötetet Mák Ferenc állította össze, ő írta az elemző tanulmányt is, elkészítette továbbá a kötet számára Draskóczy nyomtatásban megjelent írásainak bibliográfiáját. Ennek előtte Mák biztos kézzel választotta ki a századforduló lappangó irodalmi anyagaiból Kanizsai Ferenc Ifjú Csóti Pál című regényét, „amelyben a birtokát vesztett dzsentri délvidéki változatának történetét írta meg” az elfeledett (s az utószó szerint éppen ezzel az egy művével a többi fölé nőtt) szerző. Mák a sorozatterv leadásakor húsz kötetet nevesített, de ezekkel a Délvidéki soroló nyilván nem lesz lezárva. A legközelebbi kiadványok egyike annak a Herczeg Ferenc-konferenciának az anyaga, amelyet az író születésének százötvenedik évfordulóján, 2013 szeptemberében rendeztek meg Versecen, házigazdaként az ottani, már az elemi iskolát is húsz éve nélkülöző, ám rendkívül agilis szórványtagok Petőfi Sándor Kultúregyesületével.
S hogy most egy szuszra tudassunk még néhány információt az olvasóval: Mák Ferencnek – sok évvel korábbi, elsősorban irodalomtörténeti tanulmányokat, esszéket, jegyzeteket tartalmazó kötetei és A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája (Újvidék–Zenta, Forum–Vajdasági M. Művelődési Intézet, 2008) című testes munkája után két fontos könyve látott napvilágot nemrégiben: a Vesztegzár. Jugoszlávia és utódállamai – Szerbia, Horvátország és Szlavónia – magyarságának sorstörténetéből című tanulmánykötet és a Magyarok a Vajdaságban 1918–1945 című történelmi kronológia, ez utóbbi Zentán, a most tárgyalt sorozatot is megjelentető Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában, az előbbi pedig a szlovákiai Méry Ratio és a budapesti Pro Minoritate Alapítvány gondozásában.
Filep Tamás Gusztáv
* Németh Ferenc: Ady vonzáskörében. Todor Manojlovic Nagyvárad, Temesvár és Arad között 1907–1910. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2012 (Délvidéki Soroló 3.), 195 p.
Várad (Nagyvárad)

Elsikkasztanák az emlékeinket
Valahogy úgy alakult, hogy kisebb-nagyobb porveréssel, intenzitással, de örökké baj volt a Postaréttel, s ennek már 160 esztendeje. Ennyi ideje, hogy a székely vértanúk halálukkal megszentelték ezt a helyet. Utóbb már a március 10. időpont is zavart kelt a vásárhelyi (álló)vizekben. Nemrégiben egy magyar politikus azt mondta, túl sok márciusban az emlékezés, nehézséget okoz, hogy öt nap alatt kétszer is össze kell gyűlni a vásárhelyi Postaréten. Maradjunk csak a 15-ével – fejtette ki egyéni véleményét. És ezt egy vásárhelyi születésű, itt élő ember mondta.
A március 15-i ünnepségeket immár 139 éve itt tartják. Ennek azért volt – és van – hagyománya, mert más, a forradalomhoz, szabadságharchoz kötődő emlékhely nem volt a városban. Most van. Petőfi-szobor, Teleki-ház, Görög-ház. Utóbbi kettő megjelölve. A 139 év ellenére egy kicsit nincs a helyén a március idusi emlékezés. A vásárhelyiek akkor, egyébként objektív okokból, 1848-ban a kirobbanása után csak egy héttel később szereztek tudomást a forradalomról.
Minden hátsó gondolat nélkül kérdem – a vásárhelyieknek mi fontosabb az emlékművel kapcsolatban? A Vásárhelyhez kötődő székely vértanúk emléke, vagy a forradalom kitörésének évfordulója? Félreértés ne essék – mindkettő fontos. De. Azt tudjuk, hogy Nagyváradon a Rulikowski-sírnál augusztus 28-án emlékeznek. A Szacsvay-szobornál október 24-én. Fehéregyháza mellett, az Ispánkútnál július 31-én. Eresztevényben július 2-án tartanak megemlékezést. Egyik helyen sem március 15-én. Március idusának is megvannak a maga helyei, ami természetesen nem zárja ki azt, hogy ezen a napon a magyar szabadságharcban részt vevő mártírrá vált lengyel tisztről, a vértanúhalált halt jegyzőről, akinek csak egy tollvonás volt bűne, a lánglelkű Petőfiről, az ágyúöntő Gábor Áronról is megemlékezzenek.
És mégis. Mindennek ellenére „helyén van” a március 15-i postaréti megemlékezés, ha másért nem is, hát azért, mert eleink is ezt tették, itt tették. De ne feledkezzünk meg közben arról, hogy a postaréti vesztőhely, a mártírok sírja elválaszthatatlanul, letagadhatatlanul és elvitathatatlanul hozzátartozik a város képéhez, eszmeiségéhez, a város történetéhez és történelméhez. Ha mást nem is számítunk, csak azt, hogy azon szomorú 1854-es március 10-én délelőtt sírtak a vásárhelyiek, amikor a Vargák bástyájától a Postarétig kísérték a három elítéltet, hogy a kivégzés után az egész városban nem talált maréknyi oltatlan meszet sem az áruló főbíró, hogy az áldozatok holttestét elemésztesse, hogy éveken keresztül virágok kerültek a sírjukra, annak ellenére, hogy az osztrákok titkos ügynökei árgus szemmel, de hiába lesték a virághozókat, s legfőbbképpen pedig azért, mert a város lakóinak közadakozásából emelték ezt a hat méter magas emlékművet. A vásárhelyiek összeadott fillérjeiből.
És mennyi a sok? Március 10. és 15. között van öt nap. Miért ne lehetne öt nap alatt kétszer emlékezni? Tisztelettel jelentem – december 25-én van karácsony, 31-én, hat nap múlva szilveszter. Néhány száz éve mind a kettőt megünnepeljük. És még sohasem hallottam olyat, hogy valaki sokallta volna.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro,

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

Ady Endre hazatért – kéziratok, fotók a csucsai emlékházban
Be kell illeszteni az emlékhelyet a turisztikai útvonalakba
Ady Endre-emlékkiállítást nyitottak meg szombaton Csucsán a Boncza-kastélynak abban a melléképületében, amelyikben Ady Endre feleségével, a verseiben Csinszkaként emlegetett Boncza Bertával élt.
A fotókat, kéziratokat tartalmazó kiállítás fontos megállója lehet az iskolai kirándulásoknak, a költő élete iránt érdeklődő turistának. A csucsai kastélyban Goga-emlékmúzeum működik, Boncza Berta ugyanis az első világháború után, már Márffy Ödön festőművész feleségeként eladta a birtokot Octavian Goga író-politikusnak. A melléképületben eddig szerény emlékháza volt Adynak, amelyet most a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum a kolozsvári Magyar Főkonzulátus kezdeményezésére modern emlékházzá alakított át. Az emlékház megerősítheti az erdélyi magyarság identitását, üzenete az lehet, hogy „itt voltunk, itt vagyunk, és itt leszünk” – mondta a megnyitón Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.
HÁROMSZÉKI ESZTER
Szabadság (Kolozsvár),

Ady-emlékkiállítás: Csucsa Európa kulturális térképére került
Ady Endre és Octavian Goga barátsága, majd a két költő későbbi szembenállása hasonlít a magyar–román viszony alakulására, most azonban közös az emlékhelyük – jelentette ki Balog Zoltán, Magyarország Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője szombaton a Kolozs megyei Csucsán, ahol Ady Endre-emlékkiállítást nyitottak meg.
A tárlat a Boncza-kastélynak abban a melléképületében nyílt, amelyben Ady Endre feleségével, a verseiben Csinszkaként emlegetett Boncza Bertával élt. A tárcavezető kifejtette, amíg magyarok élnek a földön, addig Ady hivatkozási pont marad. Pilinszky Jánost idézte, aki szerint a legfontosabb magyar költő, akárcsak Baudelaire a franciáknál.
„Ennek a helynek az üzenete, hogy itt voltunk, itt vagyunk, itt leszünk” – hangsúlyozta Balog Zoltán, majd hozzáfűzte: reméli, hogy a tárlatnak otthont adó Octavian Goga Múzeum–Ady Endre háza gyakran felkeresett zarándokhelyévé válik a Budapest és Kolozsvár közt utazó magyarországi és erdélyi magyaroknak.
Aurel But, az Octavian Goga Múzeum igazgatója elmondta: korábban az Ady-kiállítás anyaga elsősorban etnográfiai volt, a most megnyitott tárlat azonban már dokumentarista jellegű. „A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum rendkívüli szakértelemmel állította össze a kiállítás anyagát” – dicsérte a múzeumigazgató a magyarországi intézmény munkáját.
Magdó János kolozsvári magyar főkonzul a tárlat létrejöttéről elmondta, az emlékkiállítás ötlete már másfél évvel ezelőtt megszületett, azonban kivitelezni nem volt egyszerű. Mint részletezte: előbb a helyi illetékesekkel kellett egyeztetniük, majd szakmai és anyagi segítséget is kellett szerezniük, és a munkának még nincs vége: a következőkben azon fognak dolgozni, hogy a múzeum szerepeljen úti célként az utazási irodák kínálatában, illetve beillesszék az iskolai kirándulások célállomásai közé is.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke úgy fogalmazott, korábban sosem volt pénz hasonló tárlatok megszervezésére, most azonban a megyei önkormányzat költségvetésében elkülönített összeg szerepel a múzeum udvarának rendbetételére. „A tárlattal Csucsa visszakerült Európa kulturális térképére” – hangoztatta az elöljáró.
E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója ugyanakkor arról számolt be, hogy a tárlat anyagát két munkatársa, Hegyi Katalin és Kemény Gyula állította össze. Hozzáfűzte: ha Érmindszenten, Ady Endre szülőfalujában is hasonló kiállítást rendezhetnek, elmondhatják, hogy fontos lépést tettek az emlékállítás megvalósításának útján.
A múzeum dísztermében tartott ünnepséget a nagyváradi Szigligeti Színház és az Ady Endre Gimnázium közös műsora, valamint a kolozsvári Tudor Jarda Népművészeti Főiskola előadása színesítette. Ezt követően az Ady-ház elé vonult a népes közönség, akiket külön busz szállított Kolozsvárról Csucsára.
Hegyi Katalin, a kiállítás kurátora ismertette az épület rövid történetét. Elmondta: a Boncza-kastélyt Boncza Miklós építette feleségének, Török Bertának, aki kilenc nappal azt követően, hogy világra hozta gyermekét – Ady későbbi kedvesét, Boncz Bertát – meghalt. Felesége halálát követően Boncza Miklós visszaköltözött Budapestre és bezárta a kastélyt, aztán 1914-ben, amikor Ady feleségül vette Csinszkát, a csucsai kastélyban éltek, az emlékkiállítás helyszínéül szolgáló fehér házban, amely 1968 óta Ady emlékháza.
A kastélyt és a hozzá tartozó birtokot az első világháború után Octavian Goga erdélyi román költő, későbbi miniszterelnök vásárolta meg, ma Goga-múzeum működik itt. Hegyi Katalin elmondta, a kiáltást két szobában rendezték be: az elsőben Ady és Boncza Berta kapcsolatát, a Boncza-kastélyt és a Boncza családot mutatják be, míg a második szobában látható képek az Ady házaspárt Csucsán meglátogató barátairól készültek.
A kiállítás tárgyai között olyan versek kéziratai is láthatóak, amelyeket Ady Csucsán írt. Az első teremben hangos kiállítás is fogadja a látogatókat, akik tíz-tíz magyar nyelven és román fordításban elhangzó Ady-verset hallgathatnak meg. A második teremben egy képernyőn az Adyról összegyűjtött valamennyi fényképet meg lehet tekinteni.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

A csucsai Ady Endre emlékház avatási ünnepsége
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa és a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum közös szervezésében 2014. március. 8. ünnepélyes keretek között Ady Endre és felesége Boncza Berta emlékére ünnepség keretében átadták azt a rendkívül értékes anyagot, mellyel még vonzóbbá, tehetik azoknak a látogatóknak az élményeit, akik meglátogatják az Ady Endre nevét viselő hajdani Boncza házat, Ady- emlékházat.
A hajdani Boncza-kastélyt a XX. század elején építtette Boncza Miklós fiatal feleségének, Csinszka édesanyjának, a neves műépítésszel, Alpár Ignáccal. Ugyanazon a telken építtette a domboldalon álló kerti lakot, az ún. fehér házat. 1915-1917 között ebben a kétszobás házban lakott Ady Endre és Csinszka. Ady halála után Boncza Berta már, mint Márffy Ödön festőművész felesége eladta a kastélyt. A Boncza-kastélyt Octavian Goga (1881-1938) erdélyi román költő, későbbi román miniszterelnök vásárolta meg, az épületben és a hozzá tartozó birtokon ma már Octavian Goga- Múzeum működik.
1968-ban Ady emlékházzá nyilvánították a fehér házat.
2014-ben a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum és a Kolozsvári Főkonzulátus kezdeményezésére modern emlékházzá alakult.
Aurel But, az Octavian Goga- Múzeum jelenlegi igazgatója köszönetet mondott az Ady Endre emlék- kiállításért Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának, az Emberi Erőforrások Minisztériumnak, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumnak. Rendkívüli szakértelemmel állította össze a kiállítás anyagát a Petőfi Irodalmi Múzeum Nyilvánosan elismerte, a Múzeum eddigi Ady-kiállítása kevésbé szólt a költőóriásról, mivel az inkább néprajzi jellegű volt. Most dokumentumjellegű is, emiatt rendkívül nagy értékű.
A Nagyváradi Szigligeti Színház és az Ady Endre Elméleti Líceum diákjai közös műsorral tisztelték meg az eseményt.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere az emlékkiállítás megnyitóján elmondta: „Ady Endre és Octavian Goga kapcsolata egy kicsit a román-magyar viszonyhoz is hasonlít. Abban egymást váltották a fellobbanó barátság és a kemény szembenállás szakaszai, most viszont közös az emlékhely.
Azt kívánom az erdélyi magyaroknak, erősítse magyarságukat ez a hely. Legyen az az üzenete, hogy itt voltunk, itt vagyunk, és itt leszünk”. Azt a vágyát is megemlítette, hogy a Csucsai múzeum és az Ady Endre-emlékkiállítás legyen fontos állomás Budapest és Kolozsvár közötti úton, a magyarországi és az erdélyi magyarok zarándokútjának fővonalán. Ha Arany János, Mikszáth Kálmán, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor és Ady Endre az első világháború után születtek volna, nem lettek volna magyar állampolgárok. Ezért „kettős örömnek” nevezte, hogy 2010 óta ez másképpen van. Úgy ítélte meg, hogy a csucsai Ady-emlékháznak növeli a jelentőségét, hogy Magyarország határain kívül esik. „Ez a ház nemcsak abban nyújt betekintést, ami volt, hanem abba is, ami van”
Magdó János, Magyarország Kolozsvári főkonzulja kifejtette, az lenne fontos, hogy a Csucsai Múzeum meglátogatását illesszék az iskolai kirándulások célállomásai közé, a turisztikai útvonal egyik eleme legyen.
E. Csorba Csilla a Budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója elmondta: …”ha Érmindszenten, Ady Endre szülőfalujában is hasonló kiállítást rendezhetnek, elmondhatják, hogy fontos lépést tettek az emlékállítás útján”.
Hegyi Katalin, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, a Boncza kastély történetét mutatta be. Beszélt Boncza Berta és Ady levelezéséről, majd Adynak a csucsai látogatásairól. A csucsai ház két szobás volt. Ady 1914. áprilisában látogatta meg először Bertát. A második látogatása alkalmával hárman, a nagymama, Ady és Berta elmentek Kalotaszegre. Jó hangulat alakult ki. Ady úgy érezte, hogy feleségül kell vennie Bertát. Harcolniuk kellett a házasságukért. Házasságkötés után a házaspár Csucsán lakott.
1968 óta Ady Endre- emlékházként van nyilvántartva.
A Petőfi Irodalmi Múzeum számára jó volt, hogy a kiállítást megrendezhették. A kiállítás 1914- 1918 közti időszak anyagát tartalmazza. Az első teremben a Boncza család, a kastély, Csinszka és Ady kapcsolatára vonatkozó anyagok láthatók. 10 Ady verset magyar valamint román fordításban hallhat a közönség.
A második teremben barátokról szóló anyagok, akik Adyt és Csinszkát látogatták. Adyról összegyűjtött fényképeket tekinthet meg a képernyőn a tárlatlátogató Olyan kéziratokat, mutatnak be, amelyek csucsai tartózkodás alatt születtek. Kétnyelvű a kiállítás anyaga. Ady versek hallhatók a Szigligeti Színház művészeinek előadásában. Hasonló Ady kiállítást szeretnének rendezni Érmindszenten, a költő szülőfalujában is.
Szalagvágás után meg lehetett tekinteni a kiállított, rendkívül értékes anyagot.
A látottak alapján merem ajánlani mindenkinek, aki Csucsán jár, látogassa az Ady-emlékházat, az Ady- emlékkiállítást.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,

Felavatták Kolozsvár első Petőfi-szobrát
Ugyan csupán mellszobor, de a Hajnal negyedi leányanyaotthon, bölcsőde  és öregotthon udvarán március 9-én, vasárnap felavatott alkotás a kincses város első szabadtéri Petőfi-szobra. Nemzetünk szeretett költője előtt Kolozsváron eddig csak emléktábla tisztelgett az egykori Biasini-szálló homlokzatán: az 1897-ben elhelyezett felirat annak állít emléket, hogy Petőfi és Szendrey Júlia a nászútjukon itt töltöttek néhány napot. Nagyra is becsülik a kolozsváriak, hiszen minden év március 15-én az ünnepi szónoklatokkal itt ér véget az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékére szervezett ünnepség.
Vasárnap a Magyar Mozgáskorlátozottak Társulata által működtetett Szent Kamill-otthon és az Árpád-házi Szent Erzsébet leányanyaotthon, bölcsőde és óvoda udvarára tervezett szoborpark első alkotásaként avatták fel Hunyadi László alkotását. A mellszobron a költő neve, születési éve olvasható, és egy idézet Voltak fejedelmek című költeményéből: „Az idő igaz / S eldönti, ami nem az”.
Szabadság (Kolozsvár),

Elkezdik a megrongált gyergyói szobrok helyreállítását
A néhány héttel ezelőtt megbecstelenített köztéri szobrok helyreállításának módját keresi Gyergyószentmiklós önkormányzata, közösen a művészekkel. A hivatal által a rendőrségen lehett hét darab feljelentésre mai napig nem érkezett válasz.
Az önkormányzat felkérésére dr. Jakab Gyula járt utána annak, hogy a megrongált Jakab Antal emlékmű hogyan lenne helyreállítható. Mint kiderült, az újfalvi andezitből készült emlékkövet használt szerves olajjal öntötték le az elkövetők. Megtisztításához speciális Akemi-vegyszerre van szükség, amely néhány milliméteres vastagságban rákenve képes az olaj felszívására. Elképzelhető, hogy a betűkből nem teljes mértékben szívódik fel az olaj, azokat fekete vagy bronz színűre festenék, amennyiben a napokban sikerül az emlékkövet megtisztítani az olajtól. A vegyszer hidegben nem használható 5 fok alatt, a kőnek tehát előbb fel kell melegednie kellőképpen ahhoz, hogy használható legyen a szer. Jakab Gyula reméli, hogy a keddi meleg időjárás szerdán is kitart, ha megfelelően alakul délelőtt folyamán a hőmérséklet, akkor tesztelik a vegyszert a kő egy kis felületén már szerdán. Ha a minta-felületen sikerrel jár a helyreállítás, akkor a teljes andezit darab megtisztítására számíthatunk az elkövetkező napokban. Ezt követően egy speciális tisztítószerrel kell majd a teljes emlékkövet letakarítani. A helyreállítás értéke több száz lejre rúg.
Fejér Dávid szobrának egészen új mása készül, Burján Gál Emil, szobrászművész műhelyében, a szobor ugyanis igencsak megrongálódott az elmúlt években. Az új mellszobor elkészültét követően őt megillető új helyszínre is kerül az alkotás, a Városi Kórház udvarára.
Fogarasy Mihály püspök bronzszobrának talapzatán Jakab Gyula javaslatára a teljes márványlapborítás cseréje lenne megoldás. A püspök bronz mellszobrának megtisztításához pedig csíkszeredai bronzművesektől érkezik majd javaslat, hiszen a fém nem egyszerű bronz, hanem patinásítva is van, emiatt, nagyon körültekintően kell a tisztítószert megválasztani, hogy az alkotás ne sérüljön jelentősen.
Szinte reménytelen Kossuth szobrának helyreállítása
Miholcsa József, a Kossuth-szobor készítője az önkormányzat illetékeseinek kérdésére elmondta, a szobor igencsak megrongálódott. A festék a hajszálrepedések kitöltésével jelentős kárt tett az alkotásban, ezért kevés remény van a helyreállításra. Egyelőre megoldást próbál keresni az alkotóval közösen a helyreállítások koordinálásával megbízott önkormányzati cég.
Gyergyószentmiklóson található szobrok jegyzékében az alábbiak szerepelnek: Salamon Ernő kőszobra, Izsák Márton alkotása 1970-ben; Fogarasy Mihály püspök bronzszobra 1991-ben; Szent Miklós-szobor, Burján–Gál Emil alkotása, 1993-ban; dr. Fejér Dávid mellszobra, Burján-Gál Emil alkotása 1994-ben; Petőfi Sándor-szobor, Bálint Károly bronzból készült alkotása, 1996-ban; a betonból készült Kossuth-szobor, Miholcsa József alkotása, 1997-ben; Bethlen Gábor mellszobra, bronzból, 2005-ben lett állítva, a legutóbbi Jakab Antal-emlékmű pedig 2010 óta áll a püspökről elnevezett téren.
Csibi Márti
maszol.ro,

Hányatott sorsú táblák
Egyre kevesebb marad Csíkszeredában az Új Összefogás Alapítvány és a Csíkszéki Erdélyi Kárpát Egyesület által pályázati pénzből több mint két éve felállított, épületek és helyszínek történelmi adatait tartalmazó tizenöt plexi táblából. Az elméletileg a város ügykezelésébe tartozó, gyakorlatilag gazdátlan pannókat egyébként már kezdettől nem találták sem anyagukban, sem formájukban megfelelőnek.
A Heineken a közösségért címmel 2011 májusában kiírt pályázaton a közösségfejlesztési terv kivitelezésére 15 ezer eurót nyert az alapítvány és az egyesület. Az összeget az év decemberében tizenöt – a felszereléssel együtt darabonként mintegy ezer euróba kerülő –, Csíkszereda nevezetességeiről részletes tájékoztatást nyújtó, fémkeretbe foglalt, átlátszó borítólemezzel ellátott táblára fordították.
Az első rongálások
A háromnyelvű – magyar, román és angol – táblák elhelyezésük után Csíkszereda Polgármesteri Hivatalának ügykezelésébe kerültek, azonban kevesebb mint egy hétre rá hármat meg is rongáltak. Az évek során egyre-másra fogyatkozó pannók közül többnyire a város szélein állók maradtak meg.
Dühöngve semmisítette meg Zsögödben a táblát
Szombatra virradóra viszont a csíkzsögödi, Harom és Zsögödi Nagy Imre utcák találkozásánál lévő plexit egy közelben lakó férfi – a szemtanúk elmondása szerint – őrjöngve apró darabokra törte, majd dühöngése közepette kidöntötte a pár méterre álló, gyalogátkelőt jelző közlekedési táblát is.
A történtekkel kapcsolatban a lakók hozzátették, az illető nem első esetben nyilvánult meg hasonlóan, több fenyegetőzés és összetűzés is a számlájára írható. A dolog „érdekessége”, hogy közvetlenül a pusztítást követően egy rendőrségi járőregység is elhaladt autóval a helyszín mellett, anélkül, hogy megállt volna. A megrongált közlekedési táblát szerdán visszahelyezték.
Tizenötből hat
Utánajártunk, hogy a felállításuk óta eltelt huszonhat hónap alatt hány táblát sikerült megőrizni a tizenötből. A legjobb állapotban a vasútállomással átellenben található, illetve a csíksomlyói kegytemplom szomszédságában álló pannók maradtak meg, míg a Gál Sándor-szobor közelében, Hargitafürdőn, a csíksomlyói Szent István Kollégium előtt, valamint a Márton Áron Gimnázium kapujánál lévők „több sebből is véreznek”: kődobálás okozta repedések, keresztirányú hasadások, éles tárgyak okozta vésésnyomok „díszítik” őket. Több helyszínen – a Petőfi utca felső és alsó felében, a Majláth Gusztáv Károly és a Szabadság tereken – nyoma sincs az egykor kuriózumnak számító pannóknak, a Millenium templomnál, a csíktaplocai Lázár-kúriánál, a Vár téren és a hétvégén tönkretett Zsögödi Nagy Imre képtárnál pedig csak a fém talapzat látható.
Átvétel fenntartásokkal
Noha az átvételkor a városvezetőség úgy vélekedett, hogy nagyon jó ötlet a civil szervezetek kezdeményezése, már akkor aggályokkal álltak hozzá az „adományhoz”. „Anyaga és formája miatt nem találtuk megfelelő megoldásnak ezeket a táblákat. Fenntartásokkal ugyan, de átvettük őket” – közölte Szőke Domokos, Csíkszereda alpolgármestere. A megrongált táblákat nem pótolták. „Ha helyreállítjuk őket, ugyanolyan semmiképpen sem lehet. Strapabíróbb anyag kell, közpénzt a korábbi formára nem költünk” – hangsúlyozta. A zsögödi incidensről Szőke Domokos tőlünk értesült, mint mondta, először megpróbálnak személyesen beszélni a tettessel, lehetőséget adva neki az okozott kár megtérítésére. „Ez így is, úgy is rendőrségi ügy, viszont mérsékeltebb bírságot kaphat az illető, ha együttműködik” – emelte ki.
„Nem volt a legjobb döntés”
Már csak „egyszerű hétköznapi szemlélőként” figyeli a táblák sorsát Szabó Károly, a Csíkszéki Erdélyi Kárpát Egyesület elnöke. Bár a városnak történt átadás óta „levették a kezüket” a táblákról, örült, hogy maradtak még ép tájékoztatók. „Nincs már módunk ezeket javítani, és azt is beismerhetjük, hogy ezeknek a tábláknak a felállítása nem volt a legjobb döntés” – osztotta meg.
Pinti Attila
Székelyhon.ro,

A rendőrség vizsgálja egy januári gyergyószentmiklósi Nyirő-megemlékezés szervezőit
A gyergyószentmiklósi rendőrség kihallgatja a január 15-én megrendezett, Nyirő József és Tompa László írói munkásságát bemutató est szervezőit.
Kisné Portik Irén, a gyergyószentmiklósi polgármesteri hivatal kulturális referense, a megemlékezés fő szervezője az MTI-nek elmondta, szerdán már egyszer meghallgatta az üggyel foglalkozó rendőr, és csütörtökön írásos nyilatkozatot is ad a rendezvény részleteiről. Hozzátette, a rendőrség a gyergyószentmiklósi ügyészség megbízásából gyűjti az információkat a januári megemlékezéssel kapcsolatban. Irinel Crudu gyergyószentmiklósi főügyész az MTI-nek elmondta, még a januári esemény előtt tett feljelentést a főügyészségen a Romániai Zsidó Közösségek Föderációjának (FCER) elnöke, Aurel Vainer, és Dan Tanasa blogger. Így az ügyészség előbb azt vizsgálja, hogy egyáltalán megtartották-e a rendezvényt, és hogy ha igen, az a fasiszta, rasszista vagy xenofób szervezeteket és szimbólumokat, valamint a háborús bűnösök kultuszát tiltó kormányrendelet hatálya alá esik-e. A főügyész szerint március végéig dől el, hogy vádat emelnek-e valaki ellen, vagy ejtik az ügyet.
Kisné Portik Irén elmondta, reményei szerint az ügyészség hamar megállapítja, hogy senki nem hibázott, és lezárja az ügyet. Hozzátette, az is derűlátásra jogosítja fel, hogy az ügyészség a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium által készített Nyirő József-naptár ügyében folytatott vizsgálatát is vádemelés, vagy bírság kiszabása nélkül lezárta.
„Nem engedhetjük meg, hogy egyik évben lemondunk Wass Albertről, aztán a következő évben Nyirő Józsefről, aztán meg esetleg Petőfiről, Aranyról. Mindig lesz valaki, akinek az íróink egyike-másika valamiért sérti az érzékenységét. Ha létezik a mások érzékenysége, akkor létezhet székely érzékenység is" – hangoztatta Kisné Portik Irén.
Tavaly januárban Wass Albert emlékére szervezett gyergyószentmiklósi és gyergyócsomafalvi rendezvények miatt indult ügyészségi vizsgálat megannyi helyi értelmiségi ellen. Az ügyészség az érintettek többszöri kihallgatása után vádemelés nélkül zárta le az ügyet. Az érintettek hatósági túlkapásnak minősítették a vizsgálatot.
MTI
Erdély.ma,

Március 15. a Magyar Szabadság Napja
A forradalom eszméje ma is él
Az ünnepi rendezvények sora már tegnap elkezdődött. A marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban két rendezvény zajlott: a díszteremben történelmi témájú zenés-táncos előadás, míg az udvaron a székely vértanúk emlékét idézték fel, emléktábláikat megkoszorúzták.
Itt vagyunk!
Ismerni a múltat, büszkén vallani a hovatartozást, vállalni őseinket és hivatkozni mindazokra az értékekre, amit megalkottak, szent kötelességünk. Ez nemzetünk éltető ereje. Ez ad szilárd öntudatot és erőt ahhoz, hogy biztosítsuk a jövőt, magyar nemzetünk vitathatatlan helyét az európai közösségben. Történelmünkön végigvonulnak örömteli, de gyászos események is. Az évszázadok alatt nemzetünk átvészelte a megpróbáltatásokat, és többszöri összeomlás után is talpra tudott állni, mert nem mondott le az élethez való jogáról, a szabadságról és a függetlenségről. Volt tatárdúlás, volt mohácsi vész és világosi fegyverletétel, de hiába rendítették meg létünket a hódítók, a Habsburg önkény, mert mindez a történelem süllyesztőjébe került. Mi viszont itt vagyunk! Megmaradtunk a Kárpát-medencében, Erdélyben, szülőföldünkön! A forradalom kisugárzása máig sem vesztett erejéből, az európai közösségben döbbenünk rá, hogy március 15-e eszméi és céljai az unió kötelékében is időszerűek – hangzott el tegnap a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum dísztermében azon az előadáson, melyet nemzeti ünnepünk tiszteletére Hajdú Zoltán történelemtanár szervezett.
Magyarnak lenni büszkeség!
A rendezvény első felében dr. Tamási Zsolt 1848 Marosvásárhelyen címmel tartott telt ház előtt vetített képes előadást, melyet a közönség nagy érdeklődéssel kísért végig. Ezt követően dr. Bálint István igazgató köszöntötte az ünneplő ifjúságot.
– Magyarnak lenni büszkeség! Minden bolyais diáknak tudatosan kell vállalnia hovatartozását, hiszen csak közösen lehetünk erősek, csak közösen erősíthetjük nemzetünket. Arra törekszünk, hogy a ránk bízott feladatot teljesítsük, a legjobbak legyünk, s a Bolyai idén is megőrizze elsőségét az erdélyi középiskolák között! – hangsúlyozta ünnepi beszédében az igazgató.
Miközben a díszteremben folyt az előadás, a Református Kollégium–Bolyai Farkas Elméleti Líceum Öregdiákok Baráti Köre megemlékezést tartott és koszorúzott Török János és Horváth Károly székely vértanúk emléktábláinál. Itt Balás Árpád elevenítette fel a székely vértanúkhoz fűződő eseményeket, illetve a kivégzésük körülményeit.
Együtt a márciusi ifjakkal
A zenés-táncos összeállítás az 1848-as forradalom eseményeinek forgatagába varázsolta a nézőt. Úgy vonultatták fel a történéseket, hogy közben pesti fiatalok közé keveredhettünk, akik a bécsi forradalom hírét fogadják. Képzeletben vendégei lehettünk a Pilvax kávéháznak, ahol egyetemistákkal találkozhattunk, akiket már márciusi ifjaknak neveztek. Megismerkedhettünk a Pilvax-kör tagjaival, élükön Petőfi Sándorral, Jókai Mórral és Vasvári Pállal, akik elhatározták, hogy maguk vívják ki a sajtószabadságot, hogy ne kelljen többé a bécsi udvar engedélyére várni magyar nyelvű írás megjelentetésekor. A százezres Pesten gyalogolhattunk Landerer nyomdája felé, hogy kinyomtassák a magyar nép Irinyi József által megfogalmazott 12 pontos követelését és Petőfi lelkesítő költeményét, a Nemzeti dalt. Délutánra a Múzeum térre értünk, ahol tízezer ember közé keveredhettünk, hogy végighallgassuk a szónoklatokat és Petőfi szavalatát. Budára igyekeztünk, megnyitottuk a börtön ajtaját, s diadalmenetben kísértük Táncsics Mihályt... Mindebben Szász Barna és Szucher Eszter műsorvezetők is segítettek.
Az ünnepi műsor színvonalát több zenei betét emelte, többek között elhangzott a Nélküled című dal, a Nemzeti dal Osztián Pálma és Jakab István tizedikes tanulók előadásában, akiket Németh Ádám kísért. Petőfi Sándor Kemény szél fúj című versét Székely Noémi, Reményik Sándor Erdély magyarjaihoz című versét, majd a Szózatot Székely János szavalta el.
Németh Péter színdarabja – A sötét lobogó – szintén a forradalmi hangulatot, Petőfi és Szendrey Júlia utolsó találkozását idézte fel.
Az iskola néptánccsoportja Küküllő menti táncokat adott elő.
Méltó befejezésként Jakab István hegedűkíséretében csendült fel a magyar himnusz.
Szép volt, felemelő!
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely),

Bekiabálások a székelyudvarhelyi megemlékezésen
Két helyszínen zajlott az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc 166. évfordulója alkalmából tartott ünnepség, melyet a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal késő délutánra szervezett. A Márton Áron téren megtartott beszédekről több alkalommal is bekiabálások vonták el a közönség figyelmét.
A polgármesteri hivatal által megszervezett március 15-ei rendezvénysorozat részeként a gyerekek szombaton délelőtt tíz órától a Művelődési Házban interaktív foglalkozáson vehettek részt, délben pedig a Városháza téren a Székelyföldi Kézműves Egyesületek kiállítását tekinthették meg az érdeklődők. Ugyancsak délben nyitották meg az iskolások számára meghirdetett képzőművészeti és kokárdakészítő pályázatra beérkezett alkotások kiállítását a Városi Könyvtár előtt.
A megemlékezés részeként délután öt órakor nyílt meg a Művelődési Ház koncerttermében a Páll Lajos alkotásaiból rendezett kiállítás, egy órával később a nagyteremben telt ház előtt adott koncertet a Szentegyházi Gyermekfilharmónia és a Hagyományőrző Huszáregylet, Haáz Sándor vezényletével. Az előadás kezdete előtt Elekes Gyula, a Művelődési Ház igazgatója köszöntötte a jelenlévőket, röviden összefoglalva az 1848. március 15-én történteket. Ezt követően a gyermekfilharmónia és a huszáregylet tagjai zenére vonultak be, majd a filharmónia egyik tagja üdvözölte a közönséget, hangsúlyozva, büszkeséggel tölti el őket, hogy a székelyudvarhelyi megemlékezésen énekelhetnek. A repertoárban a Szózat mellett katonadalok és Kossuth-nóták is szerepeltek – a közönség a produkció közben ütemesen tapsolt.
Több ezren vonultak fáklyával
A dalok között Kulcsár-Székely Attila színész Petőfi Sándor naplójából olvasta fel a március 15-ei események leírását, később Gajevszky Klára, a Nyugdíjasok Önsegélyző Pénztárának tagja Petőfi Sándor A magyarok istene című versét szavalta. A gyermekfilharmónia és a huszáregylet tagjai egyéni produkciókkal is tarkították a műsort, továbbá az egyik huszár és két filharmóniás lánya közös dalát is hallhatták a részvevők. A műsor végén a közönség több tagja állva tapsolt. A Művelődési Háztól több ezer ember vonult a Márton Áron térre, a szervezőktől kapott égő fáklyákkal és magyar, illetve székely zászlócskákkal – a menet több pontján felnőttek és gyermekek énekelték: „Kossuth Lajos azt üzente…”
A megemlékezés Márton Áron téren lezajlott része este fél nyolckor kezdődött, amikor a részvevők elénekelték a magyar himnuszt az Alla Breve és a Balázs Ferenc vegyeskarok, a Székely Dalegylet, illetve a Dr. Pál Gyula Nyugdíjas Kórus vezetésével. Azt követően a történelmi egyházak képviseletében Gede Ildikó református lelkész, Mátyás Károly székelyudvarhelyi főesperes-plébános, illetve Kedei Mózes unitárius lelkész imáját és áldását hallhatták az egybegyűltek, majd Kopacz Zsófia, a Tamási Áron Gimnázium IX. osztályos tanulója szavalta Gyulai Pál Hazám című versét.
Hangoskodás a beszédek alatt
Az ünnepségen Bunta Levente polgármester tüdőgyulladása miatt nem lehetett jelen, köszöntő szavait Benedek Árpád Csaba alpolgármester tolmácsolta: a szabadság, a jogok és az identitás, illetve az önrendelkezés érdekében való összefogás szükségességét hangsúlyozta. A beszéd alatt több helyről is bekiabáltak – az azután szóló Verestóy Attila, RMDSZ-szenátor beszédébe pedig néhányan belefütyültek. A jelenlévők csendben hallgatták Orbán Viktor üzenetét Szentgyörgyi Zoltán, a bukaresti magyar nagykövetség diplomatájának tolmácsolásában, ám Victor Pontának a Kulcsár-Székely Attila által felolvasott ünnepi köszöntőjébe belenevetett egy nagyobb csoport. A beszédekben túlnyomórészt a márciusi ifjak hősiességét, áldozatát méltatták, valamint az összefogás, az önrendelkezés szükségességét emelték ki. Victor Ponta üzenete Magyarország és Románia közös útjáról és céljairól, illetve a konfliktusok mulandóságáról szólt.
A beszédeket a Tamási Áron Gimnázium IV. osztályos tanulóinak Udvarhely tavasza című műsora követte, melyben az 1848–49-es forradalom és szabadságharc székelyudvarhelyi történéseit mutatták be. A műsort koszorúzás zárta – a tömeg jó része a hirtelen feltámadt szél és szemerkélő eső miatt szétszéledt.
A megemlékezésen ezúttal is közreműködtek a székely vörös darabontok, az Udvarhelyszéki Fúvószenekar, a Székelyudvarhelyi Hagyományőrző Huszárezred, valamint a 8. Sz. Z. Sebess József cserkészcsapat.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro,

„A szabadság elkötelezett hívei vagyunk!”
A magyar és székely kokárdák, zászlók sűrűjében ünnepeltek a csíkszeredaiak március 15-én a Vár téren. Az 1848-as forradalom és szabadságharcra emlékeztek, a magyar nemzet napját ünnepelték.
Betöltötték a Vár teret és a csíkszeredai városháza előtti útszakaszt a Gál Sándor térről felvonuló ünneplők. Útjukat a Csíkszentsimoni Ifjúsági Fúvószenekar kísérte. A szél piros fehér zöld és kék-arany lobogókat lengetett, az ünneplők szívük fölé székely és magyar kokárdákat tűztek egymás mellé: nemzeti ünnepet tartottak Csíkszeredában is. Az egybegyűlteket Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere köszöntötte.
„Megkérjük a szakszerveket, hiszen ők is rögzítették a felvonulást, hogy küldjék el a román miniszterelnöknek és a román államelnöknek, lássak ők is, hogy kell csinálni, tanuljanak belőle, ne bennünk a szabadságszerető magyarokban, székelyekben keressék a bűnbakot, hanem előbb nyugodtan nézzenek szembe saját magukkal” – fogalmazott Ráduly.
„Tisztára mossuk a hazát megint”
A polgármester szónoklatát Zsögön Zoltán erdélyi költő Hősök porát babérok illetik című ódájának felolvasásával kezdte. „A vers úgy fogalmaz: Tisztára mossuk a hazát megint! – igen, ezt tesszük, mert mi székelyek, magyar ajkúak a világon mindenütt a szabadság elkötelezett hívei voltunk és maradunk” – jelentette ki Ráduly. Mint beszédében fogalmazott: „Nem mindegy milyen utat járunk. Vagy a szabadság ösvényén – ha szúr is körülötte a bozót – haladunk, vagy pedig az árulás széles útján ahonnan nincs visszatérés”. Hozzátette: „vannak olyanok, akik nem ódát írnak, hanem csak odaírnak és futnak a püspökhöz, és nem a nagyméltóságú Tamás József püspök atyához. Nekik is tanulniuk kell, mert az ártatlanság vélelme együtt jár a zsarolhatóság védelmével, és a mi, szabadság felé vezető kis ösvényünkről hamar letéríthetnek bennünket, ha takargatnivalónk van”.
1989 előtt 250 szekus volt Csíkban
Ráduly ünnepi beszédében kitért egy volt 1994-95-ben rögzített volt szekus visszaemlékezéseire is, amelyben az állt, hogy 1989 előtt több ezer besúgó és 250 szekus volt Csíkszeredában. „Felélesztették a Securitate helyében ugyanazzal a stílussal, ugyanazokkal az emberekkel a SRI-t, amely mindmáig itt van, itt vannak közöttünk emberei” – mondta az elöljáró. Szónoklatában továbbá elhangzott, hogy 1920 óta folyamatosan azon vannak, hogy a nagy Romániából homogén állam váljon.
Ráduly: Fogadjanak el bennünket partnernek!
Végül a megyeszékhely polgármestere ünnepi beszédében arra kéri a román kormányt, hogy fogadjanak el bennünket partnernek. „Vegyék be az alkotmányba, hogy a gyulafehérvári 1918. december elseji ígéretek, azok alkotmányos tételek. Épüljön újra a románok és székelyek, a románok és magyarok viszonya” – hangsúlyozta Ráduly. Szerinte azért a legfontosabb kormányzati szerepet vállalni, hogy partneri viszonyt tudjanak kialakítani. „Kik félnek a területi autonómiától? Azok félnek, akik abból élnek, hogy riogatják a román testvérinket ezzel a kérdéssel. Akik abból élnek, hogy hamis jelentéseket írnak rólunk, követnek nap mint bennünket, mintha mi valami titkosat akarnánk. Nekünk nem volt és nem lesz titkolnivalónk” – zárta szónoklatát Ráduly Róbert.
A szabadság jog
Németh Zsolt, Magyarország Külügyminisztériumának parlamenti államtitkára is felszólalt az ünnepségen. Mint mondta, 2014. március 15-éje mindenekelőtt a kárpátaljai magyarsággal való szolidaritás március 15-éje. „Ahol szabadság van ott jog is van, ahol jog van, ott szabadság is van” – fogalmazott Németh. Az általános választójog megadásával pedig egyenlővé vált minden magyar. „Április 6-án, 104 év után először lesz alkalma a világ magyarságának, hogy képviselőt válasszon a budapesti parlamentben, éljenek ezzel a lehetőséggel” – hangsúlyozta az ünneplőkhöz intézett beszédében az államtitkár.
A Role zenélt
Az ünnepségen beszédet mondott még Sógor Csaba európai parlamenti képviselő is. A rendezvényen a Nagy István Művészeti Szakközépiskola kórusa, a Ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium Leánykara énekelt, majd a csíkszeredai Role zenekar forradalmi hangulatot idéző koncertet tartott. Végül megkoszorúzták Petőfi Sándor és Nicolae Bălcescu szobrát, az ünnepség pedig a városi művelődési házban tartott gálaműsorral zárult.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro,

Kötelezővé tennék az 1918 December 1 utakat
Minden romániai városban kötelező módon lesz 1918 december 1-ről elnevezett főutca, ha a parlament elfogadja Mircea Dușa honvédelmi miniszter törvényjavaslatát. A kezdeményezést már kedvezően véleményezte a Szenátus közigazgatási bizottsága. A hargitai román politikus 2011-ben eredménytelenül már megpróbálkozott az utcanév-adás központosításával. Márton Árpád az RMDSZ háromszéki képviselője a Sláger Rádió megkeresésére, aberrációnak nevezte az újabb tervezetét. „Ez a jogszabály precedenst teremthet: ha most kötelezik, hogy 1918 december 1-éről nevezzenek el utcát, hamarosan valami egyéb jut eszükbe, és végül nem lesz annyi utca, ahány ötletük lehet a politikusoknak.”- mondta az RMDSZ-es honatya, aki nem hiszi, hogy a tervezetet megszavazza a törvényhozás.
Mint ismeretes, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat évek óta próbálkozik az 1918. december 1. sugárút szakaszosításával, egy részt továbbra is a román nemzeti ünnepről, a másik két részt Petőfi Sándorról és Mihai Eminescuról neveznék el. Czimbalmos Csaba városmenedzser híradónknak elmondta: nem sikerült módosítani az utcaneveket, mert legtöbbször formai okokra hivatkozva, vagy egyszerűen magyarázat nélkül utasították vissza a módosítást.
Kovács Blanka
slagerradio.ro
Erdély.ma,

Szabadságról több megközelítésben
A központi ünnepségüket nem Háromszéken szervező erdélyi magyar politikai szervezetek vezetői, illetve Tőkés László EP-képviselő is a szabadság motívumát emelte ki ünnepi beszédében: Kelemen Hunor RMDSZ-elnök azt, hogy az erdélyi magyarságnak mindennap meg kell küzdenie a szabadságáért, Bíró Zsolt MPP-elnök azt, hogy ma is érvényes a Szabadság, egyenlőség, testvériség! jelszó, Tőkés László pedig arra figyelmeztetett: mostani szabadságharcunk az autonómiaharc.
Kolozsváron az Új Jobboldal ellentüntetést szervezett, de országszerte incidensek nélkül zajlottak le a március 15-i ünnepségek – ezt Victor Ponta miniszterelnök a hatóságok professzionalizmusának tulajdonította. Kelemen Hunor Szacsvay Imre 1848-as országgyűlési jegyző nagyváradi szobránál mondott ünnepi beszédében kijelentette, az erdélyi magyarság kétségkívül szabadabb most, mint húsz évvel ezelőtt, de szabadsága nem stabil, és az elmúlt időszakban felerősödtek, elszaporodtak a közösség elleni támadások. Úgy vélte azonban, félreismerik a magyar közösséget azok, akik azt hiszik, hogy az szó nélkül hagyja a jogsértések sorozatát. „Ha baj van, mi, erdélyi magyarok nem bújunk el, mi emelt fővel vállaljuk identitásunkat. (...) Nem fordulunk egymás ellen, összezárunk, és egy emberként állunk ki jogainkért” – fogalmazott Kelemen Hunor, aki szerint a mai nemzedék szabadságharca a közösségi jogokért vívott mindennapos küzdelem. Az RMDSZ nagyváradi rendezvényét heves szélvihar és az eleredő eső zavarta meg.
Bíró Zsolt szerint az erdélyi magyarságnak ma is a Szabadság, egyenlőség, testvériség! hármas jelszavával kell utcára vonulnia jogaiért. A Magyar Polgári Párt elnöke Tusnádfürdőn elmondta, Bukarestnek és a nagyvilágnak is méltányolnia kellene az erdélyi magyarok „nyakkendős autonómiaharcát”, azt, hogy a közösség nem erőszakos úton próbálja elérni céljait. Felemlítette, két évtized alatt 600 ezer magyar tűnt el Erdélyből. „Ha a folyamatot nem tudjuk megállítani, az erdélyi szászok sorsára jutunk. Ha nem az ő sorsukat szánjuk gyerekeinknek, unokáinknak, új úton kell elindulnunk” – fogalmazott Bíró Zsolt. Hozzátette, az erdélyi magyarságnak és a székelységnek azon az úton kell tovább haladnia, amelyen tavaly októberben a Székelyek nagy menetelésén elindult. Tőkés László szerint az erdélyi magyarság mostani szabadságharca az autonómiaharc. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke ugyancsak Nagyváradon, Szacsvay Imre szobránál mondott beszédet a nemzeti ünnepen. Megemlítette, a 2014-es évet a partiumi autonómia évévé nyilvánította az EMNT, de nem szabad megelégedni csak a Székelyföld vagy csak a Partium autonómiájával, Erdély autonómiájáért is síkra kell szállni. Arra utalván, hogy Románia jelenlegi himnusza is Petőfi Nemzeti dalából ihletődött, kijelentette: a szabadság egy és oszthatatlan, és egy elnyomó nép soha nem lehet szabad. „Ha minket elnyomnak Romániában, ez a románok korlátozott szabadságát is jelenti” – fogalmazott Tőkés László. Úgy vélte, ma is érvényes az Unió Erdéllyel! jelszó, és kijelentette, a jelenkori szabadság kivívásához a szabadságharc mellett igazságharcra is szükség van. Victor Ponta megköszönte az állami hatóságoknak, hogy nem történtek incidensek a március 15-i rendezvényeken. „Feltűnt, hogy az illetékes állami intézmények milyen professzionalizmussal viszonyultak a magyar nemzetiségű román állampolgárok számára fontos momentumhoz. Az a tény, hogy nem történtek incidensek, a helyzetet feleslegesen kiélező provokációk, azt bizonyítja, hogy a hatóságok jól végezték munkájukat” – áll a kormány sajtóirodájának közleményében, mely szerint Ponta üdvözölte, hogy az állami hatóságok „példát mutattak” civilizált és demokratikus viselkedésből, annak ellenére, hogy időnként „izgató és veszélyes” szónoklatokkal szembesültek, amelyeket megítélése szerint provokációként is lehet értelmezni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Méltósággal emlékeztünk az 1848-as szabadságharcra
Március 15-ének a ma embere számára is van üzenete
Nem váltak be az elmúlt napok bizonytalansága és feszült hangulata miatti előrejelzések, a város magyarsága csendben, méltósággal emlékezett az 1848-as forradalomra és szabadságharcra.
Szombat délelőtt a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézettől indult az ünneplő sokaság, amely aztán énekelve, fúvószenekar által kísérve ért a Szent Mihály-templom elé. Az ökumenikus szertartáson a négy történelmi magyar egyház vezetője hirdetett igét. A közel kétezres tömeg fegyelmezetten, jókedvűen vonult át a Petőfi utcai volt Biasini-szállóhoz, ahol beszédek, szavalatok hangzottak el, majd koszorúkat helyeztek el az épület előtt. Ezt követően a sokaság részben feloszlott, és csak egy mindössze kétszázas tömeg kísérte vissza az éneklő fiatalokat a teológia udvarára. Szombaton Erdély-szerte megünnepelték a magyar forradalom és szabadságharc 166. évfordulóját. A magyarországi politikusok közül néhányan szintén Erdélyben ünnepeltek.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár),

Az 1848–49-es szabadságharc Kalotaszegen és környékén
Erdély bércei között kis hepehupás völgymedence terül el, délről a Gyalui-havasok, nyugatról a Kalota-havas az 1836 m-es Vigyázó-csúccsal, észak felől a Meszes-hegység és Kolozsvár-Almás hegység dombvonulatai, kelet felől pedig Kolozsvár határolja: Kalotaszeg.
Történészeink szerint Erdély azon vidékei közé tartozik, ahol a magyarság legkorábban megtelepült. (Akár már a VII. században: László Gyula neves régész „kettős honfoglalás” elmélete szerint a Kárpát-medencében 678 táján a második avar korban érkezett, úgynevezett „griffes-indás” népesség a székelyek voltak.) Az évszázadok során Kalotaszeget és vidékét sok pusztítás érte, a tatár–török hadak dúlásai, a pestisjárványok mind hozzájárultak a magyarság pusztulásához, e táj etnikai metamorfózisához. Az elpusztított magyar falvak egy része teljesen megsemmisült, másokba a havasokból román lakosság telepedett. Az uszítás, ármánykodás, nemzeti villongások színterévé vált ez a terület is, akárcsak Erdély sok más része. Gyilkolta itt már egymást a román és a magyar a Horea, Cloșca és Crișan vezette 1784-es parasztlázadáskor, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, valamint 1918-ban és 1944-ben. Az alábbiakban a szabadságharc kalotaszegi történéseit elevenítjük fel.
Havasiak a kalotaszegi civil lakosság ellen
Az ősi Kalotaszegen az Erdélyt birtokba vevő magyarság egyik nemzetsége, feltehetően a Kalota nemzetség telepedett meg, megszállván a vidék stratégiai központját, Sebesvárat, később pedig Gyerőmonostoron nemzetségi monostort, Váralmáson pedig Benedek-rendi kolostort épített. Ma a Csucsa és Kolozsvár közötti területen elhelyezkedő több mint 40, túlnyomó részben magyarok lakta falvak összlakosságának száma megközelíti a 20 ezret. Központja a már csak 25 százalékban magyarlakta Bánffyhunyad. Kisbács és Jegenye katolikus településeket kivéve református vallású.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Kalotaszeg is hadszíntérré vált, ezt a civil lakosság is megszenvedte. Az osztrák, szász és muszka csapatok mellé csatlakoztak az Avram Iancu által vezetett román, állítólag 198 ezres létszámú lázadó erők, melyek sor- és határőr ezredekből, valamint a román falvak hadra fogható férfi lakosaiból verbuválódtak. A románok bízva az osztrák ígéretekben, hogy megvalósulhat régi álmuk, a nagy Dákorománia, teljes erővel támadták nemcsak a reguláris magyar haderőket, de valóságos népirtást végeztek a magyar civil lakosság körében is, több helységben csecsemőtől aggastyánig mindenkit legyilkoltak, az osztrák hadsereg hallgatólagos beleegyezésével. Avram Iancu, „a havasok királya” először a kalotaszegi magyar falvak ellen intézett támadást. 1848. november 6-án és 8-án egy századnyi császári könnyűlovas több ezer havasi románt (mócot) szabadított rájuk. Kalotaszeg maga is fegyverben állt Dobozi Lajos bihari nemzetőr őrnagy fedezete mellett. A támadást sikerült visszaverni, de Zentelke és Kalotaszentkirály a lángok martaléka lett.
Ezzel kapcsolatban részletet idézünk Berzenczei Antal őrnagy segélykérő leveléből Vay Miklós Erdély királyi biztosához:
„Nagyméltóságú Királyi Biztos Úr! Folyó év november hó 6-ikáról küldött hivatalos parancsolatjai Nagy Méltóságodnak az 1958-ik szám alatt köszönettel vettem, de már ezen rendelés vétele ellőt biztos hírek és kémeim által értesítve lévén az oláhok megrohanási szándékáról a következőleg rendelkeztem. A mákói és egeresi századokat M.Monostor és Valkó fedezésére a K.Szentkirályi századot pedig ezekkel érintkezésbe tettem – mire hiteles hírek érkeztek, hogy az ellenség Nagy Kalotára beérkezett s már Szentkirályra bevárandó... Addig is míg e tisztelt parancsolat megjöhetne, a megérkezett honvédek és az almási és körösfői századot indítom Kalota ellen, hogy még ma vagy holnap széjjelverhessem e rabló csordát.”
Erről az eseményről számol be idős Killyén Ferenc magyarvalkói református pap korabeli leírása, amely az egyház anyakönyvének 44. oldalán található. Csak pár mondat a lejegyzésből:
„Borzasztólag emlékezetes esemény 1848 év november hó 6-ik napján az albáki román rablócsorda néhány oláh pap és három rablófőnök vezérletük alatt a havasról lerohanván itten e helységben is tetemes károkat okoztak... Isten bosszúálló igazsága utoléri őket, mert az a sok ártatlan vér, annyi sok száz család sóhajtása, könnyhullatása kik élelem és lakóhely nélkül maradtak télnek idején, lehetetlen hogy bosszúállást ne nyerjen a gonoszok fejére, az Isten irgalmasságának királyi székétől... Ily pusztulást még a pogány ellenség sem tett, midőn istentelen lábával hazánk földjét taposta.”
Kalotaszegen ez időben a nép állandó rettegésben élt, hiszen a havasiak rémtetteinek híre futótűzként terjedt a vidéken. A magyar forradalmi csapatok viszszavonulóban, Gyerőmonostor és Csucsa a románoktól megfenyegetve – mindez jogosan keltett félelmet a magyarokban, hogy a bosszúvágytól fűtött havasi hordák soraikat rendezve újból lecsapnak a békés magyar falvakra. Az események azonban másképp alakultak.
A csucsai győzelem
Bem tábornok szemlét tartott a magyar csapatok felett Csucsától Nagybányáig, felkészítve őket Erdély visszafoglalására, melyről már december 13-án tudósítja Kossuthot. Eközben az osztrák vezetés is felkészült a harcra, 1848. december 18-i kezdettel kilenc oldalról rendelte el Magyarország megtámadását Windischgrätz, melyhez az erdélyi császári erők is hozzátartoztak. Bem tábornok „Erdély kapujában”, Csucsán terem és átveszi a parancsnokságot a fiatal és tehetséges Czetz János őrnagytól, akit egyben alezredesi rangra, valamint táborkara főnökévé nevez ki. Ennek az eseménynek állít emléket a csucsai református templomban elhelyezett, Petrás Mária által készített dombormű.
A császári csapatok B. Wardener vezetésével két oldalról december 18-án kezdték meg a magyar erők elleni támadást: Bánffyhunyad felől Losenau alezredes egy Siwkovich és két század Károly-Ferdinánd román gyalogsággal, valamint három század lovassággal, akiket a hegyekből Avram Iancu támogatott; az Almás-völgye felől Urbán alezredes kilenc század oláh határőrrel, akiket Butean prefekt támogatott és a felkelt románság. Céljuk volt átkelni a Királyhágón és Nagyváradon keresztül bejutni Magyarországra.
A magyar tábor főparancsnoka e ponton Riczkó ezredes volt, aki Csucsát, vagyis a bal szárnyat tartotta. Kissebesnél a jobb szárnyon a völgyben Dobai József ezredes foglalt állást, ahol Urbán támadott. December 18-án aztán ágyútűz, puskaropogás, szuronyroham, tehát a csata megkezdődött. Mind az országút, mind a Körös és a Sebes vize összefolyásától Csucsáig vérrel festett volt. Urbán csapatai az Almás-völgyében is támadtak, ahol kemény csata bontakozott ki, melyet Baumgarten székely huszárkapitány védett hősiesen, súlyosan meg is sebesülve a csatában. Dobai is jól tartotta a csucsai völgyet, a 11. zászlóalj itt kezdte el dicsőséges pályafutását.
A csata közben az osztrák könnyűlovasság támadott, gróf Saint-Quentin őrnagy vezetésével, a magyar zászlóalj össztüzet zúdított a rohanó osztrák lovasságra, melynek következtében az őrnagy is elesett. A harcok váltakozó szerencsével folytak egész nap, de végül is a császáriak visszavonultak Kolozsvár felé. (A magyarok december 24-én már Bánffyhunyadon voltak, ennek a református templom melletti Petőfi-kopjafa állít emléket.) Másnap, december 19-én, Zsibónál is kemény harcok bontakoztak ki, ahol Jablonczi ezredes csapatai támadtak báró Kemény Farkas őrnagy fiatal honvédseregére. Binder pedig Károly-Ferdinánd oláh határőri gyalogsággal és mintegy 15 ezer felkelt oláhval támadott, kiket Mikás vezetett. Kemény és Kis is elszántan védekezett, mígnem megérkezett Czetz és Bethlen Gergely a Kossuth-huszársággal. Másnap, december 20-án, a magyar sereg ellentámadásba lendült, az osztrák csapatok Gorbóig menekültek. Bem tábornok Nagybányáról indít támadást, Jablonczi ezredes december 22-én Kápolnánál próbálja megállítani, de sikertelenül, és a császári csapatok Dést is feladták. „December 25-én, Karácsony első napján, Kolozsvár lakossága nem akart hinni a szemének, amikor a megfáradt, kiéhezett, elrongyolódott sereg bevonult a városba. Az öröm határtalan volt, ilyen vidám karácsonya még nem volt Kolozsvárnak” – írja Kővári László haditudósító.
Télen megerősödtek a havasi csapatok Látva Bem sikerét, a megrémült General Comando december 31-re összehívatta a román és szász vezetőket Szebenbe, ahol olyan okmányt íratott alá velük, melyben a két nemzet kéri a muszka seregek segítségét. A sikeres tavaszi hadjárat következtében Erdélyt megtisztították az osztrák és a velük szövetséges román és szász erőktől, csak Déva várába, Gyulafehérvárra, valamint az Erdélyi-szigethegységbe szorult több mint 40 ezer román határőr és sorkatona maradt hódolatlan.
A havasi román falvak Avram Iancu parancsnoksága alatt álló, hadra fogható férfiait egy Ivanovics nevezetű osztrák kapitány látta el fegyverekkel és biztosított számukra katonai alapkiképzést. A felfegyverkezett havasi tűzfészkek ellen már 1849. január 3-án megindult a támadás. Bánffyhunyad felől Geley parancsnok vezetésével a több mint ezerfős sereg támadást intézett Kalota ellen, melyet a románok 4-5 órai harc után feladtak, és a havasok felé húzódtak.
Február 1-jén Gyalu felől két 600 fős csapat indított támadást elfoglalva Havasnagyfalut, ahol Indrei Roșu állt a románok élén. Ezzel egy időben Bem parancsára megerősített védvonallal zárták le a havasokat, megpróbálva kiéheztetni és így fegyverletételre kényszeríteni a románokat. Látva a helyzet súlyosságát, Avram Iancu is a vidéken termett és irányította a hadműveleteket. 1849. február 24-i, a Comite-hez írt levelében erősítést és fegyvereket kér, valamint több információt a magyar csapatmozgásokról. Ennek köszönhetően a megerősített román tűzfészkek elleni támadások mind kevesebb sikerrel jártak.
Vasvári és a Rákóczi szabadcsapat
A Havasnagyfalu elleni újabb, február 26-i támadásban, a közel 6 órás küzdelemben 6 román és 13 magyar vesztette életét, de a Kalota elleni újabb támadást is visszaverték a románok. Így köszöntött a tavasz Kalotaszegre, a havasi lázadók tábora megerősödve várta a kedvező pillanatot a leszámolásra. Ekkor az Országos Honvédelmi Bizottság (OHB) parancsára a „Márcziusi ifjú” Vasvári Pál őrnagy az általa szervezett Rákóczi szabadcsapatával siet a kalotaszegi magyar falvak védelmére. Május 2-án érkezik Bánffyhunyadra, ahol pár napi felkészülés után már május 5-én támadást intéz a Gyalui-havasokban lévő Lepiște, Felső- és Alsógyurkuca ellen, melyeket kemény harcok árán megtisztított a román lázadóktól, a havasokba szorította őket. Ezek után századait várakozó állásba a havasalji Incsel, Magyarv alkó, Kalotaújfalu, Magyargyerőmonostor, valamint Méregjó falvakban helyezte el, és várta a további fejleményeket.
Bem elhatározta egy erős honvédcsapat bevetését a román erők lefegyverzésére, ennek kivitelezését hadsegédére, Zarzinczki ezredesre bízta, kinek parancsa értelmében Déva felől báró Kemény Farkas ezredes háromezer, Gyulafehérvár felől Beke József alezredes kétezer emberrel, Gyalu felől Szépszögi József őrnagy a 123. tartalék zászlóalj zömével, Kalotaszeg irányából pedig Vasvári Pál őrnagy kétezer emberrel támogatta volna a hadműveletet. A terv szerint a Vasvári vezette dandár július 4-én a Havasnagyfalui-fennsíkon táborba szállt, itt várva a Gyalu felől érkező Szépszögi őrnagy csapatait. De Bem, aki éppen ez időben utazott Nagyváradra, hogy Kossuth-tal találkozzon, értesülvén az orosz csapatok betöréséről, a hadjáratot visszaparancsolta. Beke, Kemény és Szépszögi meg is kapták a visszahívó parancsot, Vasváriékhoz azonban sosem jutott el a levél. Július 5-én reggelre már körülzárta a többszörös román túlerő, akik állandóan támadták a magyar csapatokat, július 6-án, mivel az utánpótlásukat is elvágták, kénytelenek voltak kitörni a román gyűrűből.
A kitörés irányítását a lázbeteg Vasvári a tapasztalt Buzgó László főhadnagyra bízta. A dandár kétharmada megmenekült, azonban a Rákóczi-szabadcsapat 400 tagja, valamint teljes vezérkara, élükön Vasvári Pál őrnaggyal, itt lelte halálát. Avram Iancu nem volt jelen a bekerítési hadműveletnél, ezzel Chorchiș Nicolae tribunt, Iacob Olteanu kapitányt, valamint a havasnagyfalui népvezért, Indrei Roșut bízta meg, akit később a muszkák magas kitüntetésben részesítettek.
1995-ben ennek a szomorú eseménynek az emlékére állítottak Körösfőn kopjafát a Templom-domb alatt. A falu lakossága minden évben nagyszabású ünnep keretében emlékezik a Rákóczi szabadcsapat harcban elesett négyszáz tagjára, valamint legendás vezérükre, Vasvári Pál őrnagyra.
Az összeomlás – és mégsem volt hiábavaló áldozat
A muszka ármádia feltartóztathatatlanul nyomult Erdélyen keresztül magyarhon felé. Augusztus 15-én Kolozsvárról a sötét beálltával kezdték meg csendben a magyarok a kivonulást először az ágyúkkal, majd a lovassággal, éjjel egy órára a fővezérség is elhagyta a várost. Reggel Nagykapusnál táborba szálltak, de a visszavonulás folytatódott. Iszonyú volt a fájdalom és a levertség, mikor már a gyerővásárhelyi hágót is elhagyták. Augusztus 17-e reggelén Bánffyhunyadon haditanácsot tartottak, és a várostól körülbelül két kilométerre északnyugatra erős védővonalat állítottak csatarendbe. Mintegy 6-7000 gyalogos, 6-700 lovas és 23 ágyú várta az oroszokat és románokat. A Gyerővásárhelyen hagyott vadászokat a kozákok lefegyverezték, és a Hunyadon állomásozó vadászokra is oly sebesen csaptak le, hogy kevés tüzelés után szétszóródtak. Hunyad utcáin iszonyú lármával dübörögtek végig a kozák csapatok. Gál Sándor ezredes, a magyar erők vezére parancsot adott a támadásra, de inkább futás és szétbomlás lett a vége a demoralizált zászlóaljnak, ugyanis ekkor érkezett a hír, hogy Világosnál a magyarok letették a fegyvert.
A várost a gyalogosan és szekereken menekülők özöne öntötte el, a keskeny utcákban az udvarokból kiforduló szekerek felborultak, elzárva az utat a menekülők elől. Mindenki menekült a dzsidások lándzsáitól, ki a szántóra, ki a várost övező mocsarakba, erdőkbe, mivel a kozákok senkinek nem irgalmaztak. Ekkor a városon kívüli vadászok egy pár ágyúval és egy század Würtenburg-huszárral a dzsidások közé vágtak, és a városon kívülre hajtották őket. A város utcáit civilek és katonák holttestei borították.
Mikor besötétedett, rendezték soraikat a magyarok és hadirendbe álltak, így várták Urbánt az oláh csapatokkal és a kozákokat, mely támadás augusztus 18-a hajnalán be is következett. A sereget Dobai ezredes vezette, mivel Gál Sándor az estéli csatában megsebesült. Mintegy három órán át tartott az ádáz küzdelem, ezalatt a szekerek Csucsánál a Szilágyság felé menekülhettek és Királyhágótól az őrség is visszavonulhatott. Dobai ezek után megkezdte a visszavonulást Gál Sándorral együtt, Zsibónak vették útjukat, ahol augusztus 26-án a cári csapatok előtt tették le a fegyvert. Az elkeseredett küzdelemben több mint háromezer honvéd és civil esett el az oláhok és kozákok fegyverétől, sok kalotaszegi is itt lelte halálát, hogy közülük hányan lehettek körösfőiek, nincs rá adatom.
A szájhagyomány szerint a felszegi falvak elesett hozzátartozóikat titokban hazaszállították és eltemették. Habár a szabadságharc elbukott és a félelem, a rettegés korszaka következett, senkinek sem volt biztonságban az élete és szabadsága, aki részt vett a küzdelemben, támogatta azt vagy csak szimpatizált is a forradalom eszméivel, hiszen az osztrákok könyörtelenül megbüntették őket, de azért ne feledkezzünk meg a forradalom pozitív hozadékáról sem. Nem volt hiábavaló a sok kiöntött vér, hiszen óriási változást hozott a parasztság életében a jobbágyfelszabadítás. Az a föld, melyen robotolt évszázadokon keresztül, vért izzadva művelte a földesúr részére, az most a saját tulajdonába került, és egy új világ, társadalmi rend vette kezdetét a kalotaszegi társadalomban is. A Kolozsváron ülésező Országgyűlés 1848. június 18-i határozatát követően Kalotaszegen 2647 jobbágycsalád szabadult fel.
Befejezésül pedig ne felejtsük el a történész Sebestyén Kálmán szavait: „A román hatalom ezen a tájon mindig is különösen agresszív volt, ugyanis tudta, hogy Kalotaszeg magyar etnikai sziget a román tengerben. Olyan sziget, mely öszszekötő híd a magyar Alföld, a Partium, valamint Kolozsvár és Székelyföld magyarsága között. Egyetlen olyan láncszem, mely bizonyos etnikai kontinuitást biztosíthat. Kalotaszeg azonban elég nagy sziget ahhoz, hogy a tenger hullámai egykönnyen el ne mossák, de elég kicsi ahhoz, hogy az Anyaország gondoskodását kiérdemelje.”

(Forrásanyag: Kővári László: Erdély története 1848-49-ben, 1861; Sebestyén Kálmán: Körösfői Ríszeg alatt, 2007; Dr. Egyed Ákos: Kalotaszeg 1848-49-ben, 1998; Péntek László: Bölcsőtől a csatatérig, 2001; Nicolae Steiu: De sufletul Jancului, 1995.)
Péntek László
Szabadság (Kolozsvár),

Incidens nélküli ünnep Kolozsváron
Pár bekiabálást leszámítva incidensek nélkül, méltósággal emlékezett meg a kolozsvári magyarság szombaton az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról.
Igaz ugyan, hogy a magyar ünnepséggel párhuzamosan a szélsőséges román szervezet, az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) felvonulására is sor került a kincses városban, azonban a hatóságok betartották ígéretüket, és a két rendezvény résztvevői nem találkoztak.
A hagyományokhoz híven a kolozsvári magyarok idén is a Protestáns Teológiai Intézet előtt gyülekeztek, ahonnan a Főtérre vonultak, majd a Szent Mihály- templomban megtartott ünnepi ökumenikus istentiszteleten vettek részt. A szertartást követően a tömeg az egykori Biasini Szálloda elé vonult, Petőfi Sándor emléktáblájánál 2–3 ezer ünneplő gyűlt össze. A rendezvényen számos magyar és román elöljáró felszólalt.
Máté András parlamenti képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke beszédében kifejtette: március 15-e az az ünnep, amelylyel a legtöbb korosztály azonosulni tud. A nemzeti összefogásra szükség van, és akárcsak 1848-ban, ma is a kishitűséggel kell megküzdenie a közösségnek, vélte a honatya. Magdó János kolozsvári főkonzul előbb Orbán Viktor magyar miniszterelnök üzenetét olvasta fel, majd saját gondolatait is megosztotta a résztvevőkkel. Az 1848-as forradalom és szabadságharc a magyar polgári nemzet megszületésének pillanata, fogalmazott a diplomata.
A megemlékezésen a román megyei és helyi elöljárók, Gheorghe Vușcan Kolozs megyei prefektus, Horea Uioreanu, a megyei önkormányzat elnöke és Emil Boc kolozsvári polgármester is felszólaltak. A legnagyobb tapsot utóbbi kapta, mivel nem restellt magyarul jó napot kívánni az ünneplőknek.
A rendőrség egyébként úgy oldotta meg, hogy a román szélsőségesek ne találkozzanak az ünneplő magyarokkal, hogy az Új Jobboldal felvonulására a templombeli szertartás ideje alatt került sor. A Széchenyi (Mihai Viteazul) téren gyülekező ultranacionalista román fiatalok rigmusai közül ezúttal kimaradt a „Ki a magyarokkal az országból”, de annál inkább hangoztatták azt, hogy Hargita és Kovászna megye román föld.
Egy négy-öt fős csoport leszakadt a tömegtől, és a Főtéren maradt, hogy bekiabálhasson a templomból épp kijövő magyar ünneplőknek, a Biasini Szálló felé vonuló tömeg azonban ügyet sem vetett rájuk.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

Ágoston Hugó: Nemzeti fal
Aligha van magyar ember, aki ne azonosulna az 1848-as szabadságharc eszméivel és eszményeivel. Aki ne tudná a Talpra magyart, és legalább ne hallott volna a Mit kíván a magyar nemzet tizenkét pontjáról. Ha másképp nem, az utóbbi évek március 15-i ünnepségeinek ezernyi beszédéből megmaradhatott a felületesebb emlékezetben is, hogy az első pont – mondhatni az akkori legsürgetőbb követelés – a sajtó szabadságáról szólt. Emígyen: „Kivánjuk a' sajtó szabadságát, censura eltörlését.” A kiáltvány utolsó mondata pedig, a tizenkét politikai követelés után az 1789-es francia forradalom jelszava: Egyenlőség, testvériség, szabadság!”
Eltelt százhatvanhat év az első modern magyar forradalom óta, idén lesz százhatvanöt éve a leverésének is – és van min töprengenünk. Mint minden a világon, azok a lelkes idők, körülmények, álmok és alakok nem voltak mentesek ellentmondásoktól, vívódásoktól.
Ahogy megláttam, azonnal megválaszoltam az egyik hírportál ihletett március 15-i „tesztjétnek” – Melyik 48-as forradalmár vagy? – kérdéseit. A lehető legőszintébben és persze utókorilag tájékozottabban válaszolva az jött ki, hogy gondolkodásom és valóságértelmezésem, „szellemiségem” az Eötvös Józseféhez áll a legközelebb. Megkönnyebbültem! Petőfi lángoló költői lelkesedése akkor indokolt volt és hatalmas hajtóerőt jelentett (ma azonban nyilván polpulistának és fellegekben járónak számítana, az Akasszátok fel a királyokat! pedig soha nem tartozott a kedvenc verseim közé, lásd a francia forradalom jakobinus terrorját, atroticásait is), Kossuth és Széchenyi vitájában egyik oldalon sem álltam, vagy inkább hol az egyiken, hol a másikon, Táncsics mint népvezér túl egyértelmű szerepet vitt – Batthyány Lajos viszont, ő igen, hatalmas reformpolitikus volt és Magyarország első alkotmányos miniszterelnöke, igazi államférfi, talán ő szerettem volna lenni leginkább, beleértve negyvenkét éves korában beteljesedett sorsát is... De, mint mondtam, a válaszaim alapján Eötvös József lettem, és bár nem könnyű, el kell fogadnom a teszt szigorú értékelését: “Eötvös József: Korod talán legműveltebb, legokosabb embere vagy, irodalmárként és oktatáspolitikusként is fantasztikus, de a te világod a könyvtár és az íróasztal, ezért vészhelyzet esetén inkább visszavonulsz, a hőbörgésből nem akarod kivenni a részed.” Vigaszom, a legnagyobb magyar fizikus, Loránd fiam megszületéséhez való hozzájárulásomon kívül, hogy Eötvösként az alapvető Kossuth–Széchenyi vitában Batthányval (és Deákkal) együtt Kossuth pártján voltam Széchenyivel szemben. Aki utóbbit viszont készségesen elismerek a „legnagyobb magyarnak”, ha már pont a fő politikai vitatársa nevezte őt így.
Istenem, milyen jó is lenne ilyesmiken vitázni aktuálisan ma is, ezeknek a nagyjainknak a gondolatairól össznépileg minél többet megtudni és azokat szellemi-lelki közkincsként átmenteni, azzal a tanulsággal, hogy csakis az önzetlen akarat és a gondolatok pluralizmusa, demokratikus ütköztetése vihet előre egy közösséget. Ami nem téveszthető össze sem a megosztottsággal, sem az acsarkodással!
Idén, bár sokat lehetne beszélni róla, és az előjelek nem ezt a képet mutatták, március 15-e erdélyi megünneplése végeredményben rendesnek nevezhető, éppen mert csak rá összpontosítva el tudtunk vonatkoztatni az országos és eurós választási kampányok hangulatfokozó hatásától és a menetrendszerű szélsőséges román indulatoktól, médiahisztériától. Persze nem lehet tudni, mi történt volna, ha a tizedikei marosvásárhelyi randalírozás után a román kormányfő és az RMDSZ vezetői határozottan állást nem foglalnak a szélsőséges megnyilvánulások ellen; vagy ha – Isten őrizzen – a diverzió hazai, illetve akár nemzetközi nagymesterei kavarni kezdenek.
Volt emelkedett hangulat, szép fiatalok, tánc és öröm, jutott a beszédekbe jó sok szabadság, demokrácia, természetesen még több autonómia, amely „nem ördögtől való”, és ismét megmosolyoghattunk homályos okokból (magas) lóra ült, ünnepélyes együgyűséggel poroszkáló politikusokat. Az idei március 15. Erdélyben nem a megosztottságról és nem a politikáról szólt.
Magyarországon azonban igen: politikáról, kampányharcról, falakról. A miniszterelnök felolvasta szokott lelkes és (ön)bátorító szövegét, a kívánt tizenkét pont mellé nagyvonalúan odasorolva a rezsicsökkentést mint a szabadságharc házmesteri dimenziójának vívmányát. Az ellenzéknek viszont rögtön politikai gondolatok jutottak eszébe, jelesen, hogy Orbán Viktor gyáva, mert nem áll ki vitára, de különben sem nagyon lenne amivel kiállnia, mert egyszerűen nincs programja, az egész amolyan „elbeszélő költészet”. (Mellesleg azért, tényleg, nem furcsa, hogy egy uniós országban kétszer is nyomasztó parlamenti többséget lehessen szerezni kampányvita és bemutatott kormányprogram nélkül? Olyan újítás ez, mondjuk, mint a futballban a középcsatár nélküli játék... Képzeljünk el hasonlót Romániában, főleg a kormányalakítás körüli legutóbbi magasröptű viták körülményei között!)
Az ünnepek felülnézetéből látszik legjobban, mint magasodnak a falak a pártok között, a kormány és a szegények között, a hivatalos kultúrpolitika és a szabad szellemű alkotók között... stb. Egyre masszívabb az a fal, amely Magyarhon megítélésének, tekintélyének, jogállami minőségének drasztikus romlása miatt emelkedik az ország és a demokratikus világ, az (Európai, nem Szovjet!) Unió között. De mondjuk, fogadjuk el, hogy mindez politika, „reálpolitika”, méghozzá olyan, amely nem kis szavazói támogatással, tehát legitimitással rendelkezik. (És a népnek olyan vezetői vannak, amilyeneket megérdemel.)
Csakhogy most már – 166 évvel a legszebb szabadságharcunk után – fal mered a Mit kíván a magyar nemzet és a magyar nemzet között is! Mert számomra legalábbis legmegalázóbban éppen az első, a legelső pont van megszentségtelenítve napjainkban Magyarországon. A magyar szabadság 1848-ban (Kossuth, Széchenyi, Petőfi, Táncsics, Batthyány, Eötvös és megannyi igazi hazafi lelkében!) elsősorban a sajtó, a vélemény, a gondolat, a másság szabadságát jelentette.
A kultúrával együtt ma porban hever megalázva – a Centrális Erőtér porában. Kívánjuk a sajtó szabadságát!
maszol.ro,

Kincskeresés a leomlott várfalak alatt
Az Erdélyi bárka című könyv bemutatója
Csütörtök délután a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében a Pakson élő Serdült Benke Éva magyartanár legújabb kötetét, a szekszárdi Babits Kiadónál megjelent Erdélyi bárka című esszéfüzért ismertették. A háromszéki születésű szerző szentivánlaborfalvi gyermekkor után került Marosvásárhelyre, innen települt át '79-ben Magyarországra.
A vetített képes időutazásban részletes, kiegészítő magyarázattal szolgáló Balás Árpád földrajztanár, helytörténész szerint e könyv tömör erdélyi történelem. A telt házas közönséget azokon a helyszíneken kalauzolta végig, ahol a szerző is megfordult, fotókon is megörökítve a múlt örökségéből fennmaradt porladó történelmet. A koronavárosoktól (Huszt, Técső, Visk, Hosszúmező, Máramarossziget) Nagyenyedig, Barcaföldvártól Oravicáig, Abrudbányától Zalatnáig kísér az előadó, de a történelmi Bánság is jelen van, Pankota, Világos, Alkenyér, Sibot, Kenyérmező, a Majtényi sík ugyancsak. Feltűnik a vízzel elárasztott Bözödújfalu, majd Marosvécs, és Marosvásárhelyen át Kerelőszentpálig hosszú utat tesznek meg a jelenlevők a másfél órás tartalmas előadás során. A helytörténész szerint a múltunkat meg kell őrizni, mert a történelem nem mögöttünk, hanem alattunk van.
A történelmi és művelődéstörténeti esszéket tartalmazó kötet a kisebbségi sorban élő magyarság sorsdöntő eseményeit mutatja be a 16. századtól a 20. század végéig. A Rekviem egy temetőért, Ahol a történelem ollója csattogott, Amikor egy város kiáltott, Az erdélyi szellem fáklyavivői, a Telekiek, Kastélyok és kastélylakók, Sorsok Kerelőszentpálon megannyi kiáltó fejezetcím. Erdélyhez kötődő személyiségek neve visszhangzik, melyeket a szerző, alapos kutatómunka során, a következő generációkra is gondolva gyűjtött össze: a Rákócziak, Báthoriak, Hallerek, Telekiek, Bethlenek, Bornemiszák mellett Petőfi Sándor, Déryné, Prielle Kornélia, Kántorné, Szigligeti, Csokonai, Csíky Gergely és még sokan mások.
Haller Béla tanár, a Castellum Alapítvány elnöke, mint mondta, a Haller családról kellett volna reflektáljon, de számára nehéz régi dolgokat szépen egybefonni, főleg, ha a valamikor virágkorát élt kastély, melyből részletek suhantak végig a kivetítőn, most a végromlás szélére került. A múlt és jelen fájdalmas találkozása ez a könyv. Célratörő, tudományos, de nem tudálékos, érzelmes, de nem érzelgős. Szerinte ez jellegzetesen női könyv, mert a nők különösképpen fájlalják az elmúlt életet, amelyet a vad erőszak pusztított el, és a végtisztesség mindannyiszor elmaradt. Amint a könyv szerzője is írta a nürnbergi patrícius családból arisztokratákká vált Haller családról: "Négyszáz év alatt létrehoztak nemzeti értékeket, melyeknek most szomorú romlását tehetetlenül nézi a közömbös jövő".
– Miért Erdélyi bárka a könyv címe? – kérdeztük az est izgalmától felszabadultan mosolygó szerzőt.
– Amikor azon gondolkodtam, mennyi mindent kellene megőrizni az utókornak, Nagy László költő szavaival élve "átmenteni a túlsó partra", Kányádi Sándor Noé bárkája felé című verse jutott eszembe. A költő engedélyét kértem, hadd szerepeljen a vers is a könyv elején a címválasztás alátámasztásaként.
– Mi volt az esszékötet megírásának az indíttatása?
– Középiskolai tanárként Magyarországon ébredtem rá történelmi jellegű hiányosságaimra. Olykor, ha az anyaországiak erdélyi vonatkozású kérdéseket tettek fel, csak alapos dokumentálódás után mertem választ adni, hogy precíz legyen. Nem vagyok történelemtanár, de középiskolai magyartanárként meg kellett értenem a történelmi korok összefonódását ahhoz, hogy az irodalmat kellőképp tolmácsolhassam a diákoknak, ezért sokat olvastam. 2002-es nyugdíjazásom után lett elegendő időm kutatni, és immár a harmadik könyvet is megírni.
– A meglátogatott, lefotózott erdélyi helyszínek levéltárait is igénybe kellett venni?
– Szerencsés vagyok, ugyanis Pakson könyvtárközi kölcsönzés útján bármit meghozatnak. A szekszárdi könyvtárban kutattam a Hallerek múltja iránt, de a Széchényi könyvtárnak is gyakori látogatója voltam és vagyok. Ugyanakkor elég sok családi, személyes jellegű okiratot kaptam Haller Ilona grófnő fiától, de Teleki Julianna jóvoltából is értékes családi okmányok birtokába juthattam.
– Mennyi kutatómunka áll az Erdélyi bárka mögött?
– Hozzávetőleg 5-6 év alatt született meg. Szekszárdon negyedévente jelenik meg az Átalvető című folyóirat, melyet egy Marosvásárhelyen végzett orvos szerkeszt. Tizenöt éve közlik a főleg erdélyiekkel foglalkozó írásaimat, melyek e könyv összeállítását is nagyban elősegítették.
A Láncra kötött emlékezés című fejezetben a földvári haláltábor magyarellenes megtorlása nyomán több ezer, jeltelen sírban nyugvó áldozatnak állít emléket a szerző. "A városka fölött még látható várromok jól őrzik titkukat, a jelen semmit se tud a múltról. Földút tér balra, még nem látni semmi emlékhelyet... Az út gödrökkel teli, talán éppen a tömegsír fölött vezet. Itt vége van minden útnak."
A Kárpátok vármaradványai alatti múlt kincseit kutató szerző a határon túlról munkálkodik nyelvünk, nemzeti értékeink, történelmi, művelődéstörténeti emlékeink megőrzése érdekében. Szellemi tevékenységét csönd és méltóságteljes alázat övezi.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely),

Büntetés a székely zászló kitűzéséért: 30 ezer lej. Bírság magyarságellenes román tévéműsorért: 20 ezer lej. A nemzetet szolgálni mindenek dacára: felbecsülhetetlen
Portik Vilmos Maros megyei EMNP-elnök március 15-ei beszéde. Elhangzott a marosvásárhelyi Petőfi-szobornál. “Ha a Magyar is elhagyja a magyart, nem lesz akkor olyan, ki vele tart.”
1948-ban írta Petőfi Sándor ezeket a sorokat, a Székelyekhez című versében.
Ha azt nézzük, hogy mi zajlik manapság körülöttünk, fel kell tenni a kérdést: változott-e azóta valami? Számíthatunk-e még valaki másra? Mint az évszázadok során annyiszor, most is csak magunkra számíthatunk! Nem engedhetjük el egymás kezét! Úgy, ahogy a magyar szabadságharc idején a nemzet összezárt, ma is ezt kell cselekednünk.
Egy olyan Európai Unió, amelyet nem érdekel sem az erdélyi, sem pedig a Kárpát-medencében kisebbségbe szorult magyarság sorsa, egyelőre úgy látszik, nem nyújt segítő kezet. Egy olyan Európai Unióban, ahol köztársasági elnökök, vagy politikusok utazását meg tudják akadályozni, országokból kitiltani, ahol pereskedni kell az európai intézményekkel azért, hogy foglalkozzanak a kezdeményezéseinkkel, egyelőre nem számíthatunk segítségre.
Egy olyan Romániában, ahol olykor Bukarestben magyar nyelven hangosabban követelik magyar nemzettársaik megregulázását, mint a román hangadók, ahol egy egyesületet a székely zászló kitűzéséért 30 000-re, egy országos televízió csatornát magyarságellenes műsorért csak húszezerre büntetnek, mire számíthatunk?
Mi változott 1848 óta bennünket, magyarokat, székelyeket érintő kérdésekben? Megengedhetjük magunknak, hogy egymást szidalmazzuk?
Megtapasztaltuk a brüsszeli bürokraták tettetett siketségét, amikor tőlük kértünk garanciákat a megmaradásunkért. Megtapasztaltuk Bukarest mézesmadzag-húzogatását, és tudjuk már, hogy a madzag végén szinte soha nem találunk semmit.
Ezért nekünk egyetlen dolgunk van. Lehetünk kétkezi vagy szellemi munkások, elesetteket segítők, vagy magas polcra jutott politikusok, minden napi tevékenységünkben szem előtt kell tartsuk nemzetünk szolgálatát.
Bár csalódni már számtalanszor és sok mindenben csalódtunk, Budapest felé mindig reménykedő várakozással tekintettünk. Onnan akkor is segítséget vártunk, amikor olyanok regnáltak a Magyar Országgyűlésben, akiknek mi nem voltunk fontosak. Hát még most, amikor érezhettük, hogy Magyarország kormánya a nemzet egyesítésének folyamatát közjogilag is elindította.
Az idei évben hosszú évtizedek óta először nyílik alkalom olyasmire, ami tíz évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt. A Nemzet Választ. Az Országgyűlés Nemzetgyűléssé alakul. S a Nemzetgyűlés megválasztása számunkra nem csak lehetőség, jövőépítő kötelesség is kell legyen. Idei ünnepségünk mottójának szellemében, és Petőfi székelyekhez írt szavaival szólva: ha együtt a nemzet, akkor:
Hiába, Bécs, hiába van gazságod, / Küldheted ránk a rácot, a horvátot;
Állani fog, állani fog Magyarhon, / Élni fogunk, élni fogunk szabadon!
mediatica.ro,

kérdezett: Kertész Melinda
NAGYVÁROSBAN, ELSZÓRTAN
Mennyire fenyegeti a monostori magyarokat a Petrovics-szindróma?
Egy célzott szórványpolitika hiányában nagy eséllyel belesodródik a többségbe a nagyvárosokban lakó, az identitás peremén levő magyarság - véli Vetési László szórványkutató.
Van-e megoldás a létszám szempontjából ugyan kritikus tömeget alkotó, viszont a nagyvárosokban elszórtan élő, ezért a szórványosodásának fokozottan kitett magyarság lemorzsolódásának megállítására vagy visszaszorítására? Interjú a református egyház szórványprogramjával foglalkozó Vetési László egyházi íróval, szórványkutatóval, szociográfussal.
Mit nevezünk szórványnak?
Vetési László: - Kapásból nem fogok tudni egy szakszerű meghatározást adni, mi már lemondtunk arról, hogy végleges és zárt szórvány-definíciókkal dolgozzunk. Erről már külön konferencia is volt és annak a végén sem jutottunk dűlőre azzal kapcsolatosan, hogy mit is nevezünk szórványnak. A közbeszédben használt fogalmat szoktuk inkább hangsúlyozni, és ez pedig egy veszélyeztetett etnikai csoport, amelyik hátrányos térbeli elhelyezkedése, arányai, lélekszáma miatt az identitását, értékeit nem tudja saját erejéből megőrizni.
A szórványkutatói szakmában a szórvány kifejezést támadják, mert negatív kicsengésű, a leépülés, a depriváció jelentését hordozza magában, és ez nem egészen igaz. De a mi környezetünkben, a mi stratégiai problémakezelésünkben ez a leghasználhatóbb fogalom. A kérdésnek van egy másik vetülete, éspedig az, hogy a fogalom-meghatározások helyett tematikus szórványfogalmakat szoktunk használni. Pontosabban arról van szó, hogy beszélünk oktatási, művelődési, nyelvi, egyházi, vallási, hitéleti szórványközösségről. Ilyen formában már kezelhető a fogalom, hiszen például az oktatási szórvány világosan átlátható. Persze, a fogalmak között létezik átfedés, de a lényeg ugyanaz, hogy egy átlátható fogalom, és egy átlátható csoport kerül a kezünkbe, amellyel már lehet dolgozni.
Az utóbbi időben előtérbe került a nagyvárosi szórvány kérdése, a politikum is elkezdett azzal foglalkozni, hogy miként lehet megközelíteni, eljutni a negyedekben élő szórvány-magyarsághoz. Kolozsvár abból a szempontból érdekes, hogy egyszerre létezik benne "tömbmagyarság", amellyel különösen kulturális rendezvények, intézmények vonzáskörében lehet találkozni, illetve a „megfoghatatlan”, negyedekben élő, a városközponttól távol maradó "szórvány-magyarság", amely inkább kitett az asszimilációnak.
- Szoktuk így polarizálni a kolozsvári magyarságot, hogy "központi szórvány" és a "monostori szórvány", ez földrajzilag látványos kép, amely jelképezheti ugyan, de nem ez fejezi ki a probléma lényegét. Kolozsvár belvárosban, egy kilométeres átlóban helyezkedik el az erdélyi magyar csúcsintézmények 89%-a. Ennek többféle magyarázata van, egyrészt a megörökölt, a jogosan megtartott intézmények és épültek és a hozzájuk kapcsolódó magyar szellemi élet, a központok a mieink voltak.
Éppen ezért érdekes a Főtérért való harc, ami időnként fizikai vetületet is ölt. A Mátyás-szobor és a körülötte levő szellemi aura szinte védelmet nyújt a magyarság számára. A románságnak nem sikerült kialakítani a maga szellemi terét. A legszembetűnőbb az, hogy a Főtér milyen fontos nekünk. A Magyar Napok csúcsrendezvényein össze tudunk gyűjteni néhány ezer embert, és ilyenkor fizikai és szimbolikus térfoglalás is zajlik, nemcsak a Főtéren, hanem a Farkas és az Egyetem utcában is. Ilyenkor teljesen egyértelmű, hogy a kivonulás az utcára, a tér birtoklása és a magyar nyelv térnyelvvé változtatása pontosan megmutatkozik.
Az, amivel kezdte, hogy kétféle Kolozsvár van, az valóban így van. Tudomásul kell venni néhány dolgot: a romániai magyarság szellemi elitjének jelentős része, humán erőforrásnak és magas kultúrának letéteményesei itt élnek. Ne feledjük el, hogy itt van három-négy magyar püspökségnek, egyházvetetésnek a központja, itt van 6-7 olyan líceum, amelynek a teljes tantestülete magyar, a magyar intézményekhez tartozó szellemi anyag megint csak magyar, tehát itt létezik egy védett magyar „burok”. Ez kiegészül a kis magyar nyelvi terekkel, amelyek úgy jönnek létre, hogy a visszaszolgáltatott épületekbe rendre visszaköltöznek a magyar intézmények – elsősorban az egyházak kaptak vissza ilyen nagy épületeket. Kolozsváron él az a részmagyarság, amely ebben a nyelvi-kulturális térben nem részesül, amely fizikai és szellemi értelemben is peremre szorul.
Az a gond, hogy létezik egy réteg, amely rendszeresen fogyasztja a nagyvárosi magyar intézmények által nyújtott szellemi értékeket, beleértve a csúcsrendezvényeket, színházat, operát és minden egyéb találkozót, akik védik a magyar közösségi életüket és egyben le is védik ezzel. És van az a réteg, amely a peremről érkezett és a peremen maradt, tehát az identitásnak is a peremén és ezen próbál fennmaradni egy ideig, viszont nagy sodrásnak van kitéve, kiszorul az etnikumból, és belesodródik a többségbe.
Milyen tipikus szórványközösségek léteznek Erdélyben? Meghatározható-e, tetten érhető-e az a pillanat, amikor már a szórvány szó nem alkalmazható egy csoportra, mert már asszimilálódott?
- Mindegyik nagyváros más. Gyulafehérvár példáját szoktam emlegetni érdekességként, ahol ez a hasadás, amelyről az előbb beszéltünk, még inkább szembetűnő: a magyar intézményekhez, a püspöki palotához és a lelkészképzéshez tartozó, védett aurával rendelkező közösség átél egy majdnem magyar többségű etnikai élményt, ezzel párhuzamosan létezik egy másik réteg, a környékbeli falvakból beköltözöttek rétege, akiknek a sorsa gyakorlatilag meg van pecsételve a magyar identitás megélésének tekintetében.
Több fokozat van ebben a rendszerben, a legnehezebb helyzetbe levő városok – amint azt tudjuk tapasztalatból és az eddigi kutatások is egyértelműen ezt bizonyították – azok a dél-erdélyi városok, ahol nagyon hamar megváltoztak az etnikai arányok.
Elmondhatjuk azt is, hogy a több etnikumú, több nemzetiségű, többvallású, szinte európai modellként ünnepelt Temesvár egy nagy olvasztótégely lett, amely most már gyakorlatilag illúziója a többnyelvűségnek. Gyakorlatilag egyetlen domináns nyelv emelkedett ki, egyrészt erőszakosan – hiszen a hatalom ezt a nyelvet ráerőltette erre a több etnikumú, szép régi nyelvi hagyományokkal rendelkező városra, másrészt a betelepítéssel, harmadrészt a természetes asszimilációnak a folyamataival. Folytathatjuk Dévával, ahol a város átalakulása gyakorlatilag bedarálta azt a bukovinai székely városrészt, amely a dévai magyarságnak szinte önálló életet élő etnikai csoportja és tájegysége volt.
Folytathatjuk Nagyszebennel, ahol egy másik folyamat zajlik le etnikailag, hiszen a magyarok is nyertek abból, hogy német vezetés van, egy pici fellélegzés következett be, ami a magyar értékeket illeti. Hatalmas harcok folynak Nagyenyedért, és ha arról beszélünk, hogy az asszimilációnak milyen fokozatai vannak, akkor azt látjuk, hogy Abrudbánya, Verespatak, Észak-Erdélyben Radnaborberek a legtipikusabb asszimiláns közösségek, ahol a magyar identitás megmarad, románul történő öndefinícióval (eu sunt maghiar), viszont ragaszkodnak a magyar identitáshoz.
Radnaborbereken az a furcsa helyzet jött létre, hogy az egyébként románul beszélő közösségnek ki kellett írni magyarul a helységnevet, mert 20% fölött vallották magukat magyarnak. Hasonló a helyzet Verespatakon, ahol ugyan nincs kiírva a helység neve magyarul, viszont nagyon erős a magyar és német identitáshoz való ragaszkodás, amit már egy másik nyelven él meg az adott csoport. A népszámlálási adatokból - összehasonlítva a 2002-es adatokkal - az derül ki, hogy főként a szórványban indult rohamos hanyatlásnak a magyarság számaránya. Létezik-e módszer ennek a tendenciának a megfékezésére, esetleg visszafordítására?
- Hólabda-effektusként működik az asszimiláció: amikor egy közösség létszáma a kritikus tömeg alá esik, akkor két érdekes jelenség mutatható ki. Egyrészt megjelenik az úgynevezett dédelgetett etnikum szindróma, ami azt jelenti, hogy nem jelentünk már számbeli és egyéb szempontból olyan súlyú közösséget, amit a többség veszélyként élhetne meg vagy érzékelhetne, és akkor egyszerűen elkezd szeretni, mi leszünk az újszülöttek, vagy a nagymama, nagytata a nemzet testébe, kedves kicsi csoport leszünk, akiket nagyon szeretnek – ez megfigyelhető a nagyon rossz arányú magyar közösséggel rendelkező Resicabányán, Krassó-Szörény megye jó néhány településén.
A másik jelenség, hogy a hólabda-effektussal elkezdődik egy még rohamosabb leépülés, amikor a közösség semmiféle etnikai élményt nem tud megszerezni, a kisebbséghez tartozók saját etnikai öröklött értékeiket már önszabályozóan, autoimmun rendszerrel kezdik leépíteni. Megjelenik az úgynevezett „nincs értelme” érzés. Az egyén elveszíti a kognitív etnikai kontrollt, ami azt jelenti, hogy az etnikai tevékenységeket saját maga ellenére éli meg, nem ellenőrzi magát, a kontroll a beszédben, az etnikai értékhasználatban egyaránt megszűnik, sérül a kontroll-tevékenység a párválasztásban is, nem kontrollálja az iskolaválasztást, sodródik a többséggel. A csoport gyakorlatilag előbb beleintegrálódik, majd beleasszimilálódik a többségbe, megszűnik az arra való igény, hogy magyar baráti kört alakítson ki, a román médiát fogyasztja.
Az első nagy identitásbeli sérülés annak a feltételezése, hogy románként jobban lehet érvényesülni. Ez úgy gyűrűzik be, hogy az egyén elkezdi azokat a kudarcokat gyűjteni magában, amelyekkel igazolja saját magát, már nemcsak kontrollálja, hanem tudatosan kezdi keresni azokat a pontokat, amelyek segítségével mielőbb lezárhatja életében a magyar identitás-korszakot. Ezt Petrovics-szindrómának nevezzük, ami azt jelenti, hogy önként választja az egyén azt a nemzetet, amelybe mélyen integrálódik és teljesen leválik az eredeti nemzetéről.
Azért Petrovics-szindróma, mert Petőfi Sándort a szülei színmagyarnak nevelték, miközben benne egy cseppnyi magyar vér sem volt. A jelenség rendkívül izgalmas, hiszen ez a szülők részéről egy tudatos döntés volt. Az utolsó jelek a családnevek, amelyek esetében az igénytelenség miatt első körben megjelenik az ékezetlehullás, majd a személynév-választásban a latinizálódás. Ezt követően szinte természetes módon, készen szaladnak bele és fogadják el a másik etnikumot, ami, ahogy Szilágyi N. Sándor is elmondja, a családalapításban, illetve a gyermek identitásának a megválasztásában zárul le.
Visszatérve a nagyvárosi szórványra, hogy lehet elérni a nagyvárosokban magukat izoláló embereket? - Még messze vagyunk attól, hogy erről a kérdésről átgondoltan, szakmailag alaposan és minden kérdést körüljárva tudjunk beszélni. Nem értem, miért nem jutottunk el még oda, hogy a nagyvárosokban akár 50-egynéhány százalékos többséget is kitevő erdélyi magyarságról még mindig nem beszélünk azzal a súllyal, amivel ezt a témát kezelni és orvosolni kellene.
Az elmúlt 21-néhány évben mi nagyon sok összeírást végeztünk, de az összeírásokkal nagyon sok problémánk van. A kérdés az, hogy ezekkel az adatokkal mit kezdünk, mert ez az adatbázis mindaddig „halott”, ameddig a közösség vezetői nem kezdenek el rendszeresen kapcsolatot tartani ezekkel az emberekkel.
Iszonyatos lehetőségek vannak a 21. században, de iszonyatos mulasztások is. Például a kolozsvári magyarság – de ez elmondható Désről, Szamosújvárról, Besztercéről, hogy a nehéz helyzetben levőket említsem – ennek a magyar rétegnek a 60-70-80%-a a gyerekeiken keresztül, az interneten elérhető lenne, de erre sincs egy terv, hogy egy minimális testvéri, tanácsadói hálózatot összehozzunk, hogy ezekkel az emberekkel kapcsolatot tudjunk teremteni és érdeklődni felőlük, és megkérdezni, hogy szükségük van-e segítségre.
Nem tudom megmondani, hogy miért nem mértük fel a magyarokat Kolozsváron, például az egyetemisták segítségével, hiszen velük együtt egy hónap alatt a kolozsvári magyarságot teljes egészében fel lehetett volna térképezni egy-egy kérdőív révén. Pontos adatokat kaphattunk volna, de ezt nem tettük meg, hogy miért nem, azt nem tudnám megmondani.
Az egyházak látogatnak, viszont nem győzik. 4-6 ezer lelkes gyülekezeteknek, mint amivel a Monostor, a Lupsa, a Mărăști tér rendelkezik, olyan szolgáltatásokat kellene az egyháznak nyújtani, mint például a kézművesség, a gyerekjátékok megtanítása, de talán még a munkahelyi közvetítésig is el kellene jutni. Olyan funkciók is be kellene kerüljenek az egyházhoz a hitélet és a közösségi élmény mellett, amelyeken keresztül a közvetlen kérdésekre is választ tudunk adni. Ha ezeket a kérdéseket nem beszéljük meg és nem oldjuk meg, akkor a szakadék az emberek, az egyház esetében a hívek és az egyház között egyre nő, hatalmas a szóródás, a fluktuáció, a migráció, a kiköltözés, és az egyház ott marad azok nélkül az emberekkel való kapcsolat nélkül, akiket tulajdonképpen „meg kell menteni”.
Transindex.ro,

Székelyföldi körúton Áder János magyar államfő
Időutazás, emlékezés, hagyományápolás legyenek a fő motivációi az erdélyi fiataloknak – többek között ezt írta be kedd délelőtt a Székely Nemzeti Múzeum vendégkönyvébe Áder János magyar államfő, aki magánlátogatáson tartózkodik Erdélyben. A mindenkori köztársasági elnök személyén és hivatalán keresztül is kifejezi a magyar nemzet egységét – jelentette ki az államfő keddi, nem hivatalos csíkszéki látogatása során.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Hamlet című előadásának megtekintésével hétfőn este kezdődött Áder János Magyarország elnökének háromszéki látogatása. Értesüléseink szerint az előadást követő állófogadáson az államfő pozitívan értékelte a látott előadást, megdicsérte a sepsiszentgyörgyi színművészeket.
Elsősorban az 1848-49-es forradalom és szabadságharchoz kötődő emlékhelyeket szeretett volna felkeresni, így alakult ki a magyar államfő programja – mondta el kedd reggel a Székely Nemzeti Múzeumban a sajtó képviselőinek Tamás Sándor. Kovászna Megye Tanácsának elnöke úgy nyilatkozott rendkívül fontosnak tartja, hogy Magyarország közméltóságai minél gyakrabban jöjjenek Székelyföldre. „Mutassuk meg értékeinket, amelyeket ezer éven keresztül építettünk. Fontosnak tartjuk ezeket a látogatásokat, ezeknek, azontúl hogy magánlátogatás, nagyon erős érzelmi töltete és üzenete van a lakosság irányába” – fogalmazott.
Áder Jánosnak és feleségének, Herczegh Anitának Vargha Mihály múzeumigazgató mutatta be a Székely Nemzeti Múzeum In memoriam Gábor Áron kiállítását, valamint a pénteken megnyitott új időszakos kiállítást, amelyen a szabadságharc ritka ereklyéit lehet megtekinteni. Az államfőt láthatóan érdekelte a Gábor Áron eredeti ágyúja, amely pár éve ismét Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban található. A Háromszékre első alkalommal látogató Áder János a következőket írta a múzeum vendégkönyvébe: „Fogadják őszinte elismerésemet az 1848-49-es kiállításukért. Remélem, minél több fiatal tér majd be a Székely Nemzeti Múzeumba, és megismeri történelmünk e fontos pillanatának emlékeit. Időutazás, emlékezés, hagyományápolás legyenek a fő motivációi az erdélyi fiataloknak.”
A múzeumi látogatás végén Tamás Sándor, a megyei önkormányzat elnöke egy Gábor Áron arckép másolatot (amelynek eredetije Kézdivásárhelyen van), valamint a Descriptio Transilvanie című térképgyűjteményt adott át a köztársasági elnöknek, Hercegh Anitának pedig festett „kincses ládikóval” kedveskedett. A város részéről Antal Árpád polgármester Sepsiszentgyörgy képes történetét és egy Kós Károly rézplakettet ajándékozott az elnöknek, a feleségének pedig egy nemezelt sálat adott, Vargha Mihály múzeumigazgató pedig az intézmény kiadványaiból összeállított könyvcsomaggal lepte meg az elnöki párt. Sepsiszentgyörgyről Csernátonba, a Haszmann Pál Tájmúzeumba utazott a küldöttség.
Felsőháromszéken is fogadták Ádert
Már a csernátoni Haszmann Pál tájmúzeumnál is kitűnt, hogy Áder Jánost a felsőháromszékiek mennyire tisztelik, Kézdivásárhelyen viszont még inkább. Az elnöki házaspár látogatása ünnepi hangulatban zajlott.
Nagy volt a sürgés-forgás a Haszmann Pál nevét viselő intézménynél: Áder János és neje, Hercegh Anita látogatása az múzeum munkatársait, illetve a falubelieket is lázba hozta. Székely ruhás lányok és fiúk várták az anyaországi méltóságokat, akik a programjukhoz képest jócskán késve érkeztek meg Bod Péter szülőfalujába. A magyarországi és román biztonságiaktól kísért házaspár nem feszélyeztette magát: megkóstolta a jóízű szilvapálinkát, a legjobb ízűnek titulált csernátoni kürtőst, majd Haszmann Pál vezetésével villámlátogatást tett a falumúzeumban. A félórás látogatás során csak a múzeum töredékét nézhette meg az elnök, illetve felesége: az idő szorítása miatt néhány kopjafát, a szabadtéri gépmúzeumot és a rádióházat tekinthette meg, a tulajdonképpeni múzeumépületbe alig pár pillanat erejéig lépett be.
Kézdivásárhelyen néhány száz ember volt kíváncsi Áderre, aki megérkezése után először egy kávét fogyasztott el Bokor Tibor polgármesterrel, Tamás Sándor megyei tanácselnökkel, valamint Hegedüs Ferenc önkormányzati képviselővel ez utóbbi vendéglátóipari egységében.
A magas rangú vendég a Gábor Áron téren, az ágyúöntő mester szobránál egy rögtönzött kulturális ünnepségen is részt vett. Áder neje szemmel láthatóan többször elérzékenyült, könnyekkel küszködve hallgatta végig az előadást, aminek a végén a házaspár megkoszorúzta az ágyúöntő szobrát.
Ezt követően Áder János és kísérete megtekintette a 11-es, illetve a 10-es udvarteret, majd a Nyerges-tetőre mentek.
Kopjafát állítottak a Nyerges-tetőn
A mindenkori köztársasági elnök személyén és hivatalán keresztül is kifejezi a magyar nemzet egységét – jelentette ki Áder János keddi nem hivatalos csíkszéki látogatása során.
Áder János, Magyarország államfője és felesége, Herczegh Anita nem hivatalos romániai látogatása során Kézidvásárhelyről érkezett kedden délben a Nyerges-tetőre. Az 1848-as forradalom és szabadságharc hőseinek állított emlékműnél találkozott Borboly Csabával, Hargita Megye Tanácsának elnökével és az alcsíki polgármesterekkel.
A köztársasági elnök köszöntötte a jelenlévőket, és beszélgetésbe elegyedett velük. Kifejtette, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékhelyei egyaránt fontosak kell legyenek a Magyarországon és a Székelyföldön élő magyarok számára, ahogyan az idős nemzedék mellett a fiatalok számára is. Rámutatott, hogy az 1848-49-es szabadságharc nélkül nem lehetne polgárosodásról, modern kori Magyarországról beszélni. Hozzátette, így van ez még akkor is, ha meg kellett várni az 1867-es kiegyezést, ahol Deák Ferenc elérte mindazt, amit a szabadságharc alatt fegyverekkel nem tudtak kivívni. Arra az újságírói felvetésre, miszerint a székelyek a nehéz időkben bátorításnak értékelik a magyar államfő látogatását, Áder János kifejtette: „a mindenkori köztársasági elnöknek van egy alkotmányi kötelezettsége: a személyén, a hivatalán keresztül is ki kell fejeznie a nemzet egységét”.
Miután a házaspár az emlékműnél elhelyezte a kegyelet koszorúját, a hősök temetőjébe vonult, ahol Tamás József római katolikus püspök megáldotta az általuk állíttatott kopjafát. Ezt András Lajos fafaragó készítette, aki a helyszínen ismertette a kopjafa szimbólumainak jelentését, majd a hagyományos székely mesterségek fontosságáról és azok életben tartásáról beszélgettek az elöljárókkal.
Áder János feleségével a Nyerges-tetői látogatást követően Csíkszeredában ebédelt, majd a délutáni órákban Madéfalvára utazott, hogy koszorút helyezzen el a Siculicidium emlékműnél. A felcsíki települések polgármesterei mellett sok helybéli is az emlékműnél várta az államelnök érkezését, aki személyesen köszöntötte az elöljárókat és a helybélieket. Rövid látogatása után rögtön továbbindult, hogy Gyergyószéken is találkozhasson a helybéliekkel.
Gyergyói emlékművek előtt tisztelgett Áder János
Gyergyószentmiklóson az önkormányzat képviselő-testülete, egyházi vezetők, helyi és környékbeli települések lakói fogadták Áder Jánost és kíséretét az örmény katolikus templom kertjében, ahova a vörösköpönyegesek sorfala között vonult be a magas rangú vendég és kísérete. Az örmény egyházi kórus rövid előadását követően Mezei János polgármester köszöntötte a vendégeket. Az államfő Czetz János honvédtábornok emlékplakettjénél koszorút helyezett el, majd a házigazdák felkérésére kíséretével és a fogadása összesereglettekkel együtt a templomba vonult. Ott Szilágyi Lőrincz plébános és Magyari Sáska Zsolt egyetemi tanár ismertette a templom, illetve a gyergyói örménység történetét
„Amit legfőképpen megköszönök önöknek, az a hit megőrzése, a hagyományok ápolása, a történelmi példaképek emlékállítása, és hogy a fiataloknak megmutatják, hogy kik is voltak az őseik és mit köszönhetnek nekik” – szólt vendéglátóihoz Áder János.
A kötetlenné alakuló beszélgetés során elmondta, Böjte Csaba gyergyószentmiklósi gyermekotthonában nevelkedő két kislányért vállaltak keresztszülőséget feleségével.
„Gyergyószentmiklóshoz másfajta szálak is kötnek bennünket. Ezért valószínű, hogy ide gyakrabban járunk majd, mint más településekre” – búcsúzott a fogadására összegyűltektől az elnök, magyarázatot is adva neje, Herczegh Anita távolmaradására. Mint mondta, az örmény közösségnél tett látogatása idején felesége éppen keresztgyermekeiket kereste fel.
Az örmény templomtól gyalog vonult a Petőfi- és a Kossuth-szoborhoz a küldöttség, ahol Áder János virágok elhelyezésével tisztelgett a forradalom nagyjainak emléke előtt.
Gyergyószentmiklósról a kora esti órákban távoztak a magas rangú vendégek és kíséretük. Erdélyi látogatásuk utolsó állomása Válaszút lesz.
Bartos Lóránt, Kömény Kamilla, Pethő Melánia, Gy. Turoczki Emese
Székelyhon.ro,

Nagy erdélyiek a két világháború között
A Polis Kiadó három új kötetét – Kuncz Aladár emlékezete; „Rokon álmok álmodója” – Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése; Vita Sándor (A Hiteltől a Tisztelt Házig) – mutatták be az IDEA Könyvtérben, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának új épületében.
A három új kiadvány nem a népszerű, „piacos” műfajok közé tartozik – mondta bevezetőjében Dávid Gyula irodalomtörténész –, de jelentősek, mert a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom és közélet fontos személyiségeihez kötődnek. Áprily Lajos és Reményik Sándor a „helikoni triász” tagjai (Tompa Lászlóval együtt), Kuncz Aladár nevéhez a Fekete kolostor című regény és jelentős irodalomszervezői, szerkesztői tevékenység fűződik, Vita Sándor pedig korának egyik legkiemelkedőbb közéleti személyisége, gazdasági szakembere, a Hitel folyóirat társszerkesztője volt.
A bevezető után Kónya-Hamar Sándor méltatta Vita Sándor szerepét az erdélyi társadalmi és kulturális életben. A segesvári csatában elesett Zelk Domokos leszármazottjának gondolkodását meghatározta, hogy a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium diákja volt. A Bécsi és a Budapesti Kereskedelmi Akadémián tanult, Erdélybe hazatérve egy kolozsvári bank, majd a Hangya-szövetkezetek és a Kolozsvári Hitel- és Tejszövetkezetek tisztviselője. Tagja volt a Hitel szerkesztőbizottságának, a folyóirat gazdasági szerkesztőjeként dolgozott. Tanulmányúton járt Lengyelországban, Dániában és Finnországban. Az Erdélyi Statisztikai Hivatal alapítója, elsőként veti föl a kisebbség gazdasági problémáit. A Székelyföld iparosításáról írt tanulmányai Kónya szerint ma is megfontolandók, ha a térség autonómiáján gondolkodunk.
A kötet első fele Vita emlékiratait dolgozza föl, a második rész a napi rendszerességgel vezetett ’43–44-es naplófeljegyzéseit tartalmazza. Ezek rendkívül hitelesen dokumentálják a holokausztot, Vita ugyanis a kolozsvári magyar zsidó értelmiségiek százainak adott mentesítő levelet, országgyűlési képviselői munkássága is nagyon jelentős volt – tette hozzá Hunyadi Attila, a könyv szerkesztője, aki azt is elmondta: terveznek egy gyűjteményes kötetet a szakember gazdaságelméleti írásaiból is. Vita Sándor az erdélyi magyar reformértelmiség képviselője volt, a szakértelem, a hűség, a tisztesség bajnoka, bár mindezért élete végéig csak a nélkülözés és a megaláztatás jutott neki – összegezett Kónya.
Az Áprily–Reményik-levelezéskötetet ismertető Vallasek Júliától megtudhattuk, hogy a filológusoknak valóságos kincsesbánya a kiadvány, amelyből kirajzolódik a két költő alkotói fejlődésének, barátságának története. A könyv az Áprily első irodalmi jelentkezésétől Reményik haláláig terjedő időszakot öleli föl, 381 levelet foglal magába. Történetek sokaságát kínálja egy-egy vers keletkezéséhez, és számtalan felbecsülhetetlen, első kézből származó információval szolgál az 1920 és 1941 közötti időszak erdélyi és magyarországi könyvkiadásáról, a lapterjesztésről, az irodalmi-művészeti kapcsolathálókról. A levelek révén megismerjük a korabeli művésztársadalom megszólalási kódjait is: hogyan illett megköszönni a verset, véleményt mondani a kéziratról vagy visszautasítani a meghívást felolvasóestre.
A két költő szemérmes büszkeséggel és kíváncsisággal követte Jékely Zoltán pályakezdését. Édesapja, Áprily így ír Reményiknek a híres Jékely-versről (Kalotaszegi elégia): „A gyerek írt egy kalotaszegi elégiát”. Összekötötte őket a halál gondolatával való foglalkozás és a hegyvidék, a természet szeretete, ahogy ők nevezik, a „havasi nosztalgia” „Erdély nekem sok hegy, sok patak, kevés ember” – írja Áprily. Rokonlelkek voltak, levelezésük nemcsak száraz információcsere, hanem mély barátságuk hiteles látlelete is. A magányos Reményik, akinek nem volt saját családja, gyakran ír Áprilynak a halálról.
A kötet gondozója, Liktor Katalin a könyv keletkezéstörténetével kapcsolatban elmondta: harmadéves bölcsészhallgatóként a Petőfi Irodalmi Múzeumban szakdolgozatához keresett témát, így fedezte fel a levelezést, amely annyira megtetszett neki, hogy az alaposabb tanulmányozás végett begépelte az összes levelet. Aztán megismerkedett Dávid Gyulával, ekképp a Reményik-kutatói körbe is bekerült. A levelezést mintegy kétszáz oldalnyi saját jegyzettel látta el. Véleménye szerint nem kell bölcsésznek lenni, hogy ezt az irodalomtörténeti csemegét élvezettel olvassuk.
A Kuncz Aladár írói munkásságát, irodalomszervezői szerepét, a kortársak és az utókor értékelését bemutató könyv szerkesztője, Pomogáts Béla sajnos nem tudott részt venni a rendezvényen, helyette Balázs Imre József mutatta be a kiadványt. Kuncz kortársainak visszaemlékezései képezik a kötet első felét, megjelenítve életének helyzeteit, dilemmáit. A második rész az 1945 és 1989 közötti időszak Kuncz-recepciójával foglalkozik, a harmadik pedig arra reflektál, hogyan látják Kunczot a rendszerváltástól napjainkig terjedő időszak irodalomtudósai.
A Fekete kolostor mintegy tizenöt kiadást ért meg, a két világháború között kevés író művét adták ki ilyen sokszor. Ugyanakkor számos tanulmánykötet foglalkozik Kuncz Aladár irodalmi munkásságával, így az irodalomtörténésznek 2001-ben a Kriterion gondozásában megjelent Kuncz-monográfiája, amelynek első kiadása 1968-ban látott napvilágot. Jelentős, az író főművének keletkezéstörténetével foglalkozó munka Lőrinczi László Utazás a Fekete kolostorhoz című műve is, amelyet a Polis Kiadó gondozott, vagy a Pallas-Akadémia Pomogáts válogatta Kuncz-tanulmányokat, esszéket tartamazó kiadványa is.
A kötet kétharmada az író halála után megjelent Erdélyi Helikon-különszám anyagát dolgozza fel, amelyben kortársai mesélnek kolozsvári éveiről, Eötvös-kollégistaként átélt bohém élményeiről, az első novellákról és írói szerepjátékokról. Ezek között olvasható többek között a fogolytárs Németh Andor visszaemlékezése is. Az utókor Kuncz-értékelései közül legjelentősebb a Gaál Gáboré. Balázs Imre szerint a könyvben a ’89 utáni recepció nincs alaposan feldolgozva, holott lett volna erre vonatkozóan anyag, például Grendel Lajos Fekete kolostor-elemzése vagy a Látóban publikált Kuncz Ödön-napló.
A rendezvény végén az IDEA Könyvtér igazgatója, Nagy Péter felhívta a figyelmet arra, hogy a Sapientia új karának Tordai út 4. szám alatt található épületében a most bemutatott könyvek mellett számos erdélyi kiadó kiadványa – köztük az Irodalmi Jelen Könyvek – és folyóirat kapható, a tavasz folyamán pedig könyvvásárra is sor kerül.
Varga Melinda
irodalmijelen.hu,

N Y I L A T K O Z A T
Áldott legyen Antall József néhai miniszterelnök, valamint Szacsvay Imre néhai országgyűlési jegyző emléke, akiknek tavaly decemberben Székelyhídon, illetve idén, március idusán, Biharsályiban szobrot állítottak. Önmagában tekintve csak örvendenünk lehetne mindkét történelmi, politikai nagyságunk emléke ilyetén megörökítésének.
Értelemszerűen, nem is a jeles szoboralakokkal, hanem egyes szoborállítókkal támad gondunk, amikor kilétüket és viselt dolgaikat számbavesszük.
Petőfi koszorúi című versében Babits Mihály ezt kérdezi:
„Ki ünnepli Őt ma, mikor a vágy, a gond
messze az Övétől, mint sastól a vakond…?”
Petőfi, Antall és Szacsvay koszorúit ma olyanok hordják az általuk emelt szobraik elébe, mint Szabó Ödön RMDSZ-vezér és korrupt csapata, valamint Makay Zsolt, a Jólét és Szabadság (JESZ) kétes hírű magyarországi kalózpárt elnöke, akik kivételes értékű szellemi nagyjaink nevével és művével próbálják hitelesíttetni / legitimáltatni magukat, és igyekeznek pártos politikai tőkét kovácsolni belőlük – huszonöt esztendővel a kommunista diktatúra bukása után (1989).
Apropo: kommunizmus. A bihari RMDSZ és Szabó Ödön személyi, politikai koordinátáinak meghatározói semmiképpen nem a szóban forgó szobrok által megörökített, neves nagyságok, hanem sokkal inkább az a díszes „elvtársi kör”, akiket az elmúlt években előszeretettel Nagyváradra hívtak és vendégül láttak, nevezetesen: Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc, Kuncze Gábor, Nyakó József, Újhelyi István, Bajnai Gordon, Mesterházy Attila, Gurmai Zita és Tsaik.
Makay Zsoltról és a JESZ-ről viszont – egyebek mellett – azt kell tudnunk, hogy Antall József rendszerváltoztató örökségéhez nekik aztán végképp semmi közük nincsen, az Antall-örökösöktől is teljesen elszakadtak, nem is beszélve a Lezsák Sándor nevével fémjelzett, hiteles MDF-vonulatról. Maga a Család erről így nyilatkozott: „A JESZ-szervezettel az Antall-család a mai napig perben áll… Önmagában szép, hogy a szoborállításra sor kerülhetett, de »hitelt nem érdemlő alapítvány« keze által.” A leírottak összefüggésében szólva értékes ugyan „a süttői mészkő”, melyből a mártírjegyző szobrának talapzata készült, de semmiképpen sem kívánatos, hogy a JESZ és annak pártalapítványa „aktívan jelen akar lenni nem csupán a Kárpát-medencében, hanem a tengeren túl is” (Makay Zsolt).
Erkölcsileg és politikailag egyenesen kártékony, hogy nemcsak történelmünket – ennek részeként pedig magát a Szacsvay Imre vérével aláírt Függetlenségi Nyilatkozatot –, hanem a szoborállítás nemes ügyében részes „nemes és szent egyházainkat” is obskurus politikai céljaik elérésére és igazolására próbálják felhasználni nevezett nemzetpolitikai kalandorok.
Mindezeket azért szükséges tisztázni, hogy történelmi nagyjaink nevét, emlékét és szobrait megtisztítsuk a jelenkor politikai sarától.
Nagyvárad.
Tőkés László
EP-képviselő
az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke

"Anyanyelv-használattal identitásunk védelmében"
CEMO-jelentés: kétnyelvűség a közéletben
A Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) a tavaly elindított Kétnyelvűség a Közéletben Monitoring Projektjének eredményeit tartalmazó rövid jelentést tegnap sajtótájékoztató keretében mutatta be az újságíróknak, és internetes blogján is nyilvánosságra hozta. A CEMO 2013. október–2014. március között önkéntesek bevonásával követte a közéleti szereplők – megyei és országos RMDSZ- köztisztségviselők, illetve RMDSZ-tisztségviselők nyelvi jog- és érdekérvényesítő tevékenységét. A civil szervezet vezetői – Horváth-Kovács Ádám elnök és Szigeti Enikő ügyvezető igazgató – kijelentették, mind a marosvásárhelyi, mind a Maros Megyei Tanácsban mellőzik a magyar nyelv használatát, a helyi és megyei döntéshozatalból hiányzik a multikulturális jelleg.
A sajtótájékoztatón a jelentés rövidített változatából megtudhattuk, hogy a CEMO monitoring programja első körben Marosvásárhelyen és Maros megyében zajlott, a civil szervezet képviselői, önkéntesei olyan testületek, választott képviselők, szervezetek tevékenységét vizsgálta, mint a marosvásárhelyi tanács, valamint a Maros Megyei Tanács RMDSZ-frakciói, az RMDSZ marosvásárhelyi és Maros megyei szervezete, az RMDSZ parlamenti képviselőcsoportja és europarlamenti képviselői, valamint más pártok, szervezetek kétnyelvűséggel kapcsolatos tevékenysége. Az alkalmazott módszertanról annyit tudtunk meg, hogy kutatással, adatgyűjtéssel, mutatók feldolgozásával végezték a monitoring tevékenységet, jelen voltak a városi és megyei közgyűléseken, követték a sajtóban megjelent kommunikációs anyagokat, RMDSZ- közleményeket, a szövetség internetes illetve Facebook- oldalát. A jelentés szerint "a gyakorlatban a nyelvi jogérvényesítés a mai napig sem tartozik a politikai realitások közé" és "Marosvásárhelyen, ahol a polgárok közel 45 %-a magyar anyanyelvű, jelenleg a nyelvi jogokra (pontosabban a kisebbségi nyelvekre) vonatkozóan intézményi szintű, egységes és kedvező szabályozást nem lehet találni".
RMDSZ-frakció: 43%, magyar felszólalások száma: 18 %!
"A marosvásárhelyi tanács RMDSZ-frakciója jelentős, erős, ami a döntéshozatal szempontjából fontos. Az RMDSZ-frakciót a többi pártok nem tudják megkerülni, éppen ezért gyakrabban élhetne erejével" – jelentette ki Szigeti Enikő, aki úgy véli, a tanácsban nincs erősödés, irányvonal arra, hogy a magyar nyelvű felszólalások gyakorlattá váljanak, a képviselőkből hiányzik az ehhez szükséges belső motiváció. "A nyelvi jogérvényesítés céljából a hatalmi struktúrákat fontos lenne használni, hiszen ezzel is igazoljuk, hogy erre szükség van, jelzés a közösség irányába, hogy anyanyelvünket lehet és kell használni. A monitoring jelentés készítői a városi tanács RMDSZ-es tanácsosai által benyújtott, a magyar közösséget közvetlenül vagy közvetve érintő indítványokat, felszólalásaik számát vizsgálták, azt, hogy magyarul vagy románul beszéltek a tanácsülésen, nyomon követték az iskolaszékekbe beválasztott RMDSZ-es tanácsosok tevékenységét, azt is figyelemmel követték, hogy a tanácsosi testület magyar tagjai részt vesznek-e az iskolák vezetőtanácsi ülésein illetve milyen lépéseket tesznek az iskolai kétnyelvűség irányába. Megállapították: a magyar közösség anyanyelv-használati jogainak érvényesítéséhez kötődő határozattervezetek, határozatmódosító- javaslatok nem voltak, ehhez kapcsolódóan csupán a költségvetésben jelentek meg tételek (Bodor Péter kútjának megvalósíthatósági tanulmánya, Petőfi- szobor felújítása – ez utóbbi a Balcescu- szoborral képez egy költségvetési tételt). A CEMO-jelentés szerint az RMDSZ-tanácsosok kevés alkalommal szólalnak fel (összfelszólalások száma 198, ebből 42 az RMDSZ tanácsosoké), akkor is főként románul (a 42 felszólalásból 7 magyarul és 1 két nyelven történt), vannak krónikus hiányzók, az iskolák belső nyelvi tájképe egynyelvű, az iskolák belső szabályzata nem tartalmazza a magyar nyelvhasználattal kapcsolatos kötelezettségeket, ügymenetet és szempontokat. Az iskolaszékekkel kapcsolatosan megállapítják: "az RMDSZ-es tanácsosoknak nem sikerült érdemben kihasználni az iskolaszékekben rejlő lehetőségeket és hatékony iskolai érdekvédelmet kialakítani".
Intenzíven kommunikáló alpolgármestertől a hiányzó stratégiáig
A CEMO szerint az "intenzív politikai kommunikációt folytató" Peti András alpolgármester által sikeresnek és megoldottnak bemutatott eredmények nincsenek kivitelezve, a jövőbeni kivitelezésük is kérdéses. "A politikai kommunikáció és a hétköznapok valósága között nagy a szakadék" – jelenti ki a CEMO. A marosvásárhelyi RMDSZ ügyvezető elnökségéről a jelentésben az áll, hogy "nincs semmilyen távú stratégiája, célkitűzései jelenleg ismeretlenek, a tagok szerepköre, felelőssége, projektjei nem átláthatóak", és külön kitér Haller Béla oktatásért felelős alelnökre, akiről a CEMO szerint nem derült ki, hogy milyen kötelezettségei vannak, melyek vállalt feladatai, milyen típusú érdekvédelmi hatásköre van? Az ügyvezető elnökség Facebook-oldala is kapott bírálatot, az elnök és alelnökök fogadóórái a megadott időpontokban nem működtek. Ami a megyei önkormányzatot illeti, ennek határozataiból is hiányzik a költségvetés tételes felbontása (kiemelten a magyar vonatkozású rendezvényekre vonatkozóan) miközben a megyei büdzsét a 40 százaléknyi magyar ajkú adófizető is finanszírozza – jelentette ki Szigeti Enikő, aki szerint az egynyelvűség jellemző e testületre is. A vizsgált időszakban Kelemen Márton frakcióvezető szólalt fel 2 alkalommal magyarul (napirenden kívül), Lokodi Edit két alkalommal kérte számon a szinkrontolmács hiányát. "A megyei tanács alárendelt intézményeiben visszaszorul, elsorvad a magyar nyelvhasználat, a képviselők által elfogadott határozatok megvalósításánál a kétnyelvűségekre vonatkozó törvényeket nem alkalmazták, az RMDSZ-tanácsosok pedig nem tiltakoztak a "nyíltan magyarellenes, magyar nyelvet és kultúrát mellőző kezdeményezések, programok, kampányok ellen" – áll a CEMO- jelentésben. Példaként a 100 éves Kultúrpalota programsorozatot, az Iskolai erőszak megelőzése című kampányt említik, valamint az idén februárban elfogadott Vizuális Identitás Kézikönyvét, illetve a 2014-es kulturális rendezvények közel 1,8 millió lejes költségvetésében a magyar közösséget közvetlenül érintő egyetlen (!) programot, az arra szánt 70 ezer (!) lejt. Az RMDSZ megyei szervezet tevékenységében az oktatást és közigazgatást követte nyomon a CEMO, amely megállapította: "az iskolai kétnyelvűség terén egyetlen konkrét lépést sem tettek", sőt, amint Szigeti Enikő lapunk kérdésére kijelentette: a megyei RMDSZ-szel sorra került munkamegbeszéléseken derült ki az, hogy "a nyelvi jogi alkalmazások (a helyi közigazgatási törvény kisebbségi nyelvhasználatra vonatkozó cikkelyei – szerk. megj.) nem tartoznak a fő prioritások közé".
A parlamenti RMDSZ képviselőcsoport tevékenysége kapcsán a nyelvi jogokhoz kötődő törvénymódosító javaslatok kezdeményezőit említik (Kerekes Károly, Markó Attila, Márton Árpád, Máté András), az europarlamenti képviselők esetében a teljes mandátumra vonatkozó időszakot áttekintve megállapították: az anyanyelv-használat, az erdélyi magyar közösség kisebbségi jogainak érvényesítéséhez kapcsolódó felszólalások szempontjából a legaktívabb képviselők Tőkés László és Sógor Csaba voltak. A CEMO, amely minden vizsgált testület esetében megfogalmazta javaslatait, a jelentést (amelynek rövidített változata a
http://cemoblog.wordpress.com/2014/04/07/ketnyelvuseg-a-kozeletben-monitoring-projekt-i/ webcímen olvasható) megküldi az RMDSZ-nek is, az elkövetkező monitoring programokat pedig negyedéves időszakokra tervezi.
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)