"Három napig magyar"
Petőfi Emléklap a Fekete Március cigány hőseinek
"Három napig magyar" – legtömörebben így lehet összefoglalni mindazt, ami az 1990 "Fekete Márciusa" miatt börtönbe zárt Maros menti cigányokkal történt. Ezt az életérzést Puczi Béla egykori elítélt fogalmazta meg egy vele készült interjúkötetben, ezt idézte Budapesten Schmidt Mária főigazgató a Terror Háza és a Polgári Kultúráért Alapítvány által közösen alapított Petőfi Emléklap a Helytállásért díjátadóján 2010. március 11-én.
A megemlékezéssel egybekötött ünnepséget tízperces film vezette fel, amelyben megrázó képsorokkal idézték meg a húsz évvel ezelőtt Marosvásárhelyen történteket, így a nagyszámú érdeklődő láthatta Sütő Andrást, amint megverve, fél szemét elveszítve is a szülőföldön való maradás mellett tesz hitet: "ha lehet".
És hogy ne lehessen, ezért mindent megett az egykori Szekuritáté – jelentette ki Schmidt Mária történész, aki egyértelműsítette: a marosvásárhelyi pogromkísérlet a volt kommunista nómenklatúra hatalomátmentését és a titkosszolgálatok újjáalakítását voltak hivatottak előkészíteni. Iliescu akkori ideiglenes államfő hathatós támogatását élvezte az akkoriban megalapított Vatra Româneasca "kulturális egyesület", amely vehemens magyargyűlöletével tulajdonképpen az egész pogromot levezényelte.
Az akkor a magyarok mellett kiálló marosszentgyörgyi és Marosvásárhely környéki cigányok közül többeket súlyos börtönévekre ítéltek, míg a románok közül nem találtak bűnöst, hívta fel a figyelmet a Terror Háza vezetője – és közös szégyenünk, hogy húsz évig adósok maradtunk a köszönettel és az elismeréssel. Ők nagyon nagy árat fizettek hősiességükért – emlékeztetett Schmidt Mária. A Magyarországra menekült Puczi Béla például tíz évig várt, míg megkapta a menekültstátust (közben Franciaországot is megjárta, de onnan is visszatoloncolták), soha se munkát, se állampolgárságot nem kapott. "Van miért pironkodnunk" – fogalmazott.
Tőkés László volt királyhágó-melléki püspök a babiloni fogságból hazatért zsidók építő munkájának példázatával vezette fel köszöntőjét, majd az igazságtételt sürgette.
Balog Zoltán, a Fidesz országgyűlési képviselője, a Polgári Kultúráért Alapítvány egyik alapítója hiánypótlónak tartja a díjat, ugyanakkor elkésettnek is. Meggyalázták az emberi méltóságot akkor és azóta is – hívta fel a figyelmet. Felidézte Puczi Béla egy mondatát, mely szerint három napig volt csak magyar.
A beszédek után átadták a Petőfi Emléklapot a Helytállásért Lőrinczi Józsefnek, Sütő Józsefnek, Puczi Béla özvegyének és Szilágyi Józsefnek. Szilveszteri Kis Péter és Tóth Árpád, aki a letartóztatása és vallatása közben történt bántalmazásba halt bele 1991-ben, posztumusz részesültek elismerésben, az ő emléklapjaikat Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános vette át.
Az eseményen felszólalt Kincses Előd, az akkori Maros Megyei Megmentési Front alelnöke és Baricz Lajos atya is. Előbbi felidézte, hogy ő fogta vissza a Szekuritáté emberei által mesterségesen feltüzelt székelyeket, hogy ne induljanak meg Marosvásárhely ellen. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Kossuth-szobrot avattak a Maros megyei Havadon
Először a domboldalon futó úton a falu központja felé ereszkedő, magyar és székely zászlók kísérte gegesi református kórust pillantotta meg a Havad központjában nagy számban összesereglett nézősereg, majd pár perc múlva a fúvószenekar Kossuth-nótákból álló kísérete mellett megérkeztek a huszárok. Félkörben sorakoztak fel, a talapzaton álló, lepellel takart szobor és az ünneplő közösség mögé: elkezdődött az ünnepély. A március 15-i, március 14-én, különleges a hagyományosban. Mert Havad községben e vasárnapon szobrot avattak: Kossuth Lajos szobrát, Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész alkotását, amelynek felavatására eljöttek a község, a megye elöljárói, az RMDSZ országos szintű vezetői. Markó Béla miniszterelnök-helyettes, Kelemen Atilla és Kerekes Károly parlamenti képviselők, Szabó Árpád, a Maros Megyei Tanács alelnöke, illetve a házigazda Veress Gergely Domokos polgármester két fenyőfát ültettek a szobornak otthont adó központi parkba, majd Adorjáni Ildikó magyar szakos tanárnő ceremóniamesterségi tevékenysége alatt elkezdődött az ünnepi beszédek sorozata.
Elsőként Veress Gergely Domokos lépett az emelvényre, aki a tavasz, a szabadságharc és az összefogás tematikái köré építette mondandóját.
– Az ünnepnek van egy olyan vetülete is, amelyről gyakran megfeledkezünk: és ez a véres események mögül a megváltás örök reménységével kitündöklő tavasz. Ezelőtt 162 évvel hitték, hogy a változás elhozhatja a békét. Nincs olyan ünnepünk, amely mélyebb és magyarabb lenne március tizenötödikénél. A lélek lármafái gyúltak ki a szívekben, mert üzent a haza. Most is üzen: összefogást, közös munkát, emberséget, szeretetet. Ez a szobor a magyar összefogás tanúja, mely jelenünket, jövőnket meghatározza, és azt mutatja, hogy az elöregedés ellenére életképesek vagyunk, lehet jövőképünk. Ünnepeljük e napon az életet, legyen a szobor összmagyarságunk, összetartozásunk jelképe! – mondta beszédében a polgármester, majd Markó Bélával közösen leleplezték a művet, Hunyadi László szobrászművész alkotását.
Nem sok helyen áll Kossuth-szobor Erdélyben, Marosvásárhelyen még az utcanév körül is komoly gondok vannak – szólt a hallgatósághoz az RMDSZ elnöke. – Havad példát mutat. '48 számunkra egy szimbólum, és erre a szimbólumra szükségünk van. Kiemelkedő alakja Petőfi, Széchenyi, de a forradalom lényegét talán legteljesebben Kossuth fejezi ki. Megvolt benne a bölcsesség, hogy a reformokat, a tettvágyat összefogja. Nem csak vezető, hanem egyik legfontosabb gondolkodónk is, a Duna-konföderáció megálmodója. A történelem nagy csodája, hogy regimentje mégsem fogyott el. Itt vagyunk, és olyan dolgokat kell véghez vinnünk, amelyeket ő alkotott meg egykoron. – Azt is ünnepeljük, hogy élnek itt olyan emberek, akik mertek merészet és nagyot álmodni – tette hozzá dr. Kelemen Atilla. – Mert 2010-ben az Európai Unióban még vannak olyan erők, amelyek a hisztériáig nyúlóan képesek akadályozni azt, hogy Kossuth Lajosról újra utcát nevezzünk el. Pedig szobra áll Washingtonban, New Yorkban, Tokióban, Ausztráliában, és a világ mint az egyik nagy, demokratikus gondolkodót tiszteli. Minket azonban nem vigasztalhat, hogy műveletlen emberekkel vagyunk körülvéve. Hiszem, hogy a magyarságnak még sok évszázadon keresztül lesz jövője, hiszen hány nagy nép tűnt el, és mi még mindig itt vagyunk. Kerekes Károly szerint jogunk van szobrokat és emlékműveket állítani. – Nem azért állítunk szobrokat, mert ez divat vagy ez a mániánk. Hanem azért, mert a műből a megidézett személyiség szól hozzánk: hogy egyek vagyunk és oszthatatlanok. Hogy semmit sem fogunk tálcán megkapni. Hogy nem elég, ha csak álmodunk, cselekednünk is kell. És többre vagyunk képesek, mint gondolnánk. Hogy gyengék vagyunk-e vagy erősek, az csak a hozzáállásunkon múlik. Szabó Árpád, a Maros Megyei Tanács alelnöke a betegsége miatt hiányzó Lokodi Edit elnök asszony üzenetét olvasta fel, amelyben a székelyek tízparancsolatáról és az annak parancsolatait vigyázó Veress Gergely Domokos polgármesterről írt – mert fontos a becsület, a hűség, a magyar nyelvhez való rendületlen ragaszkodás, a tettek igazsága, a közvagyon szentsége. Buksa Ferenc rigmányi lelkész szerint a magyar nemzet szabadságot, egyenlőséget, testvériséget kíván ma is, Nagy Attila havadi lelkipásztor rövid áhítatában hozzátette: a keresztény magyarság a világiasodásba süllyedt, és égetően fontos az Istenhez való visszatérése, amely nélkül boldogabb jövendőre nem számíthatunk. Kossuth Lajos életútját Tőkés Attila gegesi lelkész ismertette, majd a dalárda műsora, László János tanár szavalata, az oklevelek kiosztása és a szobor megkoszorúzása után a magyarok világhimnusza, a Himnusz és a székely himnusz eléneklésével ért véget a tavaszi hűvösben szívmelengető, kellőképpen rövid és nívós ünnepség, melyet vigyáztak a havadi dombok, a Magyar Királyi Marosvásárhelyi 9. Hagyományőrző Huszárezred, a Torboszlói Lófők és helyi hagyományőrzők lovasai, őrzött a felhőkön túli égbolt és a megidézett elődök szellemisége – talán szelleme – is.
Nagy Botond, Népújság. Forrás: erdély.ma

A határon túli magyarok is megemlékezek március 15-ről
Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján egyaránt fejet hajtottak a magyar polgári forradalom és szabadságharc emléke előtt
Szabad, egyenlő, testvéri életet, igazi demokráciát kell teremteni Erdélyben, Romániában - mondta hétfőn Marosvásárhelyen Markó Béla a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) március 15-i központi ünnepségén.
A politikus a magyarok helyzetének egyértelmű javulásának bizonyítékaként emlékezett vissza arra, hogy húsz évvel ezelőtt még egyetlen magyarul kiírt szó, a "gyógyszertár" felirat felbukkanása miatt pillanatok alatt ezreket sikerült összegyűjteni a magyarok ellen a városban, most pedig a román kormány miniszterelnök-helyetteseként hiába bírálják egyesek, mert hivatalos bukaresti kormányfejléccel magyarul küldött levelet magyar embereknek. "Megnyugtatok mindenkit, ezután is magyarul fogok írni azoknak, akik magyarul írnak nekem. Ezt a jogot mára kivívtuk ebben az országban, akárki akármit mondjon. Legyünk erre is büszkék" - szögezte le a szónok. Hangsúlyozta, hogy a jó ügy érdekében össze kell fogniuk a románoknak és magyaroknak, akár az együttes kormányzás révén is, nem szabad tűrni, hogy bárki is ismét száműzni próbálja a magyar nyelvet a nyilvános életből.
Kézdivásárhelyen az ünnepségen kiállították Gábor Áron 1848-as szabadságharcos rézágyúját, amelynek egyedüli megmaradt példánya negyven év után került ismét Székelyföldre. Tőkés László európai parlamenti képviselő azt hangsúlyozta, hogy az autonómia ügyét egyetlen romániai magyar szervezetnek sem szabad kisajátítania. A politikus Gábor Áronnak azt a kijelentését idézte, hogy "lészen ágyú", majd hozzátette, hogy "lészen autonómia" is. Hangsúlyozta, hogy szükséges Székelyföld gazdasági felemelkedése, mert az önrendelkezés alapja a gazdasági fellendülés.
Csíkszeredában is rendkívüli ünnepséget tartottak, ugyanis a magyar polgári forradalom kitörésének napján húzták fel először a Hargita megyei tanácsnak otthont adó épületre a székely lobogót, amely egy nemrég meghozott önkormányzati döntés szerint Hargita megye zászlója lett.
A romániai magyaroknak magyarságukra és román állampolgárságukra egyformán büszkének kell lenniük - ez az egyik fő gondolata annak a román elnöki hivatal által közzétett ünnepi nyilatkozatnak, amelyben Traian Basescu román államfő köszöntötte a romániai magyarokat. Basescu szerint a magyarok parlamenti képviselete, vezetőiknek a helyi közigazgatásban és a kormányban való részvételük biztosítékot jelent arra, hogy Romániában az etnikumok közötti viszony a normális keretek között alakul a továbbiakban is.
Emil Boc román miniszterelnök méltatta a Románia és Magyarország, valamint a románok és a magyarok közötti viszony elmúlt években tapasztalt fejlődését. Szerinte ezt a viszonyt ma már a barátság, az együttműködés és a kölcsönös tisztelet jellemzi, és megköszönte a romániai magyaroknak, hogy a románok erőfeszítéseivel együtt hozzájárultak annak kiépítéséhez - jelentette Garzó Ferenc, az MTI bukaresti tudósítója.
Szlovák értelmiségiek egy csoportja virágokat helyezett el hétfőn, március 15-e alkalmával Petőfi Sándornak a pozsonyi Medikus-kertben álló szobránál. A magyar nemzeti ünnep iránti gesztusértékű megemlékezésen majdnem kéttucatnyi szlovák értelmiségi - író, publicista, képzőművész, színész - vett részt. "Azért jöttünk ide, hogy tompítsuk a nacionalista indulatok élét. Akciónk felhívás, hogy nyugalomban és békében éljünk, s mindennapjainkat a nacionalizmus helyett az Európáért való küzdelem jellemezze" - mondta újságíróknak Zuzana Krónerová színésznő.
"Ha az 1848/49-es forradalmi időszaknak van valamilyen üzenete számunkra, a szlovák-magyar kapcsolatok számára, Közép-Európa számára, akkor az talán az, hogy semmi jóra nem vezet az etnikai elv abszolutizálása. A magyarok és a szlovákok az 1848/49-es forradalmat együtt veszítették el" - jelentette ki Rudolf Chmel irodalomtudós, aki a rendszerváltás után Csehszlovákia utolsó budapesti nagykövete volt, most pedig a Híd párt egyik alelnöke
Dunaszerdahelyen a városi ünnepségen, ahol több politikai, társadalmi, oktatási, egyházi és kulturális szervezet is képviseltette magát, több száz személy vett részt. A Szózat eléneklése után Hájos Zoltán, Dunaszerdahely polgármestere szólt a jelenlévőkhöz és üdvözölte a megemlékezőket. Az ünnepi beszédek után átvonultak a Vámbéry téren található 1848-as emlékműhöz, ahol elhelyezték az emlékezés koszorúit és virágait.
Révkomáromban a megemlékezés hétfőn délután a Jókai szobornál kezdődött színes kulturális műsorral, majd pedig a Klapka téren folytatódott ünnepi beszédekkel. A több órás rendezvénysorozat este a városi művelődési központban fejeződött be - jelentette Kokes János, az MTI pozsonyi tudósítója.
Kárpátalján ezúttal Beregszászon tartotta központi rendezvényét az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség. Gajdos István, a szövetség elnöke, Beregszász polgármestere beszédében kiemelte: minden esély megvan arra, hogy az ukrajnai elnökválasztás és hatalomváltás után pozitív irányú változások következnek be a kárpátaljai magyarság életében, amihez hozzájárult a közösség tagjainak többsége is, amikor voksaival a kisebbségbarát Viktor Janukovicsot támogatta tette hozzá Gajdos.
A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Ungváron a Petőfi-szobornál tartotta központi rendezvényét. A szónok, Kovács Miklós, a szövetség elnöke, párhuzamot vonva a 162 évvel ezelőttihez hasonló összefogásra, a nemzetükkel való sorsközösség vállalására szólította a kárpátaljai magyarokat. Kiemelte, hogy a kárpátaljai magyarságnak a megmaradásért folytatott küzdelme csak akkor lehet eredményes, ha tagjai közül elegen vállalják gyermekeik magyar iskolába íratását vagy választásokkor a magyar pártra való szavazást - jelentette Varga Béla, az MTI tudósítója.
MTI. Forrás: Híradó.hu

Március idusán a történelem kötelez
Nem a farkasok szabadságát, az emberi szabadságot akarják
Főleg MPP-s polgármesterek, tanácstagok tettek eleget az SZNT meghívásának, alig pár RMDSZ-es, független és zöldpárti képviselő jelent meg pénteken a sepsiszentgyörgyi kultúrházban megtartott II. Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlésen. Szám szerint 322-en.
Az SZNT elnökének szavait követően meghallgatták a házbizottság elnökének beszámolóját, majd a nagygyűlés dokumentumairól szavaztak. Határozatot fogadtak el a magyar nyelv székelyföldi hivatalossá tételéről, március 15-e Székelyföld hivatalos nemzeti ünnepévé nyilvánításáról, arról, hogy a román parlamenthez és az Európa Tanács parlamenti közgyűléséhez fordulnak. Megszavazták a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés házszabályát, és megválasztották az új házbizottságot.
A hivatalosan munkaülésnek tekintett összejövetelt Kovács István unitárius lelkész rövid imája után a házigazdák nevében Ferencz Csaba köszöntötte. ,,Március idusán a történelem kötelez mindannyiunkat" – mondta, s felkérte a testületet, vállalják, hogy megteremtik a leendő autonómia parlamentjének előképét.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke hangsúlyozta: elengedhetetlen a magyar nyelv hivatalossá tétele. "Húsz évvel a rendszerváltás után eljött az ideje, hogy ne a farkasok szabadságát, hanem emberi szabadságot akarjunk" – jelentette ki, utalva Petőfire.
Farkas Csaba, az ideiglenes házbizottság elnöke a nagygyűlés előkészítésének nehézségeit ismertette. Mint mondta, nagyon nehéz négyszög, az RMDSZ, az EMNT, az MPP és az SZNT, közegében kellett volna konszenzust találniuk, ám többszöri tárgyalás, egyeztetés ellenére sem sikerült.
A SZÖN házszabályát és a beterjesztett határozatokat egyhangúlag fogadták el, akárcsak az ideiglenes házbizottság által beterjesztett listát. Eszerint az immár hivatalos házbizottságnak kilenc tagja lesz. Elnöke Farkas Csaba maradt.
A második Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés rövid másfél órát tartott, a székely és a magyar himnusz eléneklésével ért véget
Mózes Edith. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Ünnep: szabadon és méltósággal
Március 15-én Szatmárnémetiben az István téri Petőfi szobornál gyűlt össze az ünneplő tömeg az RMDSZ, a MIK, valamint a Szent István Kör által szervezett megemlékezésen.
Több száz személy ajkáról hangzott fel a Szózat március 15-én Szatmárnémetiben, az István téri Petőfi szobor előtt. Nemzeti öntudatunk és szabadságszeretetünk legnagyobb ünnepén azért imádkoztunk a szabadságharc hőseire emlékezve, hogy az Isten, aki minden nemzet Istene, elegendő erőt adjon ahhoz, hogy őseinkhez méltó módon, mi is tudjunk áldozatot hozni annak érdekében, hogy egységes, erős és felemelkedésre képes nemzetet alkossunk. Ft. és Nm. Schönberger Jenő megyés püspök ünnepi beszédében kihangsúlyozta, hogy Isten minden embert szabadnak teremtett, és amikor a szabadságra törekszünk, azt szeretjük, akkor az ő akaratát követjük. Ft. Sipos Miklós, a Szatmári Református Egyházmegye esperese beszédében megköszönte Istennek, hogy éppen itt és éppen ebben az időben élhetünk, sőt, ennél tovább is ment, hálát adott azért, hogy a magyar nemzet gyermekei vagyunk, amelyet több mint ezer éve szeret és oltalmaz az Isten. Mindannyiunk közös imádságának, „Legyen meg a Te akaratod” sora kevésszer hangzik ilyen őszintén, mint egy olyan ünnepen, amelyen akarva-akaratlan visszaemlékszünk államalapító királyunkra, aki a kereszténység szellemét elültette bennünk, magyarokban. S ez a szellem adott erőt évezredes küzdelmeinkhez. Ezen küzdelmek mellett a körülöttünk élő nemzetek sem tudnak szó nélkül elmenni, s talán ez a gondolat vezette Emil Boc miniszterelnök tollát, amikor megfogalmazta üzenetét, amelyet Pataki Csaba alprefektus olvasott fel. A miniszterelnök közösnek nevezte a magyar és a román nép sorsát, és reményét fejezte ki az iránt, hogy a két nép, és a két ország (Románia és Magyarország) közös erőfeszítésekkel haladhatnak a jövő útján. Gáti István kormányfőtitkár-helyettes szerint leginkább arra kell emlékezni ezen a napon, hogy két évtizede szabadon és méltósággal tehetjük ezt, de ezzel korántsem szabad megelégednünk, hiszen újabb tettek kellenek ahhoz, hogy nemzetünk egysége ismét példamutató legyen. Az ünnep emelkedett hangulatához hozzájárultak a szavalatok és a csengő hangok által előadott dalok, valamint a szobor talapzatánál elhelyezett koszorúk, csokrok és virágszálak. Forrás: Erdon.ma

Az 1848-as szabadságharca emlékezett Kolozsvár
Mintegy másfél ezer kolozsvári magyar – az egyetemistákat is beleértve – emlékezett az 1848-as magyar forradalomra a volt Biasini előtt hétfő délután. Az ünnepi megemlékezést követően számos civil szervezet és politikai párt koszorúzta meg Petőfi emléktábláját. Az ünnepi félszólalások sorát Cseke Attila egészségügyi miniszter és László Attila Kolozsvár alpolgármestere nyitotta. Ezt követően Szilágyi Mátyás Magyarország kolozsvári főkonzulja kapott szót. A főkonzul elmondta, felemelő érzés számára, hogy a kolozsvári fiatalság egyre szabadabban ünnepelheti meg az összmagyarság egyetemes szabadságünnepét. A forradalom 162. évfordulóján Sorin Apostu polgármester is üdvözölte az ünneplő kolozsváriakat. Emil Boc miniszterelnök és Traian Băsescu államfő üdvözlő beszédét Vasile Cosma alprefektus olvasta fel. Ezt követően a rendezvénysorozatot szervező kilenc ifjúsági szervezet olvasta fel a maga 12 pontját, majd a református kollégium kórusa énekelt Kossuth-nótákat. A megemlékezés a magyar himnusz közös eléneklésével ért véget. Paprika Rádió. Forrás: Erdély.ma

Megemlékezés a Székely vértanúk emlékművénél
Jó érzés magyarnak lenni, különösen ilyenkor, március 15-én, amikor Kossuth Lajosék, Petőfi Sándorék végtelen szabadságszeretetére gondolunk. Olyan hatalmas, olyan végtelen szabadságot akartak ők itt Európának ezen a részén, hogy abból jutott volna bőven minden nemzetnek, és ha megvalósul az ő álmuk, senki sem lett volna híjával a szabadságnak errefelé – mondta ünnepi beszédében Markó Béla, az RMDSZ elnöke a marosvásárhelyi Postaréten, ahol többezres tömeg gyűlt össze emlékezni és ünnepelni.
Markó szerint jó érzés magyarnak lenni ezen a napon még Romániában is, ahol embernek lenni sem könnyű sokszor, nemhogy magyarnak, nem könnyű nyugdíjasnak, álláskereső fiatalnak sem lenni.
A gyertyás, könyves tüntetéstől kezdve zajlott a marosvásárhelyi magyarok szabadságharca
Rámutatott, nem könnyű visszagondolni a múltra, nem az 1848 óta eltelt százhatvankét esztendőre, hanem arra, ami húsz évvel ezelőtt történt Vásárhelyen. Az is szabadságharc volt, 1990. február 10-től, a gyertyás, könyves tüntetéstől kezdve zajlott a marosvásárhelyi magyarok szabadságharca, amely március 20-án tetőzött. "Ha akkor otthon maradnak a marosvásárhelyi és környékbeli magyarok, Ernyétől Szovátáig, és ha nem állnak mellénk a cigányok, ma szétvert, megalázott közösség lennénk. Így pedig azóta is itt vagyunk, magyarok vagyunk, számos jogunkat kivívtuk, és amit eddig nem sikerült, azt ezután ki fogjuk vívni" – hangsúlyozta, figyelmeztetve, hogy "nekünk ma erre a szabadságharcra is emlékeznünk kell". Köszönetet mondott a húsz évvel ezelőtti magyaroknak, a cigányoknak és azoknak a románoknak is, akik minden nacionalista nyomás ellenére megértették a magyarok követeléseit.
Köszönetet mondott ugyanakkor "a húsz évvel ezelőtti szabadságharc áldozatainak, halottainak, sebesültjeinek", Sütő Andrásnak és a többieknek. Mint mondta, "békés küzdelem volt ez a részünkről, és végig az maradt volna, ha a régi rend haszonélvezői ránk nem uszítják a félrevezetett, botokkal felfegyverzett falusi románokat, akik nem tudták, hogy az ő szabadságuk attól nem lesz kevesebb, ha a magyarok is szabadon használhatják anyanyelvüket".
Minket Petőfi Sándor szelleme vezérel
– jelentette ki a továbbiakban, aki világszabadságot akart, harcolt minden zsarnokság ellen, és minden nép szabadságát egyként megbecsülte. "Mi is megbecsüljük azokat, akikkel együtt élünk, a jó ügy érdekében összefogunk velük, együtt kormányzunk, amikor szükség van ránk, tudásunkat, képességeinket megmozdítjuk az ország, a megye, a város, legszebb szülőföldünk, Erdély érdekében, de nem tűrjük, hogy valaki is ismét száműzni próbálja a magyar nyelvet a nyilvános életből. Nem elég az sem, ami van, tovább kell mennünk előre a magyar nyelvhasználat kiterjesztésében, a magyar iskolarendszer bővítésében, a különböző autonó-miaformák megteremtésében.
Valahogy úgy kellene cselekednünk, hogy az utódoknak is legyen, amire büszkén visszanézniük. Például arra, hogy nem hagyjuk annyiban a múltat, és feltárjuk, ami történt".
Az igazságot ki kell deríteni!
Felhívta a figyelmet, hogy százhatvanegy éve nem tudjuk, mi lett Petőfi Sándorral, de azt sem tudjuk igazán, hogy húsz évvel ezelőtt itt Marosvásárhelyen mi történt, kik szervezték a pogromot, kik tervezték el és szervezték meg a magyarellenes megtorlást, kik bujtogattak, kik a felelősök azért, ami történt? Az igazságot ki kell deríteni! "Kérjük, hogy az 1990. március 19–20-ával kapcsolatos dokumentumokat is tegyék hozzáférhetővé, szüntessék meg a titkosságukat. Jogunk van tudni, hogy kik a bűnösök. Érdeke ez minden becsületes embernek, magyarnak, románnak egyaránt, mert ha tudjuk, mi történt, el tudjuk kerülni, hogy valaha ismét megtörténhessen. Nekünk Petőfi Sándorék álma szerint szabad, egyenlő, testvéri életet kell teremtenünk itt, Erdélyben, itt, Romániában. Más szóval: igazi demokráciát. Ma ünnep van, szép piros-fehér-zöld ünnep, örüljünk neki, tanuljunk a múltból, és legyünk egy pillanatig büszkék arra, hogy magyarok vagyunk, és arra is, hogy marosvásárhelyiek vagyunk" – hangsúlyozta Markó Béla.
Közös történelmi múlt, közös európai jövő
Emil Boc miniszterelnök üzenetét Bárczi Győző alprefektus tolmácsolta, aki a kormány nevében köszöntötte a romániai magyar közösséget. Március 15-ét a magyar nemzet fontos ünnepének, az 1848-as forradalom kiemelkedő pillanatának nevezte, kiemelve, hogy "a románok és magyarok közösen hittek akkor is a szabadság, egyenlőség és demokrácia eszményében, ugyanakkor azok a legitim törekvések, amelyek ezekhez az eszményekhez fűződtek, mára a nagy európai család polgáraiként a közös jövő építéséhez vezettek". Rámutatott, hogy "Románia és Magyarország, valamint az itt élő románok és magyarok közötti kapcsolatok az elmúlt években jelentősen fejlődtek, s mára már baráti, együttműködésen és kölcsönös tiszteleten alapuló viszonnyá váltak", megköszönve ezt a romániai magyar közösségnek, amely a románokkal együtt jelentősen hozzájárult ennek a viszonynak a kialakításához". Ugyanakkor hangsúlyozta az RMDSZ szerepét, amely "komoly kormányzati partnerré vált", s köszöntötte a Magyar Köztársaságot is, "hisz közös a történelmi múltunk, de közös az európai jövőnk is".
A magyarság bebizonyította, hogy képes küzdeni a szabadságért
Traian Basescu államfő levelében, amelyet Marius Pascan prefektus olvasott fel, március 15-ét, a világ magyarságának ünnepét ugyanolyan felemelő pillanatnak nevezte, "akárcsak Románia nemzeti ünnepe minden román számára", hiszen "ezen a napon egyrészt az 1848-as európai forradalmi hullám részeként a magyar szabadságharc eseményeit idézzük fel, másrészt a magyarok, románok és más európai nemzetek törekvéseit a modernizációra és a nemzeti felemelkedésre. Mint mondta, "a történelem során a magyarság bebizonyította, hogy képes küzdeni a szabadságért. Megtette ezt 1956-ban is, amikor Közép- és Kelet-Európának irányt mutatva szembefordult a kommunista rendszerrel, és megtette ezt 1989 decemberében is azáltal, hogy részt vett Romániában a kommunista diktatúra megdöntésében".
Kiemelte: jelenleg Románia és Magyarország is ugyanannak az európai családnak a tagja, amelyben közös cél az állam modernizációja és jóléte, végül "minden romániai magyarnak örömet és jólétet kívánt, s azt, hogy bízzanak egy jobb európai jövőben".
1848 hagyatéka határokat átívelve köti össze a magyarság tagjait
Bajnai Gordon magyar kormányfő üzenetében úgy fogalmazott, hogy bármenyire távol élnek a hazától, bármilyen régen is szakadtak el az anyaországtól, 1848. március 15. emléke és hagyatéka határokat átívelve köti össze a magyarság tagjait. Egyik legnagyobb nemzeti ünnepünk megtartása ezért fontos része összetartozásunk kifejezésének. Az 1848-as forradalomra és szabadságharcra való emlékezés lehetőség arra, hogy minden magyar próbálja megkeresni és megadni saját válaszait identitásának legalapvetőbb kérdéseire, függetlenül attól, hogy Magyarországon vagy a világ más pontján ünnepel.
Le a kalappal, marosvásárhelyiek!
Immár hagyományosan köszöntötte Kelemen Atilla, az RMDSZ megyei elnöke az egybegyűlteket, hangsúlyozva, hogy a világon mindenhol – vidámabban vagy könnyesebben –, de ünnepel a magyarság. Magyar egyenességünket, szókimondásunkat, a követeléseink egyszerű, de lényegre törő megfogalmazását tudja a magyarság hozzáadni a kormányzáshoz, hogy ne csak mi, magyarok, de az ország minden lakója: románok, magyarok, németek, és mind a 18 nemzetiség úgy érezze, hogy egy demokratikusabb, jobb országban él.
Kossuth Lajost emlegette, aki az amerikai szenátusban is felszólalt, a Capitoliumban a világ demokratái között áll a szobra, és felkérte a prefektust, tegyen meg mindent, hogy Marosvásárhelyen ismét legyen Kossuth utca. Ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy Maros megyében 78 településen zajlottak megemlékezések, de arra is, ami húsz évvel ezelőtt, 1990 márciusában történt Marosvásárhelyen, és azt mondta, soha nem szabad elfeledni az események áldozatait, "az újkori hősöket".. "Tudjuk, hogy az erdélyi magyar ember egy kicsit nagyobb keresztet hordoz, de biztonsággal mondhatjuk, hogy ezt a keresztet hordozni fogjuk itt, Erdélyországban, Maros megyében és Marosvásárhelyen is" – zárta szavait Kelemen Atilla arra kérve Füzes Oszkár nagykövetet, hogy a magyarországi politikai csatározásokat ne szivárogtassák be Erdélybe.
Az ünnepi megemlékezés a székely himnusszal kezdődött, a magyar himnusz eléneklésével és koszorúzással zárult. Fellépett Györffy András és Sebestyén Aba, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művésze, Madaras Ildikó, a Marosvásárhelyi Filharmónia énekese, műsorvezető Nagy István színművész volt.
Mózes Edith. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Farkas Miklós átvette a Segesvár díszpolgára címet
A segesvári önkormányzat januárban díszpolgári címet adományozott Farkas Miklósnak, a segesvári Gaudeamus Alapítvány alapítójának, a Mircea Eliade Főgimnázium nyugalmazott matematikatanárának. A díszpolgári oklevelet és a város kulcsát Dorin Danesan polgármester adta át március 6-án, a segesvári magyar középiskolai oktatás 50. évfordulójára szervezett ünnepi rendezvényen, dr. Mariana Gorczyca és Tóth Tivadar, a líceum igazgatója és igazgatóhelyettese jelenlétében.
Az önkormányzat a líceum vezetőségének javaslatára egyhangúlag fogadta el a Segesvár magyarsága számára megtisztelő cím odaítélésről szóló határozattervezetet, amellyel elismerte Farkas Miklósnak a segesvári oktatás és művelődés fenntartására és fejlesztésére kifejtett odaadó és önzetlen, majdnem 50 éves munkáját. Farkas Miklós, a város első magyar nemzetiségű díszpolgára Marosvásárhelyen született 1941. május 31-én. Tanár szülők gyereke, elemi iskolai tanulmányait 1947- ben kezdte el Marosvásárhelyen, a Református Kollégiumban, 1958-ban sikeres felvételi vizsgát tett a kolozsvári Bolyai Egyetem matematika-fizika szakára, ahol 1963-ban szerzett diplomát matematika-mechanika szakon. A segesvári Mircea Eliade Főgimnázium magyar tagozatán kezdte tanári pályafutását, ahol megszakítás nélkül, 42 éven át oktatta a matematikát. 2003- ban vonult nyugdíjba, de még két évig tanított. Több mint 1000 diák került ki a keze alól, 12 osztálynak volt osztályfőnöke. Amint a méltatásában elhangzott, kollégáival együtt sikerült olyan szellemiséget kialakítania, amelyet azokból a nagy hagyományokkal rendelkező erdélyi magyar iskoláktól "örököltek", amelyekben ők tanultak, s rövid időn belül a frissen alakult tagozat kiváló eredményekkel büszkélkedhetett. Diákjai eredményesen szerepeltek a matematikai olimpiák különböző szakaszain és az egyetemi felvételi vizsgákon. Több mint 20 éven keresztül vezette a Segesvár környéki matematikatanárok módszertani körét és a Romániai Matematikai Társaság segesvári fiókjának elnöke volt 23 évig. Szakmai és művelődéssel kapcsolatos írásai jelentek meg hazai lapokban és folyóiratokban : Matematikai Lapok, Tanügyi Újság, Korunk, A Hét, Helikon, Romániai Magyar Szó, Népújság stb. Több matematika tankönyvet írt a XII. osztályok számára. 1990. után, rövid ideig a helyi politikai élet résztvevője volt, alapító tagja és elnöke a helyi RMDSZ-szervezetnek. 1990. március 18-án vezetésével (RMDSZ elnöki, valamint igazgatóhelyettesi minőségében) a magyar tagozat tanulói egyórás, táblás felvonuláson (tüntetésen) vettek részt, önálló magyar iskolákat követelve.
A segesvári EMKE szervezet alapító tagja és elnöke volt (1993–1995), valamint az Erdélyi Múzeum Egyesület és a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület tagja napjainkig.
1993-ban – volt tanítványai és kollégái támogatásával – megalapította a segesvári Gaudeamus Alapítványt, amelynek elnöke volt 1993 és 2002 között, majd igazgatója napjainkig.
A Gaudeamus Alapítvány fő célkitűzése a segesvári és környékbeli szórványban élő magyar gyermekek anyanyelvű oktatásának támogatása. E célból az alapítvány 1999. óta szórványkollégiumot működtet, ahol 80 diáknak biztosít jó szállás-, étkezési- és tanulási körülményeket.
(a.) Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

A Petőfi szobornál ünnepelt az MPP és az SZNT
Marosvásárhely – A Calarasilor, volt Kossuth, utcai Petőfi szobornál ünnepelt a marosvásárhelyi Magyar Polgári Párt és a Székely Nemzeti Tanács.
Az MPP és az SZNT képviselői mellett jelen volt Füzes Oszkár Magyarország nagykövete, a Hatvannégy Vérmegye fiataljai, egyházi, a polgármesteri hivatal valamint civil szervezetek képviselői.
Nagy László unitárius esperes az egység hiányára hívta fel a figyelmet, arra, hogy két helyen lehet ünnepelni Marosvásárhelyen, „két helyen ünnepelünk de külön”. Kifejezte azon reményét, hogy jövőre az ünnepség a Kossuth és nem a Calarasilor utcában fog zajlani.
Az utca nevéhez kapcsolódó nézeteltérések már 2005-ben elkezdődtek, amikor a helyi tanács a 255 határozatban megszavazta azt, hogy a Calarasilor utca újból a Kossuth nevet viselje. A tanácsi határozatott a Vatra Romaneasca szervezet törvényre vitte és azóta is folyik a pereskedés ez ügyben. Forrás: erdon.ro

Méltóságteljes ünneplés Nagyváradon
Nagyvárad – A nagyváradi magyarság az idén is közösen emlékezett az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulójára Szacsvay Imre szobránál. Beszédek hangzottak el, majd koszorúztak.
A télies időjárás ellenére az idei március 15-i ünnepség alkalmából is hatalmas tömeg gyűlt össze Szacsvay Imre szobránál, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kitörésének 162. évfordulójára emlékezzen. Mint ahogyan az utóbbi években megszokottá vált, a rendezvényt közösen szervezte a Bihar Megyei RMDSZ a magyar történelmi egyházakkal, civil és ifjúsági szervezetekkel. Részt vettek a Magyar Polgári Párt (MPP), különböző tanintézetek, valamint a jelentősebb román politikai alakulatok, közintézmények és hivatalok képviselői is. A hagyományoknak megfelelően szentjobbi és diószegi huszárok, valamint cserkészek álltak díszőrséget, és közreműködtek a Kálmándi Fúvószenekar tagjai is. Az ünneplők kokárdát viseltek és néhány nemzeti színű zászló is feltünt a tömegben. Újdonságként a váradi George Coşbuc Általános Iskola néhány diákjai is fellépett (Tóth Zsófia, Fazekas Kriszta, Sebestyén Krisztina, Nemes Dóra és Dimény Eszter), Kiss Tünde tanárnő tanítványai Kossuth-nótákat és toborzó énekeket adtak elő.
Beöthy Ödön portré
A Himnusz elhangzását követően Szabó József helyi önkormányzati képviselő köszöntötte a sokadalmat, aki ezúttal a moderátor szerepét is elvállalta. Traian Băsescu államfő üzenetét Gavrilă Ghilea prefektus, Bajnai Gordon magyar miniszterelnök levelét Sándor Mátyás, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetségének légügyi katonai attaséja, Emil Boc román kormányfő jókivánságait pedig dr. Sarkady Zsolt alprefektus olvasta fel. Ünnepi beszédet Biró Rozália alpolgármester, Zatykó Gyula, a Magyar Polgári Párt nagyváradi vezetője és Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke mondott, akik egyaránt a magyarság összefogásának fontosságát emelték ki.
Az ünnepség egyik érdekes momentumaként az RMDSZ-es politikus egy Beöthy Ödön-portrét nyújtott át dr. Sarkady Zsoltnak, arra hívva fel a jelenlevők figyelmét, hogy a főispán alakja méltatlanul marad ki a március 15-i megemlékezésekből. Arra kérte az alprefektust: a képet akassza ki a Prefektúra folyosóján lévő arcképcsarnokba, vagy ha oda nem lehet, akkor a saját irodájába.
A felszólalások után koszorúzások hosszú sora következett, majd huszárok vezette fáklyás menet indult a Fő utcán keresztül a Petőfi-szoborig. A méltóságteljes felvonulás incidensek nélkül zajlott le.
Ciucur Losonczi Antonius. Forrás: erdon.ro

Erős közösség ünnepe
Az autonómiakövetelések jegyében zajlottak a március 15-i megemlékezések
Szabad, egyenlő, testvéri életet, igazi demokráciát kell teremteni Erdélyben, Romániában – mondta tegnap Marosvásárhelyen Markó Béla szövetségi elnök az RMDSZ március 15-i központi ünnepségén. A politikus nem csupán az 1848-as forradalomra és szabadságharcra emlékezett beszédében, hanem a húsz évvel ezelőtti véres marosvásárhelyi eseményekre is.
A Székely himnusszal indult Marosvásárhelyen az RMDSZ központi március 15-i megemlékezése, ahol a mintegy tízezer résztvevő nemcsak a 162 évvel ezelőtti, hanem az 1990-es eseményekre is emlékezett. A Postaréten, a Székely vértanúk emlékművénél tartott központi rendezvényen zökkenőmentesen, csendzavarás nélkül ért véget az ünnep, ahol a szónokok között elsőként Markó Béla, az RMDSZ elnöke mondta el ünnepi beszédét.
Az 1848-as szabadságharc kirobbanásának évfordulója kapcsán úgy fogalmazott, hogy minden nemzet történetében vannak fontos állomások, a nemzeti szolidaritásnak olyan példái, amelyekre újból és újból emlékezni kell. „Sokan vitatják manapság, hogy mi értelme van a nemzeti büszkeségnek, és nem vezet-e nacionalizmushoz, más népek gyűlöletéhez. Nem, éppen ellenkezőleg, aki joggal büszke nemzete történelmére, mert van, amivel büszkélkednie, annak nincsen amiért másokat gyűlölnie vagy megvetnie” – hangsúlyozta Markó.
Szerinte különösen jó érzés magyarnak lenni március 15-én, ugyanis ekkor Kossuth Lajosék, Petőfi Sándorék végtelen szabadságszeretetére gondolunk. „Olyan hatalmas, olyan végtelen szabadságot akartak ők itt, Európának ezen a részén, hogy abból jutott volna bőven minden nemzetnek, és ha megvalósul az ő álmuk, senki sem lett volna híjával a szabadságnak errefelé. Akkor nem sikerült. De büszkék vagyunk rájuk, mert a magyar nemzet legszebb, legjobb énjét mutatták fel együtt, szolidárisan” – mondta el Markó Béla.
Markó Béla nem csak 1848-ra emlékezett beszédében, hanem a marosvásárhelyi Fekete Márciusra is
Az 1990-es marosvásárhelyi eseményekkel kapcsolatban a miniszterelnök-helyettes elmondta: az is szabadságharc volt, a marosvásárhelyi magyarok szabadságharca. „Ha akkor otthon maradnak a marosvásárhelyi és környékbeli magyarok Ernyétől Szovátáig, és ha nem állnak mellénk a cigányok, ma szétvert, megalázott közösség lennénk” – mondta szónoklatában Markó Béla.
Az ünnepi szónoklatok sorozatát Kelemen Atilla, az RMDSZ Maros megyei szervezete elnökének beszéde zárta, aki elmondta, Maros megyében 78 helységben ünneplik az 1848-as forradalom évfordulóját, de sok helyen emlékeznek a fekete március eseményeire is. Teremeújfaluban idősb Kiss Zoltánra emlékeztek, aki húsz évvel ezelőtt Marosvásárhelyen veszítette életét, amikor halálra gázolta a görgényvölgyieket szállító teherautó.
Nyerges-tetői tisztelgés a kötelességtudók előtt
A hideg, havas idő ellenére több százan gyűltek össze a Csíkkozmáshoz tartozó Nyerges-tetői emlékműnél tisztelegni azok előtt, akik 1849. augusztus 1-én Gál Sándor vezetésével megpróbálták feltartóztatni a Háromszék felől betörő orosz csapatokat. Korodi Attila RMDSZ-es képviselő beszédében azt a költői kérdést tette fel, hogy vajon ma hányan adnák fel kényelmüket a lövészárokért.
Gyerkó László szenátor azt emelte ki, hogy a nyergestetői csata a szülőföld védelmének a jelképe, amelynek a hősei olyan áldozatot hoztak, amelyet a mai székely is meg kell hozzon nap mint nap.
Székely zászló a csíki megyeházán
Ünnepélyes keretek között vonták fel tegnap a székely lobogót Hargita Megye Tanácsának székházára az 1848–49-es szabadságharc évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen. A kék-arany színű lobogót a megye zászlajának fogadta el nemrégiben a megyei önkormányzat, amint Borboly Csaba tanácselnök fogalmazott: „visszahelyezte jogaiba a közösségi jelképet”, „Nem éri fel a nemzeti zászlót, de a mi múltunk szimbóluma” – érvelt Borboly, hozzátéve: tiszteljük a román zászlót is, amely „a román barátainknak a legkedvesebb”.
Sokkal vehemensebb hangot ütött meg Veres Dávid, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) csíkszéki soros elnöke, aki az autonómia kivívásának fontosságára helyezte a hangsúlyt, majd beszéde végén „Székelyföld nem gyarmat”, „Székelyföld szabad” jelszavakat skandálta.
Visszatérő motívum: Gábor Áron rézágyúja
Sűrű havazással indult, majd az ünnepség közben napsütésre váltott az idő Sepsiszentgyörgyön. A hideg ellenére szép számmal gyűltek össze a háromszéki megyeszékhely központjában az ünneplők. A várost piros-fehér-zöld kokárdákkal díszítették ki. A sepsiszentgyörgyi ünnepség az Erzsébet parki 1848-49-es emlékmű megkoszorúzásával kezdődött, majd a színház előtti téren felállított színpadon folytatódott az Emeld fel fejedet büszke nép című emlékműsorral.
A színpad előtt lovakkal vonult fel a Csillagőrző Egyesület, a 11. Székely Huszárezred hagyományőrző csapata és az uzoni Hagyományőrző Huszárok csapata. Az ünnepi beszédek fő gondolata Gábor Áron hazahozott ágyújához kapcsolódott. Köszöntőbeszédében Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester kiemelte: a negyvennyolcas harcok egyik „résztvevője” érkezett haza.
„Gábor Áron rézágyújáról van szó, melyet negyven év után hazahoztunk, mert a miénk, és mert a miénk, itthon kell maradnia. Amint ránézek, látom, hogy Gábor Áron kiáltja: »Lészen ágyú!«. Ez az optimizmus, ez a hit, amire ma is szükségünk van, hogy Székelyföld volt, van és lesz!” – mondta Antal Árpád és hozzátette: „egy ilyen nagy közös ügyünk Székelyföld demilitarizálása, földjeinknek a katonaságtól való mielőbbi visszaszerzése!”
Sepsiszentgyörgy polgármestere bejelentette, hogy az ünnepség helyszínén aláírásgyűjtésbe kezdenek, melyben kérik, hogy szolgáltassák vissza az eltulajdonított és militarizált területeket.
Ágyúval hívták a tömeget
Kézdivásárhelyen a hagyományőrző csapatok és a falvak felvonulása után Rácz Károly polgármester köszöntőjével kezdődött az ünnepség. Petőfi Sándor Talpra magyar című megzenésített verse Tolcsvay László előadóművész tolmácsolásában csendült fel, majd Tőkés László EP-képviselő, az EMNT elnöke szólt az ünneplő tömeghez, és a hazatért Gábor Áron-ágyúra mutatva kiemelte: „lészen nemcsak ágyú – ahogy mondta egykor Gábor Áron –, hanem lészen autonómia is”.
Kelemen Hunor művelődési miniszter beszédében kiemelte: szülőföldjére érkezett és mivel itthon érzi magát, nem jöhetett üres kézzel, hazahozta Gábor Áron egyetlen megmaradt ágyúját, amelynek itt a helye ma, és itt lesz holnap is.
A művelődésügyi miniszter beszédét egy „Lesz-e autonómia?” felkiáltás szakította meg, amire Kelemen Hunor azt válaszolta: mindennek eljön az ideje, és ha együtt cselekszünk akkor sikeresek leszünk. Háromszéken 19 órakor a maksai Óriáspincetetőn meggyújtották az őrtüzet, amelyhez 21 óráig minden település csatlakozott.
Traian Băsescu: a romániai magyarok legyenek büszkék „hármas identitásukra”
A romániai magyaroknak magyarságukra és román állampolgárságukra egyformán büszkének kell lenniük – ez az egyik fő gondolata annak a román elnöki hivatal által tegnap közzétett ünnepi nyilatkozatnak, amelyben Traian Băsescu államfő március tizenötödike alkalmából köszöntötte a romániai magyarokat.
A dokumentum szerint a romániai magyarok számára sokkal könnyebbé és természetesebbé vált a magyarságukból, valamint a román és az európai állampolgárságukból adódó hármas identitásuk vállalása most, amikor Románia és Magyarország is tagja „a nagy európai családnak”, és az állam modernizációjára, valamint a jólét megteremtésére irányuló közös célokkal rendelkeznek.
Emlékeztetett arra, hogy a kommunista diktatúra idején az emberi jogokat és a nemzeti kisebbségek jogait semmibe vették az akkori hatóságok, az elmúlt húsz évben azonban visszafordíthatatlan lépéseket tett Románia a sokszínű és demokratikus társadalom kiépítésére, ahol a nemzeti kisebbségek jogait az alkotmány, de újabban a Lisszaboni Szerződés is szavatolja.
Emil Boc miniszterelnök ünnepi köszöntőjében méltatta a Románia és Magyarország, valamint a románok és a magyarok közötti viszony elmúlt években tapasztalt fejlődését. Rámutatott: ezt a viszonyt ma már a barátság, az együttműködés és a kölcsönös tisztelet jellemzi, és megköszönte a romániai magyaroknak, hogy a románok erőfeszítéseivel együtt hozzájárultak annak kiépítéséhez. Boc az RMDSZ szerepét is méltatta, amely – mint írja – komoly kormánypartnerré vált.
Antal Erika, Inczefi Tibor, Kovács Zsolt. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest)

Megzavart emlékezés
Rendőri beavatkozás zavarta meg a tegnapi kolozsvári ünnepségsorozatot, a hatóságiak három egyetemista lányt, és egy öltözetén fasiszta jelszavakat viselő férfit kísértek be az őrsre. Az Új Magyar Gárda Székely Szakasza „Székelyföld nem Románia!” feliratú molinót hordozott. Nagyszabású rendezvénysorozattal emlékezett idén az 1848–49-s forradalom és szabadságharc kitörésére tegnap a kolozsvári magyarság és diákság. Azonban a rendezvénysorozat 15 órára, a Főtérre tervezett Forradalmi sétatér, élő szoborpark, kokárdakészítés, korabeli műhelyek elnevezésű programja elmaradt, miután a rendőrök bekísértek az őrsre három történelem szakos egyetemista lányt. A hatóságiak szerint a diákok a városháza engedélye nélkül tüntettek.
B. R., az előállított lányok társa a Krónika kérdésére elmondta, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) kérte fel őket, hogy készítsenek egy, a ’48-as eseményeket bemutató tablót. „Az időjárás közbeszólt, és a nagy szél miatt a magyar színház előzetes ígérete ellenére nem adta kölcsön azokat a pannókat, amelyekre a képeket akasztottuk volna. Ezért a KMDSZ vezetésével közösen úgy döntöttünk, hogy a Mátyás-szoborcsoport elé, a kerítésre fogjuk felaggatni a képeket. Két rendőr belénk kötött, és azzal vádolt, hogy tüntetünk és provokatív a kiállításunk” – mesélte a történelem szakos egyetemi hallgató.
B. R. szerint a képek a ’48-as forradalom híres személyiségeit, azok tevékenységét mutatták be. A lány szerint a rendőröket az akkori viszonyokat megjelenítő térkép zavarta, amelyet Nagy-Magyaroszág térképeként értelmeztek, és azt állították: Romániát sértő felirat szerepel rajta. A lányokat bekísérték az őrsre, ahol vallomást írattak alá velük és a KMDSZ vezetőivel, majd a térképet elkobozták. Egyelőre nem tudni, megbírságolják-e őket.
„Székelyföld nem Románia!”
Délelőtt több mint ötszáz kolozsvári magyar, elsősorban diák vonult rezesbanda kíséretében a Protestáns Teológiai Intézet elől a Szent Mihály-templom elé. A magyar és székely zászlóval felszerelkezett tömeg végig énekelt a szűk félórás séta során. A Gábor Áron rézágyúja, a Kossuth Lajos azt üzente és az Édes Erdély kezdetű dalokat többször is ismételték.
Az ünneplő tömeg elején Cseke Attila egészségügyi miniszter, László Attila kolozsvári alpolgármester, Fekete Emőke, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke és Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja állt. A mintegy kétszáz méteres sor vége felé az Új Magyar Gárda Székely Szakaszának képviselői „Székelyföld nem Románia!” feliratú molinót tartottak maguk előtt, és árpádsávos zászlókat lengettek. Kérdésünkre, hogy kolozsváriak-e, csak annyit feleltek: hírzárlat van.
Egyiküket bevitték a rendőrségre fasiszta jelképek viselése miatt. A rendőrség szerint a férfi karján halálfej volt látható, és egy gótikus betűkkel írt német nyelvű felirat: „Meine Ehre heißt Treue” (Becsületem a hűség – az SS jelmondata). A férfi ellen büntetőjogi eljárás indul.
Az istentiszteletet követően az időközben másfél ezresre duzzadt ünneplő tömeg a Biasini-szálló elé vonult, ahol megkoszorúzta a Petőfi-emléktáblát. Az ünnepi felszólalások sorát Cseke Attila és László Attila nyitotta. Szilágyi Mátyás beszédébe kifejtette: felemelő érzés számára, hogy a kolozsvári fiatalság egyre szabadabban ünnepelheti az összmagyarság egyetemes ünnepét. Ezt követően a rendezvénysorozatot szervező kilenc ifjúsági szervezet olvasta fel a maga 12 pontját.
Ebben a Kossuth utca nevének és a Mátyás-szoborcsoport magyar feliratának a visszahelyezését, az önálló állami magyar egyetem és Kolozsvár egykori címerének a visszaállítását kérik. Követelik továbbá a funari örökség – a jelenlegi címer, a magyargyalázó plakettek és emléktáblák – végleges eltüntetését, magyar feliratokat, kétnyelvű utca- és eligazító táblák kihelyezését, a magyar nyelvhasználat biztosítását a közigazgatásban, egészségügyben és igazságszolgáltatásban, valamint a román hatóságok és szélsőséges szervezetek magyarellenes megnyilvánulásainak megszüntetését.
Kiss Előd-Gergely. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Gyanús március 15.
A ’48-as eszméről, a nemzeti ébredésről, a márciusi ifjakról, a Nemzeti dalról, a Tizenkét pontról kellene most. Hogy miért március 15. a legszentebb ünnepe a magyarnak, akire egy egész világ felnézett 162 évvel ezelőtt, és vett példát haza- és szabadságszeretetből.
De legalább arról, ami gyermekkori olvasmányélmények alapján kitörölhetetlen marad az emlékezetben: a magukat a hívó szóra a birodalom, Európa minden tájáról hazaverekedő magyar huszárokról, elkötelezettségükről. Vagy csak úgy egyszerűen arról, amire igennel válaszolunk, amikor az ötéves nekünk szegezi: apa, mi magyajok vagyunk? Azaz a lényegről.
De nem lehet, még nem. Húsz éve szisztematikus gyanakvás övezi az erdélyi magyart március 15-én: fókuszban másfél millió potenciális revizionista. Ha szobrot akar emelni Kossuthnak, Petőfinek, Bemnek, ha huszáregyenruhát ölt, ha felvonul a piros-fehér-zöld alatt, kokárdát tűz a mellére, akkor olyan nincs, hogy bele ne magyaráznának Nagy-Magyarországot, nosztalgiát, szeparatizmust. Két évtized sem volt elegendő megtanulni, hogy 1848. március 15., illetve 1990. március 19–20. nem egymásból következő eseménysor, és hogy a gyertyás-könyves jogkövetelést nem szabad összemosni a fegyveres küzdelemmel, a „csak” ünnepelni vágyó gyalogmagyart a fekete bomberdzsekit, bakancsot meg barettsapkát hordó, vagánykodó székely gárdistával.
Értelmiségiek bizonygatják, mennyire kedvelik, sőt tisztelik a magyart, elvégre Jonival, Locival rúgták a bőrt a grundon, tinédzserkori szerelmük egyikét Ildikónak, Erikának hívták, nem létezik itt semmiféle konfliktus többségi és kisebbségi között, az egész műbalhét a politikusok szítják az anyanyelvhasználattal, magyar egyetemmel meg autonómiával. Dehogy van itt magyarfóbia, kérem! Aztán mégis a szobortalapzatot, kopjafa tövét, emléktábla oldalát koszorúzók adják az egész napos bréking nyúzt, a magyar legyen büszke román állampolgárságára, de ne magyarkodjon, és természetesen, érezze csak itthon magát – de csakis jó románként. Ha viszont ünnepelni akar, akkor azt tegye meg otthon. Értsd: odaát. Addig is, amíg itthon teszi, rendelni kell mellé rendőrt, sok-sok egyenruhás és civil rendőrt.
Tessék mondani, szabad magyarnak lenni?
Rostás Szabolcs. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

A szabadságharc hőseire emlékeztek Szentjobbon is
Bihar megye – Március 14-én, vasárnap Szentjobb is ünnepelt. Megemlékezésre került sor a római katolikus és a református templomban egyaránt.
A református templomban az igehirdetés után az ifjak és a gyerekek Rákosi Jenő lelkipásztor vezetésével ünnepi műsort adtak elő a híveknek. 11 órakor a település parkjánál gyülekeztek az emberek, ahonnan megindult az ünnepi menet a Szentjobbi Hagyományőrző Huszárok vezetésével egészen az általános iskoláig ahol Petőfi Sándor mellszobra áll. Az ünnepséget megnyitotta Zatykó István polgármester. Az iskola V-VIII osztályos tanulói ünnepi műsort adtak elő A 48’-as forradalom történelmi áttekintése címmel. Felidézték a forradalom fontosabb mozzanatait, Petőfi idézetekkel tarkítva az események elbeszélését. Felcsendült a Himnusztöredék, a Harangok dala és a Költő visszatér című Kormorán dal is. Tiponut Monika, az iskola igazgatónője készítette fel őket.
Ezt követően a Vadvirágok népdalkör tagjai Kossuth – nótákat adtak elő, majd Seres Ibolya elszavalta a Nemzeti dalt. A megemlékezés az ünnepi beszédekkel folytatódott, beszédet mondott Sarkadi Zsolt Bihar Megye alprefektusa, Székely Antal katolikus plébános, Rákosi Jenő református lelkipásztor. Végül a Petőfi Sándor mellszobrának megkoszorúzásával és a Himnusz eléneklésével zárult a méltóságteljes megemlékezés. Forrás: erdon.ma

Három napig magyar (Romákat tüntettek ki a Terror Házában)
Ne féljetek, magyarok, megjöttek a cigányok! — ezt a szállóigévé vált mondatot kiabálták húsz évvel ezelőtt Marosvásárhelyen a város minden pontjáról összesereglő cigányok a botokkal és kövekkel felfegyverzett, félrevezetett, leitatott, feldühödött, zömmel környékbeli románok gyűrűjébe került magyaroknak. Egyiküket múlt héten Petőfi Emléklap a Helytállásért elismeréssel tüntették ki a Terror Háza Múzeumban, ahol a húsz évvel ezelőtti véres eseményekről és azok áldozatairól emlékeztek meg.
A kitüntetettek között volt Lőrinczi József, Sütő József, Szilágyi József, Szilveszter Kis Péter, Tóth Árpád és Puczi Béla, utóbbi három egykori elítélt már csak posztumusz elismerést kapott. Balog Zoltán, a magyar Országgyűlés Emberjogi, kisebbségi, civil és vallásügyi bizottságának elnöke úgy vélte: húszéves adósság megkésett visszafizetését kezdte meg a magyarság a mostani kitüntetés és emlékezés gesztusával. Schmidt Mária, a Terror Háza igazgatója emlékeztetve arra, hogy a húsz évvel ezelőtti magyarellenes pogrom kitervelője és irányítója a megbuktatott pártállami elit és a Szekuritáté volt, arra is felhívta a figyelmet, hogy bár ismertek a pogrom irá­nyítói, a történtek után egyetlen románt sem vontak felelősségre, viszont húsz magyar cigány komoly börtönbüntetést kapott. A magyarok ellen feltüzelt és felbérelt 1500 románnal elhitette a hatalom, hogy Erdély ki akar szakadni Romániából, és megostromoltatták velük az RMDSZ székházát, ahol mindössze 79 magyar tartózkodott a padláson, szétzúztak mindent, amit ott találtak, majd szabad elvonulást ígértek a magyaroknak, de ezt nem tartották be, Sütő András írót ekkor verték meg úgy, hogy elvesztette fél szeme világát — folytatta. Tőkés László európai parlamenti képviselő kitért arra: a magyarok március 15-i ünnepsége adott alkalmat arra a román titkosszolgálatnak, hogy a magyarok ellen pogromot szervezzen. 1990-ben a román kormány Magyarországra kente a marosvásárhelyi vérengzés kirobbantását, a vádaskodás leple alatt pedig ,,újjáalakították a régi kommunista titkosszolgálatot ugyanabban a szellemben, a posztkommunizmus egyik alapintézményeként". Kincses Előd, a Maros Megyei Nemzeti Megmentési Front akkori alelnöke szerint azért nem sikerült a nemzetek közötti összefogás, mert a rendszerváltás során hatalomra kerülők nem voltak érdekeltek Románia demokratikus útra terelésében.
Puczi Béla emlékezik
A tavaly Magyarországon elhunyt Puczi Béla egyike volt annak a hat embernek, akit a húsz évvel ezelőtti marosvásárhelyi összecsapások után őrizetbe vettek. Magyarországra menekült, a Roma Sajtóközpont munkatársai készítettek vele interjút, az ő és a romák szemszögéből meséli el a három nap történetét.
,,Azért a forradalom után nem telt bele sok idő, és a nép érezte, hogy valahogy nem jó úton halad ez a demokratizálás. (...) Aztán a munkahelyek is mind kezdtek megszűnni, és egyre több volt az összekoccanás a magyarok meg a románok között. Tizenkilencedikén délelőtt pálinkáztunk a víkendtelepen néhány baráttal, aztán hazamentem, lefeküdtem. Délután azzal költ a feleségem, hogy megjött az első hullám, egy kisebb csoport Hodákról, megvertek néhány szentgyörgyi magyart, és mentek tovább, be Vásárhelyre. Aztán estefelé jöttek többen a hírrel, hogy az RMDSZ-székháznál megy a csata. A fiam s még néhányan a segítségükre indultak. (...) Akkor éjjel már senki nem aludt. Őrségben volt mindenki, cigány, magyar. Másnap reggel aztán megindultak a hodákiak. Mindenki az utcán volt, a magyar pap meghúzatta a harangokat, később meg is hurcolták érte. (...) Azzal etették be őket, hogy Vásárhelyen a magyarok ölik a román gyerekeket. Kitudódott az utolsó tárgyalásunkon, már a román asszony vallotta be, hogy a férje úgy be volt itatva, hogy a saját házát fejszével vágta le. (...) Beálltunk a tömegbe, hallgattuk a beszédeket. Köztünk és a románok között egy vékony kordon rendőrökből meg sorkatonákból. Ekkor érkeztek meg a marosvásárhelyi cigányok Gondos Károly és Boldizsár Máté vezetésével, irtó sokan. Nem tudták először, ki a román, ki a magyar, odakiáltottak hát románul: hol vagytok, testvérek? A románok visszakiáltottak: itt vagyunk. Na jó, ha ott vagytok, akkor megyünk mi nektek. Előbb a magyarok sem tudták, hogy kik azok, egyikőjük elkiáltotta magát: ne féljetek, magyarok, mert itt vannak a cigányok! Így kezdődött el a románok kiverése a városból. A harc nem tartott tovább két óránál, de a hajsza egész reggelig folyt."
Részlet Puczi Bála Három napig magyar című könyvéből — Roma Sajtóközpont, Budapest, 2000. (Összeállítás a www.mult-kor.hu nyomán) Forrás: Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az Igazság Fáklyás Menete
Mintegy másfélezren gyűltek össze a marosvásárhelyi Kultúrpalota előtt 2010. március 19-én, pénteken este, hogy a húsz évvel ezelőtti marosvásárhelyi Fekete Márciusra emlékezve részt vegyenek az Igazság Fáklyás Menetén.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), Tőkés László EP-képviselő irodájaés a Pro Europa Liga (PEL) által szervezett megmozduláson Kincses Előd ügyvéd, egykori marosvásárhelyi vezető magyarul, míg Smaranda Enache, a PEL társelnöke románul olvasta fel a szervezők Felhívását, amelyet Traian Băsescu államfőhöz, Emil Boc miniszterelnökhöz és Laura Codruţa Kövesi főügyészhez intéztek.
A húsz éve történt marosvásárhelyi pogromkísérlet kapcsán a Felhívás szövegezői rámutatnak: a civil társadalom, az erőszak áldozatai és a sajtó többszöri sürgetése ellenére az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekről az igazságot ma sem ismerjük, ahogy nem ismerjük a teljes igazságot az 1989. decemberi forradalomról sem és az azt követő bányászjárásokról sem, mivel az igazságszolgáltatás a mai napig nem volt hajlandó feltárni az akkori történéseket. Mint megfogalmazzák: a tények fel nem tárása és a bűnösök meg nem nevezése miatt – húsz év után is – a magyar közösségre igazságtalanul rásütik a kollektív bűnösség fájdalmas bélyegét és ez egy demokratikus társadalomban elfogadhatatlan. Épp ezért a Felhívás támogatói kérik azoknak az azonosítását, akik eldöntötték és megszervezték a felfegyverzett parasztok Marosvásárhelyre való beszállítását, akik megszervezték a népi milíciákat és a székelykocsárdi állomásig szállították azokat a bányászokat, akiket a marosvásárhelyi polgárok ellen akartak bevetni, valamint azoknak az azonosítását, akik Zalatnán és a Mócok földjének más helyiségeiben mozgósítottak azért, hogy az ottani lakosságot Marosvásárhelyre szállítsák.
„Kérjük, hogy a hatályos törvényeknek megfelelően mindazokat büntessék meg, akik 1990. március 19-én értelmi szerzői voltak az RMDSZ, NKDP és NLP székházai megtámadásának és feldúlásának, az ezeket védő marosvásárhelyi polgárok súlyos bántalmazásának, illetve akik egy napra rá, március 20-án megszervezték a Marosvásárhely főterén békésen tüntető polgári lakosság elleni erőszakos megnyilvánulásokat” – áll a dokumentumban.
A Felhívás felolvasása után a fáklyásmenet résztvevői – jelentős karhatalmi biztosítás mellett – a volt RMDSZ-székházhoz vonultak, ahol Tőkés László püspök románul, illetve Kecskés Csaba marosvásárhelyi unitárius esperes magyarul mondta el a Miatyánkot. Az emlékezők innen Sütő András és Jakabffy Attila sírjához vonultak, és a kegyelet gyertyái mellett nemzeti imáinkkal tisztelegtek a marosvásárhelyi hősök előtt.
Közös múlt, közös jövő
A Szeretet Márciusa elnevezésű rendezvénysorozat másnapján délelőtt 10 órától kezdődött a „Közös múlt, közös jövő – otthon, Európában” című konferencia, amelyen házigazdaként Kali István, a maros-megyei EMNT elnöke köszöntötte a Deus Providebit Tanulmányi Ház konferenciatermét zsúfolásig megtöltő résztvevőket.
Tőkés László EP-képviselő, a rendezvénysorozat kezdeményezőjeként megnyitó előadásában abbéli reményét fogalmazta meg, hogy „emlékezésünk békévé oldja a múltat”. Mint mondta: a közös rendezvény a megbékélést szolgálja, ilyen értelemben köszönetet mondott a PEL-nek és kiemelten Smaranda Enache emberjogi harcosnak, valamint Kincses Előd „egykori és jelenlegi ügyvédjének”, hiszen szomorú aktualitás, mutatott rá Tőkés, hogy a marosvásárhelyi bíróságokon Kincses Előd képviseli a Ștefan Gusă tömeggyilkos tábornok szobrának felállítását megakadályozni kívánó keresetüket. Az EMNT elnöke ugyanakkor hiányérzetének is hangot adott, amiért az RMDSZ nem vállalt közösséget ebben a rendezvénysorozatban. Elismeréssel említette a Bernády György Alapítvány által készíttetett tizenkét órás dokumentumfilmet, amely érdemben hozzájárul a múltfeltáráshoz, talán sikerül leépíteni az épp húsz évvel ezelőtt erőszakolt sztereotípiákat, jelentette ki az egykori temesvári lelkipásztor, mint ahogyan a román közszolgálati televízióban sugárzott háromrészes filmsorozat is ezt a célt szolgálja.
Ugyanakkor nem hallgathatjuk el azokat a megnyilvánulásokat sem, amelyek a román szélsőségek köreiből indulnak, és a magyar veszély újbóli feljátszásával gyakorlatilag az önigazolást keresnek. A püspök ezzel a szombatra, épp március 20-ra tervezett maroshévízi román nagygyűlésre utalt, és amint megfogalmazta: a szeparatizmus vádját már megint azért veszik elő, hogy az egységes székelyföldi régió tervét ellehetetlenítsék.
1989, Temesvár: a hiteles forradalmat jelenítette meg – jelentette ki az erdélyi EP-képviselő. Ezzel szemben – „Temesvár szellemével” ellentétesen – 1990 márciusának Marovásárhelyét „Ceuşescu kísértete” járta be. Temesvár szolidaritáson, tolerancián és szereteten alapuló összefogását a gyűlöletre és a mondvacsinált ellenségképre alapozott „ellenforradalom” törte meg.
A biztató kezdet – Temesváron a bűnösök elleni per, a Temesvári Kiáltvány, a Nemzeti Megmentési Front kisebbségbarát nyilatkozata stb. – után a rendszerváltozást eltérítették, mondta a püspök. A gyűlölet forgatókönyve a marosvásárhelyi Fekete Márciusba torkollott: nem interetnikai konfliktusról kell beszélnünk, hangsúlyozta Tőkés, hiszen nem egy szimmetrikus viszonyról volt szó: inkább agresszorokról és áldozatokról van szó. Mindezt azért tervezte meg a volt kommunista nómenklatúra, hogy visszatérhessen a hatalomba a Szekuritáté, berendezkedtek a posztkommunista erők, elindultak az első „szabad” parlamenti választáson – végezetül a kommunistáknak és a titkosszolgálatnak sikerült átmentenie a hatalmukat. Ma, Marosvásárhelyen nem egyedi megemlékezést tartunk, hívta fel a figyelmet az EMNT elnöke, hanem az egész térségünket sújtó, a volt szovjet tömb országaiban két évtizede tartó visszarendeződés ellen, a posztkommunista struktúrák továbbélése ellen tiltakozunk.
A rendszerváltozást folytatnunk kell, szögezte le Tőkés László, az 1989-ben elkezdődött folyamat eredeti szellemében harcoljunk a jóvátételért, azonosítsuk a bűntettek elkövetőit, vonjuk felelősségre őket. Nemzetközi példák egész sora mutatja, hogy bő két évtized után immár Európa is képes szembenézni a kommunizmus örökségével, az Európa Tanács, az Európai Parlament, az Európai Néppárt elítélték a bűnös rendszert, illetve a volt kommunista blokk országainak múltfeltáró intézetei képviselőinek prágai tanácskozásán még egy nemzetközi büntetőbíróság felállításának igénye is megfogalmazódott. De a nemzeti kormányoknak is megvan a saját felelősségük a kommunista múlttal való őszinte szembenézés tárgykörében – ezt a cél kívánja szolgálni a konferencia is, zárta beszédét Tőkés László.
Smaranda Enache köszöntő beszédében többek között felvillantotta Kincses Előd és az ő közös sorsát: 1990 márciusa után mindkettőjüket közellenségnek kiáltották ki, őt munkahelyéről is eltávolították, illetve megakadályozták, hogy mindketten elinduljanak a rákövetkező parlamenti választáson. A PEL társelnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy mennyire fontos a civilszféra hozzájárulása a múltfeltáráshoz: ezért szervezték a fáklyásmenetet, és ezért is nagy öröm, hogy a konferencián a magyarok mellett részt vesznek román és zsidó történészek is. Az emberjogi harcos rámutatott: a nemzeti kisebbségek jogaiért, külön tekintettel a magyar közösségre továbbra is ki kell állni, mert az erdélyi magyarságot történelmi múltja miatt ez megilleti, másfelől a kisebbségek ezt igénylik is.
Kincses Előd köszöntőjét azzal a kérdéssel indította: eljutottunk-e a Fekete Márciustól a Szeretet Márciusáig? Az egykori marosvásárhelyi vezető szerint a szeretet márciusa még vágyálom, előíró jellegű jövőkép, akárcsak a tízparancsolat. Épp azért, mert a román és magyar közösség a maga két külön világát építi, számára nagyon disszonánsnak tűnik, jelentette ki az ügyvéd, hogy RMDSZ nem vett részt a fáklyás felvonuláson, mint ahogyan a román pártok sem. „Annak idején nem UDMR-ét alapítottunk, hanem RMDSZ-t, és szeretnénk, ha így is viselkedne” – mondta az egykori marosvásárhelyi hős, akit a fekete március után emigrációba kényszerített az akkori román hatalom.
A megnyitó előadások után Korpos Dalma, Tőkés László kolozsvári irodájának vezetője felolvasta Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövetének levelét, Gróh Gáspár, Mádl Ferenc kabinetvezetője az egykori köztársasági elnök üzenetét tolmácsolta. Király Károly egykori erdélyi magyar politikus is levelet intézett a résztvevőkhöz, amelyben egyebek mellett ezt írta: „A márciusi események nem spontán, nem román-magyar ellentétekből születtek, hanem mesterségesen táplált, szervezett és kirobbantott hatalmi, kormányzati eszközökkel támogatott, tragikus események voltak. Emlékeinkből kitörölni nem szabad, a múltat megváltoztatni nem lehet. De ha kellő tisztelettel és alázattal viszonyulunk hozzá, útravalóul adhatjuk a levont tanulságokat gyermekeink és unokáink részére.”
Ezután az EMNT által meghirdetett „Családom fekete márciusa” című, esszé– vagy interjú-pályázat nyerteseinek adta át a díjakat Farkas Márta zsűrielnök. A középiskolás diákok és egyetemi hallgatók által beküldött pályaművek közül III. helyet Kusztos Dávid, a marosvásárhelyi Református Kollégium IX. osztályos tanulója, a II. díjat Dénes Hunor Levente, volt Bolyais diák, II. éves joghallgató, ezzel egyenértékű különdíjat Simon Alíz Tímea, a Művészeti Líceum tanulója, míg a fődíjat Szabó Dániel, II. éves egyetemi hallgató nyerte el.
A marosvásárhelyi magyarok mellett harcoló, emiatt igazságtalanul bebörtönzött és üldözött magyarok és magyar-cigányok helytállásukért nemrégiben a Terror Házában megkapták a Petőfi emléklapot – a konferencián pedig Bajnai Gordon miniszterelnök levélben értesítette őket, hogy a Kisebbségekért Díjat adományoz nekik, miután jogszabály-módosítással azt külhoniakra is kiterjeszti. A díjakat Balog Zoltán, a Fidesz országgyűlési képviselője, a Magyar Országgyűlés Emberjogi Bizottságának elnöke és Schmidt Mária, a Terror Házának igazgatónője adta át Lőrincz Józsefnek, Szilágyi Józsefnek, Sütő Józsefnek. Puczi Béla érdemeit post mortem ismerhetjük csak el, az ő díját felesége, Puczi Mária vette át. További posztumusz elismerésben részesült: Szilveszteri Kis Péterés Tóth Árpád – hozzátartozóik annyi sérelmet és megaláztatást szenvedtek el 1990 márciusa utáni két évtizedben, hogy sem a budapesti díjátadóra, sem Marosvásárhelyre nem jöttek el, nevükben Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános vette át a díjat.
Az ünnepélyes díjátadókat követően két tömbbe csoportosítva került sor a konferencia előadásaira. Balog Zoltán a teológiában ismert „helyettes elégtétel” fogalmából indult ki. Helyettes elégtételről akkor beszélünk, amikor nekünk kellene valamiért helytállnunk, felelősséget vállalnunk – de nem tesszük, viszont van valaki, aki ezt helyettünk megteszi. A fideszes politikus rámutatott: Közép-Kelet-Európában ez gyakorta előfordul, és nagy dolog, hogy vannak olyanok, akik képesek erre. A marosvásárhelyi roma hősök példáját azért tartotta fontosnak, mert a roma-probléma egész Európa számára egyre akutabbá válik, és a rengeteg – politikai manipuláció eszközeként felhasznált – negatív példa mellett szükségünk van a pozitív példák felmutatására. Ez a mi felelősségünk, jelentette ki Balog, ezeket a példákat kell mindig szembeállítanunk azokkal, akik minket akarnak szembeállítani.
Az első előadássorozatban felszólalt Wiliam Totoc, berlini újságíró, számtalan tanulmány és könyv szerzője, aki az „Egy fiatal harcos portréja” című filmet esettanulmányként bemutatva a feléledő román szélsőséges mozgalmakról beszélt, elítélve a múlt misztifikálását és a nacionálkommunizmus meghosszabbítását.
Matuska Márton délvidéki újságíró arról a „csodáról” beszélt, hogy Trianon után 90 évvel egy magyar ember felszólalhat a szerb parlamentben, Boros Zoltán televíziós szakember a Marosvásárhelyen húsz évvel ezelőtt létrejött, mesterségesen táplált „tömeges pszichózis” rejtelmét boncolgatta. A média felelősségét hangsúlyozta Éhn József, a Társaság a Kárpát-Medencei Magyarságért elnöke is. Dr. Ábrám Zoltán, a marosvásárhelyi események résztvevőjeként emlékeit elevenítette fel, és rámutatott: „Húsz év eltelt, és ma már egészséges összegzést végezve szükség szerint önkritikusnak kell lennünk. További kérdéseket kell feltennünk magunknak. Miért fogyunk napról napra, és miért csökken a magyar emberek közötti szolidaritás? Miért nem tudunk olyan értékrendet teremteni a sorainkban, amely a krisztusi szeretetre épül? […] Miért nem tanultunk eleget 1990 fekete márciusából?”
Hozzászólásában Tófalvi Zoltán történész a hiteles adatok nyilvánosságra hozatala mellett érvelt, míg Mircea Suhăreanu a Pro Europa Liga részéről Marosvásárhely fokozatos elrománosítása mellett tanúskodott.
A konferencia második paneljét Schmidt Mária történész előadása vezette fel, aki párhuzamot vont a 2006. őszén történt budapesti eseményekkel. A Terror Háza vezetője véleménye szerint 2006-ban is a hatalom provokálta az embereket. Tanulságként megfogalmazta, hogy a provokációt mindig és mindenkor le kell leplezni. A történész at kérteTraian Băsescu államfőtől, hogy tegye meg azokat a gesztusokat, amelyekkel a Fekete Március sebeit be lehetne gyógyítani.
Gabriel Andreescu bukaresti emberjogi harcos felhívta a figyelmet arra, hogy a tragédián túl léteznek olyan momentumok, amelyekről nem beszéltünk eddig. 1990 márciusa után a magyar kérdés olyan szinten tevődött fel, amelyhez az addigi kurzuson szocializálódott román értelmiségek nem szoktak hozzá.. A központosító, homogenizáló államszemlélet addig nem engedte meg, hogy a kisebbségi kérdést érdemben feltegyék, mutatott rá a szakember. A zsidók nélküli antiszemitizmus kérdését leválasztva a problémakörről, Andreescu szerint a kisebbségek mai napig egyfajta provokációt jelentenek a többségi, homogén nemzetben gondolkodók számára. A másfélmilliós magyar közösségnek saját kultúrája van, érvelt a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó professzor, teremtő módon járulnak hozzá az ország életéhez. Ezért a jövő nagy tétje a magyar régiók létrejötte lesz.
Balog Zoltán rövidre fogott előadásában a konferencia mottójaként választott tételt boncolgatta, mely szerint a jövő csak igazságra épülhet. A politikus kijelentette: nem a történelmi igazságról van szó, hanem az egyetemes emberi és a kisebbségi jogok alapján levezethető igazságról, a demokratikus jogállam igazságáról. Az emberjogi bizottság elnöke kijelentette: fundamentális kérdésekben nem lehet engedni. Még azokban sem, amelyek nem népszerűek a saját körünkben: mert ha ezekben engedünk, erkölcsi jogainkat veszítjük el, hitelességünket és legitimitásunkat. Az erőszak a gyávák eszköze, mondta Balog, és sajátosan közép-kelet-európai történet az, amikor a társadalmi békét a polgároknak kell megvédeniük az államhatalommal szemben. Végezetül megosztotta azt a spirituális tapasztalatát, mely szerint végső soron mindig az igazság győz a jogbitorlókkal szemben.
Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) elnöke arról beszélt, hogy az elszakadt részeknek figyelniük kell egymásra, mert tapasztalataink kiegészítik egymást. Ugyanakkor a nemzeti integráció mellett tett hitet, a magyar kormány nem hagyhatja a határon túli magyar közösségeket. A határmódosítás nélküli politikai integráció két pillére: az autonómia és kettős állampolgárság – fogalmazta meg a délvidéki politikus.
Mikola István volt egészségügyi miniszter előadásában rákérdezett: valóban a szeretet márciusa lett a gyűlölet márciusából? Rámutatott: mindkettő aktív emberi érzés – be kell vetni magunkat annak az érdekében, hogy valóban belülről fakadóan tudjuk megélni. Kijelentette: erős anyaországra lenne szükség. A magyar nemzet befogadó, erős nemzet volt, a honfoglaló magyarok ilyen nemzetet alkottak meg, Szent István királyunk ezt teremtette meg. Ehhez képest, hívta fel a figyelmet a volt miniszter, a legfrissebb kutatások szerint a magyar népesség 53 százaléka anómiás (az anómia az az állapot, amikor egy társadalomban megszűnnek vagy felborulnak a normák, a szabályok, az emberek elvesztik a fogódzóikat, gyökértelenekké válnak). Őket nehéz mozgatni, de annál könnyebb manipulálni. A gazdasági válságon túl morális válságban van Magyarország, következésképpen erkölcsi erő és önvizsgálat szükséges. Mindez a békés egymás mellett éléshez is elengedhetetlen – hangsúlyozta a fideszes politikus.
A konferenciát Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke zárta. A résztvevők Zárónyilatkozatot fogadtak el, amelyben megerősítették: a Fekete Március véres eseményei nem a két nemzeti közösség – a román és a magyar – közötti szembenállás következménye, hanem a hatalmukat és befolyásukat veszélyeztetve érző posztkommunista erők restaurációs kísérlete, melyet etnikai konfliktus gerjesztésével próbáltak leplezni és igazolni. A Marosvásárhelyi Fekete Március és az azt követő, hasonló forgatókönyv szerint zajló események – különösképpen az ún. bányászjárások – kimutatható módon késleltették a demokratikus átalakulást, Románia euroatlanti integrációját, és mindmáig érzékelhető módon hosszú időre megmérgezték a román-magyar viszonyt. A résztevők külön kitértek arra is, hogy Marosvásárhely önkormányzati elöljáróinak felelőssége és a romániai igazságszolgáltatás újabb szégyene, hogy a kommunista rezsim ellen felkelő temesváriakba lövető Ștefan Guşă tábornok szobrának felállítása engedélyt kapott, miközben az Európai Néppárt Kongresszusa határozottan elítélte a kommunista rendszerek egykori tisztségviselőinek dicsőítését. Abbéli meggyőződésüknek is hangot adtak, hogy „a jövő, Marosvásárhely, Erdély, Románia, és az egész Kárpát-medence országainak jövője csakis az igazságra épülhet. Nemzeti közösségeink közös jövője érdekében tehát igazság- és jóvátételt követelünk, a társadalmi igazságosság és a demokratikus jogrend maradéktalan érvényesítését”.
Marosvásárhely, 2010. március 20.
Tőkés László
EP-képviselő Sajtóirodája. Forrás: erdon.ro

Lőrincz József: Így diktálta a lelkiismeretünk - Interjú
Petőfi Emléklap a Helytállásért díjjal tüntették ki Budapesten, a Terror Háza Múzeumban azt a néhány marosszentgyörgyi romát, aki 1990 márciusában a magyarság segítségére sietett, és akiket emiatt a román igazságszolgáltatás két évre börtönbe vetett és megalázott. Hatuk közül ma már csak hárman élnek. A mindenki által Kókának ismert Lőrincz József büszke az elismerésre.
Semmit sem bánt meg. Kóka „az igazság nevében” segítette a magyarokat
Gondolt-e arra, hogy 20 év után még valaki emlékszik arra, amit önök tettek a magyarságért, és ezért ki is tünteti?
– Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy valakinek is eszébe jut a marosszentgyörgyi cigányság. Arról meg álmodozni sem mertem volna, hogy miután Budapesten átvesszük a kitüntetést, még az Országházába is eljutunk, ahol a magyar miniszterelnök fogad.
– A protokolláris részén túl miről szólt ez a találkozó?
– Jó félórás beszélgetés volt, melyre elkísért a papunk, Baricz Lajos. Miután a kormányfő megdicsért azért, amit tettünk a magyarságért, megkért, hogy meséljük el, miként zajlottak a március 20-i, marosszentgyörgyi események. Mi meg elmagyaráztuk, hogy kimentünk a tetőre és tettük, amit tennünk kellett.
– Miért épp a magyarokat segítették? Elvégre ugyanúgy állhattak volna a románság oldalára is.
– Így diktálta a lelkiismeretünk. Mi mindig is a magyarokhoz álltunk közelebb, ők azok, akik ha kell, segítenek, ők azok, akik őszintébbek hozzánk. Aztán láttuk azt a borzasztó igazságtalanságot, amit velük művelnek. Láttuk, hogy támadják őket.
– Azonkívül, hogy később börtönbüntetésre ítélték, a márciusi összetűzésben meg is verték?
– Engem nem, de nagybátyámat, unokaöcsémet és sok barátomat igen. Nem mondom, én is kaptam, de adtam is. Aztán amikor már úgy volt, elszaladtam.
– Felidézne néhány mozzanatot a történtekből?
– A szomszéd településről, Nagyernyéből telefonáltak, hogy kamionokkal jönnek a felfegyverkezett görgényvölgyiek. Ott már halálra gázoltak egy magyar embert abból a tömegből, amely megpróbálta őket feltartóztatni. Itt is áthaladt vagy két-három teherautó, amelyet egy fekete kiskocsi vezetett fel. Utána a magyarok a tetőn keresztbeállítottak egy vontatós traktort, amely elzárta az utat. A románok kénytelenek voltak megállni és megküzdeni a szentgyörgyiekkel. Akkor már ott voltunk mi is, a Csorgó meg a Temető utcában lakó cigányok. Csak úgy repültek a kövek a hodákiak kamionjaiból: nem nézték, hogy asszonyokat vagy gyerekeket dobnak főbe. Azonkívül karókkal, botokkal érkeztek, mi meg azt ragadtunk kézbe, amit lehetett. Harcoltunk, mert védenünk kellett Marosszentgyörgyöt.
– Hamarosan hatukat bíróság elé állították; csak a cigányokat. Bíztak a román igazságszolgáltatásban?
– Hogy lehetett volna bízni, hiszen csak cigányok meg magyarok voltak a letartóztatottak között! Hiába kezdték az egész cirkuszt a románok, közülük egy embert nem csuktak le! Minket hatunkat láncba vertek, pisztolyt szögeztek a tarkónkhoz, egyszer falhoz is állítottak, szóval megaláztak, majd két évre lecsuktak. Már a rendőrségi zárkában, Marosvásárhelyen kiverték a fogaimat, amikor azt mertem mondani, hogy nem vagyok hibás. Egyfolytában köpdöstek és ütöttek. Ugyanígy folytatódott a vásárhelyi börtönben is. Az egyik tiszt, valami Kendernek hívták, ha jól emlékszem, de a neve ellenére román ember volt, az aztán naponta ütött. Egyszer annyira megrúgott, hogy legurultam a lépcsőkön, máskor meg úgy beütötte a fejem, hogy elájultam. Olyan nap nem volt, hogy ne kapjak! De nem csak én, a másik öt szentgyörgyi cigány társam is. Egyszer meglátogattak valami magyarországi meg hollandiai tévések, azok le is filmezték, milyen kék meg zöld az egész testem. Miután átkerültünk a nagybányai börtönbe, megváltozott az életünk. Ott a parancsnok kijelentette, hogy aki hozzánk mer nyúlni, annak vele gyűlik meg a baja. Bányán még csak nem is sértegettek, oly rendesen bántak velünk. Az őrök is, a rabtársak is.
– A testi sértések a mára is kihatnak?
– Sajnos igen. Ha felidegesítem magam, egy ideig lebénul a bal karom. Többször kerültem kórházba, de az orvosok sem tudják, mi lehet a baj. Tóth Árpád viszont rögtön a szabadulása után, alig harmincvalahány évesen meghalt. Őt még mielőtt börtönbe vetették volna, szinte megsüketítették, amikor befektették a tank alá, majd beindították a motort. Szilveszter Kiss Péter és Puczi Béla Magyarországon halt meg. Egyikük sem volt idős.
– Szabadulása után visszavették a munkahelyére ?
– Nem, pedig sokat kérleltem a főnököket. A Constructorul szövetkezetnél dolgoztam, de sem oda, sem máshová nem alkalmaztak. Mindenütt, ahol próbálkoztam, már tudták, hogy ki vagyok, és nem akartak, vagy nem mertek felvenni.
– Miből él?
– Az elején vasat meg rezet gyűjtöttem, aztán kezdtek hívni maszekolni. Szakmám szerint kőműves vagyok. Amikor látták, hogy becsületes munkát végzek, visszahívtak. De még így sem könnyű, nincs mindig munkám. Három kiskorú gyerekem van, akiket egyedül nevelek. Szerencsémre a plébános úr még segít ezzel-azzal.
– Az RMDSZ és egyáltalán a magyarok segítették az utóbbi húsz évben?
– Szabadulásunkkor az RMDSZ-től kaptunk egy kis pénzt meg valami ruhaneműt. Azóta semmit. Még jó, hogy az állam adja a gyermekpénzt.
– Szemrehányások, fenyegetések voltak a románok részéről?
– Itt a faluban él egy Doru nevezetű ember, aki többször is hangoztatta, hogy elvágja a torkomat. Egyszer leültettem és megbeszéltem vele az ügyet. Nem tudom, hogy megértette vagy sem, de azóta békén hagy.
– Bajtársai közül a szabadulást követően többen is Magyarországra költöztek. Ön miért maradt itthon?
– Nem kívánkoztam el. De útlevelet sem akartak csinálni. Egyikünknek, Sütő Józsefnek csak három évvel ezelőtt adták ki a személyazonossági igazolványát, anélkül meg nem lehetett útlevelet kérni.
– Húsz év távlatából bánja azt, amit tett?
– Nem bánok én semmit! Nem minden magyar érdemelte meg a cigányok segítségét, de a többsége igen. Szucher Ervin. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Négyévnyi közművelődés a mérlegen
Tisztújító közgyűlését tartotta az EMKE Maros megyei fiókszervezete hétfő délután a Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében. Azon a napon, amely a szervezet belső kezdeményezésére három éve mint az erdélyi magyar kultúra napja ünnepeltetik, és amelynek tiszteletére a gyűlés után a Kultúrpalota kistermében szervezett estet az egyesület.
A gyűlésen telt házas hallgatóság – társszervezetek elnökei, EMKE-tagok – vett részt, majd első napirendi pontként dr. Ábrám Zoltán megyei elnök számolt be az elmúlt évek tevékenységeiről, amolyan összegzésként.
– Négyéves mandátuma végéhez érkezett az elnökség, amely sikeres és eredményes munkát végzett nem csak Vásárhelyen, hanem különböző vidéki településeken is. A kulturális kínálat igen gazdag, a helyi egyletek, a magyar történelmi egyházak, a pedagógustársadalom jó része is részt vállal ennek szervezésében, ennek ellenére a közművelődés önkéntes napszámosainak serege fogyatkozik. A tavaly hat néptánctalálkozót szerveztünk, újra sor került több megemlékezésre: Petőfi, illetve a Don-kanyari áldozatok előtt tisztelegtünk, többek közt megszerveztük a magyar kultúra estjét, a citerások találkozóját, farsangolásos szakmai találkozókat hoztunk létre, eredményesen vettünk részt a Vásárhelyi Napok rendezvénysorozatán. Jó a kapcsolatunk a többi egylettel, a Közkincs-kerekasztal az EMKE új arculatát mutatja. Az Erdélyi Kárpát Egyesület az EMKE székhelyén gyűlésezik, a közös történelmi gyökerek is összekapcsolnak bennünket – előbbi jövőre lesz 120 éves. Voltak tervezett, de meg nem valósított programjaink is, terveink zöme azonban sikeres volt. Március 15-én a vásárhelyi magyarság három helyen ünnepelt, ezekből kettőt az EMKE hozott létre, öt, általunk javasolt személyt avattak a város díszpolgárává. Az egyesület egyike a legerősebb civil szervezeteknek, ugyanakkor számos kudarc is érte. A fiatalok részéről csekély az érdeklődés, az unióban csak multikulturalitásról lehet beszélni. Az igazi profizmust az intézményesülés jelentené, ezzel jobb kapcsolattartás, a pályázati lehetőségek sikeresebb felkutatása, több szakember részvétele járna.
Kilyén Ilka alelnök hozzátette: ezelőtt nyolc évvel hatalmas lendülettel vették át a munkát, önerőből számos programot valósítottak meg, kemény csapatmunka volt. – De nincs normatív támogatásunk, nem tudunk irodát fenntartani, alkalmazottal, órarenddel. Vásárhelyen rengeteg a kulturális rendezvény, szükséges lenne ezek összehangolása. Az EMKE ezt fel tudná vállalni, ha kapna normatív támogatást.
A választás előtt a résztvevők szóltak hozzá az elhangzottakhoz, többjük a pedagógustársadalom java részének a kulturális rendezvényekről való sorozatos hiányzását fájlalta, szerintük ez a fő oka a fiatalok érdektelenségének. A beszámolók után következett a tisztújító választás, amelynek eredményeképpen dr. Ábrám Zoltán maradt az elnök, Kilyén Ilka az alelnök. Ügyvezető elnökké lett Fazakas Ildikó. Elnökségi tagok: Deák Júlia, Náznán Olga, Barabás László és Kiss Zoltán.
(nboti)
Népújság (Marosvásárhely)

Szatmárnémeti fekete márciusa – interjú Formanek Ferenccel
A román és magyar közösség közötti feszültség hiányának tudható be, hogy 1990 márciusában az akkori hatalomnak nem sikerült a marosvásárhelyihez hasonló véres eseményeket előidézni Szatmárnémetiben – mondja a Krónikának adott interjúban Formanek Ferenc, Szatmár megye egykori alelnöke. A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanács megyei alelnöke szerint akárcsak Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben sem lehet spontán gyülekezésről beszélni. Szerinte úgy tűnik, már Ceauşescu idején kidolgoztak egy forgatókönyvet erre a két városra.
– Írásban jelezte, hogy pontatlan a Kincses Előd lapunknak adott interjújában az az állítás, mely szerint 1990-ben Szatmárnémetiben a magyarság nem állt ki ön és Pécsi Ferenc mellett, így már nem hozták be az avasi románokat, és elmaradt a véres összecsapás. Nem így volt?
– Nem egészen. Annak idején RMDSZ-elnökségi határozatot hoztunk arról, hogy megünnepeljük március 15-ét. Az ünneplés azonban már pár nappal az esemény előtt problémássá vált. Ha jól emlékszem, 12-én megjelentek a Szatmár megyei adminisztrációs palotában a helyi Vatra Românească vezetői, és kifejtették: tudomásuk van róla, hogy sokan érkeznek a határ túloldaláról erre az ünnepre azzal a hátsó szándékkal, hogy visszacsatolják Szatmárnémetit Magyarországhoz. A látogatást nem vettük komolyan, mert nem észleltünk semmilyen román–magyar feszültséget.
– A román kollégái nem bizonyultak fogékonyaknak a Vatra felvetéseire?
– A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsnak Szatmár megyében Nicolae Popdan volt az elnöke, Nicolae Manea és én voltunk az alelnökei. Nálunk mind iskolaügyben, mind egyéb kérdésekben mondhatni problémamentes volt az együttműködés. A román kollégák majdhogynem kacagásba törtek ki, amikor meghallották a vatrás félelmeket. Meg is egyeztünk, hogy ezek hőzöngők, akiket nem kell komolyan venni. Aztán 15-ét megelőzően megérkezett Bukarestből egy Iordan Rădulescu nevű ezredes, aki azt mondta, azért küldték, hogy a román–magyar feszültséget enyhítse. Nem értettük a látogatást, hiszen mi semmilyen feszültséget nem éreztünk. Ha jól emlékszem, az ezredes elbúcsúzott tőlünk, és azt mondta, Marosvásárhelyre megy.
– Nem éreztek feszültséget, mégsem ünnepelhették meg március 15-ét úgy, ahogy tervezték.
– Arra készültünk, hogy két koszorút helyezzünk el: egyet Szatmárnémeti belvárosában a Bălcescu-szobornál, egyet pedig Erdődön a Petőfi-emlékműnél. 15-én reggel azonban összeverődött pár száz román ellentüntető a Bălcescu-szobornál, így azt nem lehetett megközelíteni.
– Úgy gondolja, hogy az említett Rădulescu ezredest küldték megszervezni az eseményeket?
– Ha nem is személyesen szervezte, de ezt spontán gyülekezésnek nem lehet nevezni. Abban az időben egyetlen párt sem lett volna képes arra, hogy vidékről a városba szállítsa emberek százait. Efféle mozgósításra az akkori viszonyok között még a megyei tanács sem lett volna képes. A tanácselnök sem diszponált akkor a szállítóvállalatok szállítási eszközei fölött.
– De hát az RMDSZ korábban közel százezres néma tüntetést tudott szervezni Marosvásárhelyre. Nem lehet, hogy pusztán a nemzeti öntudat, az okkal vagy ok nélkül érzett veszélyhelyzet gyűjtötte össze a román közösséget is?
– Ezt nem a mostani szemmel kell tekinteni. A marosvásárhelyi gyertyás-könyves felvonulás hét végén, munkaszüneti napon történt. Március 15-e viszont csütörtökre esett. Akkoriban még mindenki munkaviszonyban állt, és nem volt annyira ura a helyzetének, hogy spontán módon abba tudja hagyni a munkát, és elmenjen tüntetni. Amikor tudomására jutott az avasújvárosi kórházigazgatónak, hogy szervezik az emberek szatmári utazását, lebeszélte őket az útról. Ha egy igazgató úgy döntött, hogy felvonul a munkásaival, akkor azok felvonultak, ha egy igazgató ellenezte a felvonulást, a munkások sem mentek. Itt spontaneitásról nem lehet beszélni. Valaki szólt az igazgatóknak, hogy engedjék el az embereket.
– Hogyan viszonyult a magyarság az ellentüntetéshez?
– Amikor látszott, hogy konfliktust, verekedést akarnak szítani, beláttuk, annak semmi értelme, hogy odamenjünk lökdösődni a koszorúval. Így azt egy Krisztus-szoborhoz tettük le. Az ellentüntetők azonban megindultak a főtér felé, és akin kokárdát láttak, azt ütlegelni kezdték. Többnyire úgy indult a dolog, hogy le akarták tépni a kokárdát. Mi Kossuth-kokárdákat készíttettünk, melyeken a román és a magyar nemzeti színeket kombináltuk össze, ezzel is jelezvén, hogy az 1848-as forradalom mindannyiunké. A kokárdák alapján könnyű volt kiszúrni a magyar ünneplőket. Sajnos többen súlyosan meg is sérültek. A dolognak az vetett véget, hogy a magyarok autókba szálltak, és elmentek Erdődre. A provokáció azonban mind a városban, mind pedig Erdődön folytatódott. A Petőfi-szobornál levágták a hangosításunkat. 12 óra tájt valaki jelezte, hogy Pécsi Ferivel vissza kellene mennünk a városba, mert zavargások vannak. Ekkorra már küzdőtérré alakult a város központja, egy önmagát ünneplő román tömeg pedig az adminisztratív palota előtt Pécsi Ferenc és az én lemondásomat követelte. Amikor odaértünk, a rendőrség széttárta a karját és azt mondta, ők semmit sem tehetnek, mert feljelentés történt ellenünk, amelyben etnikai ellentétek szításával és anyagi visszaélésekkel vádolnak. A tömeg azt skandálta, álljunk ki eléjük, ha merünk. Annyira nem voltak tisztában azzal, hogy ki-kicsoda, hogy amikor kimentem, meg is tapsoltak. Csak akkor kezdtek fütyülni, amikor kiderült, hogy én vagyok Formanek.
– Hogyan oszlott fel végül is a román tüntetés?
– Amikor hallották, hogy a rendőrség és az ügyészség megkezdi az ellenünk szóló névtelen feljelentés kivizsgálását, szétszéledt a tömeg. Másnap az RMDSZ tanácskozásán többen is voltak, akik utcai demonstrációt követeltek, de én elleneztem, mert úgy éreztem, éppen ezt várják tőlünk, hogy aztán lehessen intézkedni ellenünk. Több napon keresztül folytak a politikai egyeztetések, és a végső kompromisszum lényege pedig az volt, hogy az RMDSZ megtarthatta a megyei alelnöki tisztséget, de ezt nem tölthetem már én be. Arról viszont nem szoktak beszélni, hogy a teljes román vezetést is leváltották.
– Nekik az volt a bűnük, hogy tárgyaló viszonyban voltak a magyarokkal?
– Nem indokolták meg a leváltásukat, de egyértelműen ez volt az ok. Utána Románia-szerte megváltozott a légkör. Március 15-ét arra használták fel, hogy az 1989 decemberében kialakult román–magyar szolidaritást felszámolják. Ebben pedig Szatmárnémetinek kiemelt szerepet szántak. A Pécsi Ferenc ellen és ellenem szóló névtelen feljelentést az ügyészség három napig vizsgálta, aztán ejtette a vádakat.
– Hogyan látszott Szatmárnémetiből az, ami néhány nappal később Marosvásárhelyen történt?
– A családommal elmentünk Szatmárról, mert nem éreztük biztonságban magunkat. Belőttek a lakásunk ablakán.
– Fegyverrel?
– Nem tudjuk mivel, de az ablak ki volt lyukadva, és egy ólomgolyót találtunk a hálószobánkban. Minekutána mind én, mind a feleségem vásárhelyiek voltunk, hát hazamentünk. Március 19-én hajnalban Király Károllyal együtt utaztam Bukarestbe. Az a furcsa helyzet alakult ki, hogy az RMDSZ országos alelnökeként én voltam Bukarestben a szövetség legmagasabb rangú tisztségviselője. Domokos Géza és a többiek ugyanis Budapestre utaztak, ahol a román–magyar megbékélésről szóló értelmiségi találkozót szerveztek, Király Károlynak pedig nem volt RMDSZ-tisztsége. Március 20-án kihallgatást kértem Ion Iliescutól, hogy tájékoztassam a helyzetről. Miközben tombolt a verekedés Marosvásárhely főterén, én Iliescu előszobájában várakoztam, de végül nem fogadott. Az események szervezettségét azonban az is jelzi, hogy közben Gelu Voican Voiculescuval beszélgettem, aki tudott már arról, hogy bányászvonatok vannak útban Vásárhely felé.
– Húsz év telt el a fekete március óta. Látszik már, hogy miért éppen Szatmárnémeti és Marosvásárhely volt a célpont?
– Úgy tűnik, már Ceauşescu idején kidolgoztak egy forgatókönyvet erre a két városra. Ma már interneten is kutatható a magyar állambiztonsági szerveknek jó pár erre utaló dokumentuma. Elérhető egy olyan 1989 júliusában keltezett jelentés is, mely szerint Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben a román államhatalom a magyar veszélyre hivatkozva gyakorlatokat tartott. Ez azért érdekes, mert 1990 márciusában mind Marosvásárhelyen, mind Szatmárnémetiben a hatalom széttárt karokkal nézte, hogy mi történik. Ezt a konfliktust minden bizonnyal központilag hagyták jóvá, de találtak hozzá mind román, mind magyar oldalon olyan embereket, akik a hangulatot ebbe az irányba terelték.
– Ha ugyanaz volt a forgatókönyv, miért sült el másképpen a történet a két városban?
– Kincses Előd folyamatosan panaszkodott Marosvásárhelyen, hogy nem tud szót érteni a helyi román vezetőkkel. Ezzel szemben Szatmárnémetiben politikai színtéren nem volt román–magyar konfrontáció.
– Az iskolaügy is másképpen alakult a két városban. Marosvásárhelyen már azt is extrém követelésnek tekintették, hogy a Bolyai Farkas Gimnázium 1990 szeptemberétől, az új tanév kezdetétől magyar iskolává váljék, Szatmárnémetiben viszont már 1990 januárjától magyar iskolaként működött a Kölcsey-gimnázium.
– Ez a két város vezetői közötti különbséget jelezte. Szatmáron a román kollégák, ha időnként értetlenkedve fogadták is a kéréseinket, lehetett velük tárgyalni, és meg lehetett találni a kompromisszumos megoldásokat. Szatmárnémeti akkor is nyitottabb volt, ma is nyitottabb, mint Marosvásárhely. Amikor két közösség politikai elitje párbeszédet folytat, általában nincsenek konfliktusok, ha viszont a politikai elitben nincs meg a szándék a kompromisszumos megoldások megkeresésére, konfrontáció alakul ki. Lám, Szatmáron párbeszéd és magyar polgármester van, Marosvásárhelyen pedig ma sincsen szándék arra, hogy a helyi vezetők bármiről kompromisszumos megállapodást kössenek, román a polgármester, és megmaradt a feszültség.
– Hogyan tekint ma az akkori szerepvállalására?
– Jó lenne egyszer tisztán látni az akkori történéseket, de ma sincs betekintésünk az iratokba. Engem a hatalom arroganciája zavar a leginkább. Különbség van a diktatúra és a mai világ között, de minduntalan azt érezni, hogy csak átalakult a hatalom. Megmaradt az a hatalmi góc, amelyik annak idején még Ceauşescu körül alakult ki. Ezért nem akarnak ma sem elszámolni a ’89-es vérengzésekkel, a szatmárnémeti vagy marosvásárhelyi fekete márciussal. Én azután még három hónapot dolgoztam az RMDSZ-ben, de a feleségem és a kislányom nem akart már hazatérni, és 1990 szeptemberében én is kértem a magyarországi tartózkodási engedélyt. Azóta is ott élek, és nem politizálok.
Gazda Árpád
Krónika (Kolozsvár)

Csíkszereda: bemutatkozó bazárt rendeztek a civilek
Civilbazár néven szerveztek népszerűsítő akciót Csíkszeredában a környéken működő civil szervezetek, alapítványok, amelyek az adófizetők két százalékára pályáznak. A Majláth Gusztáv Károly téren megszervezett rendezvény célja a szervezetek, egyesületek működésének, főbb tevékenységeinek, terveinek bemutatása volt.
Két százalék a civileknek. Csíkszereda központjában népszerűsítették az akciót. A Petőfi utca közepén összesen 15 stand sorakozott fel.
Jelen volt a Gyulafehérvári Caritas, a Márton Áron Gimnáziumi Alapítvány, a Kalot Egyesület, a Nefelejcs Egyesület, a For Animals Egyesület, a Hargita Öko Alpin Klub, az Élő Emlékezet Egyesület, a Csorgó-patak Egyesület, az újonnan alakult Csíkszéki Erdélyi Kárpát Egyesület, az Édes Anyanyelvünkért Szövetség, az Erdélyi Magyar Csillagászati Egyesület, a Pogány-havas Kistérségi Társulás, a Csodaszarvas Lovasíjász Egyesület, valamint a Zöld Székelyföld Egyesület, és a Polgár-Társ Alapítvány, akik a rendezvény szervezésében is aktívan részt vettek. Valamennyi sátornál szórólapok, matricák, könyvek, illetve másfajta népszerűsítő kiadványok várták az érdeklődőket.
A Márton Áron Gimnázium Alapítványt többek között az iskola diákjai képviselték. „Ez a szervezet iskolánk volt diákjaiból áll, és a tanulmányaikban sikeres diákokat támogatják, illetve azokat, akik rossz szociális helyzetben élnek” – tájékoztatta a Krónikát Vargyas Kinga, a gimnázium diákja, aki már részesült pénzügyi juttatásban tanulmányi eredményeinek köszönhetően. A MÁG Alapítvány támogatta ugyanakkor az épületben történt felújítási munkálatokat, a taneszközök bővítését is.
A civilbazár résztvevői között a Zöld Székelyföld Egyesület is szerepelt. „Folytatjuk a környezetbarát postaládás projektünket, illetve a használtolaj-gyűjtési akciónkat is, emellett pedig egy kerékpáros programot is elindítunk, amelynek keretében egy könyvet is kiadnánk” – ecsetelte Csonta László, a szervezet elnöke, amikor arról kérdeztük, mire fordítanák a befolyó két százalékokat. „Szeretnénk minél több gyereket bevonni tevékenységünkbe.
Szeretnénk minél több tanulóösvényt készíteni, hiszen rengeteg természeti kincs van körülöttünk, és a gyerekeknek is meg kellene ismerniük azt a világot” – fogalmazott Tőke Magdolna, biológia-tanárnő, az újonnan megalakult Csíki EKE tagja. A szeles időjárás ellenére többen is megálltak a standok előtt, érdeklődtek, szórólapokat vittek magukkal, többen pedig már döntöttek is, hogy kit fognak támogatni.
Az adók két százalékát május 17–éig ajánlhatják fel a magánszemélyek a civil szervezeteknek, alapítványoknak, a kitöltendő formanyomtatványokat pedig az egyesületek székhelyén, illetve a területi adóhatóságnál (ANAF) lehet igényelni.
Forró Gyöngyvér
Krónika (Kolozsvár)

Vidám nyelvöltők
Marosvásárhelyen a mozgókiállítás
Aligha volt még ilyen jókedvű utazóközönsége egy mozdulatlan járműnek, mint annak a citromsárga autóbusznak, amely tegnap óta várakozik a Bolyai líceum ebédlőjének udvara előtt. A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum és a Balassi Intézet tavaly, Kazinczy Ferenc születésének 250. évfordulóján indította útjára a Nyelvet öltünk! című mozgókiállítást, melynek látványossága maga a nyelv, illetve a magyar nyelvközösség aktuális nyelvhasználata. Az egyedi jármű már bejárta Magyarországot, majd Erdély felé vette az irányt: Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Kolozsváron is megfordult, a marosvásárhelyi háromnapos pihenő után pedig Székelyudvarhelyre, onnan Csíkszeredába, Sepsiszentgyörgyre, Kézdivásárhelyre, majd Brassóba, végül Dévára tart. A vendégtárlat nálunk töltött első délelőttjén már 67 szimbolikus, Babits–Örkény–Tamási karikatúrás buszjegyet osztottak ki a szervezők.
– A buszunkra felszálló diákok egyik kedvence a Kazinczy-kvíz, ez egy érintőképernyős játék a nyelvújítási szavakról. Ugyanakkor a különféle nyelvi érdekességeket, térképeket is nagyon kedveli ez a korosztály, és a nyelvtörőink is népszerűnek bizonyulnak – mondta Kőrös Kata "buszkísérő", a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, akitől azt is megtudtuk, az erdélyi iskolai csoportok jobban érdeklődnek a kiállítás iránt, mint az anyaországiak.
– A busz egész felépítése tetszik. Amikor hallottam, hogy jön ide egy mozgókiállítás, valami fabódéra vagy tolókocsira gondoltam, ez a megoldás viszont zseniális. Nagyon élvezem ezt az "utazást" – mondta a hatodikos Fosztó Mátyás, miközben éppen arra igyekezett választ "érinteni", hogy mit neveztek nádméznek nyelvújítás előtti eleink.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Verespatakon a legnagyobb gond a bizonytalanság – Tájékozódó körúton járt Fehér megyében Füzes Oszkár nagykövet
Fehér megyében időről időre felizzik a hangulat a verespataki aranykitermelés és ehhez kapcsolódó beruházás körül: hosszú ideje semmilyen döntés nem született egyik irányba sem, és mindenki politikai határozatot vár. Mert a legnagyobb problémának a helybeliek is a bizonytalanságot tartják, illetve az alternatív megoldások hiányát. A lakosság megfogyatkozott, a munkanélküliség nem csak általánossá, hanem jellemzővé vált a térségben, az épületek omladoznak. A bányászatban valamilyen formában érintett felek többféleképpen látják a helyzetet, de a környéken élők szinte teljesen reménytelennek. Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet és Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul csütörtöki, Fehér megyei látogatása a partnerség szellemében zajlott, mindenhol érdeklődéssel fogadták őket és őszintén feltárták helyzetüket a lakosok. Néhol a feszültségek sem hiányoztak. A rangos vendégeket végigkísértük útjukon.
A magyar küldöttséget elkísérte Kováts Krisztián, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének elnöke és Nagyenyedről a helyi újságírók kis csoportja. Gyulafehérváron a Prefektúra épületében fogadták a vendégeket, és körülbelül egy órás eszmecsere zajlott a nagyteremben, ahol jelen voltak magyar vállalkozók is, valamint a gróf Majláth Gusztáv Károly Teológiai Líceum igazgatója, aki beszámolt az iskoláról. A találkozóra az újságírókat nem fogadták be, de rögtön utána a folyosón rögtönzött sajtóértekezlet zajlott, ahol a román újságírók valóságos tömege ostromolta kérdésekkel a nagykövetet. A kérdések azonban nem a vállalkozásokra, hanem kizárólag Verespatakra vonatkoztak, amelyekre a nagykövet románul válaszolt. Füzes Oszkár a magyar álláspontot hangoztatta, amely ellenzi a bányaterv, az aranykitermelési beruházás megvalósítást. Számukra ez nem politikai, hanem elsősorban környezetvédelmi kérdés. Kifejezte reményét, hogy Verespatak ügyében, amelyben a döntés a román kormány kezében van, nem jutnak el Brüsszelig, hiszen a felek elsősorban partneri kapcsolatban vannak. Kováts Krisztián egy külön interjúban hangsúlyozta, hogy a Fehér megyei RMDSZ álláspontja lényegi kérdésekben nem tér el a magyar véleménytől: csak megfelelően szigorú környezetvédelmi biztosítékok esetén valósítható meg a terv, hogy Verespatak kimozdulhasson a holtpontról, és a történelmi örökséget is meg lehessen óvni a teljes pusztulástól. Így válik lehetővé munkahelyek létesítése, de ennek érdekében más megoldásokon is gondolkodni kéne.
Bonyolult helyzet, ellenkező nézetekkel
Később, az Ompoly völgyén felfelé, szebbnél-szebb tájakon valamint szomorú emlékezetű történelmi események színhelyein haladtunk, a Bucsony szoroson keresztül Abrudbánya felé. A Bucsony község melletti ebédszünet után, a rövid 4 kilométeres feltérőn értük el Verespatakot, az elhíresült kis bányászközséget. Az események itt már sűrű programban következtek egymás után.
Szinte mindenhol türelmetlenül várták a nagykövetet. A verespataki polgármester, Furdui Eugen Bucsonytól kísérte végig a küldöttséget és ismertette álláspontját. Ő az, aki a „nagy egyeztető” ebben a bonyolult kérdésben. A nagykövet rendkívüli türelemmel hallgatta végig a különböző, néha homlokegyenest ellenkező nézeteket valló közösségek képviselőit. Az Alburnus Maior Egyesület nem támogatja a projektet, a Pro Dreptatea annál inkább csak a bányászatban látja a lehetőséget. Az RMGC (Roşia Montana Gold Corporation), a kanadai–román vegyesvállalat teljesen felújított épületében (ahol bányászati tárgyak kiállításával múzeum is működik) kedvesen fogadták a kivételes vendégeket. Jól felkészült munkatársaikkal mutatták be, hogy mi várható Verespatakon, és mit tesznek a környezet megóvásáért, valamint a lakosok és a műemlékvédelem érdekében. Az épületeknek a 80%-a már a birtokukban van, 157 házon állagmegőrzési munkálatokat folytattak, a bemutató házat 150 000 eurós befektetéssel hozták létre. Munkahelyeket létesíthetnek és meglesz a biztonság is – állították, de csak akkor fektetnek be újabb összegeket, ha a beruházás zöld utat kap. Nem beszéltek arról, hogy milyen veszélyek jelentkezhetnek a munka befejezése után.
Közben egyes épületek teljesen leromlottak, sokan már elköltöztek, miután eladták a vállalatnak a házukat.
A református templomban rögtönzött sajtóértekezletet tartottak. A nagykövet elmondta, mindig nyitott a kérdésekre, hiszen korábban ő is újságíró volt. Arról már meggyőződött, hogy Verespatakot támogatni kell. A helybéliek közül valaki találóan jellemezte a helyzetet: „itt állunk az első vonalban, muníció nélkül”. Csupán jóakarattal nem lehet helyrehozni ezeket az épületeket.
Szennyezőbb az elhagyott bánya, mint a működő
A küldöttség estefelé érkezett Abrudbányára, ahol Raţiu Tiberiu polgármester üdvözölte és fogadta a nagykövetet és kíséretét. A polgármesteri hivatalban lezajlott megbeszélésen a küldöttség tájékoztatást hallgatott meg Abrudbánya történetéről és jelenlegi helyzetéről. Más kiutat nem látnak, mint a bányászatot, ami nem működik valami jól az utóbbi időben. A verespataki gátat a várostól mindössze három kilométerre építenék, és a lakosság mégsem fél. Akkor Magyarország miért fél? – tette fel a kérdést a polgármester. Kifejtette, hogy egy működő bánya mindig kevésbé szennyez, mint egy elhagyott.
A főkonzul ismertette a magyar álláspontot, azt, hogy nem értenek egyet a ciántechnológián alapuló aranybányászattal. Érdeklődött a kis magyar közösség életéről is. Kisebb vita fejlődött ki a turisztikai lehetőségekről. Felvetődött a többnyelvű feliratok kérdése, a szélsőségek felerősödésének a lehetősége miatt egyelőre nem foglalkoznak vele.
A látogatás utolsó, már estébe hajló programja az abrudbányai magyar kávéházban zajlott, ahol jelen volt a magyar közösség néhány tagja is. Kopenetz Loránd Márton gyógyszerész, a Magyar Kulturális Szövetség elnöke kalauzolta a vendégeket. Érdekes színfolt volt a kávéházban, amikor két magyar kislány Petőfi verseket szavalt, ők a helybéli román iskola IV. osztályos tanulói, és az egyházi foglalkozásokon tanulnak magyarul. A nagykövet és kísérete meglátogatta a templomokat, a XIII. századi katolikus templomot, a súlyos, végső stádiumba került unitárius, és a református templomot. A polgármester sokat segít a templomok karbantartásában.
Verespatakon a legnagyobb gond a bizonytalanság és az alternatív megoldások hiánya. Nincs döntés sem egyik, sem másik irányba. Mindenki a politikai döntést várja. A munkanélküliség pedig napról napra nő, megélhetés nincs.
A bányavárosok vezetői a bányászatban látják a megoldást, alig foglalkoznak pénz hiányában más lehetőségekkel. A környéken élők egyelőre reménytelennek látják a helyzetet, a vezetők a túlélésre és várakozásra rendezkednek be.
Szabadság (Kolozsvár)

Háromnapos határmenti vásár Székelyhídon
Május 7-én, pénteken délben tartják a Petőfi Sándor Gimnázium dísztermében a Pod – Conference elnevezésű vásár és üzleti konferencia ünnepélyes megnyitóját. A háromnapos rendezvényt a Romániai Vállalkozásokért Egyesület (ROVE) szervezte európai uniós támogatással a Magyarország–Románia Határmenti Együttműködési Program keretében. A nyertes pályázat a SzékelyHÍD a Bihar–Hajdú-Bihar Eurorégió vállalkozásai között címet viseli.
A rendezvény része – a megnyitó után – egy tanácskozás, amelyen előadást tart Tánczos Barna, a regionális fejlesztési és idegenforgalmi minisztérium államtitkára, Szabó Ödön, az ITD Hungary magyar gazdaságfejlesztési társaság nagyváradi regionális képviselője, továbbá Péter László és Pásztor Gyöngyi szociológusok bemutatják az Érmellék gazdasági potenciálja című kiadványt. Délután 2-től üzletemberek találkozóját tartják, a határon innenről és túlról érkezettek vehetik fel a kapcsolatot egymással. A sportcsarnokban rendezendő vásárt 16 órakor Béres Csaba, Székelyhíd polgármester nyitja meg.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Le a kalappal!
A Folk Dancing and Musik Egyesület és a Maros Művészegyüttes szervezésében zajlott pénteken az V. Maros Népzene- és Néptánctalálkozó a kövesdombi székházban. Meghívottaik jó táncú, víg kedélyű, barátkozó természetű emberek, akik már megfordultak azért itt-ott: Feketelakról, Magyarpalatkáról, Petéről, Marokházáról, Visáról és Ördöngösfüzesről… A szakma tolvajnyelve hagyományőrzőknek mondja őket, amin már nem lepődnek meg, holott ők csak azt járják, amit tudnak. Talpalávalóról gondoskodik a méltán híres palatkai zenekar. A kitűnően ápolt kölcsönös kapcsolatok jegyében pedig a tájainkon egyre ismerősebb soproni Petőfi Sándor Általános Iskola Lippentős néptánccsoportja, a győrújbaráti Csobolyó néptánccsoport ropta. A vendégek ezúttal is: nemcsak táncukkal, hanem saját zenekarukkal remekeltek. Majd fellépett a megyeszékhelyi Napsugár Ifjúsági Néptáncegyüttes, és velük a házigazdák tánckara és zenekara. A gálaelőadás pompásan sikerült, azt pedig táncház követte. Muzsikált a Maros Művészegyüttes zenekara és a palatkai zenekar. Helyszűke miatt nem sorolhatjuk fel mindazokat, akiknek – a műsort nemes rutinnal vezető – Lengyel Ildikó az érdemokleveleket átnyújtotta, annyit azonban boldogan meg kell jegyeznünk, hogy a rendezvény évről évre mind nagyobb sikernek örvend, a közönség hálája pedig a telt házat mutató fergeteges tapsban jut kifejezésre. A virtuozitással felérő parázs táncvarázst láthattunk a színpadon. Az Együttes – nevét illik ezentúl csupa nagybetűvel írni! – olyan csúcsra ért, amely a profizmusban is meglehetősen ritka. Becsüljük meg minden tagját, fogadják szívbéli köszöntésünket!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Suba László konfessziója
Mindig szerettem volna világot látni, de az élet úgy hozta, hogy végül is a szülőfalum, Makfalva és választott városom, Torda között töltöttem el az életemet. Most már kevésbé vágyom el, mert részben a televízió kielégítette kíváncsiságomat, és – tegyem hozzá –, úgy érzem, Erdély annyira a lelkemhez nőtt, hogy ki merem mondani: szerencsésnek érzem magam, hogy itt születtem és éltem le az életemet. (Bevezetés)
Nem kedvelem különösebben az idegen kifejezéseket, de a címbéli konfesszió a "hitvallás", a "művészi ez-meg-az" helyett most különösképpen alkalmas annak jellemzésére, ami a szobrászművész és művészpedagógus könyvében "képzőművészeti beszéd" minősítéssel szerepel. A megengedés itt helyénvaló, Suba László ugyanis "egyszólamú" ember: ugyanazt mondja, ha más- más szövegkörnyezetben vagy művészeti térben tenné is. Nagy Miklós Kund írja róla: "Suba a Kis-Küküllő menti község hűséges fia, állandó tárlata is van ott, senki sem csodálkozik, hogy munkáinak egy részén népművészeti hatásokat vélünk felfedezni. Ez a szobrokra és a kerámiákra egyaránt vonatkozik. De a népi rusztikus ihletettség mellett tematikailag a mediterrán mondavilág, bibliai kapcsolódások sem hagyják érintetlenül, ezt főleg keretes kerámiáin vehetjük észre, formai megoldásai, lényegre törő egyszerűségükben is sokat mondó alabástrom- és faplasztikái pedig a modern szobrászat iránti vonzalmát tanúsítják. Plakettjei, íróportréi irodalmi, történelmi elkötelezettségre vallanak."
Ebben majdnem minden benne van Suba Lászlóról. Vallomásos életbeszéde, művészmonológja is ezt nyomatékosítja, a gyermekkortól máig terjedő időintervallum vázlatos megírásával, a pálya főbb mozzanatainak fölvillantásával. Ne hallgassuk el, hogy 2005-ben a kolozsvári Kriza János Társaság kiadásában jelent meg Suba László gyűjtésének eredménye: Torda és környékének fazekassága, szerkesztői jártassága pedig ebben a friss kötetben is megmutatkozik: az első részben Makfalva és Torda áll a középpontban, mindig az "elbeszélő" életkapcsolatainak tükrében; a második, szerényen csak Függelék, cikkek, tanulmányok címmel ellátott részben Makfalváról, Kibédről vagy Tordáról, a Wesselényi Művelődési Egyletről vagy a tordai Petőfi Társaságról, számos jeles megnyilvánulásról, tárlatról esik szó – Balázs Imre, Keszeg Vilmos, Nagy Miklós Kund, Németh Júlia, Ráduly János és Suba László írásaiban. Maradt hely a reprezentatív képtárnak is a könyvben, harminckét repróval, amelyekhez hozzájön a fedél Dózsa című szobra (márványba vésett szövege szerint: In memoriam Georgius Dosa, Siculus de Makfalva 1474-1514), a hátsó borítón pedig a Petőfit és Szendrey Júliát a kisfiukkal felmutató alkotás. * Suba László: Makfalvától Tordáig. Képzőművészeti beszéd a művelődési körökről. Hiperborea Kiadó, Torda 2010
(bölöni)
Népújság (Marosvásárhely)

Szilágyságba várják a diákokat
A Kolozsvári Magyar Diákszövetség idén is megszervezi a Kárpát-medencei Néprajzi Nyári Egyetemet.
A résztvevőket a Szilágyságba viszik, ahol Désháza fazakasművészetétől a sámsoni borcsodákon át a tövisháti táncokig sok élményben lehet részük. A rendezvényt szaktól függetlenül minden érdeklődő hallgatónak ajánlják.
A Kolozsvári Magyar Diákszövetség hagyományos Kárpát-medencei Néprajzi Nyári Egyetemének helyszíne ez alkalommal a Szilágyság, időpontja 2010. július 28 – augusztus 2. lesz. 
A tábor résztvevői az évek folyamán úgy az erdélyi, mint az anyaországi, és más elszakított területekről érkező fiatalok közül is kerültek ki. Nyári egyetemünket nemcsak néprajz, illetve a társadalomtudományok valamely ágának hallgatói figyelmébe ajánljuk, hanem mindazoknak, akik érdeklődnek a népi kultúra, a hagyományok, az épített örökség és a földrajzi látnivalók iránt. 
A KMDSZ a hat napi szállás, étkezés, utazás és programok ellenértékeként vendégeinek 40, a diákszövetség tagjainak 30 lejes benevezési díjat számol fel. (Átszámolt értéke kb. 2700/2100 forint, illetve 10/7 euró.) A Kárpát-medencei Néprajzi Nyári Egyetem elmúlt kilenc éve a tartalmas pihenésről és kikapcsolódásról, az érdekes előadásokról, a tábori hangulatról és kirándulásokról, valamint a népi értékek és magyar kultúra egyhetes leltározásáról szólt. Idén sem lesz másképp, a tizedik kiadás résztvevőit1 Désháza fazakasművészetétől a sámsoni borcsodákon keresztül a tövisháti táncokig több élménnyel is szórakoztatjuk majd. 
A jelentkezéshez a mellékelt regisztrációs ívet, valamint egy motivációs levelet kell legkésőbb 2010. július 19-ig, a következő címek valamelyikére eljuttatni: 
– titkarsag@kmdsz. ro 
– KMDSZ iroda, 400083 Kolozsvár/Cluj- Napoca, Petőfi Sándor/Avram Iancu utca, 21. sz. Személyes leadás esetén kérjük figyelembe venni, hogy a nyitvatartás ideje 10-15 óra. A helyek száma a jelentkezők függvényében korlátozott. A KMDSZ legkésőbb július 21-ig, telefonon értesíti az pályázókat.
erdon.ro

Felvételi a tanítóképzőbe
A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémeti Kihelyezett Tagozata felvételit hirdet a 2010/ 2011-es egyetemi évre.
A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémeti Kihelyezett Tagozata felvételit hirdet a 2010/ 2011-es egyetemi évre a következő szakokra: óvoda- és iskolapedagógia szak – nappali tagozat; óvoda- és iskolapedagógia szak – távoktatás; óvoda- és iskolapedagógia szak – kiegészítő képzés. A képzés időtartama 3 év, a helyek száma nappali tagozaton 11 államilag támogatott hely, 30 fizetéses hely, távoktatáson 30 hely, kiegészítő képzés 30 hely. Beiratkozás: július 14, 15, 16, 17, 19, 20. Szükséges iratok: a beiratkozási (120 lej) és eljárási díj (30lej) kifizetését igazoló elismervény, kitöltött beiratkozási lap, érettségi átlag, és a líceumi évek átlaga. A helyek visszaigazolása és a tandíj első részletének kifizetése július 22-24 között történik. A beiratkozáshoz szükséges adatokról érdeklődni lehet munkanapokon 9 –től 12 óráig a Főiskola titkárságán a következő címen: Szatmárnémeti, Petőfi Sándor utca, 47 szám, és a 0261-711789-es telefonszámon. Bővebb információ a BBTE Lélektan és Neveléstudományi Karának honlapjain található: http://www.psiho.ubbcluj.ro, www.pszichologia.ro, www.ubbcluj.r, www.bbtepedsm.ro.
erdon.ro

A város meséi
Ránézésre is tekintetmarasztaló, tetszetős könyv. Ha megfordítom, ugyanaz a régi marosvásárhelyi látkép ragad meg a főtér szépiaszerűen patinázott fotós látványával, középen egy látszólag oda nem illő, a montázsból mégsem kilógó mai mikrofonnal. Ebből a nézetből ez a kötet főoldala, és a címe: Povestile orasului. Vagyis kétnyelvű – román, magyar – a kiadvány. Természetesen egyazon szerző neve szerepel mindkét fedőlapon: Sorina Bota.
Nem csak ezért különleges ez a kiadói újdonság, az Ardealul Kiadónál az Agenda 2009 egyesület támogatásával napvilágot látott szép kötet. Azért is fel kell figyelnünk rá, mert CD is társul hozzá igen gazdag anyaggal, így tehát tulajdonképpen hangoskönyvnek is beillik, ami még eléggé ritkaság mifelénk. A Marosvásárhelyi Területi Rádióstúdió munkatársa és interjúalanyai ily módon is megszólítják az olvasót. Ezzel azt is jeleztem már, hogy beszélgető- könyvnek örülhetünk. Huszonnégyen mesélnek a városról, a megszólalók fele román, másik fele magyar. Nem mindannyian helybeliek, mint ahogy azok sem mind itt laktak, akiket a beszélgetőtársak megidéznek, de valamennyien kötődnek valamiképp az egykori illetve mai településhez. Jeles emberei határozzák meg a hely szellemét, adják meg hírét, nevét, s ha netalán az vitatható lehetne, hogy ez a vállalkozás miért éppen a most bemutatott személyiségeket állította figyelmünk központjába, az pillanatig se kérdés, hogy ők beillenek-e a válogatásba. Igen, mindannyian főszereplőkké válhatnak egy ilyen kiadványban. Persze nem csak ők, a város szerencsére olyan gazdag valamikori és jelenlegi meghatározó egyéniségekben, hogy még több köteten át folytathatnák a beszélgetéseket. Amelyek egyébként rádiós interjúk voltak, a stúdió aranyszalagtárát gazdagítják. Nyilván más munkatársak sok-sok hasonlóan fontos felvétele mellett. Most azonban Sorina Botának jutott eszébe ez a lehetőség, és kitartó, következetes munkával meg is valósította.
Marosvásárhely több évszázados múltja elevenedik meg a könyvben, de felvillan a jelene is, hiszen azok, akik a nagy elődök életéről, életművéről, pályájuk sorsdöntő eseményeiről, megvalósításairól, gyakran akár jelentéktelennek tűnő, mégis rendkívül fontos cselekedetekről, történésekről mesélnek, mai követőik, az illető közéleti jelenségek, szakterületek alapos ismerői, kutatói, s ily módon olyan kapcsolat, szerves összefüggés rajzolódik ki a régi és a kortárs nemzedékek között, amely egyben magyarázza is, miért vált ez a város a nyugati világ határán századokkal ezelőtt a kultúra és a tudományok, egyszóval a múzsák fellegvárává, és őrizte meg ezt a minőségét a mai napig. Ezt a rendkívüli érdeklődéssel övezett, várbeli könyvbemutatón a kiadvány és szerzőjének méltatói – Mirela Moldovan, a rádió igazgatója, az előszót író Nagy Miklós Kund és Adriana Saftoiu, valamint Cristian Stamatoiu és Haller Béla tanárok – is hangsúlyozták múlt csütörtökön. Érthetőbb azonban mindez, ha felsoroljuk, kikről meséltet, kihasználva az élő beszéd varázsát, Sorina Bota. Íme a nevek: Al. Papiu Ilarian, Aranka György, Aurel Filimon, Avram Iancu, Bartók Béla, Bernády György, Bodor Péter, Bolyai Farkas, Bolyai János, Borsos Tamás, Elie Câmpeanu, Emil Dandea, George Enescu, Gheorghe Sincai, Ion Vlasiu, Köteles Sámuel, Mátyus István, Mihai Eminescu, Mihai Viteazul, Nagy Szabó Ferenc, Petőfi Sándor, Petru Maior, Romulus Guga, Teleki Sámuel. És a "titkok tudói", az interjúalanyok: Ioan Chindris, Egyed Emese, Dimitrie Poptamas, Csíky Boldizsár, Marosi Barna, Pál-Antal Sándor, Peteley Klára, Weszely Tibor, Spielmann Mihály, Zeno Vancea (hangszalagról), Cornel Sigmirean, Ilarie Opris, Ungvári Zrínyi Imre, dr. Péter Mihály, Vasile Netea (hangszalagról), László Márton, Szabó Miklós, Mihai Sin. Embermeséik, városmeséik kaleidoszkópszerű mozaikká állnak össze, diáknak, tanárnak, lokálpatrióta vásárhelyinek és az ide látogatóknak is hasznos helyi "panteonnal" szolgál ez a könyv.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Hivatalos a Petőfi Sándor utcanév
Akár mától is megkezdhetné a sepsiszentgyörgyi önkormányzat a volt 1918. December 1. út első szakaszán lakók személyazonossági igazolványának cseréjét, kiállítva az új kártyákat a Petőfi Sándor, illetve a Mihai Eminescu utcára ― véglegesek ugyanis a városnak az utcanévadásokra, illetve -módosításokra vonatkozó határozatai, s elsőként a Petőfi Sándor és a Mihai Eminescu utcanév meg is jelent az országos adatbázisban.
Az önkormányzat azonban szervezetten, a lakóknak minél kevesebb idejét elrabolva szeretné lebonyolítani a személyazonosságik cseréjét, az új okmány nem kerül pénzbe.
Az új utcanévtáblák hamarosan helyükre kerülnek, mint Antal Árpád András polgármestertől megtudtuk, ezek elkészítése nem terheli a város költségvetését, mivel Sepsiszentgyörgy kimondottan az új utcanévtáblákra egy 15 000 eurós magánadományt kapott.
Sepsiszentgyörgyön ez volt a harmadik Petőfi Sándor-utcanévadási kísérlet, az első kettő az akkori prefektusi gáncsoskodások miatt elbukott, az idén májusban a városi képviselő-testület által elfogadott határozatot, bár sok részről támadták, a jelenlegi kormánymegbízott nem találta törvényellenesnek.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdély nevezetes fő végháza: Lippa
Győzködöm fotográfusomnak is elszegődött komédiás cimborámat: Kisjenő után kanyarodjunk Hegyalja felé az aradi főútról. Lehet, hogy hosszabb és rosszabb a szülőföldemen, az ősi borvidék tövében haladó út, de élvezetesebb tájat kínál, mint a két nagyváros közötti lapályt átszelő fővonal. Aranyos-mente fia még soha nem forgolódott a Hegyes-Drócsa nap fürdette, szőlők koszorúzta lankáin. Simább terepre tervezett Aveójának óvatos vezetése közben helytörténeti ismeretekkel traktálom, adagolom, hogy balra magasodik az apatelki hegy a Rákócziak borospincéjével, hogy most hagyjuk el a szőlősi malom hídját, amelynek közelében tette le Görgey serege a fegyvert, most haladunk át szülőhelyemen, Pankotán, ahol pillantást vethet Csiky Gergely szülőházára, a Sulkowskyak hercegi kastélyára, most döcögünk át Magyarád-Hegyalján, ahol a tokaji hárslevelűvel vetélkedő mustos terem, majd nemsokára Ménesen és Páloson, a kadarka földjén, ahol a világon először varázsoltak a Grassalkovich-pincében vörös aszúbort, de előtte át kell haladnunk Világoson, a fegyverletétel aláírásának színterén is, a Bohus-kastéllyal, fölötte a várral. Az idő sürget, nincs módunk megállni sehol, de Feri barátom váltig fogadkozik, hogy hamarosan végigjárja a párjával az általam felvillantott kishazát. A Maros völgyébe fordulva rátérünk a sztráda-minőségű arad–dévai műútra. A Radnát és Lippát összekötő, a vasúton és a folyón átívelő híd túloldalán, a katolikus plébánián várnak bennünket első riportalanyaink.
Egy korty történelem. A Partiumhoz és a Bánsághoz kötődő ikerváros – főleg Lippa – históriájának felvázolása meghaladna egy riportnyi spáciumot. A Szalárdi János Siralmas magyar krónikájában „Erdély nevezetes fő végháza”-ként emlegetett Lippa a tatárjárás után emelt várával közel öt évszázadon keresztül Erdély kulcsvárosa volt. Jelentősége Róbert Károly idejében nőtt meg, első vegyesházi királyunk gyakran tartózkodott a falai közt. Díszes templomot alapított Szent Lajos tiszteletére, mellette Ferenc-rendi kolostort. Több királyi oklevél keletkezett itt, köztük az is, amelyben Lippa első privilégiumait kapta. Mielőtt stratégiai szerepe megnőtt volna, a gazdasági jelentősége volt nagyobb, hiszen birtokosai – itt, ahol a Maros kilép a hegyek közül – ellenőrizhették a Belső-Erdélyből érkező só szállítását és a rönkökkel megrakott tutajok forgalmát. Nagy Lajos idejében felélénkült a kereskedelem, kincstári sóraktár és pénzverőház működött benne. Mátyás király uralkodása alatt többször cserélt gazdát, 1514-ben Dózsa György seregeinek kezére került. Ettől kezdve, a mohácsi vészt követő két évszázadban, hol az Erdélyi Fejedelemség végváraként, hol török, hol osztrák kézre kerülve több mint húsz ostromot kellett átélnie. 1516-tól Szapolyai János birtokolta. Az uralkodó 1529-ben szabad királyi várossá emelte, és Buda szabadalmaival ajándékozta meg, ugyanakkor itt fogadta az erdélyi részek hódolatát. Buda török kézre jutása után özvegye, Izabella – Szulejmán szultán rendeletére – fiával, János Zsigmonddal, a koronával és a kincstárral 1541-ben itt lelt menedéket, mígnem a következő esztendő májusában Gyulafehérvárra, Erdély új fővárosába helyezte át a székhelyét.
A korszaknak fontos lippai vonatkozásai vannak a reformáció szempontjából is. Egyrészt a város szülötte, Lippai Kristóf volt az, aki előbb szűkebb pátriájában, majd elsőként Váradon is elhintette az új hit magvait, másrészt a lippai scholában tanult a reformáció elterjedésének egyik legjelesebb bajnoka, Szegedi Kis István. A ferencesek már legalább kétszáz éve működtettek itt iskolát, de hogy ekkor milyen színvonalú tanintézete lehetett a városnak, az kiderül Kis István életrajzírójának a szövegéből, mely szerint a mindig komoly dolgokkal foglalkozó ifjú „ellenállhatatlan vágyat érzett magában a tanulói pályára. (…) Előbb Lippára, majd Gyulára vitték, az ottani iskolákba. Itt lett nyilvánvalóvá az ifjú Szegedinek kiváló észtehetsége, éles felfogása, s a tisztes tudományokban való bámulatos előhaladása. Csakhamar ezen iskolák legkiválóbb növendékévé lett, ki tanulótársait jóval felülmúlta a tudományos képzettségben.” Szegedi Kis István éppen Izabella ottani tartózkodása idején térhetett vissza igehirdetőként egy esztendő erejéig Lippára.
A „nevezetes fő végház” háromszor került hosszabb ideig török kézre. Legdrámaibb ostromát Bethlen Gábor idején érhette meg, hiszen az országgyűlés 1616-ban a fejedelem javaslatára, népe szabadságának és önnön trónjának biztosítása érdekében engedett a Porta követelésének, átengedte Erdély legfontosabb déli erősségét. Bethlen így mentegetőzött a tragikus döntést illetően: „Ha módom volna megtartásában, minden úton azt követném, de nekem módom se annak tartásában, se halasztásában nincsen, mert ha a lelkemet kiokádnám a török előtt, akkor se engedné.” Vajda István lippai várkapitány a felszólításnak nem tett eleget, mire a fejedelem kénytelen volt az erődítményt elfoglalni és más várakkal együtt átadni a temesvári beglerbégnek. Az aradinál is fontosabb várat a török azonnal helyreállította, és nagyszámú őrséggel látta el. A megerősített Lippát csak 1686-ban sikerült Caraffa tábornagynak visszafoglalnia, azonban kilenc év múltán ismét török kézre került. Ez utóbbi ostrom során annyira megrongálódott, hogy a törökök nem tartották érdemesnek kijavítani, lerombolták és elvonultak Temesvárra. Az utolsó maradványokat 1717-ben bontatta le az aradi vár császári parancsnoka. A törökvilág elmúltával újraéledő várost akkori, az elmenekült magyarok helyébe telepedett, zömében szerb és bosnyák lakói elhagyták, majd német és román telepeseket hoztak, a magyarok érkezhettek a legkésőbben. Megindult a polgári fejlődés, Lippa újból szabad királyi városi rangot kapott. Moise Bota ortodox tanító – Csokonai első fordítója – itt jelentette meg az első latin betűs román ábécéskönyvet. 1848-ban a helybeli lakosság a forradalom mellé állt. A század utolsó harci cselekményeként a temesvári osztrák helyőrség egyik különítménye itt verte meg Máriássy János ezredes honvédeit. 1849 augusztusában itt töltött egy éjszakát az Aradról menekülő Kossuth Lajos, szűkebb kíséretével és a Szent Koronával egyetemben…
A kiegyezés táján gyorsan fejlődő városban fellendült a kézművesség, a kereskedelem, s már a 18. század vége óta működő román és német iskolák mellett, éppen az utóbbiak, a magyarosodó német polgárok igényeinek köszönhetően, beindították a középfokú magyar nyelvű oktatást. A felső kereskedelmi iskola legjelesebb tanára, a magyar szociológia úttörője, Braun Róbert 1908-ban megjelent könyvében elemezte a város társadalmi-gazdasági életét. A városon belül területileg is elkülönült egy román és egy német negyed. A német iparosok és kereskedők közül sokan 48-as, magyarbarát hagyományokat őriztek és a népszámlálásokon magyarnak vallották magukat. Külön ipartestületben tömörültek, külön takarékpénztárt és dalárdát hoztak létre. Ehhez a réteghez sorolja Braun a betelepült 27 magyar kézművescsaládot. A város 393 önálló iparosából 137 volt román nemzetiségű. Túlnyomóan körükből kerültek ki a bőripari szakmák művelői (szűcsök, tímárok, csizmadiák). A község politikai életében a legfontosabb választóvonal a két fő etnikum között húzódott. 1900-ban 7427 főből 3191 román (43 százalék), 2464 német (33 százalék) és 1662 magyar (22 százalék) anyanyelvű volt. A legutóbbi, 2002-es népszámláláskor 7920 lakost írtak össze. Közülük 91,7 százalékban, 7283-an románnak vallották magukat. A magyarok lélekszáma immár mindössze 333 volt (4,2 százalék), a németeké pedig még kevesebb: 179 (2,26 százalék).
Szórványpásztorok. Szerencsémre, a plébánián három papot, egy református és két katolikus lelkészt faggathatok ki egy ültömben. Seres Géza, az aradi református egyházmegye esperese az angyalkúti és a lippai anyaegyházközség, valamint a gyoroki 45 lelkes filia lelkipásztora. Az angyalkúti gyülekezet a legnépesebb, ott jelenleg is 150 református él. Akár Radna-Lippán, ott is szinte valamennyien a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben a rohamosan fogyatkozó svábok helyére telepedett szilágysági, székelyföldi magyarok. Seres Géza amiatt költözött tíz évvel ezelőtt a már kihalófélben lévő városi gyülekezet parókiájából az angyalkúti falusi paplakba, mert akkor még ötven fiatal tagja volt az ottani egyházközségnek. Ami Lippát illeti, ott a reformátusság még Trianon előtt sem haladta meg a kétszáz főt, jelenleg 27-en vannak. Keresztelő 12 esztendeje volt utoljára, esketés még régebben, de minden évben van három-négy temetés. A gyülekezet régi templomát lebontották, az újat 1897-ben alakították ki, egy polgárház közepére apró tornyot emeltek, és két fal kibontásával képezték ki az istentiszteletek megtartására alkalmas helyiséget. Később meg is látogatjuk a felújításra váró épületet, amelynek egyik szárnyában matracos vaságyak, szekrények, asztalok jelzik, hogy a 90-es években ifjúsági tábor működött benne. Seres esperes – a templom mellett – ezeket a lerobbant helyiségeket is szeretné feljavítani. „Azon fáradozunk, hogy valamilyen formában megmaradjon a református jelenlét, a lelkészi lakást szeretnénk ifjúsági központnak berendezni a temesvári gyülekezettel összefogva, hiszen az aradiak mellett eddig is az ő fiaik-lányaik töltötték be élettel. Emberi számítás szerint 10-15 év múlva itt már nem lesz kit pásztorolni. Ez a nemzedék azt mondja, javítsunk, ameddig ők élnek. A hívek segítőkészek, a maguk kicsinységében áldoznak az egyházra. Szemrebbenés nélkül kitesznek ötven-száz lejeket a maguk kis nyugdíjából, ha kell. Aztán pályázgatunk, most is 3000 lejt kaptunk a Communitas Alapítványtól, az ifjúsági ház kialakítására. A visszakapott szántóföld vált az egyház fő jövedelemforrásává. Hosszabb ideig itt szolgáló, megboldogult elődöm, Elekes tiszteletes úr két lóval és egy társzekérrel kereste meg a kenyerét. Az állomásról fuvarozta a szenet, a tűzifát. Úgy maradt fent a románok emlékezetében is, hogy »popa cel calvin cu doi cai«, a kétlovas kálvinista pap – így emlegették az én időmben is.” A házasságok – két pár kivételével – mind vegyesek. A román fél ért, de nem beszél magyarul. Itt egy nagy katonai központ volt, és a regáti román tisztek előszeretettel házasodtak szemrevaló, szorgalmas, ügyes magyar lányokkal. „Hogy mikor működött itt utoljára magyar iskola, nem tudom, majd Simó Luca óvó néni megmondja.”
Gyorokon valamivel jobb a helyzet a katolikusság szempontjából. Erős Miklós plébánosnak ott 450, két filiájában, Világoson és Páloson 150 híve van. Körülbelül harminc itt rekedt sváb mellett a magyarok többsége csángó ivadék. 1883-ban az állam 126 bukovinai, főként istensegítsi székely családot telepített le a falu mellett, a három szomszéd falu határából kikerekített Csángótelepre. Az első telepítést 1892-ben egy második is követte. A székelyeket szegénységük, kulturális és nyelvi archaizmusaik miatt az őshonos magyarok sokáig lenézték, és ők még évtizedekig inkább más bukovinai eredetű falvak lakóival, illetve közvetlenül istensegítsiekkel házasodtak össze, mint a helyi magyarsággal. A viszonylag kedvezőbb demográfiai helyzet ellenére tavaly egyetlen keresztelő volt, esketés egy se, és… 15 temetés. „Nagyon sok az idős ember, a fiataljaink többsége beköltözött Aradra, vagy inkább Magyarországra ment dolgozni, és ott is maradt. Maradék ifjaink nem sietnek megházasodni. Nem csoda, hogy Arad-Hegyalja egyetlen nyolcosztályos iskolájában, ahol még magyar nyelven is oktatnak, a felső ciklus 1975-ben megszűnt, 12 elemista gyerekünk pedig egy összevont osztályban tanul. Most éppen a templombúcsúra készülünk, hazavárjuk a szétszóródottakat. Védőszentünk Szent Donát – nem véletlenül, hiszen boraink az 1862-es londoni világkiállításon aranyérmet nyertek.”
Andó Attila lippai plébános családneve ismerősen cseng számomra. Meg is kérdem a fiatal lelkészt: nemde, Kisiratos szülötte? Kiderül, hogy hajdani líceumi osztálytársam, a korán elhalálozott Andó János fiával hozott össze a szerencse. Attila Nagyváradon érettségizett a tanítóképzőben, a teológiát Gyulafehérvárott végezte, utána Rómában doktorált.
„Négy évig voltam Temesváron a katolikus líceumban spirituális vezető és hittantanár. 2004-től vagyok Lippa plébánosa. Hozzám tartoznak a környező falvak is, még kilenc helyen tartok szentmisét. Van három-négy falu, ahol már gyülekezet nincsen, de a templom még megvan. Összesen majdnem ezer hívünket pásztorolom. Háromnyelvű közösség, a többség még papíron magyar, a második helyen majdnem egyforma arányban a német és a román hívek állnak. A németek és a magyarok fogyóban, a románok száma növekedőben. Vagy ők jönnek jövevényekként, vagy egyszerűen a magyar és német unokák már csak románul beszélnek. Lippán 480 körül van a híveink száma, ebből 240 magyar, 90 német, és 150 román. Hajdanában itt erős német, sváb telepes közösség élt, de elmentek Németországba. Csak idősek maradtak vagy vegyes házasságban élők, illetve félvér németek. De beszélnek németül. Ami a kereszteléseket meg az esketéseket illeti, ha nem csurran, cseppen, minden évben van egy-kettő. A temetések száma jóval nagyobb, tavaly volt három keresztelő és vagy harminc temetés. Hogy miként győzöm a munkát? A gond inkább a karbantartással van, a dolgok menedzselésével is én foglalkozom. Nagy az egyházközség vagyona, csak gond van vele és nyűg, hiszen sok épület, sok templom, sok föld van az egyház birtokában szanaszéjjel mindenfelé, és a falvakban nagyon kevés a segítség. A híveim vagy idősek, vagy nagyon szegény sorsúak. De velük van szerencsém, mert összeszedegettem őket, és ezek a szegények sokkal jobban ragaszkodnak a templomhoz, az egyházhoz, mint a jómódúak. A szentmisék rendje el van osztva, minden vasárnap van négy vagy öt, Lippán délelőtt tízkor minden vasárnap, s a többi településen kétszer vagy egyszer havonta.
Amikor telefonon egyeztettem Andó tisztelendővel, nem titkolta, hogy rengeteg a dolga, most a máslaki templomot renoválják, ő hozza-viszi a munkásokat, anyagbeszerző is, építkezési felügyelő is egy személyben. Az ifjúsági munkában egy ferences nővér segíti. A fiataloknak a lelkész tartja a hittanórát, a kisebbekkel a nővér foglalkozik. A falvakba is kijár pénteken-szombaton, két helyre gyűjti, hozza-viszi a gyerekeket. „Talán jobban élvezik az autókázást, mint a foglalkozásokat – mondja félmosollyal. – A hitoktatás több helyütt románul folyik, mint ahogy a lippai misék felét is mindig románul tartom, hiszen román híveim másképp nem értenék, a másik felét vagy németül, vagy magyarul. Erősködhetnék, hogy csak magyarul prédikálok, de a többi nem érti, akkor minek jöjjön templomba? Háromnyelvű közösségben nehéz igazságot tenni. Van hétvégi fakultatív magyaroktatás, itt, a plébánián, az irodalomkedvelő felnőttek körét, az olvasókört is itt tartják. A legfontosabb közösségi alkalmunk a szentmiséken kívül a templombúcsú ünnepe, védőszentünk, Nepomuki Szent János napján, május 16-án.”
A legnépesebb szórványok közül Temesfüvesen kilencven, Szépfaluban, illetve Temesújfaluban mintegy hetven-hetven katolikust tartanak számon. Az utóbbi település templomában, a Zelinsky grófok kriptájában van eltemetve I. Ferenc osztrák császár és magyar király nővére, Mária Anna Ferdinanda, a kitagadott főhercegnő. Eötvenesi Lovász Zsigmond kastélyában hunyt el, 1809-ben. A kastélyban tartózkodott 1903. szeptemberében Ferenc Ferdinánd trónörökös, aki ez alkalommal a főhercegnő sírját is megkoszorúzta.
A lippai templomot 2008-ban újították fel kívülről, a szentelési ünnepségen zsúfolásig megtelt istenházában Roos Márton megyés püspök beszélt a település elsőrendű hajlékáról, melyet Isten segedelmével, a hívek hitben és szeretetben való összefogásával sikerült felújítani. Végszavában megköszönte Andó Attila plébános állhatatosságát és szorgalmát, amivel kiérdemelte a „templomfelújító” jelzőt, hiszen nemcsak a helybeli templomot hozta rendbe, hanem több hozzá tartozó filiáét is. A templombelsőre nemcsak a felújítás fér rá, hanem a szakszerű restaurálás is. Az előző templomot itt 1526 után emelték, de a Maros vizének közelsége miatt tönkrement, ezért a 19. század elején lebontották és újraépítették. Az oltár és a szentély négy oszlopával a régi épület maradványa. Sajnos, a legutóbbi felújításkor a gazdag ornamentikájú szecessziós felületeket olajfestékkel fedték le, a mennyezet fára applikált freskóinak restaurálása mellett, a falakat újrafestés előtt le kell kaparni, hogy lélegezhessenek. Egy szó, mint száz: ha Andó főtisztelendő tovább is itt marad, a teendői tovább gyarapodnak…
Lippa mindenese. Eddigi portyáim során szerinszerte megtapasztaltam, hogy – különösen szórványvidéken – mennyire fontos egy-egy közéleti-kulturális mindenes jelenléte. Ilyen „egyszemélyes intézmény” Czernák Ferenc nyugállományú katonatiszt.
„A hetvenharmadik évemet taposom. Lippai volnék, nem egészen tősgyökeres, hiszen Aradon születtem. A családom 1939 óta él itt, itt találtak munkalehetőséget. Én sokszor elkerültem, nagyon messzire, többször visszatértem. Harminchárom éven át a hadseregben szolgáltam, vegyésztisztként. Három gyermekem van, a feleségem sajnos elhalt. Két fiam Temesvárra, a lányom Konstancára került. Itt az RMDSZ elnöke volnék, 1993 óta, voltam egyháztanácsos is, igyekeztem a kis magyarságot összefogni. Nehéz volna megmondani, hányan vagyunk, hiszen vannak rejtett magyarok is, vegyes házasok sokan. Négy-ötszázan biztos vagyunk. Annak idején a MADOSZ-nak volt itt egy székháza. Próbáltuk megszerezni, de hiába, lerombolták, kilátástalan az egész. Annyi pénzünk nincs, hogy egy új székházat építsünk. Nem hiába szavalom azt – mert szeretek szavalni is –, hogy „ne hagyjátok a templomot s az iskolát”, a művelődési házat sem szabad hagyni. A MADOSZ épületében lehetett előadásokat rendezni, mulatságokat is. Régebben még nem volt annyira szembetűnő a sok vegyes házasság, a közösségben ismerkedtek meg a fiatalok egymással. Jómagam megszerveztem egy olvasókört, 2005 óta működik, körülbelül húsz tagja van. Inkább idősebbek látogatják, a fiatalok nem. Havonta egyszer jövünk össze, legutóbb Az ember tragédiáját olvastuk fel, szerepekre osztva. Máskor novellákat, verseket olvasunk. Beosztom, hogy mindenki szóhoz jusson, legalább olvasni ne felejtsenek el az anyanyelvükön. Különben a pártok közül egyedül az RMDSZ-nek nincs székháza, irodája Lippán. Egyszer volt itt városi tanácsosunk, de ő elköltözött, mást nem választottak meg helyette, pedig vagy 330 szavazat kellett volna, annyit össze lehetett volna gyűjteni. Én nem tolakodtam, van dolgom így is elég. Fiatal koromban is szerettem a verseket, amióta meghalt a feleségem, előszedtem a régi emlékeimet, könyveimet, Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila, Wass Albert költeményeit. Előadásokat is tartok, helytörténeti, történelmi, irodalmi, nyelvhelyességi kérdésekről. Apránként adagolom, és versekkel illusztrálom. Amikor például a tehetetlenségünkről volt szó, Vörösmarty Országházát mondtam el. Nem dicsekvésképpen mondom, de itt én tudom a legtöbbet Lippa történetéről. Elég szelíd tudásanyag, amivel rendelkezem, de azért engem nem lehet átejteni. Olvasókörünket a márciusi fiatalok egyikéről, a lippai születésű Degré Alajos íróról neveztük el, megemlékezései az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról ma is forrásmunkának számítanak. Úgy rendezem, hogy az olvasókör napi tematikája megegyezzen az éppen aktuális történelmi évfordulóval. Ugyancsak én kezdeményeztem a magyar nyelv nem hivatalos, fakultatív oktatását is. Az iskolákban hiába próbálkoztunk, a tanulók szétszórtak voltak, nem is voltak elegen, az illetékesek mindenféle előírásokat dugtak az orrom alá, lépten-nyomon akadályokat gördítettek elibénk. 1994-ben kezdtem, aztán Simon Luca óvónő vette át, az egyetlen magyar pedagógus, aki felvállalta ezt az ingyenmunkát. Az én gyermekkoromban még volt hétosztályos magyar nyelvű iskola, a négy, összevont alsó osztály pedig a hetvenes évek elejéig működött.
Czernák Ferenc idejét az ezermesterkedés teszi teljesebbé, jól felszerelt műhelyében, és kedvenc sportja, a céllövészet. A mai napig sikerrel szerepel az országos bajnokságokon. No és nem utolsósorban értékes könyvtárának a böngészése, a verstanulás, hiszen előadóként más városokban is szerepel. Kérdésemre, hogy mikor láttak magyar színházat Lippán, hosszan ingatja a fejét: „Talán Varga Vilmos és Kiss Törék Ildikó lépett fel itt utoljára.”
A helytörténész Czernák Ferenc nagyon büszke arra, hogy kétszer is „itt járt” a magyar Szent Korona. „Először Izabella királyné hozta ide, 1541-ben, amikor nyolc hónapig Erdély fővárosa lettünk, majd Kossuth Lajosék, mielőtt tovább menekítették volna Orsovára. Megvan a ház, ahol a családjával időzött, vele volt Szemere Bertalan is, a kincstár Radnán maradt, az osztrákok foglalták le 1849. augusztus 10-én, három nappal Világos előtt.”
Andrások asztala. Amikor egyeztetés végett felhívtam Reinholz András főesperest, és megállapodtunk abban, hogy Lippán való portyázásunk közben déli egy óra tájt kereshetjük fel, Máriaradna plébánosa nyomban szerény ebédre is meghívott bennünket. A kegytemplom alatti parkolóban két autóbusz és több külföldi gépkocsi vesztegel, a bazilikához vezető lépcsősoron nyüzsgő csoportok láttán megbizonyosodhatunk arról, hogy valóban Arad megye legkeresettebb turisztikai célpontjához érkeztünk, ahol a nagy búcsújárások közötti időszakokban is pezseg az élet. Begördülünk az impozáns kolostor udvarára. Ahogy körbetekintek a templomhoz illesztett, jobb sorsra érdemes hajdani ferences központ háromszintes épületegyüttesén, szorongás fog el, hiszen gazdátlannak tűnnek omló-bomló, malterrongyos falai. Csupán a kaputól balra húzódó földszinti rész gondozottsága jelzi, hogy a klastromot mégis lakják valakik. Csengetésünkre maga Reinholz atya nyit ajtót, s az ebédlőbe terel bennünket.
A hosszú asztal körül féltucatnyi fiatal kanalazza a krumplilevest. Bemutatkozás közben kiderül, hogy az „Andrások asztala” mellé telepedünk le, hiszen a szakácsnő kivételével mindenki az Andreas, Andrei vagy Andreea névre hallgat. A főesperes druszái munkatársak és önkéntesek, akik az egyház és a kegyhely dolgait intézik. Valamennyien házigazdánk lelki gyermekei, kit Temesvárról hozott magával, ki itt szegődött a plébánia szolgálatába. A társalgás három nyelven, hol románul, hol németül, hol magyarul folyik. A családias hangulatot jelzi, hogy a szakácsnő, mielőtt feltálalná a rántott húst, megkóstoltatja a minap eltett kovászos uborkát az atyával: ehetővé vált-e már az erjesztett savanyúság? A konyha úrnője meg is korholja az asztalfőn ülő házigazdánkat, hiszen annyira belefeledkezik az általam kiprovokált beszélgetésbe, hogy kihűl előtte az étel…
„Megyés püspökünk azért is helyezett ide, mert szeretem az építkezéseket. Temesvárott 28 év alatt sok mindent csináltam, több épületet javítottam, új épületeket emeltem. Utolsó létesítményem a katolikus óvoda volt, a legmodernebb berendezéssel. Alighogy befejeztem, egy hét múlva át is adtam az utódomnak, és jöttem Radnára. A szerény, mintegy 120 hívünket magában foglaló plébánia, s a kegytemplom gondozása mellett a tennivalók tovább sokasodtak, hiszen 55 év múltán a kolostort is visszakaptuk. Hozzáfogtunk egy nagyszabású projekt elkészítéséhez, európai uniós segítséggel és remélhető kormánytámogatással. A projekt értéke körülbelül 10 millió euró, a teljes patrimónium felújítását és újrahasznosítását foglalja magában, hazai és németországi szakemberek bevonásával. A templom van benne, a kolostor és a környéke, az előtér, a park, a keresztút. Az egyik melléképületben információs központot szándékozunk kialakítani, működése áldásos lesz a régió idegenforgalmának felélénkítésében is, hiszen – ezt a megyei és a minisztériumi illetékesek is tudják – megyeszerte mi vagyunk a leglátogatottabb turisztikai célpont. A kolostorban minden szobának, minden teremnek megvan már a rendeltetése. Amit az Unió nem támogat, nem is vesszük be a tervünkbe. Eredetileg azt szerettük volna, hogy kizárólag a vallásos turizmus központja legyen, legyenek vendégszobák a zarándokoknak, s hogy el is lássuk a vendégeket. Ezt nem támogatják. Múzeum lesz, könyvtár, kiállítótermek, továbbképzés, lelkigyakorlatok számára helyiségek. A két világháború között is volt itt ilyen jellegű központ, az akkori püspök szorgalmazta a folyamatos működtetését. Eljöttek például a kántortanítók külön lelkigyakorlatra, a plébániák szakácsnői, a kántorok, egyháztanácstagok. A Monarchia területén két nagy kegyhely volt, Máriacell és Máriaradna. A Mária-kultusz szempontjából, európai szinten Máriaradna fontosabb, mint Csíksomlyó. Csíksomlyó inkább nemzeti kegyhely, nem lehet őket összehasonlítani. Mint Ferenc-rendi kolostor is a radnai volt a legnagyobb. Három szinten 63 szobája van.”
A rend felszámolása idején, 1951-ben kilenc hónapig ide volt zsúfolva az összes erdélyi-bánsági ferences. 1952 húsvétján több mint száz, papi ornátusba beöltözött szerzetes vett részt az ünnepi körmenetben. A kommunista hatóságokat roppant zavarta ez a békés demonstráció, annál is inkább, mert a kolostor tőszomszédságában szovjet laktanya működött, ágyúk és tankok csövei meredeztek a rendház ablakaira. A szerzeteseket szétszórták, bebörtönözték, és mindent elkövettek a kegyhely elsorvasztásáért. Az ingatlant egyetlen lakás kivételével az állam vette „kezelésbe”, öregotthont és kórházat működtettek benne. Amikor a rendszerváltás után a szerzetesrendek újjászerveződtek, bár az ingatlant nem szolgáltatták vissza, három atya próbálkozott a kolostori élet feltámasztásával. Végül a ferences tartomány a temesvári egyházmegyének adta át a kegyhely felügyeletét, gondozását.
Ahol a rombolás szelleme kísért. Nehéz elhinnem a kolostorbeli pusztulás láttán, hogy egyhamar új élet fakadhat az épületben. Ugyanis az ingatlan jogcím nélküli használói több mint fél évszázad alatt nemcsak hogy lelakták az 1727 és 1822 között épült műemléket, nemcsak falak kiverésével, falak felhúzásával változtatták meg önkényesen a helyiségek beosztását, hanem 2006-ban, távozásuk idején, három nap alatt, amit tudtak, szétromboltak, leszereltek, elhurcoltak. Még a félszáz antik cserépkályhát is szétverték, s a csempék javát is eltulajdonították. Pedig, pedig az öregotthon haldoklóihoz a mindenkori plébános „szolgáltatásait vették igénybe”, elvégre a katolikus pap „kéznél volt”…
Az egyik folyosószárny viszonylag épebben megmaradt ornamentikája érzékelteti, hogyan nézhetett ki fénykorában az épület belső tere. A csehboltozatos mennyezet alatt nagy Ferenc-rendiek, jeles atyák freskóportréi kínálnak „képes albumot” a rend históriájából. A kolostort a templommal összekötő földszinti fogadalmi folyosó teljes falfelületére a népi vallásosság úgynevezett votív tárgyainak példa nélküli gyűjteményét zsúfolták össze. Több mint kétezer festmény, sokszorosított másolat, színes nyomat illusztrálja, hogy a Szűzanyának hány csodás meghallgatásért, közbenjárásért fejezték ki hálájukat Máriaradna zarándokai. Bár a gyűjtemény régebbi része tűzvész martaléka lett, a fennmaradt anyag, a maga német, magyar, bolgár, horvát, szlovák és újabban egyre több román nyelvű köszönő feliratával bizonyítja, hogy a kegyhely méltó a hírnevéhez.
Reinholz főtisztelendő csupán a templomhajóban búcsúzik el tőlünk. Mialatt az 1767-ben felszentelt, II. János Pál által basilica minor rangra emelt istenháza szépségeit szemlélgetjük, a karzaton Andreea Iliuţă orgonaművész, a templom kántora ajándékoz meg néhány futamnyi Bach-muzsikával, majd énekszót hallunk, Schubert Ave Mariája szárnyalja be a megújhodásra váró barokk falakat.
A tanító néni meg a borász. Simó Luca óvónő a Hargita megyei Szentegyháza szülötte. A szülei 1956-ban költöztek Lippára. Domboldalba kapaszkodó, zölden tobzódó kert övezte portájának hűvösében faggatjuk „a legilletékesebb illetéktelent”, az anyanyelv tanításának önkéntesét a radna-lippai oktatás helyzetéről.
„Én még végig magyar iskolát végeztem, három évet itt, Radnán, negyedik osztálytól pedig nyolcadikig Gyorokon. Akkor szűnt meg itt Lippán a magyar iskola. Nem volt elég gyerek, mert átiratkoztak a román osztályokba. Amikor ide jöttünk, még volt külön hétosztályos magyar intézmény, amikor én a harmadikat elvégeztem, végleg megszűnt. Előbb a felső ciklust számolták fel 1961-ben, rá egy évre az alsót is. Elvégeztem a nyolc osztályt Gyorokon, aztán felvételiztem Enyedre. Bélzerinden dolgoztam hét évet, a magyar óvodában, de mivel két gyerek hiányzott a létszámból, megszűnt a magyar óvoda, és onnan kerültem a szomszédos Ópálosra, Arad megyében sehol nem volt magyar állás. Ott tanítok most már 31 éve, hiszen ott négy román csoportnyi gyerek van.”
1997-ben kérte fel a helyi RMDSZ, hogy tartson fakultatív magyarórákat, heti egy alkalommal. Amikor igent mondott, nem is sejtette, hogy mit vállal. Hiszen évente tíz-tizenkét gyermekkel foglalkozik, ami önmagában még nem volna megerőltető, de tanítványai minden korosztályból toborzódnak, az első osztályosoktól a nyolcadikosokig, s ami még inkább bonyolítja a munkáját: három nyelvi szintet kell figyelembe vennie. Néhányan közülük – a legkevesebben – nem csupán értenek, hanem beszélnek is magyarul. A többségüknek jó esetben van valamelyes passzív szókincse, ami néhány év alatt élénkíthető. Legtöbb gondja azokkal a gyermekekkel van, akik, bár nem feltétlenül vegyes házasságban élő szülők ivadékai, úgy kerülnek Simó Luca szárnyai alá, hogy köszönni se tudnak magyarul. Példákat is sorol, olyan, a nagy szárazság idején a Székelyföldről ide menekült famíliákról, amelyeknek egyetlen nemzedéke sem keveredett más nációbeliekkel, de az utolsó felnőtt generáció tagjai valamennyien román iskolába jártak, s az ő gyermekeik már csak román szót hallanak odahaza. Luca tanító néni a legutóbbi tanévben már az égvilágon senkitől nem kapott támogatást ingyen végzett munkájához. A legnagyobb elégtétel számára, hogy akadt már olyan hűséges tanítványa, aki középiskolásként is kitartott mellette, és szentmiséken hibátlanul olvassa fel a szentleckék szövegét.
Tornáczky Dénes nyugalmazott szőlész-borász Arad-Hegyalja történelmi borvidékének legjobb ismerője. Bár Temesfélegyháza szülötte, több mint hat évtizedet töltött Pankota, Magyarád, Világos, Gyorok, Ménes, Pálos övezetében, a szőlőültetvények, gyümölcsösök, pincészetek, borüzemek és pálinkafőzdék színes világában. Mindent tud a fénykorában jó tízezer hektárnyi, mára alig 1500 hektárra zsugorodott hegyaljai szőlő- és gyümölcstermesztés történetéről. A Grassalkovichokat emlegeti, akik már a 18. században nemzetközi hírt s nevet szereztek a ménes-magyarádi boroknak, akik a 19. század végén pusztító filoxérajárvány után újratelepítették, újraélesztették a hajdan Tokajjal vetélkedő borvidéket, az általuk létrehozott vincellériskoláról, ahol jeles elődök sajátították el a szőlészet-borászat művészetét.
Dénes bátyánk Csávossy György csombordi iskolájában tanulta ki a szőlő- és bormívességet. Arad-Hegyalja hajdan legnagyobb borászati üzemének vezetőjeként ment nyugdíjba 1990-ben. Egy kapavágásnyi szőleje sincs, de a maga örömére minden ősszel vásárol egy-két mázsányi – a saját kifejezése szerint elszomorítóan olcsó – kitűnő minőségű szőlőt, s abból készít a maga ízlése szerinti borokat. Mielőtt elbúcsúznánk, szerre kóstoltatja riporterségemmel szülőföldem legjobb nedűit.
Lippa városának legrégibb műemléke a 17. századból fennmaradt török bazár. Evlija Cselebi, a jeles világutazó és történész úti krónikájában csodákat regélt a muzulmán félhold árnyékában felvirágoztatott városról, melynek ez az épület volna az utolsó tanúja. A főtér hepehupás, tengelytörő kövezetén hánykódunk az árkádos bazársorig. Bár ne tettük volna! Meghökkentő látvány Radna-Lippa legrégebbi nevezetessége: legalább hat gazdája hatféleképpen festette ki, hatféleképpen alakította ki a homlokzatát, hatféleképpen hagyta a magas tetőzetet tönkremenni, és felerészben a boltíveket is eltüntette az oszlopok közül. Kőhajításnyira a polgármesteri hivataltól…
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)