Marosszentgyörgyi romákhoz és magyarokhoz látogatott Balog Zoltán és Lévai Anikó
Marosvásárhely 1990 fekete márciusának marosszentgyörgyi áldozataihoz látogatott a tegnap Balog Zoltán és Lévai Anikó. A magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára és a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagykövete, Orbán Viktor kormányfő felesége nem érkezett üres kézzel a Marosvásárhellyel összenőtt, közel nyolcezer lelkes nagyközségbe, melynek lakosságából 4500 magyar, félezer pedig cigány.
Az anyaországi vendégek nemcsak biztató szép szavakban, hanem támogatásban is részesítették azt a három magyar és három roma családot, amelyet tragikusan érintettek a huszonkét esztendővel ezelőtti véres események. Az utcai verekedések során a település három lakója veszítette életét, hármat pedig igazságtalanul bebörtönöztek. Marosszentgyörgy magyarsága és cigánysága valamennyiüket a falu hősének tekinti.
A magyarországi küldöttséget Baricz Lajos plébános és Sófalvi Szabolcs polgármester is elkísérte a marosszentgyörgyi áldozatokhoz, illetve családjaikhoz. A cigánysoron rendkívüli szegénység, de derű fogadta őket. A férfiak ugyan elpanaszolták, milyen nehéz megélni a szemétdombi ócskavasak gyűjtögetéséből, az asszonyok viszont optimistább hangnemet ütöttek meg.
A gyerekek arcáról meg egyenesen fény sugárzott. Örömmel beszélgettek és játszadoztak a magyar miniszterelnök feleségével anélkül, hogy ők vagy akár szüleik tudták volna, ki is az a kedves hölgy, aki sorsuk, mindennapjaik iránt érdeklődik. Lévai Anikó Melindával, a pötömnyi cigánylánnyal megbeszélte, hogy a házsor fölötti rétre játszótér kívánkozik, amit ősszel a segélyszervezet az itteni felnőttekkel közösen el is készít. A futball iránt nemcsak szurkolóként érdeklődő, hanem az FC Felcsút csapatában leigazolt csatárként is játszó miniszterelnök felesége a labdát paszszolgató fiúkkal egy focipálya létesítését beszélte meg, a kapuk felállításának feladatát viszont már a község gazdájára, Sófalvi Szabolcsra bízta.
Egy másik tökmag kérdésére válaszolva, miszerint ki küldte a segélycsomagot, csak annyit mondott, hogy egy bácsi, akinek egyetlen kérése van: imádkozzatok jó keresztények módjára. A többé-kevésbé rendezett putri-rengetegből közben előkerült a szentgyörgyiek által Kókaként ismert Lőrinczi József, a fekete március egyik bebörtönzöttje. Régi ismerősként köszöntötték egymást, elvégre arról a cigány férfiról van szó, aki két évvel ezelőtt magas rangú állami kitüntetésben részesült.
Hasonló jutalom járt az időközben elhunyt Puczi Bélának is, akinek szintén Béla névre hallgató fia a cigányságot többszörösen sújtó munkanélküliségre panaszkodott. A megoldás a nagyközség elöljárójától érkezett, aki már másnaptól napszámosi munkát ajánlott a megújuló faluközpontban. A jótékonykodókat kellemes meglepetés érte, amikor átlépték az egyik, alig háromszor négyméteres lakás küszöbét; az öt személynek otthont adó kis, takarosan berendezett szoba tisztasággal és renddel fogadta a vendégeket.
A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet elnök-igazgatója, Lehel László azzal az ígérettel búcsúzott a ’90 márciusát megszenvedő családoktól, hogy ősszel gyermekeik, unokáik újabb, ezúttal tanszercsomag-támogatásban részesülnek. „Sajnos számos hír szól a magyar–cigány konfliktusokról, de itt, Marosszentgyörgyön pozitív példának lehetünk tanúi. Két évtizeddel ezelőtt is összefogtak magyarok és cigányok, most is egymást tisztelve élnek a községben” – értékelte a helyzetet Balog Zoltán államtitkár, amikor arról kérdeztük, miért éppen ebbe az erdélyi közösségbe látogatott.
Szerinte az sem véletlen, hogy ezen a vidéken született meg immár bő két évtizede a ma már történelminek számító „Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!” jelmondat. Az öt halálos áldozattal és mintegy 300 sérülttel járó marosvásárhelyi etnikai zavargások döntő mozzanata volt, amikor március 20-a estéjén 40-50 fős csoportokban magyar nemzetiségű cigányok érkeztek a románokkal közelharcot vívó magyarok segítségére. Ekkor hangzott el a romák híressé vált „csatakiáltása”.
A történtek nyomán a román hatóságok kizárólag magyar és roma személyeket vontak felelősségre, hét cigányra javító-nevelő munkát, illetve háromtól öt hónapig terjedő börtönbüntetést szabtak. A fekete március húszéves évfordulóján, 2010-ben egyébként Balog Zoltán – akkor az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottságának elnökeként – Petőfi-emléklap a helytállásért elnevezésű elismeréseket adott át a Terror Háza Múzeumban a vásárhelyi magyarok mellett kiálló cigányoknak, akik megkapták az egymillió forinttal járó Magyar Köztársaság Kisebbségekért kitüntetést is.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

MOGYE-kar. Győzelem?
A magyar sajtó egy ideje attól hangos, hogy győzelem, megoldódott a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) ügye, elfogadták a kormányhatározatot, már közzé is tették, hurrá, hurrá. Azt borítékolni lehet, hogy az újságírók, de még a nyilatkozó politikusok közül is igen kevesen olvasták magát a határozatot, márpedig a helyes vélekedés kialakításának ez – jobb helyeken – előfeltétele. Nézzük tehát.
„Art. 1. – (1) În cadrul Universităţii de Medicină şi Farmacie din Târgu Mureş se înfiinţează o nouă facultate, Facultatea de Medicină şi Farmacie, cu programe în limbile română, maghiară şi engleză, prevăzute în anexa care face parte integrantă din prezenta hotărâre.
(2) Universitatea de Medicină şi Farmacie din Târgu Mureş derulează, potrivit legii, procedurile pentru organizarea alegerilor, precum şi pe cele pentru organizarea concursurilor în vederea ocupării posturilor necesare pentru coordonarea din punct de vedere administrativ a facultăţii nou-înfiinţate potrivit alin. (1).
Art. 2. – Agenţia Română de Asigurare a Calităţii în Învăţământul Superior stabileşte numărul maxim de studenţi care pot fi şcolarizaţi la programele de studii care funcţionează în cadrul facultăţii înfiinţate potrivit art. 1 alin. (1).”*
A határozat melléklete sem valami bőbeszédű, így néz ki:
„– Asistenţă medicală generală (în limba maghiară şi în limba română)
– Medicină (în limba maghiară)
– Medicină (în limba engleză)
– Farmacie (în limba maghiară)”
Bármilyen rövid és vázlatos a jogszabály (vagy éppen azért, mert olyan), regényt lehetne írni róla, de a téma fontosságára való tekintettel mindenképp megér egy kicsivel hoszszabb elemzést. Az első és legnagyobb gond az, hogy ugyan azt szajkózza minden érintett politikus (ideértve a miniszterelnököt is), hogy a határozat azért született, hogy érvényt szerezzenek az oktatási törvénynek, ez minden kétséget kizáróan nem így van, ugyanis az oktatási törvény a kisebbségek nyelvén való oktatásról ezt mondja:
„Art. 135. – (1) Învăţământul superior pentru minorităţile naţionale se realizează:
a) în instituţii de învăţământ superior în cadrul cărora funcţionează facultăţi/linii/programe de studii cu predare în limba maternă;
b) în instituţii de învăţământ superior multiculturale si multilingve; în acest caz, se constituie secţii/linii cu predare în limbile minorităţilor naţionale;
c) în cadrul instituţiilor de învăţământ superior pot fi organizate grupe, secţii sau linii de predare în limbile minorităţilor naţionale, în condiţiile legii.
(...)
Art. 363. – La data intrării în vigoare a prezentei legi, instituţiile de învăţământ superior de stat având activităţi de predare în limba minorităţilor naţionale care au statut de universităţi multiculturale şi multilingve, conform prezentei legi, sunt:
1. Universitatea Babeş–Bolyai din Cluj-Napoca – în limbile română, maghiară şi germană;
2. Universitatea de Medicina şi Farmacie din Târgu-Mureş – în limbile româna şi maghiară;
3. Universitatea de Artă Teatrală din Târgu-Mureş - în limbile română şi maghiară.”
A törvény 135. cikkelyét magában is megérné elemezni, hisz annyira nyakatekert, zavaros és többféleképpen értelmezhető (ezért tekintek el a fordításától is), hogy méltó egy dodonai jóslathoz, de teljesen alkalmatlan arra, hogy jogszabályként a romániai magyarság javára és érdekében alkalmazni lehessen, főleg egy olyan országban, mint Románia (ahol – mondjuk ki – a magyarellenesség nyíltan vagy burkoltan évtizedek óta állampolitika).
Az ellenben mindezek mellett egyértelmű, hogy:
1. A szabályozás arról szól, hogy a kisebbségek nyelvén önálló struktúrákat kell létrehozni.
2. A multikulturális egyetemek esetében nem említ önálló kisebbségi karokat.
3. A Marosváráshelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem a három multikulturális egyetem egyike, ahol az oktatás nyelve a román és a magyar, szó nincs a törvényben angol nyelvű oktatásról.
A jog hínárjában
Ezek alapján jogi ismeretek hiányában is meg tudja állapítani bárki, hogy az ünnepelt kormányhatározat nincs összhangban a törvénnyel, nem azt a célt szolgálja, hogy helyreállítsa a törvényességet ott, ahol azt az egyetem vezetősége megszegte. Maga a módszer eleve szembemegy a jogállam alapvető elveivel, amelyek úgy hangzanak, hogy a parlament törvényt hoz, amit mindenkinek be kell tartani, s ha valaki netán nem így tesz, annak az igazságszolgáltatással gyűlik meg a baja.
Hasonlatos ez a helyzet ahhoz, hogy a KRESZ értelmében a legnagyobb megengedett sebesség lakott területen 50 km/h, s mikor a rendőrök azt tapasztalják, hogy Péter Pál 70-nel hajt, akkor erre válaszképpen a kormány határozatot hoz, miszerint Péter Pál a tulajdonában levő személygépkocsival hétköznap köteles maximum 50 km/h-val, ünnepnapokon meg maximum 60 km/h-val közlekedni lakott területen. Tehát Péter Pál egyrészt megúszta büntetlenül az esetet, ráadásul meg az újabb jogszabály nincs összhangban az általános törvénnyel.
Nem csoda tehát, hogy többen is bejelentették, bíróságon támadják meg a kormányhatározatot. Ha pedig ezt meg is teszik (s miért ne tennék), a bíróság – anélkül, hogy elvakult nacionalistákból állna – teljes joggal fogja törvénytelennek nyilvánítani, s megsemmisíteni azt. Ezt már csak azért is meg kell hogy tegye, mert az oktatási törvény egyértelműen kimondja, hogy rendkívüli esetben a kormány hozhat létre új kart, de csak az egyetem vezetőségével való konzultáció után. Márpedig ilyen konzultáció nem volt, nem is lehetett, mert az egyetemnek jelenleg nincs érvényes, szabályosan megválasztott vezetősége. Olyan jogi hínár van tehát az egész ügy körül, ami egyetlen dolgot vetít előre: itt gyors és megnyugtató megoldás egyhamar nem lesz.
A meghozott kormányhatározatot azért sem lehet győzelemnek tekinteni, mert semmiféle garanciát nem tartalmaz arra nézve, hogy bár egyenrangú lesz a román és a magyar tagozat az orvosin. Intő jel kell hogy legyen az, hogy eddig volt egy szabály, miszerint a helyeket egyenlően osztották el a két tagozatra felvételizők között, de tavaly ezt a szabályt már megszegték a fizetéses helyek esetében. Ezek után nagy felelőtlenség úgy „rendezni” a magyar oktatás helyzetét az egyetemen, hogy ezt az elvet nem rögzíti világosan és egyértelműen a határozat.
Sőt ha szigorúan a jogszabály szövegét nézzük, abból még az sem derül ki, hogy az asszisztensképzőn magyar diákok magyarul fognak tanulni, a szöveg minden további nélkül értelmezhető úgy, hogy az oktatás nyelve vegyes lesz. Hasonlóképpen azt se rögzíti se a törvény, se a kormányhatározat, hogy a magyar orvosképzőn az oktatás nyelve magyar, tehát folytatható az eddigi gyakorlat, hogy az ember gyermeke bejut magyar tagozatra, de ott azzal szembesül, hogy számos tanár egy kukkot sem tud magyarul (vagy tud, de nem akar beszélni), így a tanórák jelentős része románul zajlik.
Ennek a gyakorlatnak egyenesen zöld utat ad a kormányhatározat, amelyik ahelyett, hogy kinevezne egy ideiglenes vezetőséget az új kar élére (persze magyar tanárokból), akik majd megszervezik a kart, annak felállítását arra a román vezetőségre bízza, amelyik eddig a törvény be nem tartásában s a magyarok kisemmizésében járt élen. Tipikus kecskére a káposztát eset, s ehhez kellene a magyar közösség tapsoljon.
Magyar–német helyett román–magyar–angol
Továbbmenve az se világos, hogy mi lesz az eddigi karokon a helyzet. Maradnak továbbra is kétnyelvűek úgy, mint eddig? Elvileg igen, hisz a kormány csak egy új kar létrehozásáról döntött, a régi ezek szerint változatlan marad. Vajon? Ha megpróbálunk az események mögé nézni, akkor sem lesz több okunk az örömre, a megnyugvásra. Nem véletlen ugyanis, hogy sokaknak a Petőfi–Schiller-egyetem jut eszébe a mostani történetről, hisz a helyzet nagymértékben hasonló. Akkor volt egy SZKT-határozat, ami kimondta, hogy ha nem jön létre az önálló állami magyar egyetem, akkor az RMDSZ kilép a kormányból.
Most az RMDSZ országos vezetői többször és több helyen kijelentették az év elején, hogy ha nem jön létre az önálló magyar nyelvű oktatási struktúra a vásárhelyi orvosin, akkor az RMDSZ kilép a kormányból. Akkor határozat született a magyar–német nyelvű egyetemről (tehát nem arról, amit az RMDSZ kért), s az SZKT mégis visszatáncolt, megszavazta a kormányban maradást. Most határozat született a román–magyar–angol karról (ami ugye kicsivel még roszszabbul hangzik, mint a magyar–német), de ez elég volt ahhoz, hogy Kelemen Hunorék győzelmet kiáltsanak, s utánuk kórusban a sajtójuk. (A szomorú az, hogy a kórusba kisebb-nagyobb hangerővel és lelkesedéssel anyaországi pártok és politikusok is beálltak.)
Akkor kifele kellett stabilnak mutatni az országot, most választások közelednek, s kivétel nélkül minden párt fel akarja és fel fogja használni a kampányban azt a témát. Az ellenzéki pártok váltig szidni fogják a kormányt, s kiemelten a román kormánypártokat, hogy engedtek a magyarok zsarolásának, elárulták a nemzeti érdeket. Az RMDSZ hallgatni fog arról, hogy úgy lépett be ismét a koalícióba, hogy csak beszéltek erről-arról, de írott koalíciós megállapodás nem született, tehát nincs mit számon kérni a Demokrata-Liberális Párton, s azt fogja orrvérzésig hangoztatni, hogy győzelem, győzelem, a kormány létrehozta a magyar kart Vásárhelyen.
S persze hallgatni fog arról is, hogy nem magyar, hanem román–magyar–angol (ebben a sorrendben!) kar létrehozásáról szól a határozat. A román kormánypártok ugyanakkor a nagy nyilvánosság előtt a tolerancia és a törvénytisztelet bajnokainak fogják beállítani magukat. Persze azért lesz rá gondjuk, hogy eljusson a választókhoz az is, hogy ugyan látszólag engedtek a nyomásnak, de nyugalom, volt rá gondjuk, hogy olyan határozat szülessen, ami a bíróság előtt nem áll meg, s végül úgysem lesz belőle semmi.
A romániai magyarok pedig mindezt fásultan szemlélik, hisz 22 év alatt megszokták már, hogy ők nem fontosak, az ő érdekeik nem számítanak a politikusoknak. Félő, hogy még arra sem lesz jó ez az egész történet, hogy lendületet, erőt adjon a másik két magyar pártnak, már csak azért sem, mert a választók nem azt tanulták meg két évtized alatt, hogy az RMDSZ-re ne számítsanak, hanem azt, hogy a politikus mind semmirekellő, magának való, egyik kutya, a másik eb.
Félmegoldás nem kell
Nem utolsósorban hadd ejtsek néhány szót magukról a közvetlen érintettekről, az orvosi diákjairól. Azt látni lehet, hogy tisztában vannak az érdekeikkel, tudják, hogy számukra fontos lenne anyanyelven tanulni. Ha valaki megkérdezi őket, akkor ezt el is mondják, ki is tudják fejteni, de valamiért tovább nem lépnek egy tapodtat sem. A politikusok által bujtogatott román diákok képesek utcára vonulni, tüntetni, vállalva ezzel azt, hogy a józan szemlélő szemében nevetségessé és ellenszenvessé válnak (hisz mások jogai ellen lépnek fel), a magyar diákok ellenben, akik a saját jogaikért kellene hogy szót emeljenek, szemérmesen hallgatnak. A magyar ember egyenes és szókimondó volt mindig, jogos kérdés, hogy mi tartja vissza ezeket a fiatalokat attól, hogy ebben a kérdésben saját kezdeményezésből határozott és egyértelmű véleményt nyilvánítsanak?
Végezetül – vállalva annak a kockázatát, hogy következetlennek mondanak – mégis azt mondom, hogy az igazság előbb-utóbb győzni fog, s lesz még magyar nyelvű orvosi egyetem Vásárhelyen. Ehhez elsősorban az kell, hogy fogalmazzuk meg egyértelműen: a romániai magyarokat megilleti az önálló oktatási rendszer a bölcsődétől az egyetemig, félmegoldásokat pedig (vegyes intézmények, román vezetésnek alárendelt magyar csoportok, osztályok és karok) nem fogadunk el. Az önálló oktatási rendszer magyar vezetés alatt működő önálló intézményekből kell hogy felépüljön. Mikor felelős és magas rangú európai politikusok már kimondták, hogy a multikulturalizmus egy hamis pálya, mi sem szabad beérjük a tavaly még győzelemként ünnepelt, de pár hónap után a gyakorlatban csődnek bizonyult rendszerrel.
* Románul nem tudók kedvéért ugyanez röviden magyarul:
1. cikk: (1) A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen új kar jön létre, ahol az oktatás nyelve román, magyar és angol lesz, jelen határozat mellékletének megfelelően.
(2) Az egyetem fogja megszervezni és lebonyolítani az új karon a választásokat, illetve az adminisztratív személyzet számára a versenyvizsgát.
2. cikk: A Romániai Felsőoktatás Minőségét Biztosító Ügynökség fogja megállapítani a beiskolázási számokat az új karon.
Árus Zsolt
a Gyergyószéki Székely Tanács elnöke. Krónika (Kolozsvár)

Könyv a regáti magyarságról
Újabb kiadvánnyal gazdagodott a Regátban élő magyarság története, Bántó István Magyar Művelődés a Román fővárosban című tanulmánykötetetével. A Polis Könyvkiadó gondozásában 2011 végén megjelent könyv szerzője a regáti magyar élet mezsgyéin haladva újabb adatokkal bővítette a saját és a mások kutatási eredményeit. Így kiszélesedik, élessebbé válik a regáti magyarokról alkotott kép.
Újabb kiadvánnyal gazdagodott a Regátban élő magyarság története, Bántó István Magyar Művelődés a Román fővárosban című tanulmánykötetetével. A Polis Könyvkiadó gondozásában 2011 végén megjelent könyv szerzője a regáti magyar élet mezsgyéin haladva újabb adatokkal bővítette a saját és a mások kutatási eredményeit. Így kiszélesedik, élessebbé válik a regáti magyarokról alkotott kép.
A Bukarestben letelepedett és itt dolgozó magyarság, kisebb-nagyobb sikerrel, mindenkor megtalálta az utat az önszerveződésre valamint a beolvadás ellensúlyozására. A szórványéletbe kényszerült magyarok őrhelyeket hoztak létre nemzetiségük és anyanyelvük megvédésére és közösségben történő gyakorlására. Így születtek meg a különböző művelődési társaságok, magyar felekezeti iskolák, magyar nyelvű egyházak.
A könyv négy fejezetre tagolódik. A vezérmotívuma, hogy a szórványéletben is megvan a lehetőség a magyarság megőrzésére, ápolására, fejlesztésére és átadására utódainknak. Azzal a feltétellel, hogy élünk a felkínált lehetőségekkel. Az első fejezet a magyar közművelődés történetének 150 évét öleli fel. Ismerteti a hajdani, katolikus Szent István Király Egyesület, a napjainkban is, a bukaresti Calvineumban működő Koós Ferenc Kör, valamint a fővárosi Petőfi Házban tevékenykedő Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság történetét. A szerző figyelme kiterjed a magyar nyelvű tanításra is.
Kikből is áll az összetételében állandóan változó, az idők folyamán szakadatlanul cserélődő regáti magyarság? A szerző Nagy Sándorra hivatkozik, akinek az írásaiból megtudhatjuk, milyen csoportok alkották a regáti magyarságot: földművesek, mezőgazdasági idénymunkások, iparosok, cselédek, napszámosok, munkások, hivatalnokok, szabadfoglalkozású értelmiségiek. Számos – műhellyel rendelkező, jól menő – magyar iparost találunk a Regát városaiban. Az itteni magyarok azzal tüntek ki, hogy szorgalmasak, tisztességesek, szavahihetők és jó szakemberek voltak. Ezért állták meg a helyüket az új, számukra idegen környezetben, amelyet lassan, fokozatosan, a munkájuk nyomán magukénak is érezhettek, miközben kivívták maguk számára a többségiek értékelését, megbecsülését.
Létezett ellenben egy árnyaltabb, lelki képlet is az itt élő magyarság honosodásához. A regáti magyarság legértékesebb tagjai rendszeresen részt vettek az egyházi életben, a művelődési rendezvényeken, egyesületekben, magyar iskolába járatták gyermekeiket, kitartóan, erőt nem kímélve megőrizték magyarságukat. Voltak olyanok is, akik bár a családban magyarul beszéltek, megtartották a szokásokat, de nem vettek részt semmilyen magyar megnyilvánulásban. Veszélyt láttak másságuk kinyilvánításában; gyerekeiket nem járatták magyar iskolába, vallásórákon sem vettek részt. Utódaik aztán elindultak a beolvadás lejtőjén. Egy része a regáti magyaroknak, az idegen környezet romboló hatására vagy a hatóságok zaklatása folytán, zárkozottá, hideg, önző szívűvé vált. Viszont a Regátban is megtalálhatjuk a magyarkodó szájhősöket, akik aztán elsőkként hátráltak meg akkor, ha anyagi áldozatot kellett hozni a magyarságért. Az értelmiségiek között voltak olyanok is, akik nem ereszkedtek le a nép szintjére, nem érdekelte őket a nemzeti szellem és elkerültek minden magyar jellegű megnyilvánulást. A magyarság minden rétegében találunk olyanokat, akik bírálnak, becsmérelnek minden magyar kezdeményezést, magyar voltukat eltitkolják, rejtőzködnek, örökösen rettegnek, meghúzódnak. Az elidegenedés, az asszimiláció általában látszólag kis dolgokkal kezdődik, de ha egyszer elindul, már nem lehet feltartóztani.
Bántó István 32 éven át volt szerkesztője és főszerkesztője a Bukarestben megjelent Tanügyi Újságnak, a könyvben a lap rövid történetét is imerteti. Mint hatvan éve Bukarestben élő, egyszerű olvasó szeretettel ajánlom mindenkinek ezt a szépen megírt, tanulságos könyvet.
Árvay Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)

Petőfi nélküli Segesvár
Úgy látszik, sem Petőfi parknak, sem Petőfi iskolának nincs helye a Nagy-Küküllő menti városkában. A költő mellszobra 2006 óta elzárva hever a helyi önkormányzat egyik raktárában, csakúgy, mint az emlékmű védőláncai (a szóbeszéd ellenére remélhetőleg még megvannak), és hat év sem bizonyult elégnek ahhoz, hogy a városvezetés visszaállítsa régi vagy új helyére. Hol építőtelepi lerakat volt a szobornak kiszemelt park, később meg ásatások, majd történelmi felfedezések színhelye. A Petőfi iskola kapcsán történt botrányos tanácsülések pedig a valós helyzetet vetítik vissza: Segesváron a helyi tanács román pártjainak ma nem ér annyit a 16 százaléknyi magyar lakosság, hogy egyetlenegy anyanyelvű tanintézmény létrehozására rábólintsanak, itt már az RMDSZ- képviselők kemény kiállása is kevésnek bizonyult.
Az iskolaügy a jelek szerint – egyelőre legalábbis – elbukott, a Petőfi park és szobor esetében azonban van, illetve volt még remény, hiszen a helyi RMDSZ és a Szociáldemokrata Párt egyezségén alapult a tanácsi döntés. A munkálatoknak nemrég nekifogtak, pontosabban: felhordták a várba az építőanyagot, a tavaly felfedezett középkori várfalromot konzerválták, gyakorlatilag már csak a zöldövezet vár kialakításra. De az is lehet, hogy a sok építőanyagot, kockakövet csupán a gépkocsiparkoló megépítéséhez rakták le (muszáj volt ugyebár autóparkolóval megspékelni a parkot!). Nem kizárt azonban, hogy a Petőfi park létrehozásától – ha sürgősen, az önkormányzati választások előtt nem történik meg – nyugodtan elbúcsúzhat a város magyarsága és az RMDSZ, hiszen a szövetség minden jel szerint már nem számít partnernek egyetlen román párt számára sem. Amióta híre kelt, hogy az RMDSZ mellett a Magyar Polgári Párt is jelöltet állít, sőt, lehetséges, hogy egy független magyar polgármester is harcba száll, a román pártok nem keresik az RMDSZ-t. Leírták. Tehát a továbbiakban nincs miről és miért tárgyalniuk, egyezkedniük a szövetséggel. Sem történelmi magyar egyházak, sem civil szervezetek támogatásáról, sem szobrokról, parkokról, magyar iskoláról.
Széthúzás van hát a magyar politikai berkekben Segesváron is. Hogy megéri-e? Ők tudják, megéri-e nem összefogni, különjelöltekkel választásdit játszani szórványban, tizenhat százaléknyi magyarság mellett, és végül mindenkinek "kívül" rekedni. A szórvány képviseletét fontosnak deklarálta minden magyar politizáló szervezet, ehhez képest a tettek mást mondanak, de még mindig nem késő felelőse(bbe)n dönteni!
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)

Indul egész napos adás?
A szükséges formai eljárásokat követően és a műszaki feltételek megteremtése után indulhat a Marosvásárhelyi Rádió egész napos magyar nyelvű adása.
A szükséges formai eljárásokat követően és a műszaki feltételek megteremtése után indulhat a Marosvásárhelyi Rádió egész napos magyar nyelvű adása.
Szász Attila, a rádió főszerkesztő-helyettese elmondta, a magyar szerkesztőség új frekvenciákat kap, amit elsősorban az ANCOM, vagyis a frekvenciafelügyelő hatóságnak kell engedélyeznie. Ezt követi a formális jóváhagyás az Országos Audiovizuális Tanács részéről, majd a rádió igazgatótanácsa eldönti, hogy melyik frekvenciát melyik szerkesztőség milyen nyelvű műsora kapja. „Technikailag nagy akadálya nincs, nyilván bizonyos befektetésekre szükség lesz az intézményen belül, vagyis bővíteni kell a stúdiókat, a logisztikát, az infrastruktúrát. Ez pénzzel jár, de tudtommal megvan rá a keret, mindenki arra vár, hogy szülessen meg a döntés, és azután ezt a részét pár hónapon belül megoldhatnánk” – nyilatkozta a rádió vezetője. A 24 órás sugárzás elindításával párhuzamossá válik a jelenlegi lineáris munkafolyamat, vagyis jövőben ugyanarról a helyszínről, a rádió székházából lehetővé válik a román és magyar nyelvű adás egyidejű közvetítése. A 24 órás műsorrács tekintetében rugalmasságra kell törekedni, a hallgatók igényeinek kielégítésére, a közszolgálati feltételeknek is eleget téve.
Újdonságot jelent majd a reggeli rádiózás. „Mivel a rádiózásban a főműsoridő reggel van, pedig hiányoznak a műsorok, ezekre nagy hangsúlyt kell fektetnünk. Ez teljesen új lesz számunkra. Reggel hattól tíz-tizenegy óráig, amikor nagyobb a tétje a rádiózásnak, erős műsorrácsban, hittel, szakmailag felkészült emberekben kell gondolkodni. A másik új idősáv, amit meg kell töltenünk szintén érdekes és izgalmas tartalommal, az a délutáni adás lesz hattól késő estig, ami szintén egy sajátos formátum, talán más célközönséggel” – magyarázta elképzeléseket a főszerkesztő-helyettes.
Ahhoz, hogy színvonalas és a közszolgálati rádiózás követelményeinek megfelelő adás szülessen, a Kossuth és a Petőfi rádió modelljét, illetve a BBC-modellt is tanulmányozzák, akárcsak a román közszolgálati rádió modelljét, alkalmazkodva az erdélyi magyar közösség elvárásaihoz, rádiózási szokásaihoz is.
A Marosvásárhelyi Rádió hallgatottsága egyelőre vidéken a legerősebb, felmérések szerint a hallgatók zöme 50-55 év feletti, így újabb kihívást jelent a hallgatói bázis kiterjesztése a városi közösségben élőkre, a fiatalabb rétegekre is.
Jövőben lesz 55 éves a Marosvásárhelyi Rádió, ennek jegyében tematikus évet tervez a munkaközösség. „A programtervezeten még dolgozunk, nyilván ez egy speciális év lesz, szeretnénk méltó módon ünnepelni. Nagyon szép lenne, ha ez egyszerre történne a 24 órás adás elindításával” – mondta Szász Attila.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Ellopták Borsos Tamás szobrát Marosvásárhelyen
Ellopták a marosvásárhelyi vár Petőfi tér felőli bejáratánál felállított Borsos Tamás-szobrot, Kiss Levente alkotását. A városvezetés ismeretlen tettesek ellen tett feljelentést.
Marosvásárhely Polgármesteri Hivatalának igazgatója, Aurel Trif elmondta, valószínű, hogy a szobrot ellopták, de „a feljelentés megtörtént és a nyomozás már el is kezdődött".
Sajnos nem ez az első eset a szobor eltulajdonítására: két évvel ezelőtt már egyszer ellopták a bronzból készült műalkotást, akkor a rendőrségnek sikerült megtalálni a tetteseket.
Borsos Tamás 1566. június 14-én született. Jegyző, 1599-től főbíró, majd 1605-től fejedelmi táblabíró volt Marosvásárhelyen. Ő kezdeményezte a marosvásárhelyi vár építését. (szerk.) Erdély.ma

Jegyzetek Bukarestről és a bukaresti magyarság fáradhatatlan krónikásáról
Bántó István: Magyar közművelődés a román fővárosban. (Polis, 2012.)
„Bukarestben megfújják a trombitát.
Minden anya hazavárja a fiát.
De hibába várja haza az édes fiát.
Bukarestben lesz az örökös hazád.”
(Nem tudom, hányan ismerik ezt az Erdély-szerte hajdan nagy bánattal énekelt katonanótát. Hadd induljunk el ennek dallamával, kesergésének emlékével Bukarest felé.)
Bukarest – félúton és örökös félkészen
Bécs és Isztambul között, szinte félúton, van egy város. Amúgy főváros, világváros lenne, de valami mintha nem lenne rendben vele. Európából nézve balkáni, a Balkánból nézve európai, de sehol sincs otthon igazán. Ha ránézünk egy mai országtérképre, valahogy ott sincs a helyén. Vagy nem oda tervezték, vagy az utána hozzákanyarított egyesültfejedelem Kifliország, majd ennek a „nagy-rombuszhal” alakú nagyországnak, szaknevén „psetta maxima”-nak, Nagyromániának is szélére sikerült.
Folyója nincs − a kicsinyke, fárad és szennyes Dâmboviţa aligha nevezhető annak. Európa valamennyi jelentős fővárosa szomjasan kereste az éltető vízpartokat: Bukaresttől a Duna is hetven km-re van, de ő nem szomjúhozik, Bukarest ebben is más.
Manele illatú, fáradt, hangos-zajos, poros, szomorú dojnásan kesergő, románcosan nosztalgiázó, de mégis életvidám. Ügyeskedően, smekeresen sikeres. Barna, fekete szemű, kis termetű, hadari-gyorsbeszédű, felkapott mondatvégű, már-már visítósan beszélő nép lakja. Asszonyaik terebélyes, nagyszájú, bagóhangú kukoánák, mintha valamennyien sikeres utcai kofák lennének; magabiztosak és kapitányok, mint akiknek van mire: itt ezen a tájon mindenkit ők szültek, mindent ők vezetnek, ők teremtettek.
Mintha-mintha nem is földi lények lennének, hanem Európát megviccelni az űrből pottyantotta volna le ide őket a Fennvaló.
Bukarest. A város neve amúgy örömet, boldogságot, talán „boldogasszony”-falvát jelentene. Vagy egy Bukur nevű, víg kedélyű pásztor nevét sejteti, aki itt, a nagy alföldi pusztaságban szúrta le botját, kijelölve családja, nemzetsége eljövendő szálláshelyét. Hogy neki ez mennyire sikerült azt nem tudjuk, az utódoknak, a több mint kétmilliónak mára egészen eredményesen. Bukarestnek a naggyá álmodott országban sincs névrokona, illetve Erdélyben Brád mellett egy kis román havasi falu viseli a Bukuresd nevet. Azt is először Bokorfalvának említik 1445-ben az oklevelek. Neve is vidámkodóan bolondos tehát, mintegy jelezve, hogy semmit nem érdemes túlságosan komolyan-tragikusan venni: a dolgok egy kis ügyeskedéssel úgyis megoldódnak maguktól.
Bukarest építészetileg is zűrzavaros, hatalmas szétfolyó egyveleg. A régi alföldi román házsoros városképet, utcaképeket, meg - meg törik a bizáncias ottomán-fanarióta, beugrós szerkezetű házak kígyóvonalai, a bojári épületek formás alakzatai, a francia építészet nagy sugárútjai, a máhálá-ként emlegetett peremkörzetek, a szocialista építészet kockatervezésű lakótelepei, a Diktátor grandomán felvonulási tereinek és római félisteneknek tervezett szörnyei és végül a modern üzletházak és az újgazdag építészet elszabadult pokla.
Ez Bukarest, a soha be nem fejezhető, a sokszorosan darabokra szaggatatott ezernyi arcú város.
Bukarest, az ország szélén a közepe
Bukarest ennek az összefércelt országnak egészen a szélén lett az ország közepe. Mesterségesen, mint ahogyan mesterséges maga az egész ország. Talán a bukaresti abszurditások nagy része is innen ered: önemelgető, lábujjhegyes akarnokságból. Ez a város egy kicsit az ország szedett-vedett egészének paródiája, gnómja is. Egy már-már megapolisz az ország szélén, a legalacsonyabb pontján elhiszi, elhiteti magával, elhitették vele a politikusok, hogy övéi a hegyek, hogy beleláthat, onnan belakhat és igazságokat osztogathat a hegyek mögött, a hegyek tetején is. Sőt, az országnak, a hatalomnak és dicsőségnek is egyedüli legfőbb birtokosa ő.
Bukarest a világunk mesterséges közepe. Ahonnan alig látszanak a szélek, a másfajta, a magasabbra fekvő, a hegyeken túli megörökölt ország. Bizony, az alföldről, alacsonyról nagyon nehéz a hegyek közé, a hegyek mögé belátni. Pedig be nagyon szeretnének! Nem lát át a hegyeken, és ezért marad számára az örökös kétely, gyanúskodás. Inkább azt hiszi, azt gondolja, („poate că”), hogy mi ezt gondoljuk, azt akarjuk („aşa se zice…)!” Még Dobrudzsa, a Delta környéke sokarcú nemzetiségei beleférnek a tengerre utazó úti élményeibe: az átutazó szemébe ötlenek a minaretek, a másfajta arc, hang, antropológia. De Uram bocsá'! Ki láthatja innen a Székelyföldet, a máramarosi ruszinokat, ruténeket, ki emlékszik a máramarosi falusi zsidóságra, vagy a szatmári, bánsági svábokra?!
A regáti már-már babonásan sem érti Erdélyt! Valami nem lehet rendben („ceva nu-i curat”), ezzel az Erdéllyel, ha az Úristen is mindig diszkriminálja! A Kárpátokon kívüli jámbor lelkével el-el gondolkodik azon: mi baja van vele s a Regáttal a Fennvalónak. Talán csak nem Erdély miatt van a Kárpátok kiflijén túl annyi Istenverése a románságon?: a széllel mindig őt vereti, több méteres nagy hótakaróval őt borítja, égszakadásos esővel őt áztatja, árvízzel őket megsodorja. Nem szép dolog, hogy az Úr még a földrengéseknél sem veszi elő a térképet, hogy a megrázkódtatásokkal tiszteletbe tartsa az egységes nemzetállamot.
„Illik” lenézni Bukarestet?
De Erdély felől nézve Bukarest fele is más a világ… Ne feledjük azt sem, hogy a hegyek közül könnyű, majdnem „kötelező lett” az alföldet lenézni. Divat megszólni, leszólni Bukarestet, az onnan haza-, a Kárpátokon átszolgáló, olykor már botló nyelvű magyarságot. Illik fintorogni nevük hallatán, képeket vágni: az igazi magyar és magyar intézmény nem lehet regáti! Szokás nem túl szalonképes jelzőkkel illetni, pofákat vágni, háta megett összesugdosódni. Illik, illene is szégyellnie magát minden bukarestinek, szabadkoznia vagy bűnösen hallgatnia, mentegetőznie: ő ugyan bukaresti magyar, de azért rendes ember lenne. Vagy hallgatnia a fanyalgást, látnia a legyintést: „jaa, ti vagytok azok a….”
Tallózó a Bántó István kötetének írásai között
Ebbe a kontinenskapuban álló rendhagyó világvárosba − félmilliónyi jövő-menő-maradó vándorszékely, vándorszilágysági munkás, egyetemi tanár, művész, orvos, szerkesztő, párt és kormányfunkcionárius kitaposott útján − érkezett 61 évvel ezelőtt, egyenesen az egyetem padjaiból, szilágysági útravalóval Bántó István. Kultúrmunkásnak, művelődésszervezőnek, majd a Tanügyi Újsághoz szerkesztőségi főtitkárnak, majd főszerkesztőnek, többször előre és visszafokozott kultúr-napszámosnak. Hogy az ő sorsa, a romániai magyar tanügy sorsa, a pedagógusok egyetlen magyar lapjának hányatott sorsa semmivel se legyen jobb.
Vajon tudta akkor Bántó István, hogy hová érkezik? Itt vált − üllő és kalapács közt − közösségi munkássá, a közösségi élet fontos szereplőjévé és írásaival bukaresti magyar dolgaink szorgos feljegyzőjévé, tudósítójává. Ezekből a bukaresti írásokból született ez a kötet is.: „Magyar művelődés a román fővárosban”.
A kötet ajánlását már a címzett pálya- és sorstárs, Lőrinczi László nemrég bekövetkezett halála is fájdalmasan időszerűvé teszi. Lehet-e nehezebb szórványsors, mint az övé: Bukarestet jó félévszázad után a szardiniai Cagliarival, Settimo San Pietroval felcserélni.
A kötet leghosszabb és legjobban dokumentált részét a nagyobb tanulmányok, a bukaresti magyar közművelődés másfélszáz évének szemlézése teszi ki. A magyar katolikus öntudatot ébresztő Szent István Király Egyesület történetének felidézését a református egyház szellemi műhelyeinek, a Koós Ferenc Kör múltjának idézése követi. Ezek után a 20. század első harmadának regáti egyesületi életét szemlézi. Meglepő, hogy ilyen gazdag és színes volt hajdanán Bukarest önszerveződő intézményeinek, szervezeteinek, egyesületeinek kínálata és hogy milyen fontos szerepet töltöttek be ezek a bukaresti magyarság fennmaradásában, túlélésében. Itt is bebizonyosodik, hogy a nagy kihívások, válsághelyzetek között a bukaresti magyarság legjelentősebb megtartó erői a cselekvő értelmiség és az önszerveződő intézményrendszerek voltak.
A múltba merítkezve, Bántó közművelődési visszaidézéseiből előtűnik, hogy bizony Bukarest is cipelte hátán a magyar-magyar belső vitákat, nézeteltéréseket, a kisközösségek pánikküzdelmeit, az egymásra újjal mutogatást. Ide is sikeresen kitelepítettük a nagy magyar konfliktusainkat. Minden küzdelmemben benne volt az elsőbbségért folytatott másfajta harc és arc, a könyöklő feljebb emelkedés lehetősége. A kor akkor is tele volt a ma is ismerős, két évszázados ujjal mutogatással: ki a román barát, ki a török, osztrák kollaboráns? Elragadott sokakat a Hatalom közelsége, az independentizmus, a rang, a cím, de a rendetlenség, pénzügyi és erkölcsi fegyelmezetlenség is. Nézzük csak meg Bántó István leltárkészítésében is a sok − joggal vagy jogtalanul − megvádolt egyletvezetőt, az elbocsátott lelkészeket, felmondással elküldött tanítókat.
És ezzel el is érkezett a Petőfi ház 1989 utáni új birtokbavételig, a reményteljes újrakezdés nem mindig vidámító felidézéséhez.
A következőkben hosszasan és alaposan elidőz a bukaresti magyar oktatás születésénél, hányatott sorsú történelménél, majd ez az út elvezet a jelenig.
Bántó István könyvének legterjedelmesebb részét az általa bejárt időszak, Bukarest-történelem talán legjelentősebb dokumentumának, az Egyházi Újság „egyháztársadalmi lap” újraolvasásának, szemlézésének szenteli. Nem győzhetjük eléggé csodálni ezt a kétheti lapot, és személyesen Nagy Sándor lelkész majdnem egyszemélyes munkáját, és kis csapata küzdelmének 13 éves történetét. Nagy Sándor e korszaknak, a bukaresti magyarság soraiban nem csak a legjelentősebb szervező, lelkigondozó személyiség, de olyan kiváló tollú közíró, publicista, szerkesztő is, akinek írásai messze kiemelkednek a kortárs magyar és protestáns közírás nagyjai közül. Nem csak veretesen, pontosan, világosan, tényszerűen fogalmaz, de hiányzik belőle a helyzethez, alkalomhoz nem illő pátosz, és soha nem téveszti össze a tényszerű rögzítést, hírközlést, az igehirdetéssel, jegyzettel vagy hírrel. Nem véletlen tehát, hogy 1940 – a bukaresti magyarság majdnem teljes elvándorlása – után Ravasz László zsinati püspök a nyugati emigráció megszervezésével bízza meg, amit regáti tapasztalatainak birtokában is a legnagyobb szakszerűséggel végez, haláláig.
A Nagy Sándor elemzéssorozatának mai olvasata azt is mutatja, hogy milyen hosszú az örök tények, igazságok sora, de milyen semmivé lesz egy sor évszázados jelenség, érték a történelem változásaiban. Ma már értetlenül olvashatjuk a cselédkérdést, a magyarság típusait. Egyetlen tollvonással törölte el az egészet a Bécsi-döntés, és a világháború után egy egészen más típusú magyarság születik itt: az ipari menekültek, a szocialista, a téeszemigráció, a bukaresti magyar szakmai, politikai elit.
Bántó Istvánnak a bukaresti nagyok emlékezete közötti tallózása ma is érdekes, izgalmas olvasmány. A „Vigyázók” fejezetben sorra idézi fel a regáti magyarság jeles személyiségeit. Hosszú a sor a „népoktatás szolgálatában álló” Koós Ferenc, „a szórványlelkekre gondot viselő” Nagy Sándor, a „regáti magyar balsorsot” megélő, a havaselvei magyarokat összegyűjtő pitești lelkész, Udvari András. Az emlékezésben tovább a „népművelés istápolója”, dr. Bakk Elek, később székelyudvarhelyi főorvos; az „igaz igék, talmi igazságok” költője, Szemlér Ferenc; „az irodalom napszámosa” Lőrinczi László kerülnek a figyelem reflektorfényébe.
Az „Olvasás közben” fejezetben fontos, Bukaresttel, a Regáttal kapcsolatos könyveket, írásokat tart a kezében és lapoz fel olvasói számára. Hencz Hilda román nyelven írta meg a „magyar Bukarest”-et. Rendhagyó mű ez is, és úgy tűnik, ennyire szabadon és nyíltan ezt csak neki lehetett megírnia. Nagyon ideje volna ennek magyarul is megjelennie. Bántó annyira figyelmes számvető, hogy nem felejti el felhívni a figyelmet egy fiatal bukaresti segédlelkész, Lázár Balázs lelkészképesítő dolgozatára sem, melyben egyházközsége jegyzőkönyveit feldolgozva, onnan adatolva, írja meg új tények figyelembe vételével egyháza történetét. Lőrinczi László versfordításainak ismertetése után Murvai László: „Körkép. A romániai magyar oktatásról 1990-2007” című könyve is Bukarestben született szomorú kép az oktatás sorvadásáról.
Két, szívéhez közel álló témával, kérdéssel zárul a kötet. Az egyikben meghatódással tartja a kezében Kaszta István: Hadad a hadak útján című kötetét. Sok-sok ismerős emléket idéz, hisz szülőfaluja monográfiájáról van szó. Az írások gyűjteménye utolsó írásával is hazavezeti az olvasót szeretett munkahelyére, a hányatott sorsú Tanügyi Újság szerkesztőségébe. Itt már teljesen emlékeire alapozhatva írja meg ennek az üldözött, támadott, megcsonkított, többször a megszűnés határán álló lapnak a krónikáját, ahol Bántó István életéből 35 esztendőt töltött.
Záró gondolatok, adósságlista
Nyugtalansággal teli örömmel teszi le az olvasó Bántó István hosszú korokat átölelő szellemi, művelődéstörténeti utazását. Ahogy letesszük a könyvet, ezernyi kérdés tódul elénk. A Regát is, mint annyiszor bevándorolt, belakott európai tájunk, otthonunk, hosszabb-rövidebb ideig szálláshelyünk, nagy adósságainknak is otthona.
Hadd kezdjem a sort azokkal, akik legárvábbak: a múltban és jelenleg is ott élőkkel. Egyszer talán a bukaresti magyarság, különösen az itt küzdelmet, szórványsorsot vállaló csúcsértelmiség is megkapja méltó helyét az egyetemes magyar helytállás becsületrendjében. Egyszer talán nekik is kijár majd a Magyar Örökség Díj. Együtt közösen, valamennyiüknek. Egyszer talán megköszöni nekik is valaki, hogy kemény kétkezi munkásként, szellemi napszámosként helytálltak a Hatalom torkában, a „Sátán királyi széke” előtt. Megköszöni tán valaki a soktízezernyi műfordítást, amellyel íróink baráti kezet tudtak nyújtani a románság felé, és hogy évszázadokon át hídként álltak a két nép között. Megköszönni, csak már késő ne legyen!
Mert Bukarest, a bukaresti magyarság, valljuk be töredelmesen, soha nem volt a magyar szellemi élet erdélyi és anyaországi nagy ütőereinek, az egymást követő magyar kormányoknak kedvence. Sokkal többször érte őket vád, mint bátorító szó, kitüntető figyelem vagy épp állami kitüntetések.
Adósságlistát lehet készíteni, feladatokat is ki lehet jelölni a mai fiatal bukaresti-erdélyi magyar értelmiség számára. Ez már az ő lelkiismeretükre van, lesz letéve.
Egyszer talán lesz Regáti Magyar Lexikonunk, lesz Ki kicsoda a Regátban is, ha erre lenne igény. Jó lenne, ha egyetlen lexikonban láthatnánk, találhatnánk meg együtt minden regáti közösségépítő magyart! Egyszer talán lesz teljes bukaresti magyar folyóirat repertórium és Regát bibliográfia is.
Bukaresti, regáti magyarjainknak még nagyon sok mindennel tartozunk. Ők maguknak elsősorban, de mi, erdélyiek is. Legfőképpen sorsuk, a mindennapi magyar Bukarest emlékezetének begyűjtésével is. Ezernyi sors szóbeliségének, emlékének rögzítésével, nyelvi hőemelkedéssel dacoló vagy az olvadó jégtábla szomorkás képével. Többen is küszködnek ezzel évtizedek óta (Rostás Zoltán például), de vesztes versenyben vannak a múló idővel. Talán nem kellene több, mint néhány bekapcsolt magnó és néhány azt tartó kéz, és hagyni, hogy folyjék, buzogjon fel az ott élők között az emlékezet lávája. Mennyi magára maradt, elárvult idős férfi és nő, utolsó tanú idézhetné fel személyes történelmét, melyet senki nem hallgat már meg: a nyelvcserében beáll az amnézia, megszakad a fonala az emlékezetnek. Nekünk és a jövendőnek csak annyi volna most fontos, hogy rögzülhessen, csak hogy megmaradjon. (Ahogyan ezt Kolozsváron Tatár Zoltán teszi.) Az igazi Bukarest könyv is még várat magára. Meg kell írni magyarul, magyarnak is a magyar Bukarestet. Talán egy magyar múzeumot a bukaresti magyar emlékezet múzeumát is megérdemelne itteni életünk emlékezete: tárgyi, szellemi értékeink begyűjtését. Tárgyakat, emlékeket, leveleket, magukkal hozott eszközöket, az élet, a túlélés, az asszimiláció dokumentumait. Ha már nem késő.
Adósságunk pedig Havaselve egésze fele is van elég.
Lássuk be, Erdélyben mostohán bánunk regáti legnagyobbjaink emlékeivel is. Nagy mulasztásuk az is, hogy Erdélyből indult regáti nagyjainkat nem tudtuk eléggé hazahozni, visszaadni a szülőföldnek. Sükei Imre templomépítő lelkészünket Szőkefalván senki sem tartja számon. Czelder Mártont Nagybányán és Felsőbányán is lényegében elfelejtették, pedig ott van a sírja a nagybányai temetőben. A Koós Ferenc kultusz Magyarrégenre korlátozódik, de alig hallhatunk róla Fogarason, Brassóban, ahol egyébként nyugszik. Pedig Erdély és a Regát lelki egysége akkor teljes, ha oda és hazaérkeznek nagyjaink.
Egyszer talán minden jelentős erdélyi magyar tájegység szervez egy Regát-napot elszóródott vagy soha haza nem tért testvérei emlékére. Talán egyszer lesz valahol a Székelyföldön is – a népes város-falunapok között – egy Regát nap is. Talán valamelyik alapítványnak lesz annyi pénze és politikai akarat is hozzá, hogy a regáti magyarok − esetenként magyarul nem tudó házastársaikkal, gyermekeikkel, unokáikkal − megjárhatják magukat, másfajta levegőt szívhatnak és fellélegezhetnek Budapesten. Talán egyszer a Székelyföldön szobra is lesz a bukaresti cselédleánynak és székely szolgalegénynek. Az erdélyi emléktáblák, szobrok is régóta váratnak magukra, pl. az egyházalapító, templomépítő Sükei Imrének a Kis-Küküllő menti Szőkefalván, a Koósoknak együtt lehetne közös emlékjelet hagyni egy falunapon a Szászrégen melletti kicsinyke Unokában. A nagybányai temetőben nyugvó Czelder Márton, „moldva-oláhországi misszionárius” is több megemlékezést érdemelne szülővárosától, Vásárosnaménytól és a kései utókortól. És hadd ne hagyjam ki a sorból végül a „legnagyobb székely kommunistát”, de a sztálinizmusban a székelyek legnagyobb túlélni segítőjét, fajtájának támogatóját, Fazekas Jánost, a „miniszter urat”. Ha szobra vitatható is lenne, de hamvai ott nyugodhatnának Székelykeresztúr mellett a magyarandrásfalvi unitárius temetőben. Adósságok – határokon, Kárpátokon innen és túl.
A régi Bukarest a mienk is!
A régi Havaselvéhez majd ezer év alatt mi is hozzáadtuk a magyar államiság Kárpátokon átívelő, keletre és délre kiterjeszkedő történelmi kereteit, akárcsak munkáserőnk verejtékét, életáldozatát. Ennek számtalan bizonyítéka között ott van, volt a hajdani Secuieni megye, a régi Ungro-Vlahia, Szörényvár és a 20 db. Ungureni (= magyar földről való) nevű település és a Berceni negyed. Ezzel persze itteni jövőnk nem lesz gazdagabb, de a mellünket talán kihúzhatjuk, fejünket talán egy kicsit magasabbra emelhetjük. Segít büszkébbnek lenni egy kicsit a kisebbségi önbizalomban oly gyakran sérült magyarnak. És ez is nagy dolog.
(Ezt éreztem magam is, amikor a teológus fiatalokkal Mehedinți megyében magyarokat keresve eljutottunk a Madaras Lázár főispán szörényvári irodájába is. Olvastuk előtte innen -onnan történelmünk magyar és közös gyökereit, hogy a megyének nevet adó szó a Méhed megye szótöve a méh, de majd hanyatt estünk valamennyien, amikor a prefektus irodájában megláttuk a mai Mehedinți megye zászlóját, és rajta ott sárgállani a méhet. Igen: ilyen messziről lehet átörökölni egymástól értékeket, az értékeinket.)
(Én magam abban a különös helyzetben vagyok, hogy tíz napnál többet nem éltem folyamatosan Bukarestben, de a Regát szinte valamennyi jelentős városát végigjárhattam kolozsvári egyetemista fiatalokkal, telefonkönyvvel a kezükben, lépcsőházról lépcsőházra magyarokat keresni. Több-kevesebb sikerrel beleláttunk a mélybe.)
Ha elkészül egy nagy, 20. századi regáti lexikon, benne ott van a helye a regáti missziónak, a Nagy Sándor köré szerveződött teológusi-misszionáriusi munkának. Köztük olyan elfelejtett neveknek, mint Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész, Hegyi István IKE utazótitkár, majd székelyudvarhelyi lelkész és Bántó Bálint regáti misszióra kiküldött teológus, később mikolai lelkészek, vagy a Regátból Amerikába távozó Szigethy Béla. Kovács Pál csíkszeredai református lelkészt sem szabad elfelejtenünk, akihez évtizedekre − a szó legszorosabb értelmében − hozzácsatolták a teljes moldvai magyar protestantizmust. Akkor készült, ma még kéziratokban lappangó naplók, jegyzetek, feljegyzések több száz oldalai ennek a helytállásnak, munkának a tanúi. Most meg egy egészen friss könyvet is tarthatok a kezemben: Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész emlékezéseinek, írásainak, leveleinek dokumentumkötetét. Egy tanulmányi év megszakítással Gudor Lajos 1936 és 1940 között volt bukaresti segédlelkész, vallásoktatásra beosztott tanár, diákotthon felügyelő, gyermeklapszerkesztő mindenes. Így és ezért lett a hírhedt román állambiztonság, a Siguranţa folyamatos megfigyeltje, majd annak dokumentumai alapján megrendelésre megírt, 1983-ban megjelent hírhedt Fapte în umbră IV. kötetének egyik „bukaresti nacionalista-soviniszta szervezkedést” végző hőse.
Számolni a nyelvi magvaszakadással…
Bukarest egy nagy lomha, loncsos, zajos falusi világváros, melyet szeretni meglehet, megszokni talán soha. De Bukarest így is egy kicsit a mienk, bennünk él és benne is marad minden erdélyi faluban: elvittük, hazahoztuk emlékeinkben, még akkor is, ha nem vesszük mindennap észre.
Bukarest, a Balkán kapuja, a magyarság végvára. Tudnunk kell azt is, hogy aki ide belépett − legyen akár egyszerű székely ácsmester, barcasági cseléd vagy szilágysági kőműves, de akár szerkesztőségi munkás vagy magasan elhelyezkedő csúcsértelmiségi, művész, egyetemi tanár, pártfunkcionárius − annak számolnia kellett nemcsak a lehetséges sikerrel, de a többségi lét kényelmes kísértéseivel, a nagy magánéleti kudarcélményekkel, önfeladással is. Ennek az élettérnek és életformának felvállalásával nagyobb részüknek szembe kellett, kell ma is nézni az asszimilációval, vegyes házassággal, a család, a gyermekek, unokák nyelvcseréjével, nyelvi magvaszakadással is. Szinte mindeniküknek– így vagy úgy – meg kell hoznia választott balkáni városáért élete nagy áldozatát: személyes történelme átírását, önazonossági jövőképe átrajzolását.
Hogyan is jellemezte Ravasz László Amerikában az ott élő magyarokat a negyvenes években? Illik egy kicsit Bukarestre is: „Virágoskert vagytok, olvadó jégtáblán.”
Bukarest ebben az örökös nagy mobilitásban, többezres munkás rétegével, százegynéhányas létszámú magyar csúcsértelmiségével az utolsó magyar végvár maradt. Az eredményes küzdelem és az elveszített harc közös szimbóluma is. Ők azok, akik hűségüket nem adták fel, belekapaszkodnak az elmúlt évszázad gyökereibe, munkájuk beépül a lelki Bukarest falába, a „magyar Bukarestbe”. Ez a város általuk is lett és marad nem csak az egyik jelentős „erdélyi”, romániai magyar szellemi főváros, de a világmagyarság egyik fővárosa is.
Bukarest, a Regát az erdélyi magyarság egyik sajátos arca: tele van emlékeinkkel, értékeinkkel. Bukarest és annak emlékezete nélkül lehet magyarnak lenni, de nem érdemes.
Nem lehet igazi erdélyi és anyaországi magyar, aki felejti – Amerika után – a magyarság egyik legnagyobb élet- és küzdőterét, szétszóratási területét és egyben temetőjét. Ha ránk igen, akkor a Regátra ezerszer is érvényes, hogy a felejtés – halál! Bukaresttel tartozunk magunknak, egyetemes önmagunknak is és főként önismeretünknek és lelkiismeretünknek. És tartozunk főként tanulságaival, mely nélkül nem lehet tovább látni és lépni sem.
Bukarest, a „magyar Bukarest” tulajdonképpen örök. Felmutat egy örök, változó, de mindig visszatérő emberi-etnikai arcot, amelyben magyarként is lehet, túl kell, kellene élni mindent mindenkor.
Bántó István igazi tanúként megélt hatvan éve és megírt százötven éve minden kiemelkedő Bukarest-eseményt, személyt figyelemmel követ, számon tart. A közművelős gondos krónikásaként szinte a két évszázados múltra is visszalapoz, felidéz, hogy az elődök fele fordulva a mával és holnappal való szembenézésre emlékeztessen. Egyetlen írása, emlékkockája sem öncélú, hanem minden a magunk- és közös dolgainkra, feladataikra tekint. Mindent szemrevételez, ami Bukaresthez kötődik, legyen az történelem, egyleti, köri élet, egyháztörténet, iskola, művelődés vagy épp a város magyar nagyjainak felidézése.
Bukaresti magyarság! − mit hoz a jövő? Van-e értelme ezen töprengeni? A maga helyén mindenkinek − munkahelyén, a családban − teljesíteni kell nemzete iránti kötelességét. Ahogyan ezt az emlékezet messzeségébe elvesző regáti hőseink, múltbéli nagy eleink, a maiak, ahogyan ezt nyolc évtizeddel maguk mögött a Bántó Istvánok is teszik. Nagyon fontos, hogy távoli, sok nehéz időt látott, sokat szenvedett városainknak, szálláshelyeinknek mindig legyenek tanúságtevői. Bántó István is ilyen következetes és hű tanúja választott otthonának.
Ezért és ezzel köszönjük meg a szerzőnek írásait, könyvét, és köszönjük a szorgos krónikás munkában eltöltött regáti, több mint hat évtizedet.
Vetési László
(Elhangzott 2012. május 9-én a kolozsvári Gaudeamus Könyvesboltban tartott könyvbemutatón.) diaszporalapitvany/ro

Frigyre lépni a szülőfölddel – Szobordöntő Trianon
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) háromszéki csoportja sepsiszentgyörgyi kiállítás megnyitóra invitált azzal a felkéréssel, hogy a kiállított fotóreprodukciók mintegy kiegészítéseként mondanék néhány szót az általam ismert háromszéki szobordöntésekről, mert a székelyföldi képanyag meglehetősen hézagos.
A felkérés, amelynek örömmel tettem eleget kedvemre való volt. Fodor András kolozsvári szobordöntéses fotógyűjteményét felette értékesnek tartom. Mindenek előtt a hatalommal szembeforduló civil kurázsiért, amellyel ezt az imponálóan gazdag képanyagot összehozta, közel félszáz olyan év alatt, amelynek többségében a fotódokumentáció egyetlen darabjának beszerzéséért és megőrzéséért bírság, rosszabbik esetben börtönbüntetés dukált, amire, sajnos, van elegendő históriai példánk.
Erdélyben a szobor- és emlékműdúlások több hullámban következtek be. Ezekre tömegesen Trianon, illetve Erdély román megszállása után kerül sor, de a históriának vannak ezt megelőző markáns eseményei is. A Brassó fölötti Cenk Millenniumi Emlékművét (1898-ban állították) már 1902-ben megrongálják a román diákok, 1913-ban robbantásos „merényletet” hajtanak végre a köztudatban „Árpád-szoborként” ismert emlékmű ellen, s 1916-ban, „az első román betörés” napjaiban ágyútűz alá fogják a hatalmas méretű alkotást.
A Cenk Millenniumi Emlékműve –Bereczky Gyula és Jankovits Gyula alkotása – a történelmi Magyarország délkeleti „határköve” volt, a kő- és ércszobor tárgyi mivolta, szimbolikus üzenete egyaránt sértőnek bizonyult a románság számára, s amint erre alkalom adódott, a romboló nemzeti indulat már Trianont megelőzően nekirontott a magyar államiság jelképének.
A nemzeti jelképek elleni harc számos esetben emberi életek kioltásával párosult, de az elszabadult szenvedélyek a szó fizikai értelmében a múlandó emberi életnél maradandóbb emlékművekre csaptak le. Az első világégés háborús kataklizmájában a csehek elvakult dühvel estek neki a dévényi Várhegy honalapító Árpád-emlékének ott, ahol a Duna átlépte Magyarország nyugati határát.
A zimonyi ezredéves emlék a szerbek bosszújának áldozata lett.
Később, Magyarország keleti őrvidékén eltüntették a Vereckei turulmadarat.
A Szobordöntő Trianon képanyagát összehozó Fodor András a négy égtáj határőrszobrai és millenniumi emlékművei által körülölelt Kárpát-medence egykori emlékműveit eleveníti elénk. A legteljesebb az erdélyi vonatkozású gyűjteménye. A kiállítási anyagban szegényesebben reprezentált Székelyföld nem irritáló, a tömbben élő magyarság históriája és a vonatkozó emlékek ma is hozzáférhetőbbek, mint Erdély magyar szórványterületeinek emlékanyaga.
A gyűjtemény rendkívüli érdeme, hogy éppen erre az anyagra, a szórványvidékekre összpontosít. A gyűjteményben megtalálható az aradi vesztőhelyen álló obeliszk korabeli képe. Az aradi Kossuth-szobor – Margó Endre és Pongrácz Szigfrid alkotása – hányatott sorsát a feliratozásból ismerjük. 1919-ben az aradi lakosság megvédi, de a nacionalista román hatalom berendezkedése után, 1922-ben kötéllel akarják ledönteni, dorongokkal feszegetnék le a talapzatról. Előbb bedeszkázzák, majd 1925-ben eltávolítják.
Buziásfürdőn a Trefort Ágoston szobrát tüntetik el, Karánsebesen I. Ferenc Józsefet „fosztják meg trónjától”, Kolozsváron a Kárpátok őre című emlékművet takarítják el, Marosvásárhelyen Köllő Miklós Kossuth-szobrát, a Bem apóét, II. Rákóczi Ferencét, áldozatul esik a Püski csata emlékére állított Bem-szobor is, Nagyváradon Szent László szobrát kell a Püspöki Palota belterületére menekíteni, Nyárádszeredából kiűzik Erdély fejedelmét, Bocskai Istvánt, Segesváron nem tűrik meg Petőfit – a szobor később Kiskunfélegyházára kerül –, Székelyudvarhelyen ledöntik a Vasszékelyt, Zilahon a Tuhutum emlékművet.
A felsorolás szemelvényes és hézagos.
A kiállítás gazdag emlékanyagot mutat be Felső-Magyarországról. (Felvidéken az elpusztított Kossuth-szobrokról külön kiadvány is megjelent.) Található néhány emlékfotó Délvidékről és Kárpátaljáról is.
Mindez azt is jelzi, hogy a képanyag tájegységenkénti kiegészítésre ösztönöz. Ezt, minden bizonnyal szívesen fogadná a gyűjtemény tulajdonosa, akit abban is támogatni kellene, hogy az erdélyi vándorkiállítás anyaga megfelelő szöveges környezetben kötetbe – albumba – foglaltassék. Ez a gyűjtemény kiegészítését is serkentené, és magyarországi körbeforgatása talán segítene visszafogni a magyar nemzeti szimbólumok ellen a kormány-, és balliberális pártkörökben keltett ostoba indulatokat. ( A XII. kerületi Turul-szobor, Teleki Pál szobra, Wass Albert szobra stb)
Erről jut eszünkbe, hogy Fodor András gyűjteményében alig reprezentált a kommunista rezsim alatti szobor- és emlékműrombolás, amely a román nacionalista elemekkel kollaboráló magyar „elvtársak” közös műve volt. Ez, meglehet, tárgyi vonatkozásban és művészi értékét tekintve nem volt olyan méretű pusztítás, mint a két világháború közötti román (cseh, jugoszláv stb) roham a magyar tárgyú emlékművek ellen, de lélekben rombolóbb volt, mert amíg a Trianon utáni brutális szobordúlások közvetve a magyar nemzettudatot erősítették, addig a kommunista éra „testvéri egységben” végrehajtott rombolásai bizonyos rétegek esetében a magyarságtudatot kezdték ki, és rokkantották meg.
Fel kellene figyelnünk arra is, hogy a II. világháború után az újra elszakított magyar területeken a „kicsi magyar világ” térplasztikai alkotásainak mi lett a sorsa. A magyar jellegű emlékművek zömét lebontották, elpusztították ugyan, de számos példa van arra, hogy a szövegeket, címereket és más jelképeket nem tüntették el, hanem vakolattal, egyébbel befedték, eltakarták. A turulmadarakat, címereket elrejtették.
Erdélyben kialakult egy sajátos térplasztikai forma is. Az Országzászló talapzatokat többségében nem bontották le. A „kényesebb” szövegeket takarták, levakolták, átfestették, a zászlótartó oszlopot lefűrészelték, s volt eset rá, amikor a zászlórúd, vagy a turulmadár helyébe egy vörös csillag repült fel. A nagy térfogatú talapzat és az apró vörös csillag a jelképi üzenettől eltekintve is groteszk térplasztikai formákat eredményezett.
A Szobordöntő Trianon kiállítás megnyitóján a nagy számú sepsiszentgyörgyi érdeklődő előtt a két világháború között elpusztított és a kommunista éra áldozatául esett és általam visszaállíttatott szobrokról és emlékművekről szóltam. A kézdivásárhelyi Gábor Áron szobor hazamentéséről, a sepsiszentgyörgyi 1848/49-es Honvédemlékmű oroszlánjainak kalandos visszaszerzéséről, az Erdővidéken lerombolt Véczeri Emlékmű „illegális” visszaállításáról, amiért megyei „kultúrmindenesi” tisztségemtől megfosztottak és a szobrok, emlékművek tájékáról arrébb parancsoltak.
A kiállítást szervező Erdélyi Magyar Ifjak kezdeményezése nem remélt visszhangra talált. Bíztató jel, hogy a mostani huszonévesek a középgenerációhoz tartozók közömbössége és letargiája után, többnyire a nagyapa-korúakkal összefogva képesek a kiállítás megnyitóéhoz hasonlatos népességet összehozni.
A Szobordöntő Trianon kiállítás sajtóvisszhangja is figyelemre méltó volt. Persze voltak – vannak esetek, amikor a tájékozatlanság kilóg a fogalmazásból, de már az is jó, ha beszélünk ezekről a dolgokról. Az egyik erdélyi lap azt írta például, hogy „Bevezetésképpen Sylvester Lajos újságíró röviden ismertette a háromszéki szoborrombolásokat és a kommunista szoborállításokat.”
Természetesen voltak „kommunista szoborállítások” is, Sepsiszentgyörgyön és Kovászna-Vajnafalván a román katona szobra, ugyancsak Sepsin Mihai viteazul többalakos emlékműve stb. Én ezekről nem szóltam.
A „kommunista szoborállításokra” mondok viszont egy velem megesett történetet.
A csernátoni tájmúzeum létrehozása után képzőművésztábort is működtettünk. Az ajánlott témák között a háromszéki jeles személyiségek emlékének megörökítése is szerepelt. Diénes Attila, akkor még Marosvásárhelyen élő képzőművész – ma magyarpolányi illetőségű, az 1956-os budapesti emlékmű egyik sikeres pályázója -, szóval a szobrász azt mondta, hogy neki elege van a felpödört bajszú, huszáros Gábor Áronok megjelenítéséből. Az őrnagy értelmes székely ezermester volt, s nem egy incifinci huszár.
„Megszoborta” az őrnagy fejét, s a pödrött bajusz helyett vastag, lecsüngő férfiékességet faragott Áron felső ajka fölé.
Mikor a hatóságok az erdővidéki ’48-as emlékművet buldózerrel lerombolták, s az általam – szerintük illegálisan – visszaállított szobrok ellen hajtóvadászatot indítottak, s ennek során eljutottak Csernátonba is. Előbb a Bod Péter és Gábor Áron ágyúöntő főmesterének, Végh Antalnak a szobrát akarták eltávolíttatni. Mikor ez nem sikerült – az intézmény belterületén voltak és nem köztéren, amihez nem volt szükséges a bukaresti engedély – akkor észrevették a Dienes Attila Gábor Áron szobrát. Bajusza csüngött az orra alatt, akárcsak az enyém akkoriban.
„Még él, s már szobrot faragtatott magának” – kiáltott fel az egyik elvtárs. Magyarnak mondta magát ő is. És harcsafűrészt kerítve bosszúálló kéjjel jeles személyiségekkel fűrészeltették le a vélt fejemet, amely ma is ott látható a Csernátoni Tájmúzeum az egyik épület eresze alatt, a csepegésben. A „testemet” – a portré talapzatát – elásták.
Ilyenek valának a „kommunista szoborállítások.”
2006. jún.23.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből. Erdély.ma

Recenzió
KÖNYV - Fájó könnyek
Egyszerre hiánypótló kiadvány és veretes nyelven megírt, izgalmas szellemi utazás az az 1882-ben írt, csángókról szóló kötet, ami a Magyar Ház Kiadó jóvoltából újból megjelent. A könyvből ugyanis világosan kiderül, hogy „az elcsángált székelyek” sorsa száz évvel ezelőtt sem volt sokkal jobb. Nem tűrve nyelvüket a német és román iskolákban, már ekkor „oláhosítják” őket, templomaikban pedig kevés magyar ajkú papra lehet találni. „Könnyeket, fájó könnyeket sír az ember, ha látja, hogy egyik falu a másik után mint tűnik el, s magyarságukat legföljebb csak magyar nevük, nemes, magyar típusuk és templomaik vagy temetőik magyar föliratai mutatják…” – írja a szerző. László Mihály szerint a kivándorlás által ejtett égő seb a székely nép testén osztrák kéz műve volt. Báró Bukow Adolf Miklós, a haditanács elnöke, 1762-től Erdély kormányzója elhatározta a székely határezredek felállítását. Mivel azonban a székelyek idegenkedtek attól, hogy nemzetük egy része „állandóan katonai lábra helyeztessék”, Bukow zsarnokoskodni kezdett, és 1764-ben erőszakkal oldotta meg a kérdést. Így történt, hogy a két évig tartó bizonytalanság alatt több ezer család Moldvába menekült, a fejvesztésre ítéltek pedig az ország belsőbb részein kerestek menedéket. S lám, azóta is szüntelenül tart e kivándorlás, ám napjainkban inkább a nyomor, a kilátástalanság, mintsem a politika a fő indok. Mikes Noémi
László Mihály: Keleti testvéreink, Magyar Ház, 2012
Kiegészítés:
Csíkszentimrei László Mihály (Istensegíts, Bukovina, 1849. augusztus 26. – Budapest, 1932. március 28.) bölcseleti doktor, országgyűlési képviselő, földrajzi író, gimnáziumi tanár, a Petőfi Társaság tagja. Demokrata (Budapest)

Megjelent a hatszázadik Helikon
Folyóirat. Szilágyi István: „a kisebbség csak politikailag kisebbség, Irodalmában, kultúrájában maga lehet az egyetemesség”
A Magyar Művészeti Akadémia meghívására hétfőn a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében felolvasással egybekötött beszélgetésen ünnepelte hatszázadik lapszámát a kolozsvári Helikon irodalmi folyóirat.
Az eseményen felszólalt mások mellett Szilágyi István, a folyóirat főszerkesztője és Szakolczay Lajos irodalomtörténész.
Volt és jelenlegi szerkesztők, jeles szerzők részvétele mellett rendezték meg az erdélyi Helikon folyóirat hatszázadik lapszámának megjelenése alkalmából tartott ünnepi estet a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében hétfőn. Az eseményt Szilágyi István főszerkesztő értékelő beszéde nyitotta meg. Legutóbb száz lapszámmal ezelőtt készítettek számvetést, azóta újabb négy év telt el. „Nem is a napok mérik életünknek tartalmát, hanem az általunk létrehozott eredmények. Minden fontosabb megjelenés alkalmából számba vesszük a múltat, ilyenkor egyszerre lehetünk gazdái és vendégei az ünnepnek” – kezdte Szilágyi. A Helikon külseje mára védjeggyé vált, az állandóságot képviseli. A főszerkesztő szerint azonban az ötszázadik megjelenés óta a belső többet változott, mint az elmúlt tizenöt évben összesen. Megtartották azokat a rovatokat, amelyek meghatározók a folyóirat történetében, azonban határozottan nyitottak a kortárs irodalom és a társművészetek felé. Az utóbbi években különösen népszerűvé vált kétoldalas beszélgetéseik sorozata.
Szilágyi az erdélyi Helikon születését is felelevenítette a „szerteszaladt magyar irodalomra” és a folyamatosan kialakult műhelyekre emlékezve. „Kolozsváron és környékén Döbrentei Gábor munkássága óta mindig van fóruma az irodalomnak. Magyarországot szétdarabolták, de a kultúrához való ragaszkodás olyan műhelyeket hozott létre, amelyekben tovább élhettek és fejlődhettek a hagyományok.” A Pásztortűz és az Utunk mellett a kor három legjelentősebb lapja között tartották számon a Helikont.
Kuncz Aladárt idézve a főszerkesztő megfogalmazta a lap küldetését: a kisebbség csak politikailag kisebbség. Irodalmában, kultúrájában maga lehet az egyetemesség. „Vajon erény lenne a megmaradás? Merthogy érdem nem, annyi bizonyos. Hogy állunk az elszánt túlélni tudásunkkal? Erre teremtettünk, vagy ítélt valaki bennünket? Mindeközben az elmúlt esztendők megannyi talmi Európa-ígéretére azért figyelünk, mert továbbra sem közömbös számunkra, hol élünk s miként. Ma úgy kapaszkodunk elhontalanodott múltunkba, hogy ki ne rekesztődjünk a magyar jövőből se, ha arról valaha az idő eltakarítja a ködöt” – zárta gondolatait Szilágyi. Az est moderátori szerepét Szakolczay Lajos kritikus, irodalomtörténész töltötte be. Felidézve a néhány évtizeddel ezelőtti időket a következő történetet osztotta meg a jelenlévőkkel: „Az Utunk Kós Károly-száma címlapján egy Kós-szoborral ment be a nyomdába – reggel már Ceausescu arcképe volt rajta. Ilyen időket éltünk.” Az est folyamán verseket és prózai műveket olvasott fel mások mellett Király László költő, Kakucs Ágnes, Karácsonyi Zsolt és Ferenczi Csongor. Az esemény zárásaképpen Szilágyi István mutatta be egyik novelláját.
Hrecska Renáta. Magyar Hírlap

Kádár
Május 26-a, néhai Kádár János magyar pártvezető századik születésnapja alkalmából a Politikatörténeti Alapítvány szervezésében előadás-sorozatot rendeztek Budapesten. A nagy érdeklődés mellett megtartott előadásokat rangos magyar történészek (Romsics Ignác, Bárdi Nándor, Földes György, Rainer M. János és mások, köztük a marosvásárhelyi Novák Csaba Zoltán) és Robert Gough angol kutató tartották.
Miközben érdeklődéssel hallgattam az előadásokat, azon kaptam magam, hogy hiába keresek aktuálpolitikai utalásokat, célozgatásokat, netán propagandisztikus kijelentéseket, a történészek valamennyien megmaradtak a szakma által elfogadott és a kutatókra jellemző tárgyilagosságnál. A hiba természetesen bennem van, aki a napi hírözönben folyamatosan kénytelen vagyok szembesülni azzal, hogy minden vagy szinte minden híradás csak az éppen hatalmon levők dicsőítését, az eredmények felmagasztalását szolgálja. Tisztelet a tartásos média egyre szűkebb körének, amely még ellenáll ennek a "korparancsnak" itthon és otthon egyaránt.
Az élményszerű előadások sokféle párhuzamra adtak alkalmat számomra. Ennek egyik, nagyon is időszerű kérdése: miért van az, hogy a magyar társadalom máig sokkal elnézőbben viszonyul Horthy Miklós személyéhez, mint Kádár Jánoséhoz? Míg az egyiknél folyamatosan hivatkozik arra, hogy kénytelen volt a német szuperhatalom kottája szerint játszania, addig a másiknak nem nézi el, hogy a szovjet hatalom szolgáltatta "zenére" kellett "táncolnia"?! Holott a két világháború között Magyarország nem volt német megszállás alatt (1944. március 19-ig), míg Kádár idejében (1956–1989), de előtte és még utána is egy ideig végig jelen voltak a szovjet csapatok ("ideiglenesen", ugye…) anyaországunkban. Miért lehet szinte elnézően kezelni a köztudatban, hogy az egyik magyar állampolgárok százezreit küldte a halálba (Don-kanyar, holokauszt), a másikat viszont súlyosan elítélik (jogosan) azért, mert ugyancsak magyar állampolgárok ezreit küldte börtönbe, halálba, százezreit kényszerítette elmenekülni az országból?!
Tisztában vagyok azzal, hogy a fenti két kérdésre csak alapos, felkészült szakemberek által végzett közvélemény-kutatás tudna választ adni, de számomra enélkül is adódik a kézenfekvő válasz: azért, mert a magyar társadalomban továbbra sincs meg a komoly elhatározás a saját múlttal való őszinte szembenézésre! Ismétlem önmagam: a magyar ember nemcsak Petőfi (A magyar nemes) idejében nem szeretett olvasni, mostanság sem hajlik erre. Másként nem történhetne meg az, hogy a napokban lezajlott és nyugvópontra még mindig nem jutott hisztéria Nyirő József hamvai miatt immár diplomáciai hadakozáshoz vezetett Magyarország és Románia között, miközben egyszerű tény, hogy Kádár János hamvait öt évvel ezelőtt elrabolták, felesége maradványait szétszórták, a tetteseket máig nem sikerült azonosítani. Pedig azért annyi arányérzék lehetne végre bennünk, hogy (össze nem keverve művészetet és politikát!) Kádár Jánost a huszadik századi magyar történelem egyik meghatározó személyiségeként ismerjük el, míg Nyirő József irodalmi munkásságának megítélését bízzuk az olvasókra és az irodalomtörténészekre, közéleti szerepének megítélését pedig a történészekre. Nekem, anélkül, hogy akár a történészek, akár az irodalmárok táborába tartoznék, akárcsak olvasóim döntő hányada, azért lehet határozott véleményem arról, hogy az arányokat tekintve, szigorúan most a két, fent említett személyiséggel kapcsolatban, súlyos tévesztés akár csak egy lapon is emlegetni őket.
Természetesen nem szándékozom megkerülni azt sem, hogy a közeli választásokkal kapcsolatban szóljak néhány szót, megtettem eddig is, és igyekszem következetesen elmondani véleményemet arról, ami életem fővárosában, Marosvásárhelyen történik. Nem várom, hogy olvasóim többsége velem egy véleményen legyen, de azt kell mondanom, hogy személy szerint értetlenül állok az előtt a jelenség előtt, amely a biztos kudarchoz vezet június 10-én: a megosztottság olyan foka, amelyről soha nem tudtam volna elképzelni, hogy bekövetkezhet. És a legfájóbb az, hogy általam egyébként nagyon tisztelt, értékes emberek nem képesek felülemelkedni egyéni sértettségen, vélt vagy valós mellőzöttségen, és olyan gyűlölettel viseltetnek nemzettársukkal szemben, ami immár fizikai erőszakra buzdító, megsemmisítésre törekvő cselekedeteket hív elő. Döbbenettel olvasom, hogy választott polgármestert, családját létében fenyegető üzenetek röpködnek oda- vissza Maros megyében. Vajon senkinek nem jut eszébe inkább, legalább egy perc erejéig, hogy például Nagy Győző mérnöknek bár megköszönje, amiért 1992-ben, nagyon nehéz előcsatározások után elvállalta (és megnyerte, mert egységesen szavaztunk mellette!) a polgármester- jelöltséget?! Miért nem jut legalább annyi időnk, hogy Csegzi Sándornak megköszönjük, őszintén, minden hátsó szándék vagy rosszul értelmezett tekintélytisztelet nélkül, amiért 12 év alpolgármesteri tevékenysége alatt számtalan rendezvénnyel, tudományos és művészeti eseménnyel, alkotással gazdagította Marosvásárhelyt, és minden alkalommal csupán a közösség érdekének elsőbbsége miatt lépett hátrább, elfeledve sértést, egyéni ambíciót?
Persze közben zajlanak a Marosvásárhelyi Napok, de azt nem kellene elfelejteni, hogy ennek a rendezvénysorozatnak a megteremtője Fodor Imre egykori (1996-2000) polgármester volt. Tudom, róla néha említést tesznek a Napok során, bár amit Ő megálmodott, arra már csak nyomaiban emlékeztetnek néhány éve a rendezvények, még az időpontot is megváltoztatta a Város fura ura. Mégis, illene elgondolkodni, hogy az itt említett három városvezetőnk mindegyike az RMDSZ támogatásával, döntő többségében a magyar nemzetiségű marosvásárhelyiek szavazatával jutott helyzetbe, alkalmi, jelentéktelen "magyar" konkurenciával szemben. Aki úgy gondolja, hogy elég volt az RMDSZ-ből, jöjjön valaki "más", az arra fog ébredni, hogy június 11-én ugyanazt fogja hallgatni munkába induláskor, amit 2000-ben hallott: "sa va fie clar, Florea-i primar!" Én már soha életemben nem fogom elfelejteni azt a 2000. június 19-i hajnalt, amikor a második fordulóban győztes csapata ezt skandálta az RMDSZ-székház Apolló- épületi ablakai alatt.
Virág György. Népújság (Marosvásárhely)

Lappangó Antonescu-kultusz
Romániában létezik egy lappangó kultusza annak a Ion Antonescunak, aki Horthy Miklóshoz hasonlóan autoriter módon irányította Romániát a második világháború idején, és több százezer romániai zsidó deportálásáért felelős.
rendszerváltás után bizonyos erők megpróbálták rehabilitálni a háborús bűnökért elítélt és 1946-ben kivégzett marsallt. A szélsőjobboldali pártok, mindenekelőtt a Nagy-Románia Párt (PRM) próbálkozásai a Román Ortodox Egyház (BOR) támogatását is élvezték. Országszerte szobrokat állítottak Hitler egykori romániai csatlósának, 25 városban utcákat neveztek el róla. A 2000-es évek elején Marosvásárhelyen az embernek végig kellett menni a Ion Antonescu sugárúton, ha el akart jutni a holokauszt áldozatainak emlékművéhez.
2001. június elsején, a marsall kivégzésének 55. évfordulóján Corneliu Vadim Tudor PRM-elnök és az egykori vasgárdista Iosif Constantin Drăgan (az első román dollármilliárdos) nagy külsőségek közepette leleplezte Ion Antonescu szobrát egy bukaresti templom udvarán.
Az ügy hatalmas nemzetközi visszhangot kapott, és végül odavezetett, hogy a szociáldemokrata Adrian Nastase kormánya rendeletben betiltotta a fasiszta, fajgyűlölő és xenofób szervezetek működését, jelképeik használatát, valamint az ilyen eszméket valló vagy emberiesség elleni bűnökért elítélt személyek kultuszának ápolását. Antonescu szobrait ledöntötték, a róla elnevezett utcákat átkereszteték.
Ám a lappangó Antonescu-kultusz továbbra is létezik, de ettől a baloldal és – Magyarországtól eltérően – a mérsékelt jobboldal jelentős része is elhatárolódik. (A liberális párt Romániában hagyományosan jobbközép formáció.) A demokratikusnak tartott, parlamenti képviselettel is rendelkező pártok politikusai közül egyedül Traian Basescu államfő bátorítja az Antonescu-kultuszt.
Igaz, ő annyira, hogy tavaly júniusban diplomáciai összetűzésbe keveredett Moszkvával. Besszarábia 1941-es lerohanásának évfordulóján Basescu könnyekkel a szemében kijelentette, hogy Antonescu helyében maga is parancsot adott volna a román hadseregnek a Prut folyó átlépésére.
Antonescu megítélését illetően nincs egyetértés a történészek között sem. Egyesek szerint nemzeti hős, aki megpróbálta visszaszerezni a második bécsi döntés idején Romániától elvett Pruton túli területeket, mások szerint éppen rossz hadvezéri és politikusi képességei folytán rengeteget ártott hazájának.
A mai román közéletben nyíltan beszélnek arról, hogy a Nyugaton legismertebb román írók, a filozófus Emil Cioran és a vallástörténész Mircea Eliade antiszemita ideológusnak számítottak a két világháború között. Vagyis olyannak, aki munkásságával és közéleti megnyilvánulásaival hozzájárult ahhoz, hogy a gazdasági válság által sújtott román társadalom a zsidógyűlöletben élje ki szociális és morális frusztráltságát.
Mindketten támogatták Corneliu Zelea Codreanu Vasgárdáját, és bár műveiket a középiskolában is oktatják, a tananyag teljes mértékben mellőzi munkásságuknak ezt a részét. Mint ahogy a román Petőfiként számon tartott Mihai Eminescunak – a Cioranénál és az Eliadéénál jóval enyhébb - antiszemita írásairól is legfeljebb az internetről szerezhetnek tudomást a diákok. Népszabadság

Felráznák a nagybányai magyarságot
Megoszlik a nagybányai magyarok véleménye az Új kiáltó szó kapcsán: van, aki feltétel nélkül támogatja, azonban olyanok is akadnak, akikben ellenérzést váltott ki a nagybányai és bányavidéki civil, politikai élet képviselőinek, egyházfőknek, pedagógusoknak az ott élő magyarsághoz intézett felhívása. A múlt heti Szempont mellékletünkben megjelentetett kiáltvány a többségi román nemzetbe való beolvadás veszélyeire, a magyar oktatás elsorvadására, a magyarság asszimilációjára hívja fel a figyelmet.
A felhívás megírását az a tény szülte, hogy az egyik vegyes általános iskolában működő nagybányai magyar nyolcadikos osztálynak mintegy fele jövőtől már románul folytatná gimnáziumi tanulmányait. Ráadásul, mint ahogy kiderült, ezeknek a gyermekeknek a szülei jórészt magyar értelmiségiek, a nagybányai magyar élet húzóemberei, akik ezzel negatív példát állíthatnak – vélekednek a kiáltvány aláírói.
A kiáltványból kiderül, hogy 20 évvel ezelőtt még több mint 25 ezer nagybányai vallotta magát magyarnak. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint már csak 14 ezer, ami közel 50 százalékos csökkenést jelent. A kiáltvány megfogalmazói rámutatnak ugyanakkor arra is, hogy még ezt a 14 ezer magyart sem találják sehol, hiszen magyar rendezvényeken állandóan ugyanazokat az arcokat lehet látni.
A Kiáltó szó a szülőknek és pedagógusoknak egyaránt üzen. Előbbieknek azt, hogy ne engedjenek az „így jobban érvényesül gyermekünk” divatjának, utóbbiaknak pedig azt üzeni, hogy ne csak tanítsák, hanem neveljék is a gyermekeket. A fiatalokat arra buzdítja, hogy magyar barátokat szerezzenek maguknak.
Iskolaszéket alapítanának
A kiáltvány aláírói egy Bányavidéki Civil Iskolaszék alapítását kezdeményezik, amely által tudatosítani lehetne, hogy az oktatás nem iskolai belügy, hanem az egész közösség gondja. Ugyanakkor ez a közösség élő lelkiismereteként a magyar oktatás gondjait orvosolná. A beolvadás megállításához szükség lenne az emberek felfogásának a gyökeres változására – vélik a kiáltvány aláírói.
Probléma-e a vegyes házasság?
A kiáltvány egyébként egyesekben ellenérzést váltott ki. Talán az a kijelentés okozta a legnagyobb felháborodást, amely az asszimiláció, a magyarság önfeladásának egyik fő okaként a vegyes házasságok egyre szélesebb körű terjedését tartja. Orzac Csilla például vegyes házasságban él, és mint a Krónikának elmondta, számára a Kiáltó szó nagyon sértő, hiszen az ő két gyermeke magyar iskolába jár, éltanulók, versenyekről is első díjjal térnek haza. Ráadásul – tette hozzá – ő és a román férje anyagilag is támogatják a nagybányai Németh László Gimnáziumot, és ahol csak teheti, mindenben segíti a magyar oktatást. A kiáltvány szerinte nagyon radikális hangvételű, és meglátásában el sem jut azokhoz, akiket érint. Orzac Csilla azt mondja, a megírására semmi szükség nem lett volna, ő inkább az összefogást sürgeti.
Egy másik szülő azt vallja, hogy az iskolaválasztás a család belső ügye, és senkinek sem tartoznak magyarázattal, ha éppen a román iskola mellett döntenek.
Egy neve elhallgatását kérő, szintén vegyes házasságban élő szülő szerint a kiáltvány egyenesen gyűlöletre buzdít. Elmondta, hogy a magyar iskolában tanuló gyermekét lerománozták, merthogy az édesapja román. Ő úgy látja, hogy ezt az írást a diákok fogják megsínyleni a legjobban. Elbeszélgettünk egy vegyesházasságból született diáklánnyal is, aki számára teljesen érthetetlen, hogyan lehet a vegyes házasságot „betegségnek” bélyegezni, mint ahogy az a kiáltványban megfogalmazódott. „Sokkal nagyobb gond az, amikor tiszta magyar szülők gyermeke román iskolába jár” – vélekedett a diáklány.
Vlaicu Zsuzsanna Máramaros megyei főtanfelügyelő-helyettes jónak látja az ilyen jellegű cikkek megjelenését, azonban arra int, hogy nagyon vigyázni kell a nyelvezettel, és nem szabad megsérteni és megbélyegezni senkit. „Ez egy interetnikus környezet, ahol fennáll a vegyes házasság veszélye. Én úgy gondolom, hogy azok a szülők, akik vegyes házasságuk ellenére magyar iskolába íratják gyermeküket, azokat értékelni kell, meg kell tartanunk magunk mellett, nem pedig elítélni amiatt, hogy annak idején román párt választottak” – vélekedett a főtanfelügyelő-helyettes, aki minden szülőt arra kér, hogy gondolja át döntését, és válassza a magyar iskolát.
A kiáltvány jelzi, hogy a magyar templomokban alig köttetnek tiszta magyar házasságok. „Nem kellene olyan nagyvonalúan kezelnünk a vegyes házasságok kérdését, szinte elfogadottá vált a mai világban, itt Nagybányán legalábbis, ha valakinek román párja van, merthogy attól kezdve, hogy egy gyerek magyar édesanyától születik, de román az édesapja, vagy fordítva, attól a pillanattól kezdve az a gyermek már román is. 50 százalékban maga döntheti el, hogy a későbbiekben a román vagy a magyar nemzet része akar lenni, hogy Petőfit akarja jobban szeretni vagy inkább Eminescut” – fogalmazott az Új kiáltó szó egyik kezdeményezője és aláírója, Dávid Lajos, aki immár tíz éve vezeti a nagybányai Teleki Magyar Házat.
Ő és a kiáltvány többi aláírója azt tapasztalta, hogy egyre inkább elharapódzik az a jelenség, amikor a magyar diákok egymás között románul beszélnek, a közösségi portálokon is román bejegyzéseket írnak, és idegen hangzású zenét hallgatnak. A már idézett diáklány azt állította, hogy attól ő még magyar marad, amiért éppen román vagy angol zenét szeret.
Identitászavar, identitásvesztés
Markó Hajnal, a Teleki Magyar Ház programszervezője szerint lelki merényletet követ el az a magyar szülő, aki gyermekét román vagy történetesen német nyelvű iskolába adja. „Sok gyermekkel dolgozom, és látom azt, hogy aki más iskolába jár, az már nem feltétlenül önmaga, olyan vegyes identitású lesz, olyan zavarodott lesz, igazából nem tudja, hova tartozik. Ha írni kell valamit magyarul, akkor szegény azt mondja, hogy én ezt nem tudom leírni, ha olvasni kell, akkor ugyanezzel a problémával szembesül, hogyha kicsit később netán még fogalmazni is kell, akkor még súlyosabbá válik a probléma, és a gyereket ezek mind magába fordítja, szúróssá teszi, és nem jók neki ezek a kudarcok. Egy magyar gyermek az óvodában tanulja meg a korának megfelelő mondókákat, játékokat, attól lesz gömbölyű az ő lelke. Az iskolában az első betűk ne legyenek idegenek számára, később úgyis megtanulja azokat is. Ez adja meg neki a többletet, és így tudni fogja, hogy hol van az ő helye a világban” – állítja Markó Hajnal.
Eközben Bak László nagybányai református lelkipásztor kérdésünkre arról beszélt, hogy a beolvadás Erdélyre és az egész Kárpát-medencére is jellemző. „Minden egyes nemzettest, ideértve a nagybányai románságot és magyarságot is, az öntudatvesztésnek és a minőségvesztésnek van kitéve, ami velejében érinti a család struktúráját, felépítését, de ugyanakkor a gyermekek személyiségfejlődését is befolyásolja.”
Nem támadás
Váradi Enikő, az Iskoláinkért Gyermekeinkért Egyesület elnöke lapunk megkeresésre leszögezte, a cikk senki ellen nem irányult. „A magyar megmaradásunk, a magyar identitástudatunk megmaradása mellett száll síkra. Lehet, hogy egy-két szót kellett volna árnyaltabban fogalmazni, mindamellett, hogy sokan átnéztük, átolvastuk, minden aláíró elolvasta. Nem baj, hogy ezt megfogalmaztuk. Mindig az ilyen erősebb hangvételű cikkeknek van meg a kellő hatása, az, ami port kavar, amiről beszélnek. Valószínűnek tartom, hogyha árnyaltabban fogalmaztunk volna, mindenki szép csendesen rábólintott volna, és nem beszéltek volna róla, márpedig erről beszélni kell” – összegzett az egyesület elnöke.
Zahoránszki Brigitta. Krónika (Kolozsvár)

Felavatták Móricz Zsigmond mellszobrát Börvelyen
Felavatták Móricz Zsigmond mellszobrát az író halálának 70. évfordulója alkalmából rendezett Móricz-emléknapok keretében június 29-én, pénteken Börvelyen.
A Szatmár megyei község általános iskolájának kertjében emelt, Bíró Lajos szobrászművész által készített műalkotást Bölcskei Gusztáv püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke, valamint Markó Béla, volt RMDSZ- elnök leplezte le.
A Nagykároly közelében lévő települést 107 évvel ezelőtt egy szatmári gyűjtőútja során kereste fel az író; a községet ennek apropóján választotta az ünnepségsorozat helyszínéül a társzervező nyíregyházi Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület.
A helyi református templomban tartott istentiszteletet követő ünnepségen Muzsnay Árpád, az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület alelnöke Móricz Zsigmondra emlékezve felidézte: a 133 évvel ezelőtt, éppen ezen a napon született író 1903 és 1906 között, a Kisfaludy Társaság megbízásából szervezett népdalgyűjtő körútjai alkalmával az akkori Szatmár megye nagyon sok, magyarok által lakott településén megfordult.
A gyűjtőutakat megelőző és az azt követő dokumentálás eredményeként az 1908-ban, Borovszky Samu szerkesztésében megjelent monográfiájában terjedelmes tanulmányt írt Szatmár vármegye népe címmel. A falvakban tett látogatásait később szépírói munkásságában is kamatoztatta: műveiben nyomon követhetők a települések lakóival való megismerkedés élményei - fogalmazott beszédében az egyesület alelnöke, megemlítve, hogy börvelyi látogatásának emlékei a Pipacsok a tengeren című ifjúsági regényében olvashatóak. Börvelyen már a magyar irodalom második személyiségének állítanak szobrot - utalt a már korábban, szintén az iskola kertjében emelt Petőfi-emlékműre Muzsnay Árpád.
„Ez a ragyogó műalkotás kifejezi azt, aki Móricz Zsigmond volt és marad mindannyiunk számára: azt az egy tömbből faragott, kemény embert, aki íróként bármelyik pillanatában képes volt szembenézni a magyar valósággal és képes volt ennek a magyar valóságnak a kritikáját megfogalmazni” - mondta méltatásában Markó Béla. A politikus a szobrokra utalva rendkívüli dolognak nevezte, hogy az egyik oldalon Petőfi Sándor, a másikon pedig Móricz Zsigmond „vigyáz ennek a vidéknek a népére, ahogyan vigyázott eddig is”.
Az ünnepségen köszöntőt mondott Sróth Ödön, a nagykárolyi Kaffka Margit Művelődési Társaság elnöke, Mercs István, a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület elnöke, valamint a Reformátusok Szatmárért Közhasznú Egyesület képviseletében Fülöp István fideszes országgyűlési képviselő. A beszédek után az emlékezés koszorúit helyezték el a jelenlévők Móricz Zsigmond szobránál.
A börvelyi Móricz-emléknapok eseményei pénteken és szombaton a Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz-vándorkiállításával és tudományos emléküléssel, valamint a környék településein tett irodalmi kirándulásokkal folytatódnak. Krónika (Kolozsvár)

Teremtsünk hitközösséget és nyelvi otthont a fiatalok számára
Beszélgetés Vetési László lelkipásztorral, szórványügyi előadóval
– Az 1989 előtti erőszakos asszimilációs törekvéseket a rendszerváltozás után ennek egyféle „rejtett” formája váltotta fel, amelynek sajnos megvan a maga romboló hatása, még akkor is, ha nem olyan mértékű, mint korábban. Úgy tűnik azonban, hogy az erdélyi magyar közösséget jelenleg sokkal inkább egyfajta „önkéntes beolvadás” veszélye fenyegeti. Mi a véleménye erről?
– Alapvetően ez így történt, a kérdés azonban árnyaltabb. Erőszakos asszimilációs jelenségekről, 1989 után is beszélhetünk. Jelentősen kifinomult az eszköztár, egy alattomos lélektani hadviselés zajlik: a kisebbségi nyelv hatalom általi megbélyegzése, a folyamatos etnikai sértegetések, a nyelvhasználat visszaszorítása a magánszférába, jogfosztottság fenntartása, a „másodrangú állampolgár” pszichózisa. Ezek mind az erőszakos asszimilálás kategóriájába tartoznak. Ennek nyitánya volt, mintegy hatalmi beintésre a marosvásárhelyi fekete március, ahol egyszerre érvényesült a félelemkeltés, megbélyegzés és elüldözés szándéka. A természetes asszimilációt a szabadság is szülte. Felszámolódtak az etnikumokat elválasztó, sajátosságaikat kijelölő évszázados határok, kiegyenlítődtek az etnikai-, nyelvi és regionális különbségek, sérültek a szabályok és a belső tiltások is. Évtizedekkel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egy aranyosszéki vagy kalotaszegi magyar havasi vagy mócvidéki románnal házasodjon. Most viszont mindent és mindenkit hasonló szintre emelt (vagy süllyesztett) az azonos munkahely, a közös külföldi munkavállalás, itthon a közös munkaasztal, a közös élettér, a szórakozáskultúra, és a fiatalok nagyrészt vegyes környezetben szocializálódnak.
– Nemrég látott napvilágot a nagybányai és bányavidéki magyarság képviselőinek kétségbeesett felhívása a helyi magyar közösségekhez – elsősorban pedagógusokhoz, szülőkhöz, fiatalokhoz – amelyben az önkéntes beolvadás ellen emelik fel szavukat, az egyik veszélyt pedig éppen a vegyes házasságokban látják.
– A nagybányai nyilatkozat szép, felelős személyek felelősségteljes megnyilatkozása a régiójukat és az egész erdélyi magyarságot érintő kérdésekről. Az eredményekre és a hatására vonatkozólag azonban, sajnos, már több kérdőjel vetődik fel bennem. Követi-e összefogás, cselekvés? Nem biztos, hogy a magyarság jelentős tömegei mozgósíthatóak a kiáltó szókkal. Ha ez a dokumentum cselekvésre ösztönzi azt a régiót, amelynek szánták, akkor az nagyon jó lesz. Nagybánya környéke van olyan fontos az erdélyi-partiumi és az egyetemes magyarság számára, hogy komoly helyi és országos összefogás szülessen az oktatásért, a művelődésszervezésért, iskolafejlesztésért, gyermekprogramokért, és nem utolsó sorban az egyházak közösségépítő szolgálatáért. A történelmi Kővár-Máramaros két vidékéről van szó, amelyeket szintén utolértek a XXI. századi kisebbségi magyar sors nagy gondjai és kérdései. Azért is jellegzetes területek, mert két nagyvárosában (Nagybányán és Máramarosszigeten) − a nagy többségi beözönlések mellett − az utóbbi fél évszázadban egy hagyományos, történelmi, magyar polgári réteg mellé egy új, gyári munkás magyar népesség is telepedett. Ezeknek sokarcú és változó az önazonosság megőrző igénye. A városok mellett jelentős, életképes szigetfalvak (Koltó, Magyarberkesz, Szinérváralja, Domokos, Aknasugatag, Hosszúmező) is megmaradtak. Igen nehéz a sorsuk azonban a fogyó magyar népességű, nemrég még virágzó bányatelepüléseknek, a kis szórványoknak, amelyek kemény küzdelmet folytatnak az asszimiláció ellen (Felsőbánya, Miszbánya, Erzsébetbánya, Visó és Borsa). Ezekben a folyamatokban a magyarságnak sikerült olyan jelentős eredményeket is felmutatni, mint például a Németh László és a Leövey Klára nevét viselő nagybányai, valamint máramarosszigeti középiskolák, illetve a nagybányai Teleki Ház. Ezen megvalósítások és sikerek ellenére bárki észreveheti a nagy magyar közösségi gondokat, amelyek az említett Új Kiáltó Szó megfogalmazásához vezettek.
– Melyek ezek a konkrét gondok?
– Hosszú lenne a felsorolás, és ezek országos kisebbségi gondok. A városokat és falvakat egyaránt érintő, felgyorsuló, hihetetlen méreteket öltő vegyes házasság, nyelvromlás, nyelvi kényelem – ez utóbbi szinte eléri a nyelvi igénytelenséget – az anyanyelvi oktatás és az anyanyelvi közösség iránti igény lanyhulása, és általában minden kisebbségi etnikumhoz kapcsolódó értékőrzésről való lemondás. A kiterjedt „anyanyelvi oktatássérült” és „anyanyelvi írástudatlan” magyar réteg kialakulása és jelentős számbeli növekedése.
A mai Máramaros megyének érdekes és rendkívül értékes színfoltja az a néhány szigetfalu, amely elszánt küzdelmet folytat a magyarság megőrzéséért, a közösségi élet fennmaradásáért. Köztük Koltó a legismertebb helység és emlékhely, amely Petőfi-zarándoklatok központjaként ismert, ám ez erőt is ad a helyi közösségnek további túlélési cselekvésekre is. Koltó szomszédságában levő, Katalin névre hallgató – nemrég majdnem színmagyar – településnek már nehezebb a helyzete, mert Nagybánya román kertvárosává kezd alakulni. Magyarlápos és Domokos – előbbi város, a másik magyar falu a Lápos völgyében – szintén együtt küzd meg a többségi környezet asszimiláló hatásával. A Tisza mentén az egyetlen majdnem színmagyar település Hosszúmező, amely a máramarosszigeti Leövey Klára Gimnázium diákutánpótlását nagyrészt biztosítja. Mindenütt egyre nehezebb megharcolni a többség nyelvi agressziójával, a „nem érdemes magyarul beszélni”, „a román iskolában jobban érvényesül” jelenséggel.
– Beszélhetünk-e arról, hogy 1990-től kezdődően felgyorsult ez a folyamat?
– Az asszimilációs folyamatok nem egységesek, egyirányúak, hanem különböző változó vonulatokat mutatnak Erdélyben. Erről a kisebbségkutatók konkrét adatokkal tudnak szolgálni. A városi asszimiláció, a vegyes házasság mértéke mögött pontosan nyomon követhető a magyar etnikai csoport erőteljes elszigetelődése, elmagányosodása, vagy a régi otthonhoz, az „elhagyott szülőfalu”-hoz való kötődése, e kötődés foka is. Különösen akkor, ha ezt a kapcsolatot továbbra is folyamatosan ápolja az illető: hazajár családtagjaihoz, egyfajta agrárturizmusi kapcsolatot valósít meg. Így gazdagodik és épül az anyanyelvi közösség- és otthonélménye is. Hasonló kapcsolat volt megfigyelhető az 1990-es években, a nagy intenzitású magyarországi munkavállalások idején. Azok a bányavidéki, partiumi magyarok, akik a jelzett időszakban nagyobbrészt Magyarországon vállaltak munkát, javult nyelvi kifejezésmódjuk, gazdagodott szókészletük, és egyértelművé vált a magyarsághoz tartozásuk értéke. Úgy tűnik, ez lassan a múlté. Különösen Máramarosban ezt legalább egy évtizede felváltotta a helyi román, ukrán, ruszin többséggel együtt zajló spanyol-olasz munkavállalás hisztériája, amely egyértelműen más irányba vezeti magyarjainkat.
– Melyik tényező a legaggasztóbb a romániai magyarság „önkéntes” beolvadását illetően?
– Kettő különösen aggasztó méreteket öltött: sokan azért választják a román nyelvű oktatást, mert azt feltételezik, hogy akkor jobban érvényesül a gyermek. Ez egyébként nem csak erdélyi és csak magyar jelenség: ugyanerről panaszkodnak Felvidéken és Délvidéken is, de ugyanezekkel a tévhitekkel kell megküzdenie minden kisebbségi vezetőnek, a magyarországi szórványromán oktatásnak is pl. Méhkeréken. Ez afféle hóbort, divat szórványban. Egyik, erről szóló vidékjáró előadásomban így fogalmaztam, hogy „abban a tévhitben élünk, hogy az érvényesülés, a siker, a pénz többségfüggő kategória, hogy ezt csak románul lehet elérni úgy, hogy gyermekeink útjából eltakarítunk minden magyar értéket, mert az akadály.” Évek óta próbáljuk meggyőzni a közösségeket, a szülőket és magukat a gyermekeket, hogy a „jobban érvényesülés” tévhit. Másfél éve szinte egy időben jelent meg Péntek János nyelvészprofesszor értekezése arra vonatkozólag, hogy gyermekeinknek miért érdemes magyar iskolát választani; illetve Varga László marosvásárhelyi lelkész nyílt levele ugyanerről. Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) és a gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány szervezésében Fehér megye valamennyi jelentős települését végigjártuk a dicsőszentmártoni Kökényes táncegyüttessel nevelni, oktatni és művészi élményt is nyújtani. „Minden magyar gyermeket magyar iskolába” mottóval előadások, beszámolók hangzottak el. A hatását még nem tudjuk pontosan lemérni.
A másik nagy gond a rendkívüli méreteket öltő vegyes házasság. Ami ezt illeti: nem csak az erdélyi, hagyományosan magyar jellegűnek érzett nagyvárosokban, hanem a szigetfalvainkban is nagy gondot jelent. Ennek hátterében a férfi és nő kapcsolatának teljes átalakulása, a régi társadalmi – közösségi szabályozások megszűnése áll elsősorban, továbbá az etnikai határok összemosódása és az etnikai másság elértéktelenedése. Tudjuk, a párválasztás bölcsője az ifjak közösségi életének színtere: iskola, baráti kör, egyház, szórakozás, hobbitevékenységek. Nagyon sok szülő elfelejti, hogy az iskola nyelvének kiválasztásával nagyrészt kijelöljük a gyermek teljes pár- és etnikumválasztását is. Évek múltával hiába jövünk kétségbeesve, hogy „hát én nem ezt akartam”! Azt azonban nagyon sok példa mutatja, hogy azokon a településeken, ahol a fiatalságnak szervezett anyanyelvi közösségi életet biztosít az egyház, egy-egy művelődési csoport vagy alapítvány, a vegyes házasság folyamata jelentősen lassítható. Mi mindenütt azt szorgalmazzuk a gyülekezeti munka megszervezésében, a fiatalokkal való foglalkozásban: tessék közösséget teremteni a fiatalok számára, mely nem csak hitközösség, hanem nyelvi otthon is. Példaként említeném a sok-sok gyülekezeti ifi csoportot, tábort, közös programot. A szamosújvári Téka tánccsoportot, amelynek fiataljai már nem csak együtt táncolnak, hanem szabadidejüket többnyire ebben a baráti közösségben töltik. Ez pedig a párválasztás bölcsője is lehet. Ezt és sok, ehhez hasonló példát kell Erdély-szerte népszerűsítenünk, szorgalmaznunk és segítenünk, de elvárnunk és megkövetelnünk is. Pontosan nyomon követhető, hogy ahol különösen magasra emelkedik a vegyes házasságok száma, ott nagyon nagy mulasztások érhetők tetten a közösségi élet szervezésében és az egyház ifjúsági munkájában is.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Beszámoló a pusztinai magyar oktatási programról - 2011-12-es tanév
Pusztina egy székelyes moldvai csángómagyar település. Az 1764-es madéfalvi veszedelem után alapították őseink. Több más moldvai csángómagyar településhez hasonlóan az 1950-es években Pusztinán is magyar iskola működött. Ezt rendeletre alapították és rendeletre törölték el néhány év után. Utána tilos volt a magyar nyelv tanítását kérni vagy arról beszélni. Az 1989-es fordulat után leginkább nyári foglalkozásokként tanulhatták a település gyermkei a magyar nyelvet, magánházak udvarain. 2000 őszétől indult a most is zajló egységes tanévközi csángómagyar oktatási program. Pusztina település volt ennek az egyik elindítója. Az elején még leginkább hétvégén voltak a foglalkozások. A tanítás helye a családi házunkban volt. Egy hónap alatt 77-re emelkedett a jelentkezett gyermekek száma és nem volt helyünk ekkora létszám befogadására. A gyermekek szüleinek aláírásával kértünk egy termet az iskolában, de nem adták meg. Így két évig továbbra is a házunkban zajlott a tanulás. A foglalkozásokhoz csatlakozott Nyisztor Ilona, aki népénekeket és néptáncot tanított. 2002-ben a Bákó Megyei Tanfelügyelőséggel arra a kompromisszumra jutottunk, hogy a szülők közjegyző előtt hitelesített kérvényeivel elindulhatnak az állami iskolai magyarórák. Az első iskolai csoportban 34 általános iskolai diák volt. Ebben az évben ilyen magyarórák indultak még Klézsén, ahol 17 diákot írattak be a szülők. Attól az évtől kezdve bővült az iskolai magyarórák száma és további településeken is elindultak ezek. Bővült az iskolán kívüli magyar nyelvfoglalkozásokat szervező települések száma is. Közben épültek a foglalkozásoknak helyet adó közösségi házak, így Pusztinán is. Elindult a keresztszülős támogatási rendszer, amely a program támogatási egyik alapját adja és a pályázati támogatást kiegészíti.
A 2011-12-es tanévben Pusztinán 52 tanuló járt az állami iskolai heti 3 magyarórára. Az iskola többi 58 diákja és a 36 óvodás tanuló iskolán kívüli foglalkozásokon tanulta a magyar nyelvet a Pusztinai Magyar Háznál. A 2011-12-es tanévre 12 új kérvény volt a szülők részéről a magyarórákra. Tavaly befejezte a VIII-ik osztályt 5 magyarórás tanulónk, közülük az egyik tanulónk a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceumban tanul tovább, rajz szakon. 7 magyarórás diákunk más iskolákhoz távozott, 2 tanuló szülei visszavonták a kérvényüket, mert nem akarták, hogy a gyerekük korábban keljen reggel a magyarórák miatt, mint a többi tanuló. Sajnos az iskola tanulói összlétszáma nagyon visszaesett az utóbbi években (kevesebb gyerek születik, a szülők magukkal viszik külföldre, stb.). Így, összesen 92 tanulója volt a 2011-12-es tanévben a tavalyi 110 helyett a Pusztinai Általános Iskolának, akik mind egy időben kezdték a tanulást, reggel. Az első-harmadik és hatodik-nyolcadik osztályok összevontan (szimultán osztályokként) működtek. A gyermekek nyelvállapota Pusztinán is rohamosan romlik. Évről évre érezhető a még magyarul beszélő gyermekek korhatárának emelkedése. Jelenleg a szakadás az V. osztályosoknál van, tavaly a IV. osztályosoknál volt és ez így folytatódik. Közülük egy részének könnyű magyarul beszélni, látszik, hogy otthon is gyakorolják ezt, más részének szinte idegennyelvként szól a magyar nyelv a szájából. A nagy többségük úgy nőtt fel, hogy a szüleik csak román nyelven szóltak hozzájuk. Ezt a szülők azzal magyarázzák, hogy a gyermek javát tartják szem előtt azzal, hogy felnőve jobban boldogul az iskolában, melynek tanítási nyelve a román és jobban értik az egyház nyelvét, amely Moldvában még mindig kizárólagosan román. Velük és a náluk kisebbekkel, ahol szintén nagyon gyenge a nyelv állapota, sokat kell gyakorolni a helyes kiejtést, a hangok megfelelő hosszúságát, a hangsúlyt és a beszéd dallamát. Ez olyan szintig megy, hogy az óvodásoknál szinte szavanként kell megtanítani a magyar beszédet. Szerencsére nagy az akaratuk és érződik a szülők biztatása, lelkesítése. Továbbá az is szerencsés, hogy a mai gyermekek sokkal bátrabban szólalnak meg, kérdeznek, mint régebben. Így, ha az elején még hibáson is ejtik a szavakat, de bátran gyakorolják és javítják és napról napra érződik a félzárkózásuk a még csángómagyarul beszélő gyermekekhez. Van olyan óvodás lányunk, aki tavaly még csak olaszul értett, beszélt, és most már lehet vele kommunikálni, sőt alapdolgokban tud felelni is. Ő volt az egyik leglelkesebb kis tanulónk az iskolán kívüli foglalkozásokon. Jó lenne, ha a program magyartanárjai a lehető legtöbb ideig maradhatnának a településen tanítóként. Itt folyamatosan kell építeni a tanulók nyelvtudását úgy, hogy az adott oktató nagyon jól ismeri, hogy mire épít, milyen szintű, és miből áll a tanított diákok nyelvtudása. A meglévő tudásukra kell építeni és azt kell elsősorban megerősíteni. Ugyanakkor a tanított anyagot is jól meg kell választani: lehetőleg olyan dolgokra összpontosítani, amiket a többi iskolai órákon nem kap meg és amire alapozva a nyolcadik osztály befejezése után fel tudja venni a versenyt az osztálytársaival és meg tudja állni a helyét abban a magyar nyelvű középiskolában, ahova jelentkezik.
A 2011-2012-es tanévben az iskolai magyarórákra összesen 50 tanuló járt. A többi iskolai és óvodás tanuló hozzájuk csatlakozott iskolán kívül a Pusztinai Magyar Háznál tartott foglalkozásokon. Ettől a tanévtől kezdve a Pusztinai Általános Iskolában kaptunk egy külön termet a magyarórákra. Ebben a teremben megvolt a szükséges számú asztal és szék, a többiről nekünk kellett gondoskodni. Szondy István és felesége keresztszülőktől szépen varrott asztalterítőket kaptunk az iskolai padjainkra. Ezúton is köszönjük szépen támogatásukat. A terem felszerelését elnapoltuk, mivel az iskola vezetősége arról értesített, hogy a jövő tanévben abban a teremben tervezik az előkészítő osztály elindítását.
Az iskolai magyarórákra járó tanulók négy csoportban tanultak, korosztályonként. Négy tanév kihagyása után, tavalytól újra én tartom az iskolai magyarórákat Pusztinán. Az első iskolai magyarórás éveim után nagy öröm újra tanárként dolgozni abban az iskolában, amelyben én is végeztem a nyolc általános osztályt. Az iskola tanárai közül sokan a volt tanáraim vagy olyan fiatalok, akikkel együtt tanultunk a szülőfalunk iskolájában. A legkisebb iskolai magyarórás csoportban egy elsős és 9 másodikos diákom van. Csak egy elsős tanulóm maradt, mert a többi kisgyerek még maradt egy évet az óvodában, pedig a szülők a tanév előtt iskolába szándékoztak adni őket és megírták a kérvényüket a magyarórához. Az egyetlen elsős diákomnak nem voltak tanulási gondjai. Otthon is beszélnek magyarul a szülők és jó szókinccsel rendelkezik, az órán tanult új szavakat is hamar megjegyezte. A csoporthoz csatlakozott tanév közben egy olyan másodikos kisfiú, aki számara a szülei megírták a következő tanévre a kérvényt. Jegyeket nem kaphatott, de rendszeres óralátogatása segítette őt a csoporttársaihoz való felzárkózásbán. A második csoportban 5 harmadikos és 7 negyedikes tanulóm volt. A nyelvtudásuk nagyjából azonos szinten állt. Jól lehetett velük dolgozni. A harmadik csoportban tanult 11 ötödikes és 6 hetedikes diák. Az csoportot azért alakítottam így, mert a hetedikesek nyelvtudása jó, míg az ötödikeseknél soknak helyes kiejtési gondja volt és egymástól hallva a beszédet tanulnak a legkönnyebben. Tanév végére érezhetőek is voltak az eredmények. A negyedik csoport tanulói a 7 hatodikos és a 4 nyolcadikos voltak. Ez a két osztály összevontan tanul az iskolában, megtanultak együtt dolgozni és egymást segítik a tanulásban való jó boldogulásban. Az alsósoknak délután voltak az óráik, akkor amikor a tanítónőjük befejezte velük az óráit, a felsősöknek a leginkább reggel 7 órától, illetve a harmadik csoportnak a harmadik órája pénteken déltől volt. Az iskola optimális körülményeket biztosított a tanulásra. Még a reggel 7-től kezdődő óráinkon is megfelelően fűtve és világítva volt a tantermünk. Az iskola vezetése és tanárai már nem akadályozzák a gyermekeket az anyanyelvük tanulásában, inkább sokszor biztatták őket erre. Az iskolai magyarórák tanulóival a tanítás során igyekeztünk dolgozni minden olyan didaktikai segédeszközzel, amelyre szükségünk volt a tananyag minél szemléletesebbé tételében és a jobb megértés érdekében. Többek között használtunk feladatlapokat, szemléltető anyagokat, számítógépet, laptopot, fehér és színes krétát. a feladatlapok mellett a következő tankönyveket használtuk a jelen tanévben, melyeket az eddigi évek tapasztalatai alapján választottam és szereztem be minden csoport tudásszintjéhez igazítva:
I.-II. osztály: Lovász Andrea, Tunyogi Katalin: Ábécéskönyv, Studium Könyvkiadó, Kolozsvár, 2006 Herold Gyuláné: Betűvető – első osztályosoknak. Munkafüzet az olvasás, írás, szövegértés fejlesztéséhez, Mozaik Kiadó, Szeged, 2011. Megtanultuk a betűk írását, különös tekintettel a romántól eltérőekre, a betűkhöz tartozó szavakat is megtanultuk, a betűk helyesírását és helyes használatát, a betűkhöz tartozó mondókákat gyakoroltuk és megoldottuk az ezekkel kapcsolatos feladatokat. A tankönyv nagyon jól használható volt és örömmel használták a tanulók. Nagy öröm volt számukra minden új betű felfedezése, elsajátítása. III.-IV. osztály: Sántha Csilla, Harmath Zita: Magyar nyelv. Tankönyv a II. osztály számára, Didaktikai és Pedagógiai Kiadó, Bukarest, 2000. Feldolgoztuk többek között a Szeresd a könyvet!, A könyv, Fecskeiskola című olvasmányokat. Olvastuk és értelmeztük a Hideget is, meleget is és Az okos leány című meséket. Feldolgoztuk a Mátyás király lustái népmondát. A következő verseket tanultuk meg: Kányádi Sándor: Bandukol az őszi nap, Csanádi Imre: Karácsony fája, Osvát Erzsébet: Meséltél és meséltél, Benedek Elek: Megjöttek a fecskék (részlet), Román népballada: Csak tiszta forrásból (Gyűjtötte, fordította Bartók Béla) A nyelvtani részből többek között átvettük a betűket-hangokat, ezek használatát és helyesírását, az ellentétes és rokon értelmű szavakat és a szavak szerkezetét és fajtáját. A tankönyv szövegei a koruknak megfelelő és jó volt, érdekes és hasznos feladatokat tartalmazott. V.-VII. osztály: Kénosi Dénes Ida: Ablak a világra. Magyar olvasókönyv és nyelvi ismeretek a 4. osztály számára, T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2006. Ebből átvettük a Bajor Andor: Betűvetés, Tréfás népmese, A kakas, a kutya és a róka, Szántai János: A farkas és a ház, Lévay Erzsébet: Karácsony ajándéka, D. Major Klára: Az alvó óriás, Legközelebbi szomszédunk a hold, Zelk Zoltán: Egy asztal élete olvasmányokat, Lászlóffy Aladár: Olvasás és Lakatos Demeter: Messze ott, hol a nap szentül le verseket, a szabófalvi csángó költő születésének századik évfordulója alkalmából. A nyelvtani részből megtanultuk a névelőt, a főnevet, a melléknevet, a számnevet, a névmást és az igét az igekötővel és megoldottuk az ehhez a témakörökhöz tartozó feladatokat. A negyedik tankönyvet kapták az idén a harmadikos helyett, mert sajnos csak ebből tudtam beszerezni a létszámuknak megfelelő példányszámot. A félévi dolgozatokat december 13-án, illetve május 31-én írtuk meg. VI.-VIII. osztály: Kénosi Dénes Ida: Ablak a világra. Magyar olvasókönyv és nyelvi ismeretek a 3. osztály számára, T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2005. Feldolgoztuk a Bajor Andor: Szeptemberi napfény, A három jó barát, Linda Jennings: A madarak karácsonya, Kis Bitay Éva: Alszik a természet, Krecsmáry László: Hát nem érdekes? és Lakatos Demeter: Messze ott, hol a nap szentül le verseket, a szabófalvi csángó költő születésének századik évfordulója alkalmából. A nyelvtani részből megtanultuk a névelőt, a főnevet, a melléknevet, a számnevet, a névmást és az igét az igekötővel és megoldottuk az ehhez a témakörökhöz tartozó feladatokat. A félévi dolgozatokat december 12-én és május 30-án írtuk meg.

Látható, hogy az általános iskola ábécéskönyvétől a negyedik osztályosok tankönyvéig az, amivel dolgozni tudunk. A heti három óra ennyi anyag feldolgozására biztosít lehetőséget. Természetesen mindez annak függvényében van, hogy a tanulók nagyon sokszor a nyelvet nem beszélik az általunk szervezett magyar nyelvi foglalkozásokon kívül. Továbbá az is meghatározó tényező, hogy a szülők a gyermekeket attól a tanévtől íratják az iskolai magyarórára, amikor erre elhatározzák magukat. A tanügyi törvény és kiegészítései úgy rendelkeznek, hogy a beiratkozásuktól kezdve az általános iskolás évek végig kell járniuk ezekre a magyarórákra. Azonban mégis van egy-két olyan szülő, amely visszavonja a kérvényét megóvva a gyermeket a magyarórákra járás plusz feladatától vagy a reggeli egy órával korábban történő felkeléstől. Az iskolán kívüli órák hétköznap voltak déltől. Az óvodások naponta jártak, az állami óvodai programjuk után együtt indultak a Magyar Házba. Az iskolán kívüli foglalkozásokban idéntől Rosu Anna pusztinai tanítónő segít. A téli ünnepek alatt sikerült az emeleti tantermet leválasztani, ezáltal a Magyar Házban zajló programok nem zavarják a nyelvi foglalkozásokat, és fordítva. Ugyanakkor a kicsiknek kevesebb lehetőséget biztosít, hogy a foglalkozások alatt elkalandozzon a figyelmük a házban zajló más foglalkozások miatt. Az iskolán kívüli foglalkozások első és legfontosabb célja az iskolai magyarórákra járó gyermekek tudásának elmélyítése, illetve a még az iskolai magyarórákra be nem iratkozott tanulók félzárkóztatása. Ebből kifolyólag az iskolán kívüli órák követik az iskolai tananyagot, azt elmélyítik, rendszerezik, gyakoroltatják, illetve kiegészítik. Az iskolán kívül járó gyermekekkel minden olyan didaktikai segédeszközt használtunk, amivel rendelkeztünk vagy amit be tudtunk szerezni. Ilyenek a tábla, színes papir, nyomtatott vagy fénymásolt feladatlapok, gyurma, gyöngy, festék, stb. A feladatlapok mellett a következő munkatankönyveket használtuk az iskolán kívüli foglalkozásokon:
Óvodások és elsősök: Földvári Erika: Írásvázoló első osztályosoknak. Kisbetűk, Mozaik Kiadó, Szeged, 2011. Gyakoroltuk a vonalvezetést, az írószer tartását és a betűk helyesírását. Cél volt, hogy a kicsik megszokják az írást, az írószer helyes fogását, tartását és megszeressék az írás gyakorlását. Továbbá fontosnak tartottuk, hogy ismerkedjenek a betűk formálásával, hangzásával. II. osztályosok: Írásvázoló első osztályosoknak. Kisbetűk, Mozaik Kiadó, Szeged, 2011. főleg második része (betűk). Kiegészítettük az iskolában tanultakat és azokat gyakoroltuk. III.-IV. osztályosok: Batáné Murányi Erika, Kis Gyuláné, Koncz Antónia, Takács Marianna: Ugróiskola. Kisbetűs írásfüzet, Pedellus Tankönyvkiadó, Debrecen, 2007. Elsősorban a feladatokra helyeztük a hangsúlyt, a szókincsük bővítésére, a beszédre és szépírásra figyeltünk. V.-VIII. osztályosok: Batáné Murányi Erika, Kis Gyuláné, Koncz Antónia, Takács Marianna: Ugróiskola. Olvasókönyv, Pedellus Tankönyvkiadó, Debrecen, 2008. Az olvasmányok mellett a nyelvtani fogalmak és szabályok gyakorlása volt a cél.
A pusztinai gyermekek keresztszüleivel a kapcsolattartást sikerült rendszeressé tenni. A gyermekek leveleznek, rendszeresen küldenek rajzokat, beszélnek, találkoznak velük. Ez a tanároktól folyamatos plusz munkát követel, de kiemelten fontosnak tartjuk. A tanulók levelei adott ünnephez vagy alkalomhoz igazítottak. A rajzaik is ezt követik, ezek szerepe a leírtak kiegészítése, vizuális bemutatása, illetve a gyermek belső világának kivetítése. A levélírás, azok együtt történő kijavítása is a gyermekek nyelvtanulását, gyakorlását szolgálja elsősorban. Emellett a keresztszülők nagyjából kéthetente információkat kapnak az aktuális programjainkról. Újra jelentkezett a településünk „falugazdája”, Muhi András úr is, aki továbbra is vállalta a munkánk segítését, koordinálását. Ugyanakkor elkezdtük a tanulóink fényképes adatbázisának a kiépítését a Magyar Ház tulajdonában lévő fényképezőgéppel. Az elmúlt tanév alatt a gyerekek közel feléről sikerült elkészíteni bemutatkozó képét. Ennek célja, hogy a keresztszülő aktuális képet kapjon a keresztgyerekéről, illetve, hogy egy naptárt, tablót, stb. készítsünk a tanulóinkról.
Az óvodás kisgyerekek naponta vettek részt a magyar nyelvi foglalkozásainkon. Őket minden hétköznap az állami óvodai óráik után vártuk a Magyar Házban a korosztályuk számára szabott játékos feladatokkal, rajzzal, színezéssel, origami és további kézműves foglalkozásokkal. Mivel a nagy részük nem beszél magyarul, ezért az elsődleges szempont a magyar nyelven való minél több kommunikáció, játék és az alapvető dolgok megnevezésének megtanítása, illetve a köszönés, a bemutatkozás, a számolás egytől tízig, a színek felismerése volt. Az első-másodikos diákok ebben a tanévben még a magyar ábécé megtanulásával, az írás-olvasás alapvető szabályainak elsajátításán dolgoztak. Egy nagyon lelkes és szorgalmas csoportról van szó, akikkel nagyon könnyen, jól lehetett dolgozni. Nagyon szeretnek olvasni, írni és sokat tanulnak, ugyanakkor rendszeresen is jártak a foglalkozásokra. A III.-IV. osztályos tanulókkal elsősorban a helyesírásra és olvasásra helyeztük a hangsúlyt. Ezenkívül megtanulták még a Sarkady Sándor: Jön a tél, Weöres Sándor: Olvadás, Itt a fejem... (magyar népköltés), Petőfi Sándor: Fekete kenyér, Nemes Nagy Ágnes: Lila fecske című verseket. A felső tagozatosoknak az iskolában is több órájuk volt, mint az alsósoknak, ezért az iskolai magyarórákra jól és rendszeresen felkészültek, de kevesebben jártak és rendszertelenebbül az iskolán kívüli foglalkozásokra. Velük a játékos, rajzos feladatok mellett nyelvtani és olvasási feladatokon dolgozunk. Továbbá megtanultuk a Petőfi Sándor: Füstbement terv, Matekovics Éva: Lefagy a kezem!, Gazdag Erzsi: Mesebolt, Móricz Zsigmond: A török és a tehenek, Juhász Magda: A hóember király, Petőfi Sándor: Fa leszek, ha..., József Attila: Mama, Lakatos Demeter: Szép a falum, József Attila: Kedves Jocó, Petőfi Sándor: Itt van az ősz című verseket. A továbbtanulók rendszeresen jártak felkészítőre. Ők a nyolcadik osztály befejezése után magyar középiskolában szándékoznak továbbtanulni. A tanévév elején erre a heti egy (szükség esetén több) alkalommal két órában tartott felkészítőre három nyolcadikos tanuló járt. Nyolc tanuló járt rendszeresen ezekre az órákra. A nyolcadikosokhoz hetedikes vagy annál kisebbek is csatlakoztak, akik már most magyar középiskolába készülnek. Ezeken az órákon elsősorban helyesírással, olvasással foglalkoztunk. Átvettük, rendszereztük és elmélyítettük a nyelvtani témaköröket, a helyesírási szabályokat és nem utolsó sorban mindent átbeszéltünk, amit a továbbtanulóknak tudniuk kell, ahhoz, hogy az adott középiskolában becsületesen megállják a helyüket és fel tudják venni a versenyt az osztálytársaikkal. Ezeknek a gyermekeknek a szülei is támogatják őket abban, hogy kitartóak legyenek a magyar továbbtanulás mellett. Ugyanakkor rendszeresen érdeklődnek a gyermekeik haladásáról a magyar nyelv minél jobb élsajátításában. Tisztában vannak azzal is, hogy az iskolai órákon is jól meg kell állniuk a helyüket és jó eredményekkel kell végezzék az általános iskolát, hogy több esélyük legyen abban a középiskolában továbbtanulni, ahol szeretnének. A tanulók szüleinek félévente szülőértekezletet szerveztünk az állami iskolában, ahol tájékoztattuk őket az aktuális ügyekről és megbeszéltük a további teendőket. A szülőértekezlet az adott félév végén van. Az első félév szülőértekezlete december 16-án volt, a második félévé július 15-én. Erre a szülők a gyerekeiken keresztül meghívót kaptak. A szervezett szülőértekezleteinkre minden alkalommal szinte az összes érintett szülő eljött. A gyerekek szülei közül sokan hetente ének és táncpróbákra jártak a Magyar Házba, hogy az őseink gazdag néphagyományát ne felejtsük el és a gyerekeiknek is tovább tudják adni. Ilyenkor a gyermekeiket is elhozták és hangulatos együttlétben dolgoznak, ezáltal kicsit felelevenítve az őseink guzsalyos szokásait. A táncos foglalkozásokat Rosu Anna tanítónéni szervezte. Az első félévtől kezdve igyekeztünk külön is kiemelni a legjobb tanulóinkat és megjutalmazni őket. Az óvodások közül Mátyás Melinda, az alsós tanulóknál László Albert-Dominik és a nagyobbaknál Keszáp Johanna voltak a tanév legszorgalmasabb tanulói. Ők a leginkább a tanulásukkal, szorgalmukkal emelkedtek ki és a magaviseletükkel, de mellettük további közel harminc tanulót jutalmaztunk a tanév során tanúsított szorgalmukért.
A továbbiakban röviden néhány gyermekprogramunk, melynek részesei voltunk az elmúlt tanévben (és amelyekről a honlapunkon is beszámoltunk): Október 8-án, szombaton 55 csíkszeredai általános iskolás és líceumi tanuló gyermek látogatott Pusztinára. Őket Ft. Szecsete Zoltán csíkszeredai Szent Kereszt Főplébánia káplánja, György Imre gyakorlati éves kispap és Ft. László Rezső hargitafürdői plébános kísérte. Nyáron közösen táborozunk a csíkszeredai plébánia szervezésében. November 12-én, szombaton 13 órai kezdettel a II. „Lackó Katalin” Népdalversenyt tartottunk a Pusztinai Magyar Házban. A versenyzők a pusztinai általános iskola tanulói, iskolai és iskolán kívüli magyar anyanyelvi órákra járó gyerekek voltak, ők mérték össze népdaléneklési tudásukat. A kicsiknél Száros Mária-Stefánia, a nagyoknál Készáp Johanna érte el az első helyezést. A Pusztinai Magyar Házban december 4-én szavalóversenyt rendeztünk, melyen 11 alsó, és 17 felső tagozatos pusztinai tanuló vett részt. Minden jelentkező három verssel készült, melyek közül az egyik kötelező volt, a másik kettőt szabadon választva tanulták meg a diákok. Az alsósoknál Kányádi Sándor: Bandukol az őszi nap volt a kötelező vers, a felsősöknél Lakatos Demeter: Messze ott, hol a nap szentül le. A felsősök versválasztása Lakatos Demeter szabófalvi csángó költőre esett a költő születésének századik évfordulója alkalmából. A kicsiknél László Albert-Dominik, a nagyoknál Sztán Mihály lett az első helyezett. December 19-én a Magyar Ház vendége volt Böjte Csaba és az általa vezetett Dévai Szent Ferenc Alapítvány munkatársai. Karácsony szeretet-üzenete mellett együtt érkeztek a karácsonyi ajándékokkal, amit egyaránt örömmel fogadtak a megjelent gyerekek, szülők, nagyszülők. Karácsonyi ünnepség. A program karácsonyi dalokkal indult, amit a nálunk szokás felajánlások követtek. Utána megérkezett a Télapó. Idén is a ház kéményén ereszkedett le és idén sem jött ajándékok nélkül. Türelmesen kikérdezte a gyermekeket az ebben a félévben tanultakról, majd megajándékozta őket. A gyermekek énekeltek, szavaltak vagy mondókát, mesét mondtak neki. A Télapó rendkívül elégedett volt és megígérte, hogyha ilyen ügyesen haladnak, akkor a jövő karácsonykor sem felejti el őket. Nőnap. Március 8-án a pusztinai gyerekek műsort tartottak az anyukáiknak. Minden gyerek mondott verset, a kiscsoportosok mondókákat mondtak és a nagyobbak énekeltek. A műsor végen minden anyuka kapott a gyerekétől egy saját kezűleg gyártott képeslapot és egy kis ajándékot. Csíksomlyói búcsú. Mind minden esztendőben, az idén is Pünkösdkor részt vettünk a csíksomlyói búcsún úgy gyerekek mind felnőttek Gyereknap és orvosi vizsgálat. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat „VEDD FEL ÉS LÁSS!” programja lehetőséget teremtett június 1-én, hogy általános orvosi, gyermekgyógyászati, bőrgyógyászati, fogászati és szemészeti vizsgálatokban részesüljünk. Gyermeknap lévén egész napos gyermekprogramok szórakoztatták a gyerekeket míg a vizsgálatokra várakoztak. Pusztinai zeneovi és tanévzáró. Június 18-22. között a pusztinai gyermekek és szülők részt vettek egy hetes játékos foglalkozásokon. A következőkel lehetett ismerkedni: újságírás, diafilm vetítés, kreatív ének, színjátszókör, zeneovi. A záróműsort követte a tanévzáró ünnepségünk. Itt felléptek a év során legkiemelkedőbb teljesítményű gyerekeink, akiket kis ajándékkal jutalmaztuk a „Pusztinai Házért” Egyesület részéről. Gratuláltunk és tapssal jutalmaztuk az iskolai magyarórákra a következő tanévtől beiratkozott 18 új tanulónak. Július 1-7. között Zenetábor volt a Magyar Házban. Következnek a keszthelyi, velencei, kecskeméti és csíkszeredai táboraink, majd a nyári tanítás és óvodai foglalkozások a következő tanév elejéig.
Az oktatási program bizonyította kiemelt fontosságát a településünk életében. Sajnos nálunk otthon, a családokban egyre ritkábban szólnak magyarul a gyermekekhez. Ezért a magyar nyelv gyakorlásának meghatározó tere az iskolai és iskolán kívüli magyarórák. Bilibók Jenő, tanár
2012.07.09.
Pustiana.ro

A közösségért Héjjasfalván
A Héjjasfalvi Református Egyházközség és a Héjjasfalvi Kulturális Egyesület kéz a kézben igyekszik a helyben élő lelkek ápolására, gazdagítására. Összefogjuk és összefonjuk a hitnek, szellemi és népi szálaknak fonalát, oly módon, hogy bizalmat keltsünk a megmaradásra, értelmet a munkálkodásra és közösségi életre nézve. Tevékenységeink, rendezvényeink is erre céloznak; így született meg legutóbb a Falva Találkozó gondolata, amelyet meg is szerveztünk július 8-án, vasárnap.
Saját falvaink jelenlegi és hazalátogató népe mellett meghívást intéztünk olyan települések egyházközségei felé is, melyek szintén a -falva nevet viselik. Így látogatott Héjjasfalvára képviseletben Magyarkirályfalva, Sövényfalva, Désfalva, Abosfalva, Mikefalva, Fiatfalva, Alsóboldogfalva, Bikfalva, Lécfalva, Kézdimárkosfalva, és ünnepeltünk együtt a Falva Egyházközségek I. Találkozóján. A templomi istentiszteleten a résztvevők gazdagodhattak a hitbeli táplálékkal, melyet Isten igéje kínál, és a szellemi-történeti beszámolók által, melyeket a megjelenők elhoztak hozzánk. Megtudtuk így az illető -falva neveknek a tényeken vagy legendákon alapuló eredetét, és betekintést nyertünk a közösségek életébe. Jelképértékkel bírt az az állótérkép, mely kézi kivitelezéssel készült, és magán hordozza Erdély több mint 200 -falváját, melyek között a magukét képviselők a bejelölt helyre feltűzték templomukról készített fényképüket. A térkép, az igék, a szeretetteljes gondolatok felemelő érzést nyújtottak, ugyanakkor büszkén és meghatódva hallgattuk a helyi Zeyk Domokos Fúvószenekar szolgálatát, szemléltük a felsorakozó népviseleteket, adhattunk és vehettünk át XIII. századi templomos emléklapokat, könyvjelzőket. Az együttlét bográcsos szeretetvendégséggel és asztalitenisz-bajnoksággal folytatódott, mely alkalmat kínált a közvetlenebb ismerkedésre, a -falvák és emberi lelkek egymáshoz való közeledésére.
Vendégeink hazautazása után mi, héjjasfalviak még szorosabb összefogásban folytatjuk elkezdett munkánkat. Vakációs hetet szervezünk gyermekeink számára, furulyakört indítunk, mely iránt nagy a lelkesedés iskolásaink részéről, akik tanulmányaikat több helyen folytatják, de ezáltal is itthon, együtt gyarapodhatnak; a helyi újságot, a gyülekezeti lapot továbbra is kínáljuk olvasóinknak; közeleg a július vége és közismert nevén a Petőfi-ünnepély, melyet igyekszünk a lelkekbe is visszahonosítani, nemcsak az emlékhelyek mellé; óvodánk támogatásával buzdítunk családokat az anyanyelvi oktatásban való megmaradásra, ifjúságot, fiatal házasokat hívunk közösségi együttlétekre, akár kirándulásra, s minden alkalmat megragadunk arra, hogy a helyi magyarság egyházában és nemzetében öntudatosan lépjen előre. E célkitűzések megvalósítására irányuló fáradozásainkat anyagiakkal buzdította a Communitas Alapítvány, Maros Megye Tanácsa és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., melyekért ezúton is köszönetet mondunk.
Napok, hetek, nyarak, alkalmak és ünnepek tovaszállnak, újakat indítunk és szervezünk, ápolunk és igyekszünk. Ablakon kinézve, felkeléskor és lefekvéskor, e két mozzanatot átfogó minden időpontra nézve a templom napórájának felirata arra emlékeztet: Ora et labora. Az egyházközség és az egyesület kéz a kézben, imádkozva dolgozik az egyházért, a faluért, céltudatosan a közösségért. Iszlai Júlia
Népújság (Marosvásárhely)

Könyv az erdélyi konglomerátumról
Kántor Lajos Konglomerát (Erdély) című új kötetét a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesületben ismerhette meg a közönség, Markó Béla és Demény Péter közreműködésével. A közreműködők Szilágyi Domokos, Gaál Gábor és Szabédi László személyét, valamint a transzilvanizmus fogalmát értelmezték. Az elhangzottakat Kustán Magyari Attila jegyezte le.
A Kossuth kiadó gondozásában megjelent könyv mintegy ötven évet ölel fel, s teszi ezt három közismert személyiség, Szilágyi Domokos, Gaál Gábor, valamint Szabédi László szövegeinek segítségével. Ahogy Poszler György fogalmaz a könyv hátsó borítóján, ez a munka „fiktív szemináriumokat” gyűjtött össze, amely három nagy halott elmélkedéseit tárja fel, fontos létkérdésekről, „a romániai magyar politikatörténet, eszmetörténet, irodalomtörténet égető kérdéseiről.” Markó Béla ennek nyomán igyekezett meghatározni a kötet „sajátos és újszerű” műfaját, kijelentve, hogy egy mindenképpen alapműnek számító esszéregényről, dokumentumregényről beszélhetünk, de a műfajt illető legpontosabb megfogalmazást a könyv alcíme hordozza: Erdély. „Illúziókról, azok elveszítéséről, majd újabb illúziókról szól nemcsak a mű, hanem maga Erdély is”, – jelentette ki. Az egyik tévedésünk, hogy nem tudunk azokról az elődökről, akik korábban már gondolkodtak a térség sorsáról, így Kántor kötete ebben a tekintetben is hathat a felfedezés erejével. Szabédiról beszélt, aki nem csak gondolkodóként, hanem íróként is más utat járt be, nem a manapság előtérben levő „tündérkedő” vonulat, „most Nyirőt olvasnak, illetve Wass Albertet – ez utóbbit sajnos”, – tette hozzá.
Kántor elmondta, a kötet megvalósítását hosszas gondolkodás előzte meg, ugyanakkor egy pillanatig sem titkolta, hogy a három ember munkáiból vett át szövegeket, de a célja nem az volt, hogy az életútjukat felvázolja, hanem a Szabédi ifjúkori naplójában megtalált „konglomerát” fogalmat érzékeltetése. Olyan személyeket állított a középpontba, akik áldozatai voltak egy történelmi folyamatnak, de alakítói is próbáltak lenni. A könyvben gyakran monogramokkal utal a személyekre, sokszor az Sz.-G.-Sz. triót is használva. Sz. azonban nem különbözik sokban Szabéditól, mindössze annyiban, hogy a monogram által erősödik a fikció jelleg, annak ellenére, hogy a szereplők eredeti szövegeivel dolgozott.
Minden aspektusban tökéletes? Más kérdés, hogy például Gaál Gábor vagy Szilágyi Domokos személye mennyire megosztott, és megosztó. Ezzel kapcsolatosan tette fel a kérdést Demény Péter, amelynek aktualitása is van: magyar sajátosság-e elvárni a művészektől, hogy minden szinten és aspektusban tökéletesek legyenek? Demény úgy látta, meglehetősen kétséges alakok kiváló írók, színészek lehetnek, Markó azt válaszolta, hogy „tetszetős lenne egyszer s mindenkorra leszámolni azzal a magyar kulturális beidegződéssel, amely arról szól, hogy nincs fiktív én a versben, hanem az azonos az életrajzi énnel, élet és mű nem választható el egymástól”. Petőfi példáját említette, azzal kiegészítve a gondolatot, hogy akár Balassi Bálint személyéig visszamehetünk, amikor ezt a kérdést kutatjuk. Petőfi esetében az ember és az alkotó egyesítése azt eredményezte, hogy a versei hitelességét a csataéren kellett bizonyítania, ebbe pedig belehalt. A kultúránk tette ezt vele, viszont Petőfi halálával szemben Jókai például hosszú életet élt meg, ami nyilvánvalóan nem negatívumként említendő. A magyar kultúra sajátossága ember és életmű egybeforrása, ezért is jelenthettek olyan méretű traumát azok az életrajzi tények, amelyek az utóbbi években kiderültek nem csak Szilágyi Domokossal, de ebben a térségben több közismert személyiség kapcsolatosan is. Kántor Lajos úgy vélte, minden életnek sok tanulsága és olvasata létezik, hogyha a dossziék elolvasása után embereket kellene leírnia, sokaktól elbúcsúzhatna, így szerinte meg kell tanulni elválasztani a két dolgot. Irodalomtörténetileg soha nem szerette a kánonokat, – mondta, Demény Péter pedig ráerősített: mindig csak sztárok vannak, hiszen a közönség nem tud mindenkire figyelni. Sokakat nem is a moralitásuk miatt tolnak háttérbe, hanem mert egy-egy adott korban éppen másokra illik hivatkozni, viszont fontos megjegyezni, hogy az éppen közismert alkotók nem válnak feltétlenül rossz minőségűvé a státuszuk miatt.
Nemlétező közös Erdély-kép. A beszélgetés következő fonala már Erdélyről és az egységről szólt. Kántor Lajos a könyve címét említette, mivel a konglomerátum éppen azt jelenti, hogy nem lehet egységről beszélni; a Kós Károly és Kuncz Aladár által megfogalmazott transzilvanizmustól pedig teljesen eltér a Szabédi-féle értelmezés, amely éppen azt hangsúlyozza, meglehetősen illúziórombolóan, hogy azoknak az erdélyi magyaroknak az elmélete ez, akik egy országrész elveszítéséből építkeztek. Demény rámutatott, a transzilvanizmus maga is egy egység felé mutat, hiszen éppen azt akarja meghatározni, hogy három nemzet hogyan kreál valami különlegeset ebben a régióban. Kántor két, a könyvében is szereplő idézetet vetett össze: Csíki László „örök egy Erdélyét”, és Lucian Blaga azon írását, amelyen maga is megdöbbent, hiszen úgy szól Erdélyről, hogy a magyarok ittlétét egyáltalán nem említette meg. Maga sem tenné naftalinba a transzilvanizmust, mint fogalmazott, viszont messzemenően elfogadja Szabédi véleményét, aki szerinte egy teljesen reális megközelítésben nyilvánult meg a kérdésről.
Markó Béla a román-magyar közös Erdély-kép kapcsán rámutatott, ilyen nem létezik, bár valaha azt mondták, hogy Erdély a magyar nemzet keletje az ősiség, az eredet tekintetében, míg a románok számára a nyugatot jelenti, az európai értékeket látják benne. Nehéz volna tehát közös nevezőre hozni a két nemzet közti véleménykülönbséget, erre nem is akart kísérletet tenni, de úgy látta, valahol, valamikor bár a magyar közös szemléletet fontos volna meghatározni.
A mai közös Erdély-szemléletbe nem fér bele Tamási Áron és Szabédi László, vagy Székely János és Sütő András, – mondta, mert ezek olyan erdélyi alternatívák, amelyek, ha egységes szemléletet akarunk kialakítani, akkor fölöslegesek. Az egységes szellemiség meghatározása során nem zárhatjuk ki egyikük nevét sem, hanem éppen a közös pontokat kell megtalálnunk bennük. Szabédi racionalizmusa kapcsán úgy vélekedett, az nem a múlt, hanem a jövő ideológiája lehetne, annál is inkább, hogy könnyen megtörténhet, nincs más kiút számunkra.
A beszélgetés záróakkordjaként Demény Péter megjegyezte, számos olyan témát sikerült felvetniük, amelyet a jövőben bizonyítani kell, az az állítása pedig, mely szerint egy könyv csak akkor él, hogyha beszélnek róla, egy találkozóra is alkalmazható.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A Magyar Kultúra Napja Déván
Összerdélyi ünnepség a szórványban
Roppant gazdag és színvonalas ünnepségen vett részt szombat délután a dévai magyarság. A református templomban szervezett gálán a közönség helyi volt, az előadók viszont Erdély különböző tájairól érkeztek, mindenekelőtt Kolozs és Maros megyékből.
Az ünnepség Lovász János lelkipásztor áhítatával kezdődött, majd Jancsó Miklós kolozsvári színész elszavalta a Himnuszt, annak valamennyi versszakát, nemcsak az elénekelni szokott elsőt. Barabás Kásler Magda közkedvelt népdalénekes előadta az Ó Szent István című moldvai csángó népdalt.
Deák Piroska dévai magyartanár a magyar irodalom legnagyobb szókincsű íróját, Arany Jánost mutatta be, pontosabban Arany és szülővárosa, Nagyszalonta életre szóló hosszú és érzelem teli kapcsolatát.
Az irodalmi művében kb. 24 000 szót használó Arany János 130 évvel ezelőtt, 1882-ben hunyt el, Deák tanárnő ezért választotta őt a Magyar Kultúra Napja idei megünnepléséhez.
Guttman Mihály kolozsvári tanár viszont az 1882-ben született Kodály Zoltánt, a nagy hazafi zeneszerzőt, a legnagyobb magyar zenepedagógust méltatta. Az idei kultúra-ünnepségét a két kiemelkedő személyiségnek szentelték. Kodály többször járt Erdélyben – népzene-gyűjtő munkásságát még 1910-ben kezdte el Székelyföldön –, utoljára 1944-ben, amikor a kolozsvári magyar egyetem díszdoktorrá avatta.
A színvonalas ünnepség azonban nemcsak a magyar kultúra nagy alkotóira való megemlékezésből állt, hanem élő előadásokból is. A népviseletbe öltözött magyarfenesi (Kolozs megye) vegyes kar magyar zeneszerzők műveit adta elő, majd a kolozsvári magyar pedagógusok vegyes kara Kodály-darabokat énekelt, felemelően szép előadásban. Kodály ünnepségéről lévén szó, Oláh Boglárka és Oláh Mátyás ifjú kolozsvári művészek cselló- és zongoradarabbal örvendeztették meg az egybegyűlteket, majd a marosvásárhelyi Psalmus énekkar kórusa magyar zenei remekművekkel lépett fel. A Romániai Magyar Dalosszövetség és az EMKE által szervezett, közel 3 órás felemelően szép ünnepség Kodály Zoltán Sík Sándor Te Deuma-val végződött, melyet a kolozsvári pedagógusok kórusa és a marosvásárhelyi Psalmus együttesen adott elő.
Történelmi kulturális látogatás Vajdahunyadra
A dévai ünnepség előtt a három kórus százvalahány tagja, valamint Dáné Tibor országos EMKE-elnök a vajdahunyadi kastélyt látogatta meg, ahol a helyi EMKE képviselői voltak az idegenvezetők, a kastély történtét, kultúrtörténeti jelentőségét, restaurálási munkálatokat ismertetve. Meghallgatták Petőfi Vajdahunyadon című versét Kofity Magdolna előadásában, azt a verset, amelyet Bem apóval és kíséretével 1849 április 14-én tett látogatásakor írt. A kolozsvári kórus a jó akusztikájú (bár télen nagyon hideg) Országház termében két dalt énekelt el, a Lovagteremben pedig házigazdák és vendégek közösen énekelték el a Boldogasszony anyánk, égi nagy patrónánk kezdetű, régi magyar himnusznak számító dalt. A termek gótikus monumentalitása feledhetetlen élménnyé varázsolta az imaként felszálló kristálytiszta éneket.
Ezután a Kolozs és Maros megyei vendégek a távolból pillantást vetettek a várra néző, 10 éve felállított Petőfi-szoborra és a műemlék-református templomra is, illetve a vaskohászat még álló, romos emlékeire.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Erről jut eszembe
Európa csendes, újra csendes…Tényleg? Nem mindig, esete válogatja. Pár napja láthattuk, hallhattuk, mennyire kemény, milyen hangos tud lenni, ha mondjuk, a "demokrácia", a jogállamiság sérülésének veszélyeit véli felfedezni. De azt is számtalanszor tapasztaltuk, hogy kevésbé beszédes, diszkréten visszafogott vagy éppen néma, ha netalán a kisebbségügy valamilyen megoldatlan aspektusa kerül terítékre. Romániában vagy bárhol másfelé. Ilyen jelenségek fölött nagyvonalúan átsiklik a tekintete. És elnéző, megbocsátó pózban tetszelegve, a kritizálandó dolgokat figyelmen kívül hagyja. Mindez arról jutott eszembe, hogy a napokban Segesvárt Európa-díjjal tüntették ki. Szép város, híres város, de hogy ez lenne az ország "legeurópaibb" települése, abban nem vagyok bizonyos. Kívülállóként nyilván könnyen tévedhetek, az ott lakók tudhatják igazán, hogy helységük valóban minden tekintetben megérdemli-e ezt a rangos nemzetközi elismerést. Ami a saját fenntartásaimat illeti, az a segesvári Petőfi-szobor ügyével kapcsolatos. Ezt a jegyzetnyitó verssor olvastán többen már ki is találhatták. Újra közeleg nemzeti költőnk halálának évfordulója, most éppen a 163., a tisztelgő főhajtás ezúttal sem maradhat el, de a városháza melletti talapzatáról hat évvel ezelőtt elkerült mellszobor most sincs a végső helyéül kijelölt parkban, illetve az ígéret szerint a Petőfi nevét viselő téren a várban. Noha a polgármester jó néhányszor biztosította a sajtót, hogy a szoborállítás sínen van, az avatásra is sor kerülhet az éppen folyó esztendőben, sőt a városi tanács is ismételten megerősítette, hogy minden rendben, valami mégis mindig közbejött. A világszabadság halhatatlan lírikusát megörökítő műalkotás pedig tovább porosodott a virágkertészet raktárában. Vajon egyszer mégis megembereli magát az Európa-díjas város, és méltóképpen viszonyul a világ minden táján megbecsült magyar költőhöz? Vagy továbbra is csak ígérgetnek? Előbb-utóbb ilyen vonatkozásban is észrevehetik az európai döntéshozók, ha szó és tett között hibádzik az összhang.
A díjat egyébként a település hagyományos rendezvényén, a középkori fesztiválon adták át a kitüntetést odaítélő testület magas rangú képviselői. Hallották-e vajon, hogy cirkusz is volt az esemény körül, mert a tíznaposra tervezett fesztivált egyharmadára rövidítették, nehogy megzavarja a népszavazási kampányt és magát a referendumot? Bizony, így megy ez. Mindig akad egy nagytestvér, aki az ilyesmibe beleszól. Különben kár volt emiatt felháborodni, vagy egyáltalán fölösleges volt a népünnepélyt megrendezni, fesztiválok nélkül is feszt politikai zsibvásárok önkéntelen részesei lehetünk, a főszereplők hozzáállása, viselkedése pedig a legtöbbször a sötét középkori jelzőhöz is méltatlan. A rossz hír azonban az, hogy a vásári komédiáknak egyszer csak vége szakad, a romániai közéleti tragikomédia viszont a jelek szerint sosem fog befejeződni, bárki jusson is hatalomra.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Ha Csíkszeredában a Kossuth Lajos utcában járunk, a Temesvári út sarkához közeledve egy tömbház falán láthatjuk a város híres szülöttének, a neves társadalomkutató Venczel Józsefnek a domborműves emléktábláját. Az 1993-ban felavatott plakett alkotója nem más, mint a kézdivásárhelyi Vetró András szobrászművész, akinek évtizedek óta szívügye történelmi nagyjaink megmintázása. Vetró András munkásságának egyik fontos szeletét képezi az emlékszobrászat, melyre az 1989 után bekövetkezett társadalmi változások adtak lehetőséget. Kovács Árpád írása.
Vetró András történelmi nagyjai
Vetró András kézdivásárhelyi szobrász munkásságának egyik fontos szeletét képezi az emlékszobrászat, történelmi nagyjainknak a megmintázása, melyre az 1989 után bekövetkezett társadalmi változások adtak lehetőséget. A szabadság iránti vágy, a remény egy új kezdetre elő- ször az 1848–49-es forradalom és szabadságharc szellemiségének, a szabadságharc meghatározó alakjainak tiszteletében fogalmazódott meg, elsősorban azoknak a megrendeléseknek köszönhetően, amelyeket a 90-es évek elejétől Vetró András Beregszásztól kezdve, Lendván, Komáromon át a székelyföldi városokig kapott. Vetró felszabadultan, felkészülten, nagy kedvvel, sőt elszántan látott hozzá a felgyülemlett adósság törlesztéséhez. Gróf Széchenyi István domborműves emléktábláját Beregszászon 1991. október 5-én avatták fel, két évre rá pedig Révkomáromban a városháza előtti téren. Az 1848-as Habsburg-ellenes harcnak Háromszéken is erős történeti hagyományai vannak. Vetró 1993-ban alkotja meg első nagyobb szabású helytörténeti emlékművét Kézdivásárhelyen – Gábor Áron segédjének – Turóczi Mózes öntőmester mellszobrát a róla elnevezett téren, majd ezt követi Kossuth Lajos, Bem József, Petőfi Sándor szobra. A köztéri művek meghatározó hányada regionális érvényességgel bír. Háromszék nagyjainak állít emléket a Tuzson János honvédőrnagyról, Nagy Mózesről, Bod Péterről, Mikes Kelemenről, Kőrösi Csoma Sándorról és Csereyné Zathureczky Emíliáról mintázott szobraival. Vetró a mintázás előtt szorgalmasan kutat, dokumentál, a fennmaradt leírásokból, történetekből, töredékekből kiindulva jut el a sajátos megfogalmazás egyszerre újszerű, ugyanakkor hiteles és expresszív kifejezéséig. Az arcvonásokat élesen, széles mozdulatokkal, de plasztikusan mintázza, a kiemelkedő részeket domborzatszerűen fűzi egybe – írja róla Banner Zoltán. Csereyné Zathureczky Emília domborműves emléktábláját először az imecsfalvi Csereykúria falán helyezték el, majd 2000-ben a Székely Mikó Kollégium falára került Vetró András második domborműve a múzeumalapítóról. A szobrász, Csereyné arcmásának elkészítésekor egyaránt figyelembe vette a fennmaradt fényképeket és a Gyárfás Jenő által megfestett portrét. Néhány esetben azonban nem állt rendelkezésére megfelelő képi dokumentum, ekkor sokkal szabadabban, még inkább egyéniesítve volt képes megalkotni a megrendelt portrét. Jó példa erre a Kovásznai Képtárban lévő Kőrösi Csoma Sándor gipsz dombormű, amelyen elszánt küldetéstudattal, erős elhatározással, aszkétikusan sovány testtel ül Csoma Sándor – Banner Zoltán szavaival „a tibeti cella ridegségében”. A kantai iskolaépítő Nagy Mózesről nem maradt fenn képi ábrázolás, Vetró benne a tenniakaró, közösségét biztató papot mintázta meg – olvashatjuk Sántha Imre Géza tollából, aki téglát vet „eszméiből, hogy falat emelhessen a tudatnak és a léleknek” – írja erről a szoborról Banner Zoltán. Azt gondolnánk, Petőfi Sándor senkivel össze nem téveszthető, emblematikus figura. Vetrót az ő portréjánál éppen az érdekli, hogyan lehet ezt a mindenki által ismert arcot úgy megmintázni, hogy másként, esetleg újszerűen hasson? A köztudatba bevésődött – hagyományossá vált – vonásokat nem másolni akarja, hanem a költőt igyekszik megismerni. Olvasva verseit egyre inkább egy kissé szomorkás, önmarcangoló Petőfi rajzolódik ki előtte.
Nem egy szépfiú. Vetró portrészobrairól Banner Zoltán találóan jegyzi meg, hogy „[...] karakterhűek, a meglévő-megszerezhető forrásokhoz mérten hitelesek, kelletüknél nem klasszicizálóbbak, sőt mintázásukban [...] modern egyszerűsítésre törekszik, ami nem a történelmi, hanem a jelen idő illúziójában részesíti a szemlélőt. Ugyanakkor abban sem tagadja meg önmagát, ahogyan bizonyos részletek (haj, bajusz, szakáll, viseleti elemek stb.) megformálásában ízesen, élvezettel, kedvesen eljátszik az anyagszerűség érzékeltetésével.” Történelmünk nagyjait tehát Vetró András nemcsak monumentális térszobrokkal, hanem a kisplasztika műfajában is szemléletesen képes felsorakoztatni. Egyik utolsó bronz plakettsorozatát az aradi vértanúk tiszteletére készítette, melyet 2009. október 6-án a tizenhárom honvédtiszt kivégzésének 160. évfordulója alkalmával mutattak be a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumban. A történelmi személyiségek különböző műfajokban megmintázott portréi mellett Vetró András 1995-ben elkészítette a magyar jakobinusok emléktábláját, amelyet a Sepsiszentgyörgy központjában lévő Beör-palota északi falán helyeztek el. Eredményesen kivette részét az emlékművek elkészítésében is. Dóczy András csíkszeredai szobrásszal a Volt Politikai Foglyok Háromszéki Szervezete, az Erdélyi ’56-os Bajtársi Társaság és Kézdivásárhely önkormányzata felkérésére 2009-ben alkotta meg az 1956-os emlékművet, amelyet a forradalom és szabadságharc felső- háromszéki mártírjai, a meghurcoltak tiszteletére állítottak fel a kézdivásárhelyi Függetlenség úton – írja Sántha Imre Géza. A Magyarországon lévő 1956-os emlékművek között számosat ismerünk, amelyek a hagyományos formanyelvet követik, van amelyen a szabadságot megtestesítő női alak lendületesen vezeti előre híveit, láthatunk elesett hősöket, lyukas zászlókat, kopjafákat, nonfiguratív kompozíciókat, de vannak egészen puritánnak ható, lényegre törő, egyszerű alkotások is, például Szigetszentmiklóson, ahol egy földhalomra helyezett bronz utazóbőrönd szimbolizálja a forradalmat követő megtorlást. Vetró András alkotását szemlélve elsősorban az expresszivitás, az erős kifejezőerő jut eszünkbe, az az érzésünk, hogy ez a szobor nem illeszkedik a már ismert emlékművek formanyelvéhez, de a magas posztamensre helyezett fiatal leány hasított feje láttán érezzük azt a szimbolikus töltetet, ami a forradalom áldozatainak sorsában közös. Életrajzi adatok Vetró András 1948. október 14-én született Temesváron; 1973-ban végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán. Tanárai: Löwith Egon szobrászművész, Bretter György filozófus, Földes László esztéta és édesapja, Vetró Artúr, akitől tehetségét és szobrászati alapismereteit kapta. A főiskola elvégzése után a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceumba kérte kinevezését, ahol azóta mintázást, rajzot és művészettörténetet tanít. 1973-tól a Romániai Képzőművészek Szövetsége sepsiszentgyörgyi fiókjának tagjaként rendszeresen vesz részt minden évben a megyei tárlaton. 1974-ben vette feleségül Vetró Bodoni Zsuzsa grafikus- és festőművészt. Kisebbik fia, Vetró Bodoni Barnabás kortárs művészettel foglalkozik Sepsiszentgyörgyön, nagyobbik fia, Vetró Bodoni Sebestyén András Brassóban rajzot és művészettörténetet tanít. Pedagógiai és alkotói munkássága mellett szerepet vállalt Kézdivásárhely és Felső-Háromszék közéletében is: a Nagy Mózes Közművelődési Egyesület elnöke, a Múzeumbarátok Egyesületének alelnöke, a 15. (Második) Székely Határőr Gyalogezred századosa. Tagja az 1994-ben újraalakult Barabás Miklós Céhnek, valamint a Romániai Magyar Rajzpedagógusok Egyesületének. Több ízben volt egyéni kiállítása Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Kolozsváron. Emellett Kovásznán, Bukarestben, Magyarországon, valamint Franciaországban és Svájcban is szerepeltek munkái önálló tárlat keretében. Összesen több mint száz csoportos kiállításon vett részt szobraival itthon és külföldön.
Felhasznált irodalom:
Szücs György: Vargha Mihály. Sepsiszentgyörgy–Csíkszereda, 2010, Székely Nemzeti Múzeum–Pallas-Akadémia Könyvkiadó.
Banner Zoltán: Vetró András. Csíkszereda, 2007, Pallas Akadémia Könyvkiadó.
Sántha Imre Géza: Nagy Mózes. In: http://www.szoborlap. hu/13819_nagy_mozes_kezdivasarhely_vetro_andras_2010. html
Uő: 1956-os emlékmű. In: http://szoborlap.hu/13892_1956_ os_emlekmu_kezdivasarhely_vetro_andras_2009.html
Uő: Venczel József emléktábla. In: http://szoborlap.hu/15938_ venczel_jozsef_emlektabla_csikszereda_vetro_andras_1993.html
Hargita Népe (Csíkszereda)

Megduplázza a külhoni magyar alkotóműhelyekre fordított költségvetését az MTVA
Megduplázza a külhoni magyar rádiós és televíziós alkotóműhelyek produkcióira szánt költségvetését a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) - jelentette be csütörtökön Tusnádfürdőn, a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor pódiumbeszélgetésén Böröcz István, az MTVA vezérigazgatója.
Böröcz István a külhoni alkotóműhelyek, alkotócsapatok integrációjának az elemeit ismertette Tusnádfürdőn. Elmondta, az MTVA korábban Magyarországon 22 város helyi televíziójával kötött szerződést, ezt a rendszert próbálják most az egész Kárpát-medencére kiterjeszteni. Jelenleg két külhoni stúdióval, a kolozsvárival és a székelyudvarhelyivel állnak szerződéses viszonyban. A nyár végére, ősz elejére további nyolc stúdió lép be a rendszerbe. Az MTVA által megörökölt szerződések alapján eddig 29 Kárpát-medencei településen készítettek műsorokat külhoni alkotócsoportok. Számuk a közeljövőben 34-re emelkedik. Olyan településeket kapcsolnak be a rendszerbe, mint Brassó, Zenta, Dunaszerdahely és Párkány.
Böröcz István azt is elmondta, jelenleg a székelyudvarhelyi és a kolozsvári stúdió képes élő adásban jelentkezni a magyar közszolgálati médiában. Az optikai kábelhálózat kiterjesztésével hamarosan három felvidéki és két délvidéki stúdiót is alkalmassá tesznek erre. A külhoni alkotócsoportokat azzal is ösztönözni szeretnék, hogy átalánydíjas szerződést ajánlanak számukra. „Ezeknek a szerződéseknek az előnye, hogy kiszámíthatóvá és tervezhetővé teszik a műhelyek munkáját” - fejtette ki az MTVA vezérigazgatója. Azt is hozzátette, olyan tarifarendszer kifejlesztésén is dolgoznak, mely teljesítményre ösztönzi a műhelyeket.
Böröcz István azt is megemlítette, a határon túli alkotók elavult felszereléssel dolgoznak, ezért a műszaki fejlesztéshez is támogatást kívánnak nyújtani. Első körben a kolozsvári és a székelyudvarhelyi stúdió műszaki felszereltségének a megújítását támogatják.
A Közszolgálati Médiaakadémia segítségével az alkotói műhelyek szakmai felkészítésébe is be kívánnak kapcsolódni. Létrehozzák ugyanakkor a Kós Károly Kollégiumot. A 7-8 fős testületnek - melybe határon túli médiaalkotókat is bevonnak - az lesz a feladata, hogy elemezze a külhoni műhelyek által készített tartalmakat, és javaslatokkal segítse elő a rendszer szervesülését. „Úgy kell megerősíteni, fejleszteni a külhoni műhelyek megörökölt hálózatát, hogy az képes legyen jó minőségű tartalmak előállítására” - foglalta össze a fejlesztések célját a vezérigazgató.
Böröcz István a bejelentések után a helyszínen írta alá az új céloknak megfelelő szerződést Maksay Ágnessel, a kolozsvári Videopontes stúdió vezetőjével. „Ezek immár nem ígéretek, hanem tények” - jelentette ki az aláírás kapcsán a közmédia integrációs szerepéről szóló pódiumbeszélgetést moderáló Gazsó L. Ferenc, az MTVA vezérigazgató-helyettese.
A beszélgetésen Jónás István, a Magyar Rádió vezérigazgatója arról számolt be, hogy az elmúlt időszakban a rádió is nagyobb hangsúlyt fektetett a külhoni témákra. Nemcsak az ilyen jellegű adások műsoridejét növelte, hanem a tartalmakat is sokszínűsítette. Már a Petőfi rádió zenei műsoraiban sem ritka, hogy határon túli zenekarok felvételeit játsszák.
MTI

Krónika (Kolozsvár)

Gödöllőn a külhoni magyar fiatalok
Három kontinens 16 országából 450 középiskolás korú, magyar gyökerekkel rendelkező fiatal érkezik Magyarországra a Vendégségben Magyarországon – Külhoni Magyar Fiatalok Találkozójára, amelyet augusztus 14-21. között tartanak. Gödöllő 2011 után második alkalommal látja vendégül a fiatalokat – hangzott el a találkozót ismertető csütörtöki sajtótájékoztatón, Budapesten.
A vendégek több tánccsoportja és színjátszó köre az egy hét alatt fellép Gödöllőn, Egerben és Budapesten. A fővárosban a Mesterségek Ünnepén, valamint az augusztus 20-i nemzeti ünnep rendezvényein is láthatja a nagyközönség a fiatalokat. A programsorozat célja az is, hogy közvetlen kapcsolatot alakíthassanak ki a fiatalok a magyarországi emberekkel, miközben egymással is barátságokat tudnak kötni – hangsúlyozta Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára a minisztérium által támogatott programsorozatról. "A közönség számára is nagy élmény lesz, színvonalas produkciót szoktak elhozni Magyarországra a fiatalok, akik egész évben készülnek az itteni fellépésre" – hangsúlyozta Répás Zsuzsanna, hozzátéve, hogy a vendégek megismerkedhetnek a magyarországi hétköznapi élettel, anyanyelvi környezetben bővíthetik magyar kulturális és történelmi ismereteiket, életre szóló élményt szerezve.
Dóka Tibor, a találkozót szervező Hungarofest ügyvezető igazgatója megemlítette, hogy a második napon Örkény István életével, munkásságával ismerkedhetnek meg a külhoni fiatalok a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Ezenkívül ellátogatnak a Parlamentbe és magyar olimpiai bajnokokkal is találkoznak majd. Hangsúlyozta, például a közösségi portálok segítségével arra törekednek, hogy folyamatos kapcsolatban maradjanak egymással a Magyarországra érkező külhoni fiatalok. A Vendégségben Magyarországon résztvevőit házigazdaként fogadó Gödöllő képviseletében Pelyhe József (Gödöllői Lokálpatrióta Klub) önkormányzati képviselő azt hangsúlyozta, más rendezvények, például a néhány napja a városban megtartott Kárpát-medencei polgármesterek találkozója is bizonyítja, hogy a közösségekben gondolkodó Gödöllő számára kiemelten fontos a külhoniakkal való kapcsolattartás. A találkozó résztvevői augusztus 18-án adnak gálaműsort Gödöllőn, a Szabadság téren.
Népújság (Marosvásárhely)

XIX. Határon Túli Magyar Középiskolások Tábora
Idén július 22. és 31. között Siófok-Sóstón került megrendezésre a XIX. Határon Túli Magyar Középiskolások Tábora, melyen a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum 6 diákja is részt vett.
A Szabadkáról, Galántáról, Viskről, Kolozsvárról, Lupényból, Temesvárról, Kérzdivásárhelyről és Paksról jött táborozók Örkény István életével és munkásságával ismerkedtek az író születésének 100. évfordulója kapcsán. A diákok előadásokat hallgattak, valamint dráma, vers- és prózamondó, zene, újságíró, film és fotó kiscsoportos tevékenységekben tették próbára tudásukat és fejlesztették képességeiket. Ennek eredményeképpen egy új számmal jelentkezett a tábor újságja, a Visszhang, a diákok leforgatták és elkészült az Indián János és a pogácsa kaland című kisfilm, melyben fellelhetők Örkény egyperceseinek motívumai. A táborozók verses-zenés összeállítást mutattak be a paksi református templomban, a záró előadáson pedig Bevégzetlen ragozás címmel egy dramatizált válogatást adtak elő Örkény egyperces novelláiból. A táborban előadást tartott többek között Maróti István, az Anyanyelvápolók Szövetségének főtitkára, a Petőfi Irodalmi Múzeum Múzeumi- és Dokumentációs Adattárának főosztályvezetője, dr. Szabó B. István irodalomtörténész, illetve Radnóti Zsuzsa Jászai Mari-díjas dramaturg, Örkény özvegye. A kikapcsolódás sem maradt el, többszöri Balatoni fürdőzés, vetélkedők, ügyességi játékok, szórakoztató estek és táncház biztosították a lazítást. E pár együtt töltött nap alatt a diákok, de a csoportvezető tanárok is, új ismeretségeket, barátságokat kötöttek, feltöltődtek, új élményekkel gazdagodtak, és összetartozás érzésük is erősödött.
Bartyik Zita tanárnő beszámolója
Nyugati Jelen (Arad)

Átadták a megújult a csíkszeredai „tapsteret”
Hivatalosan is átadták a hétvégén a megújult csíkszeredai Szabadság teret. „Ez a tér, amikor én gyerek voltam, nem létezett, nem is hiányzott. Amikor kamaszodni kezdtem, lassan létrehozták, és azt gondolom, a városból mindenkinek van olyan kellemetlen vagy kellemes, a változások előtti vagy utáni emléke, amely az egykori kerámiaburkolathoz kötődik” – nyitotta meg az ünnepi beszédek sorát Ráduly Róbert Kálmán.
Csíkszereda polgármestere kifejtette, „a legfontosabb most az, hogy vegyük birtokba az újjávarázsolt teret, tekintsünk úgy rá, mintha a sajátunk lenne”. „Kicsit sötét ez a tér este, talán a letűnt korszakra, illetve a jelenre is emlékeztet. Egy kicsit szürke, talán azért, mert az életünk sem mindig színes. De leginkább annyit mondhatok el, ennyit tudott, és ennyit tud a város, ezt tudta a város megálmodni magának azokkal a tervezőkkel, akik erre érdemesnek mutatkoztak, és érdeklődést mutattak iránta. Ezt tudja megépíteni a város azokkal az építőkkel, akik erre alkalmasak” – nyomatékosított az elöljáró.
Hozzátette, habár 1989-előtt volt kialakítva, a Szabadság tér immár a 21. század elvárásainak kell megfeleljen. „A mostani gyerekek már nem fognak emlékezni a román hatalom múltbéli rémtetteire. Elsősorban nekik adom át a teret, azoknak a gyerekeknek, fiataloknak, akik azt követően születtek, hogy ez a tér lassan a miénk lett” – fogalmazott a polgármester, aki szerint mindenkié kell hogy legyen a tér, az időseké, családoké egyaránt.
A teret Tamás József római katolikus segédpüspök áldotta meg. Az egyházi méltóság hangsúlyozta, a Szabadság tér valamikor egészen más célt szolgált, mint amire most használják. „Hála az Istennek, hogy azok az idők elmúltak. Most a szórakozásnak, a sportnak, a kirakodóvásárnak, illetve az egyházi rendezvényeknek is a helyévé vált” – mondta a püspök.
Mint arról korábban beszámoltunk, a hargitai megyeszékhely központjának felújítását az Európai Unió Regionális Operatív Programja keretében kapott 10 millió euró támogatás révén végzi el a város. A beruházás legnagyobb méretű munkálatai a Szabadság és a Majláth Gusztáv Károly tér átalakítása, ugyanakkor ennek keretében történik a Petőfi utca korszerűsítése, valamint a Petőfi utca 39. szám alatti ingatlan ifjúsági központtá való alakítása, utóbbi kivitelezését már korábban befejezték. A kivitelezési terveket Tövissi Zsolt építész és csapata dolgozta ki, a munkálatokat a csíkszeredai ING Service Kft. végzi.
Rédai Botond
Krónika (Kolozsvár)

Répás Zsuzsanna: fontos a külhoni magyarság fiataljaival a kapcsolattartás
A nemzetpolitikai helyettes államtitkár szerint kiemelt fontosságú a kárpát-medencei és a diaszpóra fiataljaival való kapcsolattartás szempontjából a kedden kezdődött Vendégségben Magyarországon - Külhoni Magyar Fiatalok Találkozója.
(MTI) - Répás Zsuzsanna a program gödöllői megnyitója után elmondta: középiskolás fiatalok találkoznak a rendezvényen, és ez az a korosztály, amelyik a leginkább nyit a világra, és keresi az identitását. Ebben játszik nagyon fontos szerepet ez a találkozó - jegyezte meg.
A helyettes államtitkár kiemelte, hogy a különböző élethelyzetből érkező fiatalok azt is megtapasztalhatják, ki hogyan éli meg magyarságát, identitását. Együtt vannak a Kárpát-medence különböző régióiból érkezők a diaszpórában élő fiatalokkal, utóbbiak közül sokan harmad-, negyedgenerációs magyarok, akiknek sok esetben már a magyar nyelvtudása is gyenge. Ugyanakkor próbál mindenki magyarul megszólalni - mutatott rá. Hozzátette: a nyár a fesztiválok, a táborok ideje, és ezeken a rendezvényeken olyan barátságok, személyes kapcsolatok születnek, amelyek később - az interneten keresztül is - folytatódnak.
A találkozóra - amelyet augusztus 14. és 21. között tartanak - három kontinens 16 országából 450 középiskolás korú, magyar gyökerekkel rendelkező fiatal érkezik. Gödöllő 2011 után második alkalommal látja vendégül a fiatalokat. A vendégek több tánccsoportja és színjátszó köre az egy hét alatt fellép Gödöllőn, Egerben és Budapesten.
A fővárosban a Mesterségek Ünnepén, valamint az augusztus 20-i nemzeti ünnep rendezvényein is láthatja a nagyközönség a fiatalokat. A program során Örkény István életével, írói munkásságával ismerkedhetnek meg a külhoni magyarok a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Ezen kívül ellátogatnak a Parlamentbe és magyar olimpiai bajnokokkal is találkoznak.
kultúra.hu

Még mindig a költő szobrára vár a Petőfi park
Csupán idén áprilisban fogtak neki Segesváron a középkori várban, a katolikus templom épülete melletti park kialakításának, ám mindeddig még nem értek véget a munkálatok. E parkba helyezik majd el Petőfi Sándor mellszobrát – erről már a korábbi években döntött a helyi tanács. A polgármesteri hivatal mögötti térről 2006-ban talajcsuszamlás miatt eltávolított mellszobor a hivatalhoz tartozó virágkertészet raktárhelyiségében porosodik azóta is, Dorin Danesan, Segesvár idén újraválasztott polgármestere még 2011 nyarára megígérte, hogy a mellszobor helyére kerül, mint ahogy az emlékművet körülölelő láncok is. Sajnos, a városvezető ígéretei nem váltak valósággá, az idei fehéregyházi Petőfi- ünnepély résztvevői nem koszorúzhatták meg a nagy költő várbeli mellszobrát. Gáll Ernő, a segesvári RMDSZ elnöke szerint ha az építési munkálatokat befejezik, az ősszel felavatják a Petőfi parkot, a szabadságharcos költő szobrával egyetemben.
(a.)
Népújság (Marosvásárhely)

Megkezdődött a Magyarok VIII. világkongresszusa
Egész napos plenáris üléssel megkezdődött a Magyarok VIII. világkongresszusa csütörtökön Budapesten; a rendezvényen Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) elnöke tájékoztatást ad a szervezet helyzetéről és ismerteti a kongresszus céljait.
A szervezet sajtószolgálatának tájékoztatása szerint az eseményen Rácz Sándor, az 1956-os budapesti központi munkástanács elnöke, a szövetség tiszteletbeli elnöke köszönti a résztvevőket.
Ezt követően Patrubány Miklós beszámol a négy évvel ezelőtti világkongresszus határozatainak végrehajtásáról, tájékoztatást ad az MVSZ helyzetéről és ismerteti a mostani világkongresszus céljait. Délután előadás hangzik el a többi között a magyarországi cigányság helyzetéről, az együttélés lehetséges formáiról, Böjte Csaba ferences szerzetes Népjólét - kereszténység - magyarság címmel tart előadást.
Az augusztus 20-ig tartó és a fővárosi mellett ópusztaszeri helyszínen zajló kongresszus programjában szerepel továbbá demográfiai és orvoskonferencia, több kulturális téma, magyar őstörténeti konferencia, kerekasztal-beszélgetés a székely-magyar rovásírásról. Szó lesz még Petőfi Sándor költő és Teleki Pál egykori miniszterelnök halálának körülményeiről is.
MTI

Kövér: saját múltunk előtt hajtunk fejet – Átadták az állami kitüntetéseket
Kitüntetést kapott Jókai Anna író, Gera Zoltán színművész, Fónagy János volt miniszter, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium államtitkára és Tőkés István református lelkész is.
Áder János köztársasági elnök, Orbán Viktor miniszterelnök és Kövér László, az Országgyűlés elnöke augusztus 20-a alkalmából rangos állami kitüntetéseket adott át hétfőn a Parlamentben.
Kövér László ünnepi beszédében úgy fogalmazott: nem pusztán egy jeles évforduló kapcsán jövünk össze ünnepelni, „hanem ennél jóval többről van szó: néhány honfitársunk kiemelkedő tettei előtt, és így végső soron a saját civilizációnk, saját gyökereink, saját múltunk előtt hajtunk fejet".
A Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal (polgári tagozata) kitüntetést Falus András Széchenyi-díjas immunológus, az MTA rendes tagja, a Semmelweis Egyetem Genetikai, Sejt és Immunbiológiai Intézet egyetemi tanára, Fónagy János volt miniszter, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium államtitkára, fideszes országgyűlési képviselő, Gera Zoltán színművész, érdemes és kiváló művész, Horváth Tihamér, a Kehida-Termál Kft. és a Horváth-Ép Kft. ügyvezető tulajdonosa, Michelberger Pál az MTA rendes tagja, Széchenyi-díjas gépészmérnök, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem professor emeritusa, Sípos Ete Álmos nyugalmazott református lelkipásztor és Tőkés István református lelkész, egyházi író, teológiai professzor kapta.
A Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal (katonai tagozata) kitüntetést Benkő Tibor vezérezredes, a Honvéd Vezérkar vezérkari főnöke vette át.
A Magyar Érdemrend középkeresztjét (polgári tagozata) Adamik Tamás, az MTA doktora, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Bölcsészettudományi Karának professor emeritusa, Balassa Sándor Kossuth-díjas zeneszerző, kiváló művész, Béres József vegyész, a kémiai tudomány kandidátusa, a Béres Gyógyszergyár Zrt. elnöke, Bodó Sándor, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója, Hadlaczky Gyula Széchenyi-díjas genetikus, az MTA doktora, az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpont Genetikai Intézet tudományos tanácsadója, témacsoport-vezetője kapta.
Ugyancsak ezt az elismerést vehette át Kocsis Fülöp, a Hajdúdorogi Egyházmegye Püspöki Hivatalának megyés püspöke, Kondor Katalin újságíró, Kovács István, a történettudomány kandidátusa, József Attila-díjas író, költő, műfordító, Lator László, Kossuth-díjas költő, műfordító, irodalomtörténész, Náray-Szabó Gábor kémikus, az MTA rendes tagja, az MTA könyvtárának főigazgatója, egyetemi tanár, Papp Gyula Széchenyi-díjas farmakológus, az MTA rendes tagja, a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvosi Karának professor emeritusa, Schlett István politológus, a politikatudomány kandidátusa, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának professor emeritusa és Serfőző Simon, József Attila-díjas költő, író, szerkesztő.
Ugyanezt a díjat kapta Szoboszlai Sándor Jászai Mari-díjas színművész, kiváló művész, a Veszprémi Petőfi Színház örökös tagja, aki helyett fia, Szoboszlai András vette át. Csaba László, az MTA levelező tagja, a Közép-európai Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, Hermann Róbert, az MTA doktora, történész, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese és Spányi Antal, a Székesfehérvári Egyházmegye megyés püspöke később veszi át ezt a kitüntetést. A Magyar Érdemrend középkeresztjét (katonai tagozata) Kovács József altábornagy, a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat főigazgatója vette át.
hirado.hu
Erdély.ma

Búcsú Matekovics Jánostól
Néhány hónapja, utolsó találkozásunkon Weöres Sándor Bolero című verse felől érdeklődött, te mindent tudsz, nézett rám, kissé kételkedve, nem létezik, hogy ezt, éppen ezt ne tudnád. És én rögtön el is kezdtem, nehogy gyanakodni kezdjen, mert voltak pillanatai, amikor fölöttébb gyanakvónak tűnt ez az örök rebellis, tántoríthatatlan újságíró, a romániai magyarság száguldó riportere, a hatvanas évek legendás Ifjúmunkás című hetilapjának vezető riportere, a soha nem elég éber, viszont bosszúálló cenzorok és kultúrairányítók pofozóbábuja.
„Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, / a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át! / A száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, / olyik még visszanéz, a holdsugár lábnyomába lép, / végül mind elmegyünk...”
Kissé kétkedve nézett rám, és elfordult, amikor faggatni kezdtem, ki lesz a következő meghívott a sajtóklubban. Élete utolsó nagy vállalkozása volt ez az évekig működő sajtóklub, ahol az irodalom, a művészetek, a kultúra, a politika, a gazdaság jelesei is megfordultak. Sokat búsongtunk, jöhetnének többen is, de hát a törzsközönség megvolt, s ebben a változó világban már ez is sokat jelentett. Hogy mégis mennyit, azt világosan látjuk most, hogy nincs. Lényegét megmutatja hiánya. János riporterként kezdte pályáját, és műfajához évtizedekig nem lett hűtlen, egyszer kötetbe is gyűjtötte jobb(nak gondolt) riportjait, ez a könyv nyilván a jéghegy csúcsa, száz és száz és ezer riportja, cikke rejtőzik a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek lapjainak sárguló, barnuló oldalain. Fáradhatatlanul mérte fel a valóságot, térképezte fel esélyeinket. A kisemberhez, az örökké megalázott, meghurcolt kisemberhez volt hűséges. Életének egy periódusában viszont nem írt riportot, egy művelődési házat vezetett a fővárosban, és a bukaresti magyarok kedvelt találkahelyévé, fórumává tette a Petőfi Házat. Itt a pénzügyi ellenőrök szálltak rá, és lehetetlenítették el, de nem adta fel. Visszatért a sajtóba.
Hogy is végződik a Weöres-vers? Ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk... Nem hittem volna, hogy ilyen hamar bekövetkezik, s ő is elmegy a többiek után, elindul a pusztaságon át, s „még visszanéz, mert látni vágy”.
Bogdán János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)