Örökségünk Őrei: a Purjesz-Óváry Ház és a Sétatér csapata nyerte a kolozsvári vetélkedőt
Hétfő este a Kolozsvári Magyar Operában zárult az Örökségünk Őrei − Fogadj örökbe egy műemléket! kolozsvári vetélkedője. A zsűri, figyelembe véve a csapatok több hónapos tevékenységét, illetve a döntőre összeállított szkeccseket, eredményt hirdetett: a Református Kollégium, illetve a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájának csapata megosztva kapta az első díjat.
A kolozsvári vetélkedőbe 13 csapat nevezett be szeptember végén, közülük hat iskola hat csapata jutott a döntőbe. Rajtuk kívül még húsz csapat őrködik műemlékek felett Erdélyben a program keretében.
A szakmai zsűri tagjai Benkő Levente, a Művelődés kulturális folyóirat szerkesztője, Gaál György irodalom- és művelődéstörténész, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöke, Kádár Magor, kommunikációs szakértő, a BBTE tanára, Kozma Eliz, az Onisifor Ghibu Elméleti Líceum diákja, Makkai Bence reklámgrafikus, Maksay Ágnes, a kolozsvári Video Pontes stúdió vezetője, Tamás Ágnes, az RMDSZ kommunikációs szakértője, Winkler Gyula európai parlamenti képviselő, Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke voltak.
Horváth Anna, az RMDSZ kolozsvári szervezetének elnöke üdvözölte, hogy a versenyző fiatalok nem a romos épületeket látják csupán a műemlékekben. „Ha merünk nagyot álmodni, és egész életünket feltenni rá, ha megértjük azt, hogy mindenkire szükség van, idősre, fiatalra, civilekre, politikusokra, mindenkire, aki műemlékeinkért tenni tud és akar, akkor hiszem, hogy a ti erőfeszítésetek, a mi közös mozgalmunk sem lesz hiábavaló!”− fogalmazott.
Winkler Gyula EP-képviselő, az Örökségünk Őrei lelkes támogatója szerint a program megérdemelné, hogy európai szinten bevált jó gyakorlatként népszerűsítsék, amit ő már kétszer meg is tett Brüsszelben, az Európai Régiók Tanácsában, majd Strasbourgban a FUEN elnökség előtt. „Meggyőződésem, hogy tájékozott, céltudatos európai fiatal és tájékozott, céltudatos erdélyi fiatal ugyanazt jelenti”- fogalmazott, majd javasolta, hogy a csapatok ezután több nyelven készítsék el a műemlék-ismertetőket.
„Az, ami fontos nekünk, azt senki más nem fogja helyettünk megvédeni. Mi vagyunk ma felnőttek, akik ezzel tudunk foglalkozni, és holnap, akik ma az Örökségünk Őreiben vesznek részt” – figyelmeztetett Hegedüs Csilla, majd megköszönte a diákokat támogató tanárok, szülők munkáját.
A színpadon dübörgött a történelem
Ezután következtek a produkciók, többnyire dramatizált időutazások, amelyek során az örökbefogadott műemlékek vagy lakóik történetével ismertették meg a közönséget a diákok. Konkrét adatokat is megtudtunk, például azt, hogy a Marianum épületében működő leánynevelő intézet diákjai nemhogy csecsebecséket, de még rövid ujjú ruhát sem viselhettek, vagy hogy a Purjesz-Óváry Házban szovjet katonák rejtélyes parancsra lemészárolták a vacsoravendégeket, de azért előzetes készülés nélkül nem mindig volt követhető a tartalom, sokkal inkább a kreatív és bájos színpadi megoldások vonták el a figyelmünket.
A Státus paloták őrei, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum csapata remekül válogatott zenékkel érzékeltette az időutazást.
A Báthory István Elméleti Líceum csapata a Mauksch-Hintz-házat, azaz a patikamúzeumot fogadta örökbe. Előadásukban élő hegedűjáték is volt, de a legjobban mégis a kis Johann Martinon és tanulótársán mosolyogtunk, akik a gyógyszerésztudomány, illetve a matematika elsajátítása közben egymásba szerettek.
A Purjesz-Óváry ház örökbefogadói, a Református Kollégium csapatának tagjai bátran, minden „playback” nélkül dalra fakadtak és Szilvássy Karolájuk is legalább annyira megkerülhetetlen jelenség volt, mint amilyen az eredeti grófnő lehetett az Óváry-szalon híres vacsoráin.
A Sétateret örökbe fogadó Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájának csapata megmutatta, hogy milyen erős, amikor egy csomó fehérkesztyűs gyerek jelel élőzenére, a Marianumot (ma a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának épülete) örökbe fogadó Brassai Sámuel Elméleti Líceum csapatának előadása pedig a dokumentum és fikció keverésével lepett meg: kosztümös előadásukba egy visszaemlékező hangját szőtték bele.
Utolsóként lépett fel a János Zsigmond Unitárius Kollégium csapata, a tavalyi első díjasak, akik most a Tűzoltótornyot fogadták örökbe. Így a dramaturgiailag és színészileg legkiforrottabb előadás zárta a döntőt, az egykori Takácsok tornya történetét a jól ismert magyar népmesei keretbe helyezték, voltak benne „meg nem erősített krónikákból” merített poénok is, illetve Bogdán Farkas tavalyi, New York-szállós sikerre emlékeztető intermezzója.
Ez volt az egyetlen előadás, amelybe beleszőtték az aktuálpolitikát: bár a Tűzoltótorony épp felújítás előtt áll, Kolozsvár polgármesterét irgalmatlanul kifigurázták. Megemlítették a kétnyelvű táblák ügyét, a vésővel megtámadott műemlékeket vagy azt, hogy senki sem tudja, hogy mi történik a felállványozott New York szállóval.
Megosztott első díjat adott a zsűri
A zsűri tanácskozásának idejét helytörténeti kvízzel töltötték ki a szervezők, a közönség pedig – bár nem sikerült bevonni – türelmesen várt. Valóban éles vita folyhatott a háttérben, ugyanis az est házigazdája, Szilágyi Szabolcs legjobb rádiós tudását latba vetve tartotta szóval a közönséget, míg megérkezett a színpadra Hegedüs Csilla, aki a zsűri értékelését tolmácsolta.
„A legjobban azt az embert tisztelem, aki túllépi a saját határait, és ti ezt ma este is és az elmúlt hat hónapban is megcsináltátok”, mondta Hegedüs Csilla a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájából érkezett első díjas csapatnak, akik a Communitas Alapítvány Bölcs Diákok táborában való részvételt nyertek (vezető tanárok: Blaga Júlia és Albert Nagy Erika).
Ugyancsak első díjat nyert a Református Kollégium csapata, a Purjesz–Óváry-ház őrei (vezető tanár: Antal Andrea), ők Winkler Gyula EP-képviselő jóvoltából Brüsszelbe utazhatnak. „Meglepetés-házzal, slammel, takarítással – hozzák mindazt, amit számomra az Örökségünk Őrei jelent” – dicsérte meg a csapatot Hegedüs Csilla.
A Transylvania Trust Alapítvány felajánlásának, az Electric Castle fesztivál jegyeknek a János Zsigmond Unitárius Kollégium csapata, a Tűzoltótorony őrei (vezető tanár: Solymosi Zsolt) örülhettek. Szintén ők a döntő kvízjátékának nyertesei is, így az április 3–9. között megrendezendő Humorfeszten is részt vehetnek.
Az RMDSZ Kolozs Megyei Szervezetének, Csoma Botond képviselőnek és László Attila szenátornak köszönhetően az Apáczai Csere János Elméleti Líceum csapata, a Státus paloták őrei (vezető tanárok: Antal Orsolya és Adorjáni Mária) Vibe Fesztivál belépőjegyekkel lettek gazdagabbak.
A MIÉRT EU-táborába a Báthory István Elméleti Líceum csapata, a Mauksch-Hintz-ház őrei (vezető tanár: Vincze Csilla) mehetnek.
Az IDEA Könyvtér könyvjutalmát a Brassai Sámuel Elméleti Líceum csapata, a Marianum őrei (vezető tanárok: Szász Enikő és Vajnár János Zsolt) vihette haza. A döntős csapatok mindegyike részt vehet az Örökségünk őrei nyári táborában.
Zs. E.
maszol.ro

Egy cseppnyi Székelyföld a román főváros szívében
A Romániai Magyar Közgazdász Társaság kezdeményezésére és szervezésében több mint két éve tartanak székely termékeket felvonultató vásárt Bukarestben. A többnyire havi rendszerességgel megtartott, magyarul Az a szép, románul Ozosep elnevezésű rendezvény nagy népszerűségnek örvend a látogatók körében.
Az első vásárt 2014 novemberében tartották a Balassi Intézet – Magyar Kulturális Központ udvarán. „A frissen megalakult bukaresti RMKT-nak az egyik gyűlésén egy kollégánk vetette fel az ötletet, hogy Székelyföldről elszármazott, Bukarestben élő közgazdászokként, valamilyen módon hozzá kellene járulnunk az otthoni régió fejlődéséhez. Így jött egy székelytermék-vásár megszervezésének az ötlete, amely keretében a helyi kistermelőknek lehetőséget szerettünk volna biztosítani a kimozdulásra és a betörésre a fővárosi piacra, ahol köztudottan nagy a vásárlóerő. Úgy gondoltuk, hogy ez azért is jó ötlet, mert a így a pénz nem itthon egyik zsebből vándorol a másikba, hanem a külső tőke bevonása hozzájárulhat a gazdasági növekedéshez. Mi sem akartuk a világot megváltani, de úgy gondoltuk, hogy a lehetőségeinket kihasználva tudunk segíteni ebben. A vásár ötletét először sok kollégánk közül is szkeptikusan fogadta, mivel a szakmai szervezet tevékenységébe kellett beilleszteni a vásárszervezést mint plusz feladatot, másrészt felvetődött a kérdés, hogy kinek lesz ideje, energiája szabadidejében ezzel foglalkozni. Mert ha valamit szervezünk, azt rendszeresen és rendesen meg kell csinálni. Aztán mégis egy lelkes csapat állt össze, és meg is szerveztük az első vásárt. Szerencsénkre mellénk állt Hargita Megye Tanácsa és az akkori megyei agrárkamara is” – mesélte Juhász-Borsa Orsolya, az RMKT bukaresti szervezetének alelnöke, a vásár egyik alapítója.
Az a szép – Ozosep A vásárt magyarul Az a szépnek, románul Ozosep-nek nevezték el, mivel az volt a tapasztalatuk, ha egy román ember semmit sem tud a magyarokról, a többség mégis ismeri az Az a szép kezdetű dalt. Gasztro-kulturális eseményként indították, és most is igyekeznek ezt a vonalat megtartani, de nem csak a székelyföldi gasztronómiát népszerűsítik, hanem mindig szerveznek különböző kulturális programokat és ezzel is színesítik a vásárt. Zenekarokat hívnak, mindig van kézműves foglalkozás gyerekeknek, volt már román és magyar borok kóstolója stb. Az utóbbi egy évben a Cărturești könyvesbolt udvarán, a Verona-kertben tartották a rendezvényt, ahol megsokszorozódott a látogatók száma.
Juhász-Borsa Orsolya elmondta, általában 25-30 kistermelő vesz részt Hargita, Kovászna és Maros megyéből, nagyrészt Székely Termék logó alatt gyártó termelők. Igyekszünk lefedni minden kézműves termékkategóriát, de úgy, hogy fölösleges konkurenciát ne csináljunk a termelőinknek, nem hívunk tíz sajtkészítőt, hanem meghívjuk a három legjobbat. Minden alkalommal főzünk gulyást a látogatóknak. Volt egy időszak, amikor minden alkalommal más szakácsot hívtunk, mivel a gulyás különleges étel, ahány ház, annyiféle recept szerint készül, és így a látogatók megkóstolhatták több variációját is. Az utóbbi két alkalommal székely hot-dogot is készítettünk. Ez az ismert hotdog újragondolt, természetes és ízletes alapanyagokból készült változata. Mindent Székelyföldről vásárolnak hozzá: csíki kifli, kézműves kolbász, minden alapanyag székely, különböző otthoni feltétekkel, szószokkal. Reméljük, hogy hamarosan a csíki termékvásáron is be tudjuk mutatni. A bukaresti vásár látogatóinak nagyon ízlett.”
Kultúrák találkozása Eddig tizenhét alkalommal tartottak vásárt, amelyen átlagban négyezer-ötezer látogató fordul meg a két nap alatt. Az Ozosep-et próbálják havi rendszerességgel megszervezni, nyáron a nagy meleg miatt szokott elmaradni. A szervező rámutatott, van versengés a gazdák között, hogy ki menjen éppen, de mindenképp prioritást élveznek azok, akik az első perctől kitartottak a szervezők mellett. De amikor van egy-egy új termékkategória, vagy valamelyik termelő nem tud jönni, akkor mindig hívnak újakat. Az egyetlen kritérium az, hogy minőségi termékei legyenek. Volt már arra is példa, hogy a vásáron való részvételnek köszönhetően egyik-másik termelő termékei bukaresti üzletekbe, vagy bisztrókba is bekerültek.
„Rendkívüli, hogy jönnek a kistermelők és minőséget nyújtanak, jókat esznek itt a látogatók, és mindenki örül egymásnak, de sokkal komplexebb ez a projekt. Gyakran fordult elő, hogy itt történt az első találkozás egy román és egy magyar ember között. Olyanok jöttek a vásárba, akik elmondták, hogy a magyarokról rossz véleményük volt korábban, de ez a vásáron megváltozott. A bukaresti románok, akik eljönnek, összebarátkoznak a termelőkkel és sok esetben eljönnek Székelyföldre kirándulni, és a székelyföldi termelők is egyre jobban beszélik a román nyelvet. A termelők is egyre igényesebb standokkal, csomagolásokkal és termékekkel jönnek a vásárba. Gyakran érkeznek külföldiek is, akik itt dolgoznak Bukarestben, és ők is hozzák a gyerekeiket foglalkozásra. Emlékszem egyszer egy színes bőrű, egy magyar és egy román gyerek ült egymás mellett, kérdezte a román gyerek az anyukájától, hogy a többiek milyen nyelven beszélnek. Valószínű, hogy először találkozott ez a kisgyerek az interkulturalitással. Vannak ilyen hozzáadott értékei is ennek a vásárnak azon túl, hogy külső tőkét vonz be a székelyföldi régióba.” Családi program A szervező kiemelte, folyamatosan érdeklődnek úgy a magyarok, mint a románok arról, hogy mikor lesz a következő Ozosep. Nem úgy hirdetik, mint egy egyszerű vásárt, hanem mint egy hasznos hétvégi családi programot, ahol a gyerek és a szülő is ki tud kapcsolódni. „Jönnek, a gyerekek beülnek a gyerekfoglalkozásokra, a szülők szétnéznek, megkóstolják a termékeket, együtt ebédelnek, megisznak egy pohár pálinkát, meghallgatnak egy koncertet és este hazamennek. Sokan vannak, akik reggel bejönnek és este hazamennek, például Mitica Popescu, ismert román színész minden alkalommal eljön a feleségével. De volt, hogy székelyföldi zenekarnak volt lehetősége bemutatkozni és ezt követően sikerült más nagyobb eseményekre is meghívást kapniuk. Ilyen például a One More Minute borszéki együttes, amely zenélt nálunk néhány alkalommal, és itt hallotta őket valaki zenélni és kezdték hívni őket több helyre. Sok a visszatérő látogató, barátságok alakultak ki, nagyon igénylik a vásárt – összegzett Juhász-Borsa Orsolya. A legközelebbi Ozosép vásár május végén lesz, ezúttal ismét a Balassi Intézet kertjében, a magyar napok keretében.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Migránsokkal és régióbeliekkel pótolja Kolozsvár a munkaerőt
„Ott tartunk, mint Németország a ’70-es, ’80-as években”
Bár országunk második legnagyobb városában tucatnyi állami és magánegyetem működik, a metropolisz övezet lakosságának száma pedig eléri, mi több, egyes adatok szerint meghaladja a félmilliót, a hazai tőkével működő nagyvállalatok és a multinacionális cégek sok esetben képtelenek megfelelően képzett munkaerőt találni. Emlékezzünk csak vissza: a világszinten több mint 45 ezer alkalmazottat számláló, többek között a gépkocsi iparnak kábeleket gyártó világcég, a Fujikura is képtelen volt megfelelő számú munkást találni, így a… szamosújvári börtönhöz fordult segítségért. A büntetés-végrehajtó intézmény száznál is több fogvatartottja több hónapon keresztül stabil munkaerőt jelentett a japán érdekeltségű vállalat számára. Másfelől, mindenki számára ismert, hogy a számítástechnikai és távközlési iparban valóságos fejvadászat zajlik a jól képzett és tapasztalattal rendelkező munkaerő biztosítására. Hogyan pótoljuk a munkaerőhiányt?
Egyre nehezebb megbízható és hűséges alkalmazottakat találni, panaszkodnak a vállalkozók. Újabban már nem csupán a nagyvállalatok, hanem a kis- és középvállalatok is akkut munkaerő-hiánnyal küszködnek: egyikük, a Kolozsvár belvárosában működő Rosa gyorsétkezde például a nagysomkúti menekülttáborból alkalmazott szír migránsokat, szám szerint ötöt. Tény, a tulajdonos maga is szíriai és segíteni akart honfitársain, tettének viszont nem csak ez volt az indítéka: szerinte az itteni munkaerőpiacon nehezen talál hosszú távra alkalmazottakat. Ezt az elmúlt időszakban több más vállalkozó is alátámasztotta: az egyetemet frissen végzettek rendkívül igényesek, már az alkalmazás pillanatától magas fizetést, ételjegyeket, szolgálati mobiltelefont vagy akár autót, lakást kérnek, holott nincs tapasztalatuk a betöltendő munkakörben, nincs reális rálátásuk arra a piaci ágazatra, amelyben dolgozni fognak.
A legnagyobb humán erőforrás-fluktuáció a számítógépes programozók esetében tapasztalható. A tehetséges fiatalokat már rögtön a felvételit követően kiszemelik a különböző cégek fejvadászai, akik követik egyetemi tevékenységüket, a cégek pedig gyakornoki programok meghirdetésével édesgetik magukhoz a fiatalokat, majd a legrátermettebbeknek ajánlatot tesznek, esetekben akár 500 eurós kezdő fizetést is biztosítanak. Adataink szerint a szenior programozók 5–8 ezer eurós juttatást is kaphatnak, a vezető programozók fizetése elérheti a 10 ezret is. Az aránytalanul magas fizetések, illetve a számítástechnikai és távközlési cégek közötti, sok esetben egészségtelenül élénk versengés visszás helyzetet idéz elő: a humán erőforrás akár 20–40 euró többletért átsétál egy másik céghez. Ám itt sem marad sokat, ugyanis amennyiben egy másik vállalat ugyanennyivel többet biztosít számára, azonnal továbbáll. Ekképp – bizonyos értelemben – az IT&C cégek saját sikerük áldozataivá válnak.
Sok egyetem, sok diák, alacsony munkakedv
Összeszámoltuk: Kolozsváron tucatnyi állami és magán felsőfokú oktatási intézmény működik, amelyekben körülbelül 100 ezer diák tanul. Közben sok vállalkozó nem talál – szakképzetlen – munkaerőt, például kiszolgálót vendéglőbe vagy gyorsétkezdébe. A szakképzett munkaerővel még nagyobb a gond, állítják egyes vállalkozók.
A kolozsvári szír vállalkozó a következőképpen indokolta döntését: „Az ötlet abból is adódott, hogy Kolozsváron elég gyenge a munkaerő-kínálat ebben a szektorban, amely nem kíván különösebb képesítést. Azok, akik munkaerő-toborzó cégeken keresztül jelentkeztek, általában néhány hónap múlva továbbálltak. Így támadt az az ötletem, hogy a menekülttáborból hozzunk honfitársakat, akiknek így segítséget nyújtunk a romániai beilleszkedésben. Elmentem Nagysomkútra, és elbeszélgettem a menekültekkel, akik közül tavaly 5 fiatalt hoztam Kolozsvárra, kiadó lakást kerestem nekik, és alkalmaztam a gyorsétkezde-láncban. Szorgalmasak, jól kijönnek kollégáikkal” – nyilatkozta az üzletember.
Lapunk az egyik menekülttel, Mahmouddal vette fel több ízben a kapcsolatot. Elmondta: elégedett a munkahellyel, főnöke rendesen bánik vele, nincsenek lakhatási gondok.
– Sok a munka. A tizenkét órás műszak után sok esetben román nyelvtanfolyamra kell járnom. Szerencsére befogadó országom nyelvét a kollégáktól és az ügyfelektől is el tudom sajátítani, akikkel alkalomadtán más témáról is beszélek, mint ami szigorúan a munkahelyi teendőimmel, azaz a felszolgálással és a különböző ételekkel kapcsolatos – mondta Mahmoud, aki arra törekszik, minél jobban illeszkedjen be a kolozsvári közösségbe.
A Clujana sem talál munkásokat
Nem csupán a kisvállalkozók küszködnek munkaerő-hiánnyal. A napokban a volt Herbák (ma Clujana) cipőgyár igazgatója, Florin Gliga húzta meg a vészharangokat: a Ziua de Cluj napilapnak azt nyilatkozta, a vállalat egyre nehezebben talál olyan személyeket, akik a lábbeli-gyártásban dolgoznának. – Arra kényszerülünk, hogy a megye más településeiről hozzunk munkásokat. Egyre kevesebben hajlandók az iparban dolgozni, mert Kolozsváron sokkal több könnyűnek számító munkahelyet tartanak számon a fiatalok. Jelenleg jelentős számú csoportokat szállítunk Kolozsvárra például Tordáról és Aranyosgyéresről. Ugyanakkor a Kolozsvárhoz közelebb eső kisebb településekről is igyekszünk munkásokat találni – jelentette ki a mintegy 400 személyt foglalkoztató gyár vezetője. Közölte azt is, hogy a kolozsváriaknak tudatosítaniuk kell: amennyiben helyi, például Clujana terméket vásárolnak, azzal lehet éppen valamelyik szomszédjuk számára biztosítanak állást, s ezáltal megélhetést.
„Ott tartunk, mint Németország az 1970-es, 1980-as években. A helyi munkaerő egyre kényesebb, nem hajlandó bármit megcsinálni, azonnal magas fizetéseket kér, amit sok kisvállalat képtelen megadni.” – nyilatkozta lapuknak egy kolozsvári vállalkozó.
Van munkahely, de munkanélküli is
A posturi.gov.ro kormányzati portál szerint Kolozs megyében közintézmények két igazgatót és egy szakfelügyelőt keresnek. A Kolozs Megyei Nyugdíjosztálynál például megüresedett az ügyvezető igazgatói szék. Az írásbeli felvételit április 12-én 10 órától tartják. Ugyanakkor a Közegészségügyi Igazgatóságnál is vezetőt keresnek. Az írásbeli megmérettetésre április 5-én szintén 10 órakor kerül sor. A Kolozsvári Polgármesteri Hivatal is megjelenik az említett weboldalon: a városháza kilenc szakfelügyelőt, míg a Babeş–Bolyai Tudományegyetem… egy szabót keres.
Témához tartozik az is, hogy a Karrierbörze legutóbbi két kiadásán 8 ezer személy vett részt; ebből 3 ezren a kizárólag a számítástechnikai és távközlési iparág számára szervezett rendezvényen.
A Kolozs Megyei Munkahelyelosztó Ügynökség legutóbbi adatai szerint tavaly decemberhez (ekkor 493 ezren kerestek állást) képest 2017 januárjában 0,1 százalékkal kevesebb volt a munkanélküliek száma az országban.
Tavaly novemberben országos szinten történelmi mélypontra süllyedt a munkanélküliségi ráta: 5,9%. A statisztikai adatok szerint legutóbb 2009 elején volt még ilyen alacsony ez az arány. „A cégek egyre nehezebben találnak munkaerőt, így azt gondoljuk, az alacsony munkanélküliségre vonatkozó adatok helyesek. Az elmúlt két-három évben a cégek folyamatosan panaszkodnak, hogy nem kapnak személyzetet, nem tudják betölteni a megüresedett állásokat – nyilatkozta a sajtónak Paladia Petrar, a humán erőforrásokkal foglalkozó Integra cég egyik vezetője. Hozzátette: a leendő alkalmazottak annyira „elkényesedtek”, hogy több esetben elveszítik érdeklődésüket, nem jelennek meg a beütemezett állásinterjún. Ugyanez történt a 2008–2009-es világgazdasági válság kezdete előtt. Akkor is azt tapasztaltuk, hogy a munkavállalók elvárásai sokkal magasabbak, mint amit a munkaadók fizetés vonatkozásában ajánlani tudnak.
„Nem a szakma, hanem a kompetencia és a képesség”
Progresszív gondolkozásmódja van Daniel Donnak, a Kolozs Megyei Munkaerő-elosztó Ügynökség volt igazgatójának. – Radikális szemléletváltásra van szükség a tanügyben, teljesen más iskolai tanrendre van szükség. Ezeknek lépést kell tartaniuk a korral, a társadalom és a munkapiac elvárásaival és igényeivel. De hát ki vállalja, hogy elbocsát több ezer tanárt, s megreformálja a tanügyet? – tette fel a retorikus kérdést a szakember.
Szerinte a cégek nem tudnak addig várni, amíg gyökeres változások következnek be a tanügyben.
– Már régen nem a szakmák kódja szerint kellene keresni a humán erőforrást, hanem a készség, rátermettség, kompetencia és a hajlam alapján. A munkaadók be tudják tanítani őket. A Clujana cipőgyár például képtelen alkalmazottakat találni, mert az ügynökség csupán a COR kódok alapján keresi őket – vélekedik Daniel Don.
A munkaügyi szakember adatai szerint Kolozs megyében jelenleg 8 ezerre tehető a munkanélküliek száma.
Szabadság (Kolozsvár)

Egyetem-népszerűsítő körúton volt a PKE
Székedi Levente, Pásztor Rita, Bánffy-Benedek Andrea, Szilágyi Ferenc, Kristófi János, Kulcsár Árpád, Bordás Andrea, Flórián Gyula egyetemi oktatók, valamint Nyíri Enikő kommunikáció és PR-felelős a múlt hét folyamán látogatást tett a nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceumban, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban, a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban, a margittai Horváth János Elméleti Líceumban és az érmihályfalvai Főgimnáziumban.
A diákok betekintést nyertek a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem életébe, képzéseibe, interaktív játékokkal szemléltették a társadalomtudománnyal foglalkozók kutatási tevékenységét, pályaválasztással kapcsolatos hasznos információkat mondtak el az oktatók, valamint gyors és hatékony német nyelvoktatásban részesültek a diákok.
Az egyetemnépszerűsítő körút résztvevői köszönik az intézményvezetők, tanárok és diákok kedves fogadtatását. A következő hét folyamán még több képzőiskolába ellátogatnak.
A PKE továbbra is hívja és várja a középiskolás diákokat az április 11-ei egyetemi nyílt napra.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Egy józan hang a jobboldali testvérháborúban
A kétezres évek elején, konkrétan 2001-ben bontott zászlót az azóta széles körű ismertségre szert tett Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom. Abban az évben szervezték meg az első Magyar Sziget fesztivált is.
A második alkalommal, 2002-ben e sorok íróját is meghívták a rendezvényre, akárcsak a következő három esztendőben. Ezt csak azért tartottam fontosnak megjegyezni, mert lényeges kérdés, hogy az ember egy rendezvényről a sajtóból tájékozódik, vagy megtapasztalja annak hangulatát, lüktetését. A Magyar Sziget kompromisszum- és pártkötődés-mentes nemzeti fórum volt ebben az időszakban, akárcsak szellemi utódja, az erdélyi EMI-tábor.
Időközben konfliktus alakul ki az alapító elnök, Toroczkai László és az elnökségi tagok között. Az utóbbiak végül a békés elvonulás mellett döntöttek, és megalapították az Egyesült Magyar Ifjúság nevű szervezetet. Ismét kénytelen vagyok beiktatni egy személyes vargabetűt: az EMI alapítói mindmáig a legjobb barátaim közé tartoznak, az akkori konfliktusban egyáltalán nem voltam elfogulatlan, ma sem vagyok az.
Mindez meglehetősen közismert volt HVIM-es körökben, így nem csodálkoztam, hogy 2006-ban már nem kaptam meghívót a Magyar Szigetre, azt a műsorszámot, amelyben addig szerepeltem (határon túli sajtóklub), törölték a programból. Az EMI alapítók és Toroczkai László közötti konfliktusról nem írok, mert felesleges. A sebek behegedtek, a felszakításuk nem szolgálná a nemzet ügyét. Az egészet csak azért tartottam fontosnak papírra vetni, hogy jelezzem, meglehetős fenntartásom volt a HVIM alapító elnökével szemben, s annak sem tudtam maradéktalanul örülni, amikor Vona Gábor közel egy éve meghívta a Jobbik elnökségébe.
Az azóta eltelt esztendő alatt azonban sok minden megváltozott.
A Jobbik a Fideszben jelölte meg a fő ellenséget, retorikájának egyik meghatározó eleme lett, hogy a Fidesz nemzeti szempontból semmivel nem jobb az MSZP-nél.
E szólam három szempontból is problematikus.
Elsősorban nem igaz. Nem hinném, hogy szükséges-e egyáltalán érvelni ebben a kérdésben, annyira eklatáns a különbség a két tábor között. (Vona Gábor 2016-os évértékelő beszédében közelítette meg reálisan ezt a problémát. Akkor implicit egyetértett azokkal, akik szerint mégiscsak jobb az Orbán-kormány, mint bármelyik MSZP-s kormány. Joggal tette fel a kérdést, hogy rendben, „de ez mérce”? Eszmei síkon nyilván nem mérce, egy nemzetben gondolkodó párt számára nem a minősített hazaárulás a viszonyítási pont, de a gyakorlati politikában illetve az elmúlt negyed évszázadot tekintve, bizony ez is egyfajta kikerülhetetlen összehasonlítási alap.)
Másodsorban e hamis tézis fennen hirdetése azt üzeni, hogy a kampányban bármit lehet, megengedett valótlan szólamok tudatos hirdetése. A Jobbik ezzel elvesztette morális fölényét, azt a fölényt, amit mindaddig birtokolt, amíg kommunikációja megmaradt az igazság és igazságosság, talaján.
Harmadsorban pedig, ha egyenlőségjelet teszünk a Fidesz és a baloldal közé nemzetpolitikai szempontból, akkor implicit megengedhetővé válik az utóbbival akár a hallgatólagos együttműködés is, a kormánybuktatás érdekében.
Legnagyobb meglepetésünkre ki az, aki a Magyar Idők újságírójának megannyi csapda-kérdését (hanuka-üdvözlet, Betyársereg, a Jobbik elvi alapjainak megingása, az értelmiségi holdudvar morgolódása) ügyesen kikerülve rámutat a lényegre ebben a kérdésben (is)?
Toroczkai László. Kiáll a néppártosodás mellett, azt szavazóbázis növelésnek nevezi, miközben hangsúlyozza a radikális mag megtartásának fontosságát, éles különbséget tesz a magukat baloldalinak mondó véleményformálók és az általuk megvezetett emberek között, akiknek a szavazataira a Jobbik joggal számít, sikernek nevezi a bevándorlásügyi népszavazást, jelzi, hogy egyetért a Jobbik által meg nem szavazott migrációügyi alkotmánymódosítással, nem hallgatja el a kormány érdemeit a migránsválság ügyében, hangsúlyozza a határkerítés fontosságát, amit a baloldal garantáltan elbontana, s figyelmeztet annak veszélyére, hogy míg a Jobbik és a Fidesz egymással vannak elfogva, a magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetség Soros-támogatással nevető harmadikként kerülhet ki az 2018-as megmérettetésből.
Ami, tegyük hozzá, minden retorikai túlzás nélkül Magyarország végét jelentheti. A Jobbik szakpolitikusait hét éve még tűzzel-vassal irtani akaró radikális politikus polgármesterként minden jel szerint eljutott a felelős nemzeti gondolkodásig.
Örömteli, hogy akad egy józan hang a nemzetpolitikai szempontból olyannyira káros Fidesz–Jobbik háborúban. S e józan, mérsékelt, a lényegre figyelmeztető hang csak hitelesebb attól, hogy egy korábbi ultraradikális politikus mondhatja magáénak.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma/szerintunk

Kompromisszumos megoldás
Csütörtöki kimenő
Románia számára a nemzetiségi kérdés mindig a taktikai megfontolások és cselekvések sorába tartozott. Soha nem volt a nemzetépítés stratégiájának része. Csupán elterelő hadmozdulat, a külvilág számára megrendezett színjáték volt az időről időre történő „megoldás”.
Ezeket a mondatokat valamikor huszonöt évvel ezelőtt kellett volna leírnom, a nagy remények korában, amikor úgy tetszett, hogy az érdekvédelmi szervezet erőfeszítései nyomán a törvényhozás két háza belátta, hogy meg kell adni a nemzetiség számára a szabadságjogoknak több mint minimumát. Amikor az volt a cél, hogy Románia bekerüljön az EU-ba. Vagyis eljátszatták velünk, eljátszották nekünk és a külvilágnak azt, amit Gróza Péter már egyszer eljátszott ’45-ben Észak-Erdély visszaszerzéséért, amit másodszor Ceauşescu (RKP) eljátszott 1968-ban, Csehszlovákia lerohanásának másnapján, és odavetettek nekünk csábos lehetőségeket, amikkel éltünk is, amíg lehetett, tágítottuk, amíg a szorítás nem volt erős, de amelyeket mindkét esetben gyorsabban-lassabban, nyíltan és álságos módon visszavettek, megnyirbáltak, letörték törekedéseink elánját, felvilágosítottak naivságunkról. De nem eléggé. Nem volt elég kiábrándult hívő, cselekvő. Futotta 1989 utánra is.
Mindez hetek óta itt van a szemem előtt, ahogyan a katolikus gimnázium ügye nem alakul. Ahogyan egyre világosabb, hogy a döntéshozók vonakodnak még egy magyar iskolát megteremteni, rehabilitálni, restaurálni, még egy magyar iskola működését törvényes alapokra helyezni. Mert nálunk – s ez közhely – a kivívott jogok elévülnek, nincs állandóság, jogfolytonosság, jogbiztonság. Nem számítanak a (szerencsés, kedvező) precedensek.
Aztán felötlött bennem a megoldás is. A hangsúly a kormányzat (tanügyi, nemzetépítészeti hivatal) felfogásában nem a katolikuson van – az hidegen hagyja őket, hiszen a kommunista ateizmus emlőin nőttek fel a mai döntéshozók atyái, minden sűrű keresztvetés, ál-ájtat ellenére is – hanem a magyaron. Csak magyart ne. (Muzulmán pl. lehet, az úgy is Küsztendzsiben – Konstancán románul oktat.)
Tehát akkor létesüljön a tervezett katolikus iskolában egy román görögkatolikus osztály is. A Vatikán védelme alatt.
A menetrend is előre látható közel tíz alatt.
Előbb a kétnyelvű feliratok cserélnek helyet az iskolában. A kisebbség (ez esetben gk-osztály) pozitív diszriminációjának jogcímén. A tanári ajtajáról lekerül a „Tanári szoba” felirat, mert a cancellariának nem pontos megfelelője.
Aztán létrejön a második román osztály, és a legjobb és legvilágosabb termet igénylik maguknak, amit az igazgatóság készségesen megad. Ahogy annak sincs akadálya, hogy a két aligazgató és a főtitkár ne magyar legyen, a tanári gyűléseken lassan és kizárólag csak románul szabad felszólalni. Az iskolarádióban egy perc katolikus, azaz magyar zene még sugározható. Egyebekben szigorúan nemzeti. Elvégre ez a Şcoala Ardeleană.
A magyar osztályokban is kötelező a gk hittételeit tanítani, és az iskola előbb két nevet kap, mondjuk Kájoni János és Simion Bărnuţiu nevét, aki 1848-ban a lehető legtürelmetlenebb álláspontot képviselte a magyarsággal szemben. Ki akarta őket űzni a pannon pusztákra. (Beszéde minden jobb román ’48-as szöveggyűjteményben olvasható.) Persze az iskola magyar igazgatója beleegyezik, mert fogalma sincs, hogy ki is ez a Barnucz Simon. És a történelemtanár hiába tiltakozik, arra ügyet sem kell vetni, mert a hülye el akarja rontani a szépen kialakult együttműködést és testvériséget. A felirat az ötödik évtől már csak Simion Bărnuţiu Nemzetteológiai lyceum.
A hatodik éven a román osztályok száma több mint fele a római katolikusokénak. Sőt egyes 11-12. osztályokban elkezdődik a vegyítés, az órák egy részét már kizárólag államnyelven tartják, nem csupán az ún. nemzeti tantárgyakat.
A kilencedik esztendő táján a Görögkatolikus Lyceumban már alig várja az igazgatóság, a titkárok, a jegyző és a tanügyi főhivatal, hogy elballagjon az utolsó katolikus osztály, mert az alapítás tizedik évfordulóját nagy pompával kell megünnepelni. Az iskola megbízza a Nemzeti Zelea-Codreanuról elnevezett Sovinisztaképző Főegyetem főtörténészét, hogy írja meg az intézmény történetét, amiben még csak említés sem esik a magyarokról.
Azaz mégis: el akarták venni az ősi román iskolát 1848-ban, de mi megvédtük...
SEBESTYÉN MIHÁLY
Népújság (Marosvásárhely)

Megjelent az Erdélyi Gyopár idei 2. száma
A nyitott szemmel járó embereknek kínál újabb bőséges olvasnivalót az Erdélyi Kárpát-Egyesület kéthavi kiadványa, az Erdélyi Gyopár legfrissebb száma. Bakancs, ló, netán lóerő címmel szól az olvasókhoz az EKE-elnök, arra buzdítva őket, hogy a természetjárás mellett ne tévesszék szem elől a környezetvédelmet sem.
Erdély legnagyobb turistaszervezetének bőséges a tevékenysége, ebből kaphat ízelítőt az olvasó az osztályok híreiből, rendezvényeikről szóló tudósításokból. A volt mellett a lesz is helyet kap, a XXVI. EKE Vándortábort szervezik javában a háromszékiek, és a Rétyi Nyír környékét mutatják be csalogatóként. Ebben a lapszámban a honismereti túraismertetőkre összpontosítanak, hiszen az EKE a természetjárás és a környezetvédelem mellett az ember által alkotott értékekre is nagy figyelmet fordít.
Hegyi magasságok – lelki mélységek – ezt a címet viseli a gyergyószentmiklósi Csibi Márti írása, aki Fülöp Lászlóval átrepülte az óceánt, hogy a nagy vízen túli hegyeket is bejárhassa. Dobos Annamária az Alpokban csavargott, erről ír élménybeszámolót.
Ám a hegy nem játék, juttatja eszünkbe Tőke Dénes a természetjárás, a magashegyi túrák, az alpinizmus veszélyeiről szóló írásában. Olyan gondolatokat oszt meg, melyeket az iskolában kellene tanítani, és utána terepgyakorlatot is tartani minden kiskorú számára, hogy megismerjék a környéket, ahová születtek. Ennek az ismeretnek a megszerzésében segítenek a Hazajárók, kamerájukat Erdély szépségeire irányítva. Kedvcsináló sorozatukban most téli kalandjaikról mesélnek a Gyimestől a Hargitáig.
A tavasz a gombászkedvet is felserkenti, amely szintén nem veszélytelen. A mérgező gombák ismertetőjét olvashatják a lapban, de megismerkedhetnek a bodoki Szemvízzel, tippeket kaphatnak a csillagnézéshez, illetve Bartók Attila rávilágít a Csalhó Nemzeti Park értékes, ritka növényeire.
Ha kíváncsi arra, hogyan történtek régen, számítógép nélkül a meteorológiai mérések, vagy milyen volt egykor az a turistafogadás, ahol a vendég az utolsó volt, szintén az Erdélyi Gyopár folyóiratot érdemes keresnie. Érdeklődjön érte az Erdélyi Kárpát-Egyesület osztályainál vagy a gyopar@eke.ma e-mail címen!
Nyugati Jelen (Arad)

Színházi incidens: Zholdak nem kommentál, Tompa a sajtót vádolja
Nem kívánt válaszolni szerdán Andriy Zholdak rendező a Kolozsvári Magyar Színházban az elmúlt hétvégén történt incidenssel kapcsolatos kérdésünkre. Tompa Gábor színházigazgató a sajtóra igyekszik hárítani a felelősséget.
Az ukrán rendező részt vett azon az előadáson, amelyet George Banu színházesztéta tartott szerdán a kolozsvári színházban Ibsen Rosmersholmjának március 24-ei bemutatója apropóján. Lapunk szerette volna megtudni Andriy Zholdaktól, milyen magyarázattal szolgál arra, hogy a darab múlt pénteki premierjének szünetében verbálisan és fizikailag is bántalmazta a Kolozsvári Állami Magyar Színház egyik színésznőjét. Szerettük volna megkérdezni a színházi szakembertől azt is, természetesnek tartja-e a színészekhez való effajta viszonyulásmódot a próbafolyamat során, illetve normálisnak tekinti-e, hogy egy férfi bármilyen munkakapcsolat keretében így bánjon egy nővel. Andriy Zholdak azonban nem volt hajlandó válaszolni egyetlen kérdésünkre sem.
Elutasítják az agressziót a kolozsvári magyar színház művészei Megszólaltak a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei a társulat múlt heti bemutatóján történt, a Krónika által feltárt incidens kapcsán. Leszögezték: elutasítanak mindennemű agressziót.
Az előadást követően egy, a közönség soraiban ülő színész megkérdezte a Németországban élő ukrán rendezőtől, a színészt eszköznek vagy partnernek tekinti-e. „Ha elég tehetséges a színész és kellően nagy szíve van, akkor a partnerem. Ha nem annyira tehetséges, akkor követnie kell az útmutatásomat” – válaszolta tömören Zholdak. George Banu a kérdés kapcsán megjegyezte: sok múlik a jól eltalált szereposztáson, ha ugyanis azt elhibázzák, a színészből eszközt, a rendezőből pedig despotát csinál.
A román és angol nyelven zajló szerdai rendezvényen – amelyen jelen volt Tompa Gábor igazgató is – az ukrán rendező többek közt arról beszélt, miként látott neki az Ibsen-darab megrendezéséhez, illetve milyen munkamódszerekkel dolgozik. Mint részletezte: bár az elmúlt öt évben többnyire Csehov-darabokkal dolgozott, régóta foglalkoztatta az Ibsen Rosmersholmjának szövege. Olyannyira, hogy utána olvasott a skandináv folklórnak, majd ókori görög tragédiákat kezdett olvasni, illetve olyan tanulmányokat, amelyek rámutattak az Ibsen-darab és a görög drámák közötti hasonlóságra. „Ma már nem tudják a színészek, hogyan kell tragédiát játszani" – jelentette ki Andriy Zholdak. Hozzáfűzte: nagyon nehéz eljutni a tragédiák lényegéhez, erre tett kísérletet a kolozsvári színészekkel.
Mint ismert, az Ibsen-darab múlt heti bemutatójának szünetében történt agresszióról a sétatéri színház egyik alkalmazottja értesítette a rendőrséget az 112-es segélyhívón. A helyszínre érkezett rendőrök csak az áldozat kollégáival tudtak beszélni, hiszen zajlott a bemutató és a bántalmazott színésznő a színpadon volt. Bár a rendőrök az ügyben meghallgatott színészekkel azt üzenték az áldozatnak, hogy kérjen törvényszéki orvosi látleletet, és tegyen feljelentést az ügyben, a színésznő nem tett feljelentést, a Krónika megkeresésére pedig nem kívánt nyilatkozni az ügyről, mint mondta, ezt a belső munkafolyamat részének tekinti, amit szeretne mihamarabb elfelejteni.
Tompa Gábor, a teátrum igazgatója lapunknak korábban úgy nyilatkozott, az incidens „nem volt annyira súlyos, hogy bántalmazásról lehessen beszélni", és mivel az áldozat nem tett panaszt, nem vizsgálják ki az ügyet. A színidirektor később már a sajtót tette felelőssé a történtekért. „A baj az, hogy a sajtó felkap egy bizonytalan forrásból származó hírt és nem ellenőrzi a valóságtartalmát, nem ragaszkodik a pontos tényekhez, talán nem is érdekli maga az igazság, hanem siet meghurcolni egy intézményt, személyeskedni, eleve úgy állítani be a tényeket, mintha valamiféle hallgatólagos megegyezés lenne, hogy színésznőket bántalmazzanak,arra uszítja a közönséget, hogy ne nézzék meg az előadást, ami épp a „védelmébe" vett színészek iránti teljes tiszteletlenség jele" – írta Tompa Gábor hozzászólásként kedden az Erport portál véleménycikkéhez.
A kolozsvári színház igazgatója ugyanebben a kommentben azt állítja, semmiféle igazolást nem próbál keresni az erőszakra, sem kompromisszumot kötni azzal, elítéli annak mindenféle formáját, személyesen és az intézmény nevében, beleértve a jelenlegi incidenst is. „Csupán azt állítottam, hogy nem volt indokolt a rendőrségi beavatkozás és olyan értelemben tekintettem „belügynek", hogy a színház munkatársai közbeléptek és meg tudták akadályozni, hogy a helyzet elfajuljon, vagyis nem volt szükség külső beavatkozásra" – tette hozzá az igazgató-rendező.
Honoráriuma levonásával „büntették" az agresszív ukrán rendezőt
Honoráriuma levonásával „büntette" Andriy Zholdak rendezőt a Kolozsvári Magyar Színházaz egyik színésznő elleni agresszióért. Tompa Gábor igazgató szerint az ukrán színházi szakember megbánta a történteket.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Vége a színjátéknak
Tompa Gábor szerint „a trumpizmus diadala” mindaz, ahogyan a sajtó járt el a kolozsvári magyar teátrumban történt, a Krónika által nyilvánosságra hozott incidens ügyében.
A színházigazgató egyik Facebook-hozzászólásában alaposan kiosztja azokat az újságírókat, akik nem hagyták szó nélkül a neves külföldi rendező által a színfalak mögött elkövetett agressziót.
Lehet, hogy egyesek szerint a pénteki előadás szünetében történt affér – mint ahogy Tompa lapunknak fogalmazott – nem volt annyira súlyos, hogy bántalmazásról lehessen beszélni, de mint kiderült, az utolsó csepp volt a pohárban. Érvényes ez az előadás oly sokat emlegetett munkafolyamatára, amely során Andriy Zholdak „bizonytalan forrásaink” szerint végig elfogadhatatlanul bánt a színészekkel. Ugyanakkor a konkrét eseten messze túlmutató problémáról is lerántotta a leplet: a színpad csillogása mögött sötétlő kiszolgáltatottságról, megaláztatásokról, eme zárt világ ijesztő belső szabályrendszeréről, amelyben az alapvető emberi értékek sokszor csupán lecserélhető kellékek.
Tompa Gábor szerint a sajtó nem ellenőrizte le a bizonytalan forrásból származó hír valóságtartalmát, és a médiát talán nem is érdekli maga az igazság. Mondja mindezt az a színházigazgató, akinek egyik alkalmazottja előadás közben kénytelen kihívni a rendőrséget, a direktor úr pedig néhány óra múlva kedélyesen kvaterkázik az agresszorral. Miféle igazság ez? Miféle vezető az, aki nem védi meg a munkatársait? Mennyire ismeri társulatát az az igazgató, aki egyéb elfoglaltságai közepette javarészt a messzi távolból dirigál, helytartója pedig a székében minduntalan honoló félelem?
E sorok születése közben a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei közös nyilatkozatot adtak ki, melyben szolidaritást vállaltak egymással, egymásért, elutasítva mindennemű agressziót, és mélységesen aggasztónak tartva a közelmúltban történteket. Ez is bizonytalan forrás, kedves direktor úr? Mégis, maga szerint miféle szerzet az igazság? Csupán egy lecserélhető, átformálható kellék?
A kolozsvári színészek közös kiállásukkal bebizonyították, nem hajlandók segédkezni az emberi értékek önkényes felülírásában. Még akkor sem, ha egyesek szerint ez művészet a köbön. Andriy Zholdak és kolozsvári cinkosa, Tompa Gábor azért bukott le, mert abban a biztos tudatban éltek, hogy az általuk és a hozzájuk hasonlók által kifundált embertelen színházi szabályrendszer, kényszeréletforma parancsszóra kizárja, nem engedi beszivárogni a valóságot. Amiben a semmibe vett közönség él. És a színészek. És a sajtó, amely a kolozsvári színházi bántalmazás nyilvánosságra hozatalával, a falon ütött réssel teljesítette kötelességét. A vastaps azonban a szégyenszínfalakat lebontó kolozsvári színészeket illeti meg.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Fiatalos lendületet vett a kolozsvári bábszínház magyar tagozata
„Ki kell hozni a színházat a sikátorból, életre kell kelteni” – véli a kolozsvári Puck Bábszínház magyar tagozatának vezetője, Sarvadi Paul, aki rengeteg tervvel, újító ötlettel vágott bele a decemberben vállalt feladatba. Interjúnkban ezekből adott ízelítőt, de egyebek mellett szóba került a gyermekekkel szembeni felelősség is, valamint a bolognai rendszer hatása a művészetoktatásra.
- Kőszínház PR-felelőse voltál, kipróbáltad magad rendezőként, a nagykárolyi SPOT Fesztivál kezdeményezője vagy. Hogy illeszkedik ezek mellé a bábszínház?
- A bábszínház is színház, néha azt gondolom, hogy még inkább színház. Csodás világ. Különleges hely, vannak specifikus vonásai, különböznek az előadások időpontjai, más a létrehozási folyamat, a színészi és a rendezői munka, de az adminisztratív keret ugyanolyan, mint egy állami színházé. A művészi elvárások pedig nem egy intézmény jellegétől kellene függjenek. Minden eddigi tapasztalatom sokat segít nekem a jelen helyzetben. Sok mindent megtanultam a kőszínházi bonyolult rendszerről, ezért számomra nem annyira nehéz a Puckban nap mint nap dolgozni.
A SPOT Fesztivál (Színházi Egyetemek Nemzetközi Fesztiválja) célja kapcsolatot teremteni a romániai és a szomszédos országok színházi iskoláinak hallgatói között. A színházi előadások mellett közösségi programokat, műhelymunkákat is szerveznek évente a nagykárolyi fesztiválon.
A SPOT bizonyos szempontból nagyon hasonlít elveiben ahhoz, aminek itt kell történni a bábszínházban, csak a korosztályok különböznek. Ott a diákokkal, a színház belső utánpótlásával foglalkozunk, itt pedig a gyerekekkel, akik a jövő nézői, alkotói lesznek. Úgyhogy nem látok ebben nagy utat. A SPOT egy teljesen színháztalan környezetben született, teljesen ellenséges volt ott minden, de eltelt tíz év, és a fesztivál talpon maradt, fejlődött, tudatosan járta az előre meghatározott útját.
Talán ezért érzem a Puck Bábszínházat egy óriási lehetőségnek, én mindig szerettem a kihívásokat. Lehet, hogy nem volt a legjobb helyzetben ez a színház. Mielőtt bármilyen kapcsolatom lett volna vele, elég furcsa dolgokat hallottam róla, de valójában ez sem számít. Ami igazán fontos, hogy közben éppen ez az, ami nagyon motiváló! Az, hogy jobbá, hasznosabbá, értékesebbé lehet tenni ezt az egészet.
A Puck Bábszínház magyar tagozatának vezetése az a fajta szakmai és személyes kihívás, amit nem szabad kihagyni. Nagyon szeretném, ha újra sikeressé és szakmailag fontossá válna ez a színház, ha néhány év múlva megváltozna az emberek, a szakma, és a saját magunk felfogása az intézményről, aminek amúgy nagyon fontos szerepe van a kolozsvári közösség életében. Néha úgy érzem, hogy árvácska volt ez a színház, a szakma sem foglalkozott vele különösebben. Kolozsváron nincs kifejezetten báboktatás, ezért azok a fiatalok, akik itt végeztek, soha nem arról álmodoztak, hogy a Puck Bábszínházban dolgozzanak. Oda kellene felfejlődni, hogy a színészek mindent megtegyenek azért, hogy a Puckban játszhassanak.
- Milyen konkrét ötleteket, terveket szeretnél megvalósítani a Puck Bábszínház életében?
- Az első és legfontosabb az volt, hogy stabilizáljuk az intézményt, mert tavaly kilenc ember jött-ment, és ez nagyon rossz. Az irodákból mentek el, két tagozatvezetője volt tavaly a színháznak, technikai személyzet távozott, színészek mentek el. Ez egy csomó pluszmunkát jelent, helyettesíteni kell őket, újra kell venni olyan próbafolyamatokat, amelyeken már sokan rég túl vannak, és ez nagyon fárasztó.
Most úgy néz ki, hogy a jelenlegi csapat két évig együtt tud maradni, de ez még mindig nagyon kevés, a színházban hét-tíz években kellene gondolkodni, ez az az időszak, amikor egy komoly koncepció megérik és beteljesedik.
Emellett nincs egy koherens vizuális arculatunk, ezen is dolgozunk, próbálgatjuk a grafikusokat, folyamatosan megfogalmazzuk, majd újrafogalmazzuk az identitásunkat, szerepünket.
Nagyon kevés előadása van a magyar tagozatnak, azon vagyunk, hogy sokkal több előadásunk legyen. Úgy néz ki, hogy idén hat-hét új előadásunk lesz, de ha ötöt sikerül megvalósítani a hétből, az is nagyon jó lesz. Most nagyon boldog vagyok, mert megnyertünk egy pályázatot a városházánál, a Váróterem Projekttel lesz egy közös előadásunk, amelyben nagyon sok gyerek fog részt venni. Egyelőre Az én élő mesém a munkacíme. Meghirdetünk majd egy meseíró versenyt az iskolákban, az összegyűlt mesék közül kiválogatjuk azokat, amelyek jóknak tűnnek, majd szövegkönyvet írunk, és abból fog születni a produkció. Szeretnénk, ha az előadás minden kolozsvári iskolába legalább egyszer eljutna, és ha a megyébe is sikerül elvinni két-három nagyobb városba, tökéletes lesz. Ez az év végéig kész kell legyen.
Bukaresti és budapesti rendezőket hívtak meg
A Pinocchio előbemutatója áprilisban lesz, Călin Mocanu, a Țăndărică színház igazgatója rendezi. A Szent László élete munkacímű előadást szeptemberre tervezzük Szentirmai László rendezésében, aki a budapesti főiskola bábtagozatának volt dékánhelyettese, a Magyar Bábjátékos Egyesület tiszteletbeli elnöke, szakmailag egy nagyon jól képzett rendező.
Ugyanakkor a fiatal színészeinkkel készít egy előadást Rekita Rozália kollégánk. Ez egy beszédtechnikai műhelyként indult, de ha már naponta összegyűlnek, és dolgoznak, úgy gondoltuk, hogy legyen egy végállomása is, mutassuk be a közönségnek. Mivel Arany János-emlékév van, az ő verseivel dolgoznak.
Van még egy meglepetés előadásunk, egy bűvészről fog szólni, amivel egy olyan bábtechnikát akarunk bevezetni, amit eddig még nem használtak Kolozsváron. Urmánczi Jenő is rendez majd egy előadást – ő készítette tavaly a Ha én lennék Mátyás Király című produkciót, ami nagyon sikeres volt –, illetve György László kollégánk is készül előadással, amelynek a munkafolyamata színházon kívül zajlik, de lehet, hogy társulunk majd, és átvesszük az előadást, amikor elkészül. Kocsis Tünde kolléganőnk is készít idén egy vers alapú produkciót.
- Arról az ötletről is olvastam, hogy a marosvásárhelyi bábtagozatosoknak akartok fellépési lehetőséget biztosítani. Ez miben áll?
- Ez azt jelenti, hogy április 10-én a másodéves bábosok be fogják mutatni az egyik vizsgaelőadásukat Kolozsváron. Szeretnénk, ha egy komoly együttműködésünk lenne a marosvásárhelyi egyetemmel, mert Erdélyben csak ott képeznek bábosokat. Kell gondolni a profi utánpótlásra.
Kimozdítani a színházat a megszokott térből
Van még egy nagy tervünk. Mi a központban vagyunk egy elég kicsi, 130 férőhelyes teremmel, és azt tapasztaltam, hogy vannak iskolák távol a központtól, amelyek a távolság miatt nem jönnek el az előadásainkra, így mi megyünk hozzájuk. Minden hónapban játszani fogunk a felújult monostori Dacia-moziban, a Györgyfalvi sportkomplexum egyik termében, a Mărăști negyedi moziban, illetve van még egy olyan együttműködésünk a Váróteremmel, hogy alkalmanként teret cserélünk egymás között. Remélem, hogy júniusig lefedünk minden lakótelepet, mert egy tíz-húszperces séta belefér a gyerekeknek, de a másfél-két órás utat már nem tudják megoldani.
Az is hosszú távú tervünk, hogy a megyébe is sok helyre eljussunk – minket a megyei tanács tart fenn –, mert sok olyan gyermek van, aki talán soha életében nem volt bábszínházban.
Felvettük a kapcsolatot a Kalandpark vezetőjével is, Szélyes Leventével, aki nagyon nyitott volt a megkeresésünkre, ha kitavaszodik, valószínűleg szervezünk ott műhelymunkákat, előadásokat. Folyamatban van az is, hogy összeírjuk a kolozsvári rendezvényeket, például el tudom képzelni, hogy a Jazz in the Park-on belül délben kiviszünk egy előadást.
Egy kolozsvári könyvkiadóval is volt egy nagyon érdekes beszélgetésem, együtt tudnánk abban működni, hogy a kolozsvári meseszerzők alkotásait bemutassuk. Ezt ki kell használni, mert ritka az, hogy úgy dolgozhatsz egy bábelőadáson, hogy a szerző is részt vesz a munkafolyamatban.
Emellett a kolozsvári magyar színházban van a gyerekmegőrző program, aminek az első részében foglalkozást tartanak a gyermekeknek, és azután játszunk mi egy előadást. Ezt az együttműködést nagyon fontosnak tartom.
Nagyon szeretném, ha a gyerekek műhelymunkákban is részt vennének, hogy lássák, hogyan születik egy báb, hogyan jön létre egy bábelőadás. Ezt az áprilisi vakációban fogjuk kipróbálni. Egyrészt ez sokkal közelebb hozza őket a bábszínházhoz, másrészt pedig úgy gondolom, fontos a művészet felé is nevelni a gyermeket. Az, hogy a bábszínház bemutat egy előadást, nem meríti ki a nevelés fogalmát. Azt is szeretném, hogy soha ne haljanak ki ezek a bábszínház körüli szakmák. Ismersz valakit, aki szabadidejében bábokat készít? Na ugye.
Megtriplázott nézőszám, új jegycsomagok
Az idei év első három hónapjában megtripláztuk a nézőszámot a tavalyihoz képest – ezt az első sikerünknek szeretném elkönyvelni, Sipos Krisztina közönségszervezőnk elváráson felül teljesített. Indítunk két új jegycsomagot a nagycsaládosoknak, de lesz tizenöt százalékos cukrászda- és étterem-utalvány is, mert azt szeretném, ha a gyerekek nemcsak a bábelőadásnak örülnének, hanem annak is, hogy ebben a zajos életben eltöltenek egy pár órát anyuval, apuval előadás után. Szeretnénk gyerekkoncerteket is, de ezeket jól meg kell szervezni.
Májusban megyünk fesztiválokra Budapestre, Sepsiszentgyörgyre, Csíkszeredába, Aradra, november környékén pedig a váradi Fux Fesztiválra, és természetesen a SPOT-ra. Az Iskola másként hét programjába is beszálltunk. December ötödikén pedig Ildikó néni (Kovács Ildikó rendező – szerk. megj.) 90 éves lenne, ezt meg szeretnénk ünnepelni.
Készülünk egy mini-könyvesbolt kialakítására az előcsarnokunkban, ahol reményeim szerint rövid időn belül miniatűr bábokat lehet vásárolni. A nagy koncepció az, hogy sokkal több legyen a Puck, mint egy szokványos bábszínház. Egy olyan hely, ahová a gyermek szívesen visszatér, még akkor is, ha ezért otthon hisztiznie kell.
Optimálisan és felelősségteljesen kell bánnunk a költségvetésünkkel. Szeretnék workshopokat biztosítani a színészeknek, hogy kifogástalan legyen a teljesítményük. Rengeteg dolog van a fejemben, és be kell valljam: kell még egy kis idő, amíg rendszerezni és ütemezni fogom ezeket. De biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog, bízhatok a csapatban.
- A Puck Nemzetközi Báb- és Marionettszínházak Fesztiválját illetően lesznek változások?
- Októberben lesz a fesztivál, bővülni fog. Javaslataim vannak előadásokra, amelyeket szakmailag jónak tartok, és abból a 8-9 címből remélem egy-kettő eljut ide. Többnyire külföldiek, van köztük magyarországi színház, ahol nagyon szép dolgok történnek, de vannak spanyol, francia művészek is a listámon.
Nagyon fontos tudni, hogy a kolozsvári bábszínház magyar tagozata jelenleg arról híres, hogy kesztyűs bábokkal dolgozik, ami egy nagyon régi bábtechnika, de van még egy csomó minden – például árnyjáték, marionett –, amit nem használunk. Illene lassan fejlődni ezekben is. 2017-ben vagyunk, és a bábelőadásokban is elkezdték ezeket az új médiákat, vetítéseket, mindenféle modern dolgokat alkalmazni. Segít a szakmai fejlődésben, távol tart a betokosodástól, esélyt ad a kapcsolatteremtésre, nem utolsó sorban pedig egy ünnep, aminek akkor is örülnünk kell, ha néha sok munkával és stresszel jár.
- Véleményed szerint hogyan kell a bábszínházban őszintén szólni a gyerekekhez?
- Talán az első és legfontosabb, hogy szakmailag mindenki jól felkészüljön, így sok mindent el lehet kerülni. Azután oda kell figyelni a műsortervre, hogy mikor és mit játszik a színház, milyen alkotókkal dolgozunk és miért. Ámbár nagyon sok időt töltünk a színházban, mégis valahogy meg kell ismerni a gyermekek igényeit, fejlődnünk kell pedagógiai szempontból. Nagyon nagy a felelősségünk, mindannyiunknak meg kellene próbálni kiegyensúlyozottan élni. Példaképek kell legyünk minden bábszínházba látogató gyermek számára. Ezen mindenkinek, aki most a Puckban dolgozik, el kellene gondolkozni. Meg kell erősíteni azt a jót, amit a család vagy az oktatási rendszer ad a gyerekeknek, és pótolni azokat, amelyekben ezek hiányosak. Dolgozni kell töretlenül, és bízni abban, hogy igenis van értelme. Profik kell legyünk!
- Azt érzem ki abból, amit mesélsz, hogy hosszú távra tervezed a bábszínházas jövődet.
- Nincs értelme másképp belevágni, semmilyen szempontból nem éri meg, tisztességtelen volna. Nem egy olyan munka, ahol az ember degeszre keresi magát, és egy évig kibírja ha rossz is, vagy ha nem szereti, de legalább sok pénzt keres. Egy kicsit meg kell legyen bolondulva az ember, elhivatott kell legyen, hogy belevágjon. Nagyon sokan mondták, hogy ne jöjjek ide, mert rossz lesz. Közben fantasztikus embereket ismertem meg a kollégáimban, egyre jobb velük dolgozni, felfedezni őket emberileg és művészileg.
Képzelj el például egy hatvan év körüli bácsit, aki nem pecázni vagy sörözni megy szombat reggel, hanem minden egyes szombaton bábozik a gyerekeknek. Ez olyan szép, nem? Nincsenek agyonsztárolva ezek az emberek, nem is nagyon ismerik őket. Ilyen szempontból is tiszteletre méltóak. Nagyon nehéz körülmények között dolgoztak éveken át. A mai napig a legkisebb fizetések a bábszínházakban vannak, annak ellenére is, hogy most megnőttek.
Dolgozni kell, van mit csinálni. És van értelme, úgy gondolom. Annyi magyar gyereknek, amennyi van Kolozsváron, körülbelül háromezren vannak óvodától nyolcadikig. Fele annyit sem tudunk játszani, mint a román tagozat, ezt el kell fogadnunk. Ki kell hozni a színházat a sikátorból, egy kicsit életre kell kelteni, és nyitottak vagyunk bármilyen ötletekre, észrevételekre, nem akarunk elzárkózni.
- A SPOT Fesztivált folytatni fogod?
- El fogom dönteni hamarosan. Ha lesz, akkor teljesen más lesz. Tíz év alatt sok minden letisztult, és nagyon sok mindenben csalódtam is. A folyamatos kapcsolattartás a főiskolákkal elég sok mindenre rávilágított. Nincs túl sok értelme ugyanúgy folytatni a fesztivált, mint eddig. A koncepció afelé alakul a fejemben, hogy minél nyitottabb legyen a külföldi iskolák felé, hogy mindenki lássa, hogy hogyan oktatnak külföldön, mert úgy érzem, hogy itthon a dolgok megakadtak.
Rosszat tett a színészképzésnek a bolognai rendszer
A régi rendszerből való átállás a bolognaiba nagyon elrontotta a dolgokat. Ha valakinek fontos a színház, akkor most kéne segítse az egyetemeket. Kevés színház van, nincs ahol dolgozni, telik meg a piac, nehéz most a fiatal színészeknek. Ugyanannyi diák végez attól függetlenül, hogy hány munkahely szabadul fel. Tanár-generáció váltás is van, ez is gondokat okoz, hiszen a tapasztalathiány nagyon veszélyes a művészetoktatásban. Sajnos a bolognai rendszernek ez a legnagyobb hátránya, nem az van, mint például az újvidéki főiskolán, hogy egy évben felvesznek négy diákot, ha négy jó. Ha itt kilenc hely van, kilenc diákot vesznek fel.
Lehet, hogy emiatt is fejlődnek folyamatosan a független társulatok.
Inkább megszületnek, és túlélnek, kicsit sok számomra az, hogy fejlődnek. Nincs idejük rá, mert folyamatosan pályázatokat kell írni, vadászni kell a nézőket, technikával, PR-ral kell foglalkozni. Nem biztos, hogy ezek a társulatok így képzelték el, hogy fel voltak erre készülve. Legtöbbször azt érzem, hogy nem egy művészileg meghatározó irány. Ez – habár egyre több független megmozdulás van – valójában szomorú.
Tasi Annabella
maszol.ro

Aradi Református Ifjúsági Találkozó
A ma gyülekezete
Az elmúlt évek, évtizedek során gyakran felmerült a következő kérdés: Lesz-e jövője népünknek, egyházainknak, közösségeinknek? Az elfogyás gondolata mellé társulnak a jövő generációját érintő aggodalmaink is. Az ő távolmaradásuk a gyülekezeti és közösségi élettől, komoly problémát jelent. Nyílván ennek rengeteg oka lehet, viszont az egyik legalapvetőbb gond azzal a felfogásunkkal van, miszerint a fiataljaink a jövő gyülekezete. Sokkal célszerűbb lenne, hogyha nem csupán a jövő gyülekezetét látnánk fiataljainkban, hanem úgy kezelnénk őket, mint a ma gyülekezetét. Tizenéveseinkre nem később lesz szükség, hanem rájuk éppen ma van szüksége a gyülekezeteknek, az egyháznak. Ezért minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk.
Ebből az elgondolásból kiindulva, az Aradi Református Egyházmegye március 25-én, szombaton Ifjúsági Találkozót szervezett, a Reformáció 500. évfordulójának keretén belül, ahová a megye református gyülekezeteiből érkeztek a fiatalokat. Hála legyen Istennek, a fiatalok szép számban (mintegy 60-an) jelentkeztek a lelkipásztoraiknál. A találkozónak az arad-belvárosi református templom és gyülekezet adott otthont. Az alkalom 10 órától vette kezdetét Vékony Zsolt József, egyházmegyei ifjúsági előadó köszöntésével. Ezt követően nt. Módi József, az egyházmegye esperese hirdette a fiatalok között Isten Igéjét a Lk. 5, 1–11 alapján, rámutatva arra, hogy mennyire fontos ma Jézus Krisztus követése, a Neki való engedelmesség. Annak ellenére, hogy ma nem „menő” a krisztusi elvek szerint élni, hosszú távon mégis ez vezet el a boldogságra és az örök életre. Ezt követően a bihari KRISZBI együttes vezetésével közös dicsőítés következett. Változatosabbnál változatosabb ifjúsági énekeket húztak elő a tarsolyukból, amelyek modern hangszerelése és dallamvilága miatt elnyerte a fiatalok tetszését. A közös éneklés után Mikló Boldizsár, nagyszalontai lelkipásztor és egyházkerületi katekétikai előadó Követés címmel interaktív előadást tartott a fiatalok számára. Többek között rámutatott arra, hogy tulajdonképpen református egyházunk és hitéletünk azért erőtlen, mert a tagok nem veszik komolyan Krisztus követését. Számtalan példán keresztül felhívta a figyelmet a krisztusi élet többletére és gazdagságára. Az ezt követő kiscsoportos beszélgetésen a fiatalok tovább beszélgethettek arról, hogy miképpen is állnak ők Krisztus követését illetően.
Ezzel azonban nem ért véget a találkozó, hiszen a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében egyórás játékblokk következett Módi Kinga, ágyai református vallástanár vezetésével. A játékok nagyon megmozgatták a fiatalokat, és ezáltal is jobban megismerhették egymást, sőt igazi kikapcsolódást jelentett a számukra. A találkozó közös ebéddel zárult, amelyen kötetlen beszélgetés alakult ki.
Köszönetet szeretnénk mondani az Arad-Belvárosi Református Egyházközség lelkészeinek, presbitereinek, gyülekezeti tagoknak a meleg fogadtatásért és amiért otthont adtak e rendezvénynek, továbbá nt. Módi József esperes úrnak és az egyházmegye vezetőségének, amiért felkarolták eme kezdeményezést, lelkileg és anyagilag is támogatva létrejöttét. Köszönet Mikló Boldizsárnak és az őt elkísérő KRISZBI együttesnek, amiért színessé és színvonalassá tették a találkozót. Köszönet Módi Kinga református vallástanárnak a közösségépítő játékok megszervezéséért és levezetéséért. Köszönet illesse az egyházmegye lelkipásztorait, amiért elhozták és beszervezték gyülekezetük fiataljait, és nem utolsó sorban köszönet illesse a Csiky Gergely Főgimnázium vezetőségét, amiért rendelkezésünkre bocsátották az iskola dísztermét.
Reméljük, hogy az Aradi Ifjúsági Találkozó valaminek a kezdetét jelenti. Mindenesetre meglepő, hogy az egy hónapja Ágyán szervezett református egyháztörténeti vetélkedő után, ami szintén nagy érdeklődésnek örvendett, most ismét szép számban gyűltek össze fiataljaink. Istené legyen ezért a dicsőség!
Vékony Zsolt József egyházmegyei ifjúsági előadó
Nyugati Jelen (Arad)

Fodor úr utóélete
Kedden volt öt éve annak, hogy elhunyt Fodor Sándor. Csíkszereda, s azon belül Csíksomlyó élő klasszikusként tisztelte szülöttjét, büszke volt Kolozsvárra szakadt fiára, annak irodalmi sikereire. A tisztelet többek között abban is megnyilvánult, hogy a rendszerváltás után a város első díszpolgárainak egyike lehetett. Halála óta azonban csak könyvei őrzik emlékezetét. Legalábbis így történt mostanig. Az újabb emlékállítási kezdeményezésről Sarány István számol be.
Lapunk népszerű tárcasorozatát jegyezte 1995-ben Fodor Sándor Levelek hazulról – haza címen. A sorozat ötlete Bálint András néhai kollégánktól származott, ő viszont nem érhette meg a megjelenését, ugyanis 1994 karácsonyán elhunyt. Fodor Sándor az ő emlékének ajánlotta hazulról haza írt leveleit.
„Igen, hazulról – haza szándékozom írni néhány levelet, ha érdekli a Hargita Népe olvasóit. Kolozsvári otthonomból Csíkba, ahová mindig, mindenhonnan »haza« megyek. Valami azonban hozzátartozik az igazsághoz: Csíkból ugyanúgy »haza« szoktam utazni a Kincses Városba, mint onnan Szülőföldemre. Hát lehet az embernek két, igazi »otthona«?!” – írta a szerző, kifejtve, nem sokáig dicsekedhetett azzal, hogy számára két hely van a világon, ahová hazajár, hosszú ideig, még kétgyermekes apaként is Csíkszereda – „azon belül is a Csíksomlyóra vezető Szék útja mellett álló házunk” – jelentette számára az otthont. Aztán Kolozsvár is otthonává vált: „Egy-két évtized alatt elszaporodtak a kedves sírjaim.” Megjegyzi: „Nem Csík rovására vált otthonommá Kolozsvár. Annál is inkább nem, mert a csíksomlyói temetőben is ott van – ahogy Jókai mondja – »…hant, amely ideköt«. Nem is egy. Nem is csak a szüleimé.” Mint írja, e hantokhoz jár haza mindkét otthonában, „és az emlékekhez, amelyek hozzájuk kötnek. Nem a sírhanthoz, hanem ahhoz-azokhoz, akik életükben szeretetükkel, barátságukkal otthont tudtak nekem teremteni.” A héten három neves tollforgató, Ferenczes István és Lövétei Lázár László költő, a Székelyföld folyóirat nyugalomba vonult, illetve hivatalban lévő főszerkesztője, valamint Molnár Vilmos prózaíró, szerkesztő, Fodor Sándornak a Székely Könyvtár sorozatban megjelent novelláskötetének gondozója társult Szekeres Adorján szociológussal, aki lelkes kezdeményezője és mozgatója a város hajdani nagyságainak való emlékállításnak, és írásbeli kéréssel fordult Csíkszereda elöljáróihoz, konkrét javaslatot fogalmazva meg arra, hogy miként lehetne a Fodor úrként tisztelt népszerű írónak méltó emléket állítani. Az író emlékét művei őrizték s őrzik mindmáig, ugyanis a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó állandó sikerkönyve a Csipike, s tavaly a Székely Könyvtár sorozatban megjelentek Válogatott novellái, Molnár Vilmos szerkesztésében. Az irodalomkedvelők körében él az emlékezete, de a nagyobb közösség szintjén nem történt semmi a város jeles szülöttje emlékének ápolására. Ezen akarnak változtatni a kezdeményezők.
Lövétei Lázár László a kezdeményezés előzményeiről elmondta: – Bő tíz nappal ezelőtt, március 18-án, Kolozsváron az Erdélyi Magyar Írók Ligája egész napos konferencia keretében próbálta (újra)értelmezni Fodor Sándor életművét. A konferencián, illetve az azt követő kerekasztal-beszélgetésen Molnár Vilmos kollégám képviselt minket, tőle tudom, hogy a konferencia első előadójaként Egyed Péter filozófus fölrótta a csíkszeredaiaknak, hogy nem foglalkoznak Fodor Sándorral. Ez így természetesen nem igaz, hiszen ahogy említetted, az irodalomkedvelők körében még nem halványult el visszafordíthatatlanul az író emléke, de az tény, hogy tehetnénk többet is. Tudomásunk van arról, hogy idén decemberben, Fodor Sándor 90. születésnapján márványtáblát helyeznek el a Segítő Mária Gimnázium dísztermében, de úgy gondoltuk, hogy nem ártana közterületen is megemlékezni Sanyi bácsiról. Azt javasoltuk tehát Csíkszereda Megyei Jogú Város Önkormányzatának, hogy első lépésként kerüljön egy réztábla a Szék út 24. számú ingatlan elé – itt töltötte ugyanis ifjúkorát Fodor úr –, illetve arra is gondoltunk, hogy nem ártana elkészíteni egy szobrot is, ahol a padon ülő író átöleli halhatatlan mesehősét Csipikét. Helyszínnek a városi parkot ajánlottuk, hogy minél több gyerek és szülő leülhessen Csipikéék mellé. Stílusosan, javaslatukat március 28-án, azaz Fodor Sándor halálának 5. évfordulóján szerették volna iktatni a városházán, ezért aznap vitte be a papírt Szekeres Adorján a hivatalba. – Majd kiderül, hogy az önkormányzat lát-e fantáziát a dologban – jegyezte meg a Székelyföld főszerkesztője.
Szekeres Adorján megtiszteltetésnek tartja, hogy rá hárult ez a feladat, minthogy azt is, hogy annak idején, a polgármesteri hivatal munkatársaként ő állíthatta össze azt az iratcsomót, amely révén Fodor Sándor lett a város első díszpolgára a rendszerváltás után, s ő tarthatta a kapcsolatot a városvezetés és díszpolgára között.
– Nem ez volt az első emlékállítási kísérlet – idézte fel Szekeres –, volt már egy kezdeményezés, hogy márványtáblával jelöljék meg az író hajdani Szék útjai házát. Mint mondta, ez akkoriban meghiúsult, így most a ház előtt, közterületen szeretnének elhelyezni egy réztáblát, amely felhívja az arrajárók figyelmét Fodor Sándor hajdani otthonára. Az ötlet tehát megvan, a megvalósítás immár nem a kezdeményezőkön múlik. – És biztatnánk mindenkit, szülőket és pedagógusokat egyaránt, hogy addig se feledkezzenek meg Fodor Sándorról, hanem például olvassuk föl a gyerekeinknek a Csipikét – nyomatékolta Lövétei Lázár László. – Vagy találjanak ki valami egyebet. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek lehetnek a mi kezdeményezésünknél is jobb ötletei… Molnár Vilmos szerkesztette a Székely Könyvtár sorozatban megjelent Válogatott novellák című kötetet, s könyvajánlójában felidézett egy hajdan a Székelyföld folyóiratban megjelent interjút, amelyben az alany, Fodor úr kifejtette, hogy bár az író emlékeit, saját benyomásait dolgozza fel írásaiban, nem minden élményből – még ha az mégoly fontos és meghatározó is – születik írás. Molnár szerint Fodor Sándor „kilenc-tíz éves korában a Nagy- és a Kis-Somlyó közötti nyeregben egyedül gombászva találkozott egy őzzel, amelyik egészen közel, kéznyújtásnyira jött hozzá, és kíváncsian nézegették egymást. Ez a jelenet sokáig visszatért álmaiban, de ott is csak a várakozás. Az őz álmaiban sem jött el többé.” Fodort idézve megjegyezte, hogy az élményből nem született írás, „de a bizalmatlanság és előítéletek világában élő ember számára egy ilyen eset az önzetlenség és tisztaság zárványa lehet, amelyet rejtve kell őrizni valahol legbelül: »Maga volt a valósággá vált csoda. Egyéb kedves – vagy kevésbé kellemes – emlékeim immár jobbadán a feledés ködébe merülgetnek, de ez az őzikés emlékem nem halványul. Talán fontosabb is minden másnál.«” Bízzunk benne, hogy a közösség nem feledkezik meg jeles szülöttje születésének 90. évfordulóján, idén december 7-én. Mert halálának 5. évfordulóján csak keveseknek jutott eszébe. Csupán azoknak, akiknek számít.
Hargita Népe (Csíkszereda)

Újabb régészeti leletek kerültek elő Kolozsvár főterén
Újabb adatokkal szolgálnak Kolozsvár múltjáról a város főterén dolgozó régészek: több mint száz sírhely került elő, a bennük talált pénzérmék bizonyítják, hogy a 15. század folyamán végig temetkeztek a kolozsvári Szent Mihály-templom bejárata elé. Azt is megtudtuk, hogy az 1950-es évekig lépcsőn léptek fel a templomkapuhoz a hívek.
Kolozsvár főterén február végén kezdtek dolgozni a régészek, miután véletlenül értesültek róla, hogy a tér nyugati oldalát gyalogos övezetté alakítják át. Mióta legutóbb beszélgettünk a Kolozsvár főterén zajló ásatások vezetőjével, Csók Zsolt régésszel, újabb, a Szent Mihály templom bejáratára merőleges szelvényt nyitottak. Erre a rétegtani vizsgálatok elvégzéséhez és a régi járószintek beazonosításához volt szükség.
A középkori járószintet nem sikerült megtalálni, mert a területet hosszú ideig temetkezésre használták és ezzel megbolygatták a földet, magyarázta az ásatást vezető régész, Csók Zsolt. Sikerült viszont azonosítani azt a két lépcsőfokot, ami a templomba felvezetett. Innen lehet tudni, hogy az eredeti járószint a mostani aszfaltozott járószinthez képest kb. 60 cm-rel lejjebb volt. A régészek feltételezése az, hogy a Bágyuj Lajos műemlék-restaurátor által vezetett, 1950-es években történt felújítási munkálatok során azt a lépcsőt, amely már egy szintben volt a küszöbbel, kitörték, hogy helyébe betehessék a bejárat előtt ma látható mélyített lábtörlőt.
Főleg gyermekeket temettek a középkorban a kolozsvári templom elé
Több mint száz sírt is feltártak a régészek a templom előtt nyitott szelvényben, ezek nagyrészt középkoriak, korukat az elhunytak kezébe, szemére helyezett obolusok, pénzérmék segítségével lehet megállapítani. Több ilyen is előkerült, közülük három darabot sikerült azonosítani három különböző korból: egy Mátyás dénárt, amit 1465 és 1468 között nyomtak, egy I. Ulászló-pénzt (1442-’43-ból) és egy Luxemburgi Zsigmond korabeli quartingot, kis érmét az 1430-’35 közötti időszakból.
A régészek eddig arra a következtetésre jutottak, hogy a teljes 15. században temetkeztek a templom elé. Az alsóbb szintek újabb adatokkal szolgálhatnak, például kiderülhet, hogy meddig terjedt a főtéren korábban feltárt Árpád-kori temető. A templom belsejében 2016-ban feltárt sírok között találtak olyant is, amelyre a templom alapozása rá volt téve és 13. századi szíjcsat volt benne. Újabb, ebből a korból származó leletek megerősíthetik, hogy az Árpád-kori temető, amelyet ott tártak fel, ahol ma a főtéri közillemhely van, a mostani templom területén is húzódott.
A most feltárt sírok 80 százalékban gyermekek csontvázát tartalmazzák. A templom belsejében végzett feltáráskor szintén többségében gyermeksírokat találtak. Egy lehetséges magyarázat az a középkori hiedelem, mondta Csók Zsolt, hogy akit közelebb temetnek a templomhoz, nagyobb eséllyel üdvözül, ezért a gyermekeket megpróbálták a templomhoz minél közelebb elhantolni, ha elég pénze volt a családnak, akkor egyenesen a templomba.
A temető túlzsúfoltságát jól mutatja, hogy a különböző időpontban eltemetett emberek csontváza annyira közel van egymáshoz, hogy úgy tűnhet, mintha többszemélyes temetésről lenne szó.
A középkori embernek valószínűleg más felfogása volt a temetőről, mint ma nekünk, ezért nem okozott gondot számára, hogy a templomba igyekezve sírokon tapos, magyarázta Csók Zsolt. Sírkövekkel sem jelölték az elhantolt helyét, logisztikailag sem lett volna megoldható, hogy a különböző körmenetek alkalmával sírkövek között szlalomozzanak a hívek, tette hozzá.
Előbukkant a középkori cinterem (temető) fala is, amely körbevette a templomot és az eddigi feltételezések szerint a 14. század végén, a templom építése után emelték. Sikerült azonosítani azt a 14. századi szintet is, amelyen az emberek jártak, amikor a templom épült. Ezt a szintet egy masszív habarcs-, kő- és építőanyag-réteg jelzi, árulta el a régész.
Tovább haladnak a szűz földig
Most a római omlási rétegeknél jár az ásatás, a cél pedig az, hogy eljussanak a szűz földig, ami akár további két métert is jelenthet, ezért bizonytalan, hogy mikor zárul le az ásatás, mondta a szakember.
„A Facebookon megjelent kommentek hihetetlenül bántóak számunkra” – tette hozzá Csók Zsolt, azokra a hozzászólásokra utalva, amelyek a régészeket azzal vádolják, hogy a középkori „magyar” múlt mellett a római „román” múltat is feltárják. A Szabadság napilapban megjelent cikkében Szabó Csaba régész részletesen foglalkozik a kolozsvári ásatások átpolitizálásának előzményeivel, rámutatva, hogy először az 1940-es évekbeli ásatáson volt presztízskérdés, hogy a kolozsvári régészek milyen leletek után kutatnak, később pedig az 1990-es években és a 2000-es évek elején zajló főtéri ásatásokon „felejtették el” a középkori rétegeket dokumentálni.
Csók Zsolt hangsúlyozta, hogy ezen a területen ásni a következő 100 évben nem lesz lehetőség, a régészeknek pedig szakmai kötelessége minden réteget feltárni és dokumentálni. Többek között érdekes adatok derülhetnek ki arról, hogy a középkorban hogyan viszonyultak az előkerülő római leletekhez, tette hozzá. Azt is elmondta, hogy a jelenlegi ásatások olyan gyakorlati lehetőséget jelentenek a kolozsvári régészhallgatóknak, amilyenről ő diákkorában csak álmodott.
Zsizsmann Erika
maszol.ro

Nagyváradi könyvbarátok Sepsiszentgyörgyön
Kevesen voltak jelen a nagyváradi Várad folyóirat és a Holnap Kulturális Egyesület csütörtöki könyvbemutatóján az Árkosi Művelődési Központ sepsiszentgyörgyi, Olt utcai székházában, de akik ott voltak, minden bizonnyal jól érezték magukat. Simon Judit, a Holnap Kulturális Egyesület elnöke és Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője több általuk kiadott kötet mellett a Várad folyóiratot, a Biharország havilapot és a Holnap magazint is bemutatta röviden, nézői kérdésekre válaszolva pedig a könyvkiadással kapcsolatos személyes élményeikről meséltek a jelenlévőknek.
Amint a házigazda Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Központjának vezetője elmondta, a nagyváradi vendégek mostani és májusban sorra kerülő következő szentgyörgyi bemutatkozásának célja, hogy a két város közötti kommunikáció felerősödjék, megismerje a közönség a fontos kezdeményezéseket, amelyek kapcsolódnak az erdélyi vagy akár az egyetemes magyar kultúrához. Nagyvárad és Sepsiszentgyörgy bizonyos szempontból hasonló helyzetben érte meg a rendszerváltás időszakát, nem voltak olyan kulturális intézményeik, mint amilyenekkel Kolozsvár vagy Marosvásárhely rendelkezett, például nem volt hagyománya ezekben a városokban a könyv- és folyóirat-kiadásnak – mondta el Szűcs László, majd röviden összefoglalta a nagyváradi sajtókiadás történetét a múlt század eleji első kezdeményezésektől, a Tavasz és a Magyar szó megjelenésétől napjainkig, külön kiemelve a Holnapot, amely folyóiratnak indult volna, de végül csak két antológia lett belőle, és a Kelet-Nyugatot, mely 2002-es újraindulásakor a Várad nevet kapta. Mint mondta, ez a név kicsit behatárolja, lokálissá teszi, de a lap azért igyekszik egyetemes értékeket képviselni. A Várad kiadó mint kulturális közintézmény és a Holnap Kulturális Egyesület civil kezdeményezés jóvoltából a könyvkiadás is működik Nagyváradon, többnyire ugyanazokkal a munkatársakkal. A Holnap indulásáról Simon Judit elmondta, hogy a Riport Kiadó jogutódjaként jött létre, és jól meghatározott célja, hogy fiatal, kezdő szerzőket támogasson a jövő magyar irodalma felé tekintve, amint az egyesület tudatosan választott neve is mutatja.
A bemutatott kötetek között Gálfalvi György Kacagásaink című, Securitatéval kapcsolatos emlékiratairól, Gittai István Létesszencia című verskötetéről, Fábián Sándor válogatott verseit tartalmazó kötetéről, Móra László két legendás romániai magyar labdarúgó-mesteredzőről, Kovács Istvánról és Jenei Imréről szóló portrékötetéről, egy erdélyi és partiumi újságírók által készített temesvári riportkötetről, Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel készült interjúkötetéről, Péter I. Zoltán Régi képeslapok, régi történetek című helytörténeti munkájáról, Tóth Ágnes A halál katlanában című második világháborús dokumentumkötetéről, Demény Péter Sünödi és a trallalla című karcolatairól, Hajós Erika Tilinkóci és a muzsikobold című mesekönyvéről, a Karácsony Benő életművét tartalmazó sorozatról és Kinde Annamária utolsó verskötetéről meséltek a vendégek, majd néhány rövid verset is felolvastak a hallgatóságnak. A könyvbemutató vége közvetlen hangulatú beszélgetéssé oldódott, mely során különböző Nagyváradon szervezett, irodalommal kapcsolatos rendezvényekről – vitaszínházi estről, a Holnap Feszt nevű összművészeti fesztiválról, a Nagyváradi Könyvmaratonról – és a kiadott könyvek szerkesztéséről, terjesztéséről, eladásáról is megtudhattunk pár érdekességet.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főszerepben Kovács András Ferenc
Költő és költészet a színházban? Mi sem természetesebb, bár ha színházról beszélünk, nem feltétlenül a lírára gondolunk. Ezúttal viszont bármennyire színes, változatos és mozgalmasan játékos volt is a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kétnaposra nyúlt világnapi eseménysora, annak valódi rangját, súlyát egy poéta, Kovács András Ferenc adta meg. KAF-ra főszerepet osztottak a szervezők, többes szerepet. Teátrumi verseiről irodalmi szimpóziumon értekeztek, interjúban faggatták a nagy nyilvánosság előtt, majd kivételes színészi erőpróbának is beillő egyéni előadóestjén bizonyíthatta, hogy verseinek ő maga a legértőbb, legihletettebb tolmácsolója. A szélesebb közönséget megcélzó rendezvények között ez a több epizódra tagolt, késő estébe nyúló, lírai központú kistermi délután mély benyomást keltve tárta fel Thália és a költészet múzsáinak szoros kapcsolatát.
A szerepköltészet mindig izgatta a kritikusokat, a jelek szerint a legifjabbak is így vannak vele. Kovács András Ferenc eddigi életművét, pontosabban a KAF-féle „poétika és gondolkodásmód szerepjátszó és emlékezettechnikai alakzatainak vizsgálatát” a Fiatal Írók Szövetsége, illetve ennek az írói tömörülésnek néhány olyan magyarországi képviselője is felvállalta, akik közül Mészáros Márton, Pataki Viktor és Porczió Veronika be is mutatta dolgozatát a Korpa Tamás vezette Ophelio Barbaro búcsúzik című, március 27-i szimpóziumon. Nem könnyű, ha a közönség csak a fülére alapozva próbál figyelemmel követni három nagy igényű, szakértelemmel és szakmai nyelvezettel felvértezett tudományos értekezést, de az irodalomtörténészek elemzése KAF költői alteregóiról, Caius Licinius Calvus, Jack Cole, Kavafis, Alekszej Pavlovics Asztrov, Lázáry René Sándor és a többiek helyéről, szerepéről olvasva is érdekesnek bizonyult. Mintegy három és fél évtized gazdag lírai termését vizsgálták meg a fiatal irodalomtörténészek az első kötettől, a Tengerész Henrik intelmeitől a legfrissebb sokadikig, meggyőző volt az eszmefuttatásuk. A rejtőzködő lírikus önvallomása, amely ez alkalommal a jóval fiatalabb költő, kritikus, szerkesztő Korpa Tamással folytatott beszélgetésből kerekedett ki, már oldottabban tükrözte KAF költői alapállását, színházi vonzatait.
A Theatrum Mundi verscímet költői estjének is kölcsönző százperces összeállítás pedig már teljes pompájában, sokszínűségében, többhúrúságában megcsillogtatta azt a szépséget, amit a világ színpadszerűsége s az emberi színjáték, az örök komédia meg tragédia Kovács András Ferenc lírai megjelenítésében felmutat. Az előadóest már többfelé magával ragadta a hallgatóságot, a költő is szuggesztíven gazdagította versei lehetséges olvasatainak bőséges halmazát.
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)

Óvom a szót, a hazulról hozottat”
Beszélgetés Bálint Márta Kossuth-díjas színművésszel
Legutóbb 2016 decemberében tapsolhattunk szülővárosában a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház egykori népszerű művésznőjének. A Marina Vlady életrajzi regényéből készült monodrámát adta elő nagy sikerrel. 1988-tól él, dolgozik Budapesten. Az idei március 15-én „az erdélyi magyarság megmaradását és a Kárpát-medence kulturális kincseinek továbbadását közel öt évtizede töretlen hittel és alázattal szolgáló, a magyar és világirodalom legnagyobb klasszikusait mély átéléssel és gazdag drámai eszköztárral közvetítő, kivételesen magas színvonalú művészi pályája elismeréseként” Kossuth-díjat vehetett át az Országházban. Kitüntetése után pár nappal tudtunk sort keríteni az interjúra.
– Ilyenkor akarva-akaratlanul közhelyek jutnak az ember eszébe. Én is gratulációval kezdem, és nem hagyom ki a szokásos kérdést: milyen érzés volt a meghatározó, amikor értesült a díjról?
– Nagy meglepetés volt, és a díj átvétele óta az öröm dominál. Egyúttal visszaigazolás is ez a díj, de egyelőre csak örömet érzek. Hogy miért visszaigazolás? Azért, mert a pályám két részre oszlik. Lehet, már hallotta valamikor tőlem, hogy egészen fiatal színésznő voltam, amikor az ifjabb Dumas gondolata, miszerint „a színház olyan, mint a szerelem, jó kedély, erő, egészség, fiatalság kell hozzá”, szinte az ars poeticámmá vált. Annyira szenvedélyesen szeretem a hivatásomat, hogy nekem a színjátszás tényleg olyan, mint a szerelem. Szeszélyes is. Szárnyakat tud adni, felemel, forrón dédelget, de mélybe is taszíthat. Megsebez. Ez a kettősség jellemzi az én pályámat is. Odahaza két évtizeden át szolgáltam Tháliát. Pályakezdőként Szatmáron, az Északi Színháznál kezdtem húsz és fél évesen, ahol nagy szeretettel fogadtak, megbecsültek és foglalkoztattak. Nekem akkor ez természetesnek tűnt, azt hittem, ez a pálya ilyen. Vásárhelyre kerülve is ringatott a színház. Erdélyben tehát húsz éven keresztül megbecsült színésznő voltam, csodálatos feladatokkal halmozott el mindkét színház, a Marosvásárhelyi Nemzeti is. Magyarországon viszont sokáig az útkeresés jutott nekem, ezért beszélek kettősségről.
– Erre még hosszasabban kitérhetünk a beszélgetés folyamán, de ha már szóba hozta a kettősséget, a díjazása kapcsán egy másfajta kettősség gondolata is felmerült bennem. Kérem, ne értsen félre, örülök a rendkívüli elismerésnek, és biztos még nagyon sokan így éreznek Erdély-szerte. De tudtommal mindeddig egyetlen Erdélyben élő, ott dolgozó színészt se tüntettek ki Kossuth-díjjal. El kell jönni otthonról ahhoz, hogy ilyen megtiszteltetés érhesse a színészembert?
– Érdekes, amit mond, meg is fordult bennem hirtelen, hogy az első erdélyi színésznő vagyok, aki ezt a díjat megkapta, noha több erdélyi kollégám is részesült már rangos magyarországi elismerésben, és erdélyi költők, írók is kaptak Kossuth-díjat. Arra is gondoltam ugyanakkor, hogy bár a kitüntetés személy szerint nekem szól, egyben az erdélyi színjátszás elismerése is. Hiszen ott nőttem föl, a színjátszás ábécéjét ott sajátítottam el, Erdélyben ismert és szeretett meg a közönség. Hogy el kell-e jönni ahhoz, hogy ilyen díjjal is elismerjenek? Teljes bizonyossággal erre nem tudok felelni, viszont tény, hogy Magyarországon nagyon sok küzdelmen mentem keresztül. De mindig kész voltam vállalni a vívódást, az útkeresést. És most ezeket a küzdelmes magyarországi éveimet is megkoronázza a Kossuth-díj. Bennem egy percre se fordult meg a gondolat, hogy a munkámért, amit annyira szeretek, díjat kaphatnék. Csináltam, mert a mai napig szenvedélyem a hivatásom. Ez a rangos elismerés megerősít abban, hogy megéri küzdeni, értéket teremteni a magyar kultúra szolgálatában. És ha a szerelemhez hasonlítottam a színjátszást, akkor azt mondom, ez a díj számomra egy életen át tartó szerelem beteljesülése.
– A fiatalosságot, a belső energiák mozgósítását a feladatok is biztosíthatják. Gyakori manapság, hogy a színházak időnap előtt megválnak a korban előrehaladottabb művészeiktől, annak ellenére, hogy ők még sok örömet szerezhetnének a nézőknek. Ön elébe ment a feladatoknak, saját magának teremtett szereplési lehetőségeket.
– Két évig voltam Budapesten a Nemzeti Színház tagja, ami nem volt örömteli időszak. Magam vállaltam, hogy ezt abbahagyom. Nem főszerepekre vágytam, de arra se, hogy abban, amit csinálok, ne legyen semmi örömöm. Ha este bemész a színházadba, fellépsz a színpadra, és nincs egy mondatod, amivel valamit ténylegesen közölsz, ha csak ez adatik meg neked, azt nem érdemes csinálnod. Valamikor kissé nagyképűen én is hangoztattam, hogy nincs nagy szerep és kis szerep, csak rossz színész. Ez nem igaz! Igenis van kis szerep és nagy szerep, és van kis szerep is, amiben örömödet leled, de ha sorozatosan olyan feladatokat osztanak rád, hogy a tömegben álldogálsz, bármilyen képességed, tehetséged lehet, az abból nem fog kiderülni. Az öröm nélküli színjátszásnak pedig nincs értelme. Változtattam tehát, de nem tudtam, mit vállalok magamra.
– A sok főszerepet és szép sikert halmozó két otthoni évtized nem számított, amikor átjött Budapestre?
– Nem. De ez egyébként is olyan pálya, hogy az, amit tegnap csinált az ember, már nem számít. Tudtam, hogy mögöttem van egy csomó minden, mégis elölről kell kezdeni. Az új feladat új kihívás is, amit lehet, hogy nem oldasz meg olyan szinten, mint az azelőttit. Nem lehet abból élni, hogy mi van mögöttem.
– Új helyzet volt, hogy megválik a Nemzetitől, és önmagában bízva, egészen másba kezd, mint amihez azelőtt hozzászokott. Hosszabb idő után visszatekintve, hogy gondolja, nem hiányzott önnek a közös játék öröme?
– Dehogynem. Nem volt egyszerű önmagamra lelnem. Amikor megváltam a Nemzeti Színháztól, még nem sejtettem, hogy Budapesten nem tudok megkapaszkodni. Vidékre többfelé hívtak, de a gyerekem nyolcéves volt, a férjem a Bajcsy-Zsilinszky kórházban orvosként dolgozott. Hogy mehettem volna vidékre?! A családot választottam, arra gondolva, hogy azért Budapesten is sikerülhetnek a dolgok. Eszembe jut a költő Székely János gondolata, magamra vonatkoztatva is érvényes: olyan természetű ember vagyok, hogy ha valahol nem kellettem, szótlanul odébbálltam. Néhány felkérésem azért volt, játszottam több színházban, a Katona Józsefben, a Budapesti Kamaraszínházban, a Művész Színházban, és másfelé is hívtak. Igazi öröm a Dominó Színházban ért, ahol Strindberg Júlia kisasszonyának a címszerepére kértek fel. Nagyszerű előadás lett belőle, az alakításomnak is igen kedvező visszhangja volt. „Tehetséget jó felfedezni” – írta az egyik kritikus. De nem volt szerencsém, kilenc előadás után ez a magánszínház csődbe ment. Aztán mégis megsegített a Fennvaló, elindított azon az új úton, amely a sikerhez vezetett. Bécsből kértek fel egy egyéni estre. Nem akartam elvállalni, mert addig ilyet sohasem csináltam. Gergő fiam hallotta a telefonbeszélgetést, és kérte, hogy egy papírra írjam le az előadással kapcsolatos érveket és ellenérveket. Amikor átolvasta, mint egy felnőtt kijelentette, hogy az érvek erősebbek, meg kell csinálni. Igazat adtam neki, és akkor állítottam össze az első egyéni estemet Újkori fohász címen. Olyan sikere volt Bécsben, hogy egy ott élő 56-os magyar asszony valósággal a mecénásommá vált. Akkoriban nagyon sokat jártam a határon túli magyarlakta területekre, folyamatosan kaptam az előadandó anyagot, és 1999-ig páholyból néztem a magyarországi kulturális életet, mert elfoglaltságom volt, és jártam Európát. De a mecénás hölgy 99-ben elhunyt, az addigi csodálatos lehetőség megszűnt. A folytatás már sokkal nehezebb volt. Megint kezdődhetett a küzdelem.
– Kivel? Mivel? Önmagával?
– Magammal is, de leginkább a helyzettel. Akkorra ezt az utat már megszerettem. Verses estjeim voltak, Kosztolányi-, Áprily-, Lénárd Sándor-est. A Kosztolányi-műsorban egy német művésszel szerepeltem, én magyarul mondtam a verseket, ő németül. Nem én választottam a költeményeket, az estek anyagát készen kaptam. Úgy éreztem, hogy a sorozatot folytatnom kellene, de itt következett a neheze. Ki kellett találni, kit, mit válasszak. Nagyon bonyolult ez az egész, nem olyasmi, ami a színész dolga lenne. Egy produkcióhoz anyagi támogatás kell, pályázatot írsz, azt elutasítják, aztán próbálkozol másfele, helyet keresel, rendezőt keresel, mindez erőt, energiát fogyaszt, ideget rombol. Miközben az is bőven elég volna, hogy az anyagot kiválaszd, átgondold, összeállítsd, illő keretbe helyezd. Mégis nagyon megszerettem az egyéni esteket. Nem azt mondom, hogy nem hiányzott a csapatmunka, illetve az, amit az ember a színházban megkap, vagyis hogy semmi másra, csak a szerepedre kell koncentrálnod. Itt még a fellépőruhámat is magam vasalom, és utazom egyik helyről a másikra. Akár Dérynének is érezhettem volna magam. Csak nem ekhós szekéren, hanem kocsival jártam az országot, és járom a mai napig. A pályám pedig kiteljesedett és gazdagodott ezáltal. Mert hatalmas erőpróba egyedül kiállni a nézők elé. Összehasonlíthatatlan a csapatmunkával, ott a partnered kisegíthet, itt meg az se mindegy, hogy egy kötőszó miképpen hangzik el a szádból. Ha nem tudod a nézőt egymagad lekötni, ha nem vagy képes azzal a bizonyos láthatatlan fonallal egykettőre hozzá kapcsolódni, vesztettél. Ha egyedül állsz előtte, sokkal inkább megérzed, hogy magadra tudtad-e hangolni vagy sem. Ez a fajta megméretkezés végül is annyi örömet adott, hogy most már azt mondom, rátaláltam az igazi utamra. Nyilván egy különleges nagyszínpadi felkérésre bizonyára igent mondanék, persze csak miután megtudtam, hogy ki a rendező, kik lesznek a partnereim. Erre már sokkal jobban odafigyelnék, mint évtizedekkel ezelőtt.
– Feltételezem, hogy különleges elégtétellel olvashatta díjazása indoklásában azt a részt, amely szerint „mély átéléssel és gazdag drámai eszköztárral közvetítő, kivételesen magas színvonalú művészi pálya” az öné.
– Igen, mindig arra törekedtem, hogy mindenből, amit csinálok, kiérződjék az igényesség. Akár csapatban, akár egyénileg játszom, igyekszem értéket teremteni. És jólesett, hogy ezt a törekvésemet észrevették. Az is nagy elégtétel volt, amikor azt írta valaki, hogy az egyszemélyes színházammal műfajt teremtettem Magyarországon. A Magyar Érdemrend lovagkeresztjét és a Magyar Örökség díjamat is ennek köszönhetem. Mindez visszaigazolja, hogy a munkám és az, amit kemény küzdelmek árán a magyar kultúra szolgálatában létrehoztam, minőséget jelent.
– Ebben az egyszemélyes színházban a megszólaltatott költők a játszótársak?
– Költők és más tollforgatók. A Szegény Sudár Anna, a Jókai Anna regényéből készült monodráma már színház. Vagy A megszakított repülés, a Marina Vlady életrajzi regényéből dramatizált színpadi változat szintén nem költői mű, de lesz még olyan estem, ahol a költők kerülnek előtérbe. Ahogy korábban Székely János és Kenéz Ferenc lírájával is történt.
– Most, beszélgetésünk idején, még az öröm napjait éli. Az ünneplés a későbbiekben csitulni fog. Fájdalmak maradtak?
– Nem. Azokon szeretek túllépni. Ha voltak is a múltban, ez a díj feledteti azokat. Az elején említettem, hogy az ember úgy van a színházzal, mint a szerelemmel, az pedig meg tud sebezni. Sok erdélyi kollégámmal ellentétben én azt is mindig felvállaltam, hogy lent vagyok. Hogy nem vagyok a helyemen. Ez nyilván nem volt lélekemelő állapot, de mindig azon gondolkodtam, hogy tudom ezt a hasznomra fordítani. És büszke vagyok, hogy mindenféle segítség nélkül önmagam teremtettem meg mindazt, amit elértem. Egyedül. A nagyon elkeseredett kollégáimat is folyton biztattam, hogy találjanak ki maguknak valamit, amivel önmagukra találhatnak.
– Az otthoniakkal felhőtlen a kapcsolata?
– Nehezet kérdezett. Én a mai napig minden idegszálammal kötődöm a szülőföldemhez. Magánügy, de most elmondom, hogy ebben benne van az is, hogy majdnem válni akartam a férjemtől, amikor kierőszakolta, hogy áttelepedjünk. Ez a díj neki is rendkívüli elégtétel, mert szenvedett attól, hogy engem úgymond átrángatott Magyarországra. Nem akartam otthagyni Vásárhelyt, és most is vallom, hogy a szülőföldön van feladatunk. Nincs erkölcsi alapom ilyesmit mondani, hiszen Budapesten élek, de tudom, hogy nem lett volna szabad elhagynunk Erdélyt. A gyerekeink jövőjét féltettük, miközben a mi korosztályunk és több utánunk következő is hiányzik otthonról. Lélekben most is ott vagyok, elszakíthatatlan a kötődésem a szülőföldhöz. És lelkem mélyén néha vártam, hogy hátha hívnak, gyere haza, Márta, vagy gyere egy szerepre! Főleg, amikor a gyerekem már nagyobbacska volt, megtehettem volna. Amikor a Székely János-estemet Vásárhelyen adtam elő, Jászberényi Emese készített velem egy interjút, és megkérdezte, hogy nem hívtak-e az egykori színházamhoz. Ez akkor szíven ütött, és ez az érzés mindmáig megmaradt. Az otthon üzenete mindig felkavar. A napokban felhívott két néző Szatmárról. Valahogy megszerezték a telefonszámomat, és gratuláltak az elismeréshez. Negyvennyolc éve kerültem oda, az volt az első társulatom, három évig játszottam ott, és mégis emlékeznek rám és örülnek a sikeremnek. Pedig nagyon hosszú idő ez egy ember életében. Gondolhatja, mennyire megörvendtem a gesztusnak.
– A Kossuth-díj újabb lendületet adhat a továbbiakra, mert gondolom, a mostani kitüntetést nem tekinti pályalezárónak.
– Dehogy! Igaz, hogy nem ifjan ért ez a nagy megtiszteltetés, de még mindig időben. Mondtam már, tele vagyok lobogással, tervekkel. Ösztönző a díj. Nagyon sok mindent szeretnék még csinálni. Marosvásárhelyen a legsötétebb diktatúra idején voltam színész, és ott a pályatársaimmal együtt küldetést teljesítettünk a magyar nyelv, a magyar színház és kultúra ápolásáért, fennmaradásáért. Ma is azt szolgálják az ottani magyar színészek. Én ugyanebben a szellemben folytattam itt, az anyaországban a tevékenységem. Magyari Lajos mondja gyönyörűen, hogy „óvom a szót, a hazulról hozottat”. Én is ezt teszem változatlanul.
– Kívánom, hogy még sokáig tehesse!
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)

Az emlékezés egy büfé
Philter-projekt: kánonformáló erdélyi előadások
Kánonformáló erdélyi magyar színházi előadások – ez volt a tematikája a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem által szervezett konferenciának. A rendezvényen a 2013 óta budapesti szakemberek kezdeményezésére folyó, Philter-projekt című színháztörténeti kutatás eredményeit jelenítették meg az előadók múlt hét péntekén. Az egész napos eseménysorozaton kánonformáló erdélyi előadások kerültek bemutatásra a Stúdió Színház előcsarnokában, olyan rendezőktől, mint Harag György (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Az ember tragédiája), Antal Pál (A kék madár), Tompa Miklós (Pompás Gedeon), Bocsárdi László (Übü király), Parászka Miklós (A vihar), Tompa Gábor (A buszmegálló, Godot-ra várva), Barabás Olga (Don Juan) és Victor Ioan Frunza (Rosen-crantz és Guildenstern halott).
Az előadásokon (Jákfalvi Magdolna-Kékesi Kun Árpád: Erdély. Philther. Színháztörténet. Kovács Levente: Az ember tragédiája, 1975. Lázok János: Egy lócsiszár virágvasárnapja, 1975. Novák Ildikó: A kék madár, 1982. Boros Kinga: Pompás Gedeon, 1983. László Beáta: Übü király, 1986. Ungvári Zrínyi Ildikó: A vihar, 1988. Albert Mária: A buszmegálló, 1989. Balási András: Don Juan, 1997. Nagy B. Sándor: Godot-ra várva, 2005. Varga Anikó: Rosencrantz és Guildenstern halott, 2010) időhiány miatt sajnos nem tudtunk részt venni, ellátogattunk azonban a délutáni kerekasztal-beszélgetésre, amelynek központi témájaként a színházi emlékezetet jegyezték a szervezők.
Az előcsarnokban zajló szabad beszélgetésen Ungvári Zrínyi Ildikó vállalta a moderátor szerepét, az első kérdése az volt, hogy mennyire fontos a kutatók, szakma, kritikusok szemszögéből a színházi emlékezet?
Válaszában Kovács Levente érdekes megközelítésben szólt a színházi emlékezetről és annak csavaros mivoltáról. – Húsz évig vezettem jegyzőkönyveket tanszékülésekről, szemléltető főpróbákról. A csalás abban állt, hogy ha valami keményebb dolog hangzott el, azt én finomítottam, mert eredeti tartalmukban felértek volna egy denunciálással. Ezért kellő forráskritikával kell élni a régi jegyzőkönyvek kutatásánál. Volt, amikor egyesek rosszindulatúan az elhangzottaknál keményebb dolgokat írtak bele ezekbe a jegyzőkönyvekbe. Sok nagy rendező nem akart írással foglalkozni, ezért a hatvanas évek elején álneve voltam több jeles professzornak, például Harag Györgynek. Megtörtént, hogy tudatták, az ideológiai munkát ellenőrző brigád érkezik az intézetbe, nekünk pedig nem voltak munkaterveink. Két éjszakán keresztül dolgoztam: csináltam két félévi munkatervet, tíz jegyzőkönyvet. Egy szó sem volt igaz belőle. Bevették. A kérdésem: ha egy ifjú kutató elvállalja, hogy a főiskola történetéről írni fog, vajon ki tudja deríteni, hogy mindez nem volt igaz? Mert itt még sok kikutatnivaló lesz. Haragot naponta felhívták a megyei pártbizottsághoz, ahonnan néha igen gyűrötten jött vissza. Ezek a stresszek benne voltak a munkában, és soknak nincs nyoma, csak az emlékezés, az oral history áll a rendelkezésünkre. Ezeket a dolgokat is fel kell kutatni, addig, ameddig élnek olyan emberek, akik emlékeznek rájuk. Ezt szeretném javasolni: meg kell keresni, hogy hogyan látta mindezt az, aki például egy gyűlésen mondott valamit, utána pedig mást gondolt. Ilyen volt a Szabó Lajos csele is: párttagot csinált azokból, akiknek semmi közük nem volt a kommunizmushoz, és ezáltal megvédte a színház és az iskola autonómiáját. Nálunk ez egy felkészített, ötödik hadoszlop volt. Ezeket az árnyaltságokat figyelembe kell venni – Vásárhelyen például négy nagyon rendes gyárigazgató volt: kommunista igazgatók voltak és közben rengeteget tettek a magyarság megmaradásáért, azért, hogy ne lehessen például az üzemeket elrománosítani. Funkció kellett ahhoz, hogy védekezni tudjunk, és ez a színházban is megvolt.
– Fantasztikus azt tapasztalni, hogy Harag György kisujjában volt a színház, mégis mindennap kísérletezett és soha nem dicsérte a saját zseniális dolgait – tette hozzá Kincses Elemér. – Ami a cenzúrát illeti, a Seneca című darabomnak nyolc kritikai főpróbája volt.
A nyolcadikra eljött egy bukaresti cenzor, rendben találta. Nem ő, hanem egy Gáspár nevű helyi elvtárs szólt bele, aki segéd-teniszedző lett később Magyarországon a Városligetben. Ilyen idők voltak. A színházban az a kétségbeejtő, hogy a zseniális előadásokra emlékszel és a nagyon rosszakra. A középszerűekre nem. Az, hogy ki mire emékezik, a saját műveltségétől függ. Azokra emlékszem, amelyeket nagyszerűnek tartottam. A 3-400 előadásból 10-15-öt tartok zseniálisnak. Ez összefügg a privát emlékezettel, a borzasztó pedig az, hogy az agynak nem lehet parancsolni.
– A kollektív emlékezés foglalkoztat engem – árulta el Albert Mária. – A Philter gyakorlata azt a felfedezést jelentette, hogy kialakul egy párbeszéd az előadásokról. Az alkotók számára mit jelent ez a párbeszéd?
Váta Loránd szerint egy dolog, amit közölnek az adatok, más, amikor csak beszélünk az előadásról. – Az én reflexióm másfajta, a többieké megint más. Mivel a színház egy lélegző dolog, akkor fog szép képet kapni egy olvasó egy ilyen jelenségről, ha az sok színből áll össze.
Az emlékezés egy büfé. Színészi szempontból e büfének az a veszélye, hogy azok a dolgok, történetek, amiknek nincs érdekessége, elvesznek. Azok a jók, amiknek az emlékezés folyamán megmarad az előadás jellege, ha a színész akkor is elő tudja adni magát.
– Nemcsak a színészek és a kritika, hanem a nézők megszólaltatása is fontos, és ennek van egy olyan módszertana, amely megkereshető és egymással szembesíthetővé teszi a kutatott előadásokat – vélte Lázok János. – A külföldi kutatásokban használták az oral historyt is mint dokumentálási lehetőséget. A Marosvásárhelyi Rádió Aranyszalagtárában létezik egy igen komoly anyag, amelynek van egy digitalizált, javított formában felvett része. Viszonylag kevesen tudnak azonban Csifó János interjúkötetéről, amelyben nyolc-tíz színésszel, igazgatóval interjúzott, és amely hozzáférhető az interneten írott formában és felvételként is.
– Találkoztam olyan alkotóval, aki nem dokumentálja magát. Barabás Olga pl. az előadásait nem nagyon véteti fel. Mi lesz a segítségünkre, ha az alkotók nem fordítanak erre figyelmet, mi lesz az előadásokkal? – kérdezte Ungvári Zrínyi Ildikó.
– Ma már nagyon erős tudatosság van arra, hogy mindent rögzítsünk, kinyílt ez a dolog. Régebb nem létezett a rögzítés ösztöne. Minket a kilencvenes években az a tanárgeneráció tanított, amely folyamatosan mesélt régi dolgokról, és ez számunkra többet ért, mint egy könyv, mert ezen sztorik hatására sokkal kíváncsibbakká váltunk, személyes élményként éltük meg mindazt, amit elmeséltek nekünk – mondta Váta Loránd a sztorikban, történetekben gazdag, jó hangulatú délutáni beszélgetésen.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)

Szilágyi Zsolt: az összefogásnak nincs alternatívája
„Ha igazi magyar összefogást akarunk, akkor ki kell terjeszteni a párbeszédet” – vallja Szilágyi Zsolt a Krónikának adott interjúban. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke szerint téves az a koncepció, miszerint a román parlamentben nem lehet a nyelvi jogokért is harcolni, közben pedig az autonómiát is képviselni. A pártelnök szerint az RMDSZ országos politikája is igyekszik elkerülni azokat a témákat, amelyek esetleg ingerlik vagy kényelmetlenek a bukaresti többség számára.
– Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes múlt héten Budapesten kijelentette, hogy a határon túli magyarság megmaradása az autonómia elérésétől, a magyar érdekérvényesítés a magyar pártok választási sikerétől függ. Úgy vélte, különösen a parlamenti választásokon nem engedhető meg, hogy olyan pártok induljanak, amelyeknek nincs reális esélyük a parlamentbe való bekerülésre. Az RMDSZ versenypártjaként hogyan értékeli ezt a kijelentést?
– Egyetértek Semjén Zsolttal abban, hogy az autonómia elérése létkérdés, és abban is, hogy erős kell legyen a képviselet. És a megmaradásunk nyilván attól függ, hogy a képviselet felvállalja-e az autonómia ügyét, vagy sem. Nemcsak az a fontos, hogy húsz vagy harminc magyar ül-e a román parlamentben, hanem az is, felvállalják-e például a székely autonómia törvénytervezetének a benyújtását.
Az egyik legnagyobb problémának azt tartom, hogy a hivatalos képviselet az elmúlt 25 évben egyetlen törvénytervezetet sem nyújtott be a Székelyföld területi autonómiájáról, az erdélyi magyarok autonómiájáról. A törvénytervezeteket illetően széles körű társadalmi párbeszéd szükséges, és az is, hogy ne csak két párt fogjon össze, hanem egy széles körű, az erdélyi magyarok civil szervezeteire és politikai mozgalmaira is kiterjedő párbeszéd és összefogás nyomán szülessen egy olyan tervezet, amelyet a parlamenti képviselők beterjesztenek. Azzal egészíteném ki a Semjén Zsolt által mondottakat: aggasztó, hogy a nyelvi jogok vagy kulturális követelések képviselete mellett úgy tűnik, a hivatalos képviselet szintjén feledésbe merül az autonómia képviselete.
– Semjén Zsolt nyilatkozatának fényében – miszerint csak biztos siker esetén indokolt, hogy egy határon túli magyar párt induljon a parlamenti választásokon – hogyan látja az erdélyi magyar politikai pluralizmus jövőjét?
– A politikai pluralizmusról folyó vita már több mint 20 éve zajlik Erdélyben. Örülök, hogy Semjén Zsolt is úgy látja: az erdélyi magyarok kell megfogalmazzák saját maguknak azt az utat, amelyen járniuk kell a politikai képviselet vagy az autonómia képviselete terén. Bebizonyosodott, hogy a helyhatósági választásokon jótékony hatása van a versenynek, és az is bebizonyosodott – például a 2007-es európai parlamenti választásokon –, hogy abban az esetben, ha valóban össze tud fogni az erdélyi magyarság, a lakosság etnikai részarányánál nagyobb politikai erőt képes felmutatni, szavazatszámot tud elérni.
A tavalyi parlamenti választások alkalmával két párt között született együttműködés, sem az Erdélyi Magyar Néppártot, sem az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot, sem a Székely Nemzeti Tanácsot, sem más civil szervezetet nem kívántak bevonni ebbe az együttműködésbe. Azt gondolom, hogy a magyar–magyar együttműködésnek nincs alternatívája, és az is világos, hogy ha igazi összefogást akarunk, akkor a párbeszédet és az összefogást ki kell terjeszteni. Nemcsak két párt kétoldalú ügye, hanem valóban az erdélyi magyarok szervezeteinek az ügye kell legyen.
– Amennyiben mégsem valósulna meg az Ön által javasolt összefogás, az EMNP megelégedne-e a helyi, önkormányzati szintű képviselettel?
– Én amellett vagyok, hogy a román választói törvényt alakítsuk át úgy, hogy a magyarok számára is megadassék a választásokon való verseny lehetősége. Ugyanis méltánytalan, aránytalan és teljes mértékben hátrányba hoz bennünket az ötszázalékos országos küszöb, amelyet a román pártok számára találtak ki, de totális egyenlőség alapon az erdélyi magyarokra is alkalmaznak. 2003-ban beterjesztettünk egy alkotmány- és törvénymódosító javaslatot, mely lakosságarányos részvételt biztosítana a nemzeti közösségeknek a román parlamentben, és a magyar szervezetek között megvalósítandó versenyben kellene elérni az ötszázalékos küszöböt, nem pedig az országos ötszázalékos küszöböt teljesíteni. Sokkal inkább arra kellene koncentráljunk, hogy közös erővel a román törvényeket a magyar közösség számára elfogadható, megélhető, kényelmes formára változtassuk, és nem azzal kellene foglalkozzunk, hogyan élünk vagy élünk vissza az országos öt százalék teljesítésével együtt járó kényszerrel.
Meg kell mondanunk őszintén, az RMDSZ abban érdekelt, hogy az országos ötszázalékos küszöb kényszere alatt azt hangoztassa: a kicsik ne is induljanak. Ha ezen a vonalon mennénk, akkor mutatis mutandis azt mondhatnánk: Magyarországon se induljon a választásokon csak a legnagyobb párt, mert a kicsik úgysem képesek többséget szerezni. Mindez a politikai monopol és egypártrendszer logikájához vezetne. A politikai sokszínűséget úgy kell megéljük Erdélyben, hogy ne gyengítse, hanem erősítse a politikai képviseletet.
– A tavalyi parlamenti választásokon az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt között létrejött az együttműködés. Hogyan látja az ennek nyomán létrejött magyar parlamenti képviseletet, mennyire sikerül érvényesíteniük az erdélyi magyarság érdekeit?
– Ezt a jövő fogja eldönteni. Eltelt bő három hónap a választások óta, és nem láttam különösebb változást az RMDSZ politikájában. Ezért attól tartok, hogy az autonómia parlamenti képviseletét továbbra sem fogják vállalni.
– Nem csak az autonómia kérdésére gondolok, hanem más, az erdélyi magyarság számára fontos témákra, mint a nemzeti jelképek vagy a marosvásárhelyi katolikus gimnázium ügye, melyek kapcsán egyesek szerint határozottabban kellene fellépni.
– Teljesen egyetértek azzal, hogy mindig van sürgősség, és azokkal is egyetértek, akik azt mondják: nem a vagy-vagy, hanem az is-is logikája mentén kell a képviseletet megvalósítani mind politikailag, mind pedig az összetéte¬lét tekintve. Nem gondolom, hogy nem lehet a nyelvi jogokért harcolni, ha közben az ember képviseli az autonómiát. Az RMDSZ eddigi 25 évéből az derül ki, hogy sokan úgy gondolják, nem lehet a nyelvi jogokért, kulturális jogokért, oktatási jogokért harcolni, ha az autonómia különböző formáinak a képviseletét felvállalják. Ez egy téves koncepció. Nem hinném, hogy Semjén Zsolt azt támogatná, a képviselet Bukarestben legyen nagyszámú, és nem kell támogassa a magyarok, az autonómia ügyét. A szavaiból azt olvasom ki, hogy erős képviselet kell, és fel kell vállalni az autonómia képviseletét is.
– Többször is megfogalmazódik, hogy az önrendelkezés csak a többséggel való párbeszéd révén érhető el. Beszélhetünk-e előrelépésről ezen a téren, jelenleg van-e párbeszéd a román közösséggel az autonómia kapcsán?
– Nincs reális párbeszéd, az RMDSZ országos politikája is igyekszik elkerülni azokat a témákat, amelyek esetleg ingerlik, vagy kényelmetlenek a bukaresti többség számára. Azonban őszinte párbeszéd nélkül ezt nem lehet megvalósítani. És ha mi nem kezdeményezzük a párbeszédet, a kormánytöbbség, a román többség nem fogja. Ha az RMDSZ vagy a hivatalos parlamenti képviselet csak a nyelvi jogok betartását kéri, senki nem fog területi autonómiát biztosítani a Székelyföldnek. Ahhoz, hogy ezt elérjük, párbeszédet és törvénytervezetet kell kezdeményezni erről.
Ezt várom tulajdonképpen, és ebben várom Semjén Zsolt és az anyaország segítségét, hogy ezt meg tudjuk valósítani. Mivel a magyar–román párbeszéd nem egy kétoldalú, hanem sokkal inkább egy háromoldalú viszonyrendszer, ezért az erdélyi magyarság jóléte nélkül nem nevezhető jónak az államközi viszony. Magyarország is abban érdekelt, hogy stabilitás, béke, jólét legyen nemcsak a határokon belüli magyarok közösségén belül, hanem a szomszédos államokban is, és ezek szerint joggal várjuk el nemcsak a saját parlamenti képviseletünktől, hanem a kétoldalú viszonyt alakító vezetőktől is, hogy ezt az őszinte párbeszédet ne kerüljék el.
– Az elmúlt időszakban változások voltak a néppárt megyei szervezeteiben. Melyek a fő célok a következő időszakra?
– Az év első hónapjaiban több szervezet tartott megyei küldöttgyűlést és tisztújítást, ez egy természetes folyamat, ugyanis április 22-én Székelyudvarhelyen kongresszust tartunk, amely új elnökséget fog megszavazni, és amennyiben szükséges, mind az alapszabályt, mind a programot módosítjuk, kiigazítjuk, változtatjuk. Ezenkívül új lendületet fog kapni az Országos Önkormányzati Tanácsunk, melynek élére Bálint József sepsiszentgyörgyi politikust választottuk, és arra koncentrálunk, hogy a helyhatóságokban jelen lévő 232 képviselőnk betöltse küldetését, és a helyi közösség ügyeinek felvállalásával előrébb vigye annak életét.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Unicum és unikum
Jónás Tamás magyar nyelven alkotó roma (nemrég még cigány) származású költő, író, programozó és Kürti László (születési nevén Kovács) költő, szerkesztő, tanár legújabb köteteinek bemutatója (kellett volna hogy legyen).
A Teinben, azaz a Tein teraszán, merthogy e váratlan jött szombat délutáni nyári igézetben mindenki kikívánkozik. Nem igényelvén moderátort, a két költő maguk kitalálta forgatókönyv szerint („mert megegyeztünk, ez nem Budapest”) kívánta lerendezni az előadást. Jópofának szánt (egymás szavába vágó, egymást túlbeszélő, egymásra – már amennyire kivenni lehetett a szókavalkádban – rálicitáló) indítással. Kevéske vallomással is (Jónás: „ha steril az életünk, hiába éltünk és hiába halunk meg”, Kürti: „aki normális, az baromi unalmas”), csak úgy, mellékesen. Némi felolvasással (ki nem tudta, annak számára – majdnem – kiderült, hogy Jónás költészete unikum, a Kürtié pedig – wikipédiásan fogalmazva – „alanyi vallomásos líra”), mert azért mégis. Aztán egy kicsit a lejtőn. Aztán még jobban a lejtőn. A sokadik Unicum után már ellenőrizetlenül a lejtőn. Míg végül kocsmaasztali bohózat. Ebben azonban semmi különleges.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Színház és árnyoldala
Bizonyára szinte senki előtt nem ismeretlen az a történet, amiről az alábbiakban írni fogok, hiszen a Kolozsvári Állami Magyar Színházban március 24-én este történt incidens híre az elmúlt napokban, kis túlzással, körbejárt országot-világot. Úgy gondolom tehát, hogy nincs szükség az előzmények ismertetésére. Megjegyzem, eddig ódzkodtam bármit is írni az esettel kapcsolatban, vártam, hátha letisztulnak a dolgok, és érthetővé válik, mi és hogyan történt. Reméltem, hogy a szerdai televíziós (kolozsvári magyar adás) beszélgetés végre fényt derít erre a történetre. De úgy érzem, több csúsztatás is történt, ezért megpróbálom, leginkább a magam számára tisztázni azt, amit nem tudok logikusan összerakni, akármennyire is igyekszem.
Az alapot természetesen a már említett televíziós interjú szolgáltatja, amelyet Víg Emese készített a színház igazgatójával, Tompa Gáborral, hiszen, amint itt elhangzott, „ragaszkodjunk a tényekhez, ahhoz, hogy mi történt, mert eddig senki nem volt kíváncsi arra, hogy mi történt valójában... Na, most itt az igazság a következő...”.
Én is ragaszkodom tehát ahhoz, hogy az itt elhangzottak alapján megpróbáljak tisztázni néhány dolgot, vagy inkább elmondani, milyen kétségek–kérdések merültek fel bennem az elhangzott „igazságokkal, tényekkel” kapcsolatban.
Hát akkor, lássuk.
1. „Eddig senki nem volt kíváncsi arra, hogy mi történt valójában”, mondja Tompa Gábor az első pillanatokban. Ezt a kijelentést azért érzem kissé csúsztatásnak, mert a március 26-án, vasárnap este a Krónika online-, majd 27- én a lap nyomtatott változatában megjelenő cikk szerzői azt írják: „Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója megerősítette lapunknak, hogy incidens történt...” stb., stb. Ergo, valaki(k) kíváncsi(ak) volt(ak) a laptól arra, hogy „mi történt valójában”, hiszen feltételezhetően ezért keresték meg az igazgatót. Aminthogy az érintett színésznőt is, aki, mint írják, „nem kívánt nyilatkozni az ügyről... stb., stb.”.
És mivel itt jelent meg legelőször bármi is arról, hogy pénteken este incidens történt a bemutató alatt, ez lett volna az ideális alkalom arra, hogy a lap által megkérdezett igazgató elmondja az igazságot, és ezáltal elejét vegye a további találgatásoknak és ferdítéseknek. Feltételezésem szerint a cikk vasárnap készült, tehát péntek estétől vasárnap délig volt idő arra, hogy az intézményvezető aprólékosan tájékozódjon a történtekről, és elmondja a tényeket. Ehelyett azonban leginkább maszatolás folyt.
2. „Volt egy incidens, és szeretném leszögezni, hogy semmiféle agressziónak nincs létjogosultsága, nem próbálunk és nem is lehet igazolást találni”. „...semmiképpen nem fogadható el semmiféle agresszív vagy bántalmazó magatartás, erre semmiféle igazolást nem akarok, és nem kell találnunk”, hangzik el a televíziós beszélgetés elején Tompa Gábor részéről.
Ehhez képest, végighallgatva a szinte negyven perces műsort, folyton az az érzésem, hogy mégiscsak igazolásokat próbál találni, és úgy „ítéli el” az agressziót, hogy közben minduntalan felmenti az agresszivitást elkövető Andriy Zholdakot, hol azzal indokolva a történteket, hogy a rendező köztudottan „szenvedélyes megszállott”, hol felmagasztalva őt, hogy milyen nagyszerű rendező, akiről úgy hallotta, a próbafolyamatban részt vevő színészek azon része is, „akik nem maradtak a szereposztásban, azt mondták, hogy életük egyik legmeghatározóbb élménye volt” a vele való találkozás. Annak ellenére, hogy „nagyon kemény volt, és nagyon igénybe vette őket”. Hol pedig azzal, hogy hát ilyesmi, vagy ehhez hasonló dolgok máskor és másvalakikkel is megtörténtek... Például Harag György is nagyon keményen bánt a színészekkel, „Sebők Klárát minden próbán megsiratta, minden próbán meggyötörte” az Éjjeli menedékhely próbafolyamata alatt, jegyzi meg Tompa.
3. „Tehát, ő [mármint a rendező, Andriy Zholdak] bement szünetben, és az egyik színésznőt vállon ragadta, kiabált, megrázta, és fölemelte a kezét”, mondja az igazgató. Később pedig: „Nem történt semmi olyan atrocitás, vagy komolyabb testi bántalmazás, mert nem jutott el odáig... nem tudjuk, hogy eljutott volna, vagy sem, de megakadályozták”. Ez a pont kicsit kapcsolódik még az előzőhöz, hogy akkor hogy is van ezzel az agresszióval, amit elítél az igazgató. Azt ajánlom, olvassuk el még egyszer, lassan, hogy megértsük. Lássuk csak: kiderül, hogy történt ugyebár atrocitás, de nem esett „komolyabb testi bántalmazás, mert nem jutott el odáig...”. Andriy Zholdak „csak” megrázta a színésznőt, „csak” kiabált és „csak” fölemelte a kezét. (Gondolom, integetni akart). Egyéb atrocitás nem történt ugyebár. Mert megakadályozták. És nyilvánvalóan ebből kifolyólag nem tudjuk, hogy eljutott volna-e odáig a dolog, hogy „komolyabb testi bántalmazás” is megessen. A többit csak ideidézem kommentár nélkül: „azután rögtön az ott lévő színészek, később a technikai igazgató, aki ott volt és akinek szóltak, megjelent, szétválasztották, elvitték a színésznőt, Zholdákot kihozták az udvarra, lecsillapították”. „Nem tudjuk, hogy folytatódott volna-e vagy sem, mert megakadályoztuk”. „Ha valóságos agresszió lett volna...”
4. Ennél a pontnál kénytelen vagyok hosszasabban idézni Tompa Gábort, mert nem egyszerre hangzottak el ezek a dolgok a beszélgetésen, így nem biztos, hogy felfigyelnek rá azok, akik végighallgatják.
„Ez történt [mármint az incidens] háromnegyed 8-kor, az előadás szünetében...” „Nekem is szöveges üzenetem érkezett, én is kimentem az udvarra, megkérdeztem mi történt...” „Az előadás folytatódott”. „Az előadás végigment, de a rendőrséget kihívta az egyik munkatársunk háromnegyed tízkor. Két órával az incidens után. Az előadás végéhez közel”. „Nem tudtam, hogy kihívódott a rendőrség”. „Az előadás után azonnal lementem az öltözőbe, és körülbelül 40 percet töltöttem ott a színészekkel, akik ott voltak, ezért kezdődött ké- sőbb a protokoll, mert eléggé ki voltak borulva, mert lehordást kaptak és nem tudták, hogy miért...”. „Én éjjel négy órakor tudtam meg, hogy a rendőrséget kihívták, mert akkor közölte az illető személy írásban, hogy kihívta a rendőrséget”.
Vegyük tehát sorra. Az incidens háromnegyed nyolckor történt, az előadás szünetében (a bemutató 6 órakor kezdődött). Tompa Gábort szöveges üzenetben értesítik erről, ő is kimegy az udvarra. Addigra természetesen az incidens már lezajlott a kulisszák mögött, az udvaron már csak a „szenvedélyes” rendezőt csillapítják. Ezután folytatódik az előadás. Mint az igazgató mondja, a rendőrséget a munkatárs (vagyis az előadás ügyelője) háromnegyed tízkor hívta ki. A második rész szinte két órát tart, tehát a kb. nyolc órakor kezdődő második rész vége fele. Menjünk tovább. Azt mondja Tompa Gábor, hogy az előadás után azonnal lement az öltözőbe, és 40 percet töltött ott a színészekkel beszélgetve, csak azután ment fel a büfébe, ahol megtartották a protokollt. Amennyiben a rendőrséget háromnegyed tízkor hívták ki, az előadásnak pedig tíz óra körül volt vége, akkor az igazgatónak feltételezhetően találkoznia kellett volna velük, hiszen negyven percen át ott tartózkodott az öltözőkben, a rendőrfőkapitányság szóvivője szerint pedig, aki a Krónikának nyilatkozott, „a helyszínre érkezett rendőrök nem tudtak közvetlenül a sértett féllel beszélni, mivel a művész időközben a második felvonásban már ismét a színpadon játszott. A szóvivő elmondta, a riasztás nem az áldozattól, hanem annak egyik kollégájától származott, a rend- őröknek pedig ugyancsak más színészek írták le a történteket”.
Erre csak annyit lehet mondani, jelentkezzen, aki érti.
5. A beszélgetés elején Víg Emese próbál utalni arra, hogy Andriy Zholdakot „megelőzte a híre”, „van egy előtörténete”. Nincs, mondja Tompa. Nincs tekintettel a színészekre, mondja Víg Emese. Az igazgató erre azt válaszolja, hogy nem tud ilyesmiről. Később elmondja, hogy a színház „meghozta a maga lépéseit”, kivizsgálta az ügyet, és azt is megvizsgálták, hogyan lehet a rendezőt „egyfajta következmény elé állítani”. A rendező szerződésében, mondja Tompa, „van egy olyan pont, amely azt mondja ki, hogy bármilyen konfliktusos helyzetre a vezetőség közvetítésével keressen megoldást. Ezt ő megszegte, és emiatt levontunk a honoráriumából egy jelentős összeget, amit ő alá is írt, jegyzőkönyvvel”.
Nem tudom, hogy általában mi foglaltatik bele ezekbe a szerződésekbe, de meglepő ez a fogalmazás, hogy „bármilyen konfliktusos helyzetre a vezető- ség közvetítésével keressen megoldást”. Feltételezhetően valamit azért mégiscsak kellett tudniuk Zholdak „előtörténeteiről”, ha a szerződésbe foglaltatott egy ilyen kitétel.
6. A beszélgetés alatt sokszor elhangzik az igazgató részéről, hogy előbb menjenek el az emberek, nézzék meg az előadást, és azután ítélkezzenek. Ezzel teljesen egyetértek, ez elemi követelmény. Csakhogy itt nem arról kell beszélgetni, hogy milyen az előadás, hanem arról, hogy hogyan történhetnek meg ilyen dolgok, és ha már megtörténtek, akkor miért nem lehetett már a kezdet kezdetén elmondani vilá- gosan a történteket, a már említett első cikk megjelenésekor. És akkor valószínűleg elejét lehetett volna venni a „rémtörténeteknek” és „összeesküvés-elmé- leteknek”. Vagy legalábbis hivatkozási pont lehetett volna.
A „tessék megnézni, utána lehet bírálni, végezzük el a bírálatnak az érvelésen alapuló munkáját”-részhez pedig csak annyit fűznék hozzá, többször megtapasztaltam már – és más kritikus kollégáim is – ennek a kijelentésnek a következményeit az intézmény vezetője részéről.
„A párbeszédre szükség van”, mondja az igazgató. Valóban szükség van. De nemcsak ilyenkor, amikor „baj van”, hanem folyamatosan, erre alapulna a színház és közönség, színház és újságírók, kritikusok közötti kapcsolat. Ehhez azonban mindkét félnek nyitottnak kell lennie.
*
Végül még annyit, sokatmondó az a nyilatkozat, amit a társulat egy része aláírt. Ennél beszédesebb üzenetet, hogy valami nagyon nincs rendben, nem hiszem, hogy meg lehetett volna fogalmazni.
És akkor itt térnék ki ennek a történetnek a legfontosabb részére: a színészekre. Ha egy rendező csak úgy tud alkotni, hogy folyamatosan megalázza, agyongyötri, sárba tiporja, olyan lelki – vagy akár testi – agressziónak veti alá a színészt, amitől esetleg tartós sérülést is szenvedhet, és komoly következményei lehetnek, akkor engem nem biztos, hogy érdekel, hány nemzetközi fesztiválra hívták meg az előadást. Akkor csak azt tudom mondani, nem is érdekelnek az oly sokat hangoztatott „tények”. (Zárójelben megjegyzem, érdekes módon alig volt meg a bemutató, és az igazgató, mint elmondta a televíziós interjúban, már konkrétan tudja, hogy öt nemzetközi fesztiválra meghívták a produkciót. Gondoljuk vajon azt, hogy netalán előre „le volt zsírozva” a dolog?)
Láttam az előadási főpróbát. Elképzelni sem tudom, hogy a szünetbeli incidens után a szí- nészek, és különösképpen a közvetlenül érintett színésznő milyen lelkiállapotban ment(ek) vissza, lejátszani az iszonyatosan kemény, hatalmas energiákat és koncentrációt követelő szinte kétórás második részt. Ha valamiről, akkor erről kéne beszélni. A megaláztatásról. A lelki terrorról. Az igazgató hozzáállásáról. A hogyan továbbról. Mert Andriy Zholdak elment. De a színészek, a társulat marad...
Nyilatkozat
Mi, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei, egyöntetűen n és határozottan kiállunk egymás mellett és egymásért. Elutasítunk mindennemű agressziót. Nem tekintjük úgy, hogy az agresszió a színházi munka része, vagy, hogy létezik olyan helyzet, ami ennek jogosultságot teremt. Mélységesen aggasztónak tartjuk a nemrég történteket. Úgy érezzük, hogy ilyen helyzetben egyetlen ember elfogadhatatlan gesztusa miatt árnyék vetül a munkánkra. Elvárjuk, hogy a munkánknak otthont adó intézmény tegye meg a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy az ilyesmi ne fordulhasson elő. Messzemenően szolidárisak vagyunk minden egyes színpadra lépő társunkkal, és erőt, bátorságot kívánunk a továbbiakban. Aláírják: Laczó Júlia, Orbán Attila, Marosán Csaba, Varga Csilla, Imre Éva, Albert Csilla, Sinkó Ferenc, Laczkó Vass Róbert, Szűcs Ervin, Bogdán Zsolt, Csutak Réka, Kató Emőke, Kali Andrea, Buzási András, Kézdi Imola, Dimény Áron, Panek Kati, Kántor Melinda, Sigmond Rita, Györgyjakab Enikő, Bodolai Balázs, Ötvös Kinga, Vindis Andrea, Farkas Lóránd, Pethő Anikó, Kicsid Gizella, Bács Miklós, Balla Szabolcs, Árus Péter, Fogarasi Alpár, Molnár Levente. Valamint: Hatházi András, Bíró József.
Köllő Katalin / Szabadság (Kolozsvár)

Soha nem költöttek ennyit magyar könyvekre a megyei könyvtárban
A 2016-os évben az új kötetek vásárlására szánt összeg 38 százalékát, azaz a megyei magyarság számarányának megfelelően vettek magyar kiadványokat, amelyek mostanában kerültek a kölcsönző-részleg polcaira.
Vadonatúj, népszerű magyar nyelvű regényekkel bővült a Szatmár Megyei Könyvtár választéka. A kötetek nemrég érkeztek meg, regisztrációjuk folyamatosan zajlik, ezt követően kerülnek fel a kölcsönző-részleg polcaira. Az új, kikölcsönözhető könyvek között éppúgy megtalálhatók Nyirő, Márai, Coelho vagy Rejtő művei, mint Swen Hasses háborús regényei, Tom Clancy vagy éppen Stephen King izgalmas írásai. Kölcsönözhető A tetovált lány és A szürke ötven árnyalata, valamint Frei Tamás sikerkönyve, A bankár is. A fiatalabb olvasókat a Szent Johanna Gimi tinisorozattal és Harry Potter regényekkel várják a könyvtárba, a gyermekkönyveket kölcsönző részlegen is sok a magyar nyelvű újdonság. "Természetesen minden új címet és szerzőt nehéz lenne felsorolni, ezért azt tanácsoljuk mindenkinek, hogy ha egy könyvre kíváncsi, keressen rá a megyei könyvtár honlapján, így kiderül, hogy megvan-e a kollekcióban, kölcsönözhető-e, vagy mikor hozzák vissza" - mondja Veres István, a könyvtár felnőtt-részlegének vezetője.
"A tavalyi évben a Szatmár Megyei Könyvtár 95.640 jelt költött új könyvek vásárlására - ennek az összegnek pedig a 38 százalékából lett magyar könyv vásárolva" - magyarázza György Ildikó, a könyvtár főkönyvelője. A Könyvtár-törvény kimondja, hogy a kisebbség számarányának megfelelően kell kisebbségi nyelven írt könyveket beszerezni, ezt úgy tűnik, hogy 2016-ban tartották be először. A magyar nyelvű kötetetek további 11 ezer lej értékben bűvültek a Márai Könyvtárellátó Programnak köszönhetően és a magányszemélyektől adományként kapott kiadványok között is sok a magyarul írott.
A kollekcióban egyébként 53 százalék román, 29 százalék magyar és 18 százalék más nyelvű kiadvány szerepel. A látogatók rendelkezésére összesen 423.318 könyvtári egység, azaz kötet, dokumentum, újság, stb. állt. szatmar.ro

Úgy néz ki, bele kell nyugodniuk a brassaisoknak, hogy nem indul elméleti 9. osztályuk
Nem változtatta meg a Kolozs megyei tanfelügyelőség a korábbi döntését, miszerint jövő tanévtől az elméleti 9. osztályáról le kell mondania a Brassai Sámuel Elméleti Líceumnak - tájékoztatott Török Zoltán. A főtanfelügyelő-helyettes elmondta, a vezetőtanács pénteken ült össze, hogy az oktatási minisztérium kérésére döntsenek az ügyben.
A szülők és a tanári kar februárban fordult az oktatási minisztériumhoz, hogy bírálják felül a tanfelügyelőség januári határozatát, miszerint az iskolában jövő tanévtől csak a szakosztály maradhat meg kilencedikben.
Az iskola azt szeretné, ha már mindenképp le kell mondaniuk az egyik kilencedik osztályukról, akkor az a szakosztály legyen, és ne az elméleti. Kérésüket azzal indokolták, hogy így elkerülhető annak veszélye, hogy az iskola kikerüljön az elméletiközépiskola-besorolásból. A tanfelügyelőség vezetőtanácsa februárban már egyszer elutasította a Brassai Sámuel Elméleti Líceum beiskolázási tervének módosítását, nem adva helyt sem a tanári kar, mint a szülők kérésének. Az iskola ekkor fordult a minisztériumhoz.
Király András oktatási államtitkár a Maszolnak korábban elmondta, a közoktatásért felelős vezérigazgatóság felvette a kapcsolatot a főtanfelügyelővel, Valentin Cuibusszal, aki megerősítette, nem akar változtatni az eredeti beiskolázási terven. Ezt írásban is közölték.
A kisebbségi oktatásért felelős igazgatóság a Kolozs megyei tanfelügyelőség válaszára átiratban reagált. „A kisebbségi oktatásért felelős igazgatóság igazgatója, Szőcs Domokos és jómagam közöltük a dokumentumban, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni a szülők kérését, akik az elméleti osztály megtartásáért állnak ki. Azt kértük a szülők, a módszertan és az iskola vezetőtanácsának kérése nyomán, hogy bírálják felül korábbi döntésüket, amely szerintünk nem korrekt. A tanügyi törvény is kimondja, hogy a szülő választja meg az iskolát” - közölte Király András.
Az átirat kézbesítése után ült össze a Kolozs megyei tanfelügyelőség vezetőtanácsa pénteken, és tartott ki korábbi álláspontja mellett ugyanazon érvek mentén, amelyekre korábban is hivatkoztak.
Februárban a tanfelügyelőség arra alapozta döntését, hogy drámaian csökkent a magyar diákok száma, a román tagozaton működő szaklíceumi osztályokhoz képest pedig nagyon kevés a magyar tagozaton működő ilyen profilú kilencedik osztályok száma. "Magyar tagozaton mindössze három szaklíceumi kilencedik osztály működik: a Brassaiban a turizmus, az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban a könyvelői osztály, és még egy a Báthoryban. A cégvezetők jelezték, sok szakmunkásra van szükség. A román tagozaton, ha hozzányúltak a szakközépiskolai osztályokhoz, akkor ezeket szakiskolai osztályokká alakították át" - mondta Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes.
Arra a kérdésre, hogy a tanfelügyelőség pénteki döntése mennyire vehető véglegesnek, Török Zoltán elmondta, Valentin Cuibus főtanfelügyelő ezen a héten Bukarestben tartózkodik, és „egészen biztos, hogy a minisztérium képviselőivel is találkozik”. maszol.ro

Lángoló putrik
Ismét olyan esetek borzolják a kedélyeket Romániában, amelyek rontják a romák és a többségi lakosság közötti békés együttélés esélyeit, alkalmat adva ugyanakkor az indulatok elharapózására.
Ezúttal Gyergyószentmiklóson torkollott erőszakba és bosszúba a cigányok garázdálkodása, valószínűleg nem sokon múlt, hogy a hétvégi gyújtogatás nem követelt emberáldozatot. Aki a részletekre kíváncsi, értesülhet a történtekről és annak kiváltó okairól. Mint az várható volt, az incidens a szokásos forgatókönyv alapján kapott visszhangot. Sokak szerint a cigányok megérdemelték az erélyes fellépést, hiszen megengedhetetlen, hogy kéregetésből, lopásból, rablásból éljenek, és fenyegessék a lakosságot, eközben mások a rasszizmus egyik megnyilvánulását látják az önbíráskodásban és az azt helyeslő magatartásban.
Sokkal közelebb vinne a megoldáshoz, ha a Gyergyószentmiklóson, a Székelyföldön és Romániában sokadszorra előforduló konfliktust nem etnikai, hanem társadalmi és büntetőjogi problémaként kezelnénk. A 30 ezer lejt tartalmazó táskát nem azért emelte el az útkereszteződésnél várakozó autóból a két tizenöt éves suhanc, mert roma, hanem mert tolvaj. Mint ahogy az önbíráskodók sem azért gyújtogatták fel a cigányok házát, mert – a város etnikai összetételéből fakadóan vélhetően – magyarok, hanem mert hajlamosak a bosszúra, és megelégelték a hatósági totojázást. Ha pedig mindebben egyetértünk, akkor nem is járunk olyan messze a megoldástól.
Románia máig adós a cigányság felzárkóztatásával, bár mélyenszántó ötletek és nagyívű stratégiák garmadával születtek a rendszerváltás óta, a közösség tagjainak többsége szegénységben, tanulatlanul él, és könnyen a bűn, a törvénytelenség útjára lép. Első lépésként tehát gyerekeik iskoláztatására kell kötelezni a roma szülőket, akár a szociális segély megvonásának ódiumával is, továbbá munkát kell adni a felnőtteknek, ami az egyre akutabb munkaerőhiány közepette nem is olyan ördöngös feladat. Emellett a bűnüldöző szerveknek is változtatniuk kell a hozzáállásukon, a törvénytisztelő polgár zsebében ugyanis kinyílik a bicska az olyan mentegetőzések hallatán, miszerint „a hatóságoknak nehéz fellépniük", vagy „sajnos kevés eszköz áll a rendelkezésünkre".
Bármennyire is elítélendő, ha valaki saját hatáskörbe vonja az igazságszolgáltatást, nem lehet csodálkozni az önbíráskodáson, amikor hónapokon, éveken keresztül azt tapasztalni, hogy egyesek büntetlenül garázdálkodhatnak, rájuk úgyse sújt le a törvény haragja. A megoldáshoz állami beavatkozásra, önkormányzati koordinációra, hatósági fellépésre, széleskörű társadalmi összefogásra van szükség, a lángoló putrik látványa nem vezet sehová.
Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

Miben akart hinni Gáll Ernő?
Abban az évben és abban a hónapban született, amikor Lenin és társai eldöntik, hogy új fejezetet nyitnak a világtörténetben. Ez az esemény határozta meg Gáll Ernő sorsát is.
Anyai nagyapja vagyonos, tekintélyes nagyváradi polgár. Apai nagyapja szerény helyzetű falusi zsidó ember, akinek kopott alakját gondos kezek eltávolították elegáns ügyvéd fia és elszánt arcú, tizenhat évesen a munkásmozgalomhoz csatlakozó unokája mellől a Gáll Ernő-Napló első kötetében látható, 1931-ben készült fényképről. Ez az unoka, elvből, csakis munkáslányokkal elégítette ki kamasz érzékeit. A majdani akadémikus ifjúkora humoros emlékeit felidézve, bevallja, hogy mennyire zavarta annak idején, némely alkalmi barátnője mosdatlan szaga, amiért persze a gazdagokra haragudott, akikhez családja révén ő is tartozott. Tanulhatna a legelőkelőbb külföldi egyetemek valamelyikén, de közbeszól az osztályhelyzeti bűntudat: a kolozsvári egyetemre iratkozik be, apjának tett engedményként a jogi karra. A saját lelkiismeretének tett engedmény: minden hónapban visszaküldi az otthonról kapott pénzt, magánórákból él, tíz deka parizert vacsorázik, lóg az egyetemről (utálja a jogot), hajnalig olvas: Kantot, Marxot, és illegális kommunista diáklapot szerkeszt. Utoljára egy kórházi ágyon fekve láttam: csalódott, elszigetelt ember várja a halált, mint aki kiszorult a társadalomból. A neve, akárcsak a lap alapítóié, nem szerepel a kolofonon. Takarója alól kilóg a katéter, kínos erőlködéssel, szemérmesen az ágy alá csúsztatja a befőttes üveget a vizelettel. „Igen, ez a korral jár”, mondja, és mosolyogni próbál. Félrenézek, átadok üdvözleteket barátoktól, tanítványoktól, akiknek nincs idejük meglátogatni: „Igen, voltak barátaim és tanítványaim.” Későn vette észre, hogy egykori barátok és tanítványok már nem titkolják a véleményüket, hogy idegenné vált számukra Gáll Ernő. Aki védekezésül, önkritikai hajlama és szomorú humora kíséretében, emlékei batyujával hazamenekült a múltjába. Szinte gyermetegen hatott valamikor az az igénye, amelyet úgy fogalmazott meg, hogy „valahova tartozni kell”. Ebben igaza volt, abban már kevésbé, hogy önkímélőn, nem akart hinni a tényeknek, hiszen egész életében csak bízni, hinni akart valamiben, valakikben, akár Csoóri Sándortól Ion Iliescuig. Ki emlékszik még arra, hogy az ő főszerkesztése idején dolgoztak a Korunknál börtönviselt emberek is, meg más üldözöttek, akiket sehol sem akartak alkalmazni! Pedig alkatilag valójában nem is volt bátor. Csak éppen szégyellte magát egy olyan igazságtalan, embertelen Hatalom nevében, amelyhez tartozott is, nem is, s amelyet ő maga is hiszékenyen, önámítón segített felépíteni. Nem vonom vissza, amit évekkel ezelőtt leírtam: „Gáll Ernő konfliktuskerülő forradalmár.” És mégis: megmaradnak a könyvei, hogy tanúskodjanak tévedéseiről, megalkuvásairól, érdemeiről. Meg aztán vagyunk néhányan, akik hálával tartozunk neki, például a tilos könyvekért, amelyeket a kezünkbe adott, hogy ne felejtsünk elgondolkozni, és megismerjük az igazságot. Ernő személye és élete csupa ellentmondás. Buchenwaldból sebzetten és bizakodón sietett haza, Erdélybe, Kolozsvárra, az íróasztal és a könyvespolc közé, nem sejtve, hogy itthon minden lépését követik, és minden szavát lehallgatják. Nem ok nélkül: Venczel Józsefet látogatta, Mikó Imréről igyekezett a bonyolult igazságot felkutatni. Nem a konfliktus, hanem az eszmecsere embere volt. Az igazságot kereste. Nem csak az ő hibája, hogy nem találta meg. Gáll Ernő szülei Auschwitzban, a gázkamrában végezték életüket. Az ő élete úgy végződött, hogy a házsongárdi sírnál katolikus pap búcsúztatta.
SZILÁGYI JÚLIA / Szabadság (Kolozsvár)

Kisebbségi jogvédelem és román hazugságkampány
Az Európai Unióban élő kisebbségek jogainak uniós szintű szavatolását szorgalmazó Minority SafePack című polgári kezdeményezés európai bizottsági bejegyzése nyomán tapasztalt, obligát RMDSZ-önfényezésen túllépve objektíven is megállapítható, hogy a dokumentum bejegyzése valóban jelentős lépés lehet az őshonos kisebbségi közösségek helyzetének megnyugtató rendezése felé.
Mint ismeretes, a polgári kezdeményezést az RMDSZ közreműködésével az Európai Kisebbségek Föderatív Uniója (FUEN) dolgozta ki, célja pedig az, hogy rábírja az Európai Bizottságot olyan jogszabályok kidolgozására, amelyek EU-szinten számon kérhetően szavatolják a kisebbségek anyanyelvhasználati és oktatási jogait. Az EB először elutasította a kezdeményezés bejegyzését, arra hivatkozva, hogy kisebbségi ügyekben a tagállamoké a jogalkotási hatáskör, de miután a FUEN az EU bíróságához fordult, amely alapfokon kimondta, hogy jogtalan volt az elutasítás, mert a bizottság nem indokolta azt meg, végül beleegyeztek, hogy bejegyezzenek kilenc követelést az eredeti 11-ből.
A neheze persze még csak most következik, a kezdeményezés támogatására ugyanis össze kell gyűjteni egymillió támogató aláírást, az EB ezt követően vizsgálja majd ki érdemben is a csomagot, és dönt a kidolgozandó jogszabályokról, amelyeket az Európai Parlament elé terjeszt. Hogy mekkora a kezdeményezés tétje, az is jelzi, hogy a végül a FUEN által megnyert perbe a kisebbségellenes oldalon Románia és Szlovákia, míg a kezdeményezők oldalán Magyarország szállt be.
És az is, hogy a román médiában máris elkezdődött a kezdeményezés démonizálása. Az Adevărul napilap portálján egy publicista a régi jó, soviniszta szekus dezinformáció- és hazugságkampányok hagyományát folytatva igyekszik befeketíteni a kisebbségvédelem ügyét. A téma köré elképesztő rablómesét kerekít: abból, hogy a polgári kezdeményezésről a FUEN 2012-es moszkvai ülésén született döntés, azt gombolyítja le, hogy az egészet valójában Oroszország finanszírozza és szervezi, amely a kisebbségek jogköveteléseinek napirenden tartásával akarja még inkább szétaprózni az EU-t.
Ez a klasszikus, román soviniszta „érvet” idézi, miszerint az autonómia gyűlöletes, kommunista méreg, hiszen a székely autonómiát Sztálin erőszakolta rá Romániára. Ami természetesen nettó ostobaság, hiszen ilyen alapon az autópályákat borzalmas náci találmánynak minősíthetnénk csak azért, mert a hitleri Németországban számos autópálya épült. (Persze ezen az alapon viszont azt is meg lehet ideologizálni, miért ódzkodnak annyira Romániában az autópálya-építéstől.)
A kisebbségvédelemmel szembeni dühös hazugságkampány is jelzi, nem lesz könnyű a polgári kezdeményezést kézzel fogható eredménnyé konvertálni. Az egymillió aláírás összegyűjtése lesz a legegyszerűbb – az azt követő bizottsági és EP-egyeztetések és viták viszont vérre menőeknek ígérkeznek. A kisebbségi jogok szavatolásában ellenérdekelt országok minden bizonnyal a szuverenitás megsértésével fognak érvelni, és olyan befolyásos támogatóra számíthatnak, mint Franciaország, amely még mindig nehezen hajlandó elismerni, hogy az országban a francián kívül más őshonos, tehát nem az elmúlt évtizedekben bevándorolt közösségek is élnek.
A másik oldalon viszont hatvanmillió európai uniós polgár képviselői küzdenek majd annak az elismertetéséért, hogy a hazug propaganda ellenére a kisebbségi autonómiák nem az EU szétaprózódásához vezetnek, hanem a kisebbségek jogköveteléseinek teljesítésével éppen hogy a stabilitást erősítik, és csillapítják a konfliktusokat. És egy őshonos közösség számára az anyanyelvi oktatáshoz, az anyanyelvi hivatali ügyintézéshez és legalább a kulturális önkormányzatisághoz való jogot ugyanúgy kell szavatolni, mint bármely, az alapvető emberi jogok közé sorolt jogot. Valamint hogy a kisebbségi jogokat folyamatosan nyirbáló, illetve megtagadó, asszimilációra törekvő államok ellenkezésének dacára ezt ugyanúgy uniós szinten kell szabályozni és kemény szankciórendszerrel kikényszeríteni, mint a személyek vagy a szolgáltatások szabad áramlását. Már ha az EU vezetői tényleg az Unióban élő polgárok jogait tekintik elsődlegesnek.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Könyvkommandó: adományozási kampányt indított az RMDSZ
Könyvkommandó névvel könyvadományozási kampányt indított az RMDSZ: tíz település iskoláját, szórványkollégiumát és magyar házát keresi fel két hét leforgása alatt, kiemelt figyelmet fordítva a leégett kommandói iskola újjáépítésének támogatására. Az RMDSZ ügyvezető elnöke, Porcsalmi Bálint kedden elmondta: a tanintézet továbbra is várja a pénzadományokat, de a személyi jövedelemadó két százalékának felajánlásával is lehet segíteni. Az RMDSZ által másfél hónapja kezdeményezett pénzgyűjtési kampány jó alkalom arra, hogy felmérjék, mennyire is tud a romániai magyar közösség saját ügyként kezelni egy leégett magyar iskola sorsát - hangsúlyozta az ügyvezető elnök. Mára bebizonyosodni látszik, hogy egy ilyen ügy jó hívó szó, amit továbbra is napirenden kell tartani, hiszen az iskola újjáépítésére további pénzadományokra van szükség - mondta. Rámutatott: friss kimutatások szerint a 800 eurós összegből ez idáig 120 ezer RON gyűlt össze, ahhoz pedig, hogy jövő évtől újra biztos helyen tanulhassanak a diákok, a nyári vakációig újra kell építeni az iskolát. „Mi továbbra is arra kérünk mindenkit, hogy lehetőségeihez mérten adakozzon, hiszen 100 olyan gyermek sorsa most a tét, aki nem tehet arról, hogy ilyen helyzetbe kényszerült. A törvény értelmében minden állampolgár dönthet arról, hogy melyik civil szervezetnek ajánlja fel jövedelemadójának két százalékát. Ha ezzel a lehetőséggel nem él, az államkasszát gazdagítja. Bár ez nagyon kevésnek tűnhet, ha összefogunk, az iskola diákjainak ez nagy segítség” – tette hozzá a Szövetség ügyvezető elnöke.
Az RMDSZ és a Communitas Alapítvány munkatársai már járják az erdélyi településeket Könyvkommandó kampányukkal, ez idáig Szilágysomlyón, Szilágycsehben és Máramarosszigeten kerestek fel magyar házakat. További úticél a Szamosújvári Szórványkollégium, a csicsókeresztúri Szent Anna Gyermekotthon, a vicei Szent István Gyermekotthon, a nagybányai Teleki Magyar Ház, a Magyarlapádi Szórványkollégium, a Vajdahunyadi Magyar Ház, a négyfalusi Barcasági Csángó Szórványkollégium, végezetül pedig a kommandói iskola. „Körutunk eddigi állomásain azt tapasztaltuk, a gyermekek nagyon is tisztában vannak a kommandói helyzettel, nagyon is átérzik kommandói társaik sorsát. Üzeneteiket videóban is rögzítjük, amelyeket legvégül levetítünk majd a Kovászna megyei településen is. Azt szeretnénk, hogy minden felnőtt megértse az ügy fontosságát, a kommandóiak pedig megtapasztalhassák, nincsenek egyedül” – összegzett Porcsalmi Bálint. A könyvcsomagok a Communitas Alapítvány könyvtárprogramján keresztül gyűltek össze, a könyvállomány – szépirodalmi munkák, regények és verses kötetek, történelmi jellegű könyvek, szakirodalmak, mesekönyvek és szótárak – nagy része az Országos Széchényi Könyvtár cserekapcsolatából érkezett. Ezek mellett a Communitas Alapítvány Könyvkiadás Szaktestületének évente támogatott példányaiból is kerültek a könyvcsomagba – olyan aktuális, Erdély-szerte megjelenő folyóiratok, periodikák, amelyek kiadását támogatja az Alapítvány: Látó, Székelyföld, Korunk, Művelődés, Játéktér, Helikon, Magyar Közoktatás stb.
(rmdsz tájékoztató) Transindex.ro

Első novelláskötetével jelentkezik Bíró Ernő
A társadalomban fellelhető értékrend romlása sarkallta arra, hogy nekifogjon írni, de időközben rájött, hogy csak a szépet és a szépről kell írni. A kolozsvári Bíró Ernő – az Imalánc nevű távimacsoport vezetője – első, az év elején megjelent, A döblec ára című novelláskötetét mutatják be április 11-én Csíkszeredában, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem épületében.
Bíró Ernő kolozsvári családapa. Informatikus, programozó, keresztény vállalkozó, hét gyermek édesapja. Keresztény értékrend jellemzi alkotásait – olvasható A döblec ára című novelláskötet hátlapján. Balog László, a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának könyvtárosa, a kötet szerkesztője szerint a szerző a hit, a remény és a szeretet krónikása. Oly módon nevettet és ríkat, elgondolkodtat és kapcsol ki írásaival a mindennapok taposómalmából, hogy közben nem agyal, nincsenek vad, „szépirodalmi fikciók” írásművészetében, nem tálal képzelt világokat, nem próbál a képére és hasonlatosságára formálni bennünket, olvasókat, hanem csupán a múlt egy-egy szeletét, a gyakran kiüresedett, szeretetéhes mai világot, a jelent töredékeiben, széthullottságában mutatja fel – hangsúlyozza a könyvtárigazgató. A kötet előszavát Sebestyén Péter, marosvásárhelyi római katolikus pap jegyzi, aki rámutat, nem szokványos novellafüzért vesz kezébe az olvasó, hanem inkább amolyan szociográfiai írásokkal van dolga. Egy letűnt kornak a lelkekben még élő, azt mételyező lenyomataival szembesülhet, aki olvassa a kötetben levő írásokat. E kötet harminchárom darabja is jelzi, mennyire elszántan keresi saját hangját. Az írások stílusa széles skálán mozog: szerényebbre sikerült és remekbe szabott írások váltják egymást a kötetben. Ugyanakkor műfaji sokszínűség is jellemzi a kötetet: mementók, útikalauzok, csendéletek, interjúk, parodisztikus visszaemlékezések, drámai felütésű elbeszélések, novellák is megbújnak egyik-másik történetben. A szeretet ereje Bíró Ernő tizenhét éves volt, amikor az első novelláját megírta. Az akkori magyar szakos tanárnője azt javasolta, hogy akkor tegye le a tollat, és majd negyvenéves korában vegye fel. Ezt a tanácsot meg is fogadta, mert mint mondta, inkább reál beállítottságú volt, amolyan „kockafejű”, 2006-ban kezdett el újra novellákat írni. Kikívánkoztak belőlem az érzések. Érdekes, hogy a társadalomban fellelhető értékrend romlása sarkallt engem arra, hogy nekifogjak. Ez nem véletlen. Az elején, amikor egy-egy ilyen csíra megszületett, és valamilyen eredményformájú dolog domborodott ki, azt vettem észre, hogy mind savanyú, negatív kisugárzásúak ezek az érzések. 2005-ben felvállaltam egy nagy munkát: az erdélyi egyházmegye összes templomát lefényképeztem kívül-belül. Ezt öt éven keresztül csináltam, rengeteget utaztam, és rengeteg emberrel találkoztam. És nagyon sok helyzettel is találkoztam, amelyek egyáltalán nem voltak pozitívak. Emberek ezrei ültek a kocsimban mint utasok, akiket vittem valahonnan valahová. Nagyon sokat tanultam tőlük. De mindig mindenki csak panaszkodott. Egy idő után ezek bennem felgyülemlettek, igazgyönggyé merevedtek, és kiderült, hogy ezek az igazgyöngyök csúnyák. Nyolc-tíz írás után rájöttem, hogy a mai társadalom író személyiségei közül nagyon sokan vannak, akik ennek a trendnek hódolnak: megírni a társadalom piszkát, szemetét. Miután ebben így megcsömörlöttem, rájöttem, hogy csak szépet kell írni. Azért, mert az emberek szeretik azt, hogy valahol, valamikor, még ha csak legenda is, de volt egyszer egy szép, egy jó, egy olyan valami, aminek a vége pozitív lett, ahol az igazság győzött. Ahol a szeretet túltette magát az akadályokon. Miután elkezdtem gondolkodni, hogyan lehet ezt megírni, érdekes módon, a témák jöttek maguktól. Elémbe jöttek, ott voltak, csak meg kellett látni a szépet. És azután még inkább rádöbbentem arra, hogy azért látjuk a savanyút és a csúnyát, mert a köztudatban be van ez ékelődve, hogy minden savanyú, minden csúnya, minden rossz” – osztotta meg lapunkkal a szerző, aki azt vallja minden írásában, hogy mi magunk tehetjük a világot széppé. Imával alázatot gyűjteni Bíró Ernő rámutatott, hamarabb lett fotós, mint amatőr novellaíró, és a fotózás közben tanultakat a novellaíráskor is alkalmazza. „A rossz fotós photoshoppal készít jó képet a rosszból. A fotós menet közben meglát egy képet úgy, hogy az egész horizont előtte van, és abban ott van egy kép. Én soha nem állítom be a fényképezőgépemet. Egy jó tájfotó úgy lesz, hogy egyszerűen odamész és meglátod. A novellával ugyanez a történet: megtörténik valami, valaki elmesél valamit, vagy kipattan egy ötlet, de meg kell látni benne a csattanót. Az írásaimban lehet, hogy sok esetben a felvezetés hosszabb, mint a csattanó. Ezt a viccmondásból tanultam. Nem ugyanaz egy egy vicc, amikor el van mondva, és nem ugyanaz, amikor leírják. Ugyanez a helyzet a novellákkal is. Ha az ember csak úgy dióhéjba írja le a bevezetést, és utána rögtön rátér a tárgyra, és aztán rögtön elsüti a poént, akkor abból az izgalom kimarad. A csattanó benne lesz, de az izgalom kimarad. Ezért tartom fontosnak a felvezetőket.” A szerző 2008 óta feleségével, Bíró Jolán-Ilonával közösen vezeti az Imalánc nevű távimacsoportot, amelybe több mint kétszáz család csatlakozott az évek során, hogy csütörtök esténként együtt imádkozzanak. Mint mondta, mielőtt nekifog írni, akkor is imádkozni szokott. Minden, ami ebben a könyvben van, imádság után született. Mert akkor már nem én vagyok, nem az egóm akar kerekebb lenni és elhódítani a nap elől a teret, hogy itt horizont se legyen, csak az én egóm látszodjon. Nem. Pont fordítva kell legyen. Abban a pillanatban, amikor az ember imádkozik, alázatot gyűjt magába. És az alázat mellé jön a kegyelem. Ilyen egyszerű – összegzett.
Péter Beáta / Székelyhon.ro

Ahol még a turistajelzések sem lehetnek többnyelvűek
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) háromszéki szervezete idén ünnepli megalakulásának 125. évfordulóját. A jubileumi közgyűlést hétfőn este tartották, a könyvtár, vagyis az egykori Megyeháza nagytermében, ahol épp 125 évvel ezelőtt, 1892. április 3-án Potsa József Háromszék megye főispánjának kezdeményezésére megalakult az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület Háromszék megyei osztálya.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke az ülésen megígérte, segítenek megoldani a háromszéki EKE-székház gondját, és tájékoztatta a résztvevőket, hogy elkezdődött az egyeztetés a bodoki önkormányzattal és közbirtokossággal, hogy a hetven évvel ezelőtt a Bodoki-havasokra tervezett menedékházat vagy kilátót megépítsék. Az ülésen Kovács Lehel, az EKE országos elnöke arról számolt be, tizenhárom megyei önkormányzathoz fordultak beadvánnyal, hogy többnyelvű turistajelzéseket helyezzenek ki, és két helyről kaptak választ: Arad megye elutasította a kérést, a Kolozs megyeiek minisztériumi szakvéleményt kértek. Ma tehát csak Hargita és Kovászna megyében vannak többnyelvű turistajelzések, elszórtan még Maros és Bihar megyében.
Dukrét Lajos, az EKE háromszéki elnöke elmondta, az 1990 utáni újraalakulás óta több mint kétezer kilométernyi turistautat festettek újra és jelöltek ki, pár éve pedig kezdeményezték a kisgyermekes családokhoz szóló kisbakancsos mozgalmat, hogy ezzel is biztosítsák a természetjárók szervezetének utánpótlását. Az EKE 26. vándortáborát idén a háromszéki Rétyi Nyírben szervezik július 25–30. között, ez idő alatt harminc túrát és számos kulturális programot szerveznek. A táborba mintegy 1300 vendéget várnak.
Bíró Blanka / Székelyhon.ro

Fazakas Tibor egyéni tárlata Vajdahunyadon
Fazakas Tibor 71 alkotásából álló kiállítás tekinthető meg április végéig a vajdahunyadi képzőművészeti galériában. Azért éppen 71, mert a művész áprilisban 71. születésnapját tölti be.
Többnyire op-art művekről van szó, melyek 2015 és 2017 között készültek el, mesélte a művész a tárlatmegnyitón. A kiállított alkotások között azért akad akvarell, tusrajz, szitanyomat, olajfestmény vagy pasztell, utóbbi amúgy a brassói születésű, Vajdahunyadon élő művész kedvence.
A tárlatmegnyitó méltató beszédei rövidek voltak, Fazakas Tibort már nem kell bemutatni sem Vajdahunyadon, sem Hunyad megyében. Fazakas Tibor nemcsak a kohászváros büszkesége – 2006 óta a díszpolgára –, hanem az egész Hunyad megyéé, sőt, az egész szórványmagyarságé. Művészetének sokoldalúságával, tematikájának változatosságával, színharmóniáinak és technikájának gazdagságával, a fény és árnyék, a stabilitás és a dinamizmus, az egyedi formák és meglátás művészi alkalmazásával a magyar művész kiemelkedő szakmai elismerésre és megbecsülésre tett szert Erdélyben és Magyarországon is.
Chirmiciu András / Nyugati Jelen (Arad)

Táblaügy: észérvek és/vagy érzelmek?
A kérdést – hogyan tovább a kolozsvári helységnévtábla perében – valószínűleg (és remélhetőleg) a polgármester is felteszi magában, talán egyre sűrűbben, arra való tekintettel, hogy a napokban letelik a törvényszék határozata elleni fellebbezés tizenötnapos határideje. Ennyi állt a polgármester rendelkezésére ahhoz, hogy eldöntse: nem fellebbez, hanem elfogadja és tiszteletben tartja a bírónő döntését, és intézkedik, hogy magyarul is kiírják a helységnévtáblákra Kolozsvárt. Vagy fellebbez és megtámadja a döntést, közben pedig nem intézkedik Kolozsvár nevét magyarul is feliratni a helységnévtáblákra, ezáltal tovább húzva-halogatva egy olyan ügyet, amely már rég túlmutat valamely politikai kényszercselekvésen, de még a presztízskérdésen is. Tizenöt nap alatt kellett (volna) most már jól átgondolni egy tizenöt éves történetet, amelynek ezúttal a peres folytatásáról lassan lekopott, lehullott minden észérv, jogi máz, sőt, mára megfakult rajta a politikai köpönyeg is.
Emil Boc eddig már többször is azok kedvére cselekedett, akik (pártján belül vagy azon kívül) elvárták tőle a vehemens tiltakozást és következetes ellenkezést a helységnévtáblák – meg egyéb feliratok – többnyelvűsége tekintetében, kielégíthette azon választók óhaját is, akiknek az volt fontos, hogy ne lássanak magyar városfeliratot – hiszen ismételten újraválasztották Kolozsvár polgármesterévé. Lejárt egyelőre tehát mindenféle kampány, ahol esetleg népszerűségnövelő lehetne a többnyelvűség megtagadása. A városi tanácsban sem szenvedne hátrányt, ha úgymond feladná a „harcot” a magyar városfelirattal szemben, a következő helyhatósági választások pedig még olyannyira távol vannak, hogy senki nem foglalkozik egyelőre a politikusok népszerűségét firtató lakossági felméréssel, amely adott esetben a polgármesterre nézve visszaesést mutasson.
Marad tehát a kérdés, hogy hogyan tovább a kolozsvári táblaperben? Ez pedig egyik-másik helyi román napilapot is foglalkoztatja. Érdekes azonban megfigyelni, hogy mennyire másképp, tulajdonképpen megfordítva teszik fel a kérdést és válaszolják meg, érvelnek az ügyben a többségi román lakosság lapjában. A törvényesség, törvénytisztelet számukra azt jelenti, hogy ne tegyenek ki magyar (többnyelvű) feliratokat a város bejárataihoz; azt tekintik törvényesnek és kötelezőnek a polgármesterre nézve, hogy fellebbezzen a törvényszék szerintük érthetetlenül engedékeny határozata ellen, mivel ellenkező esetben a polgármester hivatali visszaélés miatt vonható büntetőjogi felelősség alá. Szerintük az RMDSZ zsarolja a polgármestert a választási koalíció felbontásával, ha netalán fellebbezne, úgy látják, hogy a fellebbviteli bíróságon „még helyrehozható az ügy”, és ezt az egész táblafeliratozást azért tartják rendkívül veszélyesnek, mert tulajdonképpen az első lépés: az „elmagyarosítás” felé, a „magyar nyelvhasználatnak a térnyerésében egész Erdélyben”, ami majd oda vezethet, hogy az RMDSZ (természetesen budapesti segédlettel) a magyart hivatalos regionális nyelvként ismerteti el. Tehát egyesek szerint (mert általánosítani mégsem kell: nem az törvényes és jogszerű, nem az szolgálja a gazdasági és turisztikai érdekeket, nem az áll közelebb a jobb együttéléséhez, ha magyarul, sőtt még több nyelven kiírnak, illetve feliratoznak a városban vagy a település bejáratainál; egyeseknek nem az észszerű, hogy betartsanak egy helyi határozatot, egy bírói döntést, egy pártközi megállapodást; egyeseknek hiába volt a tíz évvel ezelőtti európai uniós csatlakozás, ha a hivatalosan is soknyelvű Európában továbbra is zavaró számukra elsősorban a magyar szó, továbbá meg általában a többnyelvűség. Ami meg a politikai hozzáállást illeti, figyelemreméltó a helyi szociáldemokraták felhívása a polgármesterhez, miszerint hagyjon már fel ezzel az oktalan hadakozással a helységnévtábla ügyében, és teljesítse a bírói elvárást. Érdekes lenne azonban megtudni, hogy a helyi ellenzéki párt akkor is így vélekedne, ha nekik kellene intézkedni a magyar feliratozásért, vagy ez csak kárörvendő fricska Emil Bocnak és pártjának.
Újvári Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)