Elnöki sakk-matt?
Különösebb magyarázat nélkül utasította vissza az SZDP miniszterelnök-jelöltjét Klaus Iohannis államelnök. Lépése nem meglepő, mert bár nagyon ravasznak és megvétózhatatlannak gondolta döntését a győztes párt elnöke, Liviu Dragnea, utóbb kiderült, ezer sebből vérzik, és rendkívül támadható.
Beárnyékolta a szociáldemokraták fergeteges választási győzelmét a tény, hogy pártelnökük nem lehet kormányfő. Napokig tették-vették, hogy mennyire megérdemelné, mily megfelelő a feladatra, de az elnök rendíthetetlennek bizonyult, megismételte: elítélt vagy büntetőeljárás alatt álló jelöltet nem nevesít a magas tisztségre. Amikor egy héttel ezelőtt Dragnea előállt a nagy meglepetéssel, első ránézésre valóban visszautasíthatatlannak tűnt ajánlata: egy nőt jelölt, aki ráadásul a tatár kisebbség soraiba tartozik, és muzulmán vallású. Számosan vélekedtek úgy, hogy Románia így igazodhat az európai trendekhez, maximális toleranciáját igazolja, ha elfogad egy ilyen miniszterelnököt. Csakhogy nagyon hamar napvilágra kerültek a háttér-információk, kiderült, a hölgy férje a véreskezű szíriai diktátor, el-Aszad híve, s bizony ez már nehezen illeszthető az európai, atlanti törekvések sorába. Karácsonykor is folytak a találgatások, mi lehet Dragnea döntése hátterében, azonkívül, hogy egy könnyen irányítható bábot állítana a kormány élére. Volt, aki Oroszországhoz közeledését látta a jelölés mögött, más a demokratikus értékekkel való leszámolás kezdetét, mondván, így szakít az SZDP vezére a kényes Nyugattal, hogy leállíthassa aztán a korrupcióellenes ügyészség oly sok politikustársát érintő ténykedését. Húzása nem jött be, az elnöki ellenállás miatt jelöltje nem lehet az új kormány vélt vagy valós feje.
Az államfői bejelentés után jó négyórás dilemmázást követően álltak a közvélemény elé a győztes koalíció vezetői. Megdöbbenve, értetlenül, de harcra készen – körülbelül ez derült ki nyilatkozataikból. Dragnea kényes helyzetbe került, hisz többször kijelentette, más jelöltet nem nevesít, visszakoznia kell, ezért támadásba lendült, Iohannist vádolta, hogy politikai válságba akarja sodorni az országot, nem hajlandó elfogadni a választások eredményét, saját és pártja érdekeinek rendeli alá az oly fontos nemzeti érdeket. Meglebegtették ismét az elnök felfüggesztésének lehetőségét, de azt is, fontolóra veszik, mi legyen a következő lépésük, mintegy jelezve: ők, a józan ítélőképességű győztesek hajlandóak a kompromisszumra, eleget tesznek az elnöki kérésnek, és előállnak egy másik jelölttel, de mindezt csakis azért, mert az ország érdeke ezt kívánja.  Az már bizonyos, a szociáldemokraták gyors kormányalakítási álma elúszott, idén már nem lesz új kabinetje az országnak. Iohannis, aki eddig mindig kiszámítható volt, most nagy elődje, Băsescu mintájára elkezdett játszani. Sakk-mattot adott, de még nem tudni, húzása apró fricska, ellenfelei bosszantása csupán, vagy ismét elkezdődik a paloták közötti ádáz háború.  
Farkas Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (VII.)
December. 20., kedd. Az év végi ünnepek miatt úgy döntöttem, hogy a több mint három hete tartó utcai sztrájkőrségem egyelőre szüneteltetem, és japánsztrájk formájában folytatom az Apáczai-líceumban.
Annál is inkább szükséges az ügy melletti további kitartás, mivel sem a Kolozs Megyei Tanfelügyelőségről, sem a Tanügyminisztériumból nem érkezett tiltakozó beadványomra válasz. Ha viszont még bírni fogom cérnával, a vakáció után is tovább folytatom majd tiltakozó akciómat abban a reményben, hogy valamiképpen megértésre és támogatásra talál a különböző, nemzetközösségi szakmai és kulturális szervezeteinknél (is) az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatáért való aggódásom. Hátha ugyanis menetközben elgondolkoznak azon, hogy mennyiben közösségi ügy azon tizenhat gyermek sorsa, akiket a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség két hónappal a tanévkezdés után az általuk választott, hajlamaiknak leginkább megfelelő képzési forma felhagyására kényszerített?
Persze, gyakran beszélünk értelmiségi körökben arról, hogy milyen nagyfokú a közömbösség, milyen végtelen apátia uralkodott el nemzetközösségünkön. Hogy úgymond, maholnap senkit nem érdekel semmi... A különféle képzőművészeti tárlatokon jószerint ugyanazok az arcok, akárcsak a színházban vagy éppen valamely szimfonikus koncerten. Nem is beszélve a különféle kulturális vagy szakmai értekezletekről, tanácskozásokról, író-olvasó találkozókról, amelyek alkalmával az üres széksorokból (legtöbbször) ásít a közöny. Feltehetően többek között azért, mert folyton belterjesen igyekszünk megoldani a fennálló problémáinkat, kérdéseinket. Arra pedig, hogy a rajtunk kívül álló ügyekre is odafigyeljünk, nos, ahhoz már nincs érkezésünk. Ez a (főleg) értelmiségiek részéről tapasztalható, az úgynevezett utca emberétől való elzárkózás, óhatatlanul bizalmatlanságot szül. Jól példázza mindezt a néhány héttel ezelőtti, a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnáziumot fennmaradásáért szervezett tüntetésen a résztvevők meglepően alacsony száma. Mert amint egyre általánosabban vélekedni szokás, mintegy mentegetve tunyaságunk, közömbösségünk okát: az a marosvásárhelyiek ügye, nem a miénk!
Lényegében sajnos ugyanez tapasztalható a megszűnésre ítélt képzőművészeti V. B osztály esetében is, amikor is szomorúan kellett tudomásul vennem (vennünk), hogy egyetlen szakmai, érdekvédelmi vagy éppen kulturális-művészeti szervezet, egyesület sem emelt szót azon diszkriminatív eljárás ellen, mely során tizenhat (köztük hárman speciális gondozást igénylő) gyermeket megfosztott a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a képzőművészeti vonalon történő tovább tanulási jogától.
Nem bírom/akarom elhinni, miszerint ezen fórumok tagsága és vezetősége úgy gondolkodna, hogy végül is nem nagy „tétel” a lelki törést szenvedett 16 gyermek ügye, tehát kár értük pazarolni az időt és a szót! Továbbá, nem hiszem el, hogy olyan nagyfokú érdektelenség övezné azon folyamatot, melynek betudhatóan egy-két éven belül felszámolódhat a tizenhat éve tevékenykedő, és eredményei folytán városi és regionális szinten is jól ismert és elismert, az Apáczai-líceum hírnevét az ország határain túl is öregbítő képzőművészeti tagozat.
Egy olyan tagozat léte forog veszélyben, amely többek között a Kolozsvári Magyar Napok eddigi összes rendezvényén szinvonalas tárlatokkal képviseltette magát. Volt olyan év is, amikor a kolozsvári Művészeti Múzeumban, történetesen a Nagy István (1873-1937) emlékére rendezett tárlat színhelyéül szolgáló terem tőszomszédságában adatott lehetőségünk a bemutatkozásra. Milyen büszkék voltunk mindannyian (rendezők, gyermekek, szülők, tanárok), hogy a befektetett sok-sok munka meghozta gyümölcsét! Nem is beszélve a Kolozsvár Társaság meghívásaira rendezett tárlatainkról – csak az idén hat alkalommal szerepelt a képzőművészeti tagozat a társaság különféle rendezvényein. És folytathatnánk a sort a hajdanvolt Gy. Szabó Béla Galériában több éven át sorjázó kiállításainkkal, mely tárlatok megnyitójának mindenike teltházas közönség előtt zajlott.
Mindenképpen úgy vélem, hogy bármely szövetség, egyesület, társaság, jó ügyet szolgált volna (szolgálna), ha kinyilvánította volna (kinyilvánítaná), hogy igenis, nemzetiségi oktatásunk hiánypótló és közösségi kultúránkat gazdagító, nélkülözhetetlen tehetségpallérozó nevelési vonaláról van szó, amelynek meglétére egész közösségünk igényt formál! Már azért is, mivel az egyedüli olyan képzőművészeti tagozat egész Közép-Erdélyben, ahol gyermekeink anyanyelvükön tanulva gyümölcsöztethetik képzőművészeti tehetségüket. És senkinek nem áll jogában, hogy kénye-kedvére megfoszthassa gyermekeinket mindezen lehetőségtől!
Ilyen értelemben emelnek szót a Mátyás-ház előtti téren zajló kedd délutáni tiltakozásom során Bálint Júlia és Sándor Ilona mérnökök, akik nehezményezik, hogy egyetlen szervezet, egyesület sem lépett (lép) az ügyben, mindenik csak a másikat lesi (ha egyáltalán lesi!), hogy mit fog tenni? Meglátásuk szerint a választásokon is azért vesznek részt általában olyan alacsony számban az emberek, mert úgy érzik: csak addig fontosak, amíg éppen leadják a voksukat. Amint mondják, mindez érvényes a különböző civilszervezetekre is, amelyek jószerint csak önmagukkal vannak elfoglalva és nem nyitnak az emberek problémái felé. És akkor csodálkoznak, ha elidegenednek tőlük közösségünk tagjai!
Az elmondottakon tűnődve, hirtelen azon veszem észre magam, hogy egy kedves arcú, szomorú harmincas fiatal nő állt meg előttem, és perceken keresztül nézi-nézi a nyakamban lógó transzparenst. Hirtelen nem is tudom eldönteni: miképpen viszonyuljak hozzá. Aztán ráköszönve közelebb lépek, majd bemutatkozva, nekiszegezem a kérdést románul: elárulná, hogy miért tartotta érdemesnek időt szakítva perceken át eltűnődni a tiltakozó szöveg üzenetén? Amint megtudom tőle, Ilea Elena a neve, és a napokban hunyt el az édesapja, aki tanító volt. Mindezt már sírva mondja, hozzátéve: ő maga is tanítónő, de néhány évnél tovább nem bírt ezen a pályán maradni a rengeteg „szkriptológia” miatt. Jelenleg gyermekpszichológusként tevékenykedik. Nagyon lesújtó véleményt fogalmaz meg a jelenlegi oktatáspolitikáról, amely formális jellegű és végtelenül sikerorientált ahelyett, hogy gondot fordítana a gyermekek hajlamaira építő, személyre szabott nevelésre. Meglátása szerint többek között ezért olyan lesújtóak a különféle nemzetközi összehasonlításokat tekintve a hazai tudásszintfelmérők eredményei.
Az egyre nagyobb számú járókelő zöme persze ügyet sem vetve rám, úti célja felé sietve, tovahalad. Vajon kinek hova vezet az útja? – bucsálódom, amikor kedves ismerősöm, Kassay Réka fiatal filmanimátor jön felém, ölében tartva a feje búbjáig bebugyolált, féltve őrzött kincsét: néhány hónapos csecsemőjét. Amint közli, figyelemmel követi a rajzosztállyal kapcsolatos, a tanfelügyelőség irányából jövő minősíthetetlen bánásmódot. Szinte hihetetlen, amint fogalmaz, hogy éppen azok járnak el a gyermekekkel szemben ilyen embertelenül, akiknek elsődleges feladata éppen az lenne, hogy körültekintő odafigyeléssel megteremtsék azok személyiségének árnyalt módon történő kiteljesedésének a feltételeit. Az ilyen és hasonló, a szülők kezdeményezésére létrejött tehetség-kibontakoztató tagozatokat szerinte inkább támogatni kellene, már azért is, hogy ne váljon annyira egysíkúvá a nevelési kínálat. Ráadásul, amint megállapítja, manapság a vizuális képességek kiművelése számtalan foglalkozási körben megélhetést is jelenthet.
A szüntelen jövés-menésben célirányosan felém közeledik Makkai János mérnök, többgyermekes régi ismerősöm, aki maga is szívesen rajzol és fest, több tárlata is volt már. Nem is kell kérnem, magára ölti a fehér karszalagot és a hátam mögött a Bocskai-ház ablakpárkányára függesztett transzparenst. Örvend, hogy végre időt szakíthatott szolidarizálása kifejezésére. Amint kifejti: „ezek mindent el akarnak venni tőlünk és meg akarnak szüntetni minden jó kezdeményezést, ami számunkra (magyaroknak) fontos”. Az viszont, hogy az ilyen törékeny életkorú gyermekekkel is így elbántak, az már tűrhetetlen! Ez már, amint mondja: a jóérzésű románoknál is kiüti a biztosítékot. A szemtelenségnek egy adott szintjén ugyanis már annyira ordító a megnyilvánuló embertelenség, hogy ha éppen be nem fogjuk a fülünket, mindenképpen meg kell hallanunk azt!
Ilyen meggondolásból veszi videóra sztrájkőrségem (idei) utolsó perceit Oláh-Badi Levente (amúgy maksai származású földim), a Főtér nevű kolozsvári hírportál munkatársa. Több irányból is filmez, miközben a járókelők is feltorlódnak körülöttünk. Észreveszem ezenközben, hogy az egyik tavaly végzett volt képzőművészetis tanítványom, Deák Vanda integet egyetértően mosolyogva felém. Dekoratív formaérzékkel megáldott, tehetséges lányka, remélem, valamikor majd textilművészként köszönthetem.
Véletlenszerűen éppen erre járt Manesses András egykori kitartóan hűséges rajzkörös tanítványom, aki a kamera előtt is beszámol a rajzkörrel kapcsolatos, vagyis a képzőművészeti tagozat megalakulása előtti időkről. Amint mondja, sajnos ő nem részesülhetett emiatt abban, hogy a szóban forgó tagozaton képezhesse tehetségét. Bevallása szerint viszont eddigi életében számtalanszor hasznát vehette kiművelt rajzkészségének és fejlett kreativitásérzékének. Örvend, hogy bár legalább ilyenképpen támogathatja a képzőművészeti tagozat ügyét, kifejezve reményét, hogy a felszámolt V.B osztályközössége a közeljövőben tovább folytathatja az erőszakkal megszakításra ítélt útját.
Az egyre fokozódó hidegben, a kamera előtt magam is igyekszem a közvélemény számára érthetően megfogalmazni mindazon megalázó semmibevevés fölött érzett felháborodásomat, amelynek részesei voltunk mindannyian: gyermekek, szülők, pedagógusok azon a bizonyos november közepi napon, amikor értesültünk a tanfelügyelőség cinikusan drasztikus döntéséről, mely szerint két hónappal a tanévkezdés után, megszűnik az V. B rajzosztály, vagyis, hogy nincs tovább...!
Valóban nincs tovább? Hogy mindez ne így legyen, talán erről mindannyian, az ügyben érdekeltek is tehetünk. Ki tudja ugyanis, még milyen irányt vesznek a történések, hogy még mi vár ránk?
A magam megerősítésre pedig – különösen amikor kétségeim közt „botorkálva” elbátortalanodom – továbbra is vallom: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megigazít!” Szabadság (Kolozsvár)

Kancsura – 111 rajz
Meglepő kötet. Azt is kimondom: páratlan. Pedig nálunk Dunát, de Kolozsváron is úgy hiszem, Szamost tudnánk rekeszteni az egykori néma évtizedek közönyét elfeledtető, legkülönfélébb művészeti ágazatokat lelkesen népszerűsítő kiadványok mára egyre duzzadó áradatával.
Immár eljött az idő, amikor a digitális manipulációk káprázatától valósággal szikráznak a kiadói paletták. Talán éppen ezért érintett mélyen a Kancsura István 111 rajzát magába foglaló, több tekintetben is rendhagyónak nevezhető albummal való találkozás. De valóban album ez? Vagy a kolozsvári Quadro Galériában nemrég bemutatott és a teljes képanyagot magába foglaló impozáns katalógus? Netán egy pőrén kitárulkozó vérbeli művész röntgenfelvételek igazmondásával egyenértékű pszichológiai önarcképe? Művészetfilozófiai ABC? Gondolkodási kézikönyv? A múló pillanat fekete tusba mártott tollal rögzített kardiogramja? Esetleg egy tisztes művészélet fehér papírlapra rótt kendőzetlen számvetése? Vajon műfaji értelemben vázlatok ezek, vagy végleges és befejezett művek? És sorolhatnánk a dilemmákat még tovább, mert az a látványsor, ami az oldalakat tovapörgetve szemünk előtt feltárulkozik, magában hordozza tágabb perspektívából értelmezve a művészet elméleti és gyakorlati vektorai közé feszülő tér nem egy sarkalatos aspektusát.
Aki Kancsura Istvánt személyesen is ismeri, jól tudhatja, hogy a művésznek jellemző lelki sajátja a rendkívüliség; állíthatom mindezt bátran azok után, hogy pontosan ötvenöt éve és négy hónapja találkoztam vele először a képzőművészeti egyetem felvételijének idegpróbáló momentumainál. Kétségtelen: sajátos utakon járó alkat. Példaként: midőn a hatvanas évek közepe táján a modernizmus fuvallatai vérszegényen bár, de azért mihozzánk is eljuttattak néhány frissítő oxigénmolekulát a szocreál megrekedt világába, Ő századokkal visszalépve Rembrandt nagyságát szavalta. Amikor viszont a diktatúra áttörhetetlennek tűnő sötétsége fedte el a Napot, a fény kinetikai tulajdonságainak kísérleteivel foglalatoskodott: utópisztikusnak vélt erőfeszítésekkel ugyan, de lankadatlanul hitt annak szemet-lelket-elmét gyógyító hatásában, varázslatos erejében. Ma pedig, a művészet digitális elmaszatolásának hőskorában, miközben az elektronikus programozások mankója kopog végig a klaviatúrák megszámlálhatatlan variációkat felkínáló lehetőségei között – megfojtva ezzel a személyes poézist –, akkor Kancsura mindehhez viszonyítva majdhogynem kőkorszakbéli eszközökkel, pusztán a „szabadkézzel” meghúzott és megismételhetetlen vonal rezdüléseivel áll ki világunk színe elé. A szemfényvesztő színek kavalkádjának korában, csupán a fehér és fekete drámai erejének puritán megfogalmazásaival.  
Köztudott, hogy sokféle változás jellemezhet egy alkotót megtett életpályája során, ami alól természetesen nem kivétel művészünk sem. De mégis van valami, valami egészen különös, ami állandóan visszatér művei emocionális indítékaiban: ez pedig az idolként tisztelt Vincent Van Gogh művészi attitűdjének határtalan elismerése. Ámbár megjegyzem, egyáltalán nem egyedüli esetről van szó. Hiszen már a reneszánsz festő Filippo Lippi is oly mértékű tisztelettel adózott a firenzei Santa Maria del Carmine templom Brancacci kápolnájának freskóit elkészítő Masaccio tehetsége előtt, hogy a legendás krónikás Giorgio Vasari szavaival élve: „Masacció szelleme Filippóba költözött”. Ki tudja, talán itt is valami ilyesféléről lehet szó, mert egész pályafutásában visszatérő élményként látom megtestesülni a Van Gogh-szindróma minduntalan feltörő karizmatikus hatását. Ezek után vélem úgy, hogy tán éppen az említett holland festő szellemiségéhez, művészetfilozófiájához kapcsolható az Ő erőtereinek mibenléte is; itt rejtezik a valódi kulcs; ez tehát a sarkalatos pont az életmű ethoszának megfejtéséhez. Pedig gondolati tartalomra épülő képi ikonográfiája jobban közelít a Klee, Tanguy vagy Dalí szürrealista látomásaihoz, mint Vincent posztimpresszionista szemléletmódjához.  
Kancsura művészete sokrétű, rendszerint igen tág szakmai, irodalmi és filozófiai ismeretek buzgó forrásaiból merít; ezt képes igencsak magával ragadó retorikai módon elő is adni. Ám mindennek ellenére bennem mégis az a színe él legtisztábban, amely szerint ő a tőmondatok nagymestere, az aforisztikus, lényeget megvilágító, tisztán megfogalmazott gondolatok prófétája. Egyik rajzának testében olvasható a beírás: „Szelíden, halkan, de intenzíven szólni!”. Ez a kötet – kancsurás módon –, jellemző alkotói sajátosságait félreérthetetlenül felszínre hozza, vagyis megtestesíti mindazt, ami a művész többhangzású egójának lényege.
Eddig alig tapasztalt szűkszavúságra vall, hogy a kötetben betűkkel jelzett szöveg mindösszesen ennyi áll: Kancsura: 111 Drawings.Ezután oldalakon át már csak a rajzok következnek. Rajzok címek nélkül, méretek nélkül, technikai megjelölések nélkül. A curriculum vitae is alig valamivel hosszabb egyetlen szonettnél. Mert ami nem lényeges a mondanivaló szempontjából, az itt kegyetlenül mellőzve lett; olyannyira mellőzve, hogy még az oldalszámok is hiányoznak, ami jelzi: művészünknek a tipográfiai hagyomány sem szent. Hát persze, mert ez nem egy könyv. Ez a könyv.
És lapról lapra előrehaladva megkezdődik a poézis, az „opus manum”, a kéz művének parádéja: öreg-hó színű papíron pokol-feketével, reszketeg idegvonalakkal tekerőző érverései a mindennapi létnek. Egy rajz – olykor csupáncsak egyetlen vonal születése és eltűnése. S mivel eme aforisztikus tömörség a piktogramok lényegi sajátja is, így az is meglehet, hogy az előtűnő motívum akár többé már el sem felejthető. Hiszen tudjuk, a takarékos vonalakkal való rajzolás a szűkszavú képi fogalmazás nyelve. Első pillantásra éppen e miatt, néha még vázlatszerűnek is tűnhet egynémely ábra a hozzá nem értő szemnek, pedig állítom: határozottan nem az. Mert egy vázlat arra való, hogy azt később tovább fejlesszék. Viszont ezek úgy kész művek, ahogy a kötetben láthatók. Művek – a vonalrajz sallangmentes műfajában elbeszélve. Székely Bertalan ide illő szavait sokan idézték már, és meglehet, hogy ő is mástól hallotta egykor, de voltaképpen a gondolat lényege, ami számunkra fontos, eszerint: „aki nem tud firkálni, az rajzolni sem tud”. Ugyanis a „firka” a Rajz abszolút szabad megnyilvánulása. Csak annak értelmetlen, aki nem képes „olvasni” a nyomvonalat. Aki nem ismeri a képolvasás alfáját és ómegáját. Egy „művészfirka” kuszasága tehát csupáncsak látszat, mivel annak mélyén valós racionalizmus húzódik meg; hosszú évek munkája eredményeként az irányítottság könnyed magabiztossága. De hadd említsük ugyanitt Picasso kijelentését is, amelyben így nyilatkozott: „Már serdülő koromban úgy rajzoltam, mint Raffaello, de egy élet kellett ahhoz, hogy úgy tudjak rajzolni, mint egy gyermek”.
A Kancsura rajzok nem csupán a látvány leképzését jelentik, és elsősorban nem azt. Gondolati művekről beszélünk, amelyek origója a tapasztalás, tehát a megélés forrásaiból merít, ezért elkerülhetetlen átérezni és helyesen értelmezni azt a nyelvezetet, amelyen Ő beszél, amelyen egyéni stílusával papírra vetett mondanivalóját elénk tárja. Vonalteremtményei már-már a szavak tartalmi erejével válnak egyenértékűvé. Úgy is mondhatnánk: képszavakat teremt. És ugyanakkor képmondatokat. Voltaképpen ez maga a „szókimondó” képi epika. Így aztán nem véletlenül jelenik meg a kézírás is itt-ott rajzokba beépülve, ezzel gazdagítva tovább azok irányított narratív erejét. Valahogy úgy épül össze ábráin a rajz és a hozzá illesztett szöveg, miként a zenében jár kézen fogva a partitúra és a librettó. Dal és szöveg – egymásért vannak. Egymásért is születtek. 
A fentiekből az is következik, hogy Kancsura István nem egy „divatos” művész, mivelhogy képi fogalmazványait mindenekelőtt az állandóság jelrendszereinek sugalma lengi be. Festőként pedig tudja, a szín nem arra való, hogy a rajz hiányosságait eltusolja, elfedje. Ha fest, kiérlelt koloritja alatt is ugyanaz a stabil szerkezet húzódik meg, ami éppen ennek a kötetnek a lényege.
Persze a fehér papír látványa a mindennapok világában rendszerint az üresség érzetét sugalmazza, ám illúzió ez, mivel valójában fehér pontok milliói szorongnak ilyenkor egymás mellett. A művészi munka lényege pedig éppen abban áll, hogy el kell dönteni, mely pontokat jelöljük meg a végtelen sok közül, hogy attól a pillanattól fogva már láthatóvá is váljanak. Átgondolt lépések sorozatáról van tehát szó, ahol – mint egy fordított sakkpartinál –, a figurák, jelzések egymást követve jelennek meg a táblajáték színterén. És feltűnnek a kötet lapjain művészünk váltakozó tartalommal megidézett tárgyai, felismerhető és felismerhetetlen formaelemei: az oszlop, a kígyó, a fényforrás, a kéz, a mitológiai történésekre és föld feletti lebegésre utaló szárnyas boka, az összetett értelmezést hordozó különféle edények, álom-formák, vagy az utak, amelyek egymást átmetszve szó szerint is kereszt-utakká lényegülnek. És újra meg újra a korsók, korsók és megint korsók, vízzel töltve, üresen, repedten, széthullva, tömören, áttetszőn, párosan, magányosan, az élet italát vagy a pusztulás mérgét felkínálva. A legmélyebb emberi érzések pedig az anya jelzésértékű megidézésében jutnak méltó kifejezésre, ami egyszerre maga a jóság, a szeretet, a kezdet és a vég.
Zárszóként úgy érzem, nemigen lehetne ezt az írást nyugodt lélekkel berekeszteni anélkül, hogy bár egyetlen gondolat erejéig éppen a már emlegetett Van Gogh szavait ne idéznénk fel. Akkor, hát legyen úgy. Íme: „Még nem érezzük magunkat közel a halálhoz, de érezzük a valóságot: keveset jelentünk és súlyos árat fizetünk azért, hogy egy szem vagyunk a művészek láncában. Fizettünk az egészségünkkel, a fiatalságunkkal, a szabadságunkkal, aminek sohasem örülhetünk, éppoly kevéssé nem, mint az a konflisló, amely húzza a kocsit, benne a tavaszba vidáman menő emberekkel”.
Magukkal ragadó, őszinte rajzokról írtam, ahol minden vonal csordultig lett töltve művészi energiával.
ÁRKOSSY ISTVÁN Szabadság (Kolozsvár)

A talajtantól a magyar nyelvű szakemberképzésig
Ezzel a címmel jelent meg nemrégiben dr. Jakab Sámuel könyve, amely búcsút jelent életének egy fontos fejezetétől. Attól a 23 évtől, amelyet az erdélyi magyar nyelvű főiskolai kertészeti képzés megalapozásának, kibontakozásának és irányításának szentelt, és amely alatt hozzájárult a Sapientia EMTE okleveles kertészmérnöki szakának beindításához. A 85 éves tudományos kutató, népszerű szakíró, az erdélyi talajok kiváló ismerője rendkívül gazdag életművének fontosabb eseményeit próbáltam meg egy hosszú beszélgetés nyomán összefoglalni. 
– Bevezetőként kanyarodjunk vissza a múltba! Az egyik legemlékezetesebb vidéki utamra Jakab Sámuel tanár úr ösztönzésére, az ő kíséretében és hozzáértő magyarázatát hallgatva mentem el. Megható volt látni ragaszkodását a Nádasi-patak keskeny völgyében fekvő kicsi faluhoz, Pipéhez, ezért először is e szoros kapcsolat eredetéről kérdeztem.
– Szásznádason születtem 1931-ben. Dédapámnak Nádason és Héturon volt birtoka. Nagyapám, aki a dicsői járás főszolgabírója volt, Nádason lakott, édesapám ott jött a világra. Székely gyökerekkel (Homoródalmás, Szentábrahám) rendelkező szüleim unitárius vallásúak voltak, ezért a Nádassal szomszédos Pipe unitárius egyházához tartoztunk.
– A szászok lakta faluban járt-e iskolába? 
– Édesapám szerette volna, hogy németül tanuljak, de amikor iskolakötelessé váltam, a német nyelvű felekezeti iskolában nem indult osztály, így a román tannyelvű állami iskolába kerültem, ahol kijártam a négy elemit. Abban az időben Nádas Dél-Erdélyhez tartozott, ahol csak két magyar gimnázium működött. A négy elemi után apám a nagyenyedi református kollégiumba szeretett volna beíratni, de éppen akkor nem indult ott sem évfolyam, s unitárius vallásom miatt a brassói római katolikus gimnáziumban is visszautasítottak. Édesapám az erzsébetvárosi román iskolában próbálkozott, de oda sem akartak felvenni, csak miután gyermekkori iskolatársa, a nádasi származású polgármester szólt az érdekemben. Öt éven át az erzsébetvárosi Timotei Cipariu főgimnázium diákja voltam. Mivel szerettem volna már végre magyarul tanulni, a tanügyi reformot követően Marosvásárhelyen a 2-es számú fiúlíceummá átalakított volt református kollégium kilencedik osztályába felvételiztem. 
– Hogyan sikerült a váltás?
– Már a jelentkezésnél, aztán a felvételi vizsgánál is gondok voltak. Magyarul otthon tanultam meg írni-olvasni, ezért a helyesírás nem ment a legjobban. Bár matematikából meg kellett kérdeznem a kulcsszavakat, végül jó jegyet kaptam. A magyar írásbelin kitűnő erzsébetvárosi franciatanárnőm összefoglalóját fordítottam le francia nyelvből. A szóbeliken is túlesve a 140 jelöltből bekerültem a 40 fiú közé, akiknek sikerült a felvételi vizsgája. Bentlakóként osztálytársaimtól tanultam meg a magyar helyesírást, cserében segítettem őket a román nyelv tanulásában. Az érettségi vizsgán már nem voltak problémáim. 
– Említette, hogy az egyetemi felvételi sem ment gördülékenyen.
– 1951-ben apám kuláksága miatt azt sem engedték, hogy vizsgára álljak. A tanulás helyett három év és három hónap katonaság következett Lupényban munkaszolgálatosként. Egy jóérzésű bánsági katonaorvosnak köszönhetem, hogy az érettségizett fiúkkal együtt felmentett a föld alatti munka alól. Az anyagraktárhoz és a fatelepre kerültem, ez idő alatt elvégeztem egy hat hónapos villanyszerelői, majd egy villanyszerelő-mesteri tanfolyamot, és később a bányavállalatnál villanyszerelőként dolgoztam. Még katonaruhában mentem el az újabb felvételi vizsgára a Victor Babeş Egyetem földtan-földrajz karának hidrológia szakára, amit már a kezdetektől átalakítottak fizikai földrajz szakká. Harmadéves koromban talajtanra és geomorfológiára szakosodtam.
– Mi indokolta a választását?
– Időközben megkedveltem a geomorfológiát, domborzattant, felszíntant. Ebben nagy szerepe volt dr. Bulla Béla Általános természeti földrajz című könyvének, ami egy kiválóan szerkesztett didaktikus kiadvány. Ebből készültem a geomorfológia-vizsgára. Annyira megszerettem Bulla Béla könyvét, hogy attól kezdve elköteleztem magam a geomorfológia és talajtan mellett. 
– Mi történt az egyetem elvégzése után?
– A Kolozsvári Területrendezési és Talajtani Hivatalhoz kerültem talajtani szakértőnek. Négy hasonló vállalat volt az országban, amelyek 1962-ben megszűntek, és a tartományonként létesítettek hasonló profilú hivatalokba osztották szét a négy központ szakembereit. 12-en választottuk Marosvásárhelyt, én voltam közöttük az egyedüli talajtanos. Nekem kellett az új vállalatnál létrehoznom és megszerveznem a talajtani osztályt. 
– Mi volt a feladata?
– A mezőgazdasági területek, talajok feltérképezése.
– Hol van a legjobb talaj megyénkben?
– Körvélyfája és Gernyeszeg területén a Maros első teraszán, valamint a Kis-Küküllő mentén Sövényfalva és Ádámos között, szintén a folyó első teraszán.
– Miért jók ezek a talajok? 
– Elsősorban a szemcseösszetételük, kötöttségük miatt. Középkötöttek, nem túl agyagosak és nem túl homokosak sem. Jó a víz és a levegő mozgása bennük. A jól szellőző, jó mikrobiológiai élettel ellátott talajoknak nagyon jó a tápanyagfeltáró képességük, és könnyen művelhetőek.
– Gondolom, hogy a talaj minősége ma is nagyon fontos annak, aki jó termést szeretne elérni. Ismerik-e, tudják-e vidékenként, hogy hol mit érdemes termeszteni?
– Vannak évszázados tapasztalatok, de tudni kell azt is, hogy egy-egy falunak 30-40-féle talaja is lehet. A Mezőség déli-délnyugati kopott, kopár lejtői például mezőgazdasági termelésre kevésbé alkalmasak, legfeljebb hüvelyes takarmánynövényt lehetne ott termeszteni, ami jól hasznosítja a meszes, kopár talajokat. Az északi és keletre néző lejtők hosszan elnyúlóak, és fekete, nagyon kötött, agyagos a talajuk. Nemcsak a sárga föld agyagos, a fekete is lehet az. Ahhoz, hogy a növény fel tudja venni a tápanyagot, minél morzsásabb talajra van szüksége.
– Mi volt a feladata a talajtani hivataloknak? Tanácsot adtak a „kollektív gazdaságoknak”?
– Eleinte községenként készítettük a talajtanulmányt és -térképeket, amelyek tartalmazták, hogy bizonyos növényeket hol jobb termeszteni. Hasonlóképpen a talaj javításának lehetőségeit is. Tanácsot adtunk, hogy melyik talajt mikor nem szabad, és mikor a legjobb szántani, hol, mikor kell például mélylazítást végezni, és hol nem. Mindezeket elmondtuk, leírtuk, ami minden téeszhez, állami gazdasághoz eljutott.
– És figyelembe vették?
– Nem mindig, mert parancsra kellett termelni, kampányok voltak. Ebben az időben sokat mérgelődtem, mert értelmetlen utasítások jöttek Bukarestből, én pedig próbáltam a saját belátásom szerint cselekedni, amiből sokszor kellemetlenségeim származtak.
– Jelenleg számíthat-e ilyen tanácsadásra az, aki tudományos szempontok alapján szeretne nagyobb területen gazdálkodni?
– Néhány hivatal működik még, de a felszerelésük nem mindig megfelelő, és a szakemberek száma is kevés.
– Visszaemlékszem, hogy a rendszerváltás után milyen kitörő örömmel vettük birtokunkba nagyszüleink egykori földterületeit, és ma kiderül, hogy képtelenek vagyunk gazdaságosan megdolgozni. Hogyan látta a rendszerváltás után, és hogyan látja ma a mezőgazdaság helyzetét Erdélyben, ahol egyre több a parlagon hagyott terület? 
– Annak idején sokat hadakoztam, hogy hagyják egyben a földeket, a gépeket, a felszerelést, és válasszanak egy szakembert, akiben megbíznak. A szakszerű közös műveléssel és értékesítéssel sokkal többre mentek volna. A korszerű új agrotechnikát nem lehet nadrágszíjparcellákon folytatni, a gépeket nem lehet kihasználni, a vegyszerezést elvégezni, mert egyik keskeny csíkban egyféle növény van, amelynek vegyszerezése árthat a másiknak, s ilyen helyzetben nem lehet korszerűen gazdálkodni. Az eredmény a megműveletlenül maradt területek, amit előbb-utóbb elkótyavetyélnek, s újra kialakul a nagybirtok. A válasz az volt, hogy hagyjam a kommunista prédikációkat, holott, ha nem volna az EU-s támogatás, ma még elkeserítőbb lenne a helyzet. 
– Közismert, hogy a későbbiekben egy új szakma, az oktatás vette át a főszerepet Jakab Sámuel életében. 
– A Gyümölcstermesztő és Kísérleti Állomáson töltött tíz év után, ahol talajjavító főmunkatársként dolgoztam, 1993-as nyugdíjazásomat követően kezdtem el óraadó tanári tevékenységem. Tíz évig a Dimitrie Cantemir Egyetem földrajz-történelem karán tanítottam, 1994-től a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem földrajz, geológia és ökológia szakos hallgatóinak oktattam magyar nyelven a talajföldrajzot, talajtérképezést, talajjavítást.
– Erre az időszakra esik az újabb kihívás, amely a korszerű mezőgazdálkodás egy másik fontos feltételére, a magyar nyelvű szakemberképzésre vonatkozott. 
– Az 1989-es változások után a magyar nyelven végzett agrárszakemberek közül alig maradtak néhányan. A magyar középiskolában érettségizett székelyföldi fiatalok közül kevesen mertek román tannyelvű egyetemre felvételizni. Mivel korszerű mezőgazdaságot elit szakemberek nélkül nem lehet végezni, szükség volt egy olyan csapatra, amely az irányító szerepet vállalja. Hamar világossá vált, hogy az állami oktatás keretében a magyar nyelvű képzés bevezetésére hiába várunk, és az sem ígért biztos jövőt, hogy magyarországi egyetemekre küldjük tanulni a fiatalokat. A Romániai Magyar Gazdák Egyesületének (RMGE) nagyenyedi tanácskozásán vetődött fel, hogy oktatókat hívjunk meg Magyarországról. Ahogy az is, hogy olyan szakembereket kellene képezni, akik kis területen, nem túl költséges befektetéssel hamar megtérülő vállalkozásba foghatnak, és gyors látszata van a munkájuknak. A kertészet ígérkezett a legelérhetőbbnek, ezen belül a zöldség- és dísznövénytermesztés. Székhelyül olyan települést kerestünk, ahol hagyománya volt a gazdasági oktatásnak, így esett a választás Nyárádszeredára.
– A sikertelen próbálkozások után a szavahihető partnert is megtalálták. A budapesti Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem vállalta a kihelyezett tagozat létrehozását.
– Dr. Bálint János dékán Halász Péterné Zelnik Katalint, a KÉE Gyógynövény Tanszékének adjunktusát bízta meg a nyárádszeredai központú erdélyi távoktatás szervezésével, a tanrend kidolgozásával, az oktatás irányításával és a működéséhez szükséges anyagi háttér előteremtésével. Hároméves időtartamú kertészeti üzemmérnök- (főiskolai) képzésnek indult a KÉE (majd jogutódjai, a Szent István Egyetem és a Budapesti Corvinus Egyetem) határon túli kihelyezett levelező tagozata Nyárádszeredában. Az indítványozó RMGE Maros megyei szervezetének oktatási felelőseként rám bízták a szervezéssel és a képzés vezetésével járó feladatokat, amihez csak annyit tennék hozzá, hogy nem volt könnyű itthon szakembereket találni, de végül is sikerült. 
Összesen 23 évfolyam végzett, és az oktatás keretében megfordult 1200 hallgatóból 461-en kaptak oklevelet. A cél az volt, hogy a fiatalokat itthon tartsuk, s ez 437 esetben sikerült is. Mivel az oktatásban való részvétel nem volt korhatárhoz kötve, és péntek déltől vasárnap délig tartott, járhattak olyanok is, akik dolgoztak, családosok voltak. 
– A végzettek közül körülbelül hányan gyakorolják a mesterséget?
– A 2016. február 10-i adatok szerint az ismereteit hasznosítani tudó szakmában 385-en, a végzettek 83,5 százaléka dolgozik. Tanulmányait folytatja 35 (mesterizik, doktorál, a Sapientián oktat). A képzés fenntartásához a támogatást mindvégig magyarországi alapítványoktól, később az oktatási, majd új nevén az Emberi Erőforrások Minisztériumától kaptuk. 
– Milyen volt a színvonal?
– Nagyon vegyes, ezt bizonyítja a nagy lemorzsolódás. 23 évnyi tapasztalat szerint az idősebb hallgatók lényegesen jobban teljesítettek. Ennek két oka volt, egyrészt céltudatosan jöttek, hogy tökéletesítsék magukat a szakmában, új, korszerű módszereket tanuljanak. Határozottan érződött, hogy jobb volt a középiskolai felkészültségük, mint a frissen érettségizetteké, akik úgy gondolták, hogy Szeredában könnyebben oklevélhez juthatnak. Amikor szembesültek a valósággal, abbahagyták, vagy az első téli vizsga idején kiestek. Az utóbbi két-három évben megcsappant az idősebbek száma, akik a javát képezték a hallgatóknak. Ezért, ha nem kényszerítenek, akkor is abba kellett volna hagyni a képzést. 2016 januárjában államvizsgázott az utolsó évfolyam, február 9-én 15-en vették át a diplomájukat Budapesten – mondja nosztalgiával a hangjában Jakab Sámuel, aki a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kara vezetőségének a felkérésére megszervezte és 2002-ben beindította az okleveles kertészmérnöki szakot az egyetemen is. 
Az alaposan megszerkesztett könyvből és szavaiból is kiderül: örömmel tölti el oktatásszervezői és oktatói munkájának eredménye, amikor a virág- és zöldségpiacon, a gombatenyésztők, borászok között volt tanítványaik munkáját, eredményeit veszi számba, amiről az elmúlt évek nyárádszeredai kiállításain is bárki meggyőződhetett. 
Tudományos munkásságának eredményét hat talajtani szakkönyv jelzi. Nagyon értékes a Füleky Györggyel közösen szerkesztett Környezetvédelem, talaj címet viselő fogalomtár, amely hat nyelven tartalmazza a talajjal kapcsolatos fogalmakat. Társszerzőként is több könyvet jegyzett, öt egyetemi jegyzetet készített, közel száz szakdolgozatot, 250 tudománynépszerűsítő írást közölt.
Dr. Jakab Sámuel 2002-től a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja. Munkásságát 2015-ben a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével értékelte a köztársasági elnök. Megkapta a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Karának legmagasabb elismerését, a Pro Facultate Horticulturae kitüntetést, a Szent István Egyetem Kertészettudományi Karának emléklapját és a címzetes egyetemi docens címet, a Gróf Mikó Imre-emlékérmet az EME megalakulásának 150. évfordulója alkalmából, a Nyárádmentéért érdemelismerést, 2000-ben Szásznádas község díszpolgárává avatták. 
– Hobbikertje volt-e Jakab Sámuelnek, ahol az elméletet a gyakorlatban is kipróbálhatta volna? – kérdezem befejezésképpen. 
– Nem, soha. Éva, a feleségem vágyott rá – mondja, amire érkezik is a biológia-földrajz szakos tanárnő válasza: amikor kertet szeretett volna, anyagilag nem volt rá lehetőségük, amikor már megengedhették volna, akkor a férje nem ért rá a sok munka mellett a kerttel is foglalkozni. Kérdésemre hozzáteszi, hogykét fiuk közül az egyik informatikusként környezetvédelemmel foglalkozik, a másik építőmérnök. 
BODOLAI GYÖNGYI Népújság (Marosvásárhely)

Megbízható jövőkép keresése – időben és térben
Sorok közötti olvasásról, kötetek példányszámáról, cenzúráról és irodalmi intézményekről, traumából ocsúdó erdélyi magyar értelmiségről, a romlás útjába álló/állítható erők romolhatatlan arcáról beszélgetett Cseke Péterrel Kozma Mária.
– Indulásod az írói pályán az 1970-es évekre esik (Víznyugattól vízkeletig, 1976; Látóhegyi töprengések, 1979). Már első könyveidben érezhető a nyitás egy új valóságirodalom felé, ugyanakkor jól kitapintható az a szemlélet, amit legújabb könyvednek címében megfogalmazol: Örökhagyók, értékvédők (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2016). Hogyan reagálta le mindezt az akkori irodalmi élet? Az időben még nagyon élénk és éber volt az irodalomkritika (ami mára elcsökevényesedett). A sorok között mindig ki tudtuk olvasni a „lényeget”. A cenzúra az irodalmi műfajok közül talán a riportokra, interjúkra és az ezeket ajánló ismertetőkre figyelt leginkább, hisz a valóság „veszedelmét” hordozták. A veszélyességi pótlékot – a fizetséget – viszont az olvasók érdeklődése jelentette az író számára. Te magad is „előnytelen” műfajnak nevezted a riportot. Már ez a jelző is szembemegy a kommunista sajtóirányítás követelményeivel…
– Indulásom idején még feltüntették a kötetek példányszámát. Némi nosztalgiával gondolok most arra, hogy Forrás-könyvem nem 360, hanem 3600 példányban juthatott el az olvasókhoz, a Látóhegyi töprengések pedig 4100-ban. Még jobban meglep, hogy – személyi bibliográfiám szerint – az előbbiről 18 írás jelent meg, az utóbbiról 12; nemcsak ismertetések, hanem a műfajjal érdemben foglalkozó kritikák és elemzések is. Megyei lapokban éppúgy, mint irodalmi-művelődési folyóiratokban (Utunk, A Hét, Korunk, Igaz Szó), de magyarországi kiadványokban is (Magyar Nemzet, Új Tükör, Élet és Irodalom, Alföld, Hungarológiai Értesítő). Amint megnőtt a valóságfeltáró műfajok „teherbíró képessége” – pályakezdő köteteim megjelenése előtt erről írtam az első Korunk-tanulmányomat –, a Forrás-sorozatban is helyet szorított – és kapott! – a valóság kendőzetlen ábrázolása és az ún. tabutémák feltárása. Csakhogy időközben a cenzúra egyre kiszámíthatatlanabbá vált. A Moldvába helyezett magyar orvosokról és gyógyszerészekről írt okadatolt helyszínrajzom például a cenzúra által felismerhetetlenségig csonkoltan jelent meg A Hét 1978-as évkönyvében. Amikor Csiki László szerkesztette a Látóhegyi töprengéseket, újra próbálkoztunk vele. És simán átment az eredeti szöveg. Mert történetesen akkoriban hangzott el egy főtitkári beszéd, miszerint az egyetemi végzetteket szülőföldjükre kell helyezni. „Pirruszi győzelem” volt ez akkor, kétségtelenül. Írásom ugyan kötetben megjelenhetett, de akikről szólt, azok 1989 végéig Moldvában maradtak. Hogy aztán 1990 után magyarországi városokban találkozzam némelyikükkel.
– A cenzúrával később is „társbérletben” éltél. Emlékszem, hogy az 1986-ban kinyomtatott Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című köteted nem kapott terjesztési engedélyt, bezúzásra ítélték, aztán 1989 karácsonyán mégis előkerült a nagyváradi nyomda pincéjéből; 1990 februárjában vehettük kézbe – immár „Tiltott könyvek szabadon” feliratú haskötővel. Mi ennek a története? És miért volt „veszélyes” az Erdélyi Fiatalok értelmiségnevelő műhelyének a bemutatása?
– A betiltás történetéről, a kötet megsemmisítésének elrendeléséről, illetve a nagyváradi nyomdászok korántsem kockázatmentes vállalkozásáról Domokos Géza szólt már az Esély című visszaemlékezésének I. kötetében. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a kötet kézirata háromszor szenvedte meg az előcenzúra vegzálását. Az utócenzúrát a szekuritáté 1985. október 1-jei látogatása nyomán rendelték el, miután nem adtam ki a kezemből az eredeti dokumentumokat, arra hivatkozva, hogy megjelentetésüket az illetékes bukaresti hatóság már jóváhagyta. Utólag visszagondolva: talán ez az önkéntelen (önvédelmi?) gesztus okozta a kötet vesztét. Hogy miért voltak veszélyesek ezek a dokumentumok? Azért, mert a két világháború közötti romániai magyarság demokratikus önszerveződésének, intézményfenntartó és -teremtő folyamatairól tanúskodtak – a totális diktatúra korában. Mi pedig – a szerkesztő Molnár Gusztáv, a kötetért folytatott hatósági küzdelmet derekasan felvállaló Domokos Géza – ezt a tabutémának számító örökséget szerettük volna áthagyományozni az 1968 után eszmélkedő nemzedékeknek. Bezúzásra ítélése tehát a rendszer tűréshatárát mutatta. A kilencvenes évek elején derült ki: a romániai magyarság zöme lényegében felkészületlenül került a diktatúra összeomlását követő „átmeneti” helyzetbe; újdonsült szellemi/politikai vezetőinek alig volt közéleti tapasztalata, sem a bekövetkezett helyzetben gyakorlatilag érvényesíthető, elméletileg kellőképpen megalapozott alternatívája. Valójában nem is nagyon lehetett, hiszen az 1945 után eszmélkedő nemzedékek nem szerezhettek használható ismereteket a két világháború közötti önvédelmi és társadalomépítési tapasztalatokról. Legfeljebb családi körben, szájhagyomány alapján.
– Pomogáts Béla rengeteget beszél az irodalmi intézmények felette szükséges voltáról, jelentőségéről és közösségi háttérszerepéről. Szerinted mi a rendeltetése ezeknek? Pl. az Anyanyelvi Konferenciának, amit – természetesen a résztvevőkön kívül – Nyugaton ma is jobban ismer a magyarság, mint Erdélyben? Mi ennek az oka? A „ritkuló légtér”? Manapság az újságot olvasók fölpanaszolják, hogy az újságot írók anyanyelve olykor szinte azonosíthatatlan, pallérozatlan, néha még a legelemibb mondatszerkesztési szabályokat sem ismerik. Mi az oka ennek, és hol a segítség? Elégedjünk meg azzal a legyintéssel: jó, hogy legalább magyarul írnak?!
– Az árnyaltabb megközelítés érdekében válasszuk szét a kérdéseket.
a) Nem csak az irodalmi intézmények közösségi háttérszerepéről van szó. Az európai távlatú erdélyiség jegyében 1923-ban fellépő Tizenegyek mozgalmának ma is számon tartott egyéniségei – Balázs Ferenc, Jancsó Béla, Kacsó Sándor, Kemény János, Tamási Áron – indították el például azokat a folyamatokat, amelyek elvezettek az Erdélyi Szépmíves Céh megszervezéséhez (1924), a Kemény János nevéhez fűződő írói munkaközösség megalakításáig (1926), két évvel később pedig az Erdélyi Helikon című irodalmi folyóirat kiadásáig. Az irodalom-teoretikusként a Nyugatban induló Jancsó Béla 1930-ban életre kelti az erdélyi értelmiségnevelés kolozsvári műhelyét, Demeter Bélával és Venczel Józseffel beindítja a kisebbségi létviszonyok megismerését célzó faluszociológiai kutatásokat, Balázs Ferenccel és Kacsó Sándorral együtt korszerű népművelési programot dolgoz ki, támogatja az általuk fémjelzett szövetkezeti mozgalom kiépítését. Mindez az önszerveződő kisebbségi társadalom valamennyi életfunkcióját „szemmel tartó” szintézisben (kisebbségi életstratégiában) kapta meg a maga semmi mással nem pótolható, fel nem cserélhető szerepét.
b) A kilencvenes évek elejétől egészen 2000-ig magam is az Anyanyelvi Konferencia tagja voltam, ráadásul a Sajtó- és Könyvkiadás Szakosztály vezetője. Tanúsíthatom, hogy Pomogáts Béla elnöksége idején, az AK, vagyis a Magyar Nyelv- és Kultúra Nemzetközi Társasága felfelé ívelő szakaszában hatékony munkát végzett. Válságba kerülését, támogatás- és szerepcsökkenését a globalizálódás bekövetkeztével mindannyian éreztük – és megéreztük. Amióta Balázs Géza nyelvészprofesszor az elnök, azóta kezd ismét új erőre kapni az AK, mind inkább érzékelhető az Anyanyelvápolók Szövetségével kialakított egészséges munkamegosztás hatékonysága. Nagy szükség mutatkozik erre valóban, mivel az 1990 óta folyamatos (félmilliós) népességcsökkenéssel Erdélyben is anyanyelvünk egyre „ritkulóbb légkörében” élünk, dolgozunk.
c) A ma „újságot írók” korántsem mind vérbeli újságírók, magad is jól tudod. Még ha szereztek is valamelyes képzettséget, többnyire szűkében vannak a hivatásérzetnek. Megbízóikon is múlik, persze, hogy egyre elviselhetetlenebb a szemünk láttára, fülünk hallatára történő nyelvkárosítás. A két világháború között a hírlapíró Kosztolányi, a szerkesztő Dsida Jenő nyelvvédő mozgalmat tudott életben tartani a napilapok hasábjain. Pedig akkor is üzleti szempontok „vezérelték” a hírlapírást. Hogy hol a segítség manapság? Említhetném az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének (AESZ) honlapján jelentkező Nyelvfigyelőt, a Magyar Újságírók Egyesülete (MÚRE) honlapján működő NyelvVészt. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Média és Kommunikáció Szakbizottsága is rendszeresen végez médiaelemzéseket, amelyeket az Erdélyi médiajelentés-konferenciákon mutatnak be, s a Kolozsvári Kommunikáció- és Médiakutató Intézet folyóirata tesz hozzáférhetővé: http://medok.ro.
– Nemegyszer olvasok különböző szövegösszefüggésekben „traumából ocsúdó” erdélyi magyar értelmiségiről. Eszmélkedtünk, ébredeztünk Trianon után, 1956 és 1989 után. Mikor vagyunk teljesen „ébren”? Mennyire vagyunk ma „örökhagyók és értékvédők” Kós Károly-i, Balázs Ferenc-i, Benedek Elek-i értelemben?
– Időm fogytával mind gyakrabban szembesülök magam is ezekkel a kérdésekkel. Legutóbb például az Amerikai Magyar Baráti Közösség meghívására tartott előadásomra készülődve (Erdélyi változások és változatlanságok), illetve a Szigetek, szórványok Észak-Amerikában és a Kárpát-medencében című kötetem szerkesztése során. Amikor az Ohio állambeli Reménység tavánál a Metamorphosis Transsylvaniae színeváltozásait áttekintettem, akkor is a megbízható jövőkép keresése foglalkoztatott. Ez pedig meglátásom szerint egybecseng Benedek Elek, Kós Károly, Balázs Ferenc testamentumával: a külső segítséget is csak akkor fordíthatjuk a javunkra, ha a magunk erejében bízva építkezéssel állunk ellen a szétszórattatásnak. A szórványhelyzetek és -folyamatok bemutatásával pedig a rádöbbentés volt a célom; az, hogy láthatóvá tegyem a romlás útjába álló/állítható erők romolhatatlan arcát. Hargita Népe (Csíkszereda)

Keresettek a vásárhelyi kertészmérnökök
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyi Karának keretében 2002-ben jött létre a kertészmérnöki szak. A székelyföldi diákok körében népszerű mezőgazdasági képzés előzményeként távoktatási rendszerben működött a nyárádszeredai kertészeti főiskola. A marosvásárhelyi képzésről Balog Adalbert professzorral, kari kancellárral (portrénkon) beszélgettünk. 
– Mekkora az igény a magyar nyelvű mezőgazdászképzésre?
– A nagy érdeklődést mutatta az 1993-ban, Nyárádszeredában elindított kertészeti főiskola a budapesti Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem, majd a névváltoztatást követően a Szent István, valamint a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Karaként. A távoktatási rendszerben működő kertészmérnök-képzés első évfolyama az 1996-1997-es tanévben diplomázott, az utolsó pedig idén, 2016-ban. A főiskola hiánypótlónak bizonyult, hiszen az évek során sok olyan ember jelentkezett, aki korábban érettségizett, és nem volt lehetősége diplomát szerezni. Működésének 23 éve alatt összesen 461 diák államvizsgázott sikeresen, és ezek 83,5 százaléka dolgozik a szakmájában magánvállalkozóként vagy cégek és közintézmények alkalmazottjaként – idehaza. Ez volt tehát a sikeres kezdet. A Sapientián 2002 szeptemberében elindított kertészmérnökképzés szintén sikertörténetté vált. A diákok az első pillanattól megkedvelték, a kezdeti harminc helyet felemeltük ötvenre. A nappali tagozatos marosvásárhelyi szak elsősorban a frissen érettségizőknek szól.
– Nem érezték azt a nyárádszeredaiak, hogy a Sapientia Marosvásárhelyi Kara szüntette meg az immár 23 éves kertészeti képzésüket?
– A nyárádszeredai kar létrehozásának érdeme dr. Jakab Sámuel professzoré, aki dékánként a tagozat vezetője volt. A vele együtt oktató tanárkollégáim közösen ismerték fel, hogy a főiskola megtette kötelességét, és a jelentősen megcsappant érdeklődés miatt több évfolyamot nem indítottak. Egy idő után elfogyott az a tábor, amely a nyárádszeredai oktatás iránt érdeklődött. A távoktatás bezárása közmegegyezés alapján történt, marosvásárhelyi nappali tagozatunk továbbra is nyitott mindenki számára.
– Kik érdeklődnek a kertészmérnöki szak iránt?
– A jelentkezők között sokféle diák van. Egy réteg gazdálkodó családból származik, mások vállalkozó szülők gyerekei. De a Böjte Csaba ferences szerzetes által nevelt árvák közül is érkeznek hallgatók. Kevés az agráripari líceumból származó diákunk, ami azzal magyarázható, hogy Erdélyben alig létezik magyar nyelvű mezőgazdasági szakközépiskolai képzés. Érkeznek jó nevű magyar középiskolák végzettjei sokféle szakról – többek között humán és teológiai osztályokból is –, de vannak községi iskolákban végzett diákjaink is. Családi és iskolai háttér szempontjából tehát vegyes évfolyamok alakulnak.
– Milyennek tartja a középiskolai képzést? Hogyan tud az egyetem a diákok tudásával boldogulni?
– A kertészmérnöki szakon jó évfolyamok működnek. A diákok részéről pozitívumként értékelem a nagyfokú jóindulatot. A középiskolai képzés színvonalát mutatja, hogy első évben az alaptantárgyakból – matematika, fizika, kémia, talajtan stb. – sok a gyenge tanuló. Konkrét esetünk is volt, amikor azt gondoltuk, hogy az első évet nem tudja elvégezni egy diák. De amikor később a termesztési tantárgyak következtek, az évfolyam egyik legjobb hallgatója lett, mert gyerekkora óta gazdálkodott. A maga módján mindenki jó valamiben. Az idén nyáron végzett az egyik legjobb évfolyamunk: a diákok abban az évben kezdték el az egyetemet, amikor a tanügyben bevezették a szigorított érettségit. Közülük sok diákot elfogadnék kollégámnak az egyetemen.
– A Sapientián végzett hallgatókat gyakran az a vád éri, hogy rosszul beszélnek románul. Mit tud ezen az egyetem segíteni?
– A román nyelvismeret valóban gondot jelent. Ez annak ellenére is így van, hogy opcionálisan bevezettük a román nyelvet, illetve a tanárok románul is igyekeznek elmagyarázni a szaknyelvet. A diákok képviselőivel volt erről egy hosszas beszélgetésünk. Megegyeztünk abban, hogy ez nem az egyetem problémája. Sokan a középiskolából érkeznek a gyenge román nyelvtudással, de mi ezt a hiányosságot nem tudjuk pótolni. Ennek ellenére volt már olyan diákunk, akit egy bukaresti cég úgy válogatott ki 50 jelentkező közül, hogy a fiatalember sokkal jobban beszélt angolul, mint románul, és ráadásul elkésett a meghallgatásról. Mi a szakmai képzésre helyezzük a hangsúlyt, a nálunk végzettek jól felkészültek, a nyelvtudást pedig maguknak kell pótolniuk, mert különböző szintű román nyelvoktatást az egyetem nem tud bevállalni.
– Milyen a gyakorlati képzés? Sikerül-e farmokra eljutnia a diákoknak?
– Hosszú évek óta azzal próbálkozunk, hogy a diákokat kertészeti cégekhez vigyük szakmai gyakorlatra. Több gyümölcsöző kapcsolatunk alakult ki már környékbeli cégekkel, ahol a diákok a vállalkozások infrastruktúráját felhasználva végezhetnek kísérleteket. Úgy gondolom, a munkaerő-piaci elvárásoknak azzal is jobban megfelelünk, hogy helyben van egy 20 hektáros tangazdaságunk: a fóliasátor, a gyógynövénykert, a gyümölcsös és a szőlészet látókörön belül van, a gyakorlatok többségére a tangazdaságban kerül sor. Sok pozitív visszajelzést kapunk a cégek részéről, hogy a nálunk végzett és frissen alkalmazott szakemberek valamennyire értenek a szakma gyakorlati oldalához is. Persze az üzleti, a vállalkozói szféra mindig gyorsabban fejlődik, mint az egyetemi képzés. Elsősorban a műszaki oktatásban vezettük be a duális képzést. A Marosvásárhelyi Kar mintegy ötven céggel van szerződéses kapcsolatban, és a diákokat próbáljuk a cégekhez küldeni gyakorlatra. A kertészet esetében ez a kapcsolat most van kiépülőben.
– Hol tudnak elhelyezkedni a Marosvásárhelyen végzett kertészmérnökök?
– Többségük a termesztést választja: népszerű a zöldségtermesztés, a virágkertészet, a vetőmag-előállítás – ilyen profilú cégeknél dolgoznak többen –, de vannak borászati vállalatoknál alkalmazott diákjaink is. Végzőseink egy része eleve kertészeti magánvállalkozásba kezd: van, aki úgy jön az egyetemre, hogy odahaza 10–20 hektáron gazdálkodik. Kevesen telepednek le külföldön, és a nálunk végzettek mintegy nyolcvan százaléka a szakmában dolgozik.
– Az utóbbi években bővült a mezőgazdasági képzés. Milyen új szakok jelentek meg?
– Három évvel ezelőtt indítottuk el Marosvásárhelyen a tájépítészetet, és tavaly szeptemberben Sepsiszentgyörgyön avattuk az első évfolyamot az általános agrármérnöki szakon. A városi önkormányzat a volt agráriskola épületét bocsátotta rendelkezésünkre, ezt sikerült felújítanunk. Laborokat rendeztünk be, tangazdaságot alakítunk ki, új mezőgépeket próbálunk beszerezni. A gazdamérnökképzésre nagyon jó infrastruktúra áll rendelkezésre.
– Az erdélyi mezőgazdaságban óriási potenciál van, mégis messze elmarad a lehetőségektől. A közeljövőben lát-e valamilyen esélyt a változásra?
– Jól látható, hogy a mai kisparcellás erdélyi mezőgazdaság nem fog sokáig működni. A szerkezeti struktúra, a birtokviszonyok átalakítása lehet a megoldás. A termesztés mellett a szolgáltatóipar részeként kell kiépülnie többek között a növényvédelemnek, ahova képzett szakemberekre van szükség. Magyarország már ebben is rég lekörözött.
– Mekkora az igény a növényorvosok mesteri képzésére?
– A kétéves növényorvosképzést 2013-ban indítottuk el, és sokan érdeklődnek iránta. Az évi 15 helyre azok is jelentkeznek, akik korábban a nyárádszeredai főiskolán végeztek. Minden évfolyamon vannak egyéni agrárvállalkozók, akik saját gazdaságukban veszik hasznát.
– Többek között növényvédelmi előrejelzést oktat. Ezen a területen mekkora a hazai lemaradás?
– Akkora a lemaradásunk, hogy csak elméleti oktatásunk van, hiszen a gyakorlatban nem tudom bemutatni, mert az országban ez nem működik. A növényvédelmi előrejelzés számítástechnika alapján készül. Az előrejelzésben az a kérdés, mennyi adat áll rendelkezésünkre. Nálunk az a gond, hogy hiányoznak a többéves adatok. A doktori témavezetőmnek volt az ötlete, hogy minden magyarországi almaültetvénybe helyezzenek ki egy fénycsapdát. Ezek 20 éven keresztül begyűjtötték a lepkéket, és ezt laboratóriumokban fajszintig azonosították. A magyarországi egyetemnek olyan húszéves adatbázisa van, amely alapján nagy valószínűséggel meg tudja mondani a különböző hőmérsékleti és időjárási viszonyok között e kártevőknek az előfordulási valószínűségét. A britek ötven éve működtetnek szívócsapda-állomásokat levéltetvek vándorlásának mérésére. Az ilyen mérések nálunk hiányoznak, így adatok nélkül csak kezdetleges növényvédelemre futja.
– Mekkora hátrányt jelent a hazai termelők számára a korszerű növényvédelmi előrejelzések hiánya?
– Nyugat-Európában az előrejelzések lehetővé teszik a precíziós növényvédelmet, ami azt jelenti, hogy a gazdák már a kártevők és kórokozók megjelenése előtt tudnak védekezni. Ez sokkal hatékonyabb, környezetkímélőbb és olcsóbb megoldás. Mi csak akkor tudunk védekezni, ha a növényi betegségek és a kártevők megjelentek. Ha egy brit gazda betelefonál a növényvédelmi központba, megmondják neki, hogy a szél melyik irányból fog fújni, és milyen irányba sodródnak majd a levéltetvek. Ezt a sok éves mérésekre alapozó számítógépes előrejelzési technikát helyi adatbázis nélkül idehaza nem lehet alkalmazni. Nyilvánvaló, hogy a hazai növényvédelmet teljesen új alapokra kell helyezni. Mi a szakemberképzésben tudunk segíteni.
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nemzetpolitikai összefoglaló
A 2016-os év legnagyobb nemzetpolitikai kihívása a migránsválságnak nevezett jelenségkör volt, mely egyébként továbbra is fenyegeti kontinensünk keresztény kultúráját. A magyar kormány ebben a kérdésben példásan helytállt, ezzel együtt nem sikerült kellő számú választót meggyőznie arról, hogy érdemes részt venni az ez ügyben tartott népszavazáson, és a kényszerbetelepítés ellen szavazni. 
Vélhetően az is számított, hogy a Jobbik azzal hitegette választótáborát, amennyiben érvénytelen a népszavazás, akkor Orbán Viktornak le kell mondania. Ez minden bizonnyal demobilizáló hatással lehetett azokra, akik már ugyanannyira gyűlölik a miniszterelnököt, mint a Gyurcsány vezette Demokratikus Koalíció hívei. 
Ezek után elbukott az alkotmánymódosítás is, mert a Jobbik, korábbi álláspontjával szembemenve, feltételekhez kötötte a támogatását. A Fidesznek pedig fontosabb volt a Jobbikra ráégetni e nemzetpolitikai bűnt, minthogy elfogadja a Jobbik által beterjesztett módosítási javaslatot, mely mindössze annyiban különbözött a Fideszétől, hogy a letelepedési kötvény zsánerű konstrukciók tiltását is alkotmányos szinten rögzítette volna.
Fontos nemzetpolitikai fejlemény volt az is, hogy történetében először a magyar kormány határozott kampánysegítséget nyújtott az MPP két jelöltjét a saját listáira felengedő RMDSZ-nek az idei választáson. A segítség nem merült ki egy–két nyilatkozatban, a kormánypárti média, s maga a miniszterelnök is aktívan kampányolt az RMDSZ mellett. E váltás okát azóta is keresik a politikusok és az elemzők, a legtöbben úgy vélik, Orbán minden frontot pacifikálni akar, hogy a legnagyobb problémát, a migránsügyet hatékonyabban kezelje.
Aligha becsülhetjük le a Népszabadság megszűnésének nemzetpolitikai jelentőségét, továbbá azt sem, hogy a megyei napilapok kormányközelbe kerültek. Lehet ezt a történetet a sajtószabadság szemszögéből nézni, de e prizma hamis sugallatú. Magyarországon már rég nincsenek el nem kötelezett tévék és újságok. A kérdés az, hogy mi jobb: ha a kormányt vagy ha az ellenzéket segíti egy sajtóorgánum. 
Egy mondatban: az álbaloldal gyengült, a nemzeti kormány erősödött, a Jobbikról pedig nem lehet tudni, hogy merre lép a jövőben.
Borbély Zsolt Attila Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Lapozó
Sok romániai német szerző a kivándorlása után, a megváltozott körülmények ellenére sem (vagy talán éppen ezért nem) találta meg helyét a német irodalmi életben, többségük az új hazában is ugyanazokról a témákról, emberekről ír, mint a kivándorlás előtt: az elhagyott hazáról és az itt lakó emberekről, és műveiknek fő problematikáját hazátlanság, identitáskeresés, outsider-lét alkotja. (Sántha-Jakabházi Réka). Olyan fura belegondolni tizenöt év távlatából, milyen kevés kedvenc munka van. Az ember kapálózik meg vágyakozik a minél több és minél nehezebb feladatra, ezt is akarja, azt is akarja, és végül marad egy vagy kettő valóban fontos. Valahogy úgy van ez a mi szakmánkban, hogy sokat kell dolgozni ahhoz, hogy aztán kikerüljön néhány jól sikerült alakítás. (László Csaba). Kétségbeesetten bizonyosodtam meg afelől is, hogy azok az érdekek, amelyek az ellenünk hozott döntést mozgatták meg a 20. század elején, Európánkban ma is működnek. Így a két világháború számunkra aligha fejeződött be, mert még nem pusztultunk ki eléggé. És Európának érdeke, hogy minden lehetőleg „hírmentesen” történjék. Miközben tételesen hirdeti, hogy „minden európai népnek joga van a fennmaradáshoz!” (Kónya-Hamar Sándor). A Török már este óta semmit sem ivott, ennek ellenére még mindig dülöngélt. Izgatottan törölte ki zsebkendőjével az izzadságot a kék tányérsapkája alól. Az ördögbe is, ezek itt a hullát az ő engedélye nélkül elvitték a tett színhelyéről. Ezzel pedig lőttek a nyomozásnak! Tekintetét hol a kifejezéstelen arcokon járatta körbe, hol a tűzoltók nedves csizmáira, majd fehér szemöldökére és bajuszára szegezte. Az emberek természetesen hülyének tettették magukat. (Balthasar Waitz). Az 1972-es kitelepedésüket követően németországi lakásaikat a régi erdélyi lakások mintájára igyekeztek berendezni. Az idegen térben ott sorakoztak a régi holmik szétszórt maradékai; már nem volt hangulatuk, elveszetten álltak, egy másik világból odahurcolva. Ülőbútrok egy-egy kényelmes sarokban, rajtuk a régi, a dohányzósarokból származó vánkosokkal, homályos otthoni képek, érzelmek, szokások: nagymama által hímzett piros-kék, török mintájú párnák, dohánykészlet, mely korábban az úriszobában lévő kerek asztalkán állt, Morres-akvarellek, ismerős tájak, a segesvári óvár a falon, egyféle gyermekkori laterna magicaként, misztikus, sötét pillanatok, melyek ki nem állták a fényt, mintha egyedül a belső erejük ragyogtatta volna fel ezeket a tárgyakat. (Dieter Schlesak). Hazám/ meglepetésként jön keletről/ a demokrácia feledékeny fényébe/ hanyatlik s fejlődik mégis/ folyton csak hanyatlik/ a politikuspaloták kertje frissen nyírt/ a tömeg nyugati eurókat számol/ rossz fejre írást borít// emberek társalgására gondolok/ hősietlenre kényszerűre/ leszegett fejjel a fák gyökerét nézem/ a reptér előtt/ árnyékba kivetetten// egy áprilisi/ késő délután. (Ilse Hehn). Székelyföld, 2016. december. Romániai német irodalom. (Knb.) Népújság (Marosvásárhely)

Telt ház Dicsőszentmártonban
A Kökényes évbúcsúztatója
Karácsony harmadnapján zsúfolásig telt a dicsőszentmártoni művelődési ház, ahol újra a helyi Kökényes Néptáncegyüttes évzáró műsorának tapsolhattak. A nyolcadik alkalommal megtartott évbúcsúztató idén A bor útja címet kapta.
Fodor Sándor József, az együttes vezetője elmondta, a hagyományos évzáró műsorban a teljes Kis-Küküllő mente tánctárát – Enyedtől Balavásárig – feldolgozták. Amint hangsúlyozta, minden évben „omlik a nép erre az elő- adásra”. Következetesen karácsony harmadnapján tartják, amely még ünnep, de már nem annyira a családi együttléthez kötött, így van idejük az embereknek előadásra is időt szakítani. Mivel hagyományt teremtettünk az évzáró elő- adásokkal, a dicsőszentmártoni közösség és a környékbeli települések lakossága is várja ezt a dátumot, függetlenül attól, hogy milyen napra esik. Mint kérdésünkre elmondta, minden évben más-más tematikája van az előadásuknak, a tavalyit például Karácsonyi vásárok címmel illették, és e témakörre építették fel a néptáncegyüttes műsorát. Az előadás első részében bemutatkozott a Kökényes Néptáncegyüttes mind a négy korcsoportja. A 4–6 évesekből álló Morzsa Kökényes népi gyermekjátékokat és elő- készítő táncokat, a 6–10 éveseket tömörítő Apró Kökényes a nyárádselyei „istványozást” és nyárádmenti táncokat, a 10–16 évesekből álló Kis Kökényes német és kalotaszegi táncokat, a 18–24 évesekből álló Nagy Kökényes tagjai keménytelki táncokat mutattak be. A második részben A bor útja tematikus táncösszeállítással a küküllőmenti táncokat hármas egységbe rendszerezve dolgoztak fel román, magyar és cigány táncokat. „A küküllőmenti borrégió északnyugati része egybeesik a Maros, valamint a Nagy- és Kis-Küküllő vidékéhez tartozó Alsó-Vízmellékkel, Kutasfölddel és az Erdély-hegyaljával, Enyed vidékével, ami számunkra a néprajz-, népzene- és néptánckutatás szempontjából is fontos. A bortermelés, borfogyasztás ugyanis meghatározó szerepet játszott e néprajzi tájegység településeinek életében, így néptáncaiban is” – hangsúlyozta az együttesvezető. A Communitas Alapítvány által támogatott évzáró elő- adás zenéjét a marosvásárhelyi Üver zenekar biztosította, koreográfus Varró Huba, koreográfusasszisztensek: Bugnár Zsolt, Ramasz László, Kósa Ruben volt, dramaturg: Bereczki Éva, meghívott vendégek: Seprődi József és Székely Varga Béla, a Népszínház egykori tagjai, akik aktívan közreműködtek a borparódia jelenetében, a fény- és hangeffektust pedig Tóth László és Koppány István biztosította. A műsor a hármas egységet nemcsak a vidék földrajzában és az itt élő nemzetiségek táncában jeleníti meg, hanem a víz-bor-vér, isten-pap-ember, menny-föld-pincék szimbolisztikájában is. Az előadás bizonyítéka annak, hogy a bor, a zene és a tánc a mámor érzésével minden idők emberét magával ragadta – fejtette ki az együttesvezető.
Szer Pálosy Piroska Népújság (Marosvásárhely)

Ajándékokkal segítik a szórványt
Nem várt gyakorisággal tért be az angyal az elmúlt napokban-hetekben a Bástya Egyesület által működtetett vicei és magyardécsei szórványkollégiumokba. Bár a karácsony tájékán megnövekedett adományozási kedv nem oldja meg a 43 mezőségi és csángó gyerek iskoláztatását és teljes ellátását biztosító civil szervezet problémáit, képviselőiben növeli a hitet, hogy van értelme a munkájuknak. „Annyi pénzt soha nem fogunk kapni, hogy az összes tervünkre elég legyen” – jegyezte meg a Krónikának a rendszerint anyagi problémákkal küszködő egyesület elnöke, Kerekes Zoltán.
Kanadától Kolozsvárig, Angliától Kozárvárig számos helyről kapott adományokat karácsonykor a Beszterce-Naszód megyében két szórványkollégiumot is működtető Bástya Egyesület. Kerekes Zoltán egyesületi elnök szerint meg is lepődtek a sok ajándék láttán, főleg, hogy idén először a környékbeli román közösség részéről is érkezett az angyal, de a Facebook közösségi portálon szerveződő bethleni csoporton kívül besztercei és szászlekencei vállalkozók is segítettek.
A bethleni adományozók képviselői a szórványkollégiumokban tett látogatás után el is kötelezték magukat az egyesület mellett, jelezve, hogy húsvétkor és jövő karácsonykor is visszatérnének a névre szóló csomagokkal, mesélte a Krónikának az elnök. „Nem is tudom, honnan szereztek tudomást rólunk, hiszen nem hirdettük, hogy segítséget várunk. De úgy tűnt, nagyra értékelik a munkánkat, megköszönték a látogatással kapott élményt, és jelezték, hogy a jövőben is segítenének” – adott hangot meglepetésének Kerekes Zoltán, aki szerint az alig hatszázalékos magyarsággal rendelkező észak-erdélyi megyében ritka, hogy a többségi közösség magyar gyerekeket támogasson.   „Érezzék ők is, hogy karácsony van”
Természetesen megmaradtak a hagyományos adományozók is, Zabolai Sándor kozárvári református lelkipásztor és Bányai József kolozsvári ügyvéd idén is szervezett gyűjtést a vicei és magyardécsei bentlakók számára, ahogy a helyi, illetve környékbeli települések – Apanagyfalu, Magyarborzás, Tacs – magyar közösségei is adakoztak annak érdekében, hogy szebbé tegyék a többnyire szegény sorsú gyerekek karácsonyát. Míg előbbi településeken gyűjtést, utóbbin karácsony másodnapján jótékonysági bált szerveztek, annak a bevételét ajánlották fel a Bástya Egyesületnek, de a rendszeres támogató magyardécsei adventista közösség segítsége sem maradt el.
„Minden évben kapunk adományokat, de idén különösen sok érkezett. Volt, amit ki sem osztottunk, későbbi időpontra tartogatjuk” – mesélte Kerekes Zoltán. Az adományozók között akadt, aki tartós élelmiszerrel, befőttekkel, mások tisztálkodási és tisztítószerekkel segítettek, de a legtöbben gyümölcsöt és édességet, illetve életkorra és nemre való tekintettel összeállított, névre szóló „cipősdobozt” küldtek. De mindig hiánycikknek számító lábbeli is akadt a zsákokban, ahogy sokan pakoltak ruhaneműt is, utóbbit kiválogatják, a kisebb méretűekkel, illetve a felnőttruhákkal a szegény sorsú gyerekek családját segítik Mezőségen és Moldvában egyaránt. Idén főleg egy visai családnak jutott az adományokból – „érezzék ők is, hogy karácsony van”  – fogalmaz Kerekes Zoltán, aki szerint a több mint tíz gyerek közül hétnek az oktatását és ellátását az egyesület biztosítja.
Hiányzik a megnyugtató megoldás 
Az adományok jelentős segítségnek bizonyulnak a két szórványkollégiumban lévő közel félszáz gyerek napi ellátásában, ruháztatásában, ilymódon csökken az e célra fordított kiadás, mely a két bentlakás esetében havi 2500–3200 lej között mozog. Bár adnak egyfajta biztonságot, nem jelentenek megnyugtató megoldást a számos más erdélyi szórványkollégiumhoz hasonlóan év elején rendszerint pénzhiánnyal küzdő Bástya Egyesület számára.
A magyar kormánynak a Bethlen Gábor Alapból biztosított normatív támogatása ugyanis márciusig rendszerint elfogy, év elején már csak a januári bérek és különböző illetékek kifizetésére futja, és az áprilisban várható újabb pályázati pénzig alternatív forrásokat kell keresni. Az átmeneti időszak a gyerekeket nem érinti, elsősorban az alkalmazottak látják kárát, mondja Kerekes Zoltán, aki szerint nem is lehet elvárni, hogy az összes kiadást a magyar kormány állja, a helyieknek is tenniük kell valamit saját érdekükben.
Mint meséli, a BGA erre a tanévre eredetileg 20 millió forintot utalt ki a vicei és magyardécsei magyar iskolák fennmaradását biztosítani hivatott Bástya Egyesület számára, az összeget a romániai béremelések miatt később újabb 3 millió forinttal egészítette ki. Ez elegendő is lenne a 27 millió forintos költségvetéssel rendelkező egyesület számára, hiszen a maradék 4 millió forintot rendszerint sikerül „összekalapozni”, ám idén végre megvásárolták a vicei bentlakás épületét, és az összekalapozott összegből annak fizették ki az első részletét.   Elengedhetetlen a saját épület
A saját épület pedig elengedhetetlen a helyhiánnyal küzdő egyesület számára, mely a helyi gyerekek létszámának folyamatos csökkenése, illetve a környékbeli magyar iskolák megszűnése miatt kénytelen egyre több bentlakót befogadni és az ingatlant is ennek megfelelően fejleszteni. Pályázati pénzt pedig csak saját tulajdon bővítésére lehet igényelni, magyarázza az illetékes. „Növelni kellene a létszámot, mivel Vicében egyre kevesebb a gyerek” – mondja Kerekes Zoltán, aki szerint a Dsida Jenő Általános Iskolában évről évre nehezebb a két összevont elemi osztályt fenntartani, és örülnek, ha a különálló osztályokat legalább gimnáziumban sikerül hosszabb távon biztosítani.
A helyhiányt és a kiadásokat tetézi, hogy az egyesület a nyolcadik osztályt elvégző „véndiákokról” is gondoskodik, megfelelő szülői támogatás hiányában biztosítva továbbtanulásukat. A 15 fiatal között már egy egyetemista is van, aki a támogatásért cserében szociálismunkás-tanoncként az egyesület tevékenységét segíti, míg a középiskolások ellátásának biztosítását a befogadó oktatási intézmények segítségével oldják meg: Nagyenyeden a jól működő keresztszülőprogram, Gyulafehérváron a római katolikus egyház, míg Székelyudvarhelyen a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) segítsége révén. Alkalomadtán a véndiákok is Vicébe „járnak haza”, ugyanakkor az újonnan érkezőknek is szállást kell biztosítani, így egyre sürgősebb a bentlakás tervezett manzárdosítása, mely elé játszóteret is szeretnének a gyerekek számára, a fejlesztéseket pedig pályázati pénzből finanszíroznák.
Magyardécsén is építkeznek 
Magyardécsén a helyi iskola oktatói által létrehozott Schola Alapítványban és az – egyébként Beszterce-Naszód megyében egyetlen magyar vezetésű – árpástói önkormányzatban leltek partnerre, amely felvállalta, hogy a községhez tartozó 5–8. osztályos décsei iskola emeletén 20–40 férőhelyes bentlakást alakít ki a máshonnan érkező gyerekek számára. A tervek szerint a cseresznyéjéről és gyümölcsöseiről híres településen tanuló 12 mezőségi és moldvai gyerek ősztől költözne át ide a jelenlegi bérelt épületből. Addig azonban még rengeteg a tennivaló, a mintegy kétmilliárd lejes beruházásba pedig lehetőségei szerint a Bástya Egyesület is próbál besegíteni. „Annyi pénzt soha nem fogunk kapni, hogy valamennyi tervünkre elég legyen. De az is nagyon fontos, hogy gondolnak ránk, próbálnak segíteni, ez már ad egy lelki pluszt. Úgy, ahogy most, karácsony tájékán is mindenki segíteni akart, remélem, hogy a többi problémánk is megoldódik” – adott hangot optimizmusának Kerekes Zoltán.
A magyar kormány nemzeti jelentőségű intézményként tartja számon a Bástya Egyesületet, amelyet 2006-ban alapítottak a vicei Dsida Jenő Általános Iskola oktatói azzal a céllal, hogy az egyre csökkenő gyereklétszámot moldvai csángó gyerekekkel gyarapítsák, biztosítva a tanintézet fennmaradását. Az egyesület tagjai évek óta visszajárnak a moldvai csángó falvakba, és főleg szegénysorú gyerekek magyar nyelven való taníttatását, ellátását, gyógykezelését, utaztatását vállalják. A pár száz lelkes településre a csángók szinte „hazamennek”, a vicei származású Gergely István (Tiszti) volt csíksomlyói plébános segítségével ugyanis korábban már több csángó család telepedett le itt.
A tízévnyi működés során a vicei szórványkollégium feladata lett az is, hogy magyar nyelvű oktatást biztosítson a Mellyes völgye, valamint a Bethlen és Szászlekence közötti térség bezárt tanintézetei miatt román iskolába kényszerülő magyar gyerekek számára. 2010 óta az egyesület a szórványmegye legnagyobb magyar településének számító Magyardécsére is kiterjesztette tevékenységét, ahol jövő szeptemberben adnák át az új szórványkollégiumot.
Pap Melinda Krónika (Kolozsvár)

Johannis, az ellenzék
Horgászkifejezéssel élve tovább „fárasztja” a választásokat megnyerő, és parlamenti többségbe került PSD–ALDE-koalíciót Klaus Johannis államfő. Aki nem siette el az új miniszterelnök-jelöltről kialakított álláspontja közlését, hiszen csütörtökön még nem volt hajlandó arról nyilatkozni, hogy megbízza-e a volt távközlési minisztert kormányalakítással, vagy sem.
Persze ezt lehet azzal is magyarázni, hogy a jelölt szerda esti megnevezése óta neki és stábjának nem volt elegendő ideje áttanulmányozni Grindeanu szakmai és egyéb jellegű pedigréjét. Azonban élünk a gyanúperrel, hogy ha a szívéhez közel álló PNL jelölhetett volna kormányfőt, nem lenne ennyire rigurózus. A halogatás oka így valószínűleg az, hogy ezáltal továbbra is jelzi a PSD–ALDE-nak: hiába van parlamenti többségük, nem tehetnek meg mindent, amit csak akarnak. Ezt szolgálta az első jelölt, Sevil Shhaideh indok nélküli elutasítása is: megtette, mivel alkotmányosan megtehette, és megmutatta a koalíciós pártoknak, hogy nem csupán a háttérből figyeli majd a tevékenységüket, de aktívan részese is kíván lenni a politikai napirend alakításának. Johannis a jelek szerint arra készül, hogy ha ki is nevezi Grindeanut – elvégre az vitathatatlan tény, hogy a választáson a többségi népakarat a már előre bejelentett PSD–ALDE-koalíciót támogatta –, a kormány ellensúlyaként, az ellenzék egyfajta önjelölt vezéreként szerepel, ha már a korábban általa vezetett liberálisok fele annyira sem szerepeltek jól, mint a most kormányalakításra készülő szociáldemokraták. Persze az óvatosság és a határozott fellépés nem árt, hiszen a PSD 2012-ben egyszer már megmutatta, hogy minden jogszabályon és intézményen kész átgázolni a totális hatalom, céljai megvalósítása érdekében, amikor minden lehetséges intézményt bedarált, hogy felfüggeszthesse tisztségéből Traian Băsescu volt államfőt. (Az ügy pikantériája amúgy, hogy akkoriban mindezt éppen a PNL-lel szövetségben tette, amelyből „emlékül” a szakítás óta is „megtartotta” a gátlástalan hatalomvágy miatt mára a szociáldemokraták kitartottjává züllött Tăriceanu volt kormányfőt.) Ráadásul az is egyértelmű, hogy akárcsak Shhaidehet, Grindeanut is a választási csalás miatt két év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt Liviu Dragnea PSD-elnök kézivezérli majd. Ezt maga Dragnea erősítette meg, amikor jelezte, éppen azért esett a választása a Temes megyei közgyűlés elnökére, mert nem látja benne a potenciált arra, hogy kormányfőként a fejére nőjön, és a saját pecsenyéjét kezdje sütögetni. Márpedig Dragnea többször is jelezte, hogy magának szeretné a miniszterelnöki tisztséget, és azt is értésre adta, hogy ha rajta múlik, elhárítja az ezt akadályozó törvényt, amely tiltja, hogy a magafajta, jogerősen elítélt személyeket kormánytaggá nevezzék ki. Johannis tehát továbbra is bizonytalanságban tartja a PSD–ALDE-tandemet – igaz, velük együtt az országot és a nemzetközi partnereket is. Ami nem annyira jó, hiszen a politikai bizonytalanság miatt a lej árfolyama máris megzuhant, és teljes jogú kormány nélkül a bizonytalanság tovább fennmarad. A jelek szerint azonban az államfő még ennek az ódiumát is bevállalja, hogy jelezze: bármennyire is sótlan és háttérbe húzódó személyiség volt eddig, emberükre akadtak a személyében, és nem habozik a rendelkezésére álló eszközökhöz nyúlni, hogy az általa szükségesnek látott esetekben ő „helyettesítse” a súlytalan ellenzéket. 
Persze azt semmi sem garantálja, hogy az általa szükségesnek látott beavatkozások minden esetben az ország érdekét is szolgálják – de ehhez Romániában már hozzászokhattunk államfőtől, kormányoldaltól és ellenzéktől is egyaránt.
Balogh Levente Krónika (Kolozsvár)

Kelemen Hunor: Elviekben megszavazzuk az új kormányt
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szerint az általa vezetett alakulat “elviekben” bizalmat szavaz az új kormánynak és Sorin Grindeanu miniszterelnök-jelöltnek, de a végső döntést a kormányprogram és a miniszterjelöltek listájának közzététele után hozzák meg.
“Várjuk a kormányprogramot, várjuk a miniszterjelöltek listáját, és minden bizonnyal jövő héten kerül majd sor a parlamentben az ezzel kapcsolatos vitára, illetve a szavazásra. Azt hiszem, most már jó úton járunk afelé, hogy megalakuljon az új kabinet. Egyelőre ennyit mondhatok” – nyilatkozta pénteken az AGERPRES hírügynökségnek a szövetségi elnök.
Kelemen hozzátette, egyelőre nem lát okot arra, hogy az RMDSZ ne szavazza meg a jövendőbeli kormányt.
“Semmi problémánk nincs a miniszterelnöki tisztségre jelölt személlyel. Amennyire ismerjük, és annak alapján, amit bánsági kollégáinktól tudunk róla, azt mondhatom, hogy élvezni fogja a támogatásunkat, noha nincs feltétlenül szüksége rá, hiszen 54%-os többsége van a koalíciónak. De lévén, hogy van köztünk egy parlamenti együttműködésről szóló megállapodás, támogatni fogjuk a kormányt, amennyiben nem merül fel közben valami. Jelen pillanatban nem látom, mi lehetne ez, de mindenképpen megvárjuk a kormányprogram ismertetését. Elviekben tehát megszavazzuk az új kormányt, a végső döntést azonban a parlamenti frakciók együttes ülésén hozzuk meg” – mondta Kelemen Hunor. erdon.ro

Sorin Grindeanu kormányalakítási megbízatást kapott az államfőtől
Klaus Johannis államfő pénteken délelőtt aláírta azt az elnöki rendeletet, amellyel kormányalakítási megbízatást adott az ALDE szociálliberális koalíció miniszterelnök-jelöltjének. Sorin Grindeanunak tíz napon belül kell a parlament elé járulnia, hogy bizalmi szavazást kérjen a miniszteri névsorra és a kormányprogramra. Cikkünk frissül.
Sorin Grindeanui a PSD-ALDE-koalíció második jelöltje a miniszterenöki tisztségre, az elsőt, Sevil Shhaidehet az államfő visszautasította.
A 43 éves politikus 1996 óta tagja a Szociáldemokrata Pártnak, eddigi legmagasabb tisztségét a Ponta-kabinetben foglalta el távközlési miniszterként. 2008-2016 között Temes megyei szenátor volt, idén nyáron lemondott felsőházi mandátumáról, ugyanis a PSD színeiben megválasztották a Temes megyei tanács elnökének. 
1973 december 5-én született Karánsebesen. 1992-ben érettségizett a helyi Traian Doda líceumban, majd 1997-ben matematika szakon diplomázott le a temesvári Nyugati Egyetemen. Az egyetemen rövid ideig asszisztensi állást töltött be, majd 2001 novembere és 2004 januárja között a Temes megyei Ifjúsági és Sportigazgatóság igazgatója volt. Nős és két gyerek apja.
Sorin Grindeanu egy ház és három telek tulajdonosa, és több mint 44.000 euró hitele van. Vagyonnyilatkozata szerint Grindeanu feleségével együtt egy gyüregi lakóház tulajdonosa, és együtt vásároltak még egy 500 és egy 300 négyzetméteres belterületet. Felesége Karátsonyifalván örökölt egy csaknem háromhektáros mezőgazdasági területet. 
A vagyonnyilatkozat szerint 2016-ban Sorin Grindeanu eladott egy 30 000 eurós tömbházlakást. 83 500 lejjel és 20 000 euróval meghitelezte a DuoFarm nevű céget, amelynél felesége vezető gyógyszerész beosztásban dolgozik. A Grindeanu család Nicolae Grindeanutól 10 000 euró adományt kapott.  2007-ben egy több mint 44.000 eurós hitelt vett fel, amelynek futamideje 2035-ig tart. 
Az elmúlt évben Sorin Grindeanu miniszterként 86 228 lejt kapott fizetésként, 7 610 lejt képviselői illetékként. Felesége 5 300 lejt keresett vezető gyógyszerészként és 33. 000 lejt kapott bérként egy albérletbe adott tömbházlakásért.A jelölt önéletrajzát itt böngészheti. 
Az RMDSZ "elviekben" támogatja
Az RMDSZ „elviekben” bizalmat szavaz a parlamentben Sorin Grindeanu kabinetjének, de előbb ismerni szeretné a kormányprogramot és miniszterek listáját – jelentette ki pénteken az Agerpresnek Kelemen Hunor. A szövetségi elnök elmondta, egyelőre nem lát okot arra, hogy az RMDSZ ne támogassa Sorin Grindeanu kormányát. Közlése szerint a kinevezett miniszterelnök személyét nem kifogásolják. „Temesvári, bánsági kollégáink szerint megérdemli a támogatásunkat, a szavazatunkat” – fogalmazott a politikus.
Băsescu: saját életét nehezítette meg Johannis
Hibásnak tartja utódja lépését Traian Băsescu volt államfő, aki azt rója fel Klaus Johannisnak, hogy nem személyesen jelentette be Sorin Grindeanu megbízatását a kormányalakítással.  
„Hibázott, elnök úr! A miniszterelnök kinevezését nem lehet letudni egy egyszerű közleménnyel” – írja Facebook-bejegyzésében Traian Băsescu. Hozzátette: ha már úgy döntött, hogy elfogadja a PSD-jelöltjét, akkor a „románok és az államhatalmak közötti viszony iránti tiszteletből  ezt a rendkívül fontos bejelentést személyesen kellett volna megtennie a Cotroceni-palotából”. Szerinte a jelöltnek, Sorin Grindeanunak is ott kellett volna lennie ez alkalomból.
Raluca Turcan látni akarja a kormány névsorát
A Szociáldemokrata Párt elsődleges felelőssége jelen pillanatban az, hogy olyan miniszterjelöltekkel álljon elő, akik a köz, nem pedig Liviu Dragnea személyes érdekeit szolgálják majd - véli a Nemzeti Liberális Párt (PNL) ügyvivő elnöke, Raluca Turcan. 
„A miniszterjelöltek listájának közzétételekor kiderül, mennyire autonóm és jóhiszemű a kormányfőjelölt. Nagy érdeklődéssel várjuk ezt a listát. Remélem, olyan személyek szerepelnek majd rajta, akiknek tevékenysége ismert, és nem ad okot a gyanakvásra" - hangsúlyozta az Agerpres hírügynökségnek adott nyilatkozatában Raluca Turcan. 
A Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) nem szavazza meg a Sorin Grindeanu vezette kormány beiktatását - jelentette be az USR elnöke, Nicuşor Dan.
Az USR nem szavaz bizalmat Grindeanunak
"Az USR a kormány beiktatása ellen szavaz, még akkor is, ha Sorin Grindeanu áll a kabinet élén. Tiszteletben tartjuk a választópolgárok szavazatát, de annak alapján, amit nap mint nap láthatunk a parlamentben, nem hiszünk abban, hogy a PSD megváltozott. A kormányt ugyanúgy Liviu Dragnea fogja vezetni, de nem a kormánypalotából, hanem a Kiseleff úti pártszékházból" - írja Facebook-oldalán Nicuşor Dan.
Az USR elnöke hozzáteszi, az alakulat támogatni fogja a kormány által javasolt és általuk jóknak tartott projekteket, az "ártalmasnak" vélt tervezetek ellen azonban minden rendelkezésre álló eszközzel küzdeni fognak. maszol.ro

Szilágyi N. Sándor: Bukaresti mozaikkockák /2./ (Szilveszter)
Ki is gondolhatta volna komolyan, hogy 1989. december 22-éről 23-ára virradó éjszaka ezek az emberek egyszerre átalakulnak majd nyugati demokratákká?
De maradjunk még Homérosznál. Még mielőtt az imént elmesélt történet megesett volna velem, a Kriterionnál rám bízták az Odüsszeia kiadásra való előkészítését. Mivel már ismertem az eposzt, úgy gondoltam, akkor lesz a legtanulságosabb, ha olvasás közben az emberközi kapcsolatok formájára figyelek: hogyan köszöntik egymást, hogyan köszönnek meg valamit, hogyan kérlelik egymást – és hasonlókra. Ilyen szempontból olvasva rendkívül tanulságosnak bizonyult az Odüsszeia, s ahogy haladtam benne előre, egyre inkább az volt az érzésem, hogy a megfigyelt dolgok sok tekintetben idegenek ugyan számomra, de amúgy valahonnan nagyon ismerősek. Nem jöttem rá a titokra, mígnem az egyik fordulatnál egyszer csak románul kezdtem hallani a szöveget. Rögtön világossá vált minden: hiszen Bukarestben pontosan ezt hallom minden utcasarkon! Szinte szó szerint. Sőt még a bukaresti huncutságra (vagy ahogy ott mondanák: „şmecherie”) is találtam egy hamisítatlan példát: mikor az apját, Odüsszeuszt kereső Télemakhosz elbúcsúzik az őt addig vendégül látó Menelaosztól (aki mellesleg nem holmi tekergő strici, hanem köztiszteletben álló derék férfiú!), az teljesen a bukaresti köznép esze járásához illő módon – mondhatnám: ravaszul odakacsintva – azt mondja: Várjál, fiú, mert másképp csináljuk! Engem itt, a környéken mindenütt ismernek és tisztelnek, tehát „veled indulok el, befogom paripáim, / s végig a városokon hajtom szekered; soha senki / el nem ereszthet üres kézzel, lesz mindig ajándék: / vagy jóércű tripúsz kerül onnan, vagy pedig egy tál, / vagy két jó öszvér, vagy ivókupa drága aranyból.” (XV. 81–85. – Devecseri Gábor ford.) Ezek után már nem is csodálkoztam, amikor azt olvastam, hogy a húszas években, amikor Párizsban megjelentek Panait Istrati írásai, a francia kritikusok döbbenten állapították meg, hogy jelentkezett egy író, aki egyenesen a homéroszi korból bújt elő.
A huncutságra – a „şmecheriára” – visszatérve: való igaz, amit az oda érkezők két nap alatt is megállapíthatnak, hogy a bukarestiek többsége ott ejti át a másikat, ahol tudja. Az átejtés valóságos tartalma azonban csak a bukaresti kultúra értékrendjében értelmezhető. A kívülálló könnyen arra a meggyőződésre juthat, hogy ezeknek az embereknek a legnagyobb része elvetemült gazember, aki nem ismer sem Istent, sem erkölcsöt, aki előtt semmi sem szent. Pedig itt az átejtés a kultúra egyik eleme, mondhatni rituális cselekvés, amelynek fő célja nem annyira a várható haszon elnyerése (ami persze nem árt), mint inkább a virtus megmutatása: akinek sikerül valakit átejtenie, az önmaga és mások előtt is saját életrevalóságát igazolja vele, ő a rátermett, jól boldoguló, talpraesett („descurcăreţ”) „menő fej”, míg a másik, akit átvertek, a balek („fraier”). Ebben a világban az életrevalóság igen magasan helyezkedik el az értékskálán, jóval a mi fogalmaink szerinti becsületesség vagy az igazmondás fölött. Az ilyen átejtések társadalmi megítélése is ehhez van mérve: mivel a „ki kit (ejt át, győz le)” elve (a „care pe care”) a társadalmi rangkijelölés általánosan elfogadott módja, a közösség rendszerint a győzőt jutalmazza elismerésével, nemigen veszi védelmébe az alulmaradót, hacsak valami nagy szabálysértés nem történt az átejtés során. Az átejtésnek ugyanis korlátozó szabályai vannak, ezeket illik betartani. Szabályai vannak a veszekedésnek is. Vannak persze komoly veszekedések is, igaz, hogy feltűnően ritkán, amelyek nincsenek tekintettel semmiféle szabályra, ezek az „örök harag” jegyében zajlanak. A legtöbb veszekedés azonban inkább szokás jellegű és szabálykövető. Ezt akkor lehet a legjobban megfigyelni, ha egy kívülről érkezett cseppen ilyen helyzetbe, aki nincs tisztában a bukaresti veszekedések szabályaival. Egyszer nekemesett valaki az autóbuszban, mert a tülekedésben véletlenül a lábára léptem; rákezdtem keményen, s amikor én mint újonc bukaresti úgy értékeltem, hogy amit rám rakott, már messze meghaladta a sértés határát, azt találtam neki mondani, hogy menjen az ördögbe („Du-te dracului”). Mire ő teljesen elképedt, elkezdett hebegni-habogni, és szinte kétségbeesve azt mondta: „De hát álljon meg, jóember, hát hogy mondhat nekem ilyet, hát mi rosszat tettem én magának? Megbántottam én magát valamivel?” Kénytelen voltam tőle bocsánatot kérni, mert rögtön megértettem, hogy ő nem is veszekedett velem komolyan, csak úgy, megszokásból (vagy tán nem is velem veszekedett, hanem a főnökével, hogy adja ki a mérgét, ahogy azt a bukarestiek szokták, mielőtt hazamegy a feleségéhez), én meg olyat mondtam neki, ami csak nagyon komoly veszekedésben hangozhat el, akkor is csak kivételesen.
Mert embert anyjába küldeni bátran lehet, de az ördögbe nem. Ez már átoknak számítana, s azt Bukarestben nagyon komolyan veszik. Istennel káromkodni sem hallottam Bukarestben senkit, ha igen, az vagy magyar volt, vagy erdélyi román. De semmiképpen sem igazi bukaresti.
A bukaresti ember ugyanis állandóan Isten közelében él. No nem úgy, mint ahogyan nyugati egyházak jámbor istenfélői gondolnák. Nem. A bukaresti ember számára egyszerűen nincs éles határ a szent és a profán között. Számára a mindennapi élet apró eseményei, jelenségei egy kicsit valamiféle szentség hordozói is, mindennek van valami földöntúli tartalma, ha nem egyéb, hát az események elkerülhetetlenségébe vetett fatalista hit. Éppen ezért még csak azt sem merném állítani ezekről az emberekről, hogy babonásak. Más ez, mint a mi fogalmaink szerinti babona. A bukaresti köznépre valóban igaznak tűnik az, amit valaki (sajnos, már nem tudom, ki) a románokról mondott, hogy tudniillik számukra a transzcendencia a szomszéd kertjénél kezdődik. A földiek és földöntúliak közötti éles határ hiánya folytán a szent régiójába tartozó dolgok is tele vannak profán elemekkel – ennek érzékeléséhez elég egy temetésen figyelő szemmel részt venni. Számomra ez az összemosódás volt az egyik legfeltűnőbb különlegesség kezdettől fogva, kerestem is nagyon, hogyan lehetne ennek lényegét nagyon tömören és mindent kifejezően megfogalmazni. Véletlenül bukkantam rá az utcán, egy villamosmegálló nevét jelző táblán ott állt a három szó, mely együtt borzongató szépséggel fejezte ki számomra, mi is az, hogy Bukarest: Biserica Ancuţa Băneasa. Hát ez az. Egy város, ahol a templom nem egy szent nevét viseli, hanem egy hajdani nagyasszonyét, aki bánné ugyan (Băneasa), de akkor sem Ana, hanem kicsinyítő képzős, kedvesen hangzó Ancuţa. Aki meg tudja érezni, milyen szép vers ez így, ez a „Biserica Ancuţa Băneasa” (amelynek fordítása, az „Annácska Nagyasszony templom” még közelítőleg sem adja vissza az eredeti hangulatát), az már sejt valamit Bukarest lényegéből. Bukarestben a barátság is más, mint mondjuk Erdélyben. Egy igazi barátság sokszor jelent annyit, mint a közeli rokonság. Lehet, hogy a nagy távolságoknak meg a rossz tömegközlekedésnek is tulajdonítható, de ott a baráti látogatás gyakran úgy történik, hogy szombat délután az ember családostul ellátogat a barátaihoz, körülülik az asztalt, étel, ital is kerül rá természetesen, a lemezjátszóból fülsiketítő hangerővel szólnak a kedvenc románcok, amolyan hallgatófélék, s a mulatozók éjfél utánig ezt próbálják túlharsogni. A legmeglepőbb az, hogy a szomszédok nem zsörtölődnek érte: ma nekem, holnap neked, és ezzel el van intézve a csendháborítás. Éjfél után már nem mennek haza a vendégek, hanem ott hálnak, s majd csak másnap délután keverednek haza, mert, ugye, hétfőn munkába kell menni, s a gyerekeknek iskolába.
Ballada, éjjel egykor. Egy harmincöt év körüli fiatalember botorkál az utca közepén; ittas, de nem részeg. Nem is kiabál: üvölt. Inkább a fájdalomtól, a kétségbeeséstől, mintsem a dühtől. „Neluleee!… Neluleee!… Hol vagy, te Nelu, te drága barátom, hol vagy? Mit tettél velem, Nelu, mit tettél velem? Hogy tudtál ilyet tenni, te Nelu? Elvetted tőlem a feleségemet, Nelu! És én most meg kell öljelek érte, Nelu! Pedig tudod, hogy én szeretlek téged, mert a barátom vagy! És mégis meg kell öljelek, mert elvetted a feleségemet! Mért tetted ezt velem, te Nelu, hogy tehettél ilyet éppen énvelem? Látod, most meg kell öljelek …” (Egy előre bejelentett gyilkosság története. Avagy: Kyra Kyralina.)
Azt hiszem, mégsem lett ebből emberölés. Inkább úgy képzelem, hogy ez a fiatalember másnap bement a munkahelyére, ott végigjárta összes barátait, ismerőseit és ismeretleneit, és mindenkinek részletesen előadta az ő nagy bánatát. És addig mondta, míg végül megfakult az egész, míg kijött belőle minden keserűség.
Mert ez Bukarestben így megy. Az ember beáll a sorba valami földi táplálék reményében, és tíz perc múlva már tudja a mellette állónak minden baját, nyomorúságát, ismeri a rokonságát, szokásait, mindenfélét. Az egész Bukarest egy nagy kibeszélés – azt hiszem, pszichoterapeutára sincs ott olyan nagy szükség, mint más nagyvárosokban. S talán a neurotikus ember is kevesebb, mint másutt. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 

Az Erdélyi Körök Országos Szövetségének és az Erdélyi Magyarok Tolna Megyei Egyesületének negyedéves lapja
Lelkünk átölelte a Kárpátokat...
Külhoni magyar újságírók találkozója Szegeden
Első ízben szervezett a szegedi székhelyű Ötágú Síp Kulturális Egyesület rangos összejövetelt a határon túli magyar média képviselői számára. A Tisza-parti városban a Bibliotéka Könyvtár adott otthont a találkozónak, ahol a romániai Bánság, a Felvidék, a Délvidék és Kárpátalja is képviseltette magát – újságírók, szerkesztők, főszerkesztők, fotóriporterek, karikatúristák fogadták el az egyesület meghívását. Így azután a többi között jelen volt: Kőszeghy Elemér, az ungvári Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője, Zunkó Barnabás, a lap fotóriportere, Tóth Lívia, a szabadkai Hét Nap főszerkesztő-helyettese, Nagy Magdolna, az újvidéki Magyar Szó szerkesztője, Farkas-Ráduly Melánia, a temesvári Szövegkovács szerkesztője, Neszméri Tünde, a pozsonyi Felvidék.ma szerkesztője és Léphaft Pál, a Magyar Szó újságíró-karikaturistája. A találkozó kezdetén dr. Horváth István Károlyné, az Ötágú Síp Kulturális Egyesület elnöke köszöntötte a résztvevőket és az érdeklődő közönséget, s rámutatott az összejövetel fontosságára. Hangsúlyozta, hogy az újságírók, a véleményformálók szerepe társadalmunkban rendkívül fontos, ez a kissebségi létkörülmények közepette csak hatványozódik. Megköszönte a megjelent tollforgatóknak, hogy eljöttek Szegedre, vállalták az út fáradalmait azért, hogy együtt legyünk és így megoszthatjuk egymással gondolatainkat, problémáinkat, örömeinket, sikereink éltető pillanatait is. Az Ötágú Síp Kulturális Egyesület elnevezésével kapcsolatban is szolgált információval, jelesül, hogy annak idején Illyés Gyula mondotta: Bár Magyarországot a trianoni békediktátummal ötfelé darabolták, a magyar kultúra egy és oszthatatlan, tud olyan szépen megszólalni, mint egy ötágú síp, amelynek sípjai különböznek, de a hangszer egy! Ennek jegyében működik a szegedi egyesület, ezt tartja a feladatá- nak és ezért szervezte meg e rangos találkozót is. Ezt követően Kisimre Ferenc, délvidéki származású újság- író, a rendezvény moderátora kérte fel a vendégeket, hogy egy-egy rövid beszámoló, felszólalás erejéig tájékoztassák kollégáikat és az érdeklődő közönséget a magyar tájékoztatás időszerű kérdéseiről saját környezetükben. Kőszeghy Elemér, az ungvári Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője a többi között elmondta, hogy több mint három évtizede dolgozik a sajtóban, s beszélt arról is, hogy milyen hektikus történelme van az írott sajtónak Kárpátalján. Ezt saját lapjával is alátámasztotta: 1920-ban jelent meg először az újság, nemsokára az akkori csehszlovák hatóságok betiltották, 1945-ban a Zakarpatszka Pravda ukrán pártlap tükörfordításaként jelent meg, egészen 1965-ig, amikor önálló magyar napilappá vált. Az 1990-es években, amikor betiltották a kommunista pártot, új lapot regisztráltak, 2005-től – belső szakadás folytán – újra önálló sajtóorgánumként jelent meg, s ma nem napilap, hanem egy héten 3 alkalommal megjelenő újság. A főszerkesztő említette a nagyfokú elvándorlást Kárpátaljáról, ami a példányszám csökkenéséhez is vezetett, továbbá a káderhiányt (az újságírók is elhagyják a szerkesztőséget, mert külföldön nagyobb fizetést kapnak), de azt is hozzáfűzte, hogy kis csapatuk töretlenül hisz annak a munkának a hasznában, amelyet a magyar népesség tájékoztatása érdekében végez. Tóth Lívia, a szabadkai Hét Nap főszerkesztő-helyettese, a Vajdasági Újságíró Egyesület elnöke, a délvidéki újságírás helyzetéről beszélt annak a felmérésnek a tükrében, amelyet a közelmúltban végeztek. Bár, mint megjegyezte, az elkészült médiatár már egyes részleteiben elavultnak tűnik, tudniillik az utóbbi időben helyi rádiók, lapok szűntek meg. Napjainkban egyébként nagyon nehéz olyan újságot, lapot készíteni, amely minden szempontból megfelel az olvasók igényeinek, magas szakmai színvonalon készül, eleget tesz a modern kor kihívásainak, tanít, anyanyelvet ápol, ismereteket terjeszt. Mindez komoly és összetett feladat a kisebbségi nyelven íródott újságban, a rádióban és a televízióban egyaránt. Ez egyébként nemcsak a vajdasági újságírásra jellemző követelmény, hanem az egész külhoni sajtóra vonatkozik. Összetett feladat ez, kiváltképpen akkor, ha egy 70 éves lapot (esetünkben a Hét Napot vagy a Magyar Szót) kell tovább vinnünk, fiatal újságírókkal, meg néhány idősebb, tapasztalt munkatárssal. Figyelembe kell venni, hogy sok olyan nagytekintélyű kolléga dolgozott a szerkesztőségeinkben, akire fel kell néznünk, s az ő általuk megalapozott minőséget, a hagyományt ápolnunk és fejlesztenünk kell. Tóth Lívia ezután megemlítette, hogy a Vajdaságban az egyetlen napilapon kívül két magyar nyelvű hetilap van, továbbá megjelenik az Üzenet, a Híd, a Bácsország, az Aracs című kulturális folyóiratok, valamint az egyik legolvasottabb hírportál, a Vajdaság.ma is. Farkas-Ráduly Melánia a temesvári Szövegkovács című blog szerkesztője. Ő nem csak erről az internetes műfajról beszélt, hanem az 1990-ben, Csíkszeredában megalakított Magyar Újságírók Romániai Egyesületének tevékenységéről és a Nőileg című újság megjelentetésének körülményeiről is. A fiatal székelyföldi születésű, de immáron a Bánságban élő újságírónő, aki a Hargita Népében megjelent írása után határozta el, hogy újságíró lesz, hatalmas lendülettel vetette magát a magyar nyelvű tájékoztatás és a korábban már Tóth Lívia által is említett anyanyelv ápolásának összetett feladataiba, szinte naponta jelennek meg ilyen jellegű blogjai, írásai a Szövegkovácsban. Látszik, hogy szereti a munkáját, igyekszik tovább képezni magát, s ezt sugallja fiatal kollégáinak – otthon és a határon túl is. Nagy Magdolna, az újvidéki Magyar Szó mellékleteinek, kiadványainak szerkesztője, az évente megjelenő hagyományos Naptár (voltaképpen kincses kalendárium) istápolója. Felszólalásában beszélt a jó hírű és egyetlen (volt) jugoszláv magyar napilap múltjáról, fejlődésének és a válságos időkben való hanyatlásának történetéről, az olvasótábor vesztéséről és mostani tevékenységéről. Az egyik legnagyobb problémaként a káderhiányt és ennek kapcsán az újságíró-képzést jelölte meg. Az újságírókra így azután óriási teher hárul, s ezt a terhet egyre kisebb létszámmal kénytelenek viselni. Egyik alapvető feladatuk napjaink újságírásában: megszólítani a fiatalokat, olvasóvá nevelni őket. Ugyanakkor a jelenlegi olvasókörük a hatvanas éveiket élő délvidéki magyarok, akinek egészen mások az olvasási szokásaik és igényeik, mint az ifjú generációnak. Mindenesetre törekszenek arra, hogy a Magyar Szót olvasókat bátorítsák, buzdítsák a szülőföldön való maradásra, a magyar nyelv használatára, ápolására, gyermekeiknek való átadására. Nagy Magdolna arról is beszámolt, hogy a korábban hét, ma hat napon át megjelenő kiadvány minden nap valamilyen mellékletet tartalmaz: keresztrejtvénytől, a Tarka Világ magazinon át a mezőgazdasági mellékletig. A lapnak vannak fiókszerkesztőségei Szabadkán, Zentán, Topolyán és tudósítói is nagyobb vajdasági városokban. Neszméri Tünde, a Felvidék. ma szerkesztője a szlovákiai újságírók szervezetének működéséről illetve passzivitásáról szólt. Elmondta, hogy megalakult ugyan a felvidéki magyar újságírók egyesülete, de gyakorlatilag csak papíron létezik, holott ugyanakkora szükség lenne rá, mint a vajdasági és az erdélyi kollégáknál. Érdekérvényesítő szerep nélkül ugyanis egy-egy szervezet nem járulhat hozzá a tollforgatók jogainak, szakmai előrehaladásának megvalósításához. Beszélt arról is, hogy alig néhány héttel ezelőtt szűnt meg a Szabad Újság című lap, amelynél korábban dolgozott. Jellemzően anyagi okok miatt került erre sor, de ez – mint ahogyan mondotta – nem egyedi eset, sem a Felvidéken, sem másutt az anyaország határain kívül. Neszméri Tünde beszámolt a magyar nyelvű kiadványokról, közöttük az egyházi lapokról, az irodalmi, a pedagógiai, mezőgazdasági, s a helyi kisebb újságokról is, amelyek az ott élő magyar kisebbség tájékoztatását segítik elő. Léphaft Pál, a Magyar Szó, valamint több anyaországi napi – és hetilap karikatúristája nem jött üres kézzel: két karikatúrát mutatott a közönségnek, az egyiken egy jeles délvidéki politikus, a másikon egy írónő látható. A rajzok kapcsán igen érdekes eszmefuttatást hallottunk tőle a sajtó társadalmi szerepéről, de a társadalomnak a médiára való hatásáról is. A politika és a sajtó kapcsolatának szükségessége elvitathatatlan, ugyanakkor rendkívül érzékeny a két terület egymáshoz való viszonyulása. Beszélt arról is, hogy az utódállamokban mennyire nehéz a médiában dolgozók helyzete, ami egyértelműen kiderült a szegedi tanácskozás résztvevőinek megnyilatkozásaiból is. Az viszont rendkívül fontos, hogy találkozhatnak, véleményt cserélhetnek és erkölcsi támogatást is kapnak egymástól. A kétségkívül hasznos és építő jellegű gondolatokban gazdag összejövetel szellemi-lelki élményt nyújtott nemcsak a résztvevőknek, hanem azoknak a szegedi érdeklődőknek is, akik megjelentek a Bibliotéka Könyvtárban. A búcsú pillanataiban kivétel nélkül azt mondták a határon túli magyar kollégák: reméljük, hamarosan újra találkozunk itt a Tisza partján. Mert jó együtt lenni. Visszavárjuk őket.
Kisimre Ferenc Átalvető /Szekszárd/

Aláírásgyűjtés indult az Erdélyi Riport megszüntetése ellen
Aláísgyűjtést indított Demény Péter író, publicista az Erdélyi Riport január elsejei hatállyal történt megszüntetése ellen. A petíció, amelyet eddig 317-en írtak alá, azt szeretné elérni, hogy a Progress Kiadó gondolja át azt a döntését, mely az Erdélyi Riport megszüntetéséhez vezetett. "Ezen az online felületen véleményünk szerint (és minden ellenkező híreszteléssel szemben) kiegyensúlyozott, tárgyilagos írások jelentek meg. Az ott (be)dolgozó újságírók (Szűcs László, Simon Judit, Parászka Boróka, Szilágyi Aladár, Tasnádi-Sáhy Péter, Ady András stb.) minden műfajban alkottak, a glosszától a tudósításig, a riporttól a jegyzetig, az interjútól a tárcáig sok mindent olvashattunk a portálon. Ráadásul az újságírók mindenre figyeltek, a kül- és belpolitikától az irodalomig, a színháztól a menekültkérdésig. Kezdeményezésünknek szociális célja is van. Az erdélyi magyar újságírók nem tartoznak a szakma társadalmilag és gazdaságilag megbecsült rétegéhez. Ha a kiadó megszünteti az Erdélyi Riportot, azzal nemcsak azt üzeni, hogy az erdélyi nyilvánosságnak egyre inkább be kell érnie egy szűkített szemhatárú sajtóval, hanem azt is, hogy az újságírók bármikor (akár karácsony előtt), minden emberi szempont dacára szélnek ereszthetők" - áll a petícióban. Az Erdélyi Riport kiadója, a kolozsvári székhelyű Progress Alapítvány karácsony előtt értesítette a lap szerkesztőségét, hogy 2017. január 1-től anyagi okok miatt határozatlan időre szünetelteti a portál működtetését, a munkatársakkal pedig szerződést bont. Az Erdélyi Riport szerkesztősége ezt december 30-án egy közleményben, hozta nyilvánosságra, amelyben azt is közölték, hogy a szerkesztőség önerőből folytatni szeretné a munkát. A kiadó egyébként szintén január elsejétől megvált az általuk kiadott másik sajtótermék, a maszol.ro a Vélemény rovatának több szerzőjétől is - köztük a rovatvezető Ágoston Hugótól is, akinek levele itt olvasható. (hírszerk.)
Kedves kollégák!
Tudatom veletek, hogy mától nem vagyok a Maszol munkatársa, vezető publicistája, rovatvezetője, miután a Kiadó (a Progress Alapítvány) nem újítja meg a szerződésemet.
December 19-én, hétfőn Debreczeni Hajnal kiadóigazgató (a Maszol impresszumában nem szerepel) telefonon közölte, hogy „köszöni a munkámat”, említett „gazdasági okokat” is; másnap Cseke Péter főszerkesztő elárulta, hogy a döntés már régen megszületett.
Fel voltam rá készülve. Régebben fontolgattam, hogy lemondok, de kezdetben azzal áltattam magam, hogy tudjuk még normálisan működtetni a rovatot, utána pedig elhatároztam, hogy nem kímélek meg senkit az eltávolításommal járó kellemetlenségtől, az erkölcsi következményektől.
Sajnálom, hogy nem mindig sikerült megvédenem a szerzőimet. Nem szolgál mentségemre a bánásmód: a Vélemény rovat cikkei nem kerülnek fel a Facebookra, minősíthetetlen kommentek, becsületsértő trollkodások jelentek meg és maradtak tendenciózusan az oldalon a jegyzetek alatt, nem egyszer a védekezés lehetősége nélkül. (Alighanem példátlan, hogy egy rovatvezetőt letiltanak a kommenteléstől a saját lapjában. És az is, hogy nincs beleszólása szerzőinek honorálásába.)
Zavartak a fenyegetőzések is, még inkább az, hogy az utóbbi időben már nem csak azt mondták meg, kiről/miről ne írjunk, hanem azt is, hogy milyen megadott politikai témákat kell feldolgozni és hogyan. Ezeket a főszerkesztő által tolmácsolt igényeket olyankor adtam tovább a szerzőknek, amikor nem ellenkeztek a szakmai és erkölcsi megfontolásaimmal. Zavart az is, hogy a rovatot a főszerkesztő feje fölött – a kampányban legalábbis – a kiadóigazgató irányította. Legjobban azonban természetesen az viselt meg, amikor megszerkesztett és közlésre leadott jegyzetek nem jelentek meg, még ha ez nem gyakran fordult is elő.
Nem kell részleteznem, hiszen nálatok jobb tanúim nincsenek, de nyomatékosítom: én magam egyetlen cikket sem vétóztam meg, és mindegyik letiltott anyag esetében jeleztem, hogy amennyire egyetértek a szemléletével, mondanivalójával, annyira nem értek egyet cenzurális leállításával. Ezért is telt a pohár, gyűltek ellenem a panaszok, bár leginkább persze az írásaimat érte kifogás.
Nem csak a lelki szemeimmel láttam, hogy némelyek hajlamosak lennének engem mint rovatvezetőt (is) cenzúrázással vádolni. Aki ilyesmit tesz, akár célzás formájában vagy egy kalap alá véve engem a Kiadóval és a főszerkesztővel, számíthat határozott válaszomra.
Részben azért is folytattam a munkát, mert fontosnak tartottam, hogy a kampány alatt ne okozzunk zavart, ne tereljük el a figyelmet érdekképviseletünk céljairól, tudatosítsuk, hogy a közösség érdekei fontosabbak a belső vitáknál, hatalmi villongásoknál, nemzedéki konfliktusoknál, személyes kicsinyességnél, elvtelenségnél. Két hetet pedig azért vártam ezzel a levéllel, noha eltávolításom már biztos volt, hogy a rovat hátralevő anyagai tudjanak zavartalanul megjelenni, és hogy ne rontsam el az év végi ünnepeinket. Az utóbbi három napban a főszerkesztő és az új vezető publicista, rovatvezető levelei alaposan lecsökkentették tájékoztatóm „hírértékét”, mégis kivártam, időt adva magamnak is a gondolkodásra, tájékozódásra, tisztázó beszélgetésekre.
Kétlem, hogy az RMDSZ-ről írott, gyakran útszéli módon kommentált cikkeink miatt kellett meneszteni minket – korábbi reakciók a legmagasabb szinteken, majd az utóbbi hónapok fejleményei inkább azt jelezték, hogy a magyar kormány antidemokratikus politikájának, legfőképpen lélekölő gyűlöletkampányának és a sajtóval való bánásmódjának, a Népszabadság megszüntetésének a bírálata volt az ok. (Ezt illetően egyetértek a bukaresti rádióban elhangzott interjú kijelentéseivel: http://www.bukarestiradio.ro/2016/12/19/a-het-hirei-2016-december-16.)
Máris túl sokat magyaráztam, mindnyájan tudjuk, valójában miről van szó. Szükség esetén egyéb részletekkel, dokumentumokkal, levelekkel is visszatérek, alább elolvashatjátok az üggyel kapcsolatos levélváltást. Először a főszerkesztőnek írtam, december 20-án. Több mint egy hét várakozás után, 28-án tudtam meg, hogy kérésem ellenére levelemet nem továbbította, ezért hivatalos indoklásért a Kiadó igazgatójához fordultam. (És a folyamodványt elküldtem Kelemen Hunor szövetségi elnöknek is.) Válaszában az igazgató megerősítette eltávolításom tényét, de nem indokolta meg, hogy annyi év után miért pont most nem hosszabbítják meg a szerződésemet, miért nem végezheti az alapító főszerkesztő tovább azt a munkát, amelyet eddig végzett, annál a rovatnál, amelyet maga gondolt ki, épített fel, irányított és gondozott.
Bevallom, még mindig irtózom a nyilvánosságtól, de ha elkerülhetetlen, és a velünk történtek (derűs vezetői szóhasználattal: „a publicisták kicserélése”, értitek ugye az utalást a nyilvánosházra...) a sajtóban felszínre kerülnek, biztosítalak, hogy az igazat fogom mondani, persze lehetőség szerint kímélve azokat, akik maguk is csupán végrehajtók, eszközök egy alantas játszmában, amelynek ha bevallott célja nem is, de eredménye mindenképpen az erdélyi magyar nyilvánosság leépítése, teljes kiszolgáltatása.
Leszögezem: kirúgásomat – mert vezető publicistává és rovatvezetővé történt kinevezésem indoklás nélküli visszavonását, lecserélésemet annak tekintem – szakmai és erkölcsi szempontból alaptalannak tartom, politikai indítékú önkényes intézkedésnek egy olyan összefüggésrendszerben, amelynek megértése véleményem szerint meghaladja végrehajtóinak szellemi képességeit és erkölcsi érzékét. (Ezt illetően egyetértek az Erdélyi Riport megszüntetésérőltájékoztató cikkértékelésével, remélem, hogy következtetései alapján minden kollégában tudatosodnak a lehetséges következmények.)
Külön kifejezem a hálámat azoknak a munkatársaknak, akikkel az Új Magyar Szó kezdeteitől együtt csináltuk a rovatot, a maga nemében a legjobbat az erdélyi sajtóban. A folytatás természetesen mindenkinek személyes ügye – szabad emberek vagyunk, szabad lelkiismerettel.
Meggyőződésem, hogy az RMDSZ-nek vissza kell nyernie belső pluralizmusát, egyensúlyát és függetlenségét, sajtónknak pedig a pártatlanságát és közszolgálatiságát, amit az Új Magyar Szó és a maszol.ro portál Vélemény rovata mindvégig becsülettel érvényesített.
Kívánok mindnyájatoknak boldog, nyugodt új évet!
Barátsággal, köszönettel,
Hugó
Transindex.ro

Az erdélyi magyar sajtónak is vége -Orbán Viktor a határokon túl sem tűri az ellenvéleményt
A budapesti jobboldali kormányzat nem tűri el, hogy akár a határon túlról bírálják.
Magyarországon – pontosabban: Budapesten – még vannak nyomai az ellenzéki sajtónak, különösen az interneten, de a rádiózásban (amely sokkal jelentősebb, mint amennyire a digitális honpolgárok számon tartják) és a tévében ezek a nyomok eltűnőben vannak, a regionális és a helyi médiák pedig a maguk teljes egészében a jobboldali propaganda- és államgépezet kezében vannak. (Az ellenzéki lapok pedig olyan politikailag érdekelt oligarchák kezében, mint Simicska úr és Puch László úr – de azért függetlenek is akadnak.) A bulvármédiák, a sport- és poprádiók stb. is Orbán Viktor úr nézőpontját és világlátását terjesztik, az MTI keretében működő központi (és ingyenes!) hírgyár pedig még az ellenzéki lapokra és portálokra is erősen hat, másutt meg egyáltalán nincs versenytársa. A magukat ellenzékinek tartó olvasóknak fogalmuk sincs, milyen nagy mértékben szól a kormány hangja a fejükben.
Az utódállami magyar kisebbségek helyzete és belső élete Csonka-Magyarországon ismeretlennek tekinthető; a sajtó (minden oldalon!) többnyire csak a hagyományos nacionalista témák (jelképhasználat és effélék) iránt érdeklődik, Romániáról vagy Szerbiáról szólván csak a „magyarellenes” jelző bukkan föl a pavlovi térdreflex szabályszerűségével. Az erdélyi, vajdasági, felvidéki portálokat nagyon kevesen nézik Magyarországon, s a beavatatlanoknak nem is mindig könnyű megérteniük őket. A román, szerb, szlovák nyelvű sajtó meg:terra incognita.
Tudni való, hogy „a határokon túli” magyar nemzetiségek körében az etnikailag harciasnak tekinthető Orbán-rezsim rendkívül népszerű: az antidemokratikus magyarországi rendszerrel szemben csupán meglehetősen apró kisebbség bizalmatlan vagy kritikus, bár ez a kisebbség létezik, és vannak szószólói a nyilvánosság előtt. Ám mind a népszerűség, mind a népszerűtlenség dimenziói mások, mint itt Csonka-Magyarországon. Vannak olyan emberek a kisebbségi magyarok között, akik a Duna TV és/vagy a TV2 politikai világában élnek este, miközben napjaikat a többnemzetiségű, urambocsá multikulturális munkahelyi, egyetemi, politikai környezetben töltik, ahol olyan hatások érik őket, amilyenekről még a magyar nemzetiségi sajtó se számol be – vagy nem is tud róluk. Vannak olyan kisebbségi magyarok, akiknek az „országos” román, szerb, szlovák politikában olyan a véleményük és a magatartásuk, amely logikailag egyáltalán nem fér össze a szűkebb nemzetiségi környezetben ápolt Orbán-kultusszal. Olyan esetek is bőven akadnak, amelyekben valaki – mintegy magánemberként – magyar marad, magyar nyelvű iskolába íratja a gyerekeit, de politikailag kimutatkozott a magyarságból, és egészen más preferenciákat követ,például inkább az „államalkotó” többség médiáiból tájékozódik, és egyre inkább nem magyar nyelvű könyveket olvas (ezt Szlovákiában tovább bonyolítja Prága óriási kulturális húzóereje; nagyon sok szlovákiai magyar diák cseh egyetemeken tanul), politikai elkötelezettségei se magyar nemzetiségi jellegűek.
Erdélyben az RMDSZ (az ottani magyar nemzetiségi egypárt plusz érdekképviselet) és Orbán Viktor magyar miniszterelnök taktikai szövetsége – ami újdonság – az elvárható következményekkel jár. A számtalan erdélyi magyar nemzetiségi intézményt – egyébként helyesen – támogató budapesti kormány láthatólag benyújtotta a számlát: az Orbán-rezsimet akár óvatosan bíráló sajtótermékeket az RMDSZ tulajdonában vagy befolyása alatt álló alapítványok, médiacégek megszüntetik vagy ideológiailag átalakítják.
Az amúgy is nehéz anyagi és logisztikai helyzetben lévőErdélyi Riportnevű portált egyszerűen megszüntették, nagyjából úgy, mint Budapesten aNépszabadságot. De ennél még súlyosabb tény, hogy azÚj Magyar Szóinternetes utóda, a maszol.ro, amely a leglátogatottabb erdélyi magyar portál, a politikai „átállítás” áldozata lett. Egyszeriben elbocsátották a lap alapító főszerkesztőjét, szilveszterig a publicisztikai rovat vezetőjét, Ágoston Hugót – az egyik legbefolyásosabb és legnépszerűbb romániai magyar újságírót –, fölmondtak Gál Máriának, akit Magyarországon kitűnő külpolitikai újságíróként ismernek, továbbá levélben közölték a külső munkatársakkal, közírókkal (majdnem minddel), hogy szolgálataikra többé nem tartanak igényt. Az érintett újságírók internetes közleményeiből kiderül, hogy az ok: a magyarországi rezsim (mindig hangfogós, szerény-józan, nyugodt) bírálata, amely még ezen az óvatos módon is megengedhetetlen. Az utóbbi időben az RMDSZ „sajtósa” a szerkesztőség feje fölött kivett anyagokat a lapból. Más hasonló erőszakos manipulációk is történtek. (A részletes történetet lásd Kettős Mérce blogkétírásában.)
De persze a magyarországi olvasónak nem szabad azt képzelnie, hogy ezek a lapok (pár kivételtől eltekintve) kemény ellenzéki orgánumok voltak; általában követték az RMDSZ „vonalát”, különösen a romániai politikának és a romániai magyar párt manővereinek tekintetében, s óvakodtak tőle, hogy az erdélyi magyar közvéleménnyel szembeszálljanak – ám a szélsőjobboldalivá züllött magyarországi kormánypolitika brutalitásait már nehezen tűrhették. S különösen vigyáztak rá, nehogy a romániai országos (magyar nemzetiségi érdeket csak közvetve érintő) politikában önálló álláspontot foglaljanak el; néhány finom célzástól eltekintve. A „románsággal” szemben leginkább némi „orientalizmus” jellemezte őket: a „balkáni” és „bizánci” furcsaságokkal szembeni fönsőbbséges irónia. Azt azonban nem lehetett sokáig titkolni, hogy Románia, a romániai közélet és nyilvánosság mennyivel szabadabb, sokrétűbb, fesztelenebb, vitaképesebb, konfliktustűrőbb, mint akár a magyarországi, akár az erdélyi magyar megfelelője. De ebből senki nem vont le semmiféle látványos következtetést, holott világos, hogy a román állami tulajdonban álló közszolgálati médiák (és magyar adásaik!) mennyivel pluralistábbak és demokratikusabbak, mint a magyarországi (jobboldali-szélsőjobboldali) vagy RMDSZ-fönnhatóság alatt álló újságok és portálok külön-külön és együtt. (A médiaszerkezet is más: olyan típusú lapból, mint azÉlet és Irodalom, Bukarestben 7 darab található: ismétlem, nem egy, hanem hét.)
Hasonló a helyzet Szerbiában és Szlovákiában is.
Elég paradox, hogy a kisebbségi magyar médiákban a sajtószabadság garanciája a román, szerb, szlovák közszolgálat (aminek persze a román, szerb szlovák állam magyarok iránti közönye a fő magyarázata).
De persze az ottani magyar közvélemény nem nagyon bízik az utódállami közszolgálat – ahogy ott értik: a többségi etnikum befolyása alatt álló állami rádió és tévé – elfogulatlanságában.
Mindenesetre Szerbiában sikerült döntő orbánista befolyást szerezni az egyetlen vajdasági napilap, aMagyar Szószerkesztőségében – interneten vannak ellenzéki próbálkozások, amelyek hatásáról nincsenek megbízható adataim. Romániában pedig egészen különleges helyzet állt elő: a magyarországi kormányzó jobboldalnak sikerült lapokat betiltani vagy megrendszabályozni és cenzúrázni – egy külföldi állam területén!
Ez nemzetközi jogi és külpolitikai téren is aggályos kissé. Arra nem is akarunk gondolni, hogy a román állam mit tart afelől, hogy a részben a román költségvetésből is (közvetve) támogatott romániai médiákat a budapesti Cinege utcából vagy a Miniszterelnökségről (vagy Habony úr albérletéből) cenzúráznak, tiltanak be, irányítanak, netán szerkesztenek.
Ilyesmi még a két világháború között se nagyon sikerült az akkori budapesti kormányoknak, pedig nem sajnálták rá a pénzt; az egyetlen analógia, amelyet ismerünk, a csehszlovákiai német sajtó gleichschaltolása az 1930-as években – ebbe beletartozott a korábban liberálisPrágai Magyar Hírlap„átállítása” is…
Azzal, hogy ártalmatlanná tették a talán legfontosabb, legelterjedtebbországosromániai magyar hírportált – a regionális és helyi (megyei/városi) erdélyi magyar sajtó vagy (1) a Fidesz–KDNP által közvetlenül birtokolt és politikailag ellenőrzött, vagy pedig (2) az ottani mérsékelt (magyar) nacionalista áramlatok által irányított, vagy (3) az „összmagyar” kérdésekben néma változatokban létezik, mindenfajta politikai és világnézeti vitát mellőz, és általában mélyen konzervatív –, az erdélyi magyar politikai tájkép épp olyan lett, mint a magyarországi, csak még rosszabb.
Ennek az a legfontosabb következménye, hogy „magyar szempontból” Kolozsvár és Marosvásárhely és Nagyvárad semmivel se sajátságosabb és eredetibb, mint Zalaegerszeg, Tatabánya vagy Szombathely. Legalábbis nyilvánosan. Aki ismeri egy kicsit az erdélyi magyar szellemi életet, az tudja, hogy ott más is van, mint az orbánista hungarizmus helyi változata – bár szemben Magyarországgal, Erdélyben vannak jelentős alkotók, akik Orbán Viktor miniszterelnök úr hívei; Budapesten kormányhű, ám mégis komolyan vehető írókat és gondolkodókat egyáltalán nem ismerünk. (Pedigvanmagyar konzervatív értelmiség.) Fáj is ez a miniszterelnök úrnak, és rengeteg pénzébe is kerül – ráadásul a legújabb jobboldali irodalmi vezéregyéniséget, Orbán János Dénes tehetségápoló urat, aMagyar Időknevezetű szélsőjobboldali, egyben állami-kormányzati hírharsona rovatvezetőjét is Erdélyből kellett importálni (kitűnő vendéglője van egyébként Kolozsvárt, mindenkinek ajánlom) és sok százmillió tehetségkutatási forinttal megajándékozni. (Ezeket a forintokat a létező magyar irodalomtól vonták el.)
A hatalom azonban Orbán dr. úréké a magyar glóbuson, és a szimbolikus jelentőségű erdélyi térfélen ez a hatalom nem tűri a még oly halk és udvarias feleselést se.
Mi a jó ebben az RMDSZ-nek?
Igaz ugyan, hogy választóinak jelentős része egyben a Fidesz–KDNP választója is (hála a kettős állampolgárságnak – bár az erdélyi magyarok budapesti mozgósítása nem egyértelműen sikeres), ezért a „ballibsi” és „migránssimogató” színben föltüntethető és most kihajított hírlapírókért talán nem sok erdélyi szív dobban meg. Ugyanakkor az RMDSZ teljesen kiszolgáltatja magát a budapesti rezsimnek – miközben lojális és „konstruktív” része a román hatalmi struktúrának is. Ilyen körülmények között el fogja veszíteni az önállóságát, kezdeményezőkészségét, tehát a politikai befolyását. Ez stratégiai tekintetben hiba, a demokratikus erkölcs tekintetében pedig bűn.
„Összmagyar” vonatkozásban pedig az erdélyi nyilvánosság elveszti érdekérvényesítő képességét, az erdélyi kultúra pedig a mindenki másétól különböző sajátszerűségét. Az is baj, hogy Zalaegerszegnek és Tatabányának és Szombathelynek sincs önálló karaktere, de ilyesmire Kolozsvár, Marosvásárhely és Nagyvárad esetében kevesen számítottak. Az erdélyi magyar értelmiség persze majd a hivatalos médiaszerkezeten kívül is valahogy majd megszervezi önmagát, de az RMDSZ-szel folytatott gyöngéd viszonyának alighanem vége. Így is túl sokáig tartott, és a kölcsönös tolerancia záloga – a hallgatás és a mellébeszélés – már nem áll, mert nem állhatfönn.
Egyelőre azonban nincs olyan gazdaságilag és politikailag önálló része a Duna-medencei magyar életnek, amelyben ne Orbán miniszterelnök úr hatalma lenne a döntőbíró. Kikerülni már nem lehet. Szembeszállni vele azonban még mindig lehetséges.
Tamás Gáspár Miklós
hvg.hu

Két muzeális értékű könyv
500 éves a reformáció
Az alábbiakban két olyan muzeális értékű könyvet mutatunk be, amelyek a Gecse utcai (kistemplomi) gyülekezet megőrzésében vannak, ám a tíz marosvásárhelyi református gyülekezet közös kincsét és büszkeségét jelentik.
Az Öreg Graduál (1636)
Graduálnak nevezzük azokat a protestáns énekgyűjteményeket, amelyek a lelkész, a kántor és a kórus által énekelt gregorián szertartási énekeket tartalmazzák. Tehát nem a mai gyülekezeti énekeskönyveinkhez hasonló, hanem szertartási énekeskönyvek, melynek helye általában a templom központi részén elhelyezett, a kántor által használt pulpitus, az úgynevezett éneklőszék volt (amilyen a Vártemplomban is megőrződött). A protestáns gyülekezetekben a 18. századig énekelték ezeket a magyar gregorián szertartási énekeket, míg aztán a református egyházban addig nem használt orgona a 18. század második felétől megváltoztatta a gyülekezeti éneklést, és a graduálok használaton kívül kerültek. A kalotaszegiBánffyhunyadé az egyetlen olyan református gyülekezet, ahol a mai napig éneklik a nagypénteki passiót: az Öreg Graduál Máté passiójának egy rövidített változatát.
A reformációt követően a magyar nyelvű graduálok többnyire kéziratos formában terjedtek. A sorozatos másolás azonban az énekanyag megromlásához vezetett, ezért az Öreg Graduál előszavában a következőket olvassuk: „egyik exemplárból másokba való sokszori által meg által írattatások miatt közéjük sok tapasztalható fogyatkozások elegyedtek, az exemplárok is egymással sokban nem egyeztek, mert az énekek egyben sokkal többek s különbek voltak, mint másban.” Ezeket a hibákat szerette volna kiküszöbölni az a graduál, amit Keserűi Dajka János püspök és Geleji Katona István udvari lelkész „iminnen-amonnan bekéretett graduálokból” állított össze, Bethlen Gábor támogatásával, hogy az mintagraduálként szolgáljon.
Ennek a kéziratos graduálnak a kiegészítését és sajtó alá rendezését Geleji Katona István immár püspökként fejezte be. Kinyomtatására 1632–36 között került sor a gyulafehérvári fejedelmi nyomdában, I. Rákóczi György fejedelem bőkezű támogatásával, aki szívügyének tekintette a könyv megjelentetését. A közel nyolcszáz oldalas graduál két részből áll: az elsőben az egyházi év ünnepeinek énekei, a másodikban zsoltárok és más énekek találhatók, nem öt-, hanem négyvonalas kottákkal.
A graduál létrejöttét az előszó így foglalja össze: 
„KESERŰI DAJKA JÁNOSNAK
ÉS
GELEJI KATONA ISTVÁNNAK, 
ERDÉLY ORSZÁGÁBAN LEVŐ MAGYAR 
Keresztyén Reformata Ecclesiáknak 
Püspökinek, és az GYULA-
FEIRVARINAK Lelki Pásztorinak 
fáradtságos munkájok által.
És elsőben... BETHLEN GÁBOR Fejedelem Urunknak... gondviseléséből ez itt való 
FEIRVARI Ecclesiabéli szolgálatra kézzel, nagy öreg bötükkel le íratott. S-most immár... RÁKÓCI GYÖRGY Fejedelmünknek keresztyéni szorgalmatoskodásából,... még az írottnál is sokkal tellyessebben 
és tisztábban ki nyomtattatott. 
GYULA FEIR-VARATT 
MDCXXXVI. ESZTENDŐBEN”
Rákóczi Györgynek a graduállal kapcsolatos ügybuzgalmát tanúsítja az is, hogy a kétszáz példányban kinyomtatott graduál minden egyes példányát a fejedelem aláírta, beírta jelmondatát (Non est currentis, neque volentis, sed miserentis Dei – Nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. – Róm 9,16) és azt, hogy melyik gyülekezetnek szánták (pl.: Maros vasarheli ecclesiaje). 
Az Öreg Graduál kétszáz példányából huszonegy maradt fenn: tizenöt darab könyvtárakban, a többi gyülekezetek tulajdonában. A mi graduálunk az egyik legteljesebb és legjobb állapotban megőrzött példány. Jelenlegi kötése Szentgyörgyi Mihály compactor (könyvkötő) munkája 1710-ből. A kötést díszítő ezüst köldökvereteket, sarkokat és kapcsokat Lakatos Jeremiás helybeli ötvös készítette 1637-ben – tehát minden bizonnyal a graduál első kötéséről származnak. A kötet üres lapjai több latin és magyar nyelvű kéziratos bejegyzést (köztük a Vártemplom és a Kistemplom kántorainak névsorát) tartalmaznak. Ezek közül az előzéklapra lejegyzett, az 1710-es újrakötés alkalmával írt versből idézünk:
Dállayi György Deák már sokat énekölt
Ebbül, mellyért gyakrann jó Reggel föl-is költ,
Cantori Tisztibenn sok jó idő is tölt
Mostis megh szolgállja VÁROS mit réá költ.
Tiéd légyen míg élsz a szép CANTORIA’.
Tenéked ajánlja szent CURATORIA.
Torkodis ne légyen rekedező soha
Mígh élsz. Holtod utánn Menybenn a KORONA.
A Váradi Biblia (1660–1661)
A Váradi Biblia a harmadik olyan bibliakiadásunk, amely azzal a céllal készült, hogy a Károli Gáspár által készített fordítás revíziója legyen. A Köleséri Sámuelnagyváradi teológiaprofesszor által javított és lapszéli jegyzetekkel ellátott szöveg kiadásának előkészületei I. Rákóczi György fejedelem támogatásával kezdődhettek el. A kiadás költségeit, Rákóczi mellett, Rhédey Ferenc és Barcsay Ákos fejedelmek, Gyulay Ferenc váradi kapitány és főleg Bethlen István viselték (végrendeletében ezer tallért hagyott e célra).
Nagyváradon, Szenci Kertész Ábrahám nyomdájában kezdték meg a nyomtatást 1657-ben, tízezer példányban. Az Újszövetség nyomtatása 1660-ra el is készült. A munkát azonban 1660-ban félbeszakította Ali pasa seregének ostroma. A 45.000 főből álló török sereg július 14-én vette ostrom alá a 850 fő által védett várat. Augusztus 27-én (46 napos ostrom után) az árulással is gyengített, reménytelen helyzetben levő vár védői kapituláltak. A vár feladásának egyik feltétele az volt, hogy a Biblia már kinyomtatott példányait, a nyomtatáshoz szükséges papírt és a nyomdai felszerelést a törökök épségben kiengedik a várból: „Az oskolához, szent egyházhoz tartozó minden dolgok, könyvek, minden eszközök (mellyeken typographia s a végeződésben levő bibliai exemplárok, ahoz tartozó sok tallér érő papiros... értetnek vala...) kezekhez adatván szabadosan birassanak.” 
A törökök állták szavukat, és a feladott várat prédáló janicsárok ellen is őrséggel védték a nyomdát. Augusztus 29-ének hajnalán a török lovasság kettős sorfala által biztosított védők kivonultak a várból. A súlyos veszteségek dacára is több tízezer fős török sereg döbbenten nézte a várból kivonuló, nőkön és gyermekeken kívül alig háromszáz maradék várvédőt.
A Biblia kinyomtatott és szekerekre rakott példányai közül a Debrecenbe küldött négyezer példány odaveszett. Kolozsvárra hatezer példány érkezett meg, és ott, az újonnan felállított nyomdában fejezték be a nyomtatást 1661-ben. A hatezer Biblia néhány év alatt elfogyott, noha az ára magas volt: 10-12 forint (két ökör ára). 
A Váradi Biblia előszavában Szenci Kertész Ábrahám a következőket írta: „Arra kellene minden szent buzgósággal igyekeznünk, hogy mentül tisztább és hibátlanabb Biblia jönne szemünk eleibe és forgana kezűnkben, tudván hogy ez egy kiváltképpen való fegyverünk minden mi lelki ellenségeink ellen”. 
A nemes szándék – hála a tudós professzornak és a kiváló, tudományosan is képzett nyomdásznak, a bőkezű patrónusoknak és a vár hős védőinek – megvalósulhatott. A Váradi Biblia azóta is az egyik legmagasabb teológiai, nyelvi és nyomdai minőséget képviselő bibliakiadásunk.
A Váradi Bibliának mintegy kétszáz példánya maradt fenn gyülekezetek, könyvtárak és magánszemélyek tulajdonában. A mi példányunk aranyozott ezüst kapcsokkal ellátott, fatáblás, aranyozott bőrkötése 1764-ben készült Kolozsváron. 
Lakatos Péter lelkipásztor
Népújság (Marosvásárhely)

Születésnapi beszélgetés Pávai Istvánnal – A Székelyföld felőlindulok
Székelyudvarhelyen született, Székelykeresztúron tanult, Csíkszeredában indult a pályája, s távlatilag a teljes magyar nyelvterület tánczenei áttekintését szeretné elvégezni a december 10-én 65 évet töltött, Szabolcsi Bence-díjas népzenekutató, Pávai István. Dunakeszin él, Budapesten dolgozik. Születésnapja apropóján hosszas telefonbeszélgetést folytattunk munkájáról és életútjának néhány állomásáról.
– Édesapám, Pávai Ferenc, a fogságból hazatérve a háború után Székelyudvarhelyen dolgozott olyanszerű intézménynél, mint ma a Hagyományőrzési Forrásközpont. Mivel nem akart beállni a pártba, kihelyezték tanítani falura, sőt kétévente más-más faluba. Amikor megszülettem szüleim éppen Zetelakán laktak. Így Zetelaka volt az első lakhelyem, majd Siménfalva, aztán óvodáskoromban Székelykeresztúr következett, ahol egészen az érettségiig éltem. 1976 őszétől, amikor a Hargita Megyei Népi Alkotások Házánál kezdtem dolgozni, sokat jártam a megye falvait, s bárhová mentem, bemutatkoztam, rögtön kérdezték, hogy Pávai Ferencnek vagyok-e a fia. Őt arrafelé sokan ismerték. Egy-két év alatt is jó falusi kórusokat tudott létrehozni.
– Édesanyja mivel foglalkozott?
– Édesanyám korondi volt, de mivel nagyapámat mint malomtulajdonost kuláknak nyilvánították, édesanyámék, akik öten voltak testvérek, nem tudtak továbbtanulni. Később a szüleim elváltak, édesanyám Marosvásárhelyre került, s így már a gyermekkori vakációk idejéből vannak marosvásárhelyi élményeim is. Szűkebb szülőföldemnek a Székelyföldet érzem. Nem vagyok érzelmes típus, de amikor a Hargitához közeledek autózás közben, bármi legyen is az úti cél, azt érzem, hogy nem akarok tovább sietni, lassítok, nézem a tájat, és bárhol megállok, úgy érzem, otthon vagyok.
– Egyértelmű, hogy zeneközelben született…
– Édesapám többféle hangszert tanított, taníttatott. Ifjúkoromban viszont leginkább a gitár érdekelt. A székelykeresztúri gimnáziumban rockzenekart alakítottam, az öcsém is rockgitáros volt később, a húgom, aki most Angliában él, klasszikus gitárt tanult, édesapám hegedült, szóval a zene benne volt a családban.
– Hogyan fordult a népzene felé?
– Az egyetemi évek alatt Jagamas János és Szenik Ilona tanáraim hatására kezdtem népzenegyűjtéssel foglalkozni, majd megszületett bennem az a vágy, hogy a népzenekutatás legyen a hivatásom. Az a baráti társaság, akikkel később Csíkszeredában megalakítottuk a Barozda együttest, de mondhatnám úgy is, hogy mindazok a népzene- és régizene-együttesek, amelyek Erdély-szerte akkoriban létrejöttek, többnyire olyan zenészekből álltak, akik előbb gitároztak. Az volt az érdekes, hogy a rockzenével párhuzamosan felfedeztünk valami mást: a népzene eredeti formáit, és az előző századok Erdélyben divatos zenéjét, amit ma régi zenének nevezünk. Akik írtak a táncházmozgalomról, próbálták ezeket az akkoriban nálunk új irányzatokat olyan előzményekhez kötni, mint a két világháború közötti népdalterjesztő cserkészmozgalom, vagy az 1950–60-as évek színpadi néptáncmozgalma. Mi viszont a táncházat nem a színpadi néptánc folytatásaként hoztuk létre, hanem egy kicsit inkább annak ellenében. Az 1950-es években a kultúrában is kötelező volt a szovjet minták követése. Így az akkori színpadi koreográfiák nem adhatták vissza a magyar táncok improvizatív, kötetlen jellegét, és az azt kísérő zene sem adta vissza azt a keménységet, elemi erőt, ami, ha úgy nézzük, rokon a rockzenével, részben ugyanolyan érzelmi hatást vált ki. Emiatt a színpadra alkalmazás során a táncokat szinkronizálták, a zenét átdolgozták. Mi pedig a táncházban a népzene és a néptánc eredeti formájához akartunk visszatérni.
– Ezzel már szinte el is jutottunk az első munkahelyéhez, a Hargita Megyei Népi Alkotások Házához. Ha jól tudom, a kollégái között táncmesterek is voltak, akik színpadi táncot oktattak.
– Így van. De nem úgy kell érteni, mintha a színpadi feldolgozás valami rossz dolog lett volna. Hatásos volt, amit ők a színpadon alkottak, csak az nem az nem az volt, amit a népzene és a néptánc eredeti falusi környezetben jelentett. Amikor elbeszélgettem az akkori táncmesterekkel, Antal Miklóssal, Kosz Szilveszterrel, Toró Emillel Csíkszeredában, vagy Domokos Istvánnal, Lőrincz Lajossal, Szabó ÉvávalMarosvásárhelyen, akkor mindannyian elmondták, ők tudták, hogy milyen az eredeti forma, abban nőttek fel, de a kultúra akkori irányítói elvárták, hogy a színpadi koreográfia rendezett legyen. Például jöjjenek létre szép szabályos geometriai alakzatok a táncosokból, legyen hatásos befejezés stb. Minket, akkori táncházasokat, ez nem nagyon érdekelt. Felfedeztük falun az eredeti népzenét, az fogott meg minket, azt akartuk megtanulni, eredeti formájában visszaadni. Tehát a színpadi néptánctól függetlenül, azzal párhuzamosan, hoztuk létre a táncházmozgalmat. Eleinte a főnökeink is görbe szemmel néztek ránk, hogy ezzel mi a fenét akarunk, de aztán ránk kattant a bukaresti televízió magyar adása. Simonffy Kati és Csáky Zoli a Kaláka műsoraiban népszerűsítették a táncházat, majd következtek a székelyudvarhelyi táncháztalálkozók. Így egyre nagyobb lett a táncház médiatámogatottsága, s ez átbillentette az egészet oda, hogy nagyon divatos lett.
– Szerepel az életrajzában, hogy egy évet a csíkszeredai művészeti népiskolánál is működött…
– Az utolsó csíkszeredai évemet ott töltöttem. Családi okokból mentem át oda. Kolozsvári zeneakadémiai tanulmányaim idején zenetudományi szakot végeztem, ez több évig tartott, mint a tanári, így a feleségem egy évvel hamarabb végzett, és már az egyetem alatt megszületett az első gyerekünk. A feleségem Maros megyében, Bonyhán tanított, amikor Kolozsváron utolsó éves voltam. Egy év múlva Csíkszeredába kerültem, ő még egy ideig szintén Bonyhán volt. Amikor végre összekerült a család, a Népi Alkotások Házában végzett munkám miatt állandóan terepen voltam, jártam a megyét, keveset voltam velük. Ezen a helyzeten akartam változtatni, amikor a művészeti népiskolához kértem át magam, de aztán egy év múlva már Marosvásárhelyre hívtak, a Maros Művészegyütteshez, mert szerették volna, hogy ez a táncházas szemlélet a színpadi műsorokban is megjelenjen. A rábeszélésemben Lőrincz Lajos koreográfusnak és Tóth Erzsébet népdalénekesnek volt nagyobb szerepe, de családi okok is segítettek a döntésben, édesanyám és a feleségem szülei Marosvásárhelyen laktak, így odaköltöztünk. Utólag egy kicsit sajnálom, hogy elmentem Csíkszeredából, hogy elszakadtam a Barozda együttestől, a csíkszeredai Régizene Fesztiváltól. De a sorsot nem lehet kiszámítani. A Barozda tagjai 1986-ban Svédországba disszidáltak, mert itt teljesen ellehetetlenült a helyzetük a zaklatások miatt, és ha Csíkban maradtam volna, akkor lehet, hogy velük megyek. Így viszont nem kerültem olyan messzire a szülőföldemtől.
– Végül meddig élt Erdélyben?
– Már 1992-ben hívtak Budapestre a Néprajzi Múzeumba. Az a diákkori vágyam, hogy főállásban népzenekutatással foglalkozzam, valóságközelbe érkezett, de jobban szerettem volna, ha erre itthon adódott volna lehetőség. Ezért 1992-től 1994-ig próbáltam elérni, hogy itthon olyan munkahelyet találjak, ahol zenetudományi kutatásaimat hivatásszerűen végezhetném. Igazi népzenekutatói állás csak Kolozsváron volt a Folklórintézetben, ott érdeklődtem, de nem biztattak távlatilag sem, hogy oda bekerülhetnék. A marosvásárhelyi akadémiai fióknál is próbálkoztam, ott is sikertelenül. Így végül elfogadtam a budapesti meghívást.
– Végül hány éves lett, amire megtalálta a helyét?
– 42 éves voltam, amikor hivatásos népzenekutató lehettem. 25 éves koromtól 42-ig itthon alig publikáltam, kutatói állás hiányában leginkább a terepkutatással, tehát népzenegyűjtéssel tudtam foglalkozni, és addigra már több száz órát kitevő gyűjteményem alakult ki, aminek a feldolgozására szabadidőben nem volt lehetőség. Az első könyvem kéziratát 1986-ban vittem a Kriterionhoz, de éppen akkoriban hoztak olyan döntést, hogy Romániában nem jelenhettek meg további magyar néprajzi munkák, így a kéziratot visszaadták. 1990 után újra próbálkoztam, de akkor meg a Kriterion anyagi helyzete nem tette lehetővé a kiadást. Ezért jelent meg aztán Budapesten. Ott ennek a könyvnek sikere lett, és ez is közrejátszott abban, hogy elhívtak oda dolgozni.
– Azóta viszont rengeteget publikált. Most éppen hány munkahelye van?
– Amint említettem, a Néprajzi Múzeumnál kezdtem, de az első munkanapomon bementem az MTA Zenetudományi Intézetbe, ahol már ismertem több kollégát, és jeleztem, hogy mostantól a Néprajzi Múzeumban találnak, ha szükség van rám. Dobszay László, a Népzenei Osztály akkori vezetője pár perc múlva utánam jött a folyosón, és azt kérdezte, nem akarok-e ott is dolgozni fél állásban, így kezdettől ott is dolgoztam, és mostanra már ez a fő munkahelyem. Sebő Ferenc kezdeményezésére 2001-ben létrejött a Hagyományok Háza, és áthívtak oda egy népzene-archiválási részleget kialakítani és vezetni. Így akkor a múzeumról le kellett mondanom. 2007-ben a Zeneakadémián létrehoztuk a Népzene Tanszéket, ahol a kezdetek óta magyar népzenekurzusaim vannak. Ezenkívül a Zenetudományi Tanszéken az etnomuzikológia szakosoknak vagyok főtárgytanára. Belőlük potenciális népzenekutatókat képezünk, ami azért újdonság, mert Kodály halálától mostanáig szünetelt az ilyenfajta képzés Magyarországon.
– Említett már gyűjtést, archiválást, s úgy tudom, nemrégiben éppen az archiválásról tartott képzést Csíkszeredában… Mennyiben változtatta meg ezeket a munkaterületeket a számítógép?
– Nagyon megváltoztatta és ezzel szerencsém volt. A székelykeresztúri gimnáziumban kiváló matematikatanárom volt Márton Péter, kiváló osztálytársaim, akik közül később többen matematika és más reál szakos tanárok lettek. Érettségi előtt eredményeim alapján tőlem is azt várták a tanáraim és a szüleim, hogy ilyen pályára menjek. Én viszont a zenét választottam, de adva volt a reál szakos gondolkodásmódom, és amikor a Marosvásárhelyi Rádióhoz 1990-ben hoztak ajándékba egy számítógépet, rögtön elolvastam a használati utasítást és elkezdtem rajta dolgozni. Később a Magyar Rádióval volt jó kapcsolatunk, és Jászberényi Emese többször küldött Budapestre tapasztalatcserére. Ott tanultam adatbázis-kezelést, és létrehoztam a Marosvásárhelyi Rádió első hangtári adatbázisát. Közben saját számítógépet vettem, megtanultam a digitális kottagrafikát, sőt a hardverszerelést is. Számítógép-használat terén, úgy érzem, felveszem a versenyt a fiatalokkal.
– Én nem is a kora miatt tettem fel ezúttal a kérdést, hanem mint módszer, mint lehetőség mit adott hozzá például az archiváláshoz?
– A publikációim több esetben adatbázist is tartalmaznak, sőt most a legutóbb megjelentA Sóvidék népzenéje című kötet is egy szép könyvnek néz ki, de tulajdonképpen a lényege nem a könyv, hanem a mellékelt DVD, amin egy adatbázis van, ahonnan komplex módon lehet visszakeresni a népzenei gyűjteményt. Ez az, amit egy könyvben nem lehet megcsinálni. Nagyon sok mutatót kell egy könyv végére tenni, hogy mindenféle szempont szerint egyenként kereshessünk, és akkor is nehézkes lesz a használat. A számítógépes adatbázis esetében kombinálni lehet a szempontokat, fogalmi hierarchiát lehet kialakítani, és ez rendkívül fontos egy több százezernyi nagyságrendű népzenei anyagnál, mint amilyen a Zenetudományi Intézetben található.
– Mennyire jut ideje mindezek mellett a családjára?
– Van öt gyermekem és négy unokám. Az első házasságom Marosvásárhelyen válással ért véget, abból van két gyermekem, a második házasságból szintén kettő, ami viszont tragikusan végződött, mert a feleségem negyvenéves korában rákban elhunyt. A harmadik házasságomból van egy kislányom, aki most tizenegy éves. Ez a család. Hogy mennyire jut idő? Több idő kellett volna, kellene rájuk.
– Távlati tervei?
– Még nagyon sok publikációs tervem van, főleg a népi tánczenéhez kapcsolódóan. Ennek szeretném a dialektológiai rendszerét kidolgozni, ha erre időt és erőt ad a jó Isten, akkor az egész magyar nyelvterületre vonatkozóan. A Sóvidék népzenéje című kiadványom ennek a tervnek a része, tehát a Székelyföld felől indulok, előbb annak szeretném elvégezni a népzenei áttekintését, s azután haladnék nyugati irányba a többi területre.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Egy vitatott kormányalakítás margójára
Alaposan felkavarta a Facebook közösségi portál fenyőillatú és tűzijátékos állóvizét kedden Grindeanu (vagy inkább Dragnea?) kormányának névsora, egymás után születtek a bejegyzések arról, hogy ki és miért nem alkalmas a tisztségre, egyáltalán semmilyen tisztségre, nemhogy az ország ügyeinek irányítására. 
Az a tény, hogy a kormányalakítással megbízott Sorin Grindeanu rágyújtott a parlament épületében, még akkor is gyerekes huncutságnak hat, ha rendes cigarettát szívott (amit azóta cáfolt), ahhoz képest, hogy milyen bűnlajstrom írható egyik-másik minisztere számlájára.
Magyar szempontból az fáj a leginkább, hogy a kabinetben helyet kapott a politikai karrierjét a Nagy-Románia Pártban (PRM) elkezdő Lia Olguţa Vasilescu, akinek a magyargyűlölete is elég lenne ahhoz, hogy ne lehessen egy jelentős magyar közösséggel rendelkező ország minisztere, nemhogy az a tény, hogy kenőpénz elfogadása és pénzmosás gyanújával vizsgálódik ellene az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA).
Az is kétszeresen szomorú vagy inkább rettenetesen bosszantó, hogy arra a Marius Duncára bízzák az ifjúságpolitikával foglalkozó tárcát, akit a Colectiv-tragédia után elsőként vontak felelősségre, és menesztettek, hiszen ezek szerint nem számít valakinek az előélete, ha jó pártkatona. Másodsorban pedig épp a nép akaratát veszik semmibe. Hiszen ezek szerint hiába vonultak utcára ezrek az emberéleteket követelő klubtűz után azt skandálva, hogy a korrupció öl, és kérve a politikum megújulását, a szociáldemokratáknak – ahogy egyébként jó egy éve világosabb a napnál – eszük ágában sem volt legalább egy árnyalatnyit változni.
Ha akartak volna, nem az elítélt Liviu Dragneával, valamint több bűnvádi eljárás alatt álló képviselővel és szenátorral masíroztak volna be győzedelmesen a parlamentbe, hanem legalább a látszatra odafigyeltek volna. A kormány névsora pedig újfent bebizonyította, hogy – hiába a hazafias retorika – csak saját érdekeiket tartják szem előtt, a nép csak annyira kell, hogy odaüsse a pecsétet, ahova „kell". Az ígéretek viszont még addig sem tartanak, amíg megszárad a tinta a szavazócédulán.
Persze mondhatnánk azt is, hogy ilyen a politika, s a nép sem adott túl sok esélyt azoknak, akik szerint lehetne más is. De Dragneának a választások óta (is) tanúsított arroganciája azért mégiscsak túlzás. Ennek tükrében nem tudjuk, elhiggyük-e neki, hogy a párt tényleg csak akkor avatkozik be a kormányzásba, ha azt látja, hogy nem tartják be a kormányprogramot.De nem akarunk messzemenő következtetéseket levonni egy alig megalakult kormányról. Lássuk, mit tudnak.
Az első nagy próbatétel a 2017-es költségvetés lesz, amihez sürgősen hozzá kell látniuk. A büdzsé tervezete pedig sok kérdésre választ ad majd. Legalábbis reméljük, hogy a költségvetés elfogadása után nem maradnak kérdőjelek, hogy honnan kerül pénz a béremelésekre és a nyugdíjasoknak ígért kedvezményekre, illetve mi lesz a román közszolgálati média finanszírozásával.
Bálint Eszter
Krónika (Kolozsvár)

Bizalmatlan az erdélyi magyar sajtó a Grindeanu-kormánnyal szemben - A Grindeanu-kormánnyal szembeni bizalmatlanságról árulkodnak az erdélyi magyar írott és elektronikus sajtóban csütörtökön megjelent véleménycikkek.
Amint a Maszol.ro portál véleménycikkének a szerzője szerint a minisztereket "mintha nem rátermettségük, hanem Liviu Dragnea pártelnök iránti hűségük mértéke szerint választották volna ki", a kormányprogram pedig inkább hasonlít egy kívánságlistához, mint megalapozott gazdaság- és társadalomfejlesztési tervhez.
"A kormányprogram ezúttal tartalmaz némi hivatkozást a kisebbségpolitikára is, jobbára általánosságokat, ám valóban ránk férne, hogy általánosságokban is javuljon a kisebbségek jogainak betartása és érvényesíthetősége. Hogy mi lesz ezeknek a nagyon halvány ígéreteknek a sorsa, az attól is függ, hogy Sorin Grindeanu - elnézést! - Liviu Dragnea kormánya sikerrel oldja-e fel a társadalmi elvárások keltette feszültségeket. Ha nem, akkor mintegy hamiskártyás, ismét előhúzza majd hajtókájából a magyar kártyát" - vélte a Maszol cikkírója.
A Maszol szerint az RMDSZ-nek nem volt jobb választása, mint megszavazni a Grindeanu-kormányt. "Fontos az RMDSZ-nek felajánlott művelődési minisztériumi államtitkári tisztség is, ha a szövetség jobban tud élni vele, mint az utóbbi években az oktatási tárcánál. De még fontosabb lehet, ha ismét gyakorlattá válik az, ami a NATO- és EU-csatlakozás előtt szokásos volt: a kormánypárt és az RMDSZ közti állandósult párbeszéd, tárgyalás, amelyen az álláspontokat közelíteni lehetett, sikerült kiiktatni a törvényekből kisebbségellenes passzusokat, illetve betoldani olyanokat, amelyek rögzítették az erdélyi magyarok jogait" - vélte a Maszol.ro portál cikkírója.
A Krónika napilap vezércikkírója szerint a kormány első nagy próbatétele a 2017-es költségvetés lesz. "Reméljük, hogy a költségvetés elfogadása után nem maradnak kérdőjelek, hogy honnan kerül pénz a béremelésekre és a nyugdíjasoknak ígért kedvezményekre, illetve mi lesz a román közszolgálati média finanszírozásával" - vélte a cikkíró.
A Háromszék napilap vezércikkírója szerint meglepő, hogy a Liviu Dragnea pártelnökhöz lojális társaságból csak ennyire futotta, hogy szinte mindegyik kormánytag nevéhez fűződik valamiféle botrány.
"Számunkra, magyarok számára különösen visszatetsző, hogy munkaügyi miniszterként a most felálló új csapat tagja lett a magyarellenes megnyilvánulásairól híres Lia Olguţa Vasilescu craiovai polgármester is, aki a Nagyrománia Párt örökségét viszi tovább - immár a kormánypalotában. Ezért és sok másért is érthetetlen az az önfeladónak tetsző magatartás, amellyel az RMDSZ sietett támogatásáról biztosítani az új kormányt anélkül, hogy a meglebegtetett kulturális államtitkári tisztségen kívül ezért bármit kapott volna cserében" - vélte a Háromszék cikkírója.
A cikkíró szerint az RMDSZ "biankó csekknek tűnő" támogatást nyújt a kormánynak, a legnagyobb baj pedig az, hogy "az ország vezetésére készülő bűnbanda" demokratikus, a játékszabályok tiszteletben tartásával megrendezett választásokon nyert.
Gazda Árpád
(MTI)

Marad az eltiltás
Elutasította a Maros megyei törvényszék Tamási Zsolt fellebbezését a meghosszabbított bírósági felügyelet miatt. A döntés következtében a marosvásárhelyi katolikus iskola igazgatója a következő két hónapban sem léphet be a Római Katolikus Teológiai Líceum területére, nem veheti fel a kapcsolatot az ügyében érintettekkel, és csak ügyészi jóváhagyással hagyhatja el az országot. Tamási Zsolt és Ștefan Someșan volt Maros megyei főtanfelügyelő ellen tavaly november elején indított eljárást a korrupcióellenes ügyészség, amely szerint a gyanúsítottak törvénytelenül jártak el a marosvásárhelyi római katolikus líceum alapításakor.  (Erdély Fm)
SEMMI SEM TÖKÉLETES. Az új kormány beiktatására a Cotroceni-palotában került sor, és a procedúra szépen le is zajlott, egy-két bakit leszámítva. Az egyik inkább vicces volt: Ștefan Viorel, az új pénzügyminiszter eskütétel után annyira vágyott már arra, hogy kezet fogjon Klaus Iohannis államelnökkel, hogy elfelejtette aláírni a beiktatási dekrétumot. Persze, villámgyorsan felhívták a figyelmét a mulasztásra, és az aláírás a helyére került. A másik bakira viszont baljósabb árnyék vetült. A bevett szokás az, hogy amikor egy minisztert beiktatnak tisztségébe, az illető szépen ráhelyezi a kezét a Bibliára és az alkotmányra, és leteszi a hivatali esküt. Ezt a szokást a legtöbb miniszter szépen be is tartotta, kivéve Lia Olguța Vasilescut, aki eskütételkor valahogy elfelejtette rátenni a kezét a Bibliára. (Főtér)
HÁROM ZÁSZLÓVAL KEVESEBB. Két pert is elveszített Hargita Megye Tanácsa az elmúlt évben, amelyek a megyezászlóként elfogadott székely zászló ellen irányultak, ezért a megyeháza tetejéről, a bejáratától és a nagy gyűlésteremből is eltávolították a megyezászlókat. Az egyik pert Dan Tanasă és az általa vezetett Méltóságért Európában Polgári Egyesület indította még 2015-ben, azt kérve, hogy a bíróság kötelezze a megyei önkormányzatot, hogy a „Székely Nemzeti Tanács kék-arany színű, székely zászlóként is ismert lobogóját, amelyet a megye zászlójaként fogadtak el”, távolítsa el az említett helyszínekről. Egy másik peres eljárást a Hargita megyei prefektusi hivatal kezdeményezett tavaly februárban, ők azt kérték, hogy a megyei tanács 2015 decemberében hozott, a székely zászló megyezászlóként történő elfogadásáról szóló határozatát a bíróság érvénytelenítse. A kereset szerint a zászló nem tartalmazza a megye nem magyar nyelvű lakosságának jelképeit, ugyanakkor a bíróság korábban egyszer már jogerősen érvénytelenítette a megyei tanácsnak a székely zászló megyezászlóként való elfogadásáról hozott hasonló határozatát. Miután az első pert jogerősen elveszítették, a zászlókat most le kellett venni. A második eljárás során első fokon a prefektusnak adott igazat a Hargita Megyei Törvényszék, a megyei tanács még nem fellebbezett az ítélőtáblához. (Krónika)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi származású ’56-osok a bitófán
Az 1957 elejére megszilárdulni látszó Kádár-rendszer vérbírói segítségével hozzálátott a még évekig tartó bosszúhadjáratához. Két erdélyi származású forradalmár kivégzésére 1957. január 19-én – hatvan éve – került sor. Szabó Jánost (Zaguzsén, 1897. szeptember 17.–Budapest, 1957. január 19.), a Széna téri jelentős ellenállási csoport parancsnokát mindenki csak Szabó bácsinak szólította. Dudás József (Marosvásárhely, 1912. szeptember 22.–Budapest, 1957. január 19.), a kalandos életű műszaki mérnök ellenmondásos tevékenysége a forradalom radikális szárnyához tartozott, nem ismerte el Nagy Imre kormányát. Szabó János és Dudás József  a társadalmi igazság elkötelezett híve volt,  sok ezer magyarhoz hasonlóan fegyvert ragadtak, amikor azt tapasztalták, hogy Rákosi–Gerő bandája miatt Magyarország a koncepciós perek és kivégzések, a romló gazdasági helyzet kettős átkának a terhét viseli.
A Krassó-Szörény megyében született, gyermekkorától árvaságra jutott Szabó János 1942-ben telepedett át Budapestre. A sokáig állástalan gépkocsivezető, meggyőződve a pártbeliek önzéséről (nem segítették álláshoz) polgári pártok tagja lett 1947-ig. Sikertelen Nyugatra szökése után, rövid börtönbüntetését letöltve, 1950-től gépkocsivezető. Mivel a jugoszlávok adták vissza 1949-ben, az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) 1953-ban kémtevékenységgel vádolta meg, és kilenc hónapi kegyetlen vallatás után engedték szabadon. Meggyőződéssel állt be a Széna téri fegyveresek jelentős budai területeket ellenőrző csapatába 1956. október 26-án, majd parancsnokuk lett. Többnyire fiatal forradalmárok rajongtak nagy bajszú vezérükért. Népszerűségét látva, Dudás József meg akarta bízni valamennyi forradalmi fegyveres csoportosulás ellenőrzésével, amit Szabó bácsi nem vállalt. Csoportja november 4-e után is felvette a harcot a Budapestre betörő szovjet csapatokkal. Miután feloszlatta megfogyatkozott és szétvert csapatát, felesége hiába kérte, hogy tűnjön el. Szabó bácsi ebédelt, amikor november 19-én letartóztatták. 
Dudás József mérnök részt vett az erdélyi illegális kommunista párt akcióiban. Több városban élt (Brassó, Kolozsvár) és tevékenykedett. Számos – később vezető – kommunistával ismerkedett meg (Gheorghe Ghorghiu-Dej, Ana Pauker, Mogyorósi Sándor stb.), miután 1933-ban a Temesváron szervezett sztrájk vádlottjaként kilenc év börtönre ítélték. 1939-ben szabadult ki, és a bécsi döntés után Budapestre költözött. Részt vett 1944-ben a németellenes fegyveres ellenállásban, és tagja volt Horthy kormányzó megbízásából a fegyverszüneti tárgyalásokra  a Szovjetunióba menesztett küldöttségnek. A kommunista Románia 1951-ben azzal a váddal kéri ki Magyarországtól, hogy besúgó volt, majd 1954-ben visszamehet, mivel nem tudják rábizonyítani. 1956. október 27-én kapcsolódik be a forradalmi mozgalomba. Lelkesítő beszédet mond előbb a Margit hídnál Veress Péter védelmében, majd másnap, 28-án a Széna téri ellenállókat buzdítja a kitartásra. November 2-án a Szabad Nép Blaha Lujza téri székházát foglalja el mintegy 200 fős csapatával. Nem ismeri el a Nagy Imre-kormányt, ezért letartóztatását kezdeményezik. Néhány zavarkeltő megmozdulás után elveszíti tekintélyét emberei előtt, és elhagyják. A megtorlásokat irányító és elrendelő szovjet katonai vezetők Dudás József és Szabó János letartóztatását és fellebbezés lehetősége nélküli halálos ítéletük kimondását követelik a magyar statáriális katonai törvényszéktől. A két hazánkfia  a politikai bosszú első áldozata, mártírja volt.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Karácsonyfa alatt történelemkönyvek
A közelgő érettségi vizsgákra gondolva, kötelességtudatból, főleg a történelem, a filozófia és az irodalom vonzalmában és nehézségeit tekintve, a karácsonyi könyvvásáron a Libri vagy az Alexandra boltjai szépen felsorakoztatták és hirdették az említett könyvújdonságokat vagy jól felhasználható érdekes olvasmányokat. Dicsérendő a szándék, nagy volt az érdeklődés, böngészéseim folyamán az erdélyi történetírás könyvei, a román vonatkozások és ezek közt is a közelmúlt vagy a kortárs irodalom körül kutakodtam.
Érdekes címek az Erdélyi Fejedelemségről, a reformációról, az eszmetörténetet képviselő Emil Cioranról, gyermekkorom félelmetes csapatáról, a Vasgárdáról – a mítoszok fényjeleiről szóló könyveket lapozok, ajánlok ismerőseimnek, mondván, hogy otthon is jól ismert szerzőről, jelesen Miskolczy Ambrus Széchenyi-díjas történészről, MTAdoktor egyetemi tanárról, az MTA Magyar-Román Történész-vegyesbizottságának alelnökéről van szó.
A Marosvásárhelyen született, gyermekkorát, iskolaéveit ott töltő Miskolczy Ambrus a városban nagy tisztelet övezte egyetemi tanár, Miskolczy Dezső fia. Kutatómunkáját az erdélyi történelemnek szenteli. Innen elszármazott és híressé vált román–francia írók, filozófusok, ismert jeles emberek munkásságát kutatja. A magyar, román, szász erdélyi együttélés története, és tovább, a mítoszteremtés okai, de a felvilágosodás, a nyelvújítás, ennek nagy hatású képviselőjének, Kazinczy Ferencnek fordulatos pályája is érdeklődésének egyik bizonysága. Műveinek egy része filozófiai fogantatású (Mítoszok és ellenmítoszok között, Párbeszéd irodalommal és történelemmel; Napkút Kiadó, 2008), másik a romániai filozófusok és történelmi események – A Vasgárda (1927–1937) – Antiszemitizmus, mitológia, vallás; Gondolat Kör Kiadó, 2015 – felé fordul, és kutatómunkája során körülményeiket tisztázza, felfedezi a régmúlt vagy kortárs események, emberek értékeit vagy tévedéseit. Értékes, eddig kevésbé tisztázott magyar és román sorsdöntő viszonylatok kerülnek érdeklődési körébe. A szerző számos tanulmánya, közlése, akadémiai munkássága közül különösképpen ajánlanám a román–francia filozófusnak, Emil Ciorannak (Émile Michel Cioran) eszmetörténeti kérdésekkel foglalkozó és olyannyira fordulatos életművet alkotó munkásságát bemutató művét, amely minden nehézség nélkül megközelíthető a tanárok, az érettségire készülő diákok számára. Cioran magyarul is hozzáférhető műveit Misolczy Ambrus olvasmányos, érdekes mozzanatokat feltáró – bár olykor csak megrendelésre kapható – munkái világossá, érthetővé teszik. Az erdélyiség, az erdélyi kultúra számára Emil Cioran régóta fontos, bár sokáig munkássága nem volt hozzáférhető. A sokszor emlegetett, híressé vált Nagyszeben melletti Resináron (Răsinari) született, még az Osztrák-Magyar Monarchia idején, 1911-ben. Értelmiségi erdélyi román környezetben gyermekeskedik. A Gheorghe Lazăr nevét viselő nagyszebeni gimnáziumban már 17 évesen foglalkozik filozófiával. A Bukaresti Egyetemen Eliadéval és Ionescóval is barátkozik. Tanulmányaival, eredményeivel elnyert ösztöndíjai nyomán utazik, neves egyetemekkel, gondolkodókkal ismerkedik. Nem ösztönzésre, hanem az akkori politikai eszmék hatására hajlik a fasiszta ideológia felé. Otthon a Vasgárda fellépése nem váltott ki benne tiltakozást, majd az olasz fasizmussal is szimpatizált. Később jött rá és győződött meg róla, hogy mindez tévutat jelentett, sodródást az árral. Ezt a periódust Cioran hosszú kamaszkora, avagy mi legyen a fasiszta múlttal? címmel érdekes tanulmányban dolgozza fel Miskolczy Ambrus (Gondolat Kiadói Kör, 2015). Megvilágítja, hogyan, miképpen lehet egy adott pillanatban egy eszmével azonosulni, amelynek fanatizmusakésőbb kritikává minősül ugyancsak az ő megítélése nyomán. Ciorannak át kellett mennie mindazokon az életérzéseken, az európai történelmi változásokon, hogy filozófiáját érlelje, és utolsó románul írott művében (Amurgul gîndurilor, 1940), a Gondolatok alkonyában összefoglalja filozófiai nézeteit. Az idő motívuma, a rituális idő fogalma munkásságának fő tényezője. Magyarul számos műve jelent meg 1998-tól, legutóbb a Könnyek és szentek 2010-ben, a Qadmon Kiadónál. A románul megjelent művei közül az 1996-ban megírt Ţara mea – Mon pays (Humanitas, Bukarest) című kétnyelvű kiadást érdemes elolvasni. Miskolczy munkásságának megismeréséhez élményt adó műve hozzátartozik valósághű ábrázolásához, ami a történelmi távlatokat illeti, ám van egy nemrégi, vitatottde elismert munkája, műfajilag sajátságos – tegyük hozzá. Olvasmánynak izgalmas, egy problematika felvetésének és boncolgatásának tanulságos. A Mítoszok és ellenmítoszok között (Napkút Kiadó, 2008) című könyve: párbeszéd irodalommal és történelemmel – olvassuk róla, olyan fogalmakat igyekszik megmagyarázni, amelyek jelen vannak életünkben, ismerjük a történelemből, de figyelmünk nem mindig fordul feléjük. Van rá idő azonban, hogy felismerjük őket. Miskolczy szerint a mítoszok folyamatosan formálják jelenünket, általuk megértjük múltunkat, és jövőnket próbáljuk alakítani, felismerni. A kötet érdekes, átfogó tartalma a gyermekkori emlékezet, és elhatározása, hogy történész lesz, Erdély multikulturális jellege lesz kutatásainak célja, a román nemzeti mitológiához is elvezet. A tartalom más problematikája a sors és sorstalanság kérdése, a Mire jó a mítosz? kérdés feltevése és megválaszolása a gondolatok és ellenérvek megfejtésének számít. Az én generációm a magyar történelmet némiképpen a magyar irodalom tanulásávalsok olvasással ismerhette meg, ezért szeretném a fiatalok, a romániai magyar érettségizők figyelmét a történelem és irodalom viszonylataira felhívni, arra, hogyan látja az erdélyi író ma az irodalom és történelem párbeszédét. Miskolczy azt nyilatkozta egy alkalommal, hogy kevés írót szeret, ezért érdekes, hogy egy immár négykötetes monográfiában Kazinczy életművével foglalkozik. Az írók vezérével tehát. Jelen van munkásságában a nyelvművelés, az irodalom, a kritika nagymestere, akinek változatos, fordulatos életműve ihlette a szerzőt. Célzatossága, hogy Kazinczy tanulmányát a politikai működéséhez, elvei tisztázásához, a kufsteini börtönéveit és a Martinovics-összeesküvésben szerepvállalását követi. Haza és haladás, Erdély és a három nemzet, a felvilágosodás minden nagyszerű eszméje és képviselőinek szereplése Miskolczy sokrétű munkásságát úgy fogja át, hogy az olvasó vagy a tanulmányait kiegészítő diák arra a következtetésre jut: a szerző a fordulatos, gazdag életműveket különös odaadással vetíti elénk. Így érthető, hogy miért éppen Kazinczy az, akinek pályája Miskolczy egyik legszínesebb tanulmánya.
Kazinczy Ferenc útja a nyelvújítástól a politikai megújulásig (Lucidus Kiadó, 2010) a megjelent négykötetes monográfia címe, és nem vitatható, hogy aki manapság Kazinczy életművével foglalkozik, a műveltség tisztelője és megkövetelője, a történelem és a politikai élet hatásának felismerését fontosnak tartja tanárként a mai fiatalok számára. Az anyanyelv ápolása és mindenkori pallérozása mellett az idegen nyelvek tanulását, a változó eszmék megismerését és elfogadását vagy ellenzését, a tévedések meglátását láthatjuk a monográfiában. Amítoszok és ellenmítoszok gondolati párbeszédében, a reflexió és önreflexió felismerésében izgalmas olvasmányt, jövőkép-alakítást is sugall az olvasónak, legyen bár élete visszatekintő szakaszában vagy fiatalon, azérettségi küszöbén.
Rózsa Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Hamisan zúgó vészharangok
Vészhelyzet, pánik, félelem… de különböző jelzőkkel is lehetne minősíteni azokat az utóbbi időszakban gyakran használt szavakat és kifejezéseket, amelyeknek itt-ott hangot adnak azért, mert bizonyos lapok megszűnésével egzisztenciájuk, másoknak közlési lehetőségük van veszélyeztetve. Azért, mert megszüntették a magyarországi Népszabadság című napilapot, többnyire azok estek kétségbe, akik számára megszűnt az egyik olyan fórum, ahol bírálni, lejáratni, ócsárolni lehetett a magyar kormány politikáját. A sajtószabadság vészharangját húzták és húzzák félre azok a magukat baloldaliaknak nevezők, akik 1989-től a legszigorúbb kapitalista módszereket és eszközöket alkalmazzák.
Az elmúlt napokban újabb szikra pattant ki a romániai magyarság körében, miután bejelentették, hogy megszűnik az Erdélyi Riport. Elindultak az SOS-jelzések a sajtószabadság megmentéséért, beadványt készítettek és aláírásokat gyűjtenek, hogy a kiadó ne szüntesse meg a lapot.
Vitathatatlan, hogy minden lap és folyóirat megszűnése sajnálatos, még akkor is, ha az abban közölt véleményekkel, álláspontokkal nem értünk egyet. Nem egyszerű dolog ma már egy napi-, heti- vagy havilap működtetése, a kiadási költségek folyton növekednek, a bevételek viszont ezzel nem egyenesen arányosak. Éppen ezért nem lehet a sajtószabadság elleni lépésnek tekinteni egy lap megszűnését. Rég tudjuk már, hogy a sajtóorgánumok is a piacgazdaság árhullámai közé keveredtek, ezért vált szükségessé, hogy az 1990-es években a legtöbb lap magánkézbe került, ezek egy része független, a nagyobb része valamilyen érdek vagy hatalom eszköze lett. A magyarországi Népszabadság az 1989 előtti munkás-paraszt hatalom idején vezető napilap volt Magyarországon, ez a lap eljuthatott a határon túlra is. A változásokat követően, amikor már a munkásoknak és a parasztoknak nem volt kötelező megvásárolni a lapot, csökkent annak a példányszáma, a jelenlegi baloldal, amelyik le-alászáll, mint a hab a vízen, valóban képtelen egy országos napilapot fenntartani. Az Erdélyi Riport az RMDSZ lapja volt, amit az RMDSZ megrendelésére írtak. A lapkészítők és annak megrendelői nem igazán foglalkoztak azzal, hogy az RMDSZ-tagságnak van-e igénye a lapra, van-e érdeklődés annak a tartamára? Ha lett volna annyi előfizető, ahányan aláírják a beadványt, még ha megoldást nem is, de sokat jelentene. Ha előfizetne a lapra minden választott és kinevezett RMDSZ-es funkcionárius, nem kellene beadvány, mert lenne egy jelzés, hogy van rá igény. Elég sok olyan RMDSZ-es, vezető pozícióban lévő személy van, aki nem tud arról, hogy létezik Erdélyi Riport. Őket kár lenne arra kényszeríteni, hogy előfizessenek, hiszen épp elég kötelezettséggel jár számukra, hogy megtarthassák a pártsegítséggel kapott tisztségüket.
Olyan hírek is szárnyat kaptak, hogy az Orbán-kormány áll a lapok megszüntetése mögött, hogy az anyaország határain túl is tudja irányítani a médiát, hogy befolyásolja a határon túli szavazókat.
Egy biztos, jelzésértéke van annak, hogy a Romániai Magyar Szó után az Erdélyi Riport is elveszítette az olvasótáborát. Kérdés, hogy mit tudna felajánlani egy Budapestről irányított lap a romániai magyarok számára, hogy az ne csak létezzen, hanem olvasott legyen? Közpénzekből bármilyen lap megjelenését lehet támogatni, de a megjelenés nem garancia arra, hogy a támogató eléri céljait. Tudjuk, hogy elég nagy összegeket fordítanak olyan szerkesztőségek működtetésére, amelyek nevetségesen alacsony példányszámú lapokat készítenek, de azok sem jutnak el az olvasóhoz. Azon pedig hosszan lehet vitatkozni, hogy valós-e, indokolt-e a vészharangok megkondítása.
Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)

Változtatni a nemzetállami beidegződéseken
Bármikor felmondhatjuk az együttműködést – állítja Kelemen Hunor a kormány parlamenti támogatásáról beszélve. Az RMDSZ elnöke szerint a szövetség azért döntött a konstruktív együttműködés mellett, mert belátták, így esély nyílhat a kisebbségi ügyek rendezésére, rá-adásul a kormányprogram nemzeti kisebbségekre vonatkozó passzusának nagy része az RMDSZ-től származik.
Kisebbségi tekintetben az elmúlt években nemcsak a Kelemen Hunor által is emlegetett lemaradás nőtt, a visszalépések száma sokasodott, hanem romlott az Erdélyben, Székelyföldön élő magyarság közérzete is. Nemcsak a nemzeti szimbólumok ellen indított ostoba, érthetetlen hadjárat miatt, hanem főképp azért, mert a magyar közösség megalázása szinte központosítottá vált a legapróbb ügyektől – kiderült például, hogy Sepsiszentgyörgy önkormányzatának nem áll jogában zöldövezetet létrehozni a prefektúra épülete előtt! – egészen a legsúlyosabbakig. Utóbbira jó példa az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának önkényes leállítása, mi több, a visszaállamosítás. Amolyan kilencvenes éveket idéző állapotba csöppentünk, annak minden kisugárzásával.Ha tehát Dragnea és csapata komolyan gondolja, hogy egy normálisabb országot hozzanak létre, akkor ez az elvarratlan kisebbségi szálak rendezése nélkül lehetetlen. Hogy mennyire a múlté az a fajta otromba nacionalizmus, amelyet például Olguţa Vasilescu munkaügyi miniszter is heveny módon képviselt, mennyire vált politikai értelemben felnőtté az egykori nagyromániás hölgy, miként Dragnea állítja, biztosítván egyben az RMDSZ-t arról, hogy egyik minisztere sem lesz majd magyarellenes – mindez majd kiderül.Ám hogy mindenféle konstruktív együttműködési kísérlet hallatán az erdélyi, székelyföldi magyar ember kétkedő, az mind politikai, mind történelmi vonatkozásban érthető. Sőt, az lenne a furcsa, ha most hirtelenjében valamiféle harsány bizakodási hullám kerítené hatalmába azokat, akik jól tudják, a mindenkori nacionalizmus csakis szörnyűségeket eredményez. Ezen az indokolt keserűségen akkor lehet túllépni, ha a tények majd azt igazolják, hogy a most nagyvonalúan megtámogatott kormánykoalíció nem élt vissza az RMDSZ bizalmával. És ez a szerencsésebb forgatókönyv.
Nincs könnyű helyzetben az RMDSZ: ha ugyanis a mostani kényszerházassággal nem tudnak a kisebbségeket érintő eredményt, kompromisszumot kicsikarni a győzelmi mámorban úszó koalíció politikusaitól, ha a változtatás szükségszerűségéről nem tudják meggyőzni magát Liviu Dragneát, akkor az a bukással egyenértékű lesz. Nem az együttműködés újbóli felmondása lenne a cél, mondván, megpróbáltuk, de nem ment, hanem valahogyan változtatni kellene az erdélyi, székelyföldi magyarok sorsát, életét nehezítő hatalmi önkényen, nemzetállami beidegződéseken, a dohos szemléleten. Mindazok számára tehát, akik komolyan gondolják az érdekképviseletet, a mostani nekifutamodás kisebbségi tekintetben újabb esélyt jelent. Azonban nem elég kiszaladni a pályára, s úgy tenni, mintha küzdenénk, eredmény kell. Kísérletezésre már nincs idő. 
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szilágyi N. Sándor: Bukaresti mozaikkockák (3.)
Odaállok a sor végére, előttem-mellettem egy ötven körüli munkásasszony. Hallgatunk egy darabig, de két-három percnél nem bírja tovább. Felém fordul, a szemembe néz, és kérdez valamit, mindegy, mit, fő, hogy a kapcsolat létrejöjjön.
Például: „Nem tudja, hoztak tegnap kolbászt?” Erre aztán én akár igennel, akár nemmel felelek, az neki teljesen mindegy, mert ő már el tudja kezdeni a magáét: „Úgy gondoltam, beállok már én is ide, hátha kifogunk valamit, egy kis kolbász, az nagyon jó lenne, mert az uram azt nagyon szereti, tudja, úgy megsütve, egy kis tört paszullyal mellé, fokhagymával, úgy szokta meg az anyjánál, aki most nálam lakik, mert apósom meghalt tavaly, Isten nyugtassa, szerencsétlenség érte, aztán most minálunk lakik az anyósom is, de baj van a gyomrával, ilyesmit, mint kolbász, nemigen bír enni, neki is kellene főzzek valamit, de sosincs megelégedve vele, ha így csinálom, az a baj, ha úgy, akkor azért nem jó, nem is tudom, mit tudjak vele csinálni, tegnap is mondom neki, hogy …” – és így tovább, csak azért nem a végtelenségig, mert közben mégiscsak elérünk az ajtóig, ahol kiderül, hogy a kolbász elfogyott, mehetünk haza. Ezek az emberek mégsem álltak itt hiába: kiöntötték a szívüket, holnap már könnyebben viselik a bajokat. S ha megint nehéz lesz a lelkük, megint eljönnek, a sor meglesz a jövő héten is, és akkor is akad majd valaki, aki meghallgassa őket.
A legcsodálatosabb éppen ez: hogy mindig van türelmes hallgató. S ha az ember őt figyeli, látni lehet, hogy csakugyan odafigyel, látszik az arcán, hogy érdekli a másik ember baja, sőt át is érzi. Időnként bólogat, megjegyzést tesz. Másutt az ilyesmit már tanítani kell. Ezek az emberek még tudják maguktól.
Lehet, hogy a másik ember meghallgatása nem is önálló része ennek a kultúrának, hanem beletartozik abba az általános érvényű, íratlan, de annál szigorúbb törvénybe, hogy segítségkérést semmilyen körülmények között sem szabad visszautasítani. A nagy segíteni akarás olykor egészen megmosolyogtató, a kívülálló számára nem kis bosszúságot okozó formákat is ölthet. Bukarestbe érkező erdélyi ismerőseim számára az utóbbi években az volt az első tanácsom, hogy ha valahová el akarnak jutni, és nem ismerik az utat, három ember egybehangzó véleménye alapján szabad csak elindulni, mert különben egész nap bolyonghatnak a különböző jó tanácsok labirintusában. A bukaresti ember ugyanis egyszerűen restelli bevallani, hogy halvány fogalma sincs, merre lehet az a bizonyos utca, ahová a kérdező el szeretne jutni, de hogy meg ne sértse („Nehogy azt higgye, hogy nem akarok rajta segíteni!”), inkább eligazítja valamerre, ötvenszázalékos eséllyel fordított irányba. Mentségére legyen mondva, nagyon messzire sohasem küldi. Például olyat sohasem mond, hogy szálljunk fel erre meg erre a villamosra, menjünk el a végállomásig, ott szálljunk át egy autóbuszra, s úgy menjünk tovább. Nem. A szokásos formula ez: „Üljön fel itt akármelyik trolira, menjen vele három megállót, és ott még kérdezze meg!” Aki tudja, hogy ez mit jelent, természetesen felé sem megy a trolinak, hanem tovább érdeklődik, de aki nem érti, utazgathat így reggeltől estig, s aztán elátkozza még a napot is, amikor Bukarestbe tette a lábát.
1989. december 22-én este az egész Európa szorongva, döbbenten és csodálattal nézte a Televízió épülete köré gyűlt embereket, és levonta magának a konklúziót, hogy íme, ezek az emberek mindenre el vannak szánva, ezek a kommunizmust nem tűrhetik tovább, inkább ott halnak meg, de haza nem mennek. Volt ebben valami, persze, de a jelenség teljes megértéséhez ismerni kell ezeket az embereket. Az történt ugyanis, hogy délután öt óra körül a tévébemondó kétségbeesve fordult a lakossághoz: „Emberek, jöjjetek a segítségünkre, kétezer felfegyverzett terrorista közeledik a Televízióhoz, el akarják foglalni, nagy bajban vagyunk! Segítsetek!” Mire a bukaresti ember felállt a készülék elől, vette a kabátját, kezébe egy lécdarabot, s már indult is. Segítséget kértek – nem lehet otthon maradni. Hogy ott lőni fognak? Senki sem kerülheti el a sorsát. Ha úgy volt elrendelve, úgyis meghalunk, ha meg nem, akkor úgysem árthat a golyó.A segítségkérés az ügyintézésben is csodát művelhet. Az erdélyi, aki járatlan a bukaresti életszabályokban, általában úgy próbál ügyet intézni, ahogy azt otthon megszokta: átad egy halom papírt a hivatalban, precízen elmondja, mire van szüksége, és csak csodálkozik, mikor azt hallja: „Hát uram, ezt nagyon nehéz lesz elintézni. A főnök nincs itt, nem tudom, mikor jön, nem tudom, kihez vigyem, nem tudom, kinek adjam” – és egyáltalán: nem tudok semmit, és különben is, mi közöm nekem ehhez az egészhez? S ha erre a gyanútlan jámbor a hivatali kötelességre mer hivatkozni (mert, ugye, otthon az szent dolog!), akkor holtbiztos, hogy minden elveszett. Mert akkor hirtelen felcsattan a hivatalnok, akár férfi, akár nő, és már kiabál is, mégpedig a számára elérhető legmagasabb hangfekvésben: „Hol képzeli magát, uram? Azért jött ide hozzám, hogy kioktasson engem, mi az én kötelességem? Hát nem tudom én, mi az én kötelességem? Nézzünk oda! Na, viszontlátásra, befejeztük!”
A bukaresti ember ugyanis talán semmit nem utál jobban, mint azt a szót, hogy kötelesség. És ez teljesen érthető ebben a kultúrában. Hiszen a kötelesség személytelen, formális viszony, a bukaresti ember pedig nem szeret, nem tud, és nem is akar ilyen relációban mozogni. Ahhoz, hogy boldogulni lehessen vele, először személyessé kell tenni számára a problémát, úgy, hogy érezze, ez a dolog neki valahogyan személyét érintő ügyévé vált. Ennek legegyszerűbb módja, hogy az ember segítséget kér tőle: nem a hivatalnoktól, hanem az embertől. Például úgy, hogy az ügyintézést ilyenformán kezdjük: „Drága asszonyom, van nekem egy nagy problémám. Tudom, hogy nem könnyű megoldani, de Maga talán tud rajtam segíteni.” Erre a válasz már ilyesmi: „Mondja, miről van szó, ha tudok, segítek.” És ettől kezdve sínen a dolog. A probléma személyessé tételének más módjai is vannak. Egy külföldi szappan, egy tábla csokoládé, egy akármilyen „kis figyelmesség” („o mică atenţie”) nagyon jól betölti ugyanezt a szerepet, ha a megfelelő formát is ismerjük hozzá. Nagy tévedés volna ebben mindjárt korrupciót látni. Van persze Bukarestben is korrupció, olykor elképesztő méretekben. De ez nem az. Ez inkább egy gesztus, egy rítus, amelynek szimbolikus értéke jóval nagyobb, mint az ajándék közvetlen használati értéke. Annak jele, hogy én most veled nem mint intézménnyel, hanem mint emberrel szeretnék kapcsolatba lépni. Embertől emberig – „de la om la om”.
P. S.
Lassan egy éve lesz, hogy elkerültem Bukarestből. Néha megkérdik tőlem élcelődve, nem vágyom-e vissza. Meglepődnek, amikor azt válaszolom, hogy olykor igen. De mi hiányzik? Hát az emberek. Persze, persze, ott a román értelmiség színe-java. Elmosolyodom. Hogy is tudhatnám megmagyarázni, hogy nekem azok a rosszul öltözött, tülekedő, sorbanálló, veszekedő, síró-nevető egyszerű emberek hiányoznak inkább?
(Ez a kiegészítés még 1995-ből való. Akkor gondoltam rá először, hogy kötetbe gyűjtöm addigi írásaimat, de aztán félretettem mégis, mert még nem telt el elég idő ahhoz, hogy megfelelő távlatom legyen hozzá. Ehhez az íráshoz azonban megírtam az alább következő folytatást, és ehhez most sincs semmi hozzátennivalóm.)
Úgy gondolom, mindezt nemigen lehetne másképp látnom ma sem. Tartozom azonban vele, hogy kiegészítsem néhány észrevétellel. Csokorba szedett tapasztalataim nagyrészt a ’89 előtti időből valók. 1990 októberében Kolozsvárra költöztünk, azóta nem tudtam közelről és folyamatosan követni, mi történik ezekkel az emberekkel az új körülmények között. Ritkán utazom Bukarestbe, de így is volt alkalmam megfigyelni néhány nem éppen örvendetes változást.Hallottam például egy olyan esetről, szavahihető forrásból, hogy az egyik tízemeletes tömbházban elakadt a lift, és benne rekedt egy ott lakó arab diák. Nosza, összefogtak a lakók, hogy itt a nagy alkalom, addig nem engedjük ki, míg nem fizet 500 dollárt. Elkezdődött az alkudozás, amely öt óra hosszat tartott, miközben – tudván, hogy valami nagy célért történik – a lakók vállalták az áldozatot, zokszó nélkül gyalogoltak a kilencedik-tizedik emeletre, az alkudozásban egy nyugalmazott ügyvéd volt a közvetítő, végül a diáknak sikerült lealkudnia a summát 175 dollárra, és akkor kiszabadították. Csak hüledeztem, amikor ezt hallottam, és arra gondoltam, Istenem, mi lett ezekből a szegény emberekből! Hiszen azelőtt teljesen elképzelhetetlen volt, hogy ilyen helyzetben a segítségnyújtást egyáltalán feltételhez kössék, nemhogy ilyenhez. Más esetek is jelzik, hogy a pénz, a gyors meggazdagodás csábítása mennyire telibe kapta az embereket. Nem hinném, hogy ezen sok csodálnivaló volna, elég csak arra gondolni, hogy miután éveken át csak az üres boltokhoz szoktak hozzá, egyszer csak ott látják a kirakatokban azokat a csudaárukat, amelyeket a tévében, különösen a műholdas műsorokban folyton reklámoznak, és nekik még a megélhetésre is alig futja. A külföldiekről, például az arab diákokról azt hiszik, hogy azoknak dugig a zsebük dollárral, s az irigység ilyen torz viselkedéshez vezet, vagy az olyanokhoz, mint a diáknegyedbeli konfliktusok voltak a román és arab diákok között (amiben azonban egyes arab diákoknak is megvolt a maguk szerepe).Bukaresti ember a külföldiekhez különben is mindig ambivalensen viszonyult: egyrészt volt benne egyfajta tartózkodás, valami lappangó xenofóbia (ami ebben a kultúrában nem dicséretes ugyan, de érthető, hiszen az uralkodó réteg, amely elképzelhetetlen módon szipolyozta ki a föld népét, évszázadokon át idegenekből állt), másrészt meg ugyanakkor nagy csodálattal viseltetett minden iránt, ami külföldi, a rágógumitól a farmernadrágig. E vegyes érzelmek egyesítésére az irigység felel meg a legjobban, hiszen ha valakire irigykedünk, abban benne van annak elismerése is, hogy van rajta, mit irigyelni, de az is, hogy ettől még nem szeretjük őt különösebben.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdmagyar citrancs
Most éppen a hóhért akasztják. Azaz rólunk, újságírókról, publicistákról és azokról a szerkesztőségekről szólnak a legérdekesebb hírek, amelyekben naponta Önöknek készülnek a lapok, folyóiratok.
Elképzeltem a mezei olvasót, aki az elmúlt napokban ilyeneket olvashatott az Erdélyi Riport megszűnése/megjelenésének ideiglenes szüneteltetése kapcsán*: „... azt a kérést, hogy az oldalon kevesebb legyen a politika, betartottuk. A véleményanyagokban is kerültük a konfrontációt, összesen 2-3 olyan alkalomra emlékszem, amikor telefonon felhívtak amiatt, hogy valami nem tetszett” vagy „Főszerkesztőként én sem utasítottam el soha szöveget, igaz, szerzőink, szerkesztőink felkészült, okos emberek, akik eleve nem is akarták feszíteni a húrt” . (Szűcs László, az Erdélyi Riport főszerkesztője) Vagy a másik most zajló folyamat, a maszol.ro véleményrovatának átstrukturálása hátteréről: „Zavartak a fenyegetőzések is, még inkább az, hogy az utóbbi időben már nem csak azt mondták meg, kiről/miről ne írjunk, hanem azt is, hogy milyen megadott politikai témákat kell feldolgozni és hogyan.(...) Zavart az is, hogy a rovatot a főszerkesztő feje fölött – a kampányban legalábbis – a kiadóigazgató irányította.” (Ágoston Hugó, a maszol.ro elbocsájtott vezető publicistája)
A félreértések elkerülése végett, hadd tisztázzam azt is, hogy az idézet szövegekben a többes szám harmadik személy (felhívtak, mondták) a két lap kiadójára, a Progress Alapítványra,illetve azok vezetőire vonatkozik.
Szóval elképzeltem az olvasót. És azon tűnődtem, hogy vajon meglepődött-e, hogy azt leírva látja, hogy egyes erdélyi magyar sajtóorgánumokban milyen a viszony a kiadó és a szerkesztőség között? És vajon meglepődött-e azon, hogy napjainkban is odatelefonálnak, ha nem tetszik valami, hogy megmondják,hogy miről lehet, vagy nem lehet írni?
Attól tartok, nem is lepődött meg nagyon, csupán azon, hogy végre valaki ezt vállalta a nyilvánosság előtt.
A történetnek nyílván vannak nagyon fontos politikai vonzatai is – ki működteti a Progresst, kik a vezetői, hogyan kötődnek az RMDSZ-hez, milyen pénzalapokból gazdálkodik, van-e magyarországi indíttatása a lapok körüli változásoknak, stb.
De én azt hiszem, az enyhén meglepődött olvasót talán az is érdekli, hogy ha már ez így nyilvánosságra került, vajon ez mennyire általános jelenség, és hogy is van akkor a sajtó- és véleményszabadsággal, meg az objektív tájékoztatással?
Hát rosszul van. És igen, általános jelenség.
Vannak helyek, ahol megmondják, és vannak olyanok, ahol csak sugallják a „helyes” irányt. Sőt, legtöbb esetben még ennyire sincs szükség, hiszen hogyan is mondta Szűcs László? „..szerkesztőink felkészült, okos emberek, akik eleve nem is akarták feszíteni a húrt.”
Na, és ezzel van a legnagyobb baj!
Hogy bevett szokás, hogy vannak olyan témák, amelyeket jobb nem bolygatni, hogy vannak hibák, amelyeket azért nem muszáj felróni, hogy vannak emberek, akiket meg kell kímélni... és még sorolhatnám. Az ok egyszerű: mi kisebbségi magyarok vagyunk, nekünk össze kell fogni.
Igen, de milyen áron? Az építő kritika hiánya, az értelmes vita megszűnése, a túlkapások jelzése, a helytelen döntések számonkérésének elmaradása hogyan vezetheti jó irányba a közösséget? És milyen vezetés az, amelyet egy lehúzó vezércikk, egy alaposabb tényfeltáró riport megingat(hat)? Tényleg, nekünk csak ennyi jár? Igényünk sincs többre egy fanyar erdmagyar citrancsnál?
A jelek szerint nincs. Ugyan, hogyan is lenne, amikor a magyar nyelvű közszolgálati média is a politikum jóindulatának kiszolgáltatottja. És ez nincs jól. Az sem, hogy ez utóbbi elvárja, és az meg pláne nem, hogy az előbbi behódol (mert ugye a számlákat fizetni kell)!
Sokan írtak a napokban az alternatívákról, s hogy valamiféle kataklizmának kellene bekövetkeznie ahhoz, hogy e veszedelmes viszonyok megváltozzanak.
Szerintem jó pillanat lenne a változásra ez a mostani.
Elkezdtünk beszélni róla. Tudjuk, hogy sokunkat aggaszt, mivé válhat egy közösség, amelynek életében egyre gyűlnek a tabuk.  Itt a lehetőség megmutatni: az erős képviselet nem attól erős, hogy olyannak festik holmi kiszolgáltatott firkászok. Az erős képviselet elszámoltatható, becsületes, nyitott és a közösség iránt elkötelezett. És itt a lehetőség megmutatni: vannak szerkesztőségek, vannak újságírók, amelyek nyitott szemmel járnak, felkészültek, kérdeznek és csak az érvényes válaszokat fogadják el. (Igen, ennek ára lesz, legalábbis kezdetben. Nem kizárt, hogy elmegyünk kertésznek, tanárnak, vagy porszívó ügynöknek a megélhetésért. De aki írni akar, akkor is írni fog – jobbat, szebbet, igazabbat)
Lehet beszélni finanszírozási lehetőségekről (a hazai befektetők felelősségéről is például!), ideológiák fontos vagy kevésbé fontos voltáról, és kell, ó, nagyon kell beszélni a sajtómunkások kiszolgáltatottságáról, megalkuvásra való képességéről.
És nyílván, a új útról, amin el kell indulni. Hacsak nem akarunk mindannyian belefulladni abba a citrancsszagú mocsárba, amivel amúgy privátban, négyszemközt, nem hivatalosan és „off the record” már mindenki torkig van, csak éppen nem ír, beszél róla – de hát ez sem meglepő, ugye?
*https://erdely.atlatszo.hu/2017/01/04/fenyegetes-az-amikor-az-ember-fel-a-kollegai-felnek-igy-cenzuraz-a-progress/
Albert Antal Orsolya
Szabadság (Kolozsvár)

Nagy Miklós Kund: a szívem már régóta vásárhelyi
Hosszú lenne sorolni, mennyi műfajban van otthon, de ragaszkodik az újságíró szakmához, ezt tekinti hivatásának. Azt vallja, hogy interjúiban kérdéseivel maga is benne van. A publicisztikáiba pedig egy kis irodalmat is be tud csempészni. Az értekező prózát, az esszé műfaját szereti legjobban.
Nagyenyeden a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1961-ben, majd Marosvásárhelyen a Tanárképző főiskolán diplomázott román-magyar szakon. Később magyar-francia szakos diplomát is szerzett a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetemen.
Pályáját falusi pedagógusként kezdte, majd a Marosvásárhelyi Rádióban művészeti műsorokat szerkesztett, majd a rádió megszüntetéséig, kulturális osztályvezető volt. Később a Vörös Zászló megyei napilapnál szerkesztőként dolgozott, itt érte a rendszerváltás, amikor a szerkesztőség megalapította a Népújságot, ennek művészeti mellékletét, a Múzsát negyedszázada szerkeszti. Tanított a színiakadémián és a Sapientián is több évig, több mint húsz képzőművészeti könyvet írt, számos portrékötete született, de írt rádiókabarét és dalszövegeket is. Színházi, irodalmi kritikái, képzőművészetről szóló cikkei megszámlálhatatlanok, hétről hétre nyit meg kiállításokat, és házigazdája kulturális rendezvényeknek. Számos elismerés és díj tulajdonosa, legutóbbi kitüntetése a Bernády-emlékplakett. Nagy Miklós Kunddal életútja történéseiből szemezgettünk.
– Önt a Mikulás hozta ’43-ban, a háború kellős közepén, a II. Bécsi döntés akkoriban rendesen belekavart az erdélyiek életébe. Az önökét érintették-e az akkori események?
– Én Dél-Erdélyben születtem, ezt a részt nem csatolták vissza az anyaországhoz. Nagyenyed a Bethlen Kollégiummal egyik magyar központja volt a régiónak, ott próbálták őrizni a magyar kultúrát és az identitást. Az enyedi szellemi erő minket meghatározott. Édesapám a város fontos magyar emberének számított. Születésem idején heteken át katonai munkaszolgálatosként a Szebeni-havasokban volt, majd hónapokat töltött a zsilvásári lágerben, amikor végre hazajött, féltem tőle. „Menj el, bácsi!”– mondtam neki. Nem lévén itthon, az anyakönyvbe Nicolaeként jegyeztek be, a Kundot Cundnak írta a hivatalnok. Így a nevem csak a publikációimban és a magyar állampolgársági igazolványomban szerepel magyarul.
– Édesapja azért került lágerbe, mert az akkori rendbe nem jól illeszkedett?
– A világháború vége felé „túszként” gyűjtötték oda a jeles magyarokat. Ő harcos ügyvéd volt. Magna cum laude eredménnyel végzett a román nyelvű egyetemen, megbecsült szakmai hírnevet szerzett magának, Bukarestbe is hívták románokat védeni. Rázós, veszélyes ügyekhez kérték föl őt magyarok is, románok is. Nagyszüleim tekintélyes polgárok voltak. Dédnagyapám kétszer is volt a Bethlen Kollégium rektor professzora. Aztán az ötvenes években édesapám összekülönbözött egy ügyésszel, egy tárgyaláson azt találta mondani, azért bántják védencét, mert az magyar – ekkor rágalmazási pert akasztottak a nyakába, és börtönbe került. Szabadulása után nem praktizálhatott, jogtanácsosként tudott nagy nehezen elhelyezkedni, csak jóval később rehabilitálták. Sok gondunk volt, de ettől függetlenül szép volt a gyermekkorunk, így éreztük ezt a bátyámmal együtt. Jómagam rengeteget olvastam, fociztam, sportoltam, korán megismerkedtem a művészettel, a családban is volt festőművész, zenészek is, ez előnyös volt később a pályám alakulásánál. Viszont nagy hátrányt jelentett a származásom.
– Gondolom valamilyen humán szakon szeretett volna továbbtanulni, a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban eltöltött évek után.
– A kérdés az volt, hogy ezzel a származással egyáltalán hova vehetnek fel? Végül Marosvásárhelyre a pedagógiai főiskolára sikerült bejutnom, ahol szerencsémre kiváló tanárokra leltem. Sokan kényszerből választottuk ezt a főiskolát, de nagyon jó évfolyam sikeredett.Többekből lett közülünk író, újságíró, szerkesztő. Évfolyamelsőként végeztem, majd egy nyárádmenti faluba, Szentgericére kerültem román szakos tanárnak.
– Nem volt ellenállás önben a román nyelv iránt?
– Enyeden jól megtanultam románul. Akkor már vegyes lakosság volt ott, mi, gyerekek hamar barátkoztunk. Az egyik szomszédunk román volt, a másik szász. Sajnos a szászok is többnyire magyarul beszéltek, nem tanulhattam meg tőlük németül.
– Hogy ízlett a falusi élet a polgári neveltetésű fiatalembernek?
– Szentgericéről tudni kell, hogy hagyományőrző falu. Az üveges táncáról is híres, folklórban gazdag település. A tanárkodás nem volt fő életcélom, újságíró szerettem volna lenni. Talán nem véletlen, hogy Szentgericén egy kollégával együtt iskolarádiót csináltunk. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha a vásárhelyi rádióhoz kerülhetek. Aztán volt egy versenyvizsga, amire a falumból vittem anyagot. Fölvettek, három évig folklórműsort szerkesztettem, ami nagyon jó iskola volt számomra. Az egész Székelyföldet bejárhattam. Hályogkovácsként kezdtem, de aztán olyan zeneszerző tanácsadóim lettek, mint például Szabó Csaba vagy Birtalan József. Közben a főnökeim látták, hogy más műfajok is érdekelnek, később megkaptam a rádió irodalmi és művészeti műsorát, majd én lettem a kétnyelvű rádió kulturális osztályának vezetője. De továbbra is szerkeszteni, riportereskedni szerettem a legjobban. A Rádiószínház, a Vers mindenkinek, a portréműsorok voltak a kedvenceim, de miután annyira kevesen foglalkoztak képzőművészettel, beleástam magam abba is. Akkoriban Vásárhely volt a magyar képzőművészeti élet egyik legfontosabb központja. Bekerültem a művészeti nyüzsgésbe, a művészek barátsággal fogadtak, bevezettek műhelytitkaikba, és annyi mindent megtanultam tőlük, hogy később húszegynéhány képzőművészeti könyvet is tudtam írni.
– A politika mennyire szabott határokat akkoriban a műsoroknak?
– Elég hamar meg kellett tanulnom, mi a hatalom és a diktatúra. De a kultúra valahogy a legkeményebb időkben is kicsit szabadabban mozoghatott. Amikor szigorúan próbálták tiltani, hogy az erdélyi magyarság különböző központjai tartsák egymással a kapcsolatot – nehogy erősödjön a magyar egység –, akkor mi kitaláltunk olyan műsorokat, amelyek jellegükből adódóan ez ellen hatottak. Ilyen volt például a Megy a magnó vándorútra című műsor, egy országos interjúfolyam, amelyben stafétaszerűen küldte a szerkesztőt egyik alany a másikhoz. Kós KárolytólSzabó T. Attiláig, Fülöp Antal AndortólBalázs Péterig, Szilágyi DomokostólLászlóffy Aladárig, Harag GyörgytőlSzékely Jánosig több száz fontos embert felkerestünk. Voltak tiltólisták, amelyek valahogy elkerülték a rádiót, ezt is ki tudtuk használni. Például a költő Bartis Ferencet mi szólaltattuk meg először, miután kiengedték a börtönből. Aztán egyszer csak egyik pillanatról a másikra megszüntették a Marosvásárhelyi Rádiót.
– A ’89-es események a Vörös Zászló nevű megyei napilap szerkesztőjeként érték önt, milyen volt átállni egy demokratikus vágányra, hogyan emlékszik erre?
– Izgalmas volt a feladat, hogy egyik pillanatról a másikra létrehozhatunk egy újságot. Ezért se mentem vissza végleg a rádióhoz. Nagy kihívás volt, hisz addig soha nem volt szabad sajtó. Hirtelen új nevet is kellett találni a lapnak.
– Akkor született a Népújság?
– Igen. És az új lapba én írtam a vezércikket. Bár akkor véglegesen még nem dőlt el, hogy úgymond győztünk-e, de az eufória minket se került el, felvállaltuk, hogy megcsináljuk a lapot. Közben a tévét is figyeltük, emlékszem, izgalmas volt éjjel a nyomdában, de igazi forradalmi hangulat volt. Az első napok tényleg rendkívüli elégtételt nyújtottak, hihetetlen érdeklődés volt az újság iránt. Napokig tízezrekkel kellett növelnünk a példányszámot, percek alatt elfogyott.
– Huszonöt éve szerkeszti a Múzsát, az újságírás, rádiózás, tévézés, könyvek írása folyamatosan együtt voltak az életében, ma is kulturális rendezvények állandó szereplője. Hogyan fért bele mindez az idejébe, hogy közben a család sem szenvedett hiányt?
– Ahhoz, hogy ennyi mindent csináljak, az kellett, hogy a feleségem nagyon sok dolgot átvállaljon. A családban most is ő a „főrendező”, a szervező, a hivatalos ügyeket is ő intézi. Nagyon szereti az irodalmat, sokszor, amit én szeretnék olvasni, azt ő szerzi meg elsőként, és hamarabb olvassa el, mint én. A lányaim régen panaszkodtak, hogy sosem látnak, mert „terepre megyek”, vagy tanulok. Volt idő ugyanis, mikor bejártam a kolozsvári egyetemre, egy-egy vizsgára repülővel mentem, utána autóstoppal jöttem haza. Azóta sok idő telt el, a nagyobbik lányunk most Budapesten él, informatikusként dolgozik, a kisebbik Dániába ment férjhez, ott van két unokánk, akik a dán mellett a magyart is szépen beszélik.
– Múlt évben ön kapta a Bernády-emlékplakettet, nehezen lehetne összefoglalni, mi mindennel érdemelte ki. Ezek szerint a város becsüli a munkáját. Ön milyen érzéseket táplál Vásárhely iránt?
– Mikor rákérdeznek, hová való vagyok, azt mondom, nagyenyedi, de a szívem már régóta vásárhelyi. Ennek a városnak nem csak a vonzó, de a megtartó ereje is nagy. A leglelkesebb lokálpatrióták, a legfontosabb emberek nagy százaléka nem itt született, hanem vásárhelyivé lett. Nagy hagyományú központja ez a magyaroknak, mindig volt egy olyan polgári magja e városnak, ami az értékeket képes volt megtartani, és tovább is tudta adni. Sokan mennek el innen, de aki marad, az igyekszik ezt teljes erőből tenni. Ebben a pillanatban is, amikor megint annyi kétség van az emberekben. Hiszem, hogy ez a város még sokáig tudja őrizni az arcát és a magyarságát.
Pacsika Emília
Székelyhon.ro

Ahol abbahagytuk
Valahogy úgy festett a nagyvilág 2016-ban, mint a legfrissebb és rendkívüli hírekre, a folyamatos hírriadóra és -hajszára berendezkedett, azonnali közlendőjüket csakis angolul kifejezni képes romániai hírtelevíziók és portálok. Annyira egymást érték a bréking nyúzok és nyúz alertek, hogy a hétköznapi polgárok (vagy médiafogyasztók, ahogy tetszik) csak úgy kapkodták a fejüket: folytatódott a menekültválság, Nagy-Britannia megszavazta az Európai Unióból való kilépését, Bob Dylan megkapta az irodalmi Nobel-díjat, Donald Trumpot megválasztották az Egyesült Államok elnökévé, és a sort folytathatnánk. Az említett folyamatok, események és történések többsége ugyanakkor 2017-ben, sőt a következő években is kihat majd a mindennapjainkra, elég csak a brexitnek az EU-ra, sőt a kontinens egészére kiható következményeire vagy Trump közelgő beiktatására, mandátuma elindulására gondolni. Ennél is nagyobb kihívást jelent ugyanakkor az Európát immár folyamatosan ostromló terrorizmus veszélye, amely látványos mértékben nőtt 2016-ban. A karácsony előtt végrehajtott berlini gázolásos merénylet és a szilveszter éjszakáján Isztambulban történt támadás egyaránt annak a jele, hogy miközben Európának közel sem sikerült megoldást találnia a menekültválságra (politikai és humanitárius értelemben), állandó terrorfenyegetettséggel kénytelen szembesülni. E téren sajnos további bréking nyúzokra számíthatunk az új évben.
És hogy milyenek a kilátások 2017-re Romániában, ahol a többség jövőbe vetett igénye kimerül a „csak rosszabb ne legyen” fohászkodásban? Nos, az előjelek itthon sem túl jók. A decemberi parlamenti választásokon győztes szociáldemokraták (PSD) olyan – jelentős adócsökkentésekre és béremelésekre épülő – programmal szédítették el a választókat, amelynek megvalósíthatóságát az idei év első újszülöttjével sem igazán lehetne elhitetni. Csemegézzünk csak! Mentesítené a PSD a 16 százalékos jövedelemadó befizetése alól a bruttó 2000 lejnél alacsonyabb béreket, 2018-tól pedig azoknak a munkavállalóknak a jövedelemadóját is leszállítanák tíz százalékra, akiknek a bruttó bére meghaladja a 2000 lejt. Leszállítanák az önálló gazdasági tevékenységet folytató magánszemélyek (ügyvédek, művészek, közjegyzők, újságírók) jövedelemadóját is, és egyáltalán nem fizetnének jövedelemadót az információtechnológiai ágazatban dolgozók és az orvosok. 2018-tól egy rezidens orvos bruttó fizetése 1200, míg egy több éves praxissal rendelkező szakorvosé 3000 euróra nő, az egészségügyi asszisztensek jövedelme pedig megduplázódik a PSD ígéretei szerint. A munkáltató és a munkavállaló esetében egyaránt csökkennének a társadalom- és egészségbiztosítási hozzájárulások, és annak ellenére, hogy a romániai nyugdíjrendszer ezer sebből vérzik, lépcsőzetesen emelkedne a nyugdíjpont értéke, eltörölnék a nyugdíjasok egészségbiztosítási hozzájárulását, 2000 lej alatt pedig a nyugdíjak adókötelezettségét. A számtalan hajmeresztő ígéret közül pedig még csak egy: a következő négy évben 15 milliárd eurót költenének gyorsforgalmi utak és autópályák építésére. Miközben tudjuk, hogy 2015-ben nulla kilométer sztrádát adtak át a forgalomnak az országban...
De a január első hetében hivatalosan is berendezkedő balliberális hatalom esetében nemcsak azokkal az ígéretekkel van baj, amelyeket sohasem fog teljesíteni, hasonlóképpen vészjóslóak a valószínűsíthető intézkedések. Az új összetételű törvényhozásban az alsóház elnökévé megválasztott Liviu Dragnea PSD-elnök csak azért nem jelöltette magát miniszterelnöknek, mert idén áprilisban jogerősen két év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték választási csalás miatt, a kormány működését szabályozó törvény pedig tiltja, hogy büntetett előéletű személyek bársonyszékhez jussanak a végrehajtó hatalomban. Dragneát amúgy nem zavarta volna a jogszabályi tiltás, ám Klaus Johannis államfő már a választásokat megelőzően előrebocsátotta: priuszosnak nem ad kormányalakítási megbízást. Ebben a kényszerhelyzetben javasolta miniszterelnöknek a szociáldemokraták vezére mindkét alkalommal a saját bizalmi emberét: előbb a török nemzetiségű muzulmán Sevil Shhaidehet, majd annak visszautasítása után Sorin Grindeanut. Viszont Dragnea csak félig leplezett szándéka az, hogy töröltesse a parlamentben az előmenetelét akadályozó törvénycikkelyt, ezt követően pedig maga költözzön be a bukaresti Victoria-palotába. Az ő szemében ugyanis az ország törvényeinek addig van létjogosultságuk, amíg nem ütköznek a személyes vagy pártja érdekeivel. Holott amit Dragnea akar, az tulajdonképpen minden bűnelkövető álma: a jogerős bírósági ítélet kihirdetése után törölni a Btk-ból vagy a jogszabályokból magát az adott bűncselekményt. Mindez a román politika újkori történetírásába „fekete keddként” bevonult törvényhozási ámokfutásnak lenne a folytatása, amikor is 2013. december 10-én a bukaresti honatyák megpróbáltak büntetlenséget bebiztosítani maguknak. És amit Brüsszeltől Washingtonig a jogállam elleni merényletként értelmezett a nemzetközi közvélemény is.
Vagyis ha a román baloldal beindul, könnyen ott tarthatunk, ahol abbahagytuk.
 Rostás Szabolcs
Erdélyi Napló (Kolozsvár)