Összefogás a szórványért – egyházmegyei közmunka Magyarderzsén és Magyarfodorházán
Idén tavasszal is megszervezték a templomtakarítási akciót a Kolozsvári Református Egyházmegyében. A Kárpát-medencei Szeretethíd rendezvénysorozat keretében zajló takarítási munkálatokra május 20-án, szombaton került sor a Kolozs megyei Magyarderzsén és Magyarfodorházán, a szervező ezúttal is az egyházmegye presbiterszövetsége volt.
A Kolozsvári Református Egyházmegyében már hagyománnyá vált az elnéptelenedett templomok környékének megtisztítása és a kisebb karbantartási munkálatok elvégzése. Az egyházmegye presbiterszövetsége három éve minden ősszel és tavasszal megszervezi ezt a tevékenységet, amelynek során lelkipásztorok, presbiterek és egyháztagok segítségével olyan egyházközségekbe látogatnak el, amelyeknek református magyar közössége erősen megfogyatkozott, alig néhány lelket számlál, vagy éppenséggel már egyetlen református sincs a településen. Az utóbbi helyzetben van Magyarderzse is, ahol idén temették el az utolsó reformátust. A Magyarfodorházához tartozó szórvány műemléktemplomának kertjét két évvel ezelőtt már kiszabadították a bozót fogságából az egyházmegye önkéntesei, azonban mostanra ismét sűrű növényzet nőtte be, a természet elkezdte visszafoglalni a területet.
A szombati takarításon résztvevő körülbelül hetven ember egyik csoportja Floriska István presbiterszövetségi elnökkel és a Diaszpóra Alapítvány munkatársaival gyönyörű napsütésben érkezett a magyarderzsei templomhoz. Miután szétosztották a feladatokat, azonnal beindultak a láncfűrészek és a motoros kaszák. Közben dolgos kezek gereblyézték és gyűjtötték össze a levágott ágakat és leveleket. Már félórán belül ritkulni kezdett az akác és a tövis, és szép lassan a templomot is körbe lehetett sétálni. A templom szomszédságában élő román család, tornácán ülve „Hajrá!” felkiáltásokkal biztatta a csapat tagjait, akik néhány óra leforgása alatt egészen megtisztították a templom környékét a bozóttól. Az idősebb résztvevők mellett ifjak és egészen kicsik is jelen voltak, akik lelkesen gereblyéztek és hordták az ágakat, majd a szünetben ők kínálták kaláccsal a társaságot. A következő nemzedék tagjait a gyönyörű vidéken való kirándulás lehetősége és a közös munka öröme mellett azért is kell bevonni a hasonló akciókba, hogy lássák, mennyire fontos őrizni templomukat és gyülekezeti közösségüket. A munka végeztével egyik ifjú önkéntes jóvoltából a magyarderzsei harang is megszólalt és „istentiszteletre” hívta a jelenlévőket. Miután Oroszhegyi Attila Zsolt pusztakamarási lelkipásztor vezetésével a templom előtt elhangzott a közös imádság, a hagyományokhoz híven elénekelték a 90. zsoltárt. A csoportkép elkészítését követően a távozó csapat elbúcsúzott a megtisztított templomtól és a gratuláló szomszédoktól. A Miklóssy család kriptáját is őrző ősi templom, amely most egy időre újra lélegzethez jutott, méltóságteljesen állt a dombon a szikrázó napsütésben.
A közmunkára jelentkezők másik csoportja a magyarfodorházi régi temető megtisztítását vállalta. A munka során lekaszálták a füvet, kivágták az öreg, már nem termőképes fákat, a levágott fát pedig a parókiára szállították tüzelőnek. Emellett a kerítést sűrűn benövő bokrokat is eltávolították és összegyűjtötték.
Miután mindkét csoport végzett a munkával, a magyarfodorházi parókia udvarán szeretetvendégséget szerveztek, amelyhez a töltött káposztát és a fánkot a fodorházi asszonyok készítették el és szolgálták fel. Amikor a közös imádság után asztalhoz ült a társaság, a parókia előtt vezető úton magyar és székely zászlós kis csapat tűnt fel. Ők a Mária-úton gyalogoló zarándokok voltak, akik néhány hete indultak Magyarországról Csíksomlyóra, és Fodorházán át éppen kidei szálláshelyük felé tartottak. A fodorházi asszonyok azonnal behívták és asztalhoz ültették őket is. A körülbelül egyórás együttlét és vidám társalgás alatt többen is isteni csodának nevezték azt, hogy még a szórványban is történhetnek ilyen „véletlen” találkozások. Miután a búcsúzkodó zarándokok énekelve kértek áldást az itt megismert közösségre, a vendéglátó reformátusok is elénekelték az ároni áldást: „Áldjon meg téged, áldjon az Úr...”
A közmunkára jelentkezők a kolozsvári egyházmegye több városi és vidéki gyülekezetéből érkeztek. Az egyházmegye presbiterszövetsége őszre ismét takarítást tervez a Mezőségen, amelyre minden érdeklődőt és segíteni vágyót szeretettel várnak. A segítségnyújtás lehetősége mellett csodálatos érzés együtt lenni, együtt dolgozni, imádkozni, megmutatni azt, hogy nem hagyjuk el kiüresedett templomainkat sem, és hogy a szórványban is érdemes és kell cselekedni. Isten segítségével ilyen csodálatos események és találkozások jönnek létre, és aki időnként megtölti élettel a teljesen kiüresedett templomokat is, bármikor visszafordíthatja a kedvezőtlen népesedési folyamatokat, és életet vihet oda is, ahol látszólag már nincs remény. Őseink tisztelete, munkájuk megbecsülése mellett azért is fontos őrizni, óvni régi templomainkat és épületeinket, hogyha egyszer mégis visszatérne az elhagyott falvakba néhány református család, ne találjon bozóttal benőtt templomot és zárt templomajtót. Hisz ahol ketten vagy hárman vagy többen összegyűlnek Krisztus nevében, Ő ott van közöttük. És ha felcsendülnek a 90. zsoltár szavai: „Tebenned bíztunk eleitől fogva...”, abban erő van, abban reménység van, abban élet van.
Sófalvi Krisztina / Szabadság (Kolozsvár)

Egy helyen most sokat láthat
Megnyílt az Erdély legismertebb épületeinek makettjeiből összeállított szabadtéri tárlat pénteken a székelyudvarhelyi Székely Támadt-várban.
A szeptember végéig ingyenesen látogatható kiállításon huszonegy erdélyi műemléképület műanyagból készült makettjét nézhetik meg az érdeklődők. Olyan erdélyi műemlékek méteres nagyságrendű makettjei tekinthetők meg, mint a törcsvári kastély, Vajdahunyad vára, Déva vára, Fogaras vára, a székelyudvarhelyi városháza, a csíkszeredai Mikó-vár, Berethalom szász vártemploma, valamint a dési zsinagóga. A maketteket a Székelyföldi Legendárium projekt révén ismert Visus Kulturális Egyesület készíttette. Fazakas Szabolcs, az egyesület vezetője az MTI-nek elmondta, a kiállított makettekből, illetve több ezután elkészülő makettből 2018-ban Szejkefürdőn alakítanak ki makettparkot, amely Erdély domborzatát, vallási és nemzetiségi sokszínűségét is bemutatja.
Tájépítészek bevonásával próbálnak olyan környezetet kialakítani, amelybe jól illeszkednek a kicsinyített épületek. A maketteket nem azonos léptékkel készíttették el, hiszen arra is gondoltak, hogy majdani helyükön mennyire közelíthetik meg őket a látogatók. A távolról szemügyre vehetőket, illetve a legfontosabbakat nagyobbra tervezték.
Fazakas Szabolcs felidézte, a Székelyföldi Legendárium projekt egy térkép elkészítésével kezdődött, amelyen a településeket a hozzájuk kapcsolódó legendák hőseivel illusztrálták. Később elkészült a legendárium könyvváltozata is, amelybe 156 székelyföldi mondát gyűjtöttek össze és illusztráltak. A könyv sikerén felbátorodva társasjátékot, színezőt, kártyát, kirakókockát, rajzfilmeket is kezdtek készíteni a legendákból.
A Szent László-év tiszteletére most készítették el a lovagkirály Kárpát-medencei legendáriumát, amelyet jövő héten térkép és könyv formájában mutatnak be.
A makettkiállítás mellett harangokat is láthatnak az érdeklődők a Székely Támadt-várban, Lázár Imre öntőmester ugyanis tizennégy harangot a város, illetve az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeum kezelésébe adott át gyűjteményéből, hogy közszemlére kerülhessenek. A vár délnyugati oldalán lévő Bánffy-bástya területén tizenegy harangot, a városháza udvarán pedig három harangot lehet megtekinteni. MTI; Székelyhon.ro

Versek a pelenkázóasztal felett (Beszélgetés Varró Dániel költővel)
A színházi világ egyre inkább Shakespeare újramagyarítójaként kezeli, miközben a magyar nyelvterület egyik legnépszerűbb költője. Varró Dániel verseit vitatják, hol túl gyerekesnek, hol túl felnőttesnek tartják – de többnyire imádják.
– Ritmus, zene, bravúros külsőségek vagy mély értelem, súlyos mondandó: ön melyik párton áll ebben a versalkotási vitában?
– Egy Mikszáth-anekdota szerint egy hölgyolvasó állítólag azt rótta fel neki, hogy amit Mikszáth úr ír, nem rázza meg az ember lelkét. Mikszáth erre azt válaszolta: drága hölgyem, állítottam én valaha, hogy az ön lelkét kívánom rázogatni? Nos, nekem sem célom, hogy lelkeket rázogassak, érthető, szerethető, humoros verseket akarok írni. Mindig megkapom, hogy a verseim nem túl mély értelműek. Kritikákban is kiemelték, hogy míves versek, meg hogy jó formaérzékkel rendelkezem, de a mai napig nem érzem, hogy nekem kellene megmondani a tutit, és nem is tartom, hogy a költészet erre való volna. Olvasóként is azokat a verseket szeretem, amelyeknek jó a zenéjük, imádom a csengő-bongó rímeket, elandalodom rajtuk. Ugyanakkor arra törekszem, hogy az engem érdeklő apró-cseprő dolgokat összehozzam a sajátos költői nyelvezettel, s a kettőnek különös, érdekes feszültségét érezzem. Valahogy így fest az én versideálom.
– Hogyan vélekedik arról az állításról, miszerint nincs gyerekeknek vagy felnőtteknek szóló vers, csak jó vagy rossz vers?
– Van igazság benne. Én sokáig nem foglalkoztam azzal, kinek szól, amit írok. Az első kötetemről, a Bögre azúrról sok kritika megjelent, egyesek szerint annyira gyerekes, hogy általa én vagyok a posztinfantilizmus előfutára. Na jó, mondtam, legyen így, ehhez képest a gyerekeknek szánt, Túl a Maszat-hegyen című kötetem viszont azt kapta, hogy túlságosan felnőttes, és hogy legfeljebb a vájt fülű sznob óvodásokat tekinthetem célközönségnek. Mindent összevetve, nem figyeltem én túlságosan erre a dologra, s miközben felnőtt verseim túl gyerekesek, a gyerekverseim pedig túl felnőttesek, magam is csodálkoztam, hogy ennyire megtalálták a közönségüket.
– Mennyiben változtatott a hangsúlyokon, hogy közben három kisfiú apukája lett? – A gyerekeim megszületése óta kétségtelenül alakult némiképp a dolog, hiszen próbálok nekik célzottan is írni. Persze nem biztos, hogy ez a jobbik változat, azoknak a költőknek, akiket gyerekként és felnőttként is a legjobban szerettem – Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Tamkó Sirató Károly –, egyiküknek sem volt gyerekük. Ez arról árulkodik, hogy nem annyira szülőnek kell lenni, mint inkább gyerekekhez közel álló lelkületű, „világnézetű” embernek.
– Ezek szerint inkább visszahúzó erőt jelent a saját gyerek, nem pedig plusz inspirációs forrást?
– A gyerek iránti elfogultság lehetetlenné teszi a szükséges távolságtartást, ez nem elhanyagolható „veszély”. Mert bizony olvastam olyan verset nagyon jó költőtől is, amely beleragad abba, hogy a gyerekük milyen jót mondott, mennyire aranyos dolgot művelt. De elvonatkoztatni sem lehet a helyzettől. Amikor a fiamat először a kezembe adták, nagyon sírt, nekem meg fogalmam sem volt, hogyan kell megnyugtatni egy egynapos csecsemőt. Nem jutott eszembe más, elkezdtem neki mondani a Párizsban járt az ősz című Ady-verset, szegénykémnek ez volt élete első versélménye. Viszont abbahagyta a sírást, kerekre nyílt szemekkel várta a folytatást, én meg megtapasztalhattam, micsoda praktikus haszna tud lenni a versnek. Ezen felbuzdulva gyerekmondókákat kezdtem keresni, de egyrészt alig találtam, másrészt csak olyanokat, mint a „Hátamon a zsákom, zsákomban a mákom”. Nekem, Budapesten született és sokáig ott élő embernek, apukának viszont sosem volt zsákomban mákom, meg a komámasszony sem kérte soha a szekeremet, ezért aztán magam kezdtem írni mondókákat. Kitartóan mondogattam a saját fejlesztésű altatómondókát, mire egyszer csak elaludt a kisfiam, és én azt hatalmas sikerként éltem meg. De született mondóka öltöztetéshez, evéshez is – hasonlóan praktikus eredményekkel. Nem biztos, hogy ezek irodalmi remekek, de a három mondókás kötetem megjelenése után sok szülő visszajelzett, hogy az ő gyerekük esetében is nagyon jól működnek.
– Sikerült már megfogalmaznia – saját forrásból, gyerekeiből vagy egyéb példákból kiindulva –, hogy hol, milyen módon ragadhat meg egy gyereket a nyelv, az irodalom? – Fogalmam sincs. Azt tapasztaltam, hogy a kicsik – félévestől hét-nyolcévesekig – ösztönösen nagyon fogékonyak a nyelvre, a jó ritmusú dolgokra, még ha nem is értik őket. Nagyon aranyos verseket is írnak, aztán kamaszodás elejétől legtöbben kezdenek megpróbálni megfelelni az elvárásoknak, sokkal kínosabb, modorosabb dolgokat produkálnak. De változatlanul sokan verselnek, mindig is mélyen gyökerező késztetés ez az emberben, elsősorban a heves érzések kifejezésére. – De hogyan került Rómeó és Júlia a gyerekversek közé? Azon túl, persze, hogy magyar–angol szakon diplomázott...
– Teljesen véletlenül csöppentem a színházi világba. Nagyjából az első könyvem megjelenésével azonos időben kaptam egy fordítói felkérést egy meglehetősen költői nyelvezetű darab, a Kés a tyúkban című kortárs mű kapcsán, amihez angolul tudó és lehetőleg költő embert kerestek. Az idősebb, nevesebb költők vagy nem értek rá, vagy nem tetszett nekik a darab, minden bizonnyal amolyan vészmegoldásként jutottam eszébe az előadás dramaturgjának, aki egyben a könyveimet megjelentető kiadó igazgatója is. Szóval minden színházi előélet nélkül készítettem az első fordításomat, az előadás nagyon jól sikerült, még díjat is kaptam érte. Azóta színházi emberként kezelnek, és szépen kaptam megbízásokat. Eleinte nagyon sok kortárs darabot fordítottam, közöttük sok botránydarabot is, amely amúgy tőlem elég messze álló műfaj, ezért aztán nagyon örültem, amikor Shakespeare-t is fordíthattam.
– Milyen volt a Shakespeare-rel való fordítói találkozás?
– Nagyon nehéz őt fordítani, a legnagyobb küzdelemre az ad okot, hogy Shakespeare-t sokan és a legnagyobbak fordították magyarra. A színház részéről ugyanakkor természetes igény, hogy minél frissebb szöveggel dolgozzon, s ha egy modernebb felfogású előadás készül, ahhoz tényleg nem passzol egy 150 évvel ezelőtti nyelviséggel fordított szöveg. Az általam fordított második Shakespeare-darab Lear újra címen Lear király volt, amelyet Vörösmarty óta nem nagyon magyarított senki. Csodálatos költői erejű szöveg, de hát mégiscsak évszázadokkal ezelőtt írták, olyan szavakkal, mondatszerkesztéssel, amelyek ma nagyon nehézkesnek hatnak. – A klasszikus „Ó Rómeó, mért vagy te Rómeó!” hogyan hangzik Varró Dániel változatában?
– Jaj, Rómeó, mért vagy te Rómeó! – ez az én fordítói leleményem, és meg is tudom indokolni. Az „ó” szép, hagyományos költői sóhajtás, amelyet nagyon szeretek, de viszonylag ritkán használjuk, a 13–14 évesek között – mint Rómeó és Júlia is – pedig még kevesebben. Amúgy az erkélyjelenetet élveztem a leginkább. Shakespeare-ben ugyanis az a csodálatos, hogy miközben szereplői drámai jambusokban beszélnek, abszolút átjön, hogy ők szerelmes fiatalok bájos, aranyos gesztusokkal. A „jaj” pedig szerintem sokkal inkább illik ebbe a képbe, ami elsősorban nem rácsodálkozásról, hanem elkeseredésről, kétségbeesésről szól.
– Verseinek tekintélyes részét viszont a pelenkázóasztal fölé hajolva mondják fogékony csecsemőknek. Szereti viszonthallani azokat?
– Ahhoz a költészethez, amit én szeretek, hozzátartozik, hogy elmondják. Ha csendben olvasunk egy verset, sok minden elvész belőle. Imádom a régi felvételeket, amelyeken költők adják elő a verseiket, Babits az egyik kedvencem, amint nagyon furán, szinte énekelve mondja saját költeményeit. Megkockáztatom: sokkal hatásosabb, mint egy Latinovits-előadás. A szerző ugyanis pontosan oda teszi a hangsúlyokat, ahová eredetileg szánta, és ez többet ad, mint egy bármilyen jó színészi alakítás.
– Prózáról szó sem esik: csak nincsenek haragban egymással?
– Roppant ingoványos terepnek tartom. A Maszat-hegyet eredetileg prózában terveztem, de előbb túl Lázár Ervin-esre sikerült, aztán túl jellegtelenre, úgyhogy feladtam. Bevallom, olvasni is inkább verset szeretek, ami nem rímel, az nekem már nem annyira barátságos. Ha egy kiállításmegnyitóra invitálnak, akkor is rímes prózában, makámában írom meg a köszöntőmet, szükségem van ezekre a kapaszkodókra.
Varró Dániel
Költő, Budapesten született 1977. szeptember 11-én, első verseit 12 éves korában (1989) írta. Az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban érettségizett, az ELTE-BTK magyar–angol szakára járt. Gimnazista kora óta publikál verseket és műfordításokat különböző irodalmi lapokban és folyóiratokban. Hét önálló kötete jelent meg – Bögre azúr, Túl a Maszat-hegyen, Szívdesszert, Akinek a lába hatos, Akinek a foga kijött, Nem, nem, hanem, Akinek a kedve dacos –, több (elsősorban gyerekeknek szóló) kötet társszerzője. Műfordítói tevékenysége egyre sokrétűbb, drámafordításait és egyéb (önálló vagy másokkal közösen írt) színházi munkáit több magyarországi színház műsorára tűzte. 2005 óta a Szépírók Társaságának, 2008 óta pedig a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének a tagja. Legfontosabb kitüntetései: Bródy Sándor-díj, különdíj (1999); Az Országos Színházi Találkozó különdíja a Kés a tyúkban fordításáért (2000); Petőfi-díj (2003); Az Év Gyermekkönyve díj (2004); József Attila-díj (2005); Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (2007); Színikritikusok díja – Legjobb új magyar dráma (2008/2009); Győri Könyvszalon, alkotói díj (2011). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ráduly János dicsérete
„Bécsbe, Budapestre / csak a szívem vágyik, / az ottélést, lakást / nem bírná sokáig, / lélegezni – nagyot – / csak Kibéden lehet, / a cseperedő vágy / itt nagy útra kelhet; / testemnek e falu / megmarad alapnak, / hegyei nyergéből / felcsapok angyalnak.” (Dal Kibédről)
A Maros megyei EMKE Értékteremtő díjával kitüntetettek doyenje, a kibédi Ráduly János ősszel tölti 80. esztendejét. Vitalitása, munkabírása most is irigylésre és követésre méltó. A május 24-i díjátadó ünnepségen a sokoldalú tollforgató munkásságát Bölöni Domokos laudálta. A lírai elemekkel átszőtt, de semmit se szépítő, alapos méltatás a költő Ráduly előbb idézett soraival kezdődött. A kibédi kenyér illatáról című irodalmi igényű laudáció pár kiragadott bekezdésével kívánunk további töretlen alkotókedvet és jó egészséget a Múzsa régi és rendszeres szerzőjének, Ráduly Jánosnak.
„Kibéddel megáldott Ráduly János, Ráduly Jánossal megáldott Kibéd. Életét és teljes munkásságát a szülőföld, a választott szülőfalu néphagyományai feltárásának szentelte. Korondon született, a közeli Csokfalván nevelkedett, viszont mindvégig Kibéden élt és alkotott, folytatta és kiteljesítette két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. (…)
Ráduly János már túllépett a bűvös százon, a száztízen is: ez nem az életkorát jelzi, hanem a neve alatt megjelent kiadványok számát. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert jórészt főleg füzetek sorát jelenti, a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik haikuját idézem: »Magamról ennyit: / Folyton belebotlom a / Nagy szegénységbe.« Ez nem költőieskedés, hanem a puszta való. Hiszen a kétszáz éve született nagy költőnk egyik őszikéjére utalva ezt is leírja: »A ‘független nyugalomra’ – míg dolgoztam – vágyva vágytam. // A független szegénységre / – nyugdíjasként – / rátaláltam.« (Ki mit keres – Arany Jánosra gondolva) (…)
Fantasztikus munkabírásáról árulkodik a napló utolsó bejegyzése (1989. augusztus 23., szerda.):
Késő délután elkúrálom az állatokat, s vissza a kézirat mellé, a vacsoráról is ‘megfeledkezem’. Pontosan éjfélre kész az új, a véglegesített változat: 380 gépelt oldal, három példányban. Egyszer még – holnap, holnapután – át fogom az egészet olvasni, aztán mehet Kolozsvárra. Címlapot kell még gépelnem hozzá. A legelső lapra ez kerül: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal ellátta Ráduly János.
Nagy elégtételt érzek. A munkatempó diktálta feszültség lassan oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyire fáradt vagyok.
Lefekszem, de furcsamód, nem tudok aludni. Látomásaim vannak. Egy adott pillanatban a reggel felkelő Nap látványa jelenik meg előttem.
– Olyan, akár a frissen sült kenyér – mondom. A hasonlatot kitűnőnek érzem. Az agyamban gyermekvers motoszkál, fél órán belül el is készül. Íme: »Reggelente, / mikor a Nap / hozzánk ismét / visszatér, / friss, akár a / kemencéből / most kiemelt / sült kenyér.«
A versbeli sült kenyér illatától elbódultan alszom el.
A tiszta szívű ember tud így érezni és írni. Akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágy kenyér” – fejezte be laudációját Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

Nyugalom, na persze!
A legaprólékosabb részletesség, a zseniális „kisszereplők”, a finom gesztus- és képismétlések, a tragédia és humor, a lent és fent erős kontrasztja tetszett a leginkább a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat A nyugalom című előadásában (rendező: Radu Afrim), amelyet hétfő este Kolozsváron is bemutattak.
Még most is pironkodom miatta, de nem tudott nem eszembe jutni a szentségtörő banalitás: órákig tarthat csak magának a díszletnek a felállítása, majd függöny legördültével az összepakolása – olyan aprólékossággal megtervezett A nyugalombeli otthon elképesztő méreteket öltő rendetlensége. A konyhakredenc fiókjai nem csak úgy vannak, üresen, na jó, esetleg egy élére hajtogatott törlőkendő lapul az egyikben, mert éppen kellékként van rá szükség egy-két jelenetben, nem, itt minden tömve van, fiókok, polcok, és rengeteg bútor – már első pillantásra minden ez, csak nem nyugalom. És ez még csak a kezdet.
Nem nyugalom az sem, hogy néha tíznél is többen vannak a nagyszínpadra berendezett stúdiószínpadon, és senki sem csak úgy mellékesen tölti ott a helyet, mindenki mozog, mond, jelen van. Ez az az előadás, amit jobb lett volna az utolsó sorból nézni, hiszen csak úgy kellett kapkodni a fejem, hogy éppen mi zajlik a színpad másik felében, és egész biztosan még így is lemaradtam pár dologról.
Berekméri Katalin Jordán Évaként úgy váltogatja az alteregóit, hogy elhisszük róla, hangját szétbagózott, görbehátú vén matróna, amikor két mozdulatból váratlanul teljes átalakuláson megy keresztül, és bizisten meg is nő legalább félméterrel, hogy a nézőtér diszkréten felhördül bele. Aztán még oda-vissza elműveli ezt néhányszor.
Galló Ernő úgy játszik le több jelenetet méteres magasságú fogyatékos kisnagyfiúként, hogy egyszer sem „lóg ki az emberláb”. Biluska Annamária a vagány Jolika, aki hosszasan meséli letűnt ifjúsága páratlan szerelmi történetét, és csak kicsit zsörtölődik a locsoló társasággal, amikor izomgyúrt kétméteres plakátnővel érkeznek húsvétkor a kétszer háromméteres kocsmába. A kanári kétméteres férfiember, kalitkában lakik, pedig a kalitka a szokásos méretű darab. Sok a zene, ének, hangtorna – jól illenek az éppen zajló jelenetekhez. Megannyi apró jelzés, trükk, fogás, mozdulat, beszédmód teszi a kisebb szerepeket naggyá, lényegessé, sokszor felejthetetlenné.
Az évezred rendezői szívesen nyúlnak a modern technikai eszközökhöz, itt is hatalmas képernyők nyílnak a szekrényajtók mögött, a kivetített képkockákkal ráerősítenek a színpadi noir hangulatra. Mégis a képernyőről áradó fekete-fehér fénnyel mintha cseppet szabadulhatnánk B. Fülöp Erzsébet, a szakma és a társadalom számkivetettje, az önmagát négy fal közé száműzött egykori sikeres színésznő, a gyermekét megtagadó anya kreálta pokoli hangulatból, akinek lelke és tudata is meghasad, és annyira megteremti a megvilágosodás pillanataival kevert őrület minden rettenetét, hogy az a percnyi pixelkép olyan, akár a nyitott ablakon beáramló levegő. Erre még a „tisztító” víz sem képes, amiből oly sok van a színtéren, de ahogy haladunk a történetben, egyre piszkosabb, belekerül és előkerül belőle mindenféle, palackposta, hányás, feladott életek. Andor (Bányai Kelemen Barna) szétmarcangolódik világában: az önfeláldozó fiú az anyja iránti szeretet, a tehetetlenség béklyójában vergődik, az otthonból lett börtön rabja, de Eszteré (Kiss Bora) is, akivel szenvedélyesen megélt szerelmükben valahogy mintha mindig kergetőznének egymással, csak nagyritkán vannak egyazon hullámhosszon, közben még az alkotás kínjai-kételyei is gyötrik.
A nyugalom Bartis Attila azonos című regénye, annak színpadi változata, és a szintén Bartis Attila Anyám, Kleopátra című színdarabjának ötvözéséből született. A színház honlapján ezt írják a 18 éven felülieknek ajánlott előadásról: „Az előadás – cenzúra nélkül kezelve a regény nyelvezetét – a marosvásárhelyi származású szerző által teremtett világ szereplőit vonultatja fel. Az irodalmilag igen értékes realista szöveg tipikusan afrimi hangulatban a misztikumnak, az efemer létezés groteszkségének, az emberi kapcsolatok törékenységének ad helyet. Az előadásnak nem célja a tabudöntögetés; érzelmileg kívánja megérinteni nézőjét: érzelmeket, erotikát, humort, zenét, szövevényes cselekményt, valamint anya-fiú, nő-férfi kapcsolatokat mutat be a szétesés, a szexualitás viszonylatában. Az érzelmileg felforgató előadás a nézői értelmezést, gondolkodást provokálja.”
Bár azt megtanultam magamról, hogy ilyen sok meztelen hátsót – ha mégoly csinos is... – inkább nem szeretek ilyen közelségből látni, sem a macskajaj biológiai folyamatait ilyen életszerűen, mindez kétségtelenül megteszi a hatását, az érzelmi hullámvasút nagyon megvan. A szerelem, a szeretet, a magány, gyötrődés, elmegyógyintézet, élet, halál, mind-mind olyan nyomasztó, hogy a felemás végkifejlet már szinte felszabadít. És a provokáció is bejött, aznap, másnap, azóta is.
A majdnem három óra szünet nélkül a stúdiós széken nagyon hosszú tud lenni. Mégis bármikor újra megnézném. Kár, hogy csak egyszer adták elő Kolozsváron. Akinek Marosvásárhelyen van útja, ki ne hagyja.
Bartis Attila: A nyugalom, rendező: Radu Afrim, díszlet: Adrian Damian, jelmez: Márton Erika. Szereposztás: Andor: Bányai Kelemen Barna; Anya: B. Fülöp Erzsébet; Eszter: Kiss Bora; Jordán Éva: Berekméri Katalin; Rebeka: Nagy Dorottya; Jolika: Biluska Annamária. További szereplők: Bartha László Zsolt, Galló Ernő, Ruszuly Ervin, Varga Balázs, Huszár Gábor, Kölcze Kata, Nagy Péter.
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Átalakult nyilvánosság, kétéltű userek és újságíró bloggerek
Konferencia a felhasználók és a hagyományos média viszonyáról
A felhasználók által készített tartalmak és a média viszonyáról, kölcsönhatásairól szervezett konferenciát május 24-én, szerdán a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) és a BBTE Újságírás Intézete. A Media vs. User Generated Content című konferencián délelőtt négy meghívott tartott előadást ebben a témában, a YouTube-on kialakult új nyilvánosságról, a Facebook fogyasztókra gyakorolt hatásáról, hírversenyről, illetve a blog és újságírás viszonyáról, egymás mellett éléséről. A konferenciát délután kerekasztal-beszélgetés zárta, amely során erdélyi magyar újságírók, szerkesztők, főszerkesztők értekeztek arról, mit tesz a közösségi média, illetve a felhasználó a hagyományos médiával.
Az elmúlt években a kiváltságok bizonyos formáinak elvesztése miatt elégedetlenek a hagyományos (főleg írott) sajtóban szocializálódott újságírók: már nem csak ők a különböző forrásokból származó információk szinte kizárólagos birtokosai, már nem csupán ők szűrik meg, elemzik, s továbbítják a politikai, gazdasági és szociális jellegű híreket. A tömegtájékoztatási palettán már régen megjelentek az alternatív információs csatornák, mi több, jól „befészkelték” magukat a köztudatba. De ezáltal a szakavatott szem által végzett szelekció, az információ ellenőrzése, a források felkutatása és védelme vajon nem sérül-e? Hogyan lehet monetizálni, azaz pénzzé változtatni az új tömegtájékoztatási megnyilvánulási formákat? A kérdésre Glózer Rita, a Pécsi Tudományegyetem szakembere kereste a választ.
Elmondta: az új médiumokkal játszadozó, vagy azokat mondhatni professzionális módon használó fiataloknak nincs intézményi háttere, nem rendelkeznek újságírói szakképzéssel, előttük viszont megnyílt az „új nyilvános színtér”, amelyen keresztül továbbítani tudják különböző formában és formátumban megalkotott hang- és videó-anyagjaikat. Ezek természetesen távol állnak a Habermas által megfogalmazott paradigmáktól, ugyanis nem feltétlenül komoly, közérdekű témákat boncolgatnak, hanem elsősorban személyes jellegűek. Az új médiumokban nem feltétlenül a racionális vita, a deduktív és induktív logika, az elemzés a primér faktor, az új nyilvános színtéren eluralkodnak az indulatok, az érzelmek, megszegik az évtizedekig normának számító szabályokat.
– Bizonyos értelemben hanyatlás tapasztalható. Jelenleg olyan személyek nyilvánulnak meg, olyan témák kerülnek terítékre, amelyeknek eddig nem volt helye. Tulajdonképpen a média demokratizálódásáról beszélünk – fogalmazott a szakember.
Hozzátette: az amatőr média előállítói rendszerint függetlenek, nincs intézményi hátterük, mondhatnánk, hogy nincsenek kitéve az öncenzúrának, mi több, az intézmény részéről sem fogalmazódnak meg igények, elvárások. Az általa tanulmányozott kimutatások szerint a magyarországi tinik egyre sűrűbben néznek különböző képsorokat a YouTube videómegosztó csatornán: a statisztikák alapján elmondható, hogy ez a tevékenység az utóbbi években egyre népszerűbb lett. Míg néhány éve a harmadik leggyakoribb internetes tevékenység volt, tavaly Magyarországon például a második helyre kúszta fel magát a YouTube használata.
– Egyre gyakoribb és népszerűbb a paródia, de legalább annyira elterjedtek a különböző életstílusokat bemutató médiatartalmak, legyen az gasztronómiai, divattal vagy szépségtechnikákkal kapcsolatos platform. Azaz: mit ettem, mit vásároltam, mi van a táskámban, hogyan öltözöm – jegyezte meg Glózer Rita.
Tudatta: a videóblogot működtető fiatalok alkalomadtán igen jelentős bevételre tesznek szert. A médiatartalommal kapcsolatos különböző mértékű jövedelem mellett online áruházakban pólókat, bögréket, golyóstollakat árulnak. A termékelhelyezés bevett szokás, de a felhasználók ezt rendszerint érzékelik, elvetik.
Demény Péter író, újságíró, Nemes Z. Márió költő egyik legutóbbi interjúját idézte, aki elmondta: mobilja már testrészévé vált, a Facebook a létezés egyik meghatározó eleme, amit ha elvesznek, az lassan olyan, mintha levágnák a kezed. Demény szerint ma már nem emberek, hanem számítógépek, kütyük közötti viszonyokról kell beszélnünk.
Rendszertani osztályozásában egyéltűekre és kétéltűekre osztotta a mai társadalmat. Bevallotta, amikor az iskolában tanult a kétéltűekről, azt hitte, ezek mind a két közegben tudnak élni, később világosították fel: az állatnak mind a két közegben kell élnie, másképp elpusztul. Egy kétéltű állat olyan, mint a mai társadalom egy része: online és offline közegben is kell élnie, másképp nem tud megmaradni. A kétéltű még tudatos felhasználó, a Facebookon szembeáramló adatok közül próbál szelektálni, küzd a lassúságért, kacérkodik a kilépéssel, viszont soha nem lépne ki, „a user generál, miközben generálva is van”.
Ám Demény szerint léteznek egyéltűek is, akiknek gondolkodásuk bináris, nem olvasnak mást csak a netet, és az ott található információkat mind elhiszik. Az egyéltű user csak generálva van, elfogadja az új közösségi médiás világrendet, meg sem gondolja, talán létezik-e más. Az egyéltű médiafogyasztására a sebesség jellemző, ellenőrizetlen, nem válogat, ugyanolyan hírértekkel bír, ha valaki kutyát vett, meghalt egy nap háromszor ugyanaz a világsztár vagy a HVG egy elemző cikke.
Botházi Mária, a BBTE egyetemi oktatója előadásában az erdélyi magyar hírportálok 2017 januárjánák tíz legnépszerűbb cikkéről készült elemzését mutatta be. A négy legnagyobb erdélyi hírportál – Transindex, Maszol, Székelyhon és a Főtér – elemzésekor az oktató a kattintásokat mérte, a témákat, stílust, címet és leadet vizsgálta.
Médiafogyasztás az erdélyi magyar online térben: van-e értelme a hírversenynek? című előadásában Botházi meg is válaszolta a címben megfogalmazott kérdést: szerinte nincs értelme az erdélyi magyar hírportálok esetén a hírversenynek, sokkal fontosabb az egyedi hangnem, önálló stílusjegy, illetve a téma.
A beszélgetés során Cseke Péter kiemelte, a Facebook mint tényező fontos a magas olvasószám generálásában. Egy cikk népszerűsége függ a Facebook-lájkoktól, a poszt szövegétől, illetve a kommentek számától is. A kommenteknek nagy szerepe van egy cikk népszerűségében, több olvasó tér vissza egy-egy Facebook-poszthoz, portálon található cikkhez, a kommentek miatt. Makkay József elmondta, miután bevezették a regisztrációhoz kötött kommentelést, megszüntetve így az anonim hozzászólás lehetőségét a weboldalaikon, a hozzászólok 70-80 százalékát elvesztették.
Cseke Péter és Balázsi-Pál Előd is igénybe vette már a Facebook reklámozási lehetőségeit, hogy egy-egy cikket promováljanak a közösségi médiában. A Maszol-nak ezzel az a célja, hogy a minőségi tartalmakat megerősítse. Azt is figyelembe veszik a cikkek kiválasztásánál, hogy olyan tartalom legyen, ami olvasottságot generál. A Transindex is minden esetben saját anyagot hirdet, viszont ők játszadoztak már azzal a lehetőséggel is, hogy meghatározott célcsoportnak reklámozzanak. Ám hiába a sok lájk, ezek nem konvertálhatóak bevétellé, így a sajtótermékek továbbra sem tudják magukat fenntartani a piacról.
Újvári Ildikó elmondta, a Szabadság saját magával fut versenyt, megpróbálja a szerkesztőség a szabadsag.ro weboldalt hírportálként működtetni. Mindezt úgy, hogy ne rontsa a nyomtatott újságot, de visszacsalja az olvasót a weboldalra. Elkülönítik a kettőt, a szerkesztőség megpróbálja párhuzamosan fenntartani őket.
Az újságírók abban megegyeztek: az olvasók már a közösségi média megjelenése előtt befolyásolták a hagyományos média működését, az olvasók által készített tartalmakat már régebb is felhasználták, az olvasó mint hírforrás már régóta bevált technika az újságírásban.
– A user generated content mindig is létezett, csak a közeg változott meg, amelyben működik. A felhasználóknak gyakran könnyebb tartalmat előállítani, mint az újságíróknak – mondta el a Transindex főszerkesztője. A romániai tüntetéseket hozták fel példának, elmondva: míg egy televízió kivonul egy eseményre, hogy azt élőben közvetítse, időigényes. Ez alatt az idő alatt a felhasználók már rég közvetítik a történéseket, de a Facebookon. A média szerepe ebben az, hogy egybefoglalja a felhasználók által készített tartalmakat, háttérinformációkkal lássa el.
A hitelesség kérdése is felmerült a beszélgetés során, kiben bíznak meg a felhasználók, kit tekintenek szakértőnek az olvasók, kiről hiszik, hogy hozzá tud érdemben szólni egy adott témához. A felhasználók manapság jobban bíznak az emberekben, mint a sajtóban, a közösségi médiában ismerősről ismerősre terjednek a tartalmak, így a felhasználó hitelesebbnek tart egy ismerős által megosztott tartalmat, mint egy cikket, ami a sajtóban jelent meg. A sajtó hitelességének csökkenéséhez hozzájárul a számos propagandacsatorna megjelenése, vagy a blogok elterjedése, amelyek magukat alaptalanul sajtóterméknek képzelik, így egyértelmű reakció az olvasó részéről, hogy az ismerősben, rokonban jobban bízik, mint a sajtóban.
Az idősebb korosztályra jellemző, azt hiszi el, amit látott a tv-ben, olvasott az újságban és hallott a rádióban, a fiatalok körében elterjedt jelenség, hogy azt hiszik el, amit olvastak az interneten. Ám nem minden valós, ami az interneten terjed.
A konferencia során kiderült, a felhasználók a közösségi média megjelenése előtt is hatást gyakoroltak a média működésére, az általuk készített tartalmakat már azelőtt felhasználták a sajtóban. A közeg, amelyben a felhasználók által készített tartalmak terjednek, megváltozott, felgyorsult, az internet számos lehetőséget tárt fel, blogok, közösségi média, amelyek segítségével a felhasználók megoszthatják, szélesebb körben terjeszthetik saját tartalmaikat, véleményüket, meglátásaikat. Ám ezek nem feltétlenül hatnak negatívan a média működésére, egymás mellett is tudnak létezni, csak szelektálni kell.
A közösségi média megváltoztatta a sajtó működését, új teret hozott létre a médiatermékek terjedésére, új nyilvánosság látszik kialakulni. A médiatartalmakkal a felhasználók leggyakrabban a Facebookon kerülnek kapcsolatba, nem ők keresik a híreket, azok mennek szembe velük, jelennek meg a Facebook-hírfolyamban, akár hirdetés formájában. Viszont a Facebook-hírfolyam nem a hiteles forrásokból származó tartalmak gyűjtőmedencéje, számos, saját magát médiaterméknek, hírforrásnak vélő csatorna valótlan, ellenőrizetlen információkból összeállított tartalmai is ide kerülnek, macskás videókkal, kisbabás felvételekkel, tegnapi vacsorákról készített képekkel, szelfikkel együtt. A felhasználóknak tudatos „userekké” kell vállniuk, akik nem hisznek el, osztanak meg gyanús forrásból származó tartalmakat, tudatosságukkal, szelektálásukkal hozzájárulva az ellenőrzött információkból származó anyagok terjedéséhez.
– Arra a következtetésre jutottam, hogy az erdélyi magyar olvasó, ha ezeket az oldalakat nézi, eltérő kínálatot keres. A kolozsvári székhelyű portáloknál, hogyha az elemzett cikkeket nézzük, teljesen eltérőek voltak a legkattintottabb anyagok, tulajdonképpen a tematizáció, a hangvétel a meghatározó a sajtópalettán, illetve az, hogyan kerül az olvasó kapcsolatba a tartalommal – mondta el az előadása végén Botházi Mária.
Az egyetemi oktató elemzésében kitért arra is, hány egyedi látogatója van a különböző weboldalaknak (hány látogató keresi fel úgy a portált, hogy beírja a böngészőbe annak webcímét), illetve arra is, a látogatók hány százaléka érkezik közösségi oldalakról, főleg a Facebookról. A legnagyobb egyedi látogató aránya a Transindexnek volt januárban, a többi hírportál esetében az olvasók zöme, megközelítőleg 80 százaléka Facebookról érkezett a hírportálra.
Kecskés István magyarországi meghívott, újságíró, blogger Az újságíróból blogger – a sajátos törzsfejlődés címmel tartott előadást, amelyben azt taglalta, mi a különbség újságíró, újságírás és blogger, blogolás között. Kecskés szerint az újságírás egy szakma, míg a blog egy stílus, az újságíró tanul, a blogger csak regisztrál egy felületen, és már bloggernek is hívja magát. Szerinte a blog a véleménynyilvánítás színtere, a „blogger pedig mindenhez érthet, még ahhoz is, amihez nem”.
Arra a kérdésre, hogy lehet-e az újságíróból blogger, Kecskés válasza az volt, hogy igen, az újságíró a blogon egy másik arcát mutathatja meg. Az előadó szerint a Facebook is lehet mikroblog, ha ő, Kecskés István, mint újságíró, és nem mint magánszemély oszt meg tartalmakat.
Szerinte az út visszafele is járható, lehet blogból is hírforrást faragni. Elmondta ez „egy bonyolult fejlődés, de szinte minden esetben a véleményműfaj alakul át”: a blogger a véleményírásból elrejti a véleményt, így alakulhat át hírré.
A blogok népszerűségének hátrányairól is beszélt a meghívott: számos blog beszáll a hírversenybe, míg rengeteg blogra ellenőrizetlen, hamis információk kerülnek fel, megtévesztve az olvasót. Elmondta, egyik legnagyobb magyarországi blogot egy autószerelő-műhelyben üzemeltetik, két olajcsere között töltenek fel valami tartalmat. Lájkvadásznak címkézte a blogok egy fajtáját, amelyek a bevételért mindent megtesznek. Hangzatos címekkel, becsapós tartalmakkal csalják oldalukra az olvasókat, a hamis informálással nem foglalkoznak, csak a klikkekért járó bevétellel.
Szabadság (Kolozsvár)

Kulcsár-Terza József: Be kell terjeszteni az autonómiastatútumot
Jó és fontos a közigazgatási törvény módosítására benyújtott javaslatcsomag, de ez még nem elegendő – véli Kulcsár-Terza József képviselő. Sok gondra – az anyanyelv és a szimbólumok használatára – megoldást nyújtana, de az autonómiaköveteléseket nem váltja ki, éppen ezért fontolóra kell venni a statútum mihamarabbi parlamenti beterjesztését – véli az MPP-s politikus.
„Ha normális országban élünk – amint azt a miniszterelnök szereti hangsúlyozni –, akkor elfogadja a parlament az RMDSZ által hét elején beterjesztett javaslatcsomagot. Ha leszavazzák, vagy halogatják vitáját, akkor baj van, és ezt nem szabad majd szó nélkül hagyni” – fejtette ki Kulcsár-Terza. Tudomása szerint volt egyeztetés a kormánypártokkal, de az idő mutatja meg, mennyire veszik azt komolyan. Ha egy hónapon belül semmilyen elmozdulás nem történik, akkor lépniük kell, annál is inkább, mert az RMDSZ vezetői több ízben nevezték az SZDP-vel kötött egyezségük szakítópróbájának javaslataik elfogadását. A képviselő kitart korábbi álláspontja mellett: minél hamarabb, még idén be kell terjeszteniük az autonómia¬statútumot, ha jövőre, a nagy román centenárium évfordulójára halasztják, a románok heccként értelmezhetik. Meglátása szerint ennek prioritást kellene élveznie, közösen kellene kiállniuk az egyetlen, mindenki által elfogadott autonómiatervezet mellett.
Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A közigazgatási törvény módosításakor a szankciók kapcsán számít nagy ellenállásra az RMDSZ
Miért fordítja félre a román állam a fejét, ha kisebbségi ügyekről van szó, és miért akart bekavarni a külügy a FUEN Kongresszusának – erről is beszélgettünk Kelemen Hunorral A politika belülről friss kiadásában.
Közigazgatási törvény módosítása a kormánypártokkal kötött parlamenti együttműködés szakítópróbája lehet. Erről, illetve a FUEN kolozsvári kongresszusa kapcsán tapasztalt román viszonyulásról és a kisebbségi érdekérvényesítés európai lehetőségeiről beszélgetett Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel A politika belülről friss kiadásában Balázsi-Pál Előd, a Transindex felelős szerkesztője. A műsort vasárnap, május 28-án 18 órától sugározza az Erdélyi Magyar Televízió, de az Erdély FM-en is meghallgatható, illetve kivonata alább olvasható. A beszélgetés második, az RMDSZ Kongresszusának témáiról, illetve az oktatás problémáiról szóló részét hétfőn közöljük.
- Az elmúlt hónapokban gyakran mondta azt, hogy a puding próbája az evés, amikor arról érdeklődtem, mennyire működik a kormánypártokkal kötött megállapodás. Úgy tűnik, hogy az RMDSZ felszolgálta a desszertet, hiszen benyújtotta azt a törvénykezdeményezést, amely 10%-ra csökkentené a nyelvhasználati küszöböt.
Kelemen Hunor: A 215-ös törvény módosításáról van szó, és az anyanyelvhasználati küszöb 20%-ról 10%-ra való csökkentése a tervezetben szereplő módosításoknak csak egyike. Számos más olyan rendelkezés van, amely szerintem a törvényt jobbá, az anyanyelvhasználatot zökkenőmentesebbé teszi.
A tervezet ki is terjeszti az adminisztrációban az anyanyelvhasználatot, mert bevettük a prefektúrák mellett a dekoncentrált intézményeket, bevettünk minden olyan intézményt, amely annak az önkormányzatnak, vagy annak a településnek a területén működik. Ugyanis nem lehet, hogy a törvény csak az önkormányzatokra vonatkozzon, és ne vonatkozzon más intézményekre, beleértve például a formanyomtatványok kérdését is. Ugyanakkor az utcanévtáblákra, iránymutató táblákra is kitér, ugyanis az elmúlt esztendőkben ezek kapcsán rengeteg vita volt. Van, aki így értelmezte a törvényt, van aki úgy, és ezt is tisztázni kellett. Alternatív küszöböt is javasolunk, mert vannak olyan települések, Temesvár vagy Arad, hogy csak kettőt mondjak, ahol a magyarság aránya folyamatosan csökkent, és a 10%-os küszöb alá ment, de még mindig ezres, tízezres nagyságrendű, tehát jelentős számú közösség él ott. Ilyen esetben az alternatív küszöb bevezetése azt tenné lehetővé, hogy ezek a hagyományos kisebbségi közösségek is élni tudjanak a nyelvi jogokkal ott, ahol ilyen vagy olyan okok miatt, például a múlt században a 70-es, 80-as években az erőszakos betelepítés miatt, majd a 90-es évek belső migrációja miatt változtak és folyamatosan változnak az etnikai arányok. Ami legalább ugyanilyen fontos a törvénytervezetben, az a szankciók kérdése. Ugyanis az elmúlt évek azt is bebizonyították, hogy ez a törvény, és még számos más törvény szankciók nélkül nem működik jól. Tehát szankciókat javasolunk ebben az esetben – ez pénzbírságot jelent, nem börtönbüntetést, ahogy egyesek az első pillanattól kezdve a román médiában félremagyarázták, és azt mondták, hogy be akarjuk záratni a polgármestereket, önkormányzati vezetőket, akik nem alkalmazzák a törvényt. Szó nincs erről, itt pénzbírságról beszélünk. Szóval bevezetnénk azokat a szankciókat, amelyek a törvény alkalmazását biztosabbá tennék. Még van egy dolog, ami előre mutat: az írtuk bele a törvénytervezetbe, hogy a nyelvi, etnikai, vallásos szimbólumok használatáról az önkormányzatok döntenek egy településen belül. Ez tulajdonképpen megoldaná azt a kérdést, amely rengeteg vitára adott okot az elmúlt években. A prefektusok folyamatosan támadták, különösen Székelyföldön azt, aki a székely zászlót használta. De én azt gondolom, ez egyébként is a világ legtermészetesebb dolga, hogy az önkormányzat döntse el, hogy egy településen az állami szimbólumok mellett milyen helyi, regionális identitáshoz tartozó szimbólumokat használnak a hivatalos intézmények, akár. Azt gondolom, hogy ez egy jó törvénytervezet, figyelembe vettünk különböző ajánlásokat, mert a 10%-os küszöb esetében már volt nemzetközi, Európa Tanács által megfogalmazott ajánlás, és figyelembe vettük a 2001 óta és különösen az elmúlt 5-6 évben összegyűlt tapasztalatokat is.
- Említette a szankciókat, mekkora bírságokról lenne szól?
- Elég nagyok ezek a bírságok, így első hallásra. Több büntetés van, amit mi bevezettünk ebbe a tervezetbe, elmennek 4-6 ezer lejig. Mivel ez egy adminisztratív szankció, pénzbírság jellegű rendelkezésről van szó, ez végigjárná azokat az utakat, amelyeket ilyenkor végig lehet járni: tehát meg lehet támadni a bíróságon, és a bíróság eldönti, hogy igaza volt-e vagy sem annak, aki kirótta a szankciót. Tehát ez is abban a jogállami keretben működne, mint a többi más szankció, nem az van, hogy valaki megírja a nyugtát, és akkor azonnal fizetni kell.
- Ilyen esetben a polgármestert vagy a polgármesteri hivatalt, tehát a személyt vagy az intézményt bírságolják meg?
- Az előírás szerint különböző helyzetek vannak. Van, ahol az önkormányzatot teszi az anyanyelv-használat felelősévé, hiszen egy polgármesteri hivatalban egy településen, ahol bizonyos kérdésekben az önkormányzatnak kell eljárnia, ott az önkormányzat a felelős a törvény alkalmazásáért, például ha az utcanévtáblák kihelyezéséről beszélünk. Ha decentralizált intézményekről beszélünk, akkor az nyilván nem a prefektúrának a felelőssége, hanem azé az intézményé, amely egy bizonyos területért felelős: tanfelügyelőség, munkaügy, nyugdíjosztály stb. Ezek mind-mind abban az intézményi rendszerben működnek, amely egy-egy város, megye, tehát önkormányzat területén működik. Van, ami a helyi, van, ami a megyei önkormányzathoz tartozik, de van olyan is, amely csak a megyeszékhelyen működő intézményekhez tartozik.
- Egyeztettek a PSD-vel, az ALDE-val a törvénytervezet kapcsán?
- Mi decemberben-januárban jeleztük a szándékunkat, hogy egy ilyen törvénytervezettel készülünk, illetve én ezelőtt egy hónappal odaadtam a kormánykoalíció mindkét pártja vezetőjének, Tariceanunak és Dragneának a törvénytervezet szövegét magát. És több mint egy héttel ezelőtt volt még egy rövid beszélgetés, amikor mondtam, hogy ezen a héten benyújtjuk a tervezetet. Nem mentünk a tárgyalásokkal részletekbe, az elvekről beszéltünk. Azt láttam, hogy a szankciók kapcsán merült fel a legtöbb kifogás. De valószínű, hogy más területeken is lesznek majd módosító javaslataik.
Úgy fog ez működni, hogy mi sürgősségi eljárást kérünk a képviselőházban, a szenátusban ennek a törvénytervezetnek a megtárgyalására, és a szakbizottságokban – mert ez a közigazgatási, kisebbségjogi szakbizottságba mindenképpen bekerül véleményezésre – lesznek módosító javaslatok. A módosító javaslatokat kell tudnunk úgy alakítani azokkal, akik ebben a kérdésben partnerei lehetnek a szövetségnek és az erdélyi magyaroknak, hogy egy elfogadható változattal jöjjünk ki, tehát hogy a magyar közösség is azt lássa, hogy a nyelvi jogok területén van a románokban nyitottság, lehet előre lépni, és nyilván, ahol ők úgy érzik, hogy nem elfogadható a tervezet, találjunk egy olyan megoldást, ami mindenkinek jó.
Minden tervezet megszavazása egy kompromisszumnak az eredménye, ritkán találni olyan tervezetet – még a kormány által előterjesztettekben sem fordul elő gyakran – hogy ne legyen kisebb vagy nagyobb módosítás. Tehát én arra készülök, hogy a szakbizottsági vitákban lesznek módosító javaslatok. Aztán meglátjuk, hogy milyen támogatást élvez ez a tervezet. Azt gondolom, hogy Romániában, 2017-ben az égvilágán semmi gondot nem kell okozniuk azoknak a javaslatoknak, amelyeket mi előterjesztettünk, mert gyakorlatilag a már létező nyelvhasználati jogokat tisztázza, egy kicsit bővíti és részletezi bizonyos helyzetekben. Tehát olyan radikális áttörés a szankciók kivételével és a helyi szimbólumok kérdésén túl, ami eddig nem volt a törvényben, nem is lenne. Az alternatív küszöb, elismerem, egy új megközelítés, de egy néhány héttel ezelőtt elfogadott törvényben, az egészségügyi és szociális intézményekről szóló törvényben, ahol a nyelvhasználatot bevezettük, ott az alternatív küszöbnek már helyet találtunk, és az alkotmányosság próbáját kiállta, tehát ilyen szempontból is azt mondom, hogy nagy megrázkódtatásokra én nem számítanék, de a fene tudja, hogy ki, mikor, milyen szempontokat vesz figyelembe, amikor egy-egy kérdésről dönt.
- Az, hogy az egészségügyi törvény módosítását utólagosan az ellenzéki pártok megtámadták az alkotmánybíróságon, vajon előre vetíti azt is, hogy hogyan fognak viszonyulni a közigazgatási törvény módosításához?
- Amikor én Traian Băsescunak mondtam, hogy miért kellett megtámadnotok ezt a törvény az Alkotmánybíróságon, nem is értem, hogy mi a probléma, akkor ő a szokásos laza stílusában, nagy hahotázás közben azt mondta, hogy soha ne számítsál rám. Én mondtam, hogy soha nem is számítottam rád, de most nem ez a kérdés, hanem az, hogy ennek most mi értelme volt. Azt gondolom, hogy ők teljes egészében annak a szemléletnek a rabjai, hogy amit a másik oldal támogat, azt én nem támogatom. Tehát, ha most a PSD-ALDE támogat valamit, akkor minden bizonnyal a PNL és a PMP nem fogja támogatni, vagy legalábbis megpróbál valamilyen ürüggyel szembefordulni. Ez nem jelenti azt, hogy nincsen közöttük meggyőződéses nacionalista, mert van, mindenik pártban van, még az USR-ben is van, láttuk, mindenhol vannak meggyőződéses nacionalisták. De sajnos ez a szemlélet ebben a pillanatban nem változtatható általunk. Én azt szeretném, ha eljönne az a pillanat, amikor a román politika jelentős része (mert nem mondom, hogy egyhangúlag) elfogadná azt, hogy a többség-kisebbség viszonyát nem kell a napi politikai csatározások témájává tenni. Mert rengeteg olyan kérdés van, ahol egymást lehet kínozni, gazdaságtól külpolitikáig. De ne ez legyen az a kérdés, ahol egymást pofozzák, mert tulajdonképpen ezzel bennünket pofoznak.
- A múlt héten zajlott Kolozsváron a FUEN Kongresszus, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának a kongresszusa, aminek szerintem az egyik legérdekesebb részletkérdése az volt, hogy a román kormány, illetve a román állam nem képviseltette magát gyakorlatilag semmilyen szinten. Hiszen sem az államfő nem küldött üzenetet, sem a miniszterelnök, a külügyminiszter sem, aki tudtommal szintén meg volt hívva az eseményre.
- Persze, ő is, meg az európai ügyekért felelős miniszterasszony is.
- Mivel magyarázható ez az elfordulás?
- Több magyarázata is van ennek. Egyrészt, ők továbbra is úgy tekintenek a kisebbségekre, a magyarságra a román állam egy bizonyos szegmensében – én most nem tudom, hogy ezt hová kell helyezni, de a külügyminisztériumi szemléletben ez tetten érhető – mint valami idegen testre, ami zavarja az állam normális működését. Elmondják, hogy mintaértékű megoldást találtak a kisebbségekre, ami egy nagy hazugság. Akkor is nehéz lenne komolyan venni egy ilyen mondatot, ha eljöttek volna a FUEN Kongresszusra. Mert addig, amíg nem mondjuk mi, erdélyi magyarok, hogy meg vagyunk elégedve azzal a jogi kerettel, amit a román állam a kisebbségvédelemre, az identitás megőrzésére és erősítésére elfogadott, addig én nem gondolom azt, hogy másnak a szentenciáit el lehet fogadni. Ez olyan, mintha én azt mondanám a szomszédomra, hogy nem beteg, már meggyógyult. Mindenki látja, hogy haldoklik, de én azt állítom, hogy nincsen semmi baj vele, jól érzi magát, hát nézzék meg, nyitva az ablak, szellőztetünk a lakásában, kitesszük az ablakba, mindenki látja, kedves a nagymama, hozzák a nyugdíjat. Nem lehet ezt így megközelíteni. Én azt mondtam, hogy ez az egyik probléma.
A másik probléma meg az, hogy nem akarják elfogadni, hogy a kisebbségi ügyeket európai szinten is meg kell tudni közelíteni. Hogy ezek emberjogi kérdések, és hogyha az emberi jogok ügye egy európai uniós ügy, hogyha ez egy általános elv, egy olyan érték, amelyet mindenhol védenek, és nem hagyják, hogy csak az államok a saját belügyüknek tekintsék, a kisebbségi jogok is az emberi jogoknak egy jelentős részét képezik. Tehát ez sem lehet belügye egy államnak, Romániának például.
Másrészt pedig azt gondolom, hogy van valami hihetetlenül rossz, régi mechanizmus, amit a külügyminisztérium hoz magával, és amit a többi állami intézményre is úgymond rá akar erőlteti. És ezt már láttuk a Minority SafePack elindításánál is, amikor ők arról beszélnek, hogy a román államnak a konszolidált álláspontja az, hogy a Minority SafePack egy probléma, azt nem szabad elfogadni. Én kérdeztem akkor is, amikor nekem volt egy éles vitám az akkori külügyminiszterrel, hogy már meg ne haragudjon, de ezt a konszolidált álláspontot ki alakította ki? Mert ha létezik egy konszolidált álláspont, akkor több félnek, többek között a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek is meg kellett volna valakinek kérdeznie az álláspontját. Mert számtalan érvünk van amellett, hogy miért jó a Minority SafePack, miért hasznos egy ilyen kezdeményezés.
Szóval ilyen jellegű problémákat látok én, és ezen nem tudom, hogy hogyan lehet túllépni, hogyan lehet egyik napról a másikra ezen változtatni. Mert ez egy régi örökség, amit cipelnek. Időnként beteszik a sarokba, úgy tesznek, mintha már elfeledték volna, és amikor aztán jön egy éles helyzet, akkor előveszik.
A diplomáciában, a külügyminisztériumban amit én leginkább kifogásolok, hogy évek óta nincsen hangja a román diplomáciának. Történnek körülöttünk a dolgok, a régióban, Európában, és Románia nem hallatja a hangját, mindenről lekésik. Követ bizonyos álláspontokat, bizonyos más szereplőknek az álláspontját. Amikor viszont a magyarokról van szó, akkor olyan aktívak lesznek, mintha hirtelen Red Bullt ivott volna mindenki reggeltől estig, és felpörögnek, és megtesznek mindent, öt-hat államot megszólítanak, hogy legyen egy közös front a Minority SafePack ellen az Európai Unióban, levelet írnak Junckernek, majd letagadják, de kiderül, hogy hiába tagadják, mert van levél, stb. Tehát hihetetlen nagy sebességbe kapcsolnak, amikor rólunk van szó.
- Egyébként mennyire személyfüggő a külügynek a hozzáállása? Ugye Meleșcanu esetében azért nem lehet azt mondani, hogy ő arról lett volna híres, hogy kisebbségellenes, vagy magyarellenes lett volna. A román-magyar viszonynak a javítását is tőle várták sokan.
- A diplomáciában, a külügyminisztériumban amit én leginkább kifogásolok, hogy évek óta nincsen hangja a román diplomáciának. Történnek körülöttünk a dolgok, a régióban, Európában, és Románia nem hallatja a hangját, mindenről lekésik. Követ bizonyos álláspontokat, bizonyos más szereplőknek az álláspontját. Amikor viszont a magyarokról van szó, akkor olyan aktívak lesznek, mintha hirtelen Red Bullt ivott volna mindenki reggeltől estig, és felpörögnek, és megtesznek mindent, öt-hat államot megszólítanak, hogy legyen egy közös front a Minority SafePack ellen az Európai Unióban, levelet írnak Junckernek, majd letagadják, de kiderül, hogy hiába tagadják, mert van levél, stb. Tehát hihetetlen nagy sebességbe kapcsolnak, amikor rólunk van szó. Egyébként mennyire személyfüggő a külügynek a hozzáállása? Ugye Meleșcanu esetében azért nem lehet azt mondani, hogy ő arról lett volna híres, hogy kisebbségellenes, vagy magyarellenes lett volna. A román-magyar viszonynak a javítását is tőle várták sokan.
- Meleșcanu egy nagyon komplex figura, maradjunk annyiban. Mint minden régi vérbeli diplomata, azért nagyon tudja azt, hogy hogyan kell dolgokat másképpen láttatni, mint ahogy egyébként a valóságban vannak. Én azt gondolom, hogy személyfüggő akkor, hogyha van egy nagyon határozott és egy nagyon erős külügyminiszter, és egy nagyon erős államelnök. Mert Romániában a külpolitikát két helyen rakják össze, két helyről vezetik, az államelnöki hivatalból, illetve a külügyminisztériumból. És hogyha tudnak egy pontos irányt szabni, akkor a diplomácia, tetszik, nem teszik, nálunk is, máshol is, követi a politikai döntést, a politikai akaratot. Ha nincsen egy ilyen erős akarat, szemlélet, akkor nyilván, hogy ők gyártják az anyagokat, hozzák a régi reflexeket, a beidegződéseket, mert ez egy nagyon szigorú, fegyelmezett rendszer. És a politikus gyakorlatilag abból rakja össze a saját döntésnek tűnő álláspontját, amit a külügy felszolgál neki. És ez a probléma ma Romániában, hogy nincsen egy olyan erős ember, nincsen egy olyan figura, aki a külpolitikában azt mondaná, hogy erre menjünk, és ehhez igazítjuk a különböző más döntéseinket. Én ezt ma nem látom, vagy hogyha van, akkor nagyon elrejtették, mert az elmúlt években nem tűnt föl, hogy lenne valahol egy ilyesmi. Inkább az van, hogy a régi begyepesedett szokásaikat újra és újra előveszik, és leteszik a kormányfő asztalára, leteszik az államelnök asztalára, leteszik a külügyminiszter asztalára, és ebből főznek.
- Az előbb említette már a Minority SafePacket, amelynek támogatására Uniós szinten legalább hét tagállamból kell összesen egymillió aláírásnak összegyűlnie. Az RMDSZ azt vállalta, hogy 250 ezer aláírást fog összegyűjteni ennek a támogatására. Nekem nagynak tűnik ez a szám, főleg azért, mert a tapasztalatom az, hogy az erdélyiek kevésbé figyelnek az európai ügyekre, kevésbé lehet őket megszólítani európai témákkal. Hogy lehet közelebb vinni hozzájuk ezt az ügyet?
- Ez nem egy európai ügy. Ez egy magyar ügy nekünk, amit ki akarunk vinni Európába. Akkor válik európai üggyé, ha erősnek látszunk, ha erősek vagyunk, ha fel tudjuk mutatni, hogy itt van egy nagy közösség. Ez elsősorban a mi ügyünk. Európának akkor leszünk fontosak, ha mi magunkat fontosnak látjuk, fontosnak gondoljuk, és fel tudjuk mutatni az akaratunkat.
Én ezért azt mondtam, s azt mondom mindig, hogy nekünk az Európai Unióba többek között azért kellett menni, azért kell ott lennünk, hogy a kisebbségi ügyeket az EU-s intézményekben is megjelenítsük, és keressük meg azokat a mechanizmusokat, amelyeken keresztül azt a kettős mércét, ami ma Európában létezik a kisebbségek kezelésében, ki lehet küszöbölni. Nekünk a mi ügyeinket kell európai üggyé tennünk, uniós üggyé tennünk. Ezért mondtuk, hogy a 200-250 ezer aláírás összegyűjtése nem lehetetlen. Mi egyébként össze szoktunk gyűjteni 300 ezer aláírást akkor, amikor egy-egy jelölésnél, választások előtt szükséges az aláírások összegyűjtése, és pontosan azért hagytuk szeptemberig, hogy tudjuk előkészíteni rendesen az aláírásgyűjtés szervezését, kommunikációját, és amikor nekifogunk, akkor egyértelmű legyen az, hogy nem hónapokig elhúzva-nyúzva, téve-véve próbáljuk ezt összegyűjteni. Attól leszünk az EU-ban szereplők, ha fel tudjuk mutatni a közösség akaratát. Ha nem tudod felmutatni, akkor nem vesznek komolyan, akkor azt gondolják, hogy gyenge közösség vagy, nem létezel, nincsen akaratod – ez így van más ügyekben is, a gazdaságban, a geopolitikában, és rengeteg olyan kérdésben, ahol az államok vagy közösségek az akaratukat érvényesíteni próbálják. Kisebbségi ügyekben ez még inkább így van.
Az Európai Unió, vagyis a Szén- és Acélközösség az ötvenes években nem azért jött létre, hogy azzal foglalkozzon, hogy mi van az őshonos kisebbségekkel. Az európai békét akarták megteremteni egy gazdasági együttműködéssel. És ez bővült folyamatosan. 2017-ben ott tartunk, hogy egy újabb reform előtt állaz EU, ma már a franciák és a németek is elismerik, hogy hozzá kell nyúlni a maastrichti szerződéshez, hozzá kell nyúlni az alapszerződésekhez, tehát egy reform előtt állunk. Nem vagyok biztos benne, hogy ez az Európai Parlament 2019-es mandátumának vége előtt megtörténik, de megkezdődött már egy nagyon alapos gondolkodás az uniós reformról.
Az elmúlt 50 évben folyamatosan bővült az Európai Unió és az együttműködésnek a kerete. A további bővülés, a további újragondolás, ennek reformja lehetővé teszi azt is, hogy a kisebbségi ügyeket is bevigyük. Rengeteg olyan kérdés, ami ma európai uniós hatáskör, az ötvenes-hatvanas-hetvenes években nem volt az európai gazdasági közösségnek a hatásköre. Ezért ezt nem lehet úgy tekinteni, mint egy bibliát, mint egy égi szentenciát, hogy nem lehet hozzátenni semmit, nem lehet elvenni belőle semmit. Az EU folyamatosan alakul, és alakulni fog a következő évtizedekben is. Nem gondolom, hogy a mi nemzedékünkkel ez majd eljut egy olyan fázisba, amikor évszázadokig nem kell majd hozzányúlni, ez ki van zárva. maszol.ro

Nem könnyű a búcsú, de szükséges rossz az ismeretlen feltárásához
Mindenféle „jóval” tarisznyálták fel a ballagó diákokat
Rengeteg jókívánsággal, biztató szóval és szívből jövő tanáccsal tarisznyálták fel az iskolától búcsúzó diákokat tanáraik a hétvégén zajló ballagások alkalmával. Öt kolozsvári magyar tannyelvű oktatási intézmény – a János Zsigmond Unitárius Kollégium, a Kolozsvári Református Kollégium, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum, a Brassai Sámuel Elméleti Líceum, a Báthory István Elméleti Líceum –, valamint a Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium magyar tagozatának végzősei köszöntek el iskolájuktól, attól a a helytől, amely tizenkét éven keresztül második otthonuk volt, illetve tanáraiktól, akik sokszor a szülők helyetteseiként vigyáztak rájuk, nevelték és tanították őket. A búcsú az intézménytől, a pedagógusoktól és diáktársaktól sohasem könnyű, de szükséges rossz a következő életszakasz, a számukra még ismeretlen lehetőségek feltárásához. A felszólalók zöme azt kívánta, az úton, amelyen most a fiatalok elindulnak, találják meg életük célját.
Még egy bíztató ölelés
„Szépek vagytok, kicsit még meg szeretnénk ölelni titeket, bíztatásként, mielőtt elmennétek, mielőtt rohanássá válik a szemlélődés, mielőtt feladattá válnak az álmok”, nézett végig a szószékről a két végzős osztály fiataljain az áhítatot tartó Solymosi Zsolt vallástanár, a János Zsigmond Unitárius Kollégium aligazgatója a kollégisták ballagási ünnepségén, amelynek a hagyomány szerint a belvárosi unitárius templom adott otthont. Szülők és tanárok számára egyaránt ez az a perc, amikor elnézve felnőtté vált csillogó szemű gyerekeiket „minden megtérül” – mondta az immár a sokadik végzős nemzedéket útjára bocsátó nevelő.
Ünnepi beszédet mondott Popa Márta, a kollégium igazgatója, aki arról szólt, milyen csodálatos átalakuláson ment át a felnőtté vált gyermek az iskola tizenkét évében. A „pillangóvá válás” mögött azonban nehéz küzdelem áll – ez a természet rendje. De ezeket az átalakulásokat, újjászületéseket élvezni kell, ezt kívánja a végzősöknek is. Az igazgató zárásul Kassákot idézte: „Aki elment, az elment, de aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.”
Bálint Benczédi Ferencz unitárius püspök útravalóul elmondta: a fiataloknak nem csak tudásra, hanem erős hitre is szüksége van, ebben az iskolában pedig mindkettőre felkészülhettek. „Az alkotás Istentől kapott feladat, ez ad értelmet az életnek, gyarapítani kell ezt a szép világot. De nem csak acélból és betonból, hanem szeretetből is. Építsétek Isten házát, hogy otthon érezhessük magunkat ebben a világban!”, fogalmazott a magyar unitárius egyház vezetője.
A búcsúztatás az elsősök „bölcs és hasznos” tanácsaival folytatódott, amelyeket Székely Benczédi Gellért és Oszoczky Júlia tolmácsolt. A tizenegyedikesek részéről Finta Klára mondott beszédet, a ballagók gondolatait az évfolyamelső kollégista diák, Gáncsa Noémi-Brigitta fogalmazta meg.
A Péterffy Gyula énekkar (karnagy: Ercsey Ravasz Ferenc) ajándékdalának sikeréhez nélkülözhetetlen volt Garfield Adrienne (zongora), Nagy-Betegh Kamilla (szintetizátor), Lázár Izabella Laura (gitár), Fekete Tekla és Szász-Zsiga Nikolett (hegedű) közreműködése.
Az ünnepség a tanulmányi, illetve a különdíjak kiosztásával ért véget. A 12. humán (osztálynevelő Balon Ruff Andrea) legjobbjai: Tasnádi Beáta (9,78), Both Eszter Orsolya (9,73), Osváth Réka (9,45). A 12. reál (osztálynevelő: Szekernyés Réka) első három díjazottja: Gráncsa Noémi-Brigitta (9,81) Miklós Eszter-Beáta (9,65), Fodor Árpád (9,60). A Szabadság napilap díját Both Eszter Orsolya 12. H osztályos tanuló kapta a Cipó diáklap szerkesztésében kifejtett tevékenysége jutalmául.
Idén először adták át az Almási Ildikó-díjat, amelyet a nemrég elhunyt tanárnő családja alapított, és amelyet a biológia területén jeleskedő diák vehetett át. Almási Ildikó biológia-tanárnő a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban fejezte be tanári pályafutását több mint 40 évnyi kiváló pedagógusi munka után. Szakértelme, igényessége, mély embersége, amellyel a diákok számára példát tudott mutatni, örök emlék marad – hangzott el.
Székely Kriszta
„Indulnotok kell vágyott, dédelgetett célok felé”
Megvan az ideje minden dolognak az ég alatt – ezzel az igével bocsátotta útjára a Kolozsvári Református Kollégium végzős diákjait Kiss Cserey Zoltán iskolalelkész, miután kezükbe helyezte a Bibliát, hogy azt a ballagási ünnepségen tovább adhassák az utánuk következőknek. A búcsú az iskolától, pedagógusoktól, diáktársaktól sosem könnyű, de szükséges rossz a következő életszakasz, a számukra még ismeretlen lehetőségeinek feltárásához – erre világítottak rá a Farkas utcai templomban elhangzott ünnepi beszédek is.
„A kollégiumban megélt sok szép emlék összeköt benneteket, és arra sarkall, hogy néha találkozzatok, és ezek a találkozások ünnepnapok lesznek” – fogalmazott búcsúztatójában Székely Árpád iskolaigazgató. Hozzátette: ha Jézus nyomában haladtok, biztos nem veszítitek el önmagatokat. Gáll Sándor a szülőbizottság elnöke, az Erdélyi Református Egyházkerület tanügyi tanácsosa beszédében a jövő kapcsán felmerülő kérdéseket vázolta fel. „Jézus előkészített egy helyet számotokra, fogadjátok ezt szívetekbe” – látta el tanácsokkal a ballagókat.
Oláh Emese alpolgármester ünnepi beszédében hangsúlyozta: tudni kell az új irány felé nyitni, és meglátni a feltáruló lehetőségeket. „Az utaknak értelmük van, de ezt csak a cél előtti pillanatban értjük meg. Kívánom, hogy megtaláljátok a célotokat az élet útvesztőiben” – bíztatta a ballagókat. Batiz Elly tanfelügyelő az értékmegőrzés és az őszinte barátságok fontosságára hívta fel a búcsúzó diákok figyelmét. Tóth Szilárd történész, öregdiák pedig arról beszélt, amit a kollégium jelent számára. „A református kollégium gondoskodik a szórványmagyarság oktatásáról, megmentéséről” – mutatott rá.
Dezső Anna első osztályos diák versben búcsúztatta a végzősöket, majd Budai Sámuel tizenegyedikes tanuló szólt a stafétát átvevők nevében. „Indulnotok kell vágyott, dédelgetett célok felé. Itt kell hagynotok a biztonságot nyújtó hajlékot. A batyuban elrejtettük a csodakulcsot álmaitok kapujához” – fogalmazott.
Ezt követően a búcsúzó diákok rábízták a Bibliát a következő nemzedék tagjaira. Fekete Hanga a 37 ballagó szegény legény és leány történetét mesélte el, akik a fele királyság megszerzése érdekében jelentkeztek képzésre egy varázslatos kastélyba. Az oktatás során rádöbbenhettek, nemcsak a jó tündér segíthet rajtuk, hanem tanáraiktól és társaiktól kevésbé mágikus, de hatásos segítséget kaphatnak, és bár varázsolni nem tanultak meg, rájöttek arra, hogy egy kórusmű tisztán eléneklése is felér egy csodával.
A végzősök emléklapjainak átadása és a kórus bizonyságtétele zárta a ballagási ünnepséget.
Dézsi Ildikó
Apáczai-ballagás Müsszenccsel és kenuval
Sírva nevetéssel búcsúztak többen is az Apáczai-líceum maturandusai közül szombaton reggel a Kétágú templomban tartott ünnepségen. Ehhez minden fűszer adott volt.
Az ünnepséget az iskola vegyeskara nyitotta meg (karvezető: Szabadi Ildikó zenetanár), majd Papp Hunor iskolalelkész a bátorságról, egymás bátorításáról beszélt Józsué könyve 1:9 alapján.
A 11. osztályosok nevében Becsky Tamás Nemes Nagy Ágnes Iskola című versével búcsúzott a ballagóktól, Nagy Gellért az Ismerős Arcok Nélküled című dalával fakasztotta könnyekre még azt a törékeny fekete maturanduslányt is, akinek alkarján tetoválásszerű rajz díszelgett, majd Mátyás Orsolya olvasta fel gondolatait, amelyek legalább annyira szolgálnak felkészítésül saját jövő évi ballagásukra, például annak fontosságáról is beszélt, hogy a fiatal a mások véleményét útmutatónak élje meg, ne utasításnak.
Mindig tetőznek az érzelmek, amikor a legkisebbek búcsúznak a maguk mosolygós őszinteségével, s bár nem tudhatom, mennyire gyötörte őket a lámpaláz, amikor a székre álltak a mikrofonhoz a többszázas tömeg elé, de még csak egy szó erejéig sem sültek bele a mondandójukba, pedig a tancijuk igazán nem súgott, hiszen a néhány méterrel hátrébb, kezükben a nagyoknak szánt virágokkal sorakozó kéttucatnyi lélekszámú teljes előkészítő osztályt igazgatta. Fehér Mátyás az Úgy elmegyek című népdallal vívott ki erőteljes padkopogtatást (mert templomban tetszésnyilvánításként sem tapsolunk), majd László Helén, Soós Ádám és Szabó Ilona felváltva meséltek Szöszmögi Müsszencs Sündörgő (Berszán István: A válogatott útibatyu) útrakeléséről, arról, hogyan felejtődik otthon, majd hullik ki a batyuból sorra a bánat, a büszkeség, a butaság, a tekintély.
Ömböli Irma, Kolozs megye magyar nyelvű oktatásáért felelős szaktanfelügyelő Márait idézte az utakról, amelyek értelmét csak a célban értjük meg, és a diákok figyelmébe ajánlotta: csak most kezdődik számukra az igazi tanulás, az elbukások és felemelkedések, az örökös pótvizsgázások, de ez izgalmas és jó, csak vigyázni kell, hogy a hosszú úton az átszállásoknál ne vesszenek el az igazi értékek.
Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei parlamenti képviselője Esterházyhoz és Senecához fordulva az alkukról és az időről beszélt. Alkukról, amelyeket az embernek főleg önmagával kell kötnie és az idővel, az egyezségekről, amelyekre az embertársaival kell jutnia úgy, hogy közben megvédhesse magát önmaga számára.
A ballagók nevében Salamon Orsolya búcsúzott, aki első osztályosként 11 évvel ezelőtt az akkori ballagókat búcsúztatta, így emlékezett az iskolában töltött 12 esztendőre, de a zamatos csínyekről sem feledkezett meg, így például arról az emlékezetes pizzásról, amellyel a 12. B osztály megúszta a kémia felmérőt, egyben megünnepelték oszijuk születésnapját, ami igazán nem kis teljesítmény, hiszen osztálynevelőjük az egyenességéről, de szigoráról is ismert Farkas Melinda kémiatanár volt. A közgazdasági osztályos Tulogdi-Szűcs Orsolya Réka allegóriát olvasott fel a Szamoson szervezett kenuversenyről, amelyet rendre az 1 kormányossal és 14 evezőssel küzdő lánycsapat nyer a 14 kormányossal és egyetlen evezőssel futó fiúcsapat ellenében, az alulmaradás okait firtató aforizmaszerű történetvezetéssel megfogalmazva a közgazdaságtan egyik alaptételét. Késmárki Krisztina Kovács András Ferenc Erdélyi iskola falára című versével búcsúztatta osztályát.
A díjazás és zászlóátadás előtt Vörös Alpár iskolaigazgató a 11 évvel ezelőtti ballagást idézte fel, arra biztatva a végzősöket, térjenek majd be az iskolába és számoljanak be az életükről, „mindegy mit valósítottál meg, az egyedi és értékes, mi a te történetedre vagyunk kíváncsiak”.
A legjobb tanulmányi díjak: Aranyoklevél: Fábián Gyula (9,67); Ezüstoklevél: Adorjáni Csenge (9,64); Bronzoklevél: Salamon Orsolya (9,59). Az osztályelsők Bergner István által alapított díjban is részesülnek.
A Szabadság napilap díját Lovász Szilárd 12. A, a Világnégyzet főszerkesztője, tehetséges fiatal költő kapta.
Kerekes Edit
Brassais ballagás a szimbólumok jegyében
A ballagók iskolájuktól, a Brassai Sámuel Elméleti Líceumtól indulva, énekelve érkeztek az ünnepély lassan már hagyományos helyszínére, a Diákművelődési Házba. A jelképes 12 harangütés és a ceremóniamester, Szép Mónika vallástanár szavai által kísérve jutottak a 461. évfolyam végzősei a színpadra Iszlai Enikő (12. A, intenzív angol osztály) és Vajnár János Zsolt (12. B, turizmus szaklíceumi osztály) osztályfőnök vezetésével. Az iskola kulcsát Szallós Kis Csaba 12. A osztályos diák, a zászlót pedig Fogarasi Zsigmond Levente (12. A), továbbá a bojttartó Veres Brigitta (12. A) és Balog Mónika (12. B) hozta.
Kósa Mária igazgató ünnepi beszédében a kulcs és kapu szimbólumáról szólt. „Mindegyiketek életének a maga kulcsával érkezett ide, mely egy időben nyitó- és záróeszköz, és megnyit előttetek bizonyos tereket, másokat bezár, mely lehetőség valamilyen cél elérésére, valamilyen tudás megszerzésére… Ma mindannyian megnyitottatok egy kaput. Az a kapu mindig nyitva marad, családotok, iskolátok mindig visszavár. Szilágyi Domokos A kapu versét idézve: a határ itt hasad meg, hogy kilássunk, hogy tovább tudjuk magunkat magunknál – a határ itt szelídül határtalan reménnyé – a Kapuban… kívánok reményteljes indulást és boldog megérkezést” – mondta búcsúzóul.
Ünnepi beszédet mondott még az RMDSZ képviseletében Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere és Batíz Elly tanfelügyelő, előbbi Márai Sándort idézte: „az utaknak értelmük van, de ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt”, utóbbi Hérakleitosz örök érvényű mondásával engedte útjára a ballagókat: „Mindennap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik. De mindennap születik valami, amiért érdemes élni.”
A végzősök nevében a későbbi jutalomkiosztás során is számos díjat, köztük a Szabadságét is kiérdemlő Szallós Kis Csaba megható búcsúbeszédében kicsengető kártyájuk mottójából indult ki: „Minél teljesebben felfogtuk a felfoghatót, annál tisztábban ragyog fel előttünk a felfoghatatlan” (Ljudmila Ulickaja). Két költemény következett a ballagó diákok előadásában, Ecsedy-Baumann Zita Ady Endre: Intés az őrzőkhöz, Veres Brigitta pedig ugyancsak a nagy magyar költő Üzenet egykori iskolámba versét szavalta el.
A ballagókat Fosztó Beatrix (11. A) búcsúztatta keretesen Madách Imre szavaival, közben pedig kitért arra, hogy idén 44-en végeztek, s mint a magyar ABC betűinek száma: „akkor vagytok teljesek, ha együtt vagytok”. A tizenegyedikesektől is két vers hangzott el, Szabó Norbert (11. A) Weöres Sándor Tíz lépcső művét szavalta el, míg Márton Kamilla (11. B) brassais hagyományként Egyed Emese Jelentés helyett költeményét tolmácsolta. Utóbbi vers részlete már évek óta háttérfeliratként is szolgál a brassais ünnepélyeken: „Együtt vagyunk, csak azért is, reménnyel, / közös sors, erős akarat vezérel, / hogy mint most, bátran jelenthessük egykor: őrizzük egymást, Brassai professzor.”
Dezméri Máté előkészítő osztályos diák is remek szavalattal járult hozzá az ünnepélyhez, K. László Szilvia Tarisznyába való verse igaz útravalóul szolgál a ballagóknak.
A ceremónia menete hagyományosan folytatódott a szimbólumok átadásával: Pope Ernő Endre (11. A), Csete Júlia (11. A) és Kispál Tímea (11. B) vette át a zászlót, Dóka Tímea előkészítős diák kapta meg rövid időre az iskola kulcsát (s át is adta az iskola igazgatónőjének), utána pedig a jelképes kilépés a nagybetűs életbe: a tizenkettedikesek három lépést előre, a tizenegyedikesek pedig a ballagó diákok helyébe.
A jutalomkiosztás után következhetett az ünneplés, előtte pedig Szép Mónika ír-kelta idézettel bocsátotta útjára a végzősöket: „Legyen előtted mindig út! Fújjon mindig hátad mögött a szél. S míg újra találkozunk, hordozzon tenyerén az Isten.”
A legjobb tanulmányi díjak: 12. A: 1. Veres Brigitta 9,60; 2. Szallós Kis Csaba 9,57; 3. Ecsedy-Baumann Zita 9,52; 12. B: 1. Balog Mónika 9,77; 2. Görög Dorottya 9,35; 3. Nagy Orsolya Noémi 9,12.
Póka János András
A jövő rajtatok keresztül lép be a világba
A Báthory István Elméleti Líceumban a ballagási ünnepség a hagyományokhoz híven az alapító fejedelem „üzenetével” kezdődött, majd a jelenlévőkre Kovács Sándor főesperes adta áldását. A főtisztelendő a most zajló Szent László-év mottóját idézte, „élj bölcsen, bátran, mértékletesen és igazságosan”, majd ezen erények közül a bátorságot emelte ki követendő példaként a ballagóknak, olyan bibliai idézetekkel, amelyek azt közvetítik: állandóan velünk van az Úr keze, sőt az ő karja erősít minket – nincs tehát miért félni, ablakból szemlélni az életet. „Ne álljatok a sor végére, legyetek a történelem főszereplői, építsetek egy jobb világot” – idézte Ferenc pápának az Ifjúsági Világtalálkozón elhangzott szavait a folytatásban, majd a ballagók figyelmét arra hívta fel. „Ti vagytok azok, akiknek jövőjük van. A jövő rajtatok keresztül lép be a világba. (…) Krisztus atlétái vagytok, egy szebb egyház és egy jobb világ építői.”
Timár Ágnes igazgató előbb amiatti örömét fejezte ki, hogy most végez az iskola első kiadványszerkesztői szakosztálya. „Jó döntés volt egy ilyen lehetőséget is kínálni gyerekeinknek az elméleti oktatás mellett”– mondta a négy évvel ezelőtt indított „kísérlet” kapcsán, hozzátéve, hogy az induló 29 diákból 20-an készülnek a héten esedékes szakvizsgára, és nagyrészük tovább szeretne tanulni, akárcsak a matematika-informatika és a természettudományi osztályok diákjai. Útravalóul valamennyi végzős diák figyelmét felhívta arra, hogy „felnőtt nem akkor leszel, ha kardot húzol és vakmerően harcolsz a vélt igazadért, sem akkor, ha nem félsz mások arcába vágni a legpimaszabb igazságaidat is. (…) Felnőtt akkor leszel, ha a hibákat önmagadban keresed. ha sorsodért nem a körülményeket okolod, hanem önmagadat, és persze akkor is felnőtt leszel, ha megérted a szabályok fontosságát. A lázadó kamaszkor végét éppen ez a fordulat jelzi”, mondta, majd Márait idézte: „a felnőtt ember élete úgy áll össze szabályokból és életmódokból, mint egy épület szilárdan összerótt téglákból.” Végül azt kívánta diákjainak, hogy a soron következő megmérettetésekhez, így az érettségihez és a pályaválasztáshoz „legyen elegendő bölcsesség és tudás bennetek, és legyen mindig kellő lélekerő és alázat a helyes döntésekhez és a felelősség vállalásához.”
A folytatásban az elsős Tamás Orsolya köszönt el a ballagóktól László Szilvia Tarisznyába való versével, majd ez utóbbiak részéről a színtízessel végző Bikfalvi Márton búcsúzott tanáraitól, iskolatársaitól. A 11. osztályosok Szőke Balázs által kívántak jó utat a végzősöknek, majd sor került a hagyományos, szimbolikus kulcsátadásra.
A tanfelügyelőség nevében Ömböli Irma magyar nyelvű oktatásáért felelős szaktanfelügyelő szólalt fel, ugyancsak Márai Sándort idézve, de ezúttal az utak értelméről, amelyeket csak az utolsó pillanatban értünk meg. Arra intette a ballagókat, hogy életük útjának ezen csomópontján ügyeljenek arra, nehogy az átszállásnál elvesszen az értékes rakomány, amit 12 év alatt a patinás iskola falai között gyűjtöttek.
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke az iskola véndiákjaként szólt a három osztály végzőseihez, kiemelve, „olyan közösség vagyunk mi, volt báthorysok, ami szerte a világon külön kaszt” olyan emberekkel, akik mindig ráismernek egymásra, akik között mindig van egy plusz bizalom, bátorítás, akik mindig támogatják egymást. Arra bíztatta a most végzőket, járjanak világot, tanuljanak meg mindent, amit lehet, majd önző szülőként arra kérte őket, hogy utána térjenek haza, és a megszerzett tudást itt kamatoztassák, a közösség javára.
A ballagási ceremónia újabb hagyományos mozzanataként a végzősök közül Tarisznyás Tamás szavalhatta el Kányádi Sándornak az iskola 400. évfordulójára írt, Az öreg iskola ünnepére című versét, majd miután a maturandusok átnyújtották a köszönet virágait, elkezdődött a díjak kiosztása. Az ünnepséget a végzősök kórusa zárta Potyó István karnagy vezényletével.
Balázs Bence
A zene nyelvén értők is elbúcsúztak
„Mi lesz velem, ha egyszer felnövök?” – idézte Keszthelyi Zoltán versét a kolozsvári Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium ballagóit köszöntő Kállay Tünde. Az intézmény aligazgatója a kicsengetési kártyák készítését, a szerenádozást, a ballagást, az érettségit, a most lezáruló közelmúlt és az ugyanabban a pillanatban kezdődő jövő közötti átmenti időszaknak nevezte. „Keszthelyi Zoltán kérdése immár nem a távoli jövőnek szól, mert az egyszer most van” – fogalmazott Kállay Tünde, hozzátéve: „Ez a múlt ma lezárul, nem lesz több becsengetés, házifeladat-másolás, unalmas kóruspróba, perecért rohanás, dolgozatírás, koncert vagy hangszervizsga előtti izgulás.” Mintegy útravalóként az oktató hozzátette: „Jövőbeli álmaitok, vágyaitok különbözőek, de végeredményben ugyanarra a célra törnek: boldogok szeretnétek lenni. Az iskolában töltött évek során kincseket gyűjtöttetek mindezek eléréséhez. Kívánom, úgy legyetek boldog felnőttek, hogy ezeket a kincseket soha ne veszítsétek el!”
A ballagók nevében Mikola Brigitta 12. B osztályos diák szólt. „Amikor hat-hét évesen elkezdtük az iskolát, nem is tudtunk mást elképzelni, csak azt, hogy a tanító néni vigyáz ránk, szeretnek minket, és minden értünk van. Az 5. osztálytól a pótanyuka helyett tanárok jöttek, egymásnak ellentmondó elvárás-rendszerekkel, 9. osztálytól pedig már nekünk is erősebbek lettek az elvárásaink, miközben helytálltunk a zenében. Köszönjük azt a csodát, hogy játszadozó gyermekekként jöttünk ide, és most a zene nyelvén értő emberekként távozunk innen.”
Orbán Csala (11. B) felidézte a gimis évek néhány felejthetetlen emlékét, majd azt kívánta búcsúzó társaiknak, hogy „legyetek bátrak, és a megszerzett tudás mellett vigyétek magatokkal a Reményt, hogy csalódásaitok, nehézségeitek is a javatokra váljanak”.
A Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium a legjobb eredményt elért végzőseit díjazta, közülük is kiemelkedtek Mikola Brigitta 9,94-es, Tompa Ábel 9,70-es, valamint Maksay Csaba 9,65-ös általánossal. Szabadság (Kolozsvár)

Trianon: „kéne végre egy közös terv”
A trianoni diktátum témája a magyar identitás egyik alapkérdését feszegeti – véli Ablonczy Balázs, az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetője. A budapesti történész a kutatócsoport céljairól, a szomszédos népek reakcióiról és a Trianon-trauma meghaladásáról is beszélt a Krónikának adott interjúban. Elmondta, Trianont, a háború végét, az összeomlást történeti eseményként kezeli, illetve tudományos problémaként, éppen ezért nem tud mit kezdeni azzal, ha egyesek úgy élik meg, hogy „nemzeti üdvtörténetük betetőzését” teszik kérdésessé „történetpolitikai machinációkkal”.
– Közel száz év telt el a trianoni békediktátum aláírása óta, de még ma is az egyik legforróbb téma a Kárpát-medencében. Miért van ez így?
– Alapvetően azért, mert a magyar identitás egyik alapkérdéséről van szó: hol húzódnak a nemzet határai, ki a magyar és ki nem az. Egy történelmi traumát érint, és kárvallottjai – a kisebbségi magyarság – mindennapi létével emlékeztet az 1920-ban és utána történtekre.
– Míg a diktátum aláírásától 1945-ig Trianon állandó téma volt, sokat foglalkoztak vele, a Rákosi-, majd a Kádár-korban gyakorlatilag feketelistára került. 1990 óta viszont ismét kutatható a téma, és számos történész foglalkozik is vele. Van még kutatnivaló ma is? Sok dolgot nem tudunk még Trianon kulisszatitkairól?
– Persze. Ezen leszünk. A számtalan kutatási irány közül az iratkiadások mellett magam nagyon fontosnak tartom a Trianonnal kapcsolatos külpolitikai gondolkodás fejlődését, a menekültek kérdését vagy az emlékműkatasztert – és még sok minden mást is.
– Ön nem csupán az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetőjeként foglalkozik a témával, hanem már korábban is hozzányúlt. Trianon-legendák címmel könyvet írt, amelyben a diktátum aláírásával, illetve annak utóéletével kapcsolatos városi legendákat vette górcső alá, és igyekezett megcáfolni. Miért gondolta úgy, hogy erre szükség van? Nem érték bírálatok, amelyek szerint hazafiatlan, esetleg egyenesen nemzetáruló?
– Attól, hogy valaki hiteles, és nem legendákra alapított történeti tudást akar átadni, nem hiszem, hogy hazafiatlan lenne. Ravasz László lapját, a Református Életet idézem nyolcvan évvel ezelőttről: „Trianon ellen az tesz a legtöbbet, aki a legtöbb hazugságot irtja ki a magyar életből és a legtöbb igazságnak szerez érvényesülést”. Nyilván vannak, akiknek nem tetszik a mű, de egyfelől több helyen is igyekeztem jelezni személyes érintettségemet az ügyben. Másrészt a sok ezer eladott kötet jelzi, hogy sokan kíváncsiak arra, amit erről írtam.
– Van olyan Trianon-mítosz, ami végül mégis igaznak bizonyult? Egy korábbi interjúban arról beszélt: egyik kutatótársa olyan iratokra bukkant, amelyek azt bizonyítják, hogy a párizsi tárgyalások során a román delegáció tényleg prostituáltak bevetésével igyekezett megszerezni a bírák jóindulatát...
– Minden mítosznak van valamiféle valóságmagva: csak éppen egytényezős, a valós indokokat elfedő gondolkodásra nevelnek sok esetben. Georges Clemenceau francia miniszterelnöknek valóban volt magyar menye, de Magyarországgal nem ezért bántak el Párizsban, hanem mert a francia, angol, olasz és amerikai stratégiai igények ebbe az irányba terelték a békecsinálók gondolkodását.
A román kéjnőkről egyelőre nincs százszázalékos bizonyítékunk, de ha lesz, közzétesszük. Ha voltak is, sok eredményt nem értek el, a román határ nem a Tiszánál húzódik, és Békéscsaba vagy Mátészalka sem került Romániához.
– Az MTA Lendület 100 Kutatócsoport most a közelgő századik évforduló alapján ismét a figyelem középpontjába hozta a kérdést. Kik a tagjai, milyen alapon válogatta ki őket?
– Alapvetően történészek, de van köztük szociológus, irodalom- és művészettörténész is. Részben olyanok, akiket régóta ismerek, de vannak köztük olyanok is, akiket korábban nem ismertem, csak a szakmai munkásságuk alapján kértem fel őket, és nagy megtiszteltetés, hogy igent mondtak. Nagyon kevesen voltak, akik nemet mondtak, ők is inkább más elfoglaltságaik miatt, nem azért, mert nem látták fontosnak a projektet.
– Mi a csoport célja?
– Letenni nyolc-tíz kötetet, többtucatnyi cikket, idegen nyelvű publikációkat és konferenciaszerepléseket a magyar társadalom képletes asztalára, abban bízva, hogy ez a termés idővel hat a közgondolkodásra is. – Hogyan fogadták a történésztársak, egyáltalán a magyarországi akadémiai közeg a csoport megalakításának az ötletét? – Úgy látom, elismerés és támogatás övezi a magyar akadémiai és tudományos világban. Nagyok az elvárások is, de hát ez természetes.
– A kutatócsoport amúgy külföldön is felkeltette a figyelmet: nemrég a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektora, Ioan Aurel Pop történész egyenesen azzal vádolta meg önöket, hogy valójában románellenes magyar propaganda terjesztését szolgáló kormányhatóságot működtetnek. Miért van az, hogy a Trianon-téma feszegetése ennyire kellemetlen a szomszéd népek egyes képviselői számára?
– Nem látok a fejekbe, de hát a saját állam létrehozásának kulcspillanatairól van szó, a nemzeti üdvtörténet betetőzéséről.
Sokan nyilván úgy élik meg, hogy ezeket az erőfeszítéseket tesszük kérdésessé mindenféle történetpolitikai machinációkkal. Ezekkel nem tudok mit kezdeni: a mi célunk tudományos, a célunk az, hogy a nyilvánosság előtt és a nyugat-európai, illetve szomszédos országokbeli kollégák bevonásával dolgozzunk.
– Nem csupán a román, a szlovák vagy szerb – és újabban az ukrán – történészek reagálnak úgy, mintha a tyúkszemükre léptek volna, amikor fölmerül a Trianon-problémakör. Magyar részről is hallhatók olyan hangok, amelyek szerint kár feszegetni a témát, sőt káros, hiszen a trianoni békeszerződés nyomán Magyarország végre tényleg független, és majdnem homogén nemzetállam lett...
– Nekem az a benyomásom, hogy ez régebben volt jellemző, bár nyilván most is létezik. Trianont, a háború végét, az összeomlást én történeti eseményként kezelem, illetve tudományos problémaként. A tudományos kutatás meg ugye mindig feszegetés egy kicsit, valami korábbinak a meghaladása.
– Létezik egy közhelyes kifejezés: Trianon-trauma. Ön szerint valóban van ilyesmi?
– Nem biztos, hogy szerencsés biológiai jelzőkkel leírni egy társadalmi jelenséget, de az biztos, hogy a vesztes háborúnak, a forradalmaknak és a nemzet több részre szakadásának máig ható identitásbeli következményei vannak. Hogyan látjuk magunkat, a helyünket, másokat, kit tartunk magyarnak... Örök kérdések ezek, amelyek elől nehéz elmenekülni.
– Túl tud-e a magyarság valaha is lépni a Trianon-problematikán? Lát-e valamilyen megoldást, módszert erre? – „A nemzet közös emlék a múltból, közös terv a jövőre” – mondta Ernest Renan francia gondolkodó. Kéne végre egy közös terv.
Ablonczy Balázs (Budapest, 1974. június 26.) történész. Kutatási területe a két világháború közötti Magyarország története. PhD-fokozatát 2004-ben szerezte, Teleki Pál a két világháború között (1921–1938) témában. 2002-től 2007-ig a Teleki László Intézet Közép-Európai Tanulmányok Intézetének munkatársa, 2004-től tudományos főmunkatársa volt. 2002 és 2006 között a Pro Minoritate, 2006-tól a Kommentár című folyóirat főszerkesztője. 2007-ben rövid ideig a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága munkatársa Szentendrén, majd a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézetének tudományos munkatársa. 2008 óta az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa. 2011. március 1-jén négy évre a párizsi magyar intézet igazgatójává nevezték ki. A trianoni béke történetét kutató Lendület-csoport 2016-ben jött létre a vezetésével. Az MTA Lendület-pályázatán 2016-ban ötéves támogatást elnyert Trianon 100 Lendület Kutatócsoport Trianon 100 év után: kontextus, lokalitás, régió című pályázata azt a célt tűzi ki maga elé, hogy a legfrissebb történeti tudást, új tudást teremtve és a meglévőt mozgósítva rávilágítson a trianoni békeszerződés új oldalaira, megvilágítsa a döntés megszületésének egyes, eddig árnyékban hagyott vagy esetleg félreinterpretált oldalait.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Megjelent az Erdélyi Gyopár 150. lapszáma
Százötvenedszer vehet kezébe friss Erdélyi Gyopárt az olvasó.
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület utódkiadványa ez, melynek elődje az Erdély folyóirat volt 1892-től betiltásáig. Az örökséghez hűen a természetjárót szolgálja a lap tartalma, Erdély értékeire összpontosítva, a turistaélet nagyszerűségét mutatva be, mintegy csábítóként azok számára, akik ezen örömökből még nem kértek részt.
A 150. lapszám is friss eseményekről számol be, mindenről, ami égen-földön a természetben megtalálható... ez alkalommal sok turistahumorral is fűszerezve. Hírt kaphat az olvasó arról, hogy az EKE-osztályok számos rendezvénye mellett Jókai Mór Teljesítménytúra volt huszadszorra, szintén teljesítménytúrával emlékeztek a gyergyóiak negyedik alkalommal Erőss Zsoltra, de a Kitty-emlékverseny sem maradt el.
Összeállt az EKE XXVI. Vándortáborának teljes programja, az összes túralehetőség megtalálható az Erdélyi Gyopárban, lehet tehát válogatni közülük már most annak, aki a Rétyi Nyírben a turistaság legnagyobb találkozóján töltené szabadsága egy részét. Aki csak virtuálisan kirándulna, annak ajánljuk a Hazajárás Erdélybe sorozat újabb részét, melynek címe Télbúcsúztató túrák a Páringtól a Répátig, de várlátogatásra is nyílik lehetőség Keresztváron. A Tündér-barlang titkait fedi fel Kinda Tibor, Hargitafürdő Janus-arcát mutatja meg Zsigmond Enikő, Molnár Zoltán pedig újabb utazásra hív a nyári csillagképek között. A felsorolás csak morzsa abból, amit az ünnepi lapszám kínál, hiszen szó van ebben még a maroshévízi Urmánczy-fürdőről, a nyári gombásztúrákon gyűjthető gasztronómiai különlegességekről, és arról a különleges flóráról is, amit a Csalhó Nemzeti Park rejteget. Aki nem akar tudatlanul állni egy-egy meteorológiai állomás kapujában, vagy nem akarja varázsgömbnek nevezni az ott látható üveggolyóbist, annak is segít a tudásbővítésben e folyóirat, amelyre elő lehet fizetni és érdemes keresni az EKE-osztályoknál. maszol.ro

Honnan jönnek a kolozsvári egyetemisták?
Kutatók vizsgálták, hogy a társadalmi háttér miként befolyásolja a diákok felsőoktatási képzését.
A közgazdaságot/üzletkötést tanulók között vannak legnagyobb arányban, akik pragmatikusan választanak maguknak egyetemet, akiknek leginkább számít az ott kapott felsőoktatási diploma, míg a testnevelést tanulók között a legmagasabb az elhivatottság, akik azért választják azt a szakot, mert valóban szeretik, mindig is az érdekelte őket - mondta Veres Valér, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem oktatója, aki az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencián tartott előadást azzal a címmel, hogy Honnan jönnek, hová tartanak a kolozsvári egyetemisták? A három kutatás eredményei és népszámlálási adatok összesítése alapján készült előadásban nem csak a diákok szakválasztási motivációiról volt szó, hanem arról is, hogy ezek miként differenciálódnak a társadalmi származás és nemzetiség szerint. Például mennyire érvényesül az a tendencia, hogy a szakválasztáskor az alacsonyabb társadalmi származású fiatalok a munkaerőpiacon könnyebben értékesíthető diplomák felé orientálódnak? A kérdésre a gyors válasz egyébként az, hogy nem érvényesül, de erre azért részletesebb választ is adunk, de előbb a források. A népszámlás mellett főleg a kolozsvári diákok jövőterveiről szóló online kutatás szolgált alapul, amelyet a BBTE Szociológia és Szociális Munkásképző Kara kutatói készítettek a Mathias Corvinus Collegium felkérésére, és a diákoknak hozzávetőlegesen 10 százalékát kérdezték meg. Ezen kívül a Kincses Kolozsvár 2015 kutatást használta Veres, amiben Kolozsváron tanuló magyar fiatalokat kérdeztek meg, és ehhez jött hozzá Az életünk fordulópontjai-Erdély II. felmérés, amely az erdélyi magyarságra reprezentatív mintán készült.
Ha valakinek sikerül az érettségije, akkor annak nagy valószínűséggel jut hely az egyetemen is. Veres szerint a magyar diákoknak nagyjából háromnegyede jár érettségit adó középiskolába, ezeknek pedig nagyjából a felének sikerül az érettségije. A 2011-es népszámlálási adatok szerint az érettségizettek 82 százaléka jár egyetemre, és 11 százalékuk valamilyen posztlíceumi képzésben tanul. 2011-ben az adatok szerint a 20 éveseknek - ez az első olyan életkor, amikor már biztosan mindenki befejezte a középiskolát, és ha akar, akkor egyetemen tanulhat - 44,6 százaléka volt beiskolázva, a 35,5 százalékuk egyetemre járt, 3,8 százalékuk posztlíceumban tanult, míg 4,9 százalékuk még líceumban tanult (például esti tagozaton). Veres szerint a változás után indult oktatási tömegesedés 2007-2008 környékén volt a csúcsán, azóta számszerűleg megállt a felsőoktatás diáklétszámának a növekedése, nem mennek nagyobb számban egyetemre. A jelentős expanzió és a magyarok kedvező felsőfokú diplomaszerzési esélyei ellenére a beiskolázottak nemzetiségi eloszlása nem túl kedvező a magyaroknak, a felsőfokú végzettségűek arányán belül a magyarok aránya alacsonyabb, mint az országos átlag. A 10 év fölötti romániai népesség 14,4 százalékának volt felsőfokú végzettsége 2011-ben, a romániai magyarok esetében ez az arány akkor 10,2 százalék volt.
A kutató szerint a lemaradás okait a strukturális hátrányban kell keresni, egyszerűen a fővárosban nincsenek magyarok, és a 200 00 fő fölötti nagyvárosokban is kevés magyar él, pedig ott általánosan jellemzőbb, hogy továbbtanulnak a diákok. Egyébként is jellemzőbb, hogy a városiak tanulnak tovább a felsőoktatásban. A 2011. évi népszámláláskor a 20-24 év közötti korosztály, tehát nagyjából az egyetemisták korosztálya, 58,2 százaléka élt városon és 41,8 százaléka falun. Ugyanekkor az egyetemi hallgatók körében 83,6 százalék volt a városiak aránya, míg 16,4 százalék a vidékieké. Mi a kolozsvári egyetemisták társadalmi háttere? Honnan jönnek? Kik tanulnak Kolozsváron? A romániai magyar egyetemistáknak nagyjából 40-50 százaléka tanul tovább Kolozsváron. A diákok nemzetisége és a származási településtípusa között figyelhető meg szignifikáns összefüggés: a magyar diákok nagyobb aranyban (36,2 százalék) származnak faluról, mint a románok (29,6 százalék). Veres szerint ez azért pozitív jelenség, mert a felsőoktatásba való bekerülés eléggé privilegizált, és nagy arányban a már városi, egyetemet végzett szülők gyerekei kerülnek be. Ám ehhez az is hozzájárulhat, hogy a magyar fiatalok ma már nagyobb arányban élnek falun, mint a román kortársaik. Elmondta, ezelőtt néhány évvel a romániai egyetemi hallgatóknak még a 20 százaléka sem származott faluról. Veres értelmezése szerint a románok és magyarok közötti eltérést a kínálat strukturális szerkezete magyarázza. Annak, amit a magyarok tanulhatnak Kolozsváron (főleg a BBTE-n), más a szerkezete, mint amit a románok tanulhatnak. Vagyis a felsőoktatás piacán magyar nyelven a BBTE nagyobb szeletet fed le, mint román nyelven. Más szóval, más szakokon nagyobb esélye van egy magyarnak bekerülni a Babeș-Bolyaira, mint egy románnak. Ugyanakkor, Kolozsváron magyarul nem tanulhatnak műszaki szakokon, orvosin, agronómián a fiatalok, így többen orientálódnak a tudományegyetemeken tanulható szakokra.
De ugyanakkor jelentősen érvényesül mind a románok, mind a magyarok körében az iskolai reprodukció jelensége, ami azt jelenti, hogy egy egyetemi végzettségű szülőnek a gyereke is felsőfokú tanulmányokat végez. Míg országos szinten 15 százalék körüli a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya, addig az egyetemi hallgatók szüleinek a 31-34 százaléka végzett egyetemet. A felsőoktatás tömegesedése tette lehetővé nagymértékben azt, hogy alacsonyabb társadalmi származású fiatalok is nagyobb arányban tanulhatnak. A felmérések szerint a szakiskolát végzett szülők gyerekei is elég nagy arányban mennek már egyetemre. Ez alól csak a nagyon alacsony iskolai végzettségű szülők gyerekei kivételek, 1 százalékot sem érik el azoknak a diakoki, akiknek a szüleinek nincs nyolc osztályuk, az általános iskolával rendelkezők gyerekeinek az aránya a felsőoktatásban 2-4 százalék között van, míg az össznépességben a csupán általános iskolával vagy kevesebb osztályt végzettek népesség aránya 20 százalék fölött van.
Az apa foglalkozása szerint hasonló a helyzet. A fizikai munkás származású gyerekek aránya - a szakiskolát végzettek arányához hasonlóan - 21 százalék (román) és 32 százalék (magyar). A magyarok magasabb aránya itt azért várható, mert a magyarok körében magasabb a szakmunkások aránya (21,3 százalék), mint a romániai össznépességben (14,2 százalék). Mennyi pénzből gazdálkodnak a diákok? A szülőktől kapott havi pénzösszeg a kolozsvári diákok esetében átlagosan 490 lej. Nemzetiség szerinti bontásban a román diákok nagyjából 50 lejjel kapnak több pénzt otthonról, mint a magyarok. Előbbiek esetében 507 lej a havi átlag, míg utóbbi esetben 450 lej az átlagos zsebpénz. Veres ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy ennek az átlagos havi összegnek jelentős a szórása (667 lej), tehát az egyes értékek számtani átlagtól vett eltéréseinek négyzetes átlaga (standard eltérés), ami megmutatja, hogy a diákok által kapott pénzösszegek átlagosan mennyivel térnek el az átlagos összegtől. A diákok negyede 100 lejnél kevesebbet kap otthonról, míg negyedük 700 lejt vagy még ennél is többet kap havonta.
Miért az adott szakot választották? A legszembetűnőbb különbség nemzetiségek szerint, hogy a magyarok sokkal nagyobb arányban (66,8 százalék) mondták, hogy érdekli őket a szakterület, amit tanulnak, mint a román hallgatók (46,9 százalék). Veres szerint általában nem szokott ilyen nagy különbség kialakulni nemzetiségi bontásban. A románok körében azok vannak többen, akik a diploma értékét nézik, tehát azt, hogy milyen diplomával tudnak könnyebben munkát találni a munkaerőpiacon. De a románok esetében az is inkább befolyásoló tényező, hogy mennyi jót hallottak az adott szakról. Veres példának a BBTE Humánerőforrás menedzser alapképzést hozta fel, aminek a jó híre nagyon gyorsan elterjedt a románok körében, és nagyon megrohanták, míg a magyarok esetében, ahol kevésbé számít a hírnév, hogy mások mit mondanak róla, sokkal később vált népszerűvé. A választási motivációt tudományterületenként, szakonként és társadalmi háttér tekintetében is vizsgálták. A bölcsészettudományokat (ide számolták a teológiát és színházi tudományokat is) és az élő természettudományokat (biológia, földrajz és környezetvédelem) választók említették nagyobb arányban, 60 százalék körül, hogy őket mindig is érdekelte ez a szakterület, míg a társadalomtudományok (a jog és a közgazdaságtan is ide számít) képviselőinél a legalacsonyabb, 45 százalék ez a motiváció. Érdekesség, hogy a magyarok egész eltérően viselkednek az össznépességi tendenciákhoz képest: az élő természettudományok 72 százalékkal ugranak ki, míg a többi esetében is 62-65 százalék között van az ilyen típusú motiváltság.
A diploma értéke egyértelműen olyan dolgokhoz áll közel például, hogy az apa vállalkozó vagy több pénzt kap a szülőktől, és a társadalmi hierarchiában magasabb pozíciót foglal el, vagyis a pénzkeresés irányába elment szülők gyerekei jobban figyelnek a diplomára. Cáfolódott az, hogy a szegényebb körülmények közül jövők fognak sokkal pragmatikusabban dönteni. A kutató szerint azok választanak diplomaorientáltan szakmát, akiknek a státusuk magasabb. A szociológus szerint az ilyen családokban általában nagyobb nyomás is nehezedik a gyerekre, mert nem mehet akármilyen szakra, nem választhat teljesen szabadon.
G. L. / Transindex.ro

Vízen innen: Mezőföldön
Minden, ami a Feketeügyön innen van, az Felső-Mezőföld. Osztjuk, rendezgetjük az ott lakókkal a felső-háromszéki rónának azt a részét, amely a nagy víztől (mert így is emlegetik a Feketeügyet) északnyugatra terül el. „Községileg is együtt vagyunk – erősítik. – Katolna vezet, az a mi központunk. Mátisfalva még ide tartozik, de tovább már a csernátoni határ terül el.” Így van ez! – bólintott rá beszélgetésünk alkalmával Kocsis Károly is, aki az ikertelepülés, Kézdimárkosfalva falufelelőse, Mátisfalva lakója.
A kicsengetés itt is ünnep
– Az egész környéken kerestük a vendéglőket, az asztalnyi üres helyeket, ahová a rokonokkal le tudnánk ülni egy ünnepi ebédre – ismételgették a gondokat Mezőföldön is, mert nincsen e vidéken olyan falu, ahol a diáklányok-diákfiúk sikerének ne örvendene együtt a rokonság. – Ez nem rongyrázás – magyarázták Márkosfalván is –, de a szülők is le szeretnének ülni egy asztal mellé úgy, hogy ne a konyháról és főzésről-sütésről lenne szó, mert az esemény számunkra is ünnep. Ünnepi ruhát, székely népviseletet öltő fiatalokkal lehetett találkozni mindenütt, virág és zene tette valóban ünneppé május végét Mezőföldön is.
– Nálunk, mármint Márkosfalván, a kultúrotthon üres hátsó szobáiban terítenek két alkalommal is a hétvégén, már sürög-forog az asszonynép – mutatja Veress Benedek harangozó. – Minden egybeesik. Itt a permetezés és a kapálás ideje, eső volt, s a kertekben palántálnak, és konfirmálások zajlanak mindenütt Mezőföldön.
A 437 lelkes márkosfalvi egyházközségről Papp Zsolt lelkipásztortól érdeklődtünk, aki elmondta, hogy református kollégiumi vallásoktatói pályafutás és New York-i, eresztevényi lelkészkedés után hívta meg a márkosfalvi gyülekezet. A hívek segítségével rendezték a helybeli parókia környékét, gyümölcsöst telepítettek, a községi tanács támogatásával nyílászárócserét kezdtek a templomnál, a lelkészi lakon, kerítést építettek, készülnek a lelkészi lak tetőzetének javítására. Ünnepi előadást szerveznek az 500. évfordulóra szeretetvendégséggel. – Halljátok-e, asszonyok? Öntsetek egy kicsi vizet azokra a virágokra, a festő szobrához vezető ösvény mellé, a virágra víz kell! – rendelkezett Tusa Levente szentkatolnai polgármester. A Barabás Miklós-emlékparkról volt a szó.
– Mi nem is csodálkozunk, ha rendelkezik-parancsolgat – jegyezték meg a kultúrház előtt tébláboló férfiak, ez az ő tulajdonsága s feladata is. Kaptunk mi is az alkalmon, s megkérdeztük futtában: mi a helyzet, mikor lesz új iskolája-óvodája Kézdimárkosfalvának?
– Meghirdettük a versenytárgyalást – jött a rövid felelet. – Sietek, mert jön egy rendőr vendégem, térkamerákat akarok felszereltetni minden faluba, hogy megelőzhessük a bajokat – s pillanatok alatt tovaillant a polgármester.
– Az új iskolának mi örvendünk a legjobban, a márkosfalviak s a gyermekek – nyilatkozta Néda Imola tanítónő, aki elmondta, hogy negyedszázadnyi gyermek okul-tanul a régi, megrogyott épületben, de egy-két év múlva jobbra fordul majd a demográfia. Van-lesz jövője Barabás Miklós falujának – a nemzet festőjének nevét fogja viselni az új iskola is –, a tavaly is tizenkét gyermek született a faluban!
Mit kongat a martonfalvi nagyharang?
Merthogy éppen húzták a delet Kézdimartonfalván. Azt kongatja most, hogy per-me-te-zés, per-me-te-zés! – értettük mi.
– Nagy munkaidő van most itt – felelte Héjja Alpár, az a helybeli fiatalember, aki azért egyedi, mert a kézdivásárhelyi mezőgazdasági szakiskola végzettjeként kijelentette: nekem a mező, a mezei munka a lelkem, szeretem és nagy akarattal végzem.
Alpár példája annak a háromszéki fiatalnak, aki szülei segítségével (édesanyja, Magdika is diplomás mezőművelő szakember) nem kívánkozik külföldre, itthon próbál megélni, megnősült, családot alapított, fészket rakott. Sietve mondta el, hogy édesapja vízzel tölti a ciszternát, permetezni kell, mert összehajlottak a pityókabokrok: most történik a gyomirtás, utána jön a ragya elleni, végül pedig a bogarak elleni kezelés. Mindezt szigorúan szakaszosan kell elvégezni. Begyújtja a traktort és továbbrobog. Az apa, Héjja Miklós talán kissé ráérősebb, és figyelmeztet:
– Nézze meg a katolikus kápolnánkat, közösségi munkával szépen rendbe tettük, új ruhába öltözött. Aktív papunk van, Opra István a plébánosunk – hangsúlyozta az egyháztanácsos, és biciklijén ő is elkerekezett a kánikulában.
Nekünk már csak arra maradt időnk, hogy lencsevégre kapjuk azt a martonfalvi családi házat, ahol a Kalabér család élt, néhai Kalabér László (1937–2008), aki ornitológiai munkásságát 1965-ben kezdte. Külföldi tanulmányi és gyűjtőkirándulásainak sorát egy dél-magyarországi tojásgyűjtő úton nyitotta meg, majd szinte egész Európát bejárta, ismert szakemberekkel alakított ki eredményes kapcsolatot. Nemzetközi madártani kongresszusokon vett részt, az UNESCO égisze alatt működő Nemzetközi Madárvédelmi Tanács ragadozó madarakkal foglalkozó eurázsiai munkaközösségének végrehajtó bizottsági tagja volt. Szakközleményei a nagyváradi, a sepsiszentgyörgyi Aluta, a brüsszeli, a lillei, a budapesti Állattani Közlemények, a csíkszeredai Acta Hargitensia, valamint a korabeli múzeumi évkönyvek és tudományos ülésszakok alkalmából megjelenő kiadványok hasábjain láttak napvilágot román, magyar, francia és angol nyelven. A ragadozó madarak ökológiai szerepével, a madarak posztembrionális fejlődésével, tojáskutatással (oológia) és a madártan környezetvédelmi vonatkozásaival, s így a mezőgazdasági vegyszerek tojáshéjban való felhalmozódásával is foglalkozott. Posztumusz kötete magyar nyelven Kézdimartonfalvától Új-Zélandig a madarak nyomában címmel jelent meg a brassói Fulgur Kiadónál (1997-ben) a sepsiszentgyörgyi Trisedes Press támogatásával. A tudós nevét emléktáblával kellene megörökíteni szülőfalujában. Fejlesztés is lesz Hatolykán
Felújított aszfaltburkolaton robogtunk Hatolyka felé. Szakemberként állítom, hogy a falu gyógyfürdőjének mofettája az egész térség legerősebb és leghatásosabb gázfürdője egyrészt azért is, mert kimondottan a vehemens ásványvizes-gázos feltörésre épült, ahol a leghatásosabban érvényesül a gázok természetes radioaktivitása is. A gyógygáz hozama akkora, hogy a felesleges mennyiség egy arra kialakított úton a szabadba távozik. Méltán büszke Tusa Levente polgármester a hatolykai egységre, és jelezte: fejlesztési elképzeléseik is vannak. Szabadtéri strandot szeretnénk kialakítani az elkövetkező időszakban a gyógyfürdő előterében – tájékoztatott –, amely révén a vízi sportokkal és a hasznos szórakozással odacsalogatnánk azt a fiatalabb nemzedéket is, akik egyelőre nem látják szükségesnek a gyógykezelést.
A gyógyfürdőnél Bardocz Róbert egységfelelős fogadott, aki elmondta, a nyáron keddtől szombatig 11 és 18 óra között tartanak nyitva, vasárnap és hétfőn zárva vannak. Szolgáltatásaik között ott a meleg ásványvizes és a hidromasszázsfürdő, a mofetta, a szauna, a kardiófitnesz gépek. Az ásványvizet mofettás és gyógyszeres kisegítő kezeléssel együtt a mozgásszervi megbetegedések, a periférikus érbántalmak, magas vérnyomás és szívkoszorú-érelmeszesedés tüneti kezelésére használja a környék. A borvíz útja program részeként létrehozott fürdőközpontot a Kovászna Megyei Aquasic Egyesület és a szentkatolnai önkormányzat működteti. Megkeresésünkre az egyesület ügyvezető igazgatója, Demeter István elmondta, folyamatban vannak azok a hivatalos papírformaságok és egyezkedések, amelyek révén a fürdőgyógyászatban jártas és gyakorlott balneoterápiás szakorvost alkalmaznak az egységhez, aki előzetes vizsgálat alapján írja elő a gyógykezelés olyan mozzanatát az ideérkezőnek, aki a természetes gyógytényezőket igénybe akarja venni. Ha a szükség megköveteli, az egyesület ezt a szolgáltatást kiterjeszti a kezelésében levő többi egységre (Oltszem, Előpatak, Málnásfürdő, Bölön) is.
A távolabbi vidékekről ide igyekvőknek mondjuk el – utóbbi időben külföldről, Magyarországról is jelezték, hogy kipróbálnák a hatolykai gyógymódot –, hogy a település központi része alatt mindenütt ez a természeti kincs rejtőzködik, van borvízkútja a falunak, és számos udvari kútban is ásványvíz tör fel, jó néhány lakás pincéje szén-dioxiddal van tele. Ezek a kevésbé ismert, ún. hatolykai pince-mofetták.
Meglehet, hogy a távolabbról érkező a település felől is érdeklődne. Hatolyka idegenforgalmi értéke a templom előterében álló, 1668-ból való ácsolt harangláb, Háromszék legrégibb ilyen jellegű építménye. Kora középkori templomát a barokk korban megújították. Külső falán az első világháború hőseinek kőbe vésett névsora látható. Templombúcsúja mindenszentek napján van. Figyelemre méltó az elemi iskola előtt álló kis székely kapu, Kelemen Dénes gelencei tanító és faragómester egyik legkorábbi munkája (1957). Tatarozásra szorul. A falu határából szórvány régészeti leletek láttak napvilágot. Egy római kori díszített csontnyelű kés került a Székely Nemzeti Múzeumba.
A faluban – csodák csodája – megmaradt és ismét felújították a tavaszi kakasütés régi helyi népszokását. Húsvéthoz kötődött, de az utóbbi években a mindenkori falunapok kedvenc attrakciója. Évente mintegy negyedszáz gyerek és felnőtt nevez be a játékba. Az viheti haza a kakast, akinek sikerül bekötött szemmel, három próbálkozásból hosszú pálcájával megérintenie, enyhén megütni a lábánál kikötött kakast.
A településhez több jeles család és személyiség kötődik. Idevaló származású volt a jeles Potsa család, neves képviselője, Hatolykai Potsa József (1836–1903), Háromszék vármegye főispánja, a kor jeles közéleti személyisége. Ma is él itt nevében a Pakó család, amelynek tagjai már Bethlen Gábor idejében lustráltak. Pakó János püspöki titkár, címzetes esperes és kolozsmonostori pap volt. A Pap családból származott Pap András székelyudvarhelyi római katolikus főgimnáziumi tanár. Hatolykai származású volt Mattis-Teutsch János (1884–1960) festőművész, a múlt század eleji európai avantgárd festőművészet képviselője. Hatolyka testvértelepülési kapcsolatot tart fenn a magyarországi Tardona községgel, amely ma az egyik legjelentősebb Jókai-emlékhely. Jókai Mór a szabadságharc bukása után a feltételezett megtorlások elől itt keresett és talált menedéket addig, míg felesége, Laborfalvi Róza nem szerzett számára menlevelet. A tardonai Jókai-háznak nevezett épületben kapott helyet a nagy regényíró emlékszobája.
Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Helikoni írók idézése a Marosvásárhelyi Napokon
A vásárhelyi Helikon–Kemény János Alapítvány számára fontos, hogy a napok gazdag eseménysorozata keretében irodalmi megemlékezésre is sor kerüljön. Ebben az esztendőben a számos kerek évfordulós író és költő, Kemény János hajdani vécsi vendégei közül Hunyady Sándorra és Sipos Domokosra esett a választásunk. Hátha sikerül kedvet csinálni rég elfeledett műveik újraolvasásához. Múlt kedden délután a Bernády Házban gyűlt össze szépszámú irodalombarát. Az ünnepi hangulatot a Művészeti Líceum fuvolatriója teremtette meg játékával: Magdó Ráhel Anna, Pethő Rebeka és Simon Kerekes Eszter muzsikálása érzékeltette, hogy zene és irodalom lelkünkben kapcsolódik egymáshoz. A következő percekben Nagy Miklós Kund emlékezett Adamovits Sándorra, alapítványunk hajdani, tíz évig munkálkodó elnökére, aki a napokban töltötte volna 80. életévét. Hűséges munkatársa, felesége egy csokor virágot vehetett át, szemében pedig az emlékezés könnyei csillantak meg. Simon György magyartanár vállalta a nem könnyű feladatot, hogy a helikoni író életéről és életművéről tartson előadást Naplovag fia: Hunyady Sándor címmel. A kiváló tollú újságíró színes beszámolókat közölt a Vécsen töltött helikoni napokról, kisregényeiből és novelláiból pedig mintegy húszat megfilmesítettek, többnyire 75 éve bekövetkezett halála óta. Most, a Bernády Házban önéletrajzi írásából, a Családi albumból hallhattunk részleteket Ritziu Ilka Krisztina ihletett tolmácsolásában. Szombaton délután pedig az unitárius templom Dersi János termében került sor irodalmi megemlékezésre: 125 éve született és 90 éve hunyt el Sipos Domokos író, költő. Hangulatteremtőnk ismét a Művészeti Líceum diákja volt, ez alkalommal Bíró Beatrix, aki két művet játszott a hallgatóságnak klasszikus gitáron. Ezen a délutánon, Sipos Domokos élettörténetéből és írásaiból adódóan, a hangulat bizony nem lehetett derűs. Az előadás előtt mondta el Kilyén Ilka művésznő Tompa László versét: Halálba menők üdvözlete – Sipos Domokos emlékére. Következett a rendkívül alaposan dokumentált előadás az író munkásságáról, amelyet Nagy Olga magyar szakos tanárnőnek köszönhetünk. Egyik-másik novella bemutatása vagy meghallgatása közben könny szökött a hallgatók szemébe. Így hallgattuk a Karácsonyestén című elbeszélést Kilyén Ilka olvasatában. Sipos Domokos három versét mondták el a művésznők: a Két tűz között és a Nagyanyám címűt Ritziu Ilka Krisztina, az Ősz hajszál címűt pedig Kilyén Ilka. A megemlékezés közben az asztaltól Sipos Domokos tekintett a hallgatóságra, természetesen fényképről, amelyet Siposné Komáromi Graciána, egyik késői rokona hozott el erre az alkalomra. Külön köszönet a figyelmességért! A Helikon–Kemény János Alapítvány kuratóriuma mindkét előadónak, Simon Györgynek és Nagy Olgának köszönettel adózik, hiszen nem első alkalommal jöttek el kérésünkre, hogy előadásukkal gazdaggá, tartalmassá varázsolják megemlékezéseinket. És illesse köszönet és elismerés a közreműködő művészeket is! A támogatónk a polgármesteri hivatal volt.
Kovács Emese kuratóriumi tag / Népújság (Marosvásárhely)

Bajor Andor-évforduló előtt – az emlékezés jegyében
Idén lenne 90 éves. De sajnos már 26 éve hiányzik közülünk. Pedig micsoda sziporkákat olvashattunk volna tőle ez idő alatt, hiszen az elmúlt 26 is év bőven szolgáltatott volna témát egy-egy Bajor-féle jóízű szatírához. Sajnos, nem így történt. „Két út áll az emberiség előtt a mi évszázadunkban. Az egyik a hülyeség. A másik az őrület. A kettő szerencsésen kiegészíti egymást.” Az idézet természetesen Bajor Andortól származik, pontosabban a torzóban maradt kisregényéből, Az ezermesterből (Bajor Andor: Az ezermester. A Valdemár-kódex, Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2004). Bajor Andor írásai máig nem veszítettek aktualitásukból, mondatai „csontig hatolnak”, elég, ha a fenti idézetet értelmezzük. Remek szatírái ma is ugyanolyan érvényesek, hiába íródtak 1989 előtt.A szeptemberi 30-i évfordulóig havonta közlünk egy-két Bajor Andor szöveget, özvegye, Bajor Ella engedélyével. Mai lapszámunkban az Ütünk című kötetből válogattam. (Köllő Katalin)
Beszámoló a világirodalom fejlődéséről
I.
Állandóan fejlődő emberiségünk az utóbbi ötezer esztendő fokozódó leforgása alatt, egyre kiteljesedő tevékenysége közben több kiemelkedő dolgot alkotott. Ilyen kiemelkedő dolog például több egyiptomi piramis, felhőkarcoló, a Lomonoszov egyetem, az Eiffel torony, a fugyivásárhelyi téglagyár kéménye, valamint mások.
Emberiségünk elkészítette a Kínai falat, a Volga-Don csatornát, fölfedezte Amerikát, több figyelemreméltó expedíciót szervezett, az Északi, valamint a Déli Sarkra, több portugál tengerészeti szakkáder vezetésével megkerülte a földet, valamint az iránytű föltalálásával párhuzamosan a könyvnyomtatás síkján is olyan eredményeket ért el, melyeket kitűnő futballcsapatok, vízipólózok, és nehéz-, közép-, úgyszintén pehelysúlyú ökölvívók pontszámai is öregbítenek. Emberiségünk a XVI. században áttért egy világkép szemléletéről egy újabb világkép szemléletére, amelyben Galilei, a kitűnő csillagász, valamint mások szereztek érdemeket, majd ezt továbbfejlesztette Einstein. Itt kell megemlékeznünk Pasteurről is, aki a veszettség elleni harcban bizonyos sikereket mutatott föl, különösen ezen betegség leküzdésének terén, valamint Pavlovról, aki megalapította a pavlovizmust. Joggal állapíthatjuk meg ezekről a szakemberekről, hogy tudósok voltak, korlátaik ellenére.
A fejlődés a XVI. században nem ért véget, hanem folytatódott az azt követő úgynevezett XVII. században is. így az emberiség lassan rájött a repülőgép, vonat, autó, bicikli, tricikli, valamint a helikopter használatára, úgyszintén arra, hogy ezeket az eszközöket hogyan lehet tönkretenni. A gyermekek számára hintalovakat állítanak elő, továbbá itt kell megemlítenünk a ringlispílt.
Emberiségünk az elmúlt évezredek folyamán állandóan törekedett arra, hogy otthonában megfelelőképp lakjék, és azt megfelelőképp biztonságossá tegye különböző szempontból. Így kezdetben barlangokban és földkunyhókban lakott; ekkor azonban föltalálták a kőbaltát, melynek segítségével a lakást szét lehetett verni. így az emberiség kénytelen volt vályogházakba költözni, majd a nyíl föltalálása után téglával kísérletezett. A lőfegyverek tökéletesedésével, különösen az ágyú megjelenése után az emberiség kénytelen volt feltalálni a vasbetont. Ekkor jött Nobel Alfréd a dinamittal, mire az emberiség bombabiztos pincéket készített, de több kollektíva kidolgozta az atombombát és így az emberiség lakáskérdése még mindig nincs teljesen megoldva.
Evvel párhuzamosan több filozófus is fellépett és különböző kérdések tisztázása közben meghaltak. A képzőművészet terén is eredményeket értünk el, valamint sikerült megteremteni a világ zenekultúráját, amely különböző – magas és mély – hangokból áll.
Az emberiség fejlődésében hiányosságok is jelentkeztek: ilyen hiányosság például a becsületes emberek üldözése, gyengék agyonverése, ártatlanok karóbahúzása, tehetséges káderek elégetése, lefejezése, valamint megnyúzása, az igazmondók nyelvének kitépése, tömegek kizsákmányolása, taposása, és verése kutyakorbács segítségével. Ezen hiányosságok kiküszöbölése az utolsó kétezer évben folyamatban van és a jelek – különösen a legutóbbi száz évben – biztatóak. Ezekután térjünk rá világirodalmunk konkrétebb elemzésére.
II.
Elbeszélő költészet
Az utóbbi évezredek folyamán figyelemreméltó eredményeket értünk el az elbeszélő költészet terén. Az idősebb nemzedékből meg kell említenünk Homéroszt, akinek egyik költeménye, azOdisszea tengerész környezetben egy társasutazás témáját dolgozza föl. Dante Isteni színjáték című poémája a miszticizmus elleni harc különböző állomásait (pokol, purgatórium, paradicsom) mutatja meg, ugyanakkor Milton, a kitűnő angol verselő egy kilakoltatási per kapcsán mutatja meg, hogy ördögnek lenni nem helyes magatartás.
Ezek a költemények arra figyelmeztetnek bennünket, hogy a művészi tökély és költői szaktudás nincs ellentétben a miszticizmus elleni harccal, hanem szerencsésen kieeészíti azt.
III.
Novellairodalom
Novellát írtak az utolsó ezer év leforgása alatt Boccaccio, Csehov, Gogol, valamint mások.
Boccaccio egyik novella-kísérletében a falánkság kérdését dolgozza föl, egy másik novella-kísérletében pedig azt ábrázolja, hogy a nők felszabadulásának egyik kerékkötőjeként olyan férfiak szerepelnek, akik éjnek idején hálószobákba másznak be. Szerző ezt a magatartást nem helyteleníti ugyan, de rámutat az ablakon való bemászás káros következményeire. Gogol Köpenyeg című novellájában a kisipar kérdését veti föl, amennyiben egy szabót ábrázol, aki egy kishivatalnok részére egy köpenyeget varr. Gogol a novella szabóját az életből emelte ki, a kishivatalnok pedig több kishivatalnokból van összesűrítve. Csehov novelláira az jellemző, hogy mindenütt embereket ábrázol.
A novellairodalom arra figyelmeztet bennünket, hogy zseniálisan kell írni, mert enélkül gyakran nem éri el az író a kívánt hatást, írása pedig ezzel párhuzamosan nélkülözni fogja a lángeszűséget.
IV.
Regényirodalom
Regényt Cervantes írt. Cervantes Don Quijote c. írásában azt mutatja ki, hogy egy magánparaszt és egy kisbirtokos a földesúri ideológia zavartkeltő hatására elhanyagolja a vetési kampányt, a föld trágyázását, valamint a négyzetes kukoricavetést, majd mindketten megbolondulnak. Balzac és Tolsztoj eseményeket ábrázoltak, míg Dosztojevszkij azt mutatta ki, hogyha egy egyetemi hallgató nem látogatja az egyetemi előadásokat, akkor nem kaphat ösztöndíjat és ezáltal a bűnözés lejtőjére kerül.
A regényirodalom az eddigi fejlődés után még tovább is fejlődött. Gorkij az üzemi termeléssel kapcsolatos kérdésekkel foglalkozott, míg Solohov parasztokat ábrázolt igen helyesen.
A regényirodalom fejlődése arra figyelmeztet bennünket, hogy típusokat kell alkotni, mert enélkül a legjobb regény is igen gyönge lesz.
V.
Költészet
Jó verset írni nehéz, de nemes feladat. Ezt tette Horatius, Puskin, Petőfi, Eminescu, Majakovszkij és mások. A jó verset arról ismerjük föl, hogy olvasás közben megnyeri tetszésünket és – ellentétben a rossz versekkel – megragadónak bizonyul.
A költők eddigi fejlődésük folyamán általában azt a kérdést vetették föl, hogy hogyan viszonyulnak a különböző személyekhez és eseményekhez. Amikor a személy nő, akkor szerelmes versről beszél közvéleményünk.
A szerelmes versek két kategóriába oszthatók: vannak versek, amelyek elválás előtt ábrázolják a költő viszonyulását és vannak versek, amelyek elválás után. Az utóbbiak általában szomorúbbak szoktak lenni, mint iz előzők.
A történelmi eseményeket a költők bizonyos fokig mindig tükrözték. Ezáltal jött létre az a törekvés, hogy a költők helyesnek látták, ha osztályuk és népük nincs elnyomva. Ha: menetesen el volt nyomva, akkor a nagy költők ezt helytelenítették. Ez arra mutat, hogy a leghelyesebb magatartás az emberiség fölszabadítása.
VI. Dráma
A drámaírók azt ábrázolták, hogy a legkülönbözőbb emberek mennyire össze tudnak veszni. Prometeusz az istenekkel, Oedipusz önmagával. III. Richárd rokonaival. Nóra pedig a férjével veszekedett. Ide sorolhatjuk Faustot is, akinek Mefisztóval voltak nézeteltérései.
Ezek a nézeteltérések a drámaírók tanúsága szerint nem vezettek semmi jóra. mert rendszerint végül mindenki meghal.
A dráma új útjait még nem látjuk tisztán, de kétségtelen, hogy nagy szerepe lesz a hősök egyetértésének és az ebből származó súlyos, beláthatatlan és véres következményeknek.
VII. Kritika
A kritikai front az idők folyamán gyönge volt. A kritikai front megerősítésére Bjelinszkijt és Csernisevszkijt delegálta a történelem. Angol vonalon Macaulay működött, de nem tudta megakadályozni Miltont művének megírásában. Ezért csak utólagos szempontokat adott. Brandes dán volt, de később kiderült, hogy jónéhány kérdésben nem volt igaza. Szerencsére a bírált írók előbb meghaltak s ezáltal bizonyos fokig a saját koncepciójuk érvényesült.
VIII. Tennivalók
Véleményünk szerint a legsürgősebb tennivaló az, hogy a világirodalmat új zsenikkel kell megerősíteni. Ilyen zseniket minden népnek delegálnia kell avval a megbizatással, hogy a valóságot írják az emberi fölszabadulás perspektívájából. Ellenkező esetben ugyanis nem minősülnek zseniknek.
A zseniális íróknak ezenkívül kötelessége, hogy írjanak, mert anélkül nem derülnek ki képességeik.
További föladat az is, hogy meggátolják a világ olvasóközönségének fölrobbantását. Ezesetben ugyanis a zseniális írók teljesen egyedül maradnak műveikkel, ami nem vezethet semmi jóra. Mindezeknek a megállapítása mellett kimondhatjuk, hogy a világirodalom valószínűleg továbbra is előre fog haladni, ugyanúgy, mint XVI., XVII., XVIII., XIX. és más századokban.
Szabadság (Kolozsvár)

Veszélyes Kolozsvár népszerűsége
Nem biztos, hogy jót tesz Kolozsvárnak a népszerűség: szakértők szerint a lakosság gyarapodása túlterheli az infrastruktúrát, a városvezetés pedig láthatóan nem tud lépést tartani a kincses város növekedési ütemével. A következő években a magyarság aránya is csökkenhet.
Első látásra abszolút pozitívumként értékelhető, hogy a továbbtanulási lehetőségek, a jól fizető munkahelyek és az egészségügyi szolgáltatások színvonala miatt jelenleg Kolozsvár a legvonzóbb város az országban. A Krónika által megkérdezett szakértők szerint azonban a város népszerűsége számos kockázattal is jár. A Világbank által nemrég nyilvánosságra hozott, 1250 személy bevonásával elvégzett közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek több mint 15 százaléka azt válaszolta, ha tehetné, a magasabb életszínvonal miatt Kolozsvárra költözne, míg Bukarestet a válaszadók 14 százaléka jelölte meg ideális lakhelyként, a képzeletbeli dobogó harmadik helyét pedig Temesvár foglalja el 12 százalékkal. A kutatást az Európai Bizottsággal együttműködve végezte el a Világbank azzal a céllal, hogy az eredmények alapján újragondolják a régiófejlesztési politikát a 2021/2027 közötti időszakra.
Felzárkóznak a vidéki nagyvárosok
Ilie Şerbănescu makrogazdasági elemző lapunk kérdésére azt mondta, a felmérés eredményét egyáltalán nem tartja meglepőnek, hiszen a preferencia azon alapul, hogy milyen lehetőségek vannak ezekben a városokban. „Azt látjuk, hogy az elmúlt pár évben két vidéki város – Kolozsvár és Temesvár – már utolérte Bukarestet, előbbi le is körözte a fővárost. A tendencia valószínűleg nem fog változni az elkövetkező időszakban sem. Nyilvánvalóan élhetőbbek, csendesebbek és sokkal szervezettebbek, mint a főváros, ahol egyre nagyobb méreteket ölt a káosz” – fogalmazott Ilie Şerbănescu. Hozzáfűzte: Bukarest már így is túlzsúfolt, de ami a legfontosabb, hogy az ingatlanfejlesztések mértéke nincs arányban a munkahelyek számának növekedésével. Mivel Bukarest nagyobb város, így a szervezetlenség hatásai sokkal látványosabbak, mint Kolozsváron vagy Temesváron. A gazdasági szakértő szerint egy 300 ezres települést sokkal könnyebb megszervezni, tisztán tartani, a fejlesztéseket is arányosabban lehet elvégezni a különböző városrészekben, és könnyebb megküzdeni a környezetszennyezéssel is. „Ha engem kérdeznek, logikusnak tűnik a sorrend” – összegezte álláspontját a Krónikának Ilie Şerbănescu.
Kolozsvár sikeresen adja el magát
Pásztor Gyöngyi, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) szociológia karának adjunktusa viszont arra mutatott rá, bár a városnak valóban nagy a fejlődési potenciálja, ez számos kockázattal jár. Kérdésünkre elmondta, az a tény, hogy a legtöbben Kolozsvárt jelölték meg ideális lakhelyként, azt jelenti, hogy a kincses városnak nagy a migrációs potenciálja. „Azt azonban nem árt tisztázni, hogy különbség van aközött, hányan telepednének le szívesen Kolozsváron, és aközött, hogy ténylegesen hányan teszik ezt meg.
A véleménynyilvánítás nem azt jelenti, hogy Románia lakosságának egyharmada máról holnapra ide fog költözni” – hívta fel a figyelmet a szociológus. Kérdésünkre kifejtette: Kolozsvár amúgy is azt a képet közvetíti önmagáról, hogy a legélhetőbb, legkedvezőbb, a legtöbb lehetőséget nyújtó város ma Romániában. „A számok valósak, de azért figyeljünk oda arra, hogy igazából mit mutatnak. Először is ez nem jelenti azt, hogy Kolozsvár népessége egyik pillanatról a másikra megnő, ugyanakkor azt kolozsváriként is érzékeljük, hogy a városnak elég nagy befogadókészsége van. Kétségtelen, hogy többen telepednek meg, mint ahányan elköltöznek innen” – mutatott rá Pásztor Gyöngyi.
Mint részletezte, a beköltözők jelentős részét azok a diákok teszik ki, akik tanulmányaik elvégzése után a kincses városban telepednek le – ilyen szempontból a fiatal utánpótlás biztosítva van –, de ide tartoznak az új munkalehetőségek miatt beköltözők is kisebb arányban. „Ha ez a trend hosszú távon is megmarad, akkor egyrészt örvendhetünk a pozitív hatásoknak, de meg kell találnunk városként a módját annak, hogy hogyan kezeljük a negatív hatásokat” – magyarázta az egyetemi adjunktus.
A belső migráció haszna és kára A kolozsvári szociológus elmondta továbbá, a belső migráció lehetőségeket biztosít egy település számára, ugyanakkor felelősségre, tudatosságra van szükség annak a kezeléséhez, adminisztrálásához. Mint kifejtette, az alacsony munkanélküliség és a magasabb életszínvonal egyszerre vonz nagy és kis befektetőket, kreatív fiatalokat, akik munkát adnak maguknak és másoknak. „Emellett viszonylag magas az életszínvonal, hiszen az országos átlaghoz képest magasabbak a bérek, ennél többet csak a bukarestiek keresnek átlagban. Ez látszik a kulturális, gazdasági, társadalmi, és a sportéletben egyaránt. A gazdasági potenciál nagyon megnőtt, ezt a Kolozsváron élők látják is” – mondta Pásztor Gyöngyi.
A szakértő szerint azonban egyre nagyobb teher nehezedik a város infrastruktúrájára, egyre többen használnak egyre kisebb területet. „Ez leginkább az autós forgalomban, illetve a túlzsúfolt tömegközlekedésben is tetten érhető. Ezzel párhuzamoson zajlik egy szuburbanizációs folyamat, amelynek szintén nincs kialakítva az infrastruktúrája. A szomszédos Kisbácsból vagy Szászfenesről bejutni Kolozsvárra maga a kínszenvedés. Nap mint nap tapasztalható, hogy az adminisztráció mennyire nem képes lépést tartani a város növekedési ütemével. Elég ránézni egy-egy új lakónegyed infrastruktúrájára, hogy mennyire kaotikus” – jegyezte meg a BBTE tanára.
Rámutatott: az talán kevésbé érzékelhető a hétköznapi ember számára, hogy a magasabb bérek egyenes következménye a keresletnövekedés, ami egyszerre magasabb árakat is jelent. Mindenért többet fizetünk, mint az országban bárhol máshol: egy egyszerű kávéért, a boltban a ruhákért, és ami a legsúlyosabb ebből a szempontból, hogy jóval többet fizetünk az albérletekért” – magyarázta.
Az alacsonyabb jövedelműek kiszorulnak?
Kolozsvár az ingatlanpiacon is regionális központtá vált, mivel egyre többen – nem csupán a környékbeli falvakból, hanem az egész országból – a kincses városban keresnek lakásokat. Mint részletezte, ingatlanszakértő ismerősei arról számoltak be, hogy egyre nagyobb a befektetési szándékú lakásvásárlás Kolozsváron. „Egyre többen döntenek úgy, hogy a pénzüket kincses városi ingatlanba fektetik be még akkor is, ha nem is tervezik, hogy a városba költöznek. Ez olyan keresletet generál, amely rohamosan növeli az árakat. Ennek az a negatív következménye, hogy azok a kolozsváriak, akik az áremelkedéssel nem tudnak lépést tartani, kiszorulnak a városból” – részletezte Pásztor Gyöngyi.
Mint mondta, világszerte van rá példa – Európában például Londonban –, hogy attól kezdve, hogy egy város gazdasági központtá válik, a helyi lakosok közül egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy saját városukban lakást vásároljanak. „Kicsiben, de ez látszik Kolozsváron is. Ebben annak a kockázatát látom, hogy Kolozsvár erősen diszkriminatív várossá válik, amely kiszorítja a lakbér növekedésének ütemével lépést tartani nem tudó embereket az olyan kertvárosokba, mint Kisbács vagy Szászfenes” – jegyezte meg a szociológus.
Csökkenhet a magyarság aránya
Hozzáfűzte: bár erre vonatkozó statisztikai kimutatás még nem készült, etnikai vonzata is van a lakosságnövekedésnek, és nyilvánvaló, hogy ebben a „versenyben” a magyarok veszítenek elsősorban. Pásztor szerint a kolozsvári magyarok vagy a tanulmányaikat itt végző magyar diákok – az informatikusokat leszámítva – rendszerint nem a nagyon pénzes szakmákban dolgoznak. A legtöbben humán értelmiségiek, akik egyre nehezebben tudnak megkapaszkodni Kolozsváron. Ennek a szuburbanizációs folyamatnak az egyik legnagyobb kockázata, hogy az elköltözések következtében jóval kevesebb magyar marad a kincses városban, mint korábban. „Ha etnopolitikában gondolkodnánk, akkor azt a kérdést kellene feltenni: hogyan tudnánk támogatni a fiatal magyar értelmiségieket, hogy otthonra találjanak Kolozsváron, ebben a vadkapitalista viszonyrendszerben, amely ma az ingatlanpiacot jellemzi” – fogalmazott a BBTE szociológia karának adjunktusa. Kérdésünkre, hogy erre vonatkozóan milyen megoldásokat javasol, Pásztor Gyöngyi az Iskola Alapítvány tanári lakásait említette pozitív példaként. Ezekre a lakásokra egyébként azok pályázhatnak, akik főállásban kolozsvári székhelyű vagy kirendeltségű felsőoktatási intézményben magyar nyelven tanítanak, 45 évnél fiatalabbak, és nincsen saját lakásuk.
„Magánemberként az a véleményem, hogy nem csupán az egyetemen dolgozók számára, hanem sokkal szélesebb körben is lehetne hasonló támogatást nyújtani értelmiségieknek, akiknek a tevékenysége a közösség szempontjából fontos: orvosoknak, tanítóknak, tanároknak, újságíróknak” – tette hozzá Pásztor Gyöngyi. Brassó a legtisztább romániai város.
Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

Megmutatták magukat a szociális civil szervezetek
Az egyházmegyei Caritas Catolica szervezésében hétfőn, első alkalommal rendezték meg Nagyváradon a Szociális Civil Szervezetek Regionális Fesztiválja (SociONGfest). A rendezvény keretében Bihar, Szatmár és Szilágy megyékből összesen 31 szociális szolgáltatást nyújtó civil szervezet mutatta be tevékenységét a váradi főtéren, a Caritas Catolica által indított svájci társfinanszírozású VOLO projekt keretében.
A hagyományteremtő szándékkal megrendezett fesztivál egyik fő célja az volt, hogy az önkéntességet népszerűsítsék és konkrét önkéntességi lehetőségeket kínáljanak fel minden érdeklődőnek, másrészt pedig szerették volna megmutatni, mennyire sokrétű és kiterjedt szociális hálót alkotnak a régió civil szervezetei.
A rendezvény egy mozgalmas villámcsődülettel vette kezdetét a Szent László (ma Unirii) téren, melynek keretében a Szent Erzsébet és Szent Márton Idősotthonok lakói több tucatnyi nagyváradi középiskolás diákkal közösen tornáztak Orbán Judit kinetoterapeuta vezetésével. Ezt követően az esemény moderátoraként Andra Berce, a VOLO projekt menedzserasszisztense köszöntötte az egybegyűlteket, majd Nagy Hortenzia projektmenedzser. A Caritas Catolica főkönyvelője mondott köszöntőbeszédet, hangsúlyozva mennyire fontos az önkéntesek szerepe a szociális segítségnyújtásban.
„A tapasztalat azt mutatja, hogy a civil szervezetek gyakran önkénteshiánnyal küzdenek, míg azok a személyek, akik szívesen önkénteskednének, nehezen találnak befogadó szervezetekre. Ezért indítottuk el egy évvel ezelőtt partnerségben a Szatmári Egyházmegyei Caritas Szervezettel a regionális önkéntes-hálózat kiépítésére szolgáló VOLO projektet, melyet a Svájci-Román Együttműködési Program keretében, a Svájci Alap finanszíroz. Az inetrneten is elérhető hálózat (www.volonet.ro) összehozza a keresletet és a kínálatot az önkéntesség terén a szociális segítségnyújtásban” – nyilatkozta Nagy Hortenzia.
A rendezvény keretében félóránként mutatkoztak be a mikrofonnál a résztvevő szervezetek, a standoknál pedig információs anyagokkal, interaktív foglalkozásokkal és műhelymunkával várták az érdeklődőket. Négy nagyváradi tanintézmény – az Ady-, a Lorántffy- és a Szent László-gimnázium, valamint a Művészeti Líceum – diákjainak közreműködésével elkészült „a szociális szolgáltatások fája” is amelyre a diákok tűzték fel sorban az általuk megfestett leveleket, amelyek a segítségnyújtás egy-egy módját ábrázolták.
A standoknál az érdeklődők végezhettek Toefl típusú angol nyelvtesztet, újraélesztési technikákat tanulhattak bábun, elsajátíthatták a tapasztaláson alapuló DIA tanulási rendszert, kipróbálhatták milyen kerekesszékkel manőverezni, megtanulhatták hogyan mozgassanak vagy ültessenek ki ágyban fekvő betegeket. A gyermekeket ugyanakkor bohóc-animátorokkal, arcfestési és kézműves programokkal, illetve közösségi játékokkal várták a szervezetek. A fesztivál teljes időtartama alatt ugyanakkor ingyenes vérnyomás- és vércukorszint-mérést végeztek a Caritas Catolica otthoni beteggondozói központjának munkatársai, valamint a Máltai Szeretetszolgálat képviselői.
A négyórás rendezvény záróakkordjaként, a Virtuózok tehetségkutató versenyből jól ismert, aranytorkú énekes, Mészáros Levente gyönyörködtette a résztvevőket a You Raise Me Up című slágerrel, majd a Caritas Catolica önkéntesei, több tucatnyi gyermek részvételével elénekelték a We Are the World-öt, melybe a civil szervezetek képviselői és a helyszínen levő érdeklődők, járókelők is bekapcsolódtak.
Sz. G. T / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kötetben a Dózsa Györgyről szóló értekezések
Dózsa György a magyar történelmi nemzettudat része, kínhalála sorsforduló a magyarság történelmében – fogalmazta meg Balázs Lajos néprajzkutató, a Dózsa című kötet sepsiszentgyörgyi bemutatóján.
Kovászna és Hargita megye tanácsa, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Csíkszeredai Fiókegyesülete Dózsa György halálának 500. évfordulója alkalmából 2014 májusában szervezett egy tudományos emlékkonferenciát. Ennek a konferenciának az előadásait tartalmazza a Dózsa című kötet, melyet a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban, a könyvtár és a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja szervezésében mutattak be kedden este Sepsiszentgyörgyön.
A könyvet bemutató Balázs Lajos néprajzkutató felidézte, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület Csíkszeredai Fiókegyesülete célul tűzte ki a székely magyar közösség felemelkedését tudományos ismeretterjesztés által, ezért minden évben szerveznek egy konferenciát, bizonyítva, hogy a székelység nemcsak fogyasztója, hanem gyarapítója is az összmagyar tudományosságnak, kultúrának.
A konferenciák sorát 2014-ben a Dózsa György halálának 500 évfordulójára szervezett emlékkonferenciával indították, tizennyolc történész, irodalom, és művészettörténész nevezett be, az előadásainkból kiderült, mennyire jelenlevő Dózsa az életünkben, arculata, szellemi portréja hogyan változik korról korra, és végül a konferenciával tovább gyarapodott a Dózsa-jelenség megismerésének koncentrikus köre – számolt be a néprajzkutató.
A könyvbemutatón a kötetet kiadó Hargita Népe lapkiadó főszerkesztője, Sarány István kifejtette, a konferencia és a könyv is kalákában készült, hozzájárul egy árnyaltabb Dózsa- kép kialakításához.
Szebeni Zsuzsa a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központjának igazgatója, az est házigazdája a kötet kitűnő minőségét, a tudományos igényesség mellett az olvasmányosságát, és gördülékenységét méltatta. Végül Oláh-Gál Róbert, Bolyai-kutató bemutatta A Dózsa-genealógia és Bolyai János gondolatai Dózsa Györgyről című előadását.
Bíró Blanka / Székelyhon.ro

Patinás épületben tanul ősztől a nagybányai magyar iskolások egy része
Idén valósul meg az öt éve tervezett költözés. A református egyház által ingyenesen felajánlott épület hatalmas váltás lesz a kisdiákok számára, akik most egy városszéli iskolában tanulnak.
Felújított épületben kezdik el ősszel az új tanévet a nagybányai Németh László Elméleti Líceum 1-4 osztályos tanulói a városközpontban levő épületben, amelyet a református egyház ajánlott fel az iskolának. Az 5-12 osztályos tanulók továbbra is a város szélén levő iskolaépületben tanulnak, de abban reménykednek, hogy ideiglenesen. Az iskola igazgatósága abban bízik, hogy egy román iskolával épületet cserélhetnek, és így középiskolás és 5-8 osztályos diákok is a városközpontban járhatnak iskolába. A református egyház által felajánlott épületben a rendszerváltás előtt fogyatékos gyerekeket oktattak, és amely súlyosan lelakott állapotban több évig üresen állt. A visszaszolgáltatási folyamatot követően a református egyházközség által visszakapott épület eredetileg is oktatási célokat szolgált, most korszerű iskolává alakítva ismét a magyar gyerekek számára nyitja meg kapuit. Nagybánya lakosságának 10%-át teszi ki a magyar lakosság, a szórványban élő közösség a 2011-es népszámlálási adatok szerint 12 606 személyből áll. Máramaros megyeszékhelyén több iskolai helyszínen zajlik magyar oktatás, többnyire a román iskola tagozataként, illetve a negyedekben magyar tannyelvű óvodai csoportok is működnek. Az egyetlen önálló magyar iskola a Németh László Elméleti Líceum, amely előkészítőtől a középiskolai oktatásig szolgálja ki a magyar diákokat.
„Viszonylag későn, 1997-ben alakult meg a Németh László Elméleti Líceum, 1998-ban indult be a tanítás. Ekkorra már Erdélyszerte be voltak indulva az önálló magyar iskolák, többnyire patinás épületekben. Az alapítók úgy gondolták, hogy csak akkor tudunk épülethez jutni, ha ide, a város szélére költözik az önálló magyar líceum” - mondta Váradi Izabella igazgató. A Németh László Elméleti Líceumba ezelőtt húsz évvel három líceumban működő magyar tagozat került egy fedél alá. Ebből a három, tagozatként működő osztályból jött létre a Németh László Elméleti Líceum, hozzájuk csatlakoztak egy negyedik iskolában működő 5-8 osztályok is.
„2014-ig az iskola úgy működött, mint 5. osztállyal kezdődő elméleti líceum. Kezdetben két, majd három szakkal működött a líceum, matematika-informatikával (korábban matematika-fizikával) és egy filológia osztállyal, aztán beindult egy természettudományi osztály is. Most két osztályunk működik, egy reál és egy humán osztály. A reál osztály mozaikosztály, fele matematika-informatika, és a másik fele matematika-természettudományi osztály” - vázolta az iskola szerkezetét az igazgató.
Ezelőtt öt évvel az óvárosi református egyházközség felajánlotta a régi városközpontban, a Híd utcában található visszaszolgáltatott iskolaépületet a Németh László Elméleti Líceum számára. Elkezdődött az akkor lelakott állapotban levő ingatlan tatarozása, a felújítási munkálatok idén ősszel készülnek el.
A felújítási folyamatot nem tervezték ennyire hosszadalmasnak, azonban a munkálatokat megnehezítette az, hogy a városvezetésnek nem állt módjában finanszírozni a költségeket, mivel az épület a református egyházé, tehát magántulajdon. Azonban a református egyház rájött, hogy nem tudja saját forrásokból felújítani az iskolát, ezért magánszemélyek és helyi cégek adományaiból próbálták fedezni a tatarozás költségeit.
Ősztől a Németh László Elméleti Líceumból azonban nem költözik át az összes osztály. A hetedik és nyolcadik osztályosok továbbra is a városszéli iskolában maradnak, az alsósok költöznek, és beindul az óvodai oktatás is napközi programmal. A kicsik étkeztetését is a felújított iskolában oldják meg, amelynek alagsorában rendezik be a konyhát és az étkezdét.
„Nagyon fontos számunkra, hogy ne az 5. osztállyal kezdődjön az oktatásunk, hanem legyenek alapjai az iskolának. Eleve úgy képzeljük el, hogy a kezdő és alsó osztályok számára egy másik épületet szánunk. A felújítás alatt álló épület eredetileg is iskolának épült, a református gyülekezetnek az iskolája működött benne. Az államosítás után speciális igényű gyerekek iskolájaként használták. Ebben a negyven évben semmiféle karbantartó munkálatot nem végeztek az iskolán, és az épületet lelakták. Amikor az egyház visszakapta, igyekeztünk egy új funkciót adni ennek az épületnek” - mondta Váradi Izabella.
Így a Németh László Elméleti Líceum óvodai csoportokkal és 1-4 osztállyal gazdagodik: további tagozatok kerülnek ki román tannyelvű iskolákból és egyesülnek a felújított épületben. Az elképzelés az eredeti oktatásszervezési tervek szerint, azonban a tervezettnél öt évvel később valósul meg.
Egy 2014-es iskolahálózati átalakítás eredményeként városszerte több intézményben tanuló 5-8 osztályosok kerültek át a Németh László Elméleti Líceum jelenlegi épületébe, így az azóta eltelt időszakban tulajdonképpen telt házzal működött az épület: minden szertárt, raktárt osztálytermekké alakítottak át. „Bár próbálunk jó körülményeket biztosítani, a valódi otthonuk a Híd utcai épületben lesz” - mondta az igazgató.
Kertész Melinda / Transindex.ro

Marosvásárhelyi iskolaügy - A Vatikán romániai nagykövete jelenlétében tárgyaltak a felek
Miguel Maury Buendía érsek, a Szentszék romániai apostoli nunciusa jelenlétében tárgyaltak szerdán Marosvásárhelyen az érintett helyi intézmények képviselői a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium helyzetének rendezéséről, anélkül, hogy konkrét eredményre jutottak volna.
A Vatikán nagykövete a munkamegbeszélést követően úgy nyilatkozott a médiának, hogy sikerült helyreállítani a felek közötti bizalmat, és megállapította: van szándék a helyi intézmények részéről az iskola helyzetének rendezésére.
Holló László, az iskolaalapítást kezdeményező római katolikus Státus Alapítvány igazgatótanácsának elnöke az MTI-nek elmondta: erősödött a résztvevők párbeszédkészsége, ugyanakkor a találkozó konkrét eredmény nélkül zárult, és a felek a szerdai találkozón is többnyire kitartottak eddigi álláspontjuk mellett.
Rámutatott: a mostani megbeszélésen is úgy tűnt, hogy mindenki meg akarja oldani a kérdést, de ez a jóindulat eddig a nyilatkozatok szintjén maradt.
Holló László szerint az iskola továbbra sem indíthat cikluskezdő osztályokat, és ezt az álláspontot a Maros megyei tanfelügyelő a szerdai tanácskozást követően is megerősítette. Rámutatott: ezeket a tanulókat más tanintézmények között oszthatják szét, ami elfogadhatatlan a szülők és az alapítvány számára.
A romániai korrupcióellenes ügyészség (DNA) tavaly november elején indított eljárást Tamási Zsolt, a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium igazgatója és Stefan Somesan volt Maros megyei főtanfelügyelő ellen, mert szerinte annak ellenére járultak hozzá az iskola működéséhez, hogy tudták: valójában a tanintézet nem rendelkezik a működéshez szükséges engedélyekkel.
Az igazgató elleni eljárás hónapokra ellehetetlenítette a tanintézet működését. Jelenleg fennáll annak a veszélye, hogy az iskola elveszíti jogi személyiségét. MTI

„Mi van ma, mi van ma, piros pünkösd napja”
Szombaton Csíksomlyóra zarándokolnak Babba Máriához. Vasárnap vendégeket hívnak, nagykanállal esznek, hétfőn, a helyi templom búcsús ünnepén, a Szentlélek kiáradásának napján a pünkösdölőket fogadják és együtt fohászkodnak templomukban, a sokpapos búcsús misén – nem egy, hanem három napig tart piros pünkösd ünnepe az udvarhelyszéki kis faluban, Székelyszentléleken. A búcsús előkészületekről, a szentléleki pünkösdölésről Lázár Emese számol be.
A legenda úgy tartja, hogy valamikor, réges-régen Farkaslaka, Malomfalva, Bogárfalva, Szencsed és Szentlélek népe összeült tanácskozni: hová építsenek a közösségnek templomot? Nem jutottak egyezségre, de amit az emberek nem tudtak eldönteni, arra a választ az égiek adták meg: pünkösd napjára hó esett arra a Papdombra. A Jóisten megadta a jelt: ide építsétek meg az Isten házát, emberek! Ide is épült, ez volt Farkaslaka község és az itt élő közösség első temploma, amelynek búcsús ünnepét a Szentlélek kiáradásának napján, pünkösd hétfőjén tartjuk – elevenítette fel a szentléleki templomépítés mesés történetét a falu szülötte, Geréb Péter, akit arra kértünk, mesélje el, hogyan és miként él a búcsús ünnep a faluban, őrzi-e még a régi szokásokat a maroknyi, 700-800 fős közösség?
– Mint minden településen, nálunk Székelyszentléleken is nagy ünnep a búcsú, a legnagyobb esemény a faluban. A szentléleki búcsú különlegessége, hogy szinte egy időbe esik a csíksomlyóival, így nálunk háromnapos az ünnep. A szombat a csíksomlyói zarándoklat napja, régen szekerekkel, gyalogosan, ma már autóval, autóbuszokkal mennek a Nyeregbe, Babba Máriához a falubeliek – sorolta a helyi szokásrendet Péter.
Jogos büszkeséggel mondta: ő maga az egyik meghonosítója a Csíksomlyóig tartó, immár többéves és többnapos lovas zarándoklatnak.
– Az ünnep előtt nyolc nappal ülünk nyeregbe, és tesszük meg az utat öten-hatan, ahányan összegyűlünk a nagykörre. Ebben az esztendőben négyen leszünk. A kiskör csütörtökön indul. Népesebb a társaság, ehhez húsznál többen is csatlakoznak a községből – részletezte a nyeregben a Nyeregbe tartó hosszú, de élményekkel teli zarándoklatot, amelynek résztvevői vasárnap estére érkeznek vissza a faluba.
A vasárnap családi ünnep, ugyanakkor a rokoni, baráti kapcsolatok megerősítésére is szolgál: ezen a napon összegyűl a család, a rokonság, testvérek, nagynénik, nagybácsik, keresztkomák, de még a közeli jó barátok is hivatalosak az ünnepi ebédre. Az asztalra a hagyományos ünnepi menü kerül. Aranysárga, finom tyúkhúsleves, jóféle házi majorságból, amit a levesben főtt zöldségekből készült franciasaláta előz meg. A hagyományos főétel a levesben főtt hús, a bárány- vagy disznóflekken, a tojásos szelet, melléje savanyúság, pirospaprikával megszórt krumpli, utána finom házi sütemény és ital – sorolta a menüt Geréb Péter.
– Édesanyám mindig ezt főzte vasárnapra. Hozzánk a bátyámék, a farkaslaki keresztkomák jöttek el mindig vendégségbe. Mivel én vasárnap estére érkezek haza a lovas zarándoklatról, szakítottam ezzel a hagyománnyal, hiszen nincs időm aznap vendégeket fogadni. Az én nagykanalas napom hétfőn, a tulajdonképpeni búcsús ünnepen van, amikor a sokpapos búcsús mise van a templomban. Ezt is ünnepi ebéd követi, de ezt már többnyire szűk családi körben ülik meg, kivétel én, aki most is a búcsú napjára hívok vendégeket: a szentléleki és a malomfalvi plébánost, az udvarhelyi testvéremet, a községbeli közeli jó barátaimat. A búcsús mise után a családi háznál gyűlünk össze, ebben az esztendőben is húsznál többen leszünk az asztal körül – vázolta a házirendjét Geréb.
Nevetve tette hozzá: gyermekként a búcsús kirakodóvásárt szerette a legjobban, ahol a ragacsos, falun igazi kuriózum csemegének számító vattacukor volt a kedvence, de a fűrészporral kitömött similabda, az egy hét múltán színt váltó „ezüst” nyaklánc is csábította.
– A népviseletbe öltözés inkább Malomfalvára jellemző, nálunk az egyháztanácsosok öltenek székely gúnyát, a helyiek is a legszebb ruhájukat veszik fel az ünnepen – tette hozzá.
Székelyszentlélek búcsús ünnepének napját a pünkösdölés régi, kedves hagyománya is különlegessé teszi.
„Mi van ma, mi van ma, piros pünkösd napja, / holnap van, holnap van, a második napja” – ezt az éneket fújják a székely ruhás, 8–10 éves kislányok, akik házról házra járnak hétfőn, így köszöntik a falu lakóit. Táncot járnak, majd megválasztják a pünkösdi királynét, akit a vállukra emelnek. A végén magasra emelt, áldó karokkal, „Ilyen nagyra nőjön a maguk kendere!” kívánsággal búcsúznak. Ezt a szép hagyományt a falu szülötte, Hegyi Miklós Dezső honosította meg újra, még a múlt században, a 60-as, 70-es években – mesélte a székelyszentléleki hagyományok, a falu történetének elhivatott kutatója, tudója, a helyi tájház létrehozója és gondnoka, Balázsi Dénes bácsi. Hargita Népe (Csíkszereda)

Az oroszhegyi Jézusfaragó
Miközben a Hargitán keresztül Oroszhegy irányába robog velem az autó, Nyirő József ismeretlen Jézusfaragó embere jut eszembe. Én is egy afféle Jézus-faragó emberhez tartok. De halál és szenvedés keresztfáinak tövében egy hitében megerősödött, életigenlő embert találok.
Pál Gergely szobrász, fafaragó, 1956-ban született Oroszhegyen. Családjával jelenleg is itt él. Elemi iskolás éveiben bár a rajzolás, agyagozás vonzotta, tanulmányai folytatásaként 1974-ben a székelyudvarhelyi szakközépiskolából szakképesített lakatosként került ki. Székelyudvarhelyen ezt követően egy évig Maszelka János festőművész tanítványa volt. 1976-ban Temesvárra költözött, majd a kötelező katonai szolgálat letöltése után a Ion Vidu képzőművészeti líceumba iratkozott. Temesvárról családjával 1982-ben tért haza Oroszhegyre, autodidakta művészként szülőfalujában kezdte el a fafaragást is. Munkái között szakrális, népi és vadász jellegű szobrok és domborművek egyaránt megtalálhatók. Alkotásai Németországba, Ausztriába, Belgiumba, Oroszországba, sőt a tengerentúlra is eljutottak, de a legtöbb munkája magyarországi megrendelőkhöz került.
Az oroszhegyi templom kapuja előtt magas, csontos testalkatú, de nyugodt, halk szavú ember lép oda hozzám. Én vagyok a fafaragó – mutatkozik be. Csak így, egyszerűen. Kezében a templom méretes kulcsával rögtön beljebb invitál. Javasolja, mielőtt jövetelem céljaként műhelyében leülnénk és belevágnánk a beszélgetésbe, nézzük meg néhány, a faluban található alkotását. Elsőként a templomba lépünk, ahol a művész tizennégy részes domborműsorozatában Jézus Krisztus Golgotára vezető útját és szenvedéstörténetét örökítette meg. Sorra vesszük szemügyre a 90-es években készült, falat díszítő alkotásokat: s míg én a fotómasinériámmal forgolódom, a vendéglátóm egy-egy domborművet leakasztva és a fény felé tartva a képek különleges részleteit mutatja. Jóleső érzés megtapintani, helyenként ujjammal követni a véső útját. Állítólag újabbak kellenének, mert a mostaniak nem elég színesek, és misék alatt nem köti le kellően az ifjú tekinteteket. Megnyugtatom: az enyémet elbűvölte, igaz, fiatal már én sem vagyok.
„Nekem teljesen más a felfogásom – nyílik meg lassan beszélgetőtársam. Sokan mondják, hogy a középkor sötét volt. Emberileg, lelkileg abszolút nem volt sötét. Ilyen alapon azt is mondhatnánk: parázna barokk. A középkor utáni reneszánsz világban, a humanizmus idején elszabadult minden. Olyan festmények, szobrok, műalkotások készültek a gótikában, amiknek Michelangelo vizet sem vihet. Michelangelo hatalmas, nagy volumenű munkákat alkotott, de egy az egyben lemásolta az embert. A vége felé ő is rájött, hogy nem ez a csúcs. A lamentációt, azt a momentumot, amikor Jézus testét leveszik a keresztfáról, végül ő is másképp, nem a tökéletes formában, hanem vékonyan faragta meg, Ő akkor már tudta, hogy a művészetben milyen kapukat kell kitárni. Az, hogy valamit szépen lerajzolsz, az még nem sok. A művészetnek ezen túl kell lépnie” – hangsúlyozza.
Az istenházából a helyi közbirtokosság épületébe, majd egy magánházba térünk be, ahol a házigazdák jóvoltából nagyobb, legalább ötven alkotásból álló gyűjteményt tekinthetünk meg: a falakat borító, mindennapi élethelyzeteket, népi szakmákat, vadászati témákat feldolgozó domborművek mind-mind Pál Gergely keze munkájának bő harminc esztendő alatt termett gyümölcsei.
Pál Gergely famegmunkálás iránti fogékonyságára és rajongására némiképp magyarázatként szolgál, hogy fából készült dolgok között cseperedett fel: a nagyapja asztalos, édesapja pedig kerekes és ács volt. A művészeti pálya választása azonban már korántsem volt egyértelmű.
„Közepes tanuló voltam. Sokszor kikaptam a szüleimtől ezért-azért, tekergésért, halászásért, madarászásért. Iskoláskoromban, amikor egy szép rajzot elkészítettem, a tanáraim legfeljebb megdicsérték és hazavitték, de nem támogattak, bátorítottak, a művészet útján nem indítottak el. Tehetségesnek éreztem magam, de nem tartottam igazán fontosnak. A mai gyermekek e téren is más helyzetbe vannak. Én is először rajzolgattam, s kőbe kezdtem faragni, elemi végén agyagozni. Amikor elemista tanulóként Nagy Endre, ma is élő tiboldi tanáromat először hallottam művészetről beszélni, a szó pozitív értelmében rendesen beleborzongtam, annyira fellelkesültem, felvillanyozódtam. Sokszor eszembe jut, és azóta is többször átéltem azt az érzést. Az nekem meghatározó volt” – eleveníti fel beszélgetésünk közben vendéglátóm.
A fafaragás mellett – a lakatosdiplomát eredményező szakiskolai évek, majd a hatesztendőnyi temesvári kitérő után – végül a nyolcvanas évek elején szülőfalujába hazatérve kötelezte el magát. Régi rajzokat, vázlatokat terít az asztalra. Egyes papírosok részletesen kidolgozott mintákat, népi motívumokat, mások – modellként szolgálva korábbi alkotásokhoz – a földművelő, állattartó, erdőlő, használati eszközeit készítő, vagy éppen búsuló, mulató székely ember mindennapjait, pillanatképeit örökítik meg. Más íveken látszólag hanyagul odavetett körvonalak sokaságából Mária-képek és különböző angyalábrázolások emelkednek ki. Repertorjába időközben a bútorfaragás is bekerült: gyönyőrű, részletesen kimunkált – engem személy szerint az egykori nemesi kastélyok berendezéseire emlékeztető – faragott vadászszékek, asztalok sokasága hagyták már el műhelyét. Ottjártamkor a mester egy újabb megrendelés félkész munkadarabjaira mutatott.
Kérdésemre, hogy a fafaragást meg lehet-e tanulni, vagy ahhoz tehetség is kell, Pál Gergely sejtelmesen válaszol. „Egyszer valaki azt mondta nekem, milyen jó kézügyességed van: ez nem kézügyesség. A szobrászatnál minden az agyban dől el, nem a kézben. A kéz csak végrehajtja azt, amit felülről az agy diktál. Az anyagot formálva bármit meg lehet szépen faragni, de új dolgot teremteni, arra a szentlélek ajándékával születni kell. Az emberi testet is olyanformán kell megalkotnom, hogy látszódjon a szellemiség, Isten lelke benne. Nem mindegy, hogy egy forma – például a hasnál, a lábaknál – miként van kifejezve. Számomra a részletek kidolgozását mindig a munka elkészültének határideje szabta meg. Épp ezért nem is szeretem a határidős munkákat. Mindig megoldottam, de kényszerként éltem meg. Más az a munka, amit lelkemből jövően, teher- és időkorlát nélkül készítek. Azok nekem is szépek, azok nekem is igazán tetszenek” – vallja.
Feszületet faragni is sokféleképpen lehet, hiszen ahogy a szenvedés és a halál is ezer formát ölthet, úgy Krisztus keresztfán megtöretett és elernyedő, ereje hagyott testének is számtalan ábrázolási módja kínálkozik: a nyugalmat adótól, az atya akaratának magát alávető fiú, a megváltó keresztfán is szeretetet sugárzó tekintetétől el egészen a brutálisig, a kínok kínjait átélő, kicsavarodott testű, a fájdalomtól eltorzult arcú szenvedőig. Állítja: nincs két egyforma feszület: a lapostól a kiemeltig és a szoborként megfaragottig számtalan alkotási forma közül választhat a művész. Pál Gergely szívéhez leginkább a gótika, a román kori Krisztus-ábrázolási formák állnak közel: ez esetben a keresztfán függő Jézust jellemzően széles vállakkal, de vékony, hajolt, meggörnyedt testtartásban ábrázolják.
„Amikor nekifogok, már tudom mit akarok. Egyszerűen már látom, hogy mit hová kell tegyek. Néha éjszaka, álmomban is látom, hol kell levegyek az anyagból, hogy azt a formát megoldjam. De aztán álmomban vagy a vésőm törik el, vagy más történik…” – meséli. Egy-egy munkát az oroszhegyi fafaragó rendszerint többször is kézbe vesz: néha hosszabb-rövidebb időre félreteszi, más alkotásokat folytat, majd a gondolatai letisztulása, az elképzelt végső forma kikristályosodása után a munkadarabot újra előveszi, simítgatja, csiszolgatja, apró részleteit formálja, de ha kell, attól sem riad vissza, hogy kíméletlenül átfaragja. „De még soha nem rontottam, nem dobtam el darabot. Nincs menthetetlen darab. Úgy vagyok vele, hogy ha valami nem sikerül, azt még azért is megoldom”.
Az oroszhegyi fafaragó mester Krisztus szenvedéstörténetét már több munkában is megörökítette. Fából készült stációsorozatai és egyéb szakrális alkotásai díszítik nemcsak szülőfaluja, hanem számos magyarországi templom csarnokát is, például az őrségben levő Farkasfán, vagy éppen Létavértesen, Kerepestarcsán. Vallja: a stációképek esetében a lényeg a kompozíción és az összhatáson van.
„Fontos, hogy amikor a szemlélődő ránéz, harmonikusnak, egyensúlyban levőnek lássa. Rengeteg megoldás van az alakok kiemelésére és az alárendelésére is. Nagyon szeretem mások munkáját,
egyszerű emberek Jézus-ábrázolásait is nézni. Ebben is szintek vannak, akárcsak a lelki dolgokban ” – jegyzi meg.
Pál Gergely úgy érzi, művészi munkájában mára vízválasztó vonalhoz érkezett. Mint fogalmaz: szintet akar lépni. „Hatvanéves koromra most már nem tapogatózom, összeállt a kép, konkrétan tudom, hogy mi miért szép, és hogy következő munkáimmal merre akarok továbbmenni. Vonalat húztam magam előtt, szintet akarok lépni, és teljesen új úton elindulni. Ennek jegyében szeretném megfaragni az egész evangéliumot is” – vallja.
Még húsz évet kér az Istentől az alkotásra. Úgy véli, ennyi időre van szüksége, hogy életművét befejezze, és hogy amit korábbi életvitelével elrontott, azt helyrehozhassa.
Elárulta, a szakrális témák felé látomássorozat hatására fordult. Őszintén vallja, a bűnös emberért megfeszítettet Krisztus segítsége és ereje nélkül élete legnehezebb időszakában szenvedélybetegségétől nem tudott volna megszabadulni. Pál Gergely bár nem mondta ki, de mégis úgy éreztem, élete lezárt fejezetéhez tartozóan tekint azokra az alkotásokra is, amiket az idő tájt, életvite­léhez kapcsolódóan faragott. Ez a fajta „szakítás” művészetének is új lendületet és új kibontakozási területeket biztosított.
„Rájöttem, hogy téves, ha csak a pénzért egész életemben ivókat vagy szántóvetőket faragok. A székelység életében a vallásnak meghatározó szerepe van. A falu határában levő keresztnél a mezőre igyekvő bácsika is leveszi a kalapját, keresztet vet, térdet hajt. Ez is olyan téma, amit érdemes megörökíteni. Én hiszek abban, hogy az embernek örök élete van. Újra kell születnie, vízből és szentlélekből, úgy ahogy azt Jézus mondta Nikodémusnak. Nem mindegy, hogy az ember, ha életén keresztül vétkezik is, ha kínlódik is, de tudatában van annak, hogy ő bűnös. Annak is újra kell születnie, aki lelkileg tisztának tartja magát. Lélekben magában is fel kell építenie Isten országát. Mese nincs: át kell az ember alakuljon. Újrakezdi, újra vétkezik, ismét újrakezdi és ismét vétkezik, de fontos hogy újra és újra próbálkozzon, és törekedjen a jóra” – hangsúlyozza.
Beszélgetésünkbe Csíksomlyót is belefonjuk. Nagyon jó dolognak tartja, hogy Csíksomlyón a székelység összejár. Legalább egy évben egyszer. Mert ez erőt ad. Csíksomlyóra az is elmegy, akinek nincs hite, aki vágyik, hogy emberek között legyen. „A katolikusokon kívül is sokan elfogadják Máriát, mások pedig nem. Szerintem ez egyéni kérdés, nem mindenkinél egyforma. Van, aki a hitet és imái meghallgatását a Jó Istennél Mária által, valamelyik szent által, van, aki Jézus által kéri és kapja mag. A hit nem tesz rosszat, csakis a jót hozza ki az emberből. De azt is szokták mondani, hogy a büszkeség a hit útjában van” – figyelmeztet.
Az oroszhegyi jézusfaragó dédelgetett tervei között egy grandiózus székely kapu elkészítése is szerepel. „Elképzeltem, hogy ha én székely kaput faragnék, akkor azt hat lábra tenném. Hatalmas, Székelyföld összes tájegységének mintáját egybefogó, a székelység kultúráját, népi mintajegyeit és a magyarság történetét bemutató monumentális kapu lenne. A tervezéssel együtt jó pár év, de a fafaragókat összehívva – mint a székelyek rekviemét – meg lehetne csinálni” – sorolja.
Pál Gergely elárulta, az evangéliumi történetekhez kötődően jövő pünkösdre egy nagylélegzetű domborművel is készen akar lenni: azt a pillanatképet akarja vésőjével fába írni, amint a szentlélek megjelenik és kiteljesedik Máriára és az apostolokra. „Az egy vizsgamunka lesz. Annak a stílusjegyein már látszódnia kell, milyen úton akarok továbbmenni. De legyen úgy, ahogy a Fennvaló akarja”.
Domján Levente Hargita Népe (Csíkszereda)

A könyvkötő és a búcsúvásár
Szemerjay Károly székelyudvarhelyi könyvkötő 1896-ban imakönyvekkel és más búcsús tárgyakkal érkezett a csíksomlyói búcsúra, de az első napokon megakadályozták abban, hogy árusítsa portékáit. Panaszával az alispánhoz fordult… s mi most épp ennek köszönhetően nyerhetünk egy kis betekintést az egykori búcsúvásárok világába Daczó Katalin levéltári búvárkodásai révén.
Fejkendőt vettek az asszonyok, bicskát a férfiak, mézeskalácsszívet a szerelmesek. Senki nem indult haza búcsúfia nélkül. Pünkösdkor Csíksomlyón készült sokakról az első fényképfelvétel, de nem volt hiány mutatványosokból, lacikonyhásokból és vásári ricsajból sem. Szemerjay Károly könyvkötőnek nagy tapasztalata lehetett: 1869-től évről évre Csík­somlyó jelentette számára a biztos keresetet, és egyszer csak úgy tűnt, elesik ettől. Nem hagyhatta szó nélkül.
Alázatos kérése Szemerjay Károlynak
Alázatos kérése könyvkötő Szemerjay Ká­rolynak – ezt a címet viseli az a beadvány (Románia Nemzeti Levéltárának Hargita Megyei Hivatala, Fond 7 Csíkszék levéltára, 4. Leltári szám, Alispáni iratok, 4892/1897. iratcsomó.), amivel a székelyudvarhelyi vállalkozó az udvarhelyi alispánhoz fordult 1897-ben, jóval a búcsú előtt, hogy meg ne ismétlődhessen az előző évi kellemetlen eset.
„Alol irt, egy alázatos kérésemmel vagyok bátor a Méltoságos Alispán Ur eleibe folyamodni – fogalmazott Szemerjay Ká­roly1897. április 24-én kelt kérésében –, kérem alázatosan méltoz meg halgatni és igénybe venni: a mi az volna, hogy én 1869 ota járom a Pünkösdi nagybucsut ima könyvekkel és más bucsui tárgyakkal el árusitás végett. A Bucsu tart péntek-szombat s vasárnap délig, de a tavaji Bucsukor 1896-ban a pénteki napot egy ott helybeli az az várdotfalvi lakos Klencsár Gyula könyvkötő az odavaló Tekts. Szolgabiro ur által betiltatta…minden törvényes hir adás nélkül, a mikor már ki voltunk pakolva is, a midőn is nagy kárt okozott nekem s most azt mondta a feleségemnek, hogy az egész Bucsui árulástól el fog tiltatni.
Én mint 16 gyermekes családfő arra az egy évi bucsui ugyszolva országos vásárra nagyon rá vagyok szorulva s mivel két fiam utodom is lesz ezt a bucsui vásárt ők is élvezni akarják. Kérem igen szépen a Méltoságos Alispán Urat méltoztasson a cs.szeredai Mélts. Alispán Urnak át iratni, hogy ne lennék meg akadályozva a további bucsui árulás végett s járhassam ezután is ugy mint eddig.”
Ugron János alispán 1897. május 2-án továbbította a kérést Becze Antal csíkszéki kartársának, kérve, intézkedjék, „hogy folyamodó jövőben üzlete gyakorlásában jogtalanul meg ne akadályoztassék”. Becze Antal május 10-én „felvilágosító jelentéstétel végett” Fejér Sándor főszolgabíróhoz fordult, aki a maga során, május 13-án válaszolt az alispánnak. „Alázatos tisztelettel jelentem, hogy a mult évben az idegen könyvkötők eltiltattak a Pünkösd napja előtti Szombat és pénteki napokon való árulástól és pedig az odavaló könyvkötő panaszára. Ez eltiltás indokául azon körülmény vétetett fel, hogy a tulajdon képpeni vásár jelleggel felruházható bucsu nap csupán Pünkösd napja, mely napon meg is engedtetett az árulás. Ezen intézkedésnél irányadóul vétetett a Nagyméltóságu mkir Földmivelés és Kereskedelem ügyi miniszter urnak 47859/887. számu határozata, s hogy ez helyesen értelmeztetett-e, arra nézve becses utasitását kérem; azon körülmény felemlitése mellett, hogy ez előtti időkben a könyvkötők Péntek, Szombat és Pünkösd napján szabadon árusíthatták készítményeiket, s így nézetem szerint, már a régi gyakorlat alapján is e joguk jövőre is biztositandó lenne.”
A csíki alispán május 15-én válaszolt: „Idei 2525 szám alatt kelt jelentését tudomásul véve jövőbeni mihez alkalmazkodás végett értesitem főszolgabíró urat, hogy a több százados gyakorlat a csíksomlyói pünkösti bucsu három napjait u. m. péntek, szombat és vasárnapot vásári jelleggel ruházván fel, miután a jelzett három napon az idegen könyvkötők eddig is szabadon árusithatták áruikat, ennélfogva onnan a jövőben sem tilthatók el.”
Ugyanezen a napon Ugron alispánnak is választ küldött Becze Antal: „van szerencsém kartársi tisztelettel értesiteni, hogy a Csík Somlyói pünkösdi 3 napja, u. m. péntek-szombat és vasárnap vásári jelleggel birván, egyidejüleg intézkedtem, hogy jövőben az idegen könyvkötők üzletük gyakorlásában ne akadályoztassanak.”
Szemerjay, fiai és társai
„Nyomdáinkkal egyúttal könyvkötészet is volt és van egybekötve, s elmondhatjuk, hogy megyénkben régi idők óta könyvkötő-ipar is létezik és ennek helyzete ma elég kedvező” – foglalta össze a 19. század végén Vitos Mózes, a Csíkmegyei füzetek szerzője.
– „Könyvkötőinknek állandó munkája van és e téren a müizlés is hova-tovább fejlődik. Nálunk a könyvkötő-ipar eredete és története, múltja szintén a csiksomlyói Szent-Ferenczrend történetéhez fűződik. Az itt egy századdal ezelőtt bőrbe kötött ima és más latin könyvek még ma is küzdenek az idők viharjaival s kiállják a versenyt a moderngyarló s rövid tartamú kötésekkel. E zárda lakói voltak Csikmegyében szintén az imakönyvek első árusítói, vagyis első imakönyv-kereskedök.”
Hogy őket elsőként ki követte, nem tudom, de feltételezem, hogy 1864-ben alapított székelyudvarhelyi könyvkötészetével és 1869-es búcsúi árulásával Szemerjay Károly az úttörők egyike lehetett. Tevékenységéről, működéséről túl sokat nem írt a korabeli sajtó, szinte csak annyit, amennyit maga árult el magáról. „Könyvkötéseket, u. m. jegyzőkönyveket, pénztári könyveket, ezek lapszámozását, könyvtári és díszkönyvek finom-vászon, selyem vagy bársonybani kötését; diszmunkákat, u. m. irómappák, papirkosarak, képkeretek (asztali v. fali), kézelőtartók, nyakkendőtartók, dohánytartók stb. stb. kellő csinnal, igen tartósan és a lehető legjutányosabb árban pontosan eszközlünk” – ígéret az Udvarhelyi Híradó 1900. október 28-i számában.
Ifj. Szemerjay Károly nevével később Székelykeresztúron találkozunk, a másik Szemerjay-fiú, Ferencz viszont Csíkszeredában telepedett le – nem sokkal a nevezetes csíksomlyói búcsú után.
„Könyvkötészet Vár-utcza 264. szám alatt, az ev. ref. templom udvarán” – hirdette a Csíki Lapokban 1901. november 6-án. – „Van szerencsém a városi és vidéki közönség figyelmét felhívni három év óta fennálló s jól berendezett könyvkötészetemre.”
Szemerjay Ferenc könyvkötő-mester öt év múlva még mindig Csíkszeredában működött és a nagyközönség figyelmébe ajánlotta jutányos szolgáltatásait: „u. m.: hivatali százaléki engedménnyel, iskolai, nyomdai, könyvtárak és magánosok munkáit, különösen felhívom a tek. körjegyző urak figyelmét a hivatali kezelési könyvek bekötésére, a miért is árkedvezményben részesülnek. Elvem kevés haszon, nagy forgalom.” (Csíki Lapok, 1906. augusztus 15.)
Szemerjay Ferenc nem volt egyedül a csíki piacon: az alispáni beadványban említett konkurenst, az 1903-ban elhunyt várdotfalvi Klencsár Gyulát fia, Klencsár Viktor követte a könyvkötői mesterségben. Mellettük 1897–98-ban Létz János is próbálta kialakítani üzletkörét Csíkszeredában.
Becze Antal, Csík vármegye alispánja Fe­jér Sándor főszolgabírónak válaszolva úgy fogalmazott, hogy „a több százados gyakorlat a csíksomlyói pünkösti bucsu három napjait u. m. péntek, szombat és vasárnapot vásári jelleggel” ruházta fel, viszont Mohay Tamás szerint (A csíksomlyói pünkösdi búcsújárás, Budapest, 2009. 155.p.) a csíksomlyói ferencesek háztörténetének bejegyzései „nem kevés kritikus hangot is tartalmaznak a fegyelmezetlen tömegről, a vásári árusokról, a lelki tartalmak háttérbe szorulásáról.” Az újságokban megjelent beszámolók is csaknem minden évben említést tettek a búcsúhoz társuló vásárról.
„A rendes körülmények között csendes Csik-Somlyót szokatlan jövés-menés és zaj tette élénkké már az ünnepet megelőző napokban” – írta a Csíki Lapok 1893. május 24-én. – „A vásárosok, épen mint egy sokadalomra, igen nagy számban gyűltek össze s minden felhasználható teret beépítettek sátrakkal és árus bódékkal.”
Nyolc év múlva, 1901-ben így fogalmaztak: [Vasárnap] „délután félkettőre járt az idő, midőn az isteni tiszteletnek vége lett s oszladozni kezdett az a 20-25 ezer főre becsülhető nagy tömeg, melynek nagyrésze 2-3 napon át lélekből fakadó áhítattal törekedett a bucsuáldásaiban részesülni, mig a más része kiváncsiságtól sarkalva, inkább csak csodálkozni és a pálinkás bódékban dorbézolni jelent meg a bucsun az ájtatoskodók botránkoztatására.” (Csíki Lapok, 1901. május 29.)
1902-ben arról írtak, hogy a különböző árusok „már valóságos országos vásárrá tették a búcsút. Az étel és italnemü árusok sokasága mellett az ipari készítményeknek ma már minden faja feltalálható; az éktelen zajt és lármát csapó komédiások, jongleurök, pedig valósággal elözönlötték a falut és az áhitat zavarására síppal, dorombbal, verklivel, igyekeztek a nép figyelmét felhívni s maguknak jövedelmet biztosítani. Ez a hajdan lélekemelő búcsú tehát ma inkább egy nagy sokadalomnak tekinthető, melyen épületes dolgok helyett vásári zsibajt és erkölcsrontó trágárságokat hall és lát az ember s a nép nagyobb részét nem is annyira a bucsu, mint inkább a látványosság, a nyilvános korhelykedés, duhajkodás és bámészkodás iránti vágy hozza össze, a mi a bucsut valóságos jellegéből ma-holnap teljesen kivetkőzteti. A hatóságoknak kellene közbe lépni, hogy az ájtatosságot ezen dolgok ne zavarják, ezért a vásárosok beözönlését korlátozni kellene az által, hogy csak az alkalomnak megfelelő czikkek árusítása engedélyeztessék, a komédiásokat pedig, mint oda nem valókat, egészen ki kellene tiltani. (Csíki Lapok, 1902. május 21.)
1903-ban még kritikusabban fogalmazott a Csíki Lapok beszámolója: „Három nap és három éjjel szól mindig az ének, pereg a dob, csilingel a számtalan csengettyü; gyónok serege ostromolja a szerzetházat, szakadatlan lánczalakban mász föl a népsereg a kis-somlyó meredek hegyére, a „Szálvátor és szt. Antal kápolnákhoz és ez a kép igazán magasztos látványt nyujtana és lélekemelő érzelmeket ébresztene a szemlélőben, ha azt el nem homályositaná és megnem zavarná az a vásári zsibaj, mely hova tovább, mind fokozattabb mérvben mutatkozik ezen bucsu alkalmával. A ponyva irodalom termékeit kináló rikkancsok ordítozása, a panorámások és különféle mutatványosok fülsiketítő dobolása, zenéje, meljel a népet silány mutatványaik látogatására megnyerni igyekeznek, botrányosan zavarják az ájtatosságot”.
Áru(s)bőség
A szakirodalom szerint a csíksomlyói búcsú eseménysorába szent és profán elemek mindenkor beletartoztak, még ha a vásárosok búcsúi jelenléte nem is volt mindig folyamatos, ugyanis előfordult, hogy püspöki rendelkezés korlátozta, máskor az államhatalom magát a búcsújárást. Szabadabb időkben, mint 1990 után, a zarándokok tömegével arányosan a vásárosok száma is nőtt. Hargita Népe (Csíkszereda)

Beszélgetés Deáky Andrással Gyimesbükk zarándokhellyé válásáról
Romjainkat sem hagyhatjuk pusztulni, hol a csodát megéljük
Zarándokhellyé azok a helyszínek válnak, ahol csoda történik, a csodák pedig szentekhez köthetők. Gyimesbükkön Deáky András nyugalmazott iskolaigazgató szavai szerint „másképp esett meg a csoda”: kilenc évvel ezelőtt akkora érdeklődés és összefogás telepedett rá az ezeréves határra, amekkorától még mindig könnybe lábadnak a szemek. A zarándokhellyé válás folyamatáról beszélgetett Kovács Hont Imre Deáky András tanárral, panziótulajdonossal.
– Az utóbbi évtizedben teljesen megváltozott az ezeréves határként emlegetett gyimesbükki szoros környéke, ennek a változásnak pedig Ön a szíve, lelke. Mi volt az a szikra, ami a szűnni nem akaró tüzet fellobbantotta?
– Valamikor 2005 környékén kezdett egyre jobban foglalkoztatni a gondolat, hogy valamit kellene szépíteni a határon. Egyre több vendég érkezett hozzánk a panzióba, és egyre nyilvánvalóbb volt számomra, hogy mennyire érdekli őket a helyi emberek élete, a helyi történelmi örökség. De valósággal szégyelltem, hogy a vasúti őrházat vécének használják, és a Rákóczi-vár lépcsőjét is ellopkodták, még a romok is veszélyben voltak. Mesélés közben forrott ki az ötlet, hogy rakjuk vissza a lépcsőket! A vendégek is kezdték egyre komolyabban venni, mígnem egyik évben Budakesziről szimbolikusan hoztak egy méretre szabott követ lépcsőnek. Ez sajnos nem vált be, mert puha kőzetből készült, viszont kiállítottuk a panzió udvarán a Trianon-emlékműnél. Jelképesen ez a kő indította el a gyimesbükki folyamatokat.
– Az első nagy megvalósítás mégis az őrház lett, és a zarándokhellyé válás is ehhez köthető. Hogyan sikerült felújítani a házat?
– Egy darabig a román vasúttársaság használta, de úgy, hogy a benne állomásozó őr kalasnyikovval riogatta azokat, akik meg akarták látogatni a Rákóczi-várat. Később gazdátlanná vált az épület, az állapota leromlott, és a vasúttársaság eladta egy alkalmazottjának, építőanyagnak. Amikor ezt meghallottam, rémülten siettem a vasutashoz, és az épület árának többszörösét ajánlottam fel neki, így megvásároltam. Egyre szélesebb körben hangoztattam, hogy az őrházat fel kellene újítani, és egy alkalommal öt budakeszi vendégnek meséltem erről az álmomról. Egyikük felállt, és azt mondta: hagyjunk itt fejenként 100 ezer forintot erre a célra. Meg is tették, majd otthon gyűjtést szerveztek, és a Gyimesbükki Polgármesteri Hivatal is mellénk állt. Így nagyon gyorsan összegyűlt a szükséges pénz, és 2008 pünkösdjére elkészült az őrház.
– És hogyan történt a csoda?
– Magam is számítottam rá, hogy az avatáskor nagy lesz az érdeklődés, gondoltam, hogy legalább 2-3 ezer ember eljön ide. Azt viszont nehéz elmondani, hogy mi történt aznap. A román hatóságok berendeltek másnap, pünkösd hétfőjén, Bákóba, meg akartak bírságolni, amiért bevallásuk szerint a közel 40 ezer ember (!) teljesen megbénította a Gyimesi-szoroson átvezető országút forgalmát. Az az igazság, hogy erre nem voltunk felkészülve. Több mint 200 buszt és 1000 személygépkocsit számoltunk meg, a hegy aljáig álltak az autók. Az utasok kiszálltak és gyalog jöttek idáig, esetenként akár 15 km-t is, mert egyszerűen nem tudtak közelebb jönni. Fantasztikus volt az az óriási érdeklődés, az a hatalmas összefogás, ami aznap betöltötte a Gyimesi-szorost. És a nagyvilág magyarsága élőben követhette az eseményeket a Duna TV-nek köszönhetően. Ahhoz, hogy értsük, mi történt, látni kellett az emberáradatot, a tapsvihart, a zászlólobogtatást, amikor 65 év után a magyar Nohab mozdony berobogott az őrház elé. Szem szárazon nem maradt. Gyimesbükkön így esett meg a csoda, amely zarándokhellyé tette az ezeréves határt.
– Azóta az idei lesz a tizedik alkalom, hogy zarándokok tízezrei özönlik el Gyimesbükköt, és szinte minden évben találkozhatnak valami újdonsággal. Mi mindent sikerült megvalósítaniuk az őrház óta?
– A következő évben felújítottuk a kontumáci kápolnát, később az itt elesett hősök tiszteletére alakítottunk ki szakrális emlékhelyet a kápolna szomszédságában, az egykori vesztegzár romjainak felújításával. Több mint ötszáz nevet sikerült összegyűjtenünk, és a hősök névsorát gránittáblák őrzik. A másik évben a Tatros hídját festettük le. Létrehoztuk az Élet, hit és nemzet kapuját a kápolna melletti dombon. A kopjafasor állomásaira olyan kulcsszavakat faragtunk, mint például: Isten, haza, anyanyelv, szülőföld… Olyan szavak, amelyek politikai nézeteken és nemzetiségeken felüli értékeket közvetítenek. Közben a panzió udvarán is újabb és újabb szobrokat, emlékműveket avattunk. És mindezekben benne van rengeteg ember szíve, szeretete és pénze.
Az őrházzal kezdődött, az őrtoronnyal tetőzik. A gyimesbükki csoda íve
– Idén számos kerek évfordulót ünnepelhetünk a gyimesbükki pünkösd alkalmával. Melyek ezek?
– Az idei háromnapos rendezvényt Szent László király trónra lépésének 940., Kodály Zoltán zenetudós halálának 50., Domokos Pál Péter néprajzkutató halálának 25., és a csíksomlyói búcsújárás 450. évfordulójának szenteljük. Ugyanakkor ez lesz a tizedik alkalom, hogy Gyimesbükkön pünkösdi napokat szervezünk.
– Többször is kifejtette, hogy munkájuk megkoronázása lenne a Rákóczi-vár felújítása. Úgy tűnik, végre célegyenesbe értek. Mikor kezdődhet a romok újjáépítése?
– Amikor már kezdtem lemondani erről az álmomról, tavaly végül megkaptuk az építkezési engedélyt. Hét éven át küzdöttünk ezért, végül ketten maradtunk: a Gyimesbükkért Egyesület és a polgármesteri hivatal, amelynek egyébként tulajdona a Rákóczi-vár. Görbe Vilmos polgármesternek is nagyban köszönhető az előrelépés, mert az önkormányzat becsülettel állta a tervezési, engedélyeztetési költségeket. Nagyon sok munka volt ezzel, úgy kellett tárgyalni az emberekkel, hogy senkit se sértsünk meg. Figyelembe véve az állapotokat, a megosztottságot, nehéz volt legyőzni az ellenállást. Sajnos sokan meg akarták akadályozni helyi szinten is, mert ki kell mondani: a hatalomnak nem érdeke megmenteni egy magyar műemlék épületet. Egy jó belátású román szenátor közbenjárása kellett az engedélyhez, majd következett az egy éven át tartó közbeszerzési eljárás. A tervek alacsony árat vetítettek elő, nem találtunk kivitelezőt, aki vállalta volna. Végül a helyi Pál Péter elvállalta a munkát olyan összegért, hogy neki szinte semmi haszna nem származik az egészből. Már nekifoghattunk volna, de akkor a pünkösdi zarándokok elől elzártuk volna az őrtorony romjait. Ezért úgy döntöttünk, hogy pünkösd után fogunk neki a kivitelezésnek. Abban bízok, hogy sikerül értékesítenünk sok téglajegyet, és további adományokkal is megsegítenek bennünket.
– Mi az üzenete az őrtorony felújításának?
– Sokan kérdezik, hogy mi értelme van várakat újjáépíteni, amikor ennyi gond van a világban. Két üzenete van ennek. Az egyik a világ magyarsága felé: mi itt, a végeken nem adjuk fel magunkat, ezért nekik sem szabad lemondaniuk az identitásukról. A másik a románságnak üzen: üzeni, hogy a magyarok a romjaikat sem hagyják! Mi igenis itthon akarjuk érezni magunkat a szülőföldünkön, ahol temetőinkben nemzedékekre visszamenően nyugszanak a felmenőink. Hargita Népe (Csíkszereda)

Középpontban a lovagkirály
Három hét múlva, június 19–25. között tartják a Partium egyik legnagyobb magyar városünnepét, a Szent László Napokat. A nagyváradi kulturális fesztivál főszervezőjével, Zatykó Gyulával az idén ötödik kiadásához érkezett rendezvénysorozat múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélgettünk.
– Mi adta az ötletet a Szent László Napok elindításához?
– A város lakosságának többsége keveset tud Szent László városalapító királyunkról. A római katolikus egyház ápolta a szent király kultuszát, de emellett, úgy gondoltuk, világi módszerekkel is meg kell ismertetnünk a nagyközönséggel – magyarokkal és románokkal egyaránt – városalapító királyunk cselekedeteit és csodatevéseit. Ráadásul a város hivatalos napja, október 12-e, a román hadsereg nagyváradi bevonulásának állít emléket, ami nem teszi mindenki számára ünnepé e napot. Fesztiválszervezői szemmel pedig nem túl jó ez az időszak a többnapos kültéri ünnep szervezésére, hiszen ebben az időszakban az időjárás kiszámíthatatlan. Ezért döntöttünk úgy, hogy új, nagyszabású, fesztiváljellegű ünnepet szervezünk.
– Hogyan fogadta kezdeményezésüket a városvezetés?
– Kezdetben a polgármesteri hivatal nem segített, sőt, még a köztereket sem biztosította számunkra. Az eltelt öt év alatt változott a helyzet: ma már a nagyváradi várban kapunk helyet, a város partnerségben anyagilag is hozzájárul a kulturális fesztivál megszervezéséhez. Közben a központi híd és egy nagyobbacska utca is felvette Szent László nevét. Ennek a sikernek az elérésében a mi munkánk is benne van.
– A 26 éve működő Festum Varadinum néhány napja ért véget. Elmondható, hogy a nagyváradi magyarság a bőség zavarában szenved. A két magyar rendezvénysorozat hogyan egészíti ki egymást?
– A Festum Varadinum nagy múltú ünnepség: annak idején Tempfli József római katolikus és Tőkés László református püspök kezdeményezte. Ez volt az egyetlen nagyszabású magyar ünnep városunkban, de a körmenet mozgatta meg a legtöbb embert. A Festum Varadinum inkább egyházi vonatkozású események sokaságát tömörítette, igaz, ez most mintha változna. A Szent László Napok világi rendezvény, inkább a klasszikus fesztiválokhoz áll közelebb. Magába foglal kultúrát, történelmi előadásokat, hagyományőrzést, szórakozást. Úgy gondolom, a két rendezvény nem verseng egymással. Ma mindkettőnél városalapító királyunk áll a középpontban, ami erősíti a megismerését és a megbecsülését.
– Mit tart az elmúlt négy kiadás erősségének? Mi vonzotta a legtöbb embert, melyek voltak a legnépszerűbb programok?
– A rendezvény legnagyobb erőssége a közösségi összetartozás érzésének ápolása. Többnyire a családjukkal jönnek ide az emberek. Látszik rajtuk, hogy ünnep számukra az esemény. Nem találkoztam soha részeggel, és a tömegben sem volt semmiféle összetűzés. Rendezvényünk másik célkitűzése – ez is megvalósulni látszik – a határ menti nemzetegyesítés. Nagyvárad vonzásköre túlmutat a mai országhatáron. Ezt akarjuk feléleszteni: a határ nem akadály, a környező települések is érezzék magukénak a rendezvényt. Ennek jegyében minden alkalommal megszervezzük a Szent Lászlótól Szent Lászlóig nevet viselő biciklitúrát, elkerekezve Nagyváradról a Biharkeresztesen található Szent László szoborhoz, amit az ottani önkormányzattal közösen koszorúzási ünnepség zár.
A rendezvény minden alkalommal középpontba állította a gyerekkel érkezőket. Számtalan gyerekprogramunk van. A kicsik nagy élvezettel vesznek részt az eseményeken.
Az örömfőzés is népszerűségnek örvend: a résztvevő csapatok magyaros jellegű ételeket készítenek. Külön pontozza a zsűri a csapatok sátrának díszítését, az elkészített ételek minőségét és a magyaros jellegét. A Nagyváradról elszármazottak találkozója mindig izgalomba hozza az embereket, hiszen a világ minden tájáról hazajönnek. Az idén már 4–5 emberről tudok, aki az Egyesült Államokból és Ausztráliából érkezik az eseményre. A legtöbb érdeklődő az esti koncerteken szokott lenni, ilyenkor akár tízezer ember is jelen van.
– Mi várható a június 19-én kezdődő Szent László Napokon?
– Mivel a rendezvényünk egyik célkitűzése Szent László megismertetése a nagyváradi románsággal is, június 22-én lesz egy nagyszabású jazz koncert, ahol jeles magyarországi és romániai jazzművészek szórakoztatják a nagyérdeműt. A minőségi zeneszámok között magyar és román nyelven legendák hangzanak el Szent László csodatevéseiről és munkásságáról. Szent László Év lévén idén többet foglalkozunk városalapító lovagkirályunkkal. Ennek jegyében június 23-án zajlik a karosi Turul egyesület szervezésében a Ki tud többet Szent Lászlóról? Kárpát-medencei iskolák közötti verseny döntője, ahol több tucat gyermek vesz részt a történelmi Magyarország területéről. Számtalan előadás állítja középpontjába nagy királyunkat. A Nemzetpolitikai Államtitkárság külön kiállítással emlékezik meg a lovagkirályról. Nagyobb hangsúlyt fektettünk a külsőségekre, több korhű ruhába beöltözött csapat teremt majd hangulatot. Idén az esemény díszvendége a debreceni önkormányzat lesz. Testvérvárosunk önálló programokkal, hungarikum-kóstolókkal, kiállítással, néptánccal vesz részt a rendezvényen bemutatva a történelmi Bihar megyét és annak székhe­lyét. A kézműves vásár is nagy sikernek örvend, ahol minőségi kézműves termékek találhatók. Szombaton és vasárnap rengeteg gyerekeknek szóló játék, előadás, foglalkozás és koncert lesz.
– A magyarság számára Szent László királyunk az egyik legismertebb Árpád-házi király. Hogyan él Váradon a lovagkirály kultusza?
– A lovagkirály kultusza egyre erősebb. A már említett Festum Varadinum körmenet nagy hatással volt mindenkire: jelen volt egyidőben és egy helyen a Győrben lévő koponyaereklye és a nagyváradi herma. Rengeteg zarándok érkezett az eseményre. Ezt egészíti ki a Szent László napi rendezvény, ahol több tízezer ember fog részt venni, köztük elég sok román nemzetiségű. Itt is városalapító lovagkirályunk személye áll a középpontban.
– Kikből áll a szervezőcsapat? 
– A szervezőcsapatnak van egy központi magja, amely pályázatokat ír, és azokat elszámolja, megszervezi a programok java részét, és az önkormányzattal tartja a kapcsolatot. Mellettük a kommunikációval és a rendezvény arculatának kialakításával foglalkozó csapat is működik. Az utóbbi időben nagy hangsúlyt fektetünk a román közönség tájékoztatására, ezért román nyelvű szóvivőnk is van. Nagy szerepük van a rendezvény megvalósításában a partnerintézményeknek is. Ezek közül teljesség igénye nélkül megemlítem a kezdetektől partneri kapcsolatban lévő Partiumi Keresztény Egyetemet, idéntől a Posticum keresztény szellemiségű kulturális központot és a Máltai Lovagrendet. De különböző egyesületekkel is partnerségben állunk, amelyek önálló programokkal készülnek. Sokat segítenek az önkéntesek, akik nélkül nagy bajban lennénk. Idén megállapodást írtunk alá a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemmel, hogy a nálunk munkával eltöltött időt szakmai gyakorlatként ismerjék el az egyetem egyes szakjain.
– Milyen ma Nagyváradon magyarnak lenni? Mennyire érzi otthon magát az ember egy olyan nagyvárosban, amely pár évtizeddel ezelőtt még többségében magyar volt, ma pedig folyamatosan zsugorodik a magyar közösség?
– Húsz év alatt 35 ezer lélekkel fogyott a nagyváradi magyar közösség. Ha ehhez hozzáadjuk a becslések szerint mintegy tizenötezer, több nemzedék óta Nagyváradon élő románt, akik szintén elhagyták a várost, akkor rögtön látszik, hogy sok ,,régi váradi” hiányzik városunkból. Helyettük viszont jöttek az ország más részeiből. Olyanok, akik nem ismerik múltunkat, nem értik, miért fontos nekünk egy-egy hely, temető, fasor. Szent Lászlót – mint városalapító király alakját – a középpontba állítva és bemutatva a magyarság szerepét a város mai arculatának kialakításában, azt reméljük, sikerül tágítanunk az itt élők toleranciáját, közelítve egymáshoz az itt élő nemzeteket. E tevékenységünk egész évben tart, számtalan olyan megmozdulás szervezői vagyunk, amelynek a célja a múlt bemutatása és megőrzése.
– Talán Nagyváradon a leghangsúlyosabb a nézeteltérés a két erdélyi magyar párt, az RMDSZ és a néppárt között. Ez mennyire határozza meg a helyi magyar közélet alakulását? E nézeteltéréseken miként tud felülkerekedni a civil kezdeményezés?
– Ez is sarkalatos kérdés megmaradásunk szempontjából. Úgy érezzük – a számok és az elért eredmények ezt támasztják alá –, hogy az elmúlt 25 év nagyrészt a veszteségeinkről szól. Amennyiben nem változik valami, néhány év múlva már csak pár tízezer magyarról beszélhetünk, és részarányunk Nagyváradon is húsz százalék alá fog csökkenni.
Ránk sajnos a nagyobbik magyar szervezet ellenségként tekint, és ahol lehet, megpróbál akadályozni munkánkban. Példaként említem, hogy az első Szent László Napok megszervezésekor azzal szembesültünk, hogy Szabó Ödön képviselő egyszerűen eltulajdonította a rendezvény lógóját, nevét és megpróbálta azt levédetni a Román Találmányi Hivatalnál. Ez nem sikerült, mert a hivatal belátta, hogy a mi szellemi tulajdonunkat akarják elvenni. A jövőt illetően meggyőződésem, hogy nem egymás ellen, hanem csak egymás mellett, illetve egy-egy cél mentén egymást segítve kellene dolgoznunk. Remélem, ez valóban így lesz.
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Rög alól bejárni a kerek világot
Alig harminchat év adatott meg neki, de rövid életében többet ért el, mint mások akár egy matuzsálemi kor alatt. A méltatlanul elfeledett Balázs Ferenc unitárius lelkész és népművelő halálának 80 éves évfordulóján a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégiumban szerveztek emlékkonferenciát.
Egy újságoldalon lehetetlen összegezni Balázs Ferenc rövid életének összes megvalósítását. Templomot épített, orgonát vásárolt, iskolát és lelkészi lakást bővített Mészkőn, vidékfejlesztő szövetkezetet alapított, dalárdát és színjátszó csoportot irányított, dán mintára népfőiskolát szervezett, verset és prózát írt, dalokat szerzett – mégis alig beszélünk Balázs Ferenc unitárius lelkészről, akinek, ha a betegség nem rabolja el egészen fiatalon életét, valószínűleg egészen más fényben állna életműve. De még e rövid időszakban is annyi mindent tett, amire másnak talán több élet sem lenne elég.
Gépészmérnöknek készült, de egy fiatalkori tüdőfertőzés gyógyítására az orvos falusi levegőt ajánlott Balázs Ferencnek. Így terelődött figyelme a falu felé, ahol akkor az értelmiségi számára csak a gazdatiszti és a papi állás kínálkozott. „Jobb a falu szolgája lenni, mint a grófé” – írja később, s e meggondolással iratkozott be az unitárius teológiára. Bár nem volt egészséges – tüdőbaj kínozta szinte gyerekkora óta –, kerékpárral és vonaton járta a világot.
Saját bevallása szerint Amerikában eszmélt rá „élete nyitjára”:  „egy nagyszabású világszemlélet körvonalai bontakoztak ki előttem, amelynek lényege szerint e világfolyamat, amelynek részei vagyunk, cél irányában halad.
Arra is feleletet találtam, hogy mi az a cél, amely a létezés minden mozzanatának értelmet ad. Az adatok, amelyeket fölsorakoztattam, arról győztek meg, hogy e világ minden darabja a fejlődése kezdeti fokán olyan tevékenységet fejt ki a saját természetének megfelelően, amelyik az egész világ roppant egybefüggésébe beleillik” – írja a Bejárom a kerek világot című 1929-ben megjelent kötetében.
Népfőiskola és szövetkezet
Hihetetlenül izgalmas életút állt Balázs Ferenc mögött, és utazásainak minden találkozásából ihletett merített. „Világkörüli útján a szövetkezeti mozgalmat párhuzamosan tanulmányozta a népfőiskolai szervezőmunkával” – mesélte lapunknak Hunyadi Attila Gábor történész, a konferencia egyik előadója, aki Bardocz Sándor szerkesztővel együtt tavaly kisfilmet is készített Balázs Ferenc emlékére. Az unitárius lelkész Japánban például találkozott Toyohiko Kagawa japán keresztény misszionáriussal, aki az oszakai munkástelepeken és a falvakban szervezett népfőiskolákat. Indiában találkozott Rabindranáth Tagore Nobel-díjas polihisztorral, valamint Mohandász Mahatma Gandhival, India politikai és spirituális vezetőjével. „Tagore népfőiskoláját Balázs Ferenc magasabb rendűnek tartotta a szinte kizárólag csak politikai szabotázsokkal foglalkozó Gandhi-féle akciónál” – mutat rá Hunyadi Attila. Tagore népiskolája mára India egyik legjelentősebb egyetemévé nőtte ki magát, egykoron pedig nemcsak irodalmi és általános műveltséget nyújtott a diákoknak, hanem kézműves ismereteket is elsajátíthattak az oda érkező fiatalok. Dániában tartózkodó felesége is hasznos tanácsokkal látta el a hazatért mészkői lelkészt: a dán népfőiskolai rendszerről számolt be neki, amely már akkoriban a legkiforrottabb volt. De a tapasztalatok alapján a dán szövetkezeti rendszer is követhetőnek bizonyult.
Balázs Ferenc egyik fontos megvalósítása a tejszövetkezet létrehozása volt, amely közvetlenül a tordai termelőktől szállította szekérrel a friss árut a vásárlókhoz. Az aranyosszéki Vidékfejlesztő Szövetkezet a világ első szövetkezeti formában bejegyzett vidékfejlesztő egyesülete volt, amely saját üzletet nyitott Tordán, ahol a tájegység termékeit lehetett értékesíteni.
Hunyadi Attila szerint talán egyetlen hibát lehet felróni Balázs Ferencnek: nem vette figyelembe, hogy a szövetkezetek csak úgy eredményesek, ha tágabb hálózatba illeszkednek, elszigetelten működésképtelenek. Tulajdonképpen a mészkői lelkész a szervezés gyerekbetegségeivel küszködött, és ha tovább élt volna, ezeket az ő személyisége is kinőtte volna – tette hozzá a történész. De a szövetkezeti koncepció túlélte megálmodóját, sikeresnek és életképesnek bizonyult az egész világon. „Balázs Ferencet világkörüli útjának hazatérése után egyetlen gondolat foglalkoztatta: magyarul kell moderneknek lennünk. Ő maga Kőrösi Csoma Sándor, a legendás nyelvész sírjánál úgy fogalmaz, hogy a székelység legnagyobb fia az eredetet kutatta, ő pedig a jövőt építi. De a múlt és a jövő szimbiózisa az igazi útja a megmaradásnak és haladásnak” – zárta az emlékkonferencián tartott előadását Hunyadi.
Az amerikai–dán kapcsolat
Az amerikai–dán kapcsolat Felesége, az amerikai–dán származású Christine Frederiksen, mindvégig kitartott férje mellett. „Mindenki rólad kérdez és az esküvőnk időpontjáról. Azt válaszolom nekik, hogy jössz már, és minden meglesz a maga idejében” – írja 1929-ben Keresz­túrról keltezett levelében menyasszonyának. A szerelemben pontosan annyira elkötelezett és kitartó volt, mint bármi másban, amibe belefogott. Rendkívüli dolgokon mentek keresztül együtt, de külön-külön is. A dán családból Chicagóban született Christine egyik nagybátyja művésztelepet vezetett Új-Mexikó államban, itt töltött néhány hetet a két fiatal, és itt erősödött meg a szerelmük is. Egyébként Balázs Ferenc Kalifornia állam több mint ötven településén szervezett magyar nóta- és népdalestet, ahol csellón és énekkel működött közre – tudtuk meg Hunyadi Attila történésztől. Balázs Ferencnek 1932-ben született Enikő nevű lánya az Amerikai Egyesült Államokban él. Élete folyamán sokféle tisztséget betöltött, jelentős tevékenységet fejtett ki egyebek mellett a környezetvédelem terén is. A konferenciára eljött Balázs Ferenc lányának két unokája, illetve az egykori mészkői lelkész ükunokája is.
Emlékkonferencia Kolozsváron
A május 26-án a Magyar Unitárius Egyház székhelyének Dávid Ferenc-imatermében szervezett Balázs Ferenc-emlékkonferencia és ünnepi megemlékezés előadói Rácz Norbert lelkész, Vallasek Júlia irodalomtörténész, Hunyadi Attila Gábor történész, Lakatos Sándor lelkész, Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező, Gwyn Reid testvérgyülekezeti képviselő, Keszeg Vilmos néprajzkutató voltak. Elnökölt: dr. Rezi Elek teológiai tanár. Május 27-én Mészkőn ünnepi istentiszteleten emlékeztek meg Balázs Ferencről, majd az egykori mészkői lelkész sírjánál kopjafát avattak.
Helye az irodalomban
„Balázs Ferenc apostoli élete minden bizonnyal az idők homályába vész, ha rendkívüli irodalmi munkássága nem maradt volna fenn a számunkra” – írja Gondolatok Erdély nem kötött parancsra működő iskolájáról című munkájában Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező. 1923-ban Tamási Áronnal, Kemény Jánossal, Kacsó Sándorral és másokkal kiadja a Tizenegyek antológiáját, amelyben az erdélyiségről és a székely mitológiáról írott tanulmánya a csoport, s egyben az új nemzedék eszmei és művészi hitvallása. Az unitárius lelkész 1932-től részt vett a marosvécsi helikoni találkozókon. Az erdélyi magyar irodalomról tartott előadást, később az íróközösség az ő javaslatára kezdett foglalkozni egy népművelő könyvsorozat kiadásával. Ám bármekkora volt is a korabeli elismerés, a későbbi nemzedékek diákjai már alig hallottak a Zöld árvíz vagy a Rög alatt írójáról és műveiről. „Rendkívül inspiratív egyénisége volt a formálódó erdélyi magyar irodalomnak, a Tizenegyek antológiájának, vagyis az első generációs szervezett jelentkezésnek volt egyfajta termékeny alakítója” – nyilatkozta lapunknak Vallasek Júlia irodalomtörténész. A transzszilvanista vonulatot követte ő is, de ez másodlagos volt pályáján. Olyankor írt, amikor betegsége miatt pihenésre kényszerült. „Költőként, prózaíróként tartjuk számon, olyan különleges prózaíróként, akinél nagyon nehéz a műfajokat behatárolni, verseinél pedig az avantgárd ihletet kell kiemelni” – mondta a mészkői lelkész irodalmi munkásságáról az irodalomtörténész, aki szerint Balázs Ferencnek teljes joggal megvolt a helye a helikoni találkozók asztalánál, hiszen gyakorlatias szervezőötletekkel, újító javaslatokkal állt elő.
Balázs Ferenc Kolozsváron született 1901. október 24-én. Az Unitárius Kollégiumban érettségizett, teológiát végzett, majd egyházi ösztöndíjjal Angliában és az Egyesült Államokban tanult. Járt Japánban, Szingapúrban, Burmában, Irakban, Konstantinápolyban, Indiában, eljutott Kőrösi Csoma Sándor sírjához. 1930-ban Torda közelében, Mészkőn vállalt lelkészi állást. Itt kötött házasságot az amerikai egyetemen megismert Christine Frederiksennel. Balázs Ferenc az Aranyos menti faluban eltöltött hét esztendő alatt próbálta meg álmait megvalósítani. 1937. május 22-én hunyt el, korai halálát tüdőbetegség okozta. Művei: Mesefolyam (1922), Bejárom a kerek világot (útirajz, 1929), Ifjúsági daloskönyv (1931), Kis hittan (1932), Aranyosszéki tervek (röpirat, 1933), Közérthető evangélium (1935), Rög alatt (emlékirat, 1936), Zöld árvíz (regény, 1936), Új ember vallása (1937).
Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Elveszett Haller-emlékek nyomában
Marosszékről Brassó irányába autózva az ember úgy robog át egy kis falun, hogy a nevén kívül szinte semmit nem jegyez meg belőle: a szász települések karéjában fekvő Mihai Viteazu nem hivalkodik sem impozáns erődtemplommal, sem jellegzetes szász portákkal. Az átutazók közül sokan még azt sem tudják, hogy a havasalföldi uralkodóról elkeresztelt falu öt évszázadon keresztül a Zoltán nevet viselte.
A Hallerek egykori birtokát képező faluról és a 16. század közepén épült hatalmas udvarházukról aránylag kevés levéltári adat maradt az utókor számára. Annyit lehet tudni, hogy az egykori szász falu lakóit 1560 és 1580 között pestisjárvány pusztította; helyükbe a későbbiekben a magyar nemesek jobbágycsaládokat telepítettek. Az 1850-es népszámlálási adatok egyetlen német ajkúról tanúskodnak a 362 román, az 52 cigány és a mindössze két magyar mellett. A márciusi forradalmat követő fegyverletétel, majd kiegyezés után csak a magyar lakosság aránya nőtt, a pesti kormány politikája valamelyest változtatott a falu etnikai összetételen. A 19. század végére az 1890-es cenzus alkalmával a 459 román mellett már 87 magyart találunk Zoltánban, míg a szászok száma egyről háromra nő.
Mára nem csak a szászok meg a Hallerek koptak ki Zoltán életéből, magyarokból is mindössze annyi maradt, hogy senki ne mondhassa, még egy fél darab sincs.
Fehér folt a Hallerek színes történelmében
„Sajnos, mi sem tudunk szinte semmit Zoltánról, sem a családi birtokról. Az államosítás egyetlen Hallert sem ért a faluban. Lehetséges, hogy a gazdaság már jóval azelőtt tönkrement” – bocsátkozik feltételezésekbe a család Marosvásárhelyen élő leszármazottja, Haller Béla. A tanár, aki egyben az erdélyi magyar történelmi családokat tömörítő Castellum Alapítvány elnöke is, határozottan emlékszik: apja soha nem emlegette a Segesvár melletti birtokokat, sem a fehéregyházit, sem a zoltánit. Bár azzal sincs tisztában, honnan származhat a falu eredeti neve, Haller biztos abban, hogy nem valamelyik ősétől. Még akkor sem, ha az udvarházat a falubeliek következetesen Zoltán gróf kastélyának tartják. Mint mondja, a családban – ahogy általában a nemes famíliákban – az uralkodót jelentő ótörök sultanból származó Zoltán nem volt túlságosan kedvelt név.
A kölcsönös tisztelet eredménye A falu és a helyi jellegzetességek, hagyományok egyik legjobb ismerőjének a szomszédos Szászkézden tanító Gheorghe Mihai számít. Fiatalkorában Zoltánban kezdte tanítói pályáját, de a már negyven évvel ezelőtt összevont elemi osztályok mára teljesen elfogytak. Az a kevés gyerek, aki délutánonként a falu poros utcáin rohangál, délelőtt a szászkézdi iskola padjait koptatja. Amikor évekkel ezelőtt a helyi önkormányzat eldöntötte, hogy megíratja Szászkézd és a hozzátartozó két kisebb település, Miklóstelke és Zoltán monográfiáját, a polgármester a középkorú pedagógust kérte fel az egyik fejezet megalkotására. Egyértelmű volt, hogy a tanítónak Zoltán jut, hiszen innen származnak szülei, nagyszülei, s ő maga is itt töltötte gyermekkora színe-javát. „Már gyermekként érdekelt Zoltán, grófja és udvarháza története – kezd bele mondandójába a Monografia comunei Saschiz (Szászkézd község monográfiája) című kötet társszerzője. – Órákig hallgattam az öregeket és a falu ortodox papját, amint a régmúlt időkről mesélnek. Tudom, a grófék – akik csak nyáridőben tartózkodtak Zoltánban – nagyon ragaszkodtak a falubeli románsághoz, tiszteltek és becsültek mindenkit. Különben ez kölcsönös volt, mindenki csak szépen nyilatkozott az utolsó Hallerekről. Én még ismertem azokat az öregeket, akik jól emlékeztek, hogy miután özvegy maradt, a grófnő itt ragadt, s gyakran sétált végig a falun a kutyáival. Lehetetlen volt észre nem venni, mert méltóságteljesen vonult végig az aranylánccal felkötött szemüvegével”.
A Hallerek és a helyi románság kölcsönös tisztelete a régmúlt időkre vezethető vissza. Leginkább a 19. század derekán érhető tetten – tudjuk meg Gheorghe Mihai falumonográfiájából. A Nagyszebenből érkező Ioan Popovici ortodox lelkész 1835-ben például a grófi család által adományozott telekre építi a falu első kőtemplomát. Ezért a ’48-as forradalomban a pópa volt az, aki megálljt parancsolt annak a néhány felbőszült román parasztnak, aki fel akarta dúlni a Haller-birtokot. A helytörténész búvárkodásai szerint éppen ezért kerülte el a zoltáni románságot a székelyek későbbi bosszúja.
Egyébként Gheorghe Mihai azt sajnálja, hogy kutatásai során nagyon kevés levéltári adatot talált a nemes családról. Ő maga sem emlékszik a kúria utolsó lakóinak a keresztnevére, de az egyedül maradt grófnőt mindenki csak egyszerűen Grofoaianak nevezte, azaz grófnénak – egy picit pejoratívabb vagy talán inkább mókásabb változatban. „Van egy hely az udvarház körül, amely róla kapta a nevét. De nem Hallernek hívják, hanem Grofoaianak” – neveti el magát a tanító. Gheorghe Mihai nagyapja sokat mesélt az érdeklődő unokáknak a pompásan berendezett udvarházról, a gondozott parkjáról és hatalmas gyümölcsöséről, ahol a több száz éves diófák katonákként sorakoztak. Mára alig három-négy maradt ezekből, a többit mind eltüzelték. Az Erdély bekebelezését követő agrárreform alkalmával a nemes család földjeinek egy részét kiosztották a falubelieknek. Gyermekként a tanító itt látott életében először emberi csontokat, miután kertészkedés közben egyik játszótársának édesanyja valami keménybe vágta a kapáját. Valamikor Zoltán központja nem ott volt, ahol ma van – véli a helytörténész, aki a négy régi temető létével támasztja alá állítását.
Aki még bálozott a „kastélyban” A helytörténészben van annyi alázat és bölcsesség, hogy belássa: nem ő az, aki a legtöbbet tud a faluról. Nicolae Porához kalauzol, aki a maga 86 esztendejével nem csak a település egyik legtöbbet megélt lakójának számít; ő Zoltán két lábon járó lexikonja. Ha végtagjai már nem is a régiek, agytekervényei olajozottan működnek. A neveket, számokat, eseményeket csak úgy kapásból fújja, s csak akkor akad el, amikor a grófnőfejezethez érünk. De akkor is csak azért csuklik el a hangja és buggyan könnycsepp a szeme sarkában, mert mindmáig a sors és a magyar nemes asszony kegyeltjének érzi magát. „Ezt mind-mind tőle kaptuk – mutat körbe az udvaron. – Egészen pontosan a feleségem nagyanyja kapta ajándékba, mert annyira ragaszkodott hozzá a grófnő. Meg is hálálta az öregasszony, mert ő volt az, aki mindvégig a grófnő mellett volt, gondozta, majd eltemette”. Ana Bărdaş jókora telket kapott ajándékba, pont a falu szívében, ahova aztán férjével takaros házat húzott fel, és gazdaságot alakított ki. Fél évszázaddal ezelőtt sem számított kicsinek, mára viszont már hatalmasnak tűnik a megözvegyült öregnek. „Még tiszta szerencse, hogy finom borom van, s a faluban sokan vannak, akik szeretik látogatni a pincémet. Így, ha valamit mozdítani kell a házban vagy a kertben, jönnek és segédkeznek” – jelenik meg egy huncut mosoly az öreg arcán. Nem volt ő mindig ilyen botra szorult szerencsétlen, ahogy nevezi magát; fiatalkorában nem csak a munka égett a keze alatt, szívesen eljárt szórakozni is.
Átszellemülve mesél a Hallerek szemet gyönyörködtető parkjában tett sétáiról, a kastélyban tartott bálokról és esküvőkről s az ingatlan utolsó tulajdonosáról. Amikor kijavítom, hogy az nem kastély, mindössze udvarház, határozottan rám szól: „De igenis, az kastély! Legalábbis a helyiek számára” – teszi hozzá.
Pusztulásra ítélt romhalmaz.
„Most már egy romhalmaz. Jöttek a kommunisták, tönkretettek mindent, épületet, kertet, családi temetőt. Előbb 1946–1947-ben oda szállásolták el az éhség elől menekülő szerencsétlen moldvai családokat, aztán beköltöztették a kollektív gazdaságot, a téeszelnök istállót épített melléje, s így, szép lassan az évtizedek alatt tönkretették a kastélyt”. Az embernek valóban sírva fakad a lelke, amikor beteszi a lábát a düledező épület elhagyatott udvarába. A barokk vonalú kapuépítmény már csak a múlté; ugyanúgy sok minden, ami a környék építészeti különlegességévé tette a kúriát. Visszaigénylő híján a Haller-kúria a ’89-es rendszerváltást követően is állami tulajdonban maradt. A falumonográfia szerint a kúriát jóval 1990 után a téeszelnök vásárolta meg potom pénzért, néhány éve azonban túladott rajta. A faluban azt rebesgetik, hogy valami idegen vette meg, de csak azt látják, hogy juhakolnak használja – még az egykori báltermet is. Ott jártunkkor egyetlen állat sem volt az udvarház területén, csupán az ember pusztító keze nyoma. Néhány évvel ezelőtt csakugyan egy távolról érkezőnek, egy írországi férfinek a fantáziáját és pénztárcáját keltette fel a „kastély”. Az új tulaj merész terveket dédelgetett: turisztikai látványosságnak szánta a főúttól alig húsz-harminc méterre fekvő udvarházat. Elképzelése szerint vidéki vendégfogadóként működtette volna, ahova főként nyugati turistákat vonzott volna. Egy ideje viszont eltűnt, a faluban senki nem látta.
A Zoltánt magába foglaló Szász­kézd polgármestere, Ovi­diu Şoaită sem emlékszik pontosan, mikor találkozott utoljára a messze földről érkező idegennel. „Már nem is tudom, hogy hívják az illetőt. Amikor itt megjelent, előadta az elképzeléseit, megvásárolta az épületet, állítólag valamiféle felmérést is végzett. Mára viszont semmit nem tudok róla. Azt hallottam, szeretné eladni, de ki tudja…” – bizonytalanodik el a községi elöljáró. Míg az ír férfi vacillált a fogadónyitással, egy helybéli fiatalember lekörözte. Ionică Pălăşan a falu egyik csendesebb részében egy parasztházat pofozott ki és alakított át. Elébe pedig az erdő széléről, traktorral a gazból kimenekített 18. századi határköveket állított fel.  A Conacul Grofului (A gróf kúriája) névre keresztelt, kimondottan faluturizmusra alapozó egység, bár csinos is, ízléses is, mégis többet áll bezárva, mint nyitva. „Nincs elég időm vele foglalkozni” – vallja meg a tulaj, aki épp a juhaitól érkezik. Mint mondja, az állattartás, ha rengeteg gond is van vele, még mindig biztosabb jövedelmet jelent, mint a vendégfogadás.
Még a sírkertnek sem kegyelmeztek.
Bár háromszor is körbejárom, Ionică hatalmas, ám megkopott homokkövei között nem sikerül felfedeznem olyat, amely esetleg valamelyik Haller sírhantjáról került volna ki. A családi sírkertnek nyoma veszett, a második világháború után berendezkedő kommunista pribékek a földdel tették egyenlővé. Csak a grófnő nyughelye maradt meg, mert őt a román temetőbe helyezték végső nyugalomra. „Amíg élt, a feleségem gondozta a sírját, de hét és fél éve ő is elment… . – szomorodik el ismét Pora bácsi. – Aztán amíg ki tudtam mászni a domboldalra, én tisztítgattam, de talán már csak akkor jutok fel oda, ha visznek.” Amikor felvetem, hogy segítsége nélkül is nekivágnék megtalálni a sírt, leint. A fejfa elkorhadt, nincs, aki kicserélje, a hantot benőtte a gaz, ne menjek, úgysem találom meg – beszél le az öreg. „Jó asszony volt Rozália, Isten nyugtassa” – teszi hozzá, s azt veszem észre, hogy ő az első falubeli, aki név szerint is ismerte azt, akit a zoltániak csak Grofoaiának neveznek. Mint ahogy az utolsó magyart is, hiszen esküdni merne, hogy az nem a 98 éves Kovács Lajos volt, ahogy a tanító állítja, hanem a megözvegyült neje, aki egy néhány hónappal túlélte. „Rozália néni volt az utolsó, de ha jól belegondolok, mégsem ő az, hisz néhány évvel ezelőtt a városról visszaköltözött a molnár lánya, Margaréta” – jut eszébe az öregnek.
Az utolsó magyar utáni fél magyar
Dan Margit, férje után Rădulescu, ötvenhárom esztendőn keresztül élt Brassóban, s csak azután tért haza a szülői fészekbe, miután párja távozott az élők sorából. A 84 éves hölgy a kozmopolita nagyvárosban töltött bő fél évszázad minden egyes jelét magán viseli. Életfelfogása, öltözködési stílusa, választékos beszédmódja, frizurája, sminkje könnyen megkülönböztetővé teszi falustársaitól. Arról nem is beszélve, hogy húsz esztendőt simán letagadhatna a korából. Érkezésemkor éppen egy kanál szódabikarbonát csúsztat le a torkán szénsavmentes víz segítségével, s mint mondja, ha külsőleg, az arcára is használná, az a kevéske ránc is eltűnne. „Amióta visszatértem falura és naturista életmódot élek, jobban érzem magam, mint fiatalkoromban. Addig hol itt, hol ott fájt, alig bicegtem” – újságolja örömmel, majd rövid bemutatót tart a lépcsőzésből. A tornácán töltött egy órácska alatt megismerem Margit molnár édesapját, Haller gróf bizalmasának számító vadász nagyapját, akit az uraság mindenüvé magával vitt, Bukarestben elhunyt bátyját, Nagyszebenben élő húgát, a tíz évvel ezelőtt távozott unokaöccsét, a ’89-es forradalom egyik misztikus figuráját, Ion Iliescu megbízható támaszát, a fehérsálas Dan Iosifot, a grófot és nejét, a házát megvásárolni szándékozó vállalkozó szomszédját, a szebeni ferences zárda apácáit és nem utolsó sorban a Yellow névre hallgató sárga macskáját. Ahogy telnek a percek és kerekednek a hol románul, hol magyarul előadott történetek, már-már az az érzésem, hogy évtizedes ismeretség köt a hölgyhöz. A bemutatott személyek mellett emlékek, szép és kevésbé kellemes élmények elevenednek fel. Ilyen volt például az is, amikor gyermekként megismerte a grófnőt. „Mindössze négyéves voltam, amikor először találkoztam vele. Apámmal sétáltunk a faluban, amikor megkívántam az almát. Édesapám azt mondta, belépünk a grófnőhöz és kérünk tőle, elvégre nagy gyümölcsöse volt. De a grófnő nem adott még egyetlen árva szem almát sem. Ez 1937-ben történt. Az apám attól a naptól kezdve soha többé nem lépte át a Hallerek küszöbét” – meséli a molnár lánya, s hangjából most is érződik a gyermeki csalódás. A keserű emlék dacára, amikor a Hallereknek akadt gondja, Danék nem fordultak el tőlük. „Nem sokkal a második világháború kitörése után, 1940-ben egyszer arra ébredtem, hogy szüleim és közöttem egy számomra ismeretlen fiatalember fekszik. Maradj csendben! – intett le anyám, majd a szívemre kötötte, hogy az égvilágon senkinek ne áruljam el, ki aludt azon az éjszakán nálunk. A grófék katonaköteles fia volt, aki éppen megszökött a hadseregből.” Margit akkor látta életében utoljára a Haller-fiút, s azóta sem tudta meg, merre vetette a sors, mi lett vele. A hölgynek mindössze az emlékek maradtak és néhány angol nyelvű könyv, amelyet a fiútestvére mentett ki a kúriából, amikor a háború után betörő kommunisták némi helyi segédlettel szétdúlták az épületet. Mindent elpusztítottak, ami útjukba és kezükbe került. Nemcsak az épületet és a Hallerek sírjait, hanem a parkot, a sétányokat, a gyümölcsöst, mindent. Amivel nem végeztek az oroszok, befejezték a mieink, élen egy Baciu nevű párttitkárral. Sajnos ilyen ez a nép; míg a magyar a semmiből valamit teremt, a román azt is tönkreteszi. A helyükbe beköltöző cigányoktól pedig nincs mit várni” – állapítja meg Rădulescuné, aki lényegében semlegesként mond véleményt, hiszen apja környékbeli román, anyja atyhai székely nő volt, ő maga pedig csak tizenéves korában, a nagyszebeni zárdában tanulta meg anyanyelvét. Mint mondja, tiszta szerencse, hogy a fosztogató parasztoknak nem volt mit kezdeniük a könyvekkel, ezért a 15 esztendős bátyjának egy máig gondosan őrzött, ölnyi kötetet sikerült kimentenie. Margit néni nem csak a Hallerek kisemmizése miatt érez mély ellenszenvet a kommunisták iránt. Pedig a vállalkozó apja is illegalista harcossá vedlett át, testvérbátyja pedig a központi bizottság egyik tagját vette el feleségül. „Azért nem mentem az orvosira, mert a szüleim azt akarták, legyek közgazdász, hogy én vezethessem malmunk könyvelését. Mire Szebenben elvégeztem a kereskedelmit, elvették a malmunkat. Férjhez mentem, ám ’69-ben rendszerellenes tevékenység miatt börtönbe vetették az uramat. Végül a sógornőm, a pártaktivista Benkő Rozália szabadította ki úgy, hogy másfél év után aláíratta Ceauşescuval az amnesztia kérvényét” – mondja a szebeni ferences nővérektől vallásos nevelésben részesült asszony. Olyannyira vallásosban, hogy egy adott pillanatban ő maga is apácai szolgálatba szeretett volna állni.
„Lánynevén” emlegetett falu
A Hallerek eltűntek, de mi lett Zoltánnal? Hogy lett belőle Vitéz Mihály? – ez a falu másik rejtélye. Legalábbis azok számára, akik tudják, hogy a két név között mindössze annyi az összefüggés, hogy mindkettőt nagybetűvel írják. „Nem a helyiek kérték a névváltoztatást, ők ma is Zoltánként emlegetik falujukat. Az impériumváltás után valamelyik hazafinak eszébe jutott, hogy egy olyan román falunak, amelynek a határában komoly csaták zajlottak, nem lehet magyar neve. Pedig nekünk semmi bajunk nincs a magyarokkal, szüleim, nagyszüleim, a feleségemnek a családja, szóval minden egyes öreg tudott magyarul. Én nem tanultam meg, mert nem volt kivel gyakorolnom” – mondja Pora bácsi. Amikor Gheorghe Mihaitól is azt kérdezem, román emberként miért nem Mihai Viteazulként emlegeti a település nevét, megáll, rám néz és nyomatékosítva tudtomra adja: „azért, mert az Zoltán”. „Már az 1341-es dokumentumokban Zoltánként szerepel, így nevezi a helyi románság is. A Mihai Viteazu nevet a múlt század harmincas éveiben kapta, ám azon túl, hogy hivatalosan így hívják, senki nem nevezi így. Meg lehet kérdezni bármelyik helyit: hova valósi vagy? Tízből kilenc azt fogja válaszolni, hogy zoltáni”. A helytörténész pedagógus mindezt nem a magyar érdeklődővel szembeni esetleges hízelgésből tálalja ily módon, a község román nyelvű monográfiájában is következetesen a zoltáni megnevezést használja. Kutatásai alapján úgy tudja, a Kőhalomból, a szászokkal való egyezkedéséről hazatartó Károly Róbert magyar király volt az, aki bizonyos Zoltán nevű parancsnokának adományozta azt a területet, amelyen később megalakult Zoltán, Zoltendorf, vagy ahogy a szászok emlegették, Zultendorf. A település hat évszázadon keresztül a Zoltán nevet viselte. Az impériumváltás után viszont a faluba kerülő Eugen Bologa ortodox lelkész egyik első intézkedése a Zoltán név megváltoztatása volt. A pópa, aki több mint fél évszázadon keresztül szolgált a faluban, 1932-ben eljárta a központi hatóságoknál, hogy a falut kereszteljék Mihai Viteazura. A papnak egyetlen érve volt: a román uralkodó és serege állítólag 1600-ban végigvonult a falun. A vajda – akinek neve némi helyesírási hibával, azaz Mihai Viteazuként került ki a falunévtáblára – akkoriban még nem is sejtette, hogy erdélyi portyázásának 332 év múlva érik be a gyümölcse.  
Szucher Ervin Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Vatikán közvetítése eredménytelen (Magyar gondok Marosvásárhelyen)
Nincs előrelépés a marosvásárhelyi római katolikus iskola ügyében: noha szerdán Miguel Maury Buendía érsek, a Szentszék romániai apostoli nunciusa jelenlétében tárgyaltak az érintett helyi intézmények képviselői a kialakult helyzet rendezéséről, a találkozón nem jutottak konkrét eredményre. Ugyanazon a napon a polgármesteri hivatal elkezdte a magyar és kétnyelvű utcanévtáblák lecserélését a városban.
A Vatikán nagykövete a munkamegbeszélést követően úgy nyilatkozott a médiának, hogy sikerült helyreállítani a felek közötti bizalmat, és megállapította: van szándék a helyi intézmények részéről az iskola helyzetének rendezésére. 
Lucian Goga Maros megyei prefektus elmondta: az érintett felek megállapodtak, hogy a Római Katolikus Teológiai Líceum tanulói az épületben maradnak mindaddig, amíg sikerül megoldást találni az iskola működtetésére. A prefektus szerint „az egyetlen járható és törvényes út” a helyzet rendezésére az, hogy a helyi tanács fogadjon el egy határozatot az iskola megalapításáról. A prefektúra jogi osztálya segít abban, hogy az új határozat megkaphassa a törvényességi jóváhagyást.
Holló László, az iskolaalapítást kezdeményező római katolikus Státus Alapítvány igazgatótanácsának elnöke úgy látja: erősödött a résztvevők párbeszédkészsége, de a találkozó konkrét eredmény nélkül zárult, és a felek a szerdai találkozón is többnyire kitartottak eddigi álláspontjuk mellett. Rámutatott: a mostani megbeszélésen is úgy tűnt, hogy mindenki meg akarja oldani a kérdést, de ez a jóindulat eddig a nyilatkozatok szintjén maradt. Holló László szerint az iskola továbbra sem indíthat cikluskezdő osztályokat, ezt a Maros megyei tanfelügyelő a szerdai tanácskozás után is megerősítette. Az oda jelentkező tanulókat más tanintézmények között oszthatják szét, ami elfogadhatatlan a szülők és az alapítvány számára. A katolikus iskola ügye tavaly november óta megoldatlan. Akkor a korrupcióellenes ügyészség eljárást indított az intézmény igazgatója, Tamási Zsolt és a volt főtanfelügyelő, Ştefan Someşan ellen, mert a vádhatóság szerint annak ellenére hozzájárultak az iskola működéséhez, hogy tudták: nem rendelkezik a szükséges engedélyekkel. Jelenleg fennáll annak a veszélye, hogy az iskola elveszíti jogi személyiségét.
Utcanevek csak románul
A magyar utcanévtáblák leszerelésébe, illetve a kétnyelvű utcanévtáblák román nyelvűre cserélésébe kezdett szerdán a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal. Elsőként a város Kolozsvár felőli bejáratától a városközpontig vezető Dózsa György úton láttak neki a magyar utcanév eltávolításának.
Az eset kapcsán Vass Levente parlamenti képviselő, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke tett közzé tiltakozást, és fényképeket is közölt. Emlékeztetett: a Dózsa György utcában 2014-ben kerültek fel kétnyelvű utcanévtáblák, és az akkori ígéretek szerint ezek kihelyezése csak az első lépés volt az utcanevek kétnyelvűsítésében. Az ígért folytatás azonban elmaradt. Az egynyelvűsített utcanévtáblákon Dózsa György neve Gheorghe Dojaként szerepel. Szigeti Enikő, a marosvásárhelyi utcanevek kétnyelvűsítéséért évek óta küzdő Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) vezetője elmondta: a több mint öt kilométer hosszú Dózsa György úton 2014-ben Peti András akkori RMDSZ-es alpolgármester fellépése következtében jelent meg pár kétnyelvű utcanévtábla. 2016 áprilisában és májusában azonban a sugárút teljes hosszán kétnyelvűsítettek úgy, hogy a román utcanévtáblák alá vagy mellé azonos kivitelezésű magyar táblákat helyeztek el. Szigeti Enikő városházi forrásokból arról értesült, hogy a polgármesteri hivatalt a prefektus utasította a táblák kicserélésére. A városházán kedden iktatták a prefektus átiratát, tartalmát azonban a gyermeknapi munkaszünet miatt nem tudta megnézni. Maros megye alprefektusa, Nagy Zsigmond nem tudott arról, hogy Lucian Goga prefektus ilyen tartalmú átiratot küldött volna a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalba. Az önkormányzati törvény 2001 óta írja elő a többnyelvű feliratozást azokon a településeken, ahol egy kisebbség aránya meghaladja a 20 százalékot. A törvény csak a települések és az intézmények nevénél követeli meg a kétnyelvűséget, az utcanevekről nem rendelkezik. Románia 2008-ban olyan formában ratifikálta az Európai Kisebbségi és Regionális Nyelvek Chartáját, amelyben vállalta, hogy a hagyományos kisebbségi helyneveket is használja, amelyek mellett – szükség esetén – a hivatalos elnevezéseket is feltünteti. A charta szakértői a 2012-ben készített Románia-jelentésben külön kitértek arra, hogy a helynevek alatt nemcsak a településnevek értendőek. Konkrét példaként említették, hogy nem elégséges az utcák román megnevezése után odaírni a magyar „utca” szót, az utca nevét is ki kell írni a kisebbség nyelvén. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szeretet megsokszorozódik, halmozottan nő – látogatóban egy hatgyermekes kolozsvári családnál
Ebben a korban már gyereket neveltem – halljuk sokszor szüleinktől, nagyszüleinktől a kijelentést, és huszonévesen, de sokan még a harmincon túl sem tudják elképzelni magukat szülőkként, pedig egykor ez volt az élet rendje. Állhat a mai divat, felfogás, karrierépítés a háttérben, okolhatjuk az anyagi gondokat vagy akár a rohanó életmódunkat, zsúfolt mindennapjainkat, amiért egyre későbbre tolódik, vagy teljesen elmarad az ember életéből a gyermekvállalás. Rohanó világunkban, az egykézést is felváltó gyermektelenség korszakában mégis vannak olyan családok, szülők, akik szembemennek az egyre terjedő felfogással, és olyasmire vállalkoznak, ami éles ellentétben áll a mai, főleg a nyugati társadalom nézeteivel. Szélyes Levente és Éva kolozsvári szülők pontosan ezt teszik: mindössze egy hete nyolctagúvá bővült a családjuk. Ez – amellett, hogy a családi kisbusz átalakítását, bővítését jelenti számukra – még több szeretetet hoz köreikbe, a gyarapodást pedig ajándékként, áldásként élik meg.
Igazi kényeztetés hét nővel élni egy fedél alatt
Levente és Éva egy kivételesen csendes órában meséltek hat lányukról, a gyerekvállalásról és gyermeknevelésről, nehézségekről és örömökről. Bevallották, hogy mindig is sok gyereket szerettek volna, és már huszonéves korukban eldöntötték, hogy nagy családjuk lesz. 1996 óta, 21 éve lettek egy pár, az első lányuk pedig 2003-ban született. Nóra most már 14 éves, Panni 11, Villő 8, Édua 4, Illa 2, Róza pedig alig egyhetes. A hat lány közül három iskolás és egy ovis, mindhárom diáklány zeneiskolába jár. Nóra csellón játszik és néptáncol, Panni zongorázik és balettezik, Villő pedig hegedülni tanul és focizik. A szülők elmondták, megadják a lehetőséget nekik, hogy mindenfélét kipróbáljanak, a kicsik pedig kiválasztják azt, ami a legjobban tetszik nekik. A napi program megszervezése valóságos kihívás, de a szomszédokkal, a környékbeli családokkal egyeztetve beosztják az iskolába menést, felváltva viszik a kis csapatot autóval – ecsetelte a mindennapi mozzanatokat Éva. Délutánonként a hangszeróráké, iskolán kívüli tevékenységeké a terep, a nagyobb lányok pedig már követik a saját programjukat, észben tartják, emlékeztetik rá a szülőket, de Éva a mindenkori főszervező és logisztikus a családban. Levente elmondta, a munka sajnos nagyon sok idejét felveszi, de igyekszik minél több időt tölteni a családdal, a lányok pedig minden este csatakiáltással fogadják, valósággal lerohanják őt, annyira várják haza. A lányokról mindig azt szokták mondani, hogy apásak, Levente esetében pedig ez kimondottan igaz. Bevallotta: nem elnyomásban él, sőt igazi kényeztetés néha, hogy hét nővel lakik egy fedél alatt, akik ennyi figyelmet és szeretetet nyújtanak neki.
Legyen mégis lány!
Kérdésünkre a pár mosolyogva osztotta meg velünk, hogy a nagyszülőket is büszkeség tölti el a sok unoka láttán, mindig szívesen fogadják a kicsiket vakációkban, kölcsönösen rajonganak egymás iránt. A lányok egymás közötti viszonyáról kiderült, hogy otthon elég sokszor hajba kapnak, veszekednek, ez elkerülhetetlen ekkora gyerekseregben, de ha elmennek valahova közösen, olyankor érzik, hogy nem a megszokott környezetükben mozognak, és nagyon figyelnek, vigyáznak egymásra, megvédik egymást. Persze a kirándulásokon, kiruccanásokon hatalmas felfordulást okoznak, de ez csak még több élményt szerez mindnyájuknak. „Amikor megtudták, hogy jön a hatodik, összeültek a nagyobbak, és azért szurkoltak, hogy legyen fiú, de néhány nap után meggondolták magukat, és mégis lányt vártak. Arra jutottak, hogy ennyi nővérrel nem fog jól járni egy kisöcs” – mesélte Levente. Éva hozzátette: a testvérek között nem volt féltékenység, próbáltak maguk is anyukává válni, mindig örültek az új kisbabának.
Levente az alacsony gyerekvállalási kedvért a nyugati, modern felfogást okolja, hiszen egyre többen fektetik a hangsúlyt családalapítás helyett karrierépítésre, saját szabadságuk megélésére, és minél később vállalnának gyereket, annál jobban beleszoknak az addigi életstílusukba, harminc év fölött pedig már nehezebben tudnak kizökkenni az életvitelükből, nehezebben váltanak. Az apa a leendő szülőknek minimum három gyerek vállalását ajánlja. Úgy véli, a harmadik baba érkezése kiegyensúlyozza a kis csoportot, dinamizmust visz bele. Levente a Kolozsvár–Belvárosi Református Egyházközség gondnokaként is tevékenykedik. Elmondta, a gyülekezet részéről is megerősítést kaptak, hogy jól döntöttek, amikor vállalták a nagycsalád fenntartását és a vele járó feladatot. A gyülekezet az a hely, ahol nem lógnak ki nagycsaládosokként a sorból. Sok 3-4 gyerekes magyar családot ismernek Kolozsváron, a helyi családi rendezvényeken mindig összefutnak, így a gyerekek is tudnak ismerkedni, barátokat szerezni.
A kérdésre, hogy miért tartják fontosnak, hogy nagy családjuk legyen, Éva elmondta: „az a szeretet, amit kapunk, és amit adhatunk, megsokszorozódik, halmozottan nő, megerősíti bennem azt, hogy igenis jó döntés volt ennyi gyereket vállalni”, Levente pedig egyszerűen hozzátette: „ez az élet értelme.”
Gyerekvállalás és nagycsaládok pszichológusszemmel
Vitus-Bulbuk Emese pszichológust kérdeztük a gyerekvállalás és -nevelés családra gyakorolt hatásáról. Mint mondta, az első gyerek érkezése nagy változást hoz a pár vagy a házastársak életébe, új szakasz kezdődik el, teljesen átrendeződnek a mindennapjaik, hiszen férjből és feleségből szülőkké válnak. Ez a nagy változás az első gyereknél érzékelhető, utána pedig már felépül a szülői alrendszer, és könnyebben kezelik a kisebbek érkezését. A pszichológus rámutatott: a gyerekvállalásnak megvannak az előnyei és hátrányai – az anya és a gyermek, főleg az első időszakban teljesen egymáséi, szimbiózist alkotnak, az apa pedig kívülállónak érezheti magát. Meg kell tanulnia, milyen apának lenni, míg az anyánál mindez ösztönszerűen működik. „Nagyon oda kell figyelniük, hogy apaként és anyaként is együtt dolgozzanak, hogy mindenki egyenlően fejlődjön, emellett pedig párként is figyeljenek egymásra” – hangsúlyozta. Hozzátette: sok esetben kihívás, hogy a szülői szerepkörök mellett ne feledkezzenek meg arról, hogy a házastársi kapcsolatuk is él, a férj-feleség, apa-anya és gyermek hierarchia pedig ne mozduljon el.
A szerepkörök egyensúlyának kibillenése, nem megfelelő fenntartása hosszú időn át nagyobb szétesést okozhat, amikor a gyermek kirepül a családi fészekből, a pár pedig idegenként néz egymásra, mivel régóta nem találkoztak férj-feleségként, eltávolodtak egymástól. A kapcsolatok ezen időszakában nagyon sok válás figyelhető meg, ami sokak számára meglepő lehet, hiszen évtizedeken át éltek családként, gyermeket neveltek. Ezért kell arra figyelni, hogy abban az időszakban, amikor a gyerekek fontosabbá válnak a házastársi kapcsolatnál, a párnak igyekeznie kell kettejük saját kötődését is ápolni.
Vitus-Bulbuk Emese a nagycsaládok egyik jellemvonásaként említette, hogy a testvéri kapcsolatok terhesebbek lehetnek, hiszen sokkal több odafigyelést és egymásra figyelést igényelnek, de olyan kapcsolati stratégiákat tanulhatnak meg a gyerekek a „szűk” családon belül, ami nekik sokat fog jelenteni az életben. Úgy indulhatnak el, hogy ismerik már a megküzdési, konfliktuskezelési stratégiákat, olyan helyzeteket uralhatnak, amelyeknek köszönhetően már az óvodában, iskolában is előnnyel indulhatnak. A nagy testvérekben például olyan felelősségtudat alakul ki, amely felelősségteljesebb felnőtté teszi majd őket a későbbiekben.
A pszichológus elmondta: egy nagycsalád vállalása fantasztikus lehet, objektíven nézve rizikósnak tűnhet, de érzelmileg rendkívül kielégítő tapasztalatot nyújt. Rámutatott, hogy a mai társadalomban a megélhetési nehézségek akadályozzák főként a gyerekvállalást, de az a tévhit is elterjedt, hogy a gyerekek érkezése után a szülőknek nem lesz többé magánélete, pedig megfelelő hozzáállással, időbeosztással, valamint ha az alapokat biztosítani tudják, kommunikációval, türelemmel és jó adag humorral szép és kalandos élet elé néznek azok, akik nagycsaládo­sokká válnak.
BEREKMÉRI GABRIELLA Szabadság (Kolozsvár)

A magyarság legfájóbb stigmája: Trianon
„Népek Krisztusa, Magyarország” – írta 1956 végén Mennyből az angyal című megrázó költeményében Márai Sándor, s mennyire igaza volt, hiszen Móricz Zsigmond Öt sebek! című írásában hasonlóképp vélekedett: „A magyar faj eddig a história folyamán öt krisztusi sebet kapott. A Krisztus életét azonban a hatodik oltotta ki, a lándzsaszúrás a bordák közt, a szívbe. Vigyázzon a magyarság, hogy ezt a hatodik szúrást meg ne érje.”
Móricz 1926-ban írta a fenti sorokat, aztán eltelt huszonegy esztendő és egy újabb vesztes világháborút követően, 1947. február 10-én megkaptuk a hatodik szúrást: a Trianont több ponton is meghaladó párizsi békét, s a győztesek még durvábban bántak el országunkkal, mint 1920-ban tették azt. És még ez sem volt elég, hiszen a jaltai konferencia értelmében országunk is szovjet érdekövezetbe kerülvén, 1948-ban újabb tőrdöfést kaptunk: a megcsonkított és megnyomorított Magyarország és a párizsi határokon kívül rekedt magyarok milliói nyakukba kapták a több évtizedig regnáló kommunizmust, amelynek átkos mételye a mai napig érezteti hatását.
Aztán elkövetkezett a rendszerváltoztatás időszaka, s az azóta eltelt huszonnyolc esztendő ismét súlyos sebek sorát hozta el: Románia kivételével széthullottak körülöttünk a Trianonban tákolt államok és mi még a szavunkat sem emeltük fel – nemhogy fegyvert fogtunk volna – magyar véreink védelmében, nem követeltük az Európai Unióba való belépés feltételeként a románoktól és a szlovákoktól, hogy autonómiát adjanak a területükön élő magyar nemzetrészeknek. Aztán eljött a 2004. december 5-i népszavazás, amikor ismételten megmutatkozott, micsoda rombolást végzett az anyaországi magyarok lelkében az „átkos” időszak. Több sebet kaptunk, mint Krisztus a keresztfán, de mégis élünk…
A kommunizmus csak tetézte a gondokat
A két világháború közötti Magyar Királyság minden lakója – társadalmi helyzetétől függetlenül – átérezte a Szabó Dezső-féle „Minden magyar felelős minden magyarért” mondat mély tartalmát, vallotta a Magyar hiszekegyet és hitt az isteni igazságtételben, s mindent megtett annak érdekében, hogy a reánk kényszerített trianoni béklyókat széjjeltörjük. Így következett el a magyar hajnalhasadás csodás időszaka, midőn 1938 és 1941 között újból magyarrá válhatott a Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély és a Székelyföld s a Délvidék. A második világháborúban német szövetségeseink oldalán a drága magyar vérrel kellett fizetnünk visszatért területeinkért, ám ezen világégésben is a vesztesek oldalára kerültünk.
A Párizsban reánk erőltetett újabb Trianont még inkább tetézte a kommunizmus időszaka, amely az elszakított nemzetrészeket erősebbekké, az anyaországi magyarokat pedig gyengévé tették. A kommunizmus ateista és nemzetellenes tanai éket vertek az anyaországi és a külhoni magyarok közé, s ennek is köszönhető, hogy a jelenlegi Magyarország lakosságának java még ma is románnak, szlováknak, szerbnek vagy ukránnak titulálja saját nemzettestvéreit, akik vajmi keveset tehetnek arról, hogy 1947-ben ismét áthúzták fejük felett az országhatárokat.
Hasonló súlyú anyaországi vétek, amikor határontúli magyar kisebbséget említenek – ami igen jól szolgálja a „merjünk kicsik lenni” elvet –, ugyanis sokkal helyénvalóbb lenne felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki magyar nemzetrészekről beszélni!
Elferdített történelem
A magyar kormány 2010-ben felettébb nemes gesztust tett és régi adósságot kívánt törleszteni, amikor kijelentette: a mostani országhatárokon kívül élő magyaroknak is jár a magyar állampolgárság. Ezen tettük a szomszédos országok nemtetszését váltotta ki, és politikai vezetésünk azóta sem áll ki konzekvensen a magyar nemzetrészek mellett – ne feledjük, ez már nem a Horthy Miklós kormányzó vezette Magyar Királyság –, mint ahogy ez a környező országok magyar pártjainak többségéről is megállapítható.
Közeleg a trianoni békediktátum századik évfordulója, ami számvetésre késztet bennünket, ám félő, hogy az azzal foglalkozó, hivatalosan felállított történész kutatócsoport – amelyből természetesen kifelejtették a konzervatív történetírás képviselőit, mint például az általam rendkívül nagyra tartott Raffay Ernőt – ténykedése az utódállamok érdekeit fogja szolgálni, semmint a mi hitünket és igazságérzetünket erősbíteni. E helyütt elegendő, ha arra utalok, amit a hivatalos magyar történetírás egyes képviselői bizonygatnak az országgyarapítások időszakáról, jelesül azt, hogy a „kicsi magyar világ” negatív vonásait domborítják ki, ezzel igazolván, hogy nem sok értelme volt az akkori magyar uralomnak.
Ezzel szemben áll a nemzeti konzervatív történészek véleménye, akik – jelen sorok írójával együtt vallják –, hogy az a pár esztendő olyan lelkierőt adott a visszatért országrészek magyarságának, melyek az elmúlt évtizedek megpróbáltatásain átsegítették őket, s jelenünkben is erőt és hitet adnak számukra, hogy magyarságukért, anyanyelvükért, kultúrájukért és szülőföldjükön való megmaradásukért kiálljanak.
A román és a szlovák történetírás részéről a mai napig tart azon tudatos tevékenység, amellyel múltunk meghamisításával és történelmi hőseink ellopásával akarják megírni a saját történelmüket, természetesen a mi rovásunkra. Szomszédainknak ideje lenne végre belátniuk, hogy a magyar Szent Korona országának és népeinek története közös, s azt nem lehet politikai érdekek mentén kisajátítani.
Csak egy és oszthatatlan magyar nemzet létezik
Habár mostani nemzeti kormányunk igyekszik a határokon átívelő „Haza a magasban” elvet követve megvalósítani a szellemi nemzetegyesítést, magam úgy vélem, nem jó írányba haladunk, amikor június 4-én ünnepeljük a Nemzeti Összetartozás Napját. Szerencsésebb lett volna ezt a napot november 2-ára, avagy augusztus 30-ára tenni, mivel az első és a második bécsi döntés valóban a nemzeti összetartozást erősítette.
Június 4-én egyre több helyen tartanak megemlékezés helyett ünnepséget, ahol nekünk nemzetgyalázó módon kell örvendenünk saját széttagoltságunknak, aminek előbb-utóbb az lesz a következménye, hogy Trianon kétes „sikertörténetté” avanzsál, hiszen kevés nemzet mondhatja el magáról, hogy saját magával határos és szomszédságában nemzettestvéreinek milliói élnek másodrangú állampolgárként. Gyermekeinkkel jellegtelen örömdalt énekeltetnek, holott legalább ezen a napon ők is elszavalhatnák és átérezhetnék a Magyar hiszekegyet, vagy a Barackfa dal helyett énekelhetnék az Ismerős Arcok együttes Nélküled című dalát, ami jóval torokszorítóbban és szívhezszólóbban adja vissza a magyar fájdalmat.
Nekem gyásznap június 4., jóval nagyobb, mint 1849. október 6., amikor a császári bosszúállás végzett a tizenhárom aradi vértanúval, nagyobb, mint 1956. november 4., amikor a szovjet hernyóláncok taposták el a magyar forradalmat. Számomra nem létezik Rimavská Sobota, de Rimaszombat igen, nem létezik Mukaceve, de Munkács igen, nem létezik Târgu Secuiesc, de Kézdivásárhely igen, nem létezik Subotica, de Szabadka igen, és nem létezik Eisenstadt, de Kismarton igen, mint ahogy nem létezik anyaországi magyarság és külhoni magyar kisebbség, hanem csak az egy és oszthatatlan magyar nemzet!
Míg gyermekeinket magyarnak neveljük, addig helyünk lesz a Kárpát-medencében
Nincsenek örökké való békeszerződések és nekünk a szent istváni eszme jegyében hinnünk kell abban, hogy a magyarságnak Istentől rendelt történelmi hivatása van a Kárpát-medencében. Ha történelmünkre gondulunk, jusson eszünkbe, hogy túléltük a százöven évig tartó három részre osztottságunkat, és a háromszáz évig tartó Habsburg uralmat. De ott vannak az olaszok, vagy a németek, akik hosszú és véres küzdelmet folytattak azért, hogy széttagoltságukból nemzetállammá válhassanak. Vagy ott vannak a lengyelek, akiket annak idején a nagyhatalmak tüntettek el Európa térképéről, s ma mégis itt vannak!
Lassan ezer esztendeje, hogy Szent István királyunk Szűz Mária oltalmába ajánlotta a Magyar Királyságot, s mi a nyugati kultúrkör és kereszténység védőbástyájaként azóta is itt állunk rendületlenül, miközben véráldozatos tevékenységünket a Nyugat két gyalázatos békével hálálta meg a XX. században. Istenbe vetett hittel bízom abban, hogy amíg édes magyar anyanyelvünk és keresztény hitünk megmarad, gyermekeinket múltunk tiszteletére, szülőföldünk szeretetére, magyarnak neveljük, addig helyünk lesz a Kárpát-medencében.
Trianonra és a párizsi békeszerződésre pediglen – idézve a két világháború közötti időszak egyik legtöbbet hangoztatott revíziós mondatát – csak egy válasz adható: Maradhat ez így? NEM, NEM, SOHA!
Babucs Zoltán Felvidék.ma