Örökségünk Őrei: a kolozsvári Óváry-Purjesz házat keltették életre a refisek
Purjesz Olga irodalmi szalonja „must-see” volt a múlt század eleji Kolozsváron, megfordult itt Ady Endre, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Wass Albert, állandó vendég volt Szilvássy Karola is. Az Óváry-Purjesz ház ma nem tartozik a turistalátványosságok közé, hétfő délután mégis sokan betértek az ingatlan üresen álló szobáiba.
A Mócok útja 19. szám alatt, a Nicolae Stăncioiu Szívkórház mellett található ház az államosítás után több lakrészre oszlott, ma egy fogászat és egy lakrész kivételével üresen áll. A műemlék-épületet az Örökségünk Őrei program keretében a Kolozsvári Református Kollégium XI. A osztályos tanulói fogadták örökbe és hétfőn néhány órára megnyitották az érdeklődők előtt.
Kreatív írás workshop nemes(i) ízekkel 
Az „Óváry Saloon Revival" bemelegítőjeként a csapattagok részleteket olvastak fel a háztörténeti kutatás során talált szövegekből, a jelenlévők így a híres látogatókról szóló történeteket összekapcsolhatták a falra függesztett régi fotókkal. Ezután kreatív írás-workshop következett a régi irodalmi estek emlékére André Ferenc és Székely Örs irányításával: különböző feladatok segítségével az is verset írt, aki azelőtt sosem gondolta magát költőnek.
Az elhagyatott házban gyertyákkal, kislámpákkal, improvizált fűtéssel sikerült élhető körülményeket varázsolni, a legszebb az egészben az volt, hogy a XI. A oszályos tanulóknak a Kolozsvári Református Kollégium Szakképző Intézetének asztalos, illetve szakács diákjai is segítettek, mindenki a saját szakterületének megfelelően.
A hangulatot kétségkívül feldobta a Szilvássy Karola szakácskönyvéből származó receptek alapján összeállított kóstoló. A legnépszerűbb Olga néni sonkás zsemléje volt, aki nem sietett, le is maradt róla. A szakácstanoncokat irányító Kovács Zsolt, a Mikó étterem séfje megosztotta velünk a receptet: „A zsömle tetejét lereszeltük, kivettük a belsejét, felaprítottuk és vajon kicsit megfuttattuk, ehhez vágtunk fel apróra sonkát, tojássárgáját tettünk bele, összekevertük és visszatöltöttük a zsemlébe, úgy, hogy a tetején hagytunk egy kis helyet, ahová tettünk újra egy tojássárgáját. Visszatettük a sütőbe és úgy sütöttük, hogy a tojássárgája se túl kemény, se túl lágy ne legyen.”
Emellett volt még oláh palacsinta is, amit a korabeli recept szerint, élesztő nélkül készítettek, „ezért kicsit tippanósabb lett, mint amihez ma hozzá vagyunk szokva” – mondta Kovács Zsolt. „Tojással, sós vízzel készítettünk egy masszát, azt kinyújtottuk, vajjal rétegesen bekentük és újragyúrtuk, a végén kinyújtottuk és megtöltöttük juhtúróval és tehéntúróval. Hosszú, kígyószerű alakot kaptunk, azt feltekertük csigává és így egyben kisütöttük olajban, majd – hogy mindenkinek jusson – felvágtuk négybe.”
A tálakról a falcs kaviáros szendvics fogyott a legnehezebben, Kovács Zsolt szerint a fiatalok nincsenek hozzászokva az erre jellemző édeskés ízhez. A szendvicskrémet hering, alma, hagyma, cukros vízben megfőzött mustármag, főtt tojássárga hozzáadásával készítették, az összetevőket háromszor átdarálták, hogy minél pépesebb legyen. Ezt a főúri szalonokban egy nagy tálban szolgálták fel és úgy kenték a pirítós kenyérre, itt bagettszeletre kenték és a megmaradt tojásfehérjével díszítették, mondta el Kovács Zsolt. Szerinte egyébként ez az édeskés falcs kaviár a magyar konyhát ért török hatásokra utal, ahogy az oláh palacsinta bakhlavára emlékeztető tésztája is.
Egy városi legenda nyomában
Nagy Esztertől, a refis csapat egyik tagjától megtudtuk, hogy a Purjesz Olga fia, Óváry Zoltán világhírű immunológus és allergológus a Kolozsvári Református Kollégium diákja volt, ezért fogadták örökbe éppen ezt az épületet. „A XI. A osztály több mint fele foglalkozik ezzel a projekttel, sőt, akik nincsenek név szerint feltüntetve, mint csapattagok, azok is boldogan bekapcsolódtak a munkába, főleg a ma este megszervezésébe. Mert azért hatalmas munka volt, attól kezdve, hogy ezt a házat ki kellett takarítani, húsz éve többnyire hajléktalanok laktak benne” - mesélte Eszter.
Olga néni szalonja szomorú véget ért: 1944 októberében az itt tartózkodó családtagok tömeggyilkosság áldozatai lettek. „Többek között a Szabadság archívumában meg egyéb interneten megtalálható cikkekben kutattam és érdekes dolgokra bukkantam. A gyilkost a mai napig sem lehet konkrétan név szerint megnevezni, több feltételezés is született róla, például, hogy szovjet katonák érkeztek Kolozsvárra és ők nem nézték jó szemmel ezeket az irodalmi esteket, és akkor betörtek, elkezdték a nőket molesztálni, majd megölték a bent levőket. A szűkebb családi kör volt itt, Óváry Zoltán professzor úrnak a szülei, meg itt volt Szilvássy Karola, Bánffy Miklós múzsája, de ő megmenekült csodálatos módon, a komornája pont áthívta, mert ki akarták rabolni a lakásukat. Óváry Zoltán professzor úr nem volt jelen azon az estén, hanem egyesek szerint a fronton volt, mint segédorvos, mások szerint külföldön volt, és ő megmenekült, de mikor tudomást szerzett a szörnyű hírről, többet vissza se tért Kolozsvárra” – tudtuk meg a részleteket Esztertől.
A ház jelenlegi tulajdonosa az Amerikában elhunyt Óváry Zoltán titkára, aki a távolból támogatásáról biztosította az örökbefogadókat. „Ez nagy örömünkre szolgál, mert főleg a projekt kezdetén nagyon azt hittük, hogy védtelen kis csapat vagyunk, de a mai estén elég pozitív visszajelzések érkeztek, annak ellenére, hogy nem is gondoltuk, hogy iskolásokként képesek vagyunk egy rendezvényt megszervezni” – mondta Nagy Eszter.
A refis csapat tavasszal rendbe hozza a ház udvarát is, és további rendezvényeket is terveznek.
Zs. E.
maszol.ro

Megszüntetett osztály: a kolozsvári Brassai líceum tanárai ismét kipakolnak
Újabb közleményben fejezte ki tiltakozásukat a kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum tanári közössége amiatt, hogy a Kolozs megyei tanfelügyelőség úgy döntött január 25-én: nem indulhat jövő tanévben kilencedik elméleti osztály az iskolában. A tanfelügyelőség döntése Onisifor Ghibu Elméleti Líceumot is érinti, amely szintén közleményben tiltakozott. 
"Az elmúlt napok eseményei, sajtónyilatkozatai és interjúi nem adtak választ, magyarázatot a legfontosabb kérdéseinkre, felvetéseinkre. Ahogy a 2017. január 26-i nyilatkozatunkban kifejtettük, nem kizárólag csak a mostani 2017. január 25-i döntésről van szó, hanem a Brassai Sámuel Elméleti Líceumot 2010-től sújtó negatívan diszkrimináló döntések sorozatáról! A Brassaitól most sorrendben és szelektíven a harmadik elméleti osztályt vették el, miközben más kolozsvári magyar iskolák másfél évtizede (!) változatlan elméleti líceumi osztályszámmal működhetnek. Nem „csak” egy osztályról van itt szó, hanem háromról!" - olvasható a közleményben.
A tanári közösség kérdése:  Miért nem vették figyelembe a szülők döntéseit, miért vették el az általuk igényelt természettudományi osztályt, és miért nem a 2013-ban ránk erőltetett szakosztályt? Emlékeztetnek, hogy az iskolában minden évben felmérést végeznek a szülők körében és ennek függvényében kérik a kilencedik osztályokat. "A most végző tizenkettedikeseink szülei annak idején, 2013-ban egy matematika-informatika osztály indítása mellett döntöttek, és mi figyelembe véve ezt, egy ilyen profilú osztályt kértünk. A szülők az idén újra természettudományi osztályt kértek, ez irányú kérésüket iktatták is a tanfelügyelőségen. Az elméleti osztályunk elvétele mellett döntők nem vették figyelembe az érvényes oktatási törvény 79-es és 80-as cikkelyeit, mely szerint az oktatás haszonélvezői elsősorban a diákok és szüleik és fontos döntések meghozatalakor kötelező módon konzultálni kell velük is. Már jóval a döntés előtt szóban jeleztük, és írásban is felhívtuk a figyelmet a megyei tanfelügyelőségre benyújtott 243/ 2017. január 13-as számú szülői beadványban szereplő kérésre, és azt is kifejtettük, hogy milyen következményekkel jár az utolsó elméleti osztályunk megszüntetése. Egyértelműen felelőtlen döntésnek tartjuk, hogy ezek ellenére az elméleti osztályt vették el, jóval több kárt okozva így az iskolának. A szakosztályok túlsúlyba kerülésével az elméleti líceumunk idővel szaklíceummá alakul át, és el fogjuk veszíteni a 0-VIII osztályos tagozatunkat is: tehát nem „csak” a kilencedikes osztályunkról van szó, hanem az iskola megszüntetéséről!" - olvasható a közleményben.
Kik dönthettek volna? 
Emlékeztetnek, hogy azon az ülésen, ahol arra kérték az iskolaigazgatókat, döntések el ők maguk, mely két osztályról mondanak le és hol, nem jártak el jogszerűen. Az OM5777/2016-es számú minisztériumi rendelet 11-es cikkelye szerint nem is lehetett volna az említett találkozón dönteni, és ezért nem is születhetett semmilyen megegyezés, hiszen az igazgatók egymagukban nem hozhatnak arra vonatkozó döntést, hogy milyen osztályok maradjanak meg. A gyűlésen résztvevők ezt jelezték is. Erre csak az iskola vezetőtanácsa jogosult" - érvelnek. 
Hozzáteszik, idén is, akárcsak 2013-ban, az elméleti osztály sorsát már jóval hamarabb, szűk körben eldöntötték: "Két héttel a 2017. január 25-i tanfelügyelőségi vezető tanácsi gyűlés döntése előtt, már 2017. január 11-én behívatta Ömböli Irma magyar szakos tanfelügyelő a Brassai Sámuel Elméleti Líceum és az Onifisor Ghibu Elméleti Líceum magyar tagozatának a vezetőségét, majd Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes és a másik három magyar tanfelügyelő jelenlétében elmondták, hogy e két iskola elméleti osztályait fogják elvenni. E tény közlése után beadvánnyal fordultunk a Kolozs megyei és kolozsvári RMDSZ szervezetek vezetőihez".
Milyen kritériumokról van szó?
Arra a kérdésre, hogy milyen kritériumok alapján választották ki a megszüntetendő osztályokat, Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes utólag, a hivatalos 2017. január 25-i tanfelügyelőségi vezető tanácsi gyűlés döntése után a Maszolnak azt válaszolta, hogy figyelembe vették többek között a megyei és országos tantárgyversenyeken elért eredményeket, az érettségi eredményeket stb. "Ha elolvassuk a OM5777/2016 számú minisztériumi rendeletet, kiderül, hogy a főtanfelügyelő-helyettes által felsorolt „kritériumok” sehol nem szerepelnek. Mennyire lehetett objektív egy olyan kritériumrendszer, amelyet ráadásul szelektíven csak néhány kolozsvári iskolára alkalmaztak, és nem az összes magyar iskolára? Azt sem tartjuk méltányosnak, hogy olyan intézmények eredményeit hasonlítják össze, amelyek közül egyesek másfél évtizede változatlan elméleti osztályszámokkal működnek, nyugodt munkakörülmények között, míg a Brassait kilakoltatták, sorozatosan osztályokat vettek el tőle és tanári kara is a harmadára csökkent" - írják.
Emlékeztetnek, hogy a Brassai Sámuel Elméleti Líceum végzősei közül 2013-ban 78,08 százalék, 2014-ben 93,47 százalék, 2015-ben 95,34 százalék és tavaly 56,81 százalék érettségizett sikeresen. Közlésük szerint tavaly végeztek azok a korábbi kilencedikesek, akik már az új épületben kezdtek. "Két elvett osztály és kilakoltatás mellett is szerintünk nem rossz a Brassai négyéves átlageredménye; jobb, mint a megyei és országos átlag (és jobb, mint nem egy Kolozs megyei magyar líceum és tagozat átlaga)" - írják.
"Jövőre visszakaphatjuk a most elvett osztályunkat, ígérik és nyugtatgatnak. Ahogy a 2017. január 26-i nyilatkozatunkban is jeleztük, 2012 november 2-án érdekvédelmi szövetségünk Kolozs megyei vezető tisztségviselői aláírásukkal is megerősítve ígérték, hogy iskolánkban az elméleti oktatás nem fog kárt szenvedni a ránk erőltetett szaklíceumi osztály beindításával, ennek ellenére 2013 óta mindkét elméleti osztályunkat elvették tőlünk. Csökken a gyerekszám, hangoztatják, elkerülhetetlen az osztályok számának a csökkentése. De a megyei osztálycsökkentések terheit miért mindig elsősorban csak a Brassai Sámuel Elméleti Líceumnak kell viselnie? Miért nem lehet átvenni más megye példáját, ahol felváltva egyik évben egyik iskola indít kilencediket, másik évben a másik?" - olvasható a közleményben.
A dokumentum végén biztosítanak, hogy minden tőlük telhetőt meg fognak tenni, hogy a Brassai Sámuel Elméleti Líceum továbbra is elméleti líceumként működjön a mostani líceumi osztályszámmal. A közlemény teljes szövege itt olvasható. 
A ghibusok is tiltakoztak
Korábban Nagy Csilla az Grigorescu negyedi Onisifor Ghibu Elméleti Líceum magyar tagozatának nevében szólalt meg nyilvánosan az iskolát érintő döntésről. A tanfelügyelőség határozata szerint jövő tanévtől megszűnik az iskolában az egyetlen magyar nyelvű kilencedik osztály. 
Emlékeztetnek, a tanfelügyelőség arra a cáfolhatatlan tényre hivatkozik, hogy az idén 78 diákkal kevesebb végzi a nyolcadik osztályt magyar tagozaton, tehát ha optimális esetben mindenki magyarul szeretne továbbtanulni, akkor is minimum 2 osztálynyival kevesebb kilencedikes diák kezdené meg a következő tanévet.
Nem voltak könnyű helyzetben a magyar tanfelügyelők, amikor az iskolaigazgatóktól átvállalták a döntés felelősségét. Január 6-án több mint hatórás gyűlés után jobb híján minden iskolaigazgató elfogadta, hogy a tanfelügyelőség vezetőtanácsa dönt majd saját kritériumrendszere alapján (pl. utolsó négy év bejutási eredményei, tanulmányi átlageredménye, megyei és országos tantárgyversenyeken elért eredmények, érettségi eredmények). Megjegyezendő, a szaklíceumi osztályok, szakosztályok és a vidéki iskolák elméleti osztályainak számát nem csökkentették.
"Nem értünk egyet azzal, hogy csak természettudomány szakos osztályokat szüntettek meg, ezzel felborítva az arányt, amit évek óta a diákok józan opciója, pályaválasztási irányultsága határoz meg. A természettudományi osztályok egyre népszerűbbek a diákok körében, mert a továbbtanulás, pályaválasztás széles skáláját teszi lehetővé ezen a szakon érettségizett diákok számára. Tehát jövőre három matematika–informatika osztály mellett csak két természettudományi osztály maradt a kolozsvári és környékbeli diákok számára. Nem tudom, milyen statisztika mutatta ki, hogy az idei nyolcadikosoknak hirtelen megugrott az érdeklődése a matematika és informatika, valamint a humán tantárgyak iránt, és drasztikusan csökkent a természettudomány szakos osztályok iránt. Míg tavaly a diákok 40%-a választhatta az elméleti osztályok palettájáról a természettudomány szakot, 30-30%-a a matematika–informatika, illetve humán szakot, az idén csak 25%-a iratkozhat természettudomány osztályba, 37-37% matematikára, humánra" - olvasható. 
Hozzáteszik, meggyőződésük, hogy a tanfelügyelők döntését elsősorban a társadalmi elvárások, a közvélemény várható reakciója befolyásolta, "amit, nevezzük csak őszintén nevén a dolgokat, a szülők részéről egyfajta, igényességnek vélt sznobizmus irányít, amely már elemitől kezdve szeretné biztosítani a gyerek társadalmi státusát a hagyománnyal rendelkező iskolák választása által". 
Nem objektív kritériumok alapján döntöttek?
"Nem tekintjük objektívnek, sőt megtévesztőnek tartjuk azt a kritériumrendszert, ami alapján egyetlen 9. osztályunk elveszíti létjogosultságát. Kiegészítő magyarázat nélkül ezen szempontok szerinti értékelés megbélyegez minket, negatívan minősíti a munkánkat. Határozottan kijelentjük, hogy a Ghibu-líceum tanári közössége mindenkor magas szakmai felkészültséggel, nagy szeretettel és odaadással foglalkozik minden egyes reá bízott gyerekkel. Személyes beszélgetések vagy ellenőrzések alkalmával maguk a tanfelügyelők csak szuperlatívuszokban beszéltek az itt zajló oktatói-nevelői folyamatokról, eredményekről, a tanárok és gyerekek munkájáról" - írják. 
"Annyi más szempont is szóba jöhetett volna: például az, hogy hány, anyagilag és társadalmilag hátrányos helyzetű család gyerekét tanítottuk, neveltük, juttattuk el az érettségiig. Tanulmányok igazolják, hogy a gyerekek szociokulturális háttere hogyan befolyásolja a tanulmányi előmenetelt. Nemcsak a családból hozott ismeretanyag és attitűd nyit hatalmas szakadékot gyerek és gyerek között; ha csak arra az egyszerű tényre gondolunk, hogy minél „elitebb” iskolába jár egy gyermek, annál többet fordítanak a szülők magánórára, egyből megkérdőjelezhetővé válik az érettségi eredmények összehasonlítása. Alapvető pedagógiai elv, hogy ne egymáshoz, hanem önmagához hasonlítsuk a gyereket, fejlődését, eredményeit csak ahhoz mérhetjük, amennyit a líceum elején otthonról, illetve régi iskolájából hozott. Konkrétan: matematikából 5-ös bejutási jegyről érettségire hatoson felüli jegyre feltornázni a gyereket, akinek családja nem tudja fizetni a magánórát, van annyira nagy teljesítmény, mint kilences tanulóból kilences érettségizőt faragni. Nem tartjuk igazságosnak az eredmények száraz számadatokban, statisztikákban való mérését, miközben az oktatás az egyik legszubjektívebb, legtöbb emberi tényezőtől függő, legtöbb érzelmet, empátiát igénylő folyamat. Nem szalámit gyártunk, nem paradicsomot termesztünk, hanem élő, érző, különböző temperamentumú és különböző képességű gyerekeket készítünk fel az életre" - olvasható. 
Kijelentik, hogy részt kívánnak venni annak a közép- és hosszú távú oktatási stratégiának a kidolgozásában, amely lehetővé teszi, hogy elsősorban a gyerekek igényeit figyelembe véve zavartalanul működhessenek az arra érdemes Kolozs megyei iskolák és tagozatok. 
maszol.ro

Amit lehet, fel kell dolgozni
– Felértékelődik a méhészet. Egyre több erdélyi gazda fog bele, azonban nem mindenki számára váltja be a hozzáfűzött reményeket. A Csíkszéki Mezőgazdászok Egyesülete számára mennyiben jelent prioritást a méhészképzés?
– Azt tapasztaljuk, hogy egyre nagyobb az érdeklődés a méhészet iránt, és a sikeres munkához mindenekelőtt szakismeretek szükségesek. Gazdaszervezetként a képzés területén segíthetünk a legtöbbet. Mezőgazdasági egyesületünk 2016. december derekán negyedik alkalommal szervezte meg a csíksomlyói Jakab Antal Konferenciaközpontban a Székelyföldi Mezőgazdasági Konferenciát, amely tavaly méhészeti fórumként fogadta a gazdákat. 2016 különösen nehéz év volt a méhészek számára, sokan mínuszban zártak, ezért jól jött, hogy neves szakemberek bevonásával tudtunk nekik útmutatót nyújtani. A méhészet az az ágazat, amely hagyományos termékek előállításával Székelyföld természeti örökségét ápolva a fenntartható fejlesztés egyik fontos pillérévé válhat.
– Hogyan fogadják a méhészkedő gazdák a mezőgazdasági szakemberek előadásait?
– Talán a méhészek a legigényesebbek a tanulásra, tudásuk frissítésére. Jó tapasztalataink vannak, mert mindig olyan szakembereket hívunk meg, akik nagyon jól felkészültek – rendszerint ők maguk is aktív méhészek –, így ismerik a szakma minden csínját-bínját. Decemberi fórumunkra meghívtuk Szőcs Borókát, a 2016-os TUDÉK díjazottját, aki Környezet és korfüggő zsírfelhalmozás méheknél címmel tartott színes előadást saját kutatásaira támaszkodva: székelyföldi méréseinek eredményeit ismertette Csíksomlyón. Dr. Tófalvi Melinda méhészetre szakosodott állattenyésztő mérnök átfogó előadásában elsősorban az anyaméhek kiválasztásáról, a környezet, a technológia, az ember, a természet és a méhek közötti összhangról, egyensúlyról és az ezek hiányából adódó problémákról beszélt. A korondi méhész előadásait azért hallgatják sokan figyelemmel, mert mindig saját méhésztapasztalatait is megosztja hallhatóságával. Lázár Tibor, a Hargita Megyei Méhészegyesület elnöke a saját méhészetében használt és bevált technológiai megoldásokat mutatta be. Előadása elsősorban a gyakorlati oldaláról próbálta megközelíteni a szakmát, külföldi szakmai tanulmányutakon és konferenciákon szerzett tudást is beleépítve az előadásába.
– A téli időszakban mennyire gyakoriak a méhészeknek szóló programok?
– Az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületeinek Szövetsége többször vállal partneri szerepet szakelőadások, tanfolyamok megszervezésében. Legutóbb, december elején a méhészek védőszentjéről, Szent Ambrusról elnevezett méhésznapot tartottunk a marosvásárhelyi Deus Providebit házban. Mintegy negyven méhész jött el a rendezvényre, amelyet a Nyárád Völgye Méhészegyesülettel és a Milvusz Grouppal közösen szerveztünk. A rendezvényen részt vett Bordi Kacsó Zsolt, az Apia Maros megyei aligazgatója is, akitől a gazdák első kézből értesülhettek a méhészeknek járó agrártámogatásokról. Igény van tehát ezekre a rendezvényekre, a téli periódus pedig kiválóan alkalmas a tanulásra, továbbképzésre és elmélyülésre.
– Alig két hónapja tért haza egy csíki gazdacsapattal a Felvidékről. Mit láttak, mit tapasztaltak?
– A Csíkszéki Mezőgazdászok Egyesületének nagyon fontos a Kárpát-medencei magyar gazdaszervezetekkel való kapcsolatépítés. Minden erre irányuló lehetőséget és pályázatot megragadunk, hogy tapasztalatcseréket szervezzünk gazdáink számára. Tavaly november utolsó hetében szakmai tanulmányutat szerveztünk Szlovákiába, Felvidékre, ahol Karva község környékének sikeres magyar agrárvállalkozásait látogathattuk meg a Gazda Polgári Társulás partneri segítségével. Mindez a magyarországi Földművelésügyi Minisztérium támogatásával sikerült. A négynapos felvidéki tapasztalatcserén a mezőgazdaság különböző területein dolgozó gazdákat, agrárvállalkozásokat, mezőgazdasági nagyüzemeket cserkésztünk be. Volt közöttük szántóföldi növénytermesztéssel, gyümölcsfeldolgozással, vidéki turizmussal, agrároktatással, borászattal, szarvasmarha-tenyésztéssel és svájci típusú sajtkészítéssel foglalkozó kisebb-nagyobb vállalkozás. Nyilván az volt a cél, hogy a csíki csapatban részt vevő 13 gazda minél több mindennel ismerkedhessen meg.
– Volt-e olyan szakterület, amely közelebb áll a csíki gazdákhoz?
– Talán az izsai Bokros farmot emelném ki, amely mintegy 400 hektár szántóföldön gazdálkodik, és elsősorban krumplit termeszt. A vállalkozó család úgy ítélte meg, hogy a legfontosabb a több lábon állás, ezért a falusi vendéglátásban és egy kis állatfarm erejéig az állattenyésztésben is fantáziát lát. Hasonlóan sokszínű látvány és tapasztalat volt a Búcsi Mezőgazdasági Szövetkezet, amely több száz hektáron foglalkozik szántóföldi növénytermesztéssel, de rendelkezik szarvasmarhateleppel, gyümölcsösökkel és szőlőültetvényekkel is, és gyümölcsfeldolgozót működtet. A szövetkezet érdekessége, hogy mintegy száz alkalmazottat foglalkoztat.
– Mennyire fontos a gazdák számára a termelés és feldolgozás integrálása?
– Tapasztalataink azt mutatják, hogy ez egyre fontosabb. Több helyen is a megtermelt gyümölcsöt maguk dolgozzák fel és forgalmazzák, és ezeknek a termékeknek igen jó a piaca. Karván például sikerült megnézni egy kis családi gyümölcsfeldolgozót, amely jó minőségű gyümölcsleveket és gyümölcschipszeket gyárt és forgalmaz. Magyarországon Dunaharasztiban meglátogattuk Ficsor Árpád szimmentáli típusú szarvasmarha-mintafarmját, amelynek törzstenyészetébe 220 magyartarka szarvasmarha tejelő egyedei adják a kiváló minőségű alapanyagot. A vállalkozó kis sajtüzemet is működtet, amelyben svájci típusú parasztsajtokat készít és forgalmaz. A lényeg az, hogy aki teheti, maga dolgozza fel termékeit, vagy ezek egy részét falusi vendéglátásban hasznosítja. Ezek a tapasztalatok mindenképpen ösztönzők a székelyföldi gazdák számára is.
Kisréti Zsombor
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szobrot kap Kolozsváron Dávid Ferenc
Az unitárius egyház is a reformáció 500. évfordulójának megünneplésére készül, nagyobb ünnepségsorozatra azonban 2018-ban, a vallásszabadságról szóló törvény 450. évfordulóján kerül sor. Bálint Benczédi Ferenc püspökkel az egyház előtt álló kihívásokról beszélgettünk.
– Az 1568-as tordai országgyűlésen meghirdetett vallásszabadság napjának ünnepsége felvonulással ért véget. Mit üzennek ezzel a helybélieknek?
– A templomi ünnepség Tordán amiatt egészült ki felvonulással, hogy a helybéliek figyelmét felhívjuk az esemény jelentőségére és történelmi fontosságára. Lassan ugyan, de változnak az idők. A Tordai Történelmi Múzeumot némiképp átrendezték, így az országgyűlésen a Dávid Ferencet ábrázoló Kőrösfői-Kriesch Aladár-festmény már nincs eldugva, végre jól látható helyre került. Csodálkoznak is eleget az alkalmazottak, hogy sok magyar vagy éppen tengerentúli vendég éppen ezt a képet keresi...
– A 449 évvel ezelőtt született határozat mégsem hozott békés évszázadokat az erdélyi unitáriusok számára. Mikor jött el ismét a nyugodt együttélés időszaka?
– Ha abból indulunk ki, hogy Dávid Ferenc korában Kolozsvár lakosságának nagyobb része unitárius volt, és nem egy erdélyi városban találtak menedékre a Lengyelországból elüldözött unitáriusok, Bethlen Gábor fejedelemsége alatt már akkorát fordult a kocka, hogy a háromszéki unitárius gyülekezeteket református püspökség felügyeletére bízták. Három évszázadon át az unitárius egyház lényegében még egyházalapító püspökéről sem tudott megemlékezni, mert mindig védekező álláspontra kellett helyezkednie. Megtűrtek, de elvették nyomdánkat, a rekatolizáció folyamán a kolozsvári főtéri templomot – templom nélkül maradt sok más gyülekezet is –, és fejünkre olvasták a szombatos mozgalmat. Csak a 19. század végén nyílt lehetőség arra, hogy az egyház megemlékezéseket, emlékünnepélyeket tartson, és beszélni lehessen a vallásszabadságot kimondó törvényről, amely egykoron mindenféle megtorlástól megvédte az unitárius közösségeket.
– Mennyire volt jótékony hatással az egyházra az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés?
– Igazából az 1867-es kiegyezéstől az első világháborúig tartott az az időszak, amikor végre levegőhöz juthatott az unitárius egyház. Ki tudta építeni a lelkészképzést, és föl tudta venni a kapcsolatot az angol és az amerikai unitáriusokkal. Az ott tanuló erdélyi papok hozták be a teológiába azt a fajta liberalizmust, amiről ma nagyon nehéz beszélgetni, mert a szónak már egészen más a kicsengése. A kiegyezés után az egyház szervezetileg és szerkezetileg is próbál megerősödni: a gyülekezetek, a presbitériumok, az egyházi iskolák, a folyóiratok kiépülésének és megerősödésének az időszaka ez.
– Mekkora szerep jutott az egyházi oktatás megerősödésének?
– Az unitárius egyháznak végig erős iskolája volt, amire a kiegyezés utáni időszakban már nagyobb hangsúllyal lehetett építkezni. Egyházi oktatásunk színvonalát mutatja, hogy amikor a 19. század második felében Kolozsváron megalakul az egyetem, a kollégium teljes tanári karát átveszik. Az unitárius iskolákban mindig nyitott szellemű tanítás folyt, gyorsan bevezették a természettudományok tanítását is. Alaptanításunk szerint meg kell tartani a tudás és a hit egyensúlyát. Manapság örvendünk annak, hogy a vallásoktatás visszakerült az iskolákba, de számomra nem mindegy, hogy a gyereknek mit és hogyan tanítunk. Dogmatikát vagy tényleg evangéliumot viszünk, hogy örvendjenek? Nem biztos, hogy egy 10 éves gyereknek Lázár föltámasztásáról kell beszélnünk ahelyett, hogy a számára sokkal könnyebben megérthető Irgalmas Szamaritánusról szólnánk.
– A 20. század eleje óta sok unitárius lelkipásztor megfordult az Egyesült Államokban. Többen idehaza, Erdélyben próbálták kamatoztatni tapasztalataikat, és a mezőgazdaság megújítására is kísérletet tettek, szövetkezeteket, gazdaegyleteket indítottak. Mi lett ezzel az örökséggel?
– A kommunista éra a sikeres szövetkezeti kezdeményezéseket leradírozta. Az 1948 utáni időszakban sok minden gyökeresen megváltozott. Gyülekezeteink egy része mára nagyon elöregedett és elszegényedett, éppen amiatt, mert a székely embert mindenéből kiforgatták. 27 év óta folyik a vita a magyar oktatásról, de a székely falusi emberrel senki nem foglalkozik. Kicsit túlzás, de azt kell mondanom, hogy az én nemzedékemmel kihal a földszeretet is. Ma már nincsenek mezőgazdasághoz értő emberek. Ezt kellene újratanítani. Vannak persze pozitív példák, de a sikeres gazdálkodást biztosító szövetkezésre az emberek hatalmas bizalmatlansága miatt látok kevés esélyt. Tudjuk, mi történt a kollektivizálással, és az is nyilvánvaló, hogy akik tömbháznegyedekben nőttek fel, nem térnek vissza gazdálkodni. Dédszüleim elmentek Amerikába, hazajöttek és földet vásároltak, jött a román világ, elvette tőlük. Később a nagyszülők mentek Pestre vagy Bukarestbe kőművesként dolgozni, és amikor hazajöttek, ismét földet vásároltak. A gazdálkodásban volt egy közös forgórendszer, és még ott is nagyon sok mindent közösen oldottak meg, ahol nem működött gazdaszövetkezet. 27 év óta ezt a hagyományt nem sikerült újjáéleszteni.
– Az egyházközségek által visszakapott földterületek tehát nem jelentenek akkora jövedelemforrást, mint régen.
– Egyházközségeink 50–70 százalékban kapták vissza egykori birtokaikat. Jó eset az, ha egy nagyobb vállalkozónak bérbe tudják adni, amiért gabonát vagy pénzt kapnak. Fehér hollóként az a lehetőség is adott, hogy maga a lelkész gazdálkodik, ennek viszont az a veszélye, hogy a pap és a gyülekezet között feszültség keletkezik, mert egyesek szerint „tollasodik” a lelkész. Sok helyen azonban ezek a területek műveletlenek. Régen a kolozsvári kollégiumnak 500 hektár birtoka volt, aminek a töredékét kaptuk vissza. Az erdőrészek annyira le vannak tarolva, hogy jó darabig semmiféle jövedelmünk nem származik belőle.
– Az unitárius egyház hogyan készül a reformáció ötszáz éves évfordulójának a megünneplésére?
– Erdélyben a protestáns egyházaknak jó a kapcsolata, rendszeresen találkozunk. A rendszerváltás után, amikor az erdélyi és a magyarországi unitárius egyház egyesült, igyekeztünk részt venni az ökumenikus imaheteken, jó kapcsolatot építettünk ki a magyarországi egyházakkal is. Amikor először hallottam a Reformáció Emlékbizottságról, arra gondoltam, hogy itt egy szép összefogás készül. A püspökökkel való beszélgetésből derült ki, hogy valójában nem lesz közös ünneplés, mindenki a maga egyházkerületében ünnepel, így aztán mi magunk is külön pályáztunk.
– Jövőre lesz 450 éves a vallásszabadságot kimondó tordai országgyűlés határozata. Ezt hogyan ünneplik?
– 2018 valóban mozgalmas esztendő lesz az unitárius egyház életében. Év elején teológiai konferenciával nyitunk erdélyi, bukaresti, magyarországi és amerikai teológusok részvételével. Ha addig elkészül, jövő júniusban szeretnénk felavatni Kolozsvár belvárosában a Vallásszabadság Házát. A volt püspöki rezidencia alapos restaurálási munkálatokon esik át, ez ma Kolozsvár második legrégebbi háza. A harmadik nagy tervünk Dávid Ferenc szobrának felállítása a kincses városban. Az 1900-as évek elején született ötletnek bő száz évet kellett várnia a megvalósításra. A helyi önkormányzattal két éve próbálkozunk eredménytelenül egy köztéri hely kijelöléséről: minden javaslatunkat elvetették, vagy nem tárgyaltak róla. Az az elképzelés is meghiúsult, hogy a főtéri római katolikus templom kertjébe állítsuk fel a szobrot. Végül maradunk saját portánkon: Dávid Ferenc szobra a kolozsvári belvárosi unitárius templom és a kollégium közötti nyitott térre kerül.
– Polémiát okozott az unitárius egyház kiállása a homoszexualitás mellett. A romániai történelmi egyházak közül egyedül önök nem írták alá Bukarestben az ezzel kapcsolatos, közös állásfoglalást. Ez mennyire osztja meg a híveket?
– Szeretném hangsúlyozni, hogy az unitárius egyház nem mondta ki és nem is fogja kimondani az egyneműek házasságát, ez a köztudatba bevitt csúsztatás. A házasság, mint fogalom, a magyar alaptörvényben is rögzítve van férfi és nő között, de tudomásul kell vennünk, hogy ezen kívül vannak más kapcsolatok is. Mi tiszteletben tartjuk mindenki döntését, mert azt valljuk, hogy a Názáreti Jézus nem a kizárólagosságot hirdette. Nem hiszem, hogy a homoszexualitás körül kialakult vita ma a kereszténység legnagyobb problémája. Lehet, hogy rossz a hasonlat, de ha egy családnak van egy púpos gyereke, azt nem dobja el, nem küldi gyehennára, de nem is helyezi a kirakatba.
– A rendszerváltás óta nagyon sok erdélyi unitárius lelkész tanult az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában. Mit lehet ezekből a tapasztalatokból ma Erdélyben alkalmazni?
– Az angol egyetemeken inkább a teológia terén tudnak elmélyülni, Amerika pedig a gyülekezetszervezés jó iskolája. Minden erdélyi unitárius gyülekezetnek van egy amerikai testvérgyülekezete, és ezeknek a kapcsolatoknak mintegy hetven százaléka ma is működik. A kinn tanultak hatására Erdély-szerte beindult egy erjedési folyamat az istentiszteletek mellett kiépülő különböző foglalkozások, gyülekezeti kapcsolatok révén. Az a jó, hogy az erdélyi embernek van egy veleszületett normális szűrőrendszere, így a külföldi példákból csak azt veszi át, amit maga számára jónak ítél.
– Az egyházak iránti általános érdektelenség, a kiürülő templomok jelensége, gondolom, az unitárius egyházat sem kíméli. Van-e erre gyógymód?
– Egyházi életünk lelkészcentrikus, ezért lényeges, hogy a lelkész szakmailag jól felkészült legyen. A teológiai oktatás ma már olyan szinten áll, hogy képesek vagyunk hiteles prédikátorokat képezni. Olyan lelkészre van szükség, aki nemcsak szépeket mond, hanem szépeket is tesz. Az elöregedett gyülekezetekben az a kérdés, hogy egy huszonéves fiatal lelkész meg tudja-e találni a hangot a gyülekezet idős tagjaival. Én abban látom a jövőt, ha újra tudjuk értelmezni kapcsolatainkat. Olyan alkalmakat kell teremteni, ahol az emberek le tudnak ülni beszélgetni, és megtalálják kérdéseikre a választ. A pap mindenre nem tud válaszolni, ezért szükséges az értelmiségiek beépítése. A jövő feladata, hogy tanárnak, mérnöknek és más értelmiséginek is feladatokat adjunk. Ezen az úton kell haladni gyülekezeteink újjátervezésében. Ebben a folyamatban fontos szerep vár a szociális háló kiépítésére. Kolozsvár esetében már kidolgoztunk egy olyan hálózatot, hogy utcánként – vallási hovatartozástól függetlenül – hány magyar lakik és kinek van szüksége segítségre? Ez a többi egyházakkal közösen sokkal hatékonyabb és eredményesebb lenne. Mai szórványosodó településeink magyarságán leginkább az egyházak összefogásával lehetne segíteni.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Dr. Fazekas Sándor: a fiatalok számára vonzóvá kell tenni a mezőgazdasági szakoktatást
A magyar mezőgazdaság sikertörténete nemcsak az anyaországi gazdák és élelmiszerfeldolgozók megélhetését biztosítja, hanem jó példa a Kárpát-medencei magyarság számára is. Dr. Fazekas Sándor földművelésügyi miniszterrel a magyar mezőgazdaság fejlődéséről és a határon átnyúló magyar–magyar gazdakapcsolatokról beszélgettünk. 
– A hivatalos statisztikák szerint a magyar mezőgazdaság a nemzetgazdaság különböző ágazatait messze meghaladó módon, 2016-ban 8,5 százalékkal bővült. Mennyire sikertörténet napjainkban a magyar agrárium?
– Az elmúlt évben rekordtermésünk volt napraforgóból és szójából, valamint minden idők legmagasabb hozamai születtek az árpa, a kukorica, a szója, a napraforgó és a repce esetében, a búza hozama pedig 28 éves csúcsot döntött. A tavalyi kiváló eredmények a gazdák szakértelmének és kitartásának köszönhetőek. Ehhez hozzájárultak a szántóföldi ágazatokba az elmúlt évek során beáramló támogatások és fejlesztések, de a jó eredményekhez az átlagosnak mondható időjárási körülmények is hozzájárultak.
– Melyek a magyar mezőgazdaság húzóágazatai? Ebben milyen mértékben vesznek részt a különböző méretű gazdaságok?
– A mezőgazdaság kibocsátásának értéke hatodik éve folyamatosan nő, ennek köszönhetően 2016-ban újabb rekordszintre, 2620 milliárd forintra emelkedett. Ez a kiemelkedő eredmény elsősorban annak köszönhető, hogy a mezőgazdaság szinte minden ágazatában folyamatos a fejlődés, modernizálódott a géppark és az alkalmazott agrotechnológia, valamint bővült a termelők szaktudása. Mégis érdemes kiemelni néhány húzóágazatot: a szántóföldi növénytermesztést, a tejtermelést, a húsmarhatartást és a baromfitartást.
A tavalyi, az egymás utáni negyedik kedvező eredményeket hozó nyári aratás volt. 2014 után az elmúlt esztendőben ismét jelentős rekordok születtek az őszi betakarítás során, ami nem kizárólag az időjárásnak tudható be.
Szintén említést érdemel az a fejlődés, ami az elmúlt években a súlyos válság ellenére a tejágazatban végbement: jelentősen javult a tejhozam, nőtt az állomány, és hatékonyabbá vált a termelés technológiai háttere. Az egy tehénre jutó tejhozam 2015-ben 7500 liter volt, 12 százalékkal magasabb, mint 2010-ben, és ez uniós összehasonlításban is kiemelkedő szint. Ennek és az agrártámogatások emelkedésének is köszönhető, hogy a tejhasznú tehenek száma és a tejtermelés 2016-ban – az elhúzódó nemzetközi válság ellenére – növekedett, 214 ezer volt, 1 százalékkal, 2,1 ezer darabbal nőtt éves alapon, és 5 százalékkal meghaladta a 2012-es szintet is. Ez EU-s szinten is kedvező eredmény, hiszen az elmúlt egy évben például Németországban 1, Olaszországban 5 és Lengyelországban 7 százalékkal csökkent a tejhasznú tehenek száma. A tejtermelés 2016-ban az előzetes becslések szerint 2 százalékkal haladta meg az előző évi szintet.
A húsmarha ágazat is figyelemre méltó módon növekedett, bővült az állomány és a termelés, és kedvező a jövedelmezőség. A húshasznú tehénállomány hat év alatt megduplázódott, a vágómarha termelés volumene a 2015. évi 5,4 százalék után 2016-ban az előzetes adatok szerint 7 százalékkal bővült.
A baromfitartás az elmúlt években folyamatosan és kiegyensúlyozottan fejlődött, amiben az ágazat sajátosságai mellett fontos szerepe volt az integrált szerkezetű termékpályának, a magyar szakmai tulajdonú feldolgozó üzemeknek és a jelentősen megemelt agrártámogatásoknak. Az ágazat termelése az elmúlt hat évből ötben emelkedett, egy évben (2013-ban) pedig szinten maradt. Számokkal illusztrálva: a kibocsátás volumene a 2015. évi 9,8 százalékos emelkedés után 2016-ban az előzetes adatok szerint további 5 százalékkal emelkedett – mindez a baromfiinfluenza sajnálatos terjedése ellenére.
A magyar mezőgazdasági termelés sokszínű, hiszen a mindennapi élelmezésben fontos tömegtermékek mellett nagy számban vannak jelen a különleges minőségű, hagyományos termékek is. Ehhez természetesen sokszínű üzemszerkezet is társul. Fontos hangsúlyozni, hogy a mezőgazdasági termelésben minden méretkategóriának megvan a maga szerepe. A tömegtermékeknél a méretgazdaságosság miatt a nagyobb gazdaságok és a szövetkezetek a meghatározóak, míg a helyi piacok ellátásában, a magas minőségi kategóriába tartozó, egyedi, hagyományos termékek termelésében fontos szerep jut a kisebb gazdaságoknak is.
– Hogyan jellemezné a magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar exportlehetőségeit? Hogyan lehet talpon maradni az egyre telítettebb európai uniós piacokon, és milyen irányba nyitnak újabb piacok reményében?
– A magyar élelmiszergazdasági export 2010 és 2012 között 5,8 milliárd euróról 8 milliárd euróra nőtt, 2012 és 2014 között nagyjából stagnált, míg 2015-ben enyhe emelkedést mutatott. A Központi Statisztikai Hivatal 2016. évi január–augusztusi adatai azt mutatják, hogy az enyhe értékbeli növekedés várhatóan folytatódik.
Az agrárexport döntő többsége az Európai Unió országaiba irányul, ezen belül is a régi tagországok a meghatározóak. Az öt legnagyobb export célország – Németország (1222 millió euró), Románia (976 millió euró), Olaszország (718 millió euró), Ausztria (706 millió euró) és Szlovákia (462 millió euró) – az agrárkivitel 51,7 százalékát adta. A kivitel Németország és Románia irányába dinamikusan (+7,9, illetve +16,1 százalék), Olaszország irányába enyhén bővült (+1,3 százalék), míg Ausztria és Szlovákia viszonylatában csökkent (–1,6, illetve –10,2 százalék).
Az agrárexportunk értékének négyötödét 10 árucsoport adta 2015-ben. Az öt legnagyobb értékű árucsoport – a gabonafélék, a húsfélék, az állati takarmányok, a különböző ehető élelmiszerkészítmények, valamint az olajmagvak – részesedése a teljes agrárexportból 53 százalék volt.
Az agrár-külkereskedelem feldolgozottsági fok szerinti szerkezete is kedvezően változott az utóbbi években. Az exportban a feldolgozatlan és az elsődleges feldolgozottságú termékek aránya mérséklődött, a feldolgozott termékeké pedig bővült. A változás hátterében egyrészt a mezőgazdasági alapanyagok exportértékének csökkenése, másrészt a feldolgozott termékek exportjának növekedése áll.
A Távol-Kelet jelentős piac Magyarország számára is. A térség jövőbeli potenciálját erősíti, hogy több magas fizetőképességgel bíró, ráadásul jelentős népességű ország található a környéken, így a régió ígéretes felvevőpiacnak mondható. Ezt a szerepét erősíti, hogy a térség élelmiszerek terén nem önellátó. Némileg bonyolítja a piacra jutást, hogy a legfejlettebb országok, pl. Japán, Dél-Korea – noha a mezőgazdaság jelentősége az ország gazdaságában elenyésző – erősen védi belső termelőinek érdekeit, ezért magas vámszintekkel, bonyolult előírásokkal igyekszik korlátozni az importot. Ezt a nehézséget oldja, hogy az EU és Dél-Korea a közelmúltban szabadkereskedelmi egyezményt kötött egymással, illetve Japánnal is folynak az erről szóló tárgyalások. Szintén kedvező változás az is, hogy a Magyarország számára kiemelt exportcikknek számító sertéshús esetében alacsonyabb vámszinteket alkalmaznak ezek az országok. Kína élelmiszereinknek szintén jelentős és ígéretes felvevőpiaca. Ez az ország nem annyira a vámszintek, inkább a bonyolult, átláthatatlan előírások, hatósági engedélyezési procedúrák miatt számít nehezen megközelíthető piacnak. Kiskaput jelenthet a kínai piac megközelítéséhez Hong Kong, ahová vámmentesen lehet agrár- és élelmiszertermékeket bevinni. az áru pedig könnyebben továbbítható Kína irányába. Vonzó célpiac a térségben Szingapúr, Tajvan és Malajzia is, Vietnám pedig új lehetőséget kínál, hiszen hamarosan életbe lép az EU és Vietnám közötti szabadkereskedelmi egyezmény.
– A Kárpát-medencei magyar gazdák több szakmai szervezet keretében jutnak ki magyarországi tapasztalatcserékre, kiállításokra, immár élő kapcsolat van a különböző nemzetrészek termelői között. Ön szerint mennyire eredményes ez a kapcsolatépítés, és mennyire felel meg az elvárásoknak?
– A gazdaszervezetek igényeit szem előtt tartva elsősorban olyan szakmai tanulmányutakat és találkozókat szervezünk, amelyek célja, hogy a határon túli területeken agrártevékenységet folytató gazdák Magyarországon szerezhessenek tapasztalatokat. Ezek a találkozók kitűnő alkalmat jelentenek új gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok létrehozására is.
Folyamatosan figyelemmel kísérjük a Kárpát-medencei termelők sorsának alakulását, és minden eszközzel támogatjuk fennmaradásukat, lehetőséget biztosítva ezzel is az értékes helyi ízek piacon maradására. Nagy problémát jelent, hogy a határon túli kitűnő magyar minőségű termékek még mindig nem ismertek kellő mértékben, fejlesztésre és ajánlásra szorulnak éppúgy az anyaországban, mint a külhoni térségekben. Ezért felkaroltuk a helyi termelőket: különböző kiállításokon, vásárokon segítjük őket termékeik bemutatásában.
Tavaly rendeztünk első ízben a külhoni és anyaországbeli élelmiszer-előállító vállalkozásoknak egy konferenciával összekötött termékbemutatót, amelyre kereskedelmi és vendéglátó egységeket is meghívtunk. Jó kezdeményezés volt, nagy igény van rá mind a termelők, mind a kereskedelem részéről.
Nagy öröm számomra, hogy a külhoni gazdaszervezeteknek, valamint termékeiknek az Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállítás és Vásáron (OMÉK) immár második alkalommal sikerült megjelenniük. Idén szeptemberben a 78. OMÉK-on minden eddiginél hangsúlyosabb módon mutatkozhatnak be a határon túli gazdaszervezetek, valamint az élelmiszer-előállító vállalkozások. A kiállításon való megjelenés kiváló lehetőséget teremt a külhoni kiállítóknak új üzleti kapcsolatok kialakítására is.
– A magyar kormány 2010 óta számos formában nyújt támogatást a határon túli magyarságnak. Hogyan ítéli meg a mezőgazdasági érdekeltségű támogatásokat? Milyen irányba szeretnének nyitni ezen a területen?
– Tárcánk az agrárium területén működő civilszervezetek felkarolásával az érdekvédelmi feladatokat is ellátó gazdaszervezeteknek működési célú támogatást, valamint szakmai programjaik, konferenciáik, találkozóik megszervezésében is segítséget nyújt.
A minisztérium a Nemzeti Vidékstratégia keretében 2011-ben indította el a hazai Tanyafejlesztési Programot, amely jelentős mértékben járult hozzá az Alföld tanyás térségeinek fejlesztéséhez azáltal, hogy anyagi támogatást nyújtott a tanyagazdaságok elindításához, illetve segítette épület- és eszközállományuk megújítását. Ezt a projektet kísérleti jelleggel 2016-ban a külhoni magyar területekre is kiterjesztettük a szülőföldön való megmaradás érdekében. Ennek keretében elsősorban infrastrukturális beruházásokat támogattunk a hátáron túli területeken. A kisléptékű infrastrukturális beruházások megvalósítása mellett eszközvásárláshoz, mintaprogramok elindításához nyújtottunk forrást. A kapcsolatrendszerünkben lévő mintegy 50 civil szervezet közösségi beruházásaival a gazdálkodókat segíti.
Nemcsak Magyarországon, hanem az egész Kárpát-medence agráriumában jelentős probléma a generációváltás. Ahhoz, hogy meg tudjuk őrizni a fiatalok lendületét, ösztönözni tudjuk őket arra, hogy ezen a területen tervezzék jövőjüket, elengedhetetlenek a használható tudást biztosító képzések. Ennek megfelelően kiemelt stratégiai célunk a határon túli magyar nyelvű agrár közép- és felsőfokú oktatási intézmények támogatása.
Sajnos napjainkban egyre kevésbé jelent jövőt a fiatal nemzedék számára a mezőgazdaság, mert nem értékeli azt kitörési lehetőségként. Ezért feltétlenül olyan ösztönzőket kell beépítenünk a rendszerbe, amelyekkel vonzóvá tesszük az agrárszakképzéseket, és jól érzékelhetővé tesszük a fiatalok számára azt, hogy a mezőgazdaság biztos megélhetést nyújt.
Jelenleg tizenegy középfokú agrárszakképző intézménnyel, valamint öt felsőfokú intézménnyel állunk kapcsolatban, ismerjük profiljukat, eszközállományukat. Az intézmények meghatározták azokat a célterületeket, amelyeket a következő időszakban mindenképpen fejleszteni kell. Az előbbre lépéshez, valamint az alapfeladatok ellátásához lehetőségeinkhez mérten igyekszünk forrást is biztosítani.
A magyar nyelvű felsőoktatási képzésben részt vevő diákoknak létrehozott ösztöndíjprogramunk a tehetséges, kiváló teljesítményt elért diákoknak nyújt anyagi támogatást, ezzel is arra ösztönözve őket, hogy eredményesen folytassák tanulmányaikat, és miután végeztek, ezen a területen vállaljanak munkát.
Gyakornokprogramunkat 2017-ben ötödik alkalommal szervezzük meg. A Vajdaságból, Partiumból, Székelyföldről, Felvidékről és Kárpátaljáról fogadunk érdeklődő diákokat, akik a minisztérium és a háttérintézmények életébe nyerhetnek betekintést. Emellett olyan hasznos programokat is szervezünk számukra, amelyek segítik őket saját szakterületükön is.
Ugyancsak jó példa a Pro Agricultura Hargitae Universitas Alapítvány Csíkszeredában. Az alapítvány a Földművelésügyi Minisztérium támogatásával indított szakképzést a biotermelés iránt érdeklődő lelkes gazdák számára. A képzésbe a Földművelésügyi Minisztérium támogatásával kapcsolódhatnak be a gazdák: a négyhónapos, emelt szintű, 240 órás elméleti és 480 órás gyakorlati oktatásban a gazdahallgatók az általános és az ökológiai szemléletű állattartási, növénytermesztési és kertészeti ismeretek mellett a falusi vendéglátás, a géptan, a háztáji élelmiszertermelés, környezetbarát hulladék-újrahasznosítási, illetve agrármarketing és vállalkozásvezetési, számviteli tudnivalókból is ízelítőt kapnak. A képzés mellett a biotangazdaság létrehozását és a tangazdaság működéséhez szükséges eszközök beszerzését is támogatja a tárca Csíkszeredában.
A magyar kormány a Külgazdasági és Külügyminisztérium koordinálásával külhoni gazdaságfejlesztési programot indított a Vajdaságban és Kárpátalján. A jövőben Muravidéken, a Dráva-szögben és Erdélyben is elindul majd a program. A KKM által létrehozott Irányító Bizottságban tárcánk képviselői folyamatosan részt vesznek és a támogatások elosztására, a pályázati kiírásokra vonatkozóan javaslatot tesznek.
– Ma az utódállamokbeli gazdáinkat elsősorban a piacra jutás nehézsége, a szövetkezeti rendszer hiánya és az adott országon belüli megkülönböztetés egyaránt sújtja. Milyen mértékben tud az ön által vezetett szakminisztérium e gondokon segíteni?
– A határon túli termelőket a közösség alapú gondolkodásra ösztönözzük. Kiemelt fontosságú olyan tervek támogatása, amelyek elindításához a gazdálkodóknak hiányzik a tőkéje, de a helyi gazdák összefogásával értéket teremtő, jövőt építő gazdasági vállalkozások jöhetnének létre. Ma már nincs fenntartható gazdálkodás közösség nélkül. Az uniós támogatások nagy része is a közösségekre épül, tehát az összefogást részesíti előnyben. Ilyen tervek lehetnek pl. az egy-egy régió helyi termékeit előállító, a helyben megtermelt termékek feldolgozását szolgáló beruházások is.
– A mezőgazdasági termékek piacán mennyire vetélytársai egymásnak a környező országok?
– Az európai országok esetenként jelentős vetélytársai egymásnak az élelmiszergazdasági exportban. Magyarország és Románia esetét megvizsgálva ugyanakkor azt tapasztaltuk, hogy az egymással való verseny nem igazán jelentős a két ország mezőgazdasági termékforgalmában. Az egymással versengő termékek sorában a legfontosabb kiviteli cikkek közül leginkább a kukoricát (magyar export 2015-ben: 173,4 millió euró, import Romániából: 19,1 millió euró) és a baromfihúst (export: 45,8 millió euró, import: 5,7 millió euró) említhetnénk.
– Ön tavaly szeptemberben az erdélyi Szilágyperecsenyben találkozott román kollégájával, akivel az uniós agrárpolitikáról cserélt véleményt. Magyar és román szempontból milyen mértékben kellene módosítani az uniós agrárpolitikán, hogy az a mostaninál kedvezőbb legyen gazdáink számára?
– Az EU Közös Agrárpolitikája (KAP) támogatási rendszerének egyszerűsítése és hatékonyabbá tétele továbbra is célunk. Véleményem szerint a gazdák elvárásaihoz jobban igazodó, kevésbé bürokratikus és átlátható EU-s agrártámogatási rendszerre van szükség.
Az uniós KAP források mennyisége pénzügyi ciklusról ciklusra csökken, jelenleg a teljes EU költségvetés mintegy 38 százaléka. A Brexit után nemcsak hazánknak, de Romániának is elemi érdeke az erős, kétpilléres KAP fenntartása, valamint a teljes KAP-büdzséből a jelenlegi pénzügyi időszakban kapott források arányának megőrzése. A KAP első pillére nélkül ugyanis a legtöbb mezőgazdasági válla

Most a btk-módosítás a fontos téma az RMDSZ számára, nem a PSD-vel kötött protokollum
Éppen ezért egy protokollumot íratnának alá a többi parlamenti párttal a btk. sürgősségi rendelettel való módosításának tilalmáról.
Kérdezett: Kertész Melinda
Az RMDSZ mai együttes parlamenti frakcióülése arról döntött, hogy kezdeményezik egy protokollum elfogadását, amelyben a parlamenti pártok vállalják, hogy nem módosítják sürgősségi eljárással a btk-t. A részletekről Korodi Attilát, a szövetség képviselőházi frakcióvezetőjét kérdeztük.
- Milyen eredményre jutott az RMDSZ szenátusi és képviselőházi frakciója a szerdán megfogalmazott álláspontjához képest, amelyben kifogásolta a btk. és a ptk. sürgősségi kormányrendelettel történő elfogadását?
Korodi Attila: – A mai együttes frakcióülésen arról született döntés, hogy a parlamenti pártok a következő négy éves törvényhozási mandátumra vonatkozóan írjanak alá egy megállapodás-paktumot, hogy a btk.-t sürgősségi kormányrendelettel nem módosítják, függetlenül attól, hogy milyen pártok kormányoznak.
- Mit gondol, el tudják érni azt, hogy ezt a paktumot a többi parlamenti párt is aláírja? 
– Elengedhetetlen, mert tavaly két esetben, idén is és 2015-ben egy-egy esetben történt módosítás sürgősségi rendelettel, és ki is derült, hogy ez a módszer nem működik: a módosításokat követően egyre-másra születtek olyan alkotmánybírósági döntések, amelyek felhívták a figyelmet a problémákra. A mai frakcióülésen egy másik döntés is született, miszerint kérjük, hogy a politikai pártok sürgősséggel javítsák a btk-ban és az eljárási törvénykönyvben az Alkotmánybíróság által kifogásolt cikkelyeket. Ehhez politikai, parlamenti felelősség kell, ez alól a felelősség alól nem szabad kibújni. A technokrata kormány alatt a parlamenti pártok folyamatosan kibújtak a felelősség alól, és éppen ez okozta ezt az áldatlan állapotot. Több, mint 40 alkotmánybírósági döntés van különböző btk. vagy ptk. módosításokról, a cikkelyek között van olyan is, amely alapvető emberi jogokat érint. A kormány által meghozott sürgősségi kormányrendelet azért is aggályos, mert csupán 5 alkotmánybírósági döntést emel át a törvénybe, és azt a látszatot kelti, hogy egyéni érdekeket szolgál a módosítás. Miért ötöt, miért nem negyvenkettőt? Ezért kérjük azt, hogy a politikai pártok üljenek le, és sürgősséggel vigyék végig a módosításokat.
- Ezzel kapcsolatosan folytattak megbeszélést a többi párttal? 
– Jelen pillanatban semmiféle párbeszéd nincs a politikai pártok között, ezért van szükség a paktumra, ami alapján elkezdhetjük a tárgyalásokat. Prioritásként kell kezelni ezt a kérdést. Jövő héten kezdődik a sürgősségi kormányrendelet parlamenti vitája a szenátusban, az RMDSZ módosító javaslatokat fog letenni az Alkotmánybíróság által meghozott döntések értelmében.
- Arról született döntés, hogy mi történik a parlamenti együttműködéssel, amit a PSD-ALDE koalícióval kötött meg az RMDSZ? 
– Az RMDSZ és a kormánypártok között megkötött együttműködési protokollum kimondottan a kisebbségi jogokról és infrastruktúra-fejlesztésről szól, és nem többről. Emiatt mi ebben a két témában vagyunk hajlandóak folytatni a parlamenti együttműködést. Semmilyen egyeztetés nincs és nem is volt btk. ügyében, és azt gondoljuk, hogy ez nem is része egy együttműködési protokollumnak, mert nem erre volt ráépítve. Tehát nem történik semmiféle változás az RMDSZ általa a kormánypártoknak nyújtott parlamenti támogatás ügyében?
– Pillanatnyilag úgy látjuk, hogy a protokollum felbontásáról nem döntünk, de ez a kérdés természetesen nyitott marad. 
- Szerdán az RMDSZ jogászai áttekintették a sürgősségi kormányrendeletben hozott btk. módosításokat, és összevetették az alkotmánybírósági döntésekkel, hogy kiderüljön, megtörtént-e a jogszabályok kijavítása. Ezzel kapcsolatosan milyen következtetésekre jutottak?
– Az elemzés azt mutatta ki, hogy a kormányrendelet nagy vonalakban követi az alkotmánybírósági döntéseket, viszont lesznek még módosítás-javaslataink.
- Azt megnézték, hogy mennyire érintik a kormányrendeletben szereplő módosítások az RMDSZ-nek azon politikusait, elöljáróit, akik ellen bűnvádi eljárás folyik? 
- – Őszintén nem, mert ez egy elvi kérdés. Az is elvi kérdés, hogy a kormánynak nem szabad a btk.-módosításba belenyúlnia, és az is elvi kérdés, hogy az alkotmánybírósági döntéseket érvényesíteni kell. Nem tudja azt senki megmondani, hogy név szerint ezek a módosítások kiket érintenek, minden egyes pert külön érint, találgatni ebben a kérdésben butaság, nagyon felületes megközelítése ennek a témának.
- A közkegyelemre vonatkozó törvénytervezettel kapcsolatosan mi az álláspontja az RMDSZ-nek? 
- – Ezt a tervezetet ezután fogják elemezni a kollégák. Az együttes frakcióülésen már az információ egyértelmű volt, hogy nem sürgősségi eljárással lesz megtárgyalva. Ettől kezdve csak egy törvénytervezet, és megvan az a szabadságunk, hogy a megfelelő időben elkezdjük erre az odafigyelést. Most a sürgősségi rendelettel elfogadott bkt-módosítás annyira éles és fontos kérdés, hogy a közkegyelmi kérdéssel nem kellene foglalkozni. Tehát a nem sürgősségi eljárásnak megvan a nyugodt ritmusa.
- Hogyan viszonyul az RMDSZ a tüntetéshullámhoz, amit a btk-ügy kiváltott? 
- – Egyértelműen válaszolni kell a társadalmi igényekre, ami két irányú. Egyrészt elfogadhatatlan az, amit a kormány csinált, másrészt itt tényleg emberi jogokról, és azok tiszteletben tartásáról van szó. Tehát összhangba kell hozni a btk.-t az alkotmánybírósági döntésekkel. Emellett vannak még más európai döntések is, amiket figyelembe kell venni, de az egy külön történet.
- Azzal kapcsolatosan volt visszhang a parlamentben, hogy már az EU-ban is Románia a téma? 
- – Azt gondolom, hogy ezek normális dolgok. Nincsenek hermetikusan elzárt témák országon belül. Ez sokszor megtörténik az Európa Tanácsban, az Európai Parlamentben, a vitának helye van, ezzel nincs semmi probléma.
- Mit gondol, a btk.-ügy mennyire veti vissza az országot az igazságügy működésének megítélése tekintetében? Milyen igazságügyi jelentésre számíthat ezek után Románia az Együttműködési és Értékelési Mechanizmus (MCV) keretében?
– Nem vagyok ennek a témának a szakértője, de az biztos, hogy nem használ. 
Transindex.ro

Többet kínálnának Nyirőnél
Nemcsak egy ember nevéhez fog fűződni az udvarhelyi irodalmi múzeum. De high-class lesz.
A legutóbbi tanácsülésen bemutatott tervek láttán csak ámultunk-bámultunk, hogy Udvarhelyen ilyent is lehet – a Szombatfalván álló egykori Nyirő-villában ugyanis olyan irodalmi múzeum kapna helyet az épület felújítása és eredeti állapotába való visszaállítás után, hogy annak nemcsak helyi szinten járnánk csodájára.
A főtéri szoborparknak nagyon komoly konkurenciája lenne. S ha még Nyirő (elveszett) hamvait is sikerülne tényleg eltemetni, akkor a farkaslaki Tamási-emlékhelyekkel (sír + szülőház) vetekedhetne a Budapestről támogatott Székelyudvarhely.
De ne fussunk ennyire előre, inkább nézzük meg a terveket, mert abban Nyirőnél is több van.
High-tech a földszinten
A szombatfalvi Nyirő-villa a múlt század harmincas éveiben épült, a közhiedelemmel ellentétben nem Kós Károly, hanem Toroczkay Wigand Ede tervei alapján, az író és családja 1936 és 1941 között lakott benne. A háború után államosították, 1976 óta egy házaspár szociális lakásként használta (a férj időközben elhunyt, a feleség jelenleg is ott lakik), 2014-ben került az Urbana Rt-től az önkormányzat tulajdonába.
A tanácsülésen is bemutatott terveket Várday Zsolt műépítész készítette 2016-ban. Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója szerint a terv a Nyirő-villának a restaurálásáról és irodalmi múzeummá való átalakításáról szól.
Az irodalmi palettán szeretnénk nyitni, természetesen Nyirőre fókuszál, viszont egy kicsit többet szeretnénk mutatni, mint egy személyiség – vázolta portálunk megkeresésére Miklós, aki részletekbe is belement, néhány olyan dolgot mondott el a ház belső átalakításáról, amelyek segítségével már jobban el tudjuk képzelni az épület új rendeltetését.
Az ismert Kováts-fotón látható verandát visszaállítanák eredeti állapotába, a belső fogadótér mellett pedig két nagyobb terem van – ezekben, mintegy hetven négyzetméteren jönne létre az irodalmi múzeum multifunkcionális kiállítófelülete. Ebben interaktív asztal és más korszerű eszközök lennének, amelyek segítségével mutatnák be a szakmai gárda által javasolt anyagot. Nem steril múzeumi tér lesz, hanem egy olyan terem, amiben például könyvbemutatót is lehet tartani, de látványos, high-tech dolgot tudnánk kialakítani – mondta Miklós Zoltán.
Rekonstrukció a régi képek alapján
Az emelet egyik szobájában lenne berendezve a tulajdonképpeni, hagyományos Nyirő József-emlékszoba. Az épület belsejét a Kováts Fényképészetnél fellelhető régi fényképfelvételek segítségével igyekeznek rekonstruálni. Azt tudni kell, hogy Kováts István fényképsz, Haáz Rezső, valamint Nyirő József jóbarátok voltak, a fényképész pedig több felvételt is készített a Nyirő-házban. A múzeumigazgató szerint olyan felvétel is készült, ami a dolgozószobában, az íróasztalánál ülő írót mutatja.
Az emelet egyik nagyobb termét Székelyudvarhely, illetve Udvarhelyszék irodalomtörténetének szentelnék, tehát megmutatnák Nyirő irodalmi kortársait is. Amellett kell majd állást foglalni, hogy Udvarhely vagy Udvarhelyszék? Utóbbiba Kányádi Sándor vagy Tamási Áron, illetve Szabó Gyula is beletartozik. Vagy csak udvarhelyiekre, köztük Tompára és Tomcsára fókuszálunk? – tette fel a kérdést Miklós Zoltán, majd elmondta, hogy ezt egy szakmai bizottság fogja eldönteni. Ebbe a bizottságba Pomogáts Béla és Takaró Mihály irodalomtörténészeket, illetve Lakatos Mihály és Lőrincz György írókat kérték fel. A négy bizottsági tag február 23-án fogja az első ülését megtartani Budapesten.
Ami a ház melletti területet illeti, megmarad a kert jellege, akárcsak a gyümölcsösé, de új kerítése is lesz a háznak, az épület fűtését szolgáló kazánház pedig a villa melletti kis melléképületben kap helyet.
Honnan jön a pénz? Budapestről.
Az említett tervek elkészítése a Haáz Rezső Múzeum költségvetéséből történt. Az egész projekt költségvetése 1 598 000 lej + ÁFA, ebből az összegből 310 ezer lejt a felszerelésre, berendezésre fordítanának – ezt Orbán Balázs, a Koalíció önkormányzati képviselője közölte portálunk megkeresésére.
Magyarországi forrásokból fogjuk finanszírozni – jelentette ki Orbán, kérdésünkre pedig elmondta, hogy a projekt tulajdonképpen az országház elnökének, Kövér Lászlónak, illetve kabinetfőnökének személyes támogatását élvezi. Az még kérdés, hogy a pénz konkrétan a magyar Országháztól fog-e jönni vagy valamilyen alapítványon keresztül, de megvizsgálják, hogy jogilag mi lenne a legmegfelelőbb.
Ami az ütemtervet illeti, Orbán Balázs szerint összeállítják a finanszírozónak a dokumentációt és idén tavasszal, illetve kora nyáron el is kezdenék az épület restaurálását és átalakítását. Természetesen mindezt a pénz megérkezésekor, amire ígéretet kaptak Veress Lászlótól. A régebb az Ilyés Közalapítványnál irodavezetőként dolgozó, részben udvarhelyi származású Veress jelenleg Kövér László kabinetfőnöke.
Orbán szerint közbeszerzési eljárást kell kiírni a munkára, mint mondta, „azt szeretnénk, hogy legkésőbb 2018 szeptemberében lehessen az ingatlant felújítva, felszereléssel együtt használatba venni, szerintem ez lehet a reális – ha ennél hamarabb lesz meg, az csak jobb."
Arra a kérdésünkre, hogy mi lesz az épületben jelenleg albérlőként lakó idős asszonnyal, Orbán azt mondta, hogy a bérleti szerződése le van járva, a város neki megfelelő lakhatást ajánlott fel. „Lerobbant, lelakott ingatlan, annál jobbat kap. Ez egy széleskörű közösségi projekt, úgy gondoljuk, hogy ezt nem akadályozhatja egy magánszemély. Neki a város egy másik, méltányos albérletet fog felajánlani." – mondta az önkormányzati képviselő.
Másfél év múlva elméletileg új pompájában várja majd a látogatókat a Nyirő-villa, hogy megismertesse az érdeklődőkkel Nyirő József, illetve az udvarhelyi irodalom örökségével, történetével. Remélhetőleg addig egykori, névadó tulajdonosának a hamvai is elő-, illetve helyükre kerülnek.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Dokumentumfilm készült Görgény váráról és kastélyáról
A település lakói és az uradalom között soha nem létezett az a fajta kapcsolat, amely például Marosvécsen vagy Gernyeszegen jellemző volt – hangzott el a Görgény vára és kastélya című dokumentumfilm marosvásárhelyi bemutatóján, amelyet a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) klubestjén tartottak a Művész moziban néhány stábtag jelenlétében.
Simonffy Katalin, a Román Televízió munkatársa, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanára nem első alkalommal forgat filmet tanítványaival közösen kastélyokról, azok múltjáról és jelenéről, előrevetítve a jövőt is, hogy mi lehetne, ha nagyobb figyelemre, több pénzre számíthatnának ezek az értékek, az adott közösségek számára is gyarapodást jelenthetnének. Keresd, Bonchida, Marosvécs, Gernyeszeg, a nagybányai Pokol-kastély után tavaly nyár végén a görgényszentimrei Bornemisza-kastély és a fölötte magasodó Görgény vára került sorra. A filmet előbb Görgényszentimrén mutatták be, azt követően pedig Marosvásárhelyen.
A görgényszentimrei vadászkastély nagy múltra tekint vissza, dendorológiai parkja szintén ritka értéket képvisel. A 17. században, I. Rákóczi György idején épült kastély 1717-ben lett a Bornemisza család tulajdona, folyamatosan bővült, gyarapodott, majd a 19. században a kincstár tulajdonába került. Királyokat, királyi leszármazottakat, főhercegeket láttak vendégül itt, akik a híres görgényi vadászatokra érkeztek.
Ám, ahogy Kálmán Attila történész mondta, a falubeliekkel nem alakult ki szoros kapcsolat soha. A század végén megalakult az az erdészeti iskola, amely egyedülinek számított a Kárpát-medencében, illetve amely a román impériumváltás után is tovább működött, immár mint Románia egyetlen ilyen jellegű szakisolája.
A film készítői a múlt bemutatását követően a közelmúlt szereplői közül megszólították az iskola egykori igazgatóját, tanárait, vagy akik ott tanultak, illetve azokat a falubelieket, akik szívesen emlékeztek a parkra, a tanintézményre. Az épületegyüttes nem annyira főúri kastélyként él az emlékezetben, hanem iskolaként, ahová az ország minden részéből jöttek, és akik „a falubeli lányokkal beszélgettek, amit a helyi fiúk természetesen nem néztek jó szemmel” – ahogy egy idős asszony mesélte. „Kisgyerekként oda jártunk fogócskázni, kerékpározni, aztán később a tekepályát használtuk, sétálgattunk vasárnaponként, még egy-egy csók is elcsattant” – idézte egy idős férfi. A megkérdezettek zöme szívesen emékezett a parkban töltött szép időkre, a ritka fák alatti sétákra, a halastóra, ahol télen korcsolyázni lehetett.
Jelenleg, 2009-től a Maros Megyei Múzeum felügyelete alatt áll a kastély, a megyei önkormányzat jóvoltából elkezdődött a felújítás, egyelőre az állagmegőrzés történt meg, és az anyagi lehetőségek függvényében folytonosan dolgoznak rajta. Ahhoz, hogy újból teljes szépségében ragyoghasson, nyolc millió euróra lenne szükség. Múzeum, konferencia- és kutató központ, szálloda működhetne benne. „Ha a múlt kincseit megőrizzük, a jelen lakossága is gazdagságra talál” – hangzott el a filmbemutatón mintegy mottóként.
A bemutatón kisebb vita alakult ki azzal kapcsolatban, hogy a közösség valóban nem foglalkozik-e a kastéllyal. Kerekes Ibolya, az Edélyi Kárpát Egyesület Maros megyei szervezetének egyik oszlopos tagja elmondta, hogy több mint tíz éve rendszeres túrákat szerveznek Görgénybe, ahol a Bornemisza-kastély, a dendrológiai park és Görgény vára a fő célpont. A múzeum részéről Pánczél Szilamér arról beszélt, hogy évek óta nyílt napokat tartanak, ahol intézményes keretek között ismertetik a kastély és a vár történetét, kiállításokat, gyerekeknek kézműves tevékenységet, előadásokat, tematikus sétákat szerveznek és ahol több ezren szoktak megfordulni ilyenkor, a helybeliek mellett Marosvásárhelyről, Szászrégenből, valamint távolabbi településekről is érkeznek az érdeklődők.
Simonffy Katalin elmondta, tudomása szerint eddig nem készült dokumentumfilm a görgényszentimrei kastélyról. Céljuk az volt, hogy „visszahozzák a köztudatba ezt az elfeledett ritka értékes kincset”, ahogy Sárosi István fiatal újságíró, a stáb egyik tagja mondta, hogy közel Marosvásárhelyhez van egy olyan kastély, ahol „Európa legnagyobb főúri családjai, királyok, hercegek jártak”.
A filmet iskolákban szeretnék bemutatni, illetve a világhálón keresztül mindenkinek elérhetővé tenni, akit érdekel az épített örökség. A film elkészítésében Barabási Ede, Borsos Tünde Krisztina, Demeter Katalin, Keresztes Péter, Sáji Szabolcs Róbert, Sárosi István, Simonffy Katalin vett részt, szakmai tanáccsal dr. Kálmán Attila és dr. Soós Zoltán szolgált.
Antal Erika
maszol.ro

A promenád átfestett padjai
Beszélgetés Bogdán László költő-íróval a végső látomásról
szülővárosa, élettere, Sepsiszentgyörgy egyre inkább képzeletbelivé válik benne. Egyébként is mindig máshol szeretett volna lenni, bárhová is érkezett. Bogdán Lászlót arról is kérdeztem, milyen viszonyban van Vaszilij Bogdanovval.
– Milyen Sepsiszentgyörgy él önben? A fiatalban, a sikeres költőben-íróban, a mai Bogdán Lászlóban? – Sokat kerestem erre választ, ennek megfelelően sokat is írtam róla. Ahogy telik az idő, egyre erősödik bennem egy képzeletbeli Szentgyörgy képe. Ez a város nyilvánvalóan már nem a kamaszkoromé, ahol mindenki ismert mindenkit, ahol bármennyire is bornírt és félnótás volt a városlakók nagy része, mégiscsak érződött valami otthonosság. Megnőtt, már nem az a patriarchális kisváros, amely az én fiatalkoromban volt.
– Ez sima nosztalgia, vagy egyszerűen ma is a régi várost szereti?
– Kérdéses, hogy szeretem-e, vagy én is háborúban állok vele, mint Csiki László barátom, aki írt is egy Háborúk című vallomást. Tény, hogy fiatalkorom regényeinek színtere Sepsiszentgyörgy, azóta viszont elköltöztem erről a promenádról. Más vidékre, más vizekre.
– Miért? Átfestették a promenád padjait?
– Úgy éreztem, hogy már az 1981-ben elkezdett, 1989-ben befejezett Promenád című regénytrilógiám, később pedig azok a részei is – Az agitátorok éjszaka és A szoros délben –, amelyek a nyolcvanas években nem jelenthettek meg, részben már elmennek más terepre. A kilenc történet részben Bukarestben játszódik, a Fekete-tenger partján egy hajón. Részben pedig egy álomvilágban, ami azt a kérdést is felveti, hogy milyen mértékben volt reális az a város, amiről én írok. Létezett-e egyáltalán, vagy csak bennem volt meg? De ezek a kérdések már nem foglalkoztatnak. A kilencvenes években írt, Az ördög Háromszéken című regényemmel bizonyos mértékig még a Promenád világát folytatom, de már másként, előtérbe kerülnek a mellékszereplők, főként Hutera Béla, egyik visszatérő hősöm. Az ő élettörténete folytatódott a Drakula egyik fejezetében, de ezekben épp csak feldereng Szentgyörgy.
– Soha nem tartott tőle, hogy egyszer csak szembejön az utcán Hutera Béla vagy másik hőse?
– Nem, mivel bármennyire is életszerűnek tűnő történetek szereplői, ezek a történések fikciók. Mi a fikció, és mi az élet? – mostanában ez kezdett foglalkoztatni. Igaza lehet a vak argentin látnoknak, miszerint a valóság tulajdonképpen illúzió. Viszont azt is jelezte, hogy amit egyszer leírt egy könyvben, bármikor valóságossá is válhat. Ezekkel nem szabad játszani, és mégis játszunk, mert rá vagyunk szorulva.
– Fiatalkorában ön is rászorult erre a veszélyes játékra?
– Én akkoriban nem írtam, hanem olyan emberek között éltem, akik vagy írtak, mint Csiki László, vagy verseket mondtak, titokban, mint Visky Árpád. Ültünk egyszer nála, és megkérdezték tőlem: te is írsz? Persze, mondtam, majd hazamentem, és kínomban megírtam az első úgynevezett versemet, a Halotti beszédet. Aztán írtam egy elbeszélést Talán az ördög címmel, amelyet elküldtem az Ifjúmunkásnak, s azzal felfedeztek. Az Igaz Szóban Székely János költő-szerkesztő A selejt lázadása címmel írt egy amerikai beatköltőket elutasító pamfletet az akkoriban megjelent Üvöltés című antológia kapcsán. Ugyanakkor közölte névtelenül egy jobb sorsra érdemes szentgyörgyi fiatalember versét, ez volt a Halotti beszéd. Az írás és a névtelenül megjelentetett vers nagy visszhangot váltott ki, reagált rá Gál Ernő, Sütő András, Szilágyi Domokos és Lázár László is, nevetségesnek tartva, hogy 1967-ben egy szentgyörgyi fiatalt tesz felelőssé Amerika állapotáért. Ennek következtében kiutaltak viszont a versért egy 200 lejes honoráriumot, épp sorkatona voltam, a pénzből meghívtam az egész szakaszt. Ez volt az első nagy írói sikerem, a botrány pedig arra is jó volt, hogy így kapcsolatba kerültem az említett írókkal.
– Újságírói utazgatásokkal és íróasztal melletti munkával, no meg a Sugás, majd a Kripta vendéglő értelmiségi törzsasztalánál teltek a következő évek. Milyen volt az akkori Románia-képe? – Dali Sándor főszerkesztő 1971-ben egyéves bukaresti fejtágítóra küldött, akkor ismerkedtem meg a főváros kulturális életével, tele hatalmas egyéniségekkel, akiket a kommunista hatalom már igyekezett kiszorítani az országból. Megismerkedtem a nagy román írók műveivel, a székely falvak világa mellett ekkor kezdett érdekelni a Balkán is, ez a furcsa, jellegzetes katyvasz, amelybe mi, magyarok úgy csöppentünk bele, mint légy a tejbe. Ám miközben a két világ párhuzamosan kezdett hatni rám, már egyikben sem éreztem magam igazán otthon.
– Volt, ahol mégis otthonosan érezte magát?
– Útközben. Ha elmentem, visszavágytam, ha itthon voltam, máshol szerettem volna lenni, sehol nem volt otthonosság-érzésem. Utazni akartam, meg akartam ismerni a világot. Igazából nem is törekedtem arra, hogy valahol megállapodjam. Szerencsére, teszem hozzá. Azért is írok, hogy valahová eljussak végre. Az egyik Vaszilij Bogdanov-versben kérdésként fogalmaztam meg: a végső látomásig. Ha van ilyen. Amint lehetett, nekiindultam a világnak, de nemcsak Bécs irányába, egy ösztöndíjjal több hetet töltöttem például Oroszországban. Aztán egy társasággal hajóztam az Adrián, régi vágyam volt hajóról nézni a csillagokat, mint hajdanán a rómaiak, mint egyik kedvenc íróm, Marcus Aurelius. 1990 után azt folytattam, amit korábban elkezdtem, a regényeim immár sminkeletlenül jelenhettek meg. Egyre bonyolultabb lett azonban minden, jöttek meglévő művek átiratai, majd a szerepek, először a Csáth Géza-ciklusban, majd Az erdélyi Madonnában, aztán a Ricardo Reisben, aki Pesoa egyik alakmása. Végül pedig jött Vaszilij Bogdanov. Kovács András Ferenc „találmánya”, aki Asztrov doktor, a kitalált költő, KAF orosz alakmása verseit írva az egyiket nekem, Vaszilij Bogdanovnak ajánlotta. 2007-től kezdtem írni a Vaszilij Bogdanov-verseket, négy könyv már megjelent.
– Egyfajta mágikus realizmus bontakozik ki ennek a „rekonstruált” költőnek az életművében?
– Miért ne? Mindig is a kiszolgáltatottságról akartam írni, az autentikus létezés esélyei érdekeltek, és úgy éreztem, arról a kiszolgáltatottságról, amelyben a huszadik század költői voltak, mégiscsak egy orosz-szovjet költő jelmezében tudok leginkább írni. Előbb megalkottam Bogdanov életrajzát – fiatalkorában Párizsban élt, 1925-ben hazatért, és rázárult a Szovjetunió kriptafedele –, majd a biografikus verseit, ami azt jelenti, hogy a versei levezethetők az életrajzából. Egész jó viszonyban vagyunk egymással, időnként az az érzésem, hogy ténylegesen él, vele álmodom. Tíz éve betölti a mindennapjaimat.
– Az 1990-et megelőző időkben írt regényei hőseinek nagy részét különösebb zökkenő nélkül átköltöztethette az új világba. Ennyire a jövőbe látott?
– Nem, a kommunista időkben úgy éreztem, hogy amúgy is az íróasztal fiókjának írok, s ezért kikapcsoltam az öncenzúrát. A cenzúra meg, gondoltam, amúgy is azért van, hogy ha valami nem tetszik neki, akkor kivágja. A Helyszínkeresések forgatáshoz című regényemmel például a magam ámokfutó, dilettáns módján Bukarestben elkezdtem keresni valamit, s a mai szent napig azt folytatom. A négy, hősök és helyszínek megidézése tekintetében részben összefüggő regénnyel – Az ördög Háromszéken, Drakula megjelenik, Bűbájosok és Hutera Béla utolsó utazása – azonban lezártam annak a világnak a megidézését. A Tatjánával, a Ricardo Reisszel és Vaszilij Bogdanovval másik korszak kezdődött, amikor kiléptem a világba. A Tatjána-trilógiában ugyan rengeteg erdélyi részlet van, de egy hajón játszódik, és esetenként már nem lehet tudni, hogy elképzeli-e a szerző, vagy játszanak vele a földönkívüli halhatatlanok.
– Reálisnak tartja a saját életét?
– Egyáltalán nem, ezen sokat gondolkoztam. Ha a hetvenes években elmegyek az országból, minden bizonnyal meg sem születik az irodalmi életművem, vagy egészen más lesz. A regényeimben amúgy alig van önéletrajziság, annál több van viszont a verseimben. A költő mindig magáról ír.
– Nemrég jelent meg a Ha mégis visszamennék című verseskötete. Ki? Hová?
– Oda, a hetvenes évekbe. A kötet részben olyan verseket tartalmaz, amelyek még nem jelentek meg a saját könyveimben, részben olyanok, amelyeket Bogdanov írása közben írtam, főleg felkérésre. Az Álarcosbál című záróciklust viszont direkt ide írtam, abban végigmegyek az alakmásaimon. – És a többiek, a kortársak, az erdélyi magyar irodalom merre tart?
– Egészen 2012-ig, nyugdíjazásomig írtam a céhnek lektori véleményeket. Az utolsóban egyszerre írhattam Márton Evelin, Potozky László és Hercza Mikola köteteiről, meg is jegyeztem: ritkán volt olyan éve az irodalmunknak, amikor három ilyen tehetség egyszerre jelentkezett. Előbbi kettő azóta ezt igazolta is, de meggyőződésem, hogy Mikola is fogja. A „régebbiek” közül nagyon szeretem KAF, Fekete Vince, Lövétei Lázár László verseit, Orbán János Dénest, Sántha Attilát, László Noémit. A nyolcvanas években azt gondoltam, hogy minden elapad, vége lesz az erdélyi irodalomnak. És nem lett vége.
Csinta Samu
Bogdán László
Költő, író, újságíró, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Sepsiszentgyörgyön született 1948. március 8-án. Iskolai tanulmányait a Székely Mikó Kollégiumban végezte, érettségi után segédraktárnok, állategészségügyi munkás, keramikus, nevelő, művelődési aktivista, majd 1969-től a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör belső munkatársa volt. Első verse az Ifjúmunkásban jelent meg. 1987-től A Hét című bukaresti hetilapnál dolgozott. Az 1990-es évektől a Háromszék napilapban politikai, kulturális és művelődéspolitikai cikkeket közöl. VERSESKÖTETEI: Matiné (1972), Ingaévek (1984), Az erdélyi kertmozi (1995), Átiratok múzeuma (1998), Argentin szárnyasok (2001), Az erdélyi Madonna (2004), P. a ketrecben (2004), Fogolyvadászat (2005), A démon női alakot ölt (2006), Szindbád a taligán (2007), Felröppenő flamingó (2009), Ricardo Reis Tahitin (2009), Vaszilij Bogdanov: Arcok a forradalmi menetoszlopból (2012), Vaszilij Bogdanov: A végzet kirakós játékai (2013), Vaszilij Bogdanov: Az illuzionista és a szörnyeteg (2014), Vaszilij Bogdanov: Ricardo Reis Szibériában (2015), Ha mégis visszamennék (2016). PRÓZA: Helyszínkeresések forgatáshoz (1978), Címeremben két hattyú (1980), Luca-napi időjóslások (derűs ufós történet, 1985), Promenád, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1989), A késdobáló, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1991), Eltűnés, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1994), Agitátorok éjszaka (1996), Az ördög Háromszéken (1997), A szoros délben (2002), Drakula megjelenik (2002), Hol vagytok, ti régi játszótársak (2003), Bűbájosok (2005), Hutera Béla utolsó utazása (2007), Tatjána (A kintrekedtek I., 2008), A polinéziai útvesztő (2009), A vörös körben (A kintrekedtek II., 2010), A két boldog fénygombolyag (A kintrekedtek III., 2011). Elbeszéléskötetek: Játék, mozgó tükrökkel (1983), A bőrönd elföldelése (1986), Szentgyörgyi Demokritus (1999), Ház a kopár hegyen (2000), Öt korsó sör a Golgotában (válogatott elbeszélések, 2000), A felesleges utazás (2008), Az önpusztítás módozatai (2016), MŰFORDÍTÁS – Petre Stoica: Nyulak és évszakok (versfordítások, 1978). DÍJAK, ELISMERÉSEK: Látó-nívódíj (1992, 1998), Füst Milán-díj (1993), MÚRE-nívódíj (1995), Déry Tibor-jutalom (1999), Arany János-jutalom (2000), Márai Sándor-díj (2008), József Attila-díj (2010), a Román Írószövetség prózadíja (2000, 2010).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szoborerdő Kézdivásárhelyen (Ilés-Muszka Rudolf és Vargha Mihály kiállítása)
Három fontos pillére van e tárlatnak. Először is a kettejük művészetben fogant barátsága. Ugyanakkor a szülőváros, iskolás éveik városa, Kézdivásárhely iránti ragaszkodásuk. A szülőváros számukra olyan képzet, amelyet magukkal vihetnek bármikor, tágíthatják határait. És harmadikként ott az iskola, a rajzosztály, az egykori tanárok, diáktársak, a KÖZÖSSÉG iránti tisztelet, amelyre és akikre büszkék. Vargha Mihály a 40 éves rajztagozatra emlékezve jó értelemben vett boszorkánykonyhához hasonlítja a második emeleti rajztermet, gipsz izomemberrel, görög istenekkel, terpentinszaggal, múzeumokat megszégyenítő bokálygyűjteménnyel, no meg nagy tudású, fegyelmet követelő, de nagyon szerethető tanárokkal.
Ők még az a szerencsés rajztagozatos nemzedék, amelyet mindkét művészházaspár tanított, a Kosztándi és Vetró házaspár is, de amelyet művészeti, szakmai irányítása mellett más kiváló tanárok is segítettek alkotóvá válásában. Ilyen volt a Szőcs tanár házaspár (Piroska és Géza). Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy  Kosztándi Jenő hazafelé menet az utcán is tanított, azóta tudják, hogy a penész és a zuzmó a házfalakon szép is tud lenni, hogy miért kicsi a Giacometti-szobrok feje, miért egyedi Kézdi főtere. A Vetró házaspár pedig nemcsak a szakmai fortélyokra okította, hanem Kolozsvár, a továbbtanulás irányába kalauzolta diákjait, igazi kifutópályát készítve elő számukra.
Én ezt a három pillért kiegészíteném egy negyedikkel, mégpedig a szakmaiságukkal, szobrászatukkal, amely találóan, miként a cím is sugallja: szoborerdőként viselkedik. És ha együtt, tömegesen szemléljük, egyfajta esztétikai élményben van részünk, de úgy, ahogy az erdőt sem lehet egyszerűen csak a fák együttesének felfogni, itt is külön-külön kell szemügyre venni a szobrokat. És fontos hangsúlyozni, hogy nem két erdőről van szó, hanem egy szoborerdőről, mégis, az elrendezésnél ügyeltek a művészek, hogy saját teret hagyjanak egymásnak, nem elnyomva, belekontárkodva a másik munkájába, középen egy „fák”, ebben az esetben szobrok nélküli teret, tisztást hagyva a szemlélőnek, a tárlatlátogatóknak. Ilés-Muszka Rudolf szobrait, alkotásait kevésbé ismerheti a kézdivásárhelyi közönség,  egyéni kiállítása nem volt ez idáig szülővárosában. A 2003-tól Veresegyházon élő szobrásznak a múlt év elején, 2016 februárjában nyílt első egyéni tárlata az új otthont adó városban, éppen ezért fontosnak tartjuk, hogy most egykori iskolatársával bemutatkozik régi otthonában is.  Rudolf szobrainak letisztult formája felszabadítja a fa anyagszerűségét. Munkáinak minden darabja, legyen az fa vagy kő, megvalósítja az anyag és forma, a hagyományos és kortárs szobrászat egymásba olvadását, amely nem megbékélt egymásmellettiség, hanem energikus absztrakt játékká minősül. A talált tárgy, illetve a talált forma felhasználása, beépítése is jellemző szobraira (gondolok itt a Farsang és Kopott idő címűre). Összeköti, összeilleszti ezeket a talált tárgyakat, olyan tárgy- vagy „szoborimplantációt” hozva létre, amely egyszerű, független létezésében képes megteremteni saját terét és auráját, páratlan ügyességgel álcázva a tárgy eredeti funkcióját. Töviskoszorú című szobra árulkodik legkevésbé csináltságról, mintha csak a kiismerhetetlen természet hajlítaná töviskoszorúvá a tüskés ágat, mintha a véletlen feszítené meg az ágnyalábot. E Krisztus-szobor egyszerűségében ott a drámaiság, a magárahagyottság, az elesettség, a csonkaság, a prométheuszi kín, az áldozatvállalás ereje. A vertikális irányú, ég felé nyújtózó, karcsú, Kacérkodó című szobra formáját, lendületességét tekintve hajaz Vetró Artúr Integető lányára. Ezen az alkotásán, akárcsak a bejáratnál található Anyaság című szobrán, az erőt nem a tömeg, a darabos megmunkálás, az anyagszerűség képviseli, hanem a folyamatosság, a hajlékonyság, az anyag láthatatlan szívóssága. A kézdivásárhelyieknek most plasztikáival mutatkozott be, de pasztell- és ceruzarajzai, teljesen különálló grafikai munkái is vannak.
Vargha Mihály szobrászati munkásságát talán jobban ismeri a kézdivásárhelyi közönség, többször állított már ki a múzeumban, a március 15-ei ünnepi tárlatok állandó résztvevője, és ne felejtsük, első egyéni tárlata 1991-ben pontosan itt, a múzeum e termében nyílt, amikor néhai Incze László így fogalmazott: „Ez a mai kiállítás nem pusztán egyike az eddig közel 200 tárlatnak, hanem e kisváros képzőművészeti életének fontos eseménye, jelzése annak, hogy az itt élő tehetséges képzőművészek száma gyarapodott.” Saját bevallása szerint, hogy a szobrászat mellett döntött, egyrészt első tanárának, mesterének, Vetró Andrásnak, másrészt a térbeliség, a három dimenzió igézetének köszönhető. És elmondhatjuk, hogy leginkább a fa bűvöltje ő is. Keményebben nyúl az anyaghoz, mint Rudolf, kifejezésmódja nyersebb, már-már barbár, ösztönös, néha meghagyva a fa kérgét, a maga természetes szépségét, fest, rárajzol. De ez is változó nála, mert ismerjük Levélkürt című kisplasztika-sorozatát, ahol azért a finoman csiszolt faplasztikák a jellemzőek. A jelen tárlat nem nyújthat teljes képet Vargha Mihály munkásságáról, de néhány sorozatából (az Üreg, a Fej, a Bálványok) láthatunk itt reprezentatív alkotást. A Bálványok sorozatból most a nagyobb méretű munkákat hozta el, hatásos elrendezésben sorakoztatva fel a terem egyik sarkában. Ezek monumentális hatást keltenek, de egyben élettel teltek, emberiek és gyöngédek. A szobrainak hasadékain és résein áthatoló fény egyszerre tölti ki és alakítja a formát, amely a szimbólumképzésen túl az asszociációk sokaságát is elindítja a nézőben. 
A két szobrász többnyire fából készült alkotásai mint erdő/szoborerdő lélegeznek, miként mi is lélegzünk, szemlélvén őket, s nyílunk meg egymás számára.
DOBOLYI  ANNAMÁRIA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ráduly János illatozó kenyeréről
Ráduly János túllépett a bűvös százon, ez ugyan nem az életkorát jelzi (hiszen 1937-ben született, október 27-én éri el a „csak” nyolcvanat), hanem a neve alatt megjelent kiadványai számát. Nemsokára a száztizediket is dedikálhatja. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert voltaképpen füzetek sorát jelenti,  a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik haikuját idézem: „Magamról ennyit:/ Folyton belebotlom a/ Nagy szegénységbe”. Ez nem költőieskedés, hanem a puszta való. Irigyelni kitartó és példamutató következetességéért érdemes, amellyel úgy rakja össze dolgos életének tégláit, hogy háza állni tudja az idő próbáját, és kívül-belül bejárható, sőt tetszetős is legyen. Talált magának kiadót (Garabontzia, Marosvásárhely), amely hajlandó a pár tíztől legfeljebb félszáz oldalig terjedő, tematikusan válogatott munkáit híven és gyorsan kinyomtatni. Így aztán a kései filosznak, aki tanulmányozni óhajtaná ennek a sokoldalú embernek az irományait, nem lesz nehéz dolga, hiszen külön-külön olvashatja a gyermekverseket, a „felnőtt”-verseket, a haikukat, a fordításokat, a rovásírásról szóló gazdag közlésanyagot, az aprólékos néprajzi gyűjtőmunka szakszerűen szerkesztett darabjait, de a szerző recenzióit, közművelődési írásait, újságcikkeit is.
A századik kiadvány első része a diktatúra utolsó évében még aktív kibédi pedagógus („vakációs”) naplóját tartalmazza. „1989. július 23-án este fáradtan dőltem ágyba, s az eltelt napi eseményekre gondoltam. A kenyérért, más élelmiszerek vásárlásáért való sorállások jutottak eszembe. Mit tegyek? Döntöttem: holnaptól naplót vezetek, legalább egy hónap eseménysorait rögzíteni fogom. Egyrészt magamnak, másrészt az utókornak – okulásul. Így született meg a Jajkiáltások a fehér papíron írásom. Öt hónap múlva jött a történelmi fordulat, s a következő esztendő elején a kézirat közlésére gondoltam. Már gépeltem az anyagot, de a marosvásárhelyi márciusi események szétfoszlatták az elképzeléseimet.
A mostani közlés azt érzékelteti, hogy én, a vidéken élő értelmiségi miként éreztem magamat abban a társadalomban, amely – szerencsénkre – jórészt múlttá vált. A második, A szerző 100 könyvének jegyzéke igazolja, hogy a pennaforgatáshoz percig sem lettem hűtlen. Sőt, tudásomat a legmostohább körülmények között is folyton gyarapítottam. Így most – el kell árulnom – a százegyedik könyvem kérdésköre köti le a figyelmemet.” (Jelzésértékű sorok)
Érdeklődési körének szélét-hosszát-mélységét jelzi az alábbi felsorolás a két elmúlt esztendő terméséből: 
2015: Őstörténet és rovásírás; Székely népmondák. Csombod vára tündérei; Homoródkarácsonyfalva két rovásfelirata; A vargyasi rovásemlék; Sorok Erdőszentgyörgy régmúltjából; Makfalva két régi rovásemléke; Jajkiáltások a fehér papíron (Benne: Napló 1989. július 24. – augusztus 23. és A szerző száz könyvének jegyzéke 1975–2015). 
2016: Könyvek világa. Kritikák, recenziók; Táltos csillagok. 101 haiku; Énekeltem a bivalynak. 105 félperces történet; Veronica Porumbacu: Másféle játék. Versek. Válogatta, fordította Ráduly János; Négy erdélyi rovásemlékről; Főzőcske (Gyermekvers, kifesthető füzet); Élettér falun (Írások a közművelődésről); Aki találkozott a néppel (Írások a közművelődésről).
A tudományos igényesség, a szakszerűség a fő jellemzői e műveknek, jótékony ráadásként pedig az élőbeszéd közvetlensége teszi rokonszenvessé Ráduly János stíljét, „narratíváját”.
A szövegek olvastán szemünk előtt körvonalazódik az első generációs értelmiségi, egy igazi székely self-made man küzdelmes sorsa, akinek legértékesebb kincse a megszerzett tudás, amellyel okosan sáfárkodik, tálentomait nem herdálja el. Példamutató a hivatástudata és konok, céltudatos munkálkodása, végtelen türelme és szorgalma, kivételes munkabírása. Szellemi pillérei: otthonosságtudata, ragaszkodó szülőföldszeretete.
Egy személyben pedagógus (magyartanár, de volt kézilabdaedző is), néprajzi gyűjtő és szakíró, rovásírás-kutató, költő és műfordító, közíró, publicista. Rangját nem címek és érdemek, diplomák és kitüntetések jelzik, hanem a széles ölelésű megbecsültség, az őszinte elismerés, a tisztelet és szeretet, nem utolsósorban a népszerűség, amellyel teljesítményét nemcsak a szűkebb pátriában, a Sóvidéken, Erdélyben, hanem határokon túl, szakmai körökben és az „egyszerű” olvasók népes táborában is nagyra értékelik.
Küzdelmes pálya, vidékiség, remeteélet. Nem sokan vállalták/vállalják az ilyen sorsot. Részletek a napló 1989. augusztus 3-i, csütörtöki bejegyzéséből: „Reggel fél hétkor kipattanok az ágyból, készülök Szovátára. 
(…) Egyenesen a könyvesboltba tartok. Nem kaptak új küldeményt Vásárhelyől, menjenek be a csomagok után, ők nem tudják elhozni, nincs motorina. – Hát nekem honnan legyen benzinem? – kiált föl az elárusítónő. Háborog. Egészen közel hajol hozzám, félhalkan megkérdezi: – Tudja-e, hogy ilyenkor mit mond a székely? – Mit? – Meg vagyunk bazva! (Így, csak z betűvel)..
Egyetértően bólintok.
Utam most a piacra vezet, ahol viszont egyetlen lelket sem lehet látni. (…) Az önkiszolgáló előtt mintegy száz ember állja türelmesen a sort, a sorelsők már reggel hatkor, fél hétkor gyülekezni kezdtek. A hentesáruról tehát lemondok. Az utcán találkozom a telepi könyvesboltosnővel, inti, álljak meg.
– Jöjjön – azt mondja –, ebben a pillanatban néhány csomag írópapír érkezett.
Óriási meglepetés, száz lejért azonnal megveszek egy egész csomaggal, ezer ív van benne. Egyelőre tehát megoldódik a papírkérdésem. A tízes busszal indulok haza.
Itthon legelőbb répalapit vágok a csirkéknek (a kert vizes-sáros), majd ismét az íróasztalhoz telepszem. Jó volna, ha be tudnám fejezni a mutatót, hiszen holnaptól egy hétre szolgálatot kell teljesítenem az iskolában. Együltömben több mint száz találós kérdés ’leltározásával’ készülök el.
Az ebédünk lucskoskáposzta kiflivel. Másfél órát pihenek, mire fölébredek, kint megszűnőben a zárt felhőzet, ki-kipillant a Nap. Mindjárt kaszát ragadok, zsákot a vállamra, s fűért indulok az iskolakertbe. Muszáj, alig van mit adnom a nyulaknak. A fű vizes, szétosztom vékás kosarakba, s a konyhában szárítgatjuk.
Aztán újból az íróasztal, tovább a mutató.”
Fantasztikus munkabírásáról árulkodik a napló utolsó bejegyzése (1989. augusztus 23., szerda.): „Késő délután elkúrálom az álla-tokat, s vissza a kézirat mellé, a vacsoráról is ’megfeledkezem’. Pontosan éjfélre kész az új, a véglegesített változat: 380 gépelt oldal, három példányban. Egyszer még – holnap, holnapután – át fogom az egészet olvasni, aztán mehet Kolozsvárra. Címlapot kell még gépelnem hozzá. A legelső lapra ez kerül: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal ellátta Ráduly János.
Nagy elégtételt érzek. A munkatempó diktálta feszültség lassan oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyire fáradt vagyok.
Lefekszem, de furcsamód nem tudok aludni. Látomásaim vannak. Egy adott pillanatban a reggel felkelő Nap látványa jelenik meg előttem.
 – Olyan, akár a frissen sült kenyér – mondom. A hasonlatot kitűnőnek érzem. Az agyamban gyermekvers motoszkál, fél órán belül el is készül. Íme: Reggelente,/ mikor a Nap/ hozzánk ismét/ visszatér,/ friss, akár a/ kemencéből/ most kiemelt/ sült kenyér.
A versbeli sült kenyér illatától elbódultan alszom el.”
A tiszta szívű ember tud így érezni és írni. Akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágy kenyér.
BÖLÖNI DOMOKOS
Népújság (Marosvásárhely)

Először rendez a szatmári színházban Bocsárdi László
Bocsárdi László készteres UNITER- valamint Jászai-díjas rendező munkájaként látható február 5-én, vasárnap este 7-től a Szatmárnémeti Északi Színház nagyszínpadán William Shakespeare Tévedések vígjátéka című műve. A rendező munkáival korábban csupán az általa vezetett sepsiszentgyörgyi társulat előadásában találkozhattak a szatmári nézők (legutóbb a VII. Interetnikai Színházi Fesztiválon), a Harag György Társulattal azonban először dolgozik együtt, olvasható a színház közleményében.
Bessenyei Gedő István, a szatmári társulat művészeti igazgatója az idei színiévad harmadik, felnőtteknek szánt bemutatója kapcsán elmondta, nagyon örül, hogy Bocsárdi László elfogadta a meghívását, és a szatmári közönség is megismerheti azt a sajátos, kortárs és a német színházzal rokonítható színpadi nyelvet, amelyben ez a rendkívüli jelentőségű színházi mester alkot. „Az idei évad talán legfontosabb előadása ez a Shakespeare-bemutató, amely számunkra túlzás nélkül színháztörténeti jelentőségű pillanat is, hiszen a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad valahogy úgy suhant el felettünk, hogy nem találkozhattunk, nem dolgozhattunk együtt a kortárs romániai és egyben a kortárs magyar színjátszás e kiemelkedő jelentőségű rendezőjével. Fontos pillanat ez számunkra, de nem valaminek a vége, hanem valaminek a kezdete, reményeim szerint annak a folyamatnak, amelyről az évadkezdő sajtótájékoztatón beszéltem, hangsúlyozva, hogy a mi gyönyörű színházunk megújulása és modernizációja bennünket is szakmai megújulásra, minőségi előrelépésre kötelez” – fogalmazott a bemutatót beharangozó szatmári sajtóbeszélgetésen a társulatvezető, aki szerint a társulat művészei és dolgozói olyan próbafolyamat végéhez közelednek, amely mindenki számára hasznos és kemény munka volt, és amelyből sokat tanulhattak is mindannyian.
Az előadás rendezője a sajtó számára kifejtette, hogy egy új társulattal megismerkedni, akikkel még korábban sohasem dolgozott, mindig kockázatos és izgalmas szakmai kaland, amelynek fontos tétje van, és ezáltal új energiát is adhat az alkotásnak. Fontos „tét” az is, hogy egy valamelyest rögzült ízlésű közönség mennyire nyitott az új formákra és új impulzusokra, vagy mennyire táplálkozik előítéletekből és elvárásokból a színházzal kapcsolatban. Ebből a szempontból – mint mondta – izgalommal és kíváncsisággal várja a szatmári közönséggel való találkozást. Mint kifejtette, olyan színházat igyekszik csinálni, amelyet eredeti közegéből kiemelve, néhány száz kilométerrel nyugatabbra is érvényesnek tekintenének. „A cél, hogy Berlinben is érvényesnek mondható előadást hozzunk létre, és ha az ilyen magasra helyezett mércével kijelölt céloknak akár csak a felét is elértük, már nyertünk” – mondta Bocsárdi László.
Szereplők: Kovács Nikolett, Rappert-Vencz Gábor, Diószegi Attila m. v., Nagy Csongor Zsolt, Orbán Zsolt, Bodea Tibor, Bessenyei István, Nagy Orbán, Frumen Gergő, Varga Sándor, Nagy Tamás, Méhes Kati, Moldován Blanka, Budizsa Evelyn, Kovács Nikolett, Keresztes Ágnes, valamint: Ferenczik György, Balogh Géza, Budai József, Peleș Marco Roberto.
Díszlettervező: Bartha József. Jelmez: Kiss Zsuzsanna. Dramaturg-fordító: Benedek Zsolt.
Szabadság (Kolozsvár)

Az általános iskola mentheti meg a középiskolát
A diákok létszámának csökkenése miatt veszélybe került a ditrói Puskás Tivadar Szakközépiskola önállósága. A község képviselő-testületének kezében a döntés, hogy a helyzetet átszervezéssel vagy két oktatási intézmény összevonásával oldja meg.
Ebben a tanévben 300 alá csökkent a diákok létszáma a gyergyóditrói Puskás Tivadar Szakközépiskolában, ami azt jelenti, hogy önálló intézményként nem működhet tovább. Mivel a települések önkormányzatának feladata előterjeszteni az iskolahálózati tervet, a ditrói községvezetés előbb átszervezést javasolt a Hargita Megyei Tanfelügyelőségnek, hogy megmentse az iskola önállóságát, de a javaslatot a tanfelügyelőség nem fogadta el.
A másik lehetséges út, hogy a Siklódi Lőrinc Általános Iskolát összevonják a szakközépiskolával, ami gyakorlatilag a „kicsi iskola” megszűnését jelentené, mivel két oktatási intézmény egyesítésekor a magasabb rangúhoz csatlakoztatják az alacsonyabb rangút, és nem fordítva.
Bár csak adminisztrációs szempontból történik változás, gyakorlatilag felszámolódik a Siklódi Lőrinc iskola, mint jogi személyiség. „Az hogy megszűnik egy magyar iskola, számomra is éppen annyira kellemetlen, mint bárki másnak. Ennek sajnos az az oka, hogy egyre kevesebb a gyermek” – mondta el Görbe Péter főtanfelügyelő. Mint magyarázta, a diáklétszám-csökkenés az elmúlt években nagyon kiérződött a ditrói középiskolában, már többször került sor átszervezésre, hogy sikerüljön tartani a törvény által megkövetelt legkevesebb 300 fős létszámot.
Óvodai és általános iskolai csoportokat csatoltak hozzá, de ezek az intézkedések csak ideig-óráig jelentettek megoldást. „Az, hogy egy óvodai csoportot ismét a középiskolához csatolnak, pillanatnyilag lehet, hogy megoldást jelent, de mivel pár éven át már volt arra próbálkozás, hogy oktatási egységeket csatoltak hozzá, és mégis folyamatosan a kötelező minimum alá csökken a gyermeklétszám, ez a megoldás nem megbízható” – fejtette ki a főtanfelügyelő. Hozzátette, ha bekövetkezik a két ditrói iskola összevonása, az a diákok szempontjából nem jelent változást, csupán annyi történik, hogy az általános iskolások a középiskola keretében tanulnak tovább, de ugyanabban az épületben maradnak, ahová eddig jártak.
A pedagógusok sem kell attól tartsanak, hogy a változás veszélyeztetni fogja állásukat. „Ezt is átbeszéltük. A jelenlegi gyermeklétszám szerint a pedagógusok posztjai meg kellene maradjanak” – fogalmazott a főtanfelügyelő. Úgy látja, egy igazgatói posztot veszít a két intézmény, illetve az irodai kisegítőszemélyzet létszáma is csökkenhet az intézkedés nyomán. „Az iskola vezetőtanácsa kell majd elemezze, hogy az adminisztrációs személyzet között a meglévő posztokat hogyan osztja szét ahhoz, hogy az intézmény jól működjön” – mondta ezzel kapcsolatban.
A többség támogatja az összevonást
Az összevonást támogatja a két érintett iskola tantestülete – derült ki kedden azon a megbeszélésen, amelyet Ditró polgármestere kezdeményezésére tartottak a pedagógusok, a szülői bizottságok képviselői, a község képviselő-testülete, a polgármester és a megyei főtanfelügyelő részvételével. „Tájékoztattuk a jelenlévőket a törvény előírásairól, körbejártuk, hogy érdemes-e vagy sem »mesterséges lélegeztetéssel« fenntartani az iskolát. A logika alapján a megbeszélés résztvevőinek többsége arra hajlott, hogy a két iskola legyen egyetlen entitás” – számolt be Görbe Péter.
Hogyha bekövetkezik a tervezett iskolaegyesítés, nyilvánvalóan mindkét egységnél lesznek változások. „Tanárként nézve pozitív lenne az iskolák összevonása, mert könnyebb lenne kihozni a katedrákat, igazgatóként viszont nem fogadom szívesen a változást. Csökkenni fog az irodai kisegítőszemélyzet, a munka viszont több lesz. Az igazgatók helyzete is megváltozik, egy igazgatói állás megszűnik. Mindez teljes átszervezést és jóval több munkát fog jelenteni” – mondta megkeresésünkre Román Sándor, a Puskás Tivadar Szakközépiskola igazgatója.
A Siklódiban is számítanak arra, hogy állások szűnnek meg, ha megszületik a döntés, és az iskola nevének elvesztését is fájlalja az ottani munkaközösség. Puskás Anna igazgatónő hangsúlyozta, amíg nincs végleges döntés, nem szeretne fejtegetésekbe bocsátkozni, azt viszont kijelentette, fájdalmasan fogja érinteni az iskola közösségét a Siklódi Lőrinc név elvesztése.
Az iskolák összevonásáról az önkormányzat egyelőre határozattervezetet kell készítsen, és azt el kell juttassa a tanfelügyelőségre. A képviselő-testület csak akkor hozhat végleges döntést, ha a tanfelügyelőségtől megkapja a jóváhagyást.
Pethő Melánia |
Székelyhon.ro

Közlemény: Rendszerváltást az erdélyi magyarságnak is!
A ’89-es forradalom kezdetének tisztaságát idézik elénk a napokban Románia és Erdély városainak utcáin zajló tiltakozó megmozdulások. Hatalmasat tévedtek azok, akik azt gondolták, hogy a hatalomba kerülve bármit megtehetnek.
Rá kell döbbennünk, hogy a rendszerváltás óta folyamatosan, 28 éven át, a korrupció és a hazugság mocsarába taszított román társadalom egészséges életösztöneit és tisztességvágyát még most sem sikerült teljesen kiölni. Irigykedve és félig őszinte örömmel nézzük, éljük meg, veszünk részt a román nemzeti zászlókat lengető tömeg oldalán mi magunk is ezeken a –reményeink szerint – sorsfordító eseményeken. Irigykedve, mert sajnos ez az elemi életerő, mely százezreket szólított az utcákra, ez a természetes igazságvágy mintha kiveszett volna erdélyi magyar közösségünkből. Minket az egység hamis jelszavával mai napig egypártrendszerben és hazugságok közt terelgetnek azok, akik hátunkon és belőlünk élve dúskálnak.
Mert mi is történt? A román kommunista párt és a szekuritáté szellemi örököse, továbbéltetője, a román szocialista párt és szövetségeseik, miután minden idők leghazugabb választási kampányával hatalomra jutottak, első lépésként egy, az éj leple alatt, gyáva módon és titkokban szervezett kormányülésen eldöntötték, hogy a hivatali visszaélést és korrupciót büntető törvényeket átírják és a már elítélt elvtársaikat szabadon engedik. Az ország ezer sebből vérzik, nincsen még költségvetésünk, eladósodtunk, fiataljaink zöme külföldön, és eközben a szocialisták első dolga törvényessé tenni a polgármesterek és a kormány szabad rablását.
Ez sajnos olyan ügy, mely minket is csontighatolóan érint. Tetszik vagy sem, a jelenlegi erdélyi magyar vezetők semmivel sem tisztességesebbek, mint szocialista társaik. S hogy ez mennyire így van, semmi sem jelzi jobban, mint, hogy – ha már a kormányba nem kellettek – egy titkos paktum biztosítása mellett látatlanba és azonnal támogatásukat adták a választásokat velük együtt megnyerő román szocialistáknak. A kampány attól zengett, hogy megvédik a magyarságot. Egy héttel később, még meg sem választják Sevil Saidehh asszonyt miniszterelnöknek, de Kelemen Hunor „szövetségi” elnök már a kormányprogram ismerete nélkül is támogatásáról biztosította, hogy néhány nappal később Kelemen Hunor azt a kormányt is támogassa, melyben oszlopos tag Craiova volt magyargyűlölő polgármestere. Minekutána a választást Kelemenék az erdélyiséggel kampányolva nyerték meg, zokszó nélkül szavaztak meg egy kormányt, amiben összesen négy erdélyi miniszter van, kevesebb, mint ahány Teleorman megyéből!
Persze sokan tudtuk, hogy hazudtak az év végi választások előtt is és sokan fogcsikorgatva, valószínűleg utoljára ütötték pecsétjüket a tulipánra. Számunkra azonban akkor is kötelesség volt igazat mondani és nem tagadhattuk a tényt: a magyarságnak nem volt kire szavaznia a parlamenti választások alkalmával. Íme, ismét bebizonyosodott!
A nép hangjától megrettent posztkommunisták időleg megrettenve, jelen állás szerint visszakoznak. A magát magyar érdekképviseletnek nevező szövetségesüknek, ahelyett, hogy egyenesen és tisztességes őszinteséggel a tiltakozók mellé álltak volna és elhatárolódtak volna szocialista barátaiktól, csupán annyira tellett, hogy egy semmitmondó sajtóhírben, paragrafusok mögé bújva eldadogják, hogy ők sem értettek egyet az általuk támogatott kormánnyal.
Tevőleges tettestársak
Ma Erdély és Románia utcáin a tiltakozó feliratok egyik főszereplője az RMDSZ. Ennek most, kivételesen nem a magyargyűlölet az oka és nem is azért tiltakoznak ellenük, mert annyi magyar ügyet vittek volna sikerre, és túl becsületesen álltak volna ki a sokat emlegetett erdélyiség és magyar közösségi jogok mellett. Az ok nyilvánvaló: a magyar politikai vezetők nem csupán tétlen cinkosai, de tevőleges tettestársai az országot kiraboló, a jövőnket ellopó román politikai elitnek. Tetszik, vagy sem, az RMDSZ egy magyar nyelvű, de ízig-vérig bukaresti párt. Eljött hát az ideje az erdélyi magyar rendszerváltásnak is!
Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei szervezetének elnöke Kelt Nagyváradon, 2017. február 5-én.     
erdon.ro

Műemlékek közt Dél-Erdélyben – Magas Déva vára (1.)
Már hónapokkal ezelőtt terveztük ezt az utazást. Déva jó kiindulópontnak mutatkozott, s praktikus okokból kifolyólag azt terveztük, hogy itt lesz a bázis, ahonnan majd megközelítjük a célba vett dél-erdélyi helyszíneket. 
Úgy gondoltuk, hogy innen kiindulva megtekintünk néhány a Maros-mentén elhelyezkedő magyar vonatkozású emlékhelyet, majd úgy járunk-kelünk Hunyad és Szeben megyékben, majd másutt is, hogy valamelyest beletekintsünk az ott élő emberek életébe, de ugyanakkor információkat szerezzünk a magyar, a román és - esetleg - a szász közösségek múltjáról, ittlétük tárgyi emlékeiről és ezek őrzéséről. 
Mindezeken túl a természeti környezet is érdekelt, hiszen a Páring és a Retyezát hegységben egyaránt sok látnivaló kínálkozhat, ha időt szánunk a felkeresésükre és képesek vagyunk odafigyelni.  A terv megvolt ugyan, de az időzítést és a kirándulás hosszúságát sem határoztuk meg pontosan és előre. Úgy gondoltuk, hogy majd igyekszünk maximálisan kihasználni a rendelkezésünkre álló időt és mindent megtekintünk, ami belefér ebbe a három napba, de kapkodni és sietni azért nem fogunk, hiszen jártunk már ezen a vidéken korábban is, s ami kimarad, az majd sorra kerül legközelebb. 
A program eléggé képlékenyen működött, hiszen már az első napon - csütörtökön, február 2-án - változott, Déva és Vajdahunyad várát látogattuk meg, aztán másnap Marosillye, aztán a Retyezát meglátogatása, a Zsil-völgyének rövid szemléje, Őraljaboldogfalva felkeresése következett. Ezen a napon még lettek volna egyéb célkitűzéseink, de azokat ejtenünk kellett. A látottak-hallottak azonban kárpótoltak. Szombaton Sarmisegetusa Regia - és egy-két hozzá kapcsolódó dák vár - volt az úticél, aztán Marosszentimre református temploma és a keresdi Bethlen-kastély következett volna, de ekkor is egyszerűsítenünk kellett, s választanunk Marosszentimre és Keresd között. Időhiány miatt csak ez utóbbit tudtuk "abszolválni". Este fél kilenc óra tájt érkeztünk vissza Székelyudvarhelyre.
A Dévai Szent Ferenc Alapítvány egyik vendégházában szálltunk meg, ahonnan pár percnyire található a várra feljáró sikló. Előbb azonban ejtsünk pár szót a vár történetéről.
A mai város fölé magasodó vulkanikus eredetű Várhegyen (371) már az ókori időkben - a dákok és a rómaiak korában bizonyítottan - erődítmény állott, amelyet IV. Béla magyar király a tatárjárás után újjáépíttetett. Itt zajlott le 1264-ben az a csata, amelyben a király hadvezére a szövetséges kunok élén vereséget szenvedett, az alkirály, IV. Béla fia, a későbbi V. István seregétől. 1302-től kezdődően a dévai vár az erdélyi alvajdák székhelye. 1333-ban Hunyad megye főispánjáé. 1453-ban Szilágyi Mihály birtokába jut, majd 1504-ig a Hunyadiaké lesz. 1526-ban Perényi Péter vajda tulajdona, három év múlva a Szapolyai Jánosé lesz, aki feleségének, Izabellának adja jegyajándékként (1539). 
Az itteni várbörtönben raboskodott és itt is halt meg a vallásalapító Dávid Ferenc (1520-1579) Erdély első unitárius püspöke. Itt tartották egy ideig fogságban Dobó Istvánt (1502-1572), Eger hős védőjét, aki rövid ideig az erdélyi vajda címét is betöltötte. 
1580 után bővítik és megerősítik. I. Rákóczi György idején épül a déli kerek bástya. 1657-ben a törökök elfoglalják, Apafi Mihály (1660-1690) visszaszerzi, ám az ő idejében többnyire börtönként funkcionál a vár. A Rákóczi-féle szabadságharc idején sikeresen kiállja a kurucok ostromát. 1717 és 1719 között Steinville tábornok végeztet osztrák megbízásra erődítési munkálatokat. Vauban-rendszerű várrá építteti át. 1733-től a Haller-család birtokolja, de ekkor már nem jelentenek veszélyt a törökök. A Horea-féle lázadás idején (1784) jut fontosabb szerep a várnak, hiszen menedéket biztosított a környék nemességének, majd ide szállították és itt végezték ki a véres magyarellenes pogromba torkolló felkelés vezetőit. Déva várát később elárverezték, új tulajdonosa, Pogány Franciska elhordatta, a mozdítható értékeket pedig elszállíttatta. Az 1848-49-es forradalom idején kisebb, helyi érdekű erődítményként osztrák császári kézben szolgált. A honvédek 1849. május 27-én foglalták el, Bem tábornok lőszerraktárt rendeztetett be a várban, amely aztán rejtélyes körülmények közepette augusztus 13-án felrobbant, több mint 100 fő halálát okozva. Öt nappal később Bem hadserege itt tette le a fegyvert. 
Ezt követően a város kezelésébe került a vár és környéke, amelynek már csak a Várhegy ormán található épületei maradtak fenn erősen romos állapotban. 2007 után Európai Uniós források bevonásával a Hunyad Megyei Tanács végeztetett igen komoly felújítási munkálatokat, kiépültek a csúcsig vezető gyalogos-sétányok, az északi oldalon pedig siklót helyeztek üzembe, amely kiválóan alkalmas arra is, hogy az odalátogatók felvételeket készítsenek a városról és annak környékéről, majd bejárják a felújított részeket. 
A tetőn levő zárt udvarban elhelyezkedő tömlöc, amelyben Dávid Ferenc meghalt azonban nem került felújításra, s nem is látogatható. Oda csak különleges alkalmakkor, kérésre lehet belépni. Ilyen ritka alkalmak a Magyar Unitárius Egyház által szerevezett megemlékezések (minden év november 15-én, Dávid Ferenc halála évfordulóján). 
Úgy tűnik, hogy a felújítást nagyjából szakszerűen elvégezték. Egyébként nincsenek itt olyan építészeti emlékek, díszítőmotívumok és bizonyos kultúrtörténeti korok stílusához köthető épületrészek, amelyek különösebb művészi és restaurátori szakértelmet igényelnének. Kellő odafigyeléssel, betartva az anyaghasználat és a technológia szabályait, elvégezhető volt a helyreállítási munka. A kőművesek és ácsok elég tisztességes munkát végeztek. Kissé zavaró, hogy helyenként a tégla- és kőburkolatok teljesen újszerűek, hasonlóképpen a faszerkezetek is, de idővel az ódon falakhoz vénülnek, s akkor eltűnnek majd ezek a különbségek. 
Külön említést érdemel, hogy a történelmi tények egy részének elhallgatása mellett, mégiscsak vannak magyar nyelvű tájékoztatók, s a kültéri feliratok és a nyomtatványok, illetve a használati utasítások szintjén is felbukkannak a magyar nyelvű szövegek. 
Nem túl népes ma a város magyarsága, a 70 ezres lakosságnak mindössze 7,5 %-át képezi (mintegy 5500 fő). Nem néztük meg ugyan a pontos statisztikákat, de biztos, hogy éves szinten igen jelentős az idelátogató magyar turisták aránya is, úgyhogy az ilyen irányú gesztusok teljesen természetesek. Nem volt kifejezetten turistaszezon látogatásunk idején, de azért egyéni és csoportos látogatók folyamatosan érkeztek, gyakran lehetett magyar szót hallani, több magyarországi rendszámú autót fedeztünk fel a vár alatti parkolóban. 
A gyenge ipari tevékenység mellett igen jelentősek megyeszerte a turizmusból származó bevételek, hiszen a várak és múzeumok látogatása mellett számos sportolásra alkalmas helyszínt is népszerűsítenek, amelyek a szolgáltatások minőségére is hatnak, hiszen szállást és étkezési lehetőséget is kell biztosítani a látogatóknak, ha itt kívánják őket pár napra tartani.
A vár könnyen megközelíthető a közelben elhaladó országútról. Úgyhogy tulajdonképpen kihagyhatatlan. Ajánlani merjük a Magna Curiában működö helyi múzeumot is (1882), amelyben ma a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat által létrehozott közgyűjtemény jogutódja, a Dák és Római Civilizáció Múzeuma működik (1938 óta) - lehet benne szelektálni és bizonyos kritikával szemlélni a kiállított anyagot, amelyet ott a látogató elé tárnak.  
Simó Márton
eloszekelyfold.com

Fotóművészet és iskolaügy
A 19. század kezdetére kalauzolt el a Kemény Zsigmond Társaság keddi ülésének két előadója. Csíky Boldizsár meghívottja, Bálint Zsigmond fotóművész a fényképészet fejlődésének történetét áttekintve jutott el a mába, dr. Tamási Zsolt József tanár, egyháztörténész a felekezeti iskolákkal párhuzamosan megalakuló községi, állami iskolák történetét tekintette át. 
Bálint Zsigmond fotóművész, akinek az erdélyi népi élet alapos dokumentációját köszönhetjük, elmondta, hogy a Gyimesekből összegyűlt anyagból egy újabb albumot szeretne kiadni. Az előadó 110 éves fényképekkel szemléltette, hogy az 1900-as évek kezdetén, amikor a polgárosodó társadalom képviselőiben felmerült az igény, hogy portréjukat megörökíttessék, mennyire szép, hatásos portrékat készítettek Marosvásárhely neves fényképészei, Csonka Géza vagy a Janovits testvérek. A fokozatosan fejlődő fotográfia történetében a nagy robbanást a digitális fényképezőgép feltalálása jelentette. Ezzel a technikával készülnek ma már Bálint Zsigmond emlékezetes felvételei is, a hivatásként felvállalt szociofotográfia terén, az erdélyi falvak lakóit, szokásvilágát, épített örökségét és természeti szépségeit  megörökítve. Bár mindenik területen otthon van, ahogy a két bemutatott kép is igazolta, szívéhez, lelkéhez a legközelebb az emberek megörökítése áll, ahogy megélik a mindennapokat, dolgoznak, pihennek, ünnepelnek vagy unokáik buksiján elpihen a tekintetük. A képek krónikása évtizedek óta járja a falvakat, hogy a hajdan virágzó,  mára már eltűnőben levő világ emlékeit megörökítse. Jellegzetes portréiból valóságos életutak olvashatók ki, feltárul énjük, egyéniségük, és szinte halljuk, ahogy megnyílnak az őszinte beszélgetésre is kapható fotóművész előtt. A találkozásra, beszélgetésre nyújtanak lehetőséget az alkotótáborok, amelyek helyszínén már ismerik, és  szívesen látják portájukon a helybéliek. Ezt szemléltette a két kiállított kép is, az erdőcsinádi idős házaspárról és a pürkereci dédapáról és dédunokájáról. 
A fotográfia területéről az oktatás világába kalauzolta a hallgatóságot dr. Tamási Zsolt József tanár, kutató, egyháztörténész, aki Csíky Boldizsár kérdésére elmondta, hogy a sok terület közül, amivel foglalkozik, legszívesebben általános iskolai gyermekeket tanít.
Előadásában  az 1900-as kezdetétől indult, s ezúttal az úgynevezett községi, állami népiskolák megszervezésének és elterjedésének kezdetéről beszélt. A témával korábbi iskolája, a 7-es Számú Általános Iskola megalapításának századik évfordulója kapcsán kezdett foglalkozni, s a kutatómunka során sok érdekes adatra bukkant.
A modern polgári közoktatási rendszert Magyarországon az 1868. évi 38. törvénycikk alapozta meg, amely a felekezeti oktatást tiszteletben tartva megteremtette a lehetőséget a felekezet nélküli állami népiskolák megszervezésére. Az eredmény látványos volt, hiszen 1870–1910 között háromezerrel nőtt a községi elemi iskolák száma, az egy tanítóra jutó tanköteles gyermekeké pedig 91-ről 74-re csökkent. A kormány tervet dolgozott ki népiskolák építésére, számuk a századforduló környékén gyarapodott a leglátványosabban. 
Ekkor épül ki a marosvásárhelyi állami iskolák hálózata is, amelynek programját Hartly János tanító, iskolaigazgató készítette elő. Az érvelés szerint a marosvásárhelyi községi iskolák egészségtelen, sötét, penészes bérelt helyiségekben működtek, amelyeket pedagógiai és közegészségügyi szempontból is régen be kellett volna zárni. Hartly János 1897-ben a dicsőszentmártoni állami elemi és polgári iskola mintájára terjeszti be a Régi Baromvásár utcai iskola (ma a szemészeti klinikával szemben levő 16-os óvoda) épületének tervrajzát a polgármesteri hivatalhoz. Az épületben az esti órákban kereskedő- és iparostanoncok oktatását tervezi. Abban az évben a 17.000 lakosú Marosvásárhely 3.228 tanköteles korú diákjából 661 nem járt iskolába, ennek ellenére az iskolaépítési program nem valósult meg. A Régi Baromvásár utcai épület 1902-ben, dr. Bernády György polgármestersége idején készül el. Ebben az időszakban egy községi elemi leány-, két elemi és egy polgári fiúiskolája van a városnak. A fenntartási nehézségek miatt az úgynevezett községi iskolák működtetését 1904-ben a várostól átveszi az állam, érintetlenül hagyva a felekezeti népiskolákat. A városi közgyűlés döntése értelmében a következő években építendő iskolák is állami tulajdonba és használatba kerülnek. Bernády György nagyszabású építkezési tervei segítségével kerül sor a Jókai Mór (Eminescu) utcai elemi fiúiskola (ma katonai levéltár), a Szent György téri leányiskola (ma a Petru Maior Egyetem használja) és a Sándor János (Dózsa György) utcai állami elemi leányiskola építésére, így 1906-ra minden városrésznek, körzetnek fiú- és lányiskolája is van. Ezeknek a tannyelve a magyar, mivel a város etnikai összetétele nem tette szükségessé a nemzetiségi oktatást. Bár állami iskolákként működtek, a tantárgyak között az első helyen a hit és erkölcstan állt. Nagy hangsúlyt fektettek a folyékony olvasásra, a tartalom tárgyalására, a nyelvtanra, a helyesírásra, a szépírásra és a női kézimunkára is, ahogy az iskolák felszereléséről is gondoskodott az állam. 
A továbbiakban az előadó a két impériumváltást követő átalakulásokat vette számba, amelyek során alapvetően megváltozott a nemzeti kisebbséggé váló magyarság oktatásügyi helyzete.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Politikai, történelmi időutazás
A polgármester-jelöléstől a neolitikumig
Soós Zoltán múzeumigazgató tavaly a helyhatósági választásokkor Marosvásárhely polgármesterjelöltjeként a figyelem központjába került. A kampány ideje alatt, majd közvetlenül utána mondtak róla jót, rosszat. Aztán végül, miután lecsengett minden, és visszatért régi beosztásába, nem hallani róla. Megtörtük a csendet. A választás utáni időszakról, a múzeum terveiről beszélgettünk az igazgatóval. 
– Fölöttébb érdekes időszaka volt életednek a tavalyi választási kampány és a választás, mivel függetlenjelöltként próbáltad meg a szinte lehetetlent, hogy leváltsd a jelenlegi polgármestert. Miután elült a politikai vihar, visszatértél az „eredeti” szakmádhoz és állásodba, úgy, hogy a helyi tanácsban sem vállaltál feladatot. Teljesen visszavonultál a közélettől? 
– Egyáltalán nem, sőt továbbra is részt fogok venni a közösségépítésben, a Forgatag, a múzeumi rendezvények szervezésében, vagy akár a megye kulturális örökségvédelméért vállalt munkával. A kampányban megtanultam, hogy miként kell folytatni a közösségért vállalt munkát, harcot. Számomra a legnagyobb tanulság az volt, hogy megmutattuk a többségieknek: számolniuk kell velünk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy „leírjanak”. Ha egyesek úgy gondolják, hogy a marosvásárhelyi magyar közösség létszámcsökkenése ellenére visszaszorulóban van, téved. Az engem támogatók szavazataikkal igazolták, hogy van jövőjük a marosvásárhelyi magyaroknak. 
– Ennek ellenére a helyhatósági választásokat követően a mai napig pesszimista hangulat uralkodik: elvesztettük a választást, a helyi tanács pedig egyelőre szélmalomharcot vív a katolikus iskola ügyében... 
– Tudjuk jól, hogy olyan városvezetéssel van dolgunk, amellyel, csodák csodája, a sok korrupciós dosszié ellenére nem történik semmi. Horváth Annát, Kolozsvár alpolgármesterét korrupció gyanúja miatt felfüggesztették, ezzel szemben Dorin Florea több ügyben vádlott, és továbbra is polgármester. Ez is igazolja, hogy nem reális politikai viszonyok uralkodnak Marosvásárhelyen. Valóban egy jól meghatározott üzleti kör összefonódása tartja fenn ezt az állapotot, ahol semmi nem történik az akaratukon kívül, és a város fejlődése jó ideje stagnál. Logikus, hogy ha valaki ennyi terhet visel, nem tudja megfelelőképpen irányítani a várost. Tulajdonképpen nem is törődik vele, mert a holdudvarába tartozók már felélték a város vagyonát. Bízom abban, hogy sikerül ennek az állapotnak véget vetni. Ezért fogott össze Marosvásárhely magyarsága a helyhatósági választásokon. Az elkövetkezendő időszakban ezt az összefogást kell megerősíteni és meggyőzni minél több jóérzésű vásárhelyi románt, aki nem attól fél, hogy magyar lesz a polgármester, hanem aki azt akarja, hogy ennek a városnak legyen jövője, és hozzájárul ahhoz, hogy a jelenlegi állapotokat megváltoztassuk. 
– Öntsünk tiszta vizet a pohárba: a helyi tanácsban az RMDSZ-frakciót erősítetted, majd a helyhatósági választásokon függetlenként indultál. Most is az vagy? 
– A polgármesterjelölést el lehet vállalni függetlenként, de mindenképpen szükség van anyagi és humán háttértámogatásra. A kampányban is hangsúlyoztam, a függetlenség lényege egy gesztus volt a konkurens magyar politikai pártok felé, hiszen nem akartam pálcát törni senki fölött, ugyanakkor nyitás volt a román közösség felé is azzal az üzenettel, hogy nemcsak a magyar közösség gondjainak rendezését vállaltam fel, hanem a városnak szerettem volna más jövőképet ajánlani. Jelenleg az RMDSZ Maros megyei szervezetének kulturális alelnöke vagyok. Most lesznek a tisztújítások. Amennyiben arra kérnek, hogy tovább folytassam ezt a munkát, vállalom. A múzeumon keresztül több egyházközséget segíthettem műemlék templomaik felújításában. Ugyanakkor szeretnék továbbra is meghatározó szerepet vállalni a Forgatag, a mikházi fesztivál, a Múzeumok éjszakája, Maros-parti majális vagy akár a március 15-i rendezvények szervezésében. Ezeket a számunkra fontos eseményeket új, a fiatalok számára is vonzó tartalommal kell megtölteni, és úgy érzem, ebben jó úton járok. Ezek azért is fontosak, mert minél erősebben kell éreztetnünk jelenlétünket a városban. Nyilván, ha három év múlva lesz politikai támogatás, akkor újra vállalhatom a polgármesterjelölést. 
– Ha már visszatértünk a helyhatósági választásokhoz, meg kell említenem, hogy az ígéretek között volt a Bethlen Gábor-szobor felállítása is, amely nagy port kavart, az utóbbi időben viszont nem hallottunk semmit róla. 
– Tavaly októberben döntött a pályáztató művészi grémiuma, hogy Harmat István marosvásárhelyi születésű, jelenleg Baján élő szobrászművész készíti el a szobrot. Elértük, hogy a város tavalyi költségvetésében megjelent a szoborállítás költsége, és a helyszínt is elfogadta a tanács. A napokban találkoztam a tanács RMDSZ-frakciójával, és ismertettem velük a szoborállítás helyzetét. Előkészítés alatt áll a műszaki terv, aminek költségeit az önkormányzat kellene fedezze az idei költségvetésből. Ezt követően a polgármesteri hivatal szerződést kell kössön a művésszel, hogy meginduljanak a konkrét munkálatok. Sajnos, az eredeti ütemtervhez viszonyítva mintegy féléves csúszásban vagyunk, ami azt jelenti, hogy ha jó ütemben haladnak a munkálatok, valószínűleg 2018-ban lesz a szoboravató. 
– Nemcsak ezzel a szoborállítási tervvel, hanem számos történelmi, művelődési rendez-
vénnyel emlékeztünk a szabad királyi városi cím odaítélésének 400. évfordulójára. Ebben, de az elmúlt időszakban is a múzeum jelentős szerepet vállalt abban, hogy a város kulturális életét emelő, rangos kiállításon elevenítsük fel a város múltját és nem csak. Mire számíthatunk az idén? 
– Büszkén mondhatom – és ez nemcsak az én érdemem, hanem kollégáimé, illetve a Maros Megyei Tanácsé is –, hogy az elmúlt 10 év alatt a Maros Megyei Múzeum regionális intézménnyé nőtte ki magát, hiszen rangos országos kiállításoknak is a házigazdái lehettünk. Az első ilyen nagy kiállítás két évvel ezelőtt Románia ókori kincsei voltak, majd a Budapesti Szépművészeti Múzeum jóvoltából Dürer, Mantagna, Hogarth és más korabeli alkotók metszeteit mutathattuk be. Az idén, szintén a Szépművészeti Múzeum közreműködésével, a Zichy Jenő-féle gyűjteményt hozzuk el, Németalföldtől Rómáig címmel, ami XVI-XVIII. századi európai festők műveit vonultatja fel. S a mi közvetítésünkkel viszik majd el a tárlat anyagát Bukarestbe, a román Nemzeti Szépművészeti Múzeumba. Hosszú utat kellett bejárnunk ahhoz, hogy országos jelentőségű kiállításokat fogadhassunk, ki kellett alakítani az ehhez szükséges szakmai és műszaki hátteret. Ha így haladunk, elképzelhető, hogy négy év múlva akár világszenzációnak számító kiállítást is Marosvásárhelyre hozzunk. Ezért is jelentősebb rendezvényeinket továbbra is megszervezzük és fejlesztjük. A Múzeumok éjszakája már háromnaposra nőtte ki magát, egyre nagyobb a visszhangja a mikházi Római fesztiválnak is. Előkészületben a Marosvásárhely a XVI-XVII. században című kiállítás, amelyen azt mutatjuk be, hogy miként alakultak ki és működtek a középkori mezővárosok. Ugyanakkor a református egyházzal közösen szervezzük a reformáció 500. évfordulójára a kiállítást, ahol bemutatjuk, hogy mit jelent a reformáció az erdélyi magyar közösségnek, milyen hatása volt az irodalomra, az anyanyelvre, az oktatásra és a nemzettudat kialakítására. 
– Befejeződött a vár felújítása, amelyet megnyitott ugyan a polgármesteri hivatal, de még mindig üresek egyes helyiségek, és úgy tűnik, hogy nincs kihasználva mind a lehetőség, amelyet kínálhatna akár az idelátogató turistáknak. Más városokban a várakban, kastélyokban a kulturális terek mellett hangsúlyozottan jelen vannak a múltat idéző kiállítások is. Milyen állandó történelmi kiállítások lesznek a várban? 
– Jelenleg a megyei múzeum kezelésében van a központi épület, ahol berendezzük a reformációról és a város múltjáról szóló kiállítást. Az elkövetkezendő hetekben tárgyalunk a vár igazgatóságával és a polgármesteri hivatal képviselőivel arról, hogy miként hasznosítsuk a várat. Jeleztük, hogy ha a város visszaadja a múzeumnak a kapubástyát, ide a tulajdonunkban levő mintegy 800 korabeli fegyverből egy gazdag állandó kiállítást rendeznénk be. Van elképzelésünk a régészeti park hasznosításáról is. Azt tervezzük, hogy a volt kolostor épületében rekonstruálunk egy könyvmásoló műhelyt. De mindez attól függ, hogy mennyire érdeke a városvezetőségnek, hogy valódi tartalommal töltse meg a várat, vagy a már megszokott olcsó fesztiválok helyszíne lesz. 
– Tudomásom szerint tavaly a múzeum munkatársai jelentős régészeti ásatásokon, feltárásokon vettek részt, ennek is köszönhetően számos tudományos dolgozat született. Milyen újdonságokat tudhatunk meg a megye múltjáról? 
– Tavaly több helyszínen voltak régészeti feltárások. A marosvásárhelyi vár felújításakor több izgalmas leletanyag került elő, ezekből a már említett kiállításokon láthatnak néhányat az érdeklődők. Kiemelt helyszín volt a mikházi római vár kutatása is. Itt a római fürdőt és az erődbeli életet bemutató pavilon mellé az idén egy harmadikat tervezünk, ahol helytörténeti anyagot állítunk ki a falu életéről, a Ferenc-rendi kolostor könyvtáráról, a reneszánsz korról. A leglátványosabb eredmény a terelőút leletmentésekor született. Nagyernye határában előkerült egy V. századi gepida temető több mint 100 sírral, ahonnan több ezüstfibulát sikerült kiásnunk. Tófalva határában előkerült egy II. századi római falu, ahol a 11 épületmaradvány mellett feltártunk két hun lovas sírt is, ami ritkaságszámba megy, ugyanis Erdélyben nem telepedtek le a hunok, ők az alföldi legelőkig vonultak. Inkább katonai jelenlétről beszélhetünk Erdélyben, mivel a hunok ellenőrzés alatt tartották az itt élő germán (gepida) lakosságot, így talán a két lelet is összeköthető. Érdemes megemlíteni, hogy Jedd határában őskori (neolitikum, rézkor) kultúrához tartozó falu maradványaira bukkantunk. 
Nemcsak a földből előkerült leletanyaggal gazdagítottuk a múzeum gyűjteményét, hanem a megyei tanács támogatásának köszönhetően számos értékes műtárgyat is sikerült vásárolnunk a piacról. Egy marosvásárhelyi család eladta a volt városi Teleki-palota XVIII–XIX. századi főúri bútorait, fegyvergyűjteményünk 76 – köztük több egyedi – darabbal bővült, sikerült megvennünk ritkának számító, Erdélyből származó tárgyakat, mint az 1400-as évek elejéről való, gótikus, rézlemezből készült, arannyal borított cibórium, XVI. és XVII századi ón- és aranyozott ezüstkannákat, az alsóporumbáki hutából származó üvegedényeket, térképeket, XVIII. századi néprajzi jellegű kerámiát, amivel majd kiegészítjük az említett, középkori várost bemutató kiállításunkat. 
– Milyen régészeti ásatásokat tervez az idén a múzeum? 
– Folytatjuk a mikházi feltárást, visszatérünk a nyárádszentlászlói templomhoz, ahol 12. századvégi nemzetségi monostor alapjait tártuk fel. Ez azért jelentős, mert igazolható, hogy a székelység betelepedése előtt volt egy egyházi szervezet. A 11. század elején a magyar királyság konszolidált katonai jelenléte bizonyítható a határvédő várakkal, ez a feltárás viszont alátámasztja, hogy egyházi szervezet is létezett ebben a korban. A megyeszékhelyhez közeli Malomfalván (Morăreşti) találtunk egy VII–VIII. századi gepida, szláv jelenléthez köthető erődítményt, ami a XI. században is állt. A leletanyag segíthet abban, hogy jobban megértsük Erdély ez időszakbeli betagolódását a magyar királyságba.
– Nagyobb felújítási munkálatokat is végzett a múzeum. Tavaly sikerült megszépíteni a néprajzi részleg főtéri épületét, a Toldalagi-palotát. Terveztek újabb beruházási munkálatot? 
– Két nagy horderejű munkálatot sikerült befejezni. A néprajzi részleg épülete mellett a várban levő volt katonai sorozó is megújult. Mindkét helyen az idénre is maradtak simítási munkálatok. Az idén a Kultúrpalota külső felújítását tervezzük, ugyanakkor két EU-s pályázatot is készítettünk. Az egyik a természetrajzi múzeum épületének a rehabilitációját célozza. Ugyanakkor a görgényszentimrei kastélyt is szeretnénk helyreállítani. Mindkét pályázat túljutott az első szűrőn, folyamatban van a műszaki terv vizsgálata. Bízom benne, hogy legalább az egyik megkapja a támogatást. A görgényszentimrei kastély értékesítése hosszú távú terveink egyike. Sikerült felújítani a tetőszerkezetet, ami fontos, hiszen ezáltal megőrizhetjük az épületek jelenlegi állagát. Nagyon izgalmas épületegyüttes, 1640 körül építtette I. Rákóczi György vadászkastélyát a vár alatt. Ez teljes épségben áll, kibővítve a barokk korban felhúzott szárnnyal. Az idén befejezzük a kapuépület felújítását. Szerettük volna, hogy a munkálatok költségeit uniós alapokból fedezzük, de a terület tulajdonjogi vitája miatt, ami az erdészeti hivatal és a polgármesteri hivatal között folyik, nem tudtuk benyújtani a pályázatot. Ha ennek ellenére jó ütemben halad a felújítás, akkor négy éven belül a görgényi kastély régi fényében teljes kapacitással megnyithatja kapuit a látogatók előtt. Persze a hosszú távú tervezgetéssel óvatos vagyok, mert nem lehet tudni, mit hoz az ország politikai-gazdasági helyzete. Remélünk, és nem ülünk karba tett kézzel. 
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Mi, gyönyörű és szabad fiatalok
Nincs mit osztani ezen: Románia világrengető példát statuál demokráciából annak legnagyobb sebzettségében. Olyan nagy és erős, napi három-négyszázezer ember szájából üvöltő, sikoltó, menetelő és pezsgő példát, amelyhez még az Örömóda karajani szólamai sem hasonlíthatóak. Feldobja a dekadenciájába már-már beletörődő, kettészakadt Európát, pezsgést hoz emberek ezreinek mindennapjaiba, összehozza a politikai, ideológiai és generációbeli különbségektől zilált román társadalmat. Ha az Európai Demokráciát egy betegeskedő nőként képzeljük el, akkor ma itt, Romániában gyógyítják ennek a megerőszakolt nőnek a sebeit.
A tüntető tömeg ereje ugyan még aligha hozott valódi változást egy ilyen súlyos szindrómákkal küszködő társadalomban, de mindenképp, a gyógyulás, a nagy népi kollektív gyógyulás egyik első jele. A nemzetközi sajtóban bár a világ minden tájára vezető hírként jutott el a lelkes, 1989 óta nem látott tömeg lelkesedése és dühe, kevés részletes és a jelenség mélységére rávilágító cikk jelent meg. Ilyet leginkább a német sajtóban olvashattunk, ahol néhányan, így a neves írónő, Carmen-Francesca Banciu is rátapintott a lényegre. Le merte írni, a jelenleg Európa utolsó liberális fellegvárának számító Németországban, hogy az új jövő, az új remény olyan társadalmakban születik, mint a jelenlegi Románia. Egy olyan társadalomról van ugyanis mifelénk szó, amely még nem tudta gyökeresen, teljesen magáévá tenni a demokrácia legalapvetőbb intézményeit, de már érzi, tudja, ismeri annak izét és Pavlov-effektusként nyálazza azt, akarja azt, mintegy tantaloszi kínokként utcára viszi vágyát. Egy olyan ország vagyunk, ahol – sajnos, vagy talán most már szerencsére – írmagja sincs klasszikus jobb vagy baloldalnak, ahol ezek a Nyugaton olyannyira egyértelmű vagy legalábbis egyértelműnek bemutatott fogalmak itt csak tankönyvi teorémák. Olyan ország vagyunk, ahol a baloldal az a megkövesedett kommunizmus szellemeként kering körülöttünk és távol áll a dekadensként bemutatott Nyugat mentsváraként mutatkozni akaró baloldaliságtól. De mázlinkra, nagyban hiányzik már felénk a szélsőséges nacionalizmus is, annak utolsó szónokai vagy elhunytak, vagy az elmebetegség útvesztőiben funárkodnak. Nem utolsó sorban pedig egy olyan ország vagyunk, melynek most felnövő és aktív társadalmi életet élő fiataljai már gyerekkoruk óta tanulják, és naponta ismétlik: nem, a kommunizmus nem jó, a diktatúra nem jó, Ceauşescu nem jó! Nem tudom, hogy a jelenkortörténeti oktatásnak, a kommunizmus emlékezetét bemutató oktatóanyagoknak vagy csupán az internetnek köszönhető ez, de bátran elmondhatjuk: Románia fiataljai tudják, érzik, hogy nem jó a kommunizmus és nem, nem szép a Ceauşescu éra emléke és annak bármilyen élő vagy fogható, látható hagyatéka. Ez a generáció már világot is látott eleget ahhoz, hogy tudja: milyen jól is élnek bizonyos részein Európának, milyen lehetőségeket tudnak kihasználni az Erasmus áthallgatásokkal és ezernyi más mobilitási programmal, ám mégis, ez a generáció jól tudja, hogy itthon távolról sem valósult meg az, amit odakint látnak. Ez a generáció látja, érzi a legjobban az odakint és idebent legnagyobb különbségeit és pontosan emiatt a kettős, se itt, se ott állapota miatt tud olyan vehemens, kirobbanó, már-már delacroix-i festménybe illően romantikus lenni, mint most a román tüntető tömeg. Székelyföldtől a forradalom fővárosáig, Temesvárig, Londontól Berlinig, Szatmárnémetitől Bukarestig mindenhol kivonultak a románok a korrupció, a lopás, csalás, hazudás, szembeköpés, megalázás és arrogancia ellen.
A vezető PSD politikusok és annak néhány csatlós szervezetei által ironikusan „szép és liberális” fiataloknak titulált tömeg megmutatta Európának az ideált, amit elveszteni látszik: van remény még abban a sokak számára illúziónak nevezett európaiságban, amit Beethoven vallásos Örömódájának átköltésébe próbáltunk beleképzelni. Hogy megnyugtassam a PSD politikusait: aki az elmúlt napok tüntetéseire kiment – kutyával, Soros pénzével vagy anélkül – a több ezres, több tízezres tömegben annyi gyönyörű, átszellemült, mosolygó és erőtől, eufóriától duzzadó embert látott, hogy valóban azt érezte, ez az ország a gyönyörű, fiatalok országa!
Mi, gyönyörű és szabad fiatalok fogjuk tehát végigvinni a harcot, amit 1989, Verespatak és a Colectiv mozgalom szelleme érlelt idáig és fogja remélhetőleg Romániát érett, európai állammá tenni előbb, utóbb.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Mi Atyánk, ki vagy a színházban
Tudván tudom, hogy már sokan megénekelték a Légy jó mindhalálig című musical sikerét, de miután én is végignéztem az előadást, úgy gondolom, hogy nem mehetek el mellette szó, pontosabban betű nélkül. Nem kritikusi vagy publicista szemmel kísértem figyelemmel az előadást, hanem kálvinista papként.
Meg kell mondanom, hogy már az első pillanatban elnyerte a tetszésemet a darab, hiszen nem mindennapi dolog, hogy egy színházi előadás az Úr imájával kezdődjön. Amikor a székek között felsorakozott gyerekek elkezdték mondani az imádságot, bizony a nézők közül is sokan összekulcsolták a kezüket, hisz még ha játszásiból is hangzik el, mégis a legrégebbi keresztyén könyörgésünk. Aztán a „mint a szép híves patakra” kezdetű ének csendült fel, és a 42. zsoltár dallama igazi kollégiumi hangulatot teremtett.
A musical alapjául szolgáló Móricz-regényt mindannyian ismerjük, olvastuk. A történet éppen ezért nem az újdonság varázsával hatott a nézőközönségre, hanem az örökérvényű emberi igazságok, érzelmek újraélésének a lehetőségével. Akkor is megesett a szívünk Misin, amikor tudtuk, hogy a pakkját felbontják majd, a kontóját ellopják, és a tanárok a végén nem hisznek az ártatlanságában. Igazságtalannak tűnt a fegyelmi bizottság ítélete még akkor is, ha tudtuk, hogy a történet végén minden tisztázódik majd.
A legnagyszerűbb történeteket azért szeretjük annyira, mert a jó és a rossz harca egyértelműen és világosan megnyilvánul bennük. A mai mesékben már minden egybemosódik. A szabadelvű gondolkodás rendszerében már nincs bűn vagy bűnös, minden csupán választás kérdése. Móricz regényében azonban egy pillanatig sem keveredik össze a jó a rosszal, a fekete a fehérrel, nincsen a szürkének ötven árnyalata, és ez nem véletlen. Az író sok csalódáson ment keresztül mielőtt a fájdalmait kerek történetbe foglalta. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor 1919-ben a Kisfaludy társaság kizárta őt a soraiból. Legyen szó egyházról, politikáról vagy művészetről, mindig is megvoltak és a mai napig is léteznek azok a bizonyos körök, amelyekbe csak az egyenlőbbekkerülhetnek be.
Nagyon mély tanulsága a történetnek, hogy a bűn nem korhatáros. Amennyire álszentek és képmutatók gyakran a felnőttek, néha annyira rosszindulatúak, mondjuk ki nyíltan: aljasak tudnak lenni a gyerekek. A gonosz indulatok a virtuális világban újabb táptalajra leltek. A gyerekek előszeretettel szégyenítik meg egymást nyilvánosan, a közösségi oldalakon, aminek gyakran egészen tragikus a végkimenetele. A felnőttek ahelyett, hogy példát mutatnának, elintézik az egészet azzal, hogy a gyermeknek joga van az önkifejezéshez.A rakoncátlan, sokszor agresszív gyerekek viselkedését megmagyarázzuk egy internetről ismert orvosi diagnózissal: a gyerek hiperaktív.
Ahhoz persze, hogy az Y generációnak meg tudjuk mutatni,mi a jó, ahhoz nekünk is ismernünk kellene. Ezért időszerű a majd százéves regény színpadi adaptációja. A történet a végletekig feszíti az igazságtalanságot egy ártatlan gyermek kirekesztése által azért, mert sajnos csak így értjük meg a lényeget. Csupán az okoz számunkra igazi katarzist, akkor döbbenünk meg és gondolkodunk el mások vagy önmagunk viselkedésén, ha egy igazán ártatlan embert látunk szenvedni. Nem véletlen tehát, ha engem a színpadi előadás egy nagyon régi, több mint kétezer esztendős történetre emlékeztetett igazán.
Hover Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Bepillantás a Bolyaiak mindennapjaiba
Bolyai Farkasról és fiáról, Jánosról sok pletyka terjedt, főleg Marosvásárhelyen. Az utóbbi húsz-harminc évben jelentek meg tudományos kutatási eredmények, hiteles írások arról, hogy milyenek voltak a mindennapjaik, hogyan vélekedtek Dózsa György parasztvezérről, Kossuth Lajosról, az 1848-as forradalomról – hívta fel a figyelmet Oláh-Gál Róbert Bolyaiakról írt könyvének jelentőségére Kása Zoltán egyetemi tanár, a Scientia Kiadó igazgatója Marosvásárhelyen, a Teleki Téka freskós termében tartott könyvbemutatón, a szerző ez irányú kutatásainak fontosságát hangsúlyozva.
A matematikus, Bolyai-kutató Oláh-Gál ez alkalommal nem annyira a tudományra, hanem az élettörténetekre helyezte a hangsúlyt, a két Bolyai mindennapjainak sajátosságaira, családjaik életmódjára, olyan érdekességekre, amelyek kevésbé vagy egyáltalán nem ismertek a nagyközönség számára.
Oláh-Gál Róbert Érdekességek a két Bolyairól című kötetében többek között kiderül, hogy a család cselédlányának, Szőcs Júliának nagyon sokat köszönhet az utókor, hiszen ő volt az, aki Bolyai János halálos ágya mellett ült, majd utolsó útjára kísérte a nagy matematikust, illetve megjegyezte és harminc évvel később megmutatta annak sírját a református temetőben. A kötetből azt is megtudhatjuk, hogy Bolyai Farkas féltestvére, Bolyai Gergely, aki Bólyán gazdálkodott, Székelyföldre, Fenyédre költözött, és ott is halt meg a 19. század végén.
A rendezvényen két másik, szintén a Bolyaiakhoz kötődő személyről szóló könyvet is bemutattak. Bolyai Farkas arcképfestője, Szabó János. Kismonográfia Szabó János (1790–1851) festőművészről című könyvét Apor Eszter művészettörténésszel közösen adta ki Oláh-Gál Róbert. A kötet ugyancsak Bolyaihoz kötődik – hangzott el a rendezvényen, hiszen a méltatlanul elfeledett festőművész Bolyai Farkastól tanult, majd továbbadva tudását, ő tanította Barabás Miklóst, a legnagyobb magyar arcképfestőt. A kötetet Oniga Erika mutatta be a két szerző jelenlétében.
A szerző harmadik, Oláh-Gál Róbert Báró altorjai Apor Károly (1815–1885) életének és munkásságának vázlatos bemutatása című könyvéből megtudhatjuk, hogy Apor Károly annak ellenére, hogy anyja gróf- vagy bárókisasszonyt szánt neki, polgári származású lánnyal házasodott. A fiatalkorát, családjának történetét, marosvásárhelyi tartózkodását is leírja a szerző, aki kutatásai során olyan dokumentumokat tárt fel és tett közzé, amelyek hiánypótlók a történelemkutatók számára, mutatott rá Nemes Gyula történész. Apor báró császárpárti volt, az 1848-as forradalomban mégis beállt nemzetőrnek, de hamarosan Bécsbe távozott, és csak a forradalom és szabadságharc leverése után tért haza. Az első magyar fényképészek között említik a nevét, de kiváló borász is volt, és életműve a kézirat- és könyvgyűjtő szenvedélyében csúcsosodott ki, derül ki Oláh-Gál Róbert kötetéből.
Antal Erika |
Dr. Oláh-Gál Róbert: A Bolyaiak a mindennapok sodrásában. Érdekességek a két Bolyairól, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016.
Dr. Oláh-Gál Róbert: Báró altorjai Apor Károly (1815–1885) életének és munkásságának vázlatos bemutatása, Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2016.
Dr. Oláh-Gál Róbert, Apor Eszter: Bolyai János arcképfestője Szabó János – kismonográfia – társzerző, Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2016.
Krónika (Kolozsvár)

Várad híres művész-szülöttje
Szalai József nagyváradi születésű, Svájcban élő festőművész munkáit tartalmazza az a tavaly megjelent album, melyet péntek este, a nagyváradi Illyés Gyula könyvesboltban mutattak be.
Milyen lenne, ha ismert kortárs erdélyi írókról – mint például Bodor Ádám, vagy Dragomán György – szeretnénk többet megtudni, de az égvilágon semmit sem találnánk róluk? – tette fel a kérdést Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője a pénteki bemutatón. Valahogy így van ez Szalai Józseffel is – vajon mi lehet az oka annak, hogy annyira keveset tudunk róla?
„Robbantott”
A későbbiek során a művész személyes ismerője, Szilágyi Aladár, a Várad folyóirat szerkesztője szólt a művészről, akit „bősz nyomdászlegény” korából ismer, s akit hatszor nem vettek fel a kolozsvári képzőművészeti egyetemre, majd Bukarestben sikeresen felvételizett. De  a sikeres felvételi előtt is lázasan kutatott, alkotott, nem zavarta, hogy senki nem hiszi el, hogy tehetséges. Aktív személyiség volt, de mégis visszahúzódó, rendkívül érzékeny, még az érdeklődést is gyanakodva fogadta. Bukarestben aztán „robbantott”, egy ortodox templom nyomdájában talált kőlapokat használt fel,  színes kőnyomatai hatalmas sikert arattak. Bár sikeressé és elismertté vált, az otthontalanság kísérte végig, mind Bukarestben, mind később Svájcban. Egy másik jellemzője pedig az volt, hogy nem tudta magát adminisztrálni, sok remekművéről  azt sem lehet tudni, hol van. Minden műfajban otthonos volt, „ha kellett, felcsapott reneszánsz, vagy barokk korabeli festőnek”, s titkai közé tartozik az a belső sugárzás is, mely az általa festett tárgyakból és alakokból felénk árad – mondta Szilágyi Aladár.
Rátelepedett
Banner Zoltán művészeti író, az album szerzője elmondta, milyen körülmények között ismerte meg a hatvanas években az akkor még egyetem előtt álló művészt, s a jelenlévők azt is megtudhatták, mi volt kezdeti sikertelenségének oka: tizenöt éves nyomdászinas volt, amikor „rátelepedett a securitate”, s együttműködésre szólította fel, cserébe sikeres felvételit ígértek neki. Ő viszont „szemberöhögte őket”, mondván, nem kell neki segítség ahhoz, hogy bejusson. Mindennek hat évi sikertelen felvételi lett az eredménye…
A későbbiekben szó esett arról, hogy a művész rossz egészségi állapota miatt a monográfiát minél hamarabb el kellett készíteni – jelenleg viszont felépülőben van, alkot is. Barabás Ferenc, az albumot megjelentető  Bar-Typo Stúdió vezetője elmesélte, milyen körülmények között sikerült átadni az album száz példányát a festőművésznek, svájci otthonában.
Szilágyi Aladár elmondta, hogy a Várad következő számában a festőművészről is olvashatnak, Szűcs Lászlótól pedig megtudtuk, hogy késő tavasszal egy váradi kiállítást terveznek Szalai József műveiből.
Később a jelenlévők, akik közül többen személyesen is ismerték a művészt, hozzá fűződő történeteket meséltek el, majd a szerző dedikálta az albumot.
Neumann Andrea
erdon.ro

Puska, pótkávé, térkép – Új utak a Trianon-kutatásban
Milyen okok vezettek az első világháborút követő katonai összeomláshoz és a hadsereg leszereléséhez? Miként változott az élelmiszer-ellátás 1917 és 1922 között, és mi volt a politikai jelentősége ezeknek a változásoknak? Hogyan lehet a határmegvonás földrajzi következményeit új módszerek alapján vizsgálni? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre keresi a választ az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport.
A munkáját Ablonczy Balázs vezetésével tavaly nyáron megkezdő A kutatócsoport Facebook-oldalacsoport célja: monográfiákkal, konferenciákkal, dokumentumközlésekkel, idegen nyelvű publikációkkal hozzájárulni ahhoz, hogy a magyar közvélemény és a tudományos közösség jobban megismerje a békeszerződés pontos körülményeit.
A program négy pillérre épül: az eddig ismeretlen, a béke-előkészítést és a döntéshozatalt bemutató diplomáciai iratok közül készül jó néhányat publikálni a kutatócsoport, első helyen a magyar békedelegáció naplóját Zeidler Miklós szerkesztésében, de tervezi amerikai, olasz, japán, román, cseh és szerb dokumentumok közlését is.
A kutatási program második része a magyar társadalom és az összeomlás kapcsolatát vizsgálja, benne foglalkozik a hadsereg szerepével, a menekültkérdéssel, a közellátás elhanyagolt, ámde stratégiai problémáival. E rész foglalja magában az impériumváltások helyi vizsgálatát is.
A határok megszilárdulásával foglalkozó részben esne szó a békeszerződés földrajzi aspektusairól, a határok által teremtett gazdasági, társadalmi viszonyokról, illetve az 1918 és 1924 között született számos közép- és kelet-európai átmeneti állam létrejöttéről.
Végül a kutatás kitér Trianon emlékezetére (emlékművek, történetírás, irodalom) és a magyar társadalom kapcsolataira.
Lássunk hármat a kutatási programban részletesebben is vizsgálni tervezett témák közül!
Katonai összeomlás és a hadsereg 1918–1920
Az első világháborút követő katonai összeomlás és a hadsereg leszerelése talán az egyik legtöbbet vitatott kérdés a trianoni döntést közvetlenül megelőző időszak történetével kapcsolatban. A június 4-i évforduló közeledtével minden évben mind a történészszakmát, mind a közvéleményt igen élénken foglalkoztatja a kérdés: milyen okok vezettek a hadsereg teljes felbomlásához 1918 őszén, és egyáltalán lehetséges lett volna-e fegyverrel megakadályozni a történelmi Magyarország egy részének vagy akár egészének elvesztését.
A magyar közvélemény már az 1920-as évektől kezdve radikálisan két táborra szakadt ebben a kérdésben. A Horthy-korszak ellenforradalmi történetírása egyértelműen a Károlyi-kormány elhibázott politikájának számlájára írta a haderő teljes szétesését, míg az oktobrista emigráció a háború természetes következményeként mutatta be az eseményeket. Az 1945 után kiépülő államszocialista rendszerben azután ez a kérdés a Tanácsköztársaság „honvédő harcaival” szemben jórészt háttérbe szorult. A radikálisan különböző értelmezések ellenére az 1990-es évekig a legtöbb történeti munka megközelítésében nagy hasonlóságot mutatott: mindegyik alapvetően politikai-ideológiai szempontból tárgyalta a korszak hadtörténelmét. Az elmúlt évtizedekben aztán egyre-másra jelentek meg a korszakot bemutató jóval kiegyensúlyozottabb munkák, de a katonai összeomlást részleteiben tárgyaló modern összefoglaló monográfiával mind a mai napig adós maradt a magyar történettudomány.
Mindezzel párhuzamosan az elmúlt néhány évben a nemzetközi szakirodalom egyre nagyobb figyelmet fordított az 1918 utáni „kis háborúk” történetére. Ezek az írások mind megközelítésükben, mind módszereikben sok újdonságot hoztak a korszak vizsgálatával kapcsolatban. A magyarországi katonai összeomlást bemutató kutatás nagyban támaszkodik ezekre a munkákra.
A kutatócsoport alapvetően három szempontból kíván újat hozzátenni az eddigi magyar szakirodalom eredményeihez.
A hagyományos politikatörténteti kronológiával szemben ez a vizsgálat tágabb időkeretben kívánja értelmezni a katonai felbomlás eseményeit. Egyfelől megpróbálja bemutatni a leszerelés és mozgósítás első világháború alatt kialakult és a fegyverszünet után is továbbélő gyakorlatát, másfelől igyekszik rávilágítani azokra a 19. századi gyökerekre, amelyek 1918 után a szociáldemokrata párt erős antimilitarista politikájához vezettek.
Az események tágabb kronológiai értelmezése mellett a kutatás igyekszik a korábbi vizsgálatok földrajzi kereteit is újraértelmezni. A korszak hazai sajátosságainak megértése érdekében a projekt a magyar helyzetet más vesztes országokkal – elsősorban az eddig meglepően kevés figyelmet kapott Ausztriával – hasonlítja össze. A nemzetközi nézőponton kívül a projekt a szakirodalomban mind ez idáig általában külön vagy egymással szembeállítva tárgyalt „vörös” Budapest és „nemzeti” vidék ellentétét is igyekszik meghaladni, rámutatva a leszerelés és mozgósítás során felmerülő nehézségek hasonlóságaira.
Végül, de nem utolsósorban a kutatás a korábbi hadtörténeti munkákkal ellentétben elsősorban társadalomtörténeti szempontból kívánja megközelíteni a katonai összeomlás történetét. A vizsgálat nem annyira a politikai döntéshozatal ma már viszonylag jobban ismert eseményeire fókuszál, hanem az egyes civilszervezetek – elsősorban a szakszervezetek – és a haderő helyi szerveinek szerepével foglalkozik. Mindezen túl számos korábban nem ismert dokumentum felhasználásával a katonák szemszögéből próbálja megvilágítani az 1918 és 1920 közötti eseményeket.
Az élelmiszer mint fegyver
1921 közepén id. Chorin Ferenc a Magyar Gyáriparban, a GYOSZ lapjában amellett érvelt, hogy fenn kell tartani az állami alkalmazottak és az ipari munkásság kötött árakon való hatósági élelmiszer-ellátását – aminek másik oldala a szintén hatósági árakon való kötelező élelmiszer-beszolgáltatás volt –, mert szabadpiaci forgalom esetén az élelmiszerárak emelkedése olyan béremelést tenne szükségessé, amit sem az állam nem tudna finanszírozni a maga alkalmazottait illetően, sem pedig az ipar nem tudna teljesíteni versenyképességének jelentős romlása nélkül. Chorin Ferenc cikke ahhoz a politikai vitához tartozik, amelyben megszülettek az állami élelmiszer-begyűjtés és hatósági élelmiszer-elosztás megszüntetéséről szóló döntések. Írása azonban egy folyamat végpontja. Az élelmiszer-ellátás menedzselése a háború folyamán vált kormányzati feladattá, s a háború befejeztével sem tudták – a gyorsan változó – kormányzatok ezt azonnal felszámolni, lényegi elemeit tekintve 1922-ig fennmaradt.
Az első világháború évei a gazdaság működésében is törést jelentettek: a korábbi időszakban már régóta szabadpiaci viszonyok között működő gazdaság addig ismeretlen módon került kormányzati ellenőrzés alá. A háborús erőfeszítések érdekében az ipari nyersanyagok mind nagyobb részét termelték, szállították, dolgozták fel államilag szabályozott módon, és – gyakran sebtében kiépített – állami szervek irányítása és ellenőrzése alatt. Az élelmiszerek begyűjtése és elosztása szintén kormányzati szervek kezelésébe került. A korábbi piaci viszonyokat egy olyan államilag irányított gazdaság váltotta fel, amelyben a termelők, forgalmazók, fogyasztók/felhasználók helyzetét többé nem a kereslet-kínálat határozta meg, hanem a kormányzati szabályozás. Így az élelmiszerek előállítói és felhasználói gazdasági helyzetük, hétköznapi életviszonyaik romlását a kormány, általában pedig a politika számlájára írták.
Nem csoda, hogy az egyre mélyülő gazdasági nehézségek közepette helyzetének romlásáért minden csoport a kormányzatot tette felelőssé, amelyről paraszt és földbirtokos, munkás és munkaadó (mezőgazdasági és ipari), élelmiszer-termelő és élelmiszer-fogyasztó egyaránt azt tételezte fel, hogy az ellenérdekelt csoportokat támogatja. A társadalom legtöbb csoportjában gyorsan nőtt az elégedetlenség a kormánnyal szemben, és eluralkodtak azok a politikai szenvedélyek, amelyek az önvédelem nevében más társadalmi csoportok képviselői ellen fordították őket.
Az élelmiszer e folyamatban politikai jelentésekkel telítődött, az elnyomás, az igazságtalanság, a jogostól való megfosztás szimbolikus tartalmait vette fel; a társadalmi viszonyok idiómájává vált.
A hatósági/politikai alapon való élelmiszer-begyűjtés és -szétosztás folyamatában mindenki vesztesnek érezte magát, miközben a kormányzat hiábavaló erőfeszítéseket tett az érdekeltek közötti egyensúly fenntartására. 1918–19 eseményeinek egyik mozgatórugója az élelemiszerek termelésének és forgalmazásának ellenőrzése feletti konfliktus volt. Bár a Tanácsköztársaság nem redukálható erre az aspektusra, de sok egyéb mellett a városi élelmiszer-fogyasztók egy jellegzetes és szervezett csoportjának diktatúrája is volt a vidéki élelmiszer-termelők felett.
Közben a közélelmezés nehézségeit csak fokozta az ország területének demarkációs vonalakkal, majd határokkal való szétszabdalása. A berendezkedő ellenforradalmi rendszer konszolidációjának egyik legfontosabb eleme volt, hogy – szemben a korábbi kormányzatokkal – sikerült megtalálnia azt az utat, amelyen egy ideig az élelmiszer-elosztás hatósági fenntartásával, ugyanakkor az élelmiszer-termelők számára is elfogadható gabonaárakkal, majd pedig a szabadpiaci élelmiszer-forgalomra való visszatéréssel véget vetett annak az állapotnak, amikor az élelmiszerek termelése és elosztása sértette az érintetteknek a morálisan helyes gazdaságról formált elképzeléseit.
A kutatás három szinten vizsgálja az élelmiszer-ellátás kérdéseit 1917 és 1922 között.
1. Döntések és végrehajtás a kormányzat és az állami szervek szintjén. Itt egyrészt a makrogazdasági összefüggések és a gazdaságpolitikai döntések területére irányul a vizsgálódás. Milyen szempontokra figyelve, milyen kényszerek között születtek az élelmezéspolitikával kapcsolatos döntések? A döntéshozatal vizsgálata mellett a kutatás kiterjed a végrehajtásra is, arra, ahogyan a különböző kormányzati szervek megpróbálták a döntéseket átültetni a gyakorlatba, ami a sokféle ellenállás között gyakran nem volt egyszerű, az összeomlás időszakától kezdve pedig sokszor kétségbeesett erőfeszítéseket jelentett. A kutatás e szintje az élelmezéspolitikával foglalkozó központi szervek tevékenységének forrásaira épül (Közélelemzési Hivatal, Közélelmezési Minisztérium).
2. Az élelmezéspolitikában érdekeltek szervezeteinek tevékenysége. Az élelmezéspolitikai döntésekkel összefüggésben vizsgálandó az érdekelt felek szervezeteinek tevékenysége, azaz a mezőgazdaság és az élelmiszer-fogyasztók különböző csoportjainak egymással folytatott küzdelmei, amelyek célja eleinte az élelmiszer-ellátással kapcsolatos kormányzati döntések befolyásolása, majd pedig az élelmiszer-ellátás feletti politikai kontroll megszerzése volt. Itt a levéltári források mellett a szaksajtó, az érintett társadalmi egyesületek, szervezetek (GYOSZ, OMGE, Szaktanács, Gazdaszövetség stb.) kiadványai képezik az elsődleges forrásokat.
3. Élelmiszer a hétköznapokban. Végül pedig a kutatás a hétköznapok szintjén is vizsgálni kívánja az élelmiszer-ellátás kérdését. Az élelmiszer-begyűjtés és -elosztás gyakorlata sokféle egyéni ellenállást, alternatív stratégiát is kiváltott az emberekből, amelyek meghatározták az élelmezéspolitikai döntések végrehajtását a hétköznapokban. A kutatás harmadik szintjén az élelmiszer-ellátás hétköznapi problémáit, az élelmiszerek körüli hétköznapi konfliktusokat és ezzel összefüggésben az élelmiszer-ellátásnak szimbolikus politikai jelentésekkel való hétköznapi feltöltődését vizsgáljuk, ami mind szélesebb rétegekben generált politikai szenvedélyeket. A vizsgálatnak e szintjéhez elsősorban elbeszélő források használhatóak.
Trianon földrajza
A trianoni békeszerződés és a földrajz kapcsolata sokrétű. Ez azzal az egyszerű összefüggéssel magyarázható, hogy a békeszerződés legjelentősebb (magyar szemszögből nézve legsúlyosabb) következményei területiek, földrajziak voltak, és a békeszerződés revíziójára tett kísérletek fő célja is az elvesztett területek visszaszerzése volt. A földrajzi feladat földrajzosokat kívánt: a magyar geográfusok pedig igyekeztek is tudásukat hasznossá tenni. Már a béke-előkészítő munka során a statisztikai és térképes anyagok összeállítása mellett komplex földrajzi érvrendszert dolgoztak ki a magyar területi érdekek védelmére, az 1920-as, 1930-as években pedig jó néhány magyar geográfus állította munkásságát a területi revízió szolgálatába.
Trianon földrajzának a kutatása két egymással összefüggő vizsgálódást jelent.
Egyrészt jelenti a határmegvonás földrajzi következményeinek (kettévágott tájak-régiók, vonzáskörzetüktől elszakított városok, szétzilált térbeli gazdasági kapcsolatok, megbomlott társadalmi hálózatok) vizsgálatát, másrészt jelenti azoknak a földrajzi elméleteknek a feltárását, amelyeket a geográfusok fejlesztettek ki, hogy az új határ jogtalanságát (illetve a túloldalról szemlélve jogosságát) igazolják. Kutatásunk mindkét elemre kiterjed, és a célja az is, hogy a két világháború között széles körben ismert érveket, sztereotípiákat néhány kvantitatív alapokon nyugvó esettanulmánnyal tesztelje, elsősorban az osztrák–magyar és a csehszlovák–magyar határszakaszon.
A trianoni határok által kettévágott tájak, városi vonzáskörzetek kutatása nem előzmények nélküli a magyar földrajztudományban. A városi vonzáskörzetek lehatárolásánál legtöbbször nem áll rendelkezésre olyan adatsor, ami tételesen városokhoz sorolná be az egyes községeket, ezért a gravitációs modell alkalmazásával lehet nagyságrendileg pontos képet kapni a határmegvonás legfontosabb településhálózati hatásáról. A trianoni határ gazdasági és társadalmi hatásait jól jelzik a határtérségekben a két világháború közti demográfiai, vándorlási folyamatok. Ezt tételesen számba lehet venni az egyes határszakaszok vándorlási egyenlegének mérésével-térképezésével, illetve komplex módon a népességi súlypont elmozdulásának vizsgálatával. Az új határ a társadalom szerveződésének mikroszintjét is visszafordíthatatlanul átformálta: korábban szoros kapcsolatban élő községeket vágott el egymástól. Ennek a szintnek a vizsgálatára egy-két házassági vonzáskörzetnek az esettanulmányszerű vizsgálata lenne különösen alkalmas.
A béke-előkészítő munka során, majd a békekötést követő években született térképekről, szakmai háttéranyagokról, tudományos elemzésekről, földrajzi propagandatermékekről is sok jó elemzés készült az elmúlt évtizedekben. Kutatásunk ezeknek az elemzéseknek az eredményeit felhasználva új irányokba bővítené a földrajz szerepével kapcsolatos tudásunkat. A legismertebb földrajzi terméknek, a Carte rouge-nak nem csak a keletkezéstörténetét, szemiotikáját, háttérüzenetét szeretnénk bemutatni, hanem azt is, hogy a különböző országokban a szakmai közönség hogyan fogadta a térképet.
A Carte rouge
A magyar geográfusok által kidolgozott földrajzi érvrendszereket pedig megpróbáljuk ütköztetni néhány szomszédos ország geográfusainak érvelésével, arra is választ keresve, hogyan járult hozzá ezekben az országokban a földrajz az új vagy átalakult nemzeti térnek a közgondolkodásba, a nemzeti identitásba illesztéséhez, hogyan formáltak az újonnan megszerzett tájaknak új identitást.
BÓDY ZSOMBOR - GYŐRI RÓBERT - RÉVÉSZ TAMÁS
A szerzők az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoportjának tagjai.
mta.hu

Egy másik Románia
Egy másik, mindeddig szinte rejtőzködő Románia arcát mutatják az ország városaiban a kormányzati szintre emelt hazugság és hitványság ellen tüntetők, estéről estére erőteljesebben és határozottabban. Noha vasárnap a Grindeanu-bábkormány visszavonta 13-as botrányos rendeletét, estére mégis mintegy hatszázezren tiltakoztak országszerte, csak Bukarestben háromszázezren vonultak a kormányépület elé. Egyrészt, mert nem tartják elegendőnek az intézkedést – és joggal, hiszen a levitézlett igazságügyi miniszter tegnap folytatta a lavírozást: reggel még közölte, szinte ugyanazt a tervezetet kívánja közvitára bocsátani, ám délre meggondolta magát, és visszalépett szándékától, jelezve, egyelőre nem kívánják módosítani a büntető törvénykönyvet –, másrészt, mert nem érik be ennyivel, sokan a dicstelen kabinet lemondását kérik.
Ilyen nagyságrendű, ennyire erőteljes tiltakozás nem volt a forradalom utáni Romániában. Ez új helyzet, az utcára vonulók ugyanis nem csupán kormányellenes jelszavakat kiáltanak, hanem azt is üzenik: elegük van az eddigi politizálási stílusból, nem fogadják el az évtizedek alatt állandósult hatalmi visszaélést, önkényt. Nem csupán az éjszakai kormányzást utasítják vissza, hanem azt a bevett gyakorlatot, hogy a mindenkori hatalom puszta alattvalókként tekinthet állampolgáraira, s önös érdekei szerint irányíthat közpénzt, alakíthat jogrendet. A másként gondolkodók ennyire látványosan, egységesen és határozottan talán soha nem álltak ki álláspontjuk, hitük mellett. S bár érzékelhető némi meghátrálás a szociálliberális táborban, egyelőre korai lenne örvendezni. Lebegtetik ugyan az igazságügyi miniszter leváltását, ám a miniszterelnök és kormánya továbbra is kitart, Dragneáék támogatását bírja. A szociáldemokrata pártvezér változatlanul félrevezetett tüntetőkről beszél, a történteket Iohannis nyakába varrja, míg koalíciós elnöktársa, Tăriceanu arrogánsabb, mint valaha, és újságírókkal hisztériázik. Ha nem is túl látványosan, de erejük gyengül, s pártjaikon belül is állniuk kell a sarat, meg kell védeniük pozíciójukat, magyarázkodniuk kell népszerűségük csökkenése miatt. Ám eközben megnőtt a tiltakozók ereje, a kormánykoalíció és a kabinet hitelessége pedig szinte teljesen elveszett. Hiszen a történtek után már semmire sincs biztosíték, egy szavuk sem hihető, így a kormány távozása sem jelentene megnyugtató politikai megoldást. Valójában a szociáldemokraták javíthatnának e drámai helyzeten akkor, ha menesztenék vaskezű, pártjukat vakvágányra terelő vezérüket. Erre utaló jelek egyelőre nincsenek, Dragnea rendületlenül és rezzenéstelenül mondja a magáét. Így vélhetően marad a növekvő tiltakozási hullám s a másként gondolkodók reménye, bizakodása, hogy a véleményüknek most hangot adó, egy másik, tisztességesebb Romániát éppen képviselő és megalapozó polgárok soha többé nem fogadják el a hazugságot és a hitványságot.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hírsaláta
Bukaresti  sajtószemle
ADEVĂRUL. Mircea Morariu úgy véli, indokolt a tüntetéssorozat folytatása, mert az SZDP–LDSZ koalíció semmi jelét nem adta annak, hogy letett volna „a párt körül rajzó bűnözők” tisztára mosásáról. „Milyen garanciánk van arra, hogy a kormány nem fogja ugyanilyen erkölcstelen, csaló, hazug és groteszk módon folytatni tevékenységét?” – tette fel a kérdést a szerző, aki szerint a Grindeanu-kabinet jóvátehetetlenül kompromittálta magát. Traian Ungureanu ugyancsak az Adevărul hasábjain kifejti: Románia zsákutcába került, pedig mindenki tudta, hogy „a 28 éve visszaeső SZDP, ha egyedül marad hatalmon, veszélyesebb, mint egy kannibál dada”. Szerinte az a sok ember, aki most utcára vonult ellene, megtakaríthatta volna ezt a dühöt és tehetetlenséget, ha vette volna a fáradságot, és decemberben elmegy szavazni. Szintén az Adevărul közölte Andrei Pleşu Nincsenek politikusaink, nincsenek pártjaink című írását, amelyben azt állítja: Románia legnagyobb problémája az, hogy politikustársadalma jórészt korrupt, faragatlan, felelőtlen, öntelt és buta emberekből áll. A szerző úgy véli, Liviu Dragnea normális körülmények között legfeljebb egy ravasz kaszinótulajdonos lehetne, nem pedig a legnagyobb kormánypárt és az egész ország vezetője, de az ellenzéki pártokban sem jobb a helyzet, így bármennyire is reményteli a civil öntudat újjáéledése, nincs kivel helyettesíteni a jelenlegi hitelvesztett politikusokat.
ROMÂNIA LIBERĂ. Vezércikkében Răzvan Chiruţă úgy vélekedik, az SZDP-nek a Grindeanu-kormányt is „hatályon kívül” kell helyeznie mentorával, Liviu Dragneával együtt. A párt választásokon nyert jogot a kormányzásra, azt felelősségteljesen és átláthatóan folytatnia kell, de meg kell értenie, hogy nyugdíjemelésekre kapott felhatalmazást, nem pedig arra, hogy maffiastílusú kiváltságokat biztosítson korrupt politikusai számára – írja a lap publicistája. Szintén a România liberăben Silviu Sergiu arról ír, hogy miután sikerült megvédeniük az igazságszolgáltatást a politikusok visszaéléseitől, a románoknak most az igazságszolgáltatás túlkapásaitól kell megvédeniük magukat. Miután az emberek bebiztosítják magukat, hogy az SZDP nem fogja eltörölni a korrupt politikusok bűnlajstromát, valóban rendbe kell tenni a Btk.-t, és azokat a rendelkezéseit is ki kell javítani, amelyek az ügyészség visszaéléseit lehetővé tették, és arra is törvényi garanciák kellenek, hogy a titkosszolgálatok nem avatkoznak be többé az igazságszolgáltatásba – vélekedik a szerző. JURNALUL NAŢIONAL. Sabina Iosub nem jósol hosszú jövőt az SZDP élén Dragneának, arra hivatkozva, hogy a fegyelmezett és eredményközpontú párt mindig leváltotta azokat a „vezérigazgatókat”, akik hibát hibára halmoznak, és nem képesek „szállítani” az elvárt eredményeket. HOTNEWS.RO. Dan Tăpălăgă és Cristian Pantazi felhívja a figyelmet arra, hogy nem szabad a válságot tovább nyújtani az előrehozott választások „meggondolatlan erőltetésével”. Úgy vélekednek, a Grindeanu-kormány eljátszotta hitelét azzal, hogy hatalmával visszaélve „törvényerőre próbálta emelni a rablást”, ezért mennie kell, de az SZDP mint párt a decemberi választásokon felhatalmazást nyert a kormányzásra, amelyet Grindeanu és Dragnea nélkül folytatnia kell.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ötven éve Istennek adott élet
Interjú Csató Béla plébánossal
– Plébános úr, idén ötvenéves papi szolgálatát ünnepli. Kérem, meséljen gyermekkoráról, és arról, miként él emlékeiben szülőfaluja. – 1944-ben születtem Csíkszeredában a Szülő Anyák Mária Otthona Klinikán, és Csíkszentsimonban nevelkedtem. Szüleim szorgalmas emberek voltak, nagyon sokat dolgoztak, erőt a mindennapi munkához vallásos életükből merítettek. Természetes volt, hogy minden vasárnap szentmisére mentünk, de igazi maradandó lelki élményem kisgyermekkoromból, hogy láttam édesapámat családjával a közös imában. Szülőfalum népét nagyon szorgalmas embereknek látták más vidékek lakói is. Erről sokat mesélt gyergyószentmiklósi segédlelkész koromban plébános főnököm.
– Mikor gondolt először arra, hogy pap legyen? Miért? – Nagyszerű hitoktató volt a plébánosunk. Egyik hittanórán a papság szentségéről és ezzel kapcsolatban saját papságáról beszélt. Azon a napfényes őszi délutánon úgy éreztem, én is pap kell hogy legyek. 1955-ben történt ez, amikor nagyon sok pap és a püspök úr is börtönben volt. A vallásüldözés egyik formája volt ez, az istentagadó hatalom igyekezett megfosztani a népet pásztoraitól. Miért maradt meg bennem a papságra hívó gondolat? Nem tudom. Azt hiszem, Isten szelíd hívását nem lehet visszautasítani. Egyszerűen csak követtem a hívó szót minden másféle megfontolás nélkül.  – Meséljen a felkészülés éveiről!  – Márton Áron püspök úr teológiai évekre előkészítő kisszemináriumot alapított, ezt a hatóságok kántoriskola címén engedélyezték. 1957–1961-ben ott tanultam és érettségiztem. Szép volt, kiváló tanárokkal. Az együttes munkán, tanuláson-nevelésen volt a hangsúly. Segítettek belelátni a világot átjáró eszmékbe, és megalapozták világnézetünket. Rend, fegyelem, tanulmányi előmenetel mind-mind a mindennapjainkat meghatározó lelki életből forrásozott. A napi szentmise, szentgyónás-szentáldozás, közös imák önmagunkat nevelő emberekké formáltak. 1961–67 a teológiai tanulmányok évei. Lehetetlenség összefoglalni hat év küzdelmeit, megannyi élményét, el kell azonban mondanom, hogy negyedéves hallgató koromban megkísértett a gondolat: pap akarsz lenni? Azt akarod, hogy életed munkájának eredménye csak kudarc legyen? Egyre kevesebb istenhívővel? Kemény hetek következtek. Lelki vezetőhöz menekültem, aki egyszerűen szembesített azzal, hogy ezek a gondolatok minden jó ősellenségétől, az eltántorítani akaró gonosztól valók. Hittem neki, megerősödve kerültem ki ebből a válságból. Teológiai, azaz kispapi életem meghatározó élménye volt, hogy Márton Áron püspök úr tanított minket lelkipásztorkodásra, és kérésünkre egy szociológiai kurzust is tartott. Szerintem a hitvalló püspök minden zsenialitása és bölcsessége az Istennel egyesült lelkének Szentlélektől kapott adománya.  – Hol kezdte papi szolgálatát? – Gyergyószentmiklóson, de csak karácsony előtt: az államiak nem siettek a működési és tartózkodási engedéllyel, végső megerősítést így csak 1968 tavaszán küldtek. Több ezer hívőnek csak ketten voltunk papjai a főnökömmel. Sok munka volt, nem lehetett eleget dolgozni. Nagyszerű erőt adott a főnököm bizalma és a hívek szeretete. A kívülállók akkor is olyanok voltak, mint most: emberek, akik nem is sejtik, hogy mitől fosztják meg magukat közönyükkel. Jézus a példa. Mindenkit hívott, elmondta, hogy mi a rossz, de csak a hitre készségesekkel foglalkozott bensőségesen. Az erőszak nem az Isten útja.  1970–74-ig Brassó belvárosában lettem segédlelkész. Új helyzet volt életemben. Itt tanultam meg, hogy léteznek Istent más módon kereső emberek, mint amilyenek a csíkiak, gyergyóiak. Nem római katolikusok, más akolból valók, de akik őszintén keresik Istent, azok mind-mind megszentelődhetnek. Nagy tanulság volt ez számomra.  – Mikor lett plébános? Miben volt más ez, mint a segédlelkészség? – 1974-ben Nyárádtőre neveztek ki plébánosnak. Nagy kihívásként éltem meg, és nagyon féltem. Ez a plébánia ugyanis az 1500-as évek végén megszűnt, mert a hívek reformátusok lettek. Most, 400 év után kellett megteremteni a katolikus közösséget azon emberekből, akik Székelyföld különböző katolikus vidékeiről Nyárádtőre és környékére költöztek. Anyagi és igazi szellemi-lelki kihívás volt. Nem tudom, mit tettem jól, vagy akaratlanul is mit rontottam el. Csak annyit tudok, hogy nagy harcok árán ugyan, de minden egyházra, lelkekre vonatkozó tervem megvalósult. Isten gyengesége erősebb az emberek erejénél. Hiszem, hogy a ma is élő kis plébánia a kialakított szakrális felépítésével képes szolgálni és nevelni Isten népét. Jézus biztat is minket: „nem félj, te kisded nyáj”. Valóban rajtunk volt Atyánk szeme. – Hét év után, 1981-ben Sepsiszentgyörgyre küldte a főpásztor.  – Meglepett a kinevezés. Ha lehet, még jobban féltem, mint Nyárádtőtől. Melyek voltak a terveim? Szerettem volna népem életét szolgálni. Nem volt kifejezett stratégia a fejemben. Szép sorjában tettem azt, amit az adott pillanatban a legszükségesebbnek láttam. Eléggé előtérbe került a sok építkezés, már nagy gyakorlatom volt benne, mert gyergyószentmiklósi segédlelkészként a filiákban, Háromkúton és Magyarbékásban kellett a lerobbant templomokat megjavítani, s ugyancsak Brassóban a hidvégi Nemes grófok kápolnáját megmenteni. Igazából csak ekkor láttam, hogy ezekkel és Nyárádtő, Maroskeresztúr templomainak rendbetételével, a lőrincfalvai kápolna létesítésével a jó Isten felkészített a sepsiszentgyörgyi feladatokra. Így történt, hogy itt a plébánia kibővült és rendeződött, a Szent József-templom megújult, létrejött az Állomás negyedi szükségkápolna, felépült a Csíki utcai templom, kialakítottuk a szépmezői kápolnát, és már távozásomkor alapjaiban készült az Olt negyedi Krisztus király-templom, valamint Kalkuttai Szent Teréz Anya nővéreinek rendháza és az őrkői kápolna. 1988-ban, a kommunizmus igazi sötét éveiben úgy láttam, végveszélyben minden magyar egyházi kultúra. Hogy legyen, ahová a híveket összegyűjteni, építtettem a plébánia udvarára egy nagy közösségi házat, és harminc érettségizett emberrel elkezdtük a civil teológiai tanulmányokat, titokban, hittantanítás címén. A hatóságok figyeltek, az állambiztonsági szervek még jobban. Nem bántottak, nem tudom, mit tervezgettek. Sepsiszentgyörgyi létem munkáját így foglalom össze: „Itt nekem minden sikerült.” Százak és százak kiimádkozták.  Itt kaptam életem legnagyobb dicséretét is Incze Sándor református esperestől. Úgy történt, hogy amikor elhelyeztek, eljött elbúcsúzni, s ezt mondta: „Mikor idejöttél, mi, tiszteletesek, esténként összegyűlve egymás között azt mondtuk rólad: mit akar itt ez a taknyos? Egy idő után így beszéltünk: figyeljük meg, mit tesz a katolikus plébános, és mi is azt tegyük.” Istennek vannak tervei, mi csak tegyük azt, amit ő kér, hogy megvalósulhassanak Isten művei!  – Elkívánkozott Sepsiszentgyörgyről? Mi történt? – Tele voltam megkezdett munkával, amelyeket lelkiismeretem szerint tennem kellett. De újból elszólítottak, ezúttal 1990 őszén Gyulafehérvárra püspöki helynöknek. Ez a kinevezés csúcsa volt lelki nyugtalanságomnak. Alkalmatlannak tartottam magamat erre a tisztségre, de ez másokat nemigen érdekelt, pedig sokan úgy gondolták, mint én magam. Gyulafehérvárott 1990–1992 között voltam. Ott igyekeztem megerősíteni az 1990 tavaszán Sepsiszentgyörgyön megalapított Pro Vita Hominis magzatvédő társaságot. Megalapítása óta dr. Kovács Zita vezeti és végzi a munkát. Apró kicsi kezdet ez egy olyan világban, amelyet szent II. János Pál pápa a „halál kultúrájának” nevezett. Ugyancsak Gyulafehérvárott létrehoztam a Keresztény Orvosok Szövetségét. Célja volt: az élet védelme, a szegény betegek jutányos gyógykezelése, és a nép egészséges életmódra való nevelése. A szövetséget pár év sikeres működése után bekebelezte a konkrét, megfogható javak utáni nyomulás. Gyulafehérvárott az alkalmi megbízatásaim távlati hiánya kikezdett. Rám tekintett a Magasságos, és 1992 őszén Marosvásárhelyre küldtek.  – Tizenöt éven át dolgozott ott, 2007-ig. Milyen idők jártak Marosvásárhelyen? Milyenek voltak a kilátások?  – A kilátások inkább reménybeliek voltak, euforikusak az egyházi és a civil élet kibontakozására. Marosvásárhely traumája, az 1990. márciusi események mind a mai napig hihetetlen sebet, sérülést, csonkítást eredményeztek elsősorban a magyarság életében. Százak és százak menekültek el a városból, családostul. A „marosvásárhelyiek találkozóját” azóta is Budapesten szervezik. A székely város „időjárását” állami ciklonok alakították és alakítják hatásos ellenciklon nélkül. Ebben a környezetben egyházilag a remény emberei kellett hogy legyünk. Az újraépítő egyház a nagy reménytelenségből származó lemondásban. Nem „túlélni”, gyógyulni szerettünk volna a megpróbáltatásainkban, amelyek rávilágítanak, hogy nemcsak mi vagyunk sebzettek, de beteg az egész román társadalom is. Betegségét a nekünk osztogatott sebek is okozzák. Nevezetesen: a görcsös román társadalmi félelem, amely szerint az országban létező magyarság veszélyezteti nemzeti önazonosságukat, és kárt okoz anyagi, szellemi szinten egyaránt. A román nép felelős vezetői tenyésztik ezt a megbetegítő szellemi vírust immár 100 esztendeje. Ezért leselkednek a magyarság szellemi megnyilatkozásaira éber cenzúrával, és ezért bénítják meg a magyar régió gazdasági kibontakozását. Szoronganak a szellemi és gazdasági érvényesülésünktől. Nagy baj ez, de elsősorban az országnak. Olyan, mintha egy emberben kikapcsolnák valamelyik szervet. Így fosztja meg magát ez az ország attól a szellemi-lelki, anyagi többlettől, amely nemcsak a magyarság, de az egész ország javát is előmozdítaná. A kilátásaink! A kilátásaink az Isten-hitből táplálkozó emberies tudás s az Isten-hitben gyökerező erő. A kilátásunk: Isten a sorsunk! Ő annyira a miénk, amennyire belekapaszkodunk. A pap számára kötelesség, hogy isteni életre nevelje övéit. Ehhez a munkához, ennek végzésére infrastruktúra is kell. Számot vetettem azzal, hogy hány ezer ember tartozik hozzánk, és mekkora a város kiterjedése. Ezért a meglévő városnegyedi imaházakat plébániákká szerveztem: Kövesdomb, Tudor negyed, Medgyesfalva, Remeteszeg. Azóta a meglévő két plébánia mellett másik négy is építi híveiből a krisztusi gondolkodású közösségeket. Megtartó erő ez. Együtt égő máglya, amelyet ha szétszednének, könnyen kioltható lenne. Szellemi életünk táplálására építtettem a Deus Providebit házat. A Sapientia Erdélyi Magyar Egyetem ebben az épületben kezdte marosvásárhelyi fiókjának életét. Itt működött és működik az egyházmegyei Caritas és a Szent Imre kollégium egy részlege. Deus providebit azt jelenti, Isten gondoskodni fog. Így Istennek ajánlottam az épületet és népünket, mert amíg mi Isten-félelemben, élő hitben Isten népe kívánunk lenni, addig ő gondunkat viseli. Miért nem maradtam ott? Istenfélelemből. Felszentelő püspököm atyai kezébe téve két kezemet ígéretet tettem neki és törvényes utódainak, hogy minden körülmények között engedelmeskedem. Jó ez így! Korábbi állomásaim, a legelsőtől kezdve szép sorjában mind, felkészítettek a következő kihívásokra. Isten műve ez.  – Ezért van most Csíkszentkirályban? – Igen. 2007-ben ide küldtek, szűkebb hazámba. Gyermekkoromra emlékezve itt, Csíkban láttam igazán, hogy mekkora pusztítást végzett az ateista kommunizmus, amely az anyagi nincstelenség által sóvárgóvá tette a jólétre áhítozó népet, mely aztán a gazdasági viszonyok változásával belezuhant az anyagiak imádásába, a fogyasztásba. Ez megtöri népünk erejét, életét, családi közösségét. Meg akarja szerezni a csillogó, kecsegtető jóléti állapotot, közben lemond az igényes képzésről, a tanulásról, s így állandósul szolgasága. Népnevelésre van szükség, amely lassú és hosszas, amely különösen nehéz a kézzel nem tapintható lelki értékek felfedezésében és gyakorlásában. Mégis ez az egyetlen út. „A lélek az, ami éltet.” Csíkszentkirályban is, a falu egyik negyedében templom épül. Az oltáriszentségben közöttünk lakozó Isten imádására és lelki nevelődésünk ápolására. Megmaradt az életcélom. Istennek adom magamat. Nagy munka ez már idős korom miatt is, egyre inkább ezt kell gyakorolnom. Ő vár rám, s hiszem, keblére öleli sokszor elcsatangoló, de hazatérő fiát.
Józsa Zsuzsanna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Reményteljes jövőt tervezek”
Az Erdélyi Református Egyházkerület legnagyobb, 1965 lelket számláló vidéki gyülekezete Kovács Tibort, a Kolozsvári Református Kollégium korábbi iskolalelkészét és a kollégium keretében működő szakiskola igazgatóját választotta lelkészének. Féléves tapasztalat után a gyülekezeti életről és a tervekről beszélgettünk vele a szépen felújított parókián. – Kolozsváron a teendőim két- harmada már nem lelkipásztori munka volt, hanem adminisztráció és irodavezetés. Azonban bennem mindig ott élt, hogy Isten engem arra hívott el, hogy lelkipásztorként szolgáljak. Tavaly a panitiak meghívtak az imahétre, aztán megkérdezték, hogy eljönnék-e ide lelkipásztornak? Nem volt könnyű dönteni. Van egy bibliai ige (Jeremiás 29:11), ami folyamatosan visszatért az életünkbe: „Csak én tudom, mi a tervem veletek, nem romlást, hanem reményteljes jövőt tervezek.” Úgy érzem, hogy Kolozsváron mindent sínen hagytunk. – Milyennek találja a lelkipásztori munkát Mezőpanitban? – Most megváltozott a munkám jellege, eddig többnyire fiatalokkal foglalkoztam, nem kellett temetni, keresztelni, esketni. A panitiak viszont éppen az ifjúsági munkára fókuszáltak, s olyan lelkészt kerestek, aki ehhez ért, hiszen az ifjúság a jövő. Nagy kihívás volt számomra, azonban a presbitérium, a gyülekezet százszázalékosan támogatott. Az elmúlt fél évben próbáltam fel- térképezni a gyülekezetet, azokat a munkaterületeket, ahol több bevetésre van szükség, s próbáljuk beütemezni azt a munkát, amit a következő öt évben el kell végezni. Nagyon hálás vagyok, s ezt az elődömnek, Pitó Antal tiszteletes úrnak is meg kell köszönnöm, hogy az egyházközség infrastruktúrája ki van építve. Rendben kaptuk a templomot, a gyülekezeti házat, mindent. Nagyon aktív, fiatal, tettre kész presbitériumunk van. Mindenki őszinte, tiszta ragaszkodással végzi a feladatát. A lelkipásztornak szinte csak a lelki munkára kell koncentrálni. Közismert, hogy Panit egy kegyes lelkületű gyülekezet. Van olyan vasárnap, hogy négyszázan gyűlnek össze isten- tiszteletre. Nagyon nagy igény van az igehallgatásra és az igényes szolgálatra. 110 év alatt három lelkésze volt a falunak, s ez a három lelkész nagyon mélyen meghatározta a gyülekezet lelkiségét, természetesen pozitív értelemben. – Milyen igényeket fogalmazott meg a gyülekezet? Milyen új szolgálatra lesz szükség? – A közösségnek vannak igényei, és jó, hogy vannak! Az egyház és a haladás kérdése nem lehet tabutéma Mezőpanitban sem. Elterveztem, hogy meglátogatok minden ágyhoz és házhoz kötött beteget. Eddig száz családhoz jutottam el. A polgármesterrel, akiben egy nyitott, lendületes, hívő emberre találtunk, eldöntöttük, hogy közösen beindítjuk az intézményes házi beteggondozást, hiszen szociális szolgáltatás nincs a faluban. Most zajlottak az állásinterjúk, két személyt alkalmazunk a meglévő diakónusunk mellé, és havonta ötven betegről fogunk gondoskodni községszinten. A diakonisszánk egyedül nem győzi el- látni a munkát. Azt szeretnénk, ha a betegeink párhuzamosan testi és lelki ápolásban részesülnének. Aztán idős személyeknek egy napközi otthont szeretnénk beindítani, ahová házhoz kötött időseket fogunk behozni. Igény fogalmazódott meg arra is, hogy egy új közösségi teret bizto- sítsunk a gyülekezetnek, főleg a fiataloknak, akik istentisztelet után maradnának még beszélgetni. Ehhez a templom melletti kertben egy parkot, grillkonyhát, társalgás- hoz alkalmas tereket alakítunk ki, hiszen fontosnak tartjuk az ifjúság igényeit is. – Nemcsak új lelkésze, hanem új kántora is van a gyülekezetnek. – Igen, 46 év után nyugdíjba vonult Pálfi Lajos kántor. Helyébe egy ügyes fiatal kántort tudtunk alkalmazni, aki Krasznáról költözött ide. Jakó Sándor új színfolt a gyülekezet életében, vezetésével megújult a gyülekezeti éneklés, az orgonajáték és a kórus élete is. – A reformáció 500. évfordulóját ünnepeljük idén. Milyen „mutatókkal” és tervekkel áll a gyülekezet ennek küszöbén? – A mezőpaniti református egy- házközség életképes gyülekezet. Tavaly 19 keresztelés és 22 temetés volt. A beköltözésekkel együtt gyarapodást jegyeztünk. Idén húszan konfirmálnak. Az elmúlt 45 évben száz lélekkel apadt a gyülekezet, ami nem sok, mert máshol felére, negyedére csökkent a lélekszám. A mutatók jók, de motiválni kell a fiatalokat, hogy vállaljanak gyermekeket, érezniük kell ebben az egyház támogatását. A tiszteletes asszonytól óvónőként sok segítséget kapok az ifjúsági és a nőszövetségi munkában. Kiépült a házasok csoportja is. Szerteágazó az érdeklődési kör, emiatt úgy alakítjuk ki a gyülekezeti csoportokat, hogy mindenki megtalálja a magának megfelelőt és szívesen jöjjenek a gyülekezetbe. Hétfőn reggel istentiszteletet tartunk, kedden nőszövetségi alkalom van, szerdán kóruspróba, csütörtökön gyülekezeti bibliaóra, pénteken házas bibliaóra, szombaton vallásórák és kátéórák vannak. A vasárnap az ifjúságé. A szerdai napon terepen vagyok, családokat látogatok. Tehát mindent megteszünk, hogy életképes közösségként ünnepelhessünk. Idén nagyon sok rendezvényünk lesz. Közösen ünnepelünk a test- vérgyülekezetekkel, szórványba látogatunk, elkezdtünk egy kátémagyarázatos igehirdetés-sorozatot, s mindent megteszünk annak érdekében, hogy felmutassuk és megerősítsük református értékeinket. Itt van például a parókia előtt a székely kapu, amely A kategóriás műemlék 1787-ből, idén szeretnénk felújítani, s megújultan szeretnénk kinyitni a következő 500 évre – fogalmazott Kovács Tibor lelkipásztor.
Népújság (Marosvásárhely)

Mozgás, közösség és élmény
Gyarapodik a Kisbakancsosok-csoport 
Betöltötte ötödik évét az Erdélyi Kárpát-Egyesület ifjúsági csoportja, amely most Kisbakancsosok néven fut, és egyre jobban izmosodik: a csapat is, de az éves túraterv is. Gáspár László alapítót, túravezetőt faggattuk az elmúlt évről, és a sokak által várt idei túrákról.
– Nálunk most, februárban kezdődik az idény, az előző év túráinak legjobb pillanatait vetítjük le, általában telt ház előtt és nagy jókedv közepette – részletezte Gáspár László. – Díjaztuk is a legkitartóbb kisbakancsosokat, hogy még jobban ösztönözzük természetjáró kedvüket. Bár ezzel nincsen baj most sem, még mindig lehet fejlődni.
Azt, hogy nincsen baj, igazolja a tavalyi első túra, amit a rossz időjárás miatt márciusról áprilisra halasztottak. A Cenkre a gyönyörű tavaszban egy 116-os létszámú csapat gyalogolt fel, megdöntve minden eddigi létszámrekordot. Legközelebb a Rétyi Nyírben szerveztek sétatúrát, melyen 86 felnőtt és 39 gyermek vett részt. Hogy változatosabb legyen a kínálat, a következő túra a Predeálra vezetett, és a gyerekek nem fáradtak el a meredek kaptatótól, volt energiájuk délutánig játszani (80-an voltak bevállalósak). Volt másik magashegyi túra is, a Nagykő-havasra egy hűvös júliusi napon, és a kétnapos túrára a Bucegiben is kevésnek bizonyult a menedékházban foglalt helyek száma, mert legalább kétszer annyian mentek volna, mondta a túravezető. Levezetőnek egy Málnás-környéki kirándulás következett.
A túrák sorából kimaradt, de az ifjú természetbarátok és szüleik által legjobban számon tartott eseménye az évnek a (mini)táborozás volt, amelyre egyszer kerül sor egy évben. 2016-ban már a harmadikat tartották, ezúttal Fotosmartonoson zajlott a programokban gazdag hétvége, ahol a barantázók tudományát is megcsodálhatták a gyerekek, és az íj, az ostor, a dobócsillag meg a társaság messze lekörözte a különféle kütyük világát. Azon sem lepődhetünk meg, hogy újabb és újabb tagok csatlakoznak a társasághoz, családok, amelyeknek odanőnek a gyermekeik, szülők, akiknek a fantáziáját felpiszkálják a résztvevők lelkes beszámolói. És közösségben vannak, tanulnak, csiszolódnak, mozognak, ez pedig a gondolkodásukra is visszahat, hiszen, milyen kiváltságosnak érezhetik magukat azok a gyermekek, akik zergét láthatnak, vagy szétnézhetnek egy hegycsúcsról, ahová saját erőből másztak fel.
A Kisbakancsosok idei túratervében Bolnok, Lempes-dombja Keresztény-havas, Bálványos, Egyeskő–Nagyhagymás és Sugásfürdő szerepel, a következő tábor helyszíneként pedig Székelyzsombor. A tervből is látható, hogy akárcsak eddig is, minden korosztályú és edzettségi szintű gyermekre gondolt Gáspár Laci, aki maga is kétgyermekes családapa. A túrákon akár nagykerekű babakocsival, akár hordozós hátizsákkal, vagy a saját lábán jöhet a kis- és nagytestvér, anya, apa és a nagyszülők is, szomszéd, barát, ismerős és ismeretlen. Az érdeklődők pedig jegyezzék meg Gáspár László telefonszámát (0745 058 179). 
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Dózsa György Temesvárott
„Nem hallottátok Dózsa György hirét? / Izzó vastrónon őt elégetétek, / De szellemét a tűz nem égeté meg” – írta Petőfi Sándor 1847-ben A nép nevében című versében. Az izzó vastrón e vers nyomán került be a köztudatba, de a valóságban nem létezett – az izzó vaskorona igen. Mindenki tudja, vagy csak tudni véli, ki volt Dózsa György. Azt is, hogy a háromszéki Dálnokon született – ami nem biztos –, és azt, hogy 1514-ben Temesváron végezték ki szörnyű kegyetlenséggel Szapolyai János erdélyi vajda parancsára, minekutána parasztseregével dúlta a környéket, és megostromolta Temesvárt.
Dózsa György emlékének nyomait Temesváron kerestük. Városnéző túránk két állomása Dózsához kötődik. Egyik a Mária tér. A városközpontból kifelé tartva, a Mária hídon átkelve a Bégán jobbról a vízügyi palota hatalmas épülettömbje nyűgöz le, de a lényeg balról következik, a főút, azaz az 1989. december 16. út és a Dózsa György utca találkozásában egy beugró kis terecskére leszünk figyelmesek. Ez a Mária tér. Oda építették fel 1906-ban Székely László főépítész tervei alapján a Mária-kápolnát, amelyet korábban Dózsa-kápolna néven is emlegettek. A három oldalán nyitott építmény neoromán stílusban készült, három oldalán két-két oszlop tarja az előugró, baldachinra emlékeztető tetőt. Belsejében márványból faragott és fényesre csiszolt Mária-szobor, Kiss György alkotása. Az egészet kovácsoltvas kerítés övezi. Idegenvezetőnk, Szekernyés János helytörténész meséli a hely történetét. Dózsa György kivégzésének egyik feltételezett helyszínén állunk. (Egy másik a jelenlegi ortodox katedrális mellett található, és van egy harmadik is, attól alább.) Tulajdonképpen egy Mária-látomás helyszíne ez, amiről legenda is szól, és ezt Márki Sándor megírta 1913-ban kiadott Dózsa-monográfiájában. Amikor a parasztvezér megkínzásához izzították a vaskoronát, a tüzet nedves fából rakták, amely nagy füstöt eresztett, olyannyira, hogy beborította az egész területet. Közben a Szapolyai János vajda által oda rendelt ferences szerzetesek énekeltek és imádkoztak. A füstfelleg egyszerre kettéoszlott, és megjelent Mária képe. Akkor a nép térdre borult és imádkozni kezdett. A Mária-látomást azzal magyarázzák, hogy az oszladozó füstben egy lovassági zászlón volt látható a Szűzanya képe a kisdeddel. A nép hitt a csodában, és a kivégzés helyén Mária-képet erősítettek egy karóra vagy oszlopra. A csoda a török uralom alatt sem merült feledésbe, Mária-kép díszelgett azon a helyen 1837-ig, amikor fából faragott szobor került a helyére, ezt 1865-ben kőből faragott Mária-szobor váltotta. Apácák viselték gondját, környékbeliek látogatták.
A 20. század elején Temesvár új városrendezési terve alapján a környéket felparcellázták, a telkeket eladták, a Mária-szobor helyén épp sugárút haladt át. A tiltakozó polgári felzúdulás nyomán a város a szomszédos fél telket visszavásárolta, és oda építették fel a Székely László tervezte kápolnát. Azért oly félszeg a terecske, mert csupán fél telek helyén alakították ki – magyarázta Szekernyés János, aki a városnézés alatt nem győzte eléggé dicsérni Székely Lászlót és munkásságát. Különben a magyar főépítészt igen nagyra tartja délutáni kalauzom, George Basarabă mesteri képzős hallgató is. Szekernyés János még felhívta a figyelmet a kápolna hátoldalán levő feliratra, melyből az első világháborút követően kivéstek egy szót. A maradék a következő: „Isten Anyjának, a XXXXXXXX Védőasszonyának Dózsa György (1514) kegyetlen halála helyén melyet évszázadok hagyománya őriz kegyeletes engesztelésül ajánlják ez emlékművet Temesvár városa és lakossága 1906”. Az eltüntetett szó: magyarok.
Innen a Dózsa György utcán haladva, a Berthelot tábornok utcába kanyarodva lehet a Plevna térre érkezni, ott a Dózsa park, amelynek sarkából megpillantom a névadó állószobrát hátulról, mintegy 45 fokos szögből, ahonnan úgy tűnik, mintha a hatalmas, két ember nagyságú alkotás féllábú lenne. Persze, nem az, csupán egyik lábát kissé behajlítva, pihenő helyzetben áll. Eléje kerülve rögtön ismerősként köszön vissza. Ismerős, hiszen feje tisztán a dálnoki Dózsa-szobor mása, öltözete szintén ugyanaz, csupán a testhelyzet változott. Itt egyenesen, pihenő testtartásban áll, Dálnokon hatalmas talapzaton, harciasan figyelő testhelyzetben látható: térdben hajlított, magasabbra helyezett jobb lábán, térdén könyököl, míg bal kezét csípőre teszi. Baljáról szablya lóg alá, a temesvári szobor egyenes kardot tart. Ugyanannak a Szobotka Andrásnak az alkotása, akinek dálnoki szobrát nagy csinnadrattával avatták fel 1976-ban. Idegenvezetőnk meséli, kérdés volt, hogy szülőhelyén vagy halálának helyén állítsanak neki szobrot. Azért, hogy ne legyen baj az ügyből, magától Nicolae Ceaușescu elvtárstól kérdezték meg egy megkörnyékezés közben, hova is állítsák, mire a szocialista Románia első embere azt válaszolta, mindkettőre. Ugyanis Gheorghe Doja néven nagy osztályharcosnak állították be a keresztes vezért, olyannak, aki a magyar és román parasztok jogaiért harcolt. Visszatérve a temesvári Dózsa-szoborra, annak léte ismeretlen a köztudatban. Fel sem avatták. 1979-ben egy éjszaka helyezték el, a környékbeliek egyszer csak arra ébredtek, hogy megjelent a parkban – mesélte Szekernyés János.
Az elmúlt időket ismerve, valószínűnek tartom, hogy a dálnoki avató kiverhette a biztosítékot a kommunista elvtársak körében, s a temesvári szobrot már titokban kezelték, de a pártfőtitkár korábbi beleegyezésével takarózva mégis felállították. A fej ugyanaz: tekintete komor, s az összevont szemöldök az egyenes orral olyan képet nyújt, mintha feszület lenne. Nem csupán kereszt, hiszen mintha azon lenne Jézus megfeszített teste is, a szemöldökök a kiszegezett karjaira emlékeztetnek. Igen, odalopta a szobrász, hiszen a keresztesek vezéréről van szó – mondja Szekernyés János.
Miért ide került ez a szobor, amelynek talapzatán csak ennyi áll: Gheorghe Doja. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1981-ben megjelent első kötetéből kapunk a kérdésre választ. A Balogh Edgár által összeállított szócikkből megtudjuk, a Magyar Népi Szövetség 1947. november 20-án kezdődött, Temesváron tartott III. országos kongresszusa alkalmából Szemlér Ferenc Dózsa Temesvár előtt című versével jelentkezett. A temesvári műkedvelők ekkor mutatták be Sárközi György Dózsa-drámáját. Ugyanakkor egy Dálnok községből, Dózsa feltételezett szülőfalujából érkezett küldöttség faragott emlékoszlopot helyezett el „a kivégzés helyén”. Erre, a feltételezett harmadik kivégzési helyszínre utaltam fennebb, és erre a helyre állították 1979-ben az állószobrot.
Oly nagy volt akkor, 1947-ben a Dózsa-kultusz, hogy országos pályázatot hirdettek a vezér szobrának elkészítésére. Szobotka András 1948-ban meg is nyerte a kiírást, de más, nacionalista szelek kezdtek fújni, és szoborállításra már nem került sor. Sylvester Lajos közíró, lapunk néhai főmunkatársa egy visszaemlékezésében elmesélte, hogy Kovászna megye kultúrbizottságának elnökeként a bukaresti Köztársasági Palota alagsorában, egy tulajdonképpeni szobortemetőben fedezte fel Szobotka András alkotását az 1970-es évek elején. Kijárta, hogy az eredetileg a Dózsa halálának helyére szánt szobrot születési helyén állítsák fel. Az avatásra 1976-ban került sor, Sylvester Lajost akkorra már elmozdították tisztségéből. A Dózsa György-féle parasztháború és vezetője halálának 500. évfordulójára szervezett megemlékező ünnepi tudományos konferenciát az Erdélyi Múzeum-Egyesület csíkszeredai fiókszervezete 2014-ben. Az ottani előadásokból kiderült, sok minden tévesen került be a köztudatba, és az újabb kutatások eredményei sokszor eltérő képet mutatnak. C. Tóth Norbert történész, a Magyar Medievisztikai Kutatócsoport munkatársa elmondta, az április elején ismert hadi helyzet megindokolta a keresztes háború meghirdetését, két hét múlva jutott csak el a hír, hogy a szultán nem Magyarország, hanem a perzsa sah ellen indul. Akkor már Buda alatt összegyűltek a hadba hívott jobbágyok, s a keresztes háború lefújásakor őket csak egy helyre lehetett irányítani, a Temesközbe, hiszen csak az ottani határ védelme volt kétséges. Neuman Tibor történész, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa mítoszt oszlatott el, Dózsa leverésekor igazi csata nem zajlott, a jól szervezett hadsereg láttán a keresztesek nagy része megfutamodott. Dózsa brutális kivégzése a korban megszokott volt az árulók számára – mondta az előadó. A cél az elrettentés volt. Izzó koronával megkoronázták, az izzó trónra ültetés utólagos kitaláció. Húsának egy részét megetették társaival, testét négyfelé vágatták. Egy újonnan előkerült levélben a vajda anyja, Hedvig büszkeséggel számolt be lányának, a lengyel királynénak, Borbálának fia tettéről. Népszerűséget, politikai tőkét kovácsolt Szapolyai a parasztsereg leveréséből.
Horváth Zita docens, a Miskolci Egyetem általános rektorhelyettese pontosított: agyonsanyargatott paraszti társadalomról írtak korábban, mára már árnyaltabbá vált a kép, a gazdagodó mezővárosi paraszt-polgárság megmozdulásaként lehet leírni a történteket. Nem az elnyomás miatt tört ki elsősorban, hanem inkább a társadalmi differenciáltság során meggazdagodott parasztok érezték úgy, hogy jogaik csorbát szenvedtek. A konferencia összegzéseként elmondható, a Dózsáról szóló legendák jók, azokat össze kell gyűjteni, de a történelemtudományban nincs helyük.
Dózsa fél évezrede halott, de emlékezete él – csak éppen korrigálásra szorul. Tárgyi emlékei ott vannak kivégzésének helyszínén, Temesváron is, az 1906-ban épített Mária-kápolna és az 1979-ben az éj leple alatt állított szobor, továbbá utca és park őrzi nevét. Verssel kezdtem, verssel zárom, Farkas Árpád Dózsa-arc című költeményével: „Se békém, se bűnöm nincsen, / ropogok halotti ingben; / megtöretésem a testé –: / pusztítnak tökéletessé. / Kutyák a parázsló Holdra: / uszulnak torkomra, torra, / marnak, hogy vonítsak, / mosolygok – s vonítnak; / fenséges fölénnyel látom / gyönyörű fölfalatásom.”
(Megjelent a MÚRE által nemrég kiadott Hol vagytok, temesvári magyarok? című, a tavaly júliusi temesvári riporttáborban készült anyagokból összeállított kötetben – szerkesztette Szűcs László)
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Az építkezés kultúránk része, identitástudatunk kivetülése”
A Példakép Alapítvány magyar sikertörténeteket keresve 2013-ban indította el vállalkozói pályázatát, és miután a Magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága 2016-ot a Külhoni Magyar Fiatal Vállalkozók Évének nyilvánította, azt tavaly kifejezetten határon túli fiatal magyar vállalkozók számára hirdették meg. A példaképek között számos erdélyi, ezen belül több kolozsvári fiatalt találunk sőt, az Év Példaképe Fődíjat is kolozsvári vállalkozó, Wéber Tibor Rudolf nyerte el a január végi gálán. Kicsiben és egyedül kezdte, garázsfelújítással, de néhány év alatt cége, a Weberbau Kft. már irodaházakat, típusházakat épít, restaurálási munkálatokat végez. Őt kerestük fel, illetve vele beszélgettünk el vállalata székhelyén, már amennyire az ügyfelek hagyták, hiszen egymásnak adták a kilincset. Ahogyan az bármely sikeres vállalkozónál megszokott jelenség, pláné egy ilyen díj megszerzése után…
Az Év Példaképe pályázat eredményét idén januárban a Pesti Vigadóban hirdették ki, Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkárnak és Valentínyi Katalinnak, a Példakép Alapítvány alapítójának, valamint a verseny legjobb harminc résztvevőjének a jelenlétében. Potápi hangsúlyozta: „a Példakép Alapítvány idei 30 külhoni magyar fiatal Példaképének munkája és életútja egyértelműen megmutatja, hogy a szülőföld termékeny talaj, hiszen olyan fiatal magyar vállalkozók élnek és dolgoznak határainkon túl is, akik szülőföldjükön szeretnének boldogulni.”
„Én szeretem ezt a várost”
– Kolozsváron születtem 1983-ban – meséli Wéber Tibor Rudolf, az Év Példaképe fődíjasa. – Én még az a fiatal nemzedék vagyok, aki saját bőrén megtapasztalta mind a két rendszert. Aminek nagyon örülök, mert látom a különbséget, tudom értékelni azt, ami most van, és ami régen nem volt. Annak idején mi gyerekként nem jutottunk játékszerekhez, és milyen nagy öröm volt kapni egy golyóstollat vagy egy kulcstartót. Ezt a mai kiskorúak nem tudják elképzelni.– Mikor jelent meg érdeklődésed a szakma iránt? Véletlen volt, vagy tudatos választás?– Édesapám építőmérnök, ami még nem számított döntő tényezőnek, de sokat nyomott a latban. Otthon gyakran találkoztam a tervrajzaival, nyaranta kivitt magával terepre, diákmunkásként már kint dolgoztam. A zeneóvoda után beirattak a 3-as számú líceumba, az a mai Apáczai elődje volt. De nyolcadik végéig párhuzamban végeztem a zeneiskolát is, fuvolaszakon. Tizenegyedik végén felmerült a klasszikus kérdés: mi lesz belőled, fiam? És akkor édesapám munkáján keresztül az érdeklődés az építőipari kivitelezés felé vitt engem. Mert az építkezés egy férfinak látványos dolog. Felvételiztem a Kolozsvári Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karára 2002-ben. Az öt év alatt már dolgoztam, igaz, nem a szakmában, hanem egy irodaszékeket gyártó cégnél eladási ügynökként, marketinges emberként. Nagyon sokat lehetett ott tanulni, de nem volt az én szakmám.
– A mai egyetemisták jelentős hányada végzés után azonnal veszi a sátorfáját Nyugatnak. Nálad ez nem merült fel?
– Nem gondoltam arra, hogy valahol máshol folytassam az életet. Én szeretem ezt a várost.
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Szeleink lingvisztikája
Ahogy én a mai Kolozsvárt elnézem, itt nekünk lassan befellegzett.
Háromszéken kiadott hajtási jogosítványomat (a szomszédba költöztem, tehát az eljárás természetes, de érzékelnem kell, hogy korántsem mindegy, bár végülis annak kellene lennie) kolozsvárira kellett felcserélnem. Ott állok a sorban. Előttem egy fiatalember, kezében a jól olvashatóan címezet dosszié, név szerint (itt most tapintatos leszek, hamis, de ékezetileg maradéktalanul precíz nevet adok meg) Mészáros Győző. Az ember (a világ minden táján) főként a hivatalok környezetében társakat keres (egy magyar fokozottan is lehetne), hát én is megszólítom, hadd viseljük együtt a tartós, és kiterjedésében aligha indokolt várakozást. A válasz megdöbbentő: Nu vă supărați, dar nu știu ungurește. Aztán hibátlan románsággal azt is elmeséli, hogy miért. A szülei (mindketten magyarok) gyári munkások voltak, reggel 6-ra indultak munkába, és a bevásárlásokat, meg egyebeket követően, késő délután hulla fáradtan kerültek haza.  A házasságuk sem volt éppen ideális.  Oda ültek a tévé elé, akkor csak román adás volt, s végül az ágyaikban kötöttek ki. Ő reggelente – kulccsal a nyakában – egymaga ment el a közeli iskolába. Magyar csak a központban lett volna, szülei tehát – takarékossági okokból is – a román elemibe íratták, oda buszozás nélkül is elmehetett. S a román iskola az érvényesülés szempontjából is több eséllyel kecsegtetett. Aztán azt is megtudom, hogy mindhiába, nem csinált „karriert”, árumozgató az egyik szupermarketben.  Megbecsülik, de ezért többet kell teljesítenie, mint a román nevűeknek. „Nem szeretem a nevemet, maga igen?”
Bánthattam volna? Ezt Sepsiszentgyörgyön gondolkodás nélkül megteszem. Érzem, hogy itt nem illene. Mindazonáltal élvezetesen elcsevegünk. Vistaiként (itt csaknem mindenki magyar) nekem is jól esett egy kis román beszéd. (Arról nem is beszélve, hogy ebből Sepsiszentgyörgyön – néhány román ismerőstől eltekintve, akikkel ingázóként meglehetősen ritkán találkozhattam – viszonylag kevés részem lehetett.)
Másik.
Orvosnál vagyok. A rokonszenves fiatalembert Ambaruși-nak hívják (a név ismét eufemizmus).  A háziorvos azért küldött hozzá, mert úgymond magyar. Kissé még meg is bántott, hiszen – akkor még úgy gondoltam – nem lenne szükségem efféle diszkriminációra, de megszokta, hogy az én korombeli falubelieket, akik még ma sem mind tudnak igazán jól (!) románul, úgymond, segíteni kell.  Az asszisztensnőnek (rögtön érzékelem, ő kezeli az irataimat) nem vagyok éppen rokonszenves. Leckéztetget. Effélét már (echt székely) diákjaimtól is tapasztaltam, szemrebbenés nélkül viselem.  De mint a világ minden – az egészségügy ítélőszéke elé került – embere, én is zavarban vagyok. Ráadásul – román tudás ide vagy oda – (az egyetemen is oktattam románul) zavaromban a szél (mármint a fing) általam is jól ismert terminusa (bășină meg társai) az irodalomban, melyet – főként szemináriumaimon – kifejezettem román irodalmi anyagon szemléltettem, eléggé el nem ítélhető módon egyetlen egyszer sem fordult elő, aernek fordítottam. Rögtön le is esett a tantusz, hogy a posztmodernben bizony – bășină és egyebek gyanánt vagy még nyersebb alakzatokban – sűrűn találkoztam vele, de ezek nem illettek volna az egészségügyben honos fennköltebb román irodalmi nyelvbe. S akkor csapott belém a villám, hiszen mégiscsak tudogatok románul, hogy az általam kimondott mondat, „am aere” fatálisan más jelent. S még csak nem is a megbocsátható (bășină, purț és egyéb) értelmében, hanem – egy egyetemi tanártól még szánalmasabb – nagyzolás értelmében.  Hogy – itt és most – magyarul is illendő zavarban legyek, „meg voltam semmisülve”, hiszen a munkaadó igazolásomból kiderült, hogy egy Sapientia nevezetű egyetem román-angol szakán oktatok. (Arról már nem kell beszélnem, hogy annak a gyalázatos légnemű dolognak a román neve, mármint a „gaz” is rögtön eszembe jutott. De már a felismerést is okosabb volt visszatartanom.)
Nos, a magyar orvos, aki nyilván érzékelte mind kínosabbá fajuló zavaromat, nem lépett közbe. Persze a szigorú asszisztensnő társaságában (ma már mindinkább tudom) kockázatos is lehetett volna. Szomorú, de soha nem voltam (főként, ha a karrieremre ment volna ki a játék) túlságosan elvetemült „emberjogi” harcos. Feltehetőleg én sem szólalok meg magyarul. (Bár – mint sok minden egyébben – ma már ebben is vannak kétségeim. Nyugdíjasként nyilván.)
Tudom mindez lehet merő véletlen (egyedi eset, ahogy mondani szokták), de élek a gyanúperrel, hogy sajnos nem így van. Sőt, egy kolozsvári magyar épp annyira meg lehet döbbenve, mint a fentebb említettek: Mi van itt, amin meg lehetne döbbeni? És mintha továbbra is érteném a hiányt.
Mégis: döbbenetes, hogy itt állunk, szelektől feszülő beleinkkel egy multikulturálisnak aposztrofált Európa közepén, és másként nem tehetünk.
Bíró Béla
Szabadság (Kolozsvár)