Tánc és önkifejezés
Interjú Bajkó László táncművésszel 
A sepsiszentgyörgyi M Studio Mozgásszínház művészeti vezetőjével folytatott beszélgetés után kíváncsiak voltunk, hogy a negyvenharmadik életévét taposó Bajkó Lászlót, aki Polgár Emíliával együtt a társulat legrégebbi, mondhatni alapító tagjai közé tartozik, mi vonzotta és köti ide azóta is.
– Megkérjük, mutatkozzon be olvasóinknak.
– Brassóban születtem 1974-ben, és közvetlenül az 1992-ben sikeresen letett érettségi vizsga után a Hargita Néptáncegyüttes tagja lettem. Innen igazoltam át a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyütteshez, majd az Udvarhely Néptáncműhelyhez, végül pedig a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházhoz. A Háromszék Táncegyütteshez 2005-ben kerültem vissza, majd még abban az esztendőben a mozgásszínházi műhelyként alapított M Studio Mozgásszínházhoz mentem, ahol meg is állapodtam.    
– Amint az életrajzából kiderül, 18 éves fejjel már hivatalosan is eljegyezte magát a tánccal. Mi vonzotta ehhez a művészeti ághoz?
– Azért választottam, mert tudatilag és lelkileg bármi belefér, vagyis, ha elsajátítottuk a mozgástechnika elemeit, akkor a segítségükkel számtalan gondolatot és érzést kifejezhetünk – méghozzá szabadon. Összegezve: számomra a tánc az önkifejezés legjobb eszköze és módja. 
– Ez a megállapítás a néptáncra is érvényes?
– Csak részben, ugyanis a hagyományok betartása egyfajta kötöttséget is jelent, ezért az előadó keskenyebb skálán mozoghat.  
– Hosszas keresgélés után, végül miért választotta a jelenlegi társulatát?
– Mert a náluk gyakorolható előadásmódnak több köze van a mozgáshoz, mint a szöveghez, belőlem pedig a mozgás mély lelki forrásokat fakaszt. Szerintem ugyanis a kellő hanghordozás és hangsúlyozás elsajátításával élő szóval akármi elmondható és kifejezésre juttatható anélkül, hogy azt átéreznénk. A tánc által viszont csak akkor tudunk érzelmeket és gondolatokat közvetíteni, ha magunkévá tettük, és átéltük azokat.  
– Mi az, ami már lassan tíz esztendeje ide köti?
– Talán a nagyon változatos munkánk, hiszen minden előadásunkat más személy rendezi a saját elképzelése szerint, így újabb és újabb kihívásoknak kell megfelelni, ami folyamatos tanulást igényel. 
– Hogyan szerezte meg és tartja fenn a bonyolult és nehéz mozgáshoz szükséges fizikai erőnlétet? 
– Ami engem illet, a huszonhárom, táncosként eltöltött év annyira megedzett, és átformálta az izmaimat, valamint a légzésemet, hogy a próbákon és előadásokon kívül nincs szükségem többletmozgásra. A szervezetem átállt erre az életmódra, és igényli is. A pályakezdőknek azonban így-vagy úgy, de edzeni kell. 
– Voltak kiemelkedő színpadi élményei?
– Előbb-utóbb számomra mindegyik előadás azzá válik. Ez viszont lehet, hogy nem a bemutatón, hanem a későbbiek során következik be, amikor sikerül megszeretni, teljesen átérezni és a magamévá tenni.
– Mi az, amin változtatna?
– Az évi három bemutatón, ugyanis kettő bőségesen elég lenne. Így azonban túl vagyunk hajszolva, és fennáll a veszély, hogy művészileg elfásulunk, vagyis nem érünk el az imént emlegetett átszellemülésig. Ha pedig ez bekövetkezik, a közönség ösztönösen meg fogja érezni és sínyleni is, mint ahogy mi is.
– Mit szeretne még elmondani, illetve üzenni az olvasóinknak?
– Előadásaink után csak akkor tapsoljanak, ha valóban tetszett az, amit nyújtottunk, és láttak.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Zsili mesél
A televíziózástól a meseírásig 
Nagy Krisztina színes egyéniség, és nemcsak megjelenésében, hanem kreativitásában is megmutatkozik ez a sokszínűség: rajzol, fest, varr, és tavaly megjelent első meséskötete Zsili mesél címmel. Tudni kell, hogy Zsili a tündérek közül az egyetlen, aki szemmel tartja a világ összes gyerekét, s itt Erdélyben is rengeteg csodálatos dologgal találkozott. Ezek közül hetet vetett papírra, és osztott meg az olvasókkal. Azért hetet, hogy jusson egy a hét minden napjára. A meséskönyv írójával az alkotásról, a tervekről beszélgettem.
Nagy Krisztina Budapesten született 53 évvel ezelőtt, 20 évig dolgozott a Magyar Televízióban, 12 évvel ezelőtt lett sepsiszentgyörgyi lakos.
– Tanár szerettem volna lenni, de abban az időben, az „átkosban” már előre tudni lehetett, kiket fognak felvenni a főiskolákra, én mint anyai ágról sváb, az esélytelenek közé tartoztam. Apám együtt pecázott az akkor még Magyar Televízió Külpolitikai Osztály főgyártásvezetőjével, és így kerültem be lóti-futinak a „kiváltságosok házába”. Ott pont 20 évig dolgoztam, az évek alatt egyre jobb pozíciókban, az utolsó 15 évben már rendezhettem, szerkeszthettem, és riportokat készíthettem különböző műsorokban. Mi hozott Sepsiszentgyörgyre? Hát a szerelem! Pesten ismerkedtem meg a párommal, aki épp egy neves zenekarban zenélt. Mindkettőnk életében elérkezett az a pont, hogy besokalltunk a különböző élethelyzetektől, és ő visszatért a gyökereihez, én meg, viccesen persze, be lettem dobva a mélyvízbe – meséli Krisztina, akit a háromszékiek főképp művelődésszervezőként ismernek.
Verseket ír, gyerekfoglalkozásokat tart, rajzol, fest, varr, egyszóval alkot.
– Mivel magam is egy nagy gyerek vagyok, például betegesen gyűjtök „mindent, ami cuki” plüssben, kerámiában stb., és sajnos az élet úgy hozta, hogy nem válhattam szülővé, imádom a gyerkőcöket, ezért elkezdtek kattogni a fogaskerekeim ott belül. Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy elég kreatív ember vagyok, így meg is tudom valósítani az ötleteimet. A legbüszkébb azért a „Játékok a múltból” foglalkozásra vagyok. Ez a projekt a híres flamand festő, Pieter Brueghel játszó gyermekeket ábrázoló festményére alapozva, korabeli ruhákban megjelenő játékvezetőkkel, régi, egyszerű és mégis nagyszerű szórakoztató játékokat elevenít fel – magyarázza.
Krisztinát egy diáklány rajza késztette meseírásra.
– Néhány rajzomat sokszorosíttattam egy nyomtatással foglalkozó boltban, Juditka, aki ott dolgozik, megmutatta a kislánya rajzát véleményezésre. Abban a pillanatban megragadott a zsenialitása, hazavittem, és egy óra alatt megírtam életem első meséjét, a Buba és Blökit. Tehát bátran kijelenthetem, hogy ezeket a meséket Imre Szendének köszönhetem, aki a maga, akkor 13 évével, tussal alkotott egy kislányt, aki előtt egy borzos kutyus ül, ami ennyire megragadta a fantáziámat. Azonnal elküldtem Szendének és az édesanyjának, s az összes olyan ismerősömnek, akiknek az őszinte véleményére nagyon adok, és meglepődtem, hogy mennyire jó volt a fogadtatás – meséli Krisztina.
Mivel egy mese nem mese, leült a számítógép elé, és megírt egy könyvre valót. 
– Sokat hallottam az ihletről és az úgymond múzsákról, és valóban, a mesék írása csak úgy jött, mintha diktálta volna valaki. Jó, a történetek nagyjából velem estek meg, de számomra a mai napig felfoghatatlan, hogy nem kellett törni a fejem, hogy most hogyan tovább, csak írtam, és írtam. A kritikusok biztosan felsorolhatnak egy csomó hibát bennük, de ezek a mesék a lelkemből íródtak. Magam úgy vagyok, hogy mindenkit becsülök azért, ha valamit tesz és alkot, függetlenül attól, hogy szerintem lehettek volna jobbak és szebbek. A lényeg, hogy azokat a gyerekeket, szülőket és pedagógusokat, akik olvasták a könyvet, megérintették a mesék – tette hozzá.
A történetek nem az egész kicsiknek szólnak, inkább a kisiskolásoknak.
– Mivel imádom az állatokat, a zöme a gyerekek hozzájuk fűződő viszonyát meséli el. Nem sárkányos, hableányos, bár egy tündéres azért van, Zsili és testvérei, akiket babák formájában varrogatok éppen. Tudom, elcsépeltnek hangzik, de attól még igaz, hogy a fiatalok már nem olvasnak. Pedig a fantáziánkat az fejleszti, attól tudunk sokkal kreatívabbakká válni. A filmek készen adják a szereplőket, a tájat és mindent. De mikor olvasol, el kell képzelned. Ez szerintem hatványozottan igaz a mesékre. Már mocorognak bennem az újabb mesehősök, remélem, hamarosan ki tudom nyitni azt a „kaput”, hogy kiléphessenek – mondta Krisztina.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Horváth Anna az RMDSZ Belső-erdélyi Önkormányzati Tanácsának új elnöke
Horváth Annát választotta elnökének pénteki újraalakuló ülésén az RMDSZ Kolozs, Beszterce-Naszód, Fehér, Brassó, Hunyad, Szeben és Krassó-Szörény megyei önkormányzati küldötteit tömörítő Belső-erdélyi Önkormányzati Tanács.
„Nekünk nem szabad egyik vagy másik oldal utánfutójává válnunk, nekünk mindig olyan demokratikus alapértékeket kell képviselni, amelyek hiányában veszélybe kerülhet egy kisebbségi közösség, veszélybe kerülhet a jogállam. Nem lesz egyszerű feladat, de ez a helyes döntés” – hangsúlyozta a kolozsvári ülésen tartott politikai tájékoztatójában Kelemen Hunor.
„Az utcai tüntetések résztvevői közül csakis azokkal értünk egyet, akik tiszta közéletet akarnak. A legionáriusok, a kisebbségellenesek, a szélsőségesek körével viszont nem szabad azonosulnunk. Aki a közéletben jártas, jól tudja: a tüntetések mögött egy olyan erős hatalmi harc áll, amely arról szól, hogy a következő esztendőkben kik hozzák meg a döntéseket ebben az országban: azok, akiket az állampolgárok választottak, vagy pedig olyan intézmények, amelyeknek semmi közük a politikai döntéshozatalhoz. Az utóbbiak megerősödésével Románia akár oda is eljuthat, hogy hosszú éveken keresztül zárójelbe teszi a jogállamiságot, az alapvető emberi és szabadságjogok tiszteletben tartását ” – idézte az RMDSZ hírlevele az szövetségi elnököt.
„Ez a testület annyira lesz hasznos, amennyire mi azzá tesszük, amennyire mi fel tudjuk tölteni tartalommal a működését”  -  fogalmazott Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke az alakuló ülésen. Szerinte az RMDSZ önkormányzati munkatársainak a mindennapi ügyvitel mellett a politikai felelősségvállalás is feladatuk kell legyen. „Ma már az emberek nemcsak azt várják el önkormányzati vezetőinktől, hogy jó településgazdák legyenek, hanem jó közösségi vezérek is. Ebből pedig más típusú felelősség is származik” -  mondta.    
A résztvevők egyetértettek abban, a mindennapi munkájukat a felesleges bürokrácia lehetetleníti el a leginkább, az, hogy a helyi döntések nagy részét nem lehet helyben meghozni. A találkozó alkalmával leszögezték azt is, hogy több tervezésre és feladatkijelölésre van szükség az önkormányzati munkában, az önkormányzatokat érintő kérdésekben pedig egységes álláspontot kell képviselniük a szervezet különböző testületeinek. Az RMDSZ parlamenti frakcióinak az önkormányzatokkal közösen kell kidolgozni a helyi közösségeket érintő törvénykezdeményezéseket.
Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének székházában tartott újraalakuló ülésén a 27 tagú testület elfogadta új működési szabályzatát, valamint megválasztotta elnökségét. Ennek tagjai: Máthé István, Bethlen alpolgármestere, Lőrinc Helga, Nagyenyed alpolgármestere, Géczi Gellért, Négyfalu alpolgármestere részt vesznek a jövő héten Marosvásárhelyen újraalakuló Országos Önkormányzati Tanács ülésén.
maszol.ro

Mindennek ára van
Tovább húzná a nadrágszíjat a szociálliberális kormánykoalíció: meggondolták magukat a nagy jólétet ígérő honatyák, és legújabb elképzelésük szerint az egyetemisták csak lakóhelyük és tanintézményük városa között vonatozhatnának ingyen, igaz, az utazási kedvezményt kiterjesztenék a középiskolás diákokra is.
A kormány február elsejétől vezette be a diákok számára az ingyenes vonatozást, s bár hallani olyan vélekedést, hogy a Kolozsvárról a bukaresti tüntetésekre utazó pár száz fiatal zavarná őket, vélhetően a pénzügyi szempontok többet nyomnak a latban. A szociáldemokraták ugyanis folyamatosan azzal szembesülnek, túlfűtött választási ígéreteiket egyre nehezebb teljesíteni, s noha kezükben a kincstár kulcsa, jóval kevesebb a pénz, mint amennyire szükségük lenne. Most a szenátus költségvetési bizottságában egy szociáldemokrata és egy liberális honatya (ő később visszatáncolt) javaslatára módosítottak az utazási kedvezményen – egyelőre az egyetemisták bármilyen irányba, kedvük szerint ingyenesen közlekedhetnek a vasúton, ahányszor csak akarják –, s bevezetnék a korhatárt is: az utazási kedvezmény csak 35 év alatti diákoknak járna. A rendelkezés még nem jogerős, a tanügyi bizottságban is el kell fogadni a tervezetet, majd plénumban szavaznak róla.
Érdekes: amikor az államfő még nem nevezte ki a kormányfőt, vagy halogatta a költségvetés kihirdetését, szociálliberális politikusok azonnal azzal vádolták, miatta nem élhetnek jobban a románok, már január elsejétől kezdődően. Maga a miniszterelnök azzal is indokolta a szégyenteljes tizenhármas kormányrendelet sürgősségét, sietniük kellett, mert több tervezet hevert a kabinet asztalán, s azért is határoztak késő este, hogy február elsejétől a diákok ingyen utazhassanak.  Bár diákszervezetek máris kérték, ne fogadják el a parlamentben a bejelentett megszorításokat, nehéz elképzelni, hogy a szavazógépezet elvetné azt, amit a szakbizottságban már jóváhagytak. Nagyobb baj viszont, hogy egyre-másra derül ki: számos, választási kampányban tett ígéret teljesíthetetlen, színes léggömbként pukkan ki. Az is elhangzott, a közalkalmazottaknak látványos könnyedséggel megígért hat üdülési jegy helyett csupán egy jár majd, s vélhetően további hasonló visszatáncolás következik. Egyre világosabban látszik, hogy a vonzó szociális csomag csupán választási csalétek, színes maszlag volt. Hiszen alkalmi osztogatással sehol sem lehet egyik napról a másikra jólétet teremteni, arról nem is beszélve, hogy minden adománynak ára van. Politikai elemzők változatlanul azt mondják, esetünkben ez a fosztogatás jogszerűvé tétele, s ennél jóval súlyosabb az a megállapítás, hogy az intézményesített korrupció nem más, mint egy új diktatúra. 
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A remény, hogy van tovább (Beszélgetés Albert Ernővel, a Székely Mikó Kollégium nyugalmazott igazgatójával)
Másfél évtizeden át volt nagy tekintélyű igazgatója Háromszék legrangosabbnak tartott középiskolájának, pályáját az iskola kultúrcsoportjának megteremtése, a legendás házi dolgozatok és helyesírási felmérők, no meg az 1975-ös „plakátforradalom” szegélyezi. Beszélgetés Albert Ernő tanárral arról is, milyen körülmények között szurkolna román csapatnak.  – Egykori diákjaként sokszor felmerült bennem: vajon ez a roppant szigorú ember hazaérve kabátjával együtt az igazgatói tartást is szögre akasztja?
– Ennyire félelmetes lettem volna? A fegyelmet még a csíkszeredai gimnáziumból hoztam magammal, ott nagyon megkövetelték a diákoktól. Nem készültem tanárnak, ám az egyetemen a gyakorlati tanítások idején annyi értéket olvashattam ki a gyermekek szeméből, hogy mégis a tanári pályát választottam. A moldvai csángókat akartam magyarra tanítani, fellelkesedve, hogy a Magyar Népi Szövetség megszervezte az ottani magyar oktatást. A kihelyezéskor Márton Gyula dékán elnevette magát: eddig mindenki tiltakozott Moldva ellen, most meg, amikor akadna egy ember, aki önként menne, már senkit sem küldhetünk, mert nemrég érkezett az értesítés, hogy megszüntetik a magyar oktatást. A felkínált két tanári hely közül Nagyváraddal szemben Sepsiszentgyörgyöt választottam. A tanfelügyelőségen viszont azzal fogadtak, hogy nincs hely a Mikóban, de kineveznek a köpeci iskolába. Bartha János ajánlására aztán – mint táncolni is tudó ember – a 3-as számú iskolába kerültem, de nem sokáig maradhattam, hamarosan kineveztek a Mikó esti tagozata igazgatójává, majd 1957-ben, nem egészen huszonöt évesen az egész iskola élére. Akkor döbbentem rá, mi vár rám: a helytállás kötelessége, a sok gyermek iránti felelősség, hogy szót kell érteni a tanári karral. Bár korábban sem volt tőlem idegen a rend, a pontosság iránti igény, a helyzet óhatatlanul megváltoztatta a magatartásomat. Soha nem volt ez álarc, amit csak a külvilág előtt viseltem, ez voltam, ezzé váltam. – Ezzel párhuzamosan pedig a Székely Mikó Kollégium történetének egyik leghosszabban „regnáló” igazgatója.
– Pedig nem indult túl jól. Az 1956-os események utórezgéseként 1958-ban letartóztatták az iskola hat diákját és Erőss János tanárt. Sokat tépelődtem: vajon meg tudtam volna-e akadályozni, hogy így alakuljon? Persze rögtön rohantam a pártbizottságra, kértem, bízzák rám, elrendezzük. A hangnem azonban, amelyen beszéltek velem, jelezte: ők tudnak még valami olyat, amit mi nem. Le is váltottak, a leánylíceumba helyeztek, majd 1960-ban visszahívtak, onnan vonultam nyugdíjba 1996-ban. Rengeteg és sokirányú feladat hárult akkoriban az iskolára. Mindig is vallottam, hogy a tanár feladata nem korlátozódik az órára való felkészülésre, illetve az óra megtartására. Ennek jegyében vezettem be a házi dolgozatokat, amelyek révén a diákjaimat arra próbáltam rávezetni, hogy egy tanéven át önállóan dolgozzanak egy témán, s abban lehetőleg örömüket leljék. Kezdetben irodalomtörténettel foglalkoztunk, írók életével, a diákok még leveleket is küldtek az íróknak, közel ötven ilyen levelezés vár még feldolgozásra. Az 1960-as évek elején jelentkezett aztán egy Nagy Róza nevű lány, hogy ő inkább a háromszéki népviseletről, varrottasokról írna, már gyűjtögetett is néhány környékbeli faluban. Én egyetemista koromban foglalkoztam népköltészetgyűjtéssel, s amikor a Háromszéki népballadák című kötet kiadásának ötlete is felmerült, már kimondottan azt kértem a diákoktól, hogy balladákat gyűjtsenek. A könyv anyaga jelentős mértékben a diákok munkájából állt össze. – És mi történt azokkal, akiket a Fennvaló nem „vert” meg a betű, az írás iránti érdeklődéssel?
– Az önállóságra való nevelés nem jelentett kizárólag irodalmi tevékenységet, az is a céljaim közé tartozott, hogy keresgélésre, kutatásra késztessem őket. Hiszen minden irányból azt érzékelhette az ember, hogy el akarják feledtetni a történelmünket.  Stanca propagandatitkár például a nyomdában állíttatta le az iskolamonográfia kiadását, mert, úgymond, túl sok a történelem benne. A faluról származottaktól elsősorban saját településük történetét kértem számon, a szentgyörgyiektől az utcanevek történetének felkutatását, térkép készítését. Albert István mai belgyógyász főorvos Dani Árpáddal két nyáron át kerékpáron járta a háromszéki vártemplomokat, várromokat, felmértek, fényképezték, ebből az anyagból született a roppant sikeresnek bizonyult Várak és vártemplomok című kötet. 
– Az egyre több korlát közé szorított korban intézményvezetőként bizonyára sok kompromisszumra is kényszerült. Mi fájt leginkább?
– Az idők során többször elhangzott, hogy a Mikó nem a legjobb helyen épült: a városközpontban vagyunk, nincs hely bővítésre, szűk az udvar. Ujjvárossy József, a Székely Mikó Kollégium és a Református Egyházmegye főgondnoka a múlt század elején azért adományozta az iskolának a tulajdonában lévő kertet, hogy majd oda költöztetik az iskolát. Ezt jeleztem is Király Károly első titkárnak, aki kezdetben beleegyezett, hogy kezdjük az egészet a fiúbentlakás építésével, pénzt is ígért a munkálatokhoz. Egy évig nem történt semmi, aztán hallom, hogy pártaktivistáknak szánt lakótelepet építenek oda. Szóvá is tettem egy gyűlésen: Király elvtárs, mi ebben az ügyben már megegyeztünk... Sajnos, semmi sem lett belőle, ma is bosszankodom, valahányszor arra járok. Más léptékű volt, mégis csalódásként éltem meg, amikor 1971-ben telefonáltak a pécsi Leöwey Klára Gimnáziumból, hogy nem tudják fogadni az iskola küldöttségét. Nagyon készültünk, valamennyi utazási engedélyt beszereztük, a kultúrcsoport már túl volt a színházban tartott főpróbán. Később derült ki, hogy a pécsiek egy nagy szocialista hadgyakorlat miatt voltak kénytelenek lemondani az utazásunkat, amit aztán a ’72-es tavaszi vakációban pótoltunk.
– Igazgatósága egyik forró pillanatát a mikós diákok 1975-ös plakátragasztása jelentette. Hogy élte meg a sorstragédiákba torkolló eseményeket?
– Egy novemberi reggelen azzal fogadtak az iskolában, hogy az éjszaka folyamán néhány tanulónkat elfogta a Securitate. Köztük Hervai Zoltán tanárunk leányát, Katalint, a csoport vezetőjét, a nagyborosnyói iskolaigazgató fiát, Jakab Lehelt, később a fiamat, Leventét is kapcsolatba hozták a diákok mozgalmával. Felkerestem a Securitate megyei főnökét, Ioan Hancheșt, a tanulók hollétéről és tetteiről érdeklődtem. Meglehetősen rideg és kimért volt. Most vizsgálják az ügyüket, majd bővebben is tájékoztatnak – közölte. A fiam elmondta, hogy diáktársai őt is meghívták a gyűlésükre, de mivel edzésre kellett mennie, nem tudott részt venni, többször aztán nem hívták. Ettől kezdve arra számítottunk, hogy őt is beidézik. Késő esténként gyakran hallgattuk a pattogó lépéseket, hosszasan figyeltük, csengetnek-e lakásunk ajtaján. Egyik este az iskolánkba civilben bejáró tiszt – sokáig azt hittem, hogy KISZ-aktivista – csengetett az ajtónkon. A főnöke arra kér, mondta, menjek vele a székházba. Amikor a tömbház előtt megláttam a fekete Volgát, belém villant, vajon visszajövök-e még. A Securitate épülete előtt kísérőm kiszállt, nemsokára megérkezett a főnök helyettese, Aulich Sándor, arra kért, menjünk be az iskolába, meg akarja nézni a térképeket a földrajzszertárban. Minden tömböt átnézett, néhányat félretett, amelyekben a diákok ceruzával vagy tintával Erdélyt külön országként tüntették fel. Egyik délelőtt a fiammal együtt kellett bemennünk a Securitatéhoz. A fiamat magával vitte egy tiszt, engem a főnökhelyettes hívott be egy másik irodába. Elmondta: a tanulókat ebben az épületben tartják fogva, zajlik a kivizsgálás. Közölte, hogy a fiamat is hívták a gyűlésükbe, tudtam-e róla. Amikor elmondtam, hogy néhány napja értesültem róla, be is fejezte a kihallgatást. Egyértelmű volt, hogy mindent tudnak, csak az ellenőrzéseket végzik. 1976 tavaszán tájékoztattak arról, hogy a tanulókat szabadon engedik. Az ügyben hozott ítéleteket – négy diák kicsapását – a tantestület előtt tartott gyűlésen jelentették be. – Ez az esemény jelentette az ön igazgatói pályájának végeztét is, a tanév végén önt is „kicsapták”. – Ennek azért egyéb előzményei is voltak. Az előző tanév kicsengetési ünnepségén megjelent Izsák Ferenc főtanfelügyelő is, aki a búcsúztatóbeszédek elhangzása után odajött hozzám: „A beszédedben egyszer sem hangzott el a főtitkár elvtárs neve” – mondta. Azt feleltem, nem szükséges minden alkalommal ismételgetni a nevét, ilyenkor az eredmények a fontosak, az arra érdemes tanulók nevének felolvasása. „A tegnapi kézdivásárhelyi ünnepségen Kiss Lajos igazgató tízszer említette beszédében Ceaușescu elvtárs nevét” – érvelt. Ezt már alig tudtam szembenevetés nélkül megállni: még ezt is megszámolja, nahát! 
Az 1975-ös tanévkezdés előtti napon az egyik tanfelügyelő azzal érkezett az iskolába, hogy a főnöke el akarja előzetesen olvasni az évnyitó beszédem szövegét. Azt feleltem neki: mondhatnám, hogy még nem készítettem el, de megmutathatom, itt van. Mondja meg a főnökének, ha meg akarja hallgatni, jöjjön el az ünnepségre. Nem értem ezt a bizalmatlanságot, de amíg igazgató vagyok, ilyen kérésnek nem teszek eleget.
Ugyanazon az őszön az oktatási minisztérium tizenöt tagú csoportja ellenőrizte iskolánkat. Azt tapasztalhattuk, hogy bizonyos céllal és nagyfokú előítélettel érkeztek. Az iskola eredményeiről általában elismeréssel nyilatkoztak, de kifogásolták a szocialista szellemben való nevelés hiányosságait. A folyosón ott álltak még a szekrények, amelyekben az iskola megalapításának 110. évfordulója alkalmával közel száz mikós véndiák munkásságát mutattuk be. A csoport vezetőjével ismertetnem kellett az egykori diákok tevékenységét. Amikor megtudta, hogy Makkai Sándor Magyarországra távozott, hiába bizonygattam, hogy kiváló író. Nem beszélve Bihari József vagy Kiss Manyi érdemeiről. Bár Domokos Géza és Beke György, akkor Bukarestben élő írókról is beszéltünk, ők is képtelenek voltak ellensúlyozni az elődök megítélését. Az értékelőn többször is elhangzott, hogy a múlt felé fordultunk, nem látjuk a szocialista jövőnket, ez a káros szemlélet pedig nem szolgálja a szocialista nevelést. A plakátragasztást nem is említették, a kádercsere jegyében leváltottak, helyemre Izsák Ferenc érkezett. – Mostanában mi foglalkoztatja leginkább?
– Az, hogy sehogy sem akar kialakulni valamiféle emberi viszony a többségi nemzet és közöttünk. Nem akarják megérteni, hogy mi emberként akarunk itt élni, s az unokáink is. És éppen emberségünkben aláznak meg bennünket azzal, hogy a szimbólumaink, a magyar feliratok ellen indított buta perekben élik ki magukat soviniszta, korlátolt emberek. A pápa hetven nyelven mondja ki a béke szót, a mi nyelvünk pedig ma is sértő ebben az országban. A bűnös ember mindig félti a napjait, mindig retteg valamitől. Bizonyára érzik ők is, hogy itt valami nagy bűn lappang. Ha megbecsülnének, talán még a román csapatnak is tudnék drukkolni egy meccsen, de így képtelen vagyok mást kívánni, mint hogy verjék meg őket. 
– És a saját „bűneivel” milyen viszonyban van? 
– Nem titok, engem vallásos szellemben neveltek, Dánfalván ministrálni jártam, de még a gimnáziumban is néha. Aztán hívtak a diákszövetségbe, igazából nem is tudtuk, mi az, de izgalmasnak tűnt, kultúrfelelős voltam, szerettem, amit csináltam, alkotásnak tekintettem. Az egyetemen egyszerre vad jelszóvilágban találtam magam, milyen harcos, lendületes fiatalok ezek, gondoltam, eleinte még csodáltam is őket. Azokban az években egészen természetesen alakult ki egyfajta egyházellenes hangulat, sokan és vehemensen követelték a templomba járó két-három kollégának az IMSZ-ből való kizárását, ami az egyetemről való kizárást is jelentette volna. Aki szembefordult ezzel a hangulattal, azonnal magán találta az opportunista, a nem elég forradalmár, a megalkuvó bélyeget. Abban az időben egy ideig IMSZ-kari titkár voltam, alig tudtuk megakadályozni ezeket a kizárásokat. Én mindig, később igazgatóként is károsnak tartottam a nyílt vallásüldözést, de nem jártam templomba. Azóta sem, akkor sem, amikor 1990 után sok korábbi ádáz vallásüldöző hirtelen egyházi elöljáró akart lenni. Szegény édesanyám mindenesetre élete végéig imádkozott fiai lelki üdvéért.
– Aki önnel találkozik, a hajdani szigorú igazgató úr helyett ma egy kedves, szinte joviális öregúrt lát. Mi a titka?
– Hát kérem, nagy dolog az unoka. Az ember mindig keresi, hogy mi volt, honnan jött. Nagyszüleim harisnyás dánfalvi földműves emberek voltak, szüleim rengeteg áldozatot hoztak értünk. Mátyás unokám érkezésével az életünket látom folytathatónak, csak reménykedve, örülve tudunk beszélni róla, a csintalanságát, a szófordulatait rágjuk egész nap. Mindent megváltoztatott, okoskodik, minden érdekli, rombol is, de mindenekelőtt annak reményét táplálja, hogy van tovább.
ALBERT ERNŐ
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nyugalmazott tanára, 1960 és 1976 közötti igazgatója, népköltészeti gyűjtő. Csíkdánfalván született 1932. január 14-én. Csíkszeredában járt középiskolába, majd 1954-ben a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Tanítványaival mintegy 3000 csíki és háromszéki népballadát, illetve változatot gyűjtött össze, ezekből 425-öt közöl a Háromszéki népballadák című kötetben. Kötetei – Faragó Józseffel közösen: Háromszéki magyar népballadák (1973), Rigó és madár. A főd népe: egy gyimesi csángó család élete, elmondta Albert Mátyás és felesége, Tamás Katalin (1995), Sok szép cigánylány (1998), Szabad madár. Háromszéki cigány népköltészet (2000), Sír az út előttem. Háromszéki cigányoktól gyűjtött népköltészet és levéltári okmányok (2001), A halál völgye. A határőrség szervezése 1762–1764-ben (2004). Díjak, elismerések: Sepsiszentgyörgy – Pro Urbe díj (2006), a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2012).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés Matekovits Mihály matematikatanárral
„Romániai magyar vagyok. Nekem az emberek sorsa a fontos” (1.)
– Szülőházad és egyik nagymamám házának közös fala volt a Választó utcában. Jól emlékszem szüleidre is.
– Kiss Karcsival mindig mondtuk, hogy belvárosiak vagyunk, mert a Választó utca belvárosi oldalán laktunk. A túloldalon szabadott csirkét, disznót tartani, a belvárosi oldalon nem…
– Hova jártál óvodába?
– Böbe óvó nénihez, két évet. Utána a Kossuth utcai iskolába. Láng István volt az igazgatónk első négy évben. Aztán hoztak egy rendeletet, amely kimondta, hogy tanító nem lehet igazgató. Ő közben elvégezte a magyar tanárit, és elment a Fürj utcai iskolába. Viszont, legszívesebben zenét tanított. De erről nem volt papírja.
– Nekem is énektanárom volt.
– Nagyszerűen vezetett kórusokat.
– Nyolcadiktól, gondolom, hol folytattad.
– A 3-as Számú Középiskola tanulója lettem. Közben Ocskó Teréznek nevezték el az iskolát, de nekünk megmaradt 3-asnak.
– Kikre emlékszel legszívesebben tanáraid közül?
– Nagyon jó pedagógusok tanítottak, de meghatározó személyiség volt az én szempontomból Kovács Miska bácsi, a matematikatanárom, illetve Vadász Ernő, aki osztályfőnököm volt. Miska bácsitól tanultam meg, hogy ha kicsengettek az óra végén, a tanár tegye le a krétát; a csengőszó után úgysem figyel már senki a tanár szavaira. Vadász tanár úr azt vallotta, hogy a pedagógus mindig hallgassa meg a másikat is, amikor az panaszkodik valakire, még akkor is, ha az diák. Sosem felejtem el, hogy azt kérte az órarend készítőitől, hogy az osztályfőnöki óra előtt kapjon egy lyukasórát. Hogy jusson ideje hazamenni, átöltözni öltönybe, ingbe, nyakkendővel. Úgy érezte, hogy az osztályfőnöki órát nem való sportfelszerelésben megtartani. Tudta, milyen sokat számít egy igazi pedagógus külső megjelenése.
– Kedvenc tantárgyaid?
– Történelem és matek. A líceum utolsó két évében teológiára készültem. Az érettségi táján gondoltam meg magam. A matematikát választottam, mert úgy tartottam, hogy arra nem kell tanulni. Ha az ember szeret és tud példákat megoldani, az elég…
– Úgy emlékszem, sokat jártál be a papokhoz.
– Ministráltam. A Sándor testvérek tőlem tanultak ministrálni. Mindkettőjük felszentelésén részt vettem Gyulafehérváron… Aktív egyházi ember voltam. Később is. Most is az vagyok.
– Hol jártál egyetemre?
– Temesváron. Bátyámat követtem, aki oda járt az orvosira.
– Jól tudtál románul?
– Gyenge volt a román tudásom, de hamar rájöttem, hogy a matematikában csupán néhány szót, kifejezést kell ismerni, a többi képlet és sok-sok szám. Az első évben voltak kisebb gondjaim a tudományos szocializmussal, amely narratív tantárgy.
– Tanári szakra jártál?
– Már elsőéves koromban a 3-asban a tanév elején, amíg Miska bácsi dolgozott az órarenden tanítgattam helyette. Rájöttem akkor, mennyire érdekes dolog a tanítás. És a diákok is szívesen fogadták személyemet.
– Úgy tudom, hogy kedvenc fizikaprofesszorommal, Toró Tiborral is jó volt a viszonyod.
– Már az egyetem előtt is ismertük egymást. Sokat jártam haza hozzájuk. Hobbim volt a csillagászat. Felesége, Edit asszony, a planetáriumban sokszor tartott magyar nyelvű bemutatókat; így kerültem közelebb hozzájuk. Később, miután végeztem, együtt mentünk országos csillagászati konferenciákra. Mint tanár, minden évben vittem látogatóba Temesvárra, a planetáriumba egy-egy osztályt. Később itt, Aradon Cziszter Kálmánnal vezettük a Tudomány, technika, technológia tanfolyamot a Népi Egyetemen. Minden évben legalább egyszer átmentünk a planetáriumba.  Az idős nénik nagyon szerették hallgatni Edit asszony kedvesen, választékos magyarsággal megtartott, a csillagképek magyar elnevezését használó előadását a „csillagos ég” alatt.
– Emlékszem, hogy minden évben Toró professzor nyitotta meg a Népi Egyetem előadássorozatát, és akkor mesélt a legfrissebb Nobel-díjasokról… Meddig foglalkoztál a csillagászattal?
– Gyakorlatilag a ’89-es forradalomig, amikor átálltam a politikára és kultúrpolitikára. Nem maradt időm tovább elmélyülten foglalkozni vele. Lehet, hogy a csillagászat egyféle menekvés volt számomra a múlt rendszerben, hogy valami értelmes dologgal foglalkozzam.
***
– Hol kezdted tanári pályádat?
– Az egyetem után ’68-ban kihelyeztek Fazekasvarsándra. A fél év katonaságot beleszámítva, három évet töltöttem ott. Szerettem Varsándon dolgozni, mert úgy éreztem, befogadnak a gyerekek és a szülők.
– Volt ott akkor még magyar tagozat?
– Csak magyar osztályokban tanítottam.
– Hogy jutottál ki a faluba?
– A komlósi állomástól négy kilométer biciklivel. Szörnyű rossz volt az út. De egészséges a tekerés. Három év alatt egyszer sem fáztam meg. Hangulatos iskola volt a varsándi. És megtudtam, milyen egy faluban a közhangulat. Irodalmi esteket tartottunk Barják Marikával; ő volt a magyartanár. Ma is több székely népballadát tudok kívülről.
– Egyházi kapcsolataid voltak kint?
– Nagyon jó viszonyban voltam az evangélikus tiszteletessel. Hétvégeken kint maradtam különféle tevékenységekre. Tőle kaptam egy vendégszobát. De ezt nem kellett, hogy tudják mindenhol. Megkértek, hogy segítsek szakembert találni, amikor közadakozásból egy új orgonát akartak vásárolni. Az orgona felavatására engem is meghívtak. Akkor mentem el először nyilvánosan a templomba. Másnap hívtak a tanfelügyelőségre. Berezeltem, de fogalmuk sem volt a történtekről. Felkértek, hogy fél év tanítás után vállaljam el az aligazgatói tisztséget. Ez volt életem első vezető funkciója.
– Hogy jöttél el Varsándról?
– Ott megszűnt a magyar tagozat, mert nem volt elég magyar gyerek. Réhon József javaslatára behoztak Aradra az 1-es Számú Általános Iskolába aligazgatónak egy évre. Következő évben versenyvizsgáztam is, és véglegesítettek. Kilenc évig működtem, mint aligazgató. Utána magyarként igazgatónak neveztek ki, román aligazgatóval. Ez voltam kilenc évig. Az utolsó két évben többször le akartak váltani, de a románok kiálltak mellettem. Sikerült felfejlesztenem azt az iskolát. És bevezettem a központi fűtést is – teljesen illegálisan. A német tagozatra járó gyerekek szülei – orvosok, pártvezetők – besegítettek pálinkával, illetve a papírok beszerzésével…
– Mikor kellett otthagynod iskoládat?
– Jött 1989 nyara, amikor Elena Ceaușescu kiadta a parancsot, hogy minden magyar intézményvezetőt váltsanak le. Visszakerültem a katedrára. Aztán fél év múlva jött a forradalom.
***
– Hogy élted meg a forradalmat?
– Érdekes helyzet alakult ki. Két nő vezette az iskolát, de erkölcsi vezetőjének engem tartottak. Az iskola körül lövöldöztek. Ők féltek. Engem kértek meg, hogy bent maradjak. Az utcán nagy mozgás volt. Meggyőztem Héjja atyát, hogy ne tartson éjféli misét.
– Mi történt karácsony után?
– Furcsa időszak következett. Megalakítottuk aradi szervezetünket, ami később felvette az RMDSZ nevet. Megfogalmaztunk 12 pontot, ami majdnem szó szerint megegyezett Domokos Gézáék 12 pontjával. Végül is mindannyian ugyanazt akartuk elérni… Fő célunk volt, hogy a 3-as és a Zárda legyen önálló magyar iskola. Ezt megfogalmaztuk Cziszter Kálmánnal, és az átiratot elvittük Voicilăhoz. Ő meg aláírta: „Engedélyezve”. Akkor tört ki igazából az első nagyobb botrány az 1-es iskolában a román tanerők részéről. Mert tapasztalatlanul, nem ajánlottunk alternatívát. Csak azt hangoztattuk, hogy legyen magyar iskola. A román kollégák meg ezt úgy értették, hogy ki akarjuk dobni őket az utcára. Beindult a román mechanizmus. Voicilă kijelentette, hogy nem éppen így gondolta, üljünk le tárgyalni. Halasszuk el a megvalósítást, ne tanév közben csináljuk, jobb lesz augusztusban, tanévkezdés előtt. Gondolta nagyon furfangosan, hogy addig lecsillapodnak a kedélyek, mindkét részről. Közben Zăvoianu „elvtárs” aljas módon elkezdte támadni a sajtóban a magyar vezetőket. Végül szeptemberre semmi sem lett a magyar iskolák újjászületéséből.
– A márciusi marosvásárhelyi események sokat rontottak a kialakult helyzeten?
– Meghatározó volt példának és ellenpéldának minden irányba. Akkor ’90-ben lett feleségem, Marika, aligazgató, és elértük, hogy szeptembertől a Magyar Vegyes épületében két iskola működjön: a 11-es, a petróleum és a 12-es, a magyar. Közös tanári szobával, minden közös, de mindkettő önálló jogi személy volt. Ez jónak tűnt eleinte, mert a város hat iskolájából átköltöztettük ide a magyar líceumi osztályokat. A prefektus írásba foglalta, hogy a következő tanévben a 11-es, román iskolának már csak egy-egy induló osztályt engedélyeznek. Közben jött egy másik prefektus, azt nem érdekelte az iskola, és mégis csak három párhuzamos román osztály indult. Mire megvalósult az igazi szétválás, összesen 28 osztálya volt a két iskolának 16 teremben. Rossz volt a hangulat. Rengeteg konfliktushelyzet alakult ki. S ezeket generálták is egyesek, mindkét oldalról.
– Mikor vette fel iskolánk a Csiky Gergely nevet?
– ’91-ben. Három nevet javasoltunk: Csiky Gergely, Márki Sándor, Munkácsy Mihály. A prefektúra az elsőt választotta.
– A forradalom után visszakerültél tanítani?
– Megválasztottak kisebbségi tanfelügyelőnek. Egy év után visszamentem az iskolába. De megyei tanácsosként folytattam közéleti tevékenységemet. Tíz évig voltam tanácsos. Amikor Czeglédi József nyugdíjba ment, a prefektúra nem egyezett bele, hogy Matekovits foglalja el helyette a főtanfelügyelő helyettesi tisztet, úgyhogy Kovács Istvánt javasoltuk. Nyolc év után versenyvizsgáztam az állásra, és ’97-től főtanfelügyelő helyettes lettem. „Elfogyasztottam” öt főtanfelügyelőt, hat prefektust és hat másik főtanfelügyelő helyettest magam mellett. Én stabil ember maradtam. És mindegyik főtanfelügyelővel jó viszonyban voltam. Jól éreztem magam a tanfelügyelőségen; úgy érzem, hogy jó szervező vagyok, viszont vezetői feladatköreimben mindig csapattal dolgoztam. Mindegyik Arad megyei iskolát meglátogattam. Nagyon változatos életem volt. A magyarság támogatását állandóan éreztem. 
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

A korrupció bezár és leszegényít
Nagy az öröm a román–magyar határ mentén: végre megnyitották a már több éve elkészült mellékutakon fekvő kis határátkelőket, ami jelentősen megkönnyíti a szomszédos településeken, de a két országban élők családi, üzleti, kulturális kapcsolatainak fenntartását, még akkor is, ha egyelőre csak hetente egyszer nyitják fel a sorompókat. A távolabb élőknek sem közömbös a hír, hiszen enyhíti a nagy határátkelők zsúfoltságát, ha mást is lehet választani.
A tíz új, nyugatra vezető út használatba adása mégsem sikertörténet, sokkal inkább kudarc a román állam számára. Hiszen ezeket európai uniós pénzből, a szabadon átjárható schengeni térséghez való csatlakozás reményében építették, és azért kellett őket legalább időszakosan megnyitni, hogy ne kelljen visszafizetni a pénzt a hiábavaló beruházásra. Mert a 2011-re tervezett csatlakozás máig nem valósult meg, sőt, az utóbbi két évben nem is igen beszélnek róla, ellenkezőleg: Európát a migránsáradat megzabolázása foglalkoztatja, és még mindig nem bízik annyira Romániában, hogy felszámolja a határain elhelyezett szűrőket. Hiába magyarázzák a bukaresti diplomaták, hogy műszakilag minden feltételt teljesítettek: amíg a korszerű technika mellett megvesztegethető emberek, korrupt hivatalnokok vannak, addig valós esélyünk nincs arra, hogy bekerüljünk abba a szalonba, ahol az adott szó kötelező érvényű, nem pedig a figyelem elaltatására irányuló kijátszási kísérlet. Vajmi keveset ér azzal érvelni, hogy ide nemigen jönnek keleti bevándorlók, s aki mégis, azt kiutasítják az éber hatóságok: ez még nem oldja meg a belső korrupciós gondjainkat.
A tavaly decemberben uralomra került hatalom nem is igen mutatkozik érdekeltnek ebben: a reflektorok előtt ugyan minden politikus a korrupció visszaszorításáról szónokol, de az éj leple alatt elfogadott 13-as sürgősségi kormányrendelet épp az ellenkezőjéről tanúskodik. És hiába hatálytalanították, tudjuk, hogy nem adták fel, lázasan keresik a módját a büntetőjog személyekre, egy vékony rétegre szabott enyhítésének. Ilyen körülmények között csak álmodozhatunk arról, hogy egyszer majd megállás nélkül mehetünk át Magyarországra.  Az állampolgárok életének megkönnyítése ugyan szerepel a kormányprogramban, de ez is főként az „okos fiúk” ügyleteinek akadálymentesítésére vonatkozik, akiknek nem okoz fejfájást, ha a határ mentén élő kisemberek tízezrei naponta pénzt vesztenek és környezetet szennyeznek azzal, hogy húsz-harminc kilométeres kerülőkre kényszerülnek, vagy ünnepek, vakációk idején órákig rostokolnak a határon keletkező dugókban. Ha összeadjuk azt az időt, ami így elveszik, több is kijön annál az egy-három évi börtönnél, amitől a jogállam felrúgása árán is szabadulni akarnak – éppen azok, akik miatt szegényebb és elzártabb az ország...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csak a tiszta közéletért tüntetőkkel tud egyetérteni az RMDSZ
Nekünk nem szabad egyik vagy másik oldal utánfutójává válnunk, nekünk mindig olyan demokratikus alapértékeket kell képviselni, amelyek hiányában veszélybe kerülhet egy kisebbségi közösség, veszélybe kerülhet a jogállam. Nem lesz egyszerű feladat, de ez a helyes döntés – hangsúlyozta pénteken az RMDSZ közleménye szerint politikai tájékoztatójában Kelemen Hunor a Belső-erdélyi Önkormányzati Tanács alakuló ülésén, amelyen az RMDSZ Kolozs, Beszterce-Naszód, Fehér, Brassó, Hunyad, Szeben és Krassó-Szörény megyei önkormányzati küldöttei elnöküknek választották Horváth Annát.
„Az utcai tüntetések résztvevői közül csakis azokkal értünk egyet, akik tiszta közéletet akarnak. A legionáriusok, a kisebbségellenesek, a szélsőségesek körével viszont nem szabad azonosulnunk. Aki a közéletben jártas, jól tudja: a tüntetések mögött egy olyan erős hatalmi harc áll, amely arról szól, hogy a következő esztendőkben kik hozzák meg a döntéseket ebben az országban: azok, akiket az állampolgárok választottak, vagy pedig olyan intézmények, amelyeknek semmi közük a politikai döntéshozatalhoz. Az utóbbiak megerősödésével Románia akár oda is eljuthat, hogy hosszú éveken keresztül zárójelbe teszi a jogállamiságot, az alapvető emberi és szabadságjogok tiszteletben tartását” – idézi a közlemény az RMDSZ elnökét.
Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke az alakuló ülésen úgy fogalmazott: „Ez a testület annyira lesz hasznos, amennyire mi azzá tesszük, amennyire mi fel tudjuk tölteni tartalommal a működését”.
A közlemény szerint a résztvevők egyetértettek abban, a mindennapi munkájukat a felesleges bürokrácia lehetetleníti el a leginkább, az, hogy a helyi döntések nagy részét nem lehet helyben meghozni.
Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének székházában tartott újraalakuló ülésén a 27 tagú testület elfogadta új működési szabályzatát, valamint megválasztotta elnökségét. Ennek tagjai: Máthé István, Bethlen alpolgármestere, Lőrinc Helga, Nagyenyed alpolgármestere, Géczi Gellért, Négyfalu alpolgármestere részt vesznek a jövő héten Marosvásárhelyen újraalakuló Országos Önkormányzati Tanács ülésén – tájékoztat az RMDSZ közleménye.
Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés Matekovits Mihály matematikatanárral
„Romániai magyar vagyok. Nekem az emberek sorsa a fontos” (2.)
–A magyar líceum ügyébe mennyire tudtál beleszólni?
– Az iskolaügy megoldása mindig fő célunk volt. Az együtt élő két iskolában, a Csikyben meg a Henri Coandában többször kellett diplomáciai bölcsességgel megegyezést létre hozni. Közben ügyvéd barátunk, Nagy Sándor megtalálta a bentlakás telekkönyvi kivonatát. Kiderült, hogy azt elfelejtették államosítani, és megmaradt az egyház tulajdonában. Elmentünk a püspökségre, és megkaptuk az épület használati jogát 99 évre úgy, hogy 66 évig nem kell bérleti díjat fizetnünk. Másnap visszamentem a püspökségre, és biztonsági meggondolásból megkértem, hogy pontosítsanak: a használati jog a mindenkori magyar iskolát illesse meg!
–Hogy valósult meg a Csiky önállósulása?
– Egy éjszaka alatt dolgoztam ki az akciótervet. Öt iskola mozgatásával jött létre a dolog. Sârbu főtanfelügyelő tartotta a hátát. Mert jöttek a támadások, üvöltött a román sajtó, a nacionalisták, a Vatra Românească. Eleinte volt egy kis elszomorodás a Zárda hívei részéről, de a Csikyből is jöttek olyan hangok, amelyek nem örültek annak, hogy odaköltöznek a kicsik. Nagyon nagy összefogással folyt le a költözés. Felhívásunkra rengetegen jöttek segíteni.
–Milyen nagy dobásod volt még helyettes főtanfelügyelőként?
– A Szabadság-szobor kiszabadítása.
–Mesélnél erről?
– 1999-ben, amikor kihoztuk a várból az első részt, kint Molotov-koktélokkal vártak a „nagy-romániások”. De a rendőrség is felkészült. Megjelent vagy száz rohamrendőr, és a tüntetőket hátra szorították. Az autómentő kocsiban, amelyre daruval feltették a szobor első részét, elöl, a sofőr mellett ültem Csergő Ervin minorita plébánossal. Mi ketten voltunk Bukarestben is a Honvédelmi Minisztériumban a minorita rend részéről, hogy aláírjuk a dokumentumot a szobor átvételéről. Rendkívüli jóindulatot tapasztaltam a minisztérium részéről; örültek, hogy megszabadulnak egy gondtól.
–Mennyi ideig feküdt a szobor a minoriták udvarán?
– Négy és fél évig. A rács lakatjának kulcsa nálam volt. Minden nap megnéztem, hogy rendben van-e minden.
–Történt valami rendellenesség a szobor körül?
– Nem. Semmi… És 2004-ben felállították.
–Tudsz-e valami sztorit a felállítással kapcsolatban?
– Előző este 11-kor érkezett meg Răzvan Teodorescu, a román kormány képviseletében. Két kérése volt: először is az, hogy a köszöntéskor ne szólítsák miniszter úrnak, hanem akadémikus úrnak, másodszor pedig az, hogy az ünnepi beszéd első szava románul hangozzék el. Mindkettőt teljesítettük.
–Melyik volt az első elhangzott román szó?
– Arad… Ezt én agyaltam ki.
***
–Hogy kerültél a minisztériumba?
– Kötő József, tanügyi államtitkár győzött meg, miután egyeztetett Markó Bélával is, hogy menjek el versenyvizsgázni a tanügyminisztérium kisebbségi osztályának vezérigazgatói posztjára. Olyan ember kellett oda, aki jól tud románul és dolgozott már románokkal.
–Jól érezted magad Bukarestben?
– A munkát szerettem, a bukaresti hangulatot, életvitelt kevésbé.
–Hétvégeken hazajártál?
– Elég gyakran. Összeszámoltam: öt év alatt 150-szer tettem meg az Arad–Bukarest utat, oda-vissza. Ellátogattam az összes megyébe, ahol kisebbségi oktatás folyik. Sokat jártam a törököknél, az ukránoknál, a lengyeleknél, a horvátoknál. A Medgidiai Kemal Atatürk török líceum tiszteletbeli tanárának választott.
–A minisztériumból mentél nyugállományba?
– Igen. 2010 januárjában. Akkor volt kormányváltás is. Ecaterina Andronescu lett az új tanügyminiszter. Vele is megértettem magam, de a minisztériumban nagyon megváltozott a hangulat. Az államtitkárok hozzáállásán érződött, hogy az RMDSZ nincs kormányon.
–Mit csinálsz, amióta nyugdíjas vagy?
– Mindig van dolgom. Helyettesítettem a zimándújfalui általános iskolában, besegítettem Temesváron a Gerhardinum Líceumban. Három unokám van: egy ikerpár Kolozsváron és egy leányka itt, Aradon. Kolozsvári vejem nagyon sokat jár külföldre, leányom dolgozik, sokszor oda kell mennem, hogy vigyázzak az unokákra. Aradi unokám matek házi feladatát naponta leellenőrzöm, ha itthon vagyok.
–Elégedett vagy?
– Kijelenthetem, hogy globálisan összefoglalva – családilag, szakmailag és társadalmilag – elégedett ember vagyok.
–Jól érzed magad a bőrödben?
– Úgy érzem, hogy a 70 év megelégedettséggel tölt el. Ezért most fokozatosan kivonulok a közéletből. Ennyi idő után ne legyen az ember döntéshozói pozícióban. Segítek, ha hívnak. Az RMPSZ megyei vezetését is átadtam.
***
–Mondjál, kérlek, néhány szót családodról!
– Feleségem, Marika nyugalmazott pedagógus, aki fiatalon, ismert európai asztaliteniszezőként került Aradra. Szerencsésnek tartom párosunkat. Sokat dolgoztunk együtt iskolaügyekben, kulturális téren is. Most ő is helyettesít Zimándon. Leányom, Hajnalka Kolozsváron egy osztrák cégnél dolgozik vezetői beosztásban. Jó cég, jó fizetés. Vejem egyetemi tanár. Sokat jár külföldre előadásokat tartani. Iker unokáim, Ákos és Barnabás Waldorf iskolába járnak. Német stílusú magyar iskola, nevelésük alapja a családközpontúság.
–Alpár itt Aradon sikeres üzletember. Jól tudom?
– Közgazdász feleségével, Lilivel együtt rendezvényszervező cégük van. Alpár a gyakorlati kivitelező. Leányunokám, Viktória ötödikes.
–Szakmai elégedettségedet mivel indokolod?
– Összesen 10 példatárnak társszerzője vagyok. Ezenkívül több könyvnek vagyok a szerkesztője vagy társszerzője.
–A Tóth Árpád Irodalmi Körben is szoktál felolvasni.
– Minden évben egyszer tartok egy közérdekű előadást. Jövő tavasszal, például, „Arad megyei magyar iskolák névadói” a téma.
–Milyen tervek vannak még a tarsolyodban?
– Tervezem, hogy írok egy nagyobb tanulmányt 50 év Arad megyei magyar iskoláiban lejegyzett tanügyi inspekciók felhasználásával. Az anyagot már összegyűjtöttem. Szeretnék egy emlékező könyvet készíteni egykori matematikatanáromról, Kovács Miska bácsiról. Foglalkozom az aradi minoriták történetével is.
–Azt állítod, hogy társadalmilag is elégedett vagy.
– Miniszter nem akartam lenni, de büszke vagyok, hogy a minisztériumban vezérigazgató voltam.
–Különlegesebb kitüntetéseid, elismeréseid vannak-e?
– Amikor nyugdíjba mentem, Sólyom Lászlótól, a Magyar Köztársaság elnökétől megkaptam a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét, 2000-ben Csergő Ervinnel és Dávid Ibolyával közösen a csíkszeredai Julianus Alapítvány díját kaptuk, a szoborért. Az EMKE adja ki minden évben a Kún Kocsárd Díjat olyan személynek, aki a helyi kulturális életben nyüzsög-mozog. Avval is megjutalmaztak. Ezenkívül több kisebb díjjal is kitüntettek.
***
–Csevegésünk vége felé megkérlek, szólj pár szót a Magyar Bálokról, amelyeket köztudottan, hosszú évekig a Matekovits házaspár szervezte.
– Az elsőt 1973-ban a TEBA gyár kantinjában. Rendkívül sikeres volt. Következő évben meg kellett számoznunk az ülőhelyeket. Iskolákból hoztunk 500 széket, főleg hokedliket traktorral. Forradalom után átmentünk a Central Hotel éttermébe. Kicsit elegánsabb lett a bál, de csak 200 hely volt. Egy adott pillanatban belefáradtunk Marikával.
–A Majláti Hétvége megszervezését is a neved fémjelezte.
– Majdnem 40 évig. De most már csak annyit vállaltam, hogy én állítom össze a műsort, én hívom meg a táncosokat. Vittem két leánykát műsorvezetőnek. Én már nem akarok színpadra lépni.
–Rengetegen ismernek. Milyen a viszonyod az emberekkel?
– Soha senkiről nem írtam le semmi rosszat. Optimista alkatom van, mindenkinek a pozitív oldalát néztem.
–Közéleti személyiségként, szükséged van Istenre, a hitre?
– Gyermekkorom óta aktív katolikus, hívő ember vagyok. Nagyon sokat erősödött a hitem, amikor Csergő Ervinnel barátkoztam.
–Mivel szórakozol szabadidődben?
– Szeretek szimfonikus zenét hallgatni. A könnyűzenével megálltam Koncz Zsuzsánál… Nagyon szeretek keresztrejtvényt fejteni. Közben hallgatom a zenét.
–Utaztál sokat külföldre?
– Tíz EU-s ország iskoláiban jártam, órákon is.
–A képzőművészet, az irodalom vonz-e?
– Elsősorban az irodalom. Szeretek színházba járni, verseket hallgatni, esetleg mondani.
–Milyen a politikai beállítottságod?
– Romániai magyar vagyok. Nekem az emberek sorsa a fontos. Nagyot csalódtam a politikában és a szavazásra jogosult állampolgárokban, mind Magyarországon, mind Romániában. Azt látom, hogy az embereknek manapság nem az ország, a nép érdeke számít. Személyek iránti rokonszenv vagy épp ellenszenv alakítja hozzáállásukat. Ezen a területen nem vagyok optimista. 
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Kolozsvári köztéri iparművészeti emléktárgyakat leltároztunk fel
Monarchiabeli tengerszint feletti magasságmérők és csatornafedők
Decemberben egy olvasónk jelezte, hogy a Főtér és az Egyetem utca sarkáról nyoma veszett annak a nagyjából hetven centiméter magas, lapos tetejű vasoszlopnak, amely még a monarchiabeli időkből maradt ránk, és a hely tengerszint fölötti magasságát jelölte. Amint azt már akkor megírtuk, a jelek szerint „profi” fémtolvajok vihették el, miután a járda szintjén tőből levágták. A valamikori kincses Kolozsváron már sok ilyen emlékünk tűnt el, és a mai lakosság túlnyomó részének nincs is tudomása ezeknek a műtárgyaknak az egykori rendeltetéséről. A még fellelhető nyomokból, illetve a rajtuk található sorszámok alapján kikövetkeztethető, hogy annak idején a városban legkevesebb negyvenkilenc ilyen célt szolgáló fémoszlop, vas- és márványtábla volt. A fennmaradtakat mi magunk, részben olvasóink segítségével leltároztuk fel, egyben összeírtuk a magyar feliratú csatornafedőket is.
Asztalos Lajos helytörténész Kolozsvár – közelről című kötetében így ír erről a témáról: „Az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején Kolozsvárt több helyütt kis táblán tüntették fel ezt a magasságot. Négyféle alakban: vastábla Kolozsvár szabad királyi város megjelöléssel; ugyanez arab sorszámmal, Kolozsvár szabad királyi város felirat nélkül; vörös márványtábla; kis vasoszlop, oldalán a magasságot feltüntető táblával, tetején nyolcszögű, a világtájakat jelző lappal.” A szerző megemlíti, hogy a magasságjelzőkön a római vagy arab szám a sorszámot jelenti, a tengerszint fölötti magasságot pedig méterben, a tizedespont után milliméterben tüntették fel.
Időközben az építkezésekkel, ingatlan- és utcafelújításokkal járó rombolás és a fémlopás megtette hatását, napjainkban alig maradt ezekből a közterületre kihelyezett, mára iparművészeti emléktárgyaknak számító darabokból. Decemberben, amikor a Főtér délnyugati sarkáról is eltűnt az oszlop, felhívással fordulunk olvasóinkhoz: próbáljuk közösen felleltározni a még meglevő hasonló emlékeinket, vagyis a magasságmérő fémoszlopokat és az azokkal egyidős, utcáinkon még használatban található csatornafedőket.
Mára már alig maradt a magasságmérő fémoszlopokból
Így jelzett nekünk K. Z., M.L., J. GY. és Ö. B. olvasónk, akiknek ezúton is köszönjük a közreműködést. Kiderült, hogy városunkban jelenleg a következő pontokon álló magasságjelző fémoszlopokról tudunk: magyar színház épülete mellett (XLIX 347.975); Trefort/Haşdeu és Haller Károly/Ion Creangă utcák sarka; Nyárfasor/Plopilor utca, a BBTE szállodájának bejárata (XLIX 347.935); Fellegvár (XXXVII 399.993); Monostori út 16. (falban, XXXVI 358.185); Monostori út, a sörgyárral szemben, falban (XXXV 349.314); Mócok útja 62., falban (XXI 344.121), Biasini szálló (IX 359.826); Szőlő utca; Sáncalja/Drăgălina és Borjúmálalji/Grigorescu utcák találkozása (XXII 343.643); Árpád-híd Radák/Dacia utcai hídfője.
A többnyire megkopott, de még használatban levő, magyar feliratú utcai csatornafedők közül a következőket sikerült azonosítani (a legközelebb eső ingatlan címével): Virág/Micu Klein u. 11.; Fogoly/Potaissa és Egyetem utcák sarka; Pillangó/Actorului u. 14. és 27.; Beszterce u. 16., 26–30. 32., 61.; Farkas/Kogălniceanu u. 8.; Rózsa/Samuil Micu u. 9.; Méhes/Septimiu Albinii u. 17.; Külső-Farkas/V. Milea u. 78; Majális/Republicii utca 18.; Majális/Republicii utca 61–63.
A lista remélhetőleg nem teljes. Ha a fentieken kívül valaki még felfedez ilyen szabadtéri régiségeket, kérjük, értesítsen bennünket, természetesen az sem baj, ha fényképet küldenek be.  Történelmünk, civilizációnk apró, de a maguk nemében jelentős részleteiről, elődeink munkájának nyomáról van szó…
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)

25 éve történt – platformosodás és „egységnyilatkozat”
Az RMDSZ, bár eredeti célja az volt, hogy integráljon lehetőleg minden erdélyi magyar szervezetet, alapszabályzatát tekintve pártként kezdte működését az első kongresszus után, piramis-elv mentén építkezve.
A kongresszus választotta a nagyválasztmányt, majd az választotta meg az elnökséget. E szigorú építkezési elv oldódott valamelyest a második kongresszuson, de a strukturális és eszmei sokszínűség valamiféle demokratikusnak mondható reprezentálására a két kongresszus közötti kulcsszervben (amit neveztek Választmánynak, Küldöttek Országos Tanácsának, majd Szövetségi Képviselők Tanácsának) várni kellett még a brassói kongresszusig. 
Brassóban 1993 januárjának közepén nyert megfogalmazást az a program és az az önszerveződési elv, melyhez, ha hűek maradnak a választott vezetők, akkor ma, bizton mondhatom, másként állnánk. 
A brassói határozatok egyik előkészítő mozzanata volt az 1992 elején, negyed évszázada beindult platformosodás. Két platform alakult meg ebben az időszakban. A nemzeti konzervatív Erdélyi Magyar Kezdeményezés (mely az agyagfalvi autonómia-kezdeményezésről elhíresült Székelyföldi Politikai Csoportnak volt az utódszervezete), valamint a liberális ideológiára alapozó Szabadelvű Kör. A harmadik meghatározó, autonomista platform közel két esztendővel később, 1993 decemberében bontott zászlót, a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetségének politikai képviseleteként, Reform Tömörülés néven.
A Domokos Géza vezette fősodor gyanakvással és ellenségességgel fogadta a belső eszmei erjedést. Hogy pontosan mitől féltek és miért, azt elég nehéz követni, felfogni, átérezni. Annak ugyanis nem volt realitása, hogy ezek az értelmiségi klubként, ideológiai értékek mentén megalakult eszmei csoportosulások szétfeszítsék az RMDSZ kereteit. 
Tény, hogy Domokosék megelőző csapást kívántak mérni a meg sem alakult platformokra az „egységnyilatkozatukkal”, melynek tetszetős csomagolása, hangzatos jelszavai alkalmas voltak arra, hogy a jóhiszemű képviselőket megtévesszék, így aztán igen sokan írták alá a fantomellenséggel küzdő dokumentumot. Semmi túlzás nincs ebben: az 1992. március 10.-én megfogalmazott egységnyilatkozat egy nappal később jelent meg a Romániai Magyar Szóban, míg az Erdélyi Magyar Kezdeményezés négy nappal később lépett a nyilvánosság elé, a Szabadelvű Kör pedig 1992. március 20.-án alakult meg.
Érdemes idézni a dokumentumból, hogy ízelítőt kapjunk abból, miképpen próbálta a magyar célokat a vélt román tűrőképességhez igazító, magát előszeretettel mérsékeltnek nevező kollaboráns vezetés preventív hitelteleníteni a platformokat: „Aki egy jogegyenlőséget, még el nem nyert közösséget az egységes fellépés lehetőségétől meg akar fosztani, éppen akkora bűnt követ el, mint az, aki az egység jelszavával a romániai magyarságtól meg akarná vonni az ideológiai véleményszabadságot, akár liberális, akár kereszténydemokrata, akár szociáldemokrata meggyőződésről van szó.
A nemzeti eszmét és a demokrácia eszméjét egymással szemben kijátszani nem szabad, hiszen a nemzeti hovatartozás végső soron olyan nyelvi, kulturális, történelmi és vallási meghatározottságot jelent, melyek nélkül nemcsak a közösség, hanem az egyén is elveszítené önazonosságát.” 
„Egy tömegszervezetben felülről elindított platformosodási folyamatot – amit ebben a pillanatban semmilyen külső körülmény nem indokol – kockázatosnak, vagy legalábbis kétséges kimenetelűnek ítélünk. Ez az elképzelés végső soron éppen olyan mesterkélt, mint amennyire erőltetett lenne egy vele szembehelyezett monolit egység. Szabad utat kívánunk adni a különböző ideológiáknak, de nem tartjuk megengedhetőnek a szövetség eddigi egységéből erőt merítő tagság megosztását.”
Mondanom sem kell, senki nem akarta megfosztani az RMDSZ-t az egységes fellépés lehetőségétől, a meg sem alakult platformok főként nem. Senki nem akarta kijátszani a nemzeti eszmét és a demokrácia eszméjét egymás ellen (ha valakire, akkor épp az „egységfelhívás” aláíróira illik ez inkább, akik a nemzeti eszme jegyében léptek fel a Szövetség sokszínűsödése, demokratizálódása ellen.). A „felülről indított platformosodás” is alaptalan vád, hiszen nem az elnökség indította útjára a folyamatot pár nap elteltével, hanem zömmel a csúcsvezetésen kívüli RMDSZ tagok és a középgárda egyes képviselői.
És hadd álljon itt az „egységnyilatkozatot” aláírók névsora (a sorrend az eredeti dokumentum szerinti): Tokay György képviselő,  Markó Béla szenátor, Madaras Lázár képviselő, Borbély László képviselő, Zonda Attila képviselő, Nagy Béla képviselő, Csiha Tamás szenátor, Verestóy Attila szenátor, Frunda György képviselő, Vida Gyula képviselő, Kerekes Károly képviselő, Kozsokár Gábor szenátor, Pécsi Ferenc képviselő, Hajdú Gábor szenátor,  Fazakas Miklós szenátor, Demény Lajos szenátor, Tóth József szenátor, Szilágyi Zoltán képviselő,  Bárányi Ferenc képviselő, Nagy Benedek képviselő, Podhrádszky László képviselő, Bajcsi Ákos képviselő, Szabó Károly szenátor, Hosszú Zoltán szenátor, Brendus Gyula képviselő.
A platformok egységtisztelő szerveződései voltak a továbbiakban az RMDSZ-nek. A Szociáldemokrata Tömörülésről nem szóltam, mert az nem sok vizet zavart, a Markó-Neptun egységfronthoz mindig is hű csoportosulás maradt. A Szabadelvű Körben autonomista nemzeti liberális valamint a bukaresti paktumpolitizálást támogató tagok egyaránt voltak, ellentétben a teljes mértékben nemzeti-autonomista platformokkal, a Reform Tömörüléssel és az Erdélyi Magyar Kezdeményezéssel, melyek fő célja az volt, hogy rászorítsák az RMDSZ vezetését saját programjának betartására, az autonómia-elvű belső építkezésre, az autonómia stratégiai céljának képviseletére.
A Reform Tömörülés 2003 márciusában oszlatta fel magát, miután a 2003 elején Szatmárnémetiben megtartott RMDSZ kongresszus pártelvűsítette az alapszabályzatot, az általános belső választásokat részleges tisztújítással váltotta ki, a platformoknak pedig semmi érdemi funkciót nem biztosított a választási folyamatban. Az EMK története 2013-ban ért véget. A Szabadelvű Kör formálisan ma is szerepel az RMDSZ honlapján, mint a szövetség keretén belül működő platform. 
Borbély Zsolt Attila
http://itthon.ma//szerintunk

A hazaszeretet áldozata
Négy fénykép (kettő azonos, de különböző hátoldali szöveggel), egy hiányos katonai azonosító kazetta (dögcédula), a Hadtörténeti Múzeum Levéltárának tájékoztatója, szórványos, ellentmondásos adatok, amelyeket C. E. második világháborúban eltűnt (?) honvéd lánya apja életének utolsó hónapjairól idősebb rokonoktól, édesanyjától hallott. Ebből kellene összeállítani Voloncs Lajos sepsiszentgyörgyi iparos életének második világháborús történetét, elestének vagy eltűnésének tényét.
Ki is volt Voloncs Lajos? A katonai azonosítója szerint Kézdiszentléleken született 1915. augusztus 25-én római katolikus ötgyermekes családba. Mindkét szülő a spanyol influenzajárvány áldozatául esett 1918-ban, így a legnagyobb testvérre, az akkor 18 éves Máriára hárult a négy kisebb gyermek gondozása, nevelése. Lajos már serdülőkorától különböző munkahelyeken dolgozott, katonáskodott a román hadseregben, míg végül a brassói gumigyárban kapott állandónak nevezhető állást. Brassóban ismerkedett meg leendő feleségével, a gelencei születésű Aros Katalinnal, aki négy testvérével már hároméves korában elveszítette munkabalesetben fakitermeléssel foglalkozó apját.
Az 1940-es második bécsi döntés után a fiatal házaspár több száz brassói magyar családdal Sepsiszentgyörgyre költözött. Kernászt József üvegező- és képkeretező-mesternél és kereskedőnél tanulta ki a szakmát. 1941-ben megszületett E. lányuk.
A helyőrségi csapatok Háromszékre érkezése (1940. szeptember 21–22.) után a megyében is megkezdődött az ifjak leventefelkészítése, majd sorozása és a román hadseregben szolgált, még katonaköteles férfiak átképzése. Székelyföldön a magyar 9. hadtestparancsnokság és a Székely Határvédelmi Erők Parancsnoksága (megszervezője és első parancsnoka felsőtorjai Kozma István) alakulatai tartózkodtak, Sepsiszentgyörgy a marosvásárhelyi 27. székely könnyűhadosztály első zászlóaljának tartózkodási helye volt. A zászlóalj géppuskás századába hívták be átképzésre Voloncs Lajost is, amint azt két felvétel is igazolja: egyik 1941 júliusában a Rétyi Nyírben készült, a másik 1941 októberében Sepsiszentgyörgyön (magyar bronz érdemkereszttel tüntetik ki).
Magyarország 1944. március 19-i német megszállása, illetve a szovjet csapatoknak az ország keleti határaihoz való gyors közeledése a magyar hadvezetést tervei megváltoztatására késztette: a román határvédelem mellett fel kellett készülni az orosz határvédelemre is. Az 1. magyar hadsereg az Északkeleti-Kárpátok előterében 1944 áprilisának közepén lendült támadásba Németország oldalán a Vörös Hadsereg ellen. A hadsereg állományába beosztották a marosvásárhelyi 27. székely könnyűhadosztályt és a 2. önálló székely huszárszázadot, amelyek távozása érzékenyen érintette a székely határvédelmet. A megalakított új hadosztály 1944 április végén Galíciában, a Kuty–Kosow–Pistyn ütközetben került először komolyabb tűzharcba, Voloncs Lajos is itt szerezhette második kitüntetését (magyar bronz vitézségi hadiérem).
Az egyetlen fennmaradt, frontról hazaküldött levelében, amelyet 1944 pünkösdje előtt írt, az alábbiakat olvashatjuk: ...mivel ünnep jön, egy kicsit hosszabb levelet írok, hogy az ünnepen legalább levélben legyek köztetek. Édeseim, ne búsuljatok, hogy valóban az ünnepeken nem lehetek köztetek, mert így kívánja a haza érdeke, de annál nagyobb ünnep lesz számunkra majd annak idején, ha hazamegyünk a ránk bízott feladat elvégzése után... édes fiam, úgy intézz mindent, hogy nem sokára ott lesz az idő a szüléshez és édes fiam, feltétlenül menj el a kórházba szülni, és kérd meg addig Lazikát, hogy háljon… a lakásban és Ágotáékat is kérd meg, addig segítsenek rajtad és nekem meg azonnal írjatok és küldjetek egy születési bizonyítványt, mert akkor elengednek szabadságra és akkor én is megláthatom az én kicsikémet, hát édes fiam, még egyszer kívánok a jó Istentől kellemes, boldog pünkösdi ünnepeket, várom én is a kis pünkösdi csomagot. Ezzel bezárom a lapom, szeretettel csókolja katona apuka Bözsikét és anyukát… innen, a messzi orosz frontról. Lajos… küldöm ezt a kis orosz pünkösdi rózsát.
Amint egy családi kép igazolja, 1944. augusztus 20-án itthon tartózkodott, nem tudni, hány napot. A fényképen feleségével, E. lányával és újszülött K. kislányával látjuk. Két példány is megmaradt ebből a felvételből, az egyiket családjának adta, a másikat viszontagságos körülmények között eljuttatta Ágota nővérének (Kurta Józsefnének). Ennek a képnek az érdekessége, hogy nővére a kommunizmus alatti esetleges megtorlásoktól való félelmében a testvére zubbonyán látható kitüntetéseket lekaparta a fényképről. Szájhagyományból tudjuk, hogy felesége és Ágota nővére kérte Lajost, ne menjen vissza a frontra, lenne lehetősége az elrejtőzésre. Az oroszok közeledésének híre, valószínű, már vidékünkön is terjedt, közel volt augusztus 23-a, a román hadsereg átállásának napja, s azt sem tudhatjuk, hányadikán ért véget Lajos szabadsága. Lajos azonban szerettei könyörgésére így válaszolt: Megyek vissza, mert a Haza így kívánja.
Lajos testvére, Ágota úgy mesélte, hogy a neki szabályszerűen, pontosan megcímzett, de postára fel nem adott családi fényképet (amelyen tintával ez olvasható: Emlékül Frontról hazajött szabadságom alkalmából, 1944. VIII. 20. Sepsiszentgyörgy) a szentgyörgyi állomásfőnök felesége a vasúti sínek között találta, és személyesen adta át. Az üresen maradt helyeken Lajos évtizedek folyamán nagyon megkopott, s így nehezen kiböngészhető tintaceruzás írása olvasható: Édes családom és testvérem. Élek!, hálistennek egészséges vagyok, orosz fogságban vagyok sok régi bajtárssal együtt  (olvashatatlan rész)… imádkozzatok értem, minden helyre fog jönni / sokszor csókollak, édes feleségem, gyermekeim, édesapátok Lajos / a megszabadulásunk még egyelőre (olvashatatlan szó), majd sűrűn kihúzott rész alatt címem. Ugyancsak tintaceruzával írta rá valaki a 43896 számot (tábori postaszám?). Lajos tehát orosz fogságba esett, és a nála levő, feltételezhetően megtartani kívánt és tintával keltezett képet sebtében a tintaceruzával írt szöveggel valaki olyannak adhatta, aki Sepsiszentgyörgyön átutazott, és az állomáson áthaladva ledobta a vonatból.  A fogságba esés ténye elfogadható hadtörténeti szempontból is, hisz a csapattest történetét olvasva megtudjuk, hogy azt 1944. szeptember 5-én Galíciából visszavonták, és Észak-Erdély területén vetették be a szovjet csapatok ellen (talán épp a szeptember 15. és október 7. között dúló, nagy emberveszteséggel járó véres tordai csatában). A Magyar Hadtörténeti Intézet C. E.-nek 2016. május 18-án küldött tájékoztatójából kiderül, hogy (Voloncs Lajos) 1944. 09. 20-át követően a szovjet csapatok ellen frontszolgálatot teljesített, melynek során ismeretlen időpontban és helyen hadi eredetű halált halt. Téves lehet a levél azon megállapítása, hogy ez alkalommal kapta a bronzérmet (hacsak ez nem a második, bár akkor már ezüstnek kellett volna lennie), hisz azt a fénykép tanúsága szerint a galíciai csatákban szerezte.  Lánya úgy hallotta, hogy egy háborúból, de inkább (moldovai vagy szovjet) fogságból hazatérő árkosi férfi azt állította, Lajossal együtt súlyos fertőző betegséget (tífusz, vérhas?) kaptak, egymás mellett feküdtek valamelyik láger kórházában, s egy reggel arra ébredt, hogy Lajos már nincs mellette. Amennyiben így történt, Lajos életének e betegség vetett véget. Egyetlen kérdés maradt: hogyan került szeretteihez Lajos azonosító kazettája (benne az azonosító papír felével), hisz azt csak az életben maradottak hozták haza, az elesetteké bizonyítékként a hadtestnél vagy a fogolytáborban maradt.
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száz éve született ifj. Dr. Xantus János
Ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő munkája rendkívüli hatású volt
Száz éve született dr. Xantus János (1917. február 20. – 1982. november 27.) legendás földrajztudósunk, a biológiai tudományok doktora, a természettudományok kiváló ismerője és népszerűsítője. Kolozsváron született és Kolozsváron hunyt el, de valójában Erdély és egész bolygónk élővilágát tanulmányozta, tapasztalatait széles körben terjesztette. A régi kolozsváriak emlékezhetnek még a kommunista, önkényes időkre, amikor a kincses város magyar értelmisége közösségi sérelmeit és aggodalmait hétvégeken csak a környező kirándulóhelyeken barangolva merte egymásnak kibeszélni: a Bükkben, a Bácsi-torokban, a Szénafüveken, a györgyfalvi erdőben, a Feleki-tetőn, az Őzek-völgyében mindig találkozhattak Xantus Jánossal és (általában) diákjaiból összeverődő kíséretével. Szellemi hagyatéka nemcsak tudományos és oktatói munkájának eredményeit foglalja magába, hanem azt a sikert is, amelyet széles körű népnevelése biztosított számára. Kolozsvár akkori napilapjában, az Igazságban is rendszeresen közölt a természet rejtelmeivel és szépségeivel kapcsolatos írásokat, ezzel is szolgálva az ismeretek vonzó formában történő magyar nyelvű terjesztését. A népszerű természettudósra emlékezik születésének századik évfordulója alkalmából egykori tanítványa és tudóstársa, Szabó T. Attila közös élményeik és a mester köteteinek fényében.
Dr. Szabó T. Attila
Memento a rendhagyó pedagógusra
Vannak sorsfordító, egy életre elkötelező találkozások. Saját életemben kétségtelenül ilyenek voltak kolozsvári találkozásaim Xantus Jánossal csodálkozó kisgyermekként, rajongó kisdiákként, kritikus tanítványként, önfeledt kirándulótársként és végül „száműzött” sorstársként, tanárként is. Emlékeim annyiban közérdekűek, amennyiben a gyermek és a felnőtt, a tanítvány és a tanár, a múlt, jelen és jövendő általános kérdéseiről (is) szól.
Ha agysejtjeimben Xantus Jánossal kapcsolatban elraktározott első emlékeket keresem, akkor a napfényes nyári Szamos-part vizes kavicsain csillogó vászonkajak, egy mosolygó barna arc és az első vízi utazás izgalma bukkan elém… valamikor az 1940-es évek derekáról. És ez ötlik fel sokszor ma is, amikor kajakomban ülök. Jóval később vált csak világossá, hogy a kajak a Tündérszép tájak egyik vándora, a legendás „Szampó”, a barna arc pedig ifjabb (dr.) Xantus János arca volt.
Amikor erre rájöttem, már „pupá”-k, azaz – éppen a Xantus által meghonosított, és diáknyelven „pupákok”-ká torzított – lepkévé válásra várakozó „báb”-ok voltunk a kolozsvári református kollégiumban. „No, hogy vagytok, pupákok?” cseng fülembe ma is a katedrán koppanó katalógusát kísérő köszöntése. És lelki szemeim előtt élesen bontakozik ki az első Xantus-élmény: az első (ha jól emlékszem: helyettesítő) órájának bemutatkozása! Az a felszabadultan szellemes, jó hangulatú tanár-diák kapcsolat, mely csak a született tanár-egyéniségek óráját jellemzi. Nem a „röhög az egész osztály” hangulata, hanem azé a meglepetésé, hogy „… hát ilyen tanárok is vannak? …  így is lehet tanítani ?”
A következő különleges emlék: a táblavázlat. A meglepetés, amit a betűk vonala, a vonalak rendje, a kulcsszavak logikájának felfedezése, a színes rajzok értelmének megfejtése jelentett. Az az érzés, hogy tanárunk felnőtt számba vesz bennünket. Honnan tudhattunk volna szerencsénk áldatlan politikai hátteréről? 
A Bolyai Egyetem  katedrájáról „száműzték” őt a gimnáziumba, polgári-klerikális származása és a  Teleki  Gézához  (Széki gróf Teleki Pál  magyar geográfus, egyetemi tanár, miniszterelnök fia)  fűződő szoros,  baráti és tanártársi kapcsolata miatt is.
Ma sem tudom eldönteni, hogy neki magának javára vagy kárára volt-e ez a „száműzetés”? Az akkori és későbbi „űzetések” nyilván semmiképpen sem voltak számára kellemesek. Abban viszont biztos vagyok, hogy Xantus személyes varázsa, hatása az iskolában nagyobb volt, mint az egyetemen lehetett volna. Amikor diákjaimhoz szólok, amikor a táblára írok (kalligráfiában igencsak tehetségtelen tanítványaként) sok tekintetben ma is ő irányít.
Vagy emlékezzünk a biológia órák hangulatára. Nem hiszem, hogy óráin valaki is rendszeresen szorongott volna. Felszabadult, várakozó zsibongással tódult mindig az osztály a Petőfi utcai „új” épület nyugati szárnyának nagyudvarára néző természetrajzi előadója felé.
És itt van – immár több, mint hatvan esztendő távolából – első „önképzőköri dolgozatom” a madárvonulásról, a vándormadarakról. Alighanem akkor érett elhatározássá bennem a szándék és érdeklődés: biológus leszek. A témaválasztás talán jelképesen is meghatározta életem.
Közös kirándulások
Tavaszi héricsek, szellőrózsák és kökörcsinek a Hajtás-völgy torkában. Rigópohár-vadászat a Cérnaforrás körül egy csalogánytrillás, didergetően hideg májusi sátoros éjszaka után. Vagy az első szputnyik jeleinek táskarádiós „lehallgatása” a Gorbó-völgyben Ruha István két csodálatos hegedűszólója között. Képzeletbeli cirbolya-fenyő keresés (az ő Parádi Ferencet idéző szójátékával – „cirbolyongás”) a Retyezátban. Közös túra a Balkánon … részleteiről a Világjáró bakancsokban is megemlékezett.
 Azután a hányattatások és a meghasonlások kora. Küszködései a méltánytalanságokkal, az áskálódó rosszindulattal, a politikai  rendőrséggel, a hivatalból  rámért, életfogytig  tartó   gáncsoskodással … és mindenekelőtt önmagával, a génjeiből kiszabaduló betegséggel.
Az érzelmek küzdelme az értelemmel … és viszont. Ekkorra már elkerültem Kolozsvárról, találkozásaink megritkultak, de nem szakadtak meg soha.
Egész népét tanította
Xantus János egész életében tanított; előbb egyetemen, majd középiskolai tanárként, miközben egész népét tanító ember is volt.
Tanóráinak hangulatát ma is féltett emlékeim között őrzöm, oktatói munkájának hatását – és utóhatását is! – nemrégiben újból alkalmam volt lemérni egy természet- és környezetvédelmi versenypályázat irányítása, elbírálása során.
A csillagok „születéséről” és „haláláról” írott kis könyvét annak idején íróasztalomról csente el nyolcadikos lányom, s úgy olvasta a paplan alatt, mint egy krimit.
Kívánhat-e többet ennél egy tanár?
Tanítványai felé áradó érdeklődését, szeretetét, ragaszkodását legutolsó személyes találkozásunkig éreztem.
És ezt éreztem akkor is, amikor érettségi találkozóink alkalmából egykori osztályommal – immár a Házsongárdban – újra meglátogattuk.
Kevés természettudományos írónak volt olyan hatása tájainkon, mint Xantus Jánosnak. Ezt most nem a megemlékezéshez illő tisztelet mondatja velem – egykori tanítványaként vagy későbbi (tanár) sorstársaként –, csak azt fogalmazza meg, amit számtalanszor és a legváratlanabb helyzetekben is tapasztaltam.
Ha hiú volnék, vagy éppenséggel irigy természetű – mint az íróemberek általában –, talán még fájna is, hogy régi vagy újabb ismerősökkel beszélgetve többnyire ma is csak rá hivatkoznak, reá emlékeznek, az ő könyvei kerülnek elő a polcokról.
Xantus János ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő munkája volt eddig a leghatásosabb azok közül, akiket személyesen is ismertem. Nagy energiával és kemény munkával küzdött meg ezekért a közhasznú sikerekért. Jórészt ez a szakadatlan küzdelem őrölte fel időnek előtte egészségét is.
Tudta, vallotta, hirdette, hogy lobogni, lángolni kell annak, aki világítani tud, (és akar), mert aki nem lobog, az hamar üszkösödik, azt hamar belepi a szürkeség, a hamu. 
Végtelenül sokszínű, különösen nyugtalan és nyughatatlan egyéniség volt. Született művész – ezt tükrözték fiatalkori versei, versfordításai, a költészet, a mitológia iránti fogékonysága, rajzai, fényképei, sőt táblavázlatai, vetített képes előadásai.
Vérbeli tanár, abban a szellemben, mely szerint a tanárok célja nemcsak a pillanatnyi tárgyi tudásnak, de a tudás, a tanulás igényének a tartós kialakítása, a diák vagy hallgató egyéniségének kibontakoztatása; a „szeresd, amit csinálsz, hogy majd azt csinálhasd, amit szeretsz” elvének megvalósítása.
Testi-lelki vándorlásai
Szenvedélyes természetjáró és nyugtalan vándor, akivel élvezet volt bolyongani hazai és távoli tájakon egyaránt. Megszállott mesélő, író volt és szívós szerkesztő, aki nagy öregek között járta ki az ismeretterjesztő folyóirat-készítés iskoláját, és – mert a körülmények úgy alakultak, hogy lapot nem kaphatott – több, mint négy  évtizeden  át, haláláig  hétről hétre megálmodta a maga külön hangos – majd később mozgóképes újságját, a nagy sikerű Jöjjön velünk című   rádióműsorát, majd a televízióban közreadott ismeretterjesztő  filmjeit.
Mozgatott színészt, zenei szerkesztőt, operatőrt, hangtechnikust.
Hívta és vitte magával a rádióhallgatókat és tévénézőket is addig, ameddig álmait csak elvihették az elektromágneses hullámok. Szerkesztői életműve önmagában is külön tanulmányt érdemelne. Ez a feladat egyre sürgetőbb, hiszen hangját, hangjátékait, dokumentumfilmjeit, egykori elképzeléseit már csak az emlékek, sárguló kéziratkötegek, romló magnófelvételek és filmszalagok őrzik.
De őrzik hitvallását, és szándékait az előszavak is, melyek mindennél beszédesebben érvelnek egy, a Xantus-életmű értékéhez méltó gyűjteményes kötet mellett. Kövessük hát – időrendben vagy tárgy szerint csapongva – a kötetek megszületése, genezise során csiszolódó bevezető sorait.
Első kötetének, a Tündérszép tájakonnak a születését, korrektúrázását – de részben az élményanyag gyűjtését is – diákként és túratársként éltem át. Amikor először olvastam a könyve elöljáró beszédét, alighanem örökre belém vésődött a mondatok muzsikája, nemzedéket átfogó szándéka:
„Olvasó, aki most kezedbe veszed ezt a könyvecskét, feledkezz meg egy pillanatra arról, hogy a falak között vagy a városok kőrengetegeibe zárva töltöd életed javát…
Gyere velem oda, ahol e sorok születtek, vadvizek partjára, csúcsok világába, tábortüzek mellé… Oda, ahol a sátor feszülő vásznán megcsillan a felkelő nap első sugara, s éjszakánként ezernyi hanggal szólal meg a vadon… Mert ott írtam mindazt, amit most magad előtt látsz. A kézirat lapjain ott van még a viharlámpa korma s a vitorláról cseppenő harmat.
Olykor kuszák a sorok, mert hullám dobálta a hajót, vagy hóvihar tépte ki kezemből vázlatkönyvemet. Sokszor nem is belőle olvastam ki azt, amit leírtam, hanem pergő filmkockák ezreit vallattam azért, hogy szóra bírjam emlékeimet…
Ha pedig velem jössz, és gondolatban túratársam leszel, akkor kitárul Előtted is mindaz, ami eddig hiányzott az életedből: a csúcsok perspektívája, a csönd országának beszédes birodalma. Az ifjúság lendületével kell birtokba venned kincseit, de érett értelemmel óvnod pusztuló ritkaságait.
Ha pedig olvasva mindazt, amit e könyvbe sűrítettem, téged is elfog a messzeség utáni vágy, s hátizsákot akasztasz a vállaidra, akkor a szerző elérte célját, mert eggyel több rajongót szerzett annak a testet-lelket gyönyörködtető szenvedélynek, melyet úgy hívnak: természetjárás.”
A következő könyvsikernek, legkedvesebb kötetének – A természet kalendáriumának – már nem egy, hanem három előszava van: ez a munkája három egymást követő és fokozatosan változó, bővülő, alakuló kiadásban (1957, 1972, 1981) és számos változatlan utánnyomásban jelent meg és kelt el egy negyedszázad alatt. Életének megértéséhez ad kulcsot ez a sikerkönyv! Természettudományi köntösbe bújtatott művelődéstörténet ez, az anyanyelvén olvasó legszélesebb nagyközönség számára.
„A természet kalendáriumának harmadik kiadását veszed a kezedbe Olvasóm. Nem a hétköznapi értelembe vett naptárat, melyben megtalálod egy bizonyos esztendő hónapjait, napjait, hanem a csillagászati év szerint hónapokra tagolt kis írásművet, mely természetjáró diákoknak s örökifjú kirándulóknak szól.”
 A természet kalendáriumát nem időrendben, de az események egymáshoz kapcsolódó láncolatában A tengerfenéktől a csillagokig megírása, megjelenése követte.
1958-ban került könyvesboltokba és természetszerető olvasóinak polcaira Xantus János második, tanáros célszerűséggel szerkesztett és összeállított, madárvédelmi kötete, a Szárnyas barátaink.
Aztán naplójegyzeteinek, útleírásainak, újságcikkeinek  sommázataként következtek az Erdélyt járó lokálpatrióta és a nagyvilágot megismerni vágyó vándor újabb könyvei: az Országjáró  bakancsok és a Világjáró  bakancsok.
Középiskolás kisdiák voltam, amikor a katedráról sugárzó arccal jelentette be a Föld legmagasabb pontjának, a Csomolungmának meghódítását, 1953 májusában. Végzősként pedig izgatottan kuporogtunk mellette, hogy akkor még ritkaságszámba menő kis táskarádióján megpróbáljuk elcsípni az első mesterséges hold, a „szputnyik” hívójeleit.
/Interneten nem közölték az egész cikket/
Szabadság (Kolozsvár)

Egy patinás ház pusztuló kertje
A Petőfi utcában mostanság kivágott százados fák és a beépítésre kerülő szép kert a múltbeli kolozsvári társadalmi élet egyik jelentős színterének tanúi voltak. A kert története nagyrészt a Farkas utcához, az ottani 8. szám alatti Nemes–Bethlen-palotához fűződik. A Főkormányszék 1790-ben Nagyszebenből Kolozsvárra költözik, s ezután egyre több nemesi-főúri család vásárol itt telket téli szálláshely, többnyire palota építésére. A már felépült főtéri Bánffy-palota jó mintául szolgált a hasonló építményeknek, s az ott közreműködő mesterek is eltanulták a főúri építkezések ízlését, elvárásait.
Az építtetők közé tartozott gróf Bethlen Gergely (1717–1792) is, Bethlen Farkasnak, Erdélyország egykori kancellárjának, tudós történetírójának az unokája is. Ő már 1781-ben telekkel bír a Bel-Farkas utcában, s ekkoriban köt szerződést Leder Józseffel, az akkor még kezdő szamosújvári építőmesterrel egy itteni ház felépítésére. Hogy mennyire haladt az építkezés, arról nincsenek adataink, de bizonyára az 1798 augusztusi nagy tűzvész kárt tehetett benne. Valószínűleg ezután új tervekkel fogtak az építkezéshez, annál is inkább, hogy a megrendelő fia, gróf Bethlen Ferenc (1762–1812) lett az ingatlan gazdája. Ekkor már lehetőség nyílt a telek végét lezáró városfal felhasználására is. A városi tanács 1796-ban határozatot hozott a védőfalak kiárusításáról, újszerű hasznosításáról. Vagyis a fal menti telkek tulajdonosai megvásárolhattak egy-egy falszakaszt, s akár nekiépítkezhettek, akár azt lebontva köveit építőanyagul használhatták. Ennek alapján készülhetett olyan terv az új palotára, amely a várfalat is az épületbe foglalta: annak déli keresztszárnyát a városfalnak építették, ablakokat vágtak belé. A falon túli szomszéd tiltakozott is emiatt. De talán még az építkezés lezárulta előtt a család megvásárolta a városfaltól délre eső Külső Torda (utóbb Petőfi) utcai telket, úgyhogy nem csak ablakokat, hanem kocsikaput is nyitottak a várárokból kialakított kert felé.
A téglalap alakú belső udvart körbezáró emeletes épület az 1810-es évekre készülhetett el, utcai homlokzata hasonlíthatott az átellenben épült Teleki-palotáéra. Sajnos rajz vagy fénykép sem örökítette meg. Ekkor már ifj. Bethlen Ferenc (1800–1875) volt a tulajdonos, aki rokonát, gróf Bethlen Karolinát (1803–1891) vette nőül. Nyílt házat tartottak, nem csak palotájuk termeiben rendeztek gyakran fogadásokat, hanem a melegebb hónapokban szépen parkosított hátsó kertjükben is délutánonként fogadták az előkelő társaság tagjait. Az akkor még tényleg „csendes Petőfi utca” zaja nem zavarta a társalgást, udvarlást, házi muzsikálást. A családi hagyomány szerint e kertben 1849 tavaszán Teleki Sándor kíséretében Petőfi is megfordult. E vészterhes időkben néha vezető politikusok tanácskoztak az itteni fák alatt. 
A forradalom és szabadságharc bukása után bizonyára megszűnt a házban és kertjében zajló társadalmi élet. Az emberek bezárkóztak. Minthogy a tulajdonos, Bethlen Ferenc többnyire vidéken (éppen Bethlenben) tartózkodott: a ház fia, gróf Bethlen Sándor (1823–1884) használatába került, aki rövidesen ennek tulajdonosává is vált. Bethlen Sándor engedte át az 1859-ben megalakult Erdélyi Múzeum-Egylet részére a palota földszinti helyiségeit a könyvtár elhelyezésére. 1860. július 15-én nyílt meg a 20 000 kötetes téka Szabó Károly szakszerű irányításával. 1865-ben az egyesület még az egész épület megvásárlásáról is tárgyalást folytatott a tulajdonossal.
Az 1872-ben megnyitott kolozsvári tudományegyetem új helyzetet teremtett. A Múzeum-Egylet gyűjteményeit használatra átvette az egyetem. 1874. október 1-jétől a közös vezetés alá helyezett múzeumi és egyetemi könyvtár a volt guberniumi, most már egyetemi épület földszintjén kap termeket.
 Bethlen Sándor grófnak báró Bánffy Jozefával (1828–1902) kötött házasságából született neves fia, Bethlen András (1847–1898) az 1890-es évek első felében az ország földművelésügyi miniszteri tisztségét tölti be. Ennek egyik lánya, Bethlen Margit grófnő írónőként szerez érdemeket, s Bethlen István (1874–1946) miniszterelnök feleségeként örvend köztiszteletnek. A Farkas utcai házat András húga, Bethlen Polyxéna (1850–1939) örökli, akinek második férje gróf Nemes János (1834–1905). Így marad a ház a XX. századi államosításig gróf Nemes Jánosné telekkönyvi tulajdonában. Nemesék a század végén az egész palotát renováltatják, teljesen átépítik homlokzatát, ennek tengelyébe, a koronázó párkány alá kialakíttatják a gróf Nemes és gróf Bethlen címereket. Ezek ismétlődnek az udvari homlokzaton is. Ekkor kap az ingatlan – főleg oldalsó és hátsó szárnyában – bérházszerű beosztást. A tulajdonosok házasságából négy gyermek születik: Polyxéna (1882–1963), Sarolta (1884–1980), Bálint (1886–1903), Ferdinánd (1887–1914, hősi halott).
Nemes Polyxéna 1912-ben báró Huszár Pállal (1872–1927) köt házasságot. Ez rövidesen csődbe jut, s a férj Budapesten él haláláig. A különc Polyxéna grófnő nem kedveli a Farkas utcai egyre inkább bérház jelleget öltő palotát, ahol édesanyja és Sarolta húga az utcai főúri lakosztályban él. Így ő magának még a világháború előtt emeltet a Petőfi utcai, keletre megtoldott kertbe, a várfal elé egy emeletes, szecessziós stílusjegyeket viselő villát. A szomszédban lakó Mikó Imre leírja az itt folyó főúri életvitelt: „Szűk és előkelő kör látogatta a grófné házát: egy nyugalmazott nagykövet és valóságos belső titkos tanácsos, egy törzstiszt a kettős monarchia egykori vezérkarából, több földbirtokos-feleség és barátnő, akik csak a telet töltötték Kolozsvárt, a régi egyetem néhány itt maradt tanára, s vagyonukat vesztett mágnás hölgyek és urak” (A csendes Petőfi utca. 1978. 126.) Polyxéna grófnő a két világháború közt a nőmozgalomban és a jótékonykodás-szervezésben is szerepet játszott. Hanem a földbirtokreform a családot megfosztotta vagyona jelentős hányadától, ami megmaradt, az helyi intézők kezén nem jövedelmezett eleget, úgyhogy végül a család anyagi helyzete megrendült. A Petőfi utcai villát a kert hozzá csatlakozó részével kénytelenek voltak eladni, s a nagy vendégeskedésnek is véget vetettek. Édesanyjuk halála után báró Huszár Pálné és húga, Nemes Sarolta grófnő intézték a ház birtokügyeit. Így az ő engedélyükkel költözhetett be a palota hátsó szárnyába az Egyetemi Könyvtárból kitett múzeum-egyleti levéltár, Erdély múltjának kincsesbányája. 1949. június 26-án került sor az ünnepélyes megnyitóra, amelyen Gaál Gábor tolmácsolta a Román Akadémia jókívánságait, az Erdélyi Múzeum-Egylet vezetősége nevében Balogh Edgár kívánt sikeres munkálkodást, befejezésül a levéltár igazgatója, Jakó Zsigmond vázolta terveiket. (Akkor még nem sejtették, hogy az Akadémia a következő évben kisajátítja a levéltárat.)
A levéltár megnyitásának idején történik az egész palota és kertjének államosítása. Szinte csodával határosan a két korábbi tulajdonosnő részére meghagynak egy szobát, ahol halálukig élhetnek. Főleg a Fuhrmann-műhelyben segédkező Sarolta néni az 1960–1970-es évek Kolozsvárjának közismert alakja volt. E sorok írójának is gyakran mesélt a Farkas utca és a Házsongárdi temető titkairól.
Gaal György
Szabadság (Kolozsvár)

Diplomáciai (roham)mentés
Bár megannyi érv és keserű tapasztalat szól amellett, hogy a magyar–román kapcsolatok egyhamar nem fognak kimozdulni a holtpontról, mégis óvatos optimizmussal tekinthetünk a két ország külügyminiszterének öt nap múlva esedékes megbeszélése elé.
Kapaszkodjunk abba, hogy a bukaresti hatóságok minden bizonnyal erre a találkozóra tekintettel bólintottak rá hosszú-hosszú gondolkodás után a közös határszakasz tíz új átkelőjének megnyitására. (A határnyitás szépséghibája, hogy a sorompók egyelőre csak hétvégenként emelkednek fel, az átkelőket pedig csak az érintett megyék lakosai használhatják, ám nézzük mégis a félig teli poharat.) A kétoldalú kapcsolatok alakítását saját bevallása szerint mondhatni személyes, becsületbeli ügyének tekintő Teodor Meleșcanunak tehát lesz mit „vinnie" a jövő héten Budapestre, és egyáltalán nem lepődnénk meg, ha egyfajta diplomáciai ellentételezésként a vendéglátója, Szijjártó Péter is készülne valami hasonló gesztussal.
Éppen itt lenne már az ideje az enyhülésnek, a kapcsolatok rendezésének a két szomszédos ország között. Egyértelmű, hogy egyik félnek sem érdeke fenntartani a jelenlegi állapotokat, amelyekről sokat elárul, hogy a külügyminiszterek legjobb esetben egy-két évente találkoznak, arra pedig már nem is emlékszünk, mikor cserélt eszmét utoljára a két ország miniszterelnöke. Mindkét oldalon túl kellene lépni végre a vélt vagy valós sérelmeken, és újra kellene tölteni tartalommal a Bukarest és Budapest által oly sokszor hivatkozott, ám az idők folyamán teljesen kiüresedett stratégiai partnerséget. Hiszen számtalan kérdés vár megoldásra, amelyekre elegendő lenne a politikai döntés. Jó kiindulási alapot jelentene például, ha Bukarest vállalná, hogy felhagy a magyar jelkép- és anyanyelvhasználat ellehetetlenítésével, igazán elkelne a Sapientia EMTE-nek is a román állami finanszírozás, és a sor még folytatható.
Bár Magyarországon jobboldali, Romániában pedig baloldali kormány van hatalmon, az eddigi tapasztalatokkal ellentétben ez most furcsa mód nem feltétlenül jelenti akadályát a politikai közeledésnek. Bármennyire is meglepő, számos tekintetben véleményazonosság fedezhető fel a jobbközép Fidesz és a román szociáldemokraták között – akiknek a volt vezetője pár éve még bolseviknak és fasisztának titulálta Orbán Viktort. Ma már a PSD hasonló álláspontot képvisel például a migráció, a multinacionális cégek agresszív adópolitikája vagy a Soros György finanszírozta civil szervezetek tevékenysége kapcsán, mint a magyar kormánypárt.
Hogy ez milyen mértékben vezetheti közös nevezőre a két eltérő ideológiájú kormánypártot, azt ma még nehéz megjósolni, tény viszont, hogy ezek a kapcsolódási pontok még mindig több együttműködéssel kecsegtetnek, mint a korábbi évek antagonista állapota. Most innen kellene elkezdeni az építkezést, még akkor is, ha tudjuk, hogy Romániában meglehetősen képlékeny a belpolitikai helyzet.
Az egy héttel ezelőtt az országhatár magyar oldalán bekövetkezett tömegkarambol idején a román segélyhívóra befutott vészjelzésre Aradról és Temesvárról azonnal elindultak a rohammentők életet menteni, nem törődve azzal, hogy egy idegen állam területén kell bevetést teljesíteniük. Ez a fajta együttműködés és hozzáállás követendő példaként szolgálhatna a politikában is.
Rostás Szabolcs 
Krónika (Kolozsvár)

Értékelő Engi Mártával, a Búzavirág Egyesület elnökével
Tanulni, táncolva örömöt okozni a magyarságnak
Engi Márta Ildikóval, a pécskai Búzavirág Egyesületnek az elnökével az elmúlt évi közművelődési tevékenységet elemezzük, az idei terveket vesszük számba.
– Milyen évet zárt a pécskai Búzavirág Egyesület, illetve az általa működtetett 4 tánccsoport?
– Mozgalmasat, ugyanis több külföldi szerepléssel egybekötve számos hazai meghívásnak is eleget tettünk. Jártunk Belgiumban; Budapesten részt vettünk a Magyarok Világtalálkozóján, számos, határ menti kisebb anyaországi településen is felléptünk. E kiszállások megszervezése csöppet sem volt egyszerű, hiszen egyrészt meg kellett mutatnunk a tánccsoportjaink repertoárjának a keresztmetszetét, ugyanakkor az sem volt közömbös, melyik csoporttal utazunk…
– Ilyen szempontból melyik tánccsoport a legkönnyebben mozgatható, utaztatható?
– Ha a létszámot vesszük, szinte minden csoport átlagosan 20-20 főből áll, ezért szinte mindegy, melyiket visszük. Ha viszont számolunk az utazás, a külföldi fellépések során adódható megterheléssel, a váratlan helyzetekkel, akkor inkább a felnőttek mellett döntünk.
– Ismertetné a korosztályonkénti csoportokat?
– A négy tánccsoport ugyanannyi korosztályt is jelent, az óvodások, az elemisek, a gimnazisták, illetve a középiskolásokat is tartalmazó felnőttek csoportját. Ami a nagyokat illeti, sajnos, rájuk leginkább a XII. osztály elvégzéséig számíthatunk, de van 1-2 olyan tagunk is, aki azon túl is kitart a csoport mellett. A munkahely vagy az egyetem miatt nagy a lemorzsolódás. Legtöbben a munkahely miatt mondanak le, mert nem tudnak rendszeresen a próbákra járni, de a fellépéseken való részvételük is bizonytalan.
– Hogyan szervezik meg a próbákat?
– Csoportonként, heti egyetlen, de kétórás próbát tartunk, amire sokan azt mondják: csak heti egyetlen, kétórás próba, miközben mások hetente két, négyórás próbán vesznek részt? Nekünk be kell érnünk a jelzett próbarenddel, mert hetente kétszer kapjuk meg a művelődési háznak a színpadát. Kedden 17 órától az óvodások és a kisiskolások, míg pénteken a gimnazisták és a felnőttek próbálnak, hogy a hét végén legyen idejük a tanulásra is.
– Van-e segítsége a próbáknak a levezetésében? Mert gondolom, nem egyszerű mindenki munkájára, előmenetelére odafigyelni.
– Most már, idézőjelben, mondhatom: „kissé hátradőlhetek a székemben”, mert a nagyok közül kerültek olyan segítségeim, akik sok munkát átvállalnak tőlem. Például az óvodás kora óta táncoló Papp Enikőre rábízhattam az óvodásokat és a kisiskolásokat. Farsangra készülve is közösen járunk a próbákra, de az oroszlánrészt már átvállalja. A nagyobbakat a szintén gyermekkora óta táncoló Papp Katica vette át, míg váltakozó párjai, Mester Dávid vagy Törő Norbert besegítenek. A nagyoknál vannak olyan táncelemek, amelyeket én nem tudok bemutatni, abban viszont segít Rusánszki László, aki most a Csiky Gergely Főgimnázium tanulója, nagyon ügyes táncos, ezért sokat segít a próbák levezetésében.
– Mi van Sisa Richárddal, talán egyetemre jár?
– Ő most Kolozsváron jár egyetemre, de remélem, a szíve egy kicsit nálunk maradt. Azt mondta, lehet, ott is folytatja a táncot, de hogy valóban teszi is, azt nem tudom…
– Mikor lesz a farsangi előadásuk?
– Azt február 26-án, vasárnap 17 órai kezdettel, a Művelődési Otthonban szervezzük. A végén, ha az idő is velünk tart, a szalmabábot, vagyis Íriszt el fogjuk égetni, de előtte zenés menettel kivisszük olyan helyre, ahol el lehet égetni.
– A programjaik megszervezéséhez, illetve a felkészüléshez kapnak-e megfelelő támogatást?
– A Pécskai Polgármesteri Hivatal és a Tanács részéről a támogatást eddig is kaptuk, tudtommal továbbra is élvezzük, ezért a Hivatal és a Tanács vezetőségének, személyesen Antal Péter polgármester úrnak is megköszönöm az eddigi, illetve a továbbra is biztosított támogatást. Ugyanakkor megköszönöm az RMDSZ pécskai szervezetének is a támogatást, de az Egyesület vezetőségi tagjainak is az önzetlen munkáját. Éppen most hívott telefonon Tapasztó Ernő, az Aradi Kamaraszínház igazgatója, aki arról értesített, hogy a március 15-i programba iktatták a Búzavirágot is, illetve felkért, hogy mutassuk be a Március 15-i táncjátékunkat. A felkérés mindnyájunkat lelkileg feldobott, ezért most a nagyokkal kedden is, pénteken is csiszoljuk a jelzett táncjátékot, mert az aradi nagyszínházban való fellépés hatalmas megtiszteltetés, egyben kihívás számunkra. A felkészülési programunkat kissé átvágják a nagydiákokra, március 13–15-e között váró vizsgák. Éppen ezért akik részt vesznek a jelzett felméréseken, azok csak a főpróbára jönnek el. 
Idei tervek
– Az idei program milyennek mutatkozik?
– A március 15-i műsort, az aradi fellépés miatt, itthon március 19-én szervezzük, de meg szeretnénk tartani a Pécskai Magyar Napokat is, amelyeknek a programját egyeztetni kell a helybeli civilszervezetekkel és az RMDSZ vezetőségével. Egy biztos: a tűzugrás ezúttal sem marad el. Tervezünk egy moldvai néptánc-tábort is, valahol a Csángóvidéken, ahol népes csapattal kívánunk részt venni. Tavaly ott volt egy igen jól sikerült tábor, ezért az idein mintegy 50 személlyel kívánunk részt venni.
– Egy autóbusznyi emberrel?
– Autóbusznyival, de nem azzal utazunk, hiszen az igen költséges, de ahogy a sófalvi, a kalotaszentkirályi táborozásainkat megoldottuk, ugyanúgy fogunk ezen is részt venni… Tavaly 25 fős csapattal jártunk Magyarlapádon vonattal, átszállással, kisgyermekekkel…
– Úgy nem túl bonyolult?
– De igen, borzasztóan bonyolult, mert felszerelést, ruhákat is vittünk, de a nagyok segítettek a kicsiknek, sőt 2-3 szülő is elkísért minket, ezért közösen mindent megoldottunk.
– Annyira drága az autóbusz?
– Még annál is drágább, hiszen a kiszállásoknak a legnagyobb költségét az utazás képezi.
– Iskolabusz nem lenne alkalmas?
– Túl kicsi nekünk, mert legkevesebb 9 párral utazunk, vagyis 18 személlyel, és akkor még a csomagokról nem is szóltam. Ha az iskolabusz 32 személyes volna, másképpen számolhatnánk…
– Hogy állnak a felszereléssel, hány rend ruhájuk van?
– Mivel a ruhák elavulnak, a ruhatárunkat folyamatosan próbáljuk megújítani, de igyekszünk olyan ruhatárat kialakítani, ami kisebb módosításokkal több tánchoz alkalmas: kötényt, blúzt vagy mellényt cserélünk és változott az öltözék. Arra nem telik, hogy egy teljes mezőségi vagy alföldi ruhatárunk legyen, ezért a kisebb változtatásokkal alkalmazkodunk a táncainkhoz. Egy székelyföldi rendet mindenképp szeretnénk varratni, mert elég sok székelyföldi táncot ismerünk, mutatunk be.
– Hány tánc szerepel manapság a repertoárjukban?
– Van moldvai és felcsíki alaptáncunk, illetve bővebben ismerünk mezőségit, ezen belül több vidéknek a táncát. A kalotaszegiben is több vidéknek a táncát ismerjük: a szucságit, a mérait, amit éppen a Muszka-házaspártól tanultunk. Szilágysági táncból is kettőt tanultunk be, de tövisháti, krasznai táncokat is tudunk. Kétórás előadást gond nélkül szervezhetünk, csak a gyermekek bírják szusszal. Jut eszembe, a székelyföldiek közül nyárádmogyorósi, Küküllő-menti, de pálpataki tánc is szerepel a repertoárunkban.
– Koreográfus segíti-e a munkában?
– Sok táncunk kialakításához a gyermekek is segítettek ötletekkel, amelyeket bevettünk egy-egy táncba. Idén viszont szeretnénk felkérni oktatópárokat, hogy egy-egy hosszú hétvégén tanítsanak be valamelyik csoportnak egy-egy táncot, filmfelvételekkel egy-két hónapig próbálva, majd jöjjenek vissza és ugyanarra a táncra állítsanak össze egy koreográfiát. Természetesen hivatásos oktatópárokra gondolunk, akikkel le kell tárgyalnunk, mennyiért, milyen feltételek között jönnének el. Mindent egybevetve, a biztos támogatás tudatában idén is tanulunk, dolgozunk, illetve a fellépéseinken bemutatva a tudásunkat, örömöt kívánunk szerezni a magyarságnak.
– Sok sikert kívánok hozzá, köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Titkosszolgálatokról
A romániai tüntetéssorozatok részletes elemzésekor számos romániai és külföldi elemző is felhívta a nagyközönség figyelmét arra, hogy a társadalom által olyannyira érzékenyen értelmezett korrupció elleni harc mögött, érdemes lenne a „másik” oldal érveire is figyelni, azaz a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) és a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) tevékenységére és a jelenlegi román politikában és társadalmi életben játszott szerepére. Az ügy azért is lett aktuális, mert az Amerikai Titkosszolgálat (CIA) nemrég közölt két újabb dokumentumot 1982-ből és 1985-ből, amelyben előrejelzik a romániai hatalmi rendszer fokozatos átalakulását. Erre világított rá nemrég Liviu Mihaiu oknyomozó cikke is, amely a román sajtóban igen nagy visszhangra lelt. Az elmúlt években felgyűlt adatok tükrében tehát biztosan állíthatjuk: a Securitate és a titkos hatalom – egyféle domesztikus, helyi terror – nem tűnt el, csak átalakult.
1989. december 30-án, néhány nappal a diktátor kivégzését követően a Securitate hivatalosan is megszűnt. Két olyan fogalom „tűnt” el, amely több generációt nyomorított meg és tette Romániát Európa egyik legszegényebb országává – legalábbis az akkori „gyönyörű és szabad fiatalok” ezt remélték naivan. A kissé földhözragadtabbak azonban már 1989 végén is tudták, hogy rendszerváltás, mint olyan nem létezik. A hatalom valami olyasmi, mint egy fizikai jelenség: nem tűnik el, hanem átalakul.  A CIA most közzétett két jelentése 1982-ből és 1985-ből jóval az ún. rendszerváltás előtt már jelezte, hogy a Ceauşescu-féle rezsimet hamarosan felválthatja egy, a közvetlen környezetéből álló politikusok által vezetett új politikai rendszer. A három csoportba sorolt lehetséges új romániai vezetők között kiemelt helyen találjuk Ion Iliescut is már 1982-ben. A CIA jóslata – amelyben akár I. M. Pacepa segítségét is sejthetjük – tehát bevált. Nyolc évvel jelentésüket követően valóban, a harmadik „háttérbe szorult” csoportba sorolt Iliescu és gárdája vette át a hatalmat. Ugyanez a láthatatlan  hatalomátalakulás, ha úgy tetszik, metamorfózis ment végbe a titkosszolgálati személyzetben is. Az egykor több mint húszezer embert foglalkoztató Securitate számos tagja, így Virgil Măgureanu, a SRI első igazgatója is az egykori kommunista titkosszolgálat másodikvonalbeli tagja volt.  Egy nem hivatalos forrásból származó internetes listán, több mint száz olyan személy nevét olvashatjuk a jelenleg a SRI-nek dolgozó személyek között, akik egykor a Securitate tagjai voltak. Ezek között ott van számos kolozsvári által rettegett Ioan Florian vagy az Adrian Năstase miniszterelnök jobbkezének számító Ristea Priboi is. Marina Caparini és Hans Born történészek által 2002-ben írt tanulmánykötetben már külön fejezetben szerepel a modern Romániában akkor még kialakulóban lévő számos titkosszolgálati rendszer részletes elemzése, ahol már a külföldi szerzők utaltak arra, hogy az egykori Securitate rendszere és hálózata valójában nem eltűnt, hanem átalakult.  Igaz, akkor még a SRI óriási népszerűségnek örvendett és a román társadalom mintegy 70%-os bizalmát élvezte. Mindez a SRI Big Brother-féle programja előtt volt, amely az elmúlt évtizedben folyamatosan terjesztette ki a különféle román titkosszolgálatok hatalmát. Liviu Mihaiu szerint, ma több mint 30 000 alkalmazottja van csak a SRI-nek, amelynek 20%-kal nőtt a költségvetése „geopolitikai” okok miatt. A két évvel ezelőtt Eduard Hellvig jelenlegi SRI igazgató által koordinált óriási kötetben a román titkosszolgálat 1989 utáni történetét még igen nagy optimizmussal és transzparenciát ígérő részletekkel adták ki. Ezt ma már aligha hinné el bárki is, bár a vaskos kötet továbbra is a legfőbb forrása a SRI 1990 és 2015 közötti tevékenységének.
Az egyre szaporodó lehallgatási ügyek, letartóztatások, politikusok jogos, vagy problémás meghurcolása sokak szerint egy új Securitate, a titkos negyedik hatalom felvirágzását jelzi. Mások szerint, ez szükségszerű és természetes jelenség, amely minden demokratikus hatalom velejárója. Egy viszont bizonyosnak tűnik: bármit is olvassunk vagy olvassanak a jövő történészei ötven vagy száz év múlva a jelenlegi romániai titkosszolgálatokról, azt már mi is konstatálhatjuk, hogy az egykori kommunista rendszer és annak eszköztára és személyi hálózata nem tűnt el, hanem „átalakult”. Így volt ez az ókori politikai hatalmak óta mindig és sajnos, a történelem analógiai arra utalnak, hogy nagyon sokáig így lesz ez a közeljövőben is. Kérdés, hogy egy tudatos, a jelenségek mögé látó, hiperkritikus társadalom mennyit és meddig enged a hatalom metamorfózisából.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Tavaly közel 1300 személyt „vitt el" a DNA
Az igazságszolgáltatási rendszer erőfeszítései mellett stabil törvényi és intézményi keretre van szükség ahhoz, hogy a korrupció elleni küzdelem hatékony legyen – jelentette ki csütörtökön Laura Codruţa Kövesi, az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) főügyésze.
„Sokan nyilatkozzák Romániában, hogy támogatják a korrupció elleni küzdelmet. De láthattuk mindannyian, hogy mennyire fontos a stabil törvénykezés. Hogy milyen rövid idő alatt semmissé lehet tenni nem csak a DNA, hanem a teljes igazságszolgáltatási rendszer törekvéseit és munkáját" – mondta a főügyész a DNA 2016-os tevékenységi mérlegének ismertetése alkalmából.
Kövesi hangsúlyozta, a DNA tavalyi tevékenységéről szóló beszámoló nem csak a meghívottaknak, hanem az állampolgároknak is szól. „Fontos tudatosítani, mekkora veszély rejlik a korrupcióban. Ahhoz, hogy kevésbé korrupt legyen az ország, mindannyian, akik ebben a teremben ülünk, ugyanazt kell hogy akarjuk" – idézte a korrupcióellenes főügyészt az Agerpres hírügynökség.
Úgy vélte, 2016 tele volt kihívásokkal a vádhatóság számára, az ügyészeket ugyanis számos támadás érte annak ellenére, hogy Kövesi szerint a statisztikák azt mutatják, hatékony a DNA tevékenysége. Elmondta, tavaly 1270 ember – közöttük három miniszter, 6 szenátor, 11 parlamenti képviselő, 47 polgármester, 16 bíró és 21 állami vállalatigazgató – ellen emeltek vádat. A bíróságok tavaly 870 vádlottat ítéltek el jogerősen, akik ellen a DNA indított eljárást. Közöttük egy európai parlamenti képviselő, hét képviselő, egy szenátor, egy miniszter, öt megyei önkormányzati elnök és 28 polgármester volt.
Elhangzott az eseményen, hogy az 1270 vádemelés több mint egynegyede hivatali visszaélés miatt történt, ezekben az ügyekben több mint 260 millió eurós kár keletkezett. 2016-ban 667 millió euró értékben zárolt javakat a DNA, ez az összeg 72 százalékkal nagyobb a 2015-ben jegyzettnél. Tavaly a jogerős bírósági ítéletek alapján 226 millió euró értékben szereztek vissza vagy koboztak el bűncselekményekből származó javakat.
Részt vett az ügyészség évértékelőjén Ana Birchall ügyvivő igazságügy-miniszter is, aki csak azt tudta felróni a DNA-nak, hogy egy év alatt 35-ről 74-re emelkedett a nyomozó hatóság által bíróság elé állított, az igazságszolgáltatás által viszont felmentett vádlottak száma. Laura Kövesi ezzel kapcsolatban elmondta: a felmentések aránya továbbra is 10 százalék, ami alacsonyabb az európai uniós átlagnál. A DNA vezető ügyésze szerint ez azt mutatja, hogy a román igazságszolgáltatás működőképes.
Krónika (Kolozsvár)

Aki független sajtóról beszél, az hazudik
Ágoston Balázst szókimondó cikkeiről ismerik. Az évi rendszerességgel Erdélyben is megforduló budapesti újságíró munkájáról, a világ dolgairól, a magyarság esélyeiről és gasztronómiai szenvedélyéről is beszélt lapunk Sajtóklub sorozatában. 
– Önéletrajzi bejegyzésedben azt írod magadról, hogy számodra a nemzethűség és az értékek védelme gyerekkorod óta természetes. Mit jelent ez manapság?
– Személyes erkölcsi és intellektuális integritást, valamint az ettől elválaszthatatlan közösségi integritást, az egyéni és a nemzeti identitás tudatos megélését. Ma már senki sem tagadhatja, hogy nagy világfordulást élünk: az elmúlt évtizedekben ismert világrend recsegve-ropogva változik. Felemelkedőben a Kelet, alászállóban a Nyugat. Miközben a nyugati világ, azaz Európa és az Egyesült Államok a rendelkezésre álló erőforrások és javak nagy részét birtokolja, a társadalmai lassan felszámolják magukat az elöregedéssel és a természet rendjével való makacs szembeszegüléssel. Miközben dübörög a történelem, tervezett és szervezett folyamat keretében a harmadik világ civilizálatlan hordái zúdulnak ránk. Európa számos meghatározó vezető politikusa még mindig bárgyún tapsikol, és nem veszi észre, hogy háború van, még ha nem is az eddig ismert fegyverekkel vívjuk. Mások a geopolitikai átrendeződés kellős közepén azzal vannak elfoglalva, hogy magukat sem nőnek, sem férfinak nem érző különös emberek számára külön mellékhelyiséget létesítsenek. Ide süllyedt Európa. Ebben a zűrzavarban különösen fontos, hogy tisztában legyünk saját identitásunkkal egyénileg és közösségileg egyaránt. Ragaszkodnunk kell önazonosságunkhoz, gyökereinkhez, ismernünk és tisztelnünk kell önmagunkat, és másoktól is meg kell követelni a tiszteletet.
– Hogyan kötelezted el magad az újságírás mellett?
– Nem volt tudatos folyamat, inkább sorsszerű. Alkatilag sohasem bírtam elviselni az igazságtalanságot, az arcátlanságot, a silányságot. S mivel ebből fakadóan mindig volt véleményem a körülöttem zajló eseményekről, logikusnak tűnt ennek hangot adni. Már csak azért is, mert jobb, ha az ember kiírja magából, ami bosszantja, mint ha mérgében felrobban. Ez egyfajta terápia is. A közélet is mindig érdekelt, hiszen emberként, magyarként nem lehetek közömbös az iránt, hogy mi történik a népemmel, a hazámmal. Legkorábbi olvasmányélményeim is ezt erősítették bennem: Amerika őslakói, az indiánok a szülőföldjüket, a hagyományaikat védték a hódítókkal szemben, a Pál utcai fiúk a grundot a vörösingesek ellen, Eger csillagai pedig a hazát jelentő várat védelmezve feltartóztatták a muszlim áradatot. Egyszóval minden impulzus azt erősítette, hogy mindez fontos. Ezért már iskolás koromban írtam több nemzeti, jobboldali lapba, egyszóval belenőttem.
– Azon magyarországi újságírók közé tartozol, akik rendszeresen járják a Kárpát-medencét. Nehéz általános véleményt megfogalmazni az Őrvidéktől Kárpátaljáig vagy Székelyföldig. Mégis hogyan látod ennek a szétszakadt magyarságnak a boldogulási esélyét?
– Örülök az Őrvidék név használatának, mert feláll a hátamon a szőr, amikor egyébként derék hazafiak is burgenlandozzák Nyugat-Magyarországot mintegy beletörődve, hogy még a velünk bukó Ausztria is kiharapott egy darabot Magyarországból. S aztán szenvedélyesen neki is fogott asszimilálni az ottani magyarokat, sajnos elég nagy sikerrel… Ami a kérdést illeti: szeretnék derűlátó lenni, de sajnos nem vagyok az. A magyarság politikailag az elszakított országrészekben is megosztott, a nemzet ügye iránt elkötelezett szervezetek mellett rendre megjelennek a tájba simuló, az utódállamok vélt vagy valós érzékenységét elsődleges szempontnak tekintő önsorsrontó csoportok, és még jó, ha ezeket nem az utódállami akarat hozta létre… A közösség pedig – amint az a választásokon rendre kiderül – valamiért az ilyen pártokat támogatja meggyőző többséggel. Ezért nem látom azt az áttörési pontot, amitől például Székelyföldön megvalósulhatna a területi és kulturális önrendelkezés, legalábbis ami a Bukarest által szentesített jogi keretrendszert illeti. Felvidéken rémisztően erős az asszimiláció, a magyar párt ciklusok óta nem tud visszakerülni a pozsonyi parlamentbe. Az ukrán állam által elfelejtett, magára hagyott Kárpátalján tragikus a gazdasági helyzet, a kelet-ukrajnai harcok miatt sokan elhagyták szülőföldjüket, mert nem akarnak idegen érdekekért harcolni, főleg nem azon állam érdekeiért, amely nyíltan elnyomja a magyarságot. Délvidéken formailag létezik a kulturális önigazgatás, de a munkavállalás terén szemérmetlen nyíltsággal különböztetik meg az etnikumokat: egy magyar és egy szerb pályázó közül borítékolhatóan a szerb kapja meg az állást. Sajnos arra is van példa, hogy anyaországi vállalkozók nem Délvidéken, hanem Szerbiában fektetnek be. A horvát állam empatikusan viszonyul a magyarsághoz, persze az a körülbelül 14 ezer, területileg széttagolt magyar nem jelent fenyegetést Zágráb számára. A szlovén állam rokonszenvesen segítőkész, de sajnos a Lendva környéki néhány ezer magyar így is ki van téve az etnikai arányokból adódó beolvadás veszélyének. Borúsan látom tehát a helyzetet, de azért vannak biztató jelek is: Székelyföldön például az utóbbi időben javult a népesedési helyzet, ami életösztönt mutat, és több fontos ügyben sikerült összefogni. Erre lehet és kell is építeni.
– Erdélyi vagy délvidéki magyarnak furcsának tűnhet, amikor a magyar sajtó bizonyos részében azt olvassa, hogy Magyarország egyre élhetetlenebb. Újságíróként jól ismered a magyar valóságot. Hogyan látod Magyarország megerősödését, mennyire kormánypárti kampány ez és mennyire valóság?
– Részben kampány, persze, de ilyen a politika természete. Másfelől van is, mivel kampányolni. Gazdasági és pénzügyi téren egyértelműen sikeres Magyarország: ma már nem vagyunk közvetlenül kiszolgáltatva külső tényezőknek. Az államadósság nagyobb részével hazai szereplőknek tartozunk, ami lényeges változás a 2010 előtti helyzethez képest. Az oktatásban és a politikailag életveszélyesnek számító egészségügyben is kedvező folyamatok indultak el. A munkanélküliség gyakorlatilag eltűnt, ma már a munkaerőhiány jelent egyre nagyobb gondot összefüggésben a népesedési mutatókkal, amelyek minimálisan javultak ugyan, de a helyzet továbbra is aggasztó. A honvédelemben is pozitív irányú változások várhatók, amennyiben emelkedik az erre fordított költségvetési forrás. A kultúra terén is számos örömteli fejlemény történt az elmúlt években: kastélyok, várak, turistaházak, múzeumok, műemléképületek újultak meg. És ma már nem kizárólag magyarellenes, szélsőliberális, aberrált, magukat művészeknek nevező provokátorok juthatnak forrásokhoz. A legjobb nyilván az lenne, ha az ilyenek egy fillér közpénzt sem kapnának, de hát ismerjük a hazai és nemzetközi erőviszonyokat ezen a téren… Összességében úgy érzem: Magyarország és benne Budapest is élhetőbb, magyarabb lett, mint a 2010 előtti évtizedekben volt. De tagadhatatlan, hogy ahol nagy az erő és sok a lehetőség, ott a vámszedők, a sakálok, a hiénák is megjelennek, és ezek arrogáns rongyrázása nyomán okkal nyílik a bicska minden jóérzésű ember zsebében. Az is igaz ugyanakkor, hogy ettől még épül és fejlődik Magyarország.
– Budapestről nézve milyennek tartod az erdélyi lapokat?
– Számomra nagyon rokonszenves, hogy Erdélyben erős a regionális sajtó és lojális az olvasótábor. Az erdélyi magyar sajtó nagyobb része emellett világnézettől függetlenül nemzethű, és magyar érdeket képvisel. Ez olyan érték és erő, amit feltétlenül meg kell őrizni, annál inkább, mert érezhetően terjed az SZDSZ-vírus is. Ezzel szembe kell szállni, mert a közösség bomlasztása halálos bűn, különösen most, amikor napról napra változik a világ.
– Mindenhol temetik a nyomtatott sajtót, amit az itt dolgozó újságírók válságként élnek meg. Vajon gond nélkül helyettesíthető a papír?
– Biztos, hogy nem, és nem is hiszem, hogy temetni kell a nyomtatott sajtót. A hírműfajokban persze nem lehet versenyezni az elektronikus felületekkel, főleg a világhálóval. De komolyabb, elmélyültebb elemzéseket, publicisztikákat valószínűleg ezután is papíralapon olvasnak majd azok, akik egyáltalán olvasnak bármit. A jövő szerintem a nyomtatott sajtó és a világháló együttműködése lesz: a cikkek kiegészülnek például a témába vágó rövidfilmekkel, és így élővé válnak.
– Egyre nagyobb a vita a sajtó hitelességéről. Hogyan látod ma az újságírás szerepét?
– Meggyőződésem, hogy aki független sajtóról beszél, az hazudik. A sajtó és az újságíró nem lehet közömbös a körülötte zajló események iránt, nem szemlélhet semlegesen olyan történéseket, amelyekben saját népe, hazája érintett. A sajtó dolga az olvasó alapos, tényszerű, sokoldalú tudósítása, de emellett egyfajta nemzetnevelő küldetése is van. El kell magyarázni az összefüggéseket bizonyos jelenségek között – erősítve és formálva az olvasó identitását. A sajtó fegyver, amit a fajtánk és a hazánk védelmére kell használni.
– Melyek a kedvenc műfajaid, miben érzed magad otthonosan?
– Ha választani kell, akkor az aprólékos terepmunkával – ahogy mondani szoktuk, egerészéssel – járó riportot, illetve a publicisztikát választom, leginkább ezek állnak közel hozzám.
– Milyen a magánember Ágoston Balázs, amikor éppen nem ír vagy nem szerkeszt?
– Bő tíz éven keresztül tevékenykedtem az Erdélyi Magyar Ifjak testvérszervezetében, az Egyesült Magyar Ifjúságban, amíg el nem lehetetlenítették. Szerveztük a délvidéki EMI-tábort, a gyergyói EMI-táborban is a kezdetektől jelen vagyok. Emellett előszeretettel hódolok a gasztronómiai élményeknek: rajongok például a keleti konyhákért. De azért nemrég jóféle kocsonyát főztem, szóval a magyaros vonal itt is jelen van. Szeretem élvezni a képzőművészetet, nem tudnám elképzelni az életem zene nélkül, a rock és a metal világa a fő csapásirány, de azért nem kizárólagosan. És persze örök szenvedélyem a foci: ha tehetem, ott vagyok a legismertebb magyar ember, Puskás Ferenc klubja, a Kispest meccsein.
Ágoston Balázs
Budapesten született 1976-ban. 2002-ben szerzett sajtó szakirányú kommunikációs diplomát az egri Eszterházy Károly Főiskolán. 1991 óta jelennek meg írásai a Magyar Fórumban, a Hunniában, az Új Időkben, a Nyugati Magyarságban, a Karpatiában, a Barikád hírportálon. 2002 óta a Magyar Demokrata munkatársa, 2005 óta főmunkatársa. Társszerzője két publicisztikai gyűjteménynek: „Mi sokkal jobban gyűlölünk titeket”–magyarellenes és neosztálinista közbeszéd a magyarországi médiában (Magyar Ház Kiadó, 2004), Turulmadár az Akropoliszon–tényezők az európai civilizációért (Magyar Ház Kiadó, 2005), illetve a Lámpást adott-e az Úr kezünkbe? esszégyűjteménynek (a Jövő Értelmisége Projekt kiadványa, 2015).
Makkay József | 
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kelemen Hunor: Románia könnyen autoriter állammá válhat
Romániában annyira leépült a jogállam, a hatalmi ágak szétválasztása annyira problematikus, hogy az ország könnyen autoriter állammá válhat – mondta Kelemen Hunor szövetségi elnök egy csütörtöki sajtóbeszélgetésen.
„Elérkezett az idő Romániában, hogy a politikai osztály éles döntést hozzon, mert az a veszély fenyeget, hogy kialakul egy olyan államhatalom, amelyhez a választott politikusoknak nem sok köze lesz” – jelentette ki csütörtökön Kelemen Hunor. A szövetségi elnök egy sajtóbeszélgetésen vett részt Sepsiszentgyörgyön.
Aktuálpolitikai helyzetelemezésben kifejtette: ez a helyzet nem most alakult ki, Románia 1989 után soha nem volt jogállam. „Ezt az elmúlt évtizedekben mindenki tudta, csak úgy gondolták, hogy időt vesz igénybe, amíg az országban felépül a parlamenti demokrácia” – magyarázta. Kelemen Hunor szerint Romániában az utóbbi száz évben soha nem volt még 25 évig folyamatos demokrácia, a társadalomban nem eresztettek gyökeret a demokratikus értékek.
Öt-hat titkosszolgálatot senki sem ellenőriz
A politikus emlékeztetett: a parlament fontosabb kérdésekben évek óta nem törvénykezik, hanem folyamatosan szalad a sürgősségi kormányrendeletek után. Példaként hozta fel, hogy az elmúlt években a büntető törvénykönyvet is kormányrendeletekkel módosították. Ugyanakkor a parlamentnek kevés ellenőrzési lehetősége van.
„A parlament egy kicsit ellenőrizheti a kormányt, és működik a Román Hírszerző Szolgálatot (SRI) ellenőrző bizottsága, de az országban van még 5-6 titkosszolgálat, amelyet senki nem ellenőriz.  Egyértelműen állítható és sok eset bizonyítja, hogy a hatalom nem a kormánynál van elsősorban, hiszen olyan intézmények vannak folyamatosan a politikai viták középpontjában, amelyeknek semmi keresnivalójuk nem lenne a politikai döntésekben” – jelentette ki Kelemen Hunor.
A titkos DNA-SRI paktum
A szövetségi elnök szerint ezek súlyos állítások, de ezeket ki kell mondani. Példaként említette a korrupcióellenes ügyészég (DNA) prahovai ügyésze körüli cirkuszt. Emlékeztetett: korábban a SRI-ről derült ki, hogy beavatkozott az igazságszolgáltatásba. Emellett szerinte a 2000-es évek elejétől több titkos megállapodás is született az erőszakszervezetek és titkosszolgálatok között.
Kelemen Hunor ezt többek között a luju.ro portál által szerdán közölt dokumentumra alapozza. Ez a legfőbb ügyészség és a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) közti együttműködésről szól. „Ezekből a titkos paktumokból állítólag több is van még, abból az időből, amikor Laura Codruța Kövesi még legfőbb ügyész volt” – mondta a szövetségi elnök.
A Btk.-ban 49 alkotmányellenes cikkely van
Kelemen Hunor szerint elfogadhatatlan az alkotmánybíróság döntéseiről azt a látszatot kelteni, hogy ezeket nem kell érvényesíteni, mert sértik a SRI és a DNA jogait. Emlékeztetett arra, hogy a büntető törvénykönyvben 49 alkotmányellenesnek minősített cikkely van, és veszélyes, ha azokat nem hozzák összhangba az alkotmánnyal.
A szövetségi elnök kifejtette: egyetért mindazokkal, akik a tereken a tiszta kormányzásért tüntetnek. Megítélése szerint jelenleg vérre menő hatalmi harc zajlik a választottak és azok között, akiket nem választottak meg, és ennek végkimenetelét nehéz most megjósolni. Ha viszont most nem oldódik meg a hatalmi ágak szétválasztása, hosszú ideig autoriter hatalom marad Romániában, ahol a döntéseket az erőszak-szervezetek és a bűnüldözés hozzák meg – szögezte le a politikus.
Kovács Zsolt
maszol.ro

Miért nem célország Románia a menekültek számára?
Miért érkezik kevés menekült Romániába? Miben sajátos a Romániában élő muszlim diaszpóra? N. Rózsa Erzsébet Közel-Kelet szakértőt kérdeztük.
Németországból a tervek szerint idén 300 ezer menekültet toloncolnak ki, eközben Romániába alig érkezik pár száz vagy ezer, ők is csak a kötelező kvóták miatt. Németországban növekszik a kitoloncoltak száma, 2016-ban 80 ezer személyt utasítottak ki, idén ez a szám majdnem a négyszeresére emelkedik, ugyanis a múlt évben regisztrált 700 ezer menedékkérőből 300 ezernek a kérelmét elutasították. Angela Merkel kabinetfőnöke, Peter Altmaier szerint idén elkezdődik ezeknek a személyeknek a kitoloncolása. Ez a lépés azért is fontos a Kereszténydemokrata Párt (CDU) számára, mert egyre inkább úgy tűnik, hogy népszerűség szempontjából Merkel pártját megelőzte a Szociáldemokrata Párt (SPD). A Németország által jelenleg folytatott menekültügyi politikát egyre többen ellenzik. Ezt az jelzi a leginkább, hogy a néhány éve alakult Alternatíva Németországnak(AfD) nevű menekültellenes párt jelenleg a harmadik legnépszerűbb az országban.
- Miért nem jönnek menekültek Romániába?
- Tény, hogy Románia esetében a nyugatiéhoz képest messze elmarad a szociális támogatások összege, de annak, hogy hazánk nem szerepel célországként a bevándorlók térképén, egyéb okai is vannak. Egyrészt az, hogy a közép-európai, ezen belül a romániai muszlim diaszpóra sajátosnak mondható a nyugatihoz képest. Erről N. Rózsa Erzsébetet, Közel-Kelet szakértőt, a magyarországi Közszolgálati Egyetem docensét kérdeztük, aki a Transindexnek elmondta, ez elsősorban azért van, mert kevés muszlim él Európának ebben a felében.
„Ha valaki ránéz egy olyan térképre, ami azt ábrázolja, hogy Európában hol és milyen számban élnek muszlim közösségek, azt fogja látni, hogy ezek a közép-európai országok gyakorlatilag fehér foltot mutatnak, nyilván ez alól Bulgária a kivétel, Románia részben” - mondta a szekértő. Romániában nagyobb a muszlim népesség száma, de még itt sem igazán jelentős. A többi országban néhány ezres közösségekről beszélhetünk, amelyek, attól függően, hogy mekkora maga a befogadó állam, különböző arányokban mutathatóak ki, de százalékban kifejezve semmiképpen sem nevezhető szembetűnőnek a muszlim közösség aránya az országok lakosságához viszonyítva. Arra a kérdésre, hogy például Magyarországot és Romániát miért nem tekintik potenciális célországnak a menekültek, N. Rózsa Erzsébet elmondta, ennek egyszerű emberi oka van. „Oda megyünk, ahol a nagynéni férje lakik, a földim, a sógorom, a bárkim! Mivel itt gyakorlatilag nem lakik senkijük, vagy csak nagyon kevesen, nem válik célponttá. Természetesen az, hogy mely országba mennek a migránsok, sok egyéb dologtól is függ, például, hogy milyen juttatásban részesülnek. Az itt élő muszlim közösségek nagyon kicsik számban, és elég jól integráltak. Sokat gondolkodom azon, hogy mennyire lehet sikeres egy kisebbség integrációja a többségi társadalomba. Ez valószínűleg nagyban függ a közösség létszámától, hogy az kicsi, közepes, nagy, még nagyobb” - mondta a szakértő. Az Országos Statisztikai Hivatal adatai szerint Romániában a lakosság 0,3%-a muzulmán, ami a térség egyik legnépesebb iszlám közössége. A legtöbb muzulmán Konstanca megyében él, 43279 személy, ezt követi Bukarest 9037, Tulcea 3290, Ilfov 1470, Temes 1117, Kolozs 973, Iasi 677, illetve Călăraşi megye 614 muzulmán lakossal. Az Európa Tanács kötelező kvótái szerint Romániának 6205 menekültet kell befogadnia 2016-2017-ben az erre a célra kialakított menekültszállásokon, amelyekből 6 darab van az ország területén. A Németországba érkező nagyszámú menekült miatt már az a lehetőség is felmerült, hogy Európán kívüli menekülttáborokat hozzanak létre. Ezt a hírt Thomas de Maiziere német belügyminiszter is megerősítette a belügyminiszterek Máltán tartott informális tanácskozásán. Maiziere szerint erre az új menekültügyi reformra abban az esetben van szükség, ha a bevándorlók száma annyira megnövekszik, hogy már tömeges beáramlásról lehet beszélni. 
Ambrus István
Transindex.ro

Dél-Erdély pedig van
Lapunk tavaly közölt hatalmas, román falfeliratot Brassó városából, amelyen újból tudomásunkra hozták a szerzők, mennyire utálják a magyarokat; azt is jelezvén a gyakorlatban is, hogy hiába törlik le azt, úgyis visszaírják. Hiába na, szavatartók a szerzők. Én most Brassó lakosságának tudomására akarom hozni és örömmel, hogy nem vész el minden, amit veszett kutyák riogatnak. Lám, a városról írásos emlékünk van már 1252-ből, IV. Béla magyar királyunk egyik adományleveléből. Nyilván, adományozni már 750 évvel ezelőtt is csak azt lehetett, ami megvolt. És Brassó megvala.
Brassót Dél-Erdélyhez sorolja mind a történelem, mind a történetírás –, na, én itt hozakodom elő a magam friss, mai felfedezésével, hogy mindenki tudjon arról. Jelenkori történelmünkben járom Sepsiszentgyörgy várost, felejthetetlen a város mellett ez a járkálás is. Be kellett köttetnem a villanyt a lakásba. Hát ez a kálváriám tartott sok iroda és annyi déli harangszó között… Tudhatják a mai lakók, mennyit.
Az egyik papíron olvasom a román nyelvű írást, fordítom magyarra emitt: Elektromos Energiaszolgáltató Szövetség Dél-Erdélyben. Brassó. Ettől – tíz nap után – új erőre meg derűre kaptam. Hiszen ha van Dél-Erdély, akkor van Észak-Erdély is, és ott van az Erdélyi-érchegység is a sok történelmi papíron. És a dolgok ilyen állapotában meg kell lennie Székelyföldnek is, ma is!
Hogy is van az, hogy manapság begyepesedett, megélhetési fajgyűlöletbe jármozott román történészek és ugyancsak hasonló kötelezettségű politikusok szerint olyan föld, fogalom, hogy Székelyföld nincs! Punktum! Ebből a zavaros léből következik, hogy székely lakosság sincs.
Innen már csak egy (malom-) kőhajításnyira van az a bukaresti elképzelés, hogy újra kell osztani s kebelezni a „nem létező” Székelyföldet, annak nem is létező magyar lakosságát, el Brassó, Bákó felé, kinek mennyi kell s mennyi jut a földünkből. És a munkánkból. Meg az adónkból. Aztán ha nem loccsan, akkor cseppen Bukarestből valamennyi vissza, hogy el tudjuk látni az elnyomott, halmozottan hátrányos helyzetű nemzeti kisebbségeket…
Mindig is mondtam, el kell olvasnunk a számlák titokzatos szövegeit, a falfeliratokat, IV. Béla magyar király leveleit, ha még levelező viszonyban vagyunk őfelségével is.
Czegő Zoltán 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Oktatási segédanyagnak megteszi: Erdély-ismereti társasjátékot teszteltünk
Elképzelhető, hogy történelem- és földrajztanároknak, kvízrajongóknak vagy bizonyos típusú turistáknak bejön, de aki szórakozni szeretne, inkább valami mást válasszon.
Nagy várakozással ültünk le az Erdély-ismereti társasjáték köré, amely elég sok mindent ígér (lásd a keretes szöveget). Bevallom, azzal a naiv előfeltevéssel kezdtem játszani először egy háromfős, majd egy négyfős társasággal, hogy alapvetően a játék azoknak szól, akik nem élnek Erdélyben, viszonylag keveset tudnak róla, turistaként ellátogattak néhány ikonikus helyszínre és/vagy olvastak pár erdélyi vonatkozású regényt gyönyörű tájleírásokkal, tiszta lelkű főhősökkel. De nem elégszenek meg ezzel az ideologikus reprezentációval, Erdély-ismereteiket valahogyan szeretnék elmélyíteni, vagy legalább betekintést nyerni abba a lokális, praxis-szerűen az erdélyi mindennapokat szervező és működtető tudás- és készség-készletbe, ami az itt élőket, bennünket – minden regionális különbözőség ellenére – meghatároz, mozgat, és amelyet mi is meghatározunk és alakítunk. Egyszóval valamiféle élő kulturális találkozás szimulációjaként képzeltem el a játékot, és egyáltalán nem számítottam arra, hogy egy formális oktatási segédanyaggal fogok szembesülni. Mert az Irány Erdély! valójában az: az egész dobozt cakkompakk be lehet vinni tanórára, a kártyák közül kiválasztva a megfelelő doménium, mondjuk irodalomtörténet vagy történelem tematikájúakat, és az osztályt négy csapatra osztva lejátszatni velük azt a pár kérdés-választ. És persze a végén annak a csapatnak a tagjai, amelynek bábuja hamarabb beér a célba, kap egy tízest (Magyarországon ötöst). 
Azt is feltételeztem, hogy biztosan többnyire olyan kérdések lesznek, amire erdélyiként egyből rávágjuk a választ, azaz hogy számunkra magától értetődő, hogy ne mondjam az anyatejjel, de legkésőbb huszonévesen magunkba szívott ismeretek állnak majd a középpontban. Olyan fontos dolgok, amiket egy erre látogató turistának elmondanánk, mert lehet, hogy az útikönyvében vagy lexikonja Erdély-szócikkeiben nem lesz benne. Persze az ilyesmi teljesen szubjektív, tehát nem lett volna könnyű feladat ilyen kérdéseket és válaszokat kitalálni (de az eredményt nézve ez nem is merült fel célként). 
B. D. T.
Transindex.ro

Selyem Zsuzsa: a kudarcokról nyíltan kell beszélni
A szerző legújabb kötetében állati szereplők mondják el azt, amit a kitelepített nagyapja nem mert.
Az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) kortárs irodalmi sorozata keretében csütörtök este Selyem Zsuzsa íróval, egyetemi oktatóval a kolozsvári Bulgakov kávéházban állhattunk meg egy szóra. A meghívottat László Noémi kérdezte többek között az írói és pedagógiai hivatásról és felelősségről, a magyar közbeszéd fontos és/vagy tabuként kezelt témáiról, és nem utolsó sorban a tavaly ősszel megjelent Moszkvában esik. Egy kitelepítés története című kötetéről.
Van-e felelőssége az írónak abban, hogy hol él? – hangzott el a bemelegítő kérdés. A Marosvásárhelyen született, de Kolozsváron élő és alkotó szerző úgy vélekedett, elsősorban tanárként érzi ezt fontosnak, mivel szöveget bárhol lehet írni.
A 9 kiló című kötetét a stuttgarti Schloss Solitude akadémián, míg a Moszkvában esiket egy svájci kisváros klastromjában írta. Utóbbiról megtudhattuk, természetközelsége és klímája folytán inspiratív környezetet biztosított számára az írásra, akárcsak a Schloss Solitude, mely olyan művészeti laboratórium, ahol különböző ágazatokban alkotó művészek tevékenykednek, és  akár éjszaka is akad olyan alkotótárs, akivel egy sör mellett lehet eszmét cserélni. Itthon, az óratartás miatt nem lett volna lehetősége a két kísérleti regényének megírására, árulta el Selyem Zsuzsa.
Életében két hangsúlyos hivatás van: az írás és a tanítás.
Mint mondta, megtett mindent annak érdekében, hogy ezek ne szerepek legyenek, így bármennyire is szeretett matematikát tanítani, lemondott róla. Az iskolákban rossz a matek megítélése, több az előítélet a tantárggyal kapcsolatban, mint a szőke nőkkel szemben, jegyezte meg a szerző. Az önazonosság fontos számára, ezért váltott. Tanárként a demokratikus pedagógia híve, mivel úgy gondolja, csak párbeszéddel lehet tanítani, és ehhez minden hierarchiát meg kell szüntetni. „Ebben a folyamatban ugyanannyit tanulsz, mint amennyit tanítasz” – fogalmazott.
Tévhit az, hogy a matematikát csak bemagolva lehet megérteni, bár aki nem tanulja meg a szorzótáblát, annak kicsit több időbe telik levezetni, hogy mennyi 6x8. Egy másik tévhit, hogy a matek egyetemen számokkal foglalkoznak, pedig ott több a betű és a levezetés.
A matek alapvetően gondolatmenetekkel dolgozik, ahogyan ideális esetben a bölcsészet is.
Egy három oldalas, új felfedezést eredményező matematikai levezetéshez és egy irodalmi alkotás megírásához is faktuális tárgyismeretre van szükség, de ez is attól függ, hogy az irodalom mely területéről van szó. Elmondta: éppen emiatt a sűrítettség miatt szereti a verseket, annak ellenére, hogy nem az ő műfaja.
A verselés szerinte azért izgalmas, mert általa egy addig nem érzett, meg nem fogalmazott emóció kap egy nyelvet, melyben körbejárható. Ez foglalkoztatta, amikor egyetlen publikált versét megírta egy közeli barátja halála után.
Selyem Zsuzsa úgy vélekedett: egy művészetekkel foglalkozó tudományban nem lehet távolságtartóan oktatni. Nem pusztán racionális, hanem emocionális munkára is szükség van, és minden egyes szöveget önmagához kell mérni. „Az a jó tanítvány, aki nem idomulni próbál egy általam felmutatott értékrendhez, hanem azt ismerve egy újat tud kitalálni. A follower (követői) viszonyulásról azt gondolom, hogy árulás” – fogalmazott.
A Jelenkor kiadó gondozásában megjelent Moszkvában esik. Egy kitelepítés története című könyvről elhangzott: a szerző nagyapja, Beczásy István történetét beszéli el, egyes helyzeteket állati narrátorok szemszögéből. A cselekmény alapját maga a főhős „diktálta le” unokájának, aki háromszéki földesúr lévén a kudarcairól sohasem vett tudomást, így arról például sohasem beszélt, hogy milyen kínzásokat kellett átélnie a Szekuritáté kihallgatásain.
Selyem Zsuzsa elmondta, amiatt nem tekinthető a kötet emlékiratnak, mert töredékes.
„Nagyon sok adat csak dokufikciós formában volt számomra elérhető. Volt három adatom, és a közötte levő emocionális viszonyulásokat és történéseket nekem kellett kitalálnom.” A vallatások ideje alatti kínzásokra azután következtetett, hogy utánanézett a korabeli kínzási technikáknak, mivel nagyapja koponyáján volt két szemmel látható görbület.
A könyvből felolvasott részletből is kiderülhetett a hallgatóság számára, a súlyos témából adódó feszültséget az állati narráció oldja fel. Selyem Zsuzsa elmondta, az állati szempont hitelessége érdekében etológiai könyveket olvasott, hogy melyik állatra milyen érzékelés és kommunikáció jellemző. A regény állatszereplőinek tudásában nincs korlát, így egy poloska is lehet „mindentudó Coelho”.
Ahogyan Beczásy István nem beszélt a megpróbáltatásokról, úgy hallgatja el az erdélyi magyar társadalom a kényes kérdéseket, mint például az ügynökmúltat. László Noémi felvetésére, miszerint 27 év után sem dolgoztuk fel, hogyan éltek az előző generációk az elmúlt rendszerben, Selyem Zsuzsa elmondta: a kérdést nem lehet elbagatellizálni, minden elfedésnek később csak rosszabb folyománya lehet. Ráadásul a mai fiatal generációnak azt sugallja, hogy nincs morális tétje a viselkedésnek.
Találjuk meg azt a nyelvet, ahogyan az ügynökkérdésről beszélni lehet, ugyanis vagdalkozással, elkenéssel nem jutunk előrébb a kérdéssel – javasolta. Ahhoz hasonlította a helyzetet, amikor valakinek fáj a nyaka, ezért egy adott irányba nem tud nézni.
A tabutémák kapcsán szóba került a Magyarországon megalapított Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMGT) viharos ügye is. A 150 millió forintból gazdálkodó irodalmi tehetséggondozót a Kolozsvárról elszármazott Orbán János Dénes – mellesleg a helyszínt is biztosító Bulgakov Irodalmi Kávézó alapítója – vezeti. Selyem Zsuzsa egykori évfolyamtársáról azt mondta, „szakad meg a szíve” látván, hogy ebbe a csúnya történetbe keveredett, és arra kényszerül, hogy a látszólagos szabadsága mellett politikusok előtt alázatoskodjon.
„Még mindig nem lenne késő kiszállni és bocsánatot kérni” – mondta Selyem Zsuzsa. A szintén nemrég alapított Független Mentorhálózatról, amiről – az alapítók szerint – tévesen feltételezik, hogy az Orbán János Dénes-féle Kft. ellenében jött létre, a meghívott úgy nyilatkozott: tagja a mentorhálózatnak, de ettől függetlenül is foglalkozott az őt megkereső fiatal tehetségekkel. A mentorhálózat létrejötte egy performatív gesztus, amivel láthatóvá válik az, amit eddig is csináltak – mondta. Az írást nem lehet tankönyvekből megtanulni, csak úgy, hogy csinálod és valaki visszajelez. Ez így volt száz évvel ezelőtt is, ezután is így lesz.
A beszélgetés végén László Noémi a Selyem Zsuzsa eddig megjelent kötetei közötti összefüggést keresve visszakanyarodott arra a kérdésre, hogy mi a közös a művek címeiben, a közönségnek is megadva a válaszadás lehetőségét. Mint kiderült, kivétel nélkül kétszavas és névelő nélküli címekről van szó, de Selyem Zsuzsa szerint ez teljesen véletlen. De azért a helyes válaszért járt a könyvjutalom.
Timi
foter.ro/cikk

Székelyföldről kisugárzó minták (Beszélgetés BAKK MIKLÓS előadótanárral, a Székely Kongresszus egyik szervezőjével)
Száztizenöt évvel az első, Tusnádfürdőn tartott kongresszus után, 2017. április 20–21-én három helyszínen, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön újabb Székely Kongresszust rendeznek. Bakk Miklóssal, a tanácskozás szakmai előkészítő bizottságának vezetőjével tervekről és elvekről egyaránt beszélgettünk.
- Mire készülnek, mi kerüljön a kongresszus munkálatainak előterébe: a tiszta tudományosság vagy az 1902-es hagyományokra visszautaló közpolitikai-szakpolitikai kérdések, újítások? – Sokat vacillált ebben a kérdésben a kongresszus szakmai előkészítő bizottsága. Úgy próbáltunk feloldást találni, hogy az idei Székely Kongresszus ne csak visszautaljon az 1902-es, majd 2002-es felújítás kínálta előzményekre és hagyományokra, hanem tétként is megfogalmazza, hogy a jövőben intézménnyé alakuljon. A metaforikus, hagyományokra visszautaló elnevezéssel gyakorlatilag azt az állandóan működő szakmai és politikai kerekasztalt jelentse, amely ahhoz szükséges, hogy Székelyföld jól előkészített döntések, saját erőforrásai alapján fejlődhessen. Ehhez állandó tevékenységi keretet, szakmai konzorciumot kell kialakítani, az idei kongresszus ennek első lépcsőfoka kíván lenni.
– Honnan, kitől származik a Székely Kongresszus életre lehelésének alapötlete?
– Az ötletnek több forrásvidéke is van. Az 1902-es előzményeken túl közvetlen impulzus is érkezett Darvas-Kozma József csíkszeredai plébánostól, akinek javaslatát a Székely Nemzeti Tanács is felkarolta, ebből is szűrtünk át az első programvázlatba. Ne feledjük ugyanakkor, hogy 2002-ben, jóval az SZNT neve által fémjelzett mozgalom előtt Kolumbán Gábor már szervezett egy szakpolitikainak szánt, megújító jellegű konferenciát. Az eredeti, 1902-es kongresszussal a magyar állam valamiképpen reagálni kívánt az akkori Magyarország egyik legszegényebb, nagyfokú kivándorlás által is sújtott perifériájának égető kérdéseire. Székelyföld perifériajellege azóta sem változott alapvetően, csakhogy a térség immár a román nemzetállamon belüli belső periféria. Elsősorban saját, az önkormányzatokban megtestesülő politikai erőforrásaira építhet, ezen az alapon kell újragondolni a régióépítést. Miközben két állami centrum is hatással van Székelyföld fejlődésére: a román nemzetállam, azaz Bukarest és a magyar kormány, vagyis Budapest.
– Milyen ideákkal, elképzelésekkel láttak neki a szervezésnek?
– Amikor 2016 augusztusában elvállaltam a szakmai előkészítést, nagy léptékű tudományos konferenciára gondoltam, amely nagyjából tükrözi a térségre mint régióra vonatkozó releváns tudományos kutatások eredményeit, másrészt megjeleníti, hogy hol is tart Székelyföldön a „tudománytermelés”, milyen lehetőségei vannak a tudományos javak helyi előállításának, illetve milyen a székely jelenlét a világ tudományosságában. Most úgy látom, ezt nem sikerül elérni. De talán elkezdhetjük a folyamatosan működő intézménnyé való alakítást, ami idővel összefogja azt a szakmai, részben tudományos gondolkodást, és szolgálja a következő időszak közpolitikai döntéseinek előkészítését és megalapozását.
– Elvárásainak megfelelően alakult a tervezet társadalmi, illetve politikai és civil szervezetek általi fogadtatása? Az 1902-es kongresszus előkészületeinek történetéhez ugyanis az is hozzátartozik, hogy szervezőinek megosztottsága miatt két jelentős erdélyi gazdaszervezet végül kimaradt a dologból.
– Azt érzékelem, hogy a Székelyföldben való gondolkodás a távolabbi centrumokban nem igazán tűnik fontosnak. Részben még mindig tartja magát az a 19. századból, a dualizmus korából származó gondolkodásmód, amely szerint Székelyföldnek a fejlődő erdélyi nagyvárosok, Kolozsvár, Brassó, Temesvár etnikai hátországának kell lennie, népességtartalékait modernizációs szükségleteiknek megfelelően felszippanthatják ezek a városok. Ma stratégiaváltást tartok fontosnak, amely Székelyföldet is a modernizációs centrumok közé emelné, ahonnan minták sugároznának ki más, magyarok által lakott régiókra is. Belátom, nehéz ügy, amolyan fából vaskarika, hiszen a modernizáció ma is alapvetően a nagy urbánus központok kisugárzása. De már nem kizárólag.
– Milyen érvekkel igyekszik meggyőzni az ellenállókat?
– Egyre inkább érzékelhető, hogy az erdélyi magyar városi társadalom kisvárosivá kezd átalakulni. A nagyvárosokban visszaszorult a magyarság, kiszorult a modernizációs folyamatok befolyásolásából, ezért ma már a kisvárosokban való építkezést kell felfognunk modernizációs építkezés gyanánt. Itt kell a közösségek életének területi-települési és kulturális fejlődését valamiképpen összekapcsolni, és mi más lenne ez, mint modernizáció? Olyan modernizációban – és ebben vagyunk érdekeltek –, amely elsősorban az etnikai térszerkezetből indul ki, és olyan modelleket eredményez, amelyek elsősorban a közép- és kisvárosokban hozhatnak létre kisugárzó mintákat. Ebből a szempontból pedig Székelyföld elsődlegessége vitathatatlan.
– Azt tartják, hogy azok a minták életképesek, amelyek más közegbe is átültethetők. Biztosan alkalmazhatók a székelyföldi minták gyökeresen más etnikai, demográfiai, önkormányzati környezetben? – Az első benyomás talán az lehet, hogy nem, de sok probléma oldható meg Székelyföldön úgy, hogy az intézményesítés révén a megoldás máshol is alkalmazható legyen. – Például?
– Székelyföldön például könnyen megvalósítható lenne egy nyelvi-szakfordítói közszolgáltatás, amely magas szakmai színvonalon támogathatná az önkormányzatokban, hivatalokban a hivatalos kétnyelvűséget. Egyelőre ugyanis a törvény által engedélyezett kétnyelvűséggel sem élünk, az objektív okok között pedig ott van az is, hogy egyelőre nem létezik koncentrált, magas szakmai színvonalú fordítói kompetencia, amely létrehozná és életben tartaná a szükséges magyar közigazgatási szaknyelvet. A kisebb településeken ugyanis nem tudnak fordítókat alkalmazni, akik helyi szinten képesek lennének előállítani a kétnyelvű dokumentumokat. A két székely megye társulásában létrehozandó szakszolgálat biztosítani tudná a professzionális fordításokat, a szinkrontolmácsolást, magyar nyelvű önkormányzati honlapok előállítását. Beépíthető ebbe egy baszk minta is, az online terminológiai adatbázis, egy bárki által lekérdezhető jogi-közigazgatási szótár, amelyet épp a napi fordítói gyakorlat kihívásai tartanának naprakészen. Hozzá lehetne kapcsolni a tudományos szférát is, nyelvészeinket, nyelvtudományi műhelyeinket, ez lenne a romániai magyar hivatalos nyelv tervezési kerete. És ennek alapja már most megteremthető székelyföldi önkormányzati összefogással.
– Tekinthetjük mindezt egyfajta általánosan beépíthető tudásnak?
– Úgy hiszem, igen. Az erdélyi magyarság egésze számára távlatilag hasznos megoldások többnyire nem a bukaresti törvényhozásban születnek, ahol az erdélyi magyarság képviselői azt valamilyen szerencsés konjunktúra folytán elérik. A román–magyar együttélés mintáit elsősorban helyi szinteken kell kidolgozni, elérni, és itt fontosak lehetnek azok a minták, amelyek elsősorban Székelyföldön valósulhatnak meg a helyi demokrácia követelményei között. A törvényhozás feladata pedig, hogy felismerje azokat, és törvényszövegek révén segítse elterjesztésüket.
– Szűk két hónappal a rendezvény előtt milyen célkitűzések tűnnek megvalósíthatóknak a kongresszuson? – Néhány kérdéskörben mindenképpen képesek leszünk közös gondolkodást gerjeszteni. Az egyik a térségi identitáshoz, egy másik a fejlődéshez kapcsolódik. Külön szekció foglalkozik a székelyföldi értéktárral, a történelmi szekcióban pedig olyan problémafelvetésekre számítok, amelyek a Székelyföld története című háromkötetes munkával is összefüggenek. De tárgyaljuk a székelyföldi épített örökség témáját, a demográfiai és a romakérdést is. A fejlesztéssel foglalkozó szekció napirendjét még nem zártuk le, a sok ötlet közül fontosnak tartom a területfejlesztési irányokra koncentrálót, illetve az önkormányzatok hálózatszerű együttműködését taglaló témákat, ehhez nemzetközi előadókat is igyekszünk találni. A fontosabb városok közötti hálózati együttműködés kialakítása azért is fontos, mivel Székelyföldnek nincs igazi nagyvárosi centruma, amely mozdonyként húzhatná maga után az egész térséget. Ezért lenne szükségünk a városhálózati együttműködés sikeres európai mintáira.  – A Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem szervezői státusa azt üzeni, hogy az oktatás is a központi témák között szerepel...
– Valóban, a szervező tudományos társintézmények, a három székelyföldi múzeum, a Székelyföldi Regionális Tudományos Társaság és a Sapientia között a helyszíneket adó egyetem a primus inter pares. Már csak azért is, hogy ily módon is erősödjék a Sapientia regionális hivatása, megtalálja azt az utat, amelyen az oktatási kínálatát képes közelíteni a régió igényeihez. Az oktatási témakörön belül külön szeretnénk reflektálni a közoktatás és a felsőoktatás témakörére is.
– Az önkormányzatiság kérdéskörében legilletékesebb politikai-közösségi vezetők reakciói mit ígérnek? – Segítőkészséget tapasztalok, témaérzékenységet is, persze változó színvonalon, a vezetők nem egyformán szembesülnek azzal, hogy a székelyföldi önkormányzatiság a gyakorlati politika színterén is megújulásra szorul. Az áprilisi Székely Kongresszus csak kezdet lehet ebben a megújításban, amelyet intézményesíteni kell, keretet kell létrehozni a további minél rendszeresebb, szakpolitikai alternatívákat felmutató kisebb szakmai rendezvények megvalósításához. Nagyon fontos, hogy egyfajta folytonosságot valósítsunk meg, hogy ne mindig újrakezdeni kelljen, hanem folytatni lehessen már megkezdett dolgokat. Bakk Miklós
Politológus, a Bihar megyei Székelyhídon született 1952. június 14-én. A kézdivásárhelyi Nagy Mózes Gimnáziumban érettségizett, 1976-ban diplomázott a Temesvári Műszaki Egyetem villamosmérnöki karán, filozófiai doktori címét 2006-ban szerezte a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1991-ig mérnökként és rendszerelemzőként dolgozott. 1991–1999 között A Hét című hetilap szerkesztője, 2001-ig a Krónika című napilap politikai elemzője, publicistája, majd 2003-ig a lap főszerkesztője. 2004–2012 között a BBTE Politikatudományi Tanszéke magyar tagozatának vezetője volt, 2016-tól a Sapientia – EMTE kolozsvári karának docense. Kutatási területei: regionalizmus, etnoregionalizmus, kisebbségpolitika, kisebbségi pártok, politikaelmélet.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Wass Albert és halálos ítélete
Köztudottan Wass Albert Erdélyben a legolvasottabb magyar író, és Magyarországon is dobogós. Népszerűsége egyeseket irritál, vitatói azzal is érvelnek, hogy háborús bűnöst nem ildomos ünnepelni. Amikor Wass Albert fiainak felkérésére elvállaltam a román népbíróság ítélete ellen benyújtandó perújítási kérelem ügyvédi képviseletét, magamban megfogalmaztam: ha az ügyirat áttanulmányozása és a beszerzendő újabb dokumentumok alátámasztják Wass Albert bűnösségét, visszaadom az ügyvédi meghatalmazást. Elveim, neveltetésem, családi hátterem következtében nem vállalhattam, nem vállalhatom el egy háborús bűnös szerecsenmosdatását; a magyarságnak (és hozzáfűzhetem, az emberiségnek) nincs szüksége hamis prófétákra.
Amikor a magyar hadsereg a második bécsi döntés után, 1940 szeptemberében bevonult a visszacsatolt Észak-Erdélybe, a magyar többségű településeken kitörő lelkesedéssel fogadták. Ami a magyaroknak örömöt, az a románoknak bánatot, dühöt jelentett. Ennek ismeretében a magyar honvédségnek parancsba adták, hogy határozottan le kell törni minden román ellenállást, és három hónapra bevezették a katonai közigazgatást. A bevonulás során a magyar honvédség 16 helységben erőszakot alkalmazott. A legelső atrocitásra Szilágynagyfaluban (románul Nuşfalău) került sor 1940. szeptember 7-én, az utolsó kettőre pedig a Wass családhoz kötött Vasasszentgothárdon (Sucutard) és Omboztelkén (Mureşenii de Câmpie) 1941. szeptember 23-án. A 16 helyszínen a magyar honvédség különböző egységei követték el az atrocitásokat, de teljesen eltérő körülmények között folyamodtak erőszakhoz (volt olyan eset, hogy a templomtoronyból gépfegyverrel lőttek rájuk, ezt torolták meg). Vasasszentgothárdon és Omboztelkén a rendelkezésünkre álló adatok szerint a magyar honvédséget senki sem támadta meg, az elkövetett gyilkosságokat nem lehet mentegetni. 
A nyomozást a román hatóságok öt évvel később, 1945 nyarán indították el, és a vádirat benyújtására 1946. február 25-én, a kolozsvári népbíróság 1. számú ítéletének kihirdetése után 16 nappal, 1946. március 13-án került sor. Tehát 16 helységben elkövetett atrocitások tárgyalására, az idézésekre, védők kirendelésére, vádismertetésre, a vádlottak meghallgatására (64 személyt helyeztek vád alá), a tanúvallomásokra, a vádbeszédre, a védők beszédére, a bírák tanácskozására 16 nap elégséges volt. A koalíciós pártok által kijelölt „népbírák” tisztában voltak azzal, hogy a tényállást nem sikerült kideríteni, ezért csak olyan személyeket ítéltek halálra (köztük Wass Albertet és apját, Wass Endrét), akikről tudták, hogy nem tartózkodnak Észak-Erdélyben. (Itt jegyzem meg, hogy a honvédségi atrocitásokat 1940 szeptemberében Magyarország területén, magyar állampolgárságú honvédek követték el, tehát a klasszikus jog szerint bűncselekményeiket a magyar, és nem a román népbíróságoknak kellett volna tárgyalniuk.) A nyomozati eljárás és a bírói szakasz során nem derítették ki öt halálra ítélt magyar tiszt és altiszt keresztnevét, megelégedtek azzal, hogy például Polgár szakaszvezetőt halálra ítélték a vasasszentgothárdi gyilkosságokért. Holott biztos, ezzel a névvel jó néhány ártatlan Polgár is életével lakolhatott volna a perrendtartás áthágásával meghozott slendrián ítélet következtében. 
E bevezető után rátérek a vasasszentgothárdi és omboztelki atrocitások bemutatására.  1941. szeptember 23-án hat személyt (négy románt, Ioan Caţit, Iosif Moldovant, Petru Mărgineanut és Mărioara Mureşant és két magyar zsidó lányt, Mihály Esztert és Mihály Rozáliát) őrizetbe vett a magyar csendőrség. Közülük két személyt – Petru Mărgineanut és nevelt lányát, Mureşan Mărioarát – néhány óra múlva elengedtek, négy személyt az ítélet szerint átkísértek a vasasszentgothárdi Schilling-kastélyba. (Ez az ítéletben kastélynak nevezett épület a Schilling család szerint egy egyszerű nyári lak volt…). Az indoklás szerint a következő nap hajnalán kivégezték őket. Rosenberg Jakab (Iacob), a falu zsidó boltosa 1945. augusztus 11-én a nyomozati eljárás során azt vallotta, hogy sógornőinek, Mihály Eszternek és Mihály Rozáliának a letartóztatására „azért került sor a szentgothárdi Wass Endre gróf közbenjárására, mivel azt hitték, »kommunista érzelműek«”. Ha készpénznek vesszük Rosenberg Jakab nyilatkozatát, aki értelemszerűen nem lehetett jelen a csendőrök és Wass Endre állítólagos megbeszélésén, a letartóztatáshoz való esetleges hozzájárulást akkor sem tekinthetjük gyilkosságra való felbujtásnak – ti. ezért a bűncselekményért rótta ki a népbíróság a két Wass halálos büntetését. A gyilkosságokra való állítólagos felbujtást azzal találta bizonyítottnak a népbíróság, hogy egyetlen szemtanú (Axente Rotaru) állítása szerint Wass Endre és második felesége, Mansberg Izabella a gyilkosságok előtti este átkocsikázott Vasasszentgothárdra a Schilling-kastélyba, ahová a magyar tisztikart beszállásolták. (A négy személy kivégzésére az ítélet szerint másnap hajnalban került sor.) Egyetlen bizonyíték sincs azzal kapcsolatban, hogy Wass Endre és felesége miről is beszélt a magyar honvédség tisztjeivel. Természetesen a kivégzést a helybeliek közül senki sem látta, így időpontját sem lehetett tisztázni. Mivel csak Wass Endre utazott át Cegéről Vasasszentgothárdra, Wass Albert még abban az esetben sem lehetett volna felbujtó, ha történetesen a két román és a két magyar zsidó sorsáról a vasasszentgothárdi kastélyban, Wass Endréék látogatása során született volna döntés. Ha a népbírósági ítéletben rögzített tényállás szerint született meg a kivégzési parancs, akkor a parancskiadót, a nyíregyházi tizenkilencesek parancsnokát kellett volna vád alá helyezni és halálra ítélni. Az eljárás során viszont ennek a parancsnoknak, akit a tanúk csak kövér ezredesként emlegettek, még a nevét sem derítették ki, és így megúszta az egészet. Helyette Pakucs hadnagyot (akinek az eljárási előírások mellőzésével még a keresztnevét sem derítették ki), mint a gyilkos parancs kiadóját, távollétében halálra ítélték, noha az esetleges kivégzési parancsot csak a kövér parancsnok adhatta volna ki, nem pedig a halálra ítélt hadnagyocska. A 2007-ben elindított perújítási eljárást egy 1941. márciusi román titkosszolgálati jelentésre alapoztuk, amely Wass Endrét jelölte meg egyedüli felbujtóként. Ez a jelentés megerősítette a vasasszentgothárdi átkocsikázás egyetlen szemtanúja, Axinte Rotaru vallomását, aki mindvégig határozottan állította, hogy csak Wass Endre és második felesége, Mansberg Izabella utazott át Cegéről Vasasszentgothárdra. A perújítási eljárás során becsatolásra került az 1940. október 5-én, tehát 15 nappal a vasasszentgothárdi gyilkosságok után szerkesztett csendőrségi jelentés, amelynek valóságtartalmát nem kérdőjelezte meg a perújítási kérelmet mégis elutasító kolozsvári táblabíróság. A cegei csendőrőrs a kékesi honvédparancsnokságnak azt jelentette, hogy a Vasasszentgothárdon letartóztatott négy személyt átadták a magyar honvédség 11-es regimentje K osztagának. A négy letartóztatott Cege község határában szökést kísérelt meg, felszólításra nem állt meg, ezért „fegyverhasználatra került sor”.  Ebből az iratból, amellyel Petru Mărgineanu magyarellenes román internálását is javasolják, kiderül, hogy a négy áldozatot nem a népbíróság szerint a Wass Endre és Wass Albert által állítólag „felbujtott” nyíregyházi 19-esek, hanem a 11-esek lőtték le! Igencsak releváns az is, hogy szeptember 23-án a későbbi négy halálos áldozattal együtt letartóztatott Petru Mărgineanut annak ellenére szabadlábra helyezték, hogy ő volt az, aki a román hadsereg visszavonulásakor kiraboltatta a Wass család istállóját. Joggal kérdezhetjük: mennyire életszerű az, hogy a két Wass felbujtott négy személy legyilkolására, de megkíméltette az őket a román katonákkal kiraboltató, letartóztatásban lévő volt polgármester, Petru Mărgineanu életét!? A felsorolt érveket a kolozsvári táblabíróság 2008/35-ös március 10-ei ítéletében az alábbi indokolással söpörte le az asztalról: „Petru Mărgineanut szabadlábra helyezték, a többieket a magyar hadsereg járőre kísérte, Cege község határában megpróbáltak megszökni, nem álltak meg, a tűzfegyverhasználat következtében elvesztették életüket; megállapítható, hogy ez az irat (vagyis az általam az előbbiekben hivatkozott csendőrségi jelentés) nem vonatkozik egy, a bírósági tanács által nem ismert helyzetre, hanem megegyezik az általunk rögzített tényállással és indokolással. Az a tény, hogy a honvédségi járőr száma nem egyezik (az ítéletben foglaltakkal), nem bizonyítja az elítélt ártatlanságát.” (Ismétlem, 1946-ban szó sem volt arról, hogy szökés közben lőtték le a négy áldozatot, hiszen ez a tényállás teljes mértékben kizárta volna a két Wass felbujtó szerepét.) 
Sajnálom, hogy a kolozsvári táblabíróság ilyen suta és önellentmondó indokolással élt ahelyett, hogy elvileg helybenhagyta volna a perújítási kérelmet. Jogilag akkor járt volna el helyesen – amennyiben mégis kételyei voltak a csendőrségi jelentés korrektségét illetően –, ha a perújítási kérelem elvi jóváhagyása után lefolytatja a bizonyítási eljárást. Ennek során tisztázhatta volna azt, hogy a népbírósági ítéletben rögzített tényállást teljes mértékben megcáfoló csendőrségi jelentés az igazságot tükrözte vagy pedig ködösített. Meggyőződésem szerint a nyomozati eljárást levezető és a vádiratot megszerkesztő neves büntetőjogász, Grigore Râpeanu, a bukaresti egyetem jogi karának későbbi dékánja, a büntetőjogi tanszék vezetője (volt professzorom) is tisztában volt azzal, hogy sem Wass Endre, sem Wass Albert nem volt felbujtója a vasasszentgothárdi gyilkosságoknak. Állításomat azzal támasztom alá, hogy a vasasszentgothárdi Schilling-kastélyba férjével, Wass Endrével átkocsikázó Wassné Mansberg Izabellát a nyomozati eljárás során Râpeanu nyomozó ügyészként kihallgatta, majd néhány napos előzetes letartóztatás után szabadlábra helyezte. Ha a Schilling-kastélyban tényleg sor került volna a honvédségi tisztikar felbujtására, a néhány napig előzetesben levő feleségnek társtettesként kellett volna felelnie, vagyis őt is halálra kellett volna ítéltetni.  Bojor Andrei görögkatolikus pap családjának és társaiknak omboztelki legyilkolása, ha lehet, még kacifántosabb módon került elbírálásra. 
A vádirat szerint a gyilkos parancsot kiadó Csordás Gergely hadnagyot Körösi József (Iosif) omboztelki lakos, későbbi polgármester bujtotta fel. Körösi előzetes letartóztatásban volt, és az eljárás során csak nagy nehezen ismerte el egy szembesítéskor, hogy ő volt Csordás Gergely hadnagy tolmácsa. Ilyen körülmények között Körösit mint tolmácsot – nagyon helyesen – a népbíróság felmentette, és helyette e cselekményekért a vád alá nem is helyezett Wass Albertet ítélte halálra gyilkosságra való felbujtásért – gondolom, abból kiindulva, hogy halálos ítéletet úgyis csak egyszer lehet végrehajtani. A perújítási kérelemhez csatolt román titkosszolgálati jelentés szerint az omboztelki gyilkosságok felbujtója Körösi („Coroşi”) és a szávai Szakács Alexandru (Sándor) volt. Körösit valóban felmentette a népbíróság, de Szakácsot csak tanúként hallgatták ki. 1945. augusztus 27-én azt vallotta: Körösi József omboztelki polgármester azt mondta neki, hogy Csordás hadnagy, aki a falu honvédségi parancsnoka volt, meg akarta bosszulni, hogy szüleit az első világháborúban, 1918-ban a román csapatok megölték – ezzel magyarázta, hogy Csordás hadnagy miért parancsolta meg az áldozatok legyilkolását. Alexandru Fuia, a község volt román polgármestere pedig azt vallotta: Csordás hadnagy magyarul azt mondta neki – Körösi fordított –, hogy „meg akarta öletni a község valamennyi románját, de megelégedett a pappal”. Nyilvánvalóan ezeknek a tanúvallomásoknak a következtében mentették fel Körösi Józsefet – de azt még senki sem magyarázta meg, hogy ezeknek a tanúvallomásoknak az ismeretében miért kellett volna valakinek Csordás hadnagyot a gyilkosságokra felbujtania, hiszen ő ártatlan román civileken torolta meg a román hadsereg 1918-as gyilkosságait. 
A kolozsvári táblabíróság a következő bizarr és a tényeket figyelmen kívül hagyó indoklással utasította el a Wass Albert ártatlanságát hangoztató perújítási kérést: „Az omboztelki civil lakosság nyilatkozatai nem jelentenek új tényt, amelyeket nem ismert a népbírósági tanács, hiszen pont ezeknek az omboztelki közösségi nyilatkozatoknak az alapján állapították meg nevezett Szakács bűnösségét, és rendelték el Körösi Iosif felmentését.” Csak annyi a bibi, hogy nem Szakácsot, hanem Wass Albertet ítélték el, méghozzá halálra és ártatlanul. Sajnos, megalapozott fellebbezésünket a bukaresti Legfelső Semmítő- és Ítélőszék is elutasította. Wass Albertet amerikai emigrációs politikai tevékenysége miatt a Ceauşescu-rendszer halálos ellenségként kezelte. Életére törtek, és mindenáron el akarták érni a kiadatását. Jellemző módon népbírósági dossziéját a hírhedt Securitate irattárában őrzik, és nem a bírósági irattárban. Ez a tény és a megalapozott perújítási kérelem elutasítása arra utal, hogy Romániában (is) élnek a régi reflexek, a múlt rendszer káderei még mindig jelentős befolyással rendelkeznek.
Dr. KINCSES ELŐD ügyvéd
U. i. E cikket 2008-ban írtam, mostani közreadását indokolja, hogy sajnos a régi szekusreflexek még mindig élnek!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

PMN és a többi fesztivál - könyv formájában
Ötszáz rendezvényt vonultat fel a nemrég Szatmárnémetiben bemutatott Erdélyi Magyar Civil Évkönyv.
A fesztiválokról nem beszélgetni kell, hanem a fesztiválokon részt kell venni, aktívan meg kell élni a napjait - vélik a legtöbben, és részben igazuk is van. De csak részben, mert a fesztiválokról beszélgetni is kell, a kisebb, helyi közösség és a nagyobb közösség szintjén is, hiszen a fesztiválok ünnepek és minden ünnep információkat és üzenetet is közvetít, elvégre az együvé tatozás jegyében rendezik meg újra és újra. Fontos tehát a fesztiválok hagyományőrző jellege, a programok tartalmai, a művészi üzenet révén mutatható ez ki, miközben a külső szemlélő egy önfeledten szórakozó közönséget lát. S mindezek mellett azért is érdemes foglalkozni ezekkel a rendezvényekkel, mert egy-egy ilyen esemény által a tömb- vagy szórvány magyarságban élő közösségek egyrészt felszabadítják a felgyűlt energiájukat (amely például a terek szimbolikus birtokbavételében mutatkozik meg), másrészt pedig bizonyítani tudják létezésüket és kifejezik jövőképüket.
Nos, Bodó Barna újságíró, politikus, politológus, egyetemi docens és a Magyar Civil Szervezetek Szövetségének elnöke úgy gondolta: alaposabban körbejárja az erdélyi fesztivál-, vagy ha jobban tetszik „magyar napok"-jelenséget - igaz, az ötlet megszületését követően rögtön némi kis bizonytalanság is felütötte fejét: mekkora fába is vágja a fejszéjét, azaz mekkora a jelenség és mekkora az érdekeltek köre? Nagy - mindkét esetben. S hogy mennyire nagy, azzal valószínűleg akkor szembesült igazán, amikor megszerkesztette a 2015-ös Erdélyi Magyar Civil Évkönyvet, amely rendhagyó módon Erdély magyar-nap jellegű rendezvényeivel foglalkozik, vagyis olyan kulturális és hagyományőrző rendezvényekkel, illetve város- és falunapokkal, amelyek kifejezetten a magyar közösségeket szólítják meg.
A kötet három fejezetre oszlik, melyek közül az első 17 esettanulmányt, a második 18 fesztivál sajtó-összefoglalóját, a harmadik pedig egy közel ötszázas, akár  programajánlónak is minősíthető fesztiváljegyzéket tartalmaz - a Kolozsvári Magyar Napoktól kezdve a Bonchidai Bánffy-kastély Napokon s a nagybányai Főtér Fesztiválon át a Partiumi Magyar Napokig, amely már 16 éve a „második legjobb dolog Szatmáron." s amelyet  Szabó Kinga Mária újságíró mutat be olvasmányos esszé formájában.
A kötet szatmárnémeti bemutatóján - amely inkább volt egy kellemes és kötetlen beszélgetés, mintsem a szó hagyományos értelmében vett könyvbemutató - a PMN egyik ötletgazdája s azóta is főszervezője, Stier Péter mellett jelen voltak Szatmárnémeti másik rangos eseményének, a „nosztalgiázó és visszaemlékezések könnyű műfaját" jelentő Véndiáktalálkozó szervezői is, a beszélgetés pedig túllépve a  fesztiválok világán elkalandozott a civil szervezetek és a civil társadalom világába is.
„Sajnos hétköznapjainkat még nem itatja át teljesen a civilség, a civil szerepek és szereplők ünnepi ruhában jelennek csak meg. De milyen is az erdélyi magyar civil szervezetek szférája? Azt hittük jól állunk, de kiderült, hogy alig 2000 erdélyi magyar civil szervezet létezik - s ezek egy része 'alvó', azaz szinte csak papíron vannak." - summázta Bodó Barna. Szerencsére a Véndiákszövetség messze nem az alvó-szervezetek közé tartozik, ráadásul első perctől ők bábáskodtak a PMN mellett és azóta is segítik, amiben tudják. „A tizedik Véndiáktalálkozót szerveztük, amikor Bódi Attila fejéből kipattant a PMN ötlete - sőt, akkor a PMN nyitórendezvényének is neveztük a X. Véndiáktalálkozót." - emlékezett vissza Gönczy Gábor.
Azóta mindkét rendezvény hatalmasat fejlődve, szinte túlnőtt önmagán és Szatmár jelentős, több ezres, valamint több tízezres tömegeket megmozgató eseményének számít - hiszen a „véndiákra" a világ másik végéről is hazajönnek, a PMN-re pedig határokon túlról is érkeznek résztvevők. S míg előbbire zömében a magyar anyanyelvűek jelenléte a jellemző, utóbbin (főleg a PMN-hétvégén) nagyon sok román nemzetiségű szatmári is részt vesz, hiszem mint Pop Felician múzeumigazgató fogalmazott: Szatmár és szatmári civil társadalom speciális, és modellértékű az egyensúly és a megértés megtartásában.
A fényképekkel gazdagon illusztrált,  akár kor- és jelenségdokumentumnak, akár fesztiválkatalógusnak is tekinthető 2015-ös Erdélyi Magyar Civil Évkönyv március 6-tól a Szatmári Friss Újság szerkesztőségében (Szatmárnémeti, Petőfi Sándor utca 45. szám) vásárolható meg.
szatmar.ro

A 40 éves kolozsvári táncház sajtókronológiája I. kötetét mutatták be a Tranzit Házban
A 40 éves kolozsvári táncházat ünneplik a hétvégén a kolozsvári Tranzit Házban. Ebből az alkalomból mutatták február 24-én, pénteken az újonnan megjelent, Könczei Csongor szerkesztette sajtókronológia I. részét, amely az 1977 és 1990 közötti kolozsvári táncházmozgalomról szól. 
A 40 éves kolozsvári táncház sajtókronológiája I. (1977–1990) c. kötetet Jakab Albert Zsolt, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, Pávai István népzenekutató és Könczei Csongor ismertették a közönséggel. Az eseményt megnyitotta Könczei Csilla, a Tranzit Ház igazgatója és Kelemen László, a Hagyományok Háza főigazgatója. Az esemény felvezetője, illetve záró motívuma a magyarlapádi Piros Pántlikás zenekar előadása volt. 
Könczei Csilla a kapcsolatok fontosságáról beszélt, amelyek az „őstáncházasok” között akkoriban és a mostani generációk tagjai között is kialakultak, és felhívta a figyelmet a kötet címében szereplő római egyesre, ami azt jelzi, hogy folytatása következik. Kelemen László gratulált a kötethez, és örömét fejezte ki, hogy azt, amit ők egykor elkezdtek, van aki Erdély-szerte folytassa, és hogy „van egy közös nyelv az anyanyelvünkön kívül, amelynek révén itt mi mind összetartozunk”. A sajtókronológiáról Könczei Csongortól megtudtuk, hogy csak ezen alkalommal volt hozzáférhető, viszont könyvtárakban megtalálható, illetve PFD formátumban ingyen letölthető lesz a Kriza János Néprajzi Társaság jóvoltából. Jakab Albert Zsolt, a társaság elnöke, Könczei korábbi kiadványairól is beszélt, kijelentette, hogy mostanra körvonalazódott, hogy a szerző az erdélyi táncház tematikájában megkerülhetetlenné vált. Mostani könyvének következő része - a 90-es évek utáni táncházakról -, idén őszre várható. Könczei Csongor a sajtókronológia szerkesztőjének és nem szerzőjének vallotta magát, mert elmondása szerint ő csak összegyűjtötte azt, amit főleg a '70-es években írtak a táncházakról, és sajnálatának adott hangot amiatt, hogy a kommunizmus eljövetele ezeket az írásokat lassan elnyomta, és mind a mai napig nagyon kevesen publikálnak a táncházakról, pedig mindig is nagy közösségformáló szereppel bírt. Felhívta a figyelmet arra, hogy a könyv főleg a nyugat-erdélyi táncházakat taglalja, így a Hargita, Kovászna, Maros vagy más megyék táncházairól továbbra is lehetősége nyílik a fiatal antropológusoknak - és nem csak -, hogy körbejárják a témát. Pávai István népzenekutató elmondása szerint a kolozsvári táncházról már számos anyagot ismert, mégis a Könczei kötetében több új sajtóanyagra is bukkant. Véleménye szerint a kötet jól strukturált, és jól visszaadja, hogy a korabeli sajtót mennyire cenzúrázták, emiatt pedig csak sajátos nyelvezetben fogalmazhatták meg üzeneteiket. Amit mégis hiányolt, az a névmutatót, a helységnévtár és a tárgymutató, viszont ezek pótlására is lehetőséget nyújt majd a 2. kötet, amelybe ezek mellett a különböző szervezetektől is össze lehetne még gyűjteni az írásokat, plakátokat, szórólapokat. Egy felszólaló oktató ezt az ötletet még kiegészítette a Securitate táncházról szóló aktáival. Pávai István még hozzátette, hogy azt is lehetne elemezni, hogy a különböző perspektívájú résztvevői a táncházaknak mire koncentráltak a fennmaradó jegyzetek megírásakor, milyen ideológiák mentén fogalmaztak. Aprók tánca. Muzsikált a Rezeda zenekar, a táncot a kolozsvári Bogáncs Néptáncegyüttes Morzsabogáncs és Apróbogáncs csoportjainak oktatói vezették A program szombat délelőtt gyermektáncházzal folytatódott, ezt pedig évfordulós filmek vetítése követi. Részletek a programról az Időgépen olvashatók. (tudósítónktól)
Transindex.ro

„Erdélyt képviseljük” – a Tokos zenekar tagjaival beszélgettünk
Ha addig nem is, de 2014-ben – a Fölszállott a páva népzenei és néptáncos tehetségkutató verseny hangszeres szólisták és zenekarok kategóriájának erdélyi győzteseként – a Tokos zenekar végképp beépült a köztudatba. Táncházak, fesztiválok állandó fellépői, de évente zenélnek Hannoverben, Berlinben, Dortmundban is.
2011-es megalakulásuk óta idén jelent meg az első nagylemezük, a Hallgassátok meg, magyarim című gyűjtést turné keretében Kolozsváron, Debrecenben, Szegeden, Budapesten mutatták be. Ennek apropóján kérdeztük a Tokos két zenészét, Vajas Albertet és Szép Gyula Bálintot Kolozsváron, akik a zenekar művészi és adminisztrációs függetlenségéről és a mai táncházmozgalomról is beszéltek.
- Az első nagylemez mérföldkő lehet egy zenekar életében. Számotokra milyen jelentősége van annak, hogy megjelent az első lemezetek?
- Vajas Albert: Ez egy nagy vállalkozás volt. Nagyon féltünk az első lemeztől, mert az első mindig nagyon jó kell legyen, az emberek nagyon sokat várnak el, főleg egy Fölszállott a páva után, ahol fölraktuk a mércét. Az alatt nem szabad teljesíteni. Ezért is volt nagyon sokáig kérdés, hogy legyen-e lemez, illetve az, hogy mit játszanánk fel szívesen a lemezre. Abban a pillanatban, amikor eldöntöttük, hogy a lemezt ebben a formában kiadjuk, akkor nagyon sokat dolgoztunk rajta. Mi úgy érezzük, hogy sikerült egy csomagot adni abból, amit mi állandóan csinálunk. Ez egy „zip” (tömörített, sűrített – szerk. megj.) változata annak, hogy miket szoktunk táncházakban játszani. Egy „névjegykártya”, olyan lelki kielégülés számunkra, hogy van valami, ami megörökíti az elmúlt öt év munkáját.
- Milyen dallamok kerültek fel a lemezre?
- Albert: A zenekar kedvence határozottan a kalotaszegi népzene. Ebből került fel a lemezre három összeállítás: van györgyfalvi népzene, egy román kalotaszegi forgatós és cigány szapora, és egy magyar rendet is játszottunk. Ezen kívül válogattunk olyan Fölszállott a pávás produkcióinkból is, amelyekről úgy éreztük, hogy eléggé sikeresek voltak, és nekünk nagyon tetszettek: az ördöngösfüzesi összeállításunk egy picit megváltoztatva felkerült a lemezre, és a szászcsávási többszólamú énekekből is lett egy szám.
Amikor a döntőbe kerültünk, egy hirtelen megoldásból került először palettára a többszólamú ének. Ez megtetszett nekünk, azóta többet foglalkoztunk vele, kerestünk még más énekeket is. Így lett a lemez címe a Hallgassátok meg, magyarim, ami egy szászcsávási ének első sorából származik. Ugyanakkor lett egy csávási rend is – ami ugyanacsak a páva döntőjében volt –, amit szintén egy picit megváltoztattunk.
Még felkerült egy szatmári összeállítás is, amit egy koncert keretében kaptunk koreográfiaként, elküldte egy tánccsoport, hogy el kéne játszani, és nekünk annyira megtetszett, hogy úgy döntöttünk, külön zenekari számot csinálunk belőle. Egy picit megváltoztattuk, hozzátettük még az egyik kedvenc dallamunkat, és így különlegességként szatmári népzene is szerepel a lemezünkön. Egyelőre nem játszottunk sok kis-magyarországi népzenét, de próbálunk nyitni az egész Kárpát-medencei népzene felé, ezért lett első próbálkozásként a szatmári népzene.
- Ha már szóba hoztad a Fölszállott a pávát, akkor megemlíteném, hogy a kolozsvári lemezbemutató koncerten Porteleki László prímás volt az egyik meghívott előadóművész, aki mentorotok volt a magyarországi tehetségkutató versenyben. Ebből arra következtethetünk, hogy az ott szerzett szakmai és baráti kapcsolataitok azóta is élnek, vagy már lezárult a „pávás korszakotok”?
- Albert: Szerintem ez a történet csak akkor kezdődött el. A páván megismerkedtünk, ezek a barátságok pedig megmaradtak, azóta is igényt tartunk azoknak a segítségére, akik ott mellettünk voltak. Rengeteg ilyen kapcsolat alakult ki a páván keresztül, tánccsoportokkal, táncosokkal, énekesekkel dolgoztunk azóta együtt.
Ugyanezt elmondhatom Porteleki Lászlóról is, aki azóta is figyelemmel követi a zenekar munkáját. A lemezzel kapcsolatosan is átküldtük neki azt, amit itthon próbáltunk, ő meghallgatta, elmondta a véleményét, de jelen volt a stúdiófelvételen, és ott is mondott véleményt. Sokszor találkoztunk itthon vagy Magyarországon, a múltkor elhívtuk Kolozsvárra és tartott egy előadást, ahol ugyancsak közösen muzsikáltunk. Azt pedig nem hagyhattuk ki, hogy Kolozsváron a lemezbemutatón együtt muzsikáljunk, és nagyon örültünk, hogy elvállalta a meghívásunkat.
- Hogyan fogadta a közönség a turnén bemutatott produkciót itthon és Magyarországon?
- Albert: Lehet, hogy azért, mert itthon voltunk, de nagyon sok ismerős volt a lelátón. Egyrészt ez önbizalmat adott az egész zenekarnak, másrészt pedig nagyon izgultunk is emiatt, mert tudtuk, hogy olyan emberek ülnek bent, akik ismernek minket, akikkel napi szinten találkozunk. Kolozsváron egy nagyobb szabású rendezvény volt, 850–900 ember ülhetett a teremben (a Kolozsvári Magyar Operában – szerk. megj.), ez nagyszerű érzés volt. Mindig érződik, ha nagy közönség van, egy hatalmas tapsban, vagy akár egy biztató felkacagásban a konferáló szövegek közben.
Ugyanezt a szintet szerintem sikerült Magyarországon is teljesíteni, ott sem először fordultunk meg. Debrecen, Szeged, Budapest olyan városok, ahová mi rendszeresen, évente egyszer-kétszer megpróbálunk eljutni, úgyhogy ott is rengeteg ismerős volt. Ezek kisebb előadások voltak, 100–200 fős, kisebb termekben volt az előadás, de úgy érezzük, hogy mindegyik nagy siker volt, örömmel fogadták az emberek azt a muzsikát, amit játszottunk.
Kolozsváron a vendégszereplőknek is köszönhetően volt pörgős a koncert, ez volt az utóhangja (közreműködött: Porteleki László, Varga István "Kiscsipás", a Debreceni Népi Együttes, valamint györgyfalvi és kolozsvári táncosok – szerk. megj).
Szép Gyula Bálint: A meghívottak nagyot dobtak a koncert hangulatán. Nagy szerencsénk van azzal kapcsolatban is, hogy a zenekar tagjai színpadi emberek. Nagyon hamar és praktikusan tudtunk dolgozni, színpadra tenni egy ilyen jellegű előadást. Nemcsak az volt a lényege, hogy felállunk és egyet muzsikálunk, hanem figyeltünk a fényekre, a színpadi rendezésre is. Hála Istennek, hogy ilyen sok rétű a zenekar, és a tagok különböző dolgokhoz értenek, mert ki tudjuk egészíteni egymást. A szakmai haladás mellett ezzel is segíteni tudjuk egymást abban, hogy előrelépjünk.
- Mennyit dolgoztatok a lemezen és a színpadi produkción?
- Albert: 2016-ban kezdődött a lemez szerkesztése, és tavaly február, március környékén elkezdtük a stúdióban feljátszani. Utána egy hosszabb szerkesztési időszak következett, amikor a stúdió meg a mastering történt, majd a nyár alatt egy picit hagytuk pihenni. Ez addig elhúzódott, hogy nem kaptunk termet, időpontot, ezért végül év elejére került a lemezbemutató. Az előadáshoz voltak ötleteink, tudtuk azt, hogy kit akarunk meghívni, majd amikor mindenki elfogadta a meghívást, akkor elkezdtünk azon gondolkozni, hogy ezt hogyan állítjuk színpadra. Maga a produkció az utolsó két hétben állt össze a fejünkben, akkor kaptunk színpadot próbára.
Bálint: Magyarul: két órával a koncert előtt láttuk azt, hogy mi lesz a színpadon. Akkor egy gyors „fast forward” próbát csináltunk. Láttuk, hogy működik. Az volt a legfontosabb, hogy a színpadon mindenki megkapja a helyét.
Albert: Meg volt adva egy keret, hogy mi az, amit szeretnénk látni a színpadon a vendégeinktől, de persze volt benne improvizációs rész is.
- Miből tudtátok finanszírozni a lemezzel járó költségeket?
- Bálint: Manapság nem olcsó lemezt kiadni.
Albert: A lemezfelvételt a Kolozsvári Városi Tanács támogatta, ahová tavaly pályáztunk, ennek köszönhetően mi választottuk ki a stúdiót. További szerkesztések finanszírozásában – nyomtatás, kiadás, borító szerkesztése – kolozsvári vállalkozók voltak a segítségünkre, akik egy bizonyos anyagi hátteret tudtak biztosítani ahhoz, hogy kiadhassuk a lemezt. Tényleg nem olcsó és nem nyereséges ma lemezt kiadni. Ezt mi tudtuk előre is, időközben meg is tapasztaltuk a saját bőrünkön, hogy manapság már nem azt jelenti egy lemez, hogy hosszú távú megélhetést, anyagi biztonságot adna egy zenekarnak.
- Az adminisztrációs, szervezési, művészeti kérdésekben menedzserrel dolgoztok?
- Bálint: Művészeti és adminisztratív szempontból mindenképpen függetlenek vagyunk mindenkitől, és önmagunknak a szakállára, saját felelősségre vállalunk mindent. Egyelőre úgy látom, hogy ez működik. Pár évvel ezelőtt – azt hiszem a páva után – jött egy-két ajánlat, hogy szeretnének velünk foglalkozni, és szerintem egy jó döntést hoztunk azáltal, hogy igyekeztünk a saját lábunkon megállni.
Albert: Azóta van egy egyesület, amit 2015 óta a zenekar tagjai működtetnek, ennek az adminisztrációjával foglalkozunk még pluszba ami a zenekart illeti. Itt próbálunk pályázni, anyagi hátteret szerezni a programjainknak. Kitűzünk magunknak előre megbeszélt terveket, amelyeket próbálunk megpályázni, és amennyiben nyernek, akkor továbbgondoljuk és véghez visszük. Voltak olyanok, amelyek jól sikerültek, de voltak olyanok is, amelyekre nem kaptunk támogatókat – azok az előadások elmaradtak vagy elhalasztottuk a következő évekre.
Ilyen a tavaly bemutatott Varázslatos hangszerek című, ami egy nagysikerű előadásnak nézett ki, viszont nem akartuk pénzért vinni, mi ezt a szórványnak terveztük, hogy oda is eljusson a magyar népzene és Erdély kultúrája, amelyet minél több hangszerrel, minél színesebben próbáltunk bemutatni. Sajnos nem találtunk olyan támogatót, aki szívesen mellé állt volna, úgyhogy az előadást jelenleg szüneteltetjük, és reméljük, hogy az idei évben sikerül még több előadást megpályázni.
Az is volt az előadás mottója, hogy ne jelentsen anyagi erőfeszítést sem a gyerekeknek, sem az iskolának, sem a szülőknek. Ez egy kis szerethető előadás, amit mindenki karitatív szempontból csinált, de vannak azért költségei: 16 hangszerről van szó, hangosítást, fénytechnikát, díszletet igényel az előadás. Van, amit anyagi feltételek nélkül nem tudunk megvalósítani.
Vannak még előadások, amiket szervezünk, például a Bulgakovban megrendezett beszélgetős estek, ahová olyan nagy mestereket hívunk el, akik valamilyen tájegységgel, zenész dinasztiával különösen foglalkoztak, könyvet írtak vagy adtak ki, vagy saját tapasztalatokat mesélnek el. Ezt szeptemberben indítottuk el, azóta három előadás volt, reméljük, hogy az idei évben is lesz legalább öt-hat. Szerencsénk van a Bulgakov Irodalmi Kávéházzal, akik már öt éve mindig hívnak minket, ott, meg a Heltai folk-kocsmában állandó zenekar vagyunk. Nekünk ez ad egy biztonságot, hogy havi rendszerességel – amennyire az időnk engedi – ott vagyunk. Kolozsváron, a Bulgakov Irodalmi Kávéházban.
Ami a menedzsmentet illeti, megvan mindenkinek a zenekarban az a része, amivel foglalkozik. Cuba (Tókos Csongor-Attila), a prímásunk, a művészeti vezető, ő vezeti a rendet, ő a főnök a zenekarban.
Bálint: Mindig a prímás a főnök, abban a pillanatban, ahogy a kezébe veszi a hangszert. Az adminisztratív rész inkább az Albi (Vajas Albert – szerk. megj.) feladata, ellenben mindenki a saját kapcsolatait úgy használja ki, hogy az a zenekar hasznára legyen.
- Szakma vagy hobbi a Tokos zenekar?
- Albert: Még szakmának nem nevezem, de már hobbinak sem.
Bálint: Már hobbinál több, ez olyan, hogy már nem közönség, de még nem zenész. Szerintem mostmár egy átmenet van. Megint a pávához térhetünk vissza: az változtatta meg radikálisan a zenekarnak a szemléletét. Rájöttünk arra, hogy ezt lehet komolyan csinálni, népszerűsíteni, és olyan lehetőségeket adott nekünk, hogy már nem csak úgy vettük, hogy „gyertek, egyet menjünk muzsikálni”. Ezzel egy komolyság és egy felelősség is jár az illető közösséged iránt. Ha mi elmentünk Erdélyt képviselni, akkor meg kell mutatnunk az erdélyieknek, hogy igenis képviseljük őket. Olyan szinten szeretnénk muzsikálni, hogy méltóak legyünk a szűkebb pátriánkhoz.
Albert: A páván sok segítséget kaptunk, olyan szakmai véleményeket, amelyek fejlesztenek, olyan kritikákat, amelyek építő jellegűek. Valaki elmondta, hogy ezt nem így játszák, ez és ez a példa van rá, a gyűjtéseket egyből az orrunk elé tették, és azokon a felvételeken feketén fehéren hallatszik, hogy nem úgy van, ahogy mi tudtuk, vagy ahogy tanultuk táncházakban. Kérdés, hogy táncházakban mennyire lehet megtanulni zenélni.
Lopjuk ezt a szakmát, ez így van, viszont ha a szakma mélyére megyünk, ott már vannak bizonyos szabályok, amiket meg kell tanulni, amiket nem szabad összetéveszteni, és ettől különbözik például egyik prímás a másiktól.
Bálint: Ez egy olyan szakma, amit el kell lesni. Tanulni lehet, orrvérzésig gyakorolni is lehet. Sokszor mondták, hogy ez ugyanolyan, mint a sport: mindennap edzeni, gyakorolni, koncentrálni kell, ugyanúgy, mint az úszónak vagy a műkorcsolyázónak. Ugyanakkor művészet is, a tudomány és az ösztön mezsgyéjén megy párhuzamosan a dolog.
- Vannak olyan alkalmak, amikor lehetőségetek van találkozni, kapcsolatot építeni, együtt muzsikálni más erdélyi zenészekkel?
- Albert: Igen, rendszeresen találkozunk velük. Kolozsváron is rengeteg zenész él, akik egyetemi éveiket töltik itt.
Évente szervezik az Erdélyi Táncházzenészek Találkozóját, ami május második-harmadik hétvégéjén szokott lenni Székelyföldön – idén május 13-án lesz Borospatakán. Amennyiben lehet, ide minden évben megpróbálunk ellátogatni. Ez egy olyan találkozó, ahol szakmai dolgokat is megbeszélünk, de egyéb problémákat is – kerekasztal-beszélgetések vannak arról, hogy milyen problémáik vannak a zenészeknek, mire kell megoldásokat találni. Ez egy olyan alkalom, ahol zenekartól függetlenül mindenki összeáll és zenélget, megismerkedhet fiatal zenészekkel, akik időközben elkezdtek muzsikálni és egyre ügyesebbek. Nagyon ügyes zenészek nevelődnek ki.
Bálint: Úgy érzem, hogy jól áll a táncházzenészeknek a csillagzata. Ahhoz képest, hogy tíz-tizenöt évvel ezelőtt milyen kilátások voltak, ami az ifjú táncházzenészeket illeti, meg kell mondanom: többen és egyre jobbak vagyunk.
Albert: Sőt, jelenleg én úgy látom itt Kolozsváron, hogy a táncházakban aktívabbak a zenészek, mint a táncosok, ami egy elég nagy problémája a kolozsvári táncházmozgalomnak.
Bálint: És a táncosok is elkezdtek muzsikálni. Elmondták az idősebb táncházasok is a hetvenes-nyolcvanas években, hogy zene nélkül nincs tánc, régebben is a zenészek voltak a kiindulópontjai minden táncháznak. Most sajnos azt kell szomorúan látnunk, hogy meghirdetnek egy táncházat egy illető időben, megjelenik tíz zenész, elkezdenek muzsikálni, és a táncosokra kell várni legalább két órát. Sokszor van olyan, hogy nem gyűlnek be, és akkor a zenészek muzsikálnak maguknak, de mi úgy is elvagyunk.
Albert: ... mert tánc nélkül van zene.
- Mire számíthatunk a Tokos zenekartól a közeljövőben? Van új lemez kilátásban?
- Albert: Azt szokták mondani, hogy az első lemez után rögtön kell egy második, ami kijavítja az elsőnek a hibáit, de ilyen formában lemezt már nem adunk ki többet. Nem azért, mert csalódtunk az elsőben, hanem azért, mert ennek az ideje kezd lejárni. De hogy lesznek-e felvételek és valamilyen más felületen ki fogjuk-e adni, az lehetséges. Rengeteg olyan összeállításunk van a repertoárban, amit szívesen feljátszanánk.
Bálint: Azon is gondolkodunk, hogy a lemeznek egy erdélyi turnét szervezzünk, ha már Magyarországon bemutattuk, Erdélyben is illene és szeretnénk is. A zenekar Tusványoson. Fotó: Facebook.com/tokoszenekar 6.jpg
Albert: Egyelőre előadásokat tervezünk a továbbiakban, meséltem például a gyerekelőadásról, de a Bulgakovos sorozatot is szeretnénk folytatni. Emellett készülünk a nyárra – rengeteg felkérésünk van, próbálunk ezeknek megfelelni, a július-augusztus mindig húzós időszak.
Bálint: Azt hinné az ember, hogy nyáron egy kicsit lenyugodhat, de nálunk a nyár is ugyanolyan intenzív, nálunk a nyár a szezon.
Albert: A nyár a szezon és év közben is tart. Az elmúlt két évben szinte nem volt olyan, hogy ne legyen semmi dolgunk, ezért az éveket nem tudjuk könnyen lezárni, kicsit összemosódnak.
Tasi Annabella
maszol.ro

A kommunizmus áldozatainak emléknapján tartott nagyváradi rendezvényről
Az előző évekhez hasonlóan idén is megemlékezést szervezett Tőkés László európai képviselő nagyváradi parlamenti irodája és a bihari Magyar Polgári Egyesület a kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én. 
Késő délután koszorúzásra került sor a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán, a kommunizmus áldozatainak emléktáblájánál, ahol Szilágyi Zsolt kabinetvezető, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke mondott rövid emlékbeszédet.
Ezt követőn a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében tartottak fórumot, az egybegyűlteket Nagy József Barna, az egyesület elnöke köszöntötte, bemutatva a meghívottakat.
Elsőként Tőkés László EP-képviselőt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét kérte szólásra. A püspök elöljáróban vázolta a történelmi-földrajzi, valamint politikai és lélektani kontextust, amelynek keretében sor került a rendezvényre. Utalt a tavalyi 1956-os emlékévre, illetve a most zárult Gulág-emlékévre, hangsúlyozta az emlékezés és múltidézés jelentőségét, sürgette a további feltárásokat, elszámoltatásokat, igazságtételt, hiszen mind a mai napi kettős mérce uralkodik a világban a fasizmus és a kommunizmus bűntetteinek megítélésében. Felhívta a figyelmet arra, hogy a mai fiatalabb generációk milyen keveset tudnak a totalitárius rendszerek szörnyűségeiről, s azon belül is a kommunizmus népirtó, embernyomorító gyakorlatáról, ami pedig máig élő valóság a világ különböző tájain – példákat is említett a továbbélő kommunizmus egyes jelenségeiről mind Románia, mind Magyarország vonatkozásában, de nem hagyta ki Ázsiát sem, ahol manapság is egymilliárd ember él a vörös csillag árnyékában. A szovjet blokkban végbement, kellőképpen máig nem ismert törvénytelenségek és megtorlások egyik jelentős, magyar vonatkozású szegmensét jelentik a második világháború utáni munkatáborokban történtek; a Gulág-Gupvi-hálózatba kényszerített, ott szenvedett és elpusztult honfitársaink kálváriájáról ad egyfajta eligazítást az a kötet is, amit nemrég adott ki az MPE. Tőkés László méltatta az Amit a Gulágról mindenkinek tudni kell című kiadványt, ami elsősorban a romániai magyar ifjúságnak készült, de bárki haszonnal forgathatja.
Kitért arra is, hogy a mai Magyarország, de általában is a magyarok élen jártak és járnak a kommunizmus elleni harcban – lásd 1956-ot –, amely küzdelem békeidőben az emlékezetpolitika szintjén folyik. A magyar Országgyűlés elsőként a világon iktatta törvénybe 2000-ben a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapját. Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát 1947. február 25-én hurcolták el jogellenesen a Szovjetunióba a kommunistákkal szembeni kiállása miatt, ez a nap lett a hivatalos magyar emléknap, amikor is fel kell idéznünk: a kommunizmus fekete könyve körülbelül 100 millióra teszi a vörös diktatúra áldozatainak számát az egész világon.
Ugyanakkor mások mellett Tőkés László is kezdeményezője és sürgetője volt közel egy évtizede annak, hogy európai szinten is bélyegezzék meg a mindenkori diktatúrákat és szörnyűségeiket, s ne csupán a holokauszt essen e megítélés alá, hanem a kommunista népirtás is. Csupán 2011-re sikerült elfogadtatni – s ezt is csak az Európai Unióban –, hogy kodifikálják a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapjaként augusztus 23-át, a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásának napját. Ugyanebben az évben alakult meg Az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja, amely európai szinten igyekszik koordinálni a totalitárius múlt feltárásával foglalkozó nemzeti intézmények tevékenységét. Tőkés László ennek egyik védnökeként azóta is szorgalmazza egy nemzetközi törvényszék felállítását, amelynek üldöznie és elítélnie kellene a kommunista bűnösöket. A püspök szem- és fültanúként idézte fel azt is, hogy a magyar származású néhai amerikai politikus, Tom Lantos már 2007-ben arról beszélt a kommunizmus áldozatai washingtoni emlékművének avatásán, hogy a fasiszta és kommunistaönkényuralom mellett egy harmadik típusú is leselkedik a modern világra, mégpedig az iszlám fundamentalizmus. S lám, míg az ateista diktatúrákban „a bűn és a Sátán ellen szabad lelkiismerettel” kellett viaskodniuk a jó keresztényeknek, ma élet-halál harcot kell vívniuk szerte a világban az Isten nevében vagy épp valamilyen obskurus ideológia jegyében fellépő fundamentalisták ellen.
Erdélyi EP-képviselőnk végül meleg hangon méltatta a rendezvény díszmeghívottját, dr. Kiss Tamást, aki 1956. október 10-e körül Szegeden évfolyamtársaival együtt egy hallgatói érdekvédelmi szervezetet alakított, majd egyik kezdeményezője és vezetője lett az október 16-án megalakult Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének. A 20-i szegedi nagygyűlés elfogadta azokat a politikai követeléseket, amelyek három nap múlva a forradalom követeléseivé váltak. Az ifjú joghallgató 22-én a Budapesti Műszaki Egyetem nagygyűlésén ismertette a Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetsége megalakulását és az elfogadott követeléseket, csatlakozásra szólítva fel a részvevőket. Részt vett a forradalomban, nemzetőrként pedig a szabadságharcban, 1957-es letartóztatásáig Tapolcán és Szegeden bujkált. 1958-ban az ún. Kiss Tamás és társai perben első fokon nyolc, másodfokon öt év börtönbüntetésre ítélték. Amnesztiával szabadult, segédmunkásként, majd raktárosként dolgozott a fővárosban, később Balassagyarmaton. Csak 1976-ban fejezhette be jogi tanulmányait, 1990–1994 között a nógrádi város alpolgármestere volt. 1996–99 között kormány-főtanácsadóként a politikai üldözöttek ügyeivel foglalkozott. 2002-ben a Pofosz alelnökévé választották. Küldetése az 56-os forradalom és szabadságharc emlékének őrzése, a fiatal generációk felé való közvetítése. Mai napig rendszeresen ad elő és szerepel ez ügyben is rádió- és tévéműsorokban.
A püspök emlékeztetett: Kiss Tamás méltán kapta meg 2006-ban a kisvárdai Tőkés László Alapítvány díját s lépett a díjazottak illusztris seregébe. Az akkor őt laudálót idézve elmondta róla: a meghívott „nem magamutogató ember”, pedig „a forradalom viharmadara volt”. Hiszen például az október 23-i nagyszabású budapesti diáktüntetés – amely a Szegedről indult és Magyarország egyéb egyetemi városaiban már zajló forrongás csúcsosodása volt – úgy torkollott népfölkelésbe és szabadságharcba, hogy akkor már kidolgozott követelések találtak országos és lelkes helyeslésre. „Ezek az ifjak, s elsősorban a szegediek gyúrták és hajították el azt a hógolyót, amiből a sztálinista rendszert elsöprő hatalmas lavina támadt” – idézte Tőkés László a korabeli méltatást, emlékeztetve: 1956 Erdélyben is főként az ifjúság soraiban talált erősebb visszhangra, s a rezsim aránytalanul kemény megtorlása is rengeteg – magyar és román – fiatalt érintett, többnyire teljesen ártatlanokat.
Kiss Tamás Az 1956-os forradalom indító szikrája, a szegedi MEFESZ címmel tartott – értékes, kevéssé ismert kép- és hanganyaggal kísért – érdekfeszítő előadást úgy, hogy nem hazudtolta meg önmagát: „Sosem az Én került előtérbe, hanem mindig a Mi.” Visszaemlékezésében a múltbéli történések több, kevésbé ismert részletét domborította ki, majd reagált a hallgatóság felvetéseire, végül közösen állapították meg: bár a magyar forradalom és szabadságharc kitöréséhez több szerencsés véletlen egybeesése is hozzájárult, ám a korabeli társadalmi-politikai helyzet nagyon is megérett rá. A szerencsétlen geopolitikai körülmények és a vörös terror miatt nem győzhetett, ám a kommunista világrendszeren súlyos sebet ejtett. Megfogalmazást nyert az is, hogy a megtorlás kegyetlen volt, de aztán a diktatúra puhulni kezdett Magyarországon, míg Romániában az 56-os eseményeket arra is felhasználta az önkényuralom, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösséget megroppantsa, megfélemlítse.
A házigazdák végül azzal köszönték meg a 83 éves Kiss Tamásnak a jelenlétet és a beszámolót, hogy „fejére idézték” egyik korábbi méltatójának mondatát, amelyet amaz életpálya-összefoglalónak szánt: „Egyszer fenn, másszor lenn, de mindig felelősséggel egymásért és a hazáért.”
tokeslaszlo.eu/cikk