Wass-Reményik-Nyirő felolvasóest Felsőlemhényben
A Háromszéki Népfőiskola Egyesület második alkalommal szervezett felolvasóestet Felsőlemhényben. Tavaly Wass Albert műveiből olvastak fel a lemhényi Szent Mihály Színjátszó Csoport tagjai, az idén bővült a paletta: pár Reményik Sándor-vers és Nyirő József-novellarészlet is felkerült a listára.
A jelenlevőket az egyesület elnöke köszöntötte, kiemelve a három kiemelkedő irodalmi személyiség sajátos világszemléletét, nemzete miatti aggódását, életútját, melyeket nem tanítanak az iskolában. A felolvasóesten a Bem József Általános Iskola pár diákja is megosztotta kedvenc vers- vagy prózarészletét. Albu Erika és Máté Loránd énekkel, illetve hegedűjátékkal fokozták az est hangulatát. Az eseményt beszélgetés, finom kürtőskalács közös elfogyasztása zárta.
Bíró Erika, Lemhény / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Lehet-e boldogan élni a múlt feldolgozása nélkül? (A Figura Stúdió Színház a Szent György Napokon)
A Figura Stúdió Színház a Közel sincs már e vadság erdeinkben című előadásával érkezik a Szent György Napok kulturális hetére. A kortárs német drámát magyarul elsőként a gyergyói társulat mutatta be, a szöveg első pillantásra a második világháború utáni német újrakezdés kritikájaként is értelmezhető, de talán nincs olyan történelmi, társadalmi újrakezdési történet, amely ne rezonálna bármely kelet-európai néppel, kisebbséggel, így a romániai és romániai magyar közösséggel.
A Parti Nagy Lajos fordításában élvezhető, groteszk humorral és kifejező képi világgal operáló előadás aktualitását Botos Bálint rendező szerint azok a kérdések adják, amelyek történelmünkkel, múltunkkal és az ahhoz való viszonyunkkal kapcsolatosak. Nem egy masszív, ideológiai előadást láthatnak a nézők, hanem egy olyan vígjátékot, amelynek sorai között sokkal komolyabb kérdések jelennek meg, mint a felszínen jelen lévő poénok. Három fiú szereplővel és három családtörténettel ismerkedhetnek meg a stúdiótermi előadás nézői. A produkción keresztül az alkotók egyebek mellett arra keresik a választ, hogy lehetséges-e bármiféle újrakezdés a múlt feldolgozása és lezárása nélkül, vagy a korábban elkövetett hibáink előbb-utóbb úgyis átveszik életünk felett az irányítást. Az előadásban szereplő színészek mind olyan figurákat formálnak meg, akik valamilyen módon a személyes vagy a történelmi múlt maradványaival küzdenek, miközben azt a hamis állítást teszik: elfojtásaikkal terhelt életük fenntartható. A német kortárs szembenézéssel foglalkozó dráma szövegét a helyi viszonyokhoz adaptálta az erdélyi alkotócsapat. Lovassy Cseh Tamás dramaturg szerint sajnos van elég helyi történet, amiből válogatni lehetett, „és itt volt az ideje, hogy elővegyük tabuinkat, szembenézzünk velük, hiszen pont ez a feldolgozás, ez a megértés hiányzik ahhoz, hogy végre előrelépjünk, és ne csak a múltat sirassuk”. Botos Bálint rendezése azért is fontos, mert nem egy múltfeldolgozásra tett sikertelen kísérlet, hanem annak a felmutatása, hogy mennyire nem természetes nekünk, egy posztkommunista országban szocializálódott (kisebbségi) közösségnek egyáltalán szóba hozni a múltfeldolgozás gyakorlatát – mutat rá Győrfy Kata a Játéktérben megjelent kritikájában. Az előadásra április 27-én, csütörtökön 19 órától kerül sor a Háromszék Táncstúdióban. Jegyeket a városi kulturális szervezőirodában vagy a www.biletmaster.ro honlapon lehet vásárolni. A Szent György Napok teljes programja elérhető a www.szentgyorgynapok.ro honlapon. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elpusztítani mindent – Román magyart, magyar románt ölt
Bokáig állt a vér a zalatnai katolikus templomban, ahol a betörő románok lemészárolták a falu magyar lakosait. Nagyenyeden 800 magyarral végeztek, a lelkész kezeit fűrésszel vágták le, menekülő gyermekei kézenfogva fagytak halálra: az 1848/49-es erdélyi etnikai polgárháború borzalmait magyar szemszögből mutatja be egy új dokumentumfilm. Többet is tehetett volna.
Régóta ismert, de Magyarországon részleteiben csak kevesek által tudott tragédiasorozat az, ami 1848/49-ben Erdélyben történt. Miután a saját nemzeti céljai teljesítését a Habsburgoktól remélő románok szembefordultak a magyar szabadságharccal, a felhergelt tömegek sok ezer emberrel végeztek. Pogrom, etnikai tisztogatás, egyesek szerint a népirtás fogalmát is kimeríthetik a tömeggyilkosságok, melyekben – a pontos számok soha nem fognak kiderülni – 7500-8000 magyar civil, valamint 4-6 ezer román halhatott meg. Dél-Erdélyben egyes települések szinte teljes magyar lakosságát kiirtották ekkor, több helyütt azóta hatóan is mérgezve a két nép viszonyát, miközben a történtek teljesen eltérően élnek a román és a magyar emlékezetben.
Az 1848/49-es tragédiáról készült új magyar dokumentumfilm, az „Elpusztítani mindent” ezeket az eseményeket rekonstruálja, pontosabban nagyrészt beszélő fejekkel elmondatja a történteket a tragédiák helyszínein, időnként korabeli ábrázolások, rosszabb esetben animált lángnyelvek kíséretében. Bicskei Éva Magyar Média Mecenatúra által támogatott filmje nem akar több lenni, mint „védőbeszéd a magyar áldozatok mellett” (ez Móczán Péter producer kifejezése a bemutatóról), és a film ennyit is nyújt: végigmegy azokon a helyszíneken és drámai eseményeken, ahol a Dél-Erdélyben etnikai kataklizmává váló 1848/49-es szabadságharcban felhergelt románok voltak a tömeggyilkosok, és magyar civilek az áldozatok.
Filmként nem egy nagy szám, de a történet megismertetése önmagában is fontos lenne. A film azonban ezt csak részlegesen teljesíti: miközben tényszerűen ismerteti a magyar települések feldúlását, ártatlan emberek, köztük sok nő és gyerek kegyetlen lemészárlását, nem sokat árul el a tágabb összefüggésekről és az utóéletről. De előbb nézzük azt, amiről szó van.
Az etnikai összecsapások azzal kezdődtek, hogy egy székely határőrszázad Mihálcfalván megrohanta a földjüket visszafoglaló román jobbágyokat, akik közül tizenkettőt meggyilkoltak. Ezután sok román paraszt hitte el az agitátoroknak, hogy a magyarok ki akarják irtani a románokat. A tömeges vérengzés 1848 őszén jött el. Bár Kossuth még szeptember közepén is arról beszélt, hogy „Európának minden népségei között a magyar és oláh az, mely, ha élni akar, hivatva egymás irányában a legnagyobb rokonszenvvel egyetértéssel lenni”, ez már messze volt a realitásoktól.
A román felkelők Avram Iancu vezetésével ekkorra visszaszorultak az Érchegységbe. Itt, „a többnyire önjelölt népvezérek és cs. kir tisztek által vezetett román népfelkelők dúlták végig azokat a területeket, amelyeken a magyarság szórványban vagy kisebbségben élt” – írja tanulmányában a filmben is közreműködő Hermann Róbert. Ebben a Habsburg katonai vezetésnek, személy szerint Puchner Antal erdélyi főhadparancsnok volt döntő szerepe, aki a román felkelők felhasználásával akarta megfélemlíteni a magyarokat. Részben tehát felülről szervezett, politikai célú volt a pogrom, a terror azonban eszkalálódott, és – Hermann összegzése szerint – „a felkelők szabályos irtóhadjáratba kezdtek.”
Az erdélyi román csapatok annyi helyen tartották tömegmészárlást, hogy itt hosszú lenne felsorolni mindet. Kisenyeden, ahol a környező településekről is védelmet kerestek a magyarok, 140 embert öltek le, Székelykocsárdon 200-at, Borosbenedeken 400-at. A három legnagyobb mészárlás azonban az említett Zalatnán, Nagyenyeden, valamint Abrudbányán történt. Amikor a magyar nemzetőrség feladta a felgyújtott Zalatnát, a magyar lakosságnak a román csapatok szabad elvonulást ígértek, útközben, a preszákai mezőn azonban lemészárolták őket. 645 holttest maradt itt – a néphit szerint azóta is szellemjárta hely, építkezni itt nem ajánlatos. Nagyenyeden 800 embert gyilkoltak le „válogatott kegyetlenségek közepette”, elpusztítva mellesleg a Bethlen Kollégium könyvtárát is. Abrudbányán és a ma leginkább a környezetpusztítás miatt ismert szomszédos Verespatakon ezernél több magyar halt meg.
A film alcíme („Az ismeretlen polgárháború”) alapján akár azt lehetne gondolni, hogy új adatokról van szó. Összességében azonban nem ez a helyzet: bár a film első számú szakértője, Hermann Róbert történész kutatási eredményei sok részletet segítenek tisztázni, a ‘48/49-es etnikai vérengzések főbb vonalai mindig is jól ismertek voltak. A „barbár oláhság” rémtetteiről szóló elbeszélések lényegében a szabadságharc leverésétől szerepet játszottak a magyar nacionalizmus alakulásában, ahogy a „románok árulása” is ismert narratíva, azóta is.
Összességében a dokumentumfilm is ezt a vonalat követi, ami így mindenekelőtt a magyar áldozatok előtti megemlékezés marad, valamint annak felrovása, hogy román oldalon a vérengzéseket elhallgatják vagy megmásítják, és olyan hamis nemzeti mítoszokat tartanak életben, amelyek nem vesznek tudomást a magyarok fájdalmáról.
Láthatjuk azt a kolozsvári emléktáblát, melynek román felirata szerint a magyar nemesek a szabadságharc alatt 40 ezer románt végeztek ki – mint a narrátortól halljuk, ez „ordas nagy hazugság”, hiszen a korabeli források csak 4-6 ezer román civil áldozatról írtak. Jelentős befolyású román történészek, mint Gelu Neamtu a tényektől elszakadva egyenesen genocídiummal vádolják a magyar forradalmat, arról írnak, hogy a magyarok az erdélyi románok kiirtására törekedtek. De a magyar olvasatban hazug román nemzeti legenda épül a móc csapatokat vezető Avram Iancura is. Ő a magyar emlékezetben tömeggyilkos, a románban azonban a „hegyek hercege” az igazi népi hős. Kultusza a fasiszta Vasgárdában is jelentős volt, a hetvenes években pedig Ceausescu nemzeti kommunista ideológiája épített rá erősen. Ez azonban nem diszkreditálta az alakját; a közelmúltban például Klaus Johannis román elnök vetette fel, hogy Iancut hivatalosan is román nemzeti hőssé kellene nyilvánítani.
A magyar dokumentumfilm nem igazán segít megérteni, hogy ez például miért is lehet így, mit jelent 1848/49 a románok számára. Pedig Erdélyben két párhuzamos forradalom zajlott ekkor: miután az Erdély és Magyarország uniójában életveszélyes fenyegetést látó, saját politikai követeléseinek teljesítésében csalódó román elit a balázsfalvi gyűlésen megszervezte saját programját (mint a román forradalom egyik fő alakja, Simion Barnutiu mondta: az egyesülés „a magyarok számára az élet, a románoknak a halál; a magyaroknak végtelen szabadság, a románoknak örökös szolgaság”), a Kolozsváron tanuló románok petícióban kérték, hogy a románokat ismerjék el Erdély negyedik nemzetének.
Bár román oldalon is többféle álláspont volt a magyarokkal való viszonnyal kapcsolatban (a havasalföldi forradalmár Nicolae Balcescu Kossuth-tal együtt például egy dunai konföderáció pártján állt), az erdélyi román vezetők a Habsburgok oldalára álltak, tőlük remélve a nemzeti szabadságjogok megadását. Amíg tehát a magyar perspektívában a nemzetiségek (a románok mellett a szerb politikai elit is) elárulták a magyar szabadságharcot azzal, hogy a Habsburgok oldalára álltak, román olvasatban egészen másról van szó: náluk a magyar elnyomással szembeni nemzeti ébredés ünnepi eseményének tartják a történteket, és közben ők is áldozatnak tartják magukat. Mint Eminescu írta: „A magyarok ismét azt gondolták, de ezúttal utoljára, hogy az unió és a bitófa segítségével kiirthatják a románokat a föld színéről”.
Mindez azonban inkább csak homályos háttérként jelenik meg a filmben. Az Elpusztítani mindent készítőit az emlékállítás, főhajtás mellett elsősorban az motiválhatta, hogy a magyar közösség tragédiáit semmibe vevő román nemzeti legendákat dekonstruálja. Bár a filmhez román felirat is készült, előrelátható, hogy nézői döntően magyarok lesznek; vagyis a román mítoszrombolás itt „hazai pályán” történik. A magyar közönség azt kapja, amit amúgy is hallani szeret: a történelmi igazság nálunk van, a románok ellenben csak hamis legendákat gyártanak a gyilkosaikról – egyszerű világ: nálunk az el nem ismert áldozat, náluk a tudománytalan és erkölcstelen nemzeti mitológia.
A filmkészítők a bemutatón ezt többek között azzal indokolták, hogy Romániában nem is nagyon lehet találni olyan megszólalót, aki vitatkozni merne például a 40 ezer áldozat hazugságával. Tény, hogy ‘48 kapcsán két élesen szembenálló megközelítés jellemzi a magyar és a román emlékezetet, de az utóbbi időben azért ott is vannak már tárgyilagosabb, a párbeszéd felé vivő elmozdulások is talán ezek közül is megjelenhetett volna valami. Úgy tűnik, ez nem is volt igazán cél: mint a rendező mondta, szerinte „nekünk a saját álláspontunkat és a saját történetünket kell elmondanunk”.
Hogy valóban ez kell-e legyen az adekvát célja egy mai dokumentumfilmnek, minimum vitatható. Jó alkalom lehetett volna ez arra is, hogy bemutassa, átélhetővé tegye a párhuzamos nemzeti történeteket és sérelmeket, és segítsen némileg megértetni, miért gondolja magát mindkét nép (mármint azoknak az ilyen történeti izékkel foglalkozó kis töredéke) egyaránt áldozatnak; hogyan ellenpontozzák és táplálják egymást az inverz nemzeti mitológiák, és hogy jelennek meg a hasonló emlékezeti kérdések mostanában. Meg hogy mire használják manapság a XIX. századi tragédiákat.
Index; itthon.ma/karpatmedence

Borbély Zsolt Attila csörtéje a Jobbikkal
Borbély Zsolt Attila szerint kimerítette a nemzetárulás fogalmát a Jobbik azzal, hogy nem szavazta meg a felsőoktatási törvény módosítását – a lex CEU-t. Mi ennek a háttere és mi a Jobbik véleménye? Íme!
Borbély Zsolt Attila április 13-án Facebook-bejegyzésben kritizálta a Jobbikot, mert szerinte az Orbán–Soros csatában a Jobbik Soros mellé állt.
Nem megszavazni a CEU előjogait megnyirbáló törvényt, majd odaállni Gyurcsányék mellé jogállamiságról papolva? Mindez világosan jelzi, hogy ez a párt teljesen kifordult önmagából – írja Borbély.
Ezekre bízni az ország és a nemzet jövőjét? – teszi fel a kérdést, majd megválaszolja: Soha!
Szávay István: szerinted választani kell Orbán Viktor és Soros György között, szerintem nem
A Jobbik alelnöke, Szávay István ugyancsak Facebookon válaszolt a nyílt támadásra: Zsolt, nagyon sajnálom, hogy ide jutottál, hadd szögezzem le az elején. Hazaárulónak nevezel engem (és a képviselőtársaimat) csak azért, mert szerinted választani kell Orbán Viktor és Soros György között, szerintem/szerintünk pedig nem.
Kár, hogy még mindig nem akarod megérteni, hogy a magyar politikai élet nem két-, hanem háromosztatú. Hogy nem csak ezek meg azok vannak; hogy nem csak egy kisebbik meg egy nagyobbik rossz közül lehet választani; hogy az egyikkel való szembeszegülés nem a másikkal való szövetkezést jelenti, hogy a Fidesz politikáját nem csak annyiban kell mérni, amennyiben te méred, hogy jobb-e annál, ahogyan az MSZP kormányzott. – fejtette ki a Jobbik helyzetét a magyar politikai életben Szávay.
Borbély Zsolt Attila a közszolgálati médiában
A Fidesz propagandát erősítő közszolgálati média felkapta Borbély Zsolt Attila nemzetárulózó írását, majd exkluzív interjút készítettek az erdélyi politológussal.
Megállapítható, hogy elkezdődött a kampány Magyarországon, amely talán az eddigiek közül a legmocskosabbnak ígérkezik. itthon.ma/karpatmedence

A BBTE rektora beszólt Lucian Boiának a kolozsvári káposzta miatt
A Szamos menti városban elutasítással fogadták Lucian Boia történész javaslatát, hogy (Kolozsvár román megnevezésében – a szerk.) Cluj-Napoca megyei jogú várost változtassák vissza Clujra. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora, Ioan Aurel-Pop azt állítja, hogy ez olyan lenne, mintha „Bălcescut eltávolítanák a történelemből, mert a kommunisták feltették az arcképét a 100 lejes bankjegyre”.
Lucian Boia történész a Klúzs-napokai káposzta című véleménycikkében felveti, hogy a városnak vissza kellene térnie a Nicolae Ceauşescu által a 70-es évek elején módosított régi nevéhez – a Clujhoz.
„Valójában mi volt a gond Cluj-zsal? Túl magyarul hangzott? Nem mondhatnám. A nem magyar, hanem latin nyelven íródott középkori dokumentumokban a Clus formával lehet találkozni. A román Cluj alapjában véve közelebb áll ehhez a – mondjuk úgy, semleges – elnevezéshez, mint a magyar Kolozsvár. És akkor? Lehet, hogy nem annyira a név volt zavaró, mint inkább általában véve a Cluj által képviselt történelmi és kulturális állapot, vagyis, hogy nem olyan rég még inkább magyar város volt, mint román. Az első világháború környékén több mint 40.000 magyarnyelvű személy szerepelt a kolozsvári nyilvántartásban, az alig 6.000 románnal szemben. A magyarok a két világháború között is többségben maradnak. A számarány a kommunizmus éveiben fordult meg, mára pedig a románok egyértelmű többségbe kerültek. De ugyanarról a városról van szó? Cluj hivatalosan már nem létezik, Cluj-Napoca vette át a helyét”, állítja Boia.
A Napoca toldalék szerepére is magyarázatot ad: „Nem nehéz megfejteni: egy olyan történelmi pálya felvázolására szolgál, mely jóval túlmutat a magyar dominancia évszázadain.
A magyarok beözönlésekor Clujnak, pontosabban Napocának már hosszú történelme volt. Dák, majd dák-római, vagyis végső soron román település volt, hiszen a dákok, mint közismert, egyfajta románok voltak. A magyarok egy olyan városba szivárogtak be, mely egyáltalán nem volt az övék.”
A történész úgy véli, hogy redundáns ez a kettős megnevezés, melyet már a Drobeta-Turnu-Severinné változtatott Szörényvár esetében is alkalmaztak. Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy „’A hölgy a feleségem nejem’. ’Ő pedig a férjem férfiam’”, véli Boia, példákat sorolva fel, hogy mit jelentett volna ez a változtatás más romániai városok esetében: Craiova-Pelendava (Királyi – a szerk.), Apulum Alba Iulia (Gyulafehérvár – a szerk.), Tomis-Constanţa (Konstanca – a szerk.), vagy Mangalia-Callatis, az ország nevét pedig Dacia-Româniára, vagy România-Daciára kellett volna változtatni. „És akkor jogos a kérdés, hogy mire jó a Napoca. Csak azért, hogy még mindig megőrizzünk valamit Ceauşescu szellemi örökségéből és történelmi elképzeléseiből? Van egy ötletem, talán túl merész, szinte utopisztikus: mi lenne, ha újra átkeresztelnénk a várost és Cluj-Napocából Cluj lenne?”, szögezi le a történész a contributors.ro portálon megjelent cikkében.
A BBTE rektora: „Nem jó ötlet”
Ioan Aurel-Pop kolozsvári történész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora ellenzi a kezdeményezést. „Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, még a gyakorlati aspektuson túlmenően sem. Mi, románok, állandóan meg akarjuk változtatni a dolgokat. Mi lenne, ha most nekiállnák lecserélni a személyi igazolványokat és minden olyan dokumentumot, melyben szerepel a város neve. Ez nem egy égető kérdés. Másrészt a városnak két évezredes történelme van, Románia legrégebbi adatolt megyei jogú városa, már jóval Kr. u. 124 előtt megkapta a municípium címet. A jelenlegi, Cluj-Napoca elnevezés egy 2000 éves történelmet tükröz: Napoca a létezés első évezredére utal, míg Cluj a második évezredet tükrözi.” A történész azt állítja, hogy Németországban jártában sokfelé látott olyan „településeket, melyeknek a hivatalos nevében ugyan nem szerepelt a latin elnevezés, de a város be- és kijáratainál jelezték azt. Nem hiszem, hogy bárkit is sértene a latin eredet gondozása. A magyar nemesség számára is az ólatin volt a hivatalos nyelv, Erdély az a térsége volt Európának, ahol a latin nyelv a legkésőbb vesztette el hivatalos nyelvi jellegét. A Napoca elnevezés a városbeli románok és magyarok számára a település régiségét jelzi”.
Bălcescu és a 100 lejes bankjegy
„Azért megváltoztatni a szóban forgó város nevét, mert a döntést Ceauşescu hozta meg, olyan, mint azt mondani, hogy vegyük ki Nicolae Bălcescut a történelemkönyvekből, mert a kommunisták feltették az arcképét a 100 lejes bankjegyre. A Napoca névnek nincs semmi köze Ceauşescuhoz, a város történelméhez kapcsolódik. Nem a város hibája, hogy Ceauşescu meghozta ezt a döntést”, magyarázza Pop.
Ami a város nevében szereplő két elnevezés jelentését illeti, a BBTE rektora megjegyezte: „A Cluj a latin claususból, clususból származik, ami dombok közzé zárt helyet jelent, ez megfelel annak, hogy a város egy kis medencében található. A kifejezés megfelel a német clusnak, ami zárt helyet jelent. IV. Béla magyar király 1260-ban németeket hozott a városba”, magyarázza a történész.
A Napoca a régi dák Napuca településből származik, ebből lett az Aelium Napocense municípium.
„Önkényes és vitákat kiváltó változtatás”
Tudor Sălăgean történész, az Erdélyi Néprajzi Múzeum igazgatója elismeri, hogy Kolozsvár hivatalos nevének megváltoztatása „önkényes és vitákat kiváltó volt”. „Az 1974-ben Cluj-Napocává vált hivatalos Cluj név kommunista hatóságok kezdeményezésére történt megváltoztatása önkényes és vitákat kiváltó volt. A város sok lakóját megdöbbentette ez a változás, mely az akkor felerősödőben lévő nemzetikommunizmus megnyilvánulása volt. De el kell mondanunk, hogy ezt a változtatást, még akkor is, ha arról Nicolae Ceauşescu döntött, a kolozsvári akadémiai-egyetemi körök egyes képviselőinek kezdeményezésére hajtották végre, akik szintén olyan ötleteket melegítettek fel, melyek már a két világháború között megjelentek. Tehát hiba lenne azt állítani, hogy a Cluj-Napoca kifejezés csak úgy megérkezett Bukarestből. Ellenkezőleg, az elnevezés melletti érveket kolozsvári történészek szolgáltatták.”
Az elnevezést csak népszavazással lehetne megváltoztatni
„A kolozsváriakat nem kérdezték meg erről a változtatásról és így ezt a döntéshozók szűk köre által meghozott döntést önkényesnek lehet tekinteni. Ez annak ellenére is így van, hogy a város megnevezésének megváltoztatását maga Ceauşescu jelentette be a Széchenyi (Mihai Viteazul) téren tartott nagygyűlésen, a kolozsváriak pedig, a kor szellemének megfelelően, ovációval és éljenezve fogadták, még akkor is, ha sokuk – valószínűleg – értetlenséggel vagy nemtetszéssel tekintett erre a változásra”, magyarázza Sălăgean.
Arra a kérdésre, hogy „Vissza lehet térni a város régi nevéhez?”, a történész a következőt válaszolja: „Elméletileg igen, azzal a feltétellel, hogy a város többsége egy népszavazás keretében a Napoca elhagyása és a régi, Cluj névhez való visszatérés mellett teszi le a voksát és a Parlament törvénybe iktatja a változást. Becslésem szerint a város mai lakóinak többsége azonban inkább a Cluj-Napoca név megtartása mellett szavazna, még akkor is, ha kétségtelenül számos támogatója van a Cluj névhez visszatérésnek is. De nem hiszem, hogy jó ötlet lenne most népszavazást kezdeményezni ebben az ügyben, mert ez olyan feszültségeket és konfrontációkat szülhetne, melyek a nacionalista áramlatokat erősítenék fel.”
Emil Boc: soha nem fogok ilyesmit kezdeményezni
Másrészt Emil Boc polgármester vehemensen ellenzi az ötletet: „Cluj-Napoca a megyei jogú városunk helyes elnevezése, a tudományosan igazolt történelmi dimenziót tükrözi. Soha nem fogok kezdeményezni vagy támogatni olyan lépést, mely az elnevezés megváltoztatására vonatkozna.” A városháza éppen most dolgozott ki egy háromnyelvű táblákra vonatkozó tervet, melyeken latinul, németül és magyarul (és románul – a szerk.) jeleznék a város határát a bevezető utak mentén.. A latin elnevezés: „Mvnicipium Ælivm Napocense”.
Főtér; Adevărul; itthon.ma/erdelyorszag

Erdélyi magyar prózaírók román antológiája
Volt idő, amikor megszokott jelenségként könyveltük el, most rendhagyó kiadói esemény, ha magyar írók műveit adják ki román nyelven. Van, aki erre felkapja a fejét. Nem túl sokan, az igaz, de a sajtó egy része ma is fantáziát lát a dologban, és akként is kezeli. A Román Kulturális Intézet (Institutul Cultural Român – ICR) kiadásában a közelmúltban megjelent antológia, a Singurătate gonflabilă marosvásárhelyi bemutatója is ezt tükrözte a Petru Maior Egyetem nagy aulájában pár héttel ezelőtt. A nem hivatásos olvasók közül kevesen, a média részéről jóval többen voltak kíváncsiak a premierre. Pedig a szervezők igyekeztek megadni a módját, jelen volt a kötetbe foglalt tizenhét írás válogatója és fordítója, E. Ferencz Judit, a könyv egyik szerkesztője, Sorin Gherguţ, az egyik szerző, a vásárhelyi Demény Péter, az egyetem részéről Alexandru Cistelecan kritikus és Markó Béla költő, az Írószövetség helyi fiókjának az elnöke. Dicsérő szó és sajnálkozás meg nosztalgi-zás egyaránt elhangzott a kiadvány kapcsán, összecsengtek az öt meghívott gondolatai. A moderátori szerepet is magára vállaló Alexandru Cistelecan hozta szóba először az egykori Kriterion Könyvkiadót, amely Domokos Géza irányításával nagyon sokat tett a magyar–román, román–magyar kölcsönös fordítás érdekében. Az a gyakorlat sajnos elsorvadt a rendszerváltás után, pedig ha együtt élünk, a műfordítások által is jobban meg kellene ismernünk egymást, mondotta. Ez a frissen megjelent antológia igencsak színvonalas, köszönet illeti a fordító E. Ferencz Juditot, aki kiváló tolmácsolónak bizonyult. Pedig nehéz dolga volt, hiszen a kiválasztott szerzők más-más életkorúak, más-más stílust képviselnek, és a tematika s a hangvétel is nagyon különböző. Ferencz Judit nyelvtudására jellemző, hogy olyan erdélyi román szavakat és kifejezéseket is használ a könyvben, amiket ő erdélyiként sem ismert. A szerkesztő, Sorin Gherguţ is elismerően nyilatkozott a fordítás minőségéről, a műfordító teljesítményéről. Eleinte el sem hitte, hogy egyetlen ember ültette át románra az egymástól annyira különböző tizenhét rövidprózát. Kíváncsi volt a mai erdélyi magyar írókra, E. Ferencz Judit műfordítói bravúrjának köszönhetően még inkább szorgalmazni kívánja a fordítói munkát. Markó Béla még korábbra visszament az időben, felemlítve, hogy a két világháború között az erdélyi magyar íróközösség legjobbjai is fontosnak tartották, hogy tolmácsolják olvasóiknak a román irodalmat, és ritkábban ugyan, de fordítva is megtörtént. Aztán a 60-70-80-as években a Kriterion teljesítette példásan ezt a küldetést. Igaz, akkor is jóval többet fordítottak románról magyarra, mint magyarról románra. 89 után elsatnyult a kölcsönös átültetések folyamata. Megszűnt a programszerűen beütemezett fordítások gyakorlata. De véleménye szerint az irodalomban nem lehet eredményes a piacgazdálkodás, az ICR és a művelődési minisztérium is többet tehetne azért, hogy a műfordítások révén is közeledjenek egymáshoz a romániai etnikumok, és jobban megismerjék egymás értékeit. A mostani antológia jó szolgálatot tesz ennek az ügynek, jelentette ki Markó. E. Ferencz Judit elégtétellel nyugtázta a dicséreteket, és elmondta, hogy régi foglalatossága, szívügye a műfordítás. Bukarestben él, a Román Televízió Magyar Adásának a munkatársa, van elég dolga, de úgy érzi, ennek a kihívásnak is eleget kell tennie. Szubjektív a válogatása, olyan szerzőkhöz, illetve írásokhoz fordult, akiket, amiket kedvel. Legalább három hasonlóan izgalmas és igényes összeállítást lehetne az olvasók kezébe adni. Nehéz volt igazodnia hozzájuk, de nagy kedvvel dolgozott. A szerzők többsége ma is Erdélyben él, csak néhányuk telepedett át Magyarországra. Van köztük 80 éves is, de olyan is, aki még nincs 30. Mindannyian elismert írók, anyaországi vagy romániai elismerések birtokosai. A címadó írást a nemrég elhunyt Mózes Attila írásai közül válogatta. Ezenkívül a könyvben még Demény Péter, Demeter Szilárd, Ferencz Zsuzsanna, György Attila, Láng Zsolt, Márton Evelin, Molnár Vilmos, Nagy Koppány Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Potozky László, Selyem Zsuzsa, Szabó Róbert Csaba, Szilágyi István, Tompa Andrea, Vida Gábor és Zsidó Ferenc prózái olvashatóak. Végül, mielőtt felolvasta volna a kötetbe válogatott írását, Demény Péter, a Román Kulturális Intézet vezetőségi tagja, maga is műfordító, egyben eredeti román szövegek szerzője is, vázolta azokat a törekvéseket, amelyek elősegíthetnék a kölcsönös műfordítások megjelentetését. Úgy látja, egyelőre azoknak a projekteknek a megvalósulása valószínűbb, amelyek a fordítók ösztönzését, felkészítését célozták meg. Ösztöndíjprogramok is indultak, ezen a téren is észlelhető román–magyar együttműködés, a kulturális intézetek ezt a tevékenységet is próbálják fellendíteni. A kortárs magyar és román irodalom néhány jelentős könyvét sikerült már egymás nyelvén hozzáférhetővé tenni. „Minden jó könyv, mint ez az antológia is, képes megállítani, meg kell tudjon állítani az utadon – hangsúlyozta Demény –, de arra is szükség van, hogy te magad hajlandó légy megállni, és érdeklődj a fordítások iránt.” Igen, ezt sajnos elég gyakran volt alkalmunk tapasztalni: egyedül nem megy. (N.M.K.) Népújság (Marosvásárhely)

Terrorvád: fellebbezett az ügyészség
Az ügyészség elégedetlen a Szőcs Zoltán és Beke István perében született alapfokú ítélettel és fellebbezett a bukaresti táblabíróságon – mondta el Dragoş Cristian Lică, Beke István ügyvédje.
A szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) ügyészeinek a fellebbezését már április 13-án iktatták a bukaresti táblabíróságon, épp aznap, amikor Beke István kézhez kapta a végzést az alapfokú ítéletről. Mint ismeretes, első fokon felmentette a vádak egy része alól a bukaresti táblabíróság április 7-én a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) terrorizmussal vádolt székelyföldi aktivistáit, így sem Beke Istvánnak, a HVIM kézdivásárhelyi elnökének, sem Szőcs Zoltánnak, a HVIM erdélyi szervezete vezetőjének nem kell további börtönbüntetést letöltenie, ha az ítélet jogerőre emelkedik. A vádlottakat a pirotechnikai eszközökkel elkövetett bűncselekményekért ítélték csak 11, illetve 10 hónap és néhány nap letöltendő börtönbüntetésre, éppen annyira, amennyit előzetes letartóztatásban töltöttek, így a kiszabott szabadságvesztést letöltöttnek nyilvánították. Dragoş Cristian Lică emlékeztetett: ügyfele megbízatását teljesíti, és fellebbezni fognak, a védelem teljes felmentést kér. A terrorizmus vádja alól már az alapfokú ítéletben felmentették ügyfelemet. De teljes felmentést akarunk, mert én még nem hallottam olyan esetről, hogy valakit letöltendő börtönbüntetésre ítélnek, csak mert tűzijáték vagy petárda volt a birtokában – fogalmazott az ügyvéd. Beke István ügyvédje hangsúlyozta, a védelem stratégiája a per tárgyalása során is változhat, az ügyészek által felsorakoztatott érvek függvényében. Mint ismeretes, Szőcs Zoltánt és Beke Istvánt azzal vádolták meg, hogy 2015-ben házi készítésű bombát akartak robbantani Kézdivásárhelyen a decemberi elsejei felvonuláson.
Bíró Blanka / Székelyhon.ro

A pelikán jegyében a Duna-deltában
Beszélgetés a 75 éves Kiss J. Botond biológussal, szakíróval, deltakutatóval
1965-től a Duna-delta Múzeum, majd a Duna-delta Kutatóintézet ornitológus szakembere Tulceán. 1990 óta a Duna-delta Bioszféra Rezervátum Őr- és Ellenőr Testületét vezette. A Romániai Madártani Társaság, a Romániai Vadászati Társaság és az NGO Group Pro Delta alapító tagja.
– Hogyan lett biológus?
– Szeretném hinni: annak születtem. Édesanyám fejlesztette ki bennem a természetszeretetet. A magyardécsei templom 1765-ös építésű szószékkoronáján – amely alól egy igaz ember, édesapám 46 évig hirdette az Igét – ott a mellét föltépő, faragott pelikán három fiókájával. Gyermekként ez ragadott meg, nem az átvitt, szimbolikus értelme, hanem a madár különössége. Utánaolvastam, néztem a kevés dokumentumfilmet, ami élőhelyéről, a Duna-deltáról készült, kerestem a találkozást. Aztán megkaptam a lehetőséget, otthagytam a katedrát meg Erdélyországot, és életem a pelikán jegyébe fordult. Olyannyira, hogy a kutatóintézet címerén – ahonnan kiöregedtem – ott van a gödény. A később megszülető Őr-és Ellenőrtestületnek én terveztem a szolgálati jelvényét. Ez egy, a delta fölött átrepülő pelikán. Sok terepmunkám és tanulmányom fűződik hozzá, valaha tán könyvet is írok róluk…
– Tudtommal most is dolgozik, túl a 75-ön is aktív.
– Bedolgozom még az Intézetbe, rövid szerződésekkel, félállásban. Aiszóposz azon morálja, miszerint az öreg oroszlánnak már nincs barátja, nem minden esetben érvényes. Jó tanítványokat neveltem – most segítem a harmadik volt inasom doktorálását –, nem sietnek, hogy véglegesen kimarjanak, az ifjú farkas szindróma az adott esetben nem túlságosan éles; talán jó az öreg a háznál. Ebben az is benne van, hogy kemény önéletrajzzal rendelkezem, amely a benyújtott pályázatok elbírálásánál pontokat, több esélyt eredményezhet. Az is számba vehető, hogy életem során számos szakmabelivel alakítottam ki közvetlen, jó kapcsolatot. Ami nyomaszt, a nagy információáradat, amellyel hosszú távon képtelen vagyok megbirkózni, no meg a kutatási témák orientációja. Annak idején az egyetemről táplálkozásbiológiai érdeklődéssel távoztam, ez a témakör olyan félszáz publikációmban tükröződik. Akkoriban minden élőlényről azt kérdeztük: mit eszik, hasznos-e vagy káros?
– Herman Ottó már a múlt század elején megírta: „nincsen sem káros, sem hasznos madár, mert csak szükséges van”...
– A hetvenes években divatba jöttek a magatartáskutató kérdések, majd a századforduló után, az uniós fölzárkózás kezdetén a biológiai sokféleség fölleltározása, amely a védterületek kijelöléséhez, majd a kezelési stratégiák kidolgozásához és a hatástanulmányok elkészítéséhez szükséges. Szakmánkban manapság talán az egészségüggyel kapcsolatos, alkalmazott biológiai projektekkel lehet eredményesebben érvényesülni – a döntéshozók érzékenyek az ilyenekre –, mert az írott és elektronikus sajtó folyamatosan ijesztgeti a társadalmat valami világméretű nyavalyával. Ennek leküzdése rengeteg pénzbe kerül. Gondolom, nem vagyok elég rugalmas az új szemlélethez, így alakul ki az emberben a szükségtelenség érzése, és tudatosodik a törvény: aminek van kezdete, annak van vége is, és valamikor mindent abba kell hagyni… Ergo: a tudományos munkát is! Nem akarok elszakadni a természettől, levegőzni járni a városi parkokba, gyarló közszolgáltatások örökös kiszolgáltatottja lenni – nos, ebben a gondolatkörben vásároltam és hozattam rendbe egy nádfödeles, vályogfalú, öreg parasztházat a lagúnák partján, fafűtéssel, vízzel a kútból, szőlővel-gyümölcsössel, zöldségessel, no meg deszkabudival a kert sarkában. Még az utca neve is predesztinált: Darvak utcája. Kicsiny menedék, ahová jó visszavonulni az egyre inkább rohanó világ elől. A részidős munkán kívül csak bevásárolni, hivatalos dolgokat intézni járunk be a városba. Nincs úgynevezett társadalmi életünk. Az ember homo ludens: játszó ember. Vénségére mit játszhat a magyardécsei születésű-neveltetésű Kiss J. Botond, aki mindig játszó embernek szerette volna tudni magát? Azon a szűk félhektáron 350 szőlőtőke, no meg legalább két tucat faj gyümölcstermő fám és cserjém van. Köztük szokatlanabbak is: pl. jujuba, füge, kaki, gránátalma, naspolya, gozsi, szelídberkenye stb. A híres gyümölcstermesztő faluban töltött gyermekkor emlékeire ráépülnek az újabb világhálós ismeretek. Ások, ültetek, metszek, oltok-szemzek – mindez állandó elfoglaltságot ad, feleségemmel együtt. Haszonállatot nem tartunk, a helybéliekkel legfeljebb köszönő viszonyban vagyunk. Nem olyanok, mint akiket Magyardécsén gyermekkoromban vagy Havadon tanárként megismertem. Itt a parasztember majdhogynem elfelejtett dolgozni, gazdálkodni. Egy kis halorzás a Razelm vizein, járulék a részibe kiadott földek után, sokan hektáronként kótyavetyélik el a kolhozból visszakapott tulajdonukat, s a kocsma körül mindig van forgalom... No meg ott a társadalmi segély is. Akkor meg minek dolgozni?! Nem célzatosan, inkább véletlenül kapta a helyhatóságtól az utca a nevét, ahol a templom meg két kocsma áll: Kultúra utcája. Igaz, van ott kultúrház is, de elsődlegesen csak arra szolgál, hogy lagzik alkalmával kibéreljék. A „szellemi központ” tulajdonképpen a italkimérés. Erre nem látni egy rendesen visszanyesett gyümölcsfát, simára kefélt szőrű tehenet. Miről beszélhetünk a szomszédokkal? Helyi értelmiség alig van, legtöbbjükkel legfeljebb illogatni lehetne, magunkra vagyunk az asszonnyal. Mindent magunknak kell elvégeznünk; segítséget, illetve napszámost még a favágáshoz sem kapni. Aki vadfát hoz az erdőből, beoltja, neveli, gondozza, az szeretné hinni, hogy lesz még holnap, tán holnapután is… Tehát nem vagyok elveszve, a telken belül mindig van tennivaló, ha nem a gyümölcsösben, akkor a barkácsműhelyben vagy a szeszlepárlóban. S ha bemegyek szűkre szabott szobácskámba, ott a mai technika általam legtöbbre becsült megvalósítása: a világhálóra kapcsolt komputer. Az interneten pedig rengeteg ismeret, olvasnivaló, olyan könyvek, amelyek eddig kimaradtak, számomra hozzáférhetetlenek voltak. Tájékozódni lehet, a kollégák éppen mit publikáltak, milyen projekteken dolgoznak... Sőt, néha az írás is megy, bár lényegesen nehezebben, mint egy tudományos kutatóintézetben. De mit írna az ember vénségére? Publikációim jegyzékében körülbelül 330 cím van, ezek nyomtatásban is megjelent szakcikkek, és pár könyv is. Nem igazán töröm magam, hogy újabbakat hozzak létre, már nem szükséges bizonyítanom. Sokáig álmodoztam, hogy milyen jó könyvet hozok össze nyugdíjazás után. A címe ez lenne: A Nagy Kaland árnyékában. Azért kaland, mert elég hányatott, néha kalandos életem volt. De mi volt az én életsorsom pl. gróf Teleki Sámueléhez képest?... Az volt a nagy kaland, a világtérkép utolsó nagy, fehér foltjának fölszámolása Afrika mélyén! De nem elégedetlenkedem, nekem ennyi jutott. Legalább deltai fél évszázadom kissé összeolvad Románia biológiatörténetével.
És kinek is írjon az ember? A könyvolvasók lassan kikopnak társadalmunk korösszetételéből, a fiatalabbak, elsősorban a gyerekek az elektronikus fölszerelések rabjai. Őket már nem igazán érdekli a nyomtatott betű. Az Indiáról szóló könyvem jut eszembe, amelynek nem volt kellő reklámja, terjesztője – így a példányok zöme most is ott porosodik Szabó Mártánál Udvarhelyen. A Didaktikai és Pedagógiai Kiadónál megjelent utóbbi kötetem, a Suttog a természet sem volt nagy durranás, bár örömömre több erdélyi magyar iskolába eljutott. Mostanában tematikus előadásokat tartani sem hívogatnak, bár szívesen mesélnék, például a dél-afrikai Krüger Parkról, dúsabb hallgatóság körében.
A deltáról viszont nem akarok beszélni, mert sírva fakadnék a hallgatóság előtt, és az ilyen reakció az én koromban már nem áll jól. De azért nem érzem teljesen haszontalannak életemet, legalábbis, ameddig tart az egészségem.
– Miért mondja, hogy sírni tudna érte, hát nem egy szép, számos élőlénynek otthont adó rezervátumról van szó?
– Legyen bár pusztába kiáltott szó, megpróbálom röviden összefoglalni. Bioszféra védterület vagyunk, helyi lakossággal, jelentős gazdasági hatású turizmussal, komoly érdekeltséggel az ipari jellegű halászatban, közlekedésben, mezőgazdaságban. De ki ellenőrzi, foganatosítja a zömében helyes törvényes rendelkezést? Az Őrtestület ma már csak egy halványodó legenda, a most meglévő szervek közül pedig csak az Ökológiai Gárda mutat föl látványosabb eredményt. A többiek hathatóssága kérdéses. Én nem a Delta Force-ba való újratelepítést látom megoldásnak, hanem visszamenni a 1990-es évek elvárásaihoz. Hogy a testület ne a Természetkezelőség mostohagyereke legyen, hanem ismét önálló intézmény, ahogyan megálmodtuk. Sokszor elmondtam, többször megírtam ezt a receptet, most csak megismétlem. Példa: a nagy ichthyológus, a román halászat hajdani megszervezője, Grigore Antipa idején egytucatnyi válogatott őrből álló testülettel – evezős ladikjaikkal – delta-szerte sikerrel képviselték a törvényt. Másik, igen fontos dolog a védett terület kormányzójának személye. Annak idején nagy örömmel fogalmaztuk meg: a védterület főnöke ne legyen valami igazgatócska, hanem a terület nemzetközi jelentőségét tükröző, legalább helyettes államtitkár rangú kormányzó, akinek kinevezését a Román Tudományos Akadémia is akkreditálja. Nos, ez utóbbi kitétel már az első törvényátrendezéskor megbukott, politikai leosztás lett belőle. Az eredményt a kormányzó személye körül tavaly nyáron kipattant botrány is tükrözi: kiderült, hány milliócska euróért cserélt gazdát a kormányzói szék, egy üzletembernek álcázott maffiafőnök érdekében. Ma sem tudni biztosan, milyen házi feladattal jött a három hónapos mandátumra kibérelt kormányzó. Nagyon kemény, alaposan fölkészült szakember kellene ide, aki jól adminisztrál, nem kötik csoport- vagy egyéni érdekek, vigyáz a rendelkezések betartására, és tartja hátát az embereiért. De ki lenne ez a Grál-lovag, aki – a konjunktúra ismeretében – lecserélhetné a mostani főnököt?
Sok mindent kellene és lehetne tenni itt, például rendezni a deltai közlekedést. Ugyanakkor hiányzik az ellenőrző szerv. De ha lenne is, nincs megszabva a szabálytalanságért kiróható büntetés. Ott van a delta érintetlenségének földarabolása, a titkon fölhúzott halásztanyák, törvénytelenül besettenkedő remetelakok, turisztikai objektumok, az aggasztó méretű orvhalászat meg a vadkempingezés. Nem a természetes vízháztartás érdekében, hanem turisztikai meggondolásból végzett mederkotrások, a lecsapolt, alacsonyan fekvő területek mezőgazdasági területté való átalakítása, a helyhatósági rendeletek, amelyek megengedik a törvények áthágását. Például a védett madártelepek turisztikai objektummá való átalakítását, a kolóniákban pedig – legalább szemszúrásból – megkötéssel csak max. 5 km/óra sebességgel lehessen közlekedni. Pedig nem volna szabad bemenni sem 5, sem 55 km-es sebességgel, mert a törvény tiltja. A prefektus – persze, csak szóban – megengedte a turisztikai cégeknek… Külön könyvet lehetne mindezekről írni, de kinek és miért? A politika a gazdasági érdekek emanációja, a törvényhozó politikus pedig az üzletember kreatúrája. Ismét a pusztába kiáltó szó parabolája: a kilátástalanság.
Nos, ebben a helyzetben kell a pelikán jegyéből visszahúzódnom megint a jó öreg oroszlánéba, amely alatt születtem, és örülnöm, hogy vénségemre nem érem meg szeretett Duna-deltám végnapjait. Szomorú dolgok ezek, de ha már kérdezett, én őszintén, tapasztalataim alapján válaszoltam.
SZÉKELY FERENC / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Síppal, dobbal, nádi hegedűvel?
Több ezren tüntettek a kormány politikája ellen nagyszombaton a budapesti Szabadság téren. A résztvevők sípot, kereplőt és különböző zajkeltésre alkalmas dolgokat vittek magukkal. Azt mondták, ezzel szeretnék jelezni, hogy nem maradnak csendben, és nem lehet elhallgattatni őket. Virágvasárnap óta ez már a hatodik tüntetés volt a fővárosban. A Szabadság téri demonstráción csak rövid beszédek voltak. A résztvevők a politikai üzeneteiket táblákra írták, ezúttal a zenéé és a táncé volt a főszerep. Nagyszombaton, míg Urunk a sírban feküdt...
– A Nem maradunk csendben szervezői úgy hirdették meg ezt a demonstrációt, mint Magyarország leghangosabb tüntetését. Kétségkívül ez a legfelszabadultabb, legvidámabb hangulatú demonstráció a kormányellenes megmozdulások sorában – jelentette a helyszínről Shenouda Nóra, az Euronews tudósítója.
– A városban mindenhol lehet találkozni a kormánypropagandával, a metróállomásokon és a buszokon is. Ez nem intelligens, hanem buta viselkedés, mert manipulálja az embereket, és ezt meg kell állítani – mondta egy Budapesten tanuló német diák.
Nos, neki mi köze hozzá? Hazamehet, ha nem tetszik!
A szervező Nem maradunk csendben Facebook-csoport az esemény meghívójában azt írta, azért tüntetnek, mert „a kormány módszeresen próbál meg elhallgattatni minden kritikus hangot és szervezetet”, és meg akarják mutatni, hogy „egy országot nem lehet elhallgattatni”.
Nos, álljunk meg egy pillanatra, kedves olvasó, és gondoljunk bele: ki és mi is az „ország”? A nagyszombati megváltás-várás csöndjébe durván belerondító pár ezer – többnyire külföldi – diák, vagy mi, húsvét vigíliáján áhítatos imával várakozó milliók?
Ugyanazon a napon Röszkére utaztatott buszokkal úgy kétszáz tüntetőt a MigSzol (Migráns Szolidaritás) nevű csoport is, akiknek, a szem- és fültanúk szerint, 60-70%-a nem is tudott magyarul. Ők a bevándorlási törvény szigorítása ellen tüntettek, és a kormány lemondását is követelték, akárcsak a budapesti randalírozók. A sajtóhírek szerint angol, német, francia, belga és holland fiatalok voltak közöttük. A világ szégyene pedig az, hogy közéjük állt, és beszédet tartott – egyetlen röszkeiként – a helyi plébános is. Nagyszombaton!
Elgondolom, mi volna, ha Ön meg én, kedves olvasó, hívnánk még néhány román, szerb, vagy szlovák polgárt, és elmennénk együtt, mondjuk Franciaországba vagy Németországba a kormány ellen tüntetni, esetleg megdobálnánk festékkel a Reichstagot, vagy elégetnénk egy Angela Merkel-bábut? És mi lenne, ha Berlin központi utcáin leállítanánk a forgalmat, vagy megbénítanánk Párizs tömegközlekedésének egy részét, ki-ki anyanyelvén ordítozna, hogy le a kormánnyal? Hiszen pontosan ezt tette Budapesten az európaiság nevében a külföldiekből verbuválódott tömeg... Nos, azt hiszem, igen hamar kattanna rajtunk a bilincs, és nem csak figyelnének a rendőrök, mint ahogy ezt itt Magyarországon teszik, de egykettőre a rács mögött találnánk magunkat.
Ismerősöm meséli: nagycsütörtökön este hazafelé igyekezett a munkából, de szerencsétlenségére az Oktogonon át kellett volna mennie a villamosnak. És nem ment. Mert a síneken tüntetők ültek. Az utasok közül valaki így szólt nekik: „Legalább a húsvétot tartsátok tiszteletben!” Mire ezt a választ kapta, előbb magyarul, majd üvöltő kórus skandálta tört magyarsággal: „Lesz...juk a húsvétot!”
A rendőrök álltak, nézték, hallgatták őket, látni lehetett: csak a parancs tartja vissza őket attól, hogy jól eltángálják a szemtanúk szerint félrészeg, bedrogozott randalírozókat. Nyilvánvaló, hogy provokáció zajlik Budapesten, hasonló azokhoz, amelyek az ukrajnai zavargásokat, az arab tavaszt és a szír polgárháborút is kirobbantották. Rég nincs szó itt a CEU megszüntetéséről, vagy a felsőoktatási törvényről, sokkal inkább a migránspolitika megváltoztatását szeretnék kikényszeríteni a Soros-szervezetek, lemondatni a nemzeti kormányt... és megszüntetni a nemzetállamot.
Nos, aki nézett híradót, tudja, Soros György hazájában, Amerikában hogy rendezik az efféle dolgokat. Ha az amerikai rendőrt üvegekkel, kövekkel dobálná meg egy tüntető, bizony indításnak nagy verést kapna, és menne a börtönbe. De akár golyót is kaphatna. Akárcsak a mexikói „nagy falon” átmászni próbálkozók... Magyarország kormányának ki kell tartania, nekünk, polgároknak támogatnunk kell ebben, akkor is, ha nem mindenben értünk egyet politikájával. Mert egy sikeres provokáció Magyarország és vele együtt a kelet-közép európai nemzetek halálát jelentheti.
Réthy Emese / Nyugati Jelen (Arad)

Fénynek kell lenniük
Anna Lucia D’Ospina-val, a piarista nővérek generálisával nagykárolyi látogatása alkalmával beszélgettünk a kongregáció világában és Nagykárolyban betöltött helyéről, valamint feladatáról. Józsa János interjúja.
Anna Lucia D’Ospina, a piarista nővérek generálisa húsvét előtt vizitációban járt a nagykárolyi közösségnél, hogy egyeztessen a jövőre esedékes XVIII. Egyetemes Káptalan előkészítéséről, illetve időt és lehetőséget adjon a személyes beszélgetéseknek is. Látogatása alatt az interjú elől sem zárkózott el, így nyilatkozott a kongregáció életéről, működéséről a világban, illetve Nagykárolyban.
- Generális anya, a Piarista Nővérek vezetőjeként, milyennek látja a nővérek jelenlétét a világban? Hol vannak jelen most, illetve miért ott, ahol?
- A Kongregációnk Olaszországban, Firenzében született, aztán kibontakozott működése más városokban is, szerte a világon: Brazíliában – Salvador Bahiaban, Romániában – Déván, majd Nagykárolyban, Nicaraguában – Tolában és a Kongói Demokratikus Köztársaságban – Inongóban. Hogy miért pontosan ezeken a helyeken? Hiszem, hogy a Szentlélek, ahogy mindannyiunkat ébreszt és vezet az úton, akik a piarista szerzetesi hivatásra kaptunk meghívást, ugyanúgy vezeti Kongregációnkat is az evangelizálás és az apostoli szolgálat útján, ott és abban a meghatározott időben, amikor szükség van rá.
A szerzetes nővéreknek, a Kongregáció és az Egyház szolgálatában, a világ különböző tájain, annak a „fénynek” kell lenniük, amely nem maradhat titokban, hanem világítaniuk kell az életükkel testvéreik között. Tanúságot kell tenniük Isten Szeretetéről, mely végtelenül árad minden teremtményére. Ezt a mindennapok adott valóságában kell megvalósítani, élő kapcsolatban azokkal a személyekkel, akiket Isten ránk bízott, abban az élethelyzetben, amelyben ők élnek.
- A nagykárolyi házat 2004-ben alapították és az idők során sokat fejlődött. Milyennek látja a nővérek nagykárolyi működését?
- Isten akarata emberi szíveken keresztül és a körülmények alakítása által 2004-ben vezetett minket Nagykárolyba. Egy kis közösség született, mindössze két nővérből. Mivel ez a közösség élő, nyitott és befogadó volt, képes volt igennel válaszolni kérdésekre, bólintani helyzetekre, szeretettel felvállalni küldetését. Az igazi szeretet mindig bőven termő: a közösség számában megnőtt, a nővérek most már többen vannak, így egyre növekedett a nyitottság, a készségesség, a ház igazi otthonná vált sok gyermek és fiatal számára; nyitott és készséges maradt a társadalommal való dialógusra, együttműködő azokkal, akik a szükséget szenvedő emberek szolgálatára szentelték az életüket. A szolgálat, amit a nővérek végeznek egy olyan munka, amely segítőkészséget és bátorságot vár el a nehézségekkel szemben, egy olyan életet, amely abban a bizonyosságban gyökerezik, hogy Isten kezében eszközök vagyunk, és a magunk egyszerűségében, alázatosságában hagyjuk, hogy Ő „nagy dolgokat” hajtson végre mindenki szívében és életében.
- Milyen gyakran látogat el Nagykárolyba? Egyértelmű, hogy a nővérekkel élő kapcsolatot tart fenn. A látogatások alakalmával ugyanakkor volt lehetősége megismerkedni a gyerekekkel is: megismerni őket, az ő érzéseiket, gondolataikat?
- Többször voltam már Nagykárolyban, mindig szívesen jövök, mert részese lehetek pár napig szerzetesi testvérközösségem életének, mely mindig befogadó, nyitott és örömteli. Természetesen a nővérekkel a dialógus töretlen, hisz mind a négyen értik az olasz nyelvet. Sajnos a gyermekekkel már nem ez a helyzet, mert nem tudok magyarul, ők pedig nem értenek olaszul, de a nővérek által ismerem a történetüket, a gondjaikat. És megértem a tekintetek nyelvét, a mosolyok, az ölelések nyelvét. Ez nagyon sok mindent visszaad az érzésvilágukból, szükségleteikből, gondjaikból, de természetesen az örömükből, derűjükből; és a nyugalomból, hogy olyanokat találtak, akik gondjukat viselik, segítenek nekik az élet útvesztőiben, testi-lelki fejlődésükben. A nővérek legnagyobb óhaja az, hogy mindegyikük, kicsi és nagy egyaránt, felnőjön, életük méltóságteljes, kiegyensúlyozott és békés legyen.
- Milyennek látja a nagykárolyi közösség jövőjét? Hogyan szeretné látni őket a jövőben?
- Ennek a közösségnek is napról napra alakul a jövője, minden nap, amelyet szenvedélyesen élnek meg, azok javára, akiket a jó Isten rájuk bízott. A jövő az Ő kezében van, mi szeretnénk együttműködni tervének kiteljesedésében, az evangélium szelleméhez hitelesen élve a mindennapi életünket, azért, hogy a mi jelenlétünk fény legyen, amely megmutatja Isten örök szeretetének horizontját.
Hálával, köszönettel tartozom ennek a közösségnek és külön-külön minden szerzetes nővérnek, mert minden egyes alkalommal, amikor itt lehetek, megtapasztalom, hogy mennyire közvetlen kapcsolatuk van az itteniekkel, és hogy milyen egyszerűen és hűségesen élik Celestina Anya karizmáját. Kívánom, hogy életük tanúságtétel legyen, és továbbra is Isten országának hirdetői legyenek. Hálás köszönettel tartozom azoknak is, akik közel állnak ehhez a közösséghez, és segítik őket abban, hogy vendégszerető család maradjanak, amely mindig közel áll a szükséget szenvedőkhöz, azokhoz, akiknek bizalmat és reményt adhatnak. szatmar.ro

JOBBIK: KÉT SZÉK KÖZT A PAD ALÁ
Sokak számára bizonyára naiv idealistának fogok tűnni, de most, a Fidesz és a Jobbik közötti totális háború idején is úgy vélem, hogy a magyar jövőért felelősséget érző embereknek nem egymás ellen kellene acsarkodniuk, hanem a közös ellenségre.
Mert nincs mit szépíteni, itt már rég nem politikai ellenfelek állnak egymással csatában, hanem a világtörténelem talán leggonoszabb, de mindenképpen legalattomosabb, legképmutatóbb és legtöbb kárt okozó hatalmi konglomerátumának, az Orbán Viktor beszédeiben is egyre pontosabban körülírt globális háttérhatalomnak a helyi képviselői a magyar társadalom érdekeit, céljait, jövőjét szem előtt tartó erőkkel.
Ez a helyzet a migránsválsággal csak fokozódott. A nemzeti kultúrák felszámolásának veszélye eddig távolinak tűnhetett, a harc többé-kevésbé rejtett eszközökkel folyt. Európa muszlim megszállása, erkölcsi, jogi, kulturális politikai arculatának átrajzolása, egy idegen, agresszív, intoleráns, hódító szándékú kultúra tudatos pozícióba hozása nyílt, leplezetlen támadás minden ellen, amit Európa létrehozott az elmúlt évezredekben. Ezt nem látni politikai vakság.
A Jobbik éppen ezen a fronton követte el a legnagyobb hibát.
Egy magát nemzetinek nevező pártnak kutya kötelessége lett volna minden erővel a népszavazási kampányra összpontosítani, s mindent megtenni azért, hogy minél több magyar állampolgár menjen el szavazni és szavazzon nemmel. Félre kellett volna tenni két hónapra a politikai ellentéteket, és arra összpontosítani, hogy Magyarország minél egyértelműbb üzenetet küldjön a világnak ebben a kérdésben, amelyben – minden túlzás és pátosz nélkül – a lét a tét. Ezt kellett volna tenni akkor is, ha megannyi támadást kapott a másik oldalról, akkor is, ha ezzel a kormánynak kedvez és saját pártérdeke sérül.
A Jobbik nem ezt tette, s hogy miért, az elég evidens. Mert a párt számára a kormányra kerülés ábrándja fontosabbá vált, mint a nemzetszolgálat. Jobbikosok rendszeresen azzal érvelnek e megállapítás ellen, hogy sok kérdésben a Fidesznek is fontosabb a hatalom, mint a nemzetszolgálat. Bele lehetne menni a vitába, hogy ez így van-e vagy sem, érvek vannak mindkét oldalon, de felesleges. A Jobbik volt az, amely „Csak a nemzet!” jelszóval kampányolt, a Jobbik volt az a politikai erő, mely elhitette híveivel, hogy számára a nemzeti érdek a pártérdeknél is előrébb való,
Vona Gábor ki is fejtette az EMI-táborban, hogy az lenne legjobb, ha a Jobbikra nem lenne szükség, hogy a párt csak egy eszköz a nemzetszolgálatra. Ilyen múlttal nem lehet szembemenni a nemzeti létérdekekkel. A Jobbik nemhogy nem kampányolt, és nemhogy moratóriumot nem hirdetett két hónapra a kormány támadásában a közös magyar és európai érdekek jegyében, hanem valójában demobilizált. Azt üzenni a kormány és Orbán Viktor ellen okkal vagy ok nélkül, de módszeresen hergelt választói bázisnak, hogy Orbánnak le kell mondania, ha nem lesz érvényes a népszavazás, egyenértékű azzal, hogy otthon maradásra szólítom azokat, akiknek a miniszterelnök megbuktatása a legfőbb céljuk.
De mindez nem volt elég. Mert a népszavazás után a Jobbik nem arra élezte ki a retorikáját, hogy mekkora siker, hogy az érvényesen szavazó magyar állampolgárok 98 százaléka – tömegében is szinte példátlan nagyságú, egyöntetű politikai akaratot artikuláló társadalmi erő – nemet mondott Európa és benne Magyarország módszeres tönkretételére, hanem nekitámadt a kormányfőnek, olyan stílusban, hogy az addigi Jobbik-szimpatizánsok nem kis részében is ellenérzést keltett, Budapesttől a Székelyföldig.
De még ez is beleférhetett volna a politikai adok-kapokba, bár kétségkívül nehezen. Még az is megbocsátható lehetett volna, hogy az egyébként eredetileg általa javasolt alkotmánymódosítás támogatásának megkérje az árát, elvégre ilyen a politika. De hogy végül elbuktassa, az már nem. S mindezek után azon örvendezni, hogy Orbán Viktor meggyengülve megy Brüsszelbe, olyan, a magyar érdekeknek fittyet hányó cinizmus, amelyhez hasonlót eddig csak a magukat baloldalinak nevező nemzetellenes pártoktól tapasztalhattunk.
S hiába próbál a Jobbik azzal védekezni, hogy a Fidesz nem szavazta meg a saját, egyetlen mondattal kiegészített javaslatát, s hogy ezek szerint a Fidesznek is fontosabb a Jobbik revolverezése, mint az alkotmánymódosítás. A Fidesz ezt egyrészt megteheti, mert az ő kezében van a kormányrúd, és egyelőre mind jogi, mind fizikai szinten hatékonyan védi Magyarország határait, másrészt a Fidesznek más a története, a választói bázisa pedig sokkal könnyebben elnézi ezt a taktikázást, mint a Jobbiké.
A történelmi helyzet, amikor a világ Magyarországra és az alkotmánymódosításra figyelt, elmúlt, a Jobbik pedig ismételten könnyűnek találtatott. A pártnak sikerült úgy elveszítenie a nemzetpolitikai hitelességét, hogy mindeközben szavazói szinten minden valószínűség szerint sokkal többet vesztett, mint amennyit nyert – már ha nyert egyáltalán. A CEU-ügy csak hab a tortán. Jelentősége sokkal kisebb, mint a szimbolikus ereje. Nem kevesen voltak, akik még az alkotmánymódosítás ügyében tanúsított magatartást is elnézték, de ettől már besokalltak. Ami érthető.
Soros György figurája nem véletlenül nőtt diabolikussá az utóbbi időben minden józan gondolkodású, tájékozott ember előtt. Amíg csak a háttérből húzogatta a szálakat, működtette a maga balliberális agymosodáját, ha ellenségként is jelent meg a nemzeti gondolkodású emberek horizontján, de vélhetően nem első számú ellenségként. Amióta viszont a lehető legnyíltabban támogatja Európa felszámolását és muszlim betolakodókkal való elárasztását, a nemzetállamok és egyben a nemzetek felszámolását, azóta épeszű, nemzetben gondolkodó ember csak egyet gondolhat róla, azt, amit épp a Jobbik egyik alelnöke, az egyetlen önmagához következes vezető, a pártvezetésben álláspontjával ismételten egyedül maradó Toroczkai László mond: hogy minden csápját le kell vágni. Mondanom sem kell, hogy ezen a szemüvegen keresztül érdemes nézni a kormánynak a civil szféra átvilágítását célzó törekvéseit.
Ezek után képes leírni a Jobbik egyik meghatározó, alapító politikusa, Szávay István azt, hogy „a magyar nemzet szabadságának legnagyobb ellensége ma már nem Gyurcsány Ferenc, de még csak nem is Soros György, hanem maga Orbán Viktor és az általa működtetett maffiaállam”. S egyben bolsevizmust, diktatúrát emleget Heller Ágnes és Gyurcsány Ferenc módjára, saját deportálását és Pócspetrit vizionálva. A legnagyobb közösségi portálon már kifejtettem, de e fórumon is elmondom: nem Pócspetriben vagyunk 1948-ban, hanem Budapesten 1918-ban. Ám szerencsénkre Tisza István nem családi villájában tartózkodik önkéntes politikai száműzetésben, a csőcselék őrjöngése közepette, a végzetre várva, hanem miniszterelnöki jogkörét gyakorolja kellő eréllyel és határozottsággal. Kísérteties egyébként, hogy mennyire hasonlít a felelőtlen, magát megtévesztő módon 1848-asnak nevező ellenzék Tisza elleni hőbörgése a Jobbik utóbbi időben felvett stílusához.
1918-ban is a magyarságot tönkretenni igyekvő sötét háttérerők heccelték a pesti tömeget a törvényes kormány és a magyar államrend ellen. A hatás is ugyanaz lenne, ha sikerrel járna a CEU mellett tüntető csürhe, amely azzal fenyegetőzik, hogy a kormány vagy lemond, vagy kirángatja őket a „pesti nép” a Parlamentből. Ha most a baloldal, ha úgy tetszik, a Soros-erők hatalomra kerülnek, akkora a magyarságnak vége, ez ennyire egyszerű. Mint ahogy szinte vége volt magyarságnak 1918–19-ben is, ám szerencsére akadt egy államférfi Horthy Miklós személyében, aki egy életképtelennek tűnő államterületből megteremtette hozzá hasonlóan elkötelezett hazafiakkal, Bethlen Istvánnal, Klebelsberg Kunóval, Gömbös Gyulával és másokkal karöltve a magyarok hazáját.
A Jobbik egyre tagadhatatlanabb színeváltozása előreláthatóan nem fogja elérni a remélt hatást. A feleszmélés keserű lesz. Szétprédálni egy eszmeileg erősen fogott, motivált, kőkemény nemzeti elkötelezettségű tábort, abból kiindulva, hogy sikerül épp azokat megnyerni, akiket a Jobbik létrejötte óta e párt ellen hergeltek, ráadásul olyan számban, hogy az elég legyen az abszolút többség eléréséhez, olyan súlyos taktikai hiba, ami nemhogy közelebb hozta volna a Jobbikot a saját célkitűzéséhez, a választási győzelemhez, hanem távolabb vitte tőle.
A párt minden valószínűség szerint nemhogy nem nyeri meg a 2018-as választást, bármit is mondjon a miniszterelnök egykori jó barátjának, mai legnagyobb ellenségének a fia, hanem borítékolhatóan kevesebb szavazatot kap majd, mint négy évvel korábban. Két szék között így lehet a pad alá kerülni.
Borbély Zsolt Attila
A szerző politológus, a Jobbik egykori nemzetpolitikai kabinetvezetője; Magyar Idők

Kettős mérce
Személy szerint engem nem aggodalom tölt el a budapesti Közép-európai Egyetem (CEU) körül kialakult hisztériakeltés kapcsán, hanem mélységes szomorúság. Két ok miatt is.
Egyrészt mert a demokrácia felsőbbrendűségét hirdető, s azt védelmező „háborgók" nem hajlandóak tudomásul venni, hogy egy demokratikusan megválasztott kormány a népfelségtől kapott felhatalmazás nyomán mégiscsak illetékes a tekintetben, hogy törvénytelenségeket parlamenti jóváhagyással megszüntessen. Mert erről is szó van a kormányzati döntés mögött! Akiknek viszont szelektív a hallása és a látása, azok a kőkemény érvek ellenére megkerülik a dialektika ok és okozati összefüggéseit, s diktatúrát kiáltanak ott, ahol pusztán rendpártiságról van szó. Egyébiránt a nap mint nap tapasztalható széttartás egy kártékony ideológia következménye, mely a rend helyett a mindent szabad elvét hirdeti, a jogot pedig a kötelesség elé sorolja. S ha ehhez még hozzávesszük a globális világ pénzirányultságát, s az elburjánzott korrupciót és a milliárdokból újratermelődő kapzsiságot és pökhendiséget, egyenesen a bibliai igazsághoz jutunk: „mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme..." (1Tim 6,10).
Másrészt azért is szomorú vagyok, mert az a sok notabilitás – köztük a 146 erdélyi értelmiségi –, akik aláírásukkal álltak ki a CEU mellett, nem tették ugyanezt ennyire egységesen, amikor a magyar tannyelvű Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) vagy az ugyancsak marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium jövőjéről volt szó. Mély hallgatásba burkolóztak akkor is, midőn sorozatos jogsértés ért bennünket restitúció, anyanyelvünk, szimbólumaink használata rendjén. S mily különös, hogy a sok esetben gyanús pénzügyi hátterű civil jogvédő szervezetek is némák maradtak itthon és Brüsszelben. Pedig lenne miért szót emelni. Ehhez nyújt segítséget Tőkés László Magyarellenes megnyilvánulások Romániában 2014–2016 között című dokumentumfüzete, amely 2016. december 30-án jelent meg.
Mindent egybevetve az igazság egy és oszthatatlan! Nincs helye a kettős mércének! Így látta ezt Ady is több mint 100 évvel ezelőtt:
„Kend új rendet akart: / Mindenkit szeretni. / Mi más rendre vágyunk: / Vagy igaz világ lesz, / Vagy nem lesz itt semmi." (Emlékezés Táncsics Mihályra)
Varga Károly
A szerző a nagybányai református egyházmegye nyugalmazott esperese; Krónika (Kolozsvár)

Szövetségben a természettel
Péter Alpár útjai
Fiatal és elismert képzőművész. Hosszas pécsi tartózkodás után, budapesti feleséggel tért haza Bikfalvára, a 80 négyzetméteres műtermet felváltva egy kisszobára, amelyben a gyermekek hancúroznak. Azokat az erővonalakat, erőket kerestük – és ezeket szeretnénk az olvasóknak is megmutatni –, amelyekhez az életét igazítja, amelyek őt igazítják. Itt és most, Háromszéken 2017. április havában.
– Nemrég került haza a pécsi Képzőművészeti Egyetem doktori iskolájából, ahol hároméves ösztöndíjjal tartózkodott, ideális állapotok között. A jól felszerelt műterem, különböző műhelyek mellett rendelkezésére állt egy szakmai könyvtár és egy kitűnő szellemi közeg is. Most újra itthon. Hogyan éli ezt meg?
– Tudatosan jelentkeztem a képzésre, és éppoly tudatos döntés volt az is, hogy tanulmányaim befejeztével hazatérek Háromszékre. Most ott kell folytassam, ahol 3 évvel ezelőtt abbahagytam, s a mindennapi munka mellett be kell fejeznem a disszertációmat. Szeretném minél hamarabb megírni, mert úgy láttam a szaktársaknál, hogy mikor kiestek abból a közegből, ahol minden a szakmáról szól, és ezer más dolog köti le az embert, sokkal nehezebb. Nagyon jó volt hazatérni, sokat jelent számomra ez a hely, de hiányolom azt a magas színvonalú szakmai közeget, amit ott megszoktam, meg a műtermem, amit a képzés befejeztével vissza kellett adnom. A hazatérés, az újrakezdés sok kérdést vet fel, a hazai művészeti életbe is vissza kell térnem.
Kapcsolatban a térrel
– Pécsi tartózkodása alatt is hazajutottak a hírek Önről, hogy természetművészeti alkotótáborokat rendez, illetve a Közel- és Távol-Kelet hasonló jellegű megmozdulásainak is szerves része. Természet és művészet… Megmagyarázná, mit eredményez e két rokonszenves fogalom násza?
– A kortárs képzőművészetbe mindig otthonosan mozogtam, installációkat és performanszokat hozva létre. Ezeknek sajátosságuk a valós tér és az anyagok használata. Az elmúlt évtizedben egyre tudatosabban léptem ki a természetbe, ez megdöbbentő felismerésekhez vezetett. A műveim lerázták magukról azt a szociális környezetet, amiben születtek, és egy tág, időtlen, kozmikus folyamatba ágyazódtak. Sok mindent újraértékeltem, szellemileg is átalakultam. A folyamat eredményeként megvalósuló művek a 20. század végén jelentkező nature art jellegű kortárs művészeti jelenségekhez köthetők. Ez indokolta a pécsi doktori képzés melletti döntésem is, mivel témavezetőmet, Colin Fostert is foglalkoztatják a természeti tér és a kortárs szobrászat kapcsolódási pontjai.
– Mikor láthatják a háromszékiek is ezeket a műveket?
– Ha sikerül, decemberben a Lábas Házban jelentkezem egy kiállítással, ahol két pécsi művészbarátommal, Tomcsik Judittal és Mészáros Gergellyel közösen adunk ízelítőt egy sokkal nagyobb anyagból. Ez az anyag utána továbbutazik Pécsre, majd Németországba.
Bikfalva egy kikötő
– Ön számára egy 18. századi kúriában van az archimédeszi pont, ahonnan sarkaiból kifordíthatná a világot…
– Nem akarom a sarkaiból kifordítani, forog az magától is, sőt ebből a világgal való együttmozgásból származik a munkáim energiája. Bikfalva egy kikötő, egy töltekezési pont. Becsukom a kaput, és egy elvarázsolt világban találom magam, egy másik tudatállapotban. Ezért szeretik itt annyira a gyermekeim is, és érzik jól magukat a munkáim is a padláson, csendes meditatív állapotukban.
– Háromgyermekes családapa, nagy felelősséggel. Nem kel birokra Önben néha az apa és a művész?
– Vannak művészek, akik lemondanak a családról, pedig mint alkotó embernek ebből is rengeteg energia származhat. Mi a gyerekek révén a születés misztériumát is közösen éltük meg. A mindennapokban feleségemmel, Várallyai Réka művészettörténésszel igyekszünk megtalálni a harmóniát és az egyensúlyt, bár belefolyunk egymás szakmai tevékenységébe. Kicsit én is műemlékvédő lettem, és ő is kortárs művészettörténész. Megértéssel kezeli az utazásaimat, én pedig szelektálok, hogy mikor és hova utazom. Kulturális fővárosként Budapestet hordozom magamban, Réka révén oda is hazamegyek.
– Milyen karrierre vágyik?
– Kérdés, mit nevezünk karriernek… Egy jó értelemben vett művész elsődlegesen nem a megélhetésért alkot, és nem a pénzkeresés áll a fókuszában. Mindegyik mű egy-egy megértési folyamat, ami számomra egy szellemi úttá nemesül. A művész egy olyan szellemi terméket, értéket hoz létre, amelynek nem mérhető pénzügyi mutatókkal a rentábilis volta, de elvárhatja, hogy ennek fejében a közösség biztosítsa az ő megélhetését. Míg egyes művészeti ágakban – például a színház – megoldott a művész megélhetésének kérdése úgy, hogy többnyire nem kell megalkuvást kötnie, a képzőművész nagyon kiszolgáltatott. Hiányzik az az intézményes rendszer, ami nyugodt alkotói körülményeket biztosít. Ez nemcsak lokális, hanem globális probléma. Vannak rezidens programok, rendezvények, amelyek egy hónapra, félévre megoldják a helyzetet, de ezek csak ideiglenes alternatívák. Sokszor veszek részt a kultúrámat képviselve olyan rendezvényeken, amelyek után örülök, ha nullára kijövök. Sokkal másabb a helyzet, mikor kapok egy tiszteletdíjat, és úgy tudok alkotni, hogy nem vonja el más a figyelmem, és nem csorbul háromgyermekes apai öntudatom, mert jut a családnak is!
– Azok a gondolatok, amelyeket szóban és a természetben megfogalmaz, kicsit kilógnak a magyar kultúrkörből. Milyen olvasmányokból ihletődik, csak a saját öröméért teszi, esetleg szakmai vagy személyes fejlődéséért?
– Mondhatnék olyan művészeket, aki tevékenységükkel hatottak rám, de filozófusokat, gondolkodókat is. Ahogy a természetet, mint élő teret látják a keleti kultúrák, úgy az egyenrangú partneri kapcsolat is nagy hatással van rám. A buddhizmus, hinduizmus természetszemlélete, érzékenysége, az iráni perzsa kultúra természetértelmezése, az antik görögök természethez való viszonya, de a régi székely falu természetképe és annak megjelenése a használati tárgyak dekoratív díszítésein szintén fontos inspirációs források számomra. A természetet a nyugati művészet többnyire csak mint tárgyat és anyagot kezeli, vagy környezetvédelmi kérdésként tekint rá. A keleti kultúrák a művész szerepét is másképp határozzák meg. Hisznek abban, hogy a művész változtathat társadalmi, szociális, vagy természeti gondokon, igaz, ha Joseph Beuys művészetére gondolunk, ez nem idegen a nyugattól sem… Művészként egy globális diskurzus részének érzem magam, ami kultúrák és művészek között zajlik, néha átlépve a tér és az idő korlátait.
Péter Alpár
1976-ban született Sepsiszentgyörgyön. Szakmai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban kezdte (1990–1994), a temesvári Képzőművészeti Egyetemen folytatta (1996–2001), majd a Pécsi Tudományegyetem Képzőművészeti Karának doktori iskolájában fejezte be (2013-2016). Kortárs művészettel és annak határterületeivel foglalkozik, művei nonkonformista anyaghasználatú térplasztikák, funkcionális szobrok, installációk, óriási térrajzok.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A kétnyelvűség hamis illúziója
Nem szeretnék ünneprontó lenni, és lelohasztani magyar politikusaink hurráoptimizmusát a romániai egészségügyben használatos magyar nyelv térhódításáról. Az erdélyi és a magyarországi sajtó kész tényként tálalta a hírt az RMDSZ által benyújtott és megszavazott törvénytervezetről, amely előírja, hogy magyar lakosságú, vegyes vidékek egészségügyi hálózatában anyanyelvü-kön mondhassák el panaszaikat az orvoshoz forduló betegek.
Van már ehhez hasonló törvény, amit az önkormányzatokban ma sem alkalmaznak, a román parlament pedig elfogadott egy újabbat, hadd lássa a világ, hogy Románia – papíron legalábbis – betartja a kisebbségek nyelvi jogait. Aki vegyes lakosságú vidéken él, jól tudja, hogy a románul rosszul beszélő olaszteleki kislánnyal a kolozsvári sürgősségin tavaly megesett gyalázat távolról sem egyedi eset, legfenebb a hozzátartozók nem csapnak cirkuszt. Évekkel ezelőtt ezt jómagam is megtapasztaltam gyerekeimmel, amikor a bunkó román szakorvos azt kérte számon rajtam, hogy hatéves kisfiam miért nem tudja elmondani neki románul, hol fáj, mi a panasza. Miután felocsúdtam pofátlanságától, nem éppen szalonképesen elmagyaráztam az orvosnak, hogy harminc-negyven évvel ezelőtt minden épeszű kolozsvári román tudott annyit magyarul, hogy legalább konyhanyelven elboldoguljon a vegyes lakosságú környezetében. Mondanom sem kell, a gyereket más orvoshoz vittem, de hát tudjuk, hogy nem ez a jellemző.
A frissen elfogadott törvénnyel éppen az a baj, hogy az ilyen orvosok viselkedésére semmiféle gyógymódot nem ad, miközben a kétnyelvűség hamis illúzióját kelti. Valójában magyar politikusaink számára jelent gumicsontot. Valaki is komolyan hiszi, hogy egy olyan országban, ahol a kulturális autonómiáról szóló törvénytervezetet lesöpörték az asztalról, a mostani jogszabály egy őszinte gesztus irányunkba? Talán inkább arról van szó, hogy az Európa Tanács jelentéstevőinek kolozsvári látogatása és a készülő országjelentés tette ezt ennyire sürgőssé. Hogy a román kormánynak egy újabb érve legyen amellett, hogy a magyarság hangoskodásának nincs alapja, mert a törvények az önkormányzatokban és az egészségügyben is biztosítják a szabad anyanyelvhasználatot.
Mindannyian tudjuk, hogy csak akkor kezdődhet el a magyar nyelv erdélyi térhódítása, ha a román mellett anyanyelvünk is hivatalossá válik. Ha törvény szabályozza, hogy a vegyes lakosságú vidékeken élő kétnyelvűség szellemében patikától vasútállomásig és polgármesteri hivataltól kórházig bárhol megszólalhatunk magyarul. És választ is kapunk. Ha ezt magyar politikai elitünk nem tűzi ki célként, akkor maradnak a pótcselekvések. Amelyek szépen hangzanak, de gyakorlati hozadékuk nulla.
Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mérnök, művész, helytörténész
A Reményik Sándor Művészstúdió Alapítvány díját vehette át tavaly év végén Nagy Béla nyugalmazott mérnök, helytörténész, képzőművész, közíró. Kolozsváriként szenvedéllyel kutatja a város múltját.
– A díj átadásakor Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője „telepi gyereknek” nevezett. Hol is volt az a bizonyos telep, ahol felnőttetek?
– A város egyik legrégibb utcájában, a Király utcában születtem. A ház, amelynek egyik albérleti szobájában segített a világra egy Holdvilág utcai bábaasszony, az Apáczai Csere János Líceummal szemben ma is áll. Hétéves koromig ott éltünk, ám az ötvenes évek közepén, a Sztálin-korszakban édesapám kapott egy telket és állami kölcsönt, hogy családi házat építsen. A telek a Nagy Gábor-féle gyümölcsös helyén van, a Házsongárdi temető és a Tordai út között. Legtöbben munkások, de agrármérnökök, tanárok is építettek ott hasonló módon. Úgy hívtuk azt a negyedet, hogy a Telep. Nagyon vigyáztak akkoriban a nemzetiségi összetételre: magyarok, románok, németek, zsidók vegyesen éltünk ott.
– Milyen volt ott az élet?
– A Király utcához képest nekem valóságos Paradicsomnak számított, bár kisgyerekként a Király utcában is jól éreztem magam. A költözésre már nem emlékszem, viszont belecsöppentem a nagyobb telepi családba, ahol akkoriban mindenki ismert mindenkit. Reggeltől estig fociztunk, a szomszédunkban volt a temető, ahol szintén lehetett játszani. Rengeteg gyerek volt, és mindannyian magyarul beszéltünk, beleértve a románokat is. Persze mi is megtanultunk románul, úgyhogy nem volt semmilyen nézeteltérés közöttünk. A mostani balettiskola Petőfi utcai épületében működő magyar elemi iskolában jártam, majd 1959-től az Ady Endre Líceumba írattak, ott is érettségiztem.
– Mikor döntötted el, hogy a mérnöki pályát választod?
– Még a Király utcában volt egy gyergyói származású székely szomszédunk, Baricz bácsi, aki asztalosként dolgozott a Vasúti Javítóműhelyekben (Február 16.). Délutánonként otthon a saját műhelyében bütykölt ezt-azt. Négy-öt éves koromban beszabadultam a műhelyébe, az öreg mindig felállított egy kicsi ládára a gyalupadja mellé, és estig, amíg dolgozott, onnan lestem, mivel foglalkozik. Belém ívódott a fa és a csontenyv illata, annyira, hogy a mai napig szeretem a fát és a szerszámokat. Nem tudnám megmondani, ez is közrejátszott-e, de egyszer kijelentettem, gépészmérnök leszek. Érettségi előtt Kovács Mihály latintanárom eljött apámhoz, hogy rábeszélje, küldjön engem Brassóba az erdőmérnöki egyetemre. Ott szükség volt a latin nyelvre, és a tanárom szerint abból jó voltam. Idegen városba menni költséges lett volna, de már nem is nagyon tudtak volna lebeszélni a gépészmérnöki pályáról. Sosem bántam meg a választásomat, egész életemben tervezéssel foglalkoztam, ami élvezetes és valóban mérnöknek való munka.
– Napjainkban nehezebb munkát találni. Könnyű volt azokban az években elhelyezkedni a szakmában?
– Volt egy lista a munkahelyekkel, ezekből lehetett választani – természetesen az egyetemen elért eredmények alapján. Nem voltam a legelsők között, de azért elég közel Kolozsvárhoz, Zilahon kaptam állást. 1975-ben kerültem vissza a szülővárosomba, a Hőenergetikai Berendezéseket Kutató és Tervező Intézetbe, innen is mentem nyugdíjba 35 év után. Négyszázan dolgoztunk az intézetben, de az 1989 utáni években mintegy nyolcvanan maradtunk. Ebből már csupán 10–12 személy foglakozott tervezéssel. Energetikai berendezéseket terveztünk és gyártottunk, gyakorlatilag mindent, aminek a hőenergiához köze van.
– Az alternatív energiatermelők is beletartoztak?
– Már a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben kezdtek divatba jönni az úgynevezett megújuló energiaforrásokat hasznosító berendezések, a Ceauşescu-rendszer ezen a téren is meg akarta mutatni a világnak, mire képes. Intézetünk a szélerőműveket kapta feladatnak, másokkal együtt én is terveztem néhány kísérleti példányt, amelyek közül egy 30 kW-os szélturbinát a Dregan-völgyi gyűjtőtó szomszédságában szereltek fel. A rendszerváltás után már nem volt pénz kutatásra, tervezésre, pedig volt egy 400 kW-os szélturbinánk is, ami félig készen állt. Egyébként az egykori állami tervezőintézet – amelyik Ceauşescu feleségének közvetlen felügyelete alá tartozott, és amely 1994-ben az alkalmazottak részvénytársaságává alakult át – ma is működik, de már osztrák tulajdonban van.
– A művészetek mikor kerültek be az életedbe?
– A 60–70-es években egyes vállalatok otthonra adtak ki munkát, az egyik unokanővérem férje ezzel foglakozott. Nálunk a pincében folyt a „domcsizás” (így hívtuk akkoriban ezt a fajta bérmunkát), amelyből én is kivettem a részemet, többek közt forrasztani kellett különféle rézből készült dolgokat. Innen került rézlemez, és nekifogtam a rézlemez-domborításnak. Miután az egyetem után Zilahra kerültem, ott eléggé unatkoztam. Már nős voltam, de a feleségem Kolozsváron maradt, így elkezdtem gondolkodni, mit tehetek szabadidőmben. Magánszorgalomból megtanultam furulyázni, aztán falikárpitot készíteni. Sőt az amatőr színjátszásba is belekóstoltam. Komolyabban a 2000-es évek közepén kezdtem foglalkozni a művészetekkel. Akkor már jártam Mákóba és Zsobokra fafaragó táborokba, ott képeztem magam Gál Potyó István fafaragó szakavatott irányítása mellett. Az apatársam, Essig József és felesége Klára, rávettek, vegyek részt az általuk évek óta szervezett és nagy népszerűségnek örvendő zsoboki képzőművésztáborban. Kezdetben itt is csak fába véstem, közben az egyik táborozó képzőművésztől, Koncz Münich Judittól ellestem a linometszés technikáját. Ezt most is tanulom, úgy tűnik, kissé későn érő típus vagyok…
– Komoly munkát végzel helytörténészként is, Kolozsváron együtt emleget a szakma Asztalos Lajossal és Gaal Györggyel. Mi váltotta ki ez irányú érdeklődésedet?
– Ez kissé túlzás, hisz míg az ő munkásságuk évtizedekre nyúlik vissza, addig én csak az utóbbi hat-hét évben kezdtem el foglalkozni ezzel. Egyébként Gaal György osztálytársam volt. Nagy szeretettel és érdeklődéssel olvastam munkáit, és telenként, amikor a műhelyben nem lehetett faragni, beültem az egyetemi könyvtárba vagy a levéltárba, és régi újságokat, évszázados iratokat böngésztem. Ha már átnéztem őket és rengeteg érdekes dolgot találtam, jegyzeteltem is.
– A helytörténet melyik része érdekel?
– Az épületek története, illetve az emberek. Sok érdekes ember sorsát fedeztem fel. Az első, aki felkeltette érdeklődésemet, éppen Nagy Gábor volt, akinek az egykori telkén épült a házunk. Nagy Gáborról tudni kell, hogy pincérből vendéglős lett, a születési éve 1845, amelyet az Ellenzék egyik 1922-es lapszámából sikerült kiderítenem. Dúsgazdag ember lett, egy időben Kolozsváron neki volt a legtöbb földterülete, telke. Nagyon jól hegedült és foglakozott zenekutatással is. A mai Melody épületében – amelyet akkor a katolikus egyháztól bérelt – a külföldön is híres Központi szállodáját működtette, amelynek vendéglőjében még Ferenc Józsefnek is felszolgált. Az egykori Ellenzék című lap azt is megírta, hogy a császár busás borravalót hagyott a pincéreknek
– Érdekes írásod jelent meg a Széchenyi tér jellegzetes palotáiról, amelyek a 19. század végén épültek. Mi késztethetett egy akkori patikust vagy mészárost, hogy bérpalotát építsen?
– Mindenekelőtt megérte befektetetni a pénzt bérpalotákba, hiszen ebből komoly jövedelem származott. Ugyanakkor mind a négyen, akik a palotákat építtették, dúsgazdagok lettek. Az sem mellékes, hogy mind a négyen virilisként (a legtöbb adót fizető polgárból kikerülő tanácsos) vagy választott polgárként a város Törvényhozó Bizottságának tagjai voltak, és első kézből tudták meg, hogy a városrendezési tervben az újonnan felépítendő Szamos híd négy sarkára bérpalotákat terveznek. Az Ellenzék 1891. egyik februári lapszámában megjelent tudósítás szerint Benigni Sámuel, Széki Miklós, Varga Dániel és Oriold József telektulajdonosok palotákat készülnek építeni. Benigni és Széki három év alatt fel is építette, viszont Varga Dániel helyett üzlettársa, a dúsgazdag ékszerkereskedő, Babos Sándor készíttette el – sorrendben harmadikként – a Széchenyi tér sarkán lévő épületet, amely később a református egyház tulajdona lett.
– Az egyik palota földszintjén régóta működik gyógyszertár. Ez eredetileg így épült?
– A Malom utca sarkán lévő Széki-palota építtetője Széki Miklós patikus volt. Bútora, berendezése a mai napig ugyanaz, mint amikor megnyitották 1893-ban. Ezt barátja, B. Bak Lajos műbútorasztalos mester, bútorgyáros készítette, aki özv. Oriold Józsefnével, a negyedik palota építtetőjével még az építkezés során kötött házassága révén a mai Astoria melletti épület névadója lett. Sajnos ezt kevesen tudják, és teljesen helytelenül továbbra is Benigni- vagy Berde-palotaként említik az épületet.
– Írásaidban foglalkozol a Reményik család történetével is. Milyen érdekes dolgokat derítettél ki róluk?
– Kevesen tudják, hogy a költő édesapja volt az első okleveles építészmérnök Kolozsváron. Azelőtt a budapesti műszaki egyetemen nem osztottak diplomát, hét-nyolc egyetemi félév után elismerték, hogy az illető mondjuk mérnök. Ilyen volt Pákey Lajos, kora egyik legnagyobb építésze. Bár korábban fejezte be az egyetemet, mint Reményik Károly, végül csak utána szerzett diplomát, amikor az okleveles építészmérnöki cím megszerzését vizsgához kötötték. Pákey az önéletrajzában el is ismeri, hogy ő a második vagy a harmadik okleveles építészmérnök volt Kolozsváron. Kevesen tudják azt is, hogy a János Zsigmond Unitárius Kollégiumnak otthont adó épületet Pákey tervezte ugyan, de Reményik Károly cége építette fel. Abban az időben a tervezőn volt a hangsúly, így általában az ő neve maradt fent, aki pedig a munkálatokat elvégezte, az lassacskán feledésbe merült. De a Farkas utcai egyetem keleti és nyugati épületszárnyai, az egyetemi könyvtár, a klinikák épületei is Reményik nevéhez kötődnek. Jellegzetesen klinker téglával burkolta az általa épített épületek külső falait, mint ahogy a saját Szentlélek utcai egyemeletes családi házát is.
– Mi vár még feltárásra a te szempontodból?
– Nem kimondottan épületekről szóló téma, de szeretném feldolgozni a kolozsvári mészáros céh történetét. Sok irat található róla megalakulásától, az 1470-es évektől. Azért is szeretném ezt megörökíteni, mivel édesapám mészáros volt…
Nagy Béla
Kolozsváron született 1948. január 13-án. A Kolozsvári Műszaki Egyetem gépészmérnöki szakán diplomázott 1971-ben. 1971–1975 között a Zilahi Öntöttvas és Acél Ipari Csapszerelvény Gyárban (IAIFO), 1975–2009 között a Kolozsvári Hőenergetikai Berendezéseket Kutató és Tervező Intézetben (ICPET, ma SIETA SA) dolgozott. A Kalotaszegi Bokréta Kulturális Egyesület, a Romániai Magyar Kézművesek Szövetsége, a Kolozsvár Társaság és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság tagja.
Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nekiment az erdélyi magyaroknak egy jobbikos politikus
Éles vita bontakozott ki Szávay István országgyűlési képviselő közösségi oldalán annak kapcsán, hogy a párt egykori nemzetpolitikai kabinetvezetője, Borbély Zsolt Attila bírálta a Jobbik elmúlt hónapokban folytatott politikáját.
Szotyori-Lázár Zoltán, a Jobbik szolnoki elnöke és önkormányzati képviselője hozzászólásában – Borbély Zsolt Attila támadása után – az erdélyi magyarságnak is nekiment: „Borbély Zsolt Attila gyalázatos szereplése a bizonyítéka annak, hogy működik a Fidesz agymosodája, még azoknál is, akik eggyel értelmesebbek az átlagnál. Értelmiségnek azért nem mondanám, mert sajnos a kommentjeiből látható módon érvelni nem, csak mantrázni szeret – írta a jobbikos politikus. – ‪Mindenkinek legyen intő példa, hogy az erdélyi magyarság nagyobb része – az észak-amerikai indiánokhoz hasonlóan – megvehető egy marék üveggyönggyel. Ez a marék üveggyöngy a kettős állampolgárság volt, melyért a Jobbik már akkor harcolt, amikor a Fidesz még státusztörvényben gondolkodott. Kezdem azt hinni – bármennyire is keserű kimondani –, hogy nem érdemelték meg. Köreikben ugyanis még a magyarországinál is nagyobb mértékű az elhülyülésre hajlamosság.”
Mint ismert, Borbély Zsolt Attila nemrégiben azt nyilatkozta a magyar köztévében: nagyjából 2016 ősze volt az az időpont, amikor már vállalhatatlan volt, amit a népszavazással kapcsolatban képviselt a Jobbik. Szerinte a tavaly őszi bevándorlási népszavazásnál egy nemzeti pártnak a kormány mellé kellett volna állnia, ugyanis az az egész kontinens jövőjét meghatározó referendum volt. Úgy vélte, itt nem kellett volna taktikázni, ellenzéki politizálást folytatni, ki kellett volna mondani, hogy mindenki menjen el és szavazzon a megfelelő módon, „nemmel”. Borbély Zsolt szerint kimeríti a nemzetárulás fogalmát, hogy a Jobbik előbb feltételhez kötötte a kötelező betelepítési kvóta elutasításáról szóló alkotmánymódosítás megszavazását, majd amikor a kormány részben ezt teljesítette a letelepedési kötvények kivezetésének kilátásba helyezésével, akkor egy teljesen demagóg retorikával legazdagmigránsozta és legazdagterroristázza azokat az embereket, akik komoly összegekért állampapírokat vásárolnak. Hozzátette: ezt a vonalat követi most a Jobbik a CEU-ügy kapcsán is, miután a párt nem szavazta meg a felsőoktatási törvény módosítását, majd pedig beállt az álbaloldal, valamint a „globális világhatalom helyi adminisztrációja” mellé.
A Jobbik szerinte az Orbán–Soros harc során a rossz oldalra állt, a pártnak Toroczkai László álláspontját kellett volna képviselnie, ami a CEU megszüntetését jelenti. Egy nemzeti párt számára nem az ellenzéki pozíciónak kell az irányt diktálnia, hanem a nemzetérdeknek – mondta. A mostani teljesen elhibázott politika már teljesen összenőtt Vona Gábor nevével, és Borbély Zsolt véleménye szerint az sem kizárt, hogy megbuktatják. Magyar Idők; MTI; Demokrata.hu; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhelyi sajátosság
A romániai magyar oktatás is folyamatosan változik, átalakul, hangsúlyeltolódások történnek, amit részben a kor szelleme, a változó követelmények idéznek elő, de bizonyos alaphelyzet nem változott az elmúlt több mint negyed évszázadban. Magyar tannyelvű iskolát ma is szinte ugyanolyan nehéz alapítani, mint 1989-ben volt. Ezt jól mutatja a marosvásárhelyi római katolikus líceum esete, amelybe azt követően kötöttek bele, hogy már megalakult, és elkezdte működését. Az elmúlt több mint 25 évben számos erdélyi városban lezajlottak az iskolaalapítási harcok, többnyire sikerrel, de számos vesződéssel.
Minden településen a helyi politikai és társadalmi viszonyokból fakadó sajátosságoknak megfelelően zajlottak ezek a csaták. Helyi specifikumok mindenütt voltak, ezért kicsit különbözött a helyzet Kolozsváron, Tordán, Máramarosszigeten, Szatmárnémetiben, Déván, vagy Szamosújváron. Minden településen a viták a helyi tanácsban zajlottak, és általában a román pártok hallani sem akartak magyar iskolák alapításáról, vagy arról, hogy tanintézmények magyar személyiségek nevét vegyék fel.
Felmerül a kérdés, miért nem tudnak szót érteni románok és magyarok az oktatási kérdésekben. Lehet szépítgetni a valóságot, de nem érdemes, mert az mindig tévútra vezet. Minden iskolaalapítási és anyanyelvi oktatási jog zsigeri ellenállásba ütközik román részről. A román és a magyar álláspont élesen egymásnak ütközik, és mindig úgy tűnik, nincs olyan köztes zóna, amelynek keretében racionális kompromisszumot lehetne találni. Valahogy mindig úgy kezdődik a történet, hogy román és magyar oktatási érdek összeegyeztethetetlen. Aztán amikor mégis megalakultak ezek a tanintézmények, kiderült, hogy életképesek, senkinek az érdekeit nem sértik. De miért kell akkor eljátszani minden intézményalapításkor az acsarkodást?
Borbély Tamás / Szabadság (Kolozsvár)

Fejlesztési modellek: Vargyas és Alsórákos
Meeting Kastély Erdélyben
Szombaton az árkosi Szentkereszty-kastélyban az erdélyi kastélyok gazdasági és társadalmi szerepéről szervez értekezletet a Pont-csoport. A rendezvény partnere a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület.
A rendezvényen bemutatják a Kastély Erdélyben program eddigi megvalósításait, a Kastély Erdélyben Koalíció, illetve a projekt további tevékenységeiről is szó lesz. Emellett, a Pont-csoport munkatársai, illetve a projekt turisztikai, jogi, gazdasági-pályázati és művészettörténeti szakértői bemutatják azokat a fejlesztési modelleket, amelyeket a decemberi Kastély Formula-táborban résztvevő fiatalok ötletei alapján dolgoztak ki a vargyasi Daniel-kastélyra és az alsórákosi Sükösd-Bethlen várkastélyra.
Délelőtt 9.30-tól különféle előadások hangzanak el többnyire a háromszéki kúriák és kastélyok fenntarthatóságáról, turizmusban betöltött szerepükről, több meghívott is külön foglalkozik az alsórákosi és vargyasi kastélyokkal. 13 órától szekcióbeszélgetések zajlanak. Az erdélyi kastélyok gazdasági fejlesztési modelljeiről Derzsi László gazdaságfejlesztési szakértő, Bánffy Farkas, kastélyfejlesztési projektek vezetője és Roy Chowdhury Gergely, a zabolai Mikes-birtok tulajdonosa értekezik, moderál Farkas András. A kulturális örökség turisztikai apportjáról Boda Szabolcs közösségfejlesztő, Anca-Raluca Majaru Castle Break projektvezető, Stelian Burduhos vállalkozó és Csoma Szidónia, a Kovászna Megyei Turizmusáért Egyesület képviselője beszélget, moderál Rácz Lilla. A szakmai beszélgetések mellett Kastély Erdélyben címmel fotókiállítás nyílik az alsórákosi gyerekrajzokból. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Németh Zsolt: már nem annyira fagyos a román-magyar viszony
Már nem annyira fagyos a román-magyar viszony, öt év után ismét az olvadás jelei mutatkoznak a kapcsolatokban – így összegezte a magyar közmédiának kétnapos bukaresti látogatása tapasztalatait csütörtökön Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, a Fidesz külügyi kabinetjének vezetője.
A politikus Alexandru Micula román külügyi államtitkárral, a kormányzó szociáldemokraták és ellenzéki nemzeti liberálisok több pártpolitikusával, Lazar Comanescu volt külügyminiszterrel és Iulian Fotával, a nemzetbiztonsági kollégium igazgatójával folytatott megbeszélést, hogy számba vegye, hol tart a különböző politikusok és szakértők szempontjából a román-magyar kapcsolat. Úgy értékelte: az elmúlt napok időjárásához hasonlóan az elmúlt öt esztendő is nagyon fagyos volt a magyar-román kapcsolatokban, ennek a mai napig érezhető hatásai vannak. Példaként a marosvásárhelyi római katolikus iskola ügyére, Tőkés László román állami kitüntetésének visszavonására, az erdélyi magyar önkormányzati vezetők hatósági zaklatására utalt. “Jön a tavasz, érzékelhető egyfajta melegedés a román-magyar kapcsolatokban is” – állapította meg a Fidesz politikusa. Megemlítette: a román parlament a napokban szavazta meg azt a törvényt, amely lehető teszi a magyar nyelv használatát az egészségügyi intézményekben, és hamarosan a román parlament elé kerülhet a nyelvhasználatot és jelképhasználatot szabályozó új törvény. Felidézte: magyar oldalon a külgazdasági és külügyminiszter meghívta román partnerét a budapesti nagyköveti értekezletre, és hamarosan viszonozni fogja a látogatást. Németh Zsolt egyetértett tárgyalópartnereivel abban, hogy a magyar-román kapcsolatrendszerben újra kell indítani a már létező, de nem működő mechanizmusokat: már tavasszal összeülhet a gazdasági vegyesbizottság, akár a kisebbségi vegyesbizottság összehívása is elképzelhető, és nagy szükség van az ágazati egyeztetésekre is. Megjegyezte: külpolitikai kérdésekben, európai ügyekben, regionális együttműködésben, a transzatlanti kapcsolatok ügyében nagyon hasonlít a román és magyar megközelítés – ez is kiváló előfeltétele a kétoldalú együttműködés javításának, a 2012 előtti állapothoz való visszatérésnek. Németh Zsolt Kelemen Hunorral, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnökével is egyeztetett Bukarestben. A külügyi bizottság elnöke szerint a kisebbségi ügyekben ígéretes hangulati változás érzékelhető, ugyanakkor megjegyezte: a rövid távú eredmények felmutatása mellett az erdélyi magyarságnak nem kell letennie a hosszú távú, stratégiai céljáról, az autonómia megvalósításáról sem, és fontos, hogy sikerüljön fenntartani az ehhez szükséges széles körű nemzeti egységet is.
MTI; erdon.ro

Dr. Nagy András könyvének olvasatai
Újból megjelent dr. Nagy András: Lót visszanéz című önéletrajzi munkája. A kétkötetes művet szerdán mutatták be Csíkszeredában, a Városháza tanácstermében. Az alábbiakban Székedi Ferenc könyvismertetője olvasható.
A laikusok által meglehetősen vázlatosan ismert bibliai történet szerint az Úr ítéletet mond a bűnös városok, Szodoma és Gomora fölött, ám felszámolásuk-felégetésük előtt szeretné megmenteni az ott élő, igaznak bizonyuló embereket. Két angyal segítségével Lótot és családját kivezeti a városból, a következő, azóta jelképesnek is tartott üzenet társaságában: ne forduljatok meg, ne nézzetek vissza! Lót felesége hátrapillantott és sóbálvánnyá meredt. Lót viszont a fejét sem mozdította, és két lánya társaságában megmenekült.
Amint végigolvastam dr. Nagy András visszaemlékezéseit, gyakran eszembe jutott: vajon miért is összefoglaló címük, hogy Lót visszanéz? Nos, azt hiszem, megtaláltam a választ. A visszanézéssel a szerző nem a bibliával vitatkozott. A múlt szemrevételezésével nem Lót vált sóbálvánnyá, hanem az időnek egy olyan jelentős szeletét örökítette meg, amely így, a maga immár beteljesedett mozdulatlanságában tarthat számot arra, hogy az utókor, az elkövetkező nemzedékek – nem a történészi vizsgálatok szakszerűségében és nagyvonalúságában, hanem a mindennapi élet sokszínű, apró részleteiben – ismerkedhessenek meg vele. Így mindez sokkal közelebb áll a teljességhez, az emberi szellemhez és lélekhez, az emberi sorshoz, mint bármiféle, óhatatlanul leegyszerűsítő, általánosító tudományos vizsgálat. Ahhoz, hogy mai olvasói szemmel követni lehessen a két kötet minden vonatkozását, föltétlenül szükséges egy rövid, időbeli beosztás. És hadd kezdjem a XIX. század közepével, illetve tekintve a Városházát, hadd fogalmazzak a hely szellemében. Nos, az a Tivai Nagy Imre, akinek manapság a bronzszobrával kíséri a polgármester úr a Pro Urbe-díjak átadását, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverésének az esztendejében született és 1931-ben halt meg. Egész életében közösségének érdekeit figyelembe vevő, őszinte és becsületes közéleti emberként majd mindig ott tevékenykedett, ahol fontos helyi döntések születettek, ugyanakkor pedig kiváló írói és szerkesztői vénával megörökítette korának számos jellemzőjét és jellegzetes alakját, amint azt több, az utókor által is megjelentetett könyvéből megismerhettük. Egyik lányát az 1874–1941 között főként Csíkban élt Nagy Béni jogász vette el feleségül, ő maga is csíki hírlapokat alapított és szerkesztett. Neki a fia, tehát Tivai Nagy Imre unokája a ma esti szerzőnk, dr. Nagy András, aki 1905-ben Csíkszeredában látta meg a napvilágot és 1982-ben Csíkszentkirályon hunyt el. Akár úgy is fogalmazhatnék, a velem nagyjából egy idős nemzedék szüleinek, azaz gyermekeink nagyszüleinek a kortársa, de ugyanakkor, számos vonatkozásban, saját 1989 előtt megélt életünk szemtanúja is. Ezért is követtem olyan nagy figyelemmel az 1905 és 1946, illetve az 1946–1978 közötti évekre felosztott, kétkötetes visszaemlékezéseit, és el kell mondanom, hogy nem csupán kutyafuttában átlapoztam a könyveket, ahogyan azt igen gyakran az ismertetésekre felkért újságírók szokták, hanem alaposan elolvastam – olykor vissza-visszatérve – minden sorukat és hosszasan elgondolkodtam, eltöprengtem értelmezési lehetőségeiken. A következtetéseim pedig többszörösek.
Először is dr. Nagy András szépirodalmi eszközökkel, nyelvi és gondolati gazdagsággal, élvezetes stílussal megírt munkáját nyugodtan nevezhetjük nem csupán csíki avagy székelyföldi, hanem kimondottan izgalmas, huszadik századi erdélyi családregénynek, hiszen nem csupán végigkíséri önmagának, feleségének, öt gyermekének az életét, hanem mindezt cselekményesen beleágyazza azokba az időrendi kapcsolatokba, amelyeket az előzőekben érintettem, illetve azoknak a földrajzi helyszíneknek az átalakuló valóságába, ahol a család élete zajlott, és amelyeket mindegyre megsuhintott a történelem forgószele. Másodszor dr. Nagy András könyve, minden apró részletében is, hiteles kortörténeti dokumentum. Az ötgyermekes család élete ugyanis ezernyi szállal kapcsolódik a két világháborút, több rendszerváltást megélt erdélyi társadalom mindennapjaihoz, mindaz ott kavarog benne, amiről hallottunk, amiről olvastunk, amit átéltünk, és ebben a két könyvben nem valamiféle dogmatikus kinyilatkoztatásokban vagy értékítélet-kimondásokban találkozunk vele, hanem a maga árnyalataiban jelenik meg. Tekintve a mai facebookos nyelvezetet, nem csupán a magam, hanem az eddigi és eljövendő olvasók nevében talán azt is mondhatnám: Je suis, I am Nagy András, azaz én, mi és a saját családunk vagyunk Nagy András. Meglátásai, következtetései ugyanis olyannyira gyakorlatiasak, életismerőek, olyannyira mindig a valóság talaján állnak, hogy szorosan kapcsolódnak a székelység talán így ki nem mondott, de minden rendszerben megélt és átélt parancsszavához: dolgozva megmaradni és itt maradni. Még akkor is, ha ennek a munkának az eredményei nem annyira látványosak, fejlődésben-fejlesztésben, profitképzésben nem annyira hatékonyak.
Ebben a modus vivendiben nyilvánvalóan megtalálható a harmadik következtetés: a dr. Nagy Andrásban kialakult nemzetiség-szemlélet, amelyre a könyvbe foglalt, jóval hosszabb tanulmány mellett én ezt a mondatot találtam a legjellemzőbbnek: „Magyar és erdélyi maradtam minden körülmények között, de nem abban, hogy gyűlöltem volna másokat, hanem abban, hogy szerettem az enyémeket, jobban, mint önmagam értékét, és tudomásul vettem, hogy nemcsak belőlem, belőlünk áll a világ.” Igen, itt tör fel, ebben a mondatban önmagunk megbecsülése, a másság elismerése, a nyitottság igénylése – mindaz, amiről oly sokat koptattuk és koptatjuk a nyelvünket ezekben az években, és amely kidomborítja: nem saját magunk itthoni égig magasztalása és vélt csalhatatlansága, nem az elzárkózás biztosítja a túlélést, hanem a nyitottság, a küzdőképes versenyszellem bátor felvállalása, annak a nagy szavak nélküli természetességnek a tudomásul vétele, hogy bárhol és bármilyen körülmények között, bármiféle megmérettetésben képesek vagyunk embernek és magyarnak maradni. Mindehhez szorosan kapcsolódik a könyv negyedik vonulata. Biztos vagyok benne, ha dr. Nagy András ma élne, valahol ott tevékenykedne valamelyik Katolikus vagy éppen Keresztény Értelmiségi Szövetség vezetőségében. Hiszen majd minden sorát, akárcsak egész életétet, átszövi az elveinek élő, igazi katolikus értelmiségnek az a nem dogmatikus, hanem az istenhit alapjaira épülő, emberszerető szemlélete, amely kizárja a gyűlölködést, amely segít az elesetteken, amely a békét és a megértést keresi a békétlenségben, és soha, semmilyen körülmények között nem mozdul el a szélsőségek, a másokat megtiprók irányába. Ötödször pedig föltétlenül meg kell említenem a szerzőnek azt a gondolkodó, elvonatkoztató, ha úgy tetszik, bölcselő-filozofikus hajlamát, amely képes arra, hogy az emberi életek olyannyira egyedi és másként megélt fordulópontjaiban megtalálja a közös vonásokat, majd azokat roppant érzékletesen elénk is tárja. Hallgassuk csak meg, kissé tömörítve, milyen szívszorítóak, de mennyire igazak az öregedésről megfogalmazott gondolatai: „A világ elhagy, mi is elhagyjuk a világot. (...) Először elhagynak az ifjúkori nyugtalanságok, a világ- és embermegváltó igények. Azután elhagynak a társadalmi akarások. Nem bántanak már a mellőzések és nem irigylem már azokat, akik valamikor elémbe vágtak. És elhagy közben (...) az új dolgok és a változatosság vágya. Elhagy az egészség és a nyugodt álom áldása. Elhagy a természet és tudom, ahogyan a lépcsőn lefelé haladok, annak utolsó előtti fokán, már elég lesz nekem egy ágy, azt bevárni, hogy már arra se legyen szükségem.” Igen, szívszorítóak ezek a szavak, de azért rögtön hozzá kell tennem: az egész könyv nem ilyen, hanem derűs, hangulatos, különösen azok az oldalak, amelyek színes csíki történésekkel és személyekkel-személyiségekkel vannak teletűzdelve. Erőteljes lokálpatriotizmusnak nevezném tehát a könyvnek a hatodik vonulatát, sok-sok oldalon válnak újból élővé egykori események és olyan városlakók, akikről lehet, hogy csupán hallottunk, de az is lehet, hogy akikkel – különösképpen a második kötetben – minden bizonnyal gyakran találkoztunk is. Dr. Nagy András könyve ilyen szempontból is egyfajta csíki memento mori. Szóból állít emlékművet mindazoknak, akik előttünk jártak, és akik megérdemlik az emlékezést, életük és munkásságuk megőrzését nemzedékeken túlmutatva is.
És még csupán néhány mondat. Tekintettel a szerző szakmájára, mesterségére, hivatására, egyértelmű, hogy amolyan hetedik jellemzőként a társadalmi és egyéni orvosi látleletek vissza-visszatérnek a könyvben. Úgy is mint nép- és közegészségügy, úgy is mint egyféle viviszekció, élveboncolás, amikor önmaga betegségeiről szól. De érdemes mindig észrevenni, hogy dr. Nagy András soha nem elszigetelten tekintett az egészségre és a betegségre, a születésre és a halálra, hanem a maguk kapcsolatrendszereiben vizsgálta, elemezte, és így próbált akár az egyénre, akár a közösségre, akár önmagára vonatkozó következtetéseket levonni belőlük. A jól ismert csíki fizikussal, Barabási-Albert Lászlóval szólva: dr. Nagy András már akkor amolyan hálózati összefüggésekben vizsgálta az egészségügyet. És ebből is kitűnik, hogy ma esti könyvünk nem valamiféle ódon traktátum, amelyről mindegyre le kell fújni a port, hanem ízig-vérig jelenkori, korszerű feljegyzés-napló, amely amint nekilátunk az olvasásának, első lapjától az utolsóig magával ragad. Ahhoz, hogy ez így legyen, abban minden bizonnyal nagy része van Sas Péter kiváló szerkesztői munkájának, hiszen az igényes szerkesztés furcsa szerzet: akkor a legjobb, amikor az olvasó még a nyomát sem tudja felfedezni.
A teljesség kedvéért még el kell mondanom, hogy a visszaemlékezéseket szervesen egészítik ki a szerző mindeddig kéziratban maradt tanulmánya, megjelent szak- és közéleti cikkeinek a válogatása, szemelvények közéleti és egyházi levelezéséből, és olyan névmutató, amely lehetővé teszi a gyors visszakeresést. Az újrakiadásra előkészített munkából nem lehetett volna könyv Kovács Sándor kolozsvári főesperes-plébános önzetlen támogatása nélkül. És ha nem létezik dr. Nagy András fiának, Nagy Benedeknek, az elődei hagyatéka iránti tisztelete, konok és következetes átmentő munkája, akkor a Nagy család több nemzedéken átívelő értékes szellemi örökségétől megfosztottuk volna magunkat. Most azonban itt van előttünk, és arra kérem önöket, olvassák, mert a közelmúlt ismerete támpontokat jelent valamennyiünk számára, hogy megkapaszkodjunk, összekapaszkodjunk a jelenben és a jövőben. Hargita Népe (Csíkszereda)

Az egykori város: Pálffy János emlékezete
Huszártiszt, államtitkár és forradalmár volt, halálra ítélték, kegyelmet kapott. Nem sok március 15-én esik szó róla. 160 éve hunyt el.
"Végre a tömegből felkelt Pálffy János, arcán a férfias lelkesültség komoly vonásai s azon őszinte bizalom, melyet tőlünk mindig érdemelt és bírt, mély és várakozó csendet varázsolt elő" – írja róla kortársa, a firtosmartonosi Gálfi Mihály újságíró 1848 tavaszán, amikor az akkor 44 éves Pálffy János szólásra emelkedett az események sodrában Székelyudvarhelyen.
A forradalom tíz éves évfordulóját azonban már nem érte meg – addig azonban hosszú volt az útja ennek az alig 53 éves korában elhunyt udvarhelyszéki politikusnak. Lehetett volna nagyobb, de a szabadságharccal együtt bukott.
Az unitárius kollégiumból a huszárezredbe
A Nyikó-menti kis faluban, Tarcsafalván született 1804. január 10.-én, de olyan kutató is van, aki júniust ad meg születési hónapjaként. Nem paraszti sorból származott, mert családja az ősi székely primorok közül való – apja széki alkirálybíró és pénztárnok volt, aki a keresztúri gimnáziumban taníttatta a fiát, majd az ifjú János 1816-ban Kolozsváron, az Unitárius Kollégiumban tanult.
Öten voltak testvérek, Elek bátyja főjegyző volt, Antal öccse katona, aki a Napóleon ellen vonuló huszárok között volt, de lovaglás közben pipája halálra sebezte, Dénes öccse pedig a Nyikó-mente egyik „helytartója" volt, erőszakos ember hírében állt. Három fiútestvére mellett volt egy húga, Anna.
János Kolozsváron eminens tanuló volt, tanulmányai végeztével, 1825-ben belépett a hadseregbe, huszártiszt lett – katonáskodásának állomásairól, tevékenységéről azonban keveset tudunk, tíz év után, 1935-ben főhadnagyként szerelt le, közben Ausztriában és Olaszországban szolgált.
A század harmincas éveiben olaszországi utazást tett, majd hazajött és Küsmödön gazdálkodott. Vidéki életmódjába azonban belefért az írás és az olvasás, kultúrembernek számított, illetve a feljegyzések szerint szerelmes lett Dénes öccse feleségébe – Pálffy Jánosnak azonban nem lett családja, gyermektelenül halt meg.
Aki felelőtlennek tartotta Kossuthot
Pálffy a negyvenes évek elején lépett be a közéletbe, az Erdélyi országgyűlés Küküllő vármegyei követe lett. Egyre többet járt Pestre, ahol a kor nagy alakjaival is megismerkedett, Batthyány Lajossal, Széchenyi Istvánnal – utóbbi akkora hatással volt rá, hogy egyik országgyűlési beszédében tartott az erdélyi gazdasági egyesület és egy erdélyi tudományos akadémia megalapítását is sürgette.
Legtöbbet odahaza tartózkodott, Székelyföldön, de azt is tudjuk róla, hogy 1845. május közepe táján Kolozsváron találkozott Deák Ferenccel és Vörösmarty Mihállyal.
1848. március 25-án Pálffy János Székelyudvarhelyen az események élére állt. Megérkezett már a pesti események híre, s a dolgok itt is felgyorsultak: a május 2-án tartott udvarhelyi teljes székgyűlésen a felvonult tömeg „egyhangú lelkesedéssel" választotta meg Pálffy Jánost és ifj. gr. Bethlen Jánost követnek a kolozsvári országgyűlésbe, majd rövidesen a pesti országgyűlésbe kerül, illetve az uniós törvény szentesítése végett az országgyűlés őt és Weér Farkast küldte Innsbruckba V. Ferdinándhoz.
Kossuth Lajos alakja mára annyira mitizálódott, hogy az utókor nem nagyon tesz fel kérdőjeleket tevékenységével kapcsolatosan – azonban kortársai igen, köztük Pálffy János.
Habár Pálffyt hívták a forradalmi kormányba Kossuthék, ő ezt nem vállalta el, sőt a visszaemlékezéseiben felelőtlen politikusnak tartotta Kossuth Lajost, amiért a fegyveres harcba belerángatta a magyarokat. Az első felelős minisztériumban pénzügyi államtitkár és a képviselőház első alelnöke, a Honvédelmi Bizottmány tagja lett – ám 1849 elején, látva a súlyos belpolitikai, magyar-magyar csatározásokat, lemondott.
„Kimondva röviden: nem érzem magamat azon helyzetben, hogy betölthetném e tisztemet, mellyel felruházni méltóztattak; azért méltóztassanak megengedni, hogy szintúgy az elnökségről, de mindenesetre a honvédelmi bizottmányi tagságból kilépjek." – mondta ekkor. Tüdőbaja is egyre súlyosbodott.
Haynautól kapott kegyelmet
A szabadságharc elbukásakor, a világosi fegyverletételt követően Kolozsváron tartózkodott, a részvétele miatt bujdosni kényszerült – ám néhány hónap múlva, októberben úgy döntött, hogy önként jelentkezik Haynaunál Pesten – bő fél év múlva, 1850. július 4-én halálra ítélték, de a „bresciai hiéna", a vészkorszak és a megtorlás idejének teljhatalmú ura megkegyelmezett neki. Ha ez nem történik meg, ma Pálffyra a forradalom sokadik mártírjaként emlékeznénk.
Végül nem lett az, kényszerlakhelyet jelöltek ki számára, előbb Pesten, majd Sátoraljaújhelyen – csak 1856 őszén, mint súlyos tüdőbetegnek megengedték, hogy hazaköltözzön szülőfalujába, Tarcsafalvára.
Végrendelete 1857. január 20-án kelt, abban vagyonát az Erdélyi Múzeumra hagyta. Egészsége nagyon megromlott és még ugyanazon év április 13-án, pontosan 160 évvel ezelőtt elhunyt. Udvarhelyszék egyik 19. századi politikusát sajnos elfeledte az utókor, a rendszerváltás után azonban jelent meg róla néhány cikk és tanulmány. 1999-ben Gidó Csaba és Fecső Zoltán történészek írták és állították össze az Udvarhelyszéki Országgyűlési Képviselők Arcképei című kiadványt, ebben jelent meg róla egy életrajz, illetve Biró Gábor festőművész portré-grafikája, amit cikkünk illusztrálására is felhasználtunk.
Pálfy János fő műve a Magyarországi és erdélyi urak című munka, amit 1939-ben Kolozsváron az Erdélyi Magyar Szépmíves Céh jelentetett meg (sajtó alá rendezte Szabó T. Attila) – a két kötetes műből a székelyudvarhelyi Református Kollégium könyvtárában is van példány, benne Pálffy kézírásának reprodukciójával, a két kötet anyaga elolvasható.
Erről Egyed Ákos, a kor kiváló ismerője a következőket írja róla:
„...emlékirata nem kis mértékben járult hozzá a forradalom és a szabadságharc történeti képének kialakításához. Érdekes lenne összehasonlítani a forradalom idején elmondott beszédeit emlékiratának szövegével, ami valószínűleg jól szemléltetné azt, hogy egy nagy tehetségű, művelt, becsületes szándékú, nagy nemzeti célok szolgálatára vállalkozó politikus miként lett a nemzeti ideálokról lemondó békepárt híve, majd a forradalom szellemét több tekintetben torzító emlékírója."
Katona Zoltán / Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Csángó gyerekek csaltak könnyet a gyergyószentmiklósi nyugdíjasok szemébe
Tizenhat lábnyiki csángó gyerek érkezett kísérőkkel három napra Gyergyószentmiklósra. A Szent István plébánián működő Őszi Rózsák Idősek Klubja tagjai a vendégeknek színes programot állítottak össze.
„Merünk álmodni, tervezzük, hogy a tavaszi vakációban meghívjuk a lábnyiki gyerekeket Gyergyószentmiklósra. Olyan programot állítanánk össze, mely kikapcsolódást, úgymond világlátást nyújtana számukra. Azt szeretnénk, hogy szép élményekben legyen részük, lássanak minél többet a városból. Szeretnénk, ha a gyergyóiak is megnézhetnék a lábnyiki gyerekek gyönyörű műsorát” – mondta tavaly év végén Tamás Anikó, az Őszi Rózsák Idősek Klubjának egyik tagja a lábnyiki látogatásuk után. Az idősek klubjának a megálmodója, létrehozója és koordinátora, György Ildikó a 2016-2017-es tanévtől missziós munkára vállalkozott, magyar nyelvre tanítja a lábnyiki gyerekeket, és tulajdonképpen ő kötötte szorosra a kapcsolatot.
Izgalommal várt találkozás A klubtagok álma valóra vált, szerdán délben megérkezett az a tizenhat gyerek, akik megérintették őszinteségükkel, ragaszkodásukkal, kedvességükkel a gyergyóiakat a novemberi találkozáskor. A terv szerint állították össze a programot a gyerekeknek, akik közül alig néhányan jártak errefelé, sőt, a két idősebb kísérőjüknek is teljesen idegen a város, akárcsak a környező falvak. A kisbusz megérkezését több nyugdíjas is várta a Korona vendéglő előtt, ugyanis itt kaptak két éjszakára szállást a lábnyiki vendégek. A Szent Márton Alapítvány jóvoltából meleg ebéddel várták a gyerekeket, akik közül egyikük sem fogott neki az étkezésnek imádkozás nélkül. Dániel Margit óvónő, a klub jelenlegi vezetője köszöntötte őket, és ismertette a három napra tervezett programot.
A szállás elfoglalása után, délután a Kós Károly iskola diákjai fogadták a csángó népviseletbe öltözött gyerekeket, akik műsort hoztak ajándékba, kis jeleneteket, énekeket, meséket és verseket adtak át társaiknak, tanítóknak és szülőknek. Többen megkönnyezték a gyerekek előadását. A remetei származású Nagy-Portik Katalin, a lábnyiki gyerekek fiatal tanítónője, a műsor összeállítója is örömmel fogadta, hogy a Kós Károlyos diákok is meglepetéssel készültek. A HalVirág Bábszínház Gyilkostó legendája című előadását pedig közösen nézték meg, majd ismerkedtek, beszélgettek. Csütörtökön reggel indultak Csomafalvára, ahol fürödtek, és a kézműves csokigyárba is ellátogattak. Délután városnézést tartottak, templomokat látogattak meg. A Tarisznyás Márton Múzeum munkatársai is lelkesen fogadták a kis csapatot. Este pedig a Szent István-templomban a csángó gyerekekért és a vendégfogadásukat támogatókért hálaadó szentmisét tartottak, ezt követően kézműves tevékenységen vehettek részt, ugyanis rózsafüzér-bogozást és mandalafestést terveztek a szervezők. A Súgó-barlang látogatása elmaradt a mai napról, az időjárás miatt.
„Örvendünk, hogy jöhettünk a fogadásra” Bot Klára és férje is elkísérte a gyerekeket, név szerint ismerik mindegyiket, hiszen az iskolán kívüli programokon is részt vesznek. Az oktatás román nyelven folyik az alig 700 lelket számláló Bákó megyei kis településen, így délutánonként tanulnak magyarul a diákok. „A szülők engedték szívesen a gyermekeket, ismernek minket, mert mi megtalálkozunk velük, az iskolába is énökölönk, táncolunk együtt. Örvendünk, hogy jöhettünk a fogadásra. Otthon a templomban munkálkodunk, őrizzük a templomot, s onnan is ismerjük a gyermekeket, nagyon ügyesek. Sok szép magyar éneket, verset tanultak meg. A gyermekek úgy szeretik, fontos lett nekik a magyar, ezért is vagyunk együtt, nagyon jól tanolni kezdik a nyelvet, s már mindegyik jó beszél. A tanító is jól tanítja, valóság. Az itteni gyülekezésre is nagyon készültek, jaj, de izgatták magokot” – mondta Bot Klára, kinek három unokája is eljött ismerkedni a gyergyói diákokkal.
Minden gyerek beszél magyarul A magyar házban délutáni foglalkozásokat és a kisebbeknek magyar órákat is tart a Lábnyikban missziós munkát vállaló György Ildikó. Az itteni fellépésükre, a gyülekezésre, mint mondta, nagyon vágyakoztak a gyerekek, hiszen sokat mesélt a városról nekik. Lábnyik egy különös világ, teli őszinte, jóindulatú emberrel, gyermekkel. Eleinte nagyon furcsa volt, meg kellett szoknom azt a nyelvet, amit beszélnek. De nagyon szépen haladunk, minden gyerek ért és beszél már magyarul, nagyon sok mondókát, verset tanulunk. Készülünk az ünnepekre, például március 15.-i rendezvényt is szerveztünk, a magyar himnuszt is megtanulták a gyerekek. A szülők hozzáállása is pozitívnak mondható, egyre többen hozzák vissza a gyerekeket a délutáni foglalkozásra, ahol kulturális, kézműves tevékenységek zajlanak. Picit elszomorít az, hogy egymás között még mindig könnyebben beszélnek román nyelven, igaz, hogy nagyon hamar váltanak. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a családban többnyire román nyelven zajlik a kommunikáció, ezt, amint a szülők mondták, a gyerekek érdekében, a haladásukért teszik” – ismertette György Ildikó. Hozzátéve, nagyon jó viszonyban van a román kollégáival, elfogadták, és kölcsönösen segítik egymást a kis településen.
Támogatók segítségével sikerült Sok gyergyószentmiklósi felkarolta, támogatta az Őszi Rózsák Idősek Klubjának tervét. Így sikerült előteremteni azt az összeget, amivel az álmuk valóra vált, tudtuk meg Szász Erzsébettől, a klub anyagiakért felelős tagjától. A Szent Márton Alapítvány és a Gyergyószentmiklósi Közbirtokosság mellett számos vállalkozó és magánszemély sorakozott fel, hogy a lábnyiki gyerekek megismerjék Gyergyószéket, élményben lehessen részük, barátságot köthessenek az itteni diákokkal. Ahonnan jönnek, ott hétszáz lélek lakja a falut, melynek központja abból áll, hogy van egy kicsi házikó, ami az üzlet, szemben vele marhaitató, mint minden moldvai faluban, és hat pad.
Újabb találkozásokat terveznek, a lábnyiki gyerekek a Kós Károly iskola vezetőségével, diákjaival is fogják tartani a kapcsolatot.
Baricz Tamás Imola / Székelyhon.ro

/Fenyő/tőről metszett novellista (Székely írók Pesten)
Fura, eklektikus hangulata van Csender Levente válogatott novelláskötetének. „Tudod, nagyapa, aki két országban él, annak csak fél ideje van mindkét helyen, csak két fél életet él az egy egész helyett, és azt is valahogy úgy, hogy egyik helyen a teste, másikon a lelke. És pont ott nincs, ahol épp akkor lennie kéne” – írja a József Attila-díjas Csender Levente Tranzitváró című, a jó novellák közül is kiemelkedő írásában.
Ez a fajta szomorúság lengi be az egész könyvet (persze a pompás humor csillogása közben egy percre sem szűnik meg!), ami annál is érdekesebb, mert az Egyszer majd el kell mondani című kötet a szerző eddigi négy könyvéből válogat, és még „ráadásnovellákat” is tartalmaz – a szomorúság, a vendégmunkáslét konokul elviselt kilátástalansága azonban meghatározza a külalakjában is szép könyvet. Különösen igaz ez a borítóra, amely diszkrét, de jól dekódolható szimbolikával operáló képével árnyalja az előzetes elvárást, különösen, ha az olvasó ismeri Csender Levente korábbi műveit vagy életútját, esetleg mindkettőt.
Rám teljes mértékben igaz mindez: évek óta ismerem Csender Leventét és az írásait is, ráadásul nemcsak szinte egy évben születtünk, de életünk egy jelentős részét ugyanúgy Székelyudvarhelyen, nyaraink javát pedig a nagyszüleinknél töltöttük (mármint ki-ki a sajátjánál, hogy góbéskodjak itten); a székely vendégmunkások Budapesten című, sok fájintos buszozással (ahol maximális hangerőn dübörög a Kék a szeme, arca csupa derű kezdetű öröksláger a Dupla Kávé együttes előadásában) és megaláztatással járó élethelyzetet is nagyjából egyszerre tapasztaltuk meg (s nagyjából egyszerre fakasztott belőlünk keserű dalt). Éppen ezért nem tudtam távoltartással olvasni a könyvet: a bennem lakozó professzionális olvasó érzékelte ugyan, hogy mikor jó egyik-másik szöveg vagy stíluselem, ujjongva fedezett fel egy-egy különösen irodalmi megfogalmazást („A nyálkás köd a kedvünkön taposott.”), vagy az élet kegyetlenségét szenvtelenségében is elegánsan és elborzasztóan felidéző fordulatot („Jó száz méterre az öccse, a laposfejű Pétör támasztotta a botját, szemben a dombon Robi üldögélt, a legkisebb fiú, kit az apja rádobott a kályhára kiskorában, és megégett.”), a humor nagyszerű lenyomatait („A döglegyek elindulnak, nagyanyám a légycsapóval le-lesújt, minden csapás egy légynek tönkreteszi a nyarát.”), a szociális problémákat rendkívül finoman felidéző mondatot („Román harmonikások jöttek szerenádozni a tömbházak közé, valami szomorú balkáni nótát húztak, néhány ablak kinyílt és zacskóban aprópénzek kezdtek szabadesésbe, csak akkor tűnt föl, hogy mennyien vannak hétköznap délelőtt otthon, amikor szállt a sok zacskó lefelé.”), a bennem lakó emlékező és érző ember mégis minduntalan arra döbbent rá, hogy nemcsak olvasok, hanem újra is élem gyermekkoromat meg az egész vendégmunkás-nyomorúságot, amiről jó volna már elfeledkezni, de persze nem lehet, pedig már egyszer (kétszer, többször) elmondtuk… Hiszen magam is emlékszem mindarra, amit leír: a ’89-es udvarhelyi eseményekre, a tömbházak között és előtt zajló életre, a falu szépséges, de egészen elképesztő emberi sorsokat (és halálokat, halálokokat) szemérmesen elrejtő világára, a kisváros kisembereire, a földnek a nagyszüleink életében betöltött, mindent felülíró szerepére, a mindennapokat megnyomorító, koloncként vonszolt, keserves múltra, a történelmi események darálójából kihullt emberroncsokra, de persze arra a székely konokságra és csavaros humorra is, amellyel túl lehet élni mindent és bármit. De – a ravasz szerkesztésnek köszönhetően – mire belenyugodtam volna, hogy egy könyvnyi „emlékiratot” olvasok, hirtelen jött egy-egy szöveg, amelyik miliőjében, hangulatában, letisztult nyelvhasználatában tökéletesen felidézte az előbbi halmazt, mégis könnyedén meggyőzött arról, hogy Csender Levente akkor ír hibátlan fikciós novellát, amikor csak kedve szottyan rá.
Fura, eklektikus szerkezete lesz ettől a válogatáskötetnek, ám ez a javára válik (de hogy ne gyanúsítsanak azzal, hogy „falustársak” lévén egymást csak dicsérjük, leírom, hogy nem ártott volna bele egy szómagyarázat, mert a magyarországi célközönség nem biztos, hogy érti például a hándikápát és sommer szavakat, no meg azt is, hogy az Egyszer megvadulok én nem Zámbó Jimmy számának, hanem az Irigy Hónaljmirigy zenekar Zámbó Jimmy-paródiájának a címe: az eredeti szám az Egyszer megjavulok én címet viseli, mint arról bárki meggyőződhetett, aki a Budapest–Székelyudvarhely-járatokon ezt a dalt az elmúlt évtizedben kábé húszezerszer meghallgatta), és olyan dinamikát hoz bele, amelyiktől maradandó élvezet lesz az olvasás. Ritka a jó novelláskötet és a jó novellista; s hadd idézzem Karácsony Benőt, aki egy interjúban ezt mondta: „Az olvasóközönség általában nem keresi a novellát. Regényt akar. Az irodalmi kínálat tehát igyekszik alkalmazkodni a kereslethez. A novella kis cserepekben, mondjuk mozaikokban adja az írót. A nagyvonalúság előnyei hiányzanak belőle. Nem tartja az olvasót fogva egy téma, egy mese bűvkörében. Anyagi hozama sem kielégítő. Egyébként nagy kár, hogy így van. Néhány írónk, akik novellában maradandót alkottak, átsodródtak a regényírásba, anélkül, hogy igazán regényírókká váltak volna.” Reméljük, Csender Levente építkezik majd regényben is – de tisztelettel kérjük, hogy a remek novellák írását akkor se hagyja abba.
NAGY KOPPÁNY ZSOLT
/Csender Levente: Egyszer majd el kell mondani. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2015/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Hogy elérjen ahhoz, akinek mondom…”
Versünnep Fesztivál – marosvásárhelyi hallgató nyerte a fődíjat!
Nemrég véget ért a legrangosabb nemzetközi magyar nyelvű összművészeti és szavalóverseny, a Versünnep Fesztivál, amelyet az idén vers- és prózamondás, énekelt vers vagy versmegzenésítés, valamint képző- és/vagy filmművészeti alkotás kategóriákban hirdettek meg.
A Versünnep Alapítvány, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet és a Magyar Művészeti Akadémia együttműködésével szervezett, hivatásos művészek, illetve művészeti egyetemek hallgatói számára kiírt fesztivál döntőjébe jutni is igazi elismerést jelent, de Bajkó Edina, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem elsőéves magiszteri színész szakos hallgatója nem csupán a döntőig jutott el: megnyerte a versenyt és a fődíj mellett számos további elismerést is hazahozott! Ő vehette át a budapesti Nemzeti Színház díját is, amely felkérés a jövő évad egy produkciójában való részvételre, meghívó két személy részére a következő évad minden nagyszínpadi premierjére, valamint két tiszteletjegy a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) áprilisi, Az élet szép című előadására. Szintén Bajkó Edina kapta a Magyar Fesztiválszövetség, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) különdíját és a Magyar Művészeti Akadémia díját. Az RS9 Színház felajánlását – pódiumi est megtartásának lehetőségét – ugyancsak ő, valamint Hunyadi Máté és barátai nyerték el.
Bajkó Edina mellett több erdélyi előadóművész is díjban részesült: díjazták Illés Alexát, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves magiszteri színész szakos hallgatóját, Kocsis Tünde kolozsvári rendezőt, valamint Laczkó Vass Róbertet, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészét is. A budapesti Nemzeti Színházban megrendezett döntőn 14 produkció versenyzett a különböző díjakért és elismerésekért – Bajkó Edina fődíjként pénzjutalmat, valamint Párkányi Raab Péter szobrászművész Versünnep elnevezésű alkotását kapta. Az idei zsűri elnöke Márta István zeneszerző volt, tagjai pedig Juhász Judit, az MMA szóvivője, Sebő Ferenc énekes, dalszerző, valamint Ráckevei Anna és Szarvas József színművész.
A versenyről, az okról, amiért jelentkezett, illetve a díjakról a kovásznai születésű, fődíjas színművészetis hallgató mesélt nekünk.
– Nagyon szeretem a verseket, naponta olvasok verset, legyen az kortárs vagy klasszikus. Korábban több helyen vettem már részt szavalóversenyen, de nem nyertem. Az egyetemen, a művészi beszéd és a beszédtechnika órák révén még jobban megkedveltem a versmondást, és elhatároztam, hogy az idén jelentkezem a Versünnepre. Számomra a verseny elsősorban tapasztalatot, jó tapasztalatot jelent. Szeretnék igazi kapcsolatot teremteni a nézőkkel, mert a versmondás nagyon személyes dolog – azt szeretném, hogy a vers elérjen ahhoz, akinek mondom. A másik ok, amiért jelentkeztem az, hogy nagyon megtetszett András László kortárs szerzőnek a Műút portálon olvasható Mikor van vége című verse. Annyira, hogy mindenképpen el akartam mondani másoknak, és a verseny erre nagyszerű lehetőségnek bizonyult. Nem is a versenyszellem hajtott, hanem ez a vers, amelyet meg szerettem volna osztani.
Ami a díjakat illeti, csodálatos érzés volt megnyerni a versenyt, sokáig nem is hittem el, hogy engem tartottak érdemesnek erre. Kihasználom a díjak által biztosított lehetőségeket és nagyon örvendek nekik – válaszolta kérdéseinkre Bajkó Edina.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés Király András tanárral, oktatási államtitkárral
„Úgy érzem, hogy semmi sem hullott az ölembe véletlenül” (1.)
– Mikor jöttél haza?
– Tegnapelőtt, csütörtök este. Tegnap Temesváron részt vettem egy konferencián. Azt feszegették, hogyan lehetne magyar iskolába csalni a többnyelvű családok gyerekeit.
– Mi a magyarázata annak, hogy az ország sokadik kormánya megtartott téged a tanügyminisztérium kisebbségi államtitkári posztján?
– Amikor 2010-ben odakerültem, épp kormányváltás történt, de az RMDSZ-é volt ez a poszt. Előttem Béres András, Kötő József, illetve Pásztor Gabriella voltak a kisebbségi oktatásért felelős államtitkárok, tehát létezett egy folytonosság. És ebben senki nem látott semmi kivetnivalót, hisz kormányon volt az RMDSZ. Közben változott a kormánykoalíció összetétele, de megegyeztek, hogy ez a tisztség marad az RMDSZ-nél. Ezen a szinten a többségieknek benőtt a feje lágya, és belátták, hogy ezt az államtitkárságot egy kisebbséginek kell vezetnie, aki ismeri a kisebbségi oktatást, amelyben a lelket a magyar oktatás tartja… Ezenkívül nekem van még egy kompetenciám a tanügyminisztériumban: felelek a parlamenti kapcsolatokért. Képviselőként én már megismertem a parlamenti munkát… Február 10-én töltöttem ott a hetedik évemet. De most már elég volt!
– Fárasztó lehet ez a munka.
– A hét eleje macerás. Hétfőn és kedden dolgozik a parlament. Hétfő délután 4 órakor kezdődik a plénum mind a szenátusban, mind a képviselőházban. Volt olyan helyzet, hogy azonos időben kellett fenntartani vagy elutasításra javasolni egy-egy törvénytervezetet mindkét házban. A kedd bolond nap számomra, mert déli egy óráig mind a két ház plénumot tart, és ahogy végeznek, kezdődik a munka a bizottságokban. Minden bizottság ugyanabban az időben kezd, megtörténik, hogy ugyanabban az órában 4-5 helyen kell megjelennem. És egy régebbi határozat szerint csak államtitkári szinten lehet fenntartani az álláspontokat.
– Nem fáraszt túlságosan az állandó ingázás?
– Úgy megyek oda, hogy felvállaltam azt, ami evvel a tisztséggel jár. Úgy gondolom, hogy azok közé tartozom, akik teljes mértékben komolyan veszik ezt a feladatot.
– Meddig akarod még csinálni?
– Másfél évvel ezelőtt már kértem a helyettesítésemet. Mert valóban sok! 2010 és 2017 között 10 miniszterrel dolgoztam, 10 ember munkastílusát kellett megszoknom. Az első időszak jól telt, több türelmem is volt. Az utolsó 2-3 évben egészen más koncepcióban dolgozott a minisztérium, vagy inkább koncepció nélkül, ami a közoktatást illeti. Mindenesetre, addig maradok, míg nem találják meg a helyettesemet. Nem engedhetem meg magamnak, hogy jókedvemben írjak meg egy lemondást.
***
– Szeretsz repülővel utazni?
– Nagyon szeretek. Az ország majdnem minden repülőterén jártam már.
– Szereted a munkádat?
– Szeretem, attól függetlenül, hogy nem vagyunk kormányon, és nincs mögöttem az a támasz, amire szüksége van egy minisztériumban még az államtitkárnak is, hogy megvalósíthassa maradéktalanul a közösség elvárásait.
– Hogy kerültél kapcsolatba annak idején a politikával?
– ’89 decemberében nagyon örültünk, vártuk, hogy történjen valami. Úgy éreztem, hogy lehetőség van arra, hogy tegyünk valamit. Nem felejtem el azokat a napokat, amikor a Vörös Lobogó 8-as szobájában vezettük a beiratkozásokat az alakuló RMDSZ-be. Több mint hétezren jelentkeztek. Arra is emlékszem, amikor egy éjjel segélyszállítmányokat kellett kipakolnunk az állomáson egy vagonból… Lassan kerültem bele ebbe a tevékenységbe, és ott ragadtam. Azután különböző megbízatásokat kaptam: ’92-ben a Pedagógusszövetség megyei szervezete elnökének választottak. Szép tíz év volt. Azután 2001-ben, meglepetésemre, az RMDSZ megyei elnöke lettem. Tíz évig töltöttem be ezt a tisztséget. Úgy érzem, hogy semmi sem hullott az ölembe véletlenül.
– 2004 decemberében bekerültél a parlamentbe.
– Négy évig voltam képviselő. És ha nem változik meg a mandátumszerzés rendszere, akkor még két mandátumot szerezhettem volna.
– Jobb lett volna neked a képviselőség, mint az államtitkári tisztség?
– Két különböző típusú munka. Amikor parlamenti képviselő voltam, megyei elnökként is működtem. Pontosan ismertem a megyét, megyei szervezeteinket, állandó kapcsolatom volt a helyi elnökökkel, a székházban dolgozókkal, és megvallom, szerencsém is volt, mert 2004–2008 az egyik legsikeresebb parlamenti ciklusa volt a romániai magyarságnak, és egyben az Arad megyei magyarságnak is. Felfelé ívelő gazdaságban, jó parlamenti, jó kormány-, és jó helyi pozíciókkal szinte mindent meg tudtunk valósítani abból, amit kellett. Akkor még a kormány osztotta le a pénzeket különböző beruházásokra. Megkérdezték, mit szeretnék megvalósítani Arad megyében. Eszembe jutott a Nagyvarjas–Nagyiratos út leírhatatlanul rossz állapota. Azt javasoltam, hogy ez legyen az első megvalósításunk. Utána jött a többi községi út modernizálása, aszfaltozása: Nagyiratos–Kisiratos, Tornya–Kisvarjas, a szentpáli bekötőút, a bélzerindi bekötőút. Abban az időben építettük újra a megye magyar iskoláit. Külön fejezet a sportcsarnokok és tornatermek építése… Szerencse is kellett ezekhez a dolgokhoz. Amellett, hogy jól működött a szervezet, többen a szövetségünkből fontos tisztségekbe kerültek. Nagyon erős megyei struktúránk volt: megyei tanácselnök-helyettes, alprefektus, aradi alpolgármester, községi polgármesterek. Jó személyes kapcsolataink voltak az RMDSZ csúcsvezetésével, s ezen keresztül azokkal az emberekkel, akik országos tisztségekbe kerültek.
– A Csiky Gergely Főgimnázium új épülete finanszírozásának megszerzése is személyedhez kapcsolódik?
– A Csiky új épülete helyi kérdés volt. Bognár Levente alpolgármesterként „nyomta az ügyet”, Horváth Levente alprefektusként segített. Csapatmunka volt. Én csak prezentáltam a kérdéseket.
– Mit tartasz legnagyobb politikai sikerednek?
– Két dolgot szeretnék külön kiemelni. Első helyen áll a Szabadság-szobor helyreállítása, második pedig a Csiky, az önálló magyar középiskola létrehozása. Én is szereplője voltam ezeknek a sikertörténeteknek. Lenne egy harmadik is: az, hogy 2007-ben Aradra tudtam hozni az RMDSZ kongresszusát.
– Mi köt Aradhoz?
– Itt születtem. Apám 11 éves volt, amikor 1919-ben a családja Aradra költözött. Anyám családja tősgyökeres aradi. Az ő nagyapja Augsburgból jött városunkba, míg anyjának a családja aradi szerb határőr-leszármazottak. Egy bajor és egy szerb család keverékéből lett egy tökéletes magyar. Nagyanyám nem is tudott és nem is akart a magyaron kívül más nyelven beszélni.
– Egy év folyamán körülbelül mennyit töltesz itthon?
– A pihenőszabadsággal együtt több mint 150 napot vagyok távol a fővárostól. Szabadságomat igyekszem nem Aradon tölteni.
– Lokálpatrióták az aradiak?
– Egy részük. Azok, akik kötődnek a városhoz, főleg a mi generációnk. Ők emlékeznek még az aradi korzóra, a nagy UTA-meccsekre, a Csálai erdőre, meg a Hármas szigetre. Igen, mi lokálpatrióták vagyunk.
– Vannak kedves gyerekkori emlékeid az Ilona utcából?
– Az Ilona utcát le kellene védenünk márkanévnek. Többen, egykorú fiúk nagyon jó barátok voltunk: Dávidházy Imre, Matúz András, Orosz István, aki már nincs köztünk. Ha összejövünk néha, nagyon jókat tudunk beszélgetni, nosztalgiázni azokról az évekről. Együtt járkáltunk meccsekre, az erdőbe… Én a mai napig ott lakom.
***
– Beszélnél röviden tanulmányaidról?
– A Süveg téri óvodába írattak. Ott találkoztam későbbi jó barátaimmal. Azután kényszerből átírattak az OCL kereskedelmi vállalat napközijébe. Keserves volt, mert nem volt magyar csoport. A sok román gyerek között találtam ott is egy Ilona utcait, Czirmer Ferit, akivel „alcsoportot” alkotva átvészeltük az iskola előtti időszakot.
– Következett az iskola.
– Az Ilona utcában hagyomány volt, hogy mindenki a 3-as Számú Líceumba járt. Elsőtől érettségiig ott tanultam. A szülők kiharcolták, hogy az Ilona utca ne a Fürj utcai iskolához tartozzék.
– Kedvenc pedagógusaid?
– Első két évben Vajda Ilona volt a tanítónőnk. Pályakezdő. Miután felavattuk a visszaállított Szabadság-szobrot, felhívott telefonon Marosvásárhelyről. Utána felkerestem. Szép találkozó volt. Ugyanolyan búgó volt a hangja, mint annak idején. Később, a tanárok közül nem különösképpen kedveltem a reál tantárgyakat tanítókat, annak ellenére, hogy reál szakra jártam. Borzasztó sokat olvastam, és ösztönszerűen a történelem felé vonzódtam.
– Gazsi tanította?
– Kovách Géza sohasem tanított. Calvasina Károly, „Csoszi bácsi” tanította nekem a történelmet. Nagyon megfogott a stílusa. Másik érdekesség, hogy magyarra Ficzay sem tanított soha. Elkezdtem az ötödiket Sántha Alajossal, folytattam Princz Palival és befejeztem Mózer Istvánnal. Mindhárom elvégezte tisztességesen a munkáját, senki sem reklamált a szülők közül… Bennem maradt egykori diákként nagy keserűen, hogy abban az időben nem volt egyetlen lyukasóránk sem. Később került be a köztudatba ez a fogalom… Azért, ha tanáraimról beszélek, meg kell említenem, hogy később nagyon jó viszonyba kerültem Kovách Gézával, de Vadász Ernő az, aki kiemelkedik közülük, hisz ő volt első osztályfőnököm, ötödik-hatodikban. Megmaradt bennem az a komoly hozzáállása, ahogy a kisebb diákokat is kezelte. Egyébként jó volt az iskolában. Nekem nem volt vele különösebb bajom. Lehet, hogy az iskolának több baja volt velem, mint fordítva.
– Következett az egyetem.
– Egy sikertelen felvételi után Kolozsváron a Babeș–Bolyai Tudományegyetem történelem karára, egy évig futballoztam az országos bajnokságban, a Vagongyár ifjúsági csapatában. Nagyon jó évet töltöttem el. Volt munkahelyem; műszaki rajzoló voltam – papíron. S közben tanultam. Végül a 360 jelentkezőből bejutottam a 45 hely egyikére.
– Jól érezted magad Kolozsváron?
– Élveztem a város hangulatát. Másrészt, nagyon jó közegbe kerültem, és még sikerült elfognom a Bolyai nagy tanári gárdáját.
– Például?
– Bodor András – ókor, Jakó Zsigmond – középkor, Pataki József, Imreh István… Olyan asszisztenseik voltak, mint Magyari András, aki később prorektor lett.
– Mi történt veled az egyetem elvégzése után?
– Megtapasztaltam, hogy nem minden úgy történik, ahogy szeretném. Elkezdtem tanítani falun. Szapáryligeten bekerültem egy olyan falusi közösségbe, amely még megőrizte a régi zamatát. Abban a faluban magyarok, svábok és szlovákok laktak, de az utca nyelve a magyar volt. Két kilométernyire volt egy román kolónia; nem zavartuk egymást. Jól működő kollektív gazdasága volt a falunak. A fiatalokkal sportkört szerveztünk, és tornatanár kollégámmal, Varga Andrással megalapítottuk a falu futballcsapatát, beiratkoztunk a bajnokságba, én is velük fociztam, bajnokok lettünk… És ott ismerkedtem meg a feleségemmel. Tehát jó hozadéka volt ennek az egésznek… Négy év után elkerültem Nagyiratosra, egy egészen más közegbe. De nem volt rossz. Két év után átvettem ott az iskola igazgatását. Iratos mai vezetőgárdája a kezem alól került ki. Papp Attila polgármester mindig elmondja: „Igaz, hogy kaptam néhány pofont, de nem biztos, hogy eleget.”
– A falusi epizód 15 éve után kerültél a Csikybe?
– A 21-es iskolába és a gáji általánosba jutottam. Amikor újraalakult Mosóczy-telepen a magyar tagozat, felvállaltam ott is a történelem tanítását Komádi Sanyival, aki a földrajzot tanította. Óriási fájdalmamra, miután felfuttattuk, négy év után megszűnt. Akkor elvállaltam nagyon szívesen Ujj Jancsi katedrájának az óráit a Csikyben, ugyanis ő igazgató lett.
Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)

Szilágyi Zsoltot újraválasztották elnökké az EMNP kongresszusán
Toró T. Tibor a párt ügyvezető elnöke lett.
Újraválasztotta pártelnökké szombaton Szilágyi Zsoltot az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Székelyudvarhelyen ülésező kongresszusa.
Az újraválasztott elnök mandátuma két évre szól. A tisztségre Szilágyi Zsolt és Toró T. Tibor korábbi elnök kapott jelölést, Toró azonban visszalépett a versenyből. Szilágyi Zsoltot 137 igen szavazattal, 14 nem ellenében, négy tartózkodás mellett választotta elnökké a kongresszus.
Az EMNP legfontosabb döntéshozó szerve módosította a párt alapszabályát és programját. Megválasztotta az alelnököket, akik közül Szilágyi Zsolt javaslatára Toró T. Tibort választották meg az újonnan létrehozott ügyvezető elnöki tisztségbe. A kilenctagú elnökségben az elnök és az ügyvezető elnök mellett három alelnök Székelyföldet, kettő Partiumot, egy belső-Erdélyt, egy pedig az ifjúságot képviseli majd.
A késő este befejeződött kongresszus utáni rögtönzött sajtótájékoztatóján Szilágyi Zsolt úgy értékelt, hogy a párt elnöksége megtartotta a tapasztalatot, de fel is frissült. Elmondta: a párt programja kis mértékben változott. Továbbra is azon kívánnak munkálkodni, hogy minél több döntés kerüljön Bukarestből Erdélybe, és hogy a helyi közösségek irányíthassák a saját ügyeiket.
„A jelenlegi erőnk csak egy alap, amire építeni lehet. Mindenképpen a fejlődést, a párt által megszerzett mandátumok növelését tűztük ki célul” – fogalmazott az elnök. Az erdélyi magyar belpolitikában azt tartotta fontosnak, hogy a magyar–magyar verseny soha ne ossza meg annyira a közösséget, hogy ne lehessen összefogni.
„Trianon százéves évfordulójára készülődve azt kell felmutatnunk, hogy az erdélyi magyarok magukat kormányozni képes, és az autonómiáért, az önkormányzásért békés, demokratikus eszközökkel tenni tudó közösséget alkotnak” – fogalmazott a tisztségébe újraválasztott elnök.
Az EMNP új elnöksége
Szilágyi Zsolt – elnök Toró T. Tibor – ügyvezető elnök Soós Sándor – alelnök, Közép-Erdély Kolcsár András, Johann Taierling, Sándor Lajos – alelnökök, Székelyföld Zatykó Gyula, Kása Zsolt – alelnökök, Partium Tőke Ervin – ifjúsági alelnök
csubakka / http://foter.ro/cikk

EMNP-kongresszus: Szilágyi Zsolt elnök konstruktív ellenzéki szerepet szán a pártnak
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) konstruktív ellenzéki szerepét hangsúlyozta a párt ötödik kongresszusán mondott köszöntőbeszédében Szilágyi Zsolt, az újabb mandátumra jelölt pártelnök.
"Bármennyit is vitatkozunk az RMDSZ vezetőivel, bármennyire is nem értettük meg egymást az MPP vezetőivel, egy dolgot soha nem szabad elfelejtenünk, hogy ők a testvéreink" - jelentette ki az EMNP elnöke. Hozzátette: a két rivális politikai szervezetet az EMNP szövetségesének tekinti minden olyan ügyben, amelynek célja Erdély és az erdélyi magyarok helyzetének javítása.
Nem tekinti viszont szövetségesnek azokban az ügyekben, "amelyek a bukaresti korrupt politika vagy a román zsákmányrendszer megerősítéséről szólnak" - jelentette ki. Úgy fogalmazott, hogy miközben az RMDSZ a tavalyi választási kampányban Erdélyt akarta "megmenteni" Bukaresttől, valójában azt az ötmillió eurót akarja a maga számára megmenteni, amelyet az állami költségvetésből kap. A politikus nyomatékosította: ez a pénz az erdélyi magyarságé, és a közösségnek joga van tudni, hogy mire költik el.
Szilágyi Zsolt úgy értékelte: Bukarest alájátszik az RMDSZ-nek, hogy mutassa, "vannak olyan magyarok, akikkel együtt lehet működni, és az autonómia pártolóit kikiáltja radikálisaknak, szélsőségeseknek". Úgy vélte, az RMDSZ is ezt a taktikát alkalmazza, amikor az MPP-t támogatja, és elbánik az ellenzékével.
"Tartanunk kell a frontot! (...) Senkit ne keserítsen el az ellenszél! Talpon maradtunk akkor is, amikor még nagyobb volt ez az ellenszél" - bátorította a kongresszusi küldötteket a pártelnök. "Legyünk élő lelkiismerete Erdélynek, és ha kell, az RMDSZ-nek is!" - szólított fel.
Szilágyi Zsolt kezdeményezte, hogy a román és a magyar kormány közösen lépjen fel az Európai Unióban azért, hogy a brüsszeli intézkedések ne korlátozzák a két ország közötti határ átjárhatóságát. Megjegyezte: míg korábban tíz perc alatt át lehetett jutni Erdélyből Magyarországra, újabban ez két-három órába is bele telik.
"Mindenféle ügynökszervezetek kerülgetnek bennünket"
Az EMNP fővédnökeként szóló Tőkés László európai parlamenti képviselő azt hangsúlyozta, hogy ma az EMNP képviseli az erdélyi magyar politikában az autonómia követelését, amire 1992-ben még az RMDSZ parlamenti frakciója esküdött fel a kolozsvári Szent Mihály-templomban.
A politikus arra figyelmeztetett, hogy az erdélyi magyar politika autonómiapárti irányvonalát 1993-ban gyökeresen megváltoztató neptuni titkos tárgyalások is amerikai civil szervezetek közvetítésével zajlottak. "Ők akarták megmondani, hogy mi jó nekünk. (...) Ma is isszuk a levét, mert ők kiáltottak ki bennünket szélsőségeseknek" - jelentette ki a politikus. Hozzátette, a Soros György által finanszírozott civil szervezetek hálózata az egész Kárpát-medencére kiterjedt. "Mindenféle ügynökszervezetek kerülgetnek bennünket" - fogalmazott. Tőkés László nyomatékosította: újra egyesíteni kell az erdélyi magyar nemzeti oldalt.
Újraválasztotta pártelnökké Szilágyi Zsoltot az EMNP, mandátuma két évre szól. A tisztségre Szilágyi Zsolt és Toró T. Tibor korábbi elnök kapott jelölést, Toró azonban visszalépett a versenyből. Szilágyi Zsoltot 137 igen szavazattal, 14 nem ellenében, négy tartózkodás mellett választotta elnökké a kongresszus. Az EMNP legfontosabb döntéshozó szerve módosította a párt alapszabályát és programját. Megválasztotta az alelnököket, akik közül Szilágyi Zsolt javaslatára Toró T. Tibort választották meg az újonnan létrehozott ügyvezető elnöki tisztségbe. Szabadság (Kolozsvár)

Mikóújfalut is elérte a székelyzászló-üldözés
Április végéig kell eltávolítania a székely zászlót a mikóújfalusi községháza előtti emlékműről. A polgármester azt tervezi, hogy helyette a templomkertben két székely lobogót húznak fel.
A mikóújfalusi községháza előtti emlékműre felhúzott székely zászló eltávolítására szólította fel az önkormányzatot a Kovászna megyei prefektúra. Demeter Ferenc, a háromszéki község polgármestere a Krónikának elmondta: a kormányhivatal alkalmazottai rutinellenőrzést tartottak az önkormányzatnál, ennek során tűnt fel nekik a székely lobogó, amelyet a községháza előtt álló, az I. és a II. világháborús hősök emlékművére tűztek ki.
A prefektúra azzal érvelt, hogy az emlékmű közterületen van, így ott nem loboghat a székely zászló, és felszólították a községvezetőt, hogy április 30-áig távolítsa el a kifogásolt szimbólumot. A mikóújfalusi elöljáró közölte: még egyeztet az önkormányzattal és a hivatal jogászával, de valószínűnek tartja, hogy – több más székelyföldi településhez hasonlóan – eleget tesznek a prefektúra felszólításának, eltávolítják a közterületről a székely zászlót, és a templomudvarban, tehát az egyház területén húznak fel nem is egy, hanem két lobogót.
A Kovászna megyei önkormányzat nemrég összesítést készített, amely szerint a háromszéki prefektusok az elmúlt öt év során 104 esetben 96 eljárást kezdeményeztek anyanyelv- és szimbólumhasználat miatt. Tamás Sándor megyei tanácselnök korábban elmondta: az öt év alatt a tisztségben lévő négy kormánymegbízott három különböző típusú eljárást indított. Egyrészt kiállítottak két büntetőjogi jegyzőkönyvet, ugyanakkor 44 felszólítást küldtek az önkormányzatoknak, amelyek egy része eleget tett az utasításnak, többen azonban megtagadták azt, ennek nyomán a prefektúra bírósághoz fordult.
A szimbólumhasználat kapcsán indított bírósági eljárásokat többnyire elveszítik az önkormányzatok – mint ahogyan az Hargita megyében is jellemzően történik, ahol azonban többnyire nem a prefektúra, hanem a magyarellenes feljelentéseiről ismert Dan Tanasă, illetve az általa vezetett egyesület kezdeményezi a székely zászlók és magyar feliratok eltávolítását.
Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)

Ki a magyarbarát?
Politikusi önkritikából és megvilágosodásból egyaránt nem volt hiány az elmúlt napokban.
Előbbire Raluca Turcan, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke szolgáltatott példát, amikor Kolozsváron töredelmesen bevallotta: egyes esetekben alakulata sem kormányozna okosabban a jelenlegi kormánypár-toknál. Amiben nagy adag igazság rejlik, a valamikor szebb napokat látott, jelenleg ellenzékben politizáló alakulat leginkább céltalanul bolyongó hajóhoz hasonlít, amelynek nemhogy az ország jövőjéről, de saját céljairól sincs a leghalványabb elképzelése.
Hűen illusztrálja a nevében liberális, tettei és megnyilvánulásai alapján viszont inkább ideológiák furcsa masszájának nevezhető párt berkeiben uralkodó zűrzavart a kisebbségek egészségügyi anyanyelvhasználatát elősegítő törvénnyel szembeni hozzáállása is. Miután a PNL honatyái a parlamentben megszavazták az indítványt, ugyanezek a képviselők megtámadták az alkotmánybíróságon a jogszabályt, vagyis gyakorlatilag saját maguknak mondtak ellent. Ugyanakkor nem hallgatható el, hogy a PNL – vele együtt pedig a másik két ellenzéki alakulat – következetlensége nagy adag kisebbség-, kifejezetten pedig magyarellenességgel párosul, ezt az említett törvénnyel történt packázás egyértelműen alátámasztja.
Amúgy az elmúlt 27 év tapasztalata is arra int, hogy a román pártok és politikusok egyike sem magyarbarát, valamennyien akkor hajlandóak engedményeket tenni, jogokat biztosítani a romániai magyaroknak, amikor politikai érdekük fűződik ehhez. Így volt ez a jobb- és a baloldal, Năstase és Băsescu, Ponta és Boc idején egyaránt. Éppen ezért furcsa az RMDSZ mostani felismerése, miszerint az alakulat egyedül az erdélyi magyarokra számíthat, hiszen ha nem köti adott szó vagy politikai alku valamely bukaresti párthoz vagy koalícióhoz, akkor egyformán keresztbe tesznek neki és az általa képviselt közösségnek.
Kelemen Hunor rájött, hogy a román politikában nem feltétlenül a magyar közösség barátai azok, akik néha elmennek a Székelyföldre. Amiben tökéletesen igaza van, csakhogy miközben a szövetségi elnök az alkotmánybírósági óvás miatt érzett – amúgy teljesen jogos – haragjával mindenekelőtt Traian Băsescut célozta, ne feledjük: a Kelemen meghívására 2014-ben Nyergestetőre látogató Victor Pontáról kiderült, hogy még annyira sem barátja a magyaroknak, mint a volt államfő. Érthető, hogy az RMDSZ magyarázni és indokolni igyekszik a szociáldemokratákkal kötött parlamenti megállapodást, viszont gyerekes, ahogy közben rácsodálkozik az ellenzék kisebbségellenes obstrukciójára. Holott fordított esetben a PSD ugyanígy cselekedne. Ahogy tette azt például az Ungureanu-kormány megbuktatásával, a MOGYE-törvény apropóján..
Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

Videotárlat és filmbemutató a Szent György Napokon
A május 26-ig látogatható tárlaton a magyarországi C3 videoarchívum és médiaművészeti gyűjtemény 25 darabja tekinthető meg: videogyakorlatok, videoinstallációk, videolevél, videointerjú, videók a művészetről. Peternák Miklós művészettörténész, a budapesti C3 Kulturális és Kommunikációs Központ Alapítvány igazgatója a megnyitón megköszönte, hogy a Magma vendégül látja a négy teremben megtekinthető tárlatot, hiszen, mint mondta, sokszor ütközik akadályba a technikai eszközökön futó művek bemutatása.
Mozgóképek a médiaművészeti gyűjteményből
„Amit ma videónak hívunk, az egészen más, mint amikor ez az eszköz megszületett, nem is olyan régen. Még emlékszünk a szalagos fekete-fehér videókra, és ha azt mondjuk, hogy VHS-kazetta, az a fiatal generációnak újdonságot jelent, holott azt az idő már elsöpörte, ami pedig ma újnak számít, az öt év múlva szintén már a múlté lesz" – fejtette ki Peternák. Rámutatott, több száz felvételből válogattak ki a kiállításra a kurátorokkal mintegy 25 darabot. Különböző méretű eszközök, különböző fajta kijelzők láthatóak a kiállítótérben, digitális képkeret, analóg televízió, okostelevízió – ezek a videoalkotások keretéül szolgálnak, és nem véletlenszerűen, hiszen egy festményhez, grafikához sem véletlenül választanak keretet – mondta a művészettörténész.
A C3 katalógus, amelyből a munkákat válogatták, háttér és példatár, segítség a médiaművészet és médiatörténet elmélyültebb tanulmányozásához. Adatbázis formában, egységes szerkezetben teszi elérhetővé a C3 Kulturális és Kommunikációs Központ Alapítvány kortárs médiaművészeti gyűjteményét. A videoarchívum 1997-ben jött létre azzal a céllal, hogy gyűjtse és megőrizze a magyar videoművészeti alkotásokat. Jelenleg ez az egyetlen archívum Magyarországon, ahol a médiaművészet ezen fontos szeletét a szisztematikus gyűjtés és feldolgozás nyomán tanulmányozni lehet, s egyedülálló azért is, mivel a kutatás történeti, illetve nemzetközi kontextusba ágyazva teszi a műveket hozzáférhetővé.
Az erdélyiek, akik „kevesebbet pofáznak”
A városünnep keretében vasárnap tartották Kostyál Márk elsőfilmes rendező Kojot című filmjének országos bemutatóját a Művész Mozi by Cityplexben. A vetítés után a rendezővel és a filmben játszó két sepsiszentgyörgyi színésszel, Mátray Lászlóval és Orbán Leventével Jakab-Benke Nándor filmkritikus beszélgetett. Ballada western elemekkel – így jellemzi Kostyál Márk rendező az alkotást, amelyet elmondása szerint személyes történet inspirált. Orbán Leventét a „tökös Erdély székely-cigány gyereke", az Erdélyből érkező építőmunkás szerepére a nézésében rejlő igazság és egyenesség miatt választotta a rendező.
Kostyál Márk hangsúlyozta, ezt a romantikus, titokzatos vonást szereti egyébként az erdélyiekben, „akik kevesebbet pofáznak, és többet gondolkodnak (mint a budapestiek)". Koncepció volt, hogy nagyrészt külhoni és filmes világban alig vagy nem ismert szereplőket választott, mert hiteles arcokat akart megmutatni, unja már a magyar filmekben ismétlődő 10-15 színészt, és nem szereti, amikor a városi ember vidéki szerepet mímel – mutatott rá a rendező.
Mátray László, aki az oligarcha fiát alakítja, kissé kilóg a sorból, mert többnyire nagy hős szerepeket osztanak rá, ő viszont ennél sokkal több és jobb művész, fogalmazta meg a rendező. Mátray szerint nem kényelmes nézni ezt a fickót, „minden vetítésen az ember kicsit elsüllyed maga előtt". A film egyik zavarba ejtő jelenetében a színész egy Máté Péter dalt énekel. Ezen a ponton a közönség egyik fele mindig nevet, s másik fele pedig tragédiaként éli meg, és ez is volt a célom – mondta a rendező. Az április 30-ig tartó Szent György Napok programja a www.szentgyorgynapok.ro honlapon olvasható.
Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)