Több ezer ellátott sorsa megoldatlan
Súlyos válságban a szociális szféra
Az eddigi legsúlyosabb krízishelyzetbe kerültek a szociális szolgáltatásokat biztosító Maros megyei civil szervezetek. Ellátottak ezrei, hátrányos helyzetű idős emberek, súlyos fogyatékkal élő gyerekek maradhatnak ellátás nélkül, mivel ezek a szervezetek január 1-től semmiféle anyagi támogatást nem kaptak a Maros Megyei Tanácstól – hívták fel a figyelmet a helyzet súlyosságára a civil szféra képviselői tegnapi sajtótájékoztatójukon. A találkozóra meghívták a gyermekvédelmi igazgatóság és a megyei tanács képviselőit, viszont csak a gyermekvédelem sajtószóvivője jelent meg.
A jelen lévő szervezetek egyetértettek abban, hogy az évek során jó volt az együttműködés az általuk nyújtott szociális szolgáltatásokat részben finanszírozó Maros Megyei Tanáccsal, ezért állnak most döbbenten a kialakult helyzet előtt. Évekig tartott, hogy felépítsenek egy-egy hiánypótló, jól működő szolgáltatást, hogy lefedjenek bizonyos szükségleteket, amit valójában az állami szerveknek kellene megtenniük, jól képzett szakembercsapat áll a rendelkezésükre, és most azzal kell szembesülniük, hogy nem tudják többé ingyenesen ellátni a rászorulókat, akikkel dolgoztak, a szakembereiket pedig nem tudják fizetni. Bár a megye által biztosított finanszírozás csupán a költségek egy részét fedezte, más forrásokból pótolták a hiányzó részt, és felkarolták a nehéz helyzetben élőket, ugyanis sok esetben megyeszinten nincsen más alternatíva, ahová az ellátottaik fordulhatnának.
Andreia Moraru, az Alpha Transilvana Alapítvány képviselője a tegnapi sajtótájékoztatón ismertette a kialakult helyzetet. Mint mondta, december 31-én lejárt az egyesületek, alapítványok és a Maros Megyei Gyermekjogvédelmi Igazgatóság közötti finanszírozási szerződés, és nem hosszabbították meg, tehát azóta, azaz négy hónapja semmiféle támogatást nem kaptak a szociális szolgáltatásokat végző szervezetek. Az illetékesek arra hivatkoznak, hogy nincsen törvényes keret a támogatásra, tavaly májusban változott a közbeszerzési törvény, az alkalmazási útmutatói pedig tavaly augusztusban már megjelentek, tehát bőven lett volna idő előkészíteni az új szerződések megkötéséhez szükséges eljárásokat. Ugyanakkor tavaly novemberben napvilágot látott egy sürgősségi kormányhatározat, ami a megyei önkormányzatok felelősségét szögezi le. – Ami súlyosbítja a helyzetet, az a kommunikáció hiánya, amit a megyei önkormányzat részéről tapasztalunk. Az átiratok, amelyeket kaptunk, nem voltak egyértelműek, egyszer azt ígérték, hogy meg fog oldódni ez a probléma, máskor meg közölték, hogy nincs többé finanszírozás. A törvényre hivatkoznak, de nem tudjuk, hogy pontosan milyen törvényes előírások miatt kerültünk ebbe a helyzetbe, mert senki sem tájékoztatott róla. Le kellett volna ülni, és tájékoztatni az érintetteket a kialakult helyzetről, és közösen megoldást keresni. A nemkormányzati szervezeteknek nincsenek tartalékaik, vannak, amelyek hitelből folytatták a tevékenységet az utóbbi hónapokban, de oda jutottak, hogy le kell állítaniuk a szolgáltatásokat. Az ellátottak magukra maradnak, mert nincsen aki átvegye őket. És a paradoxon az, hogy idén az előző éveknél nagyobb összeget különítettek el a megyei költségvetésben a szociális szolgáltatásokra – mondotta Andreia Moraru.
Ötszáz idős, beteg gondozása van veszélyben
A Maros megye 26 községében otthoni beteggondozást végző Gyulafehérvári Caritasnak idén a második csapással kell szembenéznie. Miután februárban drasztikusan visszavágták az állami támogatást, most a megyei önkormányzattól kapott összegtől is elestek. Ludescher László, a Gyulafehérvári Caritas ágazati igazgatója elmondta, Maros megyében az alapítványok és egyesületek által működtetett szociális szolgáltatások a csőd szélére jutottak, mert a megyei tanács és a gyermekvédelmi igazgatóság, bár négy hónap lejárt az évből, még nem találták meg a módját, hogyan is lehetne finanszírozni ezeket a szolgáltatásokat. Hozzátette, értetlenül állnak a tények előtt, ugyanis februárban átiratot kaptak a gyermekvédelmi igazgatóságtól, amelyben tájékoztatják őket azon szándékukról, hogy folytatni kívánják az együttműködést, csak meg kell várni a költségvetés elfogadását. Ezt biztatásként könyvelte el a szervezet, majd április 5-én érkezett egy újabb hivatalos értesítés, hogy nem lesz újabb szerződés.
A Caritas által biztosított otthoni idős- és beteggondozói szolgáltatás finanszírozása négy pilléren áll, az egyik az állami támogatás, amit közel harminc százalékkal csökkentettek, a másik a megyétől kapott összeg, ami a költségek 20-40 százalékát fedezte, továbbá a helyi önkormányzatok, illetve az ellátottak hozzájárulása, s óriási érvágást jelent számukra a megyei támogatás elmaradása. Májustól a kétezer Maros megyei ellátottból ötszáznak nem tudják biztosítani az otthoni idős- és beteggondozást, tizenkét munkakör forog veszélyben. – Az ötszáz személyből ötven-száz intézményes ellátásra fog szorulni, mert nincs aki gondozza, és ilyen körülmények között egy személy ellátása tízszer annyiba fog kerülni a megyének – vetítette előre a jövőt Ludescher László.
„Mit mondjunk az ellátottaknak?”
Valentin Marica, a súlyos szellemi fogyatékkal élő fiatalok fejlesztésére szakosodott Cezara nappali központ képviselője szerint sajnálatos, hogy éppen a döntéshozó szerv, a megyei tanács képviselői nem jelentek meg a találkozón. Rámutatott, megalázó a nemkormányzati szervezeteknek, hogy valósággal könyörögniük kell az ellátottaik jogaiért. – A sérült fiatalok, akikkel foglalkozunk, egykor csak ordítottak, verték a fejüket a földhöz, de mára odáig jutottak, hogy egyedül esznek és öltöznek – tette hozzá. Az Alpha Transilvana Alapítvány ugyanabban a hajóban evez, közel nyolcvan súlyosan sérült gyereknek többé nem tudják biztosítani az ingyenes fejlesztést, amint arról múlt csütörtöki lapszámunkban részletesen beszámoltunk.
Marinela Gombos, a Rheum-Care Alapítvány igazgatója felháborodva tette fel a kérdést: hogyan mondja azt az agyvérzés után lebénult betegeknek, hogy ne jöjjenek többé, mert nem tudják ingyenesen biztosítani a rehabilitációjukat. Olyan sokan fordulnak hozzájuk, hogy 12-ről 17-19-re kellett emeljék az ágyak számát, és ezeknek a betegeknek egy része nem tudja megengedni magának, hogy megfizesse ezt a szolgáltatást. – Más megyékben partnerként kezelik a civil szervezeteket, amelyek átvállalják ezeket a szolgáltatásokat, amiket az államnak kellene elvégeznie, nekünk pedig koldulnunk kell érte. Nem tudatosul az illetékesekben, hogy ezek mennyire fontosak a nehéz helyzetben lévőknek – nehezményezte az igazgatónő.
Dóczy Tamás, a Talentum Alapítvány képviselője rámutatott, nem járható út, hogy a szervezetek újabb heteket várjanak egy esetleges megoldás reményében, hiszen már így is visszafordíthatatlan veszteségekkel kell számolniuk. A jól képzett szakembereik, akikre építettek, továbbállnak, mert nem tudják őket fizetni. – Lehet, hogy öt hét múlva már nem lesz akivel folytassam ugyanazt a szolgáltatást – tette szóvá.
Bizonyos szolgáltatásokat többé nem finanszíroznak
A döntéshozó szerv, a megyei tanács képviselőinek, illetve a gyermekvédelmi igazgatóság vezetőségének a hiányában a szervezetek Doru Constantintól, az igazgatóság sajtószóvivőjétől próbáltak választ kapni az okokról, illetve a hogyan továbbról. A szóvivő sajnos nem sok jóval biztatta őket. Elismerte, hogy kritikus a helyzet, az új törvénykezés gyakorlatba ültetése igen nehézkes.
Mint mondta, ezután csak az elhelyezési, azaz bentlakó rendszerben működő szociális szolgáltatásokra biztosítanak finanszírozást négy területen: a családi erőszak áldozataival, hátrányos helyzetű gyerekekkel, fogyatékkal élő gyerekekkel, illetve felnőttekkel foglalkozó szervezeteknek. Számukra egy úgynevezett megbízatási szerződés alapján visszamenőleg megtérítik a januártól kiesett támogatást.
Viszont ez a csőd szélén álló Maros megyei civil szervezetek nagy részére nem vonatkozik, ugyanis zömében nappali központ formájában foglalkoznak a sérültekkel, hátrányos helyzetűekkel. – A jelenlegi törvényes kontextusban nem találtak megoldást az otthoni beteggondozó szolgálat, valamint a fogyatékkal élők, illetve hátrányos helyzetűek nappali központ formájában történő ellátásának a finanszírozására – hangsúlyozta a sajtószóvivő, aki újságírói kérdésre, hogy bár a törvénykezés egységes, más megyékben miért tudtak megoldást találni arra, hogy továbbra is támogassák a szociális szolgáltatásokat nyújtó civil szervezeteket, nem tudott választ adni. Mint mondta, erről a döntéshozó szervek tudnának érdemben nyilatkozni.
Lapunk kérdésére, hogy mi lesz a több ezer ellátottal, ha a szervezetek kénytelenek lesznek felfüggeszteni a szolgáltatásaikat, a szóvivő azt nyilatkozta, ha ebbe a helyzetbe kerülnek, akkor a gyermekvédelmi igazgatóság átveszi ezeket a személyeket, és bár óriási volumenű munka lesz, vannak szakembereik, akik ellássák őket.
Ha ez meg is történik, sajnos kétséges, hogy milyen hatékonysággal tudnak majd eleget tenni egy ilyen volumenű feladatnak, ami eddig úgymond le volt véve a vállukról. Jogos tehát a civil szervezetek aggodalma ellátottaik sorsáért, mint ahogyan azon kérdésük is, hogy miért kell egy évek óta jól működő rendszert így ellehetetleníteni.
MENYHÁRT BORBÁLA / Népújság (Marosvásárhely)

Gyarmathy János bronzszobrai Déván
Nosztalgiák
A dévai Forma Galéria ritkán kényezteti szobrászati kiállítással a helyi érdeklődőket, Gyarmathy János marosvásárhelyi képzőművész tárlatához hasonlót pedig még sohasem láttak e falak – fogalmazott Torino Bocaniciu, a dévai képzőművészek egyesületének vezetője, házigazdaként köszöntve marosvásárhelyi művésztársát.
Gyarmathy János alkotásai valóban fantasztikusak. Ott áll a tárlatlátogató előtt egy 25-30 cm-es kis bronzszobor: magába szállt férfi, nyitott, lángoló mellkassal, s az ember érezni véli a pusztító-tisztító tüzet önmagában. És sorakozik tovább az Áldozat, az Apostol a Labirintus, Illés próféta, a Tékozló fiú hazavárása, ismert biblikus, mitológiai vagy akár hétköznapi témák kíméletlenül, mégis mély emberséggel tárva fel a lényeget, a valót.
A Nosztalgiák címmel megnyitott kiállításon elsőként, Mana Bucur kerámiaművész, a marosvásárhelyi képzőművészek egyesületének vezetője köszöntötte a művészt és a látogatókat, majd Oliv Mircea műkritikus, a tárlat kurátora mutatta be röviden Gyarmathy János művészi pályáját, illetve értékelte a kiállított 60 alkotást: a többnyire Dante ihletésű 26 bronzplakettet és 34, szintén bronzba öntött szobrot. Oliv Mircea a marosvásárhelyi művészközösség egyik tartóoszlopának nevezte Gyarmathyt, aki nyárádszeredai gyökerekkel érkezett mintegy 40 évvel ezelőtt a kolozsvári képzőművészeti akadémiára, majd 1980-ban Marosvásárhelyre, ahol azóta is kimeríthetetlen alkotókedvvel, tudással és elkötelezettséggel adja át a művészeti líceum növendékeinek a bronzba öntés titkát, szeretetét. A Déván kiállításra került alkotások kapcsán a tárlat kurátora elmondta: Gyarmathy János különleges érzékenységgel és tisztánlátással közelíti meg a lelkét átjáró törékeny témákat, melyek akár az erdélyi magyar értelmiség sajátos témáiként is értelmezhetők: a labirintus, az útkeresés, a lét és nemlét, illetve számos biblikus és mitológiai téma jellegzetes megközelítése. (…) Gyarmathy alkotásaiban ott feszül a vers, a metafora, akár allegorikus játéknak is tekinthetők a szobrok, de ennél mélyebbre kalauzolnak, a lét letisztult formáit jelenítik meg. (…) Mind tematikájukat, mind pedig anyagi megjelenítésüket tekintve a Gyarmathy-alkotásokban harmonikusan találkozik az ősi a modernizmussal, egyedi, impozáns formavilágot és üzenetet hordozva. (…). Remélhetőleg hamarosan Romániában is születnek felkérések Gyarmathy irányába köztéri szobrok megalkotására, hiszen Németországban, ahol immár évtizedek óta lehetősége nyílik műveit bronzba önteni, számos település közterét díszítik alkotásai, melyek nem csupán gyönyörködtetnek, de formaviláguk és üzenetük által nevelnek is – fogalmazott a kurátor.
A felszólalások sorát maga az alkotó zárta, aki román és magyar nyelven köszönte meg a szervezőknek és érdeklődőknek a kiállítási, találkozási lehetőséget. Kiváló alkotásait május 15-ig lehet megtekinteni a dévai Művészeti Galériában.
Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)

Szinte hihetetlen, mire képes a közösségi összefogás
Jó ütemben halad a két hete egy tűzvészben megsemmisült háromgyerekes csíkszentmihályi család házának újjáépítése. Az épület falai már állnak, és ha az időjárás „megengedi”, a hétvégén be is fedik. A család emellett a községi önkéntes tűzoltók, illetve a csíkszeredai Juventutti Alapítvány által szervezett gyűjtések által jelentős adományban részesült.
A helybéliek a közösségi gyűjtés mellett egy csíkszentmihályi víz- és gázszerelő vállalat tulajdonosának vezetésével önkéntesen vállalták, hogy újjáépítik az április 12-ei tűzvészben megsemmisült háromgyerekes család házát
Az új építmény alapját már a szerencsétlenség másnapján megöntötték.
Dobos László, Csíkszentmihály alpolgármestere keddi megkeresésünkre elmondta, jól haladnak a munkálatokkal: a falakat felhúzták, illetve a betonkoszorút is megöntötték. Hozzátette, a tervek szerint a hétvégén befedik az épületet. Mint mondta, a helybéli férfiak az építkezésen segítenek, és a szomszédságból a gazdasszonyok beosztották egymás között, hogy melyik nap melyikük főz a munkások számára.
A család az önkormányzattól gyorssegélyben részesült: 5000 lejt és 20 köbméter építkezésre alkalmas fát biztosítottak. Emellett közösségi gyűjtést szerveztek a szentmihályi, vacsárcsi és ajnádi önkéntes tűzoltók, akik felosztották egymás között a falurészeket, és összegyűjtötték az adományokat a helyiektől. „A gyűjtés során múlt hétvégén Vacsárcsiból közel 6000, Ajnádról 5300, illetve nagyszombaton Szentmihályról 16 ezer lejt gyűjtöttek össze. A Szentmihályról elszármazott, jelenleg Magyarországon élő üzletemberek egy csoportja bevállalta a fürdőszoba berendezését, és 4300 lej értékben küldtek forintot erre a célra. Ezenkívül egy – szintén Szentmihályról elszármazott – magyarországi vállalkozás vezetője az ajtók és ablakok kifizetését vállalta. Ezeket az összegeket Szőcs Gábor, a helybéli Axa Genius víz- és gázszerelő vállalat tulajdonosa összegyűjtötte, és ebből finanszírozzák a munkálatokat” – sorolta Dobos.
A csíkszeredai Juventutti Alapítvány is segítséget ajánlott a családnak, és gyűjtést szerveztek Csíkszeredában. Balázs Brigitta, az alapítvány munkatársa érdeklődésünkre elmondta, múlt szombaton a Petőfi utcai Szent Imre Ifjúsági Központban gyűjtötték össze az adományokat a csíkszeredaiaktól. Egész nap ki volt helyezve egy urna, 564 lej gyűlt össze, továbbá hat doboz tartós élelmiszert, és több ruhaneműt is hoztak. Emellett nagyon sok bútoradomány érkezett, hétfőn kétszer is fordultunk, egy raktárépületbe szállítottuk ezeket. Az akciónak még nincs vége – hangsúlyozta Balázs Brigitta.
Keddi ottjártunkkor a munkások éppen a bejárati ajtó elé tervezett lépcső zsaluzásával foglalkoztak, a gyerekek pedig burkolóléceket mázoltak festékkel. Ráduly Lakatos Antal, a károsult édesapa szerint hihetetlen, hogy mennyire összefogott mindenki az érdekükben.
„Nagyon szépen köszönjük az eddigi segítséget, és azoknak is előre, akik ezután is tudnak segíteni. A helybéliek itt dolgoznak az építkezésen, és a berendezéshez is szinte minden összegyűlt. A falakat a múlt héten egy nap alatt húzták fel, de másnap elromlott az idő, azonban ennek ellenére a hóban is megépítették a közfalakat. Le a kalappal mindenki előtt: ilyenkor, a bajban látszik meg, hogy mennyire tudnak összefogni az emberek” – emelte ki a családfő.
Iszlai Katalin / Székelyhon.ro

Bakk Miklós: Intézményesítenénk a Székelyföld-kutatásokat (INTERJÚ)
Közpolitikai célokat is megfogalmazott a nemrég zárult harmadik Székely Kongresszus. A többhelyszínes tudományos konferencia főszervezőjével, Bakk Miklóssal beszélgettünk arról, hogy miben volt sikeres és miben vallott kudarcot a rendezvény.
Okozott némi értelmezési nehézséget korábban, hogy társadalmi-politikai célokat is megfogalmazó kongresszusról vagy tudományos konferenciáról van-e szó. Végül melyik jelleg bizonyult erősebbnek?
- Is-is. Minden modernizációs törekvésnek a kiindulópontja egy kérdés: van egy hagyományunk, mit teszünk vele. És van két válasz. Az egyik az, hogy eldobjuk a hagyományt, a másik, hogy maradunk a medrében. A Székely Kongresszus esetében a hagyomány az, hogy Székelyföldnek van egy történelmileg kialakult peremhelyzete − így volt a dualizmuskori Magyarországon, de Romániában is egyfajta belső peremhelyzete van −, ami tartósítja az elmaradottságát, és erre keresik a megoldást az 1902-es tusnádfürdői kongresszus óta, konkrét gazdasági-társadalmi intézkedések sorozatával.
A mostani helyzetben is a különböző tudományterületeken azt kerestük, hogy túl a Székelyföld-kutatások áttekintésén, próbáljunk ott, ahol lehetséges, közpolitikai javaslatokat is megfogalmazni ilyen intézkedésekre, amelyeket már a jelenlegi önkormányzatok politikai eszközeivel is hasznosítani lehet. Tehát ezzel a közpolitikai indíttatással, mely nagyon hasonlít az 1902-es Székely Kongresszus motivációjára, maradtunk a hagyomány medrében.
Ugyanakkor ez egy tisztán tudományos igényű Székelyföld-konferencia is volt, többféle céllal. Az egyik az volt, hogy az egyes tudományterületek tekintsék át a Székelyfölddel kapcsolatos kutatások eredményeit, a másik viszont már tudománypolitikai jellegű. Mivel a konferencia intézményi összefogással valósult meg, azaz a Sapientia EMTE mellett társszervezője volt három székelyföldi múzeum és egy szakmai civil szervezet, a Székelyföldi Regionális Tudományi Társaság is, szinte adódott, hogy ezzel a jövőben kialakulhat valamiféle együttműködés a tudománnyal is foglalkozó székelyföldi szervezetek között – és ez már egy tudománypolitikai cél.
- Azt nyilatkoztad korábban a Főtérnek, hogy a rendezvény célja bemutatni, hol is állnak a különböző tudományterületeken a Székelyfölddel kapcsolatos kutatási témák és azok szintézisei. Mennyiben sikerült ennek a célnak megfelelni?
- Ezt nem tudom most pontosan megválaszolni, mert három helyszínen rendeztük a konferenciát, és át kell tekintenünk az egyes szekciószervezők beszámolóit, majd csak azok alapján kapunk világos képet arról, hogy ez mennyire sikerült.
Mindenesetre a székelyföldi társadalommal, annak problémáival, rétegződésével foglalkozó szekciókban sikerült néhány olyan dolgot megfogalmazni, ami a kutatások mai állása alapján releváns, másrészt a sepsiszentgyörgyi történelmi szekcióban is merültek fel olyan kérdések, amelyek a háromkötetes Székelyföld története-munkát tovább lendítik, azaz kiegészítik, illetve egyes megállapításait újraproblematizálják. Ezek olyan területek, amelyeken a kutatás jelenlegi állásának a felmutatása lehet jelentős.
Más területeken inkább a közpolitikai javaslattétel került előtérbe, a Kolumbán Gábor által vezetett szekciók – tehát az épített örökséggel vagy a közösségi gazdálkodással foglalkozó témakörök –, úgy tűnik, inkább ebbe a kategóriába tartoznak.
A nyelvi jogokkal kapcsolatos szekcióban, amelynek a munkálatai Marosvásárhelyen zajlottak, szintén született közpolitikai javaslat. Azt mondhatnám, hogy mindkét cél szempontjából sikerült valamit elérni, de pontos választ azután tudok majd erre adni, miután a konferencia anyagait begyűjtöttük, illetve azokat a közpolitikai javaslatokat is, amelyeket egy külön kis dokumentumban vagy kiadványban szeretnénk összefoglalni.
- Sikerült-e bevonni a munkába a nem magyar nyelvű tudományosságot is?
- Eredeti célkitűzéseink között szerepelt, hogy a konferenciát három nyelvűvé tegyük, tehát hogy a magyar mellett román és angol nyelven is megszólaltassunk román, illetve külföldi kutatókat. Ezt a célkitűzést sajnos nem sikerült megvalósítanunk.
- Mielőtt rátérnénk a közpolitikai javaslatokra, mit kell tudni a rendezvényről: milyen helyszíneken zajlott, hány előadó vett részt és milyen témakörökben zajlottak munkálatok?
- A konferenciának – amint azt a honlapunkon is feltüntettük – nagyjából 100 meghívottja volt, mintegy 90 százalékuk pedig el is tudott jönni. Mint említettem, három helyszínen folyt a munka. Marosvásárhelyen a társadalomtudományi szekció – melyet Gagyi József és Kiss Tamás szervezett − tulajdonképpen több szekciót is magában foglalt, hiszen három, illetve négy tématömb szerepelt benne.
Az egyik Székelyföld demográfiai helyzetéről szólt, ennek volt az egyik fő megállapítása az, hogy a jelenlegi romániai és kelet-európai rossz demográfiai helyzetben a trendek előre vetítése azt sugallja, Székelyföld megőrizheti népességmegtartó erejét. Külön kérdés volt a székelyföldi romák helyzete, a társadalmi rétegződés, a migráció és a székelyföldi fiatalság helyzete.
A marosvásárhelyi helyszín másik nagy szekciója a székelyföldi értéktár és általában az örökségesítés kérdése volt, amelyet Jakab Albert-Zsolt és Vajda András szervezett. És végül volt egy kis nyelvi jogos szekció, négy előadással, amelyben jómagam is előadó voltam.
Csíkszeredában három szekció volt, a területfejlesztés és gazdaság témakörében. Az egyik szekcióban az önkormányzatok szerepét vizsgálták a régióépítés kontextusában; a másik a székelyföldi vállalkozókkal és vállalkozásokkal foglalkozott; a harmadik pedig az agrárium kérdéseivel.
Végül pedig Sepsiszentgyörgy két nagy szekciónak adott helyet: az egyik az oktatás kérdésével foglalkozott, a másik pedig a már említett történelmi szekció; az oktatásit Bodó Barna szervezte, a történelmit Bárdi Nándor és Miklós Zoltán, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója.
Emellett volt még három kisebb, inkább közpolitikai irányú szekció: Kolumbán Gábor említett két szekciója a közösségi gazdálkodás és az épített örökség témájában, illetve a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, Vargha Mihály által szervezett szekció, amely a falusi kultúrházak funkcióváltásával, megváltozott szerepkörével foglalkozott, azzal a céllal, hogy ezen a téren is próbáljunk meg közpolitikai javaslatokat megfogalmazni.
- Milyen konkrét közpolitikai javaslatok fogalmazódtak meg, és hogyan ültethetők ezek gyakorlatba? - Az egyik javaslatot épp magam mutattam be: a nyelvi jogok szekciójában hangzott el. Ez tulajdonképpen egy korábbi javaslat továbbfejlesztése, és a Hargita és Kovászna megye társulásával létrehozható fordítói szakszolgálatnak a megszervezésére vonatkozik, amelyet még kiegészítettünk egy ötlettel, egy online terminológiai adatbázisnak a létrehozásával. Ez a szakfordítói közszolgálat mellett működne, és a romániai magyar közigazgatási szaknyelvi korpusz folyamatos karbantartását végezné. A jelek szerint több fontos javaslat érkezik a csíkszeredai szekciók vitaanyagából is, ezek előkészítésében Kassay Jánosnak és Geréb Lászlónak volt nagy munkája.
A rendezvény átfogó voltát, az előadások sokféleségét tekintve egyébként inkább sikeresnek tekintem a konferenciát. Amiben nem volt sikeres a rendezvény, az egyrészt a már említett román nyelvű és nemzetközi dimenzió elmaradása, a másrészt pedig a helyi érdeklődés alacsony szintje a három helyszínen. A helyi elit, illetve a művelt közönség nemigen volt jelen. A rendezvény ugyan nyitott volt, azonban – és valószínű, hogy ez is szervezési hibánk volt – nem sikerült a programot kellően jelenvalóvá és vonzóvá tenni a helyi médiában.
- Lesz-e folytatása a rendezvénynek?
- Törekszünk erre, pontosabban, szeretnénk valamilyen módon intézményesíteni a Székely Kongresszust. Nem feltétlenül úgy, hogy meghatározott periodicitással rendeznénk ilyen konferenciákat, inkább arról lenne szó, hogy egyfajta intézményes keretet hoznánk létre a Székelyföld-kutatások számára. Ez lehet egy online adatbázis, de a koncepcióját még ki kell munkálni, és ezt csak különböző partnerségekkel lehet megvalósítani.
Azon leszek, hogy ezt az elképzelést megvalósítsuk, de nem csak rajtam múlik, hiszen ez már komolyabb intézményi erőfeszítést igényel. A kihívás az, hogy intézményesítve folytassuk a kezdeményezést – mert mi, sajnos, az újrakezdésekben vagyunk jók, a folytatásokban már nem…
Papp Attila Zsolt / foter.ro/cikk

A szülők zaklatásával néhány esetben elérték a céljukat
Kincses Előd a CSM válaszáról
Április 20-án kézbesítették a Legfelsőbb Bírói Tanács (CSM–LBT) keretében működő Igazságszolgáltatási Felügyelet határozatát, amely szerint a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum ügyében vizsgálatot folytató ügyész nem szegte meg a szakmai/etikai és perrendtartási előírásokat, és nem követett el fegyelmi vétséget az iskolában tanuló gyermekek szüleinek beidézése és kihallgatása során. Az RMDSZ és a Római Katolikus Líceum vezetőségének panasza nyomán a Legfelsőbb Bírói Tanács az Igazságszolgáltatási Felügyeletet bízta meg az ügyészségi eljárás törvényességének a kivizsgálásával. A feljelentők álláspontja szerint a szülők kihallgatásának elrendelése és a kérdések megfogalmazása során DNA ügyészei visszaéléseket követtek el, ezért a szülők tanúként való zaklatásának betiltását kérték. A nyomozati eljárás ugyanis a líceum létrehozásának körülményeit vizsgálja, amiről a szülőknek nem volt tudomása, mivel ők a már létező iskolával kerültek kapcsolatba, jogviszonyba. Másrészt az LBT-hez benyújtott panaszban azt sérelmezték, hogy a Korrupcióellenes Ügyészség marosvásárhelyi területi szervezete által elrendelt kivizsgálás kedvezőtlenül érintette az iskola működését, mivel erre hivatkozva a tanfelügyelőség nem engedélyezte a cikluskezdő osztályok indítását. A határozat értelmezésére Kincses Előd ügyvédet kértük meg, aki a következőket válaszolta: – Az Országos Magisztrátusi Tanács keretében működő Igazságszolgáltatási Felügyelet március 29-i határozata megszüntette az eljárást a nyomozást vezető ügyész ellen. Ez a határozat, amely mindkét panaszos beadványára kitér, nem azt mondja ki, hogy nagyon helyes a szülők tanúként való meghallgatása, hanem arra az álláspontra helyezkedik, hogy az ügyésznek joga van tanúkihallgatást eszközölni, de a szakmai fel- ügyeletet ezzel kapcsolatosan nem az Országos Magisztrátusi Tanács, hanem a felettes ügyész gyakorolja. Ezzel az érveléssel bújtak ki annak vizsgálata alól, hogy menynyire indokolt azoknak a szülőknek a tanúként való kihallgatása, akik a már létező iskolával kerültek jogviszonyba, a nyomozati eljárást viszont az iskola létrehozásának kivizsgálásáért indították be 2015- ben. Válaszukban azzal indokolták az RMDSZ és az iskola vezetősége által benyújtott panasz nyomán indult vizsgálat beszüntetését, hogy az ügyész nem sértette meg a 2004. évi 303-as törvényt, amely a bírák és ügyészek jogállását szabályozza, nem követett el fegyelmi vétséget az említett törvény által szabályozott esetekben. A sorok között viszont megbújik az érvelés arról, hogy miért nincsen fegyelmi kihágásról szó: az ügyész ugyanis nem rendelte el azt, hogy a tanfelügyelőség intézkedéseket hozzon a római katolikus líceummal szemben. Ha az ügyész rendelte volna el a cikluskezdő osztályokba való beiratkozás letiltását, akkor fegyelmi vétség elkövetése miatt (hatásköri túllépés) felelősségre lehetett volna vonni. Ez az érvelés is alátámasztja azt az álláspontot, amelyet állandóan hangoztatunk, hogy mindaddig, ameddig a líceum törvénytelen létrehozásával kapcsolatosan nem születik egy jogerős bírói ítélet, addig a líceum működését nem lehet akadályozni. A határozat indokolásából az is kiderült, hogy sajnálatos módon voltak olyan szülők, akik tanúként arról nyilatkoztak, hogy polgárjogi kártérítési igénnyel lépnének fel (constituire ca parte civilă). Ezáltal mintegy megtámogatták a gyenge lábon álló vádakat, azt sugallva, hogy Someşan Ştefan, Tamási Zsolt és társaik törvénytelenül hozták létre a Római Katolikus Teológiai Líceumot, és ezért ők anyagi felelősséggel tartoznának a szülőknek, mint tettesek, valamint további kilenc gyanúsított személy, akik a megyei tanfelügyelőség vezetőtanácsának tagjai. Azért mondom, hogy gyenge lábakon áll a vád, mivel Someşan Ştefan főtanfelügyelő és Tamási Zsolt igazgató értéket teremtettek – mióta károkozás egy ilyen elismert oktatási intézmény létrehozásában való közreműködés? Ha a közigazgatási eljárás során hibákat követtek el, azt közigazgatási úton kell kijavítani – miért kell korrupciót kiáltani olyan esetben, amikor az állítólagos korruptak egy fityinget sem kaptak? Figyelembe véve a Legfelsőbb Bírói Tanács érvelését, miszerint a szülők tanúként való kihallgatásának törvényességi vizsgálata a felettes ügyész hatásköre, ismételten Laura Codruţa Kövesi DNA-főügyészhez fordulunk, ugyanis tudomásulvétel végett a Legfelsőbb Bírói Tanácsnál iktatott panaszunkat neki is elküldtem. Azt kérjük, hogy utasítsa az illetékes főügyészt a szülők jogalap nélküli tanúkihallgatásának a beszüntetésére. Nem tudom megkerülni azt a feltételezést, hogy a szülők ilyen módon való zaklatása, akiket arról is kérdeznek, hogy miért írták alá két és fél évvel a nyomozati eljárás megindítása után az iskola létét támogató jegyzőkönyvet, a megfélemlítésüket szolgálja, azzal a céllal, hogy fejezzék be az iskola megmaradásáért folytatott küzdelmüket.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

A Reformáció 500 éve
Nemzetközi konferenciát szerveztek Aradon
Az Aradi Aurel Vlaicu Egyetemnek a Kultúrák és Felekezetek Közötti Kapcsolatokat Tanulmányozó Központja, a Reformáció 500 éve címmel nemzetközi konferenciát szervez április 26–28. között.
A program szerdán 17–20 óra között, a vendégek fogadásával, elszállásolásával indult.
Tegnap, csütörtökön az Egyetem Aulájában a 9 órakor kezdődött hivatalos megnyitón az Egyetem vezetőségének a társaságában prof. dr. Ramona Lile rektor köszöntötte a hazai előadók mellett az Egyesült Államokból, Dél-Koreából, Lengyelországból, Magyarországról, Ukrajnából, Hollandiából, Németországból, Nagy Britanniából, illetve Dél-Koreából érkezett előadókat.
Ezt követően, prof. dr. Corneliu Constantineanu moderátor felkérésére a lengyelországi prof. dr. Wojciech Szczerba, az Evangélikus Protestantizmus és a civil társadalom címmel megtartott előadásával indult a román, illetve angol nyelvű konferencia. Azon az Aradi Református Egyházmegyét nt. Czégé Imre arad-gáji, illetve nt. Józsa Ferencz nyugalmazott lelkipásztor képviselte.
Amint érdeklődésünkre nt. Czégé Imre elmondta, az Egyetemtől a közelmúltban kapták a meghívást a tartalmas konferenciára. A szinkronfordítással zajló konferencián neves külföldi és hazai egyetemi tanárok tettek eleget a meghívásnak, összesen 40 értekezést tartva, több helyszínen. Az előadások rengeteg új információval szolgálnak, mert nemcsak a reformátusok és az evangélikusok vannak itt, hanem a pünkösdista, baptista és ortodoxok egyházaknak a képviselői is jelen vannak.
Ami a magyar nyelvterületet illeti, előadást tartott prof. dr. Kovács Ábrahám A magyar és a koreai reformátusság válasza a totalitárius rendszer irányába címmel. Ugyanakkor a romániai magyar előadókat dr. R. Szabó István képviselte, akik a beszélgetésünk után románul a Miről beszélünk? című előadását készült megtartani.
A marosvásárhelyi Bonus Pastor Alapítvány ügyvezető igazgatója kérésünkre el is mondta megtartandó előadásának a lényegét. Már a címe is jelzi, hogy hitvitát érint, amiben a felperes a per során nem juthat egy rosszabb határozathoz, mint ami a per előtt volt érvényben. – Vagyis, miről beszélünk? Rosszabb helyzetet teremt a reformáció, vagy teljesen megújított valamit? Alapjában én a reformációnak Erdélyben kifejtett hatására kívánok kitérni, különösen Erdély aranykorára szeretnék összpontosítani, Bethlen Gábor uralkodására, az ő politikájára. A hitéből fakadó társadalmi, politikai, szociális és mindennemű átalakításaira. Amikor a reformációra emlékezünk, annak a jegyében érdemes azt tenni, hogy az 500 évvel ezelőtt nem egyszeri esemény volt, hanem azóta is folyamatosan létező valóság. Annak mindig az a kihívása, hogy aktualizálni kell az evangéliumi alapértékeket, tanításokat, elveket, hogyan hozom be a mai politikai, társadalmi, egyházi vonatkozásokba?
A Bethlen Gábor kora kedvenc témám, amiben kérdéseket kívánok nyitva hagyni. Közöttük azt is, miért nevezzük aranykornak Bethlen Gábor korának az időszakát. Az akkori korban létezett ugyanis az Unio Trium Nationum, amiből a románokat kiszorították. Hogy helyes volt-e vagy nem, csak akkor dönthetjük el, ha belehelyezzük magunkat az akkori időszaknak a valóságába. Itt látom a nagy kihívást a történészek számára is, amikor mai fejjel, akkori helyzeteket próbálunk értékelni. Azt nem lehet csak csúsztatásokkal tenni. Nagy gondom és bele is kívánom szőni az előadásába, hogy Erdélyben és Partiumban is kialakítottunk párhuzamos társadalmakat, mert a magyar egyházak és közösségek párhuzamban élnek a románokkal, és igazából csak akkor próbáljuk a kapcsolatokat keresni, ha van közös ellenségünk. Román nyelven olyan előadás is elhangozott: a reformáció hogyan hatott a XVI–XVII. századi erdélyi román társadalomra. Az előadóval elbeszélgettem és megegyeztem, hogy nincsenek román–magyar kapcsolódási pontok teológusok, más vezető emberek között, hanem azok megmaradnak a protokolláris szinteken. Mert Bethlen Gábort annyira az erős hite irányította, hogy befogadta a kiüldözött jezsuitákat, akik kimondottan reformáció ellenesek voltak. Ő nem félt tőlük, manapság viszont a párhuzamos társadalmainkat, bizonyos mértékben a félelem motiválja, ami nem jó tanácsadó – előlegezte meg számunkra előadásának a lényegét dr. R. Szabó István, a marosvásárhelyi Bonus Pastor Alapítvány ügyvezető igazgatója.
Nt. Czégé Imre annak a reményének adott hangot, hogy a Reformáció 500. évfordulója alkalmából még számos, színvonalas előadást szerveznek idén.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Bevarrná az egész világot
Annyira különleges, hogy azt hittem udvarhelyi. Nyolc évesen már elkezdte a munkát, amiben most is megállíthatatlan.
Fannival és a párnáival a Facebookon találkoztam először, és érdekes módon már első látásra ismerősnek tűnt az alkotásainak, munkájának a stílusa.
Amikor elhatároztam, hogy felkeresem, és megbeszéltük az időpontot, meg a helyszínt, meglepődtem, és jót nevettem magamon, kiderült ugyanis, hogy az én (fogalmam sincs honnan eredő) meggyőződésem, miszerint Fanni Udvarhelyen él és dolgozik, teljesen téves. András Franciska textildizájner ugyanis csíki.
Hogy mit csinál egy textildizájner? Ő éppen varr: párnákat, szatyrokat, ékszereket, sőt, még portrékat is. Elmondása szerintreggeltől estig, ha valamelyik barátja nem nem hívja el valahova, vagy nincs beszerzőúton, esetleg vásárban valamelyik környező településen.
Nekem így az igazi
− állítja. Fanni a temesvári egyetemen végzett tavaly textildizájn szakon, amit magyarul szőnyegszaknak hívnak, de nem sok köze van a szőnyeghez. Aztán úgy döntött, hazaköltözik, hogy minél többet dolgozhasson azzal, amit szeret: a varrógéppel. A nagyvárosi élet amúgy sem jött be neki annyira: én az a kicsi csíki vagyok, szeretek itthon lenni − mondja.
A varrás iránti szenvedélye az édesanyjáról ragadt át, nyolcévesen már készített rongybabát, és megpróbálkozott egy takaróval is. Komolyabban pedig a művészeti középiskola utolsó éveiben foglalkozott ismét a dologgal, egy versenyen elért első helyezése pedig egyenes út volt a megfelelő egyetemre.
Úgy emlékszik, nem is volt kérdés, hogy hol fog továbbtanulni. Az osztálytársai már akkor csodálkoztak, hogy lehet ilyen céltudatos.
- Iskolás koromban, a szendvicsben, amit anyum pakolt, nem hajszál volt, hanem cérna. Most meg rólam lóg, ha kimegyünk a városba, a barátaim szedegetik le a ruhámról a szálakat – meséli, hogy milyen volt cérnák és anyagok között felnőni.
Fanni alkotásain, főleg a párnákon egy külön világ van: kacskaringózó vonalak, sűrű, aprólékos minták, növényi motívumok, kedves állatok és nagy hajú királylányok. Azt mondja, az utóbbi időben sokat vigyázott a kisöccsére, így a mesékből jött a legtöbb inspiráció, de az utcán sétálva is úgy néz a házakra, kutyákra, macskákra, hogy hogyan lehetne megvarrni őket.
Nyaraláskor a tengeri hullámokat figyelve is arra gondolt, milyen mintát tudna kihozni belőlük cérnával.
Ilyenkor fejben varrok
– mondja. Ha pedig teheti, akkor a rendeléseken kívül próbál új dolgokat és mintákat kitalálni, mert idővel egy kiállítást szeretne létrehozni, amire szintén készül már „fejben is".
Szerinte a varrást nem lehet megunni. Csak egy idő után elkezd fájni az embernek a háta. Vagy elromlik a varrógép az egész napos hajtástól, de szerencsére jó ismerős már a varrógépjavító bácsi.
Az ötletek soha nem fogynak el, egyikből születik a másik, vagy a megrendelők igényei hozzák magukkal a további inspirációt. Inkább az a probléma, hogy túl sok az ötlet, és kevés az idő.
Macska van, Kitty nincs
A vásárlók a személyre szabott tárgyakat szeretik a legjobban Franciska tapasztalatai szerint, ezért még nem utasított el egyetlen kérést sem, de Hello Kitty-t valószínűleg nem hímezne senkinek. A Micimackó még belefér − magyarázza, amikor azt kérdezem, hogy mi az, amit soha nem varrna fel egy párnára.
A párnavarrás ötlete egyébként egy olyan nyári napon született, amikor Fanni a saját szórakoztatására elkészítette az első cicás darabot. Akkor még egy egész napot rááldozott, ma már szinte csukott szemmel, 1-2 óra alatt elkészül.
A lényeg, hogy minél aprólékosabb legyen a minta, valamiért ez okozza neki a legnagyobb örömet – vallja be. Emlékszik, hogy már gyerekkorában ilyen stílusban rajzolt. Úgy érzi, az emberekhez nincs annyi türelme, mint a varráshoz: az mindig megnyugtat, és teljesen kikapcsol, úgy, ahogy semmilyen más tevékenység nem.
A párnák mellett bevásárlószatyrot, alvómaszkot, és filcből ékszereket is készít a csíki lány, természetesen varrással díszítve. Azt mondja, a divat- vagy ruhatervezés nem vonzza annyira, de nem kizárt, hogy majd kísérletezni fog azzal is.
Addig is felvarrja a nadrág szárát, de csak ha nagyon muszáj. Előfordul néha, hogy ilyen gyakorlatias munkát is rábíznának, főleg a rokonok, ismerősök. Ilyenkor próbálja elmagyarázni, hogy amit ő csinál, nem épp a szakadt nadrág megfoltozásáról szól.
Na és a pénz?
Muszáj volt megkérdeznem, hogy meg lehet-e ebből a profi szinten űzött hobbiból élni? A jó hír, hogy Fanni szerint igen. Sokat segít az internet, és az, hogy az elégedett vásárlók ismerősei is rendelnek tőle. A jövőbeli tervek között szerepel, hogy külföldi vásárokra is eljussanak a varrott királyok és királylányok, vagy a kisrókák, illetve a Púposok.
Ők azok a játékok, amelyeket Fanni szándékosan nem készített szokásos formára. Többen is voltak, de már elkeltek. Ők itt a polcon csak a háziak.
Varrógépgyilkos
A varrógép, amivel Fanni jelenleg dolgozik, egy új, több mint 2 ezer lejes darab. Egy időben gyilkoltam a varrógépeket – vallja be nevetve – folyton elromlottak. Ez az első olyan gép, amit úgy tudtam megvenni, hogy megkerestem az árát.
Az alapanyagok Budapestről egy kis méteráru-paradicsomból származnak. Franciska szerint ott szebb és olcsóbb anyagokat lehet kapni, mint itthon. Legutóbb fehér-feketéket vásárolt, így ezekből készültek a legújabb darabok, ezek mellett a kék színűek az örökös kedvencek.
Azt mondja, bár tudatosan nem követi a divatot, mégis valamilyen szinten hatással van a munkájára. Az állatos trend miatt kezdett például rókákat varrni. De szerinte fontos a kézművespiacon, hogy ne legyenek giccsesek a termékek, úgyhogy ő is próbálja ehhez tartani magát.
Fannira rá van varrva a varrás, szó szerint. Egyik karján egy varrógép alakú tetoválás van, a mintát természetesen ő tervezte. Ez az én soha ne add fel típusú tetkóm − magyarázza. A másik karján pedig egy hajós motívum, amit Pán Péter inspirált, akárcsak Franciska államvizsgáját.
Azt mondja, nem tudná elképzelni, hogy ne magának dolgozzon, vagy hogy teljesen más szakmában legyen: nehéz lenne úgy leülni varrni, hogy más mondja meg, hogyan csináljam. És szerintem sokkal többet dolgozom itthon, mintha valahol nyolc órában tenném. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

A székely öröme
Húsvét elteltével az erdélyi magyarságot is megfeszítették. Megint! Azt, hogy mennyire kell komolyan venni ezt a lekezelő nyűszítást, az már lélektani kérdés. Az a bizonyos december 5-i nemes megtagadás után talán mi, székelyek tudjuk a legjobban átlátni a mostani anyaországi helyzetet. Nem vitás: akkor is fájt, most is fáj. Kívülről-belülről megtagadva, hazátlan határőrként védtük az ősi földet. Most meg üveggyönggyel veszünk magunknak vérvonalat.
A mai pesti, esőfélő hősök erkölcsi értékrendje maga a megvilágosodás. Attól lesznek magyarabbak a székelynél, hogy húsvétkor templom helyett hangos tüntetésre mennek, utcákat bénítanak le, és akasztani vágynak. Mitől rettegnek ennyire, ha nem Istentől? Hülye kérdés, tudom, de hát erdélyi vagyok. S ez a mi fajtánk jelzője, mint kiderült a Jobbik egyik politikusának megítéléséből.
De biztosan másképp gondolná, ha most valamennyi székely – nem öltözvén ugyan indiánoknak, de nyeregbe pattanva – kivágtatna Pestre egy lovas tüntetésre. Mert ott trendi manapság a tüntetés. Most, hogy már magyar állampolgárok lehettünk, jogunk van követelőzni – mindenfélét. Nem maradnánk csendben, jó, zajos bulit csapnánk a „tüncizésből”, ellovagolnánk a Hősök terére, ahol akasztanánk… egy-egy „több füvet akarok” táblát lovaink nyakába, valamint síppal, dobbal és nádi hegedűvel húznánk el a nótáját mindenkinek a „táncjárása” szerint. Okot keresve a másnapi felvonuláshoz, kiderítenénk, hogy Orbán táltosai idézték elő eme áprilisi havat, hogy fagyhalált hozzon a migránsokra. Ilyen mentalitással talán megérdemelnénk az ölelésüket.
Csakhogy az erdélyi két lábbal áll a valóság talaján. Ha nem elég a fű, maga húzza az igát. Azonban valaki tényleg menjen fel Pestre, és az efféléknek adjon egy-egy kötelet, de nem az általuk annyira hangoztatott akasztás miatt (keresztény emberként nem kérnék ilyet), hanem hogy kössenek rá kisautókat, és úgy húzzák maguk után, mintha ők kormányoznának. Közben burrogjanak szájukkal, hogy addig is ne tudják szavaikkal gyalázni az igazi magyarságot. Mi pedig szánakozva mosolygunk, hogy vannak nálunknál hülyébbek is.
Ilyés András Zsolt / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Költő, író és kávéház tulajdonos
Beretvált fenegyerek
Az erdélyi magyar irodalom egyik fenegyereke, Orbán János Dénes költő, prózaíró volt a vendége annak a közönségtalálkozónak, melynek az Árkosi Művelődési Központ Olt utcai székháza adott otthont szerda este. Egykori mentora, Sántha Attila költő vele folytatott beszélgetése során arra is fény derült, hogy miként lett vendéglőtulajdonos, és miért van szükség az Íróakadémiára.
Kopacz Attila intézményvezető köszöntő szavai után a két alkotó elárulta, Orbán János Dénes költői tehetségét Sántha Attila fedezte fel, és első verseit is ő közölte a kolozsvári Echinox általa szerkesztett magyar oldalain. A továbbiakban pedig más, eddig nem ismert részletek is nyilvánosságot kaptak az irodalmi pályafutásának 25. évfordulóját ünneplő Orbán életéből. Így többek között megtudhattuk, hogy a számára 2002-re nyomasztóvá vált siker és elismerés hatására ideiglenesen hátat fordított az irodalmi szereplésnek, és Kolozsváron létrehozta a mára már fogalommá vált Bulgakov irodalmi kávéházat, amit 2014-ig irányított.
Janus Pannonius (1434–1472) megkedvelése egy újabb fordulatot váltott ki belőle, ennek nyomán olyannyira beleásta magát első költőnk életébe, hogy hamarosan könyvet fog írni. A nagy műveltségű férfiú ugyanis nem csak alkotó, pécsi püspök és az ország egyik leggazdagabb főura volt, hanem Mátyás király bizalmasa, és tíz éven keresztül híres titkosszolgálatának vezetője is. Az általa Budapesten vezetett Íróakadémia létét viszont azért vállalta és tartja fontosnak, mert esélyegyenlőséget próbál teremteni, áthidalni a távolságokat, és legyűrni a szociális helyzetből adódó akadályokat a Kárpát-medencei magyarság körében.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Autonómia: se többet, se kevesebbet
A Reform Tömörülés nevű, 2003-ban önmagát feloszlató nemzeti liberális RMDSZ-platform jelszavait választotta Kós Károlytól az Erdélyi Magyar Néppárt legutóbbi, Székelyudvarhelyen tartott küldöttgyűlésének mottójául. „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.” Ez helyénvaló, méltó és messzemenően jogos üzenet, formájában és tartalmában egyaránt.
Az, amit egyesek vádképpen fogalmaznak meg, voltaképpen e csapat meghatározó tagjainak az erénye. Ők voltak a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetség (MISZSZ) politikájának alakítói, ők alapították a Reform Tömörülést, a Polgári Szárnyat, ott voltak a Magyar Polgári Szövetség, majd a Magyar Polgári Párt megalakulásakor, s ők hívták életre az EMNP-t is. Nem ők változtak, hanem a történelmi helyzet változott. Az RMDSZ kifordult önmagából, így a Polgári Szárny és a Reform Tömörülés felett eljárt az idő, az MPSZ-t az RMDSZ a román állammal karöltve lehetetlenítette el, az MPP saját elnökének foglya lett.
Ők viszont – az autonomista kemény mag tagjai – ugyanazok maradtak, akik voltak. Miként Szilágyi Zsolt, a kongresszuson újraválasztott elnök joggal mutatott rá beszédében: nekik nincsenek korrupciós ügyeik és egyáltalában ügyeik, ők több mint negyed évszázada ugyanazokat az értékeket, eszméket és programot képviselik, amit két szóban is meg lehet fogalmazni: nemzet és demokrácia.
Ha pedig e két – meglehetősen elvont és lényegében mindenki által színleg felvállalt – eszmét programcélkitűzésekre, stratégiára bontjuk, akkor ez egyik oldalról mindenekelőtt az átlátható, korrupciómentes közéletet és a jogbiztonságot jelenti, a másik oldalról pedig az autonómia-gondolat következetes képviseletét. Az autonómiáét, aminél többet követelni a jelen geopolitikai helyzetben nem reális, kevesebbet viszont nem érdemes. Autonómiát pedig csak úgy lehet elérni, ha a célhoz keresünk eszközöket, és nem a vélt többségi tűrőképességhez igazítjuk a célokat, mert ez a politika egyenlő a középtávú beolvadással.
Másként állnánk, ha e gondolat már akkor az egységes RMDSZ programjának középpontjába került volna, amikor még cseppfolyós volt a helyzet, és a következetes kiállással megerősített gondolatoknak valóságteremtő erejük volt. A kilencvenes évek elején a párt védnöke, Tőkés László által is a kongresszuson joggal emlegetett Neptun-ügy idején épp a fordítottját kellett volna tenni, mint amit a védnök által megnevezett politikusok – Frunda György, Borbély László és Tokay György – műveltek. Ők abban segítettek a nyíltan magyarellenes román hatalomnak, hogy az kisebbségbarát színben tetszelegjen ahelyett, hogy minden erőt arra összpontosítottak volna, hogy a nemzetközi rendezést igénylő problémák listájára Erdély is felkerüljön.
Migránsok és őshonos kisebbségek
Több felszólaló – köztük Szili Katalin autonómiaügyi miniszterelnöki megbízott és Tőkés László – üdvözlő beszédében megemlítette a migránsválságot, amit jómagam Európa tervszerű muszlim megszállásának szoktam nevezni. A jelenség nem teremt kedvező nemzetközi körülményeket az autonómiaharchoz több szempontból sem. Jogos érvelést hallhattunk Szili Katalin részéről: különbséget kell tenni a bevándorlók jogai és az őshonos kisebbségek jogai között, ami nem jelent diszkriminációt az eltérő történelmi léthelyzetből kifolyólag. Egy bevándorlótól a beilleszkedésen túl akár az asszimilációt is el lehet várni. Viszont egy olyan közösség, amely több mint ezer éve él szülőföldjén, és csak a határ vándorolt át a feje felett, joggal követeli, hogy közjogi jogosítványok birtokában évezredes államalkotó tapasztalatára hagyatkozva megszervezhesse önmagát. Ahogyan Izsák Balázsnak a kongresszushoz intézett és Thamó Csaba, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke által felolvasott üzenetében fogalmazódott meg.
A másik oldalról a nemzetek megmaradását, a nemzeti kultúrák ápolását fontosnak tartó erők a nemzetállam erősítését támogatják. Amikor a különböző elemzők – a baloldaltól a kérdést a maga teljes mélységében a lehető legőszintébben felvázoló Drábik Jánosig – a globalisták és lokalisták vagy unionisták és szuverenitáspártiak ellentétéről beszélnek, akkor voltaképpen a szervezett magánhatalom és a nemzetállamok ellentétét tematizálják. Bármilyen abszurd is e helyzet, bárhol is éljünk a világon, magyarokként ennek a törésvonalnak a nemzetállami oldalán lehetünk csak, mert az ellenerő mindent meg akar szüntetni, amit a nemzeti kultúrák építettek fel Európában.
Letisztultak a pártbeli viszonyok
Az EMNP két évvel ezelőtti kongresszusa aligha hagyott kellemes élményt a résztvevőkben. Az akkori viták – amelyek az eseményt megelőzték – rányomták bélyegüket a közös munkára. A sikertelenség egymásra mutogatást eredményezett. A minap lezajlott gyűlés ezzel ellentétben erőt, egyetértést és felkészültséget sugárzott. Vélhetően mindenkinek volt ideje magáévá tenni azt a kézenfekvő alapelvet, hogy többre jutunk, ha nem egymásra acsarkodunk, hanem megfogjuk egymás kezét, és szövetségest látunk a másikban, nem vetélytársat.
Ezt üzeni az elnökség kibővítése és a fiatalítás is, aminek szimbolikus és egyben intézményi kifejeződése, hogy a párt ifjúsági szervezetének elnöke, Tőke Ervin alelnöki szinten képviseli azt a korosztályt, amely előbb-utóbb átveszi a stafétabotot az alapítóktól. Amiként a párt hivatalos kongresszusi közleménye is hangsúlyozza, az elnökség átlagéletkora 39 év, ami kifejezetten jó, reménykeltő üzenet. Tagja lett az elnökségnek az Erdélyi Magyar Ifjak élén már bátorságát és szervezőkészségét bizonyító Soós Sándor is, akit – mint a kongresszus előtti régiós megmérettetés igazolja – masszívan támogatnak a közép-erdélyi szervezetek.
Annak ellenére, hogy a 2016-os választási esztendőben nem sok babér termett a pártnak – az önkormányzatokban csak pozícióőrzésre futotta, az országos választáson pedig a realitásokat és a magyar kormány elvárását tudomásul véve nem indult –, a mostani az előrelépés ígéretének kongresszusa volt, a Németh Zsolt által hobbitoknak nevezett autonomisták rendezték soraikat. Ezt sugallta az alapszabályzat és a program lényegében vita nélküli módosítása, a feszültségmentes együttmunkálkodás. Nemzetstratégiai szempontból ez azért is fontos, mert immár csak ők maradtak talpon a nemzeti autonomista oldalon, az MPP ugyanis aligha fog szabadulni az RMDSZ rontó öleléséből. Tőkés László az erdélyi nemzeti oldal egyesítésére hívott fel, ami lényegében azt jelenti, hogy az EMNP örömmel várja soraiba azokat az MPP-seket, akik számára elfogadhatatlan a párt mai, önfeladó politikája.
Ha az EMNP erejéből nem is telik annyira, hogy választáson verje meg az RMDSZ-t, az autonómiakövetelés ébren tartása és a külső nyomásgyakorlás fontos szerepkör. Ezt pedig – bizton állíthatjuk – megfelelően fogja betölteni ez a csapat. Tisztességgel, következetesen – ahogy mindig.
Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Toró T. Tibor: az EMNP az autonómiatábor zászlóshajója
Az Erdélyi Magyar Néppárt ötödik kongresszusa Toró T. Tibort, a párt alapító elnökét ügyvezető elnökké választotta. A párt erdélyi mozgásteréről, külhoni kapcsolatairól, a szervezetépítésről és az autonómiamozgalmak esélyeiről beszélgetett Makkay József, az Erdélyi Napló felelős szerkesztője.
– A párt elnöke, Szilágyi Zsolt úgy fogalmazott a tisztújító kongresszuson, hogy „a most megválasztott csapattal lehet dolgozni”. Ügyvezető elnökként hogyan látja, mi változik az EMNP életében?
– Az új elnökség átlagéletkora 39 év, tehát a fiatalítás sikeres volt. De a fiatalság önmagában még nem érték, ha mindez nem jár a párt tevékenységének mennyiségi és minőségi növekedésével. Ügyvezető elnökként azon leszek, hogy bebizonyítsuk: országos gyűlésünk jól választott. Az elmúlt évek politikai harcaiban azt a címkét ragasztották ránk, hogy nem tudunk mást, csak politikai ellenfeleinket bírálni, és velünk nem lehet tárgyalni. Nos túl azon, hogy egyik vád sem igaz, ennek tudatában kell elmerülnünk a közösségi munkában, és kezdeményezéseinkkel kell bizonyítanunk az ellenkezőjét: a Néppárt egy konstruktív ellenzéki párt, amelynek fő szövetségese a nyilvánosság. Ablak kell hogy legyünk, amelyen keresztül belátást engedünk a politika és a közigazgatás boszorkánykonyhájába, és Robin Hoodként mindig a közösség és annak tagjai pártján kell állnunk, a „hatalommal” szemben. Ha az alázat, a bátorság és a szorgalom pillérein állunk, ennek a hozzáállásnak előbb-utóbb megjön az eredménye.
– A romániai magyar közélet alaphelyzete változatlan. Van egy mindent uraló RMDSZ és szövetségese, a Magyar Polgári Párt. A „mindenki ellenzékeként” fellépő Néppárt hogyan tud ebben a háromszögben tartósan építkezni, és eredményt felmutatni?
– Ez a háromszög tulajdonképpen csak arra jó, hogy eltakarja azt, miszerint az erdélyi magyar politikai képviselet kétpólusú. Az egyik oldalon a bukaresti hatalomba beépülni igyekvő, pozícióorientált politikusgárda áll, amely a magyar érdekérvényesítést úgy képzeli el, hogy az „otthon” felmerülő problémákra engedményszerűen talál megoldást – többnyire titkos paktumok és alkuk által. Ezzel meghúzza ennek a politikának a korlátjait is, hiszen annyi a mozgásterük, amennyit a bukaresti főhatalom megenged. Ennek a csoportnak lett most része az MPP néhány vezetője, és megpróbálják magukkal rántani pártjuk egészét. A másik oldalon az autonómia-pártiak vannak, akik Bukarestből közjogi keretet és közösségi jogosítványokat akarnak csupán, amelyek „otthon” a közösség- és intézményépítés hatékony eszközei lehetnek. A Néppárt ennek a tábornak a politikai zászlóshajója, de itt a helye mindenkinek, az MPP derékhadának is, akik az autonóm közösség jövőképében hisznek. Hogyan lehet építkezni? Erre röviden országos gyűlésünk jelmondata lehet a válasz: „Tisztességgel, következetesen”. Tudom, sokan azt mondják, hogy a tisztesség és a becsület már nem politikai kategória, sőt ha túl sok van belőle, az csak kudarchoz vezethet. Én maradok régimódi, és amíg bírom, próbálom bizonyítani ennek ellenkezőjét. Hiszem, hogy igazunk van, amikor a megmaradást, megerősödést nem a bukaresti kijárásos politikától várjuk, hanem az erdélyi közösség- és intézményépítéstől.
– A kongresszuson elhangzottak olyan érvek is, hogy a román–magyar viszony körül olvad a jég, miközben a megfogalmazott „autonómia prioritása” terén tapodtat sem haladunk előre. Mi hozhatna áttörést?
– Én még nem érzem ezt az olvadást, de az áttörés feltételét egyelőre nem is itt keresném. Először saját sorainkat kellene rendezni, és most nem csak a Néppártra gondolok, hanem az autonómiához való viszonyulást kellene egyértelművé tenni, egy középtávú célrendszert megfogalmazni, és egy munkamegosztáson alapuló, egyeztetett politikai akciótervet kidolgozni. Ez persze nem lehetséges anélkül, ha a fentebb vázolt törésvonal felett nem verünk konszolidált hidat. Erre jelenleg azonban nem látok hajlandóságot a túloldalon. A magyar nemzetpolitika szerepe lehetne ebben meghatározó, amely megmutatta erejét, amikor szerepet vállalt az erdélyi magyar választók mozgósításában. Hasonló szerepet kell vállalnia az autonómia felé vezető politikai cselekvések összehangolásában is. A 2016-os parlamenti választásokon az RMDSZ ismét kapott egy biankó csekket, amelynek fedezetét most kellene megmutatnia. Még nem látszik, hogy van-e mögötte tartalom. De mindez nem jelentheti azt, hogy mi is zárójelbe tesszük stratégiai céljainkat. Hisszük, hogy a közösségi autonómiák közjogi rendszere nem csak egy megoldás, hanem az egyetlen hosszú távú békés megoldás, az összes politikai cselekvésünk zsinórmértéke.
– A Néppárt keretprogramja számos előírásában kibővült. Melyek ennek a változásnak a legfontosabb elemei?
– „A megtalált út – esélyt és szabadságot Erdélynek” című politikai keretprogramunk nem veszített sem aktualitásából, sem érvényességéből. A módosítások jelzésértékűek. Megmutatják a Néppárt számára fontos hangsúlyokat és cselekvési irányokat. Amikor a politikánk alapját képező értékek – szabadság, család, erdélyiség, nemzet és a kereszténység morális értékeire alapozó demokrácia – sora kiegészülnek a társadalmi igazságossággal és esélyegyenlőséggel, valamint a közösség értékeivel, a Néppárt nagyobb figyelemmel fordul természetes és épített környezetünk egészsége felé. És ezt mindig a közösség és annak tagjai oldaláról teszi. A keretprogram szakpolitikai fejezetének kiegészítése azt mutatja, hogy önkormányzati képviselőink és szakpolitikusaink kiemelt figyelmet fordítanak ezekre a területekre, legyen szó a szórványiskolák sorsáról, a közösségi egyetemeink támogatásáról vagy a felekezeti oktatás jogi kereteinek tisztázásáról. De hasonlóan fontosnak tartjuk a közművelés-szervező hálózat vagy a közszolgálatiság felett őrködő erdélyi magyar médiatanács létrehozását. Kiemelt szerepe van a Mikó Imre-tervre épülő Kárpát-medencei gazdaságfejlesztő program Erdélyre történő kiterjesztésének, vagy az Erdélyi Magyar Gazdaegyesületek Szövetségével partnerségben történő falugazdász-hálózat létrehozásának is. Ebbe a sorba illeszthető a Néppárt külpolitikai vonalvezetésére vonatkozó kiegészítés: az európai autonomista és regionális pártcsalád, az Európai Szabad Szövetség (EFA) teljes jogú tagjaként keresünk újabb nemzetközi partnereket autonómiatörekvéseink érvényesítéséhez. A lényeg, hogy a programmódosításnak konkrét következménye kell, hogy legyen döntéseinkben és cselekvéseinkben.
– A párt többször is kiállt a román igazságszolgáltatás mellett, jelezve, hogy a magyar politikusok viselt dolgait is el kell számoltatni. Most árnyalják véleményüket, mely szerint szükség van az igazságszolgáltatás politikamentességére és függetlenségének biztosítására. Elmondható, hogy ma Romániában a magyarságuk miatt is meghurcolnak büntetőjogilag embereket?
– Aki azt gondolta eddig, hogy az igazságszolgáltatás politikai befolyástól mentesen működik, az nem ismeri a romániai rögvalóságot. Távol állunk még ettől, de a Macovei-reformok azért hoztak változást jó irányban. A titkosszolgálatok átláthatatlan és ellenőrizetlen befolyását az ügyészség és a bíróság munkájára viszont egészségtelen folyamatnak tartjuk, amit szabályozni kell. Abban nincs változás szemléletünkben, hogy a korrupcióért felelnie kell minden közéleti vagy közigazgatási szerepet vállaló személynek, és azzal sem értünk egyet, hogy korrupt politikusok csak a román pártokban vannak. Nem minden korrupt politikus román és nem minden korrupcióval vádolt magyar politikus ártatlan. Ki fogunk állni viszont minden olyan magyar politkus mellett, akit igazságtalanul hurcolnak meg. Nincs erre egységes recept. Mezey János, Ráduly Róbert, Antal Árpád vagy Horváth Anna ügye az eljárások jelenlegi állása és a nyilvánosságra hozott vádak szerint inkább koncepciós pernek látszik, mint az igazság keresésének.
– A széles körű anyanyelvhasználat kivívását a politikum és a civil szervezetek hatékony munkamegosztásában látják. Ön szerint a kolozsvári táblaügyben megnyert per mennyire lehet precedensértékű az erdélyi magyarság törekvéseiben?
– Abból a szempontból biztos precedensértékű, hogy a komoly jogvédő és jogérvényesítő civil szervezetek minden tiszteletet és segítséget megérdemelnek a politikum részéről munkájuk végzéséhez. A kolozsvári győzelem olyan rést ütött az anyanyelvi jogainkat korlátozó román többségű közigazgatás falán, amelyet vétek lenne nem kihasználni. A Néppárt mindig is partnerként tekintett a jogvédő civilekre, ezután sem lesz másképp. Velük közösen kell fellépnünk az öndiszkrimináció káros gyakorlata ellen is, amikor magyar politikai szervezet színeiben megválasztott elöljáró korlátozza – félelemből, számításból vagy nemtörődömségből, mindegy miért – anyanyelvi jogaink érvényesítését.
– A külhoni állampolgárság közjogi intézményének minél több tartalommal való megtöltését szorgalmazza a párt. Ez konkrétan mit jelent?
– A külhoni magyar állampolgárság egyelőre erős szimbolikus töltetén túl közjogi szempontból csupán a választójogot jelenti, ami kétségtelenül fontos eredmény, de a Néppárt álláspontja szerint nem szabad itt megállni. Nemzetpolitikai kapcsolatainkon keresztül arról próbáljuk meggyőzni a magyar törvényhozást, hogy a jelenleg hatályos törvények felülvizsgálatával – természetesen odafigyelve a magyar költségvetés teherbíró képességére is –, bontsuk le azokat a törvényi korlátokat, amelyek magyarországi állandó lakcímhez kötnek olyan – főleg kulturális, gazdasági és szociális jellegű – állampolgári jogosítványokat, amelyek kiterjeszthetőek a külhoni magyar állampolgárokra is. Ezáltal a szülőföldön maradás nemzetpolitikai stratégiája konkrét megerősítést nyerne.
– A Néppárt szorgalmazza az együttműködést a transzilvanizmus értékeit felvállaló román csoportosulásokkal. Ez meglátszott az Erdély-zászlót ért hatósági zaklatások elleni kiállásban is. Lát-e esélyt ennek a román törekvésnek a megerősödésére?
– Lassú és keserves folyamat a román transzilvanista erők szervezeti konszolidációja, hiszen a centrista szemléletű politikai pártrendszer és Bukarest szűk látókörű nemzetpolitikája ellenérdekelt a regionális pártok megerősödésében, és nem idegen tőle a titkosszolgálati diverziós eszközök bevetése sem. Meggyőződésem, hogy ezt a folyamatot késlelteni lehet ugyan, de gátat szabni neki nem. Ezért a Néppárt feladatának tekinti a stratégiai partnerség kialakítását az Erdély autonómiájában érdekelt román transzilvanista szervezetekkel. Vitánk is van velük, hiszen sokan közülük már indulásból az etnikailag vegyes pártok létrehozásában látják a megoldást. Mi az elmúlt száz év nemzetpolitikai realitásaiból kiindulva, elsődlegesen magyar transzilvanista pártként az olyan típusú együttműködésben hiszünk, amely során a felek saját szervezeti-értékrendi identitásukat megőrizve és tiszteletben tartva tudnak fellépni a közös célokért. Amíg az RMDSZ Bukarestben köt paktumokat és szövetségeket, addig mi Erdélyben keressük a politikai partnereket. Ha ezt a két törekvést sikerül összehangolni és a magyar érdekérvényesítés szolgálatába állítani, biztos, hogy eredményesebbek leszünk.
Erdélyi Napló; itthon.ma/erdelyorszag

Horaţiu Pepine: Újra a magyarkérdésről
A képviselőházban tíz nappal ezelőtt megszavazott egyik törvény arra kötelezi a jelentős számú magyar lakossággal rendelkező régiókban lévő kórházakat, hogy magyarul tudó egészségügyi személyzetet is alkalmazzanak. Érdekes, hogy bár az ellenzék is megszavazta a törvényt, utólag több NLP-s (Nemzeti Liberális Párt), NMP-s (Népi Mozgalom Párt) és MRSZ-es (Mentsétek Meg Romániát Szövetség) képviselő óvást nyújtott be az alkotmánybíróságon arra hivatkozva, hogy a törvény egy liberális állam szemszögéből nézve elfogadhatatlan különbségeket tesz az állampolgárok között. Az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor demagógiával és magyarellenességgel vádolta meg őket: „Az NLP, az MRSZ és az NMP alkotmánybírósági óvása kisebbségekkel szembeni ellenséges viselkedést képvisel.”
Ha belemegyünk a jogi részletekbe, a végén már semmit sem fogunk érteni. Azt azért el kell mondani, hogy az EU-csatlakozás előkészítésének időszakában elfogadott román törvények – általános megfogalmazásban – egy sor kedvezményt írnak elő a nemzeti kisebbségek számára ott, ahol a lakosság legalább 20 százalékát teszik ki. A küszöbről nagy vita volt annak idején, mert éppen egy olyan város maradt ki belőle, mint Kolozsvár, amelynek a múlt évszázad második felében bekövetkezett demográfiai változása jelentősen lecsökkentette a magyar lakosság arányát, holott az korábban többségben volt. Ez a magyarázata annak, hogy miért éppen a történelme során a magyar kultúrához annyira szorosan kötődő Kolozsváron nincsenek kétnyelvű feliratok. A román törvényalkotó úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a kérdés történelmi dimenzióját, és csak a jelenlegi etnikai struktúrát veszi figyelembe. Ez a megközelítés azonban teljesen értelmezhetetlenné teszi a város kulturális örökségét. Gheorghe Funar adminisztrációjának korszakában a város központja olyan régészeti ásatások terepévé vált, amelyekkel 2000 évvel ezelőtti, a római korszakhoz tartozó leleteket akartak újra napvilágra hozni, hogy azokkal homályosítsák el a XIV. századi katedrálist, és némileg minimalizálják jelenlétét. Bár a következő adminisztrációk szerencsére lezárták az ásatási helyszínt, felfogva, hogy ez hibás irány, mégis folytatták annak a szerepnek a kisebbítését, amelyet a magyarok töltöttek be a város felépítésében. Még a volt Bolyai Tudományegyetemen (a jelenlegi Babeş–Bolyai Tudományegyetem) sem lehet alapítói nyelvén feliratot találni. Ez furcsa, és különösen az a meglepő, hogy a város művelt románjai nem fogják fel: éppen maga a kultúra kötelezné őket a magyar feliratok elfogadására. A politika erőviszonyok kérdése, és a románok e téren letették a garast, de a kultúrának az az erénye, hogy megfoghatatlan kritériumok szerint rendezi újra a dolgokat. Végül szigorúan a törvény lényegére visszatérve, az a lakosság ötödének kritériumán kívül előírja a legalább 5000 főnyi magyar lakos esetében is annak alkalmazását. Ez az új elem, és ugyancsak ez a botrány forrása is. A liberálisok és a többi ellenzéki előbb megszavazta a törvényt, majd ráébredtek, hogy olyan kritériumot fogadtak el, amelynek értelmében – lassan-lassan – Kolozsváron és más nagyobb erdélyi városokban is a törvény a kisebbségben lévő magyarok javára dolgozna. Pontosan ott, ahonnan az utóbbi évtizedekben a magyarok kezdtek elvándorolni. Gyakorlatilag kerülő úton visszatérünk a két évtizeddel ezelőtti vitákhoz. Nem tudjuk, hogy mi a magyarok véleménye a kérdésről, miként azt a történelmi érzést sem tudjuk megtapasztalni, amely őket szembeállítja és mégis összeköti a románokkal. Viszont javaslatot tehetünk arra, hogy egy, a múlt évszázad harmadik évtizedében történt epizódból kiindulva mit kellene a többségben lévő románoknak tenniük. Az erdélyi románok 1918 után, természetesen egy rendkívüli nemzeti győzelemből fakadó lelkesedés hatása alatt, megkezdték a régi intézmények felszámolását és új, román intézmények felállítását. A Bolyai Tudományegyetem is a célkeresztjükbe került. Az erdélyi románizmus egyik jelentős harcosa, Onisifor Ghibu visszaemlékezéseiben elmeséli, mennyire fel volt háborodva, hogy – többek között – Nicolae Iorga határozottan ellenezte a magyar tudományegyetem felszámolását, arra hívva fel az erdélyiek figyelmét, hogy még nem rendelkeznek olyan intellektuális forrásokkal, melyek alapján a magyar intézménnyel legalább azonos szinten lévő román egyetemet hozhatnának létre. Ugyanez volt a véleménye a bukaresti kormány tagjainak is, akik mind Nyugaton végezték tanulmányaikat. A román politikai elit akkor felfogta, hogy a román nemzeti győzelem legitimitása nem nyerheti el a világ szemében a teljes elfogadottságot, ha egy régi civilizáció lerombolóiként mutatkoznak meg. Következésképpen annak az epizódnak az a tanulsága, hogy a történelmi ellenségek kulturális sikereivel szembeni tisztelet a jó irány, amely nemcsak a világ elismerését szavatolta, de a saját kulturális emancipációt is. Bár azóta sok minden megváltozott, továbbra is a – többek között magyar – történelmi örökség iránti tisztelet a helyes irány. Márpedig, ha a mai román politika képes ezt alaposan megérteni, akkor meglehet, hogy a részletkérdésekre is képes lesz majd jobb megoldásokat találni. dw.com; Főtér; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gálfalvi György 75
Bizony, immár ez az évszám állhat a József Attila-díjas író, újságíró, szerkesztő neve mellett. Gálfalvi György április 28-án töltötte a hetvenötöt. Na és?! Íróilag ennyire termékeny, mint az utóbbi pár évben, talán még sosem volt. Szellemileg ugyanolyan friss, fiatal, akárcsak hosszú évtizedekkel ezelőtt, első kötetei megjelenése idején. Hogy ma már emlékiratokat tesz az olvasók asztalára? Ez csak természetes, ez a dolgok rendje. Van mire emlékeznie! Erről meggyőződhettek mindazok, akik olvasták, ismerik a tavaly napvilágot látott Kacagásaink című könyvét. És megbizonyosodhatnak azok is, akik majd fellapozzák a napokban megjelentetett interjúgyűjteményt. A Beszélgetéseink. Emlékirat interjúkban elbeszélve a lakiteleki Antológia Kiadó új kiadványa, válogatás a Gálfalvi Györggyel folytatott beszélgetésekből. A minap mutatták be az író jelenlétében Lakiteleken, a Kölcsey Házban. Szerdán, május 3-án, délután 5 órakor a marosvásárhelyi közönség is találkozhat a kötet és a születésnapi összejövetel főszereplőjével. Gálfalvi Györgyöt a Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókja és a Látó szépirodalmi folyóirat nevében a Művészeti Egyetem előcsarnokában Kovács András Ferenc és Markó Béla köszönti.
Az ünnepelttel az eltelt években a Múzsában is közzétettünk néhány interjút. Azokból egyik-másik a most bemutatandó könyvbe is bekerült. Ezen a kerek évfordulón érdemes felidéznünk a tíz esztendővel ezelőtt készült beszélgetésből egy-két olyan gondolatot, amely Gálfalvi György emberi tartására, alapállására is rávilágít.
„– Valamikor, a mi fiatalkorunkban azt mondtuk, hogy nem értenek meg bennünket az előttünk járók, de majd mi a magunk során megértjük az utánunk jövő nemzedékeket. Én kíváncsi ember vagyok, és a kíváncsiságomat máig megőriztem, nagyon fiatal emberekkel is gyakran elbeszélgetek, igyekszem megismerni őket, és nincs olyan érzés bennem, hogy mindaz, amit csinálnak, üres, céltalan, nem számol a jövővel vagy a mellettük élőkkel. Nincsenek velük szemben előítéleteim, de kétségtelenül másképp viszonyulnak dolgokhoz, más az ízlésviláguk. Azokban a beszélgetésekben azonban, amelyeket kávéházakban, kocsmákban, a törzshelyeiken, irodalmi köreikben folytatnak, azért mindig ott van, hogy szeretnének tartalmat adni az életüknek, és erre feltétlenül lehet alapozni. Viszont sokkal ingergazdagabb a világuk, több a kihívás, mint a mi ifjú korunkban. Mi annak idején napi kétórás adásban nézhettük volna Ceauşescut, ma meg mi van! Nem beszélve a számítógépről, az internetről, pillanatok alatt a legtávolabbi világokkal teremthetnek kapcsolatot, ami tényleg rendkívül vonzó lehet. Ilyen szempontból tehát nem vagyok elkeseredve, inkább azért aggódom miattuk, mert nem vagyok meggyőződve, hogy másfajta farkastörvények között, mint amilyenek a mi időnkben voltak, valóban megtalálják-e a maguk útját, és értelmet tudnak-e adni az életüknek. És még valami, amiért féltem őket. Én – hogy csak a magam nevében beszéljek – sok tragédiát megértem, de alapjában véve mégiscsak szerencsés ember vagyok, hogy megúsztam az életemet, sok ellenséges indulat, gyűlölködés, veszély vett körül, de elértem a hatvanöt éves kort. Féltem őket, mert lehet, hogy ők már nem fogják megúszni, tartok attól, hogy az ösztöneik már nem fogják segíteni őket a túlélésben.
– A megnyilatkozásaidból általában arra következtethetünk, hogy optimistán pesszimista, illetve pesszimistán optimista vagy. Nem tartasz attól, hogy ha nyugdíjba mész, és részlegesen kivonulsz a közéletből, akkor kimaradsz valami fontosból?
– Nem. Ilyen félsz nincs bennem. Ugyanis nagyon jól tudom, hogy a fontos dolgok nem ott történnek, ahol látszani lehet, vagy ahol a siker van. Az életben az a fontos, hogy az ember legyen azonos saját magával. Én erre törekedtem egész életemben. Van is egy parafrázisom Tamási Áron elhíresült mondatából, elmondtam már nyilvánosság előtt is. Így hangzik: azért vagyunk a világon, hogy azzá váljunk, akik lehetnénk. Ilyen szempontból vallom, mindennél fontosabb, hogy az ember azzá írja magát, aki lehetne. Mert az ember – Márai szavával – nemcsak teremtmény, hanem csinálmány is. Az lesz belőle, amit csinál magából.”
Kívánjunk az írónak, hogy íráskedvét hosszasan megőrizve még sokáig ossza meg gondolatait az olvasóival. Isten éltessen sokáig, Gyurka!
N.M.K. / Népújság (Marosvásárhely)

„Ó, Helikon, ihless meg…”
Május 3-án töltené a nyolcvanat. Nyolc éve kellett távoznia. Számos 1937-es születésű, jó erőben lévő kortársa él még közöttünk, Adamovits Sándor is velünk lehetne. Kutatna, írna, szervezne rendületlenül. Ahogy tette csendben, kitartóan, céltudatosan több évtizeden át. Tovább keresné, mi az, amit még ki lehetne deríteni egykori szellemi nagyjaink, helikoni íróink életéről, munkásságáról, szaporítaná a róluk szóló cikkek, könyvek sorát, igyekezne gyarapítani az emléküket őrző rendezvényeket. Sajnos feltételes módot kell használnunk, életműve 2009-ben lezárult. Kötetei – A Helikon házigazdája, a Kapuk, kopják, haranglábak, A vécsi vár vendégei, a Helikoni nagyasszonyok és az utolsó, a halála előtt nem sokkal megjelentetett Szellemi helyszínelés Nagyenyedtől Marosvécsig – fellapozhatók, sok érdekességet, irodalom- és helytörténeti tudnivalót kínálva, haszonnal forgathatók. Aki azonban barátjának, jó ismerősének tekinthette Adamovits Sándort, az mindenekelőtt megnyerő, rokonszenves egyéniségét őrizte meg magában. És ez a személyesebb, ez az, amit az idő kevésbé homályosít el.
Úgy adódott, hogy nem csak közírói, szerkesztői munkásságát, néprajzos és irodalomtörténészi megszállottságát, a nyugdíjazása utáni időszakban rendkívül megpendült alkotó, szervező ténykedését követhettem nyomon, nem csupán a Helikon – Kemény János Alapítvány kurátoraiként dolgozhattunk együtt és szurkolhattunk a felújított marosvécsi találkozók, emlékünnepségek sikeréért, ifjúkori élménytárunkban is megannyi közös pontot, mozzanatot, értéket tarthattunk számon. Nagyenyed, a Bethlen Kollégium neki is, nekem is kimeríthetetlen élményforrást jelentett. Ő egy másik fontos erdélyi településen, Déván született, és ott töltötte gyermekkora első évtizedét, az Őrhegy alatti város azonban annyira meghatározta szellemi habitusát, akárha a szülőhelye lett volna. Azt hiszem, jelképesen annak is tartotta. Csillapíthatatlan helikoni vonzalmai is minden bizonnyal az enyedi helikonisták – Áprily Lajos, Kemény János, Szentimrei Jenő, Berde Mária, Sipos Domokos, Kacsó Sándor, Jékely Zoltán, Vita Zsigmond – hatására mélyültek el benne. Nagyon ragaszkodott Nagyenyedhez, s megpróbálta hatványozottan visszaadni mindazt, amivel a hely szelleme feltöltötte. Persze Marosvásárhelyt is lelkes lokálpatriótaként vallotta a magáénak. És Erdély több más térségét, települését is hasonlóan példás kitartással, módszerességgel térképezte fel magának. Az emberi kapcsolatai révén is. Egyik legfigyelemreméltóbb adottsága éppen ez a közvetlenség, bizalomgerjesztő képesség volt, amellyel a legkülönbözőbb életkorú és beállítottságú, felkészültségű embereket meg tudta szólítani, emlékidézésre, mesélésre tudta késztetni, ily módon könnyen feledésbe merülő információkat előcsalogatva a memória bugyraiból. Több száz közreadott írásához, irodalom- és kultúrtörténeti, néprajzi cikkéhez, fotójához, lexikoni szócikkéhez így is szerzett adatokat, amiket aztán tudományos alapossággal, ellenőrizve, kibővítve, megerősítve hozhatott nyilvánosságra. Aligha volt még egy olyan személy, aki ekképpen annyi érdekességet, lappangó információt derített volna fel például a marosvécsi emlékekről, mint ő. Az, hogy a helikoni örökség ma is eleven a honi magyar köztudatban, a Helikon – Kemény János Alapítványnak is jelentős mértékben köszönhető, amelynek élén mintegy évtizeden át Adamovits Sándor munkálkodott nagy odaadással. Az elhunyta után alapított Kemény János-emlékdíj méltó elismerése az elnöki teljesítményének.
E születésnapi sorok fölé címként az első marosvécsi találkozó egyik költő résztvevője, Bartalis János emlékkönyvbe írt fohászából idéztem egy részletet. A lírikus az 1926-os összejövetelen jelen levő több más írótársával együtt Bornemisza Elemérné kérésére vetette papírra az induláshoz fűződő gondolatait. A köszöntőket Adamovits Sándor egyik írásában olvashatjuk egybegyűjtve, a Művelődésben jelentette meg 2008-ban. Ki tudja, hányszor fohászkodott ő maga is a Helikonhoz ihletért? Nem hiába. Könyvei tartalmasan, adatgazdagon, olvasmányosan gyarapítják az irodalombarátokat.
N.M.K.
Adamovits Sándor /Déva, 1937. máj. 3. – Marosvásárhely, 2009. júl. 18./ Népújság (Marosvásárhely)

Marx József 25 éve távozott
Iskolateremtő fotóművész – ezzel a minősítéssel ajándékozták meg hívei, tanítványai Marosvásárhelyen, Erdélyben – Romániában, ahol kiállítások százain vett részt aktivitásának fél évszázadnyi szakaszában. A művészbarát közösség hálás és nagylelkű. Marx József 103 éve született, 25 éve távozott. Emlékét a nevét viselő fotóklubokban tevékenykedő, időközben mesterekké izmosodó tanítványok és azok újabb tanítványai ápolják.
Közel harminc évig dolgoztunk egymás mellett a képes lap szerkesztőségének kiutalt dohos pincében, a korszerűtlen technikával ellátott fotólaboratóriumban. Volt rá időnk, hogy kölcsönösen beszámoljunk fotográfusi élményeinkről. De csak ritkán éltünk ezzel a lehetőséggel. Marx Jóska nem fukarkodott az idejével, ha bármilyen technikai kérdéssel zaklattam – és tettem ezt gyakran, mert mindvégig ügyetlenül laboráltam. Ennél azonban izgalmasabb, további életpályámra nézve meghatározó jelentőségű volt, amikor kéretlenül is kifürkészte egy-egy érdekesebbnek ígérkező felvételből a kiemelésre (kinagyításra) érdemes részletet. Akár a többi, soktucatnyi marosvásárhelyi fiatal fotóst, engem is ő biztatott: már az expozíció, a képalkotást megelőző pillanatokban (órákban, napokban) azzal az igénnyel vegyük kézbe a kamerát, hogy a születendő fotográfia kiállításon tolmácsolja majd szerzője érzelmeit, gondolatait. Kollégái, tanítványai bemutatásra alkalmasnak ítélt képeinek jobban örvendett, mint a sajátjainak. Utóbbiakról nagyjából tudta, hol és hogyan fogják fogadni, de az első sikereit megélő tanítvány örömében fele-fele arányban osztozott.
Nem szóltam még a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség különböző (AFIAP, EFIAP, HON. EFIAP) címeinek odaítéléséről. Elsőként kapta meg a rangos kitüntetéseket. Követték évek múltán legjobb tanítványai.
A múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben a Kriterion Kiadó távlati terveiben szerepelt az erdélyi fotográfia történetét, ennek keretében kiemelkedő alkotóit is bemutató monográfiasorozat kiadása. A bevezető tanulmányokat tartalmazó két kötet (Orbán Balázs: Székelyföld képekben; Teleki Samu Afrikában) megjelentetése nyomán további három szerkesztéséről tárgyaltunk: Százéves fotóriport Erdélyről; Józsa Béla betiltott szociofotó-kiállítása; Marx József-monográfia. Botár Emma, a Kriterion szerkesztője külön levélben jelezte: elgondolásuk szerint a Marx Józsefet bemutató kötet lehetne az első. Párhuzamosan foglalkoztam a jelzett témákhoz kapcsolódó anyag gyűjtésével. Tapasztalnom kellett, hogy a hozzánk olyan közel álló Jóska bácsiról is oly keveset tudunk. Nem az ő hibája, hogy gazdag tapasztalatait, fotográfusként megélt történeteit már korábban nem rögzítette írásban, vagy legalább mélyinterjúk formájában. Működésének idején Erdélyországban még nem mutatkozott érdeklődés a fotóművészek emlékezései iránt, ami például Budapesten már napirenden szerepelt.
Remekbe sikerült felvétele a két világháború közti húsz esztendő erdélyi irodalmi életének nagy játékosait, Kós Károlyt és Kemény Jánost örökíti meg ritka találkozásuk perceiben. Miről beszélgettek a Varjú-, illetve a vécsi vár irodalomalkotó és -szervező tulajdonosai? Szóba került a fotográfia és a műemlékvédelem, vagy az írótalálkozók és a fényképészek együttműködése? Harminc évig fotózta az erdélyi magyar színházak bemutatóit,
olykor művészeinek magánéleti eseményeit is. Hogyan rendezte át a fénykép követelte formában egyik-másik jelenetet? Engem, aki a realitásokat is jellemző adomakincs fogyasztója vagyok, igencsak érdekelne, ténylegesen megtörtént-e ama szóbeliség útján terjedő történet, miszerint Marx Jóska némi borravaló ellenében rávette egy tehervonat mozdonyvezetőjét: állítsa le nyílt pályán egy-két percre a szerelvényt, hogy az állványra szerelt tüköraknás gépével a különlegesen szép tájról, a naplementét megelőző fényviszonyok mellett sorozatfelvételt készítsen, színszűrők közbeiktatásával. Hétköznapi, mosolyra késztető kaland – abban az időben álmatlan éjszakákat eredményező botrány. Emlékezetem szerint 1962-ben, talán ’63-ban. Vagy más: az Új Élet hasábjain érzékeltetni kell a kollektivizálás, a falu szocialista átszervezésének diadalát. Címlapon kell ezt megoldani. Polgár Pista kollégám feladata, hogy kijelölje a közeli Szentanna köztiszteletnek örvendő családját, akit majd Marx József örökít meg a csatlakozás aláírásának pillanatában. Megtárgyalták a település pártalapszervezetének titkárával, az agrármérnökkel, kijelölték az erre politikailag is megfelelő gazdát. Innét már Marx vette át az irányítást. Terített asztal köré telepítette a népes famíliát, ünneplő ruha, népviselet, virágok az asztalon, óvodáskorú dédunoka figyeli, hogyan írja alá a belépési nyilatkozatot a család tiszteletre méltó nesztora. A kép megfelel az elvárásoknak – a gond ott kezdődik, hogy napok múltán kiderül: a dédnagytata már szemüveggel sem tud olvasni. A falu népe röhög, az írja alá a belépési nyilatkozatot, akit vaksággal vert meg a Fennvaló. A hatalomnak nincs humorérzéke, a pártbizottság intézkedő elvtársa követeli az éberséghiányban szenvedő szerkesztők példás megbüntetését. Sütő Andrásnak kellett többszörösen interveniálnia – a pohár vízben kavart viharon túljutottunk. Ma már talán az egyedüli vagyok, aki emlékezik erre és több hasonló történetre.
Nem tudom, vajon másoknak is elmondta-e, a háború idején, Ukrajnában, ahol tiszti rangban az adminisztrációval foglalkozott, rendszeresen fényképezett. Visszavonulás idején mintegy kétezer negatívját egy vízhatlan dobozba helyezte. Hosszú évekkel később, amikor a szovjet hadifogságból szabadult, nem volt lehetősége felkutatni az anyagot. Nem tudni, milyen érzéssel fogadnánk, ha most a véletlen játéka folytán előkerülne. Néhány felvételéről részletesen beszámolt. Meglehet, mára már mást olvasnánk ki belőlük, mint amit szerzőjük az exponálás idején gondolt. Hasonló történet: Roman Vishniac világhírű művészfotós 16.000 felvételt készített Közép-Európa országaiban a harmincas években. A háború kitörésekor Amerikába menekült, de közben 2.000 felvételét Dél-Franciaországban elásta. Rokona találta meg az anyagot. Az ebből összeállított kiállítást meghordozták a világ legjelentősebb kiállítótermeiben.
A Marx Jóskát bemutató monográfiát végül is nem készítettem el. A nyolcvanas évek közepétől nagymértékben romlottak a körülmények, súlyosbodott a látható és láthatatlan cenzúra. Az áttelepülés gondjaival küszködtem. Jánosházy György írta meg a monográfiát a diktatúrát követő szabadabb években.
Az olvasó elnézését kérem az anekdotázásért. A fotóriporteri szakma mint önálló, időnként művészi kvalitásokat megközelítő foglalkozás Erdélyben a múlt század ötvenes éveiben született meg: képes lapok (a kolozsvári Dolgozó Nő, Marosvásárhelyen a Művészet, illetve az Új Élet) szerkesztőségei, múzeumok félnormával foglalkoztatott munkatársai gyakorolták. Közöttük talán Marx Jóska volt az első, aki már korábban országszerte elismert művészként szerzett magának nevet, és „ereszkedett le” a pártpropaganda napi munkáját szolgáló fotóiparosok” szintjére. Ugyanakkor vele és általa nőtte ki magát az a nemzedék, amely (részben) a művészi színvonalhoz való közelítéssel szerzett magának rangot és tekintélyt a köztudatban.
Jóska a „gyöngyös bokréta”, a szép kép, a csillogó ellenfény korszak művészeinek igézetében alkotott. Akkor is, amikor egy konfekcióüzem lélekgyilkos futószalagja, vagy a tordai cementgyárak sötéten füstölgő kéményei tövében fókuszálta gépét a kijelölt témára. Az már az ő szellemiségéből következett, hogy az erdélyi magyar színházak produkcióit a nemzetközi szalonokban való kiállítások színvonalához igazodó fotókban, vagy a hajdani várak romos falait olyan képekben örökítette meg, hogy azok a művészettörténeti riportokat készítő Szépréti Lilla kötetének egyenértékű illusztrációi lehettek.
Az élet szépsége, annak örömei volt az ő igazi, belülről táplált élményanyaga. Minden bizonnyal találni akár több egyéni kiállításra alkalmas szociofotót, társadalmi kritikát tükröző felvételt gazdag filmotékájában. De nem ezeket kereste. Mindig szemem előtt lebeg az a „konfliktusos” felvétele, amely egy meglehetősen pufók kamaszt örökít meg, amint iskolatáskáját a fején egyensúlyozva, óvatosan lépdel egy vasúti sínen. Ha cipője csak néhány centit félrecsúszik, bizony le fog lépni a sínről, kockáztatva a hibátlanul megtett néhány tízméternyi sikerélményét. Nem beszélve arról, hogy a fejéről le fog pottyanni a nehéz táska. Amiben azonban nem találtatott törékeny üveganyag. Vagy: két kamasz, akik romos várkapu árnyékában, tilos biztonságában meghúzódva rágyújtanak egy cigire. A kép kedvéért, no meg Ada Kaleh (azóta elárasztott) szigetének romantikáját megörökítendő sorozatért utazott le az ország déli határára… Nem sorolom: pontos statisztikák árulkodnak a nemzetközi szalonokban több mint ezer kiállított képéről, az alkotásait értékelő díjak százairól, a romániai fotóművész-szövetség tiszteletbeli elnöki tisztségéről. De, gondolom, mások is megírták, én a laboratóriumban elhangzott beszélgetéseinket idézve jelzem: nem lehet túlértékelni azt a társadalompolitikai hatást, amivel a pártcenzúra által korlátok közé szorított amatőr fotóművészek alkotókedvét életben tudta tartani, ösztönözni, sőt fokozni. Évtizedekig tartó kulimunka volt ez. Csak ő tudta, mennyi utánajárás, kedveskedés, ingyenes családfotózás, ki tudja, még mi más szükségeltetett ahhoz, hogy öt földrész kiállítótermeibe eljussanak a Maros menti amatőr társadalom legjobb felvételei. A maga oldalára állítania a cenzúra jogkörével felruházott vámtisztet, a pártbizottság, a néptanács kulturális osztályán fontoskodó aktivistát. Tette ezt mosolyogva, panaszkodás nélkül, ismétlem: évtizedeken keresztül.
Erdélyi Lajos
*
Emlékezzünk!
Negyedszázada, 1992. április 30-án hunyt el Marx József fotóművész.
A marosvásárhelyi Szakszervezetek Művelődési Házában, a kor igényeihez alkalmazkodva, az ő kezdeményezésére kezdi meg működését 1953-ban a később Marosvásárhelyi Fotóklubként ismertté vált fotókör. Jóska bácsi (mi így szólítottuk) ekkor már komoly fotós tapasztalattal rendelkezik. Tizenhét éves korában szüleitől kapta első fényképezőgépét, kerékpáron és gyalog bejárta Nagyenyed környékét, fényképezte a tájat, az embereket. A fényképezés varázsa annyira megérinti, hogy szenvedélyévé válik, és meghatározza életpályáját. 1933-tól már rendszeres résztvevője a hazai és nemzetközi kiállításoknak, majd a háborút követően új lendülettel fényképez, lelkesít, és javaslatára a marosvásárhelyi üzemekben, intézményekben gomba módra alakulnak a fotókörök. Amikor az Új Élet képes folyóirat útjára indul, Sütő András főszerkesztő őt kéri fel, vállalja el a fotóriporteri teendőket. Itt dolgozik nyugdíjazásáig. Ez idő alatt fotóművészeti munkássága is kiteljesedik. Fényképeit kiállítják öt világrész majd minden országában, számtalan díjban, elismerésben részesül, dicsőséget szerezve városunknak, valamint az egyetemes magyar fotográfiának.
Mint fotóriporter bejárja Erdély falvait, városait. Jól megszerkesztett művészi képriportjaival bemutatja a kor embereit, azok mindennapjait. Közben keresi a találkozást a fényképezés kedvelőivel, beszél a kép szépségéről, a kidolgozás varázsáról. Jóska bácsi közéleti tevékenységének köszönhető, hogy az erdélyi városokban – Nagyvárad, Brassó, Nagykároly, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely – és más településeken fotókörök és fotóklubok alakulnak, melyek napjainkban is működnek. Követői szeretettel emlékeznek rá.
Mi, a Marosvásárhelyi Fotóklub mindenkori tagjai nagyon sokat köszönhetünk néhai mesterünknek. A fiatalok és kezdők biztatása, az őszinte beszélgetések a művészetről, a fényképezés szépségéről erős közösséget formált, mely tisztelettel tekint a több mint hat évtizedes múltra. Így vált egyértelművé, hogy a 60. évforduló alkalmával, 2013-ban a klub felvette alapítójának nevét, majd ezt követően Marx József Fotóklub néven működik. Szellemiségét tiszteljük, emlékét megőrizzük a következő nemzedékek számára.
A Marx József fotóklub nevében
Bálint Zsigmond / Népújság (Marosvásárhely)

Megkezdődött a Bonus Pastor országos találkozója Szatmárnémetiben
Pénteken a Református Gimnáziumban kezdődött és vasárnapig tart a térség leismertebb és legelismertebb szenvedélybetegségeket kezelő szervezetének országos programja Szatmárnémetiben.
Dr. Csiha Kálmán akkori erdélyi református püspök megbízásából dr. Horváth Levente 1993-ban tette le a Bonus Pastor Alapítvány alapjait. Az alapítvány 1997-ben kapta meg 99 évre a Maros megyei Magyarózdon található kastély haszonbérleti jogát, itt indult 2005-ben az első terápiás program. Az alapítvány célja pedig azóta is változatlan: segítséget kíván nyújtani a szenvedélybetegek számára. A mai napig ez a kastély ad otthont a hosszú távú kezelésnek, amely hat hónaptól kilenc hónapig tart. Magyarul beszélő férfiak számára.
A Bonus Pastor évente kétszer tart országos találkozót, az egyiket most éppen Szatmárnémetiben. A hivatalos megnyitónak a Református Gimnázium díszterme adott otthont péntek délután, ahol dr. Puskás Csaba köszöntötte röviden az egybegyűlteket. Akik érkeztek Erdély minden pontjáról, de még Nyíregyházáról is. Őt Magyar Lóránd és Erdei D. István parlamenti képviselők, majd Kereskényi Gábor polgármester követték. Mindhárman méltatták a Bonus Pastor tevékenységét és odaadását, Kereskényi pedig kiemelte, a szervezet olyan tevékenységet végez, amelyre az önkormányzatoknak nincs kapacitása.
A folytatásban dr. Puskás mutatta be az általa vezetett Új Remény Egyesületet, amelyről elmondta, létrehozásának gondolata Koszovóban fogant meg. Az egyesület szerteágazó munkássága felöleli a szegények támogatását, a fogyatékkal élők megsegítését, a romák integrálását. Terveik között szerepel egy szociális központ létrehozása, amely célból egy egykori kazánház felújításán tevékenykednek éppen.
Az ünnepélyes megnyitó dr. Horváth Levente áhítatával folytatódott, majd csoportbeszélgetés és vacsora következett. szatmar.ro

Az aktivista
A felforgató aktivisták csak annyiban különböznek a kommunista éra ingyenélőitől, hogy míg azok mindenkiben az anarchistát keresték, hogy igazolják szükségszerűségüket, emezek maguk keltik a káoszt, a zűrzavart, a felfordulást, mesterségesen, megrendelésre.
Nézegetem itt a világhálón az aktivista kifejezés legújabb meghatározását. Kíváncsi voltam újabban mit takar, ugyanis én még abból a korból származom, amikor még ennek a szónak a jelentése mindenkinek egyértelmű volt. Annyira egyértelmű, hogy a nagy többség megvetően és undorral tekintett és legyintett azokra, akik abból éltek (jól), hogy mint képzett „ideológusok” a kommunista dogmákat, doktrínákat szajkózták, terjesztették, kényszerítették mindenkire, aki nem volt közvetlen kiszolgálója a rendszernek. Olyanokra, akik legszívesebben leköpték volna ezeket a sokoldalúan fejlett kommunista társadalom sokoldalúan képzett semmirekellő naplopóit, akik a szimfonikus zenekar dirigálásától a képzőművészetig, a családtervezéstől a négy és fél évig tartó ötéves tervig, az irodalomtól a filmiparig és még sorolhatnám, mi mindenhez értettek.
S ha már aktivista volt, akkor köztudottan kollaboráns is. Általában tudta az ember kikre kell odafigyelni, nehogy olyat szóljon, melynek következményeitől egy életre feketelistás marad, azaz elkíséri a káderlap, mert a kolléga, a szomszéd, vagy a barát papírra vetheti és a gyári részlegért vagy intézményért felelős összekötő „szerv” máris bedossziézza. Utána meg nézhetett az ember, mint a moziban, hogy már megint itt „a nagy fekete autó”, jön a feketeleves, persze drasztikusabb kiadásban.
Mára az aktivista kifejezés Kelet-Európában is tágabb értelmet nyert. Bár manapság is leginkább egy politikai szervezet aktív tagjaként ismert, ellenben (ál)civil szervezetek is rogyásig ontják őket.
Jó esetben szabadon militálhatnak egy élhetőbb környezetért, a világbékéért, emberi jogokért, lehetnek akár (meleg)mozgalmak részesei, vagy részt vehetnek hasznos társadalmi szervezetek munkájában is.
Ám napjainkban az effajta bajnokoknak létrejött egy torz, egy aberrált kiadása is, ezek felforgató aktivistaként nyüzsögnek Európa szerte.
A felforgató aktivisták csak annyiban különböznek a kommunista éra ingyenélőitől, hogy míg azok mindenkiben az anarchistát keresték, hogy igazolják szükségszerűségüket, emezek maguk keltik a káoszt, a zűrzavart, a felfordulást, mesterségesen, megrendelésre. És annyiban hasonlítanak az említett korszak élősködő kasztjához, hogy ezek markát is jó summák ütik, ugyanis madzaghúzogatóik nem verik fogukhoz a garast, ha egy jó kis „majdant” kell kicsiholtatni valahol a jó öreg kontinensen.
És lám, mára már a vén Európában magasabb szinten okítják őket, mint egykoron a hírhedt Ștefan Gheorghiu bukaresti kiképzőn.
Sütő Éva / erinto.ro; itthon.ma/szerintunk

Sabin Gherman: Újra el akarják tőlünk venni Erdélyt a magyarok
Vajon építenek nekünk néhány autópályát, iskolát, kórházat is?Minden alkalommal, amikor éppen valami nagy tolvajlás zajlik, a Román Akadémia rendszeresen színre lép és a magyaroktól félti Romániát.
Februárban a tereken forrongtak az emberek, a Román Akadémia pedig hadba hívta a polgárokat Románia területi integritásának (!) megvédéséért, most a PSD (Szociáldemokrata Párt – a szerk.) zúzza porrá az egész román kutatást, az Akadémia pedig arról beszél nekünk, hogy Magyarország újrakezdi a Románia elleni propagandáját; a figyelmeztetést szerdán, Bukarestben fogalmazta meg a Román Akadémia a Nagyító alatt az információs hadviselés című konferencián.
A megfogalmazó ugyanaz az I. A. Pop, akadémikus, aki 1989 előtt a kommunista egyetemi hallgatók egyik vidéki kisfőnöke volt, ma pedig a nemzeti félelmek engedményese.
Ugooorjatok, mert Orbán Viktor Budapestre viszi Erdélyt, a pálinkafőző üstökkel együtt!
Nem a mi dolgunk, hogy Magyarország siratja a történelmét – mindegyik ország ezt teszi, mi is. Igen, Magyarország csaknem száz évvel ezelőtt elvesztette Erdélyt és ez még mindig nyílt seb, az övé. De azért gondoljuk csak végig: ha – ad absurdum – holnap elveszítenénk Moldvát, mi nem ugyanezt tennénk? Sitty-sutty, túllépnénk ezen? Mi nem csináltunk nemzeti ünnepet Besszarábia és Románia egyesülésének emlékéből, ezzel próbálva meg begyógyítani saját történelmi sebünket?
A hősiességünkkel és igazságosságunkkal dicsekszünk, de egy olyan országtól reszketünk, mely feleakkora, mint mi és amilyen igazságosak vagyunk, megtagadjuk tőle a jogot, hogy saját belátása szerint vélekedjen a saját történelméről.
Az lenne a mi sorsunk, hogy nem csinálunk semmit, de állandóan a szomszéd portáját lessük?
Ahelyett, hogy Erdélyben egy kiteljesedést látnának, ezek a nagy akadémikus urak az egészet gyűlöletre és rettegésre szűkítik le; és a gyűlöletet és rémületet azok felé irányítják – na, ki felé? –, akik felépítették azokat a városokat, melyekkel ma mi, románok büszkélkedünk. Ez az őrület, hogy Erdélynek muszáj piros-sárga-kéknek lennie, szintén a rrrománizmusnak ezektől a vállalkozóitól származik – valójában amennyire román Erdély, ugyanolyan mértékben magyar is, meg német is, de ha Bihar egyes szegleteibe mész, akkor még szlovák Erdélyt is találhatsz, ha meg Szamosújvárra – a hajdani Armenopolisba – mész, akkor láthatod az örmény örökséget. Olyan nehéz megérteni, hogy Erdélyben a kultúrák egyenlők és kiegészítik egymást? Nem vagy képes felfogni, hogy elmúlt száz év és itt az ideje előre tekinteni?
Amilyen gonoszak a magyarok, a debreceni kórházakban románul kezelnek, a nyíregyházi állatkertben románul is kapsz az állatokról tájékoztatást; Budapesten a helyi tömegközlekedés jegyautomatái román nyelven is eligazítanak. Amilyen gonoszak a magyarok, a gyulai román középiskolán a román elnevezés az első és a román trikolór is ki van tűzve az épületre. Esetleg nem mindig tejjel-mézzel folyó Kánaán a két ország politikusai közötti kapcsolat? Nem a politikusok találták fel az Édent, ők csak elénk furakodtak a sorban, mint mindig.
Lehet, hogy mielőtt másokat szidnánk, fel kellene tennünk magunknak a kérdést: hogyhogy másoknak vannak autópályáik, mi pedig, az ügyeletes győzők, még mindig földutakon – természetesen ősi földről van szó – tesszük tönkre a tengelyeinket. Náluk vajon miért vannak kórházak és iskolák és öntözőberendezések, nálunk pedig – minden európai pénz ellenére – ezek hiányoznak?
Aztán azt is meg kellene magunktól kérdeznünk, hogy náluk miért van megművelve minden talpalatnyi föld, nálunk pedig nincs, pedig mi egyek vagyunk a természettel. Azt már meg sem teszem, hogy összehasonlítsam a felújított, végső soron identitást generáló műemlékeiket a megyei tanácsi főnökök és művelődésügyi miniszterek között ide-oda tologatott romjainkkal. És igen, megemlítendő, hogy mások kormányfője a húsvétot a feleségével és a lányaival töltötte, miközben Hazánk Pártjának Főnöke óceáni halat horgászott, a bulvárlapba illő macájával együtt.
Valójában az a nagy baj, hogy ezek a „hivatalosságaink” placebo hatású történelmet akarnak, olyan században akarnak hasznosak lenni, melyet nem értenek. Magyarországról és Erdélyről beszélsz nekem, miközben Románia már egyesült Magyarországgal és Lengyelországgal és Portugáliával és Németországgal és még vagy húsz országgal?
Mennyit fogtál fel az Európai Unióból, az elveiből és az értékeiből? Mennyit értettél meg a NATO-ból? Arról beszélsz te nekem, hogy Budapesten van egy főosztály, mely majd Trianonról és Erdélyről fog értekezni? Na és?
Hol van a Román Akadémiában, a román kormányban az a főosztály, mely megmutatná, hogy jóléten és becsületességen keresztül a történelmek kibékíthetők egymással?
Vagy attól félünk, és azt szégyelljük, hogy a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés Határozatába foglalt ígéretek pusztába kiáltott szavak maradtak?
Azt, hogy nem voltunk képesek átvezetni a hegyeken egy autópályát? Azt, hogy 2017-ben lesz száz éve – igen, elvtársak, Centenárium! – annak, hogy a Bodzai-hágón keresztül elkezdték megépíteni az Erdély és Munténia közötti vasúti összeköttetést és még mindig nincs kész? Azt, hogy a Szeret–Bărăgan-csatornára vonatkozó első tanulmányok, melyeket Davidescu professzor készített, már 1912-ben megvoltak és ez a csatorna, mely fél Moldvát kihúzná az éhezésből, még mindig nincs kész?
Ha a Román Akadémia becsületesen állna hozzá a küldetéséhez, akkor tízesével gyártaná a következő száz évre vonatkozó alapvetően fontos projekteket, elképzelést nyújtva arról, miként haladjon keresztül Románia egy olyan évszázadon, melyben annyi lehetőség és kihívás van, mint amennyi soha korábban a történelem folyamán. Megpróbálná meggyőzni a kormányon lévőket, hogy a képzett embereké a jövő és hogy az oktatásba történő befektetés sohasem mond csődöt. Hiába beszélnek ők mindenféle konferenciákon – nem így kell helyretenni egy ország csontozatát.
Mit nem képesek felfogni az akadémiai elvtársak: ők olyan politikusok alá adják a lovat, akik már nem képesek történelmi időt generálni Románia számára. A Nagy Párt előtt hajbókolnak, olyan országban akarnak okleveleket és címeket, ahol az oklevelek és címek már nem sokat érnek, ha nem te hurcolod a Nagy Vezér aktatáskáját. Vannak ott, a Győzelem (Victoriei) úti székházban néhányan, akik az aggódó ostoba logikája szerint porrá zúzzák Ion Heliade Rădulescu, Titu Maiorescu vagy Timotei Cipariu örökségét, ami 1989 előtt is működött, amikor Ceauşescu is Budapestről szóló hírekkel akarta csillapítani az éhségünket – és ahelyett, hogy ezek amiatt jajongnának, hogy Románia elveszíti Erdélyt, inkább körül kellene egy kicsit nézniük: Románia éppen önmagát veszíti el.
A Trianon 100 egy 22 személyből álló kutatócsoport, mely további 11 kutatócsoporttal együtt 2016-ban XX. századra vonatkozó történelmi kutatásokra nyert el a Magyar Tudományos Akadémiától egy kutatási alapot. A választott témának Trianon 100 a címe. A program öt évig zajlik a budapesti Történelemtudományi Intézet keretében.
Sabin Gherman / Romania Libera; Főtér; itthon.ma/szerintunk

Kelemen: az egészségügyi törvény kapcsán az ellenzék versenyt fut kisebbségellenességben
Az ellenzéknek, bár első körben megszavazta, végül túl sok volt a kisebbségi nyelvet beszélő személyzet alkalmazása, a civileknek viszont túl kevés. Legalább a kormánypártok nem gondolták meg magukat.
A képviselőház ellenszavazat nélkül fogadta el áprilisban az egészségügyi törvény RMDSZ által kezdeményezett módosítását, amely előírja, hogy azokon a településeken, amelyekben egy kisebbség aránya eléri a 20%-ot vagy az 5000 főt, az egészségügyi és szociális intézményekben kötelező az illető kisebbségi nyelvet beszélő személyzet alkalmazása. Ezt követően azonban ellenzéki képviselők az Alkotmánybírósághoz fordultak a módosítás miatt. Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel a törvénymódosítás menetéről, az ellenzéki pálfordulásról, a kormánypártok hozzáállásáról és a civilek által megfogalmazott kritikáról beszélgettünk A politika belülről legfrissebb kiadásában. A műsort, amelynek Balázsi-Pál Előd, a Transindex felelős szerkesztője a moderátora, vasárnap, április 30-án 17:30-kor közvetíti az Erdélyi Magyar Televízió, hétfőn pedig az Erdély FM-en is meghallgatható. A beszélgetés első része alább olvasható, a második, az RMDSZ kongresszusáról, a női kvótáról, az új szlogenről és a FUEN kongresszusáról szóló részt hétfőn közöljük.
Balázsi-Pál Előd: Az utóbbi hetek egyik nagy témája az egészségügyi törvény módosítása volt. Menjünk végig ezen a folyamaton, és nézzük meg, mi történt, és miért van ilyen felháborodás körülötte. Kezdjük az elején: amikor egy törvénytervezet megszületik, az hogy történik, kik azok, akik dolgoznak rajta, mennyi idő az, amíg elkészül egy módosítási javaslat?
Kelemen Hunor: – Az elmúlt esztendőben volt néhány olyan eset – Nagyváradon egy, Kolozsváron egy másik – egészségügyi intézetekben, kórházakban, klinikákon, amikor románul jól nem beszélő embereket súlyos diszkrimináció ért. A gyakorlat azt mutatta, hogy ez így nem mehet tovább.
Másrészt pedig a Nyelvi Charta, amit Románia ratifikált, a kisebbségek chartája, pontosan előírja azt, hogy milyen területeken kell az anyanyelvhasználatot biztosítani. A Charta ugyan azt mondja, hogy az egészségügyi intézményekben, szociális intézményekben, igazságszolgáltatásban, közigazgatásban, oktatásban, kultúrában az anyanyelvhasználat természetes, de le kell fordítani ezt a mindennapok nyelvére. Ezért tavaly, még a múlt parlamenti ciklusban Kerekes Károly és néhány kollégánk elindította ezt a törvénykezdeményezést, ami azt jelentette, hogy létező törvényekhez olyan módosító javaslatokat iktattunk be, amelyek lehetővé tették azt, hogy az anyanyelvhasználat az egészségügyi rendszerben, illetve a szociális intézményekben biztosított legyen. Mert ez a természetes, ez a normális. Elindult a parlamenti vita, ami ebben az esetben a szenátusban kezdődött, és a képviselőház a döntőház. A parlamenti ciklus végén még csak a szenátusban volt a törvénytervezet, illetve ott hallgatólagosan elfogadták (azaz a rendelkezésre álló idő alatt nem szavaztak róla, ezért átkerült a képviselőházba – szerk.), és az új parlament kezdte el vitatni február végén ezt a törvénytervezetet a képviselőházban, a szociális bizottságban, az egészségügyi bizottságban, a költségvetési bizottságban. A szakbizottságokban, úgy, ahogy kell, végigvitatták. Volt némi halasztás, amíg meg tudtuk győzni a kollégákat, hogy szavazzák meg a román kollégák a bizottságban is. Meg kellett győzni őket, ez nem volt egy egyszerű történet, de meggyőztük, és plenáris ülésen húsvét előtt megszavazta a parlament.
- Mik voltak azok az érvek, amelyekkel meg lehetett győzni a román kollégákat?
– Egyrészt Románia nemzetközi kötelezettségvállalásai, másrészt a gyakorlati élet azt mutatja, hogy erre szükség van, harmadrészt ha van anyanyelvhasználatra alkotmányos előírás, és ez a közigazgatási törvényben a 20 százalékos küszöböt írja elő, akkor ezt így próbáltuk kivetíteni és továbbvinni ezekkel az érvekkel az egészségügyi rendszerben is. Itt még hátravan az igazságszolgáltatás, amire van törvény, de az igazságszolgáltatás rettenetesen menekül, ódzkodik attól, hogy alkalmazza a törvényt. Saját maga, aki a törvényt felügyeli és az igazságot szolgáltatja, nem alkalmazza a törvényt, mindig azzal bújnak ki, hogy nincs elég pénzük fordítóberendezésekre és tolmácsokra. Szóval az érveink racionális érvek voltak. A törvényességet, a jóérzést, a toleranciát, a párbeszédet, a már meglévő jogszabályokat hoztuk szóba, és sikerült meggyőzni a kollégákat, hogy megszavazzák a bizottságban, majd a plenáris ülésen. A frakcióvezetők között volt még egy egyeztetés, amikor kollégáink meggyőzték a liberális frakciót, meggyőzték az USR és a PMP frakcióvezetőit, hogy szavazzák ők is meg. Ezért történt az, hogy a végszavazáson a parlamentben nem volt ellenszavazat, egy-két tartózkodással átment ez a törvénytervezet, és az első pillanatban mi is azt gondoltuk, jóhiszeműen, hogy íme, egy olyan kérdés, egy olyan pillanat, amikor senki nem akar versenyfutást tartani magyarellenességből vagy kisebbségellenességből. Mert ez nem csak a magyarok számára biztosítaná az anyanyelv használatát, hanem más kisebbségeknek is, ugyanis bevittünk egy alternatív küszöböt is. Ez az újdonság az eddigi szabályozásokhoz képest, 5000 fős kisebbség esetében is lehet kérni az anyanyelvhasználatot egy településen. Például Konstanca városában ez lehetővé teszi azt, hogy a tatárok, törökök kérjék az anyanyelvhasználatot, vagy Temesváron akár a szerbek. Az etnikai arányokat nem tudom fejből, de más közösségek számára is lehetővé teszi, hogy az anyanyelvhasználatot a gyakorlatba ültetve kérjék, használják, éljenek vele.
- Valószínűleg mindenki számára meglepetés volt, hogy gyakorlatilag egyöntetűen szavazta meg a képviselőház ezt a törvénytervezetet, utána azonban több frakció is az alkotmánybírósághoz fordult. Mi állhat ennek a hátterében?
– Nehéz egyetlen motivációt keresni. Traian Basescu indította el ezt, azzal, hogy nem lehet elfogadni az alternatív küszöböt, azt, hogy Konstanca városában – ő konstancai – majd a törökök és tatárok is kérhetik, hogy anyanyelvükön beszélhessenek az öregotthonban vagy a sürgősségi klinikán. Kiadta az utasítást a frakciónak, földbe döngölte őket, hogy mért szavazták meg. Ő szenátor, tehát a képviselőházi szavazáson nem vehetett részt, a szenátusi hallgatólagos elfogadáskor pedig még nem volt szenátor, akkor még csak jelölt volt. A lényeg az, hogy utasítást adott a képviselőházi frakciónak, hogy támadják meg az alkotmánybíróságon. Ők ezt az utasítást nagy sebességgel végrehajtották, és megkeresték a liberálisokat és az USR-seket is, hogy írják alá ők is. A liberálisok közül nagyon sokan aláírták, az ideiglenes pártelnök is megrótta a kollégáit, hogy miért szavazták meg egy héttel korábban, másrészt hogy miért nem támadták ők meg, miért kellett nekik Basescuhoz igazodniuk. Ez volt az, amit én versenyfutásnak neveztem a kisebbségellenességben. Az USR-ből is aláírták néhányan, mert legyünk őszinték, ott is vannak jó néhányan nacionalisták. A nacionalisták – nem mondom azt, hogy egyenlő arányban – de terítve vannak a román pártokban mindenhol, és pontosan egy marosvásárhelyi, POL-gyökerekkel rendelkező USR-s is aláírta, hogy példát is tudjak adni.
Éppen a minap volt az együttes ülésen Basescuval egy aprócska szóváltásom. Amikor együttes ülése van a képviselőháznak és a szenátusnak, akkor egymás mellett ültünk, és mondta nevetve, hogy „rám soha ne számítsatok, mert mindig ellenem szavaztatok”. Én meg mondtam neki, hogy ez nem jelenti azt, hogy magyarellenesnek kellene lenni, mert magyarok szavazatával lett kétszer államelnök. Az igaz, hogy én egyszer sem szavaztam rá, de ettől mi még nagyon jól kormányoztunk együtt. Na, ezen egy nagyot kacagott a szokásos módján, de az biztos, hogy minden egyes olyan kérdésben, ahol betehet, be fog tenni ezután is. Látszik, hogy ő egy skorpió, ilyen a természete.
- De ha jól értem, ő nem magyarellenes megfontolásból támadta ezt a törvényt.
– Jó, én nem akarom mentegetni. A lényeg, hogy alkotmánybíróságon megtámadtak egy olyasvalamit, ami nem alkotmányellenes, ami természetes, amit a jóérzés diktál, és ez kisebbségellenes mindenestül. Magyarellenes, cigányellenes, zsidóellenes és így tovább, tatárellenes, törökellenes... Azonkívül eszméletlen butaságokat írtak az alkotmánybírósági keresetben, ha valaki azt elolvassa, szörnyülködhet, hogy milyen mondatokkal lehet az alkotmánybírósághoz fordulni. Én nem hiszem, hogy az alkotmánybíróságon ezzel a törvénnyel bármi probléma történne. Másrészt hozzátenném, hogy hétfőn-kedden gyorsan tájékoztattuk mind a Néppárt elnökét, Joseph Dault, mind a főtitkárt, Antonio Lopez-Isturiz White-ot, mert elfogadhatatlan az, hogy a néppárti kollégáink támadnak meg az alkotmánybíróságon egy olyan törvényt, amely a kisebbségeknek egy plusz lehetőséget teremt meg az anyanyelvhasználatra. Ez nem egy elfogadható gyakorlat, nem elfogadható elv, hogy néppárti kollégát egymást alkotmánybíróságon próbálják meg ellehetetleníteni. A másik dolog, hogy eddig még csak a PSD és a régi PNL támadott meg olyan törvényt, amely a kisebbségeknek anyanyelvhasználatot biztosított. Ez a tanügyi törvény volt, 2011-ben. Ehhez a mostanihoz azonban felsorakozott az ellenzék tokkal-vonóval, Basescu, Raluca Turcan, Nicusor Dan, mind a három ellenzéki pártból. Ezért mondom azt, hogy a tanulságokat is le kell vonni. Ebből egyértelműen arra a tanulságra lehet jutni, hogy a román pártok, függetlenül attól, hogy ideológiailag hol állnak – persze ez is egy bonyolult kérdés, hogy a liberálisok hol állnak ideológiailag – magyarellenessé, kisebbségellenessé válnak. És hogy magunkra számíthatunk, és arra a lehetőségünkre, hogy partnereket szerezzünk ideig-óráig a magyar érdekek mellé.
- Az RMDSZ a választások előtt sokszor hangsúlyozta, hogy szükség lenne arra, hogy ismét visszatérjen a parlamentbe vetett bizalom. Én megvallom, hogy elvesztettem a maradék bizalmamat is abban a pillanatban, amikor azok a képviselők, akik egyik nap megszavaznak egy törvénytervezetet, pár nappal később az alkotmánybíróságon megtámadják ugyanazt. Hogy lehet ezt egyáltalán felfogni, hogy ennyire változzon teljes képviselőcsoportoknak a véleménye pár nap alatt?
– Szinte azt mondhatnám, hogy Romániában ez nem is kellene, hogy meglepetést okozzon, mert ilyen még volt, csak talán nem kapott ekkora nyilvánosságot a magyar médiában, mert nem magyar ügyről volt szó. Talán még lesz ezután is ilyen, nem is ez a kérdés. A kérdés az, hogy a pártvezetők, akik a többséget adják, akik a kormányzáshoz szükséges többséget biztosítják, egy-egy időszakra képesek-e túllépni a mindenféle zsigeri vagy taktikai szempontokból végzett számításaikon, és képesek-e a közösségeket, a közügyeket előtérbe hozni, és úgy kormányozni. Mert amikor az ellenzékről van szó, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy sokszor a józan észnek a nyomát sem lehet föllelni a döntéseikben. Mert itt aztán tényleg nem értem, hogy pontosan mi lehetett a problémájuk. Csak azért, mert Băsescu kezdeményezte, a PNL is beszállt, hogy nehogy lemaradjon a kisebbség-ellenességnek nevezett versenyfutásba, és versenyeznek, hogy ki szakítja át elsőként ezt a szalagot. Ez érthetetlen. De gyakorlatilag számomra az a kérdés mindig, és ez, elismerem, egy nagyon pragmatikus megközelítés, hogy azok, akik kormányoznak, azok, akik a többséget biztosítják, képesek-e a józan mérlegelésre, a jó döntések meghozatalára, és képesek-e elkerülni a mindenféle egyéb kicsúszásokat, akár egyik, akár másik oldalon. Képesek-e nem úgy viselkedni, mint a fundamentalisták?
- Az ellenzéki pártok alkotmánybírósághoz való fordulását követően a kormánypártok részéről történt valamilyen változás az ehhez a törvényhez való hozzáállásban? Érezhető volt az, hogy esetleg ők is újragondolnák ezt?
– Nem, abszolút nem. Szóba sem került. Én azóta beszéltem már mindkét pártvezetővel, mindkét házelnökkel, mind Tăriceanuval, mind Dragneával, és ez a kérdés szóba sem került. Ilyen szempontból azt gondolom, hogy ma nem ez, ami őket foglalkoztatja, és azt tudom mondani, hogy ez volt az első próbája az együttműködésünknek, amit tartalommal kell megtölteni a mi szempontunkból, a közösségi érdekek szempontjából. Nyilván ez előrevetíti azt is, hogy körülbelül mire számíthatunk, amikor a közigazgatási és az anyanyelvhasználatra vonatkozó módosításokat tartalmazó törvény a parlament elé kerül. Egy csomó más olyan ügy van, amelyekben vagy megegyezünk, vagy nem egyezünk meg. Van egy téma, amit már hetek óta jegelünk, mert mi nem egyeztünk bele, és, bár nélkülünk is meg tudnák hozni a döntést, nem hozzák meg. Hogy miben nem tudtunk megegyezni? A szenátusban van egy olyan törvénytervezet, hogy az önkormányzatoknál nem szükséges a kétharmados többség akkor, amikor vagyoni jellegű döntésekben határozatokat kell hozni. Mostanig ez szükséges volt, ezt akarják módosítani. Különösen azért, mert a nagyvárosokban nincs kétharmada senkinek, és az EU-s projektekhez nagyon sokszor olyan döntéseket kell hozni, amelyek vagyoni jellegű kérdéseket érintenek, és ezeket nem tudják meghozni, ezért csúsznak az Európai Uniós pályázatok. Mi egy olyan kompromisszumot akarunk, és ezt javasoljuk a jövő héten, hogy csak azokban a kérdésekben kelljen eltekinteni a kétharmadtól, ahol Európai Uniós pályázatról van szó. Mert Székelyföldet leszámítva ez bennünket nagyon sok helyen a partnereinkkel szemben gyengít, a tárgyalási pozícióinkat gyengíti. Mert velünk van kétharmaduk, nélkülünk nincs. Ha nincs szükség kétharmadra, akkor nincsen szükség ránk. Ez egy pragmatikus kérdés, viszont az Európai Uniós projekteket sem lehet emiatt jegelni, elhalasztani, ezért azt fogjuk javasolni, hogy amikor EU-s projektről van szó, akkor legyen megengedett az, hogy a fele plusz egy szavazat elegendő legyen a vagyoni jellegű határozatoknál.
- Az egészségügyi törvény módosítása kapcsán az RMDSZ kicsit úgy járt, mint a nyuszika a viccben, sőt, sokkal rosszabbul, mert miközben az ellenzéki pártoktól kapott egy taslit azért, mert van sapka a fején, egy kolozsvári civil szervezettől, az AGFI-tól meg azért kapott taslit, mert nincs sapka a fején. Ez a szervezet azt mondja, hogy valójában az egészségügyi törvény módosítása nem bővíti a nyelvi jogokat. Mi az RMDSZ álláspontja, másrészt mi a mechanizmus, ami ilyenkor történik, amikor egy ilyen jellegű kritika éri a szervezetet? Hogyan reagál a szervezet erre?
- Örülünk, hogy azért kritizálnak, mert tettünk valamit. Eddig nem volt semmi, azért meg nem kritizáltak. Én különösebben ezzel nem kívánok foglalkozni, minden építő kritikának helye van, engem nem zavar. Eddig ilyen probléma nem merült fel, mert az egészségügyben, a szociális intézményekben az anyanyelvhasználat nem volt lehetséges, illetve a nemzetközi kötelezettségvállalások lefordítása a gyakorlatra nem történt meg. Azokra a kifogásokra, amelyek arra vonatkoznak, hogy nem elég részletes, és nincsenek szankciók, azt tudom mondani, hogy a törvény általában a keretet biztosítja, és nem részletezi. Kormányhatározatokra van szükség, az biztos, minden egyes törvény alkalmazásához. Ugye jogászoknak ezt nem kell különösebben magyarázni, nem kell magyarázni az egyszerű embernek sem, ő tudja, hogy van egy törvény, aztán jönnek kormányhatározatok, amelyek az alkalmazásának a részleteit szabályozzák, és ott kell mindazt majd beírni a kormányhatározatba, ami a törvényes kereteken túli gyakorlati alkalmazásban szükséges. Azt gondolom, hogy ez meg fog történni, de minden építő bírálatot szívesen meghallgatok. Amikor meg csak arról szól, hogy megint nincsen sapkád, nyuszika, akkor arra nem tudok mit mondani. Mi dolgozunk, tesszük, amit tennünk kell, és akkor bíráljanak, amikor tévedünk. Amikor meg hozzá tud tenni valaki valamit ahhoz, amit mi elvégeztünk, azt én nagyon jó néven veszem, bárhonnan jöjjön ez a bírálat, engem nem zavar. A munkamegosztásra egyébként nagyon nagy szükség lenne. A jó értelemben, és a jóhiszeműen végzett munkamegosztásra. Mert valóban, civil szervezetek nagyon sokszor el tudnak végezni olyan munkát is, amit egy politikai szervezet – számtalan okot fel tudok hozni, hogy miért – nem tud elvégezni. Másrészt viszont nem tud elvégezni egy civil szervezet olyan feladatokat, amelyeket egy parlamentben levő politikai szervezet el tud végezni. Ha van egy jóhiszemű, és a közös érdekeket szolgáló munkamegosztás, az az erdélyi magyar embereknek az ügyét segíti, ebben biztos vagyok. Hogy ezt ki lehet-e alakítani, illetve kivel lehet kialakítani, ez egy nagy kérdés.
- Most az alkotmánybíróságnak kell döntenie az egészségügyi törvény módosítása kapcsán. Hogyan történik az alkotmánybíróság döntése, teljesen zártkörű, ők egymás közt eldöntik, hogy mennyire megalapozottak azok az érvek, amelyeket az ellenzéki pártok jelen esetben felsoroltak, vagy esetleg meg is hallgatják a feleket?
– Pontos eljárásokat nem tudok. Ők kijelölnek egy raportőrt, aki elkészíti a jelentést, szakemberekkel is konzultál természetesen, hiszen ott van egy csomó olyan alkotmányjogász, segédbíró, meg mindenféle egyéb szakértő, akikkel ezt végignézik, és egy jelentés alapján vitatkoznak, érvelnek, döntenek. Voltak olyan esetek, amikor meghallgatták a feleket. Például amikor konfliktusról volt szó az intézmények között, államelnöki hivatal és parlament, kormány és parlament, kormány és államelnöki hivatal közt. Nem egyszer volt az, hogy bement Băsescu, bement Johannis, tehát az elmúlt években ez is egy gyakorlat. De az ülések nem nyilvánosak. A döntést az alkotmánybírók meghozzák, és utána nyilvánosságra kerül. De az alkotmánybíróságon nem szokás az, hogy bent ül a média, és az alkotmánybírósági ülést végigköveti. Nem tudom, hogy ki a raportőr, de én biztos vagyok abban, hogy ebben a törvényben alkotmányellenesség nincsen, hogy semmi olyat nem tesz, ami az alkotmány bármelyik cikkelyén túlmutatna. Így különösebben nem foglalkoztatott ez a kérdés, ki fog derülni rövidesen.
- Lehet tudni arról valamit, hogy az államfőnek mi az álláspontja, ugyanis neki is ki kell ezt még hirdetnie?
– Nem tudom, erről őt kell megkérdezni.
.- Kisebbségiként azért nem kellene probléma legyen ez számára. – Ne érjen minket meglepetés, adja az Isten! Transindex.ro

Aláírásgyűjtések Erdélyben
A rendszerváltás után az anyaország szellemi életében a balliberális világnézet, a kozmopolitizmus, a nemzetellenesség szinte egyeduralkodó volt. A Kornis Mihály által emlegetett ötezer értelmiségi, akivel szemben nem lehetett politikát csinálni, akik megmondták, hogy ki a náci, és ki a demokrata, hosszú időn keresztül egyszerre rendelkezett hermeneutikai hatalommal (ők határozták meg a szavak értelmét), a politikai tabukijelölés hatalmával és bizony ők húzták meg a szalonképesség határait is.
Ha valaki ezeket a határokat átlépte, nem ritkán országos hajszát is indítottak ellene. Ennek csúcsa volt a Csurka István elleni hajtóvadászat, melynek legemlékezetesebb pillanatában Kerényi Imre, akkor még az SZDSZ szekértolójaként azt javasolta, hogy az írót őrületbe kell kergetni a lelki terror eszközeivel. E társaság, amikor nagyon határozottnak és ellenállhatatlannak akart látszani, nekifogott aláírásokat gyűjteni különböző ügyekben. Hatalmának leáldozása után is megmaradt bennük az önlistázásra való hajlam. Legabszurdabb talán a zámolyi cigányok melletti aláírásgyűjtésük volt.
Erdélyben ismereteim szerint az első „magyar belpolitikai”, „fesztív” aláírásgyűjtésre a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadását követően került sor eszmeileg azonos körben. A lényeges különbség az, hogy Erdélyben soha nem voltak ezek az erők meghatározóak, bár tény, hogy sajnálatos módon nő a befolyásuk ahelyett, hogy csökkenne.
A balliberális értelmiség nem tudta elfogadni, hogy az RMDSZ politikáját a továbbiakban elvi síkon az autonómia és a belső önrendelkezés gondolata fogja meghatározni. Kiáltványukban egy sor testetlen és alaptalan vádat fogalmaztak meg az RMDSZ vezetésével szemben, nyilvánvaló módon nem a nyilatkozat elfogadását ellenző, de a csoportnyomás hatására végül megszavazó Domokos Gézát értve ezalatt, hanem a radikális fősodort, akiket Cs.Gyímesi Éva az egyik írásában nevesített is, a Tőkés László, Szőcs Géza, Csapó József, Patrubány Miklós, Borbély Imre ötösfogatra gondolt, de nyilván ide értette mindazokat, akik az autonómiagondolat elfogadtatásában élen jártak az elnökségen és a Küldöttek Országos Tanácsán belül. (Mindenképpen meg kell említeni Toró T. Tibor nevét, aki már akkor elnökségi tag volt, de Kolumbán Gábor volt alelnök is inkább ehhez a csapathoz tartozott.)
A liberálisok szabályos sajtó-össztüzet zúdítottak az autonomistákra, melynek hangulati aláfestését szolgálta az említett aláírásgyűjtő akció. A szöveg populista hangvétele és mondvacsináltsága* a magyarországi Demokratikus Chartát idézte.
Bevezető szövege mintegy összefoglalását adja mindazon gyanúsítgatásnak és vádaskodásnak, amit az akció szereplői tanulmányaikban részletesen kifejtettek: “az RMDSZ vezetőség egy részének”(...) nincs áttekinthető irányvonala, döntéseit rögtönzés jellemzi. Egyre nyilvánvalóbb, hogy nem támaszkodik a valóság alapos ismeretére, nem veszi figyelembe a romániai magyarok összes rétegeinek és csoportjainak mindennapi érdekeit, nem számol a romániai társadalom politikai éretlenségével. Sőt, inkább úgy tűnik, a közéleti kultúra hiányát arra használja fel, hogy politikai akaratát - akár a társadalom valós érdekeinek rovására - minden áron érvényesítse. Gondjaink egészét átfogó hiteles érdekvédelmet elhanyagolva, a mai vezetés egy része az RMDSZ-t saját homályos politikai ambícióinak eszközévé próbálja tenni. (...) a közelgő kongresszust a vezetőség szóban forgó része nem közös problémáink megvitatására, hanem arra kívánja felhasználni, hogy a maga számára végképp megtisztítsa a terepet mindazoktól, akik útjában állnak átláthatatlan politikai elképzeléseinek.”
Holott a valóság mindennek ellenkezője volt. Akikre ők céloztak, azoknak volt igazán átgondolt és áttekinthető irányvonala, azok folytattak következetes, értékelveken alapuló politikát. Ők álltak két lábbal a földön, ismerték az ellenfelet, indultak ki a realitásból, ők képviselték az erdélyi magyar társadalom valós érdekeit, a kongresszust, pedig, mint azt egyébként a történelem igazolta, nem pozíciószerzésre kívánták felhasználni. Jelöltjük, Tőkés László vissza is lépett, átadva a terepet Markó Bélának, abban bízva, hogy így megteremtik a közös bizalom alapját, s együtt építhetik majd az autonómiát.
Lovas Istvánnak egyik vesszőparipája, hogy mindent meg kellene tenni, amivel az ellenfél megvádol minket. Ezesetben is ez juthat eszünkbe. Lehet, hogy ezt kellett volna tenni: megtisztítani a terepet a román hatalom beépített embereitől, a gyáváktól, a megvásároltaktól az asszimiláltakról. De az autonomisták idealisták voltak, abból indultak ki, hogy a másik oldal emberei is partnerek a közös nemzetépítésben és méltányolják a példás önmegtartóztatást. Nem kellett sokat várni a csalódásra, a labancok már az első Szövetségi Képviselők Tanácsa gyűlésen felrúgták azt a belső egyezséget, miszerint a vezető pozíciók betöltésekor a két szárny hatalmi egyensúlyát fogják figyelembe venni, és saját jelöltjüket ültették a testület elnöki székébe. De nem ez volt a fő probléma, hanem az, hogy nem képviselték az autonómiát, hogy Neptunban besegítettek a román hatalom imázs-ápolásába, hogy támadást indítottak Tőkés László ellen Nagy Benedekkel az élen, hogy nem tették meg az autonómia irányában azokat az önépítő lépéseket, melyek nem ütköztek a román közjogi szabályozásba (nemzeti kataszter, belső választások, autonómia-statútumok).
A nyilatkozatot bő tucatnyian szignálták, köztük Bányai Péter, Cs. Gyimesi Éva, Fey László, Eckstein Kovács Péter és Magyar Nándor László (ők ketten egyébként megszavazták a Kolozsvári Nyilatkozatot!), Szilágyi N. Sándor. Végül nem tudhattuk meg hány aláírást sikerült összegyűjtsenek, a szóbeszéd szerint azért, mert annyira kevés szignó került irományuk alá, hogy kellemetlen lett volna azzal a nyilvánosság elé állni.
Aláírásgyűjtés György Attila ellen és mellette
A magyarországi liberális hisztisek aláírásgyűjtését idézte az az eset is, amikor a magyarországi balliberális oldal bensőséges kapcsolatot ápoló nagyváradi RMDSZ-szervezet meghívta Demszky Gábort előadást tartani s egy helyi aktivista nem férkőzvén közel Demszkyhez, a szervezőt köpte le. 2005-öt írtunk még igen közel volt a 2004-es népszavazás, melynek alkalmával, az MSZP és az SZDSZ a határon kívül élő magyarok ellen uszított. Finoman szólva egyik párt sem volt népszerű akkortájt tájainkon. (Ma sem népszerűek.)
Az ügyben György Attila, jeles székely-csángó író, szerkesztő, publicista írt egy őszinte hangú szöveget a nemzetellenes politika képviselőiről.
György Attila azon ütközött meg joggal, hogy „akad épeszű erdélyi – na jó, partiumi – ember, aki képes meghívni ezt a politikai szellemlovagot, aki úgy érzi, ez hiányzott a mi életünkből igazán.” A köpködéssel kapcsolatban pedig így nyilatkozott: „Nos, a köpködést nem tartom úri gesztusnak, de azért meg kell mondanom, ez esetben kifejezetten érthető, sőt helyeslendő a nagyváradi srác gesztusa, aki leköpte Demszky beszélgetőpartnerét.”
Érdemes lenne a teljes írást újraközölni, de az egyensúlytalanná tenné az elemzést, szorítkozzunk még egy idézetre. „Egyébként meg tanulságos ellátogatni az SZDSZ (– már a puszta szó leírása is némi heveny rosszullétet okoz –) honlapjára. Nem föltétlenül mazochizmusból, hanem azért is, hadd lássuk meg, mennyire tisztelik e derék emberek a másságot, mennyire toleránsak, nyitottak. Van ott egy tanulságos közvélemény-kutatás. E sorok írásakor például, kedd délben, a magyar liberális párt honlapján, úgy tűnik, olvasóinak 91%-a szerint a cigányoknak vérében van a bűnözés, 82% szerint a drogosokat börtönbe kell zárni, 81%-uk határrevíziót szeretne (Istenem, túl szép, hogy igaz legyen!), sőt 21% szerint az asszonyt is nyugodtan lehet verni. Többet nem is szemelgetek innen, ha komolyan gondolná ezt a törpepárt, komolyan mondom, szinte már szimpatikusak lennének. De persze nem, a magyar liberálisokat egyetlen dolog tartja össze, na persze a lopott szajrén kívül: ez pedig a magyarság gyűlölete. Mindennek gyűlölete, ami magyar, ami méltóságteljes, ami szent, ami hagyományos. Ebbe a gyűlöletbe fognak belepusztulni. Előbb-utóbb. Remélem előbb, mint utóbb, mert azért nekünk sincs túl sok időnk.” Kemény szavak, de nehéz velük vitatkozni.
Nem meglepő, hogy az erdélyi balliberálisok elérkezettnek látták az időt egy kis hangulatkeltésre, aláírásgyűjtést indítottak György Attila valamint az írásnak teret adó főszerkesztő, Kozán István ellen.
Válaszképpen, jómagam indítottam egy ellenaláírás-gyűjtést György Attila mellett, részben azért, mert ez így volt korrekt, igazságos, és ez következett György Attilával akkor már tíz éve ápolt barátságunkból, részben azért, mert elfogadhatatlannak tartottam, hogy a történelmi hátterű erdélyi tolerancia-kultúrából egyesek a kozmopolitizmus és a nemzetellenesség szalonképességét vezessék le.
Hadd idézzek ebből is, annak ellenére, hogy az önidézet alapesetben kerülendő: „Nemzet és demokrácia – két elválaszthatatlan fogalom. A klasszikus liberalizmus volt az, mely e kettőnek a történelmi egységét megteremtette. Nem véletlen, hogy sokakban megütközést keltett, amikor a rendszerváltás után a magát liberálisnak mondó párt, a Szabad Demokraták Szövetsége és annak média-holdudvara egyre több megnyilvánulása ütközött nyilvánvaló módon a nemzeti érdekekbe.
Mert nemzeti érdek a magyarság lelki, szellemi és gazdasági erejének, lélekszámának gyarapítása, a véderő fenntartása és erősítése, a határokon átívelő közös nemzetstratégia megfogalmazása.
Mit tett ehhez képest az SZDSZ és médiabirodalma?
Nevetségessé próbálta tenni azokat, akik már évtizedekkel ezelőtt a mára már aggasztóvá vált népességfogyásról beszéltek. Szabályos hadjáratot indított a magyarság szent jelképei és szimbólumai ellen. A Szent Korona micisapka vagy tökfödő az ő víziójukban, Szent István jobbja „tetemcafat”, a magyarság „bűnös nemzet”, „utolsó csatlós”, a magyar történelem „téves döntések terepe”, a turul „dülledt szemű tojószárnyas”, Jézus „zsidó fattyú” az Árpád ház zászlaja pedig „nyilas” jelkép.
Gazdasági síkon támogatta a magyar nemzeti vagyon elkótyavetyélését, idegen kézbe juttatását.
A katonapolitika területén szellemi elődjéhez, Károlyi Mihályhoz hasonlóan a szinte teljes leszerelést támogatta.
A nemzeti integrációt és a Kárpát-medencei szintű magyar nemzetstratégia megfogalmazását pedig ott torpedózta meg, ahol tudta: előbb az önfeladó alapszerződések megkötését szorgalmazta a határon túli magyar nemzetrészek explicit tiltakozása ellenére, ellene szavazott a státustörvénynek, mely minden hibája ellenére az első olyan jogszabály volt, mely végre jogi kapcsolatot teremtett az idegen uralom alá kényszerített magyarok és az anyaország között, majd szemérmetlenül, gátlástalanul és hazugságot hazugságra halmozva kampányolt a magyar állampolgárság kiterjesztése ellen. Az SZDSZ, mint párt fokozatosan elvesztette politikai támogatottságát, de időközben sikerült az 1990-ben még teli szájjal mocskolt MSZP-t a maga oldalára állítania és a maga képére formálnia a nemzetellenesség tekintetében.”
Bár a Transindex kiértékelése szerint főként magyarországiak írták alá az idézett szöveget, a helyzet az, hogy erdélyi aláírók is voltak annyian, mint a másik oldalon (köztük nem kevés jeles közéleti szereplő), s mellettük még szép számú anyaországi, úgyhogy amennyiben elfogadjuk a Szabó Dezső-i elvet, miszerint „minden magyar felelős minden magyarért”, akkor ezt a meccset sikerült megnyerni.
Aláírásgyűjtés Erdélyben a CEU mellett
A minap a Soros egyetemmel kapcsolatban kezdett az „akadémiai szféra” aláírásgyűjtésbe. Sajnos a szöveget aláírták olyan oktatók is, akik a nemzeti oldalhoz, konkrétan az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz köthetőek. Nem kívánom őket nevesíteni, mert nem pellengérre állításuk a célom.
Betudom lépésüket a csoportnyomásnak illetve annak, hogy vélhetően nem fogták fel az ügynek a politikai dimenzióját. Nem elképzelhetetlen, hogy a nemzetben gondolkodó oktatók egy része is érzékenyebbé válik szakmaiságnak nevezett kérdésekre. Például arra, hogy a CEU milyen tudományos fokozatokkal bíró oktatókat vonz Budapestre, hogy milyen színvonalas könyvtára van, stb. s azt pedig mellékesnek érzik, ha egyáltalán érzik, hogy ez az intézmény egy kozmopolita libertinus agymosoda.
Az ellene való fellépés pedig bátor gesztus a kormány részéről.
Mint ahogy azt sem érzik tán, hogy felülről nézve ez egy Soros - Orbán meccs, melyben egy nemzetben gondolkodó ember soha nem állhat Soros oldalára. Még akkor sem, ha Erdélyben talán azért is, mert Sorosnak a nemzeti érzést aláaknázó tevékenysége kevésbé ismert, s mert a magyarok esküdt ellensége, Corneliu Vadim Tudor is támadta, a mágnás neve nem cseng annyira rosszul, mint Magyarországon.
Ha csak azt nézzük, hogy Európának a muszlim betolakodókkal való elárasztását teljes mellszélességgel, egyértelmű nyilatkozatok sorozatával és pénzzel támogatja, az éppen elég, hogy felismerjük benne kontinensünk több évezredes kultúrájának esküdt ellenségét. Aligha szükséges hosszan érvelni amellett, hogy az európai kultúra a nemzetek kultúrájának összessége, hogy a nemzeti kultúra volt a táptalaja mindannak a csodának, ami Európában megszületett. Ez ellen irányul a migránstömeg Európába való importálása.
Takaró Mihálynak van egy remek metaforája erre: mennyire nem mindegy, hogy van egy kosár gyümölcsünk vagy egy nagy adag gyümölcsturmixunk. A metaforát tovább lehet gondolni, a gyümölcsöknek a magjából újabb növény sarjad, ami újra gyümölcsöt terem, míg a turmixból nem lesz újabb élet.
Az eset kapcsán érdemes kitérni a Jobbik gyászos szereplésére is. Hadd emeljük ki előre Toroczkai László alelnököt üdítő kivételként, a pártvezetésből az egyedülit, aki az utóbbi időben a hajdani Jobbik értékelvűségének jegyében teszi nyilatkozatait. Ő figyelmeztetett arra is, hogy a Jobbik és a Fidesz testvérharcából a balliberális oldal kerülhet ki nevető harmadikként. Külön értékelendő az is, hogy miközben az elnök, Vona Gábor minden lehetséges alkalommal nekitámad a Fidesznek, a kormánynak és a kormányfőnek, alelnöke egyértelműen méltatta a kormány migránspolitikáját. Toroczkai volt, aki a CEU-ügyben is köntörfalazásmentesen leszögezte, hogy rendszerváltozás csak úgy lehet, ha Soros minden csápját levágjuk, a méregkeverő egyetemét és agymosó médiumait éppúgy, mint a törvénytelen és erőszakos migrációt segítő szervezeteit.”
Mi sem lenne természetesebb, mint az, hogy egy olyan kérdésben, melyben a nemzetépítő erők pozíciója eleve kijelölt, a Jobbik legalább csendben maradjon.
Abban is volt némi cinizmus, hogy a Sapientia-t emlegeti a Jobbik a CEU kapcsán, nehogy a kormány mellé álljon, az viszont, hogy a párt első számú hírportálja kárörvendően tudósítson arról, hogy Orbán vélhetően elszámította magát az ügyben, amikor segítséget remélt Donald Trumptól, annak egyik fő ellenfelével, Soros Györggyel folytatott vitájában, nos, ez azt jelzi, hogy a párt teljesen kifordult önmagából.
Mindezt csak tetézte az, hogy a Jobbik nem szavazta meg a „Lex CEU”-t. Akkor azt hihettük, hogy nincs lejjebb. De mint kiderült, van: a Jobbik beállt a balliberális oldal mellé a szóban forgó törvény alkotmánybíróság elé utasításának ügyében.
Amikor Soros György és Orbán Viktor között az utóbbi a fő ellenség, akkor ez már nem Pongrátz Gergely pártja.
Visszatérve az aláírásgyűjtés és az erdélyi liberálisok témájára: „csapataink harcban állnak”. A korszellem sajnos a talajvesztett, gyökértelen, kozmopolita konzumidiotizmusnak kedvez, de reménykedjünk abban, hogy miként a török hódoltság idején Erdély volt a magyar gondolkodás, a magyar szellem, a magyar kultúra fő átmentési területe, most sem győznek a nemzeti gondolat ellenségei, hogy szorongatott létünkben azok, akik nem adják fel, akik nem engednek az etnosoviniszta nyomásnak, akik megmaradnak magyarnak, azok a nihil közepén, a balliberális kozmopolita propaganda ellenére is a hagyományos értékek, a nemzeti – keresztény gondolatkör hívei és gyarapítói maradnak.
Akár gyűjtik az aláírást a nemzetellenségek Soros mellett, akár nem.
* A mondvacsináltság alatt azt értem, hogy olyasmit követelnek nagy hangon, ami eleve adott vagy olyasmit, ami, bár jól hangzik, de megfosztva pejoratív fogalmazási forma-meghatározottságától, abszurd követeléssé válik. Helyszűke miatt csak pár illusztratív példát idéznék a szövegből: “ha tudod: sorsunk a Te szavadtól is függ, ha nem, akarod, hogy egy szűk kör kisajátítsa a döntés jogát, (...) ha azt akarod, hogy pártod ne legyen Tőled Idegen hatalom (...) ne félj kimondani és aláírásoddal itt igazolni mienkhez hasonló véleményedet!”
Borbély Zsolt Attila / Kapu (Budapest)

Bajor Andor-évforduló előtt – az emlékezés jegyében
Idén lenne 90 éves. De sajnos már 26 éve hiányzik közülünk. Pedig micsoda sziporkákat olvashattunk volna tőle ez idő alatt, hiszen az elmúlt 26 is év bőven szolgáltatott volna témát egy-egy Bajor-féle jóízű szatírához. Sajnos, nem így történt.
„Két út áll az emberiség előtt a mi évszázadunkban. Az egyik a hülyeség. A másik az őrület. A kettő szerencsésen kiegészíti egymást.” Az idézet természetesen Bajor Andortól származik, pontosabban a torzóban maradt kisregényéből, Az ezermesterből (Bajor Andor: Az ezermester. A Valdemár-kódex, Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2004). Bajor Andor írásai máig nem veszítettek aktualitásukból, mondatai „csontig hatolnak”, elég, ha a fenti idézetet értelmezzük. Remek szatírái ma is ugyanolyan érvényesek, hiába íródtak 1989 előtt.A szeptemberi 30-i évfordulóig havonta közlünk egy-két Bajor Andor szöveget, özvegye, Bajor Ella engedélyével. Mai lapszámunkban az 1972-ben, a Dacia Kiadónál megjelent Tücsök és bogár című kötetből válogattam két szatírát. (Köllő Katalin)
Bajor Andor:
Miért van törpepapagáj az előszobában?
A megyei kanál-gyártó vállalat, amely mellesleg – a munkaerők jobb fölhasználása végett – nem kanalakat, hanem hamutartókat készít, ellenőrzés előtt a föltámadás határozott jeleit mutatta.
Az ellenőrzés bármilyen gyors, nem lehet gyorsabb, mint a híre. Az emberi őszinteség és a jóság hozzásegíti a vállalatokat és intézményeket, hogy az ellenőrök szándékát kiismerjék.
Vannak barátok, komák, sőt vérrokonok az ellenőrök között is, akik közlik az érdekeltekkel az ellenőrök célját, szokásait, és kedvenc ételük elkészítési módját.
Így az ellenőrök nemcsak példás rendet és lázas munkát észlelnek. De azt is tapasztalhatják, hogy az étkezdében éppen rablópecsenyét sütöttek, enyhén fűszerezve.
A kanálgyártó vállalat kantinjában legalábbis az volt, a főellenőr legnagyobb ámulatára. És nemcsak a vállalat kanalainak kiállítását tekinthették meg, hanem jelen volt az egész föltámadt munkaközösség is, örömtől sugárzó arccal.
Az eltűntek megkerültek, a bénák táncoltak, a vakok az ellenőrök minden mozdulatára bólintottak, az inaszakadtak pedig ágyaikból díszkaput ácsoltak, ahová a tegnapi reszketősök üdvözlő szöveget írtak, arany betűkkel.
Így az ellenőrök hamarosan megállapították, hogy a megyei kanálgyártó vállalat lelkesen fejlődik és nem különbözik a megye többi munkahelyétől.
Legfönnebb a díszkapuhoz használtak a szükségesnél több politúrozott deszkát.
A dolgot nem azért teszem szóvá, mert különös. Vannak ennél különösebb jelenségek is.
Egyszer egy ellenőr megkérdezett: miért van minden igazgatói várószobában törpepapagáj?
A kérdés először meghökkentett; ha nem egy komoly ellenőr teszi föl, úgy a gondolkodás zavarára gyanakodhattam volna.
– Szereti maga a törpepapagájt? – érdeklődtem.
Mire az ellenőr szeme csillogni kezdett.
– Igen! – kiáltotta – nagyon szeretem a törpepapagájt! Nekem is van otthon.
– Íme – mondtam – ezért talál az igazgatói várószobákban törpepapagájt. Ha a halakat szeretné, akváriumot pillanthatna meg, ellenőrzés közben.
– És ha most mennék, akkor is találnék? – érdeklődött.
– Természetesen – mondtam –, mert amíg odajutna, addig szereznének...
Valószínűnek tartom, hogy körútjai során, ellenőrzés közben, mindig ugyanazzal a madárral találkozott. Mert távozása után a madarat átküldték a következő vállalathoz, onnan pedig tovább. A törpepapagáj órákkal előbb érkezett, mint az ellenőr, és pár perccel későbben távozott, de gyorsan, hogy körúton levő szárnyatlan barátját megelőzze.
Az ember ugyanis azt látja, ami van. De az ellenőr gyakran azt látja, amire vágyik.
Lelkiismeretes munkát, mosolyt, udvariasságot, rendet, a törvények betartását.
A törpepapagáj-kedvelő ellenőr mindenütt törpepapagájt talál, de ha a fülesbaglyot szereti, akkor a folyosón reábukkan a fülesbagolyra.
S attól kezdve mindén folyosón ül a számára fülesbagoly, váratlanul és meghatóan.
Mindez nem látomás: mert az ellenőr vágyálma valósággal jelen van. A jövő-menők is látják; ebből tudják, hogy ellenőrzés folyik. Ha eltűnik a fülesbagoly, akkor befejeződött az ellenőrzés. Az ellenőr viszont a fülesbagoly jelenlétéből tudja, hogy rend van.
Nem beszélünk határesetekről, amikor az ellenőr vágyait a vállalat nem fogja fel
Hallottam ilyesmit is: violaszagot permeteztek a termekbe, mert valami híreket összecseréltek.
A kantinban – hibás értesülés alapján – pulykahúst adtak. Az ellenőr egyfolytában tüszkölt, és mikor meglátta a húst, elfogta a pulykaméreg.
– Nekem ezt ne adják be – kiabálta – ne traktáljanak ilyesmivel!
Valószínűleg szilvásgombócot szeretett volna, de nem mondta meg világosan.
A violaszaggal meg a pulykahússal az intézmény mindent elrontott.
Az ellenőr mérgesen vizsgálta a könyveket, és végül valami horribilis hiányt talált.
... Ha a kantinhan szilvásgombócot készítenek, ezt a szerencsétlenséget talán elkerülték volna
--
Kérdések és válaszok
Rokonaim, barátaim sajnos igen kezdetlegesen vannak megszervezve. Az ország különböző helyein laknak, a munka mezejének más-más szögleteiben ásnak, vetnek, gyomlálnak és kaszálnak. Nem ritka az az eset sem, hogy egyik barátom elültet húsz tő salátát a munka mezején, azután jön a másik barátom – és a nemes kezdeményezésről mit sem tudva – a zöld palántákat kigyomlálja...
Ez a lelkes de kissé anarchikus közösség ott tart, hogy tagjai sem ismerik egymást. Mazsola Ernő barátom például nem is sejti, ki lehet a keresztapám nagyobbik fia.
Dudás Daninak fogalma sincs Flótás Flórián létezéséről, holott Flórián nem más, mint: Kucug Balázs sógora!
Ez a kicsi, de annál megfoghatatlanabb közösség viszont év elején – egymástól függetlenül – körlevelekkel keres föl, beszámolókat kér és eredményeim, megvalósításaim, céljaim, autóim, kalandjaim és szőnyegeim felöl érdeklődik.
Az ellentmondó átiratok a legkülönbözőbb kérdéseket tartalmazzák; az egyik rubrika kérdése például az, hogy miért gyűjtök tücsköt és bogarat, míg a másik rubrikába bé kell írnom: miért nem gyűjtök inkább tücsköt és bogarat.
A körlevelek áttanulmányozása után reájöttem, hogy sürgősen egységesítenem kell a kérdéseket, és a válasszal együtt a világ tudomására kell hoznom őket.
Ezért a kapumra kiakasztottam egy táblácskát, hogy a ház „leltár miatt zárva" van, majd hozzákezdtem az immár egységes kérdőív kitöltéséhez.
Az első kérdés –melyet egyik nagynéném tett föl – az iránt érdeklődött; miért nem írok ? Ezt a rubrikát így töltöttem ki: az írásban – írásaim akadályoznak. És ha nem írnék, bizonyára azonnal tudnék írni; legalábbis ez a benyomásom.
A továbbiakban csak a kérdést és a feleletet közlöm – ugyanis nincs időm hosszadalmaskodásra, mert elvállaltam egy absztrakt vers sürgős elolvasását és megfejtését.
2) Mit írok? Ezt-azt; ami van. Néha szatírát is, olyan emberekről, akik a kritikusok véleménye szerint nincsenek, ebben a kigúnyolt egyének is tökéletesen egyetértenek a bírálókkal.
3) Mennyit keresek az írásaimmal évi átlagban?Kilencmillióhatszázhetvenötezer kétszáznegyvennégy és fél polturát. (A számot természetesen kapásból írtam, de egy főkönyvelő tanácsa alapján. Az összeget – a főkönyvelő szerint – a végén lévő félpoltura teszi valószínűvé. Felét ugyanis senkise szokott lódítani).
4) Van-e villája? Eszcájg villám van, tizenegyegész és háromnegyed darab. Lakóvillám nincs: egy kastélyt tartok fönn, egy fél kísértettel, aki nappal novellaíró, éjfélkor pedig nálam kísért, félnormával.
5) Hány öltönye van? A kísértetnek – lévén félnormás – egy fél lepedője van. Nekem húsz egész négytized öltönyöm van, a nálam lévő királyi palástokat nem számítva.
6) Milyen villamos berendezéseket használ? Trolibuszt.
7) Mit olvasott legutoljára? Tojásokat. Húszat adtak, de olvasás után csak tizenkilencnek bizonyult.
8) Meg volt-e vele elégedve? Egyáltalán nem. Emberi mivoltomból kivetkőzve veszekedtem az elárusítóval.
9) Érezte-e, hogy az olvasás révén ön gazdagodik? Sajnos, gazdagabb nem lettem, de közelebb jutottam az igazsághoz.
10) Fogyaszt-e alkoholt? Nem fogyasztom, hanem iszom. De aközben az alkohol nem fogy, mert pillanatok alatt újabb és több üveget raknak a polcokra.
11) Helyesli-e az alkohol fogyasztást ? Nem helyeslem. De az előbbiek után teljességgel lehetetlennek tartom, hogy elfogyjon.
12) Szereti-e a természetet? Igen. Állandóan hangsúlyozom, hogy imádom fölötteseim természetét.
13) Ismeri-e, és elmegy-e oda pihenni? Egyáltalán nem ismerem: számomra ezek a kiszámíthatatlan rejtelmek. Pihenni egy ízben próbáltam a közelben: mégpedig úgy, hogy végigfeküdtem az íróasztalon és elaludtam. Mire bejött az aligazgató, patáliát csapott és azt kiabálta: én még nem tudom, milyen az ő természete.
14) Védi-e ön a ritka növényeket, állatokat, madarakat? Állandóan védem, de hiába. Mert vagy nincs kivel szemben védeni, vagy úgyis kipusztítják a ritka növényeket, állatokat, madarakat. S ha eközben is védem őket, ráadásul eltángálnak.
15) Járt-e ön barlangban? Jártam: a Sanepidnél, a Lakás-karbantartási vállalatnál, a magnetofon javító kisipari szövetkezetnél és absztrakt kép-kiállításon. Az utóbbi barlangban annyira eltévedtem, hogy egy lilára mázgált bádogon át akartam kibújni.
16) Van-e turista fölszerelése? Turista fölszereléseim a következők: turista notesz, turista naptár, turista kávéfőző, turista kávépótló, turista kolbász, turista ágy, turista hálóing, turista tanácsadó elalvás előttre, valamint egy képes levelezőlap (Koppenhágából).
17) Használ-e alpinista kötelet? Használok, ruhaszárításra. Úgy döntöttem, hogy a tízezredik kérdőív kitöltése előtt oldom le a kötelet és használom tragikusabb célokra...
18) Mi volt ön 1961 január másodikán? Elsején – valószínűleg – a korhely leves után is forgott velem a világ. De másodikán már: ember voltam.
19) Mi volt ön 1961 január harmadikán? Szintén ember, de feltehetően egy nappal idősebb.
20) Mi az ön vagyoni állapota ? Tudomásom szerint egy országgal rendelkezem, de ezen a réven, mint ember állampolgár igényt tartok az egész világmindenségre.
21) Ön mivel szórakozik? Kérdőívek pontos és lelkiismeretes kitöltésével szoktam szórakozni, de ez a nemes szenvedély éveim múlásával mindinkább veszít érdekességéből, sőt lassan aláaknázza egészségemet. A végső esetre – a tízezredikre – tartogatom a fönt kifeszített és említett kötelet. Egyébként jelen kérdőív előtt már hétezerötszáznegyvennégy és fél kérdőívet töltöttem ki. Úgy vélem, ennek abbahagyása: a hosszú élet titka. Azt is tudom, hogy ismerőseim, barátaim nálam sokkal hanyagabbul, pontatlanabbul, tévesebben vagy hamisabban szokták elvégezni ezt a műveletet.
A fentiekért az erkölcsi felelősség teljes súlyát vállalja. Bajor Andor, 1968
Szabadság (Kolozsvár)

Megújult a Krónika honlapja
A Krónika honlapja május 2-ától új külsővel jelenik meg. Szűk tizenegy hónappal azután hajtottuk végre ezt a formaváltást, hogy nyomtatott napilapunk is kisebb arculatátalakításon ment keresztül.
Akárcsak az akkorinak, a mostani megújulásnak is az a lényege, hogy „szellősebb", látványosabb, áttekinthetőbb legyen a Krónika – ezúttal már az online felület is. Lapcsaládunk hírportáljához, a Székelyhonhoz hasonlóan immár a Krónika, illetve az Erdélyi Napló honlapja is korszerűbb, közismert kifejezéssel: mobilbarát lett, hiszen
az oldal megjelenítését mobileszközökre is optimalizálták. Jól ismert állandó rovatainkat ugyanúgy megtalálja ezentúl is az olvasó, a tartalmat pedig – amely nem feltétlenül a nyomtatott lapban megjelent cikkek tükre – igyekszünk a legérthetőbben, olvasmányosabban, élvezetesebben közzétenni. Ami viszont nem változik, hogy nekünk nem célunk a kattintásvadászat. Továbbra is kerüljük a romániai médiában manapság oly divatos, az olvasóközönség többsége által viszont bosszantónak tartott „csalicímeket", amelyekre rákattintva az olvasó úgy érzi, hogy átverték. Mi egyszerűen tájékoztatni akarunk, de mondhatnánk úgy is: egyszerűen akarunk tájékoztatni. Cikkeinkhez ugyanakkor kizárólag regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá, fűzhetnek kommentárt. Lapcsaládunknak ugyanakkor új oldala is van: a Liget. A legújabb kiadvány a könnyed, de cseppet sem komolytalan témakörök lapja, amelynek hitvallása: emberekről embereknek. A portál szerkesztői hangsúlyozzák: bár tudatában vannak annak, hogy az ilyen kiadványokat többnyire a hölgyek szeretik böngészni, biztosíthatják az urakat, hogy ők is találnak az oldalon nekik szánt olvasnivalót. Köszönjük eddigi hűségüket és figyelmüket, hasznos és kellemes időtöltést kívánunk a megújult Krónika böngészésével!
Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

Szabadon elvihető olvasnivaló a Teleki Téka bejárata előtt
Három éve Lázok Klára, a marosvásárhelyi Teleki Téka osztályvezetőjének kezdeményezésére működik az úgynevezett Szabadpolc a Teleki Téka bejáratánál, ahol szabadon elvihető könyvek várják az olvasókat, illetve azokat, akik fölöslegessé vált könyveiket szívesen átadnák másoknak.
A Könyv Nemzetközi Napja alkalmából, április 23-tól egy héten keresztül a Szabadpolc az olvasás örömére figyelmeztette a járókelőket, illetve arra a lehetőségre, hogy bárki elvihet a kihelyezett kötetekből, vagy odateheti a saját gyűjteményéből fölöslegessé váltakat. László Lóránt, a Teleki Téka könyvtárosa érdeklődésünkre elmondta, sikeres volt az Olvassunk együtt nevet viselő kezdeményezés, hiszen több száz kötet cserélt gazdát, sokan válogattak a kihelyezett magyar és román nyelvű könyvek közül, illetve tettek újakat azok helyére. Leginkább a szépirodalmi és a történelmi tematikájú művek iránt volt nagy az érdeklődés, de a művészeti albumok, természettudományi kiadványok is új tulajdonosra leltek. László Lóránt elmondta, három éve működtetik a Szabadpolcot, ahová a Teleki Tékába adományként bekerült könyvekből teszik ki azokat, amelyekre a könyvtár nem tart igényt. Leginkább családi örökségekkel szoktak a Tékához fordulni azok, akik nem tudják mit kezdjenek a megörökölt könyvekkel, vagy egy-egy költözés, lakásátalakítás során fölöslegessé vált kiadványokat adományozzák a könyvtárnak. Ezek közül a szakemberek kiválasztják azokat, amelyek a könyvtár számára fontosak, a történelmi-, társadalom-tudományi munkákat, illetve kisebb falusi-, vagy iskolai könyvtáraknak is juttatnak belőlük. Vannak, akik egy-egy címet keresve többször is benyitnak a kapun, hátha szerencséjük lesz, és valaki beviszi a sokat keresett kiadványt, mások találomra keresgélnek a könyvek között. Többnyire a rendszerváltás előtt, a hazai kiadóknál megjelent szépirodalmi műveket lehet megtalálni, világirodalmi vagy magyar klasszikusat, de arra is volt már példa, hogy valaki a Lenin összes művei sorozatot vitte be, amely rövid időn belül tulajdonost is cserélt. A könyvtárba hétfő kivételével hétköznapokon 10 és 13 óra között lehet könyvet bevinni, vagy a kitett könyvek között válogatni.
Antal Erika / Székelyhon.ro

Nagy Koppány Zsolt: Költőnek lenni rock’n roll, prózát írni pepecselés
Nagy Koppány Zsolt prózaíróval, műfordítóval, szerkesztővel beszélgetett László Noémi az Álljunk meg egy szóra című rendezvénysorozat áprilisi eseményén. Az udvarhelyi születésű író a 2000-es évek elején, Kolozsváron kezdte pályáját, ahonnan Budapestre költözött.
Nagy Koppány Zsolt első könyve 2000-ben jelent meg Arról, hogy milyen nehéz címmel az Erdélyi Híradó–Előretolt Helyőrség gondozásában Kolozsváron. László Noémi kérdésére az író kifejtette, miért is nehéz az irodalmi érvényesülés, majd számos humoros történettel alá is támasztotta kijelentését: elmesélte, hogyan vásárolja fel saját köteteit különböző könyvesboltokban, majd bukik le mindig a kasszánál, avagy hogyan tévesztette őt össze a „híres-neves kolozsvári főszerkesztő” Dragomán Györggyel. Emiatt kapta a kötet ezt a címet, amelyről az író is bevallotta, nem a legsikeresebb választás volt, de kifejezi, mennyire aggályos ember, leírja megfelelési kényszerét. A kötet kapcsán Nagy Koppány Zsolt felelevenítette, milyen volt a 2000-es évek elején Kolozsvár, és hogyan teltek mindennapjai az Erdélyi Híradó sétatéri szerkesztőségében, hogyan aludt Szőcs Géza kötetein, valamint azt is, hogy milyen számítógépes játékokat játszódtak.
László Noémi Berszán Istvánt idézve elmondta: a fiatalok mostanában ismét felfedezték a verset, és inkább verseket írnak, nem prózát. Ezzel kapcsolatban arról kérdezte Nagy Koppány Zsoltot: szerinte mit könnyebb kezdőként írni, verset vagy prózát? „Költőnek lenni rock’n roll, míg prózát írni pepecselés” – fejtette ki az író álláspontját a kérdésről. Elmondta, gyermekkorában ő is verseket írt, ám kamaszként áttért a prózára, azóta is ebben a műnemben alkot, így nem tudja, kezdőként mi az egyszerűbb. Viszont kifejtette, a prózaírás frusztráló, hisz egy vers két sorban, néhány szóban megalkot egy teljes világot, míg a prózának ugyanerre többszáz oldalban van csak lehetősége. Az író elmesélte, egyszer ő is költőnek érezhette magát, amikor a Kalligram közölte Családi pör című versét, amelyet a Viperával támadt kliensre a strici című Indexes cikk ihletett, a felező tizenkettesekben írt verset fel is olvasta a beszélgetésen. Kiderült, novellát már csak határidőre tud írni, regényeket nyomás alatt, vagy Székelyudvarhelyen, apja orvosi rendelőjében.
Nagy Koppány Zsolt az est folyamán bevallotta, szereti magát is beleírni a regényeibe, saját frusztrációja miatt. – Elég fontos szerepük van a saját figuráimnak is a könyvekben, azért, hogy elébemehessek a kritikáknak. A nagy megfelelési kényszeremben meg akarom előzni azt, hogy más szidalmazhassa a könyveket. Ezért én létrehozok mindig egy szereplőt, aki hasonlít hozzám, ő mondja ki a legdurvább véleményeket a könyvről, én meg jót röhögök a markomba, hogy kitoltam a kritikusokkal – fűzte hozzá az író.
A meghívott bevallota, Térey Jánosnak köszönhető, hogy ő, mint erdélyi író a Magvető Kiadóhoz került. Térey jóindulatának tulajdonítható az ő irodalmi szocializációja, hiszen ő mutatta be Sárközy Bencének is, aki akkor a Magvető egyik szerkesztője volt. Mint elmondta, neki mutatta be a Jozefát néhány részletét. A Jozefát úr, avagy a regénykedés című, az Alexandra kiadónál megjelent kötete mintájára, a Nagyapám tudott repülni című novelláskötetet is két ciklusra osztotta. Ez volt az első könyve, amely a Magvető gondozásában jelent meg, a kötetet be is válogatták a Magvető novellárium sorozatba, ennek célja a novella irodalmi köztudatba való visszahozása volt.
A beszélgetés végén Nagy Koppány Zsolt mesélt a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-nél betöltött mentori szerepéről. Az író szerint a tehetséggondozó indulatokat, viharokat kavart, amelyeknek egy része valósak, kiemelte azonban, nem szabad elfeledni azt sem, hogy pályakezdőket is támadnak ezáltal, olyanokat, akik első alkalommal találkoznak az irodalmi élettel, ez pedig ugyancsak kérdéses erkölcsi szempontból. Az író szerint nem erkölcstelen amit csinál, hiszen szövegekkel foglalkozik. Ugyanezt belátta a Magvető kiadó is, és képesek külöbséget tenni a szépíró Nagy Koppány Zsolt és a mentor között.
Az est zárásaként levetítették Személyi figyelő című novellájából készült, azonos című rövidfilmet, Lakatos Róbert és Bálint Arthur rendezésében.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Ami bevált és ami nem (Szent György Napok)
Számokat és visszajelzéseket is közölt Antal Árpád polgármester az idei Szent György Napok kiértékelő sajtótájékoztatóján, de hangsúlyozta, hogy véleménye ugyanannyira szubjektív, mint bárki másé, aki a városünnepen részt vett. Az elöljáró a sikerek mellett a program azon elemeit is felsorolta, amelyeken változtatni kellene.
Elsőként köszönetet mondott azoknak, akik számára az a rendezvénysorozat legjobb pillanata, amikor hétfő reggel kiürül a város: a központban lakók türelme és megértése a szórakozásra vágyók iránt megérdemli az elismerést. Megköszönte a szervezőknek, az önkormányzat belső és kívülről bevont embereinek, az önkénteseknek és különösen az egészet irányító Knop Ildikónak az „emberfeletti” munkáját, valamint azt is, hogy a park zöldövezeteit a tömegek nem taposták le: ez komoly civilizációs üzenet. Elmondta: utólag már jobban látják, hogy melyek voltak a jó és rossz döntések, és igyekeznek tanulni belőlük. Az egyik hiba a későn indult szervezés és az emiatt megcsúszott kommunikáció volt: nem sikerült az előző években megszokott ütemben közölni a program alakulását. A rendezvények számán is el kell gondolkodni: habár évek óta hallani, hogy túl sok van belőlük, nem nagyon sikerül 300 alá menni, pedig senki sem tud egyszerre több helyen megjelenni, és a közönséghiány olykor kínos helyzetek okozója; az alternatív színházi előadások nem váltak be (volt, amelyiket negyed házzal játszották), és az irodalmi találkozókat is újra kell gondolni. Akárcsak a Közösségi színpad előtti teret is, amely zsúfolt és rendetlen volt. A főszínpad jól működött, elhelyezése és az üresen hagyott főtér is bevált, ott inkább a műsoron kellene módosítani: kevesebb fellépővel és későbbi kezdettel talán jobb lenne. A polgármester szerint jó ötlet volt a lacikonyhákat kizárni a főtérről, jövőben az összes étkeztetőt a Lábas Ház elé költöztetnék. A kézművesvásárnak is új helyet keresnek, idén annak ellenére is zsúfoltnak hatott, hogy a hétvégén megtartott brassói napok elszippantottak néhány eladót. A tűzijátékot korábbra fogják beütemezni, hogy a gyermekek is örüljenek neki. A gyermekprogramokról egyébként nagyon jók a visszajelzések, a vakáció dacára minden bábszínházi előadáson tele volt a terem, a parki lovagképző is keresett volt. Kedvező a Múzeumkert megítélése is, az idén visszakerült Borudvarral együtt a békés, nyugodt időtöltést szolgálta, erre is van igény, tehát így marad – szögezte le a polgármester, végül pedig azt is elmondta: a városlakók fele 1989 előtt nőtt fel, a másik fele már egy másféle világban, és még generáción belül is sokfélék az emberek, ezért nem könnyű minden ízlést kielégítő programot szervezni; az előző években inkább a fesztiváljelleget erősítették, idén azonban családiasabbra próbálták hangolni a Szent György Napokat. A számvetéshez a főszervező Knop Ildikó adatokkal járult hozzá: a 300 rendezvényből mindössze 2 maradt el, a kulturális héten 3680 jegyet vásároltak meg, a kézművesvásárban 250 sátrat húztak fel, a rendezvényekről 37 fős kommunikációs csapat tájékoztatott, aki tehát lemaradt valamiről, az a városnapok honlapjáról vagy közösségi oldaláról még pótolhatja a kiesést. A főszínpad hátterén futó látvány nagyrészt helybeliek érdeme – csak két zenekar hozott saját képanyagot –, és a vasárnap esti sárkányos performansz is. A nyitó és a záró rendezvény is nagyon erős momentum volt, amely szépen keretbe foglalta a többit; előbbi egy nemzetközi színpadokról hozott zenei produkció volt, amelyet háromszor tapsoltak vissza (ilyen sem volt még), de azután mindvégig „pengeélen táncoltunk”, a sikerhez pedig az is hozzájárult, hogy „az idő és a tömeg is velünk tartott”. Az új arculat és logó bevált, senki sem kifogásolta, ezért ezt is megtartják.
A rendezvény költségvetését még nem összesítették, eddig annyit tudni, hogy egymillió lej körül mozog: ebben az önkormányzat és a támogató cégek hozzájárulása mellett a vásári bevételek is benne vannak.
Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Trianon 100 – avagy egy élő szindrómáról
A Magyar Tudományos Akadémia jól ismert kutatási programja, a Lendület-projektek keretében kaptak lehetőséget Ablonczy Balázs történész és kollégái, hogy öt éven át kutassák a békeszerződés századik évfordulója alkalmával a magyar kollektív mentalitásban traumaként élő és aktuálpolitikai kérdésekben még mindig jelen levő Trianon körülményeit és következményeit. Hogy mennyire kényes témáról van szó, azt jelzi Ioan Aurel Pop történésznek, akadémikusnak, a BBTE rektorának elmarasztaló nyilatkozata is, aki a román történetírást és nemzettudatot féltve reagált a Trianon 100 elnevezésű magyarországi projektre.
Az elmúlt hónapokban megszaporodott Pop-féle nacionalista megnyilvánulásokon már aligha kell meglepődnünk: ő a Román Akadémia tagja, ennélfogva érthető, hogy a vezető politikai párt ideológiáját kell követnie és a hagyományos román történetírás beidegződéseit kell ismételgetnie. Különösen most, az 1918-as egyesülés centenáriuma előtt. A román nemzet egységét már-már paranoid módon féltő, Erdély történetét újraíró és a Batthyanaeum sorsát megpecsételő püspöki testamentum egyik fordítójaként a magyar közvéleményt megbotránkoztató történész az Ablonczy-féle projektről elképesztő hangnemben nyilatkozott. Azzal vádolta a történészeket és az azt támogató magyar kormányt, hogy a projekthez tartozó angol és külföldi közleményekben Romániát „fiatal nemzetként” akarják ábrázolni, Iancu de Hunedoara személyét „elmagyarosítják” Jánosra, szándékukban áll rontani Románia hírnevét külföldön, és meggyalázzák a román kormány által hivatalosan támogatott 1918–2018-as centenáriumi ünnepségsorozatot.
A román sajtóban – nem tudni mi okból – úgy fogalmaztak, hogy Magyarországon külön bizottság („departament”) jött létre Trianon kutatására, ami tévedés. A Trianon 100 nevű Lendület kutatócsoport egy, a Magyar Tudományos Akadémia által létrehozott kiválósági projekt-sorozat egyikeként indult el, tehát nem egy bizottságról, tanszékről, „mozgalomról” vagy állami programról van szó, hanem egy tudományos kutatócsoportról, amely az European Research Council (ERC) nagy projektjeinek modelljét követve jött létre 2016-ban az MTA égisze alatt. A projektről az MTA BTK Történettudományi Intézetének honlapján az alábbi leírást találjuk: „A Trianon 100 Lendület Kutatócsoport Trianon 100 év után: kontextus, lokalitás, régió című pályázata azt a célt tűzi ki maga elé, hogy a legfrissebb történeti tudást, új tudást teremtve és a meglévőt mozgósítva rávilágítson a trianoni békeszerződés új oldalaira, megvilágítsa a döntés megszületésének egyes, eddig árnyékban hagyott vagy esetleg félreinterpretált oldalait és a 100. évfordulóra készülve olyan új, friss és érvényes műveket publikáljon, amelyekkel a szélesebb magyar közvélemény számára is orientációs pontot jelenthetnek”.
Aki ismeri Ablonczy Balázs munkásságát, tudhatja, hogy a Ioan Aurel Pop-féle szélsőjobboldali vádak és uszítás minden alapot nélkülöz. A 42 éves, de 150 közölt munkával rendelkező fiatal történész művei a történettudomány Marc Bloch-féle ápolásának és művelésének mintapéldája: forrásokra alapul és európai kontextusba helyezi a magyar történelem 20. századi eseményeit. Bizonyos művei, így legutóbbi Keletre magyar! A magyar turanizmus története című kötete vagy a Trianon-legendák című 2010-es munkája is jól jelzi: távol áll attól, hogy Trianont szubjektív módon, nacionalista propagandaként kutassa.
A Lendület-projektek európai rangú, nemzetközi kutatási eredményeken alapuló tanulmányokat igényelnek, így Ablonczyék munkája meglehetősen nehéz lesz. Egyrészt céljukként tűzték ki a magyar nagyközönség szakszerű tájékoztatását, másrészt a nemzetközi tudományos világgal és a környező országok szakértőivel való együttműködést is. Ioan Aurel Pop nyilatkozata egyrészt az akadémikusi fairplay és a tudományos munkát nem tisztelő reakció volt, amely sajnos jól mutatja a két ország közötti feszültségeket. A nagy egyesülés és Trianon centenáriuma két olyan esemény lesz, amely az amúgy is megtépázott román–magyar kapcsolatoknak valószínűleg súlyosan fog ártani, és sajnos még távolabb tolja annak a lehetőségét, hogy a román és magyar történetírás közös nevezőre jusson, és az ún. Trianon-szindrómát helyre hozza, hiszen ez a mindennapokban valójában már réges rég begyó¬gyult hegként tátong Közép-Kelet-Európa kollektív köztudatában. Reméljük, hogy mindennek ellenére a Trianon 100 nevű projekt egy lépéssel közelebb viszi a régió lakóit egy objektív, távolságtartó történelem-képhez, amelyben Trianon és következményei történelmi távlatként, nem pedig élő sebként fogja 101. esztendejét megérni.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

Párbeszéd szobrokban és grafikákban
Közös bemutatkozás
A ragyogó napsütés és a vásárhangulat ellenére péntek délután sokan voltak kíváncsiak Albert Levente és Vargha Mihály közös tárlatának a megnyitójára. Olyannyira, hogy ez alkalomból szűknek bizonyult Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központ (EMÜK) egyébként tágas kiállítóterme.
Albert Leventét a nagyközönség képzőművészként talán kevésbé ismeri, hiszen száguldozó fotóriporterként él a város köztudatában. Vargha Mihály szobrász neve pedig a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójaként is gyakran szerepel – állapította meg köszöntő beszédében Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, EMÜK-igazgató.
A két művész már több mint húsz éve együtt dolgozik, mely idő alatt nem csak barátság, hanem művészeti dialógus is kialakult közöttük. A most megnyíló kiállításon pedig éppen ennek eredménye látható – tudhattuk meg Muladi Brigitta szentendrei művészettörténésztől. Szerinte ez is hozzájárult ahhoz, hogy most különböző műfajokban, de hasonló hangnemben szólaljanak meg. Ugyanakkor művészetileg is közelítenek egymáshoz, mert a grafikus megpróbál kilépni a térbe, a szobrász viszont a felületekkel többet foglalkozik, mint ahogy ez a műfajban megszokott.
Vargha Mihály ez alkalomból látható alkotásairól a szakember úgy vélekedett, ősi rituális szobrok és eleven fatörzsek tulajdonságait ötvözik, emberi kapcsolatokat, viszonyokat, hangulatokat fejeznek ki. Albert Leventéről pedig megjegyezte, eljátszik az emberi és a kozmikus lét dimenzióival, így művei lehetnének fizikai, kémiai kísérletek dokumentációi, mikroszkopikus felvételek, apró organizmusok mozgásának vizsgálati anyagai, de akár űrszondák poétikus kozmoszfotói is.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Elsősorban vidéki iskolásoknak szóló Arany-vetélkedőt szervez az RMDSZ
Az RMDSZ Kulturális és Társadalomszervezési Főosztálya Arany János születésének kétszázadik évfordulója alkalmával szeptembertől több hónapon át tartó Aranyfesztet szervez iskolásoknak a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége partnerségével.
Hegedüs Csilla, az RMDSZ ügyvezető alelnöke a szerdai sajtótájékoztatón elmondta, hetedikes-nyolcadikos diákoknak szervezik meg a programot, külön hangsúlyt fektetve a vidéki iskolákra. „A nagyvárosi iskolák minden más nagy versenyben szerepelnek, mi pedig úgy gondoljuk, hogy itt is vannak tehetséges gyerekek” – fogalmazott Hegedüs. A programhoz csatlakozik Demény Péter, Balázs Imre József, László Noémi, Kulcsár Árpád költő, Márton Evelin író – illetve egy meglepetés-szereplő is.
A versenyre öt fős csapatok jelentkezését várják. Molnár Bea szervező elmondta, a fesztivál három nagy egységből áll. Elsősorban egy országosan meghirdetett kvízből, amelyben 48 óra alatt mutathatják meg a csapatok, mit tudnak Aranyról. Ez szeptemberben, iskolakezdés után kezdődik. A csapatoktól bemutatkozó videókat is kérnek, amely nem pontszámgyűjtéshez kell majd, hanem az ismerkedést segíti elő. Ezt követően hat nagy feladatot kapnak: Arany egy napját kell elképzeljék, azt, hogy hol kocsmázna, írná a verseit és így tovább. Ugyanakkor írniuk kell szerelmes verset egy közéleti szereplőnek, harmadik feladatkén pedig levelet kell írniuk Arany költő barátjának - egy meglepetés-személynek, akik szintén csatlakozik a programhoz.
A továbbjutó csapatok októbertől novemberig kell elkészítsék a feladványokat – mondta el a vetélkedő másik szervezője, Újvári Dorottya. Például el kell játsszák Arany egy versét, amely a közösségi médiára is felkerül. A videó pontozása lájkversenyt jelent tulajdonképpen – hangzott el.
Novemberben egy másik feladatot is be kell küldeni: Arany egyik karakteréről kell karikatúrát készíteniük a csapatoknak, tetszőleges módszerrel. A döntő december 8-9. között zajlik majd Kolozsváron, 10-én pedig Aranygála lesz, ahol a továbbjutók találkozhatnak a zsűrivel. A felkért költők workshopokat, kreativitás-gyakorlatokat is tartanak a csapatoknak. Az elkészült videókat is bemutatják az eseményen, ahol látható lesz majd egy kiállítás is.
„Az Aranyfeszttel visszahozzuk a köztudatba, hogy ki is Arany János, miért tartjuk őt fontosnak. A több megyéből érkező csapatok megtanulják azt, hogy lehet kritizálni az irodalmat, újra lehet gondolni a saját meglátásunk alapján, és azt is, hogy mennyire fontos, hogy nekünk saját erdélyi magyar értékeink legyenek" – fogalmazott Hegedüs Csilla.
Kustán Magyari Attila / maszol.ro

Az EU-nak oda kell figyelnie az őshonos kisebbségekre is
A Minority SafePack európai polgári kezdeményezés több szempontból is fontos számunkra. A FUEN tagszervezetei arról a szolidaritásról tettek és tesznek tanúbizonyságot, amely nélkül az európai őshonos kisebbségek közösségként nem lehetnek sikeresek az európai politika közterein. Ugyanakkor a Minority SafePack nemcsak a mi ügyünk, hanem a többség ügye is. Mi, kezdeményezők valami pluszt szeretnénk hozzáadni a kontinens népeinek jövőjéhez, olyan értékeket kívánunk a középpontba helyezni, amelyek minden demokratikus és szabadságszerető közösség életét vezérlik: a jogállamiságot, a törvénytiszteletet és az emberi, közösségi jogokat. Párbeszédet javasoltunk, és ezt a párbeszédet, úgy érezzük, hogy elfogadta az Európai Bizottság, amikor regisztrálta kezdeményezésünket – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök ma Brüsszelben, ahol az Európai Parlament elnökének fővédnökségével tart konferenciát a FUEN.
Az Európai Parlament elnöke, Antonio Tajani fővédnökségével tartott konferenciát május 3-4-én a FUEN Brüsszelben. A Hit the Road – a Minority Safepack európai polgári kezdeményezés (MSPI) és az Európai Parlament című konferencia házigazdái Winkler Gyula és Sógor Csaba, az RMDSZ EP-képviselői voltak.
Kelemen Hunor tegnapi előadásában rámutatott: az Európai Unióról (EU) még a bírálói is elismerik, hogy a kontinens elmúlt évszázadának egyik legsikeresebb politikai projektje, amely békét, stabilitást és viszonylagos jólétet biztosít polgárainak. Működését a kölcsönös tiszteletre és szolidaritásra alapozza, értéknek tekinti a nyelvi, etnikai és vallási sokszínűséget – fejtette ki az RMDSZ elnöke.
„Mi, a romániai magyar nemzeti közösség, az unió legnagyobb őshonos kisebbsége közel száz esztendeje küzdünk azért, amit minden kisebbségi egyén és közösség értéknek tart: megőrizni és továbbadni nemzeti identitásunkat, biztonságban élni szülőföldünkön. Úgy véljük, hogy az EU nem lehet megosztott, nem maradhat szétszakított állapotban, egységessé kell válnia az őshonos kisebbségek jogainak érvényesítése tekintetében is” – idézte az RMDSZ hírlevele Kelemen Hunort. Szerinte az EU erősebb, sikeresebb, versenyképesebb és stabilabb lesz akkor, ha odafigyel a 60 milliós, „egy nagyobb országnyi” őshonos kisebbséghez tartozó polgárára.
Az őshonos nemzeti kisebbségek fontos eredményeként nevezte meg azt, hogy a luxemburgi bíróság a Minority SafePack kezdeményező bizottságának adott igazat az Európai Bizottsággal folytatott vitában. Úgy véli, hogy legalább ennyire fontos előrelépés az is, hogy a bizottság tárgyalásra hívta a kezdeményezőket, illetve hogy bejegyezte a Minority SafePacket.
„Tulajdonképpen azokat a törvényes kereteket, amelyeket a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején Románia európai uniós és NATO-s csatlakozása előtt sikerült kialakítani, hatósági és igazságszolgáltatási eszközökkel megváltoztatják, átértelmezik. Korlátozzák az anyanyelv-használatot, azt, ami az identitásunk megerősítésének egyik legfőbb eleme” – részletezte beszédében.
Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériumának legutóbbi országjelentése pontszerűen sorolja fel, hogy az emberi jogokat, a kisebbségi jogokat, a vallásszabadság gyakorlásának a jogát milyen módon és hol sérti Románia. Kelemen úgy tartja: nagyon fontos, hogy több év után az Egyesült Államok ismét figyel a kisebbségi közösségekre.
Romániában a magyar közösség tagjai közül azokat érinti a leginkább az asszimiláció, amelyek nagyon kis létszámban élnek a többséggel együtt, azaz a szórványt – vázolta fel Kelemen Hunor. Az RMDSZ az elmúlt két évtizedben a tömbben, az interetnikus környezetben és a szórványban élő magyar közösségek helyzeteire sajátos megoldásokat keresett, amelyek intézményes kereteket jelentenek a magyar emberek identitásának megőrzéséhez és megerősítéséhez. Szabadság (Kolozsvár)

Új esélyben reménykedik az Apáczai-gimnázium
Jövő tanévtől még nem indítható be önálló osztályként a kolozsvári Apáczai Csere János Gimnázium képzőművészeti 5. osztálya, de a jövőben mindenképp újraindítják a nagy múltú művészeti képzést a tanintézetben.
Vörös Alpár igazgató a Krónikának elmondta: erre az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) határozata is reményt ad, melyben a testület elmarasztalta a Kolozs megyei tanfelügyelőséget. A diszkriminációellenes tanács a Maszol hírportál beszámolója szerint múlt héten döntött az ügyben, és megrovásban részesítette az intézményt, mivel az korábban nem engedélyezte, hogy a gimnáziumban 16 fős képzőművészeti ötödik osztály induljon a jelenlegi tanévben. A hírportál szerint a testület múlt heti határozatában azt javasolja a tanfelügyelőségnek, hogy a jövőben közelítsen másként a magyar oktatás kérdéséhez, különben pénzbírságra számíthat. Vörös Alpár igazgató úgy véli, ez a jövőre nézve nagyon fontos eleme a döntésnek. Nagy nyereségnek látjuk, hogy van egy határozat, melynek értelmében a jövőre vonatkozóan kapott egy esélyt a képzőművészeti osztály, és már nincs feltétlenül a tanfelügyelőség kénye-kedvének kitéve” – értékelte lapunknak az iskolaigazgató. Elmondta, a testület határozata alapján jogászokkal is megvizsgálják, mennyire van jogi alapja annak, hogy változás történjen a be nem indult képzőművészeti osztállyal kapcsolatban. Az önálló képzőművészeti 5. osztály beindítására a jövő tanévben sincs lehetőség, ezt ugyanis a gyermeklétszám nem teszi lehetővé, de a művészeti képzés a 2017–2018-as tanévben is biztosított lesz a tanintézetben, magyarázta az igazgató. Mint mondta, a művészeti képzést jövő tanévben délutáni programos osztályként hagyták jóvá, ahogy a zeneiskola esetében is működik. „Van lehetőség arra, hogy bárki a városból, más iskolából beiratkozzék” – ismertette a rendszeres délutáni tevékenységeket feltételező képzés mikéntjét Vörös Alpár. Az igazgató úgy véli, lesz elegendő érdeklődő, hiszen a képzőművészeti osztály igénylésekor megvolt az induláshoz szükséges létszám. Hangsúlyozta, a délutáni képzés csak jövő tanévre vonatkozik, a következő tanévekben a diáklétszám alakulása már lehetőséget teremt arra, hogy önálló 5. osztályként indulhasson képzőművészeti osztály, amit kérni is fognak majd a Kolozs megyei tanfelügyelőségtől.
Török Zoltán Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes a Krónikának úgy nyilatkozott, az intézmény szerdán kapott egy átiratot a diszkriminációellenes tanácstól, ebben azonban szó sincs arról, hogy elmarasztalnák az intézményt. Mint mondta, pár sorban csupán arról tájékoztat a testület, hogy május 30-án Kolozsvárra látogat egy bizottságuk az ügyben, és kérik, álljanak a rendelkezésükre. A tanfelügyelőséget eddig nem kereste meg a testület a szülők panasza kapcsán, mondta Török, holott hivatalos adataik vannak, amelyek alapján az elutasító döntés született. Tőlünk még eddig senki semmit nem kért, kíváncsi vagyok, hogyan viszonyulnak az egészhez, miután meglátják, hogy mi van” – jelentette ki a főtanfelügyelő-helyettes. Úgy vélte, a beszélgetésen a CNCD is ismerteti meglátásait, illetve a tanfelügyelőség is bemutathatja álláspontját és lehetőségeit. Az intézményt 26 apáczais szülő, illetve a számukra jogi tanácsadást biztosító Jogvédő Csoport az Identitás Szabadságáért (AGFI) panaszolta be januárban a testületnél. Mint arról beszámoltunk, a kolozsvári Apáczai-gimnázium még a 2016–17-es tanév előtt kérte egy újabb, képzőművészeti 5. osztály indítását a tanfelügyelőségtől, de az elutasította a kérést. A szülők szerint indokolatlanul, hiszen az oktatási törvény szerint 12 tanulóval is lehet osztályt indítani, amire idén Kolozsváron több román iskolában is volt példa.
Ötven magyar civil szervezet az Apáczai mellett
Ötven kolozsvári magyar civil szervezet fogalmazott meg közös állásfoglalást az Apáczai Csere János Elméleti Gimnázium művészeti tagozatának védelmében a Kincses Kolozsvár Egyesület kezdeményezésére.
Pap Melinda/ Krónika (Kolozsvár)