Marosvásárhely főterén lehet és kell magyarul énekelni!
Antalfi Imola
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Maros megyei elnökségének felhívására közel félezren gyűltek össze karácsony első napján Marosvásárhely főterén, a feldíszített fenyőnél, hogy együtt ünnepeljenek, énekeljenek. A történelmi egyházak, civil szervezetek mellett jelen voltak a romániai magyarság politikai érdekképviseletét ellátó szervezetek is, kivéve a megyei RMDSZ-t.
A közös éneklés, ünneplés már kevéssel 13 óra előtt megkezdődött. A karácsonyi dalokat Kovács András karvezetésével előadó Psalmus kórushoz csatlakoztak az egybegyűltek, a meghitt hangulatú ünneplés azonban keveset, mintegy negyedórát tartott csupán. A szervezők nevében Ábrám Noémi, az EMNT megyei alelnöke a Népújságnak elmondta, a rendezvénnyel azt a közösségi érzést szerették volna belopni az emberek szívébe városon is, amit a vidékiek megélnek, megmutatni, hogy mi, magyarok, közösen is tudunk ünnepelni. "Az utóbbi időben nagyon sok torzsalkodás volt közöttünk, erdélyi magyarok között, különösen politikai síkon, de úgy érzem, az emberek, baráti társaságok között is. Úgy gondoltuk, a karácsony megfelelő idő arra, hogy mindenkit elhívjunk ünnepelni és mindenki megjelenjen" – hangsúlyozta. Az alelnök hozzátette, alapos előszervezéssel a politikai pártok helyi és megyei vezetőit is felkérték arra, hogy eljöjjenek. "Úgy látszik, a politikumot volt nehezebb meggyőzni, de végül is jelen volt az MPP városi és megyei vezetése, a Marosszék Székely Tanács vezetősége, a Regionális Székely Tanács vezetősége is itt volt, az RMDSZ részéről a marosvásárhelyi szervezet vezetője illetve városi tanácsosok. A megyei RMDSZ elnöke, dr. Kelemen Atilla azt válaszolta felkérésünkre, hogy ma van az RMDSZ születésnapja – bár tudomásom szerint nem ma van az említett esemény – és emiatt nem tudnak eljönni. A fontos végül is az, hogy nagyon sok RMDSZ-tag részt vett az ünneplésen, és természetesen a történelmi egyházak képviselői, az EMKE, az EMI is képviseltette magát" – mondta az EMNT megyei alelnöke. Aki szerint még mozgalomként, és nem kimondottan politikai vonulatként az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács olyan lépést tett, amit az utóbbi időben nem sikerült megtennie más politikai, de még civil szervezetnek sem: annak ellenére, hogy "a város polgármestere, a polgármesteri hivatal próbáltak keresztbe tenni, más programokat rászervezve, az EMNT kezdeményezése összefogta a civil szférát, a politikumot, üzenve, hogy "Marosvásárhely főterén lehet és kell magyarul énekelni, mert ez a város a miénk is". A Psalmus fellépését követően néhány, román nyelven karácsonyi dalokat előadó kórus lépett fel, azonban kisszámú hallgatóság követte a polgármesteri hivatal által meghirdetett előadást. Annál több rendfenntartó vigyázott a programok "békés" lezajlására.
Az EMNT hagyományt kíván teremteni a karácsony első napján szervezett főtéri ünnepléssel, számítanak a templomból kijövő hívek részvételére. Közelebbről január 1-je, Petőfi Sándor költő születésnapja az az alkalom, amikor ismét megmutathatja Marosvásárhely magyarsága, hogy tud együtt ünnepelni. Népújság (Marosvásárhely)

20 erdélyi magyar iskolát lát el kisbusszal a kormány
Húsz erdélyi magyar iskola kap buszt a kormány decemberben hozott rendelete értelmében. Bihar megyében az érmihályfalvi Zelk Zoltán I-VIII osztályos iskola és a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceum számára könnyítették meg a diákok szállítását. Beszterce megyében a magyardécsei általános iskola, Brassó megyében a tatrangi és a daróci általános iskola, Hargita megyében a homoródszentmártoni Román Viktor Általános Iskola, a székelyvarsági Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola illetve a gyergyóhollói iskola kapott iskolabuszt.
Kovászna megyében a sepsiszentgyörgyi Iskolai Sportklub, az Ady Endre I-VIII Osztályos Iskola, továbbá a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceum kapta a támogatást. Kolozs megyébe két busz érkezik, ezeket a tordai Jósika Miklós Líceum és az aranyosgyéresi Avram Iancu Átalános Iskola kapja meg. Maros megyében a gernyeszegi I-VIII osztályos Általános Iskola illetve a marosvécsi I-VIII osztályos Általános Iskola kapott kisbuszt. Máramaros megyében a domokosi I-VIII osztályos Iskola, Szatmár megyében a pálfalvi I-VIII osztályos iskola, a halmi I-VIII osztályos iskola és a krasznabélteki I-VIII osztályos iskola esetében oldódott meg a gyerekek utaztatási problémája. A huszadik iskolabusz a Szilágy megyei Kraszna Cserey Goga Iskolaközpontjához érkezik. (hírszerk.) Transindex.ro

Évkezdés Petőfi-dalokkal
"Talpra magyar!" – biztatott ezen az évkezdő déli összejövetelen is nemzeti költőnk. Szavait, a maga gondolataival egybeszőve, Henter György, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkésze tolmácsolta a jelenlevőknek. Mintha többen lettünk volna, mint más esztendőkben Petőfi szobránál, Hunyadi László ezúttal hódíszbe öltözött alkotásánál. Beilleszkedett a város magyarságának tudatába az évtizedes hagyomány. Aki eléggé friss ilyenkor, az évváltást köszöntő hosszú virrasztás után, eljön a Költőhöz tisztelgő főhajtásra és derűs éneklésre. Mert mindig időszerű mondanivalóval beszédek is elhangzanak ugyan, és a születésnap jegyében koszorú is kerül az emlékműre, de a legszebb, legbensőségesebb mégis az a pár perc, amikor a kórussal együtt (az idén a Psalmus volt a hangadó) lelkéből dalolva, felszabadultan a tömeg is rázendít, és magasra szárnyal a dal, mindennél jobban érzékeltetve, hogy az elkerülhetetlen nézetkülönbségek dacára, a fontos pillanatokban összetartó, harmóniát teremtő közösség vagyunk. Nem árt időről időre értésére adni országnak, világnak, hogy Marosvásárhely Petőfi városa is.
(nk) Népújság (Marosvásárhely)

Székely szimbólumok nyomában
Nemrég jutott el hozzám a fenti címet viselő, szépen illusztrált tanulmánykötet. Az ízléses, könnyen áttekinthető és melléklettel ellátott, kemény táblás kiadvány megjelenését Hargita Megye Tanácsa, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a Zetelakáért Alapítvány tette lehetővé.
A címlapon székely címer látható abban a formában, ahogy a 16. század elején a csíkcsobotfalvi szárnyas oltáron ábrázolták. A hátlapon a székelydályai templomfreskón található székely címer néz ránk. A kötetet Mihály János állította össze, a borítót Kolumbán Zsuzsanna tervezte. A Tipographic nyomdában készült kiadvány a maga nemében hiánypótló, úttörő jellegű, mivel a címertan mint önálló tudományág a kommunista parancsuralom idején háttérbe szorult. Tulajdonképpen négy tudományos kutató közös könyvéről van szó. A többszerzős tanulmánykötet szerves egységet alkot, mert a témakörök kiegészítik egymást. A könyv szükségletet elégít ki. Ezek egyike a székely nép azon igénye, hogy önmagát megjelenítse. Az elmúlt húsz évben szervezett nagyszámú ünnepi rendezvényen egyre inkább megszokottá vált a magyar zászló mellett a székely zászló is. Ugyanakkor "sajnálatosan kevés azoknak a településeknek a száma, amelyek a címertan követelményeinek megfelelő címerrel", zászlóval rendelkeznek. Egyre nyilvánvalóbb az, hogy alapos címertani ismeretek nélkül nem szabad címert tervezni, mert annak évszázados hagyományai, szabályai vannak. Eddig a szimbólum használatának kérdését inkább politikai síkon, mint szakmai szinten tárgyalták, a szakma véleményét nem nagyon kérték ki. Ilyen körülmények között alakult meg a Hargita Megye Tanácsának támogatásával működő Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoport, amely olyan szakembereket tömörít, akik hosszú évek óta kutatják a székely jelképeket. A tanulmánykötet célkitűzéseit Mihály János így fogalmazta meg: "Tudatában vagyunk annak, hogy munkánk gyümölcse csak akkor érik be, ha a megmaradás útjára lépve sikerül az együtt megálmodott ― gazdaságilag erős ― Székelyföldet megteremteni. Egy olyan Székelyföldet, amely az utánunk jövő nemzedéknek biztos menedéke. Mert csak a jövőbe vetett hittel érdemes dolgozni, kutatni, bízva, hogy jelképeinket mindig lesz, aki magasba emelje." A munkacsoport a különböző vándorkiállítások alkalmával rendszeresen jelentet meg katalógusokat, népszerűsítik, és szakmai tájékozottsággal mutatják be a székely szimbólumokat. Ilyen katalógus a Székely történelmi zászlók, a Címer és pecsét Székelyföldön. Külön értéket jelentenek a gyönyörű illusztrációkkal bemutatott címerek és zászlók. Az elmúlt hónapokban nagy sikerű kiállításokra került sor Címer és pecsét a Székelyföldön címmel Csíkszeredában, a Megyeháza Galériájában és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Lovagtermében. Sorrendben az első tanulmány szerzője Pál-Antal Sándor akadémikus, tizennyolc önálló kötet és 230 tanulmány szerzője, aki az 1848 előtti székely helyhatósági címeres pecsétekről ír. Zepeczaner Jenő muzeológus, történész, a 17―19. századi Székelyföld kutatója, több kötet szerzője a heraldikus Orbán Balázst mutatja be. Mihály János történész, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont tudományos szakreferense, a már említett munkacsoport koordinátora a régi székely címer udvarhelyszéki emlékeit ismerteti. Végül a könyv törzsanyagát, a nyolc dolgozat felét Szekeres Attila István heraldikus, a címertudomány doktorandusza, a Román Akadémia Országos Címertani, Genealógiai és Pecséttani Bizottsága által akkreditált címergrafikus, újságíró, a Háromszék szerkesztője írta. E témakörben közreadott tanulmányai: A közigazgatási címerek fajtái székelyföldi példákkal, Sepsiszentgyörgy címere, Kézdivásárhely címere, valamint A címer útja a tervezéstől az elfogadtatásig. Ez utóbbi dolgozatában Szekeres Attila István arra keresi a választ, hogy milyen a jó címer. Szerinte "a jó címer egyszerű és nem túlzottan tarka. Minél kevesebb címerképet vigyünk fel a pajzsra, hisz a cél az, hogy könnyen felismerhető legyen a jelkép. Ugyanez a helyzet a mázak alkalmazásával. A szakma nem ismer szép címert, csak jó címert. A címer feladata az azonosítás és megkülönböztetés. A közigazgatási címer ugyanolyan fontos, mint a helységnév, sőt, fontosabb, mert egyben az önigazgatás jelképe." Sajnálatosnak tartom azt, hogy Szekeres Attila István szakmai munkásságát jobban ismerik, értékelik Nagyszebenben, illetve Jászvásáron, mint itthon. Szekeres írásai számunkra azért is fontosak, mert többségük Háromszékhez kötődik. Mindnyájan emlékszünk még azokra a vitákra, amelyek a sepsiszentgyörgyi tanácsban zajlottak. Az elmúlt két évtizedben az utcanevek, a megyetáblák, a település címerének tervezetei gyakran váltottak ki heves vitákat. Gondoljunk csak a Petőfi Sándor utcanévre, a Şaguna, a Horea, Cloşca és Crişan nevekre. Egyik tanácsülésen egyik képviselő nem restellte Sepsiszentgyörgy fél évezredes címerét gúnyolni, mondván, hogy a városi pecséten látható szakállas férfiarc a polgármestert, Albert Álmost ábrázolja. Mindezt akkor, amikor köztudott, hogy a hajdani, az 1509-ben kiadott városi pecsét férfiarca a település védőszentjét, Szent Györgyöt ábrázolja. Íme, miért kell alaposan ismernünk népünk történelmét, a címerkészítés csínját-bínját. Nem lehet Románia közepén egy székely embernek felkészületlenül címert tervezni, mert még egy olyan megnevezés is, mint Székelyföld neve, dührohamot válthat ki, mert a székely nép hiába élte évezredeken át külön népként életét, hiába vívta évezredes szabadságharcát, nem rendelkezhet az autonómia korlátozott szuverenitásának oltalmával sem. E 76 százalékarányban székely többségű történelmi régióban még az alaposan dokumentált szimbólumhasználat is vihart kavarhat. E könyv tartalma számunkra ezért is fontos. Nekünk, a "másodrangú" állampolgároknak csak alapos ismeretek birtokában lehet reményünk arra, hogy érvényesítsük hagyományos jelképeinket. Csak magas szintű szakmai ismeretek birtokában mondhatjuk ki és védhetjük meg igazunkat. Csak pontos, jól dokumentált címertervekkel rukkolhatunk a nyilvánosság elé. Ebben útmutató segítséget nyújtanak Szekeres Attila István dolgozatai, amelyek alapos objektivitással és érthetően vezetnek be a közigazgatási címerek elkészítésének, megtervezésének világába, mutatják meg a címerek elismertetésének hivatalos útját is. E kiadványt túlzás nélkül nevezhetjük a székely szimbólumok, címertan bibliájának, mely nélkül nem szabad Székelyföldön címerkészítéshez fogni.
Kádár Gyula

Padányi Gulyás Béla : „Vallomás egy elsüllyedt világról”
A Tisza-táj különös módon követte Padányi Gulyás Béla életét, aki a Rákosi terror börtönvilágából szabadul meg az emigráció körülményei között és ragad tollat, hogy genfi magányában írásaiban visszaemlékezzen máramarosszigeti gyermekkorára. „Ha visszatekintek a múltba, az állandóság és biztonság verőfényében látom a várost, amely ott feküdt az ország északkeleti határmegyéjében, a Tisza és az Iza összefolyásánál.
Megyeszékhely volt Máramarossziget.” Szerinte az Árpádok korában egyetlen összefüggő ősrengeteg lehetett ez a terület, áthághatatlan védővonal, amelynek csak határvédő magyar őrségek lehettek egyedüli lakosai.
Máramaros mint vármegye, ennek a vidéknek adminisztratív központja, merőben különbözött a Monarchia többi vármegyéitől. Itt nem voltak tekintélyes földesurak, itt szerény tisztviselői életet éltek a megyei urak. A legtekintélyesebb családok: Szaplonczayak, Szöllősyek, Técsői-Móriczok, Váradyak, Szilágyiak, a ruténekből nemesített Kricsfalussyak, Krüzselyek, a románokból rangosított viski Hánkák és nemes Jurkák. A Visó völgyének leggazdagabb embere Pap Simon volt. Ami a megye szellemi életét érzékeli, az a következőkben foglalható össze Padányi szerint: Máramarossziget „városiasabb” volt, mint a nála jóval gazdagabb alföldi városok. Kultúrára igényesebb, magyarságára féltékenyebb. Lakói hittek abban, hogy itt a távoli végeken valami missziót kell teljesíteniük. Erdélyi fejedelmek korából öröklött tradíció volt ez.
Szellemi végvárnak alapította itt Apafi Mihály fejedelem a református líceumot. Mint diák, a református líceum bejáratánál találkoztam ezzel a jelmondattal. „Deo, litteris et humanitati sacrum” Az író megjegyzi, hogy ez a jelmondat sokáig elkísérte az élet útján. A református líceumban a klasszikus humanizmus légköre honolt.
Padányi kihangsúlyozza, hogy milyen fontos szerepet töltött be a „Szilágyi István” Irodalmi Kör. Rendezvényeiket a vármegye dísztermében tartották, ahol még Mikszáth Kálmán is szerepelt néhány művének ismertetésével. A máramarosi képviselőség lett volna utolsó mandátuma, ha váratlan halála ebben nem akadályozza meg.
Ugyancsak itt olvasta fel novelláit Surányi Miklós, aki később neves írói pályát futott be. Padányi a máramarosi hétköznapokat is leírta, így többek között megemlékezik a Korona-szállóban muzsikáló Arany Feriről, híres cigányprímásról, aki a Vigadóban rendezett bálokon zenéjével szórakoztatta a máramarosszigeti polgárokat.
Padányi Gulyás Béla művében „Vallomás egy elsüllyedt világról” az öreg Monarchiát úgy jellemzi máramarosszigeti szempontok figyelembe vételével: „Lehet, hogy viharos volt a politika Budapesten, izgalmas dolgok történtek Bécsben, de Máramaros olyan messze volt onnan, hogy „városiasabb” volt, mint a nála jóval gazdagabb alföldi városok. Kultúrára igényesebb, magyarságára féltékenyebb. Lakói hittek abban, hogy itt a távoli végeken valami missziót kell teljesíteniük. Erdélyi fejedelmek korából öröklött tradíció volt ez.
A bécsi polgár tudta, hogy a császár mindennap pontosan hajnali négy órakor felkel: éppen így a máramarosszigeti polgár az óráját igazíthatta volna ahhoz, hogy Szabó Sándor alispán pontosan délben átballag a Piac-téren a Kis Pipa vendéglőbe, ahol Kricsfalussy polgármesterrel sörözni szokott. Kerek egész volt ez a világ, örökké tartó biztonság érzése honolt a városban. Semmi se fenyegetett idegizgalmat okozó változásával.
Ez a békés világ, amelyben Padányi Gulyás Béla élt a társadalmat itt a Tisza mentén nem osztotta nemzetiségek, vallási különbségek szerint, mindenkit embernek értékel. „Az én gyermekkoromban már élő tanúja sem volt a szabadságharc küzdelmes korának, legendás történelmi emlékké változott, akárcsak a honfoglalás, az aranybulla, vagy a Rákóczi felkelés. Még Petőfi „Talpra magyar”-ja is csak valami ünnepélyes, vasárnapias hangulattá vált. Ebben a korban a biztonság érzetét keltette az egész Osztrák-Magyar Monarchia. Napokig lehetett vonaton utazni anélkül, hogy bárkinek okmánnyal-útlevéllel kellett volna igazolnia kicsoda és mit akar? Egy arany húszkoronásnak állandóbb érvénye volt, mint egy megingathatatlan mértani szabálynak.
Padányi Gulyás Béla 1903. december 2-án született, elhunyt 1988. december 23-án Genfben. Művét „Vallomás egy elsüllyedt világról” 1975-ben adta ki a müncheni Molnár nyomda az Aurora könyvek sorozatában.
Mazalik Alfréd
(Gutinmelléki Friss Újság) maramarossziget.info

A demokrácia a középpontban
Válasz Gyimesi Évának
Demeter Szilárd (jelen esetben: az egyik ötletgazda)
Gyimesi Évát örömmel olvasom (és ha elfogad vitapartnerként, bocsátkozok vele párbeszédbe), hiszen van bátorsága megidézni az 1989 előtti életgyakorlatai(n)kat. Ritka erény. Annál is érthetetlenebb részéről az azóta eltelt több mint két évtized óvatos apologetikája.
Elöljáróban én is leszögeznék egy dolgot: ez az írás nem az RMDSZ ellenében született, tehát ahol szó lesz az érdekképviseletről/pártról, azért történik, mert „szabadulásunk” hosszú évei során monopóliumot épített ki rengeteg területen, magyarán – nemigen lehet másra mutogatni.
Gyimesi Éva majdhogynem ideális (szöveg)környezetet skiccel, „Romániában ugyanis, ha olykor lassan, döcögve, csikorgó zökkenőkkel, de mégis, ma működő demokrácia van, ami az egyes emberekre lebontva azt jelenti: minden személy és egyesület tehet föl kérdéseket, vitatkozhat és tiltakozhat az összes hivatalokkal avagy hivataloknál szóban, írásban, interneten stb., sőt a hatalom képviselőivel szemben is. Hogy ne menjek messze, a szenátori irodáink, polgármesteri hivatalaink, bíróságaink, anyanyelvű sajtóorgánumaink stb. nem kis részben is ezért vannak: ellensúlyt, féket képviselnek a hatalom centralizáló hajlamú gyakorlásában.”, írja.
Formailag akár igaza is lehet a Tanárnőnek, bár a legfontosabbak, az anyanyelvű sajtóorgánumaink tabuéltetési szokásait nézve aligha lehet tényleges ellensúlyként számítani rájuk. Ezzel természetesen nem a magyar nyelvű médián szeretném elverni a port – érthető módon, amíg a politikumtól egzisztenciálisan függenek (a közpénzek szétosztása, vagy a tulajdonosi kör miatt), nem fogunk példának okáért a politikusaink vagyonosodásáról oknyomozó írásokat olvasni. Ellentétben a román sajtóval, ahonnan valódi gyöngyszemeket lehet kimazsolázni; ám az sem véletlen, hogy a „tiszta” Romániáért alakult civil szövetség arra panaszkodik, hogy Románia korrupciós térképén Hargita és Kovászna megyék fehér foltnak számítanak.
Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy korlátozva lenne a szólásszabadságunk. (Sőt, az alternatív nyilvánosságot tekintve tobzódunk a korlátlan szólás- és véleményszabadságban.) Hanem – amint arra médiaszociológusok is rámutattak – vannak tabutémáink, valamint túlélési technikaként gyakoroljuk az öncenzúrát. Mert a regnáló hatalom (magyar vonatkozásban jelenleg országos szinten egy párt) visszaüthet, és vissza is üt, lásd a támogatáspolitikai összegek alakulását az ún. szocialista-liberális magyar kormányzat alatt, amikor is az elvtársak laza csuklómozdulattal áttolták a pénzt (és a felelősséget), esetünkben az RMDSZ-nek, amely formáció potentátjai ezen privilegizált helyzetükkel vissza is éltek – a „Markó Béla veszi a kicsi piros ceruzáját” életkép több főszerkesztő rémálmaiban visszatérő elem lehetett.
A közpénzek átpolitizálásához, a klientúra-építéshez pedig a véleményformálók csendben asszisztáltak, mi több, cselekvően is hozzájárultak akkor, amikor éltek a vertikális kapcsolódás (értsd: mindenkinek van a kuratóriumokban egy politikusa) demokráciaidegen gyakorlatával. És tudom, hogy erős a megfogalmazás, de odáig jutottunk, hogy jobb sorsra érdemes művészeink, tudósaink, papjaink beejtőernyőzött fél analfabéta politikusok előszobáiban pitiznek egy kis alamizsnáért.
Ami viszont a mostanában divatszóvá nemesedett decentralizációt illeti, e témában még ennél is ellentmondásosabb a helyzet: jelen pillanatban a kormányzati gazdaságpolitika a központi költségvetés lyukait foldozgatja önálló mozgástér nélkül, IMF-direktíváknak kényszeresen megfelelve vesz el minél több pénzt az állampolgároktól és az önkormányzatoktól. Erre valóban lehetne válasz az önkormányzatok öngondoskodása, ha létezne erre politikai akarat és szakmai felkészültség. (Jelzésértékű, hogy az RMDSZ-ben most jutottak el odáig, hogy érdemi változásként ez évi kongresszusuktól remélik a regionális szervezetek létrehozását.)
Gyimesi Éva helyzetértékelését kevés fenntartással magam is osztom: „Sajnálok minden tömbmagyar környezetben létező önkormányzatot – írja a Tanárnő –, amelyik felülről, avagy kívülről, valamely »centrumból« várja az autonómiát, és a húsz év alatt még nem jutott el addig, hogy az öngondoskodás felelősségét vállalva rájöjjön: immár az ő kezében van, amire vágyik. Joga van álmodni, tervezni, költségvetést készíteni, befektetni, pályázni, és a tervet a legapróbb napi cselekvéstől, a kivitelezési munkától a végelszámolásig, gondosan végrehajtani. Ha pedig ezt még nem próbálgatta, mert lehet, hogy csak többszöri próbálkozással érhette volna el, s nem akart erőfeszítést tenni, elmarasztalható a mulasztás vétségében, és ha a választott képviselők hanyagsága merül fel, akkor az adott közösség számon is kérheti.”
Ezzel szemben – a húszévnyi politizálásunknak megfelelően – általánosabban bevett gyakorlat, hogy városi és megyei elöljáróink Bukarestbe ingáznak (akár különalkukat kötve) annak érdekében, hogy valami pluszforrást kijárjanak településeiknek. És valahol megértem őket: a politikai realitás azt mutatja (amint fentebb érintettem), hogy a pénzeszközök jelentős része fölött még mindig Bukarest diszponál. Mégpedig diszkriminatív módon: kimutatható, hogy az elmúlt húsz évben, arányaiban és összegszerűen is sokkal kevesebb pénz jutott például Székelyföld fejlesztésére. Egyesek még egy „etnikai szorzót” is valószínűsítenek, tehát arról beszélnek, hogy a magyarlakta vidékeknek juttatott X összeg esetében, automatikusan annak többszöröse megy románok lakta régióknak ugyanabból a keretből és ugyanarra a célra – tényszerűen ezt nem ellenőriztem, de a központosított nemzetállam logikájába belefér.
Vagyis lehetséges, hogy a kijárásos politizálás az egyetlen módja annak, hogy a romániai nagypolitikában valamifajta eredményeket érjünk el – de az is igaz, hogy azért nem tudjuk bizonyítani az ellenkezőjét, mert 1996-tól kezdődően az RMDSZ még csak kísérletet sem tett az alternatíva felvillantására.
És akkor nem is beszéltünk még közösségünk politikai szocializációjáról. Az egységdemagógia, az „alanyi jogon ott kell lennünk” pártpolitikai programja, a kampányjelszavak szintjén kifulladó stratégiák, illetve az érdemi, összehangolt és következetesen képviselt szakpolitikák hiánya, a hosszú távon érdekeink ellen ható megalkuvások (leginkább fájó példája a Petőfi-Schiller „multikulturális” egyetem belengetése) éppen olyan kiszolgáltatott helyzetbe juttattak bennünket, mint ahonnan szabadulni reméltünk 1989 decemberében.
Kis kitérő: az RMDSZ antidemokratikus irányvétele érdekes módon a politikai szótárunk beszűkülésével is járt, manapság a képviseleti demokrácia és a többpártiság fogalma az erdélyi magyar közösség lexikájában majdhogynem értelmezhetetlen, ráadásul folyamatosan összetévesztjük az eszközöket a célokkal.
Ami ellenben lényeges különbség, hogy most saját (?) választottjaink döntenek rólunk nélkülünk – és anélkül, hogy bármikor bármiért felelősséget kellene vállalniuk. Az érdekvédelmi szervezet döntéshozatalának központosítása, a sokszínűség bedarálása, a kritikai hozzáállás kiszorítása egy versenypárt életében érthető változások; ám kérdés, hogy az erdélyi magyar közösségnek országos szinten, távlatilag erre van-e szüksége. Szűk egyéves ellenzékiségének ideje alatt Markó Béla is eltöprengett az általa „etnikai paktumként” nevesített alternatíva lehetőségén, ám az újbóli kormányzati szerepvállalás hamar elfeledtette ezt az izgalmas gondolatkísérletet. Márpedig manapság tényleg a bőrünkön érezhetjük: ez egy kudarcos történet és opció volt.
Amikor tehát mi a demokráciaközpontok hálózatának felállításán kezdtünk gondolkodni (bő egy évvel ezelőtt), akkor abból a tapasztalati tényből indultunk ki, hogy erdélyi közösségünk esetében a demokráciadeficitünknél csak a tudásdeficitünk a nagyobb.
Éppen ezért az alapkoncepcióban egy – csúnya, ám élő szóval – multifunkcionális szolgáltatóközpont hálózatot írtunk le, és erre szereztünk elvi támogatást jóval azelőtt, hogy az anyaországi állampolgársági törvény módosítását elfogadták volna. Vagyis az RMDSZ-es körökből érkező vádakkal ellentétben: a honosítási fejlesztésekre a magyarországi költségvetésben elkülönített 830 millió forintból egy fillér sem jutott a demokráciaközpontokat létrehozó és fenntartó Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak, a honosításban nyújtott segítség többletvállalás, amit valóban lelkesen és elkötelezetten végeznek – ingyen – a munkatársaink.
A demokráciaközpontok hálózatának többek között a tudásbevitel, az önkormányzati monitoring, valamint a többirányú információáramoltatás a feladata. Szándékaink szerint irodáink regionális, és ha lehetséges, kisrégiós központokként látnák el a feladataikat, nagyfokú autonómiával, rugalmasan viszonyulva a helyi sajátosságokhoz.
Eszközök és nem öncélok. Nem fogják levenni a helyi közösségek vállairól a gondokat, viszont hozzásegítik az adott közösségeket ahhoz, hogy saját problémáikat egyáltalán megfogalmazhassák, a megoldáshoz eszközöket, tudást és gyakorlati útmutatást találjanak.
Röviden: az élhető demokrácia és az öngondoskodás generálói.
Kiváló tisztelettel,
Demeter Szilárd. Szabadság (Kolozsvár)

1848–1849 vitatott kérdései a tények tükrében
A világosi fegyverletétel sem Világosnál történt
Az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc vitás kérdéseiről tartott előadást hétfőn délután Hermann Róbert történész, a budapesti Hadtörténeti Közlemények Szerkesztőségének igazgatója a Kolozsvár Társaság székházában. A Korunk Akadémia történeti vonala keretében szervezett, évkezdő rendezvény házigazdája Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztő-helyettese volt, aki a korszak és a téma szakavatott ismerőjeként mutatta be az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) docensét. Hermann Róbert az 1848-1849-es események kapcsán felvetődött különféle értelmezéseket tárgyalta színes, tartalmas előadásában. Mint elmondta, immár 160 éve állandó viták tárgya a forradalom, de megítélése egyértelmű azt illetően, hogy eseménysorai komoly fordulópontot képviseltek a térség életében, és hatásai összességükben inkább pozitívnak, mint negatívnak minősíthetők. 1848-1849 azon rendszerváltások közé tartozott, amely több társadalmi rétegnek inkább adott, mint elvett: az ország egészére kiterjesztett szabadságjogok kiegészültek a polgári értelemben vett tulajdonhoz jutással, a feudális jellegű tulajdonviszonyok megszüntetésével.
Mindmáig vita tárgyát képezi, hogy Magyarország az áprilisi törvényekkel, függetlenné vált kormányával túl nagy, avagy kevés önállósághoz jutott, illetve soknak vagy kevésnek bizonyult-e a jobbágyfelszabadítást, a törvény előtti egyenlőséget, a sajtószabadságot, az igazságszolgáltatás reformját eredményező társadalmi változás. Hermann Róbert véleménye szerint, az adott helyzetben nemigen lehetett volna sokkal többet elérni fegyveres erő alkalmazása nélkül. A magyar politikai elit az aktuális helyzetben nemigen erőltette a közös ügyek rendezését, lévén, hogy 1848 tavaszán felvetődött a német államok egyesítésének gondolata, amelynek nyomán a Habsburg birodalom súlypontja, az udvartartás Magyarországra került volna. Az osztrák fél ellenben sikeres észak-itáliai hadjárata után rádöbbent arra, hogy nem igényli a német egységet, és Magyarországot megpróbálta visszakényszeríteni az 1848 előtti alárendelt helyzetbe. Lehet tehát azt állítani, hogy Magyarország nem tett meg mindent a konfliktus elkerüléséért, de azt is, hogy Ausztria a maga során mindent megtett azért, hogy ez kialakuljon.
A nemzetiségi kérdés problematikája
Az áprilisi törvények hiányosságaként emlegetik a nemzetiségi kérdés rendezetlenségét – magyarázta a történész. Mint kifejtette, 1848-49-ben nem létezett olyan európai minta a nemzetiségi kérdés megoldására, amelyre alapozni lehetett volna, illetve az semmiképpen nem előnytelen, hogy a ténylegesen alkalmazott modelleket Magyarországon nem ültették gyakorlatba: Franciaországban a nemzetiségi problémát már a francia forradalom időszakában erőszakos asszimilációval próbálták megoldani, az első koncentrációs táborokat a forradalmi hadsereg állította fel. Az angolok az ír kérdésben többször is az éhenhalatás módszeréhez folyamodtak. Megemlíthető Bismarck javaslata is, aki szerint a poroszok által megszállt lengyel területeken a legkézenfekvőbb megoldás e népcsoport kiirtása lett volna.
A magyarországi horvátokkal a kormánynak nem voltak különösebb összetűzései. A magyar–horvát konfliktus annak következtében robbant ki, hogy Jellasics (Josip Jelačić) horvát bán a határőrvidék katonasága feletti parancsnokságot megszerezve, megszakította összeköttetését a magyar kormánnyal, és követelte, hogy az önálló magyar had-, pénz-, és kereskedelemügyet rendeljék az osztrák kormányzat alá. Elvárásai között szerepelt a Zala megyei muraközi járás elszakítása, illetve Fiume és a magyar tengermellék Horvátországhoz csatolása is. A nemzetiségekkel szemben a magyar politikai elit nem erőszakos beolvasztásra, legfeljebb az olvasztófelsőbbség elvének alkalmazására törekedett. A társnemzetek önálló nemzetként való elismerését viszont egyértelműen elutasította, lévén, hogy a nemzet fogalmát a független területi, állami léthez kötötték olyan elvek szellemében, amelyek meghatározóak voltak a korszak Európájában – magyarázta Hermann Róbert.
Tévedések a honvédsereg toborzása körül
Széles körben elterjedt vélemény, ugyanakkor közkeletű tévedés, hogy Kossuth Lajos toborozta az 1848 szeptemberében Jellasicsot feltartóztató honvédsereget – indította új gondolatsorát Hermann Róbert. A tény az, hogy a Kossuth által összeszedett népfelkelők közül egy sem vett részt a bán elleni pákozdi csatában. A haderő szervezéséről már április közepén döntött a Batthyány Lajos vezette kormány, májusban pedig megjelent az első hivatalos felhívás a nemzetőri zászlóaljak megszervezésére, amelyeket később honvédeknek neveztek el. Batthyány május folyamán azt is elérte, hogy a Magyarországon állomásozó, császári-királyi haderő magyar származású egységei a kormány irányítása alá kerüljenek. A csehek, morvák, ukránok, lengyelek természetesen többnyire átálltak a másik oldalra.
A másik téveszme Mészáros Lázár későbbi hadügyminisztert tekinti a honvédsereg szervezőjének, noha ő csak 1848 májusának végén tért haza Észak-Itáliából.
Elmulasztottnak ítélt történelmi lehetőségek
A magyar történelem elmulasztott lehetőségei közé sorolják egyebek mellett a pákozdi csata utáni fegyverszünetet is – hívta fel a hallgatóság figyelmét Hermann Róbert. A mulasztást hangsúlyozó értelmezések szerint, a horvát haderő megsemmisítő vereségét követően, a magyaroknak üldözniük kellett volna, és megsemmisítő csapást mérniük Jellasics seregére, amely mintegy negyvenezer főt számlált. A tény azonban az, hogy Pákozdnál 17-18 ezer fős magyar haderő állt szemben az említett hadsereg háromnegyedével, ugyanis ennek fennmaradó része csak a csata lezajlásával érkezett meg a helyszínre. A sikeres összeütközést követően Móga János altábornagy ráébredt arra, hogy Pákozdnál nem lehet fedezni a főváros felé vezető útvonalakat. Úgy határozott, hogy Martonvásárig vonja vissza a haderőt, ahol ezek az utak találkoznak. Hatalmas zűrzavart, sőt káoszt eredményezett azonban, hogy a sereg egyidőben, ugyanazon úton indult el: a császári egységek tévedésből a honvéd alakulatokra lőttek, összetévesztve barna egyenruhájukat a horvát határőrök tábori uniformisával, akik a maguk során természetesen lövésekkel válaszoltak. A győztes, de megtépázott haderő Martonvásárra érkezésekor kapták kézhez Jellasics fegyverszüneti kérését, amelyet egyértelműen elfogadtak.
Szétfoszlott lehetőségnek minősítik továbbá az 1848. október hatodikán kitört bécsi forradalom megsegítésének elmaradását is. A bécsi forradalmárok kiűzték a városból a császári-királyi haderő jelentős részét, az udvar Olmützbe vonult vissza. A Magyarországon sikertelenül járt Jellasics szintén Bécs alá igyekezett. A Lajtha mellékére érkezett magyar hadsereg a határon megtorpant, mivel hivatalos segélykérést nem kaptak Bécsből, a vezéreknek pedig több körülmény is töprengésre adott okot. Jellasics ugyanis kirostálta és hazaküldte haderejéből a csak fosztogatáshoz értő alakulatokat, a Dunántúlról és a Felvidék nyugati részéről pedig magához vonta a nem magyar származású császári-királyi csapatokat. A horvát bánnak csak a lovassága kétszer, két és félszer erősebb volt a magyar seregnél, amelynek létszáma nem volt több 25–26 ezer főnél. A bécsi forradalom fegyveres erőire kizárólag a város területén lehetett számítani. A forradalom támogatásának elmaradása ilyen megfontolásból nem minősíthető elmulasztott esélynek. Az október 30-i tényleges összecsapásnál a schwechati síkságon elszenvedett vereség nem volt végzetes, ugyanis Liechtenstein herceg és Jellasics nem működtek együtt a legsikeresebben. A bekerítő célzatú támadásnál a magyarok lőttek jobban, így elérhették a határt – fejtette ki a történész.
1849 áprilisában a magyar hadsereg mintegy négy hét alatt négy ütközetet és két csatát vívott, ezek közül egyiket sem vesztette el. Egyetlen helyszínen, Hatvannál szenvedett el a magyar lovasság az ellenfélnél nagyobb vereséget. Az egymást követő sikerek magyarázata az volt, hogy ameddig a császári fővezér, Windischgrätz egységben tartotta csapatait, a magyarok nem támadtak, ellenben mikor részekre bomlott, igen. Ismét elmulasztott lehetőségnek ítélték azt, hogy a magyarok nem követték a visszavonuló osztrákokat, nem foglalták el Bécset. A tényeket azonban a kiegyensúlyozatlan erőviszonyok befolyásolták: a magyaroknak áprilisban sem volt számbeli fölénye az ellenféllel szemben. A Bécs alá vonult osztrák haderő 55–60 ezer főt számlált, a magyar sereg egy része pedig visszamaradt Buda védelmére, hogy a Jellasics-féle esetleges felmentési kísérletet megakadályozza. Maga Kossuth is úgy vélte, hogy csak egy ötvenezer fős hadsereggel érdemes támadást indítani, ehhez pedig Bem tábornok seregére lett volna szükség, amelyet a maga során a Temesköz elfoglalása kötött le – derült ki az előadásból.
Vélemények az orosz beavatkozásról
Léteznek olyan értelmezések, amelyek szerint, ha Kossuth Lajos nem mondja ki az osztrák ház trónfosztását, Magyarország függetlenségét, akkor nem kerül sor a szabadságharc sorsát véglegesen eldöntő orosz beavatkozásra sem – fűzte tovább a vitatott kérdések sorozatát Hermann Róbert.
A kétségtelen tény azonban az, hogy az osztrák uralkodóház már 1848. április 21-én segélykérést intézett I. Miklós cárhoz, de csak májusban értesült a magyar függetlenség kinyilvánításáról. A cár 1849 nyarán állapodott meg I. Ferenc József császárral a kétszázezres orosz haderő bevetéséről, amely visszafordíthatatlanul eldöntötte a magyar forradalom és szabadságharc sorsát.
Az orosz intervenciót illetően diplomáciai támogatásra kevéssé számíthatott Magyarország, tekintetbe véve, hogy amikor Palmerston lord angol külügyminiszter értesült arról, hogy az orosz hadsereg bevonul a Kárpát-medencébe, ennyit mondott: „végezzenek velük hamar” – tájékoztatott a történész. Mint elmondta, az angol politikának tökéletesen megfelelt az elképzelés, hogy az orosz ellensúlyként szolgáló monarchia kisegítője éppen az legyen, akinek terjeszkedését meg kell akadályoznia.
Tényleges lehetőségnek minősült volna, ha IV. Frigyes Vilmos porosz király elfogadja az egyesített német koronát. Ebben az esetben az oroszok – mint a cár leveleiből kiderült – nem Magyar-, hanem Németország ellen indultak volna.
A magyar kormány jogosan reménykedett a Havasalföldre szorult osztrák csapatok lefegyverzése esetén kialakulandó, esetleges török–orosz konfliktusban, lévén, hogy a tengerszorosokra való tekintettel a török–orosz háborútól az angolok és a franciák egyértelműen idegenkedtek, így nyilván be is avatkoztak volna az eseményekbe. A várva várt konfliktus azonban elmaradt, így az oroszokkal szembeni nyugati beavatkozás esélye is – összegezte a szakértő.
A fegyverletétel értelmezése
1849. augusztus 13-án a szőlősi síkon – nem a köztudatban élő, szomszédságában levő világosin – a Görgey Artúr parancsnok vezette haderő letette a fegyvert. Mint Hermann Róbert kifejtette, a szabadságharc abban az esetben számíthatott volna valamilyen eredményre, ha minél tovább sikerül nyújtani az ellenállást, illetve, ha az osztrák félre elgondolkodtató csapást sikerül mérni. Görgey és Dembinszky (Henryk Dembinski) altábornagy egyesített hadereje nagy valószínűséggel eredményesen megküzdhetett volna a Haynau(Julius Jacob von Haynau) parancsnoksága alatt közeledő osztrák sereggel. De amíg Görgey a Felvidéken át Komáromból a saját erőinek négyszeresével rendelkező orosz főseregen átküzdötte magát Aradig, Dembinszky nem tett így, hanem az osztrák kézen lévő Temesvár irányába fordult, hogy csatlakoztassa az ott lévő magyar csapatokat – noha, mint a mondás szól, egy egész hadsereggel nem kellett volna tíz lovas huszár elé menni – emelte ki Hermann Róbert.
Haynau a maga során Temesvárnál elérte célját: elszigetelte egymástól a két magyar hadtestet. Görgey augusztus 9-én érkezett meg Aradra. Augusztus 10-én minisztertanácsi határozat született, hogy amennyiben a döntő csatában a szerencse nem kedvez a magyar fegyvereknek, és az oroszok sem a felajánlott koronát nem fogadják el, sem a császár irányába való közvetítést nem vállalják, nekik kell megadnia magát a magyar seregnek. Augusztus 10-én este megérkezett a temesvári vereség híre, illetve az orosz üzenet, miszerint csak a feltétel nélküli fegyverletételről hajlandók tárgyalni. Amikor augusztus 11-én Görgey azt javasolta a haditanácsnak, hogy az oroszok előtt tegyék le a fegyvert, mindössze a tizedikei minisztertanácsi határozatot próbálta meg elfogadtatni a hadsereg vezetésével.
A levelezésekből utólag kiderült: Haynaunak feltett szándéka volt a honvédtiszteket rövidített eljárás útján kivégeztetni – összegezte az előadó.
Gyakran hivatkoznak a fegyverletétel kapcsán arra, hogy a komáromi erőd milyen sokáig tartotta magát, illetőleg milyen előnyös feltételeket sikerült kialkudnia. Azonban, amint ezt az osztrák mérnökkar két szakembere bizonyítottan, írott értekezéseiben kiszámolta, az erődöt többe került volna szétlőni és újjáépíteni, mint eltűrni a várőrség szabad távozását.
Az alaptalan Petőfi-legenda
A segesvári ütközetről felvetett legenda az, hogy Petőfi esetleg orosz postamester-kisasszony férjeként élt tovább – tért ki az előadás utolsó vitatott kérdésére Hermann Róbert. Mint kiemelte, a ködösítés 1988-1989-ben kezdődött el, amikor néhány hozzá nem értő egyén kitalálta, hogy Petőfi a segesvári csatatérről szibériai fogságba került, ahol, mint szláv származék orosz nyelvű verseket írogatott. Fogolylistákra, névsorokra hivatkoztak – mint kiderült, egyiken sem szerepelt Petőfi neve, mi több, az említett fogolylisták tulajdonképpen az aradi várőrség átadási jegyzékei voltak.
Történelmi szempontból semmi nem bizonyítja, hogy Petőfi túlélte volna a július 31-i ütközetet, így továbbra is úgy kell rá emlékeznünk, mint egy olyan férfiúra, aki a gyakorlatban is komolyan gondolta az általa képviselt eszméket, és életét is áldozta ezekért – hangsúlyozta a történész.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Verscsillagok Kányádi Sándorral
Miközben tegnap a templomharangok a delet hirdették Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégium dísztermében legalább százötven diák együtt mondta Petőfi Sándor Itt van az ősz, itt van újra című versét Kányádi Sándorral, aki a rendhagyó irodalomórának is beillő találkozón Bartók Bélával, Kodály Zoltánnal és Márton Áronnal együtt emlegette a szerinte ma is modern Petőfit.
Ötödik és hatodik osztályos tanulók kérdésére válaszolva beszélt diákéveiről, a nyolc-kilenc évesen Damjanich Jánosról írt első verséről, történelem- és zeneszeretetéről, egy versírással próbálkozó fiúnak pedig azt mondta, olvasson minél többet, mert csak gazdag szókinccsel lehet verselni. Röpke egy óra alatt megtanította, mi a ballada ismérve, Vörösmarty Mihály A vén cigány című versével emlékezett a Szózat költőjére, arra pedig, hogy melyik a kedvenc verse, azt válaszolta: a versekkel úgy van, mint a szeptemberi csillagos éggel, amelyen nehéz kiválasztani, melyik a vezérlő csillag. Kányádi Sándor a diákok által elmondott versek hangulatával és egy általuk válogatott és illusztrált, saját verseit tartalmazó egyedi verseskötettel gazdagodva távozott a Székely Mikó Kollégiumból, akik pedig őt hallgatták, sokáig emlékeznek majd arra, miként röppentette őket egy óra alatt a költő Nagygalambfalvától a verscsillagos égig.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Magyar Kultúra Napja
Átadták a Kölcsey-díjakat
Az év első legjelentősebb aradi magyar kulturális eseményére szombaton délután került sor a Jelen Házban.
A Magyar Kultúra Napján, Kölcsey Ferenc Himnusza,nemzeti imánk születésének 188. évfordulóján adták az aradi Kölcsey Egyesület díjait, amit olyan személyek vagy közületek kaphatnak, akik tevékenységükkel hozzájárulnak az aradi magyarság identitásának megőrzéséhez, gyarapításához, szellemi és épített örökségének megőrzéséhez, kisközösségek építéséhez, illetve, akik az egyletet támogatják ebbéli munkájában.
A Kölcsey-díj 2004 óta íródó történetében a következők kapták meg az oklevelet és a vele járó bronz emlékplakettet (Dinnyés László budapesti képzőművész munkáját): id. Kosara Géza, aki a két világháború között is Kölcsey-tag volt, a Kaposvári Berzsenyi Társaság, Szűcs Sándor grafikus, Ujj János tanár, helytörténész, Brauch Magda nyelvész, dr. Huber Ildikó (Budapest), Egyed Emese kolozsvári egyetemi tanár, Sándor Tivadar arad-gáji római katolikus plébános; tavaly Puskel Péter újságíró és helytörténész, valamint post mortem – halálának 25. évfordulója alkalmából – Ficzay Dénes néhai tanár. Ebbe a névsorba íratott fel idén Böszörményi Zoltán író és laptulajdonos, valamint a Khell tanítóházaspár.
Az ünnepség elején Berecz Gábor titkár foglalta össze dióhéjban Arad legpatinásabb civilszervezetének, a 130 éve alakult Kölcsey Egyesület történetét, majd a jelenlévők a Himnuszt hallgathatták meg Murvai Dávid középiskolás diák szavalatában. Jankó András egyesületi elnök Böszörményi Zoltánról mondott méltatásában kiemelte a díjazott irodalmi munkásságát, tucatnyi magyarul megjelent, de több idegen nyelvre is lefordított verseit, regényeit, novelláit, és azt, hogy bár távolra vetette a sors, sosem feledkezett meg gyökereiről, szívügyének érezte az aradi magyar kulturális élet támogatását. A díjat a kitüntetett távollétében Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője vette át.
Az Aradi Csiky Gergely Iskolacsoportban tanító Khell házaspárról, Jolánról és Levente Lászlóról Matekovits Mihály, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Arad megyei szervezetének elnöke mondott laudációt, amihez a pedagóguskollégák Petőfi Színészdal című – átköltött – versét megzenésítve biztosítottak kóruskíséretet. „Találkoztak már harangozóval, aki virágkertész, aratóval, aki gyémántcsiszoló, ékszerésszel, aki lélekgyógyász? – kezdte Matekovits. – Igen, ha találkoztak a Khell házaspárral, együtt és külön-külön is. Ők harangozói az anyanyelv jelenlétének. De Németh László szerint minden tanító egyben gyémántcsiszoló is, és az ékszernek való a gyermek lelke – s ezeket a lelkeket alakítani, ápolni, edzeni kell. (…) Apostolok, Trabanttal járó fáklyavivők, akik 25 évig gurultak hetente két-három alkalommal Pécskára, aminek az eredménye a ma is működő Búzavirág néptáncegyüttes.” A magyar identitást megtartó közösségi munkájukért az RMPSZ Márki Sándor-díjjal tüntette ki Khell Leventét és Jolánt 1995-ben, illetve 1998-ban, továbbá a családfő 2008-ban az Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet oklevelét vehette át. A díjátadó végén Gál Zoltán Vörösmarty Szózatát szavalta el, majd Bognár Levente aradi alpolgármester mondott üdvözlő szavakat. A meghatódott Khell házaspár kifejtette: több mint három évtizedes pályafutással a hátuk mögött úgy érzik, jó úton haladnak a kitűzött tervek megvalósítása felé, és mindig újabb célok vezetik őket hivatásukban.
Az ünnepség végén az idén 20 éves Kölcsey Diákszínpad mutatta be a Jelentek egy hősszerelmes életéből című előadást.
130 éve
A Kölcsey Egyesület 1881-ben alakult meg, de csak 1882. január 22-én jegyezték be hivatalosan. A kor aradi értelmisége hozta létre, nagykereskedők, bankárok, iskolaigazgatók stb., és elsősorban az iskolásokat volt hivatott segíteni különböző jótékonysági rendezvények szervezésével. Később kiterjesztették a tevékenységet, például az egyesület felhívására indult el a gyűjtés az 1848–1849-es Ereklyemúzeum létrehozására, és a több mint 17 ezer emléktárgy lett a mai aradi történelmi múzeum alapja; művelődési-irodalmi esteket is szerveztek az egylet tagjai. Első elnöke Tabajdi Károly főispán, első titkára Márki Sándor történész volt. A Kölcsey Egyesületet 1948-ban megszüntették, akkor Olosz Lajos költő volt az elnök és Ficzay Dénes tanár a titkár. A kommunizmus alatt lappangó tevékenysége volt, majd 1990. januárjában Pávai Gyula kezdeményezésére a hamvaiból újjáéledt az egylet, és többek között fiatal színészek, szárnybontogató írók, költők támogatását vállalta fel. Jankó András jelenlegi elnök elmondta, a megalakulás 130. évfordulója alkalmából szeretnék újra kiadni Márki Sándor Arad szabad királyi város története című munkáját, ami a történészek számára autentikus forrásanyag, és aminek az eredeti kiadásából tudomása szerint csak 4-5 példán található Aradon. Október 6-ra tervezik a könyv megjelenését.
Pataky Lehel Zsolt. Nyugati Jelen (Arad)

Csendőrök kísérték be a Székely Gárda-egyesület alelnökét
Csendőrök vezették el Csibi Barnát, a Székely Gárda Kulturális és Hagyományőrző Egyesület alelnökét a csíkszeredai Mihai Eminescu utcanév Attilára való változtatására irányuló akció egyik kezdeményezőjét, aki tegnap délután csendes tiltakozási akcióba kezdett a városközpontban.
Csibi két táblát tartott a kezében, az egyiken a román költő pirossal áthúzott képmása szerepelt, alatta pedig a következő felirat: „Nem a hungyalázásra!” A másik táblával pedig a névváltoztatást ellenző Mircea Duşának, a Szociáldemokrata Párt (PSD) Hargita megyei elnökének üzente, hogy „Nem a megfélemlítésre!”
Bár a tüntetés egyetlen résztvevőjeként Csibi csak álldogált a Petőfi utcában, három csendőr felszólította, hagyja abba a tiltakozást és tartson velük. A román nyelven elhangzott kérésre Csibi csak annyit hajtogatott, hogy „nem értem, mit tetszett mondani”, majd kifejtette, mivel Csíkszereda lakosságának több mint 20 százaléka magyar, joga van ahhoz, hogy magyarul beszéljenek vele. Végül akadt egy magyar ajkú rendfenntartó, így anyanyelvén közölték Csibivel, hogy mivel nincs a tiltakozó akcióra kiváltott engedélye, kísérje el őket.
Az újságírók jelenlétében kulturáltan viselkedő csendőrök a Krónika információi szerint kevésbé voltak óvatosak akkor, amikor már csak maguk maradtak a tiltakozóval, s egyes források szerint az is elhangzott, hogy „Romániában élünk, meg kell tanulni románul”.
Amint arról lapunkban beszámoltunk, az Eminescu utca Attilára történő átkeresztelését már 2010 nyarán kezdeményezte a Székely Gárda-egyesület, amikor aláírásokat gyűjtöttek azért, hogy a helyi tanács napirendre tűzze a kérdést. Bár a kellő számú aláírást sikeresen összegyűjtötték, az önkormányzat máig nem döntött. Eközben a Hargita megyei névadó bizottság január elején három nem szavazat és két tartózkodás mellett elutasította a kezdeményezést.
A Székely Gárda-egyesület tagjai azonban úgy nyilatkoztak, mivel a névadó bizottság állásfoglalása csak konzultatív jellegű, bíznak abban, hogy mihamarabb a helyi közgyűlés napirendjére kerül a névmódosításra irányuló kérelmük. A Székely Gárda tagjai ugyanis Mihai Eminescu születésnapjára tervezték a keresztelőt, ezzel szerették volna meglepni „a magyargyűlölő költőt”. Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere azonban úgy vélekedett, előbb-utóbb sor kerül a kérelmükre is, most azonban egyelőre a 2011-es költségvetést kell prioritásként kezelniük.
Az ügy kapcsán megszólalt a szociáldemokraták Hargita megyei elnöke, Mircea Duşa is, aki közölte, pártja olyan törvényt kezdeményez, amely korlátozná kulturális személyiségekről elnevezett utcák nevének megváltoztatását. „Azt látom, hogy az utóbbi napokban azzal szórakoznak Hargita és Kovászna megyében, hogy módosítják az utcák nevét. Éppen most, amikor mi a Román Kultúra Napját és Mihai Eminescu születésnapját ünnepeljük, a csíkszeredai városi tanácsban létezik egy határozattervezet, amely az Eminescu utca nevének megváltoztatásáról szól. Folyamatosan kis lépések történnek a helyi autonómia irányába, amíg el nem tűnik a román elem” – fogalmazott január elején Duşa.
Forró Gyöngyvér, Krónika (Kolozsvár)

Ki jön Markó után? Vezércsere az RMDSZ-ben
Írta: tempetőfi
Markó Béla tizenkilenc év regnálás után letészi az RMDSZ-elnöki lantot. Ez most már tény, hosszas lebegtetés után tavaly év végén bejelentette, tulipános bajtársaim, szevasztok, ők meg hosszantartó, ütemes tapsviharral [sic!] fogadták a hírt, és az erdélyi néplelket alanyi jogon tükröző RMDSZ-es állóvíz rögvest alaposan fel is keveredett, hogy a megfelelő képzavarral éljünk. Kicsiny népünk lánglelkű vezérdalnokát viszont korai lenne temetni, marad miniszterelnök-helyettes és szenátor, illetve ha a forgatókönyve bejön, akkor a háttérben továbbra is meghatározó figurája lesz a romániai magyar politikának. Meg hát tizenkilenc év hosszú idő, Bélánk a kézivezérlés híveként a maga képére és hasonlatosságára formálta a rendszert, az érdekvédelmi szövetség jelenleg olyan, négyévente harci kutyává átphotoshoppolt palotapincsi, ami nagyon hasonlít a gazdira.
Markó Béla döntésének okát sokan sokféleképpen magyarázzák, én maradnék a legegyszerűbbnél: tizenkilenc év tényleg baromi hosszú idő, váteszünk nagyjából elért mindent, amit ebben a pozícióban el lehetett érni (most már másodjára miniszterelnök-helyettes), nemigen látom, mi motiválhatná a további elsősoros küzdelemben.
De Markó – amint arra a manna.ro vitaindítójában rámutattak – úgy megy, mintha maradna. Mindenki szíves figyelmébe ajánlotta Kelemen Hunor kulturális minisztert, akit a rossz nyelvek szerint már régóta kiszemelt-kinevelt utódjának, és a jelölőgyűlések során több meghatározó területi szervezet vezető grémiuma értette a finom célzást, lelkesen támogatják a szintén költő Kelement, aki ráadásul a fiatalítás nemes eszméjének is megfelel
Sima történetnek tűnt tehát a vezércsere, és mivel a választáshoz az erdélyi magyarság köréből 555 embernek van egyáltalán köze, ezért különösebb hullámokat nem vetett az ügy, Markó Hunor vagy Kelemen Béla, egykutya, legyintett az ucca fia. A vájtszeműbb újságolvasók még egy darabig kivártak, mert mintha-mintha kacsintgatott volna az elnökségre Borbély László jelenlegi környezetvédelmi és erdészeti miniszter is, és ez az RMDSZ belső viszonyainak ismeretében érdekes átrendeződéshez vezethetett volna. (Borbély annak a néhány meghatározó figurának az egyike, akik – egy közkeletű kép szerint – immár két évtizede az asztal körül ülnek, és míg a pincérek, illetve a kocsma közönsége cserélődött, ők fel nem álltak volna semmi pénzért; az ezredfordulóra ugyan félseggnyi helyet szorított magának egy-két új oligarcha, de a lényeges döntések közelébe őket sem engedték. A főmuftik között az egyensúlyt éppen Markó biztosította.) Oszt' sikerült kiegyezniük, Borbély nagy valószínűség szerint ügyvezető elnök lesz (vagyis a reális hatalom az ő kezébe fog kerülni), Kelemen Hunor pedig az ártatlanság hímporával elnöki szárnyain megköti azokat a politikai paktumokat, amelyek a hullafoltos tulipános lepke túlélését biztosítják, hogy neki is jusson a képzavarból.
Mert az RMDSZ nagy bajban van. A folyamatos hatalomközeliség erodálta a szervezet hitelét (1996 óta csupán egy évet linkeltek ellenzékben, és érdekességképpen jegyezném meg, hogy épp addigi legengedékenyebb ex-partnerük, a szocik golyózták ki őket a kormányból); a belső választások elszabotálása, a kritikus hangok partszélre szorítása, illetve a kontraszelektív káderpolitika a belső megújulást akadályozta meg. Ezt fejelték meg azzal, hogy amint lehetőség adódott rá, vinnyogva szaladtak vissza a kormányrúdhoz, pedig ha valakik, akkor ők pontosan tudták, hogy az ország szarban van. Románia csődközeli állapotában – melyért, bár nem szeretik hallani, ők is felelősek – érdemi mozgásterük nemigen maradt, az IMF romáiai országfelelőse, Jeffrey Franks gyakorlatilag megszabja számukra (is), hogy merre van az előre. Pénz kellett a költségvetési hiány csökkentésére, tehát pénzt vettek el a Zemberektől, valamint az önkormányzatoktól, sok RMDSZ-es polgármester gondolkodik most azon, hogy ciklusfelezőn túl mi a fenéből fog aszfaltoztatni, mert a göröngyös utat és a sötét éjjelt a székelyek is csak a himnuszban kedvelik.
Ráadásul a Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) is bejelentette pártalapítási szándékát, amit már csak azért is komolyan kellett venniük, mert az új nemzetpolitikai konstellációban az EMNT felértékelődött (a Fidesszel hagyományosan szoros barátságban lévő EMNT-sek eddig félellenzéki szerepjátékként évről-évre Tusványoson mondták meg a tutit, ezzel a döntésükkel viszont kiléptek a védett akolmelegből, lesznek még utcai harcok a 2012-es önkormányzati választásokon, az előcsatározások már a könnyített honosítás kapcsán elkezdődtek).
Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, az elnökjelölti posztra két további politikus is bejelentkezett, időrendben elsőként Eckstein-Kovács Péter, a román államfő jelenlegi kisebbségi tanácsadója, a szabadelvű platform vezetője. Itt szükségesnek tűnik megjegyezni: Magyarországgal ellentétben Erdélyben az égadta világon semmit sem jelent a zsidó származás, a históriai térben és időben eltévedt kurucolvasók elméjén kívül nem létezik zsidókérdés; és bár liberális értelmiségünk néha szívesen csatlakozik az anyamagyar rettegőkórushoz, befolyásuk nagyjából egyenlő a nullával, Erdélyben a liberalizmus elefántcsonttoronyban ülő értelmiségiek és agresszíven egydimenziós logikájú fiatalok szűk körének hitvallása. Ecksteinra RMDSZ-es belső körökben hamar rásütötték a billogot, hogy az elnök embere, Traian Băsescu rajta keresztül akarja szétverni a pártot, suttogják, és a kollégák csak azért nem röhögik őket szembe, mert a kollektív ellenségkép ilyet nem tesz lehetővé.
A másik aspiráns némiképp meglepetés, Olosz Gergelynek hívják a háromszéki képviselőt, és róla – azon kívül, hogy igen-igen jó barátságot ápol Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettessel, és hogy a napokban fogadta Orbán Viktor is – annyit lehet tudni, hogy Markó akaratával szemben választották meg képviselőházi frakcióvezetővé. Oloszt egyébként a suttogó propaganda a román Demokrata-Liberális Párthoz (Băsescu holdudvarához) köti, tény, hogy jó viszonyban van Elena Udrea fejlesztési miniszterrel, akit mindannyiunk hajóskapitánya különösképpen kedvel.
Itt tartunk most. Mindhárom jelölt a változás szükségességével korteskedik, hívószavaik közé tartozik a szolidaritás és az autonómia is, midhárom jelölt szorosabbra fűzné a viszont a Fidesszel (Markó annak idején – az általa hangoztatott egyenlő távolság elvével ellentétesen – már két forduló között gratulált Medgyessynek, és ezt a fideszesek nem felejtették el neki). A kártyavető politológusok szerint inkább Kelemen Hunornak van esélye a trón elfoglalására. Mert túl az atyai pártfogón a pártapparátus is alá dolgozik, a két másik jelölt azzal vádolja a rendszert, hogy tisztességtelen előnyhöz juttatják az új üdvöskét. Tehát innen nézve valószínűnek tűnik, hogy sikerül erőből átnyomni Hunort (amint azt a Kelemen 2009-es államfőjelöltsége előtti belső viták is megmutatták, nagyjából az történik, amit Markó akar, akkor Hunort akarta megfuttatni, és lőn), vagyis amennyiben Eckstein vagy Olosz nyerne, nem csak én lepődnék meg.
A lényeges kérdések amúgy nem az elnök személye körül forognak: a kongresszushoz közeledve egyre erőteljesebben fogalmazódott meg – főleg a székelyföldiek részéről – a megyék feletti regionális szerveződések iránti igény, illetve az önkormányzati vezetők döntéshozatali súlyának növelése. A megyei tanácselnökök, valamint városállamaink polgármesterei részt követelnek az irányításból, amit csak az eddig erőteljes Bukarest-központúság rovására lehet megvalósítani. Egy erős székelyföldi RMDSZ keresztbe tud feküdni országos szinten is, meglehetősen nagy érdekérvényesítési ponteciával bírhat, és ez a játék az RMDSZ-en belül még szokatlan.
A másik kérdés, hogy Hunor (Péter, Gergely) az így többletbefolyáshoz jutó – és eddig többnyire a Markó-Borbély vonalhoz becsatolt – regionális kiskirályok között képes lesz-e megteremteni az együttműködéshez szükséges konszenzust. Mert bár minden normális ember úgy gondolná, hogy Székelyföld mint belső anyaország gazdasági megerősítése Közép-Erdélynek és a Partiumnak is érdeke, a romániai kialakult gyakorlat szerint ami ide megy, az onnan fog hiányozni. És nem csak azért, mert a románok nem bolondok nemzetállamuk érdekei ellen dolgozni – hanem azért is, mert nincs pénz az államkasszában. Nagyon nincs, és ahogy kinéz, a közeljövőben nem is lesz. Ami kevés pedig ott csörög, az a nagyobb kormánypártnak is kell, már amennyiben a 2012-es választásokon egyáltalán labdába akarnak rúgni. A közös kassza kulcsa mindenesetre náluk van.
2012-re tehát az a polgármester fog biztosan aszfaltozni (közművesíteni, színházat gründolni, iskolát renoválni, munkahelyeket megmenteni stb.), akinek ezekre sikerül uniós pénzeket megpályáznia, vagy más forrásokat is be tud vonni. Mandiner.blog.hu

Történelem
Makkai Sándor püspök, a két világháború közötti erdélyi magyar útkeresés nagy alakja, a Magunk revíziója írójának szavai ezek. Az erdélyi fejedelem személyisége kapcsán kibontakozott, akkor nagy port vert Szekfű–Rugonfalvi-vita kapcsán Makkai 1930-ban írta „Egyedül. Bethlen Gábor lelki arca” című esszéjét, amely most, nyolcvan év távlatából is vádlón cseng az erdélyi szellemiséggel szemben értetlen „nyugati magyarok” felé.
„Bethlen Gábor a magyar nemzet egységét akarja az ő keze alatt megépíteni, hogy aztán ez az egységes magyar nemzet elfoglalhassa méltó helyét a középeurópai államok között. Ezekben a törekvésekben érte el őt is a legnagyobb magyarok tragédiája: éppen a magyarságát és a magyar nemzet megtartására alkotott terveit nem értette meg senki. Egyedül volt, végzetesen egyedül volt a magyarság egységéért vívott küzdelemben. Nem volt egyetlen megértő ember sem a nyugati magyarok között, akik folyamatosan az értük hadakozó kardot akarták a Bethlen kezéből kivenni. Így aztán hiába viaskodott a magyar egységért, hiszen a magyarság maga volt az, akinek az egység nem kellett. Bethlen Gábor tragikuma a magyar bűnt vádolja...”
Makkai Sándor püspök, a két világháború közötti erdélyi magyar útkeresés nagy alakja, a Magunk revíziója írójának szavai ezek. Az erdélyi fejedelem személyisége kapcsán kibontakozott, akkor nagy port vert Szekfű–Rugonfalvi-vita kapcsán Makkai 1930-ban írta „Egyedül. Bethlen Gábor lelki arca” című esszéjét, amely most, nyolcvan év távlatából is vádlón cseng az erdélyi szellemiséggel szemben értetlen „nyugati magyarok” felé.
A Bethlen Gábor nevét anélkül használó mai magyar államvezetők, hogy egyáltalán ismernék és megértenék az általa képviselt szellemiséget, ugyanabba az örök magyar tragédiába vonszolják bele a magyar nemzetet, amelyre Makkai annyira keserűen mutat rá: az önpusztító széthúzás tragikumába. De miért is csodálkoznánk, hiszen közhely, hogy a történelem megismétli önmagát. Szintén a két világháború közti időszakba nyúlunk vissza egy olyan esemény kapcsán, amely ha ma történne, ha a mai híradásokból értesülnénk róla, akkor sem lenne benne semmi meglepő. 1930. március 15-e, Budapest, a csehszlovákiai magyar főiskolások Sarló nevű egyesülete koszorúzni készül Petőfi Sándor szobránál. A koszorún öt szalag, a magyar, román, szlovák, horvát, szerb trikolórok színeivel. A budapesti magyar diákegyesületek megbotránkozással veszik tudomásul a tervet, és közbenjárásukra a rendőrfőkapitányság megtiltja a sarlósoknak a koszorúzást. A magyarországi diákság tiltakozik a „botrányos merénylet” ellen, a magyar parlamentben interpelláció hangzik el, amelyben a Sarló tagjait „érvényesülni vágyó fajárulóknak”, „a csehszlovák külpolitika ágenseinek” nevezi. Balogh Edgár és további kilenc csehszlovákiai magyar diák a Sarló nevében nyilatkozatot jelentet meg a Pesti Naplóban, amelyben kifejti a Sarló programját, az állami és nemzeti közeledések szükségességét, a Duna-konföderáció elképzelését. Mint fogalmaznak, a közép-európai nemzetek színeinek szalagjaival Kossuth Lajos dunai konföderáció-tervének korszerűsített változatát, a kelet-európai népek egymásra utaltságát kívánták szimbolizálni.
Hány és hány ilyen vád éri ma is azokat, akik át akarnak lépni a(z ön)pusztító magyar gőg, a nagyhatalmi nosztalgia futóhomokjáról a belső egység és a szomszéd népekkel való egyetértés és összefogás biztos talajára? „Nemzetárulók”, „érvényesülést kereső opportunisták”, „népidegenek”, „idegenszívűek”, „kétes eredetűek”, és még sorolhatnánk a jelzőket, amelyeket a fejünkhöz vágnak.
A megbélyegzést azonban, bármilyen fájdalmas is, vállalni kell. Vállalni kell, hogy újabb nyolcvan év múlva az utókor úgy emlékezzen majd a mai időkre, mint olyan korra, ahova vissza lehet nyúlni, példát véve az akkori jelen számára. Mert a történelem, mint tudjuk, megismétli önmagát.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Szoborállítással ünnepel Sepsiszentgyörgy
Idén 550 éve, hogy először említették városként Sepsiszentgyörgyöt a dokumentumok, jobb híján tehát az 1461-es évet tartjuk a város születésnapjának. S míg másutt a települések jeles évfordulóit néhány napos, egyhetes dínomdánommal ünneplik, nálunk egész évben tart a születésnapi buli. Melyen több tíz program mellett kiemelt eseménynek ígérkezik egy "igazi" Szent György-szobor állítása.
Mint Antal Árpád András polgármester ismertette, a város lakóinak többéves igénye az igazi Szent György-szobor, s ez idén valószínűleg beérik: az 550. születésnap egyik mozzanata lesz a város névadójáról a Kolozsvári Márton és György testvérek által alkotott klasszikus szobor másolatának felállítása. Az eredeti szobor 1373-ban készült, Prágában a Hradzsin udvarán áll, róla I. Ferenc József király készíttetett két gipszmintát, egyiket az Erdélyi Múzeumnak ajándékozva ― erről készült az 1904-ben leleplezett kolozsvári Sárkányölő Szent György-szobor. Jelenleg mintát "valamelyik budapesti egyetem" őriz, így a másolat is ott készül majd, mondta a polgármester, hozzátéve, helye nem a Szent György téren lesz, hiszen a mostani Szent György-szobor a városhoz nőtt, eltávolítani nem szabad, hanem valószínűleg a Petőfi Sándor―Olt utca kereszteződésében, ahol a városrendezés folyamán terecske alakul ki.
Ami a város születésnapi ünnepségsorozatát illeti, folyamatban a programok kidolgozása. A kulturális, kreatív-interaktív és szórakoztató rendezvények minden korosztályt megszólítanak, minden érdeklődési területet átfognak, ígérik a szervezők. A programfolyamot a város múltjának és jelenének megismertetése céljával alkotják, számos partnerintézményt, civil szervezetet bevonva, illetve az amúgy is megszervezendő rendezvényeket a születésnapi sorozatba integrálva ― így például a Csutak Vilmos-szobor állítását is.
Sok-sok ötlet felmerült már, többek között korabeli vásár szervezése, fotó- és rajzpályázat kis- és nagydiákoknak, városismereti vetélkedő, illetve az 550-es évszámmal eljátszadozva például egy 550 perces koncert. Könyvsorozattal is készül a város, Sepsiszentgyörgy képes története mellett többek között egyháztörténeti kiadványt szándékszanak megjelentetni, illetve egy összegző kötetet is az év folyamán a születésnapi rendezvényekről megjelent írásokból, "hogy nyoma maradjon a városünnepnek", mondta a polgármester.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Cs. Gyímesi Éva 168 órája
„A való világtól enyhén szólva elszakadt liberális gondolkodónk, Cs. Gyímesi Éva nemrégiben az eszmék szabad áramlásáról elhíresült 168 óra című sajtóorgánumnak nyilatkozott egy jó nagyot. Aki nem előfizetője a 168 órának, annak ajánlom, nézzen utána a világhálón a Magyarországon visszafordult az idő című cikknek, és borzongjon a szerző Sándor Zsuzsannával és Cs.Gy.É.-vel együtt az Orbán Viktor által jogállamiságától megfosztott, a Rákosi-korszakot idéző Magyarországon. Akinek ennyi sem elég, olvassa el a cikkhez fűzött kommentárokat. Cs.Gy.É.-nak szemlátomást megártott valami az elmúlt évtizedekben, és emiatt fájdalmai vannak. Lelkiek. Persze az interjú készítőjének is nagy szerepe volt abban, hogy az alákérdezések során olyan válaszokat kapott a derék erdélyi filosztól, mint például a trianoni tézis: „A versailles-i béketárgyalásokon nem is ülhetett asztalhoz a magyar küldöttség: a tragédiához vezető döntéseket nélkülünk hozták meg. Magyarország mai kormánya így nem illetékes abban, hogy »kárpótoljon« minket Trianonért. Ennyi évtized elteltével ráadásul végképp értelmezhetetlen a nemzetegységesítés. A Fidesz ezzel a szimbolikus gesztusával valójában hegemóniára törekszik Erdélyben is. Létrehozták – a PR-szöveg szerint – »a honosítási eljárásokat menedzselő, megkönnyítő« Demokrácia Központokat. A megszervezésükbe nálunk nagy pénzbefektetéssel kizárólag Tőkés László leendő pártjának magját, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot vonták be. Markó Béla ugyan nyilatkozatban is felajánlotta az RMDSZ irodáit, infrastruktúráját, ám azok ingyen sem kellettek a magyar kormánynak. A Fidesz támogatási stratégiája diszkriminál: ideológiailag válogat a támogatandó erdélyi szervezetek, napilapok és folyóiratok között.”
Ez a - magát európéer gondolkodónak vélt Cs. Gy. É. – véleménye a világról, a magyarságról. Jeles egyetemi oktatónk nem amiatt búslakodik, hogy a Markó Béla által kézivezérelt erdélyi magyar politika általa is támogatott szellemi irányvonala miatt mindmáig nem állították vissza a Bolyai Egyetemet. Ha gonosz lennék, azt mondanám, a Petőfi-Schillert sem sikerült összehozni.
Cs. Gy. É. rettegése már a setét jövőre vetül: „A polgári erkölcs – szerintem – most azt diktálja: csak azok vegyék igénybe a magyar állampolgárságot, akik dolgozni is hajlandók ezért az országért, tevékenyen részt venni gondjaiban. Ha valóban ott akarnak élni, hajlandók legyenek ezért adót fizetni. Ám, ha egy lakcímkártya is elég lesz a szavazáshoz, fennáll a veszélye annak: 2014-ben a határon túli magyarokkal lehet majd ’fülkeforradalmat’ csinálni. Erre próbálnak felhasználni minket.” Minekutána kellőképpen kiveséztük a tanárnő félelmeit Magyarország polgári kormányzatának általa polgárellenesnek minősített szándékairól és tetteiről, térjünk át saját fájdalmainkra.
„A Fidesz támogatási stratégiája diszkriminál: ideológiailag válogat a támogatandó erdélyi szervezetek, napilapok és folyóiratok és között. Például azt hallani: visszautasították a Szabadság regionális napilap finanszírozási pályázatait. Ezt az újságot még a romániai ’forradalom’ idején alapítottuk: azóta is alapelve a kiegyensúlyozott tájékoztatás. De a marosvásárhelyi Látó irodalmi folyóirat finanszírozását is részben megszüntette a Fidesz. A nagy múltú Korunk is kénytelen szűkebb büdzséből gazdálkodni, miközben a jobbikos Erdélyi Naplónak feljött a csillaga.”
Nos, ez a megállapítása, kedves tanárnő, végképp kiverte a biztosítékot. Nem akarok belemenni abba, hogy a Szabadság hány millió támogatást kapott szocialista kormánykapcsolatai révén, vagy abba, hogy a Látó és a Korunk ugyanebből a forrásokból milyen összegekhez jutott. Egyszer ezeket is meg kell írni, hadd lássa a romániai magyar újságolvasó, hogy bizony az elmúlt években a hatalmat bitorló kormányok nem bántak szűkkeblűen baráti sajtójukkal. Azt már meg sem kérdezem a tanárnőtől, miért nem hullatott krokodilkönnyeket a sajtószabadság oltárán, amikor a nyolc év szocialista kormányzás alatt az Erdélyi Naplót egyetlen forintnyi támogatásra sem méltatták? Vagy miért nem tűnt fel neki, hogy az RMDSZ az elmúlt években hasonló elbírálásban részesítette az erdélyi magyar nemzeti elkötelezettségű lapokat? Az már durva és etikátlan, teljességgel ízléstelen, hogy csuklóból lejobbikosozza az Erdélyi Naplót. Innen már csak egy lépés a fasisztázás, és az nagyon fájna nekik. Nem nekünk, hanem Cs. Gy. É.-nak és a 168 Órának, ha a nyakukba akasztanánk egy szolíd polgári pert, becsületsértésért.
Jakab Lőrinc. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„Remeték” utóélete
Huszonöt esztendő különbséggel ugyanazon a napon – február 24-én – hunyt el az újkori magyar irodalom két meghatározó egyénisége, a két „remete”: Bessenyei György (balra) 1811-ben Pusztakovácsiban, Berzsenyi Dániel (jobbra) 1836-ban Niklán. Mindketten a megújulás, a felvilágosodás eszméi, a nemzeti öntudatra ébredés jegyében igyekeztek változtatni a magyarság sorsán, mindketten néhány lépéssel kortársaik előtt jártak, és mindkettejük utóélete is sok hasonlóságot mutat. Leginkább abban, hogy a valamikori eszmei rokont, gyökereket-elődöket kereső legújabb kori alkotók rájuk bukkantak.
Vigyázzban vigyázni
Mária Terézia okos asszony volt: tudta, hogy bármennyire is rebellisek legyenek, a magyar nemesek mindenekelőtt udvarias-gáláns férfiak. Akik biztosan segíteni fognak annak a fiatal anyának, aki hozzájuk fordul elpanaszolni gondját-bánatát. Segítettek is, amikor 1741-ben Pozsonyban azt kellett hallaniuk, hogy az – amúgy sem szeretett – osztrák főurak hallani sem akarnak a leányági örökösödést biztosító Pragmatica sanctióról. Egyhangúlag kiáltották: damus vitam et sanguinem! Életünket és vérünket! – még manapság is ki-kiváltva ezzel az odaadó vállalással a dorgáló kritikát. A császárnő viszont nemhogy dorgált volna, épp ellenkezőleg: a magyarok föltétel nélküli odaadásával előbb megzsarolta a nőt trónon látni nem akaró osztrák nemességet, majd hálából a lovagias megvédelmezésért megalapította a testőrséget. Magyar kis- és középnemes ifjak számára. Szó sem volt a mai értelemben vett, gyilkos golyók elé vetődő, csípőből tüzelő izompacsirta-képezdéről, hanem olyan lehetőségről, amihez addig csak az amúgy is Bécsben telelő főnemesek jutottak: művelődve szórakozni, szórakozva tágítani agyat és látókört.
Bessenyei György tizennyolc évesen kerül a testőrséghez, s rövid, felhőtlen ifjonti időtöltés után döbben rá, hogy olyan esélyt kapott, amit nem szabad elszalasztania. Olvasni kezdi az angol és francia kortársak – „mellesleg” a felvilágosodás legkiemelkedőbb egyéniségeinek – műveit, majd maga is írni kezd. Hosszú időn át elmélkedő hangú, a drámai sodrást majdnem teljesen mellőző darabja, az Ágis tragédiája (1772) jelentette az újkori magyar irodalom kezdetét. Tulajdonképpen máig sem értem, miért a dögunalmas Ágist kiáltotta ki valamikor valaki mérföldkőnek, és nem a mesterének tekintett Voltaire szatirikus államregényeit követő, nagyon szellemes, ironikus Tariménes utazását, esetleg a természettudományos gondolkodás asszimilálásáról árulkodó Holmit, esetleg A természet világát. (Igaz, Voltaire-nek is van néhány tragédiája, amit talán ma már a Comédie Française is levett a műsoráról, lévén, hogy nagyon lemaradnak a Racine-tragédiákkal szemben.) Bessenyei Bécsben döbben rá az itthoni kultúra állapotának siralmas voltára, s írásainak nagy részével épp ezen próbál meg változtatni. „Olyan szánakozásra s egyszersmind köpedelemre való csekélységgel kicsinylik némelyek magokat, hogy magyarul nem lehet, mondják, jól írni, okoskodni, mivel sem ereje, sem elégsége nincsen a nyelvnek, melyekkel a tudományok szépségeket és mélységeket elő lehetne adni. Olybá venném, ha mondanád egy nagy hegynek, mely aranykővel tele volna, hogy semmit nem ér, mivel nincsen bánya s bányász benne. Mit tehet arról a drága hegy, ha kincseit belőle nem szedik, mit tehet róla a magyar nyelv is, ha fiai őtet sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják. Egy nyelv sem származott a föld golyóbisán tökéletes erőbe, de azért mégis sok van már erős és mély közöttük. Ha az anglusok soha nem kezdettek volna nyelveken írni, azon okbul, hogy gyenge, nem volna most sem fényes, sem oly mély, melyhez egy nyelv sem hasonlíthat már e részbe, noha gyengébb volt sokkal, mint most a magyar. (…) Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem…” – írja például a Magyarság című röpiratában, habár jól tudja, hogy bizonyos körülmények között az írott szó ugyanolyan visszhangtalan maradhat, mint a kimondott figyelmeztetés. „Vigyázzban álló költő is gondolkozik/néha./Szép ruhában s tompa karddal,/Hogy még gondolatban se sebesítsen. // (…)Vigyázzban hogy lehet vigyázni?/Rátok, kik azt sem értitek, hogy a kín/akkor kezdődik, amikor tudod,/hogy semmit sem ér az önfeláldozás.//(…)Életem és vérem mása úgy világít/e prémes, pástétomos Európára, hogy/még otthon sem értenek meg./Fáj.” Hogy annak idején Bécsben az író így gondolta, vagy nem így gondolta?! Szőcs Kálmán a Bessenyei Mária Terézia udvarában című versében így gondolt rá vissza.
Amit Bessenyei röpiratában leír, azt egy jó emberöltő múltán Széchenyi fogja majd felkarolni, s vele valamelyest kilendíteni a holtpontról a magyar nemességet, két emberöltő után pedig Vörösmarty mondja majd ki ismét – ma már szólássá vált gondolatát, hogy mi is a közéletnek élés igazi értelme. Bessenyei 1780-ban a következőket mondja Tudós társaság című írásában: „Én csak annyiban tartok valakit okosnak, amennyibe az hazájának s magának javára egyenlőül dolgozni nemcsak elégséges, de ezt minden tőle kitelhető módon megtenni sem mulasztja el, mert nincsen e világon kárhozatosabb bolondság, mint az olyan tudomány vagy okosság volna valakibe, melynek sem haza, sem különös emberek hasznát nem vehetnék. Az éppen úgy látszana, mintha egy orvos találtatna olyan, ki felette sok veszedelmes gyakran járvány nyavalyákat, kínlódó embereket tudna gyógyítani, de ő azért vagy restség, vagy makacsságból gyógyítani senkit sem akarna. Bolondházba kellene vinni, s minden pénteken verni, hogy emberi nemzetnek használjon, melynek, hogy tagja legyen, nem érdemli.” 1785-ben költözik a Bihar megyei kovácsi birtokára, 1804-től abbahagyja az írást, mivel a szigorú cenzúra miatt nem jelenhettek meg művei. A birtokával foglalkozik, egyre inkább rászolgálva az egyik röpiratának címével való azonosításra: ő lesz a bihari remete. Utolsó éveit Áprily Lajos Bessenyei című verse idézi fel: „Egy park a vágyak tündér-városából,/gáláns ünnep, bizalmas öblű páholy,/s egy gárda-bál, meleg hullámra ringó: // esték, amikor költő volt s király –/Künn megszólalt a mélabús tilinkó/s lassan beballagott az esti nyáj.”
„A szavak forrani kezdenek”
Berzsenyi már a következő nemzedék, ő már beleszületik a változásokba: a felvilágosodás, illetve a még gyerekkorában lezajlott francia forradalom eszméi megállíthatatlanul terjednek Nyugatról Kelet felé. Ahogy a nemzetek önmagukra találó dominóhada is sorra dől(ne) rá a nagy birodalmakra. Berzsenyinek csak rá kell(ene) lépnie az előtte járók – például a Bessenyei vezette testőrírók – kitaposta ösvényre?! Igen, ha a korabeli magyar valóság egyszerű fekete-fehér képlet volna. De nem az. Mert van már ugyan járható ösvény, de azon szembejön a „felszabadító” napóleoni sereg. Jelszavuk gyönyörű, szándékuk átlátszó. A magyar nemesség reménykedik, de hamar rá kell döbbennie, hogy hiába. Ilyen értelemben telitalálat Berzsenyi Napóleonhoz címzett 1814-es keltezésű verse: „Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság,/Melynek zászlóit hordta dicső sereged./A népek fényes csalatásba merülve imádtak,/S a szent emberiség sorsa kezedbe került. // Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted,/S isteni pálmádat váltja töviskoszorú./Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag,/Benned az emberiség ügye boszulva vagyon.” Két szakasz: az igen és a nem, a fehér és a fekete tökéletes, romantikus ellentéte. Romantikust mondtam, holott Berzsenyi mindvégig Horatiust követő klasszicistaként határozza meg önmagát. De hát nem ő az egyetlen, akinél nem fedi egymást az elképzelt/vágyott, illetve a megteremtett/megélt attitűd. Berzsenyi verseinek erejét nem utolsósorban éppen a szigorúan szikár klasszicista formákba szorított hatalmas romantikus indulatok robbanótöltete adja. „Romlásnak indult hajdan erős magyar!/Nem látod, Árpád vére miként fajul?/Nem látod a bosszús egeknek/Ostorait nyomorult hazádon?” – indítja A magyarokhoz (II.) ódáját. Ez esetben is meg van győződve arról, hogy „csupán” mesterének, Horácnak a rómaiakkal szemben használt versformáját és hangvételét használja, nem tudja, hogy versével ő maga válik mesterré – a 19. század első felében divatos közéleti (politikai) líra mesterévé. Őt követi majd – részben – Kölcsey a Himnuszban, Vörösmarty és Petőfi pedig egyértelműen a Szózatban, illetve a Nemzeti dalban.
Egyszóval meglepődött volna Berzsenyi, ha mesternek titulálják – őt, aki falusi magányából olyan ritkán és olyan nehezen moccant ki. Már fiatalkorában hajlamos volt a bezárkózásra, a kontemplatív elvonulásra. Harminc év körüli, amikor két gyönyörű elégiáját írja. A Búcsúzás Kemenes-aljától címűben úgy vesz búcsút szülőhelyétől (valójában egy közeli másik birtokára költözve), mintha aggastyánként az élettől búcsúzna, A közelítő télben pedig az ősi külső-belső természet párhuzamára építi mondandóját. „Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom./Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!/Sem béhúnyt szememet fel nem igézheti/Lollim barna szemöldöke!” Közhely a „szárnyas idő” repülése, de Berzsenyi úgy írja meg ezt a közhelyet, hogy másfél száz év után Palocsay Zsigmond erre a záró szakaszra építi A játszótér című versét. Íme – mutatóban – az egyik szakasz: „Itt hágy s vissza se tér. Szép vala-é? Szentség?/Szó, szó. Mennyire ó? Mennyi hitelt ad rá/könyvkiadó? Mit is ér – ér valamit talán! –/Lollim barna szemöldöke.”
Berzsenyi gazdálkodik, s a napi teendők végeztével kerít időt a bosszankodásra, mérgelődésre, kevéske örömre vagy az elvont elmélkedésre. A „helyzetjelentést” a Levéltöredék barátnémhoz című versből tudjuk: „Leplembe burkolva könyökömre dűlök,/Kanócom pislogó lángjait szemlélem,/A képzelet égi álmába merülök,/S egy szebb lelki világ szent óráit élem.” A „szebb lelki világot” legrészletesebben talán A pesti magyar társasághoz címzett episztolájában festi meg: „Hol van tehát a józan értelem,/Hol a tudósok annyi izzadása?/Remélhetünk-e vajjon jobb világot?/Gyaníthatunk-e olly időt, mikor/Az ész világa minden népeket/Megjózanít és öszveegyesít,/S kiirt közülünk minden bűnt s gonoszt? // Reménylek. Amit század nem tehet,/Az ezredek majd megteendik azt.” Termett mára gyümölcse Berzsenyi reményének? Nézőpont, illetve a szemlélő természetének függvénye a válasz. Sütő István elégikusan nézi, így hát válasza is elégikus lesz a Könyökre dőlve című versben: „De nem!/Ott ülsz most is/A világ egyetlen diófája alatt,/Asztalodon/Telt, ihatatlan pohár,/Köves kenyér/– Az idő nem múlik, csak sűrűsödik –,/S mondod, mondod könyöködre dőlve:/Az ember a nyűgeit önmaga vállalja!” Igaza van? Biztosan. De igaza van Balla Zsófiának is, aki viszont Tél közelít című versében ódai emelkedettséggel emlékezik Berzsenyire: „Himnusz kellene, ám érdemesebb a mély/főhajtás. A szavak forrani kezdenek./Szégyenünk odalett, végre fölállhatunk/lelkünk s Isten elébe is.”
Molnár Judit, Krónika (Kolozsvár)

A szászok és Semjén Zsolt
Vári Attila, Élet és Irodalom
A napokban, a határon túliak állampolgárságáról beszélve, a miniszterelnök-helyettes valami olyasmit mondott a hajdani magyar alattvalókról, amiben benne volt az utóbbi bő száz esztendő minden tévedése s a birodalmi tudat pannon-turáni felületessége, az, ami Trianonhoz vezetett már egyszer.
A napokban, a határon túliak állampolgárságáról beszélve, a miniszterelnök-helyettes valami olyasmit mondott a hajdani magyar alattvalókról, amiben benne volt az utóbbi bő száz esztendő minden tévedése s a birodalmi tudat pannon-turáni felületessége, az, ami Trianonhoz vezetett már egyszer.
A brassói szászokkal példálózott. „A magyar állampolgárságot nem etnikai alapon kell igényelni, mert az diszkriminatív lenne, hangsúlyozta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes. Példaként említette, hogy ha valaki brassói szász felmenőkkel rendelkezik, de kötődik a magyar kultúrához, a magyar nemzethez és valamilyen szinten beszéli a nyelvet, akkor ő ugyanúgy megkaphatja a magyar állampolgárságot, mint azok, akik önmagukat etnikai értelemben vallják magyarnak.”
Nem a máramarosi huculokkal, nem Rákóczi „leghűségesebb” ruténjaival példálózott, s még a trianoni béke ellen fegyvert fogó burgenlandiakkal sem. Nem. Példaként a legrosszabbat választotta, azokat a szászokat, akik várakozási idő nélkül lehettek a múltban is a Német Szövetségi Köztársaság állampolgárai, s akikkel a Ceauşescu-diktatúra éveiben sem tudott az erdélyi magyarság nemzetiségi kérdésekben szót érteni.
Ha csak az utolsó háromszáz esztendejét vizsgáljuk a magyar–szász kapcsolatoknak, láthatjuk, hogy már a kurucmozgalmak idején is fegyverrel és pénzzel támogatták a császáriakat, s utána is mindig Bécs oldalán álltak. 1848/49-ben sem volt mindez másként, s talán tízévnyi időről beszélhetünk, amikor némi érdeklődést tanúsítottak az erdélyi magyarok irányában. Ez pedig az 1922 táján kezdődő román alattvalóként történő ébredésüktől a hitlerizmus 1933-as diadaláig tartott.
1970 karácsonya előtt Kemény Jánossal Kós Károlytól jöttünk, s a kolozsvári sétatéren az erdélyi asszimilációról beszélgettünk, s természetszerűen került terítékre a magyar–szász ellenségeskedés, az, hogy miért nem vállalnak ma sem sorsközösséget velünk.
Ellentétben Semjén Zsolttal én éltem Brassóban (újságíróként ott kezdtem 1968-ban), nagyon sok szászt ismertem, de nem voltak sem nekem, sem pedig nemzedéktársaimnak még egyetemi éveink alatt sem szász barátaink. Még közeli kapcsolatot sem lehetett létesíteni velük. (Abban az időben még majdnem háromszázezren éltek Erdélyben, ma kb. tizenötezren, s átlagéletkoruk közel hetven év.)
Enyhén szólva lenézték az erdélyi magyarságot. A szász Universitas történelme olyan különálló, még ha a térkép színes papír-rongyán egyazon helyre kerülünk is velük, olyan, a valósnál is több, mint autonómia, amilyenről ma Európa egyetlen kisebbsége sem álmodozhat. Államot alkottak az államban, hétszáz esztendőn keresztül, egészen a kiegyezésig.
Még a kereszténységben sem voltunk egyek. A reformáció korában ők egyöntetűen a lutheri hitet követték, a magyarság pedig kálvinista, később egy részük Dávid Ferenc hatására unitárius lett.
Kemény János, a marosvécsi találkozók házigazdájaként, nem sok sikerrel próbált valamilyen egységfrontot kialakítani a szászokkal. Nem volt elfogult, sem pedig magyar nacionalista, higgadtan beszélt róluk, objektíven látta a két kisebbség viszonyát. Az évszázados feszültségeket elemezte Kemény János, és akkor rákérdeztem a szászok Romániához fűződő kapcsolataira. Arra, hogy a legenda szerint miért mondták 1918. december elsején, a gyulafehérvári román egyesülési nagygyűlésen a szászok azt, hogy akár az ördöggel is, de a magyarokkal többé soha.
– Hát ez nem igaz, nem így igaz, 1918-ban nem voltak ott, bár eléggé gyűlöltek minket, hogy hihető legyen ez – mondta Kemény János, és az 1848-as évekről kezdett mesélni, azért, hogy jobban megértsem az újabb keletű s végleges szász–magyar ellentétet. Arról, hogy a szász nemzeti mozgalom vezérét, Stefan Ludwig Rothot törvényes alap, sőt az amnesztia ellenére kivégeztette 1849-ben a magyar forradalmi főhatalom, s a szász univerzitás jogállásáról tartott előadást nekem, az évszázados vámmentességükről, arról, hogy a nemzeti fejedelmek korában a kerített városokba még a fejedelem sem léphetett be fegyveres kísérettel.
A Romániához csatolt németség önrendelkezése, utoljára ebben a formában, csak a megszálló román hadsereg gyakorolta lelki kényszer hatása alatt és Iuliu Maniu ígéretében bízva történt meg, amikor 1919. január 8-án a szász népszervezet bővített központi választmánya Medgyesen kimondta a Romániával való egyesülést: „a határozat fontosságának teljes tudatában a szász nép a mai naptól kezdve a román birodalom tagjának tekinti magát, fiait és leányait a román állam polgárainak. (…)” – idézte Kemény János, aztán valami olyasmit mondott, hogy Stefan Ludwig Roth olyan volt a szászoknak, mint nekünk Kossuth és Petőfi együttesen, s hogy képzeljem el, milyen lenne a magyarság érzelmi történelme, ha az osztrákok általános amnesztia után kivégezték volna őket.
Nézd meg ezeket a gyönyörű szász városokat, mondta. Azokban csak elvétve éltek magyarok, soha nem keveredtek velünk, nem ismerték nyelvünket sem, de a kiegyezés után a hivatalos nyelv a magyar lett, s egy kis túlzással, ez szinte olyan volt akkor, mintha Hollandiában akartuk volna egyik napról a másikra kötelezővé tenni a magyart. És Stefan Ludwig Roth kivégzésétől még két évtized sem telt el.
Szóval a brassói szászok.
De mit csodálkozok ezen a történelmi analfabetizmuson? Miniszteri irodákban látható „Nagy-Magyarország”-térkép valójában a Magyar Korona országait mutatja, s nem a Trianon előtti Magyarországot. És az autókon szinte felségjelzésként is árpádsávosan. Ilyen nincs sehol Európában. Képzeljék el, nemzetes uraim, finn térkép Karéliával egy helsinki miniszternél ugye hihetetlen lenne? S hiába kutatok emlékeimben, mert nem láttam soha Hamburgtól Passauig Nagy-Németország-térképet D felségjelű kocsikon, sem pedig Velencétől Lembergig nyújtózó Nagy-Ausztriát hirdetőt, az Osztrák Császárság- térképet, szomszédjaink autóin.
Semjén Zsolt tehát egyoldalúan megbékélt a szászokkal, állampolgár-kezet nyújtott feléjük. Ó, jaj, tisztelt miniszterelnök-helyettes úr, ők nem elmagyarosodott dunai-svábok, s ha már velük tetszett példálózni, talán érdemes lenne többet tudni róluk. (…) Nem csodálkoznék ezen a brassói elszóláson, ha nem tendenciát látnék benne. A birodalmi dölyfösségét.
Itt némely urak megbékélésről papolnak, de nem hajlandóak kezet sem fogni a magyar-szlovák közeledést hirdető Most-Híd vezetőivel, nem éljenezték hozsannázva azt a korszakalkotó román tanügyi törvényt sem, amelyet mostanában fogadtak el odaát, mert azzal az RMDSZ kormányzási sikerét ismernék el. Nagy-Magyarország álmodóinak nem kell a higgadt kisebbség. Újabb és újabb hűbéres pártokkal kísérleteznek Erdélyben, amolyan udvarhelyi Szász Jenőket találnak ki szövetséges gyanánt, mert Markóék túlságosan függetlenek tőlük, azt is mondhatnám, hogy transzilvánok. (…) Nem akarom fokozni. Csak annyit mondok egészen halkan, hogy ez a nemzetiségekkel szembeni érzéketlen tudatlanság vezetett Trianonig, s Isten a tudója, hogy a mai nagy szólamoknak milyen lesz a holnapi böjtjük
[Az Új Magyar Szó budapesti baloldali lapokból újraközöl cikkeket]
Új Magyar Szó (Bukarest)

Bodor Ádám 75 éves
Február 22-én töltötte be 75. születésnapját Bodor Ádám Kossuth- és József Attila-díjas író.
Kolozsvárott született. Az ottani Református Kollégium növendékeként 1952-ben, 16 éves korában államellenes szervezkedés és röpcédulák terjesztése vádjával elítélték, s a szamosújvári politikai börtönben tartották fogva két évig. Szabadulása után volt gyári munkás, majd a Kolozsvári Református Teológia hallgatója lett. A diploma megszerzése után dolgozott a kolozsvári egyházkerületi levéltárban, majd egy fordító-másoló irodában. Első novellája 1965-ben jelent meg az Utunk című lapban, majd négy évvel később első novelláskötetét is kiadták A tanú címmel.
1969-től, a kötet megjelenésétől kezdve szabadfoglalkozású író. 1970 és 1975 között tagja volt a Román Írószövetségnek. 1982-ben települt át Magyarországra, s 1984-től 1988-ig a Magvető Könyvkiadó lektora, majd szerkesztője volt. 1998-tól egy éven át a berlini DAAD Művészi Program ösztöndíjasa volt. Jelenleg a Holmi szerkesztőbizottságának tagja.
Novellistaként indult, egymás után jelentek meg kötetei (Plusz-mínusz egy nap, Megérkezés északra, Milyen is egy hágó?, A Zangezur hegység). Az Eufrátesz Babilonnál című novelláskötetet már Magyarországon publikálta, de az ottani elismertségre 1991-ig várnia kellett, ekkor nyerte meg a Holmi című folyóirat novellapályázatát a később megjelent, Sinistra körzet című kötetének egyik történetével. Ez a sajátos irodalmi műfajú, regényszerű novellaciklus külföldön is nagy sikert aratott. A nem konkrét helyen, valahol a Kárpátok mélyén, nem meghatározott időben játszódó regény a totalitárius rendszer egyszerre abszurd és hátborzongató világát, a benne élők teljes kiszolgáltatottságát ábrázolja.
A Sinistra évében, 1992-ben adták ki a Vissza a fülesbagolyhoz című elbeszéléskötetét, majd 1999-ben újabb regénnyel jelentkezett: Az érsek látogatása fő ihletforrása a Kelet-Európában végbemenő felemás rendszerváltozás volt. 2001-ben látott napvilágot A börtön szaga című interjúkötet, amelyben a szintén kolozsvári Balla Zsófia kérdezte az írót életéről. 2010-ben Az utolsó szénégetők címmel tárcáit adta közre.
Tárgyilagos, távolságtartó környezetleírás, szűkszavú dialógusok, néhány életmozzanatra redukált cselekvéssor, a rejtély, a titokzatosság atmoszférája, s nagyon finom humor jellemzik műveit, amelyekből több filmfeldolgozás is készült. Közülük is kiemelkedik A részleg, Gothár Péter 1994-es filmje, amely a következő évben a Magyar Filmszemlén elnyerte a fődíjat, a legjobb rendezés díját és a külföldi kritikusok díját is.
Az író pályája során több rangos elismerést is kapott, köztük 1970-ben és 1975-ben a Román Írószövetség prózadíját, 1985-ben, 1989-ben és 2002-ben az Év Könyve-, 1986-ban a József Attila-, 1992-ben a Krúdy Gyula-, 1996-ban a Márai Sándor-, 2002-ben a Magyar Irodalmi Díjat. 2003 márciusában vehette át a Kossuth-díjat, "a közép-kelet-európai történelem meghatározó léthelyzeteit modelláló, egyetemes érvényű zárt szisztémák irodalmi megjelenítéséért, ember és természet kiszolgáltatottságának nagy erejű ábrázolásáért."
Bodor Ádámot 75. születésnapja alkalmából hétfőn köszöntötték kiadója, a Magvető szerzői a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Digitális Irodalmi Akadémia szervezésében. A PIM-ben lezajlott rendezvényen Szegedy- Maszák Mihály irodalomtörténész mondott köszöntőt, Szűts Miklós beszélgetett Bodor Ádámmal, Dragomán György, Erdős Virág, Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Szilágyi István és Vincze Ferenc pedig az ünnepelt írásaiból olvasott fel.
Népújság (Marosvásárhely)

Élet Magyarországon kívül
„Ők már nem mondják, hogy Magyarországon kívül nincs élet, és ha van élet, az nem élet. Ők már úgy látják, hogy a magyar világon kívüli élet okosabb és emberségesebb élet.” Móricz Zsigmond szavai ezek – az írónak a két világháború közötti, felvidéki haladó magyar ifjúság világlátását méltató szavai.
Olyan szavak, amelyek heves vitát váltottak ki a kor irodalmi-közéleti berkeiben, amelyek miatt Móricz Zsigmondot a hazaárulás és a magyarellenes propaganda vádjával illették a korabeli sajtóban a magyar közélet és irodalom olyan, azóta elfeledett alakjai, mint Négyesy László. Az a Négyesy László, akit 1931-ben, hetvenéves születésnapján fejedelmi pompával ünnepeltek meg filológuskörökben, és hatalmas kötetben méltatták, mint a konzervatív magyar szellem legfőbb apostolát. De aki mára a történelem szemétkosarába került, mert az idő nem neki adott igazat. Nem őt, hanem az akkori közhangulattal szembeszállni merészelő Móricz Zsigmondot emelte a nagy magyar írók sorába. Sem Négyesyt, sem Pekár Gyulát, aki a budapesti Petőfi Társaság 1931. március 15-i ünnepi gyűlésén Móriczot bacillushordozónak nevezte, és azzal vádolta, hogy „beállt az egyik utódállam magyarellenes propagandistájának”. Sem pedig a szélsőjobboldali nézeteket valló Milotay Istvánt, aki csehbarát írónak nevezi Móricz Zsigmondot, és azt ajánlja neki, „hogyha annyira tetszik a csehországi szociálisabb és demokratikusabb légkör, akkor költözzék oda”.
A szitkokat és átkokat szórók kórusából akkor olyan elszigetelt hangok disszonáltak csupán, mint az első világháború, Trianon traumája után felnőtt új felvidéki generációt példaképének tekintő Erdélyi Fiatalok kolozsvári folyóirat szerkesztőié. A kolozsvári folyóirat hasábjain „A régi és az új magyarság harca” című cikkében Jancsó Elemér kelt Móricz Zsigmond védelmére, a „seregestől rátámadó konzervatívokkal” szemben.
Bár Móricz aligha szorult védelemre – a Pesti Naplóban és a Nyugatban írt válaszcikkeiben így ostorozta vádolóit: „Trianon semmit se változtatott a tanár urak felfogásán, sőt jól jött nekik, mert felhasználhatják dorongnak a saját érdekükben.” A felvidéki magyar ifjúságról Móricz úgy véli: „magyarok ők, magyarabbak, mint az itthon szegény, sötétségben és fel nem világosodottságban tartott gyermekeink. Izzóbb magyarság tombol ott a babiloni fogság érzései mellett, mint itthon, ahol ma is még a régi és sűrű levegőjű mesterséges sötétségben vannak az ifjak.”
Tanulságos történetek ezek a mai magyar közélet számára is. Hiszen ma is a „Magyarországon kívül nincs élet, és ha van élet, az nem élet” típusú retorika dívik a budapesti kabinetekben. Ma is nemzetárulózók kórusa átkozza ki, próbálja elhallgattatni, de legalábbis túlkiabálni a józan, haladó hangokat. Ez a kórus pedig olyannyira tud taszítani, hogy a kisebbségi lét „babiloni fogsága” édesebbnek, okosabbnak, emberségesebbnek tűnik tőle bármiféle anyaállam-polgárságnál.
Salamon Márton László, Új Magyar Szó (Bukarest)

Főszerepben az Erdélyi körkép (Március 15. Sepsiszentgyörgyön)
Az idei sepsiszentgyörgyi március 15-i ünnepség "főszereplője“ az Erdélyi körkép reprodukciója, a (néhai) Bodok Szálló előtt már napok óta készül a tartórendszere.
Ebben az esztendőben a már megszokott koszorúzási helyszíneken kívül csupán a szabadtéri ünnepség várja a nemzeti ünnepünkön részt venni szándékozókat, az elmúlt években tartott esti színházbeli előadásra nem kerül sor, és a színház sarkánál felállítandó emelvényen sem ígérnek hosszú programot.
A rendezvénysorozat már szombaton kezdődik a Gáll Lajos Futókör hagyományos emlékfutásával, hétfőn a nyugdíjasok szerveznek külön ünnepséget a Székely Nemzeti Múzeumban. Kedden, 15-én délelőtt kerül sor a koszorúzásokra és kisebb-nagyobb megemlékezésekre a történelmi helyszíneken, temetőinkben a honvédsíroknál, látványosabb talán a szemerjai csata emlékművénél lesz, hová a huszárok is kivonulnak. Az Erdélyi körkép avatását délután három órakor tartják, utána következik az Erzsébet parkbeli honvédemlékmű koszorúzása, majd négy órától a főműsor. Az Erdélyi körkép hányatott sorsú hatalmas festmény volt, a 15 méter magas, 120 méter kerületű vászon a nagyszebeni csatát örökítette meg, a magyar szabadságharc kitörésének félszázados évfordulójára készült. 1898 márciusában Budapesten, a városligeti pavilonban állították ki, esti megvilágítással is ellátták, ami külön vonzotta a látogatókat. S bár kedvező recenziókat kapott a körkép, megfelelő megbecsülésben mégsem részesült: mintegy tíz esztendeig Magyarország néhány városában kiállították még, majd 1907-ben Varsóba került, ahol utoljára mutatták be egészben. Aztán részletekre, kisebb jelenetekre és motívumokra szedték szét, darabjai pedig az idők során elkallódtak. Bem apó szülővárosának múzeuma, a Tarnówi Körzeti Múzeum már húsz éve kutat a részek után, ez idáig harminckét kisebb-nagyobb vásznat sikerült azonosítaniuk, a tarnówi gyűjtemény ezekből tizennégyet számlál. A kicsinyített reprodukciót korabeli fényképek alapján 2009-ben készítették Tarnówban, tavaly Veszprémben állították ki, Sepsiszentgyörgyre a veszprémi testvérmegyei, illetve testvérvárosi kapcsolat révén jut el, avatásán — Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke mellett — Kovács Norbert, Veszprém Megye Közgyűlésének alelnöke és Ryszard Scigala tarnówi polgármester mond beszédet. A hagyományőrző huszárok természetesen itt is jelen lesznek. A központi ünnepség az utóbbi évek gyakorlatának megfelelően a 11. Székely Huszárezred és az uzoni huszárok bevonulásával kezdődik (a szervezők külön felhívják a figyelmet, a programban nem szereplő lovasok ne csatlakozzanak hozzájuk, őket a közönség biztonsága érdekében eltávolítják), a zenei részekről, akárcsak az elmúlt esztendőkben, a Rétyi Kováts András Fúvószenekar és a városi egyesített kórusok gondoskodnak, idén is lesz ifjúsági szónok, a kulturális műsor ezúttal a Százlábú ifjúsági néptáncegyüttes fellépéseiben merül ki. Kiemelt résztvevője a rendezvénynek Oberfrank Pál színművész, a Veszprémi Petőfi Színház igazgatója, aki Dsida Jenő Psalmus Hungaricus versét adja elő — gondot okozott viszont a díszszónok kiválasztása, eredetileg Sólyom László volt köztársasági elnököt szerették volna Sepsiszentgyörgyre hívni, ő nem tudta vállalni, a szóba jöhető magyarországi politikusokat viszont nemzetpolitikai elkötelezettségük — a 16-i alkotmányi szavazás az Országgyűlésben — Budapesten tartja. Tegnap Hadnagy Miklóst, a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának vezetőjét kérték fel a díszbeszéd megtartására, neki addigra csupán betegségéből kell felgyógyulnia.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az elnök elköszönt
„Az íróra Erdélyben 1989 előtt, akarta vagy nem akarta, egyfajta közéleti szerep is hárult. 1989 decemberében amikor összeomlott a diktatúra, az írók voltak azok, akiket a saját közösségük hiteles személynek tekintett, ezért természetes, hogy ők vállalták el, rájuk hárult, hogy egy érdekvédelmi szövetséget megalakítsanak. Az írók vezető szerepet vállaltak azokban a napokban, hetekben, hónapokban. Akkor nem években mérték minálunk az időt, hanem szinte napokban, rövid órákban. Később ki-ki visszatért eredeti hivatásához. Nem egyik napról a másikra, hanem fokozatosan. Ha ma körülnézek, kevesen vannak még, akik hozzám hasonlóan ragaszkodnak a politikához. Ma már én sem ragaszkodom hozzá. Tizennyolc évi RMDSZ elnökösködés után úgy döntöttem - és én döntöttem! -, hogy nem próbálkozom újabb mandátummal, viszont a politikából egyik napról a másikra nem léphetek ki. Egyelőre a román kormányból sem, mert azt gondolom, hogy kötelességem azt a tapasztalatot, azt a tudást, amivel rendelkezem nem csak megtartani, hanem tovább adni, és ez nem megy egyik napról a másikra. Husz-huszonegy esztendővel ezelőtt elég szokványos volt, az hogy íróember, alkotó értelmiségi politikussá vedlik át. Ma pedig éppen ez az, ami teljesen szokatlan, Nem tudom, hogy jó-e? Jó-e az hogy minálunk is ilyen gyorsan végbement egy munkamegosztás. Kitermeltük a hivatásos politikust, azt, akinek mestersége és szakmája a politika. Azt hiszem, hogy nem tudok hivatásos, megélhetési politikussá válni. Én még annak a romantikus vállalásnak vagyok a példája, amire két évtizeddel ezelőtt rákényszerültünk. Az az igazság, hogy a mi kultúránkban van ennek hagyománya is. Rögtön Petőfi Sándor jut eszünkbe, vagy Mikszáth Kálmán. Rá, Mikszáthra nem azért emlékezünk szeretettel, mert országgyűlési képviselő volt; más erényeit tudjuk, tartjuk számon. Ady Endre publicisztikai hevületére, haragjára és indulatára viszont örömmel gondolunk vissza. Mikszáth pedig jól kamatoztatta, amit az Országgyűlésben éles szemmel meglátott. (Salgótarján, Szerdatársaság, irodalmi párbeszélgetés, 2011. február 16.)
Nem tudom, volt-e elnök, magyar talán nem volt, aki lemondott, nem indult újra akkor, amikor a zászló (mellette a zászlónk is) neki lengedezett. Most már van, úgy hívják Markó Béla. A többi elnök, mind akkor is indulgatott, amikor még vagy már zászlója se volt, eztán mégis. Nem tudom, volt-e elnök, magyar, aki sikeres volt, és lemondott volna? Mondván, akkor mosat lemondok. Így! Na nem a sikerről, hanem arról az eszközről (tegyük idézőjelbe: „eszközről”), ami sikerre vitte. Nem volt ilyen.
Markó Béla, költő, visszajött, jövögetett már közben is, verseket, könyveket írt néhány éve megint; elege lett az értelmiségi felelősséget felülíró (alulíró) politizálásból, a politikusi létből. Ment és jött, jött és ment, hogy ember maradhasson, és maradt.
Igaz, csak tizennyolc év után, és még (mindig) nem egészen. Több ilyen politikus nincs, több ilyen értelmiségi sincs. Költő se, mind belepusztult ebbe> értelmiségi legyek, vagy politikus, őszinte ember legyek, vagy gazember? Esetleg őszinte és igaz gazember. Markó aztán egyik se lett. Nem is pusztulhatott bele egyikbe se. Jövögetett egy ideje kifelé ebből. Markó Béla eddig sem volt távol. Visszajött egy szonettben, egy haikuban, valamilyen (számára) zárt karakterben (karakterben, ha mondom), de mindig visszajött, és most itt van.
Nem olyan rég ezt mondta Budapesten: „Az utóbbi években rá kellett jönnöm arra, hogy az eredeti hivatásomat odahagyni elég nagy mulasztás volt. Ez az én személyes mulasztásom, nem biztos, hogy másoknak ugyanilyen hiányérzetük van. Azt is valamiféle, nem nosztalgiával, de szkepszissel kell konstatálnom, hogy a politikában lassan-lassan utolsó mohikán leszek, ami az írói, illetve általában az értelmiségi alapállást illeti. Szeretném magamról azt hinni, hogy értelmiségiként vagyok még mindig politikus.”
Nem isten, nem püspök, költő.
Kőrösi P. József, Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Megkoszorúzták a félixfürdői Petőfi-szobrot
Bihar megye – A Bihar megyei RMDSZ a történelmi egyházakkal közösen, közelgő nemzeti ünnepünk alkalmából hagyományteremtő szándékkal koszorúzást szervezett Petőfi Sándor nemrég felújított félixfürdői szobránál.
A Váradszentmárton községben szervezett vasárnapi ünnepi megemlékezés a premontrei római katolikus templomban kezdődött, ahol Fejes Anzelm Rudolf apátkanonok mondott szentbeszédet. A prédikáció keretében megemlékezett az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc áldozatairól és az események helyi vonatkozásairól is. Történelmi kuriózumként elhangzott, hogy a premontreiek a forradalom idején Szentmártonban, illetve Asszonyvásárán bújtatták el a forradalmárokat azért, hogy az úgynevezett Bach-rendszerben ne vonják őket felelősségre a szabadságért vívott küzdelmükért. A jelen lévő hívek közösen imádkoztak azért, hogy a rend végre visszakaphassa, a kommunizmus idején államosított tulajdonait, majd a jelen lévők többsége átment a félixfürdő területén található Petőfi szoborhoz. A hányattatott sorsú, többször is megrongált plasztikát a közelmúltban újította fel Deák Árpád nagyváradi szobrászművész. Az RMDSZ közbenjárásával sikerült megtisztítani a mindeddig méltatlanul elhanyagolt környezetét is.
Az eszmék tovább élnek
A koszorúzáson beszédet mondott Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke, aki örömét fejezte ki, hogy új helyszínnel bővült a hagyományos március 15-i megemlékezés-sorozat. Kifejtette: egy forradalmat le lehet verni, de a forradalmi eszméket megszüntetni nem lehet. Az a küzdelem, amit elődeink vívtak, azt nekünk is meg kell harcolni, csak más eszközökkel. Közös céljaink elérése érdekében pedig a békesség, szeretet és egyetértés útján kell járnunk. Fejes Anzelm Rudolf apátkanonok megáldotta a felújított szobrot, majd a jelenlévők elhelyezték a kegyelet koszorúit a szobor talapzatán. Közreműködött a Szent László Gimnázium két másodikos diákja is, végül a nemzeti imánk eléneklésével zárult a hagyományteremtő megemlékezés.
Mészáros Tímea
erdon.ro

Erdélyi művészek a magyar állami kitüntetettek között
Senkálszky Endre színművész, rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze elismerést kapta meg. Senkálszkyn kívül érdemes művész lett Both András díszlet- és jelmeztervező.
Magyarország legfontosabb kitüntetéseit osztották ki tegnap Budapesten a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából. A Parlamentben a Kossuth- és Széchenyi-díjakat, a Petőfi Irodalmi Múzeumban pedig a kiváló és érdemes művészi címeket, valamint a Babérkoszorú díjakat vehették át a művészeti és tudományos élet kiemelkedő szereplői. A kitüntetettek hosszú sorában erdélyi és magyarkanizsai származású művészeket is díjaztak: Senkálszky Endre színművész, rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze elismerést kapta meg. Senkálszkyn kívül érdemes művész lett a szintén erdélyi Both András díszlet- és jelmeztervező, de ugyanebben az elismerésben részesült a magyarkanizsai származású, Franciaországban dolgozó Nagy József Koreográfus, színész, táncművész is.
A Magyar Köztársaság Kiváló Művésze címet a nagyszebeni származású, Budapesten élő Bács Ferenc Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, valamint a korondi Páll Lajos festő- és grafikusművész, költő, érdemes művész is megkapta. Az erdélyi származású Kovács Apollónia előadóművész, aki 1949–1961 között a nagyváradi színház színésze volt Kossuth-díjban részesült. Kossuth-díjat kapott többek között Földes László Hobo előadóművész, dalszerző is.
Az Országházban a Kossuth- és Széchenyi-díjak mellett a Magyar Köztársasági Érdemrend legmagasabb fokozatait Schmitt Pál köztársasági elnök és Orbán Viktor miniszterelnök adta át. A Kiváló Művész, az Érdemes Művész és a Babérkoszorú díjakat Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás minisztertől vehették át a kitüntetettek a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Kossuth-nagydíjat idén Nemeskürty István Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora vehette át „a kulturális és művészeti élet jelentős spektrumát átölelő sokoldalú munkássága, a magyar játékfilmkészítés több mint negyedszázados irányítása, irodalom-, művelődés- és bibliatörténeti művei, forgatókönyvei, gazdag publikációs tevékenysége, példaértékű életpályája elismeréseként”.
Kossuth-díjban részesült Berecz András népdalénekes, mesemondó a magyar néphagyományok ápolásáért, Blaskó Péter, a Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas színművésze hiteles, karakteres színészi alakításaiért, Czakó Gábor József Attila-díjas író, publicista, szerkesztő gazdag irodalmi és újságírói munkássága elismeréseként. A Hobo néven ismert Földes László az indoklás szerint „a magyar popzenei kultúrában egyéni hangú, maradandó értéket létrehozó több évtizedes munkássága, sokirányú zeneszerzői és előadó-művészi tevékenysége, életpályája elismeréseként” kapta meg a díjat.
Ugyancsak Kossuth-díjban részesült Kristóf Ágota író, Kubik Anna Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, Makkai Ádám költő, író, műfordító, nyelvész, Medveczky Ádám, a Magyar Állami Operaház Liszt Ferenc-díjas karmestere, érdemes művész, Orosz István Balázs Béla- és Munkácsy Mihály-díjas grafikusművész, érdemes művész, Reigl Judit festőművész, Rófusz Ferenc Oscar-díjas és Balázs Béla-díjas animációs és rajzfilmrendező, Sándor György Jászai Mari-díjas előadóművész, Szabados György Liszt Ferenc-díjas zeneszerző, zongoraművész és Vidnyánszky Attila Jászai Mari-díjas rendező.
Megosztott Kossuth-díjban részesült Szarka Tamás zeneszerző, költő és Szarka Gyula zeneszerző, a Ghymes együttes két alapító tagja. A Széchenyi-nagydíjat „világszerte számon tartott és nagyra becsült kémiai kutatásaiért és eredményeiért, a kémiai tudományok fejlesztése, eredményessége, a kutatási eredmények gyakorlati hasznosítása érdekében végzett munkásságáért” Oláh György Nobel-díjas kémikusnak, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjának ítélték oda. A tudós az elismerést később veszi át. Széchenyi-díjat vehet át többek között Csíkszentmihályi Mihály pszichológus, Erdei Anna immunbiológus, Inzelt György kémikus, Lénárd László neurobiológus, Sólyom Jenő fizikus és Szörényi László József Attila-díjas irodalomtörténész. Krónika (Kolozsvár)

A tavasz mindenkié!
Sokan neveznek majd ünneprontónak bennünket, romániai magyar újságírókat amiatt, hogy március 15-én nem koszorúzunk, nem avatunk kopjafát, nem vonunk fel zászlót, hanem a magyar sajtó szabadságáért tüntetünk a bukaresti magyar nagykövetség előtt.
Hogy tüntetünk a sajtószabadságért – budapesti, berlini, frankfurti, new yorki, debreceni, gyulai társainkkal együtt. Sokan vágják majd a fejünkhöz, hogy a nemzeti ünnepen nem szépről és jóról, hanem búról és bajról beszélünk, hiszen március idusán az örömnek, a büszkeségnek kell a magyar lelkekbe költöznie, és nem az önmarcangoló bűntudatnak.
De hiszen ünneplünk mi is. Mi március 15-ét a Magyar Sajtószabadság napjaként ünnepeljük. Mi azt ünnepeljük, amit a márciusi ifjak 12 pontja közül mindjárt a legelső kimondott: „Kívánjuk a sajtó szabadságát, a censura eltörlését.” És csak ezután jött a felelős minisztérium, a törvény előtti egyenlőség, a közteherviselés, a jobbágyfelszabadítás követelése, és minden egyéb. Mert az ifjú radikális írók szemében a sajtószabadság volt minden más szabadság alapja, a kiindulópont. Ezért írta a naplójába Petőfi március 14-én este: „A forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót. Holnap ki kell vívnunk a sajtószabadságot.”
Az Új Magyar Szó mai fehér címlapja azt ünnepli, hogy a márciusi ifjak sikerrel jártak. Azt, hogy a magyar nemzet számára a sajtószabadság alapvető értékké vált, mint ahogyan alapvető érték ez ma valamennyi szabad európai nemzet számára.
Az Új Magyar Szó mai fehér címlapja azt ünnepli, hogy a Szabad Európa nem engedi elcsellengeni fiait, nemzeteit a közös értékek talajáról, hanem – ha kell – intézményes eszközökkel, európai parlamenti elítélő állásfoglalással fenyíti meg, és téríti őket vissza a helyes útra. Tette ezt a haideri Ausztriával, és teszi ezt most Magyarországgal is.
Ma Budapesten, Berlinben, Bukarestben, Frankfurtban, New Yorkban, Debrecenben, Gyulán a magyar hősök előtt tisztelgünk. Azok előtt, akik életüket adták a sajtószabadságért, akik életüket adták azért, hogy mi most szabadon beszélhessünk, újságot olvashassunk, tévét nézhessünk, rádiót hallgathassunk, hogy szabadon gyülekezhessünk. Hogy ne mondja meg nekünk egy párt, mit szabad mondanunk és mit nem, ne bírálja el egy politikailag homogén hatalmi fórum, miről beszélhetünk és miről nem.
Kedves olvasó, ezennel elnézést kérünk tőled, hogy ma fehér címlapos újságot adtunk a kezedbe. Te érdekes, színes, információdús Új Magyar Szó-címlapot érdemelsz. Olyant, amilyent igyekszünk szerkeszteni nap mint nap.
Ezt a kis áldozatot hozzuk meg most közösen. Hogy a magyar sajtó ismét szabad legyen.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

„Magyarnak lenni nemcsak állapot, hanem hivatás és felelősség”
Méltóságteljesen és békésen zajlottak a március 15-i rendezvények
Csíkszereda volt az idei március 15-i erdélyi rendezvények központja, de valamennyi magyar lakta városban nagyszabású műsorral tisztelegtek az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléke előtt. Kolozsváron ökumenikus istentisztelet nyitotta meg az ünnepi rendezvények sorát a Szent Mihály-templomban, ahonnan az ünneplők Kossuth-nótákat énekelve vonultak át a Biasini Szálló elé. A koszorúk elhelyezése előtt magyar és román politikusok tolmácsolták köszöntő beszédüket, majd a Petőfi-emléktáblánál való ünnepség után az előző évekhez képest idén koszorút helyeztek el a Főtér és a Deák Ferenc (Eroilor) utca sarkán álló Bem-háznál is, a lengyel hadvezér tiszteletére. Az esti órákban a Kolozsvári Magyar Opera, valamint a Mátyás-szülőház előtti tér szolgált a rendezvények helyszínéül. Az idei ünneplést nem zavarta meg tüntetésével a Noua Dreaptă szélsőséges jobboldali román szervezet.
A hagyományok szerint felvonulással kezdődtek idén is Kolozsváron a március 15-i ünnepségek. A menet a protestáns teológia elől indult, és zeneszóval vonult fel a Főtérre, a Szent Mihály-templomba, ahol az ökumenikus istentiszteleten mintegy ezer személy vett részt. „Vajon mi, a XXI. századi, Kárpát-medencei magyarok tudjuk-e, mi a küldetésünk?” – tette fel nekik a kérdést Kovács Sándor római katolikus főesperes, aki a magyarság küldetését a következőképpen fogalmazta meg: magyarnak lenni – őseink szellemében, a közjóért, egy cél érdekében élni és dolgozni. „Március 15. főszervezője mindig is az ifjúság volt. Nagy feladat vár most is rátok, fiatalokra, amit az élet és a magyar nép bízott rátok. Magyarnak lenni nem csak állapot, hanem hivatás és felelősség!” – mondta a főesperes, majd Isten áldását kérte a magyar népre.
Bibza István esperes az Erdélyi Református Egyházkerület nevében, Pap Géza püspök megbízásából Pál apostolt idézte. „Isten mindnyájunkat szabadságra teremtett. Az ember joga a szabadság. Aki ezt a jogot el akarja venni, az bűnt követ el. Isten szabadító szeretete érintette meg népünket 1848-ban. Most minket is érintsen meg, és melegítsen a szabadság sugara” – hangoztatta az esperes, majd arra figyelmeztette a jelenlevőket, hogy szabadság csak ott van, ahol egyetértés, összefogás és önfeláldozás van.
Gyerő Dávid, az Erdélyi Unitárius Egyház tanácsosa Bálint Benczédi Ferenc püspök távollétében és kérésére szólt az egybegyűltekhez. „Krisztus szabadsága szabadított meg minket. Álljatok meg szilárdan Jézus Krisztusban” – szólította fel az egybegyűlteket a tanácsos, majd hozzátette: a szabadság mindig tartalommal teljes, lényege a szeretet. „A szabadság nem a valamitől való függetlenséget jelenti, hanem a közös elhívatottságra, a szeretetben való szolgálatra való lehetőséget. Ha szeretettel vagyunk egymás iránt, és nemet mondunk a széthúzásra, akkor az utánunk jövők is hálával gondolnak ránk 163 év távlatából” – összegzett az unitárius egyház képviselője.
Fehér Attila, az Erdélyi Evangélikus-lutheránus Egyház képviselője szintén Pál apostol idézetéből indult ki, majd így folytatta: „Ez az alkalom az isteni hálaadás szent alkalma kell hogy legyen. Magyarnak lenni nem szégyen, hanem dicsőség. Mi most olyan tetteket kell véghezvinnünk, amelyekért utódaink büszkék lesznek ránk: érték- és hagyományteremtőkké, jelenépítőkké kell válnunk. Ünnepeljünk úgy, mint aki tudja: Isten szeret minket, ezért hazát és családot ad nekünk!
Az ökumenikus istentiszteleten fellépett a Kolozsvári Református Kollégium (Székely Árpád), a János Zsigmond Unitárius Kollégium (Majó Julianna) és a Báthory István Elmélet Líceum (Potyó István) énekkara.
Emlékezés megújuló bizalommal
Az egyháziak után világi személyiségek szólaltak fel. Elsőként Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja Orbán Viktor magyar kormányfő üzenetét olvasta fel, majd saját nevében derűt, boldogságot és hitet kívánt az erdélyi magyarságnak.
„A szokáshoz igazodva most is megtöltöttük a templomot. Látszólag ugyanaz a helyzet, de valamiért most jobb magyarnak lenni. Új lehetőséget kaptunk: a magyar állampolgárság most már nem álom, hanem valóság, ez pedig tettvágyat hozhat számunkra. Ma nem a kesergés, hanem a megújuló bizalom hangján emlékezhetünk – mondta Sándor Krisztina, a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) elnöke, majd arra is figyelmeztetett: ma a kényelem és a hitetlenség ellen kell harcot vívnunk.
László Attila kolozsvári alpolgármester pedig úgy fogalmazott: „Jó és megnyugtató itt lenni, Kolozsvár, sőt Erdély egyik legismertebb templomában. Kolozsvár a miénk, az önöké. Lakjuk be a várost szeretetünkkel!”
A kolozsvári magyar ifjúság üzenete
A Biasini Szálló előtt a Kolozsvári Református Kollégium énekkara Székely Árpád igazgató vezetésével és a Beszterce-Naszód megyei Cegőtelke fúvószenekara közreműködésével verses-zenés műsort adtak elő. Molnos Lajos kolozsvári városi tanácsos Kelemen Hunor művelődési miniszter üzenetét olvasta fel, ezt követően a március 15-i ünneplésben együttműködő kilenc kolozsvári ifjúsági szervezet üzenetét Dénes Hunor közvetítette: a ’48-as hősök áldozata összekapcsolja a múltat és a jelent, hiszen 1848–49 egyet jelent a szabadságért való küzdelemmel, a szabadságharcos hősök példája pedig évről évre táplálja az emlékezés fáklyáját.
– Nemzetünk értékeiért való közös lelkesedés, az együttműködés alapfeltétele a bizalom, az egységes szellemi, nemzeti alap felismerése, az értéktőke, amelytől akkor sem hajlunk el, ha a közös célok megvalósítását különböző utakon képzeljük el – összegezte Dénes Hunor. Kiemelte: az elmondottak pozitív előképéül szolgálhat az ünnepi nyilatkozatot aláíró kilenc, eltérő tevékenységi körökkel rendelkező szervezet összefogása, akik közös célnak tekintik az önálló magyar egyetem létrehozását, az ifjúság nemzeti öntudatának erősítését, a küszöbön álló népszámlálás ügyében való felvilágosítást, az anyanyelv és a nemzeti jelképek minél szélesebb körben való használatát, az autonómia kivívását, a nemzet egyesítését a magyar állampolgárság megszerzése által. A közös célok megvalósulásának alapfeltétele, hogy az egyének és közösségek a mellettük élőkben ne a vetélytársat, hanem a munka-, és honfitársat lássák – tette hozzá. – Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hősei előtt tisztelegve el kell köteleznünk magunkat közös célunk mellett, meg kell erősödnünk abban a tudatban, hogy csupán együtt tudunk bármit is tenni nemzetünk érdekében – hangsúlyozta.
A szabadsággal nem lehet sáfárkodni
László Attila, Kolozsvár alpolgármestere beszédében kiemelte: a szabadság az, amelynek mindig a legnagyobb ára volt, és amivel nem lehet sáfárkodni. Seneca írására hivatkozott, aki szerint „gyakran annak van a legnagyobb ára, amiért semmit sem kapunk”, illetve: „ha önmagad birtoklod, semmit sem vesztettél el”. Szép és méltóságteljes ünneplést kívánt a közösségnek, hangsúlyozva: a minden korban felbukkanó ünneprontókkal szemben a jót, a nemest, a kedvcsinálót kell egyedi büszkeséggel öveznünk – emelte ki László Attila.
– A lelkes utód eljár ősei sírjához és gyújt régi fénynél új szövétneket – jelentette ki a maga során Csép Sándor, a Magyar Polgári Párt (MPP) Kolozs megyei szervezetének elnöke, hozzátéve: bár a forradalmi eszmékért a legnagyobb áldozatot meghozó Petőfi Sándornak, Vasvári Pálnak sírja sincs, örök tanyát vertek az utódok lelkében, akik március 15-én megidézik őket, mindazokkal a hősökkel, mártírokkal egyetemben, akik a szabadságért csatatérre vonultak.
Ellenzéki rossz üzenetek…
Traian Băsescu köztársasági elnök köszöntő beszédét Eckstein-Kovács Péter, az államfő kisebbségi ügyekért felelős tanácsosa tolmácsolta. A szöveget – annak ellenére, hogy a hivatalos magyar fordítás is nála volt – románul olvasta fel a tanácsos, majd hozzáfűzte észrevételeit.
„Traian Băsescu azt üzeni, hogy megérti a magyarok március 15-éhez kötődő érzelmeit. Egyik pártelnök – azt hiszem Pontának hívják – azt üzente ezen a héten, hogy nagyon rossz dolog Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Băsescu román államelnök baráti viszonya. Ez is üzenet, amit meg lehet hallgatni, de nem hiszem, hogy jó üzenet volna. És ott van egy másik párt elnöke, Antonescu úr, aki megüzente a magyar parlament elnökének, hogy jó lenne, ha minél hamarabb visszamenne Budapestre. Ez sem volt szerintem jó üzenet” – fejtette ki a politikus.
Az államelnök együttérzését azért tekinti fontos üzenetnek Eckstein, mert március 15. kifejezetten magyar ünnep. „Petőfi azt mondta, hogy talpra magyar. Nem pedig azt, hogy talpra magyar és vele együtt élő népek, vagy talpra, magyar állampolgárok” – mondta a tanácsos.
„Nemcsak a szabadságot, hanem az egyenlőséget és a testvériséget is hirdették a forradalmárok. Ezzel a testvériséggel van egy kis probléma: mások szemében keressük a szálkát, ahelyett, hogy a magunkéba néznénk” – jegyezte meg Eckstein, hozzátéve, hogy számos sebet kell begyógyítania a mai nemzedéknek.
Florin Stamatian, Kolozs megye prefektusa Emil Boc kormányfő üzenetét közvetítette.
Sorin Apostu polgármester üdvözlő beszédében elmondta: március 15-én, az 1848-as forradalom 163. évfordulója alkalmából annak valamennyi résztvevője emléke és bátor tettei előtt tisztelgünk. Felhívta a figyelmet arra, hogy a jobb közös jövő építésén, illetve Kolozsvár európai színvonalú várossá való fejlesztésén kellene minden polgárnak fáradoznia, együttműködnie.
Kedvező román–magyar távlatok
Máté András Levente RMDSZ-es képviselő, az RMDSZ képviselőházi frakciójának elnöke üdvözlő beszédében kifejtette: a maga szabadságharcát minden nemzedéknek meg kell vívnia, bár mi már nem fegyverekkel, hanem a diplomácia eszközeivel harcolunk, áldozatokat, kompromisszumokat hozunk, nem tévesztve szem elől nemzetünk szabadsághoz és önrendelkezéshez való jogát. Mint elmondta, ily módon sikerült a tanügyi törvényt elfogadtatni, illetve indult meg útján a kisebbségi törvénytervezet, amely a szabad és méltóságteljes élet megvalósulásának lehetőségét hordozza.
Szilágyi Mátyás magyar főkonzul Orbán Viktor magyar miniszterelnök üdvözlő levelét tolmácsolta, majd összegezte: Magyarország és Románia között örvendetesen fennálló és fejlődő stratégiai partnerség kedvező távlatokat nyit az államközi együttműködés számára. – Precedens nélküli módon közel jutottunk az 1848–1849-ben csupán megpróbált, Kossuth és Bălcescu által eltervezett közeledés tényleges megkezdéséhez – mondta. – Ma, amikor közös műemléki projekteket valósítunk meg az egymás országaiban élő nemzeti közösségek érdekében, amikor a kolozsvári képzőművészeti múzeumban a legnevesebb magyar festők sok évtizede raktárban elzárt munkáit tárják szép kiállítás keretében a nagynyilvánosság elé, amikor egymás nemzeti konyháinak napjait szervezzük meg a városnapok keretében, amikor a régóta várt magyar nyelvű feliratok és városnevek kérdésében Erdély számos, magyar kisebbség lakta városában látható előrelépés történik, amikor nemcsak általános oktatási, de nemzeti kisebbségi szempontból is előremutató oktatási törvény került elfogadásra, amikor esély nyílik a magyar közösség szempontjából is elfogadható kisebbségi törvény parlamenti elfogadására, úgy érezzük, hogy esély körvonalazódik a jó irányban való elmozdulásra – összegezte.
Lelkesedéssel a közöny eloszlatásáért
„Vajon ünnepelnénk-e ma ennyien, ha 1848. március 15-én a Pilvax Kávézóban ülők megmosolyogják és cinikusan legyintenek Petőfi első alkalommal felolvasott Nemzeti dalára, majd közönyösen szürcsölgetnék tovább a kávéjukat? – indította ünnepi beszédét Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közép-erdélyi régióelnöke – A válasz: egyértelműen nem.”
Gergely Balázs a forradalom és az azt megelőző reformkor tanulságának a közöny eloszlatását tekinti. „A közöny a legnagyobb ellenségünk, és ha átitatja a mindennapjainkat, akkor nem jutunk egyről a kettőre. A közöny ellen a lelkesedéssel vehetjük fel a harcot” – mondta az EMNT-elnök, majd hozzátette, hogy ennek a harcnak a gyümölcse például a páratlan lelkesedéssel megszervezett tavalyi Kolozsvári Magyar Napok is.
Az ünnepi beszédeket követően politikai pártok, parlamenti képviselők és civil szervezetek helyeztek el koszorút a Biasini Szálló Petőfi-emléktáblájánál, majd a nemzeti és a székely himnusz eléneklése után valódi premiernek lehetettek tanúi az ünneplők: átvonultak a Főtér Deák Ferenc (Eroilor) utcai sarkához, majd koszorút helyeztek el a saroképületnél, ahol 1848. december 25-ének éjjelén megszállt Bem József. A Bem-háznál Kossuth-nóták éneklése közben két koszorút helyezett el a fiatalság az 1794. március 14-én született tábornok emléktáblájánál, majd a Mátyás-szoborcsoport elé vonult a menet, ahol népviseletbe öltözött zászlóvivők rezesbanda kíséretével további, az 1848–49-es forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódó nótákat énekeltek.
Késő délután az Állami Magyar Operában folytatódott az ünnepi rendezvények sora, ahol a társulat a Mária főhadnagy operettel emelte a nemzeti ünnep színvonalát. Az ifjúság ezalatt Mátyás király szülőháza előtt szervezett kulturális estet, késő este pedig a forradalmi kávéházzá alakított Corvinus pubban zárult a rendezvénysorozat. Szabadság (Kolozsvár)

Egy ünnep, több egyetértés
Ágyban, párnák közt, taknyos zsebkendőhalmok, jobbra orvosság, balra citromos tea. Olvasás. Köhögés, melegem van, fázom, fejfájás, így sem jó, úgy is kényelmetlen, pár perc szunyókálás, újra köhögésroham. Bekapcsolom a tévét. Elkezdődött az ünnep.
Egyes magyar adók rajzfilmet sugároznak, a Dunán és az m1-en, m2-ön ünnepi reggeli műsor van, csak néha egy-egy rövid híradó. Verset mondanak, énekelnek, hegedülnek, beszélgetnek a forradalomról és szabadságharcról nők, férfiak, olyan derűsen, hátradőlősen, oldottan. Még úgysem láttam a budapesti hivatalos ünnepi ceremóniát, hiszen ez itthon szabályos munkanap, legfeljebb elnézik, ha elfutunk ünnepelni, illetve nekünk újságíróknak kicsit talán munkaköri kötelességként is felfogható a városi ünnepségen való részvétel. No, de most a legjobb helyről, az „első sorból” láthatom a budapesti történéseket. Zászlófelvonás, katonai parádéval. Hétágra süt a nap a fővárosban, az államfő csak úgy kiskabátban vonul fel. Ünnepre kedvező időjárás. Jókora a tömeg. Teljesen olajozott a forgatókönyv.
Aztán időutazás 1848-ba, egy 163 éves híradóba. Beszámoló Petőfi napjáról, a stúdióban berendezett Pilvax kávéház korabeli díszletei között. Halszálkás ruhájában igazán szemrevaló jelenség Novodomszky Éva, a fő híradós. Gaskó Balázs három szakértővel eleveníti fel március 15-e eseményeit. Szinte családias beszélgetés sikeredik, mintha csak úgy a vasárnapi ebéd után, szűrt napfényben gombolyítanák a szót. Érdekes tálalás, egyszer sem unalmas vagy vontatott, bár annyiszor ismételt adatokkal szolgál. Neves forradalmárok ízletes korabeli naplórészletei tanúskodnak a szabadságharcos napok végtelen lelkesedéséről. Amolyan színpadiasan elhangzott a 12 pont, tetszett az a formabontás is, ahogy vásott tudatlan kölyökként a műsorvezető megmagyaráztatta nekünk az egyes tételek jelentését. Megkóstoltuk a Kossuth-kiflit, kokárdát varrtak a főkötős leányok-asszonyok, fény derült a kokárdás színek megfelelő sorrendjére, bemutatták a korabeli divatot, ismertették a zenét, táncot, lapszemle – vagy nem is, sokkal inkább valóságos lapmustra tanúi lehettünk, tisztázták a 48-as árviszonyokat, 10 krajcár volt egy kávé, és az is kiderült, hogy a zászló és a lobogó nem is éppen szinonimák. S közben többet tudhattunk meg 48-ról, mint sok tucatnyi történelemórán. Hát így is lehet az „unalmas” múltról műsort készíteni.
Közben a hivatalos események helyszíneit is kapcsolták, a nemzet színe-javának egy része nyújtott ízelítőt különféle zenékből, versből, táncból. Na meg szónoklatból. Szép napja volt Orbán Viktornak: becslések szerint mintegy húszezer ember szűnni nem akaró tapsa fogadta, ám úgy félórás beszéde kissé talán túl hosszúra sikeredett, bár elemzése terjedelmes szakdolgozat gyönyörű témája lehet még. Szép gondolat, miszerint „minden magyar ki fog állni minden magyarért, minden magyar közösen, együtt ki fog állni Magyarországért” – bárcsak úgy lenne. Azt azért már el kell fogadnunk, hogy egy politikus mindig politikus, akkor is, ha éppen ünnepel, így hát nem várhattuk el a kampányelemek teljes mellőzését. Tulajdonképpen örültem, hogy pontosan ezekkel a szavakkal nem esett szó a kétharmados forradalomról, ilyenszerű említése gusztustalanul túlzott párhuzam lett volna. Bár azért az sem semmi, 2010-et 56-hoz és 90-hez hasonlítani... Örültem, hogy nem érvényesült a szokásos „szidjuk az előző kormányt” stílus, így végső soron az ellenzéket is csupán egyszer említette, akkor sem közvetlenül, csak „nyolcéves mocsárként”, értsünk belőle. Érthető módon nem beszélt a miniszterelnök a sajtószabadságról sem (tette ezt annál inkább az egyáltalán nem elnéző ellenzék...), ám sokkal többet szólt a már szintén agyonbírált új alkotmányról, amely húsz évvel a rendszerváltás után a kommunista régit hivatott végre felváltani. Csodálkozásomra a beszédben nem esett szó a határon túli magyarok honosításáról, bár éppen hétfőn tették le az esküt az első újdonsült állampolgárok. Meglepő volt a kijelentése, miszerint „nem tűrtük el 1848-ban, hogy Bécsből diktáljanak nekünk, nem tűrtük el 1956-ban és 1990-ben sem, hogy Moszkvából diktáljanak, most sem hagyjuk, hogy Brüsszelből vagy bárhonnan bárki is diktáljon nekünk”, hiszen Magyarország jelenleg éppen az Európai Unió soros elnöki tisztségét tölti be – tisztára tudathasadásos állapot... Nagyon igaza van abban, hogy a csalódottság a magyar élet alapérzése lett, mint tudjuk, „sírva vigad a magyar”, és: „Csak szabad emberek alkothatnak szabad társadalmat, ezért fel kell szabadítani magunkat hibáink és bűneink alól is. (...) Ne csak a politikát, ne csak a gazdaságot, de magunkat is újítsuk meg, hogy szabadon láthassuk el feladatainkat.”
Egészséges lelkű gyermeket nem úgy alakítunk apróságainkból, hogy örökké azt ismételgetjük neki, mit tévedett, hangsúlyozzuk a hibáit, szidjuk a legkisebb melléfogásáért. Ugyanúgy is felcseperedik gátlásos, kishitű, önbizalom-hiányos, frusztrált, keserű felnőtté, aki adottságaival nem tud élni, tehetségeit a sírba viszi. Nincs ez másként a nemzettel, bármely nemzettel sem. Úgy tud nagyot alkotni, ha egészséges lelkületűvé neveljük, ha pozitív önképe van. Akkor lesz országát támogató, adófizető polgár (ez sem mellékes!) a magyarból is, ha úgy „nő fel”, hogy szereti és vállalhatja magyarságát, nagyra értékeli kultúráját, büszke elődeire, történelmére, nemzetére, hazájára.
Bár hál’ istennek eltűnt a kordon a Kossuth téren, sajnos az idei megemlékezés sem jelentette minden magyar közös ünnepét – az MSZP, mint az várható volt, külön „elégedetlenkedett” még egyet. Az viszont már tetszett, hogy többen is emlegették: 1848-ban teljes volt a magyarok egyetértése, és március 15-e talán az egyetlen olyan ünnep, amelynek jelentőségét illetően – inkább többé mint kevésbé – minden magyar egyetért. Ezzel talán már lehet kezdeni valamit ebben a folyton civakodó méltatlan utókorban…
KEREKES EDIT. Szabadság (Kolozsvár)

Hiszünk az erdélyi magyar jövőben
Méltósággal ünnepelt Marosvásárhely magyarsága
Nekünk, erdélyi magyaroknak nem szalmalángra van szükségünk, kitartóaknak kell lennünk még legalább ezer évig, hogy dolgainkat rendezni tudjuk. Mi, akik itt vagyunk, erdélyi magyar jövőt építünk. Éreznünk kell, hogy hiszünk a magyar jövőben, hiszünk az erdélyi magyar jövőben. Amíg olyan eszményképeink vannak, mint Márton Áron püspök, mint Wass Albert, Kós Károly vagy Bethlen Gábor, amíg ilyen nagy elődök világítják az utat, addig ezt az erdélyi jövőt fel tudjuk építeni – jelentette ki dr. Kelemen Atilla, az RMDSZ megyei szervezetének elnöke.
Elmondta, hogy a megye 73 településén ünnepelték a magyarok tegnap a nemzeti ünnepet. Kijelentette, szereti, ha rend van körülötte, s mivel túl sok volt a vita, hogy a székely zászlót kitegyék-e vagy ne, úgy gondolta, van még egy szabad lyuk, s megkérte, tegyék ki a székely zászlót is. A javaslatot a tömeg tapssal jutalmazta.
Harcolj, harcolj, föld, a téllel,/Ne félj, megbírod, levágod,
S szabadságodat kivívod,/Tavasz a te szabadságod.
Petőfi szavait idézte Lokodi Edit, a megyei tanács elnöke. Kijelentette:
– Ünnepelni jöttünk a Székely vértanúk emlékművéhez. Emlékezünk az 1848-as szabadságharcra itt, Erdélyben, az anyaországban, és szerte a világon, ahol magyarok élnek. Rajtunk múlik, hogy megtartsuk közösségünk egységét, ne engedjük, hogy aktuálpolitikai harcokban megosszanak minket. A tél elmúlik, jön a tavasz, a föld megvívja saját harcát újra és újra. Folytassuk hát mi is munkánkat, bízzunk egymásban a márciusi ifjak hitével. Vállaljuk, ha kell, a lehetetlent is, mert mi, erdélyi székelyek, hisszük, hogy megmaradunk őseink hagyatéka szerint – mondta egyebek mellett az elnök asszony.
Államfői és kormányfői jókívánságok
Traian Basescu államfő üzenetében, amelyet Szabó Árpád, a megyei tanács alelnöke tolmácsolt, kiemelte: Történelme során a magyar nép bebizonyította: olyan nemzet, amely képes küzdeni a szabadságáért. Bizonyította ezt 1956- ban is, mikor fellázadt a kommunista diktatúra ellen, és bebizonyította 1989 decemberében is, mikor románok és magyarok együtt harcoltak a kommunista rezsim megbuktatásáért. Tőlünk függ, hogy életben tudjuk-e tartani az 1848-as forradalom eszméit. Kötelességünk megőrizni történelmi értékeinket, üzente az elnök, arra szólítva, hogy az elkövetkezendőkben is közösen vegyünk részt a társadalom modernizációjában.
Emil Boc a "Magyar Köztársaságot és a baráti magyar népet" köszöntötte, amellyel, mint fogalmazott, "nemcsak történelmi múltunk, de európai jövőnk is összeköt". Kiemelte: a magyar közösség képviselői a parlamentben és a kormányban jelentős mértékben hozzájárultak a reformok életbe ültetéséhez, s "megmentették Romániát a gazdasági összeomlástól". – Az RMDSZ komoly és megbízható partnerként járult hozzá a reformfolyamatok életbe léptetéséhez. A nemzeti kisebbségek általában, ezen belül a magyar közösség Románia szellemi gazdagságának olyan fontos forrása, amelyet támogatni kell a nemzeti kulturális örökségünk kiteljesítése érdekében – fogalmazott a kormányfő. Az üzenetet Bárczi Győző alpolgármester olvasta fel.
Bajtai Erzsébet, Magyarország bukaresti nagykövetének felesége a magyar államfő és Orbán Viktor miniszterelnök üdvözletét hozta Marosvásárhelyre.
Segítsünk 1848 eszméi beteljesülésének
Csegzi Sándor alpolgármester 1848 szellemét idézve jelentette ki, hogy annak jelszavai megvalósultak, kivéve a testvériséget. Három testvért említett: egyik az itthon megmaradás mindennapi küzdelmeiben, egy kríziskormányban vállalt szimpátiavesztéssel járó szerepet, a másik a nemzeti hovatartozásunkat igazoló, annyira várt és elérhetetlen kincsként érzett kettős állampolgárságot nyomasztó kampányhangulatra váltotta, a harmadik meg kapkodja a fejét, hogy megcsappant jövedelmével (nyugdíj vagy fizetés) és kisebbségi kiszolgáltatottságával melyikhez is álljon közelebb.
Segítsünk 1848 eszméi beteljesülésének! Segítsünk Petőfi Sándornak, Kossuth Lajosnak, Széchenyi Istvánnak, a 13 aradi vértanúnak, s még annyi másnak, segítsünk magunknak, segítsünk gyermekeinknek, hogy az egységes nemzetbe vetett hit, az összefogásban megnyilvánuló testvériség ne csak eszme, hanem valóság lehessen! Tegyük ezt a forradalom jegyében, nem látványos fogadalmakkal, szólamokkal, hanem az egyszerű, belülről jövő, természetes magyar érzelmünkkel. Ez lenne a mi feladatunk, érdemünk és esélyünk egyben – mondta végezetül Csegzi.
A Székely vértanúk emlékművénél, a Postaréten összegyűlt többezres magyarság együtt énekelte a magyar és a székely himnuszt. A rendezvényen, amely koszorúzással ért véget, felléptek a marosvásárhelyi egyesített kórusok, a mezőcsávási fúvószenekar, Szabó Előd, a Titán együttes szólistája, Sebestyén Aba színész. Műsorvezető Nagy István színművész volt.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Együtt ünnepelt Kelemen Hunor és Tőkés László
Az összefogás szükségességére, a könnyített honosítás megadásának fontosságára, az első állampolgári eskük által szerzett boldogságra reflektáltak az erdélyi és a partiumi városokban megszervezett március 15-i megemlékezések szónokai. Szinte kivétel nélkül történelminek nevezték az idei ünnepet, s további együttes fellépést sürgettek. „Amennyire lehet lemosva 2004 szégyenét, megharcolunk minden magyarért, éljen a világ bármely pontján” – hangsúlyozta csíkszeredai beszédében Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes.
A székely zászló ünnepélyes felvonásával kezdődött a március 15-i megemlékezés Csíkszeredában. Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes, Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár, Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete, Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, Borboly Csaba Hargita, Tamás Sándor Kovászna, illetve Lokodi Edit Emőke Maros megyei tanácselnök, Korodi Attila képviselő, Gyerkó László szenátor jelenlétében vonták fel a Székely Mózes családjától származó zászlót a megyeházára. Az eseményre Tamás József, római katolikus püspök adta áldását, majd beszédében összetartásra buzdította a magyar nemzetet.
Az 1848-as forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulójára szervezett megemlékezés a Petőfi Sándor Általános Iskolánál folytatódott. Kiss Ernő, az intézmény vezetője beszédében hangsúlyozta, a március 15-ei ünnepség hivatása, hogy „erőt adjon, tanítson, felemeljen és irányt mutasson a mai világban. Március 15. nemzetté változtatott egy népet”. Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere Csík vármegye szemszögéből ismertette az 1848-as történéseket, és arra buzdította a tanítókat, alapítsanak „nemzetvédő köröket” – a mai, divatos környezetvédő körök mintájára –, hogy a gyerekek és felnőttek egyaránt megismerhessék saját történelmüket.
A nagyszabású megemlékezésre és koszorúzásra délután került sor a Mikó-vár előtti téren rangos vendégek jelenlétében. Kisebb felzúdulást okozott, hogy az ünnepség a román himnusszal kezdődött, de rögtön utána felcsendült a magyar nemzeti ima is, ami megnyugtatta a kedélyeket. Csíkszereda polgármestere ünnepi beszédében azt hangsúlyozta, hogy új nemzeti létminimumra van szükség, illetve olyan helyi és önkormányzati képviselőkre, akik felesküdtek a területi autonómiára.
„Kivettük mi is a részünket a szabadságharcból, a csíksomlyói gimnázium tanulói mind bevonultak honvédnek, de egyik sem jött vissza. Sötétség borult akkor ránk. És mit csinál az ember a sötétben? Álmodik. Éjszaka ma is, akár csak 1849 után, álmodunk, az anyanyelvünkön. Sajnos sok helyen akkor van baj, amikor felébredünk” – mondta Ráduly. A polgármester hozzátette, szükség van arra, hogy ne csak éjszaka, álmainkban, hanem nappal, a valóságban is egyenlők legyünk. „Siculi sunt omnes nobili – a székelyek nemes emberek, ugyanakkor szabadok és egyenlők is, tegyünk róla, hogy mindenhol így legyen, ahol magyarok élnek” – zárta gondolatait Ráduly Róbert.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, kulturális miniszter úgy vélekedett, a szabadságharc a 19. század legnagyobb magyar teljesítménye volt, hiszen a nemzet a szabadság nevében összefogott és együtt mozdult. Kelemen hangsúlyozta, bár ma már természetes, hogy szabadon emlékezhetünk, szabadon ünnepelhetünk és mondhatunk beszédet, 21 évvel ezelőtt Marosvásárhelyen egyetlen felirat lángba borította a várost.
„A dolgok mindig visszafordíthatóak, így nem szabad feladnunk a vágyat, hitet, akaratot, reményt, hogy szabadon éljünk” – szögezte le az elnök. Kelemen hozzátette, a jövőben a kollektív jogok, az önrendelkezés kerül majd terítékre, így akkor is szükség lesz az öszszefogásra, a márciusi ifjak példájára. „A nemzeti identitásunkért folytatott harc csak összefogással, tisztánlátással és célkövető magatartással lesz eredményes.
Ehhez minden magyar emberre szükség van. Az idősekre, akiktől nemzeti történelmünket, hagyományaink tiszteletét tanulhatjuk meg, a felnőttekre és fiatalokra, akik életerejükkel táplálják közösségünket és a gyerekekre, akik a magyar jövőt biztosítják a szülőföldön. Csak így lesz erős közösség az erdélyi magyar közösség. Csak így tudjuk közösen megszabni azt az irányt, amely a múltból jön, és a jövőbe vezet” – fejtette ki.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes beszédében úgy fogalmazott, magyarokként hitet kell merítenünk őseink példájából, illetve le kell vonnunk a történelmi tanulságokat. „Csak akkor van megmaradás, ha az egész népben benne él a történelem és a büszkeség, hogy érdemes ehhez a nemzethez tartozni” – mondta. Semjén kifejtette, a történelem során mindig ugyanaz volt a megmaradás parancsa: Szent István korában a szuverén állam megteremtéséért és a keresztény Európához való csatlakozásért küzdöttek, 1848–49-ben a haza és a haladás volt a jelszó, 1956-ban pedig azt skandálták, vonuljanak ki az oroszok, legyen független Magyarország.
A miniszterelnök-helyettes kiemelte, a megmaradáshoz azonban arra is szükség van, hogy együtt cselekedjünk, ahogy annak idején a különböző elveket valló Széchenyi, Kossuth és Deák is összefogott. Az első állampolgársági eskütételekre reflektálva Semjén elmondta, 2004-ben fekete gyertyát küldtek az Országházba, most azonban fehéret kaptak. „Amennyire lehet lemosva 2004 szégyenét, megharcolunk minden magyarért, éljen a világ bármely pontján” – hangsúlyozta.
A beszédek sorát Tőkés László, az EMNT elnöke, az Európai Parlament alelnöke zárta. „163 esztendővel ezelőtt a márciusi ifjak forradalmi kiáltványának 12. pontja uniót hirdetett Erdéllyel. A 12. pont ritka gyorsasággal a beteljesülés útjára lépett: igazi 21. századi megoldásként, a határok fölötti nemzetegyesítés politikájának megfelelően, a nemzet közakaratából megvalósulóban a magyar unió – az Európai Unióban” – hangzott el. Tőkés az EMNT által működtetett demokrácia-központok szlogenjét ismételte beszédében: „Magyarnak lenni jó!” Majd kiegészítve zárta gondolatait: „Magyarnak, székelynek lenni jó!” Az ünnepséget koszorúzás követte, majd az egybegyűltek fáklyákkal vonultak a Gál Sándor-szoborhoz, ahol szintén koszorúkat helyeztek el.
Forró Gyöngyvér. Krónika (Kolozsvár)

Avram Iancu akasztása – Csibi Barna ízléstelen akciózása miatt tiltakoznak
Egy Avram Iancut jelképező szalmabábut „ítélt halálra” és akasztott fel hétfőn a csíkszeredai Petőfi utcában Csibi Barna, a Székely Gárda Kulturális és Hagyományőrző Egyesület alelnökeként ismert csíkszeredai férfi.
A fekete ruhába és sapkába, bakancsba öltözött Csibi Barna „akciójáról” videót készített, majd feltöltötte a YouTube videómegosztó portálra. Kedden délután a YouTube eltávolította a felvételt, mivel az sérti a videomegosztó gyűlöletbeszédet tiltó szabályzatát.
A közel három perces felvételen az látható, amint Csibi kötelet teker az Avram Iancu román nemzeti hős arcképével ellátott bábu nyakára, majd „ítéletet mond” fölötte.
„Avram Iancu Nagyenyeden, Zalatnán, Abrudbányán és a többi helyiségekben elkövetett minősített emberölés, gyilkossági, gyilkossági kísérletre való felbujtás, nemzetárulás, hazaárulás vádjában bűnösnek találtatik, és halálra ítéltetik. Büntetése kötél általi halál. Az ítélet azonnal végrehajtandó” – mondja a felvételen Csibi Barna, majd felakasztja a bábut.
„Isten legyen irgalmas a lelkéhez. Így jár mindenki, aki a magyar és a székely nemzet ellen vét” – teszi hozzá a videón Csibi.
Körülötte néhány rajzokat és feliratokat tartalmazó tábla látható, az egyik felirata szerint „Az 1848-49-es magyarellenes móc népirtás civil áldozatainak számáról” szól.
Dan Iamandi, a Hargita megyei csendőrség főfelügyelője szerint Csibi Barna megemlékező rendezvényre, illetve az 1848-as történelmi események elmagyarázására kért és kapott engedélyt a csíkszeredai polgármesteri hivataltól.
A megyei csendőrparancsnok azt mondta: intézkedni fognak Csibi Barna ellen, aki megsértette a köztéri rendezvényekről szóló 1991/60-as törvényt, mivel a bejelentettől eltérő rendezvényt tartott.
Iamandi azt is elmondta, a gyerekjogvédelmi hatóságot is értesítik, mivel az „akasztáshoz” kisgyerekek is asszisztáltak.
Csibi Barna akciója ellen tiltakozott a Konzervatív Párt (PC), amelynek elnöke, Bogdan Diaconu keddi közleményében azt írja: a magyar szélsőségesek erőszakot próbálnak kiprovokálni Avram Iancu nyilvános felakasztásával.
„Meddig ülnek tétlenül az állami hatóságok? Amíg a Hargita, Kovászna és Maros megyei románok is Avram Iancu sorsára jutnak?” – teszi fel a kérdést a PC vezetője, aki azonnali vizsgálatot sürget Csibi Barna ellen.
Bogdan Diaconu azt is kéri, hogy a Köztisztviselők Országos Egyesülete zárja ki soraiból Csibit, aki közalkalmazott, a Hargita Megyei Közpénzügyi Hivatal tisztviselője.
Csibi Barnát legutóbbi akciója miatt ezer lejes pénzbírság kifizetésére kötelezte a csendőrség. Csibi idén januárban két táblával tüntetett egyedül Csíkszereda központjában a Mihai Eminescu utca Attilára való átnevezése mellett, a román nemzeti klöltő magyarellenes tevékenységére kívánva felhívni a figyelmet. Krónika (Kolozsvár)

Magyarnak lenni
A magyar nemzeti identitás szempontjából iránytűként szolgáló 1848–49-es szabadságharc évfordulójánál soha jobb alkalom nem kínálkozik eltöprengeni afölött, mi tesz nemzetivé egy kormányt.
Batthyány Lajos, majd Kossuth Lajos kormányáról 163 év elteltével is nyugodt szívvel elmondható, hogy az volt, hiszen a nemzet önrendelkezésének mindenekfelettiségét tűzte zászlajára, megteremtve – ha rövid ideig is – Magyarország függetlenségét
És elérte azt, ami a forradalom idején a szabadság szeretetével egy időben talán a leginkább fűtött minden magyart a világon: ismét jó volt magyarnak lenni. Több mint másfél évszázaddal a szabadságharc után a magyaroknak ismét megadatott a viszonyulási alap. Noha megvolt rá a lehetőségük, hogy oldják a trianoni traumát, a balliberális kormányzatok kivétel nélkül Magyarország jelenlegi határain belül gondolkodtak, és folyamatosan azt éreztették, hogy az elszakított területeken élő magyarság púp a hátukon.
Hát kijelenthető egy pártpolitikusról, külügyminiszterről, hogy nemzetben gondolkodik, amikor a határok feletti nemzetegyesítés eszméjét 23 millió román vendégmunkás rémképével hessegeti el? Lehet hazafinak nevezni egy kormányfőt, aki külhoni nemzettársait rezzenéstelen arccal, nyíltan megtagadja, és azért agitál, hogy ne váljanak hazájuk állampolgárává? Mit szólt volna ehhez Kossuth, Petőfi vagy Széchenyi? Isten őrizz attól a vitrioláradattól, amit a forradalmár költőtől kapnának a mai akarnok percemberkék, akik a márciusi ifjak egyik szent ügye, a sajtó- és szólásszabadság halálát, cenzúrát vizionálva tüntetnek a nemzeti ünnepen.
Akiknek eszük ágában nem volt szót emelni akkor, amikor elv- és eszmetársuk gyalázatos propagandája miatt kudarcot vallott a kettős állampolgárságról szóló népszavazás. De hát, ami késik, az nem múlik. A könnyített honosítási eljárásnak köszönhetően ma rövid idő alatt magyar állampolgárokká válhatnak a külhoniak: számukra kis lépést jelent ugyan befáradni a diplomáciai kirendeltségekhez, ugyanez azonban történelmi jelentőségű mozzanat a magyar nemzet számára.
Eközben pedig hamarosan az is bekerül a magyar alkotmányba, hogy a mindenkori magyar állam és kormány nem csupán felelősséget érez, hanem felelősséget is visel a határon túli magyar közösségek iránt. Azaz: ma ismét jó magyarnak lenni.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Pártos ünneplés Erdély-szerte
Ünnepi hangulatban, de korántsem feszültségektől mentesen telt március 15-e Erdélyben. Több városban külön ünnepeltek a magyar szervezetek, Kézdivásárhelyen viszont egységesen hátat fordítottak a civilek a politikusoknak.
Marosvásárhely: párhuzamos megemlékezések
Több helyszínre is ünnepi rendezvényt szerveztek tegnap Marosvásárhelyen: emiatt kevesen jelentek meg a városi RMDSZ-tagszervezet és az MPP által szervezett megemlékezésen. Népesebb közönség csak a délutáni, megyei RMDSZ által rendezett ünnepségen volt. Az idei megemlékezést az tette különlegessé, hogy most először piros-fehér-zöld szalaggal díszített koszorúkat helyezhettek el az ünneplők a hadsereg tulajdonában lévő Görög-ház falára.
Itt emléktábla emlékeztet arra, hogy Petőfi Sándor innen indult a segesvári csatába. Andrássy Árpád, a 7-es Számú Általános Iskola igazgatója a tanulók és a pedagógusok nevében kérvényezte a hadügyminisztériumtól a koszorúzást, az illetékesek pedig, a magyar nemzeti ünnepre való tekintettel, jóváhagyták a megemlékezést.
Az RMDSZ szervezésében a székely vértanúk emlékművénél Lokodi Edit Emőke, a Maros Megyei Tanács elnöke nyitotta meg az ünnepi szónoklatok sorozatát, aki az összetartozás, a szülőföld iránti szeretet, a „feltöltekezés napjának” nevezte március idusának ünnepét. Traian Băsescu üzenetét Szabó Árpád, alelnök, míg Emil Boc miniszterelnök szavait Bárczi Győző alprefektus tolmácsolta.
A megemlékezésen részt vett Füzes Oszkárné Bajtai Erzsébet. A magyar nagykövet felesége Schmitt Pál üdvözletét hozta, illetve felolvasta Orbán Viktor üzenetét. Bajtai hangsúlyozta: most a magyar nemzet „demokratikus egyesítése folyik”, de ez a folyamat – emlékeztetett a szónok – ugyanakkor „harc is, amit békésen kell megvívni”.
Csegzi Sándor alpolgármester a magyarság korszerű gondolkodását emelte ki beszédében, az elöljáró úgy fogalmazott: a történelmi viszontagságokon a haladó világlátás segítette túl a magyar nemzeti közösséget. Az MPP, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, a református és az unitárius egyház, valamint a Siculitas Egyesület a Petőfi-szobornál külön ünnepelt. A rendezvényen jelentős számban vettek részt a Jobbik Magyarországért Mozgalom jelképeit és a Magyar Gárda egyenruháját viselő demonstrálók is, akik árpádsávos zászlókkal tüntettek.
Kézdivásárhely: hitelüket vesztették
A Kovászna megyei kisvárosban a Gábor Áron téren népes közönség gyűlt össze a nemzeti ünnep tiszteletére: becslések szerint 10 ezer ember volt kíváncsi a helyi iskolák, a környező falvak és a 15. székely határőr-gyalogezred hagyományőrző csoportjainak a bevonulására. A kulturális műsor végén azonban, amikor a politikai szónoklatok kezdődtek, harmadára csökkent a résztvevők száma: vélhetően a napokban kirobbant korrupciós botrány miatt fordítottak hátat a civilek a politikusoknak.
A helyi önkormányzatot Szarvadi József alpolgármester képviselte, aki beszédében az egységet, a közösen kiharcolt eredményeket nevezte az 1848-as forradalom legfontosabb hozadékának, a jelen legfontosabb örökségének. Bardócz Csaba református lelkész, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kézdivásárhelyi elnöke a márciusi ifjak szellemét idézve 12 pontban foglalta össze, hogy 2011. március 15-én mit kíván Kézdiszék.
Beszédében utalt Rácz Károly kézdivásárhelyi polgármester korrupciós ügyére is, amikor kifejtette: „kívánjuk, hogy vezetőink ne a pártért és saját érdekeikért, hanem az emberekért, értünk cselekedjenek”. Bokor Tibor RMDSZ-es szenátor a magyar nemzet szabadságszeretetéről és az összefogás erejéről beszélt. Sepsiszentgyörgyön mintegy hatezer ember ünnepelt, a kézdivásárhelyinél érezhetően derűsebb, bizakodóbb hangulatban.
Jelentős számú közönség kísérte figyelemmel az egész napos programsorozatot. Beszédet mondott Tamás Sándor háromszéki tanácselnök, aki a nemzetek közötti összefogás fontosságára, a lengyel–magyar barátság felemelő példájára és Székelyföld forradalmi örökségére emlékeztetett. Sajátos szempontból emlékezett Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, aki kifejtette: „miközben emlékezünk a harcban jeleskedő ifjak tetteire, sokszor megfeledkezünk azokról a nőkről, akik kitartóan hazavárták férjüket a harcokból, akik odaadták az utolsó kanalakat is a házból, hogy legyen miből Gábor Áron ágyút öntsön.
Azokról a nőkről, akik eltemették szeretteiket, akik megözvegyülten a forradalom áldozataiként éltek keserves életet, nevelték árva gyermekeiket, és akik a jövő nemzedékek számára átmentették a szabadság nemes eszméjét”. Az elöljáró hozzátette: 1848-ban is fontos kérdés volt Erdély ügye, akkor is a nemzet politikai egysége lebegett mind a budapesti forradalmárok, mind a székelyföldi szabadságharcosok szeme előtt.
Most újra olyan időszakot élünk – fogalmazott az elöljáró – amikor, a 12 pontban megfogalmazott kérésnek megfelelően, egyfajta unió jön létre Erdély és Magyarország között. Most a kettős állampolgárság intézménye teremt hidat az emberek között.
Kolozsvár: kalács és tea
A Szamos-parti városban családias hangulatú ünnepség zajlott tegnap. A Biasini szálloda előtt László Attila alpolgármester szónokolt. „Sajnos nem mindig tudunk felhőtlenül ünnepelni. Mindig vannak, voltak és lesznek olyanok, akik szívesen zavarják meg mások közös örömét. Annak idején Petőfiék is szembesültek azzal, hogy forradalmi ünnepüket megzavarták, és nekünk kolozsváriaknak sem ismeretlen ez a jelenség.
De mi az ünneprontókat, zavargókat lenézzük és megvetjük. Ezen az ünnepen lehet megidézni és felidézni de beidézni, és felróni nem” – mondta a politikus, aki hangsúlyozta: senki sem szabhatja meg, hogyan ünnepeljen a magyar közösség. Kelemen Hunor kulturális miniszter üdvözlő levelét Molnos Lajos költő tolmácsolta. A tárcavezető levelében arra emlékeztette a kolozsváriakat: húsz éve szabad ünnep március 15-e, ám a történelmi évforduló üzenete elhalványulhat.
Az egykori forradalomnak új értelmet adott az 1989-es romániai rendszerváltás, Kelemen Hunor úgy véli, azóta az erdélyi magyarság a fennmaradásért folytatott küzdelemben él. A kolozsváriak a Deák Ferenc utcában levő Bem-emléktábla előtt is lerótták kegyeletüket tegnap: a résztvevőket egy szelet kaláccsal és meleg teával vendégelték meg a szervezők.
Szatmár: román–magyar béke
A román–magyar megbékélés jegyében zajlottak az ünnepségek Szatmár megyében. Erdődön szinte több román, mint magyar nemzeti szalagos koszorú került tegnap Petőfi Sándor és Szendrey Júlia szobrának talapzatára. Huszonegy évvel az atrocitásokig fajuló etnikai zavargások után teljes egyetértésben ünnepelték a márciusi forradalmat a helyi románok és magyarok.
A koszorúzáson megjelentek az önkormányzat román tagjai, és a többségében román fiatalokból álló fúvószenekar Cacu Mircea karnagy vezényletével megzenésített Petőfi-verseket adott elő. A megyei tanács liberális alelnöke, Ştef Adrian is beszédet mondott, közösen koszorúzott a két magyarországi testvértelepülés, Szakoly és Napkor vezetőivel.
A megyeszékhelyen, Szatmárnémetiben Schönberger Jenő katolikus püspök és Kovács Sándor református esperes imájával kezdődött a megemlékezés. A helyi felszólalók mellett beszédet mondott Tilki Attila Fehérgyarmat polgármestere, a Fidesz Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei elnöke is. Az ünnepi hangulatot a Bartók Béla kórus fellépése, valamint a Harag György Társulat előadása biztosította.
Nagyenyed: diákoknak szólt
A civileké volt a főszerep Nagyenyeden: az ünnepi műsort a Bethlen Gábor Kollégium diákjai nyitották meg. A forradalom előtt tisztelgők meghallgatták a középiskolások számára kiírt Pápai Páriz Ferenc-pályázat értékelését. Szőcs Ildikó igazgató a magyar forradalom jelentőségét méltatta, beszédet mondott Kováts Krisztián megyei RMDSZ-elnök is. A kollégiumi megemlékezést Boros Emese népdalénekes műsora egészítette ki. A tisztelet virágait a vártemplomban található Széchenyi István- domborműnél helyezték el a résztvevők.
Székelyudvarhely: megköszönték
Tegnap a Márton Áron téren emlékeztek a székelyudvarhelyiek. Beszédet mondott Ladányi László, Hargita megye prefektusa, Bunta Levente polgármester és Mátyás Károly főesperes is. Koszorúztak a magyar politikai szervezetek helyi képviselői, a civil szervezetek tagjai, az iskolák, illetve művelődési intézmények vezetői is. Mátyás Károly katolikus főesperes beszédében kiemelte, hogy az emberi szabadság külön ünnepnapot érdemel.
Sokszor nehezebb feladat az egyéni szabadság kivívása, mint egy közösség szabadságáért harcba szállni – emlékeztetett az egyházi elöljáró – mert nehéz feladni az önös érdekeket. Bunta Levente köszönetet mondott a magyar államnak a magyar állampolgárság biztosításáért. A politikus úgy vélte: fontos, hogy úgy lehetnek magyar állampolgárok az erdélyiek, hogy nem kell elhagyniuk szülőföldjüket. Bunta kitért továbbá arra: a mindenkori magyar kormány felelős az erdélyiek egységéért.
Nagyvárad: pártos emlékezők
A párhuzamos ünneplés jegyében telt március 15-e Nagyváradon is. Ünnepi megemlékezést, koszorúzást tartottak a rogériuszi református templom melletti honvédemlékhelyen, Rulikowszky Kázmér síremlékénél, Nicolae Bălcescu és Szacsvay Imre szobránál, majd huszárok, cserkészek vonultak végig a Fő utcán a Petőfi szoborig. Az RMDSZ politikusai – Kis Sándor, a Bihar megyei tagszervezet elnöke, Bíró Rozália alpolgármester – az összefogás és a forradalmi örökség fontosságára hívták fel a figyelmet.
A magyar nemzeti ünnepen a helyi román politikai élet szereplői is képviseltették magukat, Traian Băsescu államelnök üzenetét Gavril Ghilea prefektus olvasta fel. Az EMNT is több helyszínen volt jelen: a szervezet által rendezett ünnepségek díszvendégeként Pelczné Gáll Ildikó európai parlamenti képviselő, a Fidesz alelnöke volt jelen Nagyváradon. Új Magyar Szó (Bukarest)