A bukaresti magyarok nyomában
Hézagpótló munka jelent meg románul a bukaresti magyarok történelmi útjáról a kezdetektől napjainkig Bucureştiul maghiar (A magyar Bukarest) címmel. Első kiadása 2011-ben, a második javított és bővített kiadása 2013-ban látott napvilágot. Szerzője, Hencz Hilda könyvtárosként kezdett foglalkozni évekkel ezelőtt a bukaresti magyar élettel. Hosszas, kitartó kutatásainak betetőzése ez a kötet, amellyel nagyanyja, Márkus Julianna emlékének adózik.
Korábbi kutatásainak összegzését a szerző olyan kötetekben tette le az asztalra, mint a Magyarok román világban című kétnyelvű (2009), majd a román nyelvű Bucureştiul maghiar című munka (2011), illetve a Bukaresti magyar időszaki kiadványok 1860–2010 című leíró sajtóbibliográfia (2011).
A Bucureştiul maghiar 2013-ban megjelent második, javított és bővített kiadása új köntösben látott napvilágot, borítóján Szathmáry Papp Károly fényképével. A kötet új alcímet is kapott: A bukaresti magyarok nyomában a kezdetektől napjainkig. A szerző terjedelmes bevezetőben tájékoztat a második kiadás megírásáról, tartalmi gazdagodásáról. Az átdolgozás folyamán figyelembe vette az első kiadáshoz fűzött megjegyzéseket, észrevételeket, kiegészítéseket, javaslatokat, így a könyvnek mintegy harmadát új adalékok alkotják. A könyv négy fejezetre tagolódik: az első a kezdetektől az első világháborúig terjedő időszakot, a második a két világháború közöttit, a harmadik a kommunista időszakot, a negyedik pedig az 1989 decembere utáni közel két és fél évtizedet taglalja. E korszakolás szerint mutatja be a szerző a bukaresti magyarok jogállapotában bekövetkezett változás következményeit: míg az első világháborúig idegen állampolgárokként tartották számon őket, az első világháború óta már román állampolgárok nemzeti kisebbségi sorsban. A kommunista pártállam keretében a hatalom árnyékában hol kedvezőbb, hol jogfosztott volt a helyzetük, az 1989 decembere utáni korszak kedvezőtlen kihatásai dacára a számbelileg és intézményeiben is apadó bukaresti magyarságnak volt elég ereje és akarata a túlélésre.
A könyv első fejezetének alapgondolata az a felismerés, hogy közösségi intézmények nélkül egyetlen közösség, így a szórványban élő magyarság sem őrizheti meg nemzetiségét, nyelvét, vallását. Ezeknek az intézményeknek a létrehozására és tevékenységére irányul a szerző figyelme. Adatok, tények sokaságára alapozva ismerteti a római katolikus és a protestáns felekezetek egyházépítő munkáját, templomok és iskolák létrehozását, társadalmi és művelődési egyesületek megalakítását és működtetését. Mindezt kiegészíti azoknak az értelmiségieknek a bemutatásával, akiknek eme intézmények megalakítása és irányítása a nevükhöz fűződik.
A szellemi élet gyarapodásaként mutatja be a bukaresti első magyar hírlapok, a képes kalendáriumok, az egyesületi értesítők, évkönyvek megjelenését. A szerző nagy érdeme, hogy felkutatott és közzétesz figyelmet érdemlő eseményeket, újabb adatokat, téves dátumokat pontosít, hiányos tényközléseket egészít ki. Forrásmunkákra hivatkozva megerősíti például, hogy Fekete József szobrászművész az alkotója a fővárosi Repülősök emlékművének. Tisztázza például a magyar műépítészek és építészmérnökök szerepét, akik középületek, szállodák, magánházak tervezése és kivitelezése révén járultak hozzá Bukarest városképének kialakításához. A magyar értelmiségiek szakok szerinti csoportosítása révén lehetővé teszi annak áttekintését, hogy a Bukarestbe került magyar orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, festőművészek, ügyvédek, zenészek, közgazdászok, munkások milyen munkahelyeken dolgoztak; így tudjuk meg például azt, hogy milyen tisztségeket töltöttek be magyar gazdasági és pénzügyi szakemberek román és osztrák-magyar érdekeltségű vállalatok vezetőségében. Forrásmunkák révén mutatja be, hogy milyen anyagi és szellemi értékekkel gazdagították a magyar szakemberek saját közösségüket, miként járultak hozzá Bukarest fejlődéséhez, milyen ágazatokban és szolgáltatásokban helyezkedtek el a nagy számban idetelepült magyarok.
A szerző részletesen ír a református és főleg a katolikus egyház, valamint a felekezeti oktatás helyzetéről, hitéleti tevékenységéről. Beszámol a 20. század eleji önálló magyar egyházépítésről, a Bálinth János lelkészről szóló titkosszolgálati jelentésekről, a Cuza utcai katolikus templom és iskola létrejöttéről, részleteket ismertet Raymund Netzhammer püspök emlékiratából. Nem hallgatja el azokat a korabeli, idegen állampolgárokra és intézményekre vonatkozó hivatalos rendelkezéseket, amelyek meghatározták a már a 19. század közepén jelentkező magyarellenes előírásokat, intézkedéseket, és a korabeli román sajtó magyarok elleni rendszeres uszításait is ecseteli.
Mint ismeretes, gyökeresen megváltozott a bukaresti magyarság helyzete az első világháború után. Könyvében Hencz Hilda arra keres választ, hogy miként élte meg a bukaresti magyarság ezt a változást, miként hatott ki sorsa alakulására a nacionalista országvezetés szaporodó és szigorodó jogfosztó intézkedéssorozata. A szerző taglalja azokat a nagy erőfeszítéseket, amelyekkel a bukaresti magyarságnak sikerült életre keltenie a túléléshez szükséges közösségi intézményeit. Kimutatja, hogy a jogfosztó törvények dacára a túlélésre berendezkedett szórvány meg tudott maradni életképes közösségnek egyházában és társadalmi, művelődési egyesületeiben; elvesztette ugyan önálló katolikus egyházát, katolikus iskoláit, de megerősödött református egyháza, megőrizte magyar iskoláját, létrejöttek az anyanyelvet és kultúrát ápoló egyesületei. Mindezekre nagy szükség volt ahhoz, hogy ellensúlyozni lehessen az állandóan leselkedő asszimiláció veszélyét.
Újabb nagy megrázkódtatás volt a második bécsi döntés nyomán előállt helyzet. Ez tömeges visszatelepedéseket váltott ki, vagyonok elprédálását okozta, egyéni tragédiákhoz vezetett, szétzilált egy kialakult közösséget, intézményei betiltását, épületei zárolását vonta maga után. Alig maradt helyben magyar értelmiségi. Az itt maradottak helyzetét súlyosbította a felkorbácsolt magyargyűlölet, sokan még otthonukban is félve szólaltak meg magyarul. A háború nagy anyagi veszteségeket is okozott, közösségi épületek pusztultak el. Az 1944. augusztus 23-i fordulat a jobb élet reményét villantotta fel a sokat próbált bukaresti magyarok körében. Életük egyik biztató eseménye volt, hogy a lebontásra ítélt, de a háború kitörése miatt épen maradt református templomot újra birtokukba vehették, a megmaradt iskolaépületben pedig ősszel megkezdődhetett a tanítás Az új politikai-társadalmi körülmények között megalakult a Magyar Népi Szövetség helyi szervezete, beindult a román rádió magyar adása, megjelent az országos magyar napilap, megkezdődött a tevékenység a Zalomit utcai magyar házban. Mindezt egy újabb korszak nyitányaként taglalja könyvében Hencz Hilda.
Ezt az új korszakot a könyv harmadik fejezete tárja elénk A kommunizmus korszaka címmel. Ebben az időszakban az új hatalom felszámolta a hagyományos magyar közösségi intézményeket, fokozatosan elsorvasztotta az egyházak életét, céljai szolgálatába állította az iskolát, a közművelődést. Új magyar intézményeket hozott létre – lapszerkesztőségeket, könyvkiadói részlegeket, minisztériumi nemzetiségi igazgatóságokat, bővítette a rádió magyar szerkesztőségét. Ezek a későbbi évek folyamán újabbakkal bővültek (Kriterion Könyvkiadó, a Román Televízió magyar adása, A Hét c. hetilap stb.). Ezek működéséhez jelentős számú értelmiségit helyeztek Bukarestbe. Soha olyan sok magyar értelmiségi nem dolgozott a fővárosban, mint azokban az években. Számos erdélyi magyar író, költő, szerkesztő élt és alkotott itt, de szép számú képzőművész, zenész, sportoló is. Egyetemi oktatók tanítottak a felsőoktatásban, szakemberek munkálkodtak a tudományos kutató intézetekben, jelen voltak minisztériumokban, a felső pártszervekben. Szakmunkások, mérnökök, technikusok százai dolgoztak ipari vállalatokban, építkezéseken, szolgáltatásokban. Figyelmet érdemlő megállapítás, hogy bár számbelileg megnőtt a szórvány, társadalmi szerkezete pedig minőségileg javult az értelmiségi réteg gyarapodásával, mégsem alakulhatott ki közösségi élet, mert a hatalom nem engedélyezte magyar társadalmi, művelődési, szakmai egyesületek megalapítását. Csak az egyházak keretében zajlott erősen korlátozott közösségi élet és a Petőfi Művelődési Házban időnként élénkülő művelődési tevékenység. A lapok, a rádió, a tévé, a könyvkiadók szerkesztőségeinek bemutatásával, a társadalmi, felsőoktatási, tudományos, művészeti intézményekben dolgozó szakemberek számbavételével a szerző képet ad arról az értékmegőrző és -teremtő szellemi munkáról, amely ebben az időszakban Bukarestben kibontakozott.
Könyvének utolsó fejezete a bukaresti magyarság 1989 decembere utáni időszakát taglalja. Elemzésének sommás következtetése, hogy elkezdődött a szórvány gyorsuló leépülésének folyamata, amely végül is felszámolódásához vezet. Az okok között említi a magyarok számának nagymértékű csökkenését a hazatelepedések okán, az államilag támogatott intézmények megszűnését, a vállalatok csődjét, az építkezések leállását, a kutatóintézetek elsorvadását. A megfogyatkozott szórványnak sikerült ugyan újrateremtenie bizonyos közösségi intézményeket, megerősítenie egyházai életét, száma gyarapodott az RMDSZ parlamentben és államigazgatási intézményekben dolgozóival, ami viszont az elemző szerint nem ellensúlyozza a felgyorsult asszimilációt. A szerző érvelései, minősítései között óhatatlanul felbukkannak vitathatók, szubjektív fogantatásúak, személyiségek megítélésében, a helyi és országos problémák tárgyalásában aránytalanságok is tapasztalhatók, ez viszont semmit nem von le a kötet értékéből.
Hencz Hilda könyve gazdagon dokumentált, szakmai igényességgel összeállított, fényképekkel bőven illusztrált munka, amely terjedelmes bibliográfiát és névjegyzéket is tartalmaz. Recenzesei dr. Lucian Boia egyetemi tanár, dr. Mihai Chioveanu egyetemi docens. A kötet alapgondolata az anyanyelvben és nemzeti kultúrában való megmaradásért folytatott küzdelem a román állam magyarellenes törvényhozása és a folytonosan leselkedő asszimiláció ellenében. Legyen szabad válaszolnom az utolsó fejezet kérdőjeles alcímére: lesz-e még holnap? Igen, lesz magyar holnap Bukarestben. A történelem fondorlatai kiszámíthatatlanok.
Bántó István
* Hilda Hencz: Bucureştiul maghiar. Pe urmele a maghiarilor din Bucureşti de la începuturi până în prezent (A magyar Bukarest. A bukaresti magyarok nyomában a kezdetektől napjainkig – sz. m. ), Pro Universitaria Kiadó, Bukarest, 2013. Művelődés (Kolozsvár)

Nézz, uram, sebeinkre!
Nem akarom magam örökbe vétetni a magyar kormánnyal. Mégis teszek (néha) ajánlatot. De hogy belső légköri nyomásom megmaradna, idézek két sort a (romániai) kommunista diktatúra egyik magyar költőjétől – név az illetékes irodalomtörténészeknél, pl. Kántor Lajosnál: „Most mint elvtárs, megkérdem tőled, / éber vagy-e? jó vagy-e őrnek?” Merthogy az a kommunista rendszer igyekezett mindenkit örökbe fogadni, éberré tenni.
Abból a rohadék rendszer(telenség)ből semmit nem vett át, hála Istennek, az Orbán-kormány. Szlovákiába invitálom magam mellé most, meg sem állunk a dunaszerdahelyi könyvüzletig, ahol találhatók azok a mostani könyvek, melyekben nemcsak a maguk múltját írják újra azok a történészek, melyeket nem üldöz a világon egyetlen akadémia sem tagságuk ügyében. A könyvekben írva van, hogy „a magyar honfoglalás tulajdonképpen nem honfoglalás volt, Árpádék bekérezkedtek a Kárpát-medencébe, ahol Szvatopluk morva–szlovák vezér helyet adott a söpredék szolganépnek, letelepedési jogot… Tulajdonképpen mi, szlovákok hálásaknak kell lennünk e kóbor népnek, mert ők kényszerítettek bennünket összefogásra. A szlovák nép olyan nagyságokat adott a magyarságnak a saját soraiból, mint Kossuth Lajos, Liszt Ferenc, Petőfi Sándor és sok más szlovák...”
Azt az újraírók elfelejtik, hogy ilyen megnevezés, hogy szlovák, Magyarország 1920-as kiosztásáig nem is létezett, fővárosuk sem, az osztozkodáskor Bratislava sem, csak úgy mondották a tótok, hogy Poson stb. Kilenc ilyen tudománytalan, fantáziával dúsított munka recenzióját kaptam kézhez a világhálón, Németországon át. És hát megkérdezem most tisztelettel a Magyar Tudományos Akadémiát, illetve a mai magyar kormányt, van-e válaszuk ezekre a könyvekre, melyeket állami pénzen, potom áron terjesztenek, és ezekből tanítják a maguk s a magunk történelmét iskolákban.
Most mint magyar szavazó s nemzetpártoló, megkérdem tőled, kormányom, van-e a tarsolyodban válasz? És miért fordult vissza Sólyom László államelnökünk a Duna-hídról, amikor a szlovák elvtársak nem engedték be, itt, né, vagy nyolc évvel ezelőtt? Ne vegyenek ölbe s örökbe bennünket, de viselkedniük kellene ám érettünk, számkivetettekért, otthon és másutt, mert hát szavaznunk kell, s bizony önmagunkra is gondot kell fordítanunk, Pozsonytól Bukarestig, le Belgrádig s tova Marosvásárhelyig.
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Csűrszínházi Napok
Teltházas előadások
Tizenkettedik alkalommal szervezték meg Mikházán a Csűrszínházi Napokat, amely az eddigi legsikeresebbnek számít, ugyanis végig teltházasak voltak az előadások.
Amint korábban sajtótájékoztatón is jelezte Szélyes Ferenc színművész, a Csűrszínházi Egyesület elnöke, az idén is egész idényt betöltő évadot szerveztek, igaz szerényebbet, mint az előző esztendőben, ugyanis az érdeklődésből ítélve úgy tűnt, hogy a programot túlzsúfolták az eseményekkel. Így az idén a hangsúlyt inkább a Csűrszínházi Napokra fektették, ezért is igyekeztek olyan programmal előállni, ami minden korosztálynak és elvárásnak megfelel. Pénteken délután a Csűrszínház udvarán levő iskola nagytermében a Marosvásárhelyi Marx József fotóklub tagjainak (Plájás István, Fülöp Jenő, Both Gyula, Tordai Ede, Bálint Zsigmond, Vajda György, Szegedi Ferenc, Török Gáspár, Kerekes Péter Pál, Kertész Katalin) alkotásaiból nyílt kiállítás.
A tanteremben a 12. Csűrszínházi Napokat Szélyes Ferenc nyitotta meg, aki elmondta, örömmel tapasztalja, hogy vannak visszatérő vendégei a rendezvénynek, ezek egyike a Marosvásárhelyi Marx József fotóklub, de színtársulatok is szívesen jönnek el, és ami a legfontosabb, hogy a nézők és az érdeklődők is megszokták, hogy ebben az időszakban ki kell vonulni Mikházára, mert érdemes.
Vajda György, a társszervező Artecotur Egyesület elnökeként és a fotóklub tagjaként szólalt fel és elmondta, a kiállítás témája Nyárádremete község volt, nem először jöttek ki és készítettek felvételeket a fotóklub tagjai, de a szervezők érdekesnek találták azt is láttatni az érdeklődőkkel, hogy időben milyen változások vannak, milyen értékekre figyelnek és kapják lencsevégre értő szemekkel a fotósok, hiszen a községnek, s ezen belül Mikházának is több olyan látványossága van, amit idegenforgalmi szempontból ki lehetne használni. A Csűrszínház-évadot összeállítók szándéka is az volt, hogy ennek a nyárádmenti településnek híre menjen, és egyre többen felkeressék.
Pénteken két igen érdekes és a környezetbe pompásan illő előadást láthattak az érdeklődők. A művelődési otthonban Sebestyén Aba színművész, a Yorick- stúdió vezetője, a monodráma-sorozat folytatásaként Székely János Dózsa című írásából összeállított egyéni produkcióját mutatta be Török Viola rendezésében. A színpadi mű Dózsa György képzeletbeli vívódása, amely nemcsak a történelmi tényekre reflektál, hanem gyakori áthallással, a mai szemszögből is a hatalom, egyház, kis emberek, tömeg viszonyulását is taglalja. A Csűrszínház színpadán pedig a Marosvásárhelyen bemutatott és többször játszott: Tamási Áron Vitéz lélek című színdarabja volt, amelyet szintén Török Viola rendezett, a tőle már megszokott stílusban, a néptánc, a folklór elemeinek szerves beépítésével a prózai színház eszköztárába. Mind a téma, mind az előadásmód igen jól illett a Csűrszínházhoz, ahol az ilyen jellegű produkciók mindig hálás befogadókra találtak. Az estét a Bekecs néptáncegyüttes által szervezett táncház zárta.
Szombat délben az irodalomé, a könyveké volt az első szó. A Reneszánsz Panzió teraszán könyvbemutató volt. Szucher Ervin, a Junventus kiadó vezetője Székely Szabó Zoltán válogatott írásaiból összeállított Végtelen Farsang című kötetét, illetve a szerzőt mutatta be, aki Csíki Hajnal színművésszel együtt a kötetből olvasott fel. A rövid, humoros, helyenként szarkasztikus írások önéletrajzi epizódok, és híven tükrözik az 1989 előtti, majd a kommunista rendszerváltást követő hangulatot, állapotokat. Káli Király István, a Mentor kiadó vezetője az idén is számtalan jó kötetet hozott el, ezek közül a marosvásárhelyiek által igen jól ismert két szerző legújabb munkáiról beszélt. Először Kincses Elemér Soha és Mindörökké című regényéről beszélgetett a szerzővel, majd Sebestyén Spielmann Mihály Midway szigetek címmel megjelent regényéről, a Történeti tár újabb kötetéről, valamint a történelmi dokumentumregényeiről beszélt az érdeklődőknek, amihez természetesen a szerző is hozzászólt. Lokodi Imre az idén is meghívta Lövétei Lázár Lászlót, a Székelyföld című lap és kiadó szerkesztőjét, aki a kiadvány mellett a régiót érintő művelődési kérdésekre is kitért a beszélgetésben.
Az est első előadása, a szintén visszatérő vendég, a soproni Petőfi Színház színművészei által a művelődési otthonban előadott Katona Imre A zuhanás második pillanata című kortárs színdarabja volt. A szerző saját darabját rendezte. Az előadás az abszurd színház eszközeivel érdekes tükröt állított a mai társadalomnak, amelynek akarva-akaratlanul a nézők is részei. Ide tartozik az is, hogy a Petőfi Színház és a Csűrszínházi Egyesület együttműködési szerződést írt alá, s ezáltal több közös kulturális projektet is valósítanak meg a jövőben. A szerződést Pataki András rendező, színházigazgató, illetve Szélyes Ferenc, az egyesület elnöke látta el kézjegyével.
Ugyancsak Szélyes Ferenc volt az esti előadás egyik főszereplője, barátjával, színésztársával, Fülöp Zoltánnal együtt, akik a Csíki Játékszín által színpadra állított, Neil Simon Napsugár fiúk című előadásban – Kosztándi Zsolt, Szabó Enikő és Kiss Ernő mellett – léptek fel. A Willie Clark és Alfred Lewis alkotta, sok-sok évig híres komikus párost alakító, Szélyes–Fülöp duóra annyian voltak kíváncsiak, hogy még állóhely se maradt a Csűrszínház nézőterén. A vastaps is sokáig tartott a függöny legördülése után.
Az előző években vasárnap kicsiknek szánt előadást tűztek műsorra a szervezők. Ezúttal, ettől egy kicsit eltérően, olyan darab került színre, amely kisebbeknek is szólt, de képletesen üzent a felnőtteknek is. Az Artecotur Egyesület által támogatott Artsy M diákszíntársulat tagjai a nemrég bemutatott Alice Tükörországban című darabjával léptek közönség elé. Lelkesedésük, színészi teljesítményük is vastapsot aratott.
Az idén a Csűrszínházi Napokon szervezték meg a II. Széllyes Sándor népdalvetélkedő döntőjét, amelyet a tavaly ugyancsak a napok szervezői a Maros Művészegyüttessel együtt kezdeményeztek, nemcsak a színház névadója emlékének tiszteletére, hanem azért is, hogy fórumot teremtsenek azoknak a fiataloknak (és nem csak), akik népdalt szeretnek énekelni és talán ezen az életpályán indulnának el. Mint ismeretes, a megye kilenc kistérségéből (a szervezők felosztása szerint), két korcsoportban – 15 év alattiak és felettiek – jelentkezhettek helyi előválogatókra a versenyzők, majd a továbbjutók léptek fel a vasárnap esti döntőn. A tavalyi versenyhez viszonyítva az idén kevesebb nagykorú volt. A zsűribe dr. Csíki Csaba zeneszerző (elnök), Kásler Magda énekes, Kacsó Ildikó rádiószerkesztő, Török Viola muzikológus-rendező, Kilyén Ilka színművész, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke vett részt. A vetélkedő szerintük is elérte célját, hogy olyan tehetségeket fedezzen fel, indítson útra, akik a népi hagyományainkat, zenei örökségünket méltóan ápolják majd mondta többek között Barabás Attila, a Maros Művészegyüttes igazgatója.
A Communitas Alapítvány által támogatott idei versenyre tizenegyen neveztek be az első korcsoportban, míg heten a másodikba. A közel háromórás, izgalmas vetélkedő után a következő rangsor alakult ki: kicsiknél I. Gálfalvi Evelyn Rebeka, II. Berekméri Réka Beáta, III. Lénárd Imelda Laura, a felnőtteknél pedig I. Aszalós Erika, II. Pál Imola Gabriella, III. Baróthy Debórah. A felnőtt kategória nyertese többek között a Danubius Health and Spa Resort cég jóvoltából egy wellness hétvégét tölthet el a szovátai Danubius Szállodában. Az első helyezettek fellépnek a Maros Művészegyüttes népdalműsoraiban és a Marosvásárhelyi Rádióban is készíthetnek felvételt, ezenkívül az Anico Trade, a Siltexim kft., a Mentor kiadó, valamint a Népújság is megajándékozta a nyerteseket.
Az előadásban – a vetélkedő koncepciójának megfelelően – fellépett a Maros Művészegyüttes utánpótláscsapata, a Napsugár együttes, akiket a Maros Művészegyüttes zenekara kísért és a tavalyi felnőtt kategória nyertese is, Samu Etel Imola, aki több, igen szép népdalt énekelt, olyan hangon, amely bizonyította: van és lesz értelme annak, hogy a Széllyes Sándor népdalvetélkedőt továbbra is megszervezzék.
A Csűrszínház nyári programjában szerepel még a Bányavakság, Mikháza vendége lesz egy előadással a szentegyházi Gyermekfilharmónia, augusztusban pedig középkori és római fesztivált is szerveznek, ezekről részletesen tájékoztatnak majd a szervezők.
(erdélyi), Népújság (Marosvásárhely)

Élménydús múzeumi szaktábor
Vidáman szaladtak be szerda délután a gyerekek a Mikó-vár udvarára, fáradtságnak nyoma sem látszott rajtuk, pedig a délelőttjük ismét eseménydúsan telt. A több mint harminc gyerek épp a Csíki Székely Múzeum szaktáborában vesz részt, ahol játszva tanulnak a héten különböző korokról, szokásokról, emberekről.
„Ötödik alkalommal szervezünk múzeumi szaktábort, ez is egy tábortípus kezdett lenni. A napjaink úgy épülnek fel, hogy délelőtt megnézünk egy kiállítást és délután azt oldjuk fel gyakorlatban” – magyarázta Kádár Kincső múzeumpedagógus, a tábor egyik vezetője. Első nap, hétfőn a táborozók megtekintették a múzeum Csíki idők járása – Népi életképek a mindennapokból című néprajzi kiállítást, délután a fafaragást tanulták. A tábor ideje alatt kiemelt szerepet kap a Rippl-Rónai József nagyszabású időszakos tárlat, így a második napon múzeumpedagógia foglalkozással egybekötve nézték meg a kiállítást a gyerekek. A Rippl-Rónai művészetével való ismerkedéshez tartozott, hogy a délután folyamán kipróbálták, milyen anyagokkal, technikákkal dolgozott a festő.
Nyomdatörténet és tanulmányi kirándulás
Szerdán nyomdatörténettel ismerkedtek, miután megtekintették a Csíksomlyói ferences nyomda és könyvkötő műhely című nyomdatörténeti kiállítást, valamint a Megmentett szakrális kincseink című restaurálási kiállítást, azt is megtapasztalhatták a gyerekek, hogyan kell tisztítani a papírt, a régi iratokat. Ezt követően a Gutenberg nyomdába sétáltak le. „Itt megnéztük, hogy a modern nyomdatechnika hogyan működik, mennyit változott a nyomtatás négyszáz év alatt. Ha már Zsögödben jártunk, bementünk a Nagy Imre Galériába, összehasonlítottuk Nagy Imre festészetét Rippl-Rónaiéval. Bár tematikus napjaink vannak, egyik nap beleszövődik a másikba, kapcsolódnak egymáshoz, nem lehet élesen elválasztani, hogy ma csak ezzel vagy azzal foglalkozunk” – mutatott rá Kádár.
Szerdán délután a nyomdatörténethez kapcsolódóan a táborozók is könyvet kötöttek csirizes technikával. Csütörtökön a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumba tesznek tanulmányi kirándulást a tábor résztvevői, ott a budapesti Természettudományi Múzeum Szóra bírt csontjaink című antropológiai vándorkiállítását nézik meg. Ott is épp gyerektábor zajlik, így a két csoport közösen vesz részt különböző vetélkedőkön, játékokban. „Harmadik éve, hogy a tábor programjába tanulmányi kirándulást is iktatunk, mert fontosnak tartjuk, hogy a gyerekek megismerjék, Székelyföldön hol vannak még múzeumok és ezeknek milyen gyűjteményeik vannak” – mondta el Demény Enikő múzeumpedagógus, a tábor másik vezetője.
Visszatérő táborozók
A táborozók nagy része már a korábbi múzeumos táborokban is részt vett, sőt, olyanok is vannak, akik kinőttek a „táborból”, de önkéntesként visszatérnek segíteni. „Öt év alatt sikerült kinevelni olyan fiatalokat, akik fontosnak tartják, hogy ez tovább működjön évről évre” – hangsúlyozta Kádár Kincső. Pénteken várostörténettel foglalkoznak, amikor is megnézik, hogy a múzeum készülődő várostörténeti kiállításához hogyan zajlik a tárgygyűjtés, és mi történik ezekkel a tárgyakkal a múzeumba kerülésük után. A nap másik kiemelkedő programpontja az interaktív séta lesz a Petőfi utcában. Zárómozzanatként a tábor ideje alatt készült alkotásokból a szülőknek tartanak kiállítást.
Péter Beáta, Székelyhon.ro

Etnikai hovatartozás és magyar politika
A származás, más szóval az etnikai hovatartozás és a nemzeti identitás alapesetben egymást erősíti, egy irányba mutat. Mindazonáltal a Kárpát-medencében mindig is jellemző részjelenség volt az identitásváltás vallási és kulturális-nemzeti értelemben egyaránt. A magyar nyelvterületen ma konszenzusnak örvend a gondolat, hogy a nemzeti hovatartozás nem származás, hanem vállalás kérdése. Ami nem jelenti azt, hogy irreleváns lenne az etnikai hovatartozás, a származás. Azt viszont igen, hogy a pártot, amely a származást kiemelt szemponttá teszi a toborzásban és a vezetők kiválasztásában, rasszistaként, fajgyűlölőként lehet megbélyegezni.
Jó társaság, bezáruló kapuk
A Jobbik Magyarországért Mozgalom kiváló alany volt ilyen jellegű megbélyegzésre egy olyan országban, ahol a második világháború óta folyamatos hangulatkeltés zajlik a nemzeti gondolkodás ellen. Kozmopolita-balliberális (korábban kommunista) ellenfelei rutinszerűen nevezték és nevezik nacionalistának, sovinisztának, etnicistának, nem ritkán rasszistának, kirekesztőnek, gyűlölködőnek, nácinak és fasisztának azt, aki felvállaltan nemzeti programot hirdet.
Spiró György 1985-ben leírhatta emlékezetes mondatát miszerint „a mélymagyarok a szarból jönnek” úgy, hogy ma könyvhetet nyit meg, s ha a riporter rákérdez, Spiró megteheti, hogy azt válaszolja: csak a nácik kötik őt ehhez a mondathoz. Holott e mondattal sikerült megsérteni a magyarságnak épp azt a részét, amely közösségi szempontból a legértékesebb, azokat, akik magukat elsősorban magyarként definiálják, és egész életükkel a nemzetnek kívánnak használni. Spirónak pedig számtalan követője van, főállásban gyalázzák azokat, akik a mai élvhajhász, fogyasztásra hangolt világunkban sem a karrierépítés, hanem a hagyományos értékek, a nemzeti és keresztény-konzervatív gondolatkör hívei.
Humorizálhatunk azon, hogy a zsidó közíró, Israel Shamir is azt mondja, ha a fősodratú sajtóban valakit nem neveznek antiszemitának, az „rossz úton jár, beszorult valahová Saron és Soros közé”, hosszan sorolva, hogy T.S. Elioton és Dosztojevszkijen át Woody Allenig milyen jó társaságba keveredik az illető. De a helyzet cseppet sem szórakoztató: ha valaki antiszemita hírbe keveredik, az európai kultúrkörben kapuk záródnak be előtte, közéleti karrierje törhet meg.
Visszatérve a Jobbik esetéhez: a párt vezetői soha nem voltak tekintettel a balliberális oldal által megjelölt tabukra, így elérték azt, hogy ma jobb- és baloldali térfélen egyaránt rutinból nácizzák, fasisztázzák őket – „cukiságkampány” ide vagy oda. Nem csoda, hogy Szegedi Csanád esetét a Jobbikkal – amely az exalelnök és EP-képviselő zsidó származásának nyilvánosságra kerülése után vált izgalmassá – tíz esetből kilencszer úgy tálalják, hogy Szegedinek zsidó származása miatt kellett távozni a Jobbikból. Az ügyben megszólalók valahogy nem emlékeznek arra, hogy Vona Gábor és a párt kiállt mellette, míg ki nem derült, hogy a politikus megpróbálta megvesztegetni a származásának nyilvánosságra hozásával fenyegetőket. A megvesztegetési kísérlet viszont már felvállalhatatlan volt a politikusbűnözés és a korrupció ellen harcoló Jobbik számára.
Nem származás függvénye
Minden bizonnyal merő véletlen, hogy Szegedi Csanád hajdani megyéjének központjában, Miskolcon a Jobbik olyan prominenst indít a polgármesteri székért zajló versenyben, aki nyíltan beszél zsidó származásáról, és azt mondja: épp a származása garancia arra, hogy győzelme esetén nem a származás számít majd, hanem a teljesítmény és a törvénytisztelet.
A Jobbik vezetői kockáztatnak ezzel a lépéssel, de helyesen teszik. A párt választói között minden bizonnyal vannak antiszemiták, mint ahogy egyébként minden valószínűség szerint igaz ez a Fidesz- és az MSZP-táborra is. Az MSZP esetében e jelenség mögött elsősorban a zsidók anyagi helyzetével kapcsolatos hagyományos szociális sztereotípiák húzódhatnak meg, a fő motiváló erő az irigység.
A nemzeti pártok esetében más a helyzet. Ha egy egyszerű gondolkodású, nemzetéhez ragaszkodó magyar ember azt látja, hogy felvállaltan zsidó értelmiségiek által fémjelzett sajtóorgánumokban tökfödőnek nevezik a Szent Koronát, tetemcafatnak a Szent Jobbot, dülledt szemű tojószárnyasnak a turult, zsidó fattyúnak Jézus Krisztust, vagy arról vall az egyik műsorvezető, hogy legszívesebben kiirtana minden keresztényt, akkor az illető könnyen kivetíti az egész közösségre a szentséggyalázók vagy uszítók elleni jogos ellenérzéseit. Érthető, de nem helyeselhető lelki mechanizmus. A jelenséggel úgy lehet felvenni a harcot, ahogy a Fidesz és most a Jobbik teszi: magyar nemzeti elkötelezettségű zsidó származású emberek promoválásával.
De más pártoknak is akadt gondjuk vezetőik származásával. Emlékezetes eset volt a kilencvenes évek második felében – még a Fidesz kormányra kerülése előtt –, amikor a Beszélő című hetilapban megjelent egy interjú, melyet Révész Sándor készített Bauer Tamással. Ebben szóba került, hogy azért lett Kuncze Gábor az SZDSZ elnöke, nem pedig Pető Iván, mert Kuncze szülei „nem tipikus SZDSZ-esek” azaz „szüleik nem kommunisták és nem zsidók”. A nyilatkozat utóéletéről: Fidesz-elnökké választása után Kövér László – utalva az interjúra – azt mondta, hogy a Fidesz nem az a liberális párt, ahol azért nem lehet valaki pártelnök, mert szülei zsidók és kommunisták. Másnap az egyik bulvárlap szalagcímben hozta: Kövér László zsidózott és kommunistázott a Fidesz kongresszusán. Miközben Kövér éppenséggel egy liberális elvet szögezett le, miszerint nem a származás függvényében kell eldönteni valaki alkalmasságát a pártelnöki tisztségre.
Zsinórmérték
Az RMDSZ-ben e kérdéskör egy ízben, 1995 végén merült fel igen hangsúlyosan, amikor Dáné Tibornak írt válaszában – aki azzal támadta Katona Ádámot, hogy féltestvére elfranciásodott – Katona azt írta, hogy az RMDSZ vezetők közé nem kellene beválasztani olyan embereket, akiknek fogyatékos a nemzeti identitása. Erre több példát is felhozott: azokat tekinti fogyatékos nemzeti identitástudatúaknak, akik vegyes házasságban élnek, otthon románul beszélnek, gyermekeiket román iskolába járatják. A Katonára támadók, Markó Bélától Tokay Györgyig vérlázító módon SZKT-határozat szintjére emelték a tőle való elhatárolódást, úgy próbálták értelmezni az autonomista platformvezető mondatait, mintha származásról, és nem vállalásról beszélt volna. Példálóztak Petőfivel, a 13 aradi vértanúval, úgy téve, mintha a magyarrá válás eme közismert esetei bármilyen mértékben relevánsak lennének az ellenkező irányú folyamat szemszögéből. Katona mondatai viszont azzal lennének párhuzamba állíthatók, ha egy szerb értelmiségi attól óvta volna nemzetét, hogy a fogyatékos szerb identitástudatú, értsd, magyarrá vált Damjanichot vagy Petőfit emeljék szerb köztisztségbe. Ami ellen aligha emelhetünk szót. Tokay György nem kevesebbet állított a Katona Ádám elleni sajtóhajszában, mint hogy „egyesek faji alapra akarják helyezni az RMDSZ-t”, miközben soha senki nem firtatta a szervezeten belül a származás kérdését. S ez így is van jól.
A vállalásnak kell szelekciós kritériumnak lennie. Vállalása nemcsak a magyar kulturális örökségnek, hanem a magyar érdekek tántoríthatatlan, megvásárolhatatlan, megfélemlíthetetlen képviseletének is. A magyar szabadsággondolat, a nemzeti önrendelkezés és a háromszintű autonómia gondolatkörének, amire politikusaink vagy elődeik felesküdtek 1992. október 25-én a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Ennek kellene zsinórmértékül szolgálni az erdélyi magyar érdekképviselet mindenkori politikája számára.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Politikai elemző: kellenek Pontának a nacionalista szavazatok
Bakk Miklós erdélyi politológus szerint Victor Ponta a nacionalista szavazatokra is támaszkodni kíván - ezt jelzi az erről szóló vita is.
Bakk Miklós erdélyi politológus szerint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Szociáldemokrata Párt (PSD) vezetői között kialakult vita azt jelzi, hogy Victor Ponta miniszterelnök - aki minden bizonnyal pártja jelöltje lesz a novemberi elnökválasztáson - a nacionalista szavazatokra is támaszkodni kíván.
A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára az MTI-nek kedden elmondta, a PSD eközben a magyar szavazókat is szeretné maga mellett tudni. A vezető kormánypártnak még mindig nincs világos stratégiája arra, hogy honnan gyűjtsön szavazatokat. Bakk Miklós a romániai koalíciós vitának egy külpolitikai összetevőjét is megemlítette. Elmondta, az ukrajnai válság nyomán Románia Lengyelországgal együtt Amerika támogatójaként pozicionálta magát a térségben. "Arra a következtetésre juthatott a román vezetés, hogy pozícióelőnybe került nemzetközi megítélés tekintetében Magyarországgal szemben, és határozottabb fellépést is megengedhet magának" - tette hozzá az elemző.
Bakk Miklós úgy látta, hogy a felek "akarják is, meg nem is" a megegyezést. Ez szerinte annak dacára is lehetséges, hogy a vita kirobbanása óta mindkét fél "bekeményítette" álláspontját. "Ilyenkor azt szokták tenni, hogy egy újabb közös célt találnak ki, és elkötelezik magukat az új cél mellett, a szembenállás kérdéseit pedig zárójelbe teszik" - magyarázta a politológus.
Emlékeztetett rá, hogy 1998 szeptemberében volt már egy hasonló eset. Akkor az RMDSZ bejelentette, kilép Radu Vasile kormányából, ha a parlament nem fogadja el az oktatási törvény olyan módosítását, amely az önálló állami magyar egyetem létrehozását is lehetővé teszi. Ekkor a Petőfi-Schiller multikulturális egyetem javaslata volt az a közös cél, amelynek alapján zárójelbe lehetett tenni a korábbi konfliktust. A multikulturális egyetem "lufinak bizonyult", az csak az akkori kritikus helyzet áthidalását szolgálta, soha nem valósult meg.
Bakk Miklós a román "etnikai állam" megnyilvánulásaként értelmezte, hogy Victor Ponta miniszterelnök és Titus Corlatean külügyminiszter a román állampolitikára, államérdekre hivatkozva utasította el az RMDSZ európai polgári kezdeményezését, mely az uniós joganyagba kívánja beemelni a kisebbségvédelem bizonyos elemeit.
"Ha Victor Ponta kormánya a román állampolitikát a romániai magyar politikai véleménytől függetlennek tekinti, akkor tulajdonképpen azt mondja, hogy a románok előjoga a romániai államérdek megfogalmazása. Ez az etnikai demokrácia modellje, amelyikben formailag ugyan létezik a demokrácia, de az alapvető kérdések meghatározása csak az etnikai többség joga" - magyarázta a politológus.
Az elemző nem látott újdonságot abban, hogy a miniszterelnök kijelentette: a magyarság radikalizálódását szeretné elkerülni az RMDSZ kormányzásba való bevonásával. "Kétségtelen hogy a kormány a magyarság politikai akaratának egyfajta megszelídítését szánja az RMDSZ szerepéül" - vélekedett. Úgy látta, ez az oka annak is, hogy az RMDSZ korábban is csak azokat a célokat tudta bevinni a koalíciós együttműködésbe, "amelyek a román multikulturalizmus enyhe bővítésével voltak kapcsolatosak". Ezért nem kerülhetett be az autonómia kérdése egyik olyan kormány programjába sem, amelyben az RMDSZ is jelen volt.
Bakk Miklós szerint az elmúlt időszak több fordulata is azt jelzi: egyre üresebb az a román retorika, hogy az ország példaértékűen rendezte a kisebbségi kérdést. Hozzátette, a bukaresti kormányok arra alapozták ezt a retorikát, hogy az ország az európai integrációs folyamatban átvette az Európa Tanács kisebbségvédelmi szabályozását.
"Ez egy nemzetközi minimum. A sikeres megoldások általában ezeket a keretet meghaladva alakultak ki. Az EU luxemburgi bíróságán zajló perbe való belépés azt jelzi, hogy Románia ellenzi a minimum bővítését. Az unióban próbálja konzerválni a létező állapotot" - magyarázta Bakk Miklós politológus, a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára.
hirado.hu

Partiumi Írótábor: gondolatok irodalomról, Komp-országról
Irodalom és identitás alcímmel szervezik meg immár 11. alkalommal a Partiumi Írótábort csütörtöktől szombatig, amelyen a meghívott irodalomtudósok és szerzők arra keresik a választ, milyen a régió identitása, és hogyan jelenik ez meg a művészetben.
„Megtartani és meghaladni” jelszóval, immár 11. alkalommal rendezik meg Nagyváradon a Partiumi Írótábort, amelynek szervezéséhez idén a Partiumi Keresztény Egyetem, illetve annak szakkollégiuma, a Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) is csatlakozott.
A Pro Universitate Partium Alapítvány által életre hívott háromnapos, csütörtöktől szombatig tartó találkozónak is a tanintézet Bartók Terme ad otthont, de tanáraik és diákjaik is bemutatkoznak majd, ezáltal is hangsúlyozva a magyar irodalom és nyelv szak jelenlétét az egyetemen. „Fiatalosabb lendületet vesz, mondhatni felfrissül az írótábor, a paletta pedig az egyetem kapcsolatai révén szélesedik” – mutatott rá lapunknak Sz. Horváth István, a PMMC igazgatója.
Tájékoztatása alapján céljuk a hagyományok mentén tovább építkezni és túlszárnyalni a már elért színvonalat. „Minden évben egy adott téma köré csoportosul az írótábor, az idei cím: Partium-Kompország. Irodalom és identitás. Szeretnénk megnézni, hogy e régiónak milyen az identitása, van-e egyáltalán neki, és hogyan fogható ez meg az irodalmon keresztül” – magyarázta. (Ady Endre egy publicisztikai írásában nevezte Magyarországot Komp-országnak – a szerk.)
A hazai és magyarországi irodalomtörténészek mellett nyelvészek, írók, költők és bölcsészhallgatók is képviseltetik magukat a rendezvényen. Pomogáts Béla irodalomtörténész például már évek óta visszajáró vendégnek számít, de a debreceni Károli Gáspár Református Egyetem docense, Bertha Zoltán is járt már a váradi táborban.
Ők ketten a csütörtöki megnyitó után tartanak előadást. A Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kihelyezett tagozatának adjunktusa, Végh Balázs Béla most először tart előadást a rendezvényen.
Elemzésre kerülnek még kortárs szerzők munkái is, de bemutatják az Ugyanaz a föld – Szatmári és partiumi költők antológiáját, valamint a román–magyar kulturális szótárat, továbbá szerveznek egy zenés estet is a Bodega kávézóban, ahol Kiss Barna és utcazenekara ad elő megzenésített Weöres Sándor- és Petőfi Sándor-verseket. A szombati zárónapon Barabás Zoltán költő veheti majd át az írótábor díját, míg Tüzes Bálint költő posztumusz elismerésben részesül.
Vásárhelyi-Nyemec Réka, Krónika (Kolozsvár)

Szakad az RMDSZ–PSD-érdekházasság?
Négy hónap elteltével szétszakadni látszik a román kommunista utódpárt és az RMDSZ koalíciója. A két szervezet konfliktusának kiváltó oka, hogy Románia az Európai Bizottság (EB) oldalán lépett be az RMDSZ-nek az EB ellen indított perébe. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) keretében létrehozott polgári bizottság – amelynek alelnöke az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor – Minority Safe Pack néven tavaly benyújtott egy javaslatcsomagot, amely egy sor kisebbségvédelmi intézkedést javasol az Európai Unió számára az oktatási, kulturális szférától egészen a médiaszabályozásig. Ennek nyilvántartásba vételét az EB tavaly ősszel elutasította. Az RMDSZ pedig nagyon helyesen perre vitte a dolgot.
A perbe eddig Szlovákia és Magyarország lépett be, mint sejthető, előbbi az EB, utóbbi az RMDSZ oldalán. Kelemen Hunor joggal felháborodott, és tartja abszurdnak a helyzetet, hogy a kormány tagjaként az RMDSZ perben van önmagával. Mivel a román fél aligha lép vissza, Kelemen választhat: vagy kilép az általa vezetett szervezet a kormányból, vagy kínos magyarázkodásba kezdhet az elvtelen kormányon maradást és az újabb következetlenséget indokolandó.
Árulások listája
A helyzet az, hogy midőn az RMDSZ csúcsvezetői 1996 legelején úgy határoztak, hogy kormányra viszik a szervezetet, bárki is légyen az év őszén esedékes választások győztese, nemcsak távlati céljaikat adták fel, nemcsak az autonómia elérését tolták ki a beláthatatlan jövőbe, nemcsak a legfőbb politikai eszközükről, a külpolitikai nyomásgyakorlás lehetőségéről mondtak le, de beléptek egy olyan játékba, ahonnan a jelek szerint nincs kilépés.
Ez már 1997 végén látszott. Akkor történt a kormányzati partnerek első árulása, midőn az előzetes ígéretekkel ellentétben a parlamenti többség úgy határozott, hogy a magyar iskolákban románul kell tanulni a történelmet és a földrajzot. A látványos szószegést követő Szövetségi Képviselők Tanácsa gyűlésén többen is azt követelték, hogy az RMDSZ lépjen ki a kormányból. A vitát Markó Béla felszólalása zárta le, aki szokatlanul magas hangfrekvenciával, indulatosan utasította vissza az ötletet, és érvelés helyett szónoki kérdések sorozatát tette fel. „Attól lesz magyar egyetemünk, hogy kilépünk a kormányból?” – kérdezte, majd ugyanezt a kérdést, ugyanezekkel a szavakkal megismételte még jó néhányszor, további jogos követeléseinkkel kapcsolatban.
Nos, bizonyos, hogy önmagában a kilépéstől – ha azt nem követi radikális változás a politikai vonalvezetésben – nem lehet remélni helyzetünk jobbra fordulását. De a bennmaradástól sem. És e kérdéssorozatot mindig fel lehet tenni, akár arra hivatkozva, hogy jobb a közhangulat, ha az RMDSZ kormányon van. Bár az utóbbi hónapok történéseit – a Wass Albert-könyvek elkobzása, az író magánterületen felállított szobrának karhatalommal történő eltávolítása, a székely zászlók elleni hajsza, a nagyváradi magyar konzulátus felállításának visszautasítása – elnézve, ebben sem lehetünk biztosak. A konzulátusok ügye amúgy is a Ceauşescu-kort idézi, amikor centrális kérdés volt, holott „európai” „demokratikus” országok között a legtermészetesebb lenne, hogy annyi konzulátust nyisson Magyarország a szomszéd államokban, amennyit célszerűnek lát és képes fenntartani. Érhető volt magyar fél megütközése, hiszen a negatív üzenetküldésen kívül semmilyen ésszerű ok nem szólt a döntés mellett.
Markó–Neptun egységfront
Természetesen azoknak lett igazuk, akik előre megmondták, hogy a kormányban maradás nem hozza meg a gyümölcseit: 1998 nyarán nemhogy a Bolyai-egyetemet nem sikerült helyreállítani, de a román törvényhozás olyan határozatot fogadott el, miszerint nem lehet egyáltalában olyan állami egyetemet létesíteni Romániában, melynek ne lenne román tagozata is. Az RMDSZ válaszképpen 1998. szeptember 5-én ultimátumot fogadott el, amelynek értelmében kilép a kormányból, ha szeptember 30-ig nem teremtik meg az önálló állami magyar egyetem létrehozásának jogi feltételeit. Bár a kormány semmilyen érdemi lépést nem tett az ügyben, az RMDSZ nem lépett ki, hanem azzal a korábban maga által is elutasított javaslattal jött, hogy a kormány fogadjon el határozatot a Petőfi–Schiller egyetem létrehozásáról.
Így is lett, majd a magyar–német egyetemre való hivatkozással a csúcsvezetés rávette az SZKT-t arra, hogy október 3-án szavazzon saját, egy hónappal korábbi határozata ellen és vonja vissza az ultimátumot. Egy füst alatt azt is megszavaztatta, hogy a továbbiakban az Operatív Tanács kezében legyen a döntés hasonló helyzetekben. Vagyis az SZKT kezéből feles többséggel kivettek egy olyan döntéskört, amelynek ügyében az SZKT is csak kétharmaddal dönthetett! Ezzel a Markó–Neptun egységfront függetlenítette a kormányzati szerepvállalás, koalíciós egyezkedések, ultimátumok, szövetségkötések kérdéskörét az SZKT-tól. Attól a fórumtól, amelyben még jelen volt a Reform Tömörülés, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés, vagyis azok az autonomista képviselők, akiknek nagy része 2003-ban, miután az RMDSZ-kongresszusi határozatok szintjén számolt le a belső választás és a nemzeti kataszter programjával, saját szervezetek alakításába fogott. A Petőfi–Schiller egyetemről pedig azóta sem hallottunk, egyetlen pillanatig sem vette komolyan sem a román kormány, sem az RMDSZ, a kormányhatározat csak az SZKT „beetetéséhez” kellett. Így biztosítva volt a zavartalan közös kormányzás, de az is, hogy az RMDSZ látványos meghátrálása után semmilyen érdemi eredményt nem ért el abban a ciklusban.
Mindent előlről
Nagyrészt a bennmaradásnak volt „köszönhető”, hogy a szövetség azóta is képtelen kiszabadulni a hatalom bűvöletéből. S persze ennek a meghátrálásnak, amelynek következtében Bill Clinton amerikai elnök – átvéve a román propaganda akkoron több mint félévtizedes szlogenjét – megfogalmazta emlékezetes mondatát: „Romániában példaértékűen megoldották a kisebbségi kérdést.” Amit később többen átvettek, s ma már Európa-szerte elfogadott. Károsabb üzenetet nem lehetett küldeni a külvilág felé. Ahelyett, hogy Koszovóhoz hasonló nemzetközi rendezést kérjünk, mindenkinek azt üzentük, hogy mi „otthon” elintézünk mindent, a kisebbségi kérdés belügy, hogy románok és magyarok építik a bizalmi légkört, ahogy a neptuni tárgyalásról szóló New York Times tudósításának címe is állította.
Érdekes lenne, ha ebbe a külügyminiszteri gesztusba törne bele az RMDSZ bicskája, ez jelentené a koalíció felbomlásának apropóját. Ami lehet akár miniszteri partizánakció is, mint Kelemen állítja. Akárcsak az az impertinencia, amellyel Titus Corlăţean ismét üdvözölte a trianoni döntés évfordulóját, ráadásul olyan szöveggel, hogy e szerződés „Erdélynek az anyaországhoz való visszatérését szentesítette”. Sajnálatos, hogy e kérdéssel kapcsolatban egyetlen erdélyi magyar szervezet sem nyilatkozott, pedig ha mi nem igazítjuk ki a román külügyminiszter vaskos történelmi tévedéseit, más aligha teszi meg helyettünk.
Ceterum censeo: fel kell hagyni a neptuni ihletettségű politizálással, a román hatalom kegyeinek keresésével, és magyar érdekeken alapuló, távlatos politizálásba kell fogni. Akkor is, ha 25 év alatt megannyi történelmi esélyt szalasztottunk el, akkor is, ha a modellértékű román kisebbségpolitikának RMDSZ-segítséggel felépített hamis mítoszát kell majd lerombolni elsőként. Akkor is, ha a gyors sikerre sokkal kevesebb esélyünk van, mint Románia EU-csatlakozása előtt.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Dr. Kozma Béla utca lett a Hargita utcából
Valós kétnyelvű utcanévtáblák Marosvásárhelyen
Néhány nappal ezelőtt új, valós kétnyelvű utcanévtáblát helyeztek ki a Hargita utcára. Az új utcanév: Dr. Kozma Béla. Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere szerint ezzel a gesztussal a marosvásárhelyi magyar közösség régi igényének tettek eleget.
– A városi tanács megtette a kötelességét, a szükséges döntéseket meghozta, sajnos, a kivitelezésnél problémák adódtak. Nem a tanácsi határozatnak megfelelően kerültek ki, azt is mondhatnám, hogy félig hajtotta végre a polgármesteri hivatal a tanácsi döntést. 2010-től kezdve minden egyes utcanévadás alkalmával két nyelven fogadtuk el az utcaneveket. Legutóbb a májusi tanácsülés alkalmával a Hargita utcát dr. Kozma Béláról neveztük el, és elkezdtük kitenni az új utcanévtáblákat.
– Mikor kezdték el és hogyan haladnak?
– Van egy bizonyos ütemterv, a legfrissebbel kezdtük, tíz nappal ezelőtt kikerült a Hargita utcára az új, a Dr. Kozma Béla utcanévtábla. Ezenkívül a 2001-es tanácsi határozatoknak megfelelően kikerültek az utcasarkokra az utcairányjelző táblák, ugyanúgy, ahogyan az megjelenik a tanácsi határozat mellékletében. Egyelőre tíz került ki, plusz a főtér. A tíz darab irányjelző táblára arányosan öt magyar és öt román név került: Bartók Béla, Bolyai, Köteles, Petőfi és Bernády, illetve a román oldalon Nicolae Iorga, Cuza Voda, Iuliu Maniu, Enescu és Horea. Most ezek következnek.
– Tehát kétfajta tábla van: az utca neve és az irányjelző…
– Igen, két típusú utcanévtábla van, az egyik a sarkon, amelyik az irányt jelzi, a másik az épület homlokzatán. Ha magánépületről van szó, természetesen szükségünk van a tulajdonos beleegyezésére. Mivel több mint 500 utca van Marosvásárhelyen, ez egy hosszabb folyamat lesz, de remélem, őszig, az iskolakezdésig, megszokottá és természetessé fog válni Marosvásárhelyen, hogy kétnyelvű utcanévtáblák köszönnek vissza.
– Azt jelenti, hogy ott, ahol eddig P-ta Trandafirilor tér volt kiírva, ott most Rózsák tere is lesz?
– Természetesen, Piata Trandafirilor – Rózsák tere lesz, sőt, jövő hétre tartogatok egy meglepetést is. Azt gondolom, hogy egy történelmi helyreigazítás is fog történni Marosvásárhelyen.
– Mi lesz azokkal az utcanevekkel, amelyek magyar személyiségekről vannak elnevezve, de le vannak fordítva románra, noha egyértelmű, hogy magyar személyiségekről van szó, mint például a Paul Chinezu vagy Gheorghe Doja?
– Ez lesz a meglepetés, és a helyreigazítás jövő héten meg fog történni. A tanácsi határozatnak megfelelően visszakerülnek a Dózsa György, Kinizsi Pál, Liszt Ferenc és Mátyás király utcanévtáblák is
Mózes Edith,
Népújság (Marosvásárhely)

Bakk Miklós: kellenek Pontának a nacionalista szavazatok
Bakk Miklós politológus szerint az RMDSZ és a Szociáldemokrata Párt (PSD) vezetői között kialakult vita azt jelzi, hogy Victor Ponta miniszterelnök – aki minden bizonnyal pártja jelöltje lesz a novemberi elnökválasztáson – a nacionalista szavazatokra is támaszkodni kíván.
A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára az MTI-nek elmondta, a PSD ugyanakkor a magyar szavazókat is szeretné maga mellett tudni. A vezető kormánypártnak még mindig nincs világos stratégiája arra, honnan gyűjtsön szavazatokat.
Bakk Miklós a koalíciós vitának egy külpolitikai összetevőjét is megemlítve elmondta, az ukrajnai válság nyomán Románia Lengyelországgal együtt Amerika támogatójaként pozicionálta magát a térségben.
„Arra a következtetésre juthatott a román vezetés, hogy pozícióelőnybe került nemzetközi megítélés tekintetében Magyarországgal szemben, és határozottabb fellépést is megengedhet magának” – tette hozzá az elemző. Bakk Miklós úgy látja, a felek „akarják is, meg nem is” a megegyezést. Ez szerinte annak dacára is lehetséges, hogy a vita kirobbanása óta mindkét fél „bekeményítette” álláspontját. „Ilyenkor azt szokták tenni, hogy egy újabb közös célt találnak ki, és elkötelezik magukat az új cél mellett, a szembenállás kérdéseit pedig zárójelbe teszik” – magyarázta a politológus.
Emlékeztetett rá, hogy 1998 szeptemberében volt már egy hasonló eset. Akkor az RMDSZ bejelentette, kilép Radu Vasile kormányából, ha a parlament nem fogadja el az oktatási törvény olyan módosítását, amely az önálló állami magyar egyetem létrehozását is lehetővé teszi. Ekkor a Petőfi–Schiller multikulturális egyetem javaslata volt az a közös cél, amelyik alapján zárójelbe lehetett tenni a korábbi konfliktust. A multikulturális egyetem „lufinak bizonyult”, az csak az akkori kritikus helyzet áthidalását szolgálta, de soha nem valósult meg.
Bakk Miklós a román „etnikai állam” megnyilvánulásaként értelmezte, hogy Ponta és Titus Corlăţean külügyminiszter az állampolitikára, államérdekre hivatkozva utasította el az RMDSZ európai polgári kezdeményezését, mely az uniós joganyagba kívánja beemelni a kisebbségvédelem bizonyos elemeit.
„Ha Victor Ponta kormánya a román állampolitikát a romániai magyar politikai véleménytől függetlennek tekinti, akkor tulajdonképpen azt mondja, hogy a románok előjoga a romániai államérdek megfogalmazása. Ez az etnikai demokrácia modellje, amelyikben formailag ugyan létezik a demokrácia, de az alapvető kérdések meghatározása csak az etnikai többség joga” – magyarázta a politológus, aki nem lát újdonságot abban, hogy a miniszterelnök kijelentette: a magyarság radikalizálódását szeretné elkerülni az RMDSZ kormányzásba való bevonásával.
„Kétségtelen, hogy a kormány a magyarság politikai akaratának egyfajta megszelídítését szánja az RMDSZ szerepéül” – vélte. Szerinte ez az oka annak is, hogy az RMDSZ korábban is csak azokat a célokat tudta bevinni a koalíciós együttműködésbe, „amelyek a román multikulturalizmus enyhe bővítésével voltak kapcsolatosak”. Ezért nem kerülhetett be az autonómia kérdése egyik olyan kormány programjába sem, amelyben az RMDSZ is jelen volt.
Bakk Miklós szerint az elmúlt időszak több fordulata is azt jelzi: egyre üresebb az a román retorika, hogy az ország példaértékűen rendezte a kisebbségi kérdést. Hozzátette, a bukaresti kormányok arra alapozták ezt a retorikát, hogy az ország az európai integrációs folyamatban átvette az Európa Tanács kisebbségvédelmi szabályozását.
„Ez egy nemzetközi minimum. A sikeres megoldások általában ezeket a kereteket meghaladva alakultak ki. Az EU luxemburgi bíróságán zajló perbe való belépés azt jelzi, hogy Románia ellenzi a minimum bővítését. Az Unióban próbálja konzerválni a létező állapotot” – magyarázta a BBTE tanára.
Krónika (Kolozsvár)

Nem tudták megtisztítani a váradi Bethlen szobrot
Pár héttel ezelőtt váradi polgárok vették észre, hogy ismeretlen vandálok sárgászöld festékkel összemázolták Bethlen Gábor erdélyi fejedelem Petőfi-parkban felállított szobrát. Hogy mi indokolta ezt a garázdaságot, azóta sem derült ki, ugyanis máig nem kerültek kézre az elkövetők, akik ugyanazon az éjszakán a Petőfi-parkban levő József Attila-szobrot is összemázolták.
Ami a szóban forgó parkot és a szobrok környékét illeti, tudni kell, hogy valamilyen oknál fogva ezeket a váradi önkormányzat mostohagyerekként kezeli, az egykori, híres Schlauch kertben évek óta nem voltak képesek öntözőrendszert kialakítani, így a szebb időket látott park nyaranta aszálysújtotta parcellává változik. Váradi magyar polgárok szokták önszorgalomból megöntözni a parkban levő szobrok körüli virágokat, melyeket ők ültettek el. Hogy a szobrok összemázolásának volt egyfajta magyarellenes beütése is, arra abból könnyű következtetni, hogy a fejedelem szobrának nyaka köré egy piros-sárga-kék román lobogót tekertek az akrobatikus adottságokkal rendelkező vandálok.
Miután olvasóink által értesültünk arról, hogy meggyalázták a szobrot, megkerestük a helyi önkormányzat egyik illetékesét, Dumitru Stejerant, aki megígérte, hogy a városháza letisztíttatja a bemocskolt szobrokat. Teltek, múltak a napok, s érdeklődésünkre csak azt a választ kaptuk, hogy dolgoznak az ügyön, de nehéz olyan speciális festékoldót beszerezni, amellyel meg lehetne tisztítani a fejedelem szobrát anélkül, hogy az megrongálódna.
Végre aztán tegnap kaptuk a hírt Stejerantól, hogy jelezték neki beosztottai, végre sikerült letisztítani a Petőfi parkban a bemázolt szobrokat. Gyanakvóak lévén mielőtt elkezdtünk volna örülni, kimentünk a helyszínre, ahol láttuk, hogy kár lett volna megdicsérni a városházi illetékeseket, ugyanis a tisztítómunkálat csak részben sikerült. A fejedelmet ábrázoló szobor fején, arcán, ha kissé halványabban is, de ott virít a sárgászöld festékcsík. A szobor talapzatának hátuljáról sem tudták lemosni a régebben odapingált grafittikat, bár való igaz, látszik, megkísérelték ezt.
Ismét szóltunk hát az illetékeseknek, hogy ez a munkálat inkább szerecsenmosdatás, mintsem szobormosdatás. Ők ismét megígérték, hogy megint kimennek, és megnézik mi a csodáért nem lehetett Bethlen Gábor arcáról is rendesen leszedni a festékcsíkokat. Hogy mikor lesz valóban helyrehozva ez a vandál rongálás, így mi sem tudjuk megírni olvasóinknak, annyit tehetünk, hogy megígérjük, addig fogjuk „zaklatni” a váradiak nevében az illetékeseket, míg egyszer mégis rendesen letisztítják Erdély egykori nagy uralkodójának meggyalázott szobrát.
Szőke Mária, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Tőkés élesen bírálja az RMDSZ-t kormányon maradása miatt
Kormányon maradása és Biró Rozália szenátor miniszterelnök-helyettesi tisztségre való jelölése miatt élesen bírálta a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ) pénteken Tőkés László európai parlamenti (EP-) képviselő.
A politikus nagyváradi sajtóirodája által az MTI-hez eljuttatott állásfoglalásban Tőkés László az RMDSZ egyik alapítójaként és egykori tiszteletbeli elnökeként fogalmazta meg bírálatát a szövetséggel szemben, megemlítve a „neptuni paktumot", vagyis azt, hogy a „pártszervezet" egyes tisztségviselői 1993-ban a tengerparti Neptun üdülőhelyen az akkori RMDSZ-vezetés felhatalmazása nélkül folytattak titkos tárgyalásokat a román kormány képviselőivel.
Az EP-képviselő szerint az RMDSZ „felemás kormányban maradása vetekszik az 1998-as, Petőfi-Schiller fantomegyetemmel kapcsolatos botrányos magatartásával". Tőkés László ezzel arra utalt, hogy 1998-ban az RMDSZ bejelentette: kilép a Radu Vasile vezette kormányból, ha a parlament nem fogad el az önálló állami magyar egyetem létrehozását lehetővé tevő oktatási törvényt. Az RMDSZ mégsem váltotta valóra fenyegetését, miután a kormány ígéretet tett egy „Petőfi-Schiller" nevű multikulturális egyetem megalapítására – az ígéret azóta sem valósult meg.
Tőkés László úgy értékelte, hogy a „Verestóy Attila-féle" RMDSZ – saját „rekordjait" két hét alatt megdöntve – kétszer is eddigi története legmélyebb pontjára süllyedt. Először, mikor Kelemen Hunor miniszterelnök-helyettes lemondásával egy időben kormányon maradt, majd akkor, amikor Biró Rozália „bukott nagyváradi alpolgármestert" jelölte művelődési miniszternek és miniszterelnök-helyettesnek. „A pártszervezet nőszövetségi elnökének erre a magas romániai kormányzati tisztségre való jelölése ugyanakkor megrendítő fokmérője annak, hogy az RMDSZ hivatalosai mennyire veszik komolyan választóikat, és mennyire szeretik erdélyi magyarságunkat, másfelől a román népet, illetve azt a Romániát, amelynek miniszterelnök-helyettesévé ütnék. Ennél mind Erdély, mind Románia többet érdemelne" – zárul Tőkés László nyilatkozata.
Az RMDSZ elnöke hétfőn jelentette be, hogy augusztus 1-jei hatállyal lemond kormányzati tisztségeiről, miután a román kormány az RMDSZ-szel szemben lépett be a kisebbségek európai polgári kezdeményezéséről szóló luxemburgi perbe. Egy héttel korábban az RMDSZ a kormányból való kilépését is kilátásba helyezte, ha Románia nem lép vissza a pertől. A szövetség végül elfogadta Victor Ponta kormányfő kompromisszumos javaslatát, miszerint a kisebbségi kezdeményezésről vitát rendeznek a román parlamentben, Románia pedig nem vonja vissza az Európai Unió (EU) bíróságához benyújtott keresetét, de nem tartja már azt fenn a per során.
MTI, Erdély.ma

Közös felelősség az emlékezés
Az erdélyi falurombolások, az erdélyi magyar közösség megsemmisítését célzó kommunista elnyomás volt a témája annak a kerekasztal-beszélgetésnek, amelyet szerda délután az Európai Parlamentben szervezett Winkler Gyula EP- képviselő abból az alkalomból, hogy ismét Strasbourgba érkezett Okos Márton közíró, aki negyed évszázaddal ezelőtt egy társával együtt európai gyalogtúrára indult, hogy felhívja a közvélemény figyelmét az erdélyi áldatlan állapotokra. Most a kerek évfordulón ugyanazt az útvonalat járta végig Okos Márton, ezért utazott Strasbourgba.
"Negyed évszázada, hogy a demokrácia útjára lépett Románia, de soha nem szabad elfelednünk, hogy 1989 előtt mekkora nyomásnak volt kitéve közösségünk. Meg akartak fosztani múltunktól és jövőnktől egyaránt, a kommunista hatalom megsemmisítette volna falvainkat, és megfosztott volna kulturális identitásunktól. Strasbourg egyik fontos állomása volt Okos Mártonék útjának, amelyen az erdélyi magyarság nehéz helyzetére hívták fel Európa figyelmét" – fogalmazott Winkler Gyula, kiemelve, hogy a két fiatal kezdeményezése annak idején bátor tett volt. "Az 1989 után születettek nem tudhatják, nem érthetik, hogy milyen is volt a kommunista elnyomás, közös felelősségünk, hogy a fiatal generációnak elmondjuk, mit jelentett erdélyi magyarnak lenni a rendszerváltás előtt" – hangsúlyozta az emlékezés fontosságát az EP- képviselő.
Okos Márton felidézte huszonöt évvel ezelőtti útjukat, elmondta, hogy azzal a céllal indultak el, hogy Európa figyelmét felhívják, mekkora veszélyben volt az erdélyi magyar közösség. Az út során támogatókra találtak, barátságokat is kötöttek, beszámolója szerint a strasbourgi jelenlétükhöz is kötődik az, hogy akkori támogatóik egy évvel később, 1990- ben kezdeményezték a Francia-Magyar Egyesület létrehozását. A közíró beszédében arra is kitért, hogy ma már Közép-Kelet-Európa és a Kárpát-medence is az Egyesült Európa része, huszonöt évvel korábban útjuknak egyik komoly kihívása volt a szükséges vízumok beszerzése. Ma már úgy utazott Budapesttől Strasbourgig, hogy közben nem kellett útlevelet használnia.
A kerekasztal-beszélgetésen Kárpát-medencei magyar EP-képviselők is részt vettek, köztük Csáky Pál, a felvidéki MKP EP-képviselője és Deli Andor vajdasági magyar képviselő, aki hozzászólásában kitért arra is, hogy szorosabbra kell fűzni a szálakat a Kárpát-medencei magyar közösségek között. Sógor Csaba, az RMDSZ EP-képviselője a civil kezdeményezések erejét méltatta, amelyek nagy fontossággal bírtak régen és ma egyaránt.
A beszélgetést követően a résztvevők a kegyelet virágait helyezték el a strasbourgi Petőfi- emlékműnél, amelyet 1994-ben állított a Francia-Magyar Egyesület.
Okos Márton és Juhos Gábor egy, a francia forradalom, valamint az Emberi Jogok Nyilatkozatának kétszázadik évfordulója alkalmából szervezett párizsi konferencián szeretett volna részt venni 1989-ben. Tíz hét alatt 1680 kilométert tettek meg gyalogosan, az út során Strasbourgban felszólalási lehetőséget kaptak az Európa Tanács Ifjúsági Tanácsának plenáris ülésén, ahol felolvastak egy kiáltványt, arra kérve a jelenlevőket, támogassák az elnyomott erdélyi magyarságot, tegyenek a falurombolások ellen. A párizsi konferencián végül nem szólalhattak fel, de kezdeményezésük elérte célját, hiszen közbeszéd témájává vált a gyalogtúra, hosszú hetekig cikkezett róluk a nyugati sajtó, így az európai közvélemény tudomást szerzett az Erdélyben uralkodó embertelen viszonyokról. Huszonöt évvel ezelőtt Budapestről indultak, most Okos Gábor szimbolikus módon Kolozsvárról kezdte útját, amelynek utolsó állomása Strasbourg, ahol Winkler Gyula, az RMDSZ európai parlamenti képviselője várta a közírót.
Népújság (Marosvásárhely)

Felújították a fehéregyházi Petőfi-emlékművet
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség 2005-ben vállalta a fehéregyházi Petőfi Sándor- emlékmű teljes felújítását, amelyet a kilencvenes években több ízben is megrongáltak. Az akkori felújítás során került fel az ispánkúti emlékműre Gyarmathy János szobrászművész Petőfi Sándorról készült bronzplakettje Hunyadi László Petőfi- domborműve mellé.
Azóta a közismert emlékhelyet újból megrongálták, legutóbb 2013 júliusában, amikor az emlékmű három bronztáblájából kettőt eltávolítottak a talapzatról.
Az RMDSZ kezdeményezésére most ismét felújították az emlékhelyet: megjavították a talapzatot, elkészítették a hiányzó bronzplaketteket, amelyeket a napokban helyeztek vissza, így a fehéregyházi csata 165. évfordulóján tartandó hagyományos megemlékezésen az emlékmű immár teljes szépségében várja az ünneplőket.
Petőfi Sándor a világban élő minden magyar számára ugyanazt jelenti, a nemzeti költő legfontosabb emlékművének gondozása azonban elsősorban az itt élők, az erdélyi magyarok feladata, ezért ezt az RMDSZ magára nézve is kötelességének tekinti. A szövetség ugyanakkor ismételten felszólítja a hatóságokat arra, hogy biztosítsák e magyarok számára kiemelten fontos emlékhely biztonságát, hogy a jövőben ne történjenek hasonló magyarellenes cselekedetek.
Az RMDSZ ezúton is köszönetet mond Kiss Leventének a plakettek elkészítéséért és Balogh Józsefnek ezek kiöntéséért. valamint azon magánszemélyeknek, akik anyagilag is hozzájárultak az emlékmű rendbetételéhez. A szervezők július 27-én mindenkit szeretettel várnak a fehéregyházi csata 165. évfordulója alkalmából megrendezendő hagyományos megemlékezésre.
Népújság (Marosvásárhely)

Tusványos huszonöt
Idén huszonötödik alkalommal rendezik a Tusványosi Nyári Szabadegyetemet. A szervezőket hosszú ideje, egyebek mellett, két nagy kérdés foglalkoztatja: az egyik, hogy jönnek-e a románok, a másik, jönnek-e az RMDSZ-esek. Az első kérdés jelentősége csökkent, amikor a tábor koncepciójának középpontjába a román–magyar közeledés és a román–magyar kapcsolatok helyett a magyar–magyar viszony került.
Hála Istennek, tegyük hozzá.
A román–magyar viszony őszinte kibeszéléséről szó sem lehetett egy pillanatig sem felelős politikai tényezőkkel. Vannak ugyan tabudöntögető román értelmiségiek, akik a lényegről mernek beszélni – ilyen például Lucian Boia történész idén áprilisban megjelent, az első világháború problémáit taglaló könyvének azon bátor kijelentése, miszerint Románia történelmi érvek alapján nem tarhatott igényt Erdélyre –, de még ők sem biztos, hogy magyar környezetben hangot mernek adni e téziseiknek. A velünk őszintén szimpatizáló és a magyar–román viszonyhoz tényleges, nem pedig mímelt őszinteséggel közeledő román értelmiségiek is hatékonyabban tudják Kolozsvárról vagy Bukarestből folytatni a hamis sztereotípiák, a magyarellenes előítéletek és a román történelmi önkép hazugságai elleni harcukat, mint Bálványosról vagy Tusnádfürdőről. Így hát maradtunk a hajdan négykultúrájú, ma már több mint 90 százalékban románok által lakott Temesvár híres toleranciaszellemét zsolozsmázó Mona Muscával, Adrian Severin emlékezetes kijelentésével, miszerint sehol a világon nem létezik etnikai elvű területi autonómia – csak Európában van féltucat – és Traian Băsescuval, aki itt is szívesen elmondja, hogy annyi autonómiát akar adni Székelyföldnek, mint Caracalnak vagy Craiovának.
Felelős pénztárcapolitika
Így aztán mégiscsak őszintébb, ha a magyar–magyar kapcsolatok kerülnek a középpontba, még akkor is, ha ennek a viszonyrendszernek is megvan a sajátságos elhallgatási rendszere, amely erősen emlékeztet a polkorrekt öncenzúrára. Nem illendő például a VMSZ által Délvidéken kiharcolt (látszat) autonómia hiányosságairól beszélni, vagy Pásztor Istvánék hatalomorientált politizálásáról, hiszen ők a nagyobbik magyar kormánypárt fontos szövetségesei. Arra sem tapintatos dolog rámutatni, hogy a Felvidéken 1997-ben számoltak le a hiteles autonómiapolitikával, s futtatták zsákutcába a felvidéki magyar közképviseletet, ahonnan azóta sem lelik a kiutat. Akkor írták ugyanis alá a Magyar Koalíció Pártját később életre hívó szervezetek, az Együttélés, a Kereszténydemokrata Mozgalom és a Magyar Polgári Párt vezetői, köztük bizony Duray Miklós is, a Meciar-ellenes koalíció létrehozásának érdekében a szlovák ellenzékkel azt a bizonyos közös nyilatkozatot, amelyben megfogadták: az összefogás győzelme esetén nem hozzák szóba az etnikai alapú területi autonómiát.
Tessék kérem megmondani, mi értelme is volt akkor a Meciar-ellenes koalíciónak, és egyáltalán a magyar politikai érdekképviseletnek a távlati magyar érdekek szempontjából? Mert lehet-e hiteles politikát folytatni távlatok nélkül? Felelős politikus-e, aki csak az orráig lát? S ez még a jóindulatú megközelítés, mert Erdélyben nem annyira a rövidlátással, az orrhosszpolitikával van gond, inkább azzal, hogy rövidlátásnak tűnik, amikor egy politikust a derékmagasságban tartott pénztárca tartalma motivál, stratégiaalkotásban pedig az odaképzelt summa befolyásol. Meg persze „a hatalom akarása”, ami szorosan összefügg a gazdasági érvényesüléssel.
Jó tiszt, rossz tiszt
Az RMDSZ-szel való párbeszéd persze elsősorban a Fidesz érdeke, hatalomtechnikailag teljes mértékben érthető. „Önállóskodó”, nemzeti szempontból dicsérhető gazdaságpolitikájával, a magyar szuverenitás bizonyos részének visszaszerzésére való törekvésével, nemzetpolitikai tetteivel (magyar állampolgárság kiterjesztése, Alaptörvény) a magyar kormánynak komoly nemzetközi hatalmi tényezők nemtetszését sikerült kivívni, arról nem szólva, hogy a Kis-Antant államai „alapból” magyarellenesek, még ha hivatalos szólamaik nem mindig azok. Bár többnyire nem rejtik véka alá hozzánk való őszinte viszonyulásukat. Lám, a magyarok által több ízben is pozícióba segített Traian Băsescu is kiesni látszott a szerepéből tavaly Tusnád idején. Persze szó sincs szerepkiesésről, hanem arról, hogy nagyobb politikai hasznot várt a magyarellenes kardcsörtetéstől és zsigeri indulatainak szabadon engedésétől az adott politikai kontextusban, mint a magyarsággal való párbeszédet szorgalmazó elnök imázsának megőrzésétől. Tudatos, bár alighanem téves számítás volt ez részéről, nem hirtelen felindultság.
Úgy hallani, idén nem jönnek Tusványosra az RMDSZ-esek, legalábbis Kelemen Hunor, akinek most a „jó tiszt” szerepe van kiosztva az erdélyi magyar közösséget megtévesztő színdarabban. Láttunk már ilyet a Székelyek Nagy Menetelésének idején is, amikor Markó Béla volt a „rossz tiszt”, aki Gyurcsányékhoz és néhány SZDSZ-es elgurulthoz hasonlóan elítélte és kigúnyolta „a székely zászlók erdejében csetlő-botló” RMDSZ-es minisztereket és államtitkárokat. Miközben Kelemen Hunor volt az, aki kitartott a részvétel helyessége, a székely területi autonóia mellett, aki kiteljesíti az RMDSZ több mint két évtizedes ígéretét arról, hogy végre tető alá hozzák a szervezet autonómiastatutumát.
Hiányzó hiányzók?
Most a kormányzati szerepvállalásról szóló tragikomédiában Kelemen Hunor húzta a rövidebbet. Nagy kérdés, meg lehet-e etetni a választói bázissal következességként, erényként, hogy Kelemen lemond a miniszterelnök-helyettességről, de az általa vezetett szervezet kormányon marad Verestóy Attila iránymutatásának megfelelően. Arról meg jobb nem beszélni, hogy a hírek szerint a Medgyessyékkel és Gyurcsányékkal gazdasági dimenziókat sem nélkülöző, szívélyes kapcsolatot ápoló nagyváradi RMDSZ egyik meghatározó szereplőjét, Biró Rozáliát delegálják Kelemen helyére, akit a román sajtó majd kedvére villázhat a „bipedes” interjúval, a magyar sajtó meg a sírnivalóan mulatságos váradi utcanévfordításokkal. (Néhány példa, nehogy kimaradjunk e villázásból: Str. Viilor – Élők utcája, Str. Lacul Roşu – Piros Tó utca, Str. Războieni – Háborúzók utcája.) Tőkés Lászlónak teljes mértékben igaza van, amikor ezt az „úgy megyek, mintha jönnék” RMDSZ-es húzást a Petőfi-Schiller fantomegyetem esetével állítja párhuzamba.
Nos, Kelemen Hunor a „jó tiszt”, állítólag nem lesz jelen Tusnádfürdőn, pedig minden logikus érv a részvétel mellett szólna. A jó tiszti szerepmegőrzés, a párbeszédképesség imázsa, az autonómia szólamszintű támogatása, nem utolsó sorban a Fidesszel ápolt jó viszony. No de legyen ez az ő problémája.
Mert hiba lenne nem látni a fától az erdőt, és úgy állítani be akár a románok, akár az RMDSZ-esek részvételét a tanácskozásokon, mint olyan kérdéseket, melyek a legkisebb mértékben is befolyásolhatják a 25. tusványosi tábor sikerét. Ez legfeljebb a szervezők gondja, a közönség örvendhet annak, hogy idén is megszámlálhatatlan program, gazdag kulturális kínálat várja a politikán kívül a zenétől az irodalmon át a borkóstolókig.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Bognár Renáta, az MTI különtudósítója jelenti: A határon túli magyarok médiafogyasztási szokásairól indul kutatás ősszel - hangzott el a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Közmédia sátorban tartott kerekasztal-beszélgetésen, csütörtökön Tusnádfürdőn.
Szabó László Zsolt, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) vezérigazgatója a Közmédia közösen a külhonban is - a nemzetben gondolkodás a közszolgálati médiában címmel rendezett panelbeszélgetésen elmondta: szeptemberben indul a médiatanács Médiatudományi Intézete által koordinált felmérés, ami összesen 2750 elemből fog állni.
Az adatfelmérés után, a kielemzett információkból vonják le a következtetést a műsorkészítésre és a tudósítói hálózat esetleges megerősítésére - jelezte, hozzátéve: nagyon sokat várnak ettől - az MTVA Kós Károly Kollégiuma által kezdeményezett - felméréstől.
Kitért arra is: jelenleg 68 partnerük van a határon túl, közte tévéstúdiók, rádiók és hírügynökségi tudósítók. 2013-ban a rádióban 2898 hír hangzott el ebben a tematikában, ami havonta 240, naponta 8 beszámolót jelent. A televízióban 3725 hír jelent meg, ami havi 310, napi tíz hírt jelentett a határon túlról.
Jelezte: nagyban segíti az együttműködést a Kós Károly Kollégium, amely pénteken Tusványoson is ülést tart majd.
Szólt arról: jelentős forrásokat mozgósítottak a technikai és műszaki színvonal emelése érdekében, és négy olyan határon túli stúdió van - Székelyudvarhelyen, Kolozsvárott, Dunaszerdahelyen és Szabadkán -, amely élő beszélgetésre, bejelentkezésre alkalmas. A rádiós tudósítókat is igyekeznek magas színvonalú technikával ellátni, s a következő nagy feladat Kárpátalján önálló stúdió létrehozása, amit az idén szeretnének megvalósítani - jelezte.
A közmédia által szervezett médiaakadémián határon túliak is végeztek - jegyezte meg. Kiemelte, az a cél, hogy a határon túli tematikát "kiszabadítsák a négy fal közé szorított létből", és az átszője a közszolgálati műsorokat és a hírügynökségi tevékenységet. Ezzel vág egybe a tusványosi rendezvény is, és ezért is van közmédiasátor - vélte.
Jónás István, a Magyar Rádió Zrt. vezérigazgatója elmondta: a határon túlra a Kossuth rádió adása jut el elsősorban. Számára - folytatta - azok a legfontosabb adások, amelyek a hagyományokkal "szembe mennek", és nem azt üzenik, hogy a határon túli tartalmak csak néhány műsor kiváltsága.
Az a szándék, hogy bármilyen típusú is egy műsor, abban ugyanúgy jelenjen meg határon túli tartalom, mint anyaországi. A tervek szerint a hangjátékok között több lesz a határon túli szerző műve, és a médiatanács Mecenatúra pályázata keretében készülő műsorok között is sok kortárs szerző lesz.
A Petőfi rádió egyfajta missziót töltött be azzal, hogy olyan együtteseket mutatott be, amelyek határon túlról érkeztek - jegyezte meg, hozzátéve: a következő években is fontos célkitűzés, hogy az egységes nemzetben való gondolkodást az egyes csatornákon folyamatosan át lehessen élni.
Medveczky Balázs, az MTV Zrt. vezérigazgatója kiemelte: kiemelt feladatnak tartják, hogy a külhoni témákat megjelenítsék. Ennek egyik terepe a Ma reggel című műsor, ahol ezen tematika rendszeresen megjelenik, valamint a kéthetente jelentkező Átjáró és a heti 52 perces Magyarlakta adása. Nem új műsorokra készülnek, hanem arra, hogy ezek a tartalmak integrálódjanak más műfajokba is - jelezte.
Dobos Menyhért, a Duna TV Zrt. vezérigazgatója hangsúlyozta: 22 éve azért alakult a csatorna, hogy elsősorban határon túli magyaroknak készítsen műsorokat. Céljuk a nemzeti identitás erősítése - emelte ki, majd kitért többi között a Kárpát Expressz, valamint a Térkép című műsorokra. Szólt a Csíksomlyói búcsú élő közvetítéséről és a Székely Vágtáról is. Fontos, hogy ne csak a virtuális térben legyenek jelen - hangsúlyozta.
A jövő évi műsorszerkezetről augusztusban tárgyalnak, az online felületen terveznek változásokat - jelezte. Felhalmozódott több dokumentumfilm, amiből szeretnének válogatást készíteni.
Beszélt még a Duna World csatornáról és az Öt kontinens - egy nemzet műsorról. Jelezte: Magyarok a nagyvilágban címmel portré sorozatot és Hello Magyarország címmel turisztikai sorozatot indítanak jövőre.
Gazsó L. Ferenc, az MTI Zrt. vezérigazgatója a hírügynökség ingyenes hírszolgálata és a külhoni magyarságról szóló hírek mellett szólt arról, hogy tavaly éppen Tusványoson jelentették be a külhoni magyar sajtószolgálat elindulását. Mára mintegy 400 szervezet él a lehetőséggel, hogy az Országos Sajtószolgálat mintájára híreit feltöltse és közvetítse - jelezte.
Elmondta: a Kárpát-medence minden térségében telepített tudósítója van az MTI-nek, emellett fotóriportereket is foglalkoztatnak. A fotóriporterek a Kolozsvári magyar napokon a Világ magyar szemmel című kiállításon mutatkoznak be hamarosan.
A hírügynökségi anyagok pedig még az idén megjelennek a közösségi portálokon is - mondta a jövőbeni tervekről.
Hozzátette: fontos, hogy ne csak beszéljenek a közösségi médiáról, hanem közvetlen élő kapcsolatot alakítsanak ki a közönséggel és a szakmával. Minden lehetőséget meg kell ragadni, ami erre alkalmas, ilyen Tusványos is.
A beszélgetésen jelen volt Buzánszky Jenő, a legendás Aranycsapat egyetlen élő tagja is.
Kutatás indul a külhoni magyarság médiafogyasztási szokásairól
Tusnádfürdő, 2014. július 24. (MTI)

A világszabadság zarándokhelye
A 165 évvel ezelőtti fehéregyházi csatára, valamint az ott eltűnt Petőfi Sándorra emlékeztek tegnap Fehéregyházán. Itt látták utoljára élve a költőt, aki a magyar történetírás szerint Fehéregyháza mellett esett el 1849. július 31-én, s valahol itt temették tömegsírba.
A település fennállásának 783. esztendejében, a Petőfi-ünnepélyek 117. évfordulóján emlékeztek arra, hogy a szabadságharcos költő immár 165 éve hunyt el. A megemlékező ünnepség az ispánkúti Petőfi-emlékműnél kezdődött, amelyet a jeles évfordulóra sikerült felújítani, majd a református templomban tartott ünnepi istentiszteletet követően a résztvevők a Múzeumkertben rótták le kegyeletüket a költő emléke előtt.
Ércalakja hirdeti, hogy szelleme ma is él
A Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke, Szabó József az ünnepségen hangsúlyozta, az 1848-49-es szabadságharcosok és Petőfi Sándor áldozatai nem bizonyultak hiábavalónak, s ez ad értelmet a megemlékezéseknek, a koszorúzásoknak is. Szabó József felidézte, elődeink hogyan is ápolták a hősök és a költő emlékét, majd azt is, hogyan született meg az egész alakos Petőfi-szobor 1999. július 31-én, a költő eltűnésének 150. évfordulóján. „A Múzeumkertben álló szobor azóta is a világ magyarságának és a szent szabadságnak a zarándokhelye. Ércalakja hirdeti, hogy szelleme ma is él” – fogalmazott a tizenöt éve álló szoborról a Petőfi Egyesület elnöke. Szabó József hozzátette, bár az utóbbi időkben néhányan nem Petőfi nagyságát emlegetik, hanem azt vitatják, elszavalta-e a Nemzeti lépcsőjén a Nemzeti dalt, hogy milyen nemzetiségű volt, és hol is halhatott meg, kereskedelmi tévék próbálják elhomályosítani azt a képet, amit a költőről alkottunk, de Petőfi mégis üstökös volt. Emblematikusságát bizonyítja, hogy csak Magyarországon 2792 közterület viseli a nevét – mutatott rá Szabó József.
Adósok vagyunk ma is a „nagy diadallal”
Az ünnepségen Markó Béla szenátor arról beszélt, hogy az utódok ma sem békéltek meg Petőfi halálával, mintha azért ma is adósságunkat rónánk le a költővel szemben. Az RMDSZ-es szenátor szerint nem csak azért vagyunk adósok Petőfinek, mert nem tudunk belenyugodni abba, hogy maga a költő verseiben megjósolta saját halálát, ami be is következett. Adósok vagyunk azért is, mert a Petőfi által megálmodott nagy diadal, „a szent világszabadság” ma sem valósult meg. „Az egyik nemzet nem lehet úgy szabad, hogy a másik rabságban marad” – jegyezte meg Markó, aki szerint a költő álma ezen a környéken talán még fontosabb.
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának képviseletében Szarka Gábor konzul beszélt, aki szerint Petőfi Sándor a ma emberéé, s egyben minden magyar költője, hiszen versei, eszméi meghatározták a világ minden szegletében élő magyarság gondolkodását, s a hazaszeretethez való viszonyulását, s megmutatták, hogy a magyar nép szabadságszerető nép. „Nekünk is ma tenni kell az egyén, a közösség, a nemzet szabadságáért. A fehéregyházi és segesvári szórványmagyarság ma is példamutatóan ápolja a költő és a hősök emlékét” – mutatott rá a konzul.
Az ünnepségen megkoszorúzták a csatában elesett honvédek turulmadaras obeliszkjét és a költő szobrát is, valamint Petőfitől és Petőfiről szavaltak.
Szász Cs. Emese, Székelyhon.ro

Sok magyar darab az új évadban
A váradi közönség igényeinek eleget téve több magyar darabot játszik, és könnyedebb darabokat magában foglaló bérletházat is kialakít következő évadjára a nagyváradi Szigligeti Színház – hangzott el a csütörtökön tartott évadismertető sajtótájékoztatón.
„A Szigligeti Színtársulat következő évadjában tizenöt cím lesz a repertoáron, ugyanis az új produkciók mellett egy sor, a tavalyi évadban készült előadást is színen tartunk” – mondta Szabó K. István, a színház Szigligeti Társulatának leköszönő művészeti igazgatója. Megtudtuk azt is: az új évad első premierje Molnár Ferenc Liliom című külvárosi legendája lesz Szikora János, a székesfehérvári Vörösmarty Színház főigazgatójának rendezésében. Idén szilveszterre is egy zenés vígjátékkal készül a társulat, ugyanis Kellér-Szenes-Horváth: A szabin nők elrablása című előadást viszi színpadra Halasi Imre rendezésében. A harmadik nagyszínpadi bemutató jövő februárban lesz: Tadeusz Slobodzianek A mi osztályunk című drámáját Anca Bradu rendezésében láthatja majd a nagyérdemű.
Stúdióelőadások
A stúdióelőadások sorát Balogh Attila rendező műhelymunkája nyitja majd, aki A hetedik lépcsőfok címmel Hrabal meséket állít színpadra. Várhatóan áprilisban mutatják be Parti Nagy Lajos-Darvas Ferenc Ibusár című darabját Szabó K. István rendezésében, ezt követően pedig a kassai Thália színház igazgatója, Czajlik József rendezi meg az Álom(város)nézés című darabot, mely Ady Endre és Márai Sándor életútját állítja párhuzamba. Ennek az előadásnak a bemutatójára várhatóan jövő májusban kerül sor. Mint Szabó K. István elmondta, a következő évadban Firtos Edit színművésznő készül önálló esttel, aki Tasnády Sáhy Péter F.E. vallomások című munkáját fogja előadni.
Vendégelőadások
Az elmúlt évek örvendetes hagyományát követve a következő évadban is lesznek a váradi színházban bérletcserés előadások. A szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata Bertolt Brecht – Kurt Weill Koldusopera című előadását hozza el Babarczy László rendezésében. Szintén visszatérő vendég Váradon a debreceni Csokonai Színház, amely a következő évadban Nancy Huston Iokaszté királyné című előadását kínálja fel a váradi közönség számára. A Gemza Péter rendezte darab érdekessége, hogy az Oedipus történetet Iokaszté királynő szemszögéből láttatja. A következő bérletcserés rendszerben bemutatott darab Sütő András Advent a Hargitán című előadása lesz, amelyet a békéscsabai Jókai Mór Színház hoz el Nagyváradra. A felsorolt új előadásokon kívül műsoron maradnak a Szigligeti Társulat Világcirkusz, Godot-ra várva, Szigligeti és Hazatérés című produkciói, valamint Gajai Ágnes Piaf et Ágnes című önálló estje is.
Bérletházak
Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója a sajtótájékoztatón elmondta, az évad összeállításában figyelembe vették azt, hogy milyen jelzéseket kaptak a közönség köréből: ennek köszönhető az, hogy több magyar előadás került a repertoárba. Czvikker Katalin elárulta, többen jelezték azt, hogy több vidám, táncos darabot szeretnének látni. Szabó K. István közölte, még nincsenek véglegesen kialakítva a bérletházak, de az biztos, hogy lesz felnőtt-, ifjúsági-, diák- és kisdiákbérlet. Az elképzelések szerint a felnőttbérletházakat úgy fogják csoportosítani, hogy legyen egy külön bérletház azok számára, akik csak a könnyedebb előadásokat szeretnék megtekinteni. Czvikker Katalin bejelentette, hogy a bérletárak nem változtak, továbbá a bérletházak közötti átjárást úgy biztosítják, hogy a bérletesek mindig árkedvezménnyel vásárolhatnak jegyet a színházban bemutatott, de a saját bérletházukban nem szereplő előadásokra. Olyan bérletház nem lesz, ami minden előadást magában foglal, szögezték le.
Színház az iskolában
Jövőre is folytatódik az Iskola a színházban, színház az iskolában nevű programsorozat. A Szigligeti Színtársulat a 450. éves Shakespeare évfordulóra való tekintettel a nagy drámaíró Rómeó és Júliáját dolgozza majd fel váradi iskolásokkal. A programba a következő évadban bekapcsolódik a Lilliput Bábtársulat is, mely a Diótörőt rendezi meg. A produkcióban huszonhat, tizennyolc év alatti diák fog szerepelni. Az előadás rendezője Tóth Tünde, a Szigligeti Színház színművésze lesz, vendégként pedig fellép majd Peller Károly a budapesti Operettszínház szólistája. Ennek az előadásnak a premierje november végén lesz.
Bábtársulat és táncegyüttes
Szőke Kavinszki András, a Lilliput Társulat művészeti igazgatója ismertette, hogy mivel készülnek még a következő évadban. A bábosok első bemutatója október végén Petőfi Sándor A helység kalapácsa című előadása lesz, Bartal Kis Rita rendezésében. Jövő év februárjában kerül először színpadra a Szent László csudatettei című előadás, melynek szövegét a fiatal váradi Bíró Árpád írta, a zenéjét pedig Lászlóffy Zsolt jegyzi. És végül 2015 áprilisában mutatja be a társulat a Brémai muzsikusok című bábelőadást Rumi László rendezésében. Egy új koprodukcióról is beszámolt Szőke Kavinszki András: a debreceni Vojtina bábszínházzal együttműködve készül el a Két mese a hársfa alatt című előadás, valamint továbbra is játszák a debreceniekkel tavaly közösen elkészített Tündérléptefű és Genezis című előadásokat. Vendégelőadások is lesznek Nagyváradon: a debreceniek ismét elhozzák Váradra Boldog képek című előadásukat, míg a miskolci Csodamalom Bábszínház A kiskakas gyémánt félkrajcárja című darabját fogja bemutatni nálunk.
Nagyvárad Táncegyüttes
Czvikker Katalin főigazgató a Nagyvárad Táncegyüttes jövő évadjának programját ismertette. A táncegyüttes első bemutatója a Pomádé király új ruhája lesz szeptember végén, Dimény Levente rendezésében, majd következik várhatóan decemberben Euripidész Elektrájának mozgásszínházi előadása Győrfi Csaba rendezésében, 2015 februárjában pedig a Rózsa Sándor alakját megidéző Betyárvilág című előadást mutatják be, melynek rendezője László Csaba lesz.
Új stúdió
Új stúdiótermet bérel a nagyváradi Szigligeti Színház. A helyiség a Sonnenfeld-palota földszintjén van. Itt kapnak helyet a társulat kamara- és stúdióelőadásai, de próbákat is tudnak itt tartani, illetve raktárként és kelléktárként is tudják hasznosítani az ingatlanrészt. Czvikker Katalin elmondta, hogy ez ideiglenes megoldás, hiszen azt szeretnék, ha nem kellene bérelt épületben dolgozniuk, hanem a megyei tanács biztosítana a színház számára stúdiótermet. Mint ismeretes, a volt Transilvania mozi épületét szemelték ki erre a célra a színház számára, de annak az ingatlannak a felújítása folyamatosan késik.
Személyi változások
Szabó K. István művészeti igazgató közeljövőbeli távozása mellett további személyi változások is történtek a Szigligeti Színház háza táján. Szabó K. István elmondta, hogy Varga Balázs színművész a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházhoz szerződött, míg Pál Hunor a következő évadban már a debreceni Csokonai Színházban folytatja pályafutását. Szőke Kavinszki András bejelentette: Gnadig Kornélia elhagyta a Lilliput Társulatot, ő szabadúszóként kíván a továbbiakban dolgozni. Helyette a bábtársulat átigazolta Csepei Róbertet a Szigligeti Színtársulattól, aki a Helység kalapácsában máris főszerepet fog kapni.
Együttműködések, fesztiválok
A nagyváradi Szigligeti Színház és a székesfehérvári Vörösmarty Színház közös produkcióban idézi fel Szent László alakját, tudatta Czvikker Katalin menedzser. A székesfehérvári Vörösmarty Színházzal közreműködve tartják meg augusztus 16–19. között Székesfehérváron a Szent László alakját megidéző Koronázási Ünnepi Játékokat. A darab rendezője Szikora János, a Vörösmarty Színház főigazgatója, az előadás hanganyagát a Nagyváradi Állami Filharmónia tagjaiból álló együttes játszotta és vette fel, a játékban részt vesz a Nagyvárad Táncegyüttes tíz táncosa, valamint Dobos Imre színművész, a játék Angyalkórusát a székesfehérvári Ciszterci Szent István Gimnázium és a nagyváradi Szent László római-katolikus teológiai Líceum kórusainak tagjai fogják alkotni. Az együttműködés folytatásaként augusztus 23-án délután Szent László családi napot rendeznek a nagyváradi római katolikus püspöki palota kertjében, amelyen egy liturgikus játékot adnak elő: fellép a székesfehérvári Ciszterci Szent István Gimnázium és a váradi Szent László iskola kórusa. A családi nap alkalmával felállítják azokat a mintegy öt méter magas bábokat, amelyeket a székesfehérvári koronázási játékon is felhasználnak.
Projektek
A Szigligeti Színház más projektben is szerepel: az egyik az augusztus 3-10. között megrendezendő Esztergomi Bábtábor, amelyen a Lilliput Társulat vesz részt hatvan gyerekkel. Itt a bábtársulat a Regélő és a Paprika Jancsi kalandjai című előadásait mutatja be. Szőke Kavinszki András, a Lilliput Bábtársulat vezetője elmondta, hogy idén szeptember 1–8. között szervezik meg Havasrekettyén a Diótörő alkotótábort, amelyen összesen mintegy ötvenen vesznek részt. A továbbiakban Czvikker Katalin emlékeztetett arra, hogy a színház drámaíró pályázatot hirdetett három kategóriában. A debüt kategóriába 82 pályamunka, a drámaíró pályázatra 35, a román nyelvű drámapályázatra pedig szintén 35 pályamű érkezett. Eredményt szeptember végén vagy október elején hirdetnek.
Gazdag programkínálat
A Szigligeti Színház a különböző előadások színrevitele mellett a következő évadban is számos egyéb programmal kedveskedik a nagyváradi kultúraszerető közönségnek. Ismét megrendezik a Holnap Után Fesztivált, melyet jövő év április 15–19. között bonyolítanak le. Új fesztivált alapít a Nagyvárad Táncegyüttes: a Nemzetközi Tánc- és Összművészeti Fesztivál elnevezésű rendezvénysorozatra 2015. május 19–24. között kerül sor, ennek szakmai-művészeti vezetője Novák Péter lesz. A fesztivál keretében táncművészeti intézmények mutatkoznak be workshopok, konferenciák keretében, jelentős táncművészeti társulatok adják elő saját előadásaikat, az összművészeti részt pedig performanszok, kiállítások stb. képviselik majd. Jövő év októberében újra megrendezik Nagyváradon a Fux Bábfesztivált, amelynek lesz egy versenyprogramja és egy off programja is. Ezen a fesztiválon a szervezők számítanak a hat romániai magyar bábtársulat részvételére, emellett elképzelhető, hogy külföldi társulatok is fellépnek majd.
Pap István, erdon.ro

Tartalmas városnapok Csíkszeredában
A Csíkszeredai Városnapokon az eddigieknél több helyszínen, a szándék szerint minden korosztálynak, ízlésnek megfelelő programkínálattal várják az érdeklődőket, akik számos szabadtéri rendezvény közül választhatnak. Néhány napra átalakul, megváltozik a megyeszékhely központja.
Csütörtök délután 6 órától a Kossuth Lajos utcai galériában nyitják meg a Siculicidium 250 nevet viselő képzőművészeti kiállítást, este nyolctól pedig a Szent Ágoston-plébániatemplomban a Csíki Kamarazenekar városnapi nyitóhangversenyére várnak. Pénteken immár másodszor kezdődik a város központjában kialakított promenádon a kézműves kiállítás és vásár, délután 5 órától ugyanott a városnapok megnyitója, ünnepélyes zászlófelvonás lesz, a jó hangulatot a csíkszentsimoni Ifjúsági Fúvószenekar és a kisvárdai Mistral menettáncos-csoport biztosítja. A Csíki Játékszín Napsugár fiúk című előadása este 8-kor kezdődik a Mikó-várban. A Petőfi utca és Majláth Gusztáv Károly tér találkozásánál felállított Origo-színpadon helyi együttesek zenélnek, tűzsonglőrök mutatkoznak be, és Egy drogos élete címmel Dali Csongor tart előadást. A Csíki Játékszín melletti kis parkban felállított sátorban borbemutató lesz. A Szabadság téri nagyszínpadon este fél héttől kezdődnek a koncertek, sorrendben a Grimus, a Magna Cum Laude, valamint Pély Barna és a United lép fel.
A központi park és a Mikó-vár is fontos szerepet kap
Szombaton délelőtt a 14. Pityókafesztivál ígérkezik a legérdekesebbnek, de a központi parkban a fesztivál ideje alatt többféle népzenei előadásból is lehet választani, a Kosz Szilveszter Gyermeknéptánccsoport, a csíkmadarasi népi zenekar, a Harom Néptáncegyüttes is színpadra áll, a Prisma Fotóklub pedig fotópikniket tart. Bemutatják Ádám Katalin Boldogasszony aranylapi című kötetét, és lesz favágó-bemutató is. A gyerekek a Boszorka bábcsoport előadását követhetik. Délután 6-tól a Mikó-várban kutyabemutató kezdődik, de azelőtt ugyanott gyermektáncház, báb-, és sporttánc-előadás, este pedig opera-és operettgála, majd Party Cover Band-koncert lesz. A kis parkban, az Orpheusz-sátorban bor- és könyvbemutató követi egymást, az Origo színpadon további koncertek. A Szabadság téren a néptáncé a főszerep, délután zajlik a Kosz Szilveszter Gyermek- és Ifjúsági Néptáncfesztivál, majd a Borsika Néptánccsoport és a Balt Orient folklór és táncszínházi produkció következik, a napot a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Vándorúton című előadása zárja.
Sport és ritmusfesztivál
Vasárnap a Vár térről reggel 9 órakor rajtoló Tusnád Ásványvíz Székely Maraton és az egy órával később a promenádról induló hegyikerékpár-verseny vezeti fel a nap programjait. A Mikó-várban délelőtt tizenegytől a hagyományos Dob-Ban Ritmusfesztiválon lehet részt venni, az Origo-színpadnál délután 3 órától késő estig követhetők a koncertek. A nagyszínpadon este 7-től a The Carbonfools, majd a Magashegyi Underground, végül a Napoleon Boulevard együttesek koncerteznek, éjfél előtt a tűzijáték búcsúztatja a városnapokat.
Útlezárások a városnapokon
Péntek reggel nyolc órától vasárnap éjfélig az autós forgalom elől a következő útszakaszokat zárják le: Mihail Sadoveanu utca (a Bălcescu utca és a Temesvári sugárút közötti szakaszon), a Szabadság tér a 2–8. szám között, a Sapientia egyetem és az Eminescu utca közötti rész, a Temesvári sugárút (a Szabadság tér és a Kőrösi Csoma Sándor utca közötti szakaszon). A lacikonyhák a Sapientia Egyetem körül, a Szabadság tér, Temesvári sugárút és Mihail Sadoveanu utcák felőli oldalon kapnak helyet. A sörsátrakat hagyományosan a Szabadság és a Majláth Gusztáv Károly téren, a mozi előtti részen állítják fel, játszópark a Sapientia Egyetem parkolójában, illetve a Temesvári sugárúton, az Óceán üzlettel szembeni részen lesz.
Kovács Attila, Székelyhon.ro

Újjászületések
Bocskay Vince szobrászművész műhelyében
Kemény, időtálló bronzruhába öltözteti, s közben lelket is lehel történelmünk, nemzetünk nagyjaiba, akik Erdély és Magyarország kisebb-nagyobb városaiban közvetítik a múlt üzenetét. Míg korábban a groteszk kisplasztikában remekelt, a rendszerváltás óta egymás után kapja a megrendeléseket térszobrok, emlékművek készítésére. Bocskay Vince szovátai szobrászművész legutolsó köztéri szobrát július 10-én, a református világtalálkozó alkalmából avatták fel Sepsiszentgyörgyön. A református vártemplom előtti régi piactérre, amely Kálvin János (1509–1564) nevét viseli, a "magyarrá fogadott" genfi reformátor 2,4 méteres alakját mintázta meg. A szobrot Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a nyugati kereszténység határkövének nevezte.
– Katolikus vallású lévén, hogyan talált meg ez a feladat? – beszélgettünk el az avatóünnepség kapcsán Bocskay Vincével.
– A gróf Mikó Imréről készült szobrom (1998) annyira beépült a szentgyörgyiek tudatába, lelkébe, hasonlóképpen a zágoni Mikes Kelemen-mellszobor (1997) is, hogy a tervezett Kálvin-szobor kapcsán újra rám gondoltak. Az ötlet Incze Sándor nyugalmazott református esperestől, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány elnökétől származik, aki arra gondolt, hogy az idei Kálvin-évben (halálának 450. évfordulóján) tartandó világtalálkozón egészalakos szobrot kellene állítani a reformáció vezéralakjának. Az ötletgazda mellé szegődött Keresztes László nyugalmazott Mikó kollégiumi tanár, védnökséget vállalt Kató Béla református püspök, s a helyhatóságok is felajánlották a támogatásukat. Ezek után megkerestek, én elfogadtam a felkérést, elkészítettem a makettet, s 2013 áprilisában bemutattam egy szakemberekből álló bizottságnak. Megtekintette Kató Béla püspök, Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke s Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere is. Nem volt kifogásuk ellene.
– Milyen források alapján érett meg benned Kálvin alakja?
– Tudtam, hogy Szász Tibor felsősófalvi református lelkész tudományos szinten foglalkozott Kálvin Jánossal, s őt kértem meg, hogy biztosítsa a szükséges szöveget és képanyagot. 10-15 képből kellett leszűrnöm a lényeget, s közben óvakodtam attól, hogy a meglévő Kálvin-szobrokat ismételjem. Igyekeztem minden sallangot mellőzni, ezért elhagytam a berettjét, azzal a gondolattal, hogy ne amiatt hasonlítson Kálvinra. A berett alatti sapkát viszont megtartottam, hogy kifejezőbb legyen a fej, a szép formájú koponya. Sokat töprengtem, hogy adjam-e a kezébe a könyvet, hiszen szinte minden szobrán az Institutióval (Institutio Christianae Religions – Tanítás a keresztyén vallásról) ábrázolják. Úgy döntöttem, hogy elhagyom a könyvet is, mivel az volt az érzésem, hogy a szobrot életképpé változtatja, narratív, elbeszélő jelleget kölcsönöz neki. Végül, minden színpadi kelléket mellőzve, letisztítottam, amennyire csak lehetett. A taglejtésre alapozva, a kezek mozdulatával próbáltam sugallni az általa terjesztett hit térhódítását a lutheri mondásnak megfelelően: "Itt állok, másként nem tehetek."
– Hogyan készült a ruha?
– Bár a legtöbb ábrázoláson bundát visel, igyekeztem korhű hangulatot kelteni, a kompozíció szerves részévé tenni az öltözéket. Az volt a célom, hogy a palást orgonasípokra emlékeztető redői révén a néző tekintete lentről önkéntelenül is fölfele irányuljon, az alsó rész nagyobb hullámzásától a felső rész apróbb ráncain keresztül a kihajló gallér puritán tisztaságáig, hogy aztán abból mintegy kirobbanjon a kompozíció lényege, a portré.
– Hogyan kristályosodott ki benned Kálvin személyisége?
– Az én olvasatomban határozott, konok, aszkéta típusú, szikár alkat volt, s ezt kellett sugallnia a portrénak, hogy hitelesen kifejezze mindazt, amit Kálvin a saját korában véghezvitt.
Három elemmel éltem a legfőképpen, a portréval és a két kézzel. Minden szobrom megfogalmazásakor ugyanolyan jelentőséget tulajdonítok a kezeknek, mint a fejnek, mivel a kéz is portré a maga nemében, s pont annyira jellemző a személyiségre, mint az arc. Egyéni vonásokat kell tükröznie, mert nincsen két ember, akinek egyforma lenne a keze.
– Mi befolyásolta a szobor méretét?
– A 2,40 méteres nagyságot a tér mérete követelte meg. A köztéri szobrok legfontosabb feltétele, hogy beilleszkedjenek az adott térbe. Nem szabad azt a hatást kelteni, mintha a szobor kinőtte volna a teret, ellenkezőleg, olyan kell legyen, mintha onnan nőtt volna ki.
Amikor megbízást kapok egy szoborra, legelőször a helyszínt mérem fel. Ezután dől el, hogy milyen méretarányban készítem el a makettet. Számomra a makett azért fontos, hogy kiderüljön: a végleges változaton mit kell módosítani. Miután megállapítom a hibákat, s gondolatban kijavítom azokat, elkezdődhet a nagy szobor előkészítése.
– Az átlagember számára titokzatos, érdekes folyamat az, ahogy egy szobor megszületik. Megkérlek, avass be ebbe a munkába!
– Először is a forgóállványra készül el az acélszerkezet, ami másfél tonna agyagot kell hogy elbírjon, annak ellenére, hogy a szobor belül üresen marad. Az acélra farácsozatot szerkesztek, ami az agyag tartóváza lesz. Amikor a váz készen van, arra rakom fel az agyagot. Kezdetben Szovátán bányásztam, ma Korondról veszem. Ugyanabból az agyagból mintáztam már királyt, grófot, püspököt stb. Minél többször hordom fel, annál finomabb lesz. Miközben rakom az agyagot, a maketthez képest sok minden megváltozik, a szobrot ugyanis már más nézőpontból látom. Egy nagy szobor készítése csupa "csalás", ugyanis tudni kell, hogy alulról szemléli az ember. Egy templom magasan levő, csodálatos barokk szobrait közelről megfigyelve, a dülledt szemek, a torz vonások láttán valósággal megijed az ember. Fent ugyanis torznak kell lennie ahhoz, hogy alulról a megfelelő méretekben lássuk.
A nagy szobrok megformálása létráról történik. Akinek kevesebb a gyakorlata, nem tudja, hogy a szobornak nem a létra tetejéről, hanem alulról nézve kell természetesnek hatnia. A gyakorlat során az ember megszokja, hogy a látszati csalódást beszámítva mennyit kell torzítani. Minél magasabban van a fej, annál inkább úgy kell alakítani a természetes arányokat, hogy nagyobbra mintázzuk a fej részleteit. A negatív és a pozitív formák közötti különbséget, a mélyedéseket és kiemelkedéseket is el kell torzítani, mert a térbe kikerülve a valódihoz képest nem lesz túlzott a megjelenítés. Ha a természetes arányok szerint dolgoznánk, a tér felemésztené a formát, ami látszólag ellaposodna, elvesztené a plasztikáját. A fény-árnyék játék pedig elsikkadna, ha nem lennének túlzottak a negatív-pozitív formák közötti különbségek.
– Milyen érzés, amikor az agyag felkerült a tartószerkezetre?
– Amikor az agyagszobor elkészül, még mindig nem tudjuk, csak sejtjük, hogy mit csináltunk. Az egész folyamatban az a legizgalmasabb pillanat, amikor a köztéren a helyére kerül, azt tekinthetjük az igazi vizsga pillanatának.
– Mi történik az agyagszoborral?
– Ez lesz az öntőminta, amelyről gipsznegatívot veszünk. Mivel egy több mint kétméteres szobrot nem lehet gipszel beburkolni, a felületét kis darabokra osztom fel. Lemezeket szúrok az agyagba, amelyekkel felparcellázom. 30-40 felületet kapok, s ha a gipsz tejfölvastagságúvá vált, minden rekeszt kitöltök vele. Amikor elkészült, az agyagot kimossuk belőle, miközben a gipsz felvette az agyag formáját. A formát öntőviasszal kenjük ki olyan vastagságban, amilyen a fém fala kell hogy legyen. A bronzszobor ugyanis belül üres, s olyan szépen szól, akár a harang. A viaszpozitívon belüli üreget tűzálló anyaggal (homok, kvarcliszt, gipszlé) töltik ki, ami egy kemény magot alkot. A gipszet kívülről leszedik, de a viasz marad. Erre kívülről egy köpenyt húznak a magot alkotó tűzálló anyagból, s a köpenyen egy beöntőcsatornát hagynak. Ha készen van, "szép gyöngén megfogják", "s beteszik a tűzbe", ahol kiolvad a viasz, s a két tűzálló réteg között megmarad levegőből a szobor. Ezután kiveszik a kemencéből, s a viasz helyére beöntik a bronzot. Ha minden megfelelően történt, a szobor nem torzul el. Volt tanítványom, Sántha Csaba önti Szovátán, nagy szakértelemmel. Amikor kihűlt, leverik a köpenyt, kiverik a magot belőle, s készen van a szobor. A fugák helyén maradó ormókat cizellálni kell, majd a patinázás következik. Ha barnára akarjuk patinázni, akkor kénmájjal (kénpor, szóda, víz) kezeljük a felületét. Ha zöldes patinát szeretnénk, akkor kékkő vizes oldatával fújjuk le. Ha szükséges, acélcsapokat helyezünk el a szobor alján, hogy a talapzatra minél tartósabban fel lehessen fogni.
– Bernády György polgármester egész alakos bronzszobrát jól ismerjük Marosvásárhelyen, akkora tömeg talán soha nem gyűlt össze, mint az 1994-es avatáson, s Bocskay Vince készítette a Don- kanyari hősök bronz emlékművét is a katolikus temetőben (2005). Hol láthatók a többi szobraid, emlékműveid, kérlek, sorold fel, kiket álmodtál kőbe, bronzba az elmúlt évek során!
– Petőfi Sándort (1992, Szováta; 1993, Százhalombatta), Mikes Kelement (1997, Zágon), Apor Vilmos vértanú püspököt (1998, Gyula), gróf Mikó Imrét (1998, Sepsiszentgyörgy), Patatich Ádám érseket (2000, Kalocsa), Bod Pétert (2001, Felsőcsernáton), Márton Áron püspököt (2005, Kolozsvár; 2008, Szováta), Szent Lászlót (2009, Csíkszépvíz), Sütő Andrást (2011, Sopron) és Deák Farkast (2012, Nyárádszereda).
– És az emlékművek?
– A két világháború hőseinek emlékműve Szovátán, a politikai foglyoké Székelyudvarhelyen (1996), millenniumi emlékoszlop Nagyváradon (közös munka, 2000), millenniumi emlékmű Székelykeresztúron (2001), az 1848-as forradalom és szabadságharc valamint a két világháború hőseinek emlékműve Kézdivásárhelyen (2002), az 1956-os elítéltek emlékműve a Kolozsvári Református Teológiai Intézetben (2006).
– Milyen érzés a szobrász számára, amikor egyik vagy másik alkotásával találkozik? Gondolom, nagyon büszke vagy…
– Jaj, dehogy, messze áll tőlem a büszkeség. Ha elmegyek egy szobrom mellett, valósággal visszahúz, s a hibákat látom még álmomban is.
– Ezek szerint utólag sem könnyű szobrásznak lenni.
– Amilyen nehéz, olyan szép is. Amikor elkezdek gondolkozni egy munkán, szenzációs elképzeléseim születnek, a képzeletem szinte határtalan, de ahogy dolgozni kezdek rajta, az elképzelt mű egyre szűkebb határok közé szorul, s végül örülök, ha legalább egy kis százalékban sikerül megvalósítani azt, amit szerettem volna, s amit ki merek adni a kezemből. A kisplasztikákat a műteremben el lehet rejteni, de egy köztéri szobor óriási felelősséget jelent, mivel szünet nélkül hirdeti magáról a jót és a rosszat is.
– Tekintve, hogy ennyi nehézséget, ennyi vívódást okoz, választanád-e még egyszer a szobrászatot?
– Soha nem bántam meg, s ha újrakezdhetném, csak ezt tenném. Amikor hozzáfogok egy szoborhoz, mindig ugyanazt az izgalmat érzem, olyan gyomoridegem van, mint amikor elkezdtem a pályát.
– Megtörtént-e, hogy a szobor nem olyan lett, ahogy elképzelted?
– Hogyne, előfordult, hogy a kész gipszet semmisítettem meg.
– Egész pályafutásod alatt rajzott tanítottál Szovátán, majd néhány évig a székelyudvarhelyi Palló Imre művészeti iskolában. Hogyan hatott ez a munkádra?
– Több kár volt benne, mint haszon, mégis úgy érzem, hogy a gyermekektől mindig tanul az ember, elsősorban az önmagával szembeni igényességet, s azonkívül a felelősségre való törekvést is. Azt viszont már nem fogom megtudni, hogy a 40 éven át tanítással töltött idő alatt mit tudtam volna a műteremben megvalósítani. Azt tervezem, hogy az idén, ahogy nyugalomba vonulok, beköltözöm a műterembe, s folytatom a kisplasztikát, amit a legjobban kedvelek.
– Tudom, hogy az egyik lányod díszlet- és jelmeztervező, az ajtón túl is leselkedik valaki, s itt, a műteremben kisgyermekmunkák vannak. Az öt unokád közül melyik érdeklődik a szobrászat iránt?
– A legnagyobbik szépen fest, s én vigyázok, hogy a tehetségét megőrizze.
– A gyermek Bocskay Vincére ki "vigyázott"?
– Apai nagyapám kőfaragó volt Görgény- üvegcsűrön, édesapám műbútorasztalosként a szovátai Bernády-villa kapuját és szakállszárítóját faragta. Ötödik osztály után kezdtem el rajzolni, s az első találkozásom a képzőművészettel egy Kusztos Endre- kiállítás volt Szovátán. Hetedik osztálytól írattak be a marosvásárhelyi művészeti iskolába. Bár grafikusnak készültem, IX. osztályban, amikor szakot kellett választani, Hunyadi László szobrászművész emberként, tanárként és művészként olyan hatással volt rám, hogy a szobrászat mellett döntöttem, s amikor érettségiztem, egyértelmű volt, hogy a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemen tanulok tovább – emlékezik Bocskay Vince Kossuth Lajos hófehér mellszobra előtt, amit megrendeltek, de elfelejtették visszamondani, s így a gipszminta a műteremben jobb sorsra vár. Biztos vagyok benne, hogy megkerül a helye, ahogy abban is, hogy sok különleges kis- és nagyobb szobor kap testet és lelket a keze nyomán az ősztől megszaporodó időben.
Bodolai Gyöngyi , Népújság (Marosvásárhely)

Șaguna igen, Petőfi nem – A szabadlelkű költőre emlékeztek Sepsiszentgyörgyön
Azért gyűlt össze ez a maroknyi sereg, hogy a magyar irodalom legnagyobbja által meghirdetett „szent világszabadságról” emlékezzen meg – mondta tegnap este Sánta Imre. A bikfalvi református tiszteletes a Petőfi Sándor halálának 165. évfordulóján összegyűlt mintegy száz ember előtt beszélt a sepsiszentgyörgyi színház mellett, a „kárba veszett” Petőfi Sándor utca sarkán.
Sánta Imre „nem múltba révedő nosztalgiával, hanem jövőbe vetett hittel” beszélt arról, hogy Isten minden embert szabadnak teremtett. Emlékeztetett: a világszabadságért ma is harcolni kell, hiszen Kárpátalján frontra viszik a magyar fiatalokat, Felvidéken azért szenvednek üldöztetést, mert felveszik a magyar állampolgárságot, Vajdaságban azért verik a magyar gyerekeket, mert anyanyelvükön beszélnek, Székelyföldön pedig azokat zaklatják, akik az önrendelkezésért harcolnak. Czegő Zoltán író, költő, lapunk főmunkatársa arról beszélt, hogy Petőfi és a szabadság legnagyobb ellenfelének, Șaguna érseknek egészalakos szobra áll „ott, a hegyen”, de Petőfiről nem lehet egy utcát elnevezni „kedvenc székelyföldi városában”, mert azt a román bíróság megakadályozza.
A megemlékezők ezután az Erzsébet parki ‘48-as emlékműhöz vonultak, ahol Bencze Melinda, az Erdélyi Magyar Ifjak képviselője az összegyűltekhez szólva azt mondta: olyan jövőt kell építeni Székelyföldön, hogy a Petőfihez hasonló, tenni akaró ifjaknak ne kelljen elmenniük idegen országokba. Bedő Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt megyei önkormányzati képviselője azt hangsúlyozta: a ma emberének példát kell vennie Petőfi bátorságáról, elkötelezettségéről, hazaszeretetéről. A megemlékezés a Mátyásföldi fúvósok által kísért magyar és székely himnusz eléneklésével zárult.
Erdély András
* * * Czegő Zoltán: Zsoldtalan költők Voltak költők, gyalog járva rajzoltak a magas égre. Tudván tudták, az az ábra varázsos lesz, hát – megérte! Azok is mind-mind ők voltak félelem és zsoldok híján, kik ingujjban lettek holtak, végrendeletet se írván. Petőfi, ki átrikkantott más világért túlvilágra – nem kunyerált bár sírhantot. –Szabadságnak nincsen ára!
Székely Hírmondó, Erdély.ma

Vandalizmus Székelyhídon
Vasárnapról hétfőre virradóra vandálok gyújtották meg a székelyhídi Művelődési Ház falán elhelyezett Petőfi Sándor emléktáblán lévő koszorúkat.
Az éjszaka leple alatt történt tett elkövetői a tábla alatti falon lévő vakolatot sem kímélték, hiszen azt a járókelők a reggeli órákban leomolva találták a szétégett, magyar nemzeti szalaggal ellátott, szenesedő koszorúk közelében. A Polgármesteri Hivatal ismeretlen tettes elleni feljelentést tesz, így remélhetőleg előkerülnek a vandálok, akik a törvény előtt felelnek majd tettük miatt.
erdon.ro, Erdély.ma

Vándorszínészek komédiáztak az újszentesi iskolaudvaron
A nagybodófalvi felkészülés és sikeres bemutató után Temes és Arad megyei turnéra indult a Bánsági Vándorszínház társulata. A magyar színjátszás hőskorát felidéző, a vándorszínész Petőfi Sándor nyomdokain járó társulat Nagybodófalva után eljutott Igazfalvára, Lugosra, Végvárra, Újmosnicára és Újszentesre, játszott romkocsmában, templomkertben, iskolaudvaron és (kényszerűségből) kultúrházban. A hangulatos előadásokat minden településen nagy szeretettel fogadta a magyar közösség.
Augusztus 2-án, szombaton az újszentesi iskola udvarán vert tanyát a Bánsági Vándorszínház társulata, ahol szökőkút csobogása szolgáltatta a hangulatos háttérzajt Plautus ókori színműíró Casina című vásári komédiájának előadásához. A „rhapsodos” Lanstyák Ildikó gitárját pengetve avatott be a vénségére a szerelemtől megbolondult római szenátor történetébe, aki meg akarván csalni nagyszájú nejét, talpnyaló szolgájával együtt csapdába esett és csúfosan meglakolt cselszövéséért. A Mátyás Zsolt Imre rendezte előadás önfeledt komédiázásra nyújt lehetőséget az Aszalos Géza, Kocsárdi Levente, Benczi Tekla, László Réka, Fekete Ágnes, Lanstyák Ildikó, Nagy Karina, Mihály Csongor, Pálffy Péter összetételű vándortársulatnak. Az előadás eredeti zenéjét Kiss Attila szerezte, az egyszerű, praktikus, ötletes díszletet Albert Alpár tervezte. Az újszentesi előadás közönsége nagy tapssal honorálta a vándorszínészek fergeteges produkcióját.
A bánsági vándortársulat, az előadás és a turné létrejöttét a Bánsági Közösségért Egyesület és az Etnikumközi Hivatal (DRI) támogatja. „Nagy teljesítmény, amit a Bánsági Vándorszínház csapata elért az elmúlt hetekben – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Molnár Zsolt parlamenti képviselő. Nem kis munka volt előkészíteni és összeállítani az előadást, amely jelentősen hozzájárul a nyugati országrész magyar szórványközössége kulturális életének gyarapodásához. Nagy öröm számomra, hogy hozzájárulhattam az előadás és a turné megvalósításához és meg vagyok róla győződve, hogy a Vándorszínház ötlete gyökeret ver a Bánságban. Mindenképpen támogatni fogjuk a folytatást!”
A Bánsági Vándorszínház augusztus 3-án, vasárnap Magyarszentmártonban, augusztus 4-én, hétfőn Óteleken vendégszerepelt. A turné következő állomásai: augusztus 5-én Zsombolya, augusztus 6-án Nagyszentmiklós, augusztus 7-én Pécska, augusztus 8-án Magyarszentpál, augusztus 9-én Kisiratos, augusztus 10-én Simonyifalva, augusztus 11-én Arad és végül augusztus 12-én Majláthfalva. A szabadtéri előadások este 21 órakor kezdődnek, a részvétel ingyenes.
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)

Mi, hol, mikor?
10. EMI-tábor
Gyergyószentmiklós közelében, Borzonton a Dorka Panzió és kemping területén zajló tábor mai programja: az Előadósátorban 10 órától Raffay Ernő történész, Vona Gábor, a Jobbik elnöke, Gyöngyösi Márton, a Jobbik országgyűlési képviselője, Borbély Zsolt Attila közíró, politológus, Délvidéki S. Attila történész (Délvidék), Fehér István tanár (Felvidék), Kovács Miklós, az Ungvári Megyei Tanács képviselője (Kárpátalja) tart előadást; 16 órától Berecz András mesél. A Keskeny út-sátorban 11 órától hangoló és áhítat, Bardócz Csaba lelkipásztor előadása a párkapcsolatok témakörben, Maldives-foglalkozás, filmnézés és beszélgetés. A Művész-sátorban 10–18 óráig Irodalmi sarok, portrékészítés, rajzoktatás, kiállítás, 13 órától Gyöngyösi János a Székely kártya készítéséről beszél, filmvetítés, nemezelés, felolvasó-délután, népdaltanítás és gitárest. A Bor-házban 18 órától borkóstoló, meghívott: Kertész Zoltán (Etyek). A Csép Sándor-sátorban 10 órától kézműves-foglalkozások, filmvetítés, 13 órától Makkai Béla történész, Balázs-Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány elnöke, Serfőző Levente, a nagyszebeni Híd Egyesület elnöke, Vetési László, az erdélyi Diaszpóra Alapítvány elnöke, Bardócz Csaba, az Adj, király, katonát csoportos vetélkedő szervezője, Murányi Levente 1956-os elítélt, politikus, országgyűlési képviselő előadásai. Párhuzamosan naponta sport-, hagyományőrző és gyermekprogramok zajlanak a táborban. A kisszínpadon 18 órától TransylMania- és The Blast-koncert, a színpadon 20 órától az Attila Fiai Társulat: Kalapács József, Rudán Joe és Varga Miklós, Nagy Feró és a Beatrice lép fel. Holnap: az Előadósátorban 10 órától Borbély Imre politikai elemző, Gergely István (Tiszti), a Csibész Alapítvány elnöke, Kincses Előd ügyvéd, Szabó László unitárius lelkész, Kis Júlia ügyvéd, Lakó Péterfi Tünde civil nyelvjogi aktivista, Landman Gábor nyelvjogi aktivista, Vincze Gábor történész, Kőszegi Zoltán dabasi polgármester, Szilágyi Zsolt, az EMN alelnökének előadása. A Keskeny út-sátorban 11 órától a hangoló és áhítat után Simon Kinga Katalin szociálpszichopedagógus és pszichoterapeuta tart előadást a boldogító emberi kapcsolatokról; gitárdélután és filmnézés, este beszélgetés. A Művész-sátorban 10–18 óráig Irodalmi sarok, portrékészítés, kiállítás, Ősz Zoltán festőművész előadása, felolvasó-délután, népdaltanítás és gitárest. A Bor-házban 18 órától borkóstoló, meghívott: Miklós Csaba (Mór). A Csép Sándor-sátorban 10 órától kézműves-foglalkozások; 12 órától előadást tart Szabó-Györke Zsombor, az Igen, tessék! mozgalom tájékoztatási felelőse, Mihály István, a sepsiszentgyörgyi EMI elnöke, Opra Zsófia Szende, a CIVEK programvezetője, Biszak István székelykevei helytörténész, Rancz Károly, a pancsovai Petőfi Sándor Kulturális Egyesület elnöke, László Gergely Pál, a bukovinai székelyek történetének kutatója, Kali István, a marosvásárhelyi Regeneráció Egyesület elnöke, Simon Emőke projektvezető, Karácsony Lehel humánerőforrás-felelős, Lukács Csaba, a Magyar Nemzet újságírója; 17 órától filmvetítés: Egyetlenem (rendező: Csép Sándor). A kisszínpadon 16 órától interaktív gyermekműsor Miklós Gyurival; 18 órától Black Roses Band-, majd Bagossy Brothers Company-koncert. A színpadon 20 órától a Hot Jazz Band, később a P. Mobil zenél.
Könyvbemutató A zabolai gróf Mikes- kastélyban pénteken 17 órától dr. Fejér Tamás bemutatja dr. Süli Attila hadtörténész Erdélyi arisztokrata sors a „csudák évében”. A gróf Mikes család tagjainak szerepe az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban című kötetét. Zenél a sepsibükszádi fúvószenekar. Házigazda: a gróf Mikes – Roy Chowdhury család.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szenvedéllyel a színházért – Interjú Nemes Levente szentgyörgyi színművésszel
„Bármilyen szerepem volt, bármilyen verset mondtam, arra kényszerített a sorsom, hogy mindent az erdélyi magyarság sorsára mintázzak. Ez el is szegényítette, de gazdagította is az előadásmódomat, mert mélységet adott neki.”
– Legutóbb azzal lepett meg, hogy a sepsiszentgyörgyi színészek Tesztoszteron zenekarában a Tankcsapda Egyszerű dalát énekelte. Kinek volt az ötlete?
– Egy kollégám kért fel, nekem is meglepetés volt, nem azért, mert olyan nagy drámai színésznek tartom magam, hanem, mert soha nem tudtam idejében belépni, miközben szerettem énekelni. Nagy Alfréd kollégám valamit meglátott bennem, megígérte, hogy segít, eljött hozzám egy gitárral, és próbáltunk keményen, aztán én is egyedül, mert ez olyan kihívás volt, ami elől nem akartam kitérni. Szeretem a kihívásokat, az ütközéseket.
Nemes Levente
Színművész, előadóművész, színházigazgató, 1939-ben született Medgyesen. Marosvásárhelyen érettségizett, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett diplomát. Színészi pályafutását 1962-ben kezdte. Tíz évig a marosvásárhelyi Székely Színház, majd 1973 óta a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, utóbbit 1992 és 2005 között igazgatta is. Több filmben és tévéjátékban szerepelt. Önálló előadóestjei a hetvenes–nyolcvanas évek emlékezetes művészi eseményeinek számítottak. Gyakran lép fel a bukaresti rádió magyar nyelvű adásaiban, de nemegyszer vállalja pódiumműsorok rendezési feladatát is. 1998-ban Kádár Imre-díjat, 2007-ben Jászai Mari-díjat, 2009-ben Kaszás Attila-díjat kapott. 2001-ben a Határon Túli Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján életműdíjban részesült.
Aztán nagyon kellemes élmény volt, a közönség megajándékozott a szeretetével, azért is, mert ilyen szerepben még nem nagyon láttak, de együtt is énekeltek velem. Aztán a szomszédban egyszer feltették az Egyszerű dalt, egy fiúcska elkezdte énekelni, én is bekapcsolódtam, és az unokám felkapta a fejét, hogy én ezt tudom.
Különben a humor nem idegen számomra, sokat foglalkoztam Bajor Andorral, 1985-ben összeállítottam egy önálló Bajor-estet, dal, vers és próza is volt benne, a bemutatóra a szerző is leutazott, de utolsó pillanatban letiltották, évek múltán még a műsorfüzetet is bezúzták. 1992-ben a harmadik Színházi kollokviumra felújítottam, de csak egyetlen előadást ért meg, mert éreztem, hogy sokkal több munka lenne vele, de én közben igazgató lettem. Karinthytól tanultam, hogy a humor nem ismer tréfát.
– Sokunknak Nemes Levente hangján szólal meg Székely János Dózsa című poémája, amit az Ön előadásában lemezen is rögzítettek. Mit jelentett Önnek ez a monodráma?
– Készültem arra, hogy most, az 500 éves Dózsa-évfordulón valakinek eszébe jut, hogy én ezt legalább 250 alkalommal játszottam, ezért újra elkezdtem önszorgalomból foglalkozni a szöveggel. A Dózsának országos turnét szervezett a marosvásárhelyi, majd később a sepsiszentgyörgyi színház is, Bukarestben, Temesváron, Zsombolyán és Dálnokon is bemutattam, 1970-ben az első tévéjáték a magyar adásban a Dózsa volt.
Most ötszáz éves Dózsa-évforduló van, és senkinek nem jutott eszébe ez a 250 előadás. Nekem iszonyatos munkába került volna felújítani, de arra gondolok, hogy valami hibádzik a kulturális életünkben: senki nem tartja számon, nem hangolja össze az ügyeket, a személyeket, a teljesítményeket. Senkinek nem jutott eszébe, hogy megszólaltassa Székely Jánost, aki egy remekművet írt.
A Dózsa akkor, ’64-ben robbant, az erdélyi magyarságról szólt, benne volt az is, hogy az uraink elherdálták az országot, nem gondolkodtak okosan és felelősségérzettel. Amikor először olvastam az Igaz Szóban, az erőszakos marosvásárhelyi elrománosítás miatt is sírva ömlött ki belőlem, szinte jobb volt ez az első olvasat, mint a bemutató. Akkor több színésztársammal írtunk Székely Jánosnak, hogy szeretjük a Dózsát, tiszteljük és becsüljük az íróját. Az átértékelés után félő, hogy már nem annyira húsbavágó.
– Most nincs akkora áthallás?
– Most is van egyfajta szolidaritás a közönséggel, azóta is erőteljesen figyelek saját problémáinkra. Nagy élmény volt például számomra a székelyek nagy menetelése. Nagyon drukkoltam, nagyon féltem, mert az aggodalmaskodók, a kritikák, a lenézések megpróbálják hitelteleníteni az autonómiamozgalmat. De számomra egyértelmű, ha nem lesz autonómia, a nyilvánvaló beolvadás a sorsunk.
– A rendszerváltás előtt fontosabb volt a sorok mögötti üzenet?
– Bármilyen szerepem volt, bármilyen verset mondtam, arra kényszerített a sorsom, hogy mindent az erdélyi magyarság sorsára mintázzak. Ez el is szegényítette, de gazdagította is az előadásmódomat, mert mélységet adott neki. Ezzel nagyon sok mindent lehetett hitelesíteni, mint ahogy a zsidóságnak a holokauszt borzalmas élménye minden műalkotásban ott van. Nem tudnak szabadulni tőle, de ez ad erőt.
– Sok egyéni előadása volt, például a Visky Árpáddal közös József Attila-est. Milyen a viszonyulása a versekhez?
– Visky minden ellenkező híresztelés ellenére jó barátom volt, fél mondatokból is értettük egymást, hasonlóképpen gondolkodtunk. Egyben különbözött a véleményünk: ő azt mondta rólam, hogy megalkuvó vagyok, én meg róla, hogy önpusztító. Én az ellenállás legjobb formájának azt tartottam, hogy mindenki elvégzi a feladatát. Abban viszont mélységesen egyetértettünk, hogy a költők a mi tanítómestereink. A költőknek sokkal tartozom az életben.
Ez olyan módon működik, mint a Biblia, úgy tűnik, hogy véletlenül teszem rá a kezem József Attilára, Petőfire, Székely Jánosra, de mégsem véletlen, hogy éppen az a vers kerül a kezem ügyébe, mert eligazítást kapok belőle az életre. A költőknek éppen ez a feladatuk, hogy olyan összefüggéseket és mélységeket találjanak meg, amelyekre a mi lelkünk nem kellőképpen nyitott.
– A versek révén jutott el a színészmesterséghez. Érezte valaha úgy, hogy beskatulyázták versmondónak, drámai színésznek?
– Nem. Mert ez igaz. Én nem vagyok igazi színészalkat. Nem rosszindulatúan, de azt mondták nekem, hogy olyan vagyok inkább, mint egy református pap. Azért voltam én paposabb, mert én úgy gondoltam magamra mint színészre, mint a régi görögök, Thália papjaként. Én 1948-ban a Csorgónál a székely vértanúk emlékművénél a magyar népszövetség felkérésére elszavaltam Petőfi 1848 című versét.
Éreztem a felém irányuló figyelmet, szeretetet, ez meghatározó volt egy kilencéves fiúcska számára. Nem bánt, hogy sokan versmondónak tartanak, bár sok szerepet játszottam, és egyik másikra szívesen is emlékszem. Nem, mert nagyszerű voltam, hanem mert úgy érzem, eljutottam a képességeim határára. Ez a legfontosabb, amit tehetünk az életben, hogy eljussunk a képességeink határára.
– Miért vállalta a színházigazgatást?
– Ennek előzménye volt. Néha arra gondolok, hogy tudat alatt mindig arra készültem, hogy színházigazgató leszek. Pedig ’89 előtt ez fel sem merült, hiszen akkor le kellett volna feküdjek a rendszernek, nekem pedig sokkal drágább volt a függetlenségem, eszembe sem jutott, hogy eladjam magam, és a véleményem szabadságát korlátozzam. Azt mondtam, cédulás vagyok, egy kicsit bolond, bármit mondhatok. 1962-ben megalakult a román társulat Marosvásárhelyen, és ezzel odakerült a bukaresti színházi szellemiség.
A bukaresti rendezők a Szovjetunióban tanultak Meierhold, Vahtangov égisze alatt, és hazatérve a rosszul értelmezett Sztaniszlavszkijhoz képest egy modernebb, korszerű színházat csináltak. A magyar színjátszás ötven évvel volt lemaradva tőlük. A román tagozat hozta az új szellemet, a színészek szervezkedni kezdtek, hogy Tompa Miklós már megcsontosodott, le kell váltani. Én akkor azt mondtam, ez igaz, de ki lesz az utódja. És hét évig hét igazgató állt a színház élén, miközben csúszott lefelé, míg a Csorba–Harag-páros helyrehozta.
Nekem Tompa Miklós – nem szeretem a szót, hogy példakép, inkább a lelki társam volt. Sokat tanultam tőle színházról, társadalomról, emberségről, nőkről. Kicsit én voltam a lelki szemetesládája, miután leváltották, én is kerestem a vele való találkozást, ő meg a fájdalmait mondta el nekem, általában rossz véleménye volt arról, ami a színházban történt.
De mégis meghatározó volt számomra a váltás: a későbbiekben sokat olvastam és jegyzeteltem a színházcsinálók, Meierhold, Vahtangov, Strehler könyveit, mintha valóban a színházigazgatásra készültem volna. 1989 után két hónapig a Színházi Megmentési Front elnökeként igazgattam az intézményt, de hamar visszaállt a régi status quo, akiket a közgyűlés elhajtott decemberben, februárban visszatértek. De épült le a színház, sokan elmentek, én is sikeresen versenyvizsgáztam Marosvásárhelyre, aztán újra megválasztottak igazgatónak és maradtam.
– Most miként értékeli azt a döntést, hogy 1995-ben a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház nyolc színészét és Bocsárdi László rendezőt Sepsiszentgyörgyre hívta?
– Máig csak az bizonyosodott be, érdemes arra törekedni, hogy értéket hozzunk létre. A színházi új törekvés egy kicsit mindenkit megmozgatott, az emberek vitatkozni kezdtek, kinyílt a szemük, kezdték kinőni a provinciális szemléletet. Kezdetektől provinciaellenes színház volt, ez volt a titka. Bocsárdival erre törekedtünk, és ebből nem engedtünk egy jottányit sem. Az elismerés azonban nem az lett, hogy idővel megnövekedett a nézők száma, mint ahogy én azt elvártam. Hogy meglátják, ez a színház érvényes, érdemes odafigyelni rá, megtanulják élvezni. Mert a művészetet meg kell tanulni, ha nem szereztem meg bizonyos alapokat, a szimfonikus zenét sem tudom értékelni.
Én a rendszerváltás előtt azt hirdettem, hogy falura kell menni, évente ötszáz előadás volt, gyakran napi három. Tehát nem a munkától féltem, hanem mivel lehetőség nyílt rá, szerettem volna igazi színházat csinálni. A nézők nem jöttek vissza csőstül, de a művelődési minisztérium három évvel ezelőtti felmérése szerint Sepsiszentgyörgyön pezseg a művelődési élet, a város fordít a legtöbbet kultúrára. Úgy érzem, ennek a folyamatnak az elindításában a színháznak nagy szerepe volt, és számomra ez jelent elégtételt.
– Akkor sok támadás érte. Megérte vállalni a kockázatot?
– A kollégáim sem értettek egyet, a közönség felháborodott leveleket írt, ez engem rettenetesen megkínzott, és közben meg kellett őriznem a hitemet. Az akkori városvezetésnek is mondtam, nem az a célunk, hogy ellenetekre rossz színházat csináljunk, hanem hogy meggyőzzünk az igazunkról. Volt olyan is, hogy az önkormányzat azzal akart közönségbarát előadásokra kényszeríteni, hogy nem adtak pénzt. Megvádoltak, hogy sikkasztottam az alapítványtól, de nem találtak semmit, így az ügyészség szinte bocsánatot kért. Életemben nem akartam egyebet, mint a színház ügyeit jól intézni, és jó színházat csinálni.
– És közben újra megtalálták a szerepek. Hogyan formálódtak meg Önben ezek a figurák?
– Korábban hagyományos színházi modorban játszottam. Lehettem volna korszerűbb, de ezt tanultam. Bocsárdi megpróbált rávenni, hogy az ő víziója, művészi elképzelése szerint játsszak. Nekem borzasztóan nehezen ment, hogy a korszerű színjátszást megtanuljam. Néztem a Pálffy Tibor és Bocsárdi Gabi gyönyörű kettősét a Kasimir és Karoline-ban, semmi köze nem volt a hagyományos színjátszáshoz, de láttam, hogy ez nagyszerű.
A velem egykorú kollégáim azt mondták, én vagyok a legjobb az előadásban, de én a lelkem mélyén éreztem, hogy az a jó, amit ők csinálnak, hogy érdemes lenne megpróbálni. De nem ment, megbuktam a Szeget szeggel főszerepében, az Agamemnonban, A nép ellenségében. A Szeget szeggel előadásban valójában sikerem volt, de én ereztem, hogy nem vagyok jó, ez tulajdonképpen bukás. És ennek az lett a következménye, hogy szövegzavaraim lettek, bizonytalan voltam, nem okozott örömet a játék, vagy ha mégis, elmentem valami deklamálás felé.
Míg a Romeó és Júliában, egy nyúlfarknyi szerepben megéreztem valamit, bátorságot kaptam, aztán jött az Othello, az Ilja próféta, A nyugati világ bajnoka, A csoda és mások, szép lassan araszolgatva. Nem azt mondom, hogy ugyanolyan jól játszom, mint Hobóék (Pálffy Tibor), de sikerült levetkőznöm bizonyos sallangokat. Persze vannak nézők, akik ugyanúgy, mint én, másfajta színjátszáson nevelkedtek, azt várnák el most is tőlem, de a posztmodernnel megváltozott a világunk, és én ezt megpróbáltam. Nem azért, hogy valahova besoroljam magam, hanem a megismerés vágya űzött, a kihívás: ez egy másfajta színjátszás, hadd lám, én tudom-e.
– Most hogy látja a színház szerepét és benne önmagát?
– Próbáltam utánajárni, tanulmányokat olvastam: úgy látom, most sok benne a divat, a kóklerkedés, lévén, hogy bármit szabad, teret ad olyan embereknek is, akiknek nincs igazi mondanivalójuk. De aztán ők lelepleződnek, és nézem például Radu Afrim előadásait, sok mindent megenged magának, dobál össze-vissza mindent bele a zsákba, de ez valahogy a keze alatt mégis értelmet nyer. Ő nem sajnálja a színháztól az idejét, az idegrendszerét.
Én szenvedélyesen csináltam a színházat, erre szerződtem az életben, ez volt számomra az átok és öröm, szerelem és gyalázat, és sorolhatnám az ellentétpárokat. Giorgio Strehlertől tanultam, hogy minden színházi ember munkája csak annyit ér, amennyit a mindenkori előadás érdekében tesz. Ez nem azt jelenti, hogy arrébb teszek egy széket, hanem önfeláldozást. Hogy szívemmel, lelkemmel, ösztöneimmel, idegrendszeremmel támogatom az előadást, ha kell, bármit megteszek, estétől reggelig, reggeltől estig, otthon kézállásban, szenvedélyesen dolgozom a színházért.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Vízaknán jártunk, múlt és jelen találkozásánál
Vízakna sós tavai régebben is, most is sok látogatót, strandolót vonzanak. Sajátos múltjának és jelenének egyedi hangulatát a helyszínen próbáltuk felfedezni.
A város központjában, illetve attól északra található a hatalmas kiterjedésű, több tóval rendelkező strand. A gépkocsi parkoló zsúfolásig, a látvány kissé elriaszt: mi lehet bent? Ám a kerítésen átnézve nincs tömeg. A belépő ára 15 lej. Ezért zuhanyozók, mellékhelyiségek, öltözők használhatók. Vendéglő, kávézó is működik a strand területén, a kicsiknek játszótér és gyerekmedencék teszik kellemesebbé az ott tartózkodást.
Különleges hangulatot áraszt a sok-sok tölcsérszerű, más-más színű tó, amelyek falépcsőkkel vannak ellátva, egyébként gazos a környezetük. A tömeget nem észleljük, nem tűnik zsúfoltnak a hely. Az általunk kipróbált tónak meleg volt a vize, sókoncentrátuma miatt jóformán úszni sem lehetett benne, csupán lebegni a felszínén.
Vízakna, románul Ocna Sibiului (korábban Vizocna, vagy Ocna), Németül Salzburg Marosvásárhelytől 112, Szebentől mindössze 18 kilométerre található. Petőfi Sándor 1849 január 29-e és február 4-e között Wilhelm David szász polgár házában szállt meg. A ház most is áll a város főterén, homlokzatán magyar nyelvű emléktábla jelzi Petőfi ott tartózkodását.
Elöregedik a település
Védőfallal körülvett református temploma eredetileg román stílusban, a 13. század elején épült - meséli a történetét Csíki Mákszem Lóránd lelkipásztor, többek közt azt, hogy 1441-ben a portyázó törökök lőszerraktárként használták és Hunyadi János közeledtének hírére felrobbantották. Ezt követően gótikus stílusban építették újjá. A szószék koronája a 17. század vége fele készülhetett, körülbelül egyidős a nemrég restaurált, úgynevezett papi székkel, amely, akárcsak régi Bibliái, kelyhei egy erre a célra elkülönítetett sarokban tekinthetők meg.
Vízaknán jelenleg 300 református él és hozzávetőlegesen 50 római katolikus. Működik magyar óvoda és magyar tannyelvű összevont 1-4 osztályos iskola. A református templomban két-három évente keresztelnek egy gyereket, de 2010-2013 között egyet sem kereszteltek – ismerteti a lelkész a mai állapotokat. Az elmúlt esztendőkben két-három személyt temettek el évente. Mostanra viszonylag stabilizálódott a közösség száma, amelyre mégis az elöregedés jellemző. A fiatalok zöme vegyes házasságot köt.
Sós tavai vonzzák a fürdővendégeket
Vízakna leginkább, mint sóban gazdag vidék volt ismeretes már a rómaiak kora óta. A sós tavak sok fürdővendéget vonzottak a vidékre, ezért szállodák, vendégfogadók működtek a városban. Talán az egyik legszebb és leglátványosabb a Lechner Ödön “magyaros szecessziós” stílusától ihletett Bálint Zoltán és Jámbor Lajos tervei szerint 1906–1908-ban épült gyógyszálló. A tíz sóstó közül négy (a Belső- és Külső-Vörös és a Belső- és Külső-Zöld-tó) található a fürdőkomplexum területén, a többi pedig a város, a vasút, a főút és a késgyár közötti területen.
Utóbbiak közül az egykori Ferenc-akna helyén 1775-ben keletkezett, 34,5 méteres mélységű Feneketlen-tó természetvédelmi terület, jelentős sórákpopuláció élőhelye. A Thököly- (Brâncoveanu-) tó Románia legmagasabb sókoncentrációjú tava (415 g/l). A várostól északra fekvő 132,5 méter mély Nagyaknát (Honvéd-tó, Lacul Mare v. Avram Iancu, Grosse Grube) Románia legmélyebb ember alkotta tavának tartják.
Négy nap dörgött az ágyú Vízakna s Déva közt - írja Petőfi. Cseres Tibor a Vízaknai csaták című regényében örökíti meg a település nevét és annak történetét. Ugyancsak Vízakna történetéről szól Mészöly Miklós Pontos történetek útközben című prózakötete, illetve ott játszódik Polcz Alaine kisregénye, a Karácsonyi utazás is.
A vízaknai ütközetet, az 1949-es vesztes csatát követően, februárban több mint 300 honvéd holttestét egy elhagyott tárnába dobták. Egy 1890-es hatalmas felhőszakadás során a víz 5, - a só által teljesen konzervált -, holttestet hozott a felszínre. A tavat azóta hívják Honvéd-tónak. Lemerülni a tóba nem lehet, még a legképzettebb búvároknak sem, ellenőrizni, vagy felkutatni, hogy valóban ott van-e a többi honvéd holtteste is, ugyanis a víz só koncentrációja ezt nem teszi lehetővé. Az elesett honvédek emlékére egy kopjafát állítottak a református templom udvarán.
Antal Erika, maszol.ro

Idén is virágkocsik vonultak
A nagyváradi önkormányzat együttműködve a debrecenivel az idén is megszervezte a Nyitott ablak Európára-rendezvényt, immár X. alkalommal.
A cívis városból áthozott öt allegorikus virágkocsit is felvonultató menet szokás szerint augusztus 21-én, délután 4 óra körül indult a várad-rogériuszi cikk-cakk tömbházaktól, s haladt utána a Dacia-sugárút- Petőfi park- Magheru/Sztaroveszky sugárút- December 1. tér útvonalon. Természetesen a kompozíciókat már a „start” előtt sokan megcsodálták, készültek a családi fotók és a mostanában nagyon divatos úgynevezett szelfik. A helyzetet az idén némileg bonyolította ugyan, hogy áramkimaradás miatt az 1-es villamosok a volt olaszi temetőtől nem közlekedtek, illetve csőcserék is zajlanak, de mint utóbb kiderült, különösebb gondot ezek a tényezők nem okoztak.
A felvonulók közt voltak lovasok, a Pusztai Farkasok Ordasnemzetség hagyományőrző egyesület és a Red Point Sportklub íjászai, mesefigurák (Miki egér és Minnie, Micimackó, Scooby Doo, Garfield stb.), román és magyar néptáncegyüttesek (micskei Görböc, érmihályfalvi Nyíló Akác, magyarremetei Kéknefelejts), mazsorett- (Mystique, Phoenix, Korál) és moderntánc-csoportok (Feeling Dance, Unique Dance Studio, Sunshine, Tini Dance, Replay Dance). Az ünnepélyes „útrakelés” a korábbi évekhez kevésbé volt látványos, csupán Ovidiu Mureşan alpolgármester nyilatkozott a sajtónak röviden arról, miért jelentős a két önkormányzat közti együttműködés.
Színes léggömbök
A Szent Korona természetesen a magyar lakosság körében aratott nagy sikert. Balatonfüred és Debrecen városa, valamint egy kft. közös virágkocsit indított A fürdőkultúra hajnalán címmel, mely a füredi régmúlt időket idézte fel a Balaton vizén csónakázó párral, a nadrágját feltűrve vízbe gázoló libériás pincérrel és a labdázó gyerekekkel. A Debreceni Egyetem hetedik éve vett részt a karneválon önálló virágkocsival, ami idén egy jól ismert orosz népmesét jelenített meg, némileg modernizálva. Eszerint a megszerzett és befektetett tudásnak köszönhetően olyan nagyra nő a biorépa, hogy csak együttes erővel, a család apraja-nagyjának bevonásával lehet kihúzni azt a földből.
Ciucur Losonczi Antonius, erdon.ro

Az István, a király rockopera jégtörő, ikonikus alkotás
Augusztus 20-i, ünnepi rendezvényként szervezte meg az Euro Media Advertising Egyesület és az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete az István, a király rockopera (film) levetítésével egybekötött beszélgetést, amelyen a témát kutató magyarországi Csatári Bence történésszel, újságíróval Novák Zoltán történész beszélgetett a mű születésének történetéről, hátteréről.
Csatári Bence a magyarországi kommunista rendszer rock- és popzenéjének világát kutatja, kiemelten foglalkozott az István, a király rockoperával, amely azóta a műfaj egyik ikonikus alkotásává vált. Több ezer cikk jelent meg róla, a kutató a szerzőkkel, az ősbemutató szereplőivel beszélgetett el részletesen a keletkezés körülményeiről. A résztvevők a "kulisszatitkok" közül tudtak meg néhányat. Novák Zoltán kérdéseire válaszolva Csatári Bence elmondta, hogy Boldizsár Miklósnak a rockopera alapját képező Ezredforduló című drámája egy évtizeddel korábban született, s egy rockopera megírásának ötlete már az 1970-es években megfogalmazódott. Az sem véletlen, hogy ez a darab került a Szörényi–Bródy szerzőpáros figyelmébe, hiszen Boldizsár Miklós Koncz Zsuzsa férje volt, így mondhatni "családban" zajló beszélgetéseken merült fel, hogy jó lenne ebből valamiféle zeneművet alkotni. Több ok miatt váratott magára az ősbemutató. Egyrészt felbomlott az Illés, majd létrejött a Fonográf, az együttesváltás miatt egy kicsit "jegelték a témát". Másrészt a rendszernek is enyhülnie kellett, mivel a ’70-es évek végén a szakmában a cenzúrát képviselő táncdal- és sanzonbizottság olyan dalok nyilvános bemutatását, játszását is tiltotta, mint Petőfi Sándor Nemzeti dala, vagy akár az Illés zenekar Utcán című száma.
Mint ismeretes, először a lemez készült el, alig néhány hónap alatt. Bródy a szöveget írta, míg Szörényi a zenéjét szerezte, a kottákat be kellett mutatni, s csodák csodájára zöldutat kapott. S bár a lemez anyagát elkészítette a hanglemezgyártó, két hónapot kellett várni, amíg a dupla bakelit boltba került. Annyira sikeres volt, hogy egy hónapon belül aranylemez lett, s sokáig még Magyarországon is csak pult alatt lehetett megvásárolni. A sikert követően merült fel a színpadi változat is, amelynek megrendezésére Koltay Gábor vállalkozott, ő sem véletlenül, hiszen testvére az Illés tagjaként jó kapcsolatban volt Szörényiékkel. Három helyszín közül kellett választani. Felmerült a Népstadion, ahol egyrészt a rendező nem merte vállalni, hogy sikerül 70.000 embert bevinnie, másrészt a karhatalom is igen veszélyesnek ítélte, hogy annyi embert összegyűjtsenek egy ilyen alkotás megtekintésére. Aztán ajánlották az óbudai Aquincum melletti amfiteátrumot. Ez a helyszín azért nem bizonyult jónak, mert attól tartottak a műemlékvédők, hogy a nagy hangerő generálta rezgések kárt tehetnek a szomszédos ókori római romokban. Maradt a zuglói szánkódomb, ahol hét előadást engedélyeztek. Természetesen nagy sikerrel játszották a hét ősbemutatót, s ebből készült az a film is, amelyet a marosvásárhelyi Művész moziban újra láthattak az érdeklődők.
A film is megszenvedte az akkori művelődési minisztérium filmeket engedélyező bizottságának gáncsoskodásait. Nemeskürty István történész volt az, aki elsősorban az eredeti alkotás koncepciójával nem értett egyet, ugyanis ez a film inkább István király életéről szólt, nem az István és Koppány közötti konfliktusra helyezte a hangsúlyt. Végül annak a Maróti Lászlónak a közbenjárására engedtek a hatóságok, akit annak idején az MSZMP-ben Kádár János utódjának jelöltek ki.
Csatári Bence elmondta, sokat vitatkoztak a kritikusok a műről, de tudni kell, hogy az akkori állam és párt támogatása nélkül nem jöhetett volna létre, ezért túlzás lenne azt állítani, hogy "ellenzéki" szellemiségű volt. A kritikák 80%-a pozitívan értékelte az alkotást, mindössze 20%-a marasztalta el, leginkább túlzottan nacionalista üzenete miatt. Volt, aki a 20. század Bánk bánjának nevezte, hiszen a témája hasonlít Katona József drámájához, ott is a nemzeti érdekek ütköznek az "idegen" hatalommal, míg az István, a királyban Koppány képviseli a "hazai" érdekeket a német lovagokat behívó István királlyal szemben. Sokan azt állították, hogy a darabot azért engedélyeztette az akkori politikai hatalom, mert "hozzájárult az egészséges nemzeti érzés kialakításához", bár az sem tagadható, miként egy 1984-ben megjelent újságcikk állította, hogy 1956-os forradalombeli áthallásai is vannak. Akkor hívta be Kádár János a szovjet tankokat, majd Nagy Imrét és társait kivégezték, akárcsak Koppányt. Érdekes Réka (Koppány lánya) szerepe is, hiszen ez eredetileg nem volt a darabban, és egyesek úgy vélik, hogy azzal, amikor kikéri legyőzött atyjának holttestét, a szerzők arra a megalázó epizódra utaltak, amikor Maléter Pál felesége az akkori párthatalomhoz fordult, hogy kivégzett férje holttestét adják ki, és ezt elutasították, mi több, felajánlották, hogy legyen sírásó a Farkasréti temetőben.
A beszélgetésen szó volt még a szereplőkről is, arról, hogyan kapta meg Torda szerepét Deák Bill Gyula, Vikidál Gyula pedig a lázadó Koppány szerepét, az a Vikidál, aki, mint utólag kiderült, Dalos néven jelentgetett az akkori államvédelmi szerveknek. Csatári Bence, tanulmányozva ezeket a "be-adványokat", megállapította, hogy jelentéktelenek, szinte használhatatlanok voltak a titkosrendőrségi beszámolók. Ennél érdekesebb a fekete bárányok egyikének, Nagy Ferónak a szereplése, akit nem sokkal azelőtt polgárpukkasztó megnyilvánulásai miatt a szakma is kizárt köreiből, és a rendőrség is letiltotta együttesét (az 1981-es popmajálisra nem kapott meghívást a Beatrice). Ennek ellenére sikerült szerepet kapnia, sőt még a büntetésként bevont útlevelét is visszakapta, ugyanis az egyik bemutatót megnézte az akkori belügyminiszter is, aki ezt követően gratulált a szereplőknek, s a találkozón Nagy Ferónak "volt mersze" direktben felvetni a kérdést, aminek köszönhetően néhány napon belül megkapta úti okmányát.
Időszűke miatt nem hallhattunk többet a rockoperával kapcsolatos kulisszatitkokból, de a szervezők arról is tárgyaltak, hogy egy másik alkalommal felidézik még ezt a korszakot, amelyre már történelmi távlatokból tekinthetünk vissza. Tény, hogy az István, a király rockopera megtörte a befagyott kommunista ideológiát, és a Szörényi által nem a legsikeresebb alkotásának titulált mű önálló életre kelt. Az 1983. augusztus 18-i ősbemutatót követően a Városligetben, Szegeden (1984), a Nemzeti Színházban (1986), a Népstadionban (1990), a világkiállításon Sevillában (1992), újra a Nemzeti Színházban (2000), Esztergomban (2002), Szegeden és Kaposvárott (2008) is bemutatták. Különleges és vitát kiváltó újabb változat került színpadra Alföldi Róbert rendezésében 2013-ban a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Az erdélyiek számára pedig nagy esemény volt a 2003-as csíksomlyói bemutató, ahol először Erdélyben több mint 250.000 néző láthatta a rockoperát, azóta még egyszer a kolozsvári magyar napokon 2013-ban játszották erdélyi közönség előtt. Mindig nagyszámú közönség előtt játszták, ami azt igazolja, hogy mindig van és lesz üzenete a magyarok számára, és ez leginkább augusztus 20-a körül erősödik fel.
Vajda György

Egy erdélyi nyár emléke (Könyv-ínyencség Áprily Lajossal)
A rozsdabarna címlap felső részén ez áll: Erdélyi nyár Áprily Lajossal 1936. A címlap közepén egy csoportkép: rajta Áprily Lajos, Reményik Sándor és nyolc lányalak a marosvécsi kastély bejáratánál 1936 nyarán. A címlap alján hosszabb a szöveg: Naplók, levelek, fényképek alapján összeállította Hantz Lám Irén.
És amilyen beszédesen egyértelmű a kötet címoldala, olyan egyértelműen csobogó az 1936-os év nyarának meséje. Csobog és árad a mese, a történet. A Baár–Madas Református Leánygimnáziumból nyolc lány útra kel, és tanár-igazgatójuk vezetésével két hetet, július második felét tölti Erdélyben, hogy közelebbről megismerkedjen a tájjal, a természettel, emberekkel, gondolkodással, művelődéssel, és nem mellékesen az erdélyi szellemi élet néhány nagy alakjával. A kirándulást szervező Áprily Lajos, a költő, aki még 1929-ben települt át Magyarországra, örök honvággyal gondol szülőföldjére. A szétszakított, megkisebbedett új hazában is tanári erejének egy részét arra fordítja, hogy tanítványaival megismertesse szülőföldje városait, embereit, művelődését, életét. Már tavasszal elkezdi a szervezőmunkát, író- és költőtársakkal, barátokkal levelezve szövi terveit, hogy tartalmas nyárral ajándékozza meg érettségiző növendékeit. Az utazás emléke minden résztvevőben olyan eleven, hogy évek, évtizedek múlva is élnek az egykori kapcsolatok, kisebb-nagyobb szünetekkel folytatódik az akkor elkezdődött levelezés. (Csak az arcok veszítik el a fiatalság varázsát, az érettségit követő élet nyomokat karcol rájuk, de a múló idő ellenére is tudnak egymásról, keresik egymás kezét a távolból.) Ennek a békebeli irodalmi útnak sok írásos emléke maradt fenn: levelek sora Reményik Sándor és Áprily Lajos között, a két költő levelezése a lányokkal, két lány útinaplója és versek, versek sora. Ezt a változatos, színes anyagot szerkesztette, gyúrta olvasmányos, élvezettel lapozgatható – már-már albumszerű könnyedségű – regényes elbeszéléssé a szerkesztő Hantz Lám Irén, aki a különböző szerzők eltérő műfajú, szintű és hosszúságú írásait és az említett verseket egyetlen, derűs olvasmányfolyammá olvasztotta egybe, és a kötet végére válogatást illesztett a két költő találó verseiből. (A kötet érdekessége az is, hogy a szerző-szerkesztő ismerte „főhősét”. A költő Áprilynak jó ismerőse, író- és kortársa, barátja volt Lám Irén édesapja, Lám Béla. Talán ez a forrása a könyvet átszövő láthatatlan, de sugárzó, szeretetteljes tiszteletnek.) A szerencse (?) vagy a véletlen (?) a szerzőt az egyik egykori kiránduló, Ujfalusy Klára lányával hozta össze, Csonkáné Rácz Katalinnal, akitől a kéziratok egy részét, a kötet életre keltő magvát kézbe kapta, és a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárán, személyes családi levélkötegeken, irodalomtörténeti fényképtárakon keresztül vezette a két év alatt megszerkesztett kötetig. A változatosságra törekvő könyv egy szinte teljes évet bont ki a homályból, az 1936-osat, a nyári irodalmi tábor kezdeteitől annak utóéletéig, utalásaiból pedig Áprily Lajos életének elég hosszú részére lehet rálátni, a személyes sors apró rezdüléseire. Olyan mozzanatokra, amelyeket nem sokakkal osztott meg a 20. század egyik legszemérmesebb magyar költője. Olyan emberközelbe hoz ez az összeállítás két barátot (Reményik Sándort és Áprilyt), két egymás társaságára vágyakozó költőt, ami ritkaság a magyar irodalomtörténetben. Szakszerűen, visszafogottan és hitelesen talán csak Arany és Petőfi barátságát látjuk az irodalomtörténeti feldolgozásoknak köszönhetően ennyire éles színben felragyogni, mint amilyen éles, de melegen sütő, szelíd fényben a Reményik–Áprily barátság az ízléssel egymás mellé illesztett írásokból felragyog. Túl azon, hogy Reményik Sándor a kéthetes kirándulás egy egész hetét tölti a végzős csapattal, a fiatalság útja során megismerkedik Kós Károllyal, Kemény Jánossal, Szemlér Ferenccel, Tamási Áronnal is. Micsoda névsor, és milyen gondolat- és érzésvilágot ébresztő, életre bocsátó találkozások sora ez! Az események nemcsak a leírásban elevenednek meg, a közölt képekben a résztvevők életének pillanatai is megjelennek. A sokszínű, változatos, látványban jól adagolt képanyag, amely az oldalakat díszíti, óriási kutatómunkáról tanúskodik. (Hadd emeljek ki az összes közül egyet, amely megragadott, és irodalomtörténeti csemegének sem utolsó: ha le nem írták volna a kép alá, örök rejtély maradna, hogy kit rejt a martilapu-fejdíszű „Főnök Úr” pisztrángozó fényképe a Galonya-patak mellett.) Ha van a könyveknek lelkük, akkor olvasónaplószerű soraimban le kell írnom, hogy ennek a kötetnek, melynek a napokban fejeztem be olvasását, böngészését, valóban lelke van, nem is akármilyen. Az írásos emlékek, a képanyag és a jegyzetek gazdagsága mellett nehéz volt eldöntenie, melyikbe feledkezzék bele az irodalombarát. Mindeniket érdemes volt figyelemmel követni. A kolozsvári Stúdium Könyvkiadónak ezt a 2010-es megjelenésű, kemény borítású kötetét mindenképpen érdemes a színes irodalomtörténeti ínyencségek között számon tartani.
Lengyel Ferenc, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az áldozatokra emlékeztek
Nagyjából százan voltak jelen a rendezvényen, amelyet a 2005-ös árvíz áldozatainak emlékére tartottak szombaton délután Székelyszentléleken. Az eseményen felszólaltak a megye és az érintett községek vezetői, illetve a történelmi egyházak képviselői imát mondtak
A esemény kezdetén Kovács Lehel Farkaslaka község polgármestere, Fábián Kornélia Tenger minden című könyvéből idézve emlékezett és emlékeztetett a 2005. augusztus 23-án történt árvízre, amely tizenhat áldozatot követelt. Ezután az Ave Rosa szentléleki és a Zeng a magasság farkaslaki kórus énekelt.
Újabb figyelmeztetés
„A székely ember a bajok, a problémák után is fel tud állni és újra tudja kezdeni. Az idei megemlékezés kissé másabb, mint a többi, hiszen néhány hete újabb figyelmeztetést kaptunk, amikor ismét megáradtak a patakok. Meggyőződésem, hogy a mostani, kisebb árvíznek kettős szerepe volt. Elsősorban az, hogy emlékeztessen, tartsuk rendben a Nyikó és más vizeink medrét, szélesítsük, mélyítsük, erősítsük azokat, hiszen ahol ezek megtörténtek, ott nem okozott komolyabb gondokat az idei áradás. Másrészről felhívta a figyelmet arra, hogy ebben a rohanó világban sem szabad megfeledkeznünk egymásról, össze kell fognunk a bajban, hiszen egyedül kevesek vagyunk” – fogalmazott az elöljáró. Megjegyezte, hogy a megye vezetői a későbbi gondok elkerülése érdekében ismét ígéretet tettek egy víztározó megépítésére.
Nemcsak anyagi károkat okozott a 2005-ös árvíz, hanem lelkieket is, hiszen embereket szakított el egymástól. Ez is bizonyíték arra, hogy porszemek vagyunk. Ezt észben tartva úgy kell megélnünk mindennapjainkat, hogy tervezzünk, mintha örökké itt maradhatnánk, és dolgozzunk úgy, figyeljünk annyira egymásra, mintha ez lenne az utolsó percünk” – mondta Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere. „Nagy tanulsága még a kilenc évvel ezelőtt történt tragédiának, hogy ha segítünk magunkon, akkor az Isten is megsegít. Az árvíz után mindenki végezte a dolgát, becsületesen, úgy, ahogyan azt kellet. A székelység ezzel példát tudott mutatni az egész országnak” – tette hozzá.
Péter Zoltán, Siménfalva polgármestere beszédében az áldozatokra, az akkor történt szörnyűségekre, ugyanakkor a segítő kezekre is emlékeztetett. „Miután kitisztult az ég a pusztítás után, egyszer csak megjelentek az emberek – ismerősök és ismeretlenek, szerszámokkal és azok nélkül. Összevillantak a szemek, kezet fogtak egymással, és dolgozni kezdtek, majd még többen jöttek. A bajban az a legfontosabb, hogy tudjuk: számíthatunk egymásra, vannak segítő kezek, nem vagyunk egyedül" – idézte fel az árvíz utáni eseményeket Incze Csongor, Hargita Megye Tanácsának alelnöke.
Fábián Emőke székelyszentléleki tanuló Petőfi Sándor A Tisza című versét szavalta el. Ezek után az egyházi képviselők mondták el beszédeiket: Benedek Sándor székelyszentléleki katolikus plébános, Jakab Imola siménfalvi református lelkész és Makkai-Ilkei Ildikó bencédi unitárius lelkész. A megemlékezés végén a magyar és a székely himnuszt is elénekelték, majd megkoszorúzták az áldozatokért emelt emlékművet.
Fülöp-Székely Botond, Székelyhon.ro