Ezzel magyarázza az RMDSZ jó szereplését Barna Gergő szociológus
A parlamenti választások másnapján Barna Gergő szociológussal kerestük a magyarázatot a várakozásokat meghaladó magyar részvételre és az ebből adódó jó RMDSZ-eredményre. 
- Volt-e még a romániai parlamenti választások történetében olyan, hogy a magyar lakosság szavazási kedve meghaladta a románokét?
- 2004 óta biztosan nem volt erre példa parlamenti választásokon. Az európai parlamenti választások alkalmával, 2007-ben és 2009-ben is jelentősen felette volt a magyar részvétel a románnak, 2014-ben nagyjából hasonló arányú volt.  Nagy valószínűséggel a ’90-es évek elején – 1990, 1992 és 1996 – hasonló lehetett a helyzet a mostanihoz, de nincsenek olyan típusú választási adataink, amik ezt a megállapítást alátámasztanák.  Viszont az RMDSZ akkori eredményéből kiindulva ez valószínűsíthető.
- Mi lehet a magyarázata annak, hogy ez a csökkenő tendencia megfordult?
- Több oka is van. Az egyik fontos tényező, hogy a román részvétel abszolút értékben alacsony volt. Nem mozdult meg a román jobboldal, szerintem ez az egyik kulcsa annak, hogy a magyar arány magasabb lett.
A másik tényező pedig mindenképpen a magyar szereplésben keresendő. Itt elsősorban a konszenzusra gondolok, ami kialakult az erdélyi magyar politikai szereplők között. Ez jelenti az RMDSZ-MPP megegyezést és azt is, hogy az EMNP végül nem indult a választásokon. Ez két szempontból fontos: egyrészt ott volt az összefogás, másrészt pedig elmaradt a konfrontáció, ami  jótékony hatással volt a részvételre; a magyar-magyar harc általában demobilizálja a választókat. Ugyanebbe a regiszterbe tartozik a konszenzus a magyarországi pártokkal, elsősorban a magyar kormánypárttal, a Fidesszel. Ez nagyon jelentős felhajtó erőt jelentett a magyar szavazók mozgósításában. És nyilván azt sem hagyhatjuk ki, hogy az RMDSZ-MPP kampánya a román pártokéhoz képest kiemelkedően jó volt. Jól voltak körvonalazva a témák, elég egyértelműek voltak az üzenetek, és mindez hozzájárult ahhoz, hogy ilyen jó legyen a részvétel.  
- Voltak olyan erdélyi megyék, például Hargita, Bihar és Szilágy, amelyek jobban teljesítettek, az országos átlag fölé nőttek.  
- Nem volt olyan nagyon kiugró, a felsorolt megyék is a 2008-as részvételeket hozzák. Talán éppen a magasabb magyar részvétel miatt ugrottak ki a többihez képest.
- Miért volt ennyire jelentős a különbség (több mint 6 százalék) a Hargita és a Kovászna megyei részvétel között?
- Háromszéken olyan szempontból különleges helyzet, hogy ott krónikusnak nevezhető a magyar demobilizáltság.
- Ezt hogy értsük?
- Nagyon mély pontról jön Kovászna megye, ott volt a legnagyobb az egymásnak feszülés az RMDSZ és a kihívói között már akár 2004-től kezdődően, ami tovább fokozódott 2008-ban és 2012-ben. Ezzel szemben Hargita megye, ezen belül Csíkszék, vagy Szilágyság mindig elől járt a magyar mobilizáltságban.  Érdemes lesz majd megfigyelni, hogy megyén belül, településekre lebontva milyenek lesznek az adatok. Kovászna megyében elég jelentős a románság aránya, nem kizárt, hogy ők húzták le a megyei részvételi arányokat.
- Először történt meg az, hogy városon körülbelül 1 millióval több szavazat született, mint vidéken, miközben Románia lakosságának több mint fele még mindig vidéken él. Ez hogyan fordulhatott elő?
- Nehéz ezt az adatot értelmezni, mert miközben a lakosság zöme még mindig falun él, addig a szavazatra jogosultak 60-40 arányban oszlanak meg a város javára.
- Ez hogyan lehetséges?
- Ennek az lehet az egyik magyarázata, hogy falun jobban tudják követni azt, hogy ki hol lakik, ki kerül a választói névjegyzékbe. Nem kizárt, hogy ott pontosabban tudják ezt regisztrálni, mert városon lehetetlen a külföldön tartózkodókat ilyen szinten „belőni”.
- Ehhez kapcsolódik az utolsó kérdésem. A PSD hagyományos szavazótábora vidéken van, és annak ellenére aratott fölényes győzelmet, hogy most inkább a város ment el szavazni. Nem lát-e ebben egy bizonyos ellentmondást?
- Vannak feltételezéseim, de még nem ellenőriztük le. Ehhez kellenének a településekre lebontott adatok.
Moldován Árpád Zsolt maszol.ro

Romániai választások - Kutatóintézeti igazgató: az összefogásnak és a fiatalításnak is köszönhető az RMDSZ jó eredménye
Budapest, 2016. december 12., hétfő (MTI) - A Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója szerint az RMDSZ jó eredménye a romániai választásokon a Magyar Polgári Párttal történő összefogás mellett a fiatalításnak és annak is köszönhető, hogy számos konkrétumot fogalmaztak meg kampányukban.
Kántor Zoltán az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottsága előtt hétfőn az előző napi voksolás eredményeit értékelve kiemelte, hogy nemcsak általános szlogeneket lehetett hallani, hanem oktatási, nyelvhasználati jogokról, gazdasági fejlesztésekről, autópálya-építésről is szó esett.
Ugyanakkor a magyarellenes lépések is mobilizálták a magyarságot, ez is közrejátszott a jó eredményben, az elért 6,2-6,3 százalékban - mutatott rá. Kitért Magyarország és a magyar média támogatására is.
Illyés Gergely, a kutatóintézet munkatársa kiemelte, hogy az előző választási rendszer bizonytalan és kiszámíthatatlan volt, a mostani voksolásra ugyanakkor visszatértek a listás, arányos rendszerhez. Az új választási törvény jóval kiszámíthatóbb - vélte.
Az elemző jelezte, csak 2008-ban volt némileg alacsonyabb a mostani 39,4 százaléknál a részvétel. Hozzátette: a hét erdélyi megyében a részvétel meghaladta a négy évvel ezelőttit, az erdélyi városok közül Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen magasabb volt, mint az országos átlag, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön némileg elmaradt.
Kántor Zoltán problémaként jelölte meg a választási hajlandóság hiányát, mint mondta, ezzel szembesülnek Felvidéken, Délvidéken is.
Illyés Gergely az eredményeket értékelve elmondta: az RMDSZ mintegy 450 ezer szavazatot szerzett, ezzel a négy évvel ezelőtti és a 2008-as eredményét is megjavította. Az RMDSZ-nek 22-23 fős parlamenti frakciója lesz és 9 szenátora, ezzel a román parlament negyedik legnagyobb képviselőcsoportjával bír majd.
Szávay István (Jobbik) kiemelte a lényegesen nagyobb szavazatszámot, ugyanakkor megjegyezte, nem volt teljes az összefogás, abból az Erdélyi Magyar Néppárt kimaradt. Ezzel szerinte a Fidesz azt a politikai tömörülést hagyta magára, amelyiket lényegében ő hívott életre. Felvetette, hogy jó-e, ha az RMDSZ kormányra lép, hiszen a szociáldemokratáknak nincs feltétlenül szükségük a mandátumaikra. Rákérdezett, az RMDSZ képviselőinek hány százaléka "új".
Szabolcs Attila a bizottság fideszes alelnöke is felvetett, mennyire lenne ésszerű kormányzati szerepet vállalnia ebben a helyzetben az RMDSZ-nek.
Pánczél Károly (Fidesz), a testület elnöke kiemelte, hogy új, listás rendszerben zajlottak a választások, egyéni jelöltek nem voltak, gyakorlatilag hiányzott a kampány, nem lehetett nagygyűléseket tartani, utcai nagyplakátok sem voltak. A jó eredmény véleménye szerint az összefogásnak köszönhető, ha ez nincs meg, az RMDSZ valószínűleg csak az alternatív küszöbbel jutott volna be a parlamentbe. Reményének adott hangot, hogy a legalább 22 tagú parlamenti frakció elegendő erővel bír majd, hogy megakadályozzon egy olyan közigazgatási reformot, amivel a következő választásokon a magyaroknak esélyük sem lenne.
Kántor Zoltán reagálásában kiemelte: valóban indokolt a kérdés, hogy szükséges-e az RMDSZ kormányzati szerepvállalása. Szerinte nincs egyértelműen jó vagy rossz válasz, előnyök és hátrányok vannak: kormányzati pozícióból, államigazgatási szerepekből segíthetik a fejlesztéseket, ugyanakkor kormányon legitimációt is biztosíthatnak és azt jeleznék a külvilág felé, hogy rendben vannak a kisebbségi jogok.
Illyés Gergely az RMDSZ-MPP listáról elmondta, a bejutott képviselők 40 százaléka új.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a vasárnapi urnazáráskor közzétett exit poll felmérések szerint a szavazatok több mint hat százalékát szerezte meg, átlépve ezzel az ötszázalékos parlamentbe jutási küszöböt. Az RMDSZ jelöltlistáin a Magyar Polgári Párt (MPP) néhány jelöltje is helyet kapott. (MTI)

Bukovinától Tolnáig (Hadikfalvi székelyek)
„Elmondták, hogy egy hét vagy kettő, és ki kell menni Bukovinából. Apámék csináltak ládákat deszkából, és abba pakoltak. Jószágot nem volt szabad hozni, csak az ágyneműt és a felvevő ruhát. A ládákat kivitték tehervagonokba, mi személyvonatokkal jöttünk, az emberek külön, az asszonyok a gyermekekkel megint külön.” Benkő Márton akkor tizenkét esztendős volt, de azoknak a napoknak minden pillanatára emlékszik. Hetvenöt esztendővel ezelőtt hagyta el a kilencgyermekes család a bukovinai Hadikfalvát, néhány hét alatt velük együtt több mint tizenháromezer bukovinai székelyt telepített le a magyar kormány a frissen visszafoglalt Bácskába. Alig telt el három esztendő, és a székelyeknek menekülniük kellett a visszatérő szerbek elől. A telet legtöbben Zalában töltötték, 1945 márciusában a gelencei származású Bodor György kormánybiztos szervezte meg újabb letelepedésüket Tolna, Baranya és Bács-Kiskun megyében. Szenvedéseik egy apró morzsáját Benkő Márton és felesége nemrég teveli otthonukban mesélték el.
Tevel a Tolna megyei Völgység második legnagyobb települése. A Bonyhád székhelyű dunántúli járást az ezerhétszázas évek közepétől német telepesek lakták, a XIX. század végén a lakosság 85 százalékban német, ami csak a második világháborút követően változott meg. 1945-ben megkezdődött a németek kitelepítése, ekkor maradt a 2500 lakosú Tevel házainak négyötöde üresen, ezekbe a Bácskából menekülő székelyeket és a csehszlovák-magyar lakosságcsere következtében Felvidékről kitelepítetteket helyezték el. Az addigi sváb falu ekkor vált kétharmad részben magyar településsé. A közel ezernégyszáz lakost számláló Tevelt jelenleg 80 százalékban székelyek lakják. A közösségi élet két helyi civil szervezetben, az 1989-ben alakult Székely Körben és a tíz évvel később alapított Teveli Fiatalok Egyesületében nyilvánul meg. „Őseidnek szent hitéhez, nemzetednek gyökeréhez, testvér, ne légy hűtlen soha” – olvasható a 2014-ben megnyitott tájház székely kapujának feliratán. Az egykori istállóból közmunkával épített létesítményben a Székely Kör bukovinai székely népviseletet bemutató szobát rendezett be, a közösségi teremben pedig dalos estéket, találkozókat tartanak. A teveli fiatalok tánccsoportja évente közel harmincszor mutatkozik be a környék falvaiban és fesztiválokon. Részt vesznek a hagyományos bonyhádi Székely Találkozón és a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége által kétévente más-más helyszínen rendezett Bukovina Fesztiválon, amelyen a Bukovinából elszármazott lengyelek, ukránok, moldvaiak is bemutatkoznak.
A semmiből indultak
Benkő Mártonék portája olyan rendezett, mintha mindig vendéget várnának. A székely embernek sem a háza, sem az udvara nem lehet rendetlen, nem állna jól neki – mondja a házigazda, és feleségével együtt készségesen mesél az 1941-ben megkezdődött kényszervándorlásukról és teveli megtelepedésükről. Benkő Márton: Kilencen voltunk testvérek, most már sajnos csak négyen élünk, három lány és én. Az öcsém egyhetes volt, amikor Hadikfalváról elindultunk. Nehezen, de túlélte. Szabadkán le is vették a vonatról anyámat a gyermekkel, mert az öcsém megbetegedett, majd néhány nap múlva jöttek utánunk. A vagonokkal elhoztak Bajmokig, és lovas kocsikkal vittek a házakhoz, ott kijelölték, hogy ki hová kerül. Beraktak a házakba, tetszett, nem tetszett, nagyon válogatni nem lehetett. Örültünk, ha valahova el tudtunk bújni. 
A semmiből indultunk. Apám vonatvezető volt Bukovinában, de már ott leszázalékolták, mert az egyik lába megbénult. Valahol úton voltak, elakadtak a nagy télben, és akkor az egyik fele megfagyott. Az ő nyugdíjából volt egy kis pénzecskénk, azt átutalták Bácskába. Kaptunk tizenkét hold földet, vettünk egy lovacskát, és azzal a földet megműveltük. Kicsik voltunk, de mentünk, mint a fürjék, dolgoztunk. Én voltam a legnagyobb, nekem kellett a legtöbbet dolgozni, és így elmaradtam az iskolából. A kilenc testvérből ketten voltunk legények, az a kicsike, aki akkor született, és én, a többi leány volt. Tizenkét éves voltam, de már jól befogtak a munkába. 
Menekülés Bácskából
– 1944 őszén menekülni kellett, aki pedig ott maradt, azokat a szerbek mind lekaszabolták. Negyvenkettőről biztosan tudjuk, hogy legyilkolták őket, de attól sokkal többen voltak. Hallottuk, hogy összeszedték, ásattak velük egy gödröt, és aki élt, nem élt, belelökdösték őket, leöntötték mésszel. Most emlékmű áll azon a helyen.
Több tízezer magyart is érintő népirtásról van szó, amelyet jugoszláv partizánalakulatok és a szovjet Vörös Hadsereg követett el. Akiket Benkő Márton említ, ismerősei voltak, név szerint tudná sorolni legyilkolt szomszédait, ismerőseit. Az 1944–45 telén történt vérengzés után Délvidéken csak az Al-Duna mentére 1883-ban, gátépítés céljából kitelepített három székely közösség maradt meg: Székelykeve, Hertelendyfalva és Sándoregyháza. Benkő Márton szerint ezek a székelyek szívósak voltak, már szinte otthonosan éltek a dunai síkságon, míg az ő nemzedékük könnyebben eltiporható jövevény volt Bácskában, aki pedig túlélte a népirtást, annak menekülnie kellett.
– Zalai kitérővel érkeztek Tevelre. Hogyan fogadták a helyiek a nincstelen székelyeket? 
– Amikor Bácskából menekültünk, lovas kocsira raktuk a holminkat. Bonyhádvarasdnál megestéllettünk, félrehúztunk, hogy ott megaluszunk. Édesanyám kiszedte a pokrócokat, vastagabb ruhákat, betette a kocsi alá, oda mi befeküdtünk, és ott aludtunk. De hajnalra jött egy nagy eső, felemelt minket a víz. Tiszta csuromvizek voltunk. Akkor anyám, szegény, összeszedte a holmit, betette a kocsiba, és mentünk tovább gyalog a lovas kocsi után. Zala megyében töltöttük a telet, s amikor a németeket kitelepítették Tolna és Baranya megyéből, megüresedtek a falvak, és minket azoknak a helyébe tettek.
– Mári néniék családja miként élte meg a menekülést?
Benkő Mártonné Bíró Mária: Bácskában Babapusztán laktunk, onnan jöttünk Tevelre. Azt mondták, olyan helyre menjünk szállásra, ahol otthon vannak a háziak. Így tettünk. Volt egy sváb öregasszony, Rózsika néni és az unokája. 1945 tavasza volt, kellett indítani a vetést, kukoricát, krumplit, mindent. Apám azt mondta: Jöjjön, Rózsika néni, és mutassa meg, hol vannak a földjei. Meg is mutatta, így ugyanazt a földet műveltük, amely a házhoz tartozott. Hét hónapig voltunk együtt. Mi mentünk a mezőre, Rózsika néni főzött nekünk, még együtt is aludtunk. Olyan volt, mint egy nagymama. Ősszel hazajött a férje Németországból, és akkor mondta apám neki: Gyuri bácsi, maradjon itt. Volt vagy öt szoba, mehettek volna oda, ahova akarnak, de a házigazda azt mondta: Nem, Bíró bácsi. Maga kapta a házat, magának fáj, hogy ide kellett költöznie, nekem pedig azért fáj, mert én építettem. Akkor elmentek Tolnára. 
– A svábok is katolikusok voltak, és önök is. Segített-e ez az együttlétben?
Benkő Márton: Ha valami baj volt, közös volt, ha valami jó volt, közös volt. Engem 1954-ben besoroztak, háromnapos volt a kislányom, és bevittek. Tapolcán voltam a tüzéreknél, kivezényeltek egy erdőbe, és szerencsénk volt, hogy nem kaptunk tűzparancsot, mert nem volt, aki adjon. Annyi harckocsi, mint égen a csillag, szervezetlenség. Aztán Zalaszentgróton bevittek egy iskolába, körbevettek harckocsikkal. Egyszer jön Szőcs Gáspár rokonom, s mondja: Márton, visznek Oroszországba. Sírt, hogy most mi lesz, ő megszökik. Mondom neki: Azt ne csináld, lelőnek, mint egy kutyát. Aztán visszavittek Zalaegerszegre, de nem volt mit ennünk. Semmi nem volt. Akik közeli faluban laktak, elmentek, és hoztak otthonról élelmet, abból ettünk néhány napig. Akkor önfejűleg elhatároztuk, hogy hazamegyünk. Nem volt főnök senki, ki merre látott, elindult gyalog. Itthon dolgoztunk sokat a gazdaságban. Ki volt mérve a föld, azt műveltük. Inkább agyagos ez a föld, de megvoltunk. Elmentünk búcsúra a testvéremhez, komához, felültünk a lovas kocsiba, elmentünk Izménybe, Mányokra, Felsőnánára, a közelebbi községekbe, és azok is eljöttek ide, így szórakoztunk.
– Voltak-e valaha látogatóban Bukovinában?
– A bonyhádiak többször, de mi nem. Az unokánk is járt, Ágika, Hadikfalván. Mi nemrég Bácska felé jártunk, egy táblára ki volt írva Bajmok, akkorát dobbant a szívem. Amit mi ketten éltünk, az szép élet volt, de egyébként nagyon nehéz.
Akik már Tolnában születtek
„Mindig azt hittem, hogy mi igazi hadiki székelyek vagyunk, aztán kiderült, hogy az Asztalos név az Andrişan magyarosításából született. Bukovina nagyon nagy olvasztótégelye a nemzetiségeknek” – ezt Asztalos Zoltán, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnöke mondja, akinek már a szülei is Tolnában születtek. A történelem és német szakos fiatalember, aki a második egyetemnek számító jogi karon szakdolgozatot írt az 1886-os első állampolgársági törvényről, korosztályára nem feltétlenül jellemző módon nagyon sokat tud a régi dolgokról. Azt mondja, szülei sokat dolgoztak, csak nyugdíjas korukban jött el az idő, hogy utána olvassanak a történteknek, és most jönnek rá igazán, hogy milyen sok szenvedésen ment át a családjuk. „Nekem nagy szerencsém volt. 1998-ban tartottak itt, Tevelen egy székely találkozót, utána indult a tánccsoport, érettségi után én is odakerültem. A Székely Körben voltak olyan emberek, akik közül sokan sajnos már nem élnek, akik megélték a hazatelepítést, és el tudták mondani a történteket. Akik akkor csöppentünk ebbe, sok mindent hallottunk. A kisdorogi származású Csibi Krisztina volt a táncoktató, áradt belőle a múlt iránti érdeklődés, nem lehetett elmenni amellett, amit tőle hallottunk.”
Asztalos Zoltán sokáig nem értette, hogy az első hazatérési igazolvány, amely kezébe került, miért származik 1940-ből, holott a bukovinaiak kitelepítése 1941-ben történt. Megtudta, hogy nagyapja menekült a román katonaság elől, és éppen akkor voltak az első próbálkozások a magyar kormány részéről, hogy a bukovinai népcsoportot áttelepítsék, és Teleki Pál későbbi miniszterelnök fel is ajánlotta, hogy az ő Szatmár megyei birtokaira telepítsenek székelyeket, így állították ki az első hazatérési igazolványokat. Asztalos nagyapja is megkapta, és beállt magyar katonának.  Az 1941-es kitelepítésnél minden bukovinai családnak kiállítottak egy négynyelvű, fényképpel ellátott hazatérési igazolványt, azzal indultak útnak. Beleírták a családtagokat és minden fontos adatot róluk, még a szemük színét is. „Nagyon érdekes, hogyan lettek magyar állampolgárok a bukovinai székelyek. Az első állampolgársági törvény 1886-ban jelent meg, és abban szerepelt a községi illetőség, hogy melyik ország területén van a település, ahol az illető lakik, ezáltal ő annak az államnak a polgára. Az 1886/4-es törvényt a tömegesen hazatelepülők állampolgárságának szabályozására hozták, hogy magyar állampolgárok is lehessenek. Nagyon szövevényes, hogy ki hogyan lesz magyar állampolgár. Elméletileg csoportos honosítással válnak magyar állampolgárrá.”
A temetők kötnek Bukovinához
Nehéz megmondani, hogy akik Bukovinából indulva Bácskán és Zalán keresztül érkeztek a Dunántúlra, akik ősei Hadikfalva, Istensegíts, Fogadjisten, Andrásfalva, Józseffalva régi temetőiben nyugszanak, azoknak a székely embereknek hol van az otthon. A fiatalok számára egyértelmű: Tolna, Baranya és Bács-Kiskun megye falvai a szülőföldjük.
Asztalos Zoltán: Nekünk már itt van az otthon, csak a temetők kötnek Bukovinához. Ebből sok vita van időnként, hogy milyen erős még a kapocs, mennyire szeretnénk megtartani. Hadikfalva már nem az a település, amelyet otthagytak nagyszüleink. Jelenleg egy fejlődő kisváros ötezer lakossal, senki sem magyar, már a régi házak sincsenek meg. A régi temetőben a sírok nagyon rossz állapotban vannak. Próbálunk gyűjtögetni, hogy karban legyen tartva, de kérdés, miként. Egy ideig egy fiatalember évente vitt oda csoportot, rendbe rakták a sírokat, lefestegették a kő fejfákat, hogy lehessen látni, hol nyugszanak székely őseink.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvbemutató Aradon
Erdélyi Magyar Civil Évkönyv 2015
Szerte a nagyvilágban egyre több a fesztivál, nálunk is, ahol a társadalom természetes rendje még mindig nem állt be. A fesztivál-jelenség végigkíséri az emberiség történetét. Kezdetben kultikus jellegűek voltak, a mai értelemben vett első fesztiválok a kultúra és a művészet ünnepei voltak, és megjelenésük a 19. század végére, a 20. elejére tehető. Tájainkon a fesztivál egy helyi közösség ünnepe. Évente megrendezett, jellegükben hasonló vagy eltérő rendezvények sorozata. A legtöbb fesztivál előzményeként valamilyen helyi ünnepség, karnevál, ünnepi mulatság, vagyis hagyomány nevezhető meg. Fő szerepe a helyi közösség, az összetartozás tudatának az erősítése.A fesztiválok szervezői többnyire a helyhatóság (Városnapok), illetve civilszervezetek (Magyar Napok). A jelenség 25 éves nálunk, de igazi felfutása az utóbbi évtizedben történt meg.Ezért szentelte a Magyar Civilszervezetek Erdélyi Szövetsége a Magyar Napok jelenségkörének a 2015-ös Erdélyi Magyar Civil Évkönyvet. Erdély 35 jelentős fesztiválját mutatjuk be bő fotóanyaggal illusztrált tanulmányokban, illetve sajtóösszeállításban. Természetesen, minden jelentős székely település fesztiválja szerepel az évkönyvben.Az Aradi Magyar Napokat Ujj János mutatja be egy szépen illusztrált sorozatban. A kötetet szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Bodó Barna, a kötetet bemutatja Nagy István 2016. december 15-én, csütörtökön a Csiky G. Főgimnázium könyvtárában.
A Kölcsey Egyesület Nyugati Jelen (Arad)

Kommentár: a 60 százalékos távolmaradás üzenete
Vox populi, vox Dei, azaz a nép szava, az Isten szava, tartja a közismert mondás. Bár az exit poll felmérések előrevetítették, sokan nem számoltak azzal, hogy a Szociáldemokrata Párt(PSD) ennyire túlnyeri magát (mintegy 46%) a 2016. december 11-i parlamenti választásokon.
Bár a nem végleges eredményekből az tűnik ki, hogy hatpárti (PSD, PNL, USR, ALDE, RMDSZ, PMP) lehet az új törvényhozás, de a szociáldemokraták a Liberálisok és Demokraták Szövetségével (ALDE) simán alakíthatnak kormányt. Liviu Dragnea, a PSD országos elnöke a választások előtt határozottan kijelentette, hogy pártja semmiképp nem köt koalíciót az RMDSZ–szel, a szavazást követően valamelyest már finomította korábbi véleményét, s saját pártja és a szövetségese, az ALDE által kialakítandó állásponttól teszi függővé a magyar érdekképviseleti szövetséggel való kormányzati együttműködést, már amennyiben ez utóbbi is hajlandó volna erre. Persze a tudatosan visszafogott, csöpögtetett nacionalista retorika eszközeivel élő szociáldemokraták közül sokan nem szeretnének egy kormányban lenni a magyarokkal.
Már elkezdődtek a háttértárgyalások, hogy a választások fölényes nyertese, a PSD kit jelöl majd miniszterelnöknek. A párt vezetői közül többen Liviu Dragnea pártelnököt látnák szívesen a kormányfői bársonyszékben, de bírósági elítélése miatt Iohannis államfő nem biztos, hogy elfogadja az ő jelölését. Kérdés, hogy az alkotmányt és a vonatkozó jogszabályokat ki miként értelmezi, de tény, hogy nem vetne jó fényt az országra, a korrupcióellenes harcra, ha egy elítélt politikus lenne Románia új miniszterelnöke. Persze nem tudni, mennyire akarja Dragnea ezt a tisztséget, de nincsenek illúzióink a hatalomhoz való ragaszkodását illetően. Sokatmondó, hogy a PSD az ország 36 megyéjében nyerni tudott, a PNL mindössze három megyében győzött, az RMDSZ pedig négyben.
Az RMDSZ a maga mintegy 6,3 százalékával a várakozáson felül, jól teljesített, köszönhetően Orbán Viktor miniszterelnök, a magyar kormány, a FIDESZ–KDNP szövetség hathatós támogatásának, ugyanis a magyarországi politikusok kertelés nélkül elmondták, hogy gyengeséget mutatni, jelentéktelenségbe süllyedni a legrosszabb politika. Amellett, hogy keményen kampányoltak a magyar összefogás (RMDSZ+MPP) listájára való szavazásra, még az Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP) is arra ösztönözték, hogy ne vegyen részt a választásokon. Bár ezt sikerült elérnie a FIDESZ-nek, de Tőkés László, és néhányan az EMNP kemény magjából ezt kínkeservesen, fogcsikorgatva vették tudomásul, bírálva azokat a magyarországi kormánytagokat, politikusokat, akik részt vettek az RMDSZ kampányában. Egyébként Tőkés László több alkalommal is kijelentette, hogy nem szavaz az RMDSZ Bihar megyei szervezetének „korrupt listájára”, ezek szerint egy román pártra nyomta a pecsétet, vagy esetleg érvénytelenül szavazott.
Az RMDSZ mintegy 450 ezer szavazatot szerzett, ezzel a négy évvel ezelőtti és a 2008-as eredményét is megjavította, ebben az Magyar Polgári Párttal való együttműködésnek is szerepe lehet. A 2016. december 11-én elért magyar eredmény 70 ezerrel több, mint a 2012-es voksok száma, és 38 ezerrel több, mint az idei önkormányzati választásokon a megyei tanácsosi listákra leadott szavazatok száma.
Az RMDSZ–MPP-nek hálát kellene rebegnie az igen hathatósnak bizonyult magyarországi támogatásért. Az RMDSZ másik nagy húzása a magyarellenesség veszélyeire figyelmeztető kampányüzenetek, az eddig megszerzett jogok semmibe vétele. Erre bőséges táptalajt szolgáltatott az utóbbi hetek kormánypolitikája, illetve a szélsőséges, nacionalista román pártok magyarellenes kirohanásai. Az is megfigyelhető volt, hogy az RMDSZ ezúttal jól tematizálta a kampányt, jó érzékkel választotta ki az üzeneteket.
Meghozta eredményét a magyar összefogás, a jövőben erős képviselete lesz az erdélyi magyarságnak a román törvényhozásban – így reagált a román parlamenti választások eredményére Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a KDNP elnöke. A politikus kifejtette: „Ez a nagyszerű eredmény visszaigazolta, hogy a magyarság sorskérdéseiben erkölcsi parancs az összefogás, és nem engedhető meg a széthúzás”. Semjén Zsolt hozzátette: „köszönet illet minden felelősen gondolkodó, nemzetünkért, erdélyi közösségünkért cselekvő magyart, aki szavazatával hangsúlyos képviselethez juttatta képviselőinket Bukarestben”.
Elemzők szerint szerint az RMDSZ a 2000-es évek elején szerepelt ennyire jól a választásokon, így valószínűsíthető, hogy a magyar képviselet a parlamentben akkora lesz, mint a magyarok aránya Románia polgárai között.
Láthatólag sikeres volt az egységes magyar lista kampánya, már a júniusi önkormányzati választásoknál látni lehetett, hogy az RMDSZ az egyetlen olyan párt, amelyik képes megszólítani a magyarokat és aktivizálni őket. A magyar szavazók jól érezték a választás igazi tétjét, és jól megértették Orbán Viktor üzenetét is, mely szerint aki nem áll ki saját magáért, azon a többség egyszerűen átlép.
A Nemzeti Liberális Párt(PNL) katasztrofális szereplése sem meglepő, ugyanis sorozatot totojázásai, és a kétpólusú (PNL és volt PDL) vezetés miatt nem volt egy egységes, határozott kampánya. Kritikán aluli szereplésében persze az is közrejátszott, hogy a kampány előtt röviddel indított a Korrupcióellenes Ügyészség vizsgálatot Vasile Blaga társelnök ellen, aki kénytelen volt lemondani funkciójáról. Még a magát technokratának mondó Dacian Cioloş miniszterelnök sem igazán tudta kimozdítani a holtpontról a megzavarodott liberálisokat. Gyatra szerepléséhez egy karizmatikus pártelnök hiánya is hozzájárulhatott: ugyan Alina Gorghiu kétségtelenül kedves vezető volt, de ez vajmi kevés a mai romániai politikai dzsungelharcban. Szóval maga ásta meg a sírját.
Bár az előjelzések szerint a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) két számjegyű eredményre számíthatott, be kellett érnie a megtisztelő 8,50 százalékkal, mégis kitűnő teljesítményt nyújtott, ahhoz képest, hogy a választások előtt hat hónappal jegyezték be 40 alapító taggal. Valószínűleg a liberális szavazók egy része is az USR-ra szavazhatott, és magyar szavazatokat is kaphatott az inkább Bukarestben erős alakulat.
Az első parlamenti választásán induló Népi Mozgalom Pártja (PMP) is bejuthat a törvényhozásba a jelenlegi állás szerint. Traian Băsescu pártelnök máris harcos ellenzékiséget ígér a PSD-nek, ha már kormányfői ambíciói teljesítetlennek maradnak.
Mindenképpen pozitív üzenet, hogy a szélsőségesen nacionalista párt, az Egységes Románia Pártja (PRU) nem került be a törvényhozásba, erőteljes magyarellenes kampánya nem talált igazán vevőre.
Lehet a fejet a falba verni, vagy üdvrivalgásba kitörni a választási eredmények láttán, de az mindenképpen szomorú és elkeserítő, hogy 27 évvel a romániai, úgymond rendszerváltás után az állampolgárok alig valamivel több mint 39 százaléka élt jogával és vett részt a 2016. december 11-i voksoláson. A lakosság több mint 60 százaléka nem tartotta fontosnak elmenni szavazni és voksával beleszólni a politikába. Persze erre több magyarázat is lehet, de ez azt jelenti, hogy egyre kevesebb választó dönt mindannyiunk jövőjéről. A mostani az egyik legalacsonyabb részvételi arány a rendszerváltás utáni romániai választások történetében Ez egy nagyon fontos és világos üzenet kellene legyen a politikai osztálynak, amely már nem odázhatja tovább saját megújulását. Ha nem értik meg a változás szükségességét, ha továbbra is fittyet hánynak az emberek valódi elvárásainak, ha folytatódik a szavak és tettek közötti különbség, ha a politikusok csak a saját pecsenyéjüket sütögetik, akkor annak a totális apátia és bizalomvesztés lesz a velejárója. Ilyenkor pedig ki tudja, ki dönt majd helyettünk, de biztos, hogy nem Értünk!
Rais W. István erdon.ro

Lemondott Brassai Zsombor
Péter Ferenc, a Területi Állandó Tanács (TÁT) elnöke vette át keddtől az RMDSZ Maros megyei szervezetének a vezetését. Az ideiglenes elnök az egy nappal korábban lemondott Brassai Zsombort váltja.
Beigazolódott a papírforma egyik változata: a vakvágányra helyezett Brassai Zsombor önként mondott le az RMDSZ Maros megyei szervezetének vezetéséről, és nem várta meg, hogy a márciusi közgyűlésen – vagy egyesek szerint még azelőtt – menesszék elnöki tisztségéből. Péter Ferenc, Szováta volt polgármestere, a Maros megyei önkormányzat jelenlegi elnöke Kelemen Hunor szövetségi elnök megbízásából veszi át Brassai helyét.
Péter Ferenc úgy értékelte, hogy a Maros megyei szervezetnek egy egészséges belső önértékelést kell tartania, annak érdekében, hogy a választáson elért jó eredményeknek tükrében méltó módon folytathassa érdekképviseleti munkáját. Kérdésünkre, hogy megpályázná-e az elnöki széket, a megbízott vezető azt mondta, ez jelen pillanatban nem annyira tőle, mint inkább a felálló új csapattól függ. „Mi már januárban megtartanánk a tisztújító közgyűlést, akkorra majd eldől, hogy az új csapat mit szeretne. A lényeg, hogy mielőbb vessünk véget az átmeneti időszaknak” – nyilatkozta lapunknak Péter Ferenc. Az ügyvivő elnök ugyanakkor megköszönte Brassai Zsombor tevékenységét.
Az elmúlt fél év történései szinte egyértelművé tették Brassai Zsombor „kipakolását”. Feletteseinek egyáltalán nem tetszett, hogy a marosvásárhelyi összefogás szorgalmazójaként nem csak a Magyar Polgári Pártnak, az Erdélyi Magyar Néppártnak is teret próbál biztosítani. Derűlátó barátai abban bíztak, hogy a 2017 márciusában lejáró mandátumát ki tudja tölteni. Mások viszont már a helyhatósági választások utáni napokra datálták a menesztését.
Amint áprilisban beszámoltunk róla a helyhatósági választásokra összeállított összefogási listák körüli nézeteltérések miatt a marosvásárhelyi szervezetet irányító Peti András és a már akkor képviselői álmokat dédelgető Vass Levente Brassai Zsombor lemondását követelte. Az azelőtt még ádáz politikai ellenfelek, Peti és Vass azt vetették Brassai szemére, hogy „nagyvonalúan megfeledkezik az egyeztetési körökről, tájékoztatási kötelezettségéről és mindenekelőtt arról, hogy elnökként nem egy szervezet szétverése, hanem annak az összetartása lenne a feladata”. A csatabárdot elásó két fiatal politikus arra szólította fel a megyei elnököt, hogy „végre vállaljon felelősséget az általa kreált helyzetért, és lépjen vissza megyei vezetői tisztségéből, amelyben folyamatosan tanújelét teszi mélységes inkompetenciájának”. Mindkettőjük szerint Brassai politikusi tevékenysége rendkívül destruktív volt.
Brassait már két hónapja elhallgattatták
Lapunknak nyilatkozva Brassai Zsombor azzal indokolta döntését, hogy „az új irány új elnököt igényel”. Ezzel a szeptemberi rangsoroló gyűlés eredményére utalt, ahol a vártnál gyengébb eredményt ért el. A leköszönő elnök most fedte fel, hogy már az ominózus, számos és heves vitát kiváltó rangsorolás után a Területi Állandó Tanács (TAT) a jogkörei korlátozásáról döntött. Brassainak megtiltották, hogy a szövetség nevében nyilatkozzon, Tóth Sándor, Nyárádszereda polgármestere pedig lemondásra szólította fel.
„A TÁT azzal indokolta a döntését, hogy demotivált lévén, a december 11-i parlamenti választásokon nem vezetném sikerre az RMDSZ-t” – mondta el lapunknak. Kérdésünkre, hogy mindezt miért csak két hónap távlatából fedi fel, Brassai Zsombor kifejtette, hogy mind a szövetség, mind a magyarság érdeke így kívánta. A titkot a kollégái is ügyesen próbálták őrizni; a kampány utolsó napján tartott sajtótájékoztatón, amikor az elnök hollétéről érdeklődtünk, néma csend borult a teremre, az asztalnál ülő öt nyilatkozó – Kovács Levente ügyvezető elnök, Novák Zoltán, Császár Károly, Csép Andrea és Vass Levente jelöltek – közül egyik sem volt hajlandó a valós helyzetről beszélni.
Kérdésünkre, hogy miként folytatja, Brassai Zsombor arról beszélt, hogy tizenhat éves aktív politizálás után megengedi magának, hogy végre polgári, civil életet éljen.
Szucher Ervin Székelyhon.ro

Tőkés László: Romániai és szerbiai magyar vezetőknek nincs keresnivalójuk elcsatolásunk ünnepén
Szerbia nem lehet az EU része, amíg kisebbségellenes állóháborút folytat – erről Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke beszélt a DélHír szabadkai hírportálnak adott interjújában.
A romániai forradalom és rendszerváltás kiemelkedő alakját a Délvidék elcsatolásának napjának nemzeti nneppé nyilvánításáról, Vajdaság új zászlójáról, ezek romániai párhuzamairól, valamint az intézkedések magyarságra néző üzenetéről beszélgettünk.  
– Tomislav Nikolić szerb köztársasági elnök bejelentette: szeretné, ha november 25., a Délvidék Szerbiához csatolásának napja állami ünnep lenne. Romániában az azonos jelentésű december elseje már ünnepnap, ott milyen üzenetet hordoz a magyarság számára e jelképes dátum?
– Azzal kezdeném, hogy mégis nagy különbség van a két ország között, mivel nálunk, Romániában már 1990-ben nemzeti ünneppé nyilvánították december elsejét. Szerbiában pedig ezek szerint 27 évet kellett várni, amíg kísérteties hasonlósággal ugyanez megtörténjen. Ennek az üzenete még a romániainál is rosszabb, mert 27 év az EU felé haladó szerbiai úton elég kellett volna legyen a kijózanodáshoz. Mindenképpen érthetetlen, hogy ezzel a „belépővel” akar Szerbia az Európai Unióba bejutni. Az üzenet számomra egyértelmű: ami Romániának örömünnep, az a magyarság számára gyászos évforduló, és ugyanez érvényes szerbiai vonatkozásban is. Hihetetlen és elfogadhatatlan, hogy azt ünnepeltetik a románokkal és szerbekkel, hogy más országtól területet vettek el. Ráadásul úgy, hogy ezekben az országokban, tehát mind Romániában, mind Szerbiában a legnagyobb nemzeti kisebbség a magyar. Ezek szerint mi másodrangú állampolgárok vagyunk ezekben az országokban, hiszen arra sem méltatnak bennünket, hogy olyan nemzeti ünnepet válasszanak, amely szétválasztás helyett inkább egyesíthetne bennünket a többségi román vagy a szerb államalkotó néppel. 
– Romániában a politika és a magyarellenes szervezetek mennyire telepedtek rá erre az ünnepre?
– Talán még azt is elfogadhatónak találnám, hogy a lezárt múlt körébe tartozó történelmi évfordulót ünneppé nyilvánítsák, ez azonban Romániában egészen másképpen működik. A román nemzeti többség állami ünnepe az elnyomott magyarság állandó megalázására szolgál, hiszen az egész román közbeszéd és média szinte provokálja a magyarokat december 1-je táján. Ünneplésre akarnak bennünket rákényszeríteni. Számon kérik rajtunk, hogy nem ünneplünk a román többséggel együtt. A saját nemzeti érzékenységükre hivatkoznak, miközben a miénket figyelmen kívül hagyják. Erről tanúskodtak az idei sepsiszentgyörgyi vagy éppen a tavalyi kézdivásárhelyi december elsejei események, ugyanis akkor vádolták terrorizmussal az ottani székely fiatalokat. A szinte színmagyar Kézdivásárhelyen tartották meg a központi állami ünnepséget, ahová a moldvai Galacról és más román többségű városokból hoztak ünneplő sokaságot, hiszen a kézdiszéki székely közösségből bizony nem tellett volna ki az ünneplő tömeg, ezért buszokkal szállították oda a románokat. Ilyenkor külsőségeiben is és az alkalmazott jelszavakban is megnyilvánul a megalázó szándék, magyarellenes rigmusokat kiáltoznak, és miközben betiltják a székely zászlót, térképnyi nagyságú hatalmas román trikolórokat feszítenek ki, csak hogy ezzel is bosszantsák az őslakos magyarságot. Így tehát történelmi értelemben sem beszélhetünk lezárt múltról, hanem állandó politikai kurzusról, a folyamatos jelen értelmében. 
– A tartományi parlament magyar voksokkal fogadta el, hogy a Délvidék zászlaja az a lobogó legyen, amelyet 1848-ban a magyar szabadságharc ellen vonuló szerbek használtak, mindezt nem sokkal az aradi vértanúk emléknapja előtt. Most pedig szintén egy, a magyarság szempontjából sértő napot készülnek nemzeti ünnepé tenni. Az EU mennyire figyel fel ezekre a folyamatokra egy csatlakozni kívánó ország esetében? 
– Erre is találunk párhuzamot Romániában. Éppen egy-két héttel ezelőtt nyilvánította a román parlament állami hőssé Avram lancu parasztvezért, akinek a kezéhez rengeteg vér tapad. 1848/49-ben a magyar szabadságharcot hátba támadva valóságos népirtást végeztek, dúltak-raboltak-gyilkoltak  Aranyosszéken, a Erdélyi-érchegység vidékén, olyan ősi magyar városokban, mint például Nagyenyed. Számomra ugyanezt az üzenetet hordozza a szerbiai 48-as zászló és címer elfogadása. Megítélésem szerint Európában megengedhetetlen kellene, hogy legyen az ilyen történelmi állóháborúk folytatása. Európa nyilvánossága elé kellene vinni ezeket az ügyeket. Szerbia csatlakozási tárgyalásain mindenképpen fel kellene vetni ezeket az eseteket, hiszen addig nem zárhatják le a 23. Integrációs fejezetet, amíg ilyen emberi és kisebbségi jogokat sértő jelképháborút folytatnak ellenünk. 
– Miközben a magyar külügyminisztérium arra kérte a diplomatáit, ne vegyenek részt az idei december elseji ünnepeken, addig Pásztor István jelen volt az újvidéki ünnepségen, ahol az államfő bejelentette a nemzeti ünnep tervét. Ön szerint hogyan kellene hozzáállni az anyaországtól való elszakításunk nemzeti ünneppé való nyilvánításához? 
– A Máért (Magyar Állandó Értekezlet: a Kárpát-medencei magyar pártok legmagasabb szintű egyeztetési fóruma – a szerk.) múlt hét csütörtöki ülésén maga Orbán Viktor emelte ki: nagyon reméli, hogy nemcsak a magyar diplomaták nem vesznek részt Erdély elcsatolásának román nemzeti ünnepségein, hanem a magyar pártok és szervezetek képviselői is hasonlóképpen fognak tartózkodni. Sokan emlékezünk arra a hírhedt koccintásra, amelyre 2002-ben került sor a Kempinski Hotelben a két miniszterelnök, Medgyessy Péter és Adrian Năstase között. Sajnos hozzájuk csatlakoztak az RMDSZ magas rangú képviselői, mint Kelemen Attila képviselő vagy Verestóy Attila szenátor, de ugyanabban az évben a Magyar Polgári Párt vezetője, Szász Jenő – aki ma a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke – Bukarestben román trikolórral a testén ünnepelt Traian Băsescu államfővel, ami már akkor is nagy felháborodást váltott ki az erdélyi magyarok soraiban. Remélem, soha többé ilyenre nem fog sor kerülni. Tehát a megítélésem szerint sem a romániai, sem a szerbiai magyar vezetőknek nincs keresnivalójuk ilyen ünnepi rendezvényeken.
(Szabó Attila – Delhir.info, 2016. december 7.) tokeslaszlo.eu

Élet = szerelem
Nem többre és nem kevesebbre vállalkozott a teinbeli péntek esti könyvbemutató házigazdája, Szonda Szabolcs és a kötet szerzője, Dimény H. Árpád költő, mint meghatározni: mi a költészet, mi a lényege, hogyan és miért jön létre. Hogy ez mennyire sikerült, azt az esten jelen lévők mondhatják meg, akik azzal is gazdagodtak: miben különbözik (ha különbözik) a költő és a színész meztelensége.
Menetrendszerűen jött az Apatológia után Dimény H. Árpád második kötete, a Levelek a szomszéd szobába, mely az elsőből nőtt ki, annak ciklusait egészíti ki, sok vezérmotívumot továbbvive – méltatta a kötetet Szonda Szabolcs, hozzátéve, a Levelek a szomszéd szobába „vegytiszta magánéleti líra”. Valóban, egyfajta folytatása az Apatológiának a második kötet: abban édesapja képzeletbeli leveleit írta meg, ebben a saját múzsájához írottakat vetette papírra, mondta Dimény H. Árpád. Úgy véli, a versek nem is levelek, hiszen kaptak címet, hangulatuk mégis a költői levélé, „bensőséges hangneműek, ilyent csak olyannak ír az ember, aki közel áll hozzá, ezáltal olyan belső térbe engedve be az olvasót, ami már személyes”, vallotta a szerző. Hozzátette, írás közben nem húz határvonalat a személyes és az általános mondanivaló között, „amikor írhatok, akkora szabadságom van, hogy nem szab gátat, mit és hogyan írjak”, mondta. Szonda Szabolcs megfogalmazásában a már az első kötetében jelen lévő „szelíd kíméletlenség” fokozódott a második kötetben, amely „visszafogott perlekedés fennvalóval, sorssal, élettel, halállal, végzettel”. Dimény H. Árpád értelmezésében ez a folyamat valójában „őszinte kegyetlenség”, mert „ilyen vagyok magammal szemben, saját magammal vívódom, saját történeteimet írom újra, azt, ami megtörtént vagy ami megtörténhetett volna”. A régi könyvbemutatók hagyományát felelevenítve, a kötetből nem a szerző, hanem Pálffy Tibor színművész olvasott fel – kettejük közt kisebb értelmezési vita is kialakult a szó szoros értelmében vett és átvitt értelmű „meztelenségének” ügyében. Hogy a költő tárja-e fel inkább magát, amikor legbensőbb érzéseit kiadja, vagy a színész, amikor a színpadon sokadik énjét felmutatja – nyitott kérdés marad. Dimény H. Árpádnak ellenben „vallatója” kérdésére muszáj volt válaszolnia: „a legfontosabb, amit megtapasztaltam, az ember, ha nem szeret, akkor már halott”, mondta a még harmincadik évét sem betöltött költő.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kettős könyvbemutató a Bernády Házban Időtár és Penelopé
Kettős könyvbemutatónak adott otthont hétfőn délután a Bernády Ház. Sebestyén Mihály két új, a Mentor Könyvek Kiadó gondozásában megjelent könyvének ismertetésére került sor telt házas közönség jelenlétében: a szerző Marosvásárhely történeti kronológiájának sorozatzáró, Időtár V/2. című munkájáról, valamint a Penelopé ruhája című, az erdélyi zsidóság történetéről szóló tanulmánykötetéről hallhattak az érdeklődők. A megjelenteket ifj. Király István üdvözölte, sorrendben elsőként pedig az Időtárról esett szó: Sebestyén Mihályt a kötet szerkesztője, Gálfalvi Ágnes kérdezte.
– Az Időtár sorozat utolsó, állítólag befejező kötetéről van szó, a másik kettő is igencsak fontos és tartalmas kiadvány. Keresztelő vagy búcsúztató-e ez? – Erre igazából nincs jó kifejezés, az idő végtelen folyamat – válaszolta Sebestyén Mihály. – A sorozatot valahol le kellett zárni, most ezt tekintem befejező kötetnek. Általa azon adatokat pótolom, amik az előzőekből hiányoznak. A kiadó két részre tagolta a kötetet: az időhatár a 19-20. század fordulója, a záró évszám pedig 1944. A kutatások időközben sokat haladtak előre, számos új részlet kiderült. Fontosnak tartottam, hogy az első világháború éveit megosszam – azért, hogy az olvasó tudjon arról, ami száz évvel ezelőtt e városban történt. Sokak számára végzetes időszak volt ez. A második világháborút megelőző esztendők is fontosak számomra. Vakarcs Szilárd szerzett egy listát azon üzletekről, amelyeket zsidó tulajdonosaik miatt bezártak – ez a lista azért fontos, mert általa pontosan felmérhetjük, hogy hány zsidó tulajdonban lévő üzlet volt Marosvásárhelyen. – Ez egy pótkötet – ezeken az éveken már végigfutottunk, de egy csomó adat kimaradt az előző könyvekből. Az Időtár nagyon fontos része a helyi tudományos kiadványoknak. 2009-ben jelent meg az első rész, azóta megkerülhetetlenné vált a sorozat, amely Marosvásárhely és Erdély történetéről ma is használt adatokat tár fel. A kötetnek van egy nagyon hasznos bibliográfiája is, amely azt is jelzi, hogy a Sebestyén Mihály és mások által a Népújságban közölt helytörténeti cikkek mennyire fontosak: az említett bibliográfiába is bekerültek. – Számomra az volt fontos, hogy a város lakosságát arányosan szerepeltessem a kötetben. Vásárhely esetében nem lehet csak egy etnikumról beszélni. E tekintetben bőséges forrásunk van. Viszonylag örömteli, hogy megújult a kisebbségkutatás ezen iránya. Immár vannak e folyamatnak tanulmányozói Marosvásárhelytől Amerikáig. Amikor az embert egy nemzetiségre ítélik, kötelességének érzi, hogy foglalkozzon a származásával. Ma már ott tartunk, hogy az összefoglalók mellett léteznek részkutatások is, amelyek keretében újabb és újabb eredményekkel próbálkozunk, olyan adatokkal, amelyek kiegészítik a képünket arról, hogy mi is történt valójában. Ebben a kötetben, azon intézkedések mellett, amelyek egy polgári diktatúrába hajló rendszerben megszülettek, azt is megmutattam, ami a közösségen belül történt. Ami az Időtár felhasználását illeti, az a kutatóra van bízva, nem szoktam megnézni, hogy hányan idéztek tőlem. A bibliográfiával kapcsolatban pedig megjegyezném, hogy nagyon érezzük egy állandó marosvásárhelyi helytörténeti kiadvány hiányát. A Népújság a maga efemer voltában e tekintetben nem elég időtálló. Nagyszerű ugyan, hogy a lap megengedi magának, hogy publikáljon ilyen jellegű cikkeket, de ennél több kellene. Valószínűleg nincsen rá pénz, mert szerkesztő akadna. A többi megyei lapban ilyenszerű cikksorozat nincs is. A Népújság ebben élen jár.
Káli Király István a Penelopé ruhája című kötettel kapcsolatosan szólalt fel, illetve kérdezte a szerzőt. – A Penelopé ruhája című kiadvány a Nyúlgát az idő ellen című, a polcokról régen elfogyott kötet újrakiadása. Az eredeti szövegből kiemeltünk és hozzá is tettünk – így született a Penelopé ruhája című könyv. Az eredeti tanulmánykötetet Sebestyén Mihály teljesen át- szerkesztette, és e munka közben rájött, hogy a tanulmányok nem elégségesek ahhoz, hogy az olvasó rátaláljon erre a témára. Lelkiséget kell belevinni: ezért folyamodott az esszéíráshoz. Miért találtad fontosnak a kötet lelki magját adó esszésorozatot? – Amit a tanulmányokban elmesélek, az maga a puszta történelem, amelyben események, helyszínek vannak, ahol a magyar társadalom hozzáállása volt fontos számomra. Ehhez képest az, amit most hozzá- tettem, a példaszerű illusztráció. Miként látszik ez a nagy történelem abban a világban, amely számunkra fontos, hogyan tükröződik mindez az én családi múltamban? Hiszen a családtörténeti vonatkozások általában rímelnek a nagy történelemmel. Az embert, az emberi vonatkozásokat is meg akartam mutatni. Mindenkinek ott vannak ezek a történetek az életében, és ezeket le lehet írni. Ezen leírt történetek pedig Erdély történetéről fognak szólni, és ez okból igencsak számottevőek. Fontos, hogy ezen emberek emlékezete át- húzódjon a huszadik századra. A kérdés, amit a kötetben boncolgatok, leginkább azt feszegeti, hogy milyen volt az egykori erdélyi zsidóság? Nem voltak kiváló elmék, egyszerű emberek voltak, akik együtt éltek a többiekkel. A személyes történelmen keresztül kap hitelt az általános történelem, illetve a családi történelmen keresztül léphetünk be a nagy történelembe. – A kiegyezés után lehetségessé vált a zsidóság emancipációja, az a kérelme, hogy ismerjék el őket magyarnak, 1989 után pedig te mondtad: most már magyar vagyok. Mi történt Jókai és ‘89 között? – 1895-öt követően, amikor a vallás tekintetében is elismerték őket, az emancipáció jogilag sikeresnek számított. Az Osztrák-Magyar Monarchia világában szocializálódott a saját családom is, amelynek első nyomaira 1774-ben bukkantam – ekkor már itt éltek Marosvásárhely mellett, Várhegyen. A család ezen része azóta is hihetetlenül keveset mozgott. Az apám családja Galíciából jött, és a Mezőségen telepedtek le, nagyapám a földreformig bérlő volt az Ugron családnál. A földreformot követően szinte mindenét elvesztette, azóta a család nagy része Vásárhelyen él. A nagyapám szerény és viszonylag megbecsült kereskedőként élt itt, még a nevét sem írta ki az üzletre. 59 éves korában Auschwitzban halt meg, nagyanyámmal együtt. Apám orvos lett, majd Marosvásárhelyen egyetemi tanár. Büntetésből orvostörténésznek tették, ami mindig is szeretett volna lenni. Az öcsémmel együtt úgy nőttünk fel, hogy tudtuk, kik vagyunk, és számomra a magyar írás teljesen természetes volt. Elsőéves koromban kezdtem el publikálni – akkor Bodor Pál volt a Gaál Gábor Kör körvezetője. Természetes volt, hogy magyar körben, magyar emberekkel dolgozom. Ami pedig 1989-et illeti: az akkori euforikus hangulatban, december 24-én este Gálfalvi György az RMDSZ alakuló gyűlésére hívott, és kihangsúlyozta: rám van szükség. Ekkor éreztem igazán, hogy magyar vagyok. Ami pedig a kisebbségi helyzetet illeti, ennek velejárója, hogy rossz időkben van jogvesztés, jobb időkben pedig jogbővítés. Mi nem vagyunk már számottevő ki- sebbség: néprajzi kuriózummá lettünk. A Penelopé ruhájának folyamatos szövése pedig amiatt van, hogy vannak emberek, akikben nagy a sikertelenség, és ezért mindig okolnak valakit – mondta a számos, részletgazdag történetben bővelkedő beszélgetéssorán Sebestyén Mihály.
Káli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely)

Nem nyugszik bele
Románia nemzeti kincsei Moszkvában 
A román fél határozottságán múlik, hogy tárgyalásra tudja-e bírni az orosz felet a román nemzeti kincsek visszaszerzésének ügyében – jelentette ki hétfőn este Cristian Diaconescu volt román külügyminiszter a Románia nemzeti kincsei Moszkvában, Egy százéves történelem leltára című könyv bemutatóján, írja az Agerpres.
„Attól függ, hogy mennyire vagyunk határozottak, hogy az orosz felet tárgyalásra bírjuk. Ha mi arra várunk, hogy az oroszok kezdeményezzenek... 100 év nem volt elegendő”, mondta Cristian Diaconescu a Humanitas könyvesboltban. Szerinte az orosz fél „formalizálta ezt a történetet”. „Ma van egy kétoldalú megállapodásunk... Ez azonban csak akkor ér valamit, ha van megfelelő számú, jól felkészült román szakember, aki képes ezt a hídfőállást kihasználni. Tőlünk ennyire telt, de nagy szeretettel kérem azokat, akik ennél többre képesek, hogy jöjjenek, és csinálják ezt nálunk sokkal jobban”, tette hozz a román diplomácia volt vezetője.
Cristian Diaconescu szerint a Románia nemzeti kincsei Moszkvában, Egy százéves történelem leltára című könyv az egyetlen olyan kötet, amely összegyűjt mindent, amit erről a témáról mondtak és leírtak. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A hazugság hálójában
Kovásznán is bemutatták A hajótöröttet 
Hétfőn a kovásznai Városi Művelődési Ház Ignácz Rózsa Termében, az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub szervezésében mutatták be Gazda József A hajótörött című regényét, amely egy olyan korszakot ábrázol, amelyben a kisebbségben élő magyarokra kettős bilincs szorul: a többségi elnyomásé és a kommunizmus szörnyeszméjéé.
Gazda legújabb regénye októberben jelent meg Magyarországon, az 1956-os szabadságharc 60. évfordulója előtt. Az első háromszéki bemutatója Sepsiszentgyörgyön volt. 
Kovásznán A hazugság hálójában című rendezvény házigazdája, Szabó Etelka köszöntötte az írót és Tulit Ilona nyugdíjas magyartanárt, aki a bemutatandó regény kapcsán beszélgetett a szerzővel. 
– A hajótörött és A hazugság hálójában címek összeillenek, mert Gazda József sokévi töprengéseinek következtetése, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, és ez a tulajdonképpeni háló, a hazugságé, mely lehet általunk szőtt, vagy olyan, amit mások hajítottak ránk. Írói munkásságnak kiemelt témája a magyar nemzet viszontagságos, mégis felemelő sorstörténete – fejtette ki Tulit, hozzátéve, ebbe a szerzői vonulatba illeszkedik Gazda legújabb regénye is, amely 1956-ban, még a magyar szabadságharc előtti hónapokban játszódik a kor Romániájában. 
A regény eseménysora 1956 júliusában, egy erdélyi kisvárosban indul, és október 23-án, a remény fényének felragyogásával zárul. A megidézett 90 napnyi elbeszélt időbe fél évszázad szörnyű történései tömörülnek. Az író Vágó György sorsán keresztül jeleníti meg ezt az elrémítő kort, amelyet Lenin és Sztálin neve fémjelez, s amelynek az iszonyata fölött átnéz a világ. 
Tulit azon kérdésére, hogy tervez-e egy újabb regényt az ‘56-os szabadságharc utáni eseményekről, Gazda elmondta, elég sok könyvön dolgozik jelenleg, és az idő nem engedi újat alkotni. 
A közönség egyik tagja arra volt kíváncsi, hogy a regénybeli korban mennyire kellett képmutató legyen az ember, a társadalom. 
„Sajnos a kor megkövetelte, hogy ilyenek legyünk. Amolyan kettős életet éltek az emberek. Meg kellett gondolni, hogy mit mondunk, és mit cselekszünk” – adta meg a választ a szerző. 
A beszélgetés irányítója szerint Gazda József legújabb regénye igazodik a magyarság sorsának alakulását nyomon követő és bemutató életműhöz. A regény lendületes, magával ragadja az olvasót. Úgy gondolja, Gazda egységes könyvet alkotott, melyen érződik a jól kigondoltság és megmunkáltság. A szerző áldott állapotként emlegette a regény megszületésének periódusát.
Szőke Zsuzsa Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Megújul, kulturális-irodalmi központ lesz a Nyirő-villa
Visszakapja régi szépségét, jövőben már a közösséget szolgálja Nyirő József író székelyudvarhelyi háza. Nem klasszikus emlékház lesz, modern kulturális-irodalmi központként fogadja majd a látogatókat. A terveket még idén véglegesítik, a helyreállításhoz jövőben látnak hozzá.
Régóta dédelgetett terv megvalósításán dolgozik a Haáz Rezső Múzeum: felújítja és a közösség szolgálatába állítja a város tulajdonában, de az intézmény ügykezelésében lévő Nyirő-villát. A Haáz Rezső Múzeum másfél éve, 2014 novemberében kapta gondozásába – tanácsi határozat alapján – a korábbi évtizedekben a közüzemek (Urbana Rt.) ügyintézésében lévő, 1976 óta a Kovács házaspár szociális lakásaként szolgáló ingatlant. A múzeum igazgatója, dr. Miklós Zoltán akkor úgy nyilatkozott: a villát az egykori tulajdonosa emlékét is ápoló, kulturális-irodalmi központtá alakítva akarják megnyitni a nagyközönség előtt.
A terv megvalósulásának most jött el az ideje
– Nem egy klasszikus emlékházat hozunk létre: irodalmi múzeum lesz, ahol célirányosan koncentrálunk Nyirő munkásságára, viszont tágabbra nyitva a történetet, az ő irodalmár kortársait is be akarjuk mutatni a közönségnek. Mindezt modern technikai eszközökkel, mert egy hagyományos emlékszobára ma már oly kevesen kíváncsiak. A házban tárgyi emlékek Nyirőtől nem maradtak, jelenleg ezeknek a begyűjtésén is dolgozunk – tájékoztatott Miklós Zoltán múzeumigazgató. A tavasszal kezdődő munkálatok becsült értéke több mint 200 ezer euró. Az igazgató nem pontosította a pénzforrást, csupán annyit mondott: a polgármesteri hivataltól ígéret van arra, hogy az összeget „külső anyagi forrásból biztosítják”, és az is biztos, hogy a kivitelezést 2017-ben „le kell zongorázni.” A polgármesteri hivatal fejlesztési osztálya közölte, hogy a Nyirő-villa felújítására nincs a városkasszában elkülönített pénz, viszont Orbán Balázs önkormányzati képviselő közölte: „az önkormányzattal és a múzeum alapítványával közösen szeretnénk a magyar Országgyűlés segítségével anyaországi forrásokat biztosítani erre a célra.”
A régit az újjal hozzák összhangba
A Nyirő-villa helyreállítási tervének elkészítésével a múzeum a székelyudvarhelyi 4ZET Architects építészirodát kérte fel. A külső és belső térben is minden apró részletre kiterjedő projektet készítő csapatot Várday Zsolt műépítész koordinálja.
Véleménye szerint izgalmas kihívást jelent, hogy a múlt században, 1936–1937-ben felépült lakóházat úgy restaurálják, hogy az visszanyerje, illetve megőrizze eredeti formáját, önazonossága ne csorbuljon, ugyanakkor megfeleljen az új, modern technikai eszközök használatát is megkövetelő rendeltetésének is.
A helyreállítás a korabeli fényképes dokumentumok alapján történik, így a padlástól a fűrészelt deszkalécekig mindent visszaállítanak az eredeti állapotba. Forrásanyagban nincs hiány, hiszen Európa egyetlen napfénytetős műtermében, a Kossuth Lajos utcában lévő Kováts Fényképészet archívumában jelentős számú, Nyirő Józsefet és szombatfalvi otthonát megörökítő fotográfiát őriznek. Az építész elmondta: a felújítás előkészítésében több társtervező vesz részt, mert a tulajdonképpeni restaurálást topográfiai, földtani, építészeti felmérés, valamint szerkezeti szakvélemény előzte meg, amelyek az alaptól a tetőszerkezetig megvizsgálták és feltérképezték az épület állapotát, hogy megfelel-e a tervezett funkciónak, illetve azt, hogy milyen beavatkozásra lesz szükség.
– Nem mindegy, hogy lakóházként vagy közösségi térként szolgál egy ingatlan, mert a közösségi házak esetében a vonatkozó biztonsági előírások sokkal szigorúbbak – hangsúlyozta Várday. Hozzátette: a kutatások jó eredményt hoztak, a nyolcvanéves ház szerkezete stabil, viszont van kisebb javítanivaló rajta. A tetőszerkezetet néhány helyen meg kell erősíteni, a lepusztult külső és belső burkolatok viszont teljes felújításra szorulnak. Az épület falainak vízháztartását megrontó, a 80-as években készült vakolatot el kell távolítani, megfelelővel kell helyettesíteni. A deszkázott mennyezetekre a tatarozás során visszakerül a hagyományos náderősítésű, meszes vakolat. Az évek alatt többször átfestett ajtók, ablakok, a fatornác és oromfal is visszakapja eredeti, dióbarna színét, és diszkrét lesz a külső festés, ahogy az épület szépségét kiemelő kültéri megvilágítás is. A hajdani tornác helyére utólag épített üvegverandát lebontják, az épület északi (hátsó) homlokzata mentén pedig egy mozgássérült feljárót alakítanak ki egy jelenleg befalazott ajtónyílás újra kibontásával, így a kerekes székesek számára is nyitva lesz a központ ajtaja. Az udvaron lévő, jellegtelen melléképületeket lebontják, a terepet rendezik, de a gyümölcsös megmarad. A jelenlegi, fafödémes házban tűzveszélyes gázfűtésű csempekályhákat is kiiktatják – az udvaron eredetileg is meglévő kis műhelyt alakítják át hőközponttá.
– A belső térben szintézist kell létrehozni, ami a régi korhangulatot idézi, de egyúttal a modern technológiai eszközöket is integrálja – fogalmazott a szakember.
A felső szinten, az író egykori dolgozószobájában alakítják ki az emlékszobát, amelyben korabeli, Haáz Rezső tervezte bútorok kapnak helyet. A bútorzat egy részét az udvarhelyi múzeum adja, a többit a székelyzsombori szülői házból vásárolnák meg. Utóbbi még kérdéses, az is lehet, hogy az eredeti berendezésről készített másolatok kapnak helyet a kis helyiségben – soroltaVárday. A felső térben lesz az irodalmi múzeum is, kijárattal a kis, faragott oszlopos teraszra. – Maga a ház szerkesztése különösen érdekes. Az építészeti felmérést követően kiderült, hogy gondos tervezés áll mögötte, nem egy kőműves pallér keze nyomán született. Egy 10 x 10 méteres oldalélű kockába írható bele az egész ház, a belső falak az aranymetszés osztatai mentén futnak, kiosztásuk az ókori görögök által is használt szerkesztési elvet követik, látszik, hogy képzett építész munkája. A felső szint ablakfülkéi bensőséges, kuckós hangulatot kölcsönöznek, ezért is megfelelők a helyiségek az új, gyerekeket is célzó funkciónak – közölte az építész, aki biztosított, hogy külső megjelenésében a ház az eredeti képét fogja mutatni, és a belső térben is csupán egy válaszfalat fognak megbontani. A felújítást megelőző alapos dokumentálódás során Várday Zsolt és csapata a Nyirő-villával kapcsolatos fontos információra is rábukkant, amely választ ad a ház tervezőjének máig találgatott, vitatott kilétére.
– Hosszasan kutattuk a tervezőjét, mivel sokan Kós Károlynak tulajdonítják – tévesen. Nyirő levelezése és Keserű Katalin könyve vezetett el végül a villa tervezőjéhez, Toroczkay Wigand Ede építészhez, íróhoz, aki saját maga számára készítette az ún. Hurubám-tervet. A házat soha nem építette fel, de a tervrajzot több helyen publikálta, sőt egyféle típustervként fel is ajánlotta, és még segédletet is nyújtott azoknak, akik – kisebb módosításokkal – felhasználták azt – mondta Várday. – Ennek a Wigand-féle háznak a Nyirő-villa az egyik változata, a ház másik két „kistestvére” a sepsiszentgyörgyi Horváth-ház, illetve a mosonmagyaróvári Csiszár-ház – újságolta a jövőben már közösségi házként szolgáló patinás villa krónikájának eddig ismeretlen adalékát Várday Zsolt.
A szándék, hogy a Székely Apostolként is emlegetett író egykori otthonát, amelyben mindössze öt évig, 1936–1941 között lakott családjával, emlékházzá alakítsák, nem új keletű. 2002-ben, a ház falán ma is meglévő emléktábla (Bodó Levente szentegyházi szobrászművész alkotása) avatásán az akkori udvarhelyi polgármester, Szász Jenő úgy nyilatkozott, hogy következő évben, 2003-ban, Nyirő halálának 50. évfordulóján emlékházat avat a Nyirő-villában a város – de az esemény elmaradt. Az évtizedekig az Urbana Rt. adminisztrálásában lévő ház közösségi célokra való hasznosításának ötletét viszont nem vetették el. A megvalósítást előmozdította az a 2014-es tanácsi határozat, amely a Haáz Rezső Múzeum ügykezelésébe adta az újratelekkönyveztetett ingatlant. Miklós Zoltán igazgató már akkor jelezte: amennyiben sikerül megfelelő anyagi forrásokat találni, restaurálják és eredeti állapotába visszaállítva kulturális központot alakítanak ki az épületben. Bár a tervet az akkori városvezetés is támogatta, a kivitelezésre nem volt pénz, és bonyolította a helyzetet az is, hogy a házat 1976 óta hivatalosan bérlő Kovács házaspár lakhatását is rendezni kellett. A házaspár egyébként egykor azzal a céllal költözött a szociális lakásként szolgáló házba, hogy azt megvásárolja, de utólag kiderült: erre nincs lehetőség, a villa műemlék épület, nem eladható. 2014-ben már csak Kovácsné élt, akinek a városvezetés által az ügy rendezésére létrehozott bizottság két alternatívát is felkínált, az idős hölgy egyiket sem fogadta el, ma is a villában lakik.
Lázár Emese Hargita Népe (Csíkszereda)

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (II.)
Több mint két hete áll sztrájkőrséget Székely Géza képzőművész-tanár az Apáczai-líceum képzőművészeti ötödik osztályának felszámolása miatt. Tiltakozásával a belváros különféle pontjait érintette, és ez különleges találkozásokra adott alkalmat arra járó kolozsváriakkal, magyarokkal és románokkal, műszaki és művészeti érdeklődésű-foglalkozású emberekkel, akik ideig-óráig társultak hozzá, megosztották egymással történeteiket, gondolataikat. Együttérzés és indulatok születnek, mozaikképekben kirajzolódnak a fagypont alatti Kolozsvár hétköznapjai, életkockák, amikor egy már-már elviselhetetlenül zsúfolt, folyton nyüzsgő városban az emberek megállnak néhány percre. Sztrájkőrségéről a tanár naplőszerű feljegyzéseket készít, ezeket naponta olvashatják honlapunkon. Fehér karszalagos, kétnyelvű feliratos tiltakozásának helyszíne csütörtökön 10:20–11:20 óra és pénteken 15–16 óra között a régi városháza főtéri épülete. (A korábbi beszámolókat a cikk alatt találják.)
December 13., kedd. Órák után rohanás a Matyi-házhoz, hogy odaérjek háromnegyed egyre, a sajtóban közölt időre. Meglehetősen hideg az idő (mínusz 6-7 fok), amit még fokoz a szél.
Már kezdetben egymásután két ellenséges bekiabálás. Az egyik szerint inkább csinálnánk több gyermeket, mi „minoritások”! Durva, sőt sovén hangvétel, de van benne valami (nagyon fájó!) mélyről fakadóan ránk, (erdélyi és nemcsak) magyarokra vonatkozó igazságtartalma.
Percekig ezen tűnődöm, amikor rosszirányú gondolataimból felriaszt Krausz Papp Tibor Hansz, jócskán megőszült úriember (később kiderül, hogy nyugdíjas egyetemi tanár), aki fokozatos térvesztésünk miatti fájdalmának ad hangot. Ugyanakkor biztat, hogy ne adjam fel az általam képviselt utat, mert soha nem lehet tudni, miképpen alakulnak a dolgok.
Nemsokára közeledik felém Péntek János professzor úr feleségével, Tamás Évával. Könnyen szót értünk a fennforgó ügyben, hiszen mindenről tudnak. Nem is beszélve arról, hogy sok esetben volt alkalmunk végigbeszélni az erdélyi magyarság és a moldvai csángómagyarok reménytelennek tűnő, és mégis a megmaradás esélyeit is magában rejtő, hordozó helyzetét. Kifejtik, hogy különösen szorítanak a képzőművészeti tagozat sorsáért.
Ugyanezen gondolat mentén fogalmaz Korsós Tamás konzul és felesége is, akik biztosítanak, hogy egyetértenek az általam képviselt üggyel. Persze az ilyen és ehhez hasonló megerősítések mintegy letéteményesei mindannak, hogy érdemes tovább folytatnom ezt az amúgy első látszatra kilátástalannak tűnő küzdelmet. Egy olyan küzdelmet, amelyet a főkonzul, Mile Lajos vagy Albertné Simon Edina konzulasszony is méltónak talált arra, hogy kitüntesse bátorító egyetértésével hétfő délután (december 12.), az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc tiszteletére rendezett gyermekrajzverseny tárlatának megnyitója alkalmával.
Csak úgy röpködnek a helyzettel kapcsolatos ilyen-olyan gondolatok a fejemben, amikor megáll előttem Mihnea Ghiniță-Blidariu nevezetű zenész fiatalember, aki hihetetlen empátiával bátorít, miközben felvázolja, hogy igenis a román alkotmány és törvények értelmében jogom van akár engedély nélkül is tiltakozni. Amint közli, ő a gyakorlatban is megismerte a tiltakozás ilyen formáját a verespataki üggyel kapcsolatosan. Tehát mindezzel legyek tisztában, ha a rendőrség kérdőre vonna...!
Azán feltűnik Kancsura István festőművész alakja az egyre forgalmasabbá váló Corvin utcában, aki Kőrösi Csoma Sándor szellemiségére hivatkozva fejti ki, hogy mennyire fontos az elszánt kitartás. Ezen beszélgetésbe kapcsolódik be Pethő Ágnes filmtörténész, egyetemi tanár, ugyancsak régi, kedves ismerős. Mindent tud, érti a helyzetet. Nem talál – amint mondja – a helyzetre vonatkozóan szavakat.
A fontos az, hogy önként ne mondjunk le semmiről, még akkor se, ha adott esetben a hatalom erejénél fogva meg is kísérelik elvenni tőlünk.
Időközben megérkezik a Kolozsvári TV magyar adásának a stábja, hogy különböző szögből felvételeket készítsenek rólam. Csütörtök délután ugyanis a stúdióban szeretnének beszélgetni velem az Apáczai-líceumban előállt áldatlan helyzetről. Hátha ilyen és ehhez hasonló alkalmak révén érzékenyíteni lehetne a civiltársadalmat és szervezeteit, hogy a képzőművészeti tagozat sorsa tulajdonképpen közösségi ügy is! Gyakran éppen ezen, első látszatra jelentéktelennek tűnő problémák önmagukon túlmutatva képesek rávilágítani ugyanis egy adott közösség „rövidzárlatos” léthelyzetére!
Már-már didergek, amikor egyik tanítóképzős, volt diákom, Illyés Réka köszön rám mosolyogva. (Bizony jólfog ezen fiatal hölgy szőkén rámragyogó, biztató mosolya!)
És a vége felé, úgy negyed háromkor, egy fiatalember készít rólam fényképet. Kiderül, a Buna ziua, Cluj! szerkesztőségétől érkezett. Érdeklődésére reagálva átnyújtom a tanfelügyelőségre eljuttatott román nyelvű beadványt. Jó jel, gondolom, hogy hellyel-közzel a román média is kezd felfigyelni az „esetre”. Jó napot, Kolozsvár! – motyogom magamban dideregve, miközben hazafelé indulok... Szabadság (Kolozsvár)

A leköszönő miniszter kitálal
Kaotikus és korrupt az egészségügyi rendszer 
Az egészségügyi rendszer nem annyira alulfinanszírozott, mint amennyire kaotikus és korrupt, ugyanakkor hiányzik egy olyan ellenőrzési mechanizmus, amely szavatolná az orvosok és a betegek biztonságát Vlad Voiculescu egészségügyi miniszter szerint, írja az Agerpres.
„Emlékeztetett a Facebook egy egy évvel ezelőtti gondolatomra. Akkor még nem is reméltem, hogy az a megtiszteltetés ér majd, hogy országomat szolgálhatom, és 6 hónappal később én vezethetem az egészségügyi minisztériumot. Ez a küldetés pár napon belül lejár, az egészségügyi tárca élére politikai alapon kinevezett miniszter kerül. Az egészségnek azonban nincs politikai színezete” – írta szerdán Facebook-oldalán Voiculescu. A tárcavezető szerint a változást nem egyik vagy másik politikai párt fogja meghozni, hanem a becsületes orvosok – akik tudják, milyen rendszerben szeretnének dolgozni, és készek harcolni ezért –, továbbá az odaadással dolgozó egészségügyi asszisztensek, a civil társadalom és azok az újságírók, akik utánajárnak az igazságnak, és nem riadnak vissza a bírálatoktól sem, amikor azok indokoltak.
„A rossz adminisztráció képezi a rendszer gyenge pontját. Ne hagyjuk becsapni magunkat: az egészségügy nem annyira alulfinanszírozott, mint amennyire kaotikus és korrupt, ugyanakkor hiányzik egy olyan ellenőrzési mechanizmus, amely szavatolná az orvosok és a betegek biztonságát. A fiatal orvosok nem csak a fizetések miatt mennek el, hanem azért, mert választaniuk kell a távozás és az olyan kompromisszumok között, amelyek sokszor megfoszthatják őket a szakmai elégtételtől” – hangsúlyozza a miniszter. 
Szerinte az elkezdett reformok és a már gyakorlatba ültetett változtatások meghozzák a gyümölcsüket, és már akkor javulás várható, ha csak részben valósulnak meg a választási kampányban elhangzott ígéretek. „A lavina elindult, és ezt nem lehet olyan könnyen megállítani. De persze semmire nincs garancia. Az egészségügyi rendszer és az ország mindannyiunké. Mind hozzájárulhatunk ahhoz, hogy jobbra forduljanak a dolgok. Megyünk előre. Dolgunk van” – fogalmaz bejegyzésében az egészségügyi miniszter. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szászoktól örökölt templom és sors
Mint minden szászok által épített erdélyi település, ma már Szászlekence is egyféle időutazást kínál az ide érkezőknek. Összeépült, kerítés nélküli házai, tágas piactere, hatalmas borpincéje és főként a domboldalon őrködő erődtemploma azt az érzést kelti, mintha legalább száz évet röpülnénk vissza az időben. Napjainkra a faluban egyetlen szász maradt.
A mai mintegy 2700 lelket számláló Beszterce-Naszód megyei, szászok alapította községnek olyan lakói is vannak, akik életükben nem láttak német embert, legalábbis a faluban. Nem is csoda, hiszen csupán egyetlen leszármazott él még abból a 13. századi közösségből, amely bő másfél évszázaddal ezelőtt a lakosság 85 százalékát képezte. Sophia Lockner, egy megözvegyült, beteges öregasszony az utolsó azok közül, akik valamikor felépítették és felvirágoztatták az egykor még városi és járási székhelyi rangot viselő középkori települést. A németajkú lakosság előbb a második világháború vége felé tűnt el tömegesen Lekencéről, amikor 1944. szeptember 17-én a Wehrmacht menekítette el a közeledő front elől. A háború után a szászok egy része visszatért, de nem sok időre, többségük ugyanis még 1946-ban Németországba emigrált, és Rothenburg ob der Tauber környékén telepedett le. Az itthon maradottak és leszármazottaik a hetvenes-nyolcvanas években szánták rá magukat a végleges útlevél igénylésére, abban az időszakban, amikor a Ceauşescu-rezsim a német államtól kikövetelt márkában mérte a távozók értékét. Az utolsó hullám a ’89-es fordulatot követően sodorta el a még itthon maradottakat.
A sors fintora, hogy a szászok előtt – Hitler náci politikája miatt – a zsidók tűntek el a községből. A monarchia idejében zsinagógát építettek és saját rabbit neveztek ki, ám a második világháború megtörte a közösség életét.
Villanyoltásra küldött lelkészek
Lélekszám szempontjából Szászlekencén a magyar közösség mindig is harmadrangúnak számított. Erdély elcsatolása előtt nemcsak a németekből, de a románokból is több volt a településen; napjainkban pedig az abszolút többségben lévő románok mellett egyre több a roma lakos és egyre kevesebb a magyar. A roma közösség akkora lett, hogy ma már elképzelhetetlen a szeptember 21-i hagyományos szászlekencei nagyvásár cigánybál nélkül. Trianon előtt, amikor cigány még alig élt a faluban, kétszáz fő körül mozgott a magyarság száma, majd némi megcsappanás után a szocializmus idejében ismét megugrott, de 1990 után fokozatosan csökkent. Joó Katalinnak, a református közösség első önálló lelkészének négy évvel ezelőtt, 2012-ben hetven híve volt, a nyáron érkezett utódjának – aki lényegében elődje is –, Pásztor Lórándnak mára kevesebb, mint ötven egyháztagja maradt. Amikor Ferencz Sándor kurátor név és életkor szerint kezdi sorolni őket, kiderül, hogy a drasztikus fogyás nem meglepő és nem is megállítható. A kívülről fújt „névsorolvasásba” mindössze Kovács Ilona vág közbe, kikérve magának, hogy ő ugyan nyugdíjas, de még egy ideig hatvanon aluli. Talán ő egyedül… „Ez azt jelenti, hogy öt év alatt elfogy a szászlekencei és vermesi közös gyülekezet?” – tekintek talán kissé naivan a lelkész asszonyra. „Nem is tudom, hogy kibírunk-e még öt esztendőt” – állít szembe Joó Katalin a könyörtelen valósággal. Nem bírták ki, mármint ő és szintén lelkész férje, Ledán István ezt a kilátástalanságot. A házaspár a nyáron gyülekezetet és egyházkerületet váltott, ma már a magyar határ közelében, Érköbölkúton szolgálnak. A fiatal lelkésznőt a püspökség érdekes módon mondhatni villanyoltásra küldte a megfogyatkozott szászlekencei-vermesi gyülekezetbe. A hosszabban tartó fény reményében azonban továbbállt, és másra bízta a villanykapcsolót. A szászlekenceiek és a vermesiek egyik szeme sír, a másik nevet. Sír, hisz a tiszteletes asszony volt az első önálló lelkészük. Addig hol Tacsról, hol Cegőtelkéről szolgált be a pap. Nevet, mert Pásztor Lóránd személyében régi papjukat kapták vissza, azt, aki korábban hét esztendeig szolgált be. Ő azonban nem hagyja el a cegőtelki gyülekezetét, a két település közti hat-hét kilométeres távolság pedig nem akkora, hogy lekencei jelenlétét csak a vasárnapi istentiszteletekre korlátozza.
A gyülekezet jövőjét illetően Pásztornak három válasza van: egy borúlátó, egy derűlátó és egy realista. Az első nagyjából egyezik a Joó Katalin által felvázoltakkal. A másik véglet az Úr csodás működéséből fakadhat, ehhez viszont Szászlekencére költöző fiatal családokra volna szükség. A köztes változat inkább a pesszimista képhez áll közelebb, és a mára szorítkozik. Elvégre a jövő nem a mi kezünkben van – fogalmaz a lelkész.
Magyarok mutatóban
A lekencei magyarok fogyását nem csak az évek múlása gyorsítja; a nyelvek pörgése vagy inkább azok akadozása is. Az itteniek kilencven százaléka vegyes házasságban él, ami nagyrészt azt jelenti, hogy még saját otthonukban is románul beszélnek. De sokan azok közül is feladták anyanyelvüket, akik magyar párt választottak maguknak. A lelkésznő érdekes esetet mesél a februári, utolsó szászlekencei családlátogatásáról. „Kopogtatok az egyik idős családnál, és miközben az ajtónyitást várom, hallom, hogy bentről román szöveg szűrődik ki. Miután betessékelnek és leültetnek, megkérdem, hogy van-e még valaki a lakásban, mert hallottam, hogy románul beszélnek. Nem, sütik le a szemüket a háziak, nekünk így könnyebben megy, „vallják be”. Aztán ott van egy másik híve, aki valamikor azt mesélte, hogy gyermekei nem tudtak románul. „Azóta sok-sok év eltelt, megnőttek, felnőtté váltak, és elfelejtettek magyarul. Beszterce nincs messze, itt mégsem volt szokás bevinni a gyereket magyar iskolába. Ma már jóformán nem is lenne kit” – sorolja a magyar tömbből érkezőnek furcsán hangzó eseteket Joó Katalin. A mindössze nyolc iskolakorú gyermek közül egyetlen csöppséget ingáztatnak a szülők a húsz kilométerre fekvő Besztercére; a többi nyolc a helyi iskola padjait koptatja. Anyanyelvükkel hetente kétszer találkoznak, amikor a Szentmátéból átruccanó tanárnő megpróbál egy-egy verset, éneket tanítani nekik. Kovács Ilona lánya, a matematika tanár Melinda az, aki az iskolában még magyarul szól a helybéli gyerekekhez. „Itt soha nem volt magyar oktatás. Akkor döbbentem rá ennek a tragikus következményére, amikor iskolás korában az akkor még csak második osztályos lányom románul írt képeslapot küldött egy külföldi kirándulásáról. Pedig Besztercére járattuk magyar osztályba! Valósággal sokkolt az a képeslap, más szülőt azonban nem zavar az ilyesmi. Én meg arra is képes vagyok, hogy az utcán vagy a templom udvarán rászóljak azokra, akik magyarok lévén egymás közt nem anyanyelvükön beszélnek” – panaszolja Kovácsné. Bár a szászlekenceiek nem szeretik, ha valaki mezőséginek nevezi őket, Joó Katalin szerint ennek a tájegységnek a tipikus gondolkodás- és viselkedésmódja jellemzi a helyieket. A Mezőség észak-keleti határán fekvő borvidék lakói igazából lekenceieknek sem érezhetik magukat, hisz többnyire máshonnan vetette őket ide a sors. Ferencz Sándort, az egyház kurátorát fél évszázaddal ezelőtt a vasút „hozta” a végekre, Kovács Ilonát és megboldogult gépészmérnök férjét szintén a múlt rendszerbeli „repartíció” vetette ide. „Itt mindig is éltek magyarok, ám a gyülekezetnek szinte egyetlen tagja sem lekencei. Mindenki valahonnan, közelebbről vagy távolabbról érkezett, ami meg is érződik a közösségen” – világosít fel a tiszteletes asszony.
Ezzel szemben a magyarság felekezeti megoszlása egyszínűre sikeredett: Székely Ilona kivételével Lekencén és a vele összenőtt Vermesen is mindenki református. Nem lévén más választása, az idős özvegyasszony is a protestáns gyülekezetbe jár. Oly sűrűn, hogy amíg el nem árulta, a lelkésznő sem tudta, hogy más felekezetű.
Vannak viszont olyan magyarok a faluban, akikről csak akkor derül ki, hogy egykor reformátusnak keresztelték, amikor utolsó útjukra kísérik. „Egyházfenntartó tagunk mindössze harminckettő van. Rajtuk kívül még van mintegy húsz református a két faluban, akik semmiféle kapcsolatot nem ápolnak az egyházzal. Többnyire beköltözöttekről van szó, akiket a jobb megélhetés reménye hozott ide” – magyarázza Pásztor Lóránd. A régi-új lelkész egy pozitív példával próbál vigasztalódni. Mint meséli, számára Lekence a feltöltődést jelentő gyülekezet. „Itt olyasmi is történik, ami máshol elképzelhetetlen. Például van egy pár vermesi hívem, aki télen-nyáron, esőben, hóban képes minden héten négy, négy és fél kilométert gyalogolni a szászlekencei templomig, majd ugyanannyit vissza. Hiába ajánlottam fel, hogy hazaviszem, nem fogadták el, azt hajtogatják, hogy egy kis séta nekik is jót tesz. Pedig mind hetven év körüliek vagy még annál is idősebbek”.
Templomot ajándékba
Míg a múlt rendszerben házaknál imádkoztak a Szászlekencén és Vermesen élő magyarok, bő másfél évtizede saját, 14. századi erődtemplommal büszkélkedhetnek. A megkopott, megrogyott, ám mindmáig rendkívül impozáns templomot Csiha Kálmán püspöksége idejében a szász evangélikusok hagyták a reformátusokra. Erről kis márványtábla is tanúskodik: „1999.8.8.: Übergabe an die Reformierte Gemainde – Átadás a református egyháznak”.
„Sophia Lockneren, egy öregasszonyon kívül mind elmentek a szászok. Ő maradt az utolsó a faluban. Nekünk adták a templomot és vele együtt a sok-sok gondot. Mert nincs miből megjavítanunk, s ha nem vigyázunk rá, le is omolhat” – mesél az ürömbe vegyülő örömről Ferencz Sándor. A lekencei szászok vagy inkább a leszármazottaik évente egyszer hazatérnek, akkor ismét németül zeng az ének és az ima. Jönnek, nézelődnek, nosztalgiáznak, tudomásul veszik, hogy a repedések megnőttek, aztán távoznak. „Bitte Spenden Sie für Unsere Kirche” – olvasható egy üres kosár mellett álló jókora papírlapon. A gondnok azok után tette ki az adakozásra felszólító üzenetet, miután egyértelművé vált, hogy a számukra Lechnitznek vagy Lachenznek nevezett faluba visszatérő szászok és az év során látogatóba érkezők azon túl, hogy fájlalják a templom sorsát, szinte egyetlen centet sem ajánlanak fel annak rendbetételére. A 2016 nyarán újraválasztott polgármester, Romeo Daniel Florian ígért fűt-fát, uniós támogatást és önrészt, csak adják át a templomot az önkormányzatnak. A kérdés, amely évekig bolygatta a gyülekezetet, a püspökségig jutott. A ki nem mondott hátsó gondolattól minden szászlekencei magyarnak borsódzott a háta. „Az ortodoxok kinőtték a saját templomukat, és úgy, ahogy Vermesen, itt is szívesen beülnének az evangélikus erődtemplomba. A környék legszebb gótikus temploma, amely sokszor jelent nyűgöt, de amíg még vagyunk, és valahogy fenn tudjuk tartani, nem távozunk innen. Utána meg az egyházkerület tiszte dönteni a nevére telekkönyvezett ingatlan sorsáról, hisz a templom nem a papé és nem is a gyülekezeté, hanem az egyházé” – nyomatékosítja Joó Katalin, aki a községi elöljáró ígéreteire hajló híveket Kolozsvárra utaztatta, hadd hallják a püspök szájából is a szentenciát. A hívek közül ma már senki nem akar túladni a templomon, inkább azon vannak, miként menthetnék meg. Az elszármazott szászok végül átutaltak hétezer eurót, amit régészeti és statikai tanulmányokra fordítottak. Remélik, ha pályáznak, máshonnan is szerezhetnek pénzt, és megmenthetik az évszázados templomot.
Eközben a település több ezres románsága kénytelen beérni azzal, hogy ha fizet, a reformátusok nekik is hajlandóak harangozni, amikor szeretteiket kísérik utolsó útjukra. „Három harangunk van, mindhárom csodálatosan szól” – büszkélkedik a gondnok, majd az 1861-ben készült, de azóta több modernizálási fázison átesett toronyórára mutat, mondván, az olyan pontos és okos, hogy még azt is tudja, mikor kell a téli vagy a nyári időszámításra átállnia. „Szatelitből irányítják” – mondja a bennfentes magabiztosságával. Csak azt bánja, hogy már nem kongat negyedóránként, mint hajdanán, ugyanis a közeli putrinegyed lakói éjszakai csendháborítás miatt emeltek panaszt. Jelenleg csak egészkor hallani a toronyóra ütését, azt is csak reggel hattól este tízig. A templom gondját viselő Sándor bácsi szintén veszteségként könyveli el a padsorok elejéről leszerelt kis díszeket, amelyeket a szászok afféle szuvenírként vittek magukkal. Nincs meg az orgona sem, amiről a mai öregek is csak azt tudják, hogy valamikor a második világháború után tűnt el. A hívek büszkén mutatják a restaurálásra szoruló oltárképet, amelyből így is jól kivehető Júdás, amint eltakarja az arcát, miközben a többi tanítvánnyal együtt Jézust hallgatja. A szószék és az oltár között árválkodik az ódon keresztelő medence, amely már régóta csupán muzeális tárgyként ékesíti istenházát.
Amúgy a magyarok ma sincsenek teljesen tisztában a templomajándékozás hátterével. Mint mondják, a faluban soha nem volt túlságosan közeli viszony a két etnikai és felekezeti közösség között. Azon túl, hogy a szászokat mindenki pedáns, rendes, ám zárkózott és nehezen barátkozó embereknek ismeri, a két nemzet között komoly súrlódások is voltak. Azok is, akik távolabbi vidékről érkeztek, jól tudják, hogy 1849-ben a szászok behívták a faluba a naszódi román határőröket, és azokkal kínoztatták meg a magyarokat. A közeli Cegőtelkén ennél is kegyetlenebbül jártak el: a református papnak levágták a fejét. Másfél évszázad ide, másfél évszázad oda, az efféle sebek nemzedékről nemzedékre átöröklődnek. „Amikor évtizedekkel ezelőtt a faluba kerültem, akkor sem volt túl jó a viszony a szászokkal, később sem vált azzá. Ők tiszteltek mindenkit, de magukon kívül senkit nem szerettek igazán” – magyarázza Sándor bácsi.
A gazdaság sem nem oszt, sem nem szoroz
Ritka az a közösség, amelynek szinte teljesen mindegy, hogy településének gazdasága él vagy hal. A szászlekencei magyarok örülnek annak, hogy településükön két tejgyár és egy fafeldolgozó üzem is működik, miközben a faluból mintegy háromszáz személy ingázik Beszterce egyik új, rohamosan fejlődő kábelgyárába. Mint ahogy az is lelkesedéssel tölti el őket, hogy a 90-es éveket jellemző hanyatlás után ismét kezdi felfedezni önmagát a valamikor híres bortermő vidék. Ám állításuk szerint mindez az ő zsebüket nem érinti. „Itt minden egyes magyar ember nyugdíjas, mi csak a postást várjuk” – mondja keserű öniróniával Ferencz Sándor, aki a maga 75 esztendejével nem is sorolható a legidősebbek közé, hiszen a százéves Molnár Róza néninek akár fia is lehetne. Az öreg nem is mutatja a korát: fiatalokat megszégyenítő könnyedséggel mássza meg a dombot, amelyen a templom áll, kapujában pedig egy vesszőnyi hiba nélkül szavalja a Himnusz utolsó két szakaszát. Azt a nemzeti imánkat, amelynek sokan még az első szakaszát sem ismerik.
Ferencz Sándor örömmel meséli, hogy nemrég a fia is ezerötszáz, Ausztriából hozott szőlőtőkét ültetett. Másvalaki tizenhét hektárnyi földet vásárolt és ültetett be, s további harmincötöt szántatott fel, hogy tavasszal folytassa a szőlőtelepítési munkát. Azt beszélik a faluban, hogy az illető olyan jól eltalálta a szőlőt, hogy már első évben negyvenezer liter bora volt. Hogy mit kezdett ennyivel, nem nehéz megfejteni, hiszen a szászlekencei boroknak mindig is nagy keletjük volt – itthon is, külföldön is. A szászok nem hiába építettek hajdanán egy óriási, háromszintes pincét. Két évtizedes hanyatlás és pusztítás után a falu határaiban ismét mintegy százhektárnyi domboldalra került szőlő.
Jövedelmező lenne a faluturizmus is, ha turisztikai jelleggel beindulna a kisvonat. Erre azonban vajmi kevés esély mutatkozik, mert a szárnyvonal bérlője azon túl, hogy beszerzett egy gőzmozdonyt és átalakított három vagont, nem sokat fektetett az infrastruktúrába. Mi több, Teke és Lekence között talpfástól mindenestől felszedette a magyar világban lefektetett sínpárokat, hogy ne lopják el mások.
„Amit a magyarok megépítettek, mi románok még megőrizni sem vagyunk képesek!” – fakad ki a vasút egy megszállottja, a lekencei származású, de Besztercén élő Alexandru Demeter. A középkorú férfi, aki hétvégeken motoros hajtánnyal sétáltatja a turistákat a mezőségi vasúton, kénytelen beérni a Rücs és Teke közötti szakasz használatával, azzal a 35 kilométerrel, ahol még aránylag épségben maradtak a sínek. A helyiek visszasiratják a kommunizmus utolsó éveiben, az 1986-ban épült cukorgyárat is, amely a fordulat után nem sokkal ugyanarra a sorsra jutott, mint sok más hasonló egység az országból. „Az unió politikája tette tönkre!” – vélik a helybéliek, akik már csak a hűlt helyét tudják megmutatni a téglánként széthordott gyárnak.
A volt tiszteletes asszony szavai jutnak eszembe, és az itt töltött három éve alatt a harminc százalékos apadás. A gyár téglánként fogyott el, a magyarság emberenként jut ugyanarra a sorsra. És ehhez már az uniónak semmi köze.
Szucher Ervin | Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az emigráció egyirányú utca
Kató Béla püspök Ausztráliában járt nemrég, ahol a református gyülekezetek lelkipásztoraival, gondnokaival találkozott. Az ott tapasztalt élményeiről, a kontinensen élő magyarokról, a szórványban élők mindennapjairól kérdeztük. 
– Hegedűs Lóránt, Tőkés László, Csiha Kálmán és Bölcskei Gusztáv után Kató Béla püspök is Ausztráliába látogatott. Milyen céllal utazott a világ másik felébe?
– Régóta hívnak az ott szolgáló lelkipásztorok, s mivel korábban szinte hagyományos módon a Kárpát-medencéből egy-egy püspök ellátogatott a déli kontinensre, úgy éreztem, mandátumom alatt nekem is kötelességem eljutnom oda. Egyrészt azért, mert mind a négy lelkipásztor erdélyi, másrészt, mert nincs egyházszervezetük, négy egymástól külön gyülekezetben élnek. Ez részben szabadságot jelent számukra, de a forrástól, a Kárpát-medencétől távol kerülve akár veszélyeket is rejthet magában.
– Milyen gyülekezeteket látogatott meg?
– Rövid volt az idő, ezért csak Sydney-ben, valamint a brisbane-i és a Gold Cost-i közösségben szolgáltam egy-egy vasárnap.
– Hány magyar él Ausztráliában, mekkorák a gyülekezetek?
– Mintegy százezer magyar él a kontinensen, de csupán kétezer címet tartanak számon: nagyjából ennyi családdal, személlyel tartják fent valamilyen szinten a kapcsolatot. Ez nagyon kevés. Brisbane-ben és Gold Coston különben – ahol nincs más magyar nyelvű szolgálat – nagyon vegyes a közösség. Az utóbbi helyen például istentisztelet alkalmával egy Aradról elszármazott pünkösdista család énekelt a hét gyermekével angol nyelven. Úgy érezték, hogy a közösséghez tartoznak. A katolikusok is elmondták az Üdvözlégy Máriát. Egy átlagos vasárnapi istentiszteleten amúgy 50–60, különleges alkalmakkor 100 személy vesz részt. Ezekre hárul az egyház és a lelkipásztor fenntartása, mert az állam nem támogatja az egyházakat. Brisbane-ben jobb a helyzet, ugyanis Kovács Lőrinc lelkipásztor egyúttal tiszteletbeli konzul is, így rengeteg adat birtokában van, és sok magyarral tud kapcsolatba lépni.
– Milyen kérdések merültek fel a találkozások alkalmával, miben kérték a püspök úr tanácsát, segítségét?
– Elsősorban arról beszéltünk, milyen formában tudnának a magyar református egyházhoz tartozni. A Generális Konvent a Kárpát-medencére vonatkozik, ezért az ausztráliaiak úgy tudnának csatlakozni, ha a konventet alkotó egyháztestek közül egyesek lemondanának egy vagy két helyről az ő javukra. Javasoltam, hogy az erdélyi egyház az ausztráliai javára átadna egy helyet. Ezt viszont csak abban az esetben lehet megtenni, ha az ottani négy gyülekezet létrehoz egy szervezetet, amely képviselheti a gyülekezeteket a konventben. Közös múltunkat, akár hitvallási szempontból is – vallásos irodalom, missziós iratok –, csak úgy lehet fenntartani, ha kapcsolatot ápolnak a Kárpát-medencei reformátussággal. Jelen pillanatban a helyzetük bizonytalan, mert a lelkészutánpótlás nem megoldott. Nyitottabbak voltak azonban egy másik kérdésben: a román ortodox egyház mintájára a reformátusnak is lehet kiküldött missziós lelkipásztora. Ez azt jelentené, hogy – amennyiben hozzánk, Erdélyhez tartoznának – a fizetést a román államnak kellene biztosítania számukra. A külföldön szolgáló missziós munkát végző ortodox papok ugyanis nem kis összeget kapnak. A beszélgetéseken elhangzott: nagy szükség volna ifjúsági munkát végző személyekre, vallástanárra, illetve léteznek olyan jelentős magyar lakossággal rendelkező városok, ahol új gyülekezeteket is lehetne alakítani.
– Másfél évtizeddel ezelőtt lelkészhiányról beszéltünk. Ma már négyen szolgálnak Ausztráliában. Minek tulajdonítható, hogy mind a négy lelkipásztor erdélyi?
– A százezer magyar jelentős része nem erdélyi származású. Az, hogy mind a négy szolgálattevő erdélyi, egyrészt Csiha Kálmán püspöknek köszönhető, aki először járt ott, és ő próbálta megszervezni a gyülekezeteket, Dézsi Csabát be is iktatta Melbourne-ben. Másrészt annak, hogy mi itt Erdélyben másként gyakoroljuk a szolgálatunkat, másképp viszonyulunk az emberekhez. Ezt pedig mindenhol látják és érzik. Ezért is mondták nekem ottlétem alkalmával, hogy ha valami történik, akkor is Erdélyből küldjünk lelkipásztort, mert azokat ismerik és szeretik.
– Ausztráliába több hullámban érkeztek magyarok, ezért nehéz őket összefogni. Milyen a kulturális életük, mennyire jellemző az asszimiláció?
– A földrészre elsősorban a második világháborút követően érkeztek magyarok, de ott főleg klubokban és egyesületekben (pl. délvidékiek, 56-osok, budapestiek stb.) élték meg a közösséget, egyház csak évekkel, évtizedekkel később alakult. Az egyházra is sok esetben klubként tekintettek, mint egyfajta alternatívára. A később kitelepedett magyaroknak már idegen volt a klubélet és a kiöregedő generáció, a most érkező, főleg magyarországi fiatalok pedig már az anyaországban sem éltek egyházi, közösségi életet, ezért nagyon nehéz dolgozni a rendkívül heterogén közösséggel.
– Most is tart a magyar kivándorlás?
– Igen, elsősorban Magyarországról. Ausztráliában magas az életszínvonal, jó pénzt lehet keresni. A napjainkban kitelepedő fiatalok azonban hamar szeretnének integrálódni, mert ők nem háború elől menekültek, hanem anyagi jólét miatt hagyták el szülőföldjüket. Nem keresik a kapcsolatot az egyházzal, ők azok, akik azt mondják, nem kell magyarkodni.
– Az istentiszteleten kívül milyen más közösségmegtartó rendezvényeket szerveznek a gyülekezetek?
– Az egyházi alkalmakon kívül megtartják a nemzeti ünnepeket, éves találkozókat szerveznek, a lelkipásztorok meglátogatják a családokat. Sydney-ben és Melbourne-ben is működik egy alapítvány által létrehozott 100–120 főt befogadó ökumenikus idősek otthona, ahol rendszeresen tartanak bibliaórákat. Az épületben berendeztek egy kis múzeumot is azokkal a tárgyakkal, amelyeket az óhazából vittek ki (pl. láttam vérfoltos ’56-os zászlót is), többnyire a Duna Tévé adásait nézik, egyre kevesebbet használják az angol nyelvet, inkább a magyart, és soknak van honvágya. Kérdés, hogy mi lesz a hagyatékaikkal, könyveikkel, hiszen az unokákat – akik már nem tudnak magyarul – mindez már nem érdekli.
– Ausztráliából kevesen telepednek haza…
– A repülőtéren az egyik eladó szólított meg minket, amikor hallotta, hogy magyarul beszélünk. Elmesélte, hogy ’56 után telepedtek ki, ám a kilencvenes években szüleivel visszaköltözött Magyarországra, ő azonban nem tudta megszokni a környezetet, és visszament Ausztráliába. Ez is jelzi, hogy aki ott nő fel, nehezen tud beilleszkedni az erdélyi vagy anyaországi közegbe, az emigráció ugyanis egyirányú utca. Rendkívül megható volt számomra az, amikor a sydney-i öregotthonban egy idős bácsi odajött mellém, és azt mondta, velem jön. Nem mérte fel reálisan a helyzetét, de annyira erős honvágy tört fel belőle a találkozás miatt, hogy fel akart ülni a repülőre – hazajönni. Valószínűleg nem is lett már volna hova. Elgondolkoztam, hogy adott történelmi pillanatban mindenki meghoz egy döntést, s annak jó, de rossz oldalait, következményeit is viselnie kell – mindvégig.
– A két vasárnap tartott három istentiszteleten kívül milyen más programon vett részt?
– Melbourne-be és Adelaide-ba nem jutottam el, de jó volt, hogy mind a négy gyülekezet lelkipásztorai és gondnokai összegyűltek, és három napon keresztül együtt tudtunk beszélgetni egy Gold Cost-i szállodában. Látogatásom egybeesett Áder János köztársasági elnök látogatásával, aki az ´56-os forradalom jubileumi éve kapcsán utazott Ausztráliába, több oklevelet adott át az ottani magyaroknak. Jóleső érzés volt látni Sydney-ben Józsa Erikát, a 80-as évek bukaresti tévé magyar adásának egyik szerkesztőjét, aki a helyi magyarság megmaradásáért tett erőfeszítéseiért kitüntetést vett át Áder Jánostól. Brisbane-hez közel a pálos rend által létrehozott parkba látogattunk el, ahol a földrészen lakó 129 nemzetből 52 felépített egy-egy kis kápolnát, mi a magyarokét néztük meg.
– Az európai ember számára a kontinens furcsa és rendkívül távol van, nem csak földrajzi szempontból. Milyen különlegességet tapasztalt a másfél hét alatt?
– Furcsa, hogy nincs tél, az innen kitelepültek is nehezen szokják meg a különleges időjárást. November végén készülődtek a karácsonyra rövidnadrágban. 35 fokos melegben fürödtem a tengerben úgy, hogy fölöttünk cápafigyelő helikopterek köröztek. Az Európánál is nagyobb földrész egyúttal egy ország is, de csak 21 millióan élnek ezen a területen, városokba tömörülve a tengerparton. Amerikához képest nem a zsúfoltság érzetét kelti. A parton felhőkarcolókat építenek, de a városok a földrész belseje felé több száz kilométeren terülnek el. Hely bőven van, a családi házak ezért nagyrészt egyszintesek, sokan erdőben építenek maguknak lakást, ezért szoktuk látni, hogy erdőtüzek alkalmával ki kell őket telepíteni. Az erdőtűz amúgy regenerációs folyamat. A földrész belsejében óriási kiterjedésű lakatlan területek vannak, ahol számos – számunkra különleges – állatfaj él. Ám érdekes és egyben szomorú, hogy az ember miként tud beavatkozni a természetbe. A kontinensre kivándorolt telepesek több állatot is magukkal vittek, azok pedig ott elszaporodtak. A nyulak milliós nagyságrendben élnek, mindent megrágnak, permetezéssel próbálják irtani százezres nagyságrendben. Hasonló a helyzet a kecskékkel is, egy azokat pusztító betegséget is kifejlesztettek, sokáig kérdés volt, hogy bevessék-e az állatok ellen. Ennél még különlegesebb, hogy elszaporodott vadtevecsordák száguldoznak a kontinensen, s ma már onnan exportálják Arábiába a tevéket.
 Somogyi Botond Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az ígéret szép szó...
A vasárnap lezajlott romániai választásokon magyar szempontból a papírforma érvényesült. Az RMDSZ egyedüli magyar pártként indult a megmérettetésen hatalmas anyaországi hátszéllel, ami biztosította számára a korábbiaknál jobb, 6,2 százalékos eredményt. A viszonylagos sikerhez hozzájárulhatott a román kormány nyílt magyarellenessége, amely remekül irányítható a választók mozgósítására. Az RMDSZ pedig élt is ezzel a lehetőséggel.
Az idei választás kétségtelen újdonsága a Fidesz erőteljes kiállása az RMDSZ–MPP-szövetség mellett. Emlékezetes, hogy 2008-ban az akkor még ellenzékben levő párt a harsányan RMDSZ-ellenes MPP mellett kampányolt, 2012-ben a fideszes politikusok kevésbé exponálták magukat a kampány során, de érezni lehetett, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt a favorit, idén viszont teljes mellszélességgel álltak ki az MPP-t magához láncoló RMDSZ mellett. Mi több, a kampányban a miniszterelnök-helyettes, Semjén Zsolt részéről elhangzott diplomatikus megfogalmazásban az is, hogy az Erdélyi Magyar Néppártra is nyomást gyakoroltak annak érdekében, hogy a párt függetleneket se indítson, és még azon megyékben se méretkezzék meg, ahol nem veszélyezteti a magyar képviseletet.
A fideszes segítség okát aligha abban kell keresni, hogy az RMDSZ fiatalít, több „veterán” hagyja ott a parlamentet Markó Bélától Borbély Lászlóig, illetve a kampányban keményebb, határozottabb, bátrabb üzeneteket küldött a választók felé. Sokkal valószínűbb, hogy az RMDSZ kormánykompatibilitása, politikájának a jelszavakkal éppenséggel ellentétes Bukarest-központúsága az ok.
Korábbi írásaimban már utaltam arra, hogy Orbán Viktor miközben kétségkívül belpolitikai célokra is kihasználja a migránsválságnak nevezett jelenségkört – ez a dolga egyébként pártelnökként, hogy sikerre vigye a csapatát –, tisztában van a veszély nagyságával és ennek rendeli alá értelemszerűen a külpolitikát is. Donald Trump győzelme után komoly esély mutatkozik arra, hogy végre intézkedéseket tegyen az EU a továbbra is özönlő és kiapadhatatlan utánpótlással bíró idegen és asszimilálhatatlan betolakodók megfékezésére. Egyáltalán nem mindegy, hogy ebben a harcban a visegrádiak számíthatnak-e Romániára, mint regionális középhatalomra. Ha Európában évtizedeken belül muszlim többség lesz, előbb-utóbb elindul a migráció Kelet- és Közép-Európa felé. S a nagy számok törvénye alapján nem kétséges, hogy kinek áll majd a zászló. Amennyiben e térség is a liberális multikulturalizmus zászlaja alatt muszlim monokultúrává válik, rá fogunk jönni, hogy mennyire jó dolgunk volt nekünk az ortodox román uralom alatt. Elég csak megnézni, mi történik az iszlám világban, hogy ott miként kezelik a keresztényeket.
Mindazonáltal nyilvánvalóan frusztráló és abszurd, amikor Semjén Zsolttól Kövér Lászlón keresztül Orbán Viktorig pont azok a politikusok és közéleti szereplők bíztatják az erdélyi magyarokat arra, hogy szavazzanak az RMDSZ-re, akik eddig következetesen támogatták az autonómiát és az autonomista erőket, s akiknek a nemzetpolitikai állásfoglalásait mindig is jó érzés volt hallgatni-olvasni. A hatásvadászat kedvéért idézhetném hosszan Kövér Lászlónak különböző kritikus nyilatkozatait, amelyekben az Országház elnöke joggal marasztalta el az RMDSZ-t. Nem teszem, mert nem az a cél, hogy a Fidesz erős emberének következetlenségét igazoljam, hanem hogy a mögöttesekre mutassak rá. A helyzet az, hogy a hithű erdélyi magyar autonomisták egy globális játszma áldozataivá váltak.
Bele lehetett volna simulni a tájba, elfogadni az elfogadhatatlant, hitelesíteni azokat, akik húsz éve hátat fordítottak az önrendelkezési politikának. Örömteli, hogy a nemzeti oldal vezetői nem ezt tették, hogy Tőkés László és Szilágyi Zsolt ellenálltak a csoportnyomásnak és nem írták alá az RMDSZ mellett síkra szálló MÁÉRT-zárónyilatkozatot. Mint ahogy örömteli, hogy Izsák Balázs, az SZNT elnöke is tartózkodott az RMDSZ hitelesítésétől. Egyenes vonalú, mindenféle elvi következetlenségtől mentes politikai pályájuk kompromittálódott volna, ha belépnek a hamis látszatkeltés játékába, amelynek lényege, hogy ez az RMDSZ nem az, amit megismertünk az utóbbi két évtizedben.
Már miért ne lenne más? Mert két MPP-s politikust, Bíró Zsoltot és Kulcsár Terza Józsefet – akik hátat fordítottak az MPP létértelmének, programjának és alapfunkciójának – bejutó helyen indították listáikon? Mert bátrabb, Erdély-központúbb kampányüzenetet fogalmaztak meg? Az RMDSZ-nek akkor sem lenne lehetősége, eszköze arra, hogy bárkit „megvédjen Bukaresttől”, ha történetesen egytől egyig grállovagokból állna a frakció, ha senki nem lenne közülük megvásárolható, zsarolható vagy korrupt, és ha minden magyar rájuk szavazott volna. Jó érzés hallgatni ezeket a jelszavakat, mint ahogy azt is, hogy Kelemen Hunor az első sajtótájékoztatón a közérdek, a közjó s az erdélyi magyarok érdekének szolgálatát ígérte. Csak az a probléma, hogy hasonló ígéretekkel már tele van a padlás. A választási ígéret szép szó, s naiv, aki azt hiszi, hogy egy pillanatra is komolyan veszi annak betartását az, aki megfogalmazza.
A rideg valóság egyáltalán nem az Erdély-központú, a társadalmi önépítkezést megcélzó politikáról szól. Minden jel arra utal, hogy a választások győztesei, a kommunista utódpárt ismét kormányra segíti az RMDSZ-t. A Szociáldemokrata Párt nyíltan magyargyűlölő elnöke, Liviu Dragnea – aki a szokásos román empátiátlansággal, logikátlansággal és önkényességgel bírálta Kelemen Hunort december elsejével kapcsolatos nyilatkozata miatt, elvárva, hogy a magyarok örüljenek saját elnyomatásuknak, s ünnepeljék annak szimbolikus kezdőnapját, s aki azt is leszögezte, hogy nem kíván együttműködni az RMDSZ-szel – már jelezte, hogy elképzelhetőnek tartja a kormánykoalíciót a nevében magyar párttal. Morgolódhat, szélsőségesezhet Horia Grama Kovászna megyei PSD-vezér, a politikai logika dönt. Persze soha semmi nem garantált, maradt már az RMDSZ hoppon többször is a román kiszámíthatatlanság, a zsigeri politizálás miatt, amikor is a kormányzati partnerek azokat a minimális engedményeket sem akarták megadni a nevében magyar érdekképviseletnek, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a jól ismert „kéz kezet mos” bukaresti paktumpolitika folytatódjék. De az alapképlet mégiscsak ez volt, és most is ebbe az irányba látszik elmozdulni a bukaresti politikum.
Akár megköttetik az újabb alku a választások győzteseivel, a PSD-vel, akár nem, egy valamire ne számítsunk: hogy az RMDSZ azt fogja tenni, amire létrejött 1990-ben, és ami a programjában szerepel. Hogy következetes autonómiapolitikát folytat, hogy visszatér a közösségépítéshez és az önálló külpolitikához, hogy magyar nemzeti önkormányzatként és nem román zsákmánypártként fog viselkedni.
Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szatmáron elégedettek a választási eredménnyel
Szatmár megyében a magyarlakta településeken sikeresebb volt a mozgósítás, mint a román vidékeken. Ezt mutatja az az adat is, hogy az RMDSZ-listára leadott szavazatok aránya jóval meghaladja a megyében élő magyarság arányát. Noha a megyében 32,5% a magyarok számaránya, az RMDSZ választási jelöltlistájának a szavazatok mintegy 40%-ot sikerült elnyernie a megyében. Turos Lóránd, az RMDSZ Szatmár megyei szenátorjelölti listájának első helyezettje – aki a billegő felsőházi mandátum várományosa – megkeresésünkre elmondta, hogy olyan településekben is sikerült nyernie az RMDSZ-nek, ahol a helyhatósági választásokon nem: például Tasnád, Pálfalva, Ákos, Krasznabéltek, Vámfalu – ahol messze nincs többségben a magyar lakosság. Vetés község az, ahol a részvétel a várakozásokon alul maradt. Turos Lóránd szerint nemcsak Szatmáron, hanem egész Erdélyben volt hozadéka annak, hogy a választás előtt Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke szatmárnémeti látogatása során mozgósított. A választásokon két képviselői mandátumot és visszaosztásból várhatóan egy szenátori helyet nyer Szatmár megyében az RMDSZ. A szenátorjelölt szerint ez az eredmény elégedettségre adhat okot. A szenátusban a Szatmár megyei mandátumoknak a 50%-át, a képviselői mandátumoknak pedig a 40%-át az RMDSZ nyerte el, a magyar lakosság számarányához viszonyítva jó eredmény. Szerinte a mozgósítás tekintetében onnan látszik a különbség, hogy mennyire eltér a magyar és a román településeken észlelhető szavazói kedv, hogy 40%-ot ért el a Szövetség, úgy, hogy a megyében 32,5%-os magyar lakosság aránya. Elmondta, nem reménykedtek abban, hogy a második képviselői mandátumot is a leadott szavazatok alapján, nem pedig visszaosztásból kapja meg Szatmáron az RMDSZ. Turos szerint jó eredmények születtek ebben a választási évben, hiszen tavasszal nyerték el a megyeszékhely polgármesteri tisztséget, és a megyei tanács élére is RMDSZ-es vezető került. Szerinte a parlamentben az erdélyi magyarság képviseletének ellátása mellett a szatmári törvényhozóknak a nagyszabású infrastrukturális fejlesztések elindítását is elő kell segíteniük: Szatmár megyén - határ menti megye lévén - Ukrajna és Magyarország felől is hatalmas kamionos forgalom halad át, így szükség van megépíteni Szatmárnémeti körgyűrűjét, és el kell kezdeni a harmadik Szamos-híd építését is, hogy ez a város és a megye számára is fontos projekt ne maradjon papíron. „Én nem mondom azt, hogy négy év múlva itt lesz egy harmadik híd, de el kell kezdeni az építkezést” - mondta Turos, aki szerint nagyon jó kezdeményezés a magyar miniszterelnök részéről, hogy a megye irányában az autópálya-csatlakozás előmozdítására tett ígéretet, azonban a körgyűrű megépítésének ki kell egészítenie a projektet. (hírszerk.) Transindex.ro

Mire jó a mások népszerűsége?
Nem akarom itt újra és újra felemlegetni az RMDSZ mindenkori Orbán-ellenes megnyilvánulásait, sem a Szövetség negyedszázados pozícióorientált és románhatalom-függő politizálását, csupán a sikeresnek eladott parlamenti választások mögé vetnék egy utolsó pillantást.
Mekkora lehet az a választási sikertörténet, ha annak fejében egy baloldali politikai szerveződés kénytelen megalázkodni akár Orbán Viktor előtt is, az előtt az Orbán Viktor előtt, akitől ez idáig mind a román, mind a magyar szocialisták kedvéért folyamatosan elhatárolódott? Sőt, a kommunista internacionálé égisze alatt nyíltan is közösséget vállalt azzal a magyarországi baloldallal, mely nem átallta az egész Európa előtt gyalázni nemzetét, kiárusítva azt, ha a háttérhatalom úgy kívánta.
A szemmel látható meghunyászkodásnak tudjuk, mi volt a tétje. Tudjuk, miért volt annyira fontos „kölcsönkérni” Orbán Viktor népszerűségét, tudjuk, miért volt nélkülözhetetlen az egyházak támogatása, a művészemberek kampányba való bevetése, Böjte Csaba imázsának kihasználása, miért kellettek a makulátlan nevek-arcok a listák végére, s főleg miért játszották ki fennállásuk óta először a román kártyát, megkockáztatva ez által a bukaresti szociáldemokraták politikai bosszúját is. 
Az RMDSZ népszerűségi indexének soha nem tapasztalt zuhanása a politika „tőzsdéjén” a felső pártelit megsemmisüléséhez vezetett volna, ha Orbán Viktor meg nem üzeni, hogy Kelemennek elfogyott a regimentje. Az is nyílt titok, hogy majd minden RMDSZ-es „nehézfiúnak” ketyeg az órája a korrupcióellenes hatóság asztalán. 
Mondhatni tehát, hogy Kelemen Hunorék grabancát a mélyrepülés utolsó perceiben ragadta meg a magyar miniszterelnök, valamint Erdély néhány köztiszteletnek örvendő személyisége.
Orbán Viktor gesztusa annak ellenére, hogy az erdélyi és a partiumi polgári oldal beáldozásával járt, több, mint nagyvonalú. Még akkor is, ha nagylelkűségét minden bizonnyal meghatározták a világpolitika színterén egyre fokozódó történések is, aminek akár imperativusa is lehet az RMDSZ effajta szemmel tartása.
A költői kérdés azonban mégis kikívánkozik az emberfiából, amikor ezt a faramuci összefogást ízlelgeti: hogy van az, hogy a Szövetség 26 év óta folyamatosan visszaél minden újabb eséllyel, amelyet hol innen, hol onnan kuncsorog ki magának, ha már nagyon szorul a nyaka körül a hurok?  
Az egyszerű emberek tudják, a politikusoknak nincs szégyenérzetük. Viszont a mostani tragikomikus, olykor már-már szánalmas választásokat illetően az RMDSZ-es pártvezéreknek elég kellemetlen lehet választóik és célegyenesbe húzóik szemébe nézni. Vagy legalábbis annak kellene lennie. Ugyanis sokunknak nagyon kínos volt nézni ezt a vergődést. 
Kötve hisszük, hogy tanultak belőle. 
Sütő Éva
itthon.ma/szerintunk

Háromszéki emlékfák nyomában
Csütörtök délután több mint száz érdeklődő jelenlétében mutatták be a kézdivásárhelyi Gyűjtemények Házában Kis Emese Háromszéki emlékfák nyomában című könyvét. A Bod Péter Tanítóképző tanára több éves munkával kötetbe gyűjtötte a millenniumi és erzsébeti emlékfákat, illetve a kastélyparkokat, emlékerdőket, a könyvben gazdag, színes képanyag és könyvészet is található.
Az első kötetes szerző művét Ambrus Ágnes, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem nyugalmazott adjunktusa, a kötet lektora méltatta, aki azt emelte ki, hogy a könyv összefogás, együttműködés eredményeként született, amiben a tanítóképző diákjai, tanárai és a Zöld Nap Egyesület önkéntesei vállaltak fontos szerepet. Kis Emese arról beszélt, hogy 1996-ban, a millecentenárium évében kezdte el a kutatómunkát, akkor figyelt fel az emlékfákra, kezdett el levéltárakban és könyvtárakban kutatni, majd kerékpárral végigjárta Felső-Háromszéket, Orbaiszéket és végül Erdővidéket. A kutatómunkába diákjait és tanár kollégáit is bevonta, akikkel közösen jelölték meg négynyelvű emléktáblákkal az öreg fákat. A szerző azt is elmondta, a Molnár Józsiás park fáinak felleltározásában nagy segítséget kapott Kelemen Zsolt környezetmérnöktől, illetve Ráduly Attilától, a Zöld Nap Egyesület elnökétől.  Szomorúságát sem rejtette véka alá, azt nehezményezve, hogy napjainkban régi fákat vágnak ki. Két példát említett. A Béke utcában az egykori Szentiványi Lázár-ház (a volt orvosi rendelő) udvarán évekkel ezelőtt vágták ki a nagy, millenniumi hársfát, amely egészséges volt, és a háztetőt sem veszélyeztette. Az illetékesek azt is tudták, hogy készülnek megjelölni. Legutóbb éppen ebben a hónapban, december 12-én a Molnár Józsiás parkban vágták ki a város egyetlen kőrislevelű juharfáját. „Bármennyire is látható volt rajta némi koronaszáradás, csak ennyiért nem lett volna muszáj megszabadulni tőle, visszanyesve még kaphatott volna pár évet. Úgy látszik, természeti értékeink sem fontosak már. Mi következik, talán az egykori Rudolf Kórház kertjében álló értékes, öreg fák? Talán igen, mert az ilyen-olyan fejlesztési tervek fontosabbak, mint egy famatuzsálem élete” – fejtette ki álláspontját Kis Emese.
A könyvbemutatón az alkalomhoz illő szavalattal és énekszóval közreműködtek a Bod Péter Tanítóképző tanulói: Lakatos Emília Katalin, Béres Erika és Jánó Kinga, valamint Gligor Zoltán zenetanár.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sabin Gherman: Hajaj, kelj fel, Möriuka, mer’ nagy a baj! 
Minden alkalommal, amikor fontos dolognak kell történnie ebben az országban, azonnal előmásznak a haza bérrettegői, hogy arra figyelmeztessék az erdélyieket: veszélyben Transzilvánia. Egyesek szűrbe bújnak, trikolórral a hajtókán, mások buszra szállnak, és mindenképpen Székelyföldön akarják megenni kolbászos babfőzeléküket – és őket mind a stúdiókban ücsörgő kinyalt figurák „elemezgetik”, arról mesélve, hogy a Facebookon azt olvasták, Erdélyben még egy veknit sem vásárolhatsz, ha nem mondod, hogy „kenyér”.
Egy közönséges plagizáló azon kesereg, hogy a külföldiek miatt nem épül a Kárpátokon átívelő autópálya, egy másiknak azért vannak hőhullámai, mert 2018-ra már nem lesz teljes az ország. Szerinte a megoldás, hogy Románia a románoké, és büszkén felmutatja a középső ujját – digitus impudicus, hiszen Róma örökösei vagyunk! – a sorosistáknak, a nem románoknak, a báránybőrbe bújt brüsszelieknek. Az a baj, hogy egyikükben sem merül fel a kérdés, vajon mit érez egy erdélyi, amikor azt látja a tévében, hogy az ő Erdélye rendszeresen a katasztrófa szélére sodródik. Vajon miről beszél Iuăn és Mărie, miközben a bukaresti urak azt hangoztatják habzó szájjal, hogy a falu jegyzője lopiban iratokat állít ki, és eladja az ősi földet – hajaj, kelj fel, Möriuka, mer’ nagy a baj! Mer’ Ianoş bacsi, aki már negyven éve aprítja a ződet a deznyónak, azért vett nagyobb taligát, hogy kihordja rajta Erdélyt Debrecenbe, nem azért, hogy Iuănnak segítsen kiönteni az ól alapját. Valójában egyes urak, bukarestiek, nem hallottak egy egyszerű dologról: Erdély már csaknem száz éve egyesült Romániával. Igen, egy sor nem román etnikai közössége volt, igen, más volt a múltja, igen, ezek az erdélyiek nem nagyon röhögtek a vicceken – de ettől még nem kell kételkedned az egyesülésben. Amit a politikus elvtársak most tesznek – igen, erdélyiek is – az, hogy kételyeket ébresztenek ezen egyesüléssel szemben. Politikailag legitimálják a feldarabolás témáját. És nem azért teszik, mert félnek, hanem azért, hogy a szavazók féljenek.
És hogy lásd, mennyire ostobák – és itt a romániai vezetők tettei érdekelnek, nem a magyarországiaké vagy a kongóiaké, mert román vagyok, nem magyar vagy kongói, az enyéimnek fizetek különleges nyugdíjat, nem a magyaroknak vagy a kongóiaknak. Nos, csapjunk a „lecsóba”: lehet, hogy holnap az egyik fontos újság oldalain vagy a CNN-en megjelenik, na, egy riport Erdélyről. Ott láthatjuk majd Pontát, aztán Egységes Románia Pártos szövetségesét, Dragneát is, meg Tăriceanut – az egész világnak beszélnek. Az interjút lepusztulni hagyott régi templomok, átadás után néhány hónappal visszabontott autópályák, településeket jelző táblák képeivel illusztrálnák, amelyeken a hazafiak piros-sárga-kék festékkel fújták le a nem román nyelvű feliratokat – mivel mással illusztrálnának egy összeesküvést, hisz csak nem visznek kísérteteket a képernyőre? Aztán azt látjuk, hogy Ponta örömmel veszi át Moldva zászlóját, a bölényfejest, hogy Tăriceanu ünnepélyesen felvonja Máramaros zászlóját, miközben más polgármestereket bíróságokra vonszolnak, mert kitűzték a székely zászlót. Ugyancsak itt láthatjuk Opreát is, amint Kovásznába viszi a hadsereget, a szélsőjobb tapsa közepette. „Kifelé, kifelé a magyarokkal az országból” – ez hangzik a háttérben, amit persze lefordítva feliratoznak. A stúdióban ülő meghívottak kiguvadt szemmel nézik, hogy Kolozsvár bejáratánál kínaiul is üdvözlet fogad, csak a magyar közösség nyelvén nem, pedig a román többség mellett csak ez maradt még meg a capital of Transylvaniában. Dan Puric is felbukkan, habzó szájjal védelmezve azt, ami szerinte egy ország, meg persze van mânz/barză/rânză is (a dákopaták állítólagos dák szavai – a szerk.). Hangsúlyosan szóba kerül az antiszemitizmus is.
Az ellenérvek már nem is számítanak, mert nem számítanak a 64 vármegyések hülyeségei sem, már nem számít, hogy Iuăn meg Ianoş bacsi elképedve nézi, miként kerültek be a tévébe csak azért, mert együtt vannak, amióta világ a világ – a bolygó éppen most tudta meg a román politikusoktól, hogy valami gond van Erdélyben, és hogy Bukarest képtelen azt másképp kezelni, mint erőszakkal és megfélemlítéssel. Ohó, meg ne feledkezzem róla: a riporter megemlíti, hogy a „Románia a románoké” a Ştefan Tătărescu ezredes által vezetett Nemzeti-Szocialista Párt (Nemzeti-Szocialista, Fasiszta és Keresztény Acélpajzs) szlogenje volt a 30-as években. A képernyőn nagyban megjelenik e párt jelképe és zászlója: fehér és vörös alapon fekete horogkereszt, körülötte a már említett szlogen: „Románia a románoké.”
Az eszmék? Tegnap is, ma is ugyanazok: forrásainkat elorozzák tőlünk, gyarmattá váltunk, tehát a nemzeti büszkeségnek muszáj legyőznie a külföldi senkiháziakat.
A két világháború közötti román nácizmus könnyen párhuzamba állítható Tăriceanu, Ghiţă vagy Ponta beszédeivel – és ennél több nem is kell. A riportot aztán több ezer jelentős újság és több száz tévé átveszi, Bukarestben és Erdélyben megjelennek az első állandó külföldi tudósítók, a diskurzusok élesednek, felemelkednek az első öklök, itt az idő, hogy… Ahaj, kelj fel, Möriuka, mer’ nagy a baj! Tetszik? Amikor már teljesen elveszett a történelmi idő érzékelése, egyesek csak azért kerülnek be a politikába, mert azt hiszik, ahhoz nem kell semmilyen képzettség. Ezek az emberek éhen halnak, ha elkobozod pénzüket, és bedobod őket a való életbe. Tedd fel magadnak a kérdést. Válaszolj magadnak. Még egyszer. És még egyszer. Mihez is értenének ezek? Több milliárdról rendelkezhettek, és autópályák – fityisz, kórházak – fityisz, iskolák – fityisz. A nemzeti sors körvonalazását várjuk el tőlük, miközben még nekik sincs sorsuk? Már attól boldogok, hogy állami „állásuk” van, boldogok, hogy milliókat kereshetnek csak beszélve. Hamar megtanulták, hogy az ostobaság gyorsabban visz sikerre, mint a munka, pontosan úgy, mint a hajdani bukováriak, az utolsó padban tanyázó csavargók. Nem maradt évismétlő Antonescu is kétszer, hogy aztán ideiglenes elnök, Románia fadörje meg madörje legyen belőle? Zgoneából, Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) kollégájából – szintén megbukott vagy háromszor – nem lett az állam harmadik legfontosabb embere? Na és Tăriceanu, szintén bukott, a második legfontosabb? Mind hazafi a bajsza alatt…
Olyan lett a hazafiság, mint egy étkezési jegy – nem kérnek érte semmit, sem autópályát, sem iskolát, sem kórházat, elég egy kicsit azon pörögnöd, hogy Erdély rrromán föld, és kész. Nem számít, hogy egy évtizede nem olvastál el egy könyvet, teljesítetted a kötelességed, nesze egy kis repeta, mert maradt némi kolbász a fazék alján.
(România liberă/Főtér) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A gyilkos naplója (Beszélgetés Boros Zoltánnal a 27 évvel ezelőtti tévéforradalom utóéletéről)
A legendás bukaresti magyar tévéadás újraélesztésének vezetője, Boros Zoltán az 1989-es tévéforradalom egyik központi alakja volt. A magyar–román megbékélésre tett kísérleteiről, a gyantai mészárlásról készült film utóéletéről is beszélgettünk. 
– Az elsők között volt, aki a 27 évvel ezelőtti, forradalminak tekintett események során megjelent a Szabad Román Televízió képernyőjén. Miként történhetett, hogy magyar emberek is szóltak az ország nyilvánosságához? – A forradalom napjaiban valóban többször is megjelentem a képernyőn Simonffy Katalinnal, német kollégákkal, majd az akkori magyar nagykövettel együtt. Fontosnak tartottuk ugyanis elmondani: a ’89 őszén zajlott magyarellenes kampányok dacára a magyarok békében szeretnének élni a többségi nemzettel. Ceaușescu ugyanis azt akarta elhitetni a közvéleménnyel, hogy a temesvári történéseket a magyarok tervezték, szították. Mi pedig odaültünk a kamerák elé, akkor talán még ismert embereknek számítottunk, hiszen alig öt évvel korábban szűnt meg az Erdélyben nézhető egyedüli magyar adás. Itt vagyunk, megvagyunk, reméljük, véget ért mindaz, ami egymás ellen uszított bennünket, a magyarok is támogatják a forradalmat. Ezt az üzenetet akartuk eljuttatni a tévénézőkhöz. 
– Ennek a szerepvállalásnak köszönhetően lett az újraindított magyar adás első főszerkesztője?
– Civil, spontán szerveződésként, saját elhatározásból mentünk vissza néhányan a szerkesztőségbe – bár én korábban is a környéken voltam, zenei rendezőként dolgoztam a rádióban és a tévében –, a kollégák engem választottak főszerkesztőnek. Az adás újraindítása nem politikai utasításra, nem hosszas egyeztetések nyomán, felső hatalmak jóváhagyásának köszönhetően történt. Az első programgyűlésen egész egyszerűen kijelentettük, hogy hétfőn négytől hétig magyar adás, akárcsak ’85 előtt. Január elejéig ugyanis az került a képernyőre, ami éppen kézügybe akadt, vagy aki bejött, hogy szólni akar. Hatalmas káosz uralkodott a tévében.
– Semmiféle hatalmi ellenkezésbe nem ütközött a magyar adás újraindítása? 
– Nem, az új vezetők valamennyien kollégáim voltak korábbról a tévében, Dumitru Moroșanu, aki vezette a gyűlést, Jászvásárban a Zeneakadémián diáktársam volt, jó emberi viszonyban is voltunk a tévénél. Magyar adás? Hogyne, persze, ez volt a válasza. Így született meg a magyar adás, de hasonló módon indult újra a kolozsvári, marosvásárhelyi, és alakult meg a temesvári rádió magyar adása. Így született meg a kolozsvári magyar televíziózás is: ez volt a mi vértelen médiaforradalmunk. Az utcákon még lövöldöztek, még nem létezett semmiféle magyar politikai alakulat, amely kiharcolta volna ezeket a jogokat. Természetesen sokat számított, hogy a bukaresti tévés kollégák többségével nagyon jó viszonyt ápoltunk. És annyira magabiztosan végeztük a dolgunkat, hogy a tévében sokáig azt hitték – erre csak később döbbentem rá –, hogy biztosan állnak valakik a hátunk mögött. Holott mindössze annyi történt, hogy szükség esetén néha az asztalra csaptunk.
– Mikor kezdtek fújni az első ellenszelek?
– Ion Iliescu elnök sajtóirodája szorgalmasan nézte az adásainkat, mert bátrabb, manipulálatlan tájékoztatást adtunk arról, ami Bukarestben és az országban történt, mint a kézi vezérlésű esti híradó. Egyetlen példa: 1993 decemberében adásba került a gyantai magyar lakosok ellen a második világháború végén elkövetett román atrocitásokról – amelyeknek több mint 40 személy esett áldozatul – szóló, Fekete vasárnap című dokumentumfilmem. Másnap reggel az adásért felelős igazgató, Petre Popescu üzent, hogy menjek fel hozzá. Sejtettem, miért hívat, mert telefonon már életveszélyes fenyegetéseket is kaptam a dokumentumfilm miatt. Elég rossz állapotban találtam, túl sok vodkát ihatott már. Mit csináltál, mi az Istent adtatok be tegnap? – kérdezte a fejét fogva. Röviden elmeséltem, miről szól a film. Az úgy nem történhetett meg, mondta, nem lehet igaz. El sem tudod képzelni, mit kaptam miattad. Hogy kitől? Személyesen Ion Iliescutól. Hogyhogy nem lehet igaz? – kérdeztem vissza. Rajtunk, a családomon esett meg, csak csodával határos módon maradtunk életben. Mégsem kellett volna, minek uszítani az embereket, folytatta. Nem uszítjuk, válaszoltam, a film végén is elhangzik: épp a végleges kibékülés céljából beszéljük ki, amit mindenképpen el kell mondanunk egymásnak. 
– Feltételezhetően azért nem a vérengzés számít az első gyantai emlékének... 
– Három-négy éves koromból tudom felidézni az első emlékeimet. Gyanta szinte teljes mértékben magyar település volt, a néhány román család tagjai is jól tudtak magyarul, valamennyien fizették az egyházi adót. Az egyik asszonytól később tudtam meg: „azért, hogy ha meghalok, nekem is szóljon a harang”. Édesapám, Boros Ferenc a falu református lelkésze volt, a parókián emlékszem a zongorára, mögötte a falon a Rákóczi elfogatását ábrázoló kép másolatára, a kép sarkában egy kiskutyával, ami nagyon tetszett nekem. Sok látogató járt hozzánk, nagyon jó volt a hangulat, a légiriadók miatt ugyanakkor sűrűn el kellett oltani a petróleumlámpát. A sötétben vicceket mesélt a társaság, miközben kintről behallatszott a repülők zúgása. A Kolozsváron zeneakadémiát végzett édesanyám Liszt-rapszódiákat játszott, aztán valaki mondta, hogy jöjjön már a fekete leves, és édesanyám tényleg behozta a kávét. Később mesélte el, hogy ez is a színjáték része volt, hiszen a kávé égetett kenyérhaj ázaléka volt, a hozzá szívott cigarettát pedig újságpapírból sodorták, valamilyen szárított fűvel a közepén.  – Mintha egy kisváros értelmiségi körének összejöveteléről mesélne... Kikből állt a társaság?
– Nagyrészt a gyantai kényszerlakhelyre költöztetett dél-bihari zsidóság tagjai jártak hozzánk. Köztük tanár, fényképész, orvos, órás-ékszerész, újságíró, akik később nagyon hálásak voltak édesapámnak, hiszen neki köszönhetően a falu is befogadta őket. Apám a baráti társaság néhány tagjával egy szatirikus lapot is szerkesztett, benne világpolitikával, helyi pletykákkal, tréfás reklámokkal. Kézírással készült, de rovatosított remek kis lap volt.
– Miből érzékelték ebben a Romániához tartozó dél-erdélyi faluban, hogy végéhez közelít a háború?
– Az új helyzet érzékelésére nem nagyon jutott idő a tragikus események előtt. Románia 1944. augusztus 23-i kiugrása után az ország területén már nem zajlottak háborús események. Az észak felé haladó, Leonard Mociulschi tábornok által vezényelt román hadosztály azonban úgy tartotta, hogy nem a magyar hadsereg az ellenség, hanem általában a magyarok. A tábornok több dél-bihari faluban, a Fekete-Körös alsó völgyében gyilkosságokat rendelt el saját állampolgárai ellen. Gyanta esetében ez úgy szólt, hogy az utolsó emberig kiirtani a lakosságot, felégetni a falut. De nemcsak Gyantának szántak hasonló sorsot.
– Senki sem menekült a pusztítások hírére?
– Naivak voltak az emberek. 1944 szeptemberében szűk kétszáz, nyugat felé menekülő magyar katona érkezett Gyantára, ahol megálltak pihenni. A falu örömmel fogadta őket, a tisztek nálunk laktak a parókián. Két-három napot akartak ott tölteni, de a hírre, miszerint nagy létszámú román–szovjet hadsereg-különítmény közeleg, korábban felkerekedtek. Apám akkor már három hete munkatáborban volt, több mint nyolcvan embert hurcoltak el, a környező falvak vezető embereit. A magyar tisztek távozáskor hívták anyámat: jöjjön velünk a gyerekekkel, tiszteletes asszony, itt nincs biztonságban. Fel is ültünk a szekérre, de az egyik szomszédasszony meggyőzte anyámat, hogy ne hagyja ott őket, mi lesz, ha visszajön a tiszteletes úr, és nem találja a családját. Nemsokára valóban megérkeztek a román csapatok, Pop Augustin, a falu román orvosa bújtatott bennünket. Nekünk, gyerekeknek egy fürdőszobaszerűségben kellett csendben, sötétben kuksolnunk. Kint pedig zajlott az öldöklés. Anyámat cselédnek öltöztették be, így szolgált fel este az ott vacsorázó gyilkosoknak, amíg egyikük szóba nem hozta: jó, jó, a pap lágerben van, de hol a papné? Többet nem mert visszamenni, bebújt mellénk. 
– A Fekete vasárnap volt az első dokumentumfilm, amely tényszerűen, tanúk visszaemlékezése alapján igazolja, hogy Erdélyben nemcsak románellenes megtorlások zajlottak. Miből építkezett a film elkészítésénél?
– A munkatáborból visszatért apám az első gyűlésen a presbitérium tagjaival elmeséltette és lejegyezte a történteket. Így maradt nyoma az új anyakönyvben – a régi a porig égett parókiával együtt veszett oda –, hogy ki gyilkolt, hogyan, hány áldozat volt. Kortörténeti, háborútörténeti dokumentumnak tekinthető. Hogy mindenki halálra volt ítélve, arról az emberek nem tudtak. Én is akkor szereztem tudomást róla, amikor a film bemutatását követően Xantus Gábor operatőrnél jelentkezett az öldöklést vezető Bridea százados Kolozsváron élő özvegye. Eredeti szándéka szerint tiltakozni akart az ellen, hogy a férjét tesszük felelőssé a történtekért. Filmen rögzítve, magyarul mondta el: jelentkezők hiányában Mociulschi tábornok két fiatal tisztnek adta parancsba a falu lakosságának teljes likvidálását, Bridea volt a végrehajtó, a másik a végrehajtás ellenőrzője. Nyomatékosítandó férje naplójából is idézett, amelyben maga a gyilkos mondja el részletesen a mészárlás körülményeit, ugyanazt, amit annak idején a falubeliek édesapámnak is elmeséltek. – Mit gondol, mi tartotta életben a magyar tévéadást a feszültségekkel terhes kilencvenes években? 
– Elsősorban az, hogy nagyon sokan nézték magyarok, románok egyaránt. Úgy gondolom, annak köszönhetően, hogy a hiteles tájékoztatást tartottuk a legfontosabbnak. És még valami: ha ’89 decemberének utolsó napjaiban lelkiismeretük parancsára nem rohantak volna be tévések, rádiósok az öt évvel korábban megszűnt munkahelyükre, rádióba, tévébe – Bukarestben lövöldözések közepette –, talán évek teltek volna el, amíg újraindul a magyar nyelvű elektronikus média.
BOROS ZOLTÁN
Filmrendező, zeneszerző, televíziós szerkesztő, a Bihar megyei Gyantán született 1939. július 29-én. Tanulmányait a nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceumban végezte, három év következett a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Filológia Karán magyar szakon, ahonnan negyedév elején, 1958-ban kizárták, majd 1967-ben a kolozsvári Zeneakadémián diplomázott zenetanár szakon. 1971-ben az országos magyar nyelvű tévéműsor szerkesztőségéhez szerződött, eleinte zenei műsorokat készített, a hetvenes évek közepétől pedig több műfajú, hely- és a kultúrtörténeti jellegű nyilvános adásokat. 1990 januárjában néhány régi munkatárssal és fiatal értelmiségiekkel újraindította a Román Televízió magyar nyelvű adását, amelynek főszerkesztője is volt 2002-ig. 
Fontosabb filmjei: Mondod-e még?, Fekete vasárnap, Magyarok a Balkán kapujában, A 7EK, Égig érhetne az ének, Születésnap, A félelem nevében, Az átnevelés poklában, Elfelejtett értékeink – a kolozsvári HITEL, Nyugatosok A Holnap városában, Attila szekere a Szajna partján. Tévéműsorok: Zenés Karaván (1973–1978), Klubdélután (1978–1980), Fórum (1990–1999), Hinta (1999–2000), Játsszuk újra (2014–) Díjak, kitüntetések: A legjobb szerzemény (Romániai Zeneszerzők Szövetsége, 1989), Arany pillangó (1996), a Magyar Televízió nívódíja (1999), EMKE-díj (2001), Kisebbségekért Díj (2001), Pro Partium-díj (2002), Varadinum (2009), A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2010). 
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kilencven éve született Albert László festőművészről
1976 novemberében katonaként levelet kaptam édesapámtól, Nagy Pál festőművésztől, amelyben arról számolt be, hogy: „Vasárnap megnyílt Albert Laci kiállítása 50 év, 50 kép. Számomra, aki minden egyes darabját láttam már a műteremben, igen nagy meglepetést jelentett. …Örömünnep volt. És naponta bejárok megnyugodni, de nem csak megnyugodni, hanem kételkedni. Kételkedni, de nem az ő képeinek értékében, hanem a magam tehetségében. Ez az egyszerű és őszinte ember minden mesterkélt spekuláció nélkül, elméleti tudálékosság nélkül eljutott oda, hogy megtalálta a saját hangját. Az ő hangja egyszerű és őszinte. Szép, izgalmas, modern és igényes… Szeretnék írni egy cikket…”
A cikk néhány nap múlva meg is jelent az akkor rangosnak számító bukaresti magyar hetilapban, A Hétben, Ötven meglepetés címmel. A következő mondatokat negyven év után is érdemesnek érzem felidézni belőle: „A festő a természeti képeket más látószögből közelíti meg, mint a megszokott látványfestészet. Nem elvonatkoztat, hanem csak újrafogalmazza a látványt, és ami mögötte és benne rejlik. Nézőpontja is váltakozó. Egyszer a természet iránti alázattal lehajol hozzá és közvetlenül közelről veszi szemügyre, máskor pedig a távoli jelenségek lehunyorított összképét rögzíti. Az embereket is a maga módján figyeli meg, nem arcképszerű közelségükben, hanem fentről, hogy átfogóbban szemlélhesse őket. (…) Felülről, ahonnan minden ember csupán apró pontnak látszik, de mégis azzal a különös bizonyossággal, hogy mindőjüket külön-külön is ismerjük. Felfedezzük a tömegben az egyént, az ismerőst, az egyetemesben az egyedit. Mert a festő megtanulta megszeretni a témáit. A virágos rét apró virágait nem szedi le, nem helyezi vázába virágcsendéletként, hanem mindenestől behozza a kiállítóterembe. A kavicsokat sem emeli ki a vízből, hanem végigsimogatja tekintetével. Számunkra szokatlan módon sikerül érzékeltetnie a szelet, a sebességet, a fényt vagy a záporeső zuhogását.”
Ma már világosan látszik, hogy Albert László volt azoknak a keveseknek az egyike – az erdélyi képzőművészek közül –, akiknek munkássága feltétlen figyelmet érdemel mind a magyar, mint az össz-kelet-közép-európai kultúra szempontjából, mert radikálisan szakított az addig nálunk többnyire csupán a stilizáló, konstruktív vagy expresszív, esetleg a szürrealista változatok felé némi megújulást mutató perspektivikus látványfestészettel. Ezt ő a lehető legtermészetesebben tette – anélkül, hogy a szolgai követés vagy megfelelni akarás szándékával különösebben figyelt volna azokra a kortárs törekvésekre (absztrakció, tasizmus, pop-art, fotórealizmus stb.) – megjegyzem, hogy erre különösebb lehetősége sem volt –, amelyek nyugaton a hetvenes évekre már-már kanonizálódtak, de már néhány kelet-európai országban is markánsan jelen voltak. 
Ahogyan én egy későbbi, ugyancsak A Hétben megjelent korai cikkemben 1982-ben fogalmaztam: „… a véletlennek nagy szerepet juttató, a dadaisták automatizmusával rokon kísérleteket végzett, a vászonra minden megjelenítő szándék nélkül egymással feleselő színfoltokat kent. Ebben az esetlegesként ható, már-már csupán gesztusértékkel rendelkező műformában talált magára. (…) Albert László a festék természetes mozgását kutatja és segíti, újabb és újabb megoldásokkal kísérletezik. Ecseteit felcseréli festékszóró fúvókával, fésűvel, tortadíszítő fecskendővel, vagy bármilyen alkalmi eszközzel. Ily módon gazdagítja vagy könnyíti lehetőségeit. Ecsetvonások helyett a festéket csurgatja, pecsétnyomóval nyomtatja, vagy gyurmával takar egy felületet, ha érintetlenül akarja hagyni a következő festékrétegtől.”
„Képein nem a sémák halmozásából keletkezett »tájkép«- természet, hanem a mikrokozmoszból makrokozmoszba szerveződő, szerkezetileg egységes univerzum jelenik meg. Részelemei a mikroszkopikus sejt- vagy kristályszerkezet látványától az emberi szem számára megszokott kövek, vízcseppek felvillantásán át a csillagok világáig terjednek. 
(…) A látvány nála mindig vízszintes, ég és föld közötti tengelyen mozog. Talán azért fest asztalon, a vászon fölé hajolva. A mélybe- és magasbalátás élménye sajátos feszültséget kelt a képeket erre az irányra merőlegesen néző befogadóban.”
Albert László az elsők között volt – ebben a vonatkozásban talán nemzetközi értelemben is –, aki a természetet mint ökológiai szisztémát jelenítette meg, ennek mikro- és makrokozmoszának láthatóvá tehető jelenségeit összevetve mind a társadalom, mind az anyagi lényegű világegyetem dimenzióival. Ha körülnézünk a kiállításon, mintha a képeknél sokkal később keletkezett Világok arca: Baraka film képkockáinak pendantjait látnánk par excellence festői megfogalmazásban. Albert László a diktatúra, az elzártság és korlátozottság körülményei között, az akkori kicsinyes, önző, egymásnak feszülő hiúságokkal, viaskodásokkal terhelt társadalmi környezet ellenére a jelképes értelemben is rálátásos világfigyelő padlásműtermében rátalált a maga egyetemesen eredeti művészi világára, mellyel kortársai és utódai számára életművén keresztül a földi életünk szépségének egyetemességét, érzékiséggel teljes festőművészi egyediségben, emberi-lelki vonatkozásában egyszerűen felfogható, bibliai értelemben is szerethető módon a maga remek képi példázataiban újrateremtette.
Vécsi Nagy Zoltán 
*Elhangzott 2016. december 2-án a marosvásárhelyi Bernády Házban, az Albert László-emlékkiállítás megnyitóján Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi Magyar Civil Évkönyv 2015
A fesztivál-jelenség
Csütörtökön délután tartották a Jelen Ház kávézójában az Erdélyi Magyar Civil Évkönyv 2015 bemutatóját a szerkesztő (és az évkönyv koncepciójának kidolgozója), dr. Bodó Barna egyetemi tanár jelenlétében.
A Kölcsey Egyesület szervezésében sorra került rendezvényt Jankó András Kölcsey-elnök nyitotta meg, többek között azzal a megállapítással: a kötetből „a civilszervezetek tanulhatnak egymástól”.
Nagy István pécskai tanár a kötet bevezető tanulmányából (Bodó Barna: A birtokbavétel lépcsőfokai) idézett egy részletet, amely nagyszerűen összefoglalja a lényeget:
„Szerte a nagyvilágban egyre több a fesztivál, nálunk is, ahol a társadalom természetes rendje még mindig nem állt be. A fesztivál-jelenség végigkíséri az emberiség történetét. Kezdetben kultikus jellegűek voltak, a mai értelemben vett első fesztiválok a kultúra és a művészet ünnepei voltak, és megjelenésük a 19. század végére, a 20. elejére tehető.
Tájainkon a fesztivál egy helyi közösség ünnepe. Évente megrendezett, jellegükben hasonló vagy eltérő rendezvények sorozata. A legtöbb fesztivál előzményeként valamilyen helyi ünnepség, karnevál, ünnepi mulatság, vagyis hagyomány nevezhető meg. Fő szerepe a helyi közösség, az összetartozás tudatának a erősítése.
A fesztiválok szervezői többnyire a helyhatóság (városnapok), illetve civilszervezet (magyar napok, mintegy negyven országszerte). A jelenség 25 éves nálunk, de igazi felfutása az utóbbi évtizedben történt meg.
Ezért szentelte a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetsége a magyar napok jelenségkörének a 2015-ösErdélyi Magyar Civil Évkönyvet. Erdély 35 jelentős fesztiválját mutatjuk be bő fotóanyaggal illusztrált tanulmányokban, illetve sajtóösszeállításban. (...)
Az Aradi Magyar Napokat Ujj János mutatja be egy szépen illusztrált sorozatban.
Céljuk a kötettel, hogy bemutassák a jelenséget, hogy mi minden történik Erdélyben – 500 tételes fesztivál-adatbázis egészíti ki –, és ebben a közös keretben fel tudták mérni, hogy az utóbbi években miként alakult tájainkon a fesztiváljelenség.
A 324 oldalas, négyszínnyomású kötetet a szerkesztő, Bodó Barna összegző tanulmánya vezeti be, amit 17 olyan tanulmány követ, amelyek ugyanannyi városnapot, fesztivált, sokadalmat jár körül” – mondta Nagy István, s a majdnem tucatnyi szempontot is felsorolta, amelyek mentén 14 településnapról, fesztiválról és sokadalomról a sajtóban megjelent tudósítások és képek alapján tájékozódhatunk a két adatbázissal is kiegészített kötetből.
Nagy István ezt követően számos okos kérdést tett fel a szerkesztőnek, amelyekre az a tőle már megszokott módon, a kérdéskör alapos ismeretében, nagy szintetizáló képességgel, a részletekből is lényeges következtetéseket levonva válaszolt. Szó esett, többek között, a fesztiválok szervezőiről (helyhatóságokról és civilszervezetekről), a rendezvényeken közreműködő helyi önkéntesekről, a fesztiválszervezés részletkérdéseiről, költségvetéséről és a pénz előteremtéséről (meg szerepéről a fesztváválszervezésben), arról, hogy fokmérője-e a fesztivál a civil szféra fejlettségének stb.   
Bodó Barna, mintegy összefoglalóként, leszögezte: a fesztivál (városnap, falunap, sok néven futó egyéb rendezvény) a helyi közösséget mozgósítja, az egyént (magyarokról van szó) figyelmezteti, hogy a város, a helység a miénk (is), ugyanakkor a többség figyelmét is felhívja, hogy velünk számolni kell.
Hozzátenném, amiről egyébként szó is esett: ha valamit ad magára, akkor kulturális rendezvény, megnyilvánulás is, nem egyszerű olcsó eszem-iszom szórakoztatás.
Külcsínyében (a borítóra gondolok) igen szerény, belbecsében (tartalmára, nagyszerű fotóira) kiváló és hasznos könyv. Talán egy jobb címmel (ezt a szerző is elismerte), a mai viszonyokhoz képest nagy (ezer) példányszámú, kivételes nyomdai kivitelezésben megjelent kötet jobban eladhatóvá vált volna. Mindazok, akik az országban bárhol nagyobb szabású magyar rendezvényeket szerveznek, sokat tanulhatnak belőle.
Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad)

Ők nyerték a Fölszállott a páva tehetségkutatót
A dusnoki Aprók Gyermek Néptáncegyüttes nyerte el a közönségdíjat a Fölszállott a páva című népzenei és néptáncos tehetségkutató műsor pénteki döntőjében, amelyet a Duna televízió élőben közvetített. A legjobb határon túli produkcióért járó egymillió forintot Bálint Róbert pusztinai furulyás vihette el. 
A táncegyüttesek kategóriájában a felvidéki Csali Gyermek Néptáncegyüttes, szóló és párostánc kategóriában Albert Csaba, a hangszeres szólisták és zenekarok kategóriájában Horváth Áron cimbalmos, énekes szólisták és énekegyüttesek kategóriájában Erdélyi Luca vehette át az egy-egy millió forintos nyereményt Gáspár Bencétől, az OTP Bank Kommunikációs és Társadalmi Kapcsolatok főosztályának vezetőjétől.
Balog Zoltán miniszter az Emberi Erőforrások Minisztériumának különdíjait adta át: a legjobb határon túli produkciónak járó 1 millió forintot Bálint Róbert pusztinai furulyás, a legjobb hazai nemzetiségi produkciójának járó 1 millió forintos különdíjat Makula Zoltán jászberényi szólótáncos érdemelte ki.
Az OTP Bank különdíjait - egy-egy millió forintot - Gáspár Bence adta át Molnár Bencének, a dusnoki Aprók Gyermek Néptáncegyüttesnek, a Sarjú Bandának, a Jászság Gyermek Néptáncegyüttesnek és a mérai Czifra Néptánccsoportnak.
Gyúr Gabriellának adta át az 1 millió forintos különdíjat a Földművelésügyi Minisztérium és a Hungarikum Bizottság nevében V. Németh Zsolt környezetügyért, agrárfejlesztésért és hungarikumokért felelős államtitkár. A szolnoki Rotary Club Egyesület nevében Bartalos Zoltán ösztöndíjat nyújtott át Gyúr Gabriellának, további egy millió forinttal segítve a fiatal művészeti tanulmányait.
A Veresegyházi Medveotthon határon túli csoport számára alapított Mackó elnevezésű különdíját a Csali Gyermek Néptáncegyüttes vehette át az intézmény vezetőjétől, Bankó Lászlótól.
A Folklórfesztiválok Magyarországi Szövetségének képviseletében Szigetvári József a világszövetség meghívását adta át a kategóriagyőzteseknek a legjelentősebb nemzetközi gyermek népművészeti fesztiváljára: a Fölszállott a páva idei nyertesei 2017 nyarán Magyarországot fogják képviselni Tajvanon, az ILAN Nemzetközi Népművészeti Fesztiválon.
Sebő Ferenc, a zsűri elnöke kiemelte: a fellépő fiatalok megmutatták, hogy a hagyományban micsoda fantasztikus erők vannak, s hogy mennyire a közösséghez kapcsolódnak az egyéni teljesítmények is. Ezek a fiatalok meggyőztek minket arról, hogy számukra ez örömforrás, birtokolják és beszélik ezt a nyelvet - mutatott rá.
A Duna Médiaszolgáltató Zrt. televíziós médiaszolgáltatási igazgatója, Medveczky Balázs elmondta, hogy a televíziósok az értékmentők munkáját a Fölszállott a páva című műsorral próbálták támogatni, amely nemcsak tartalmát és lelkét tekintve magyar, hanem licencét tekintve is hazai termék. Kiemelte: büszkék arra, hogy a műsor bebizonyította, sem a népzene és néptánc, sem pedig a közszolgálat nem tűr meg magán port. "Képesek vagyunk megújulni és képesek vagyunk trendeket teremteni, hiszen a mai médiapalettán ritkaságszámba megy a valódi értékközvetítés és a jövőbe mutató képivilág-technika ötvözése" - fogalmazott.
A Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA), valamint a Hagyományok Háza negyedszer megrendezett tehetségkutatójában a 6-14 éves fiatalok négy kategóriában mutathatták meg tehetségüket: külön versenyeztek a néptáncegyüttesek; az énekes szólisták és énekegyüttesek; a hangszeres szólisták és zenekarok; a táncos szólisták és táncospárok.
A zsűri elnöke volt Sebő Ferenc Kossuth-díjas zenész, a Nemzet Művésze; tagja Timár Böske táncművész, a Csillagszeműek művészeti igazgatója; Agócs Gergely néprajzkutató, népzenész, a Hagyományok Háza tudományos munkatársa; Sebestyén Márta Kossuth-díjas énekes; Kocsis Enikő Harangozó-díjas táncművész, a Fitos Dezső társulat művészeti vezetője és Berecz István, az első Fölszállott a páva győztese, kétszeres aranysarkantyús táncos. maszol.ro

Sepsiszentgyörgyön ünnepelt a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) 25 év az anyanyelv szolgálatában
25 évvel ezelőtt, 1991. december 14- én a Székely Mikó Kollégium régi dísztermében 84 küldött írta alá a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének alapító dokumentumát. Ezt megelőzően a marosvásárhelyi Vártemplomban felröppent gondolattól a ma jól működő szervezetig, amely eredményesen fogja át, szervezi és a megérdemelt elismeréssel jutalmazza a romániai magyar pedagógusok és diákok munkáját, hosszú volt az út. Tele munkával, nehézségekkel, akadályokkal, de eredményekkel, emlékezetes pillanatokkal, ünnepekkel is. Ilyen tartásos, színvonalas, építő gondolatokban és művészi élményekben gazdag rendezvény volt az elmúlt negyedszázadra visszatekintő jubileumi megemlékezés, amelyet az alapítás színhelyén december 9-én világi és egyházi méltóságok, elöljárók, pedagógusok részvételével tartottak.
Ne politizálj, építkezz! Látványos kezdetként Sepsiszentgyörgy középiskolái vonultak be az iskolazászlóval a helybeli Művészeti Líceum fúvós kvintettjének játékára. A tágas konferenciatermet megtöltő több mint háromszáz résztvevő együtt énekelte a Szózatot Lőfi Gellért igazgató tanár orgonakíséretével. Szabó Margit műsorvezető felvezető szövege után a meghívottakat, vendégeket, támogatókat, együttműködő partnereket és a házigazdákat Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ országos elnöke köszöntötte. „Ne politizálj, építkezz! – idézte Bethlen Gábor fejedelem cselekvésre ösztönző szavait, majd kiemelte, hogy az eltelt 25 év a szolgálat, az építkezés, a küzdelem, a magyar nyelvű közoktatás minőségi fejlesztése érdekében végzett munka időszaka volt. Az érdekvédelemre és érdekérvényesítésre összpontosító kezdeti szerepvállalást a sokkal aktívabb, szerteágazóbb cselekvésvállalás évei követték, kínálkozó lehetőségekkel, szakmai kihívásokkal, sikerekkel és kudarcokkal. Mindezt a jubileumi eseményre készített kiadvány és a képernyőn pergő képek bizonyították. A további cél, hogy a romániai magyar gyermekek egy jól működő, fejlődő minőségi oktatási rendszer keretében tanulhassanak. Ennek érdekében minden kínálkozó lehetőséget ki kell használni, az oktatásügy minden szereplőjének minden szinten vállalnia kell mindazt, amit tudása, tehetsége, társadalmi és szakmai helyzete lehetővé tesz – hangsúlyozta az elnök. Más a feladata, a felelőssége, mások a hatáskörei az oktatáspolitika és az oktatási hatóság képviselőinek, az RMPSZnek – mint civil szakmai, érdekvédelmi szervezetnek –, a pedagógusoknak, a diákoknak és a szülőknek. És más a feladata az anyaországnak. E területek folyamatos együttműködését kell megvalósítani a közös ügy, a romániai magyar oktatás megmaradása és fejlődése érdekében. Dr. Kondor Ágota, a vendéglátó iskola igazgatója az embert formáló pedagógus személyiségének fontosságára hívta fel a figyelmet, és kívánt erőt, kitartást ahhoz a munkához, amit Németh László a természet nyers gyémántjának szép vigyázattal való csiszolásának nevezett. Szobor Apáczai Csere Jánosnak Dr. Péter Sándor, az RMPSZ Kovászna megyei elnöke, a szövetség alapító tagja a kezdetekre emlékezett, majd azt javasolta, hogy állítsanak szobrot Sepsiszentgyörgyön az erdővidéki születésű első nagy erdélyi pedagógusnak, Apáczai Csere Jánosnak, ami egyben főhajtást jelentene a mindenkori névtelen tanító előtt is. A vendéglátó város polgármesterének beszédét Sztakics Éva alpolgármester tolmácsolta. Antal Árpád a gondokat vette számba: iskoláinkat visszaállamosítják, az egyházi javakat nem szolgáltatták vissza, a székelyföldi diák, bármennyire is szeretné megtanulni a román nyelvet, a jelenlegi helyzetben képtelen rá, a pedagógusok egyik fizetéstől a másikig élnek, anyanyelvünkön továbbra sem működik önálló fakultás a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. Többek között ezekért a megoldandó kihívásokért van szükség az összefogásra és egy olyan megbecsült szakmai szervezetre, ami egy biztos pont és kapaszkodó a pedagógusok életében. Óvodafejlesztési program indul Az elmúlt 25 év alatt az RMPSZ az erdélyi magyarság megmaradásának fontos alappillére tudott lenni, megvalósítva az összefogást az anyanyelvű oktatás ügyéért. Szakmai konferenciákat, továbbképzéseket, versenyeket szervezett, összekovácsolva a pedagógusok által a magyar iskolákat – értékelte a szövetség munkáját Potápi Árpád, a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának államtitkára, a rendezvény fő- védnöke. Kiemelte Lászlófy Pál István, az RMPSZ örökös tiszteletbeli elnökének érdemeit, akinek tevékenységét nemrégiben a Márton Áron-emlékéremmel tüntették ki. A magyar állam és az RMPSZ eredményes partnerségét jelzik a közösen végrehajtott sikeres projektek, mint a Moldvai Csángómagyar Oktatási Program, amely 29 helyszínen 44 pedagógus bevonásával csaknem 2000 gyermek számára biztosítja az anyanyelvű oktatást, továbbá a szakképzési terv megvalósítása 39 szakképző intézmény tanműhelyének és tangazdaságának kialakításával, felújításával. Potápi Árpád egy újabb nagy projektről szólt, amelyben számítanak a szövetség közreműködésére. A magyar kormány a jövő évtől indítja a Kárpát-medencei óvodafejlesztési programot a bölcsődék támogatásával egyetemben. A program keretében Erdélyben 900 millió forintból 200 játszótér kialakítására kerülhet sor, 300 millió forinttal az óvodák eszközfejlesztését, 227 millió forinttal a módszertani fejlesztésüket támogatják. A 17 milliárdos óvodai programot két hete fogadta el magyar kormány. Beszédének zárómondatában születésnapi ajándékként a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága részéről egy emlékplakettet és a vele járó egymillió forintot ajánlotta fel a szövetségnek informatikai fejlesztésre, további hárommillió forintot pedig az Apáczai Csere János-szobor felállításához. Az egy évszázaddal ezelőtti kiemelkedően jól szervezett, jó teljesítményt nyújtó magyar oktatási erőtér visszaállítására dr. Maruzsa Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Köznevelésért Felelős Államtitkárságának miniszteri biztosa a Kárpát-medencei pedagógusszervezeteknek, köztük az RMPSZ-nek is az együttműködés lehetőségét ajánlotta fel. Az Európai Unió támogatásával induló hétmilliárd forintos operatív program az emberi erőforrás-fejlesztésre irányul az oktatás területén. Versenyképes oktatás Az RMPSZ ráérzett arra, hogy létünk alapját jelenti a versenyképes anyanyelvi oktatás, és az oktatási hálózat újragondolását, újraalakítását tűzte ki célul, megszervezte az oktatási központokat, a pedagógusok továbbképzését, a tehetséges diákok gondozását és mindazt, ami az oktatási rendszer megerősödését szolgálja – mondta Király András, a román közoktatási minisztérium államtitkára, aki tíz éven át a pedagógusszövetség Arad megyei szervezetének az élén állt. Ma a 117 középiskolából, ahol magyar nyelvű oktatás folyik, 74 önálló jogi személyiségként működik, 1400 iskolában van valamilyen szintű magyar nyelvű oktatás, és 10.000 pedagógus dolgozik a rendszerben – sorolta az államtitkár, majd a Bethlen Gábor idézet kapcsán kifejtette, hogy az érdekvédelemnek, a politizálásnak és a cselekvésnek össze kell fonódnia. Különösen ma, amikor visszaköszönnek az 1990-es évek, még nagyobb szükség van az összefogásra annak érdekében, hogy jól szervezett oktatási hálózatunk elnyerje a kezdettől óhajtott ön- állóságát. Ha a diák jól érzi magát, nem szorong, magabiztos és életvidám, akkor szívesen jár iskolába. A tanár–diák kapcsolat javításának a feltétele, ha a pedagógusok alkalmazzák a tanulók jogállására vonatkozó szabályzat elő- írásait, és ezáltal befolyásolhatják a jövő nemzedék hozzáállását a munkához – hangzott el a Romániai Magyar Középiskolások Szövetségét képviselő bolyais diák, Bucur Tamás köszöntőjében. Sajnos nem tudja azt az örömhírt bejelenteni, hogy megszűnik az iskolai tanterv és tananyag, és a diákra szabják az oktatást, mint azokban az országokban, ahol a nemzetközi felmérés a legjobb eredménnyel járt. Ahogy azt a hírt sem közölheti, hogy némely ázsiai országhoz hasonlóan (ahova gyakran küldenek), Romániában is a nemzeti jövedelem 20-24 százalékát fogják az oktatásra fordítani, bár jelenleg a megígért 5-6 százalékot sem teljesítik – mondta Sógor Csaba, az RMDSZ európai parlamenti képviselője. Beszédének végén az Apáczainak tulajdonított szavakkal biztatta a jelenlevőket, miszerint lerombolhatják egy népnek a templomait, megszüntethetik az iskoláit, de ha a lelke erős marad, ismét naggyá lehet. Majd ismertette ajándékát, miszerint Gullyás Beatrix és tanára, Szolláth Hunor egy kétnapos brüsszeli jutalomkiránduláson vehetnek részt. A meghátrálások nem hozhatnak megoldást Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökének üdvözletét Sándor Krisztina ügyvezető tolmácsolta. Tőkés László kiemelte a történelmi egyházaknak és a magyar élet legszélesebb pászmáját felvállaló RMPSZ-nek az iskolaügyünk képviseletében és fenntartásában vállalt szerepét a társadalmi visszarendeződés mostoha körülményei között is. Az elmúlt 25 év közös tanulságának nevezte, hogy a félig véghezvitt dolgok, a szépítőleg kompromisszumoknak nevezett meghátrálások nem hozhattak megoldást gondjaikra, az igazi talpra állást és kiteljesedést az intézményes autonómia megvalósulása biztosíthatja. A beszéd végén bejelentette, hogy Lászlófy Pált az EMNT Kós Károly-díjával tüntetik ki januárban Nagyváradon. A nemzetstratégia legfontosabb sarokköve, a mai világ kihívásaihoz igazodó, a használható és felelősséggel párosuló, mindenki számára elérhető minőségi magyar oktatás a közösség boldogulásának a feltétele. A pedagógus tehet azért is, hogy az egyéni érvényesülés csábító lehetőségei ellenére tanítványai az itthon maradást válasszák – hangsúlyozta a Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről felszólaló Gáll Hajnalka tiszteletbeli konzul. A jól működő távoktatásos pedagógusképzésben és továbbképzésben, konferenciák szervezésében, az iskolai támogatásokban, a tanulócserékben, tanulmányutak szervezésében nyújtott segítség révén az RMPSZ egyik fontos együttműködő partnere volt az egri Eszterházy Károly Egyetem, amelynek rektora, dr. Liptai Kálmán Csaba a szövetség elnökét és tiszteletbeli elnökét a volt főiskola egyetemmé nyilvánítása alkalmával kiállított emlékéremmel tüntette ki. A Kárpát-medencei társ-pedagógusszövetségek és egyesületek nevében Jókai Tibor, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke köszöntötte a nagy testvért, a következő szavakkal: „a határokon túl addig van jövője a magyar nyelvnek, amíg beszélői fontosnak tartják az átörökítését szülőről gyermekre, amíg hisznek abban, hogy boldogulásuk eszköze lehet, amíg nem hajlandók sem lelket, sem hazát cserélni”. Jókai Tibor átnyújtotta a szlovákiai pedagógusszövetség díszoklevelét és ajándékát, majd ezt követően a kárpátaljai, vajdasági, észak-bácskai, horvátországi szervezetek is átadták ajándékukat a szövetség vezetőinek. Lászlófy Pál, az RMPSZ örökös tiszteletbeli elnöke végigtekintett az úttörés időszakán, amikor az önálló magyar oktatási rendszer létrehozásának rendelték alá tevékenységüket az alázat és a szolgálat jegyében. Az akarat megvolt, de le kellett győzni az akadályokat. Ezért a kitartó munkáért köszönetet mondott az alapítóknak, a különböző szintű vezetőknek, a szervezet minden tagjának. Megköszönte az anyaország és oktatási intézményeinek támogatását, ami a jövőben is kulcsfontosságú lesz. Beszédét Márton Áron szavaival zárta: „Amint az egyénnek joga van az élethez, a családalapításhoz, a szabadsághoz, a munkához, a becsülethez, a tulajdonhoz, a művelődéshez, a vallás szabad gyakorlásához, ugyanúgy joga van a nemzetiségnek, hogy a maga sajátos életét szabadon élje, kultúráját fejleszthesse, a saját ügyeit a maga alkotta szabályok szerint és saját szervei által a maga felelősségével intézze a vele együtt lakó népek jogos érdekeinek tiszteletben tartása mellett”. Az ünnepségen a vargyasi Borbáth Károly történészt, könyvtárost, pedagógust a szövetség post mortem RMPSZ-díj arany fokozatával tüntették ki, amit a róla elnevezett vargyasi általános iskola igazgatója vett át. Az Örökség mozgalom erdélyi nagykövete, Kelemen Éva bemutatta a mozgalom videoklipjét, és annak népszerűsítésére kérte a jelenlevőket. A 25 évforduló alkalmával az RMPSZ emlékplaketteket és emlékérmeket adott a szövetség támogatóinak, intézményeknek, magánszemélyeknek, politikai pártok és alakulatok vezetőinek, a történelmi egyházak képviselőinek, a megyei és területi szervek vezetőinek és az általuk előterjesztett pedagógusoknak. A díjazottak magas száma miatt – 94 plakett, 500 emlékérem, 2310 emléklap – az ünnepségen az anyaországi és hazai támogató intézményeknek és személyeknek adták át az elismerés és köszönet jelét. A pedagógusok a megyei szervezetek által szervezett rendezvényeken vehetik át az elismerést. Megyénkből Tőkés András alapító társelnök, az RMPSZ megyei szervezetének volt vezetője, Horváth Gabriella jelenlegi elnök és Szolláth Hunor, a szovátai Teleki Oktatási Központ igazgatója kapott emlékérmet, Kilyén Ilka színművésznő, aki Faludy György Óda a magyar nyelvhez című költeményét adta elő vastapsot kiváltó átéléssel, a megyei szervezet javaslatára a támogatóknak járó emlékplakettet és emléklapot kapott, akárcsak e sorok írója, az RMPSZ 25 éves tevékenységét végigkövető tudósításaiért. A beszédek közötti színvonalas műsorban fellépett a Sipos Zoltán vezette Pro Musica kamarakórus, népdalt énekelt SteckbauerHanzi Réka, csángó dalokat adott elő Nyisztor Ilona és Vaszi Levente, verset mondott Incze Melinda és Turbuk Mária, fellépett a Székely Mikó Kollégium kiváló néptánccsoportja. Az ünnepséget Zelenák József esperes, evangélikus püspökhelyettes áldása és a Himnusz zárta
Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely)

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (IV.)
December 15., csütörtök. Megtörtént hát csütörtök délután a kolozsvári tévében azon mintegy negyedórás vita, melyen Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes telefonon ugyan, de elfogadott beszélgetőtársának, több mint kilenc hónapos hallgatása után.
Azt is mondhatnám, hogy talán megtört a jég, és ha megkésve is, némi jelét nyújtotta, hogy főtanfelügyelő-helyettesként a magyar tannyelvű oktatás ügyét köteles elsősorban képviselnie. Mondom mindezt azért is, mert köztudottan nemzetiségi oktatásügyünk képviseletét máshonnan nem várhatjuk.
És engedtessék megkérdeznem: vajon nem személyesen Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettesnek lett volna a feladata, hogy már idén januárban, mielőtt a tanfelügyelőség összeállította és véglegesítette a beiskolázási tervet, konzultáljon az Apáczai-líceum vezetőségével és akár velem, mint a képzőművészeti tagozat felelősével? A számokra hivatkozva, a hallgatásával miért szentesítette ezen tizenhat éves hagyománnyal bíró és kiváló eredményeket felmutató, hiánypótló tagozat felszámolását? Vagy netán valamilyen hátsó szándékú, akár a mi közösségi köreinkből érkezett rosszindulatú sugalmazásoknak, netán feletteseinek akart ily módon a kedvében járni, megfelelni?
Mert igenis, hitelt érdemlő források szerint elmondható, hogy történtek hátmögötti, az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozata létét felszámolni akaró jelentgetések. Ha pedig így állt a helyzet, miért nem méltatott bennünket a főtanfelügyelő-helyettes, illetve a tanfelügyelőség arra, hogy a helyszínen, az Apáczai-líceumban tájékozódjon a valós helyzetről?
Most, amikor írom a mai nappal kapcsolatos naplómat, hirtelen eszembe jut a régi polgármesteri hivatal előtt ma délelőtt folytatott sztrájkőrségi akcióm egyik önmagáért beszélő mozzanata, melynek során az egyik engem igazoltató rendőr, Victor Precup a nevét megmondva, elnézését kérte ezen hivatali kötelességéből adódó tolakodásáért. Beszélgettünk, és megtudtam, hogy a lánya képzőművészetit végzett, és jelenleg egy művészeti tárgyakat forgalmazó sikeres üzletet működtet. Mindeközben nagyfokú empátiával viszonyulva tiltakozásomhoz arra biztatott, hogy ne hagyjam annyiba a dolgot, mert szükség van a társadalom, a kolozsvári közvélemény ilyen irányú érzékenyítésére. Nem is beszélve arról, hogy amint kifejtette, minden bizonnyal – előbb vagy utóbb – eredményt fogok elérni. Miután átnyújtottam az immár közel három hete a tanfelügyelőségre benyújtott és megválaszolatlanul maradt tiltakozó nyilatkozatomat, megígérte, hogy amennyire lehet, másokhoz is eljuttatja azt.
Nemsokára Rus Rozalia és férje, Rus Valer nyugdíjasok közelednek felém, és kérik felvilágosításomat az ügyről. A lányuk is tanár a Gheorghe Barițiu Elméleti Líceumban. Tisztában vannak tehát azzal, hogy mennyi sebből vérzik a román oktatásügy. Beszélgetésünk közben kiderül, hogy nagybányaiak lévén, kedves szomszéd ismerősük volt Vida Géza, ezen kiváló máramarosi szobrászművész, akivel kapcsolatosan néhány közös élményük megosztását is érdemesnek vélték.
A jelenlegi átláthatatlan politikai helyzetről beszél Vlasiu úr, akinek a lánya az Emil Racovita Elméleti Líceumban tanít. Meglátása szerint az általam képviselt ügy jó kimenetelét illetően jelentős szerep jut majd annak, hogy milyen összetételű lesz a közeljövőben felálló kormány.
A nagy hideg ellenére időt szakít, és halaszthatatlan feladatának véli Sidor Alexandra közegészségügyi tudományos kutató, hogy felvételt készítsen rólam...
Visszaérkezve az iskolába, éppen szünet lévén, megakad a szemem azon V. osztályosokon, akik nemrég még a képzőművészeti tagozatot erősítették. Felidéződik bennem, hogy néhányuknak sikerült úgy ahogy befejezniük azon linóleummetszetet is, amelyet a budapesti Szenczi Molnár Albert Református Gimnázium által meghirdetett Jézus élete című pályázatra készítettek. Többen közülük éppen azon az utolsó (szomorú) órán véglegesítették a levonataikat, amikor megtudták, hogy felszámolódott a képzőművészeti osztály, amelybe felvételt nyertek. Most ismét látva őket, előtolakszik a kérdés: a mostani adventi várakozás idején, vajon reménykedhetünk-e egy olyan szemléletű hazai oktatáspolitikában, amely nemcsak propagandisztikusan, de tevőlegesen is igyekszik mindent megtenni egy hitelesen gyermekközpontú nevelésfelfogás megteremtéséért?
Még egyszer összeállhat-e vajon ezen felejthetetlen, jobb sorsra érdemes V. B osztály? Szabadság (Kolozsvár)

Elveszítette a katolikus egyház a váradi „palotaforradalmat”
Számos kedvező ítélet után úgy tűnik, végleg elveszítette a nagyváradi római katolikus püspökség a város egyik legimpozánsabb épületét, a többéves pereskedés során lepusztult egykori pénzügyi palotát.
A legfelsőbb ítélő- és semmítőszék ugyanis 2016. december 15-én kelt 3645-ös számú jogerős határozatával semmisnek nyilvánította a piteşti-i táblabíróság áprilisban hozott döntését, mely az építő irgalmasrendet képviselő katolikus egyháznak ítélte a belvárosi patinás ingatlant. A püspökséget az irgalmasrendiek vezetője, a pátergenerális bízta meg, hogy járjon el az ügyben.
Az ítéletet ismertető Bihon.ro hírportál szerint az immár szellemtanyára hasonlító főutcai épület felújítása a Bihar megyei önkormányzatra hárul, és ennek kell rendeltetést is találnia az ingatlannak. A legfelsőbb ítélő- és semmítőszék ugyanakkor a nagyváradi önkormányzat beavatkozási kérelmét is jóváhagyta, Ilie Bolojan polgármester ugyanis a jogi hercehurcával párhuzamosan évek óta próbál módot találni az iragalmasrend által épített ingatlan felújítására, és ez ügyben tárgyalásokat is folytatott Böcskei László katolikus püspökkel.
A Bihar megyei önkormányzat végül idén ősszel új védőhálóval vonta be a váradi korzón, márkaboltok és vendéglők szomszédságában, a mizeri templommal átellenben található műemlék épületet, illetve PAL-lemezzel borította be a szél és eső által tönkretett nyílászárókat, így akadályozva meg a többnyire hajléktalanok által látogatott palota állagának további romlását.
Böcskei: politikai döntés született
Az ítélet indoklásának ismerete nélkül a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye nem kívánt precíz álláspontot megfogalmazni az ügyben. Böcskei László a Krónikának elmondta, nem számítottak erre a döntésre a számukra kiemelkedő fontosságú perben. Kifejtette, maga is jól ismeri a peranyagot, hiszen „böröndszámra” vitték a bizonyító iratokat a különböző bíróságokra, melyekből egyértelműen kiderül, hogy rendi tulajdonról van szó, ahogy az a tulajdonlevélben is szerepel.
„Minden ilyen bizonyítványt félretettek, szerintem nem jogi, hanem politikai döntés született” – jelentette ki lapunknak a megyéspüspök. Elmondta, annak függvényében, hogy a legfelsőbb ítélő- és semmítőszék mivel indokolja döntését, minden lehetőséget kihasználnak az irgalmasrendi ingatlan visszaszerzése érdekében. „Itt nem csak az épületről van szó, ez elvi kérdés is. Nem lehet letagadni azt, hogy amit akkor elvettek, a miénk volt, és most megtehetik, hogy nem adják vissza” – fogalmazott a Krónikának Böcskei László püspök.
A nagyváradi római katolikus püspökség a bírósági ítélet kapcsán kiadott pénteki állásfoglalásában úgy fogalmazott, hogy a legfelsőbb bíróság „megmagyarázhatatlan könnyedséggel tette túl magát” az egyház által benyújtott bizonyítékokon. Az egyház szerint ezek minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy az iragalmasrend a pénzügyi palota építtetője, valamint jogos és telekkönyvezett tulajdonosa, ahogyan azt is, hogy az épületet a román állam önkényesen sajátította ki az 1948-as államosítási rendelet alapján. A püspökség az ismert adatok alapján megállapította, hogy a bíróság döntése „súlyosan sérti a magántulajdonhoz való jogot garantáló Európai Jogok Európai Egyezménye kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikkelyét”. 
Többéves hiábavaló pereskedés 
A nagyváradi római katolikus püspökség alapfokon áprilisban megnyerte a Bihar Megyei Tanács által az egyházi ingatlan visszaállamosítása érdekében kezdeményezett pert. Cornel Popa korábbi megyei tanácselnök akkor épp az épület leromlott állapotára hivatkozva fellebbezte meg a döntést, és ez okból csatlakozott a perhez a váradi polgármesteri hivatal is.
Az egyház bizonyítékai szerint a rend saját telkén bankkölcsönből építette a palotát 1890-ben. Az államosítás után sokáig a 2-es számú járóbeteg-rendelő működött benne, de a 2002-ben kezdődött restitúciós procedúra elhúzódása miatt az épület állaga annyira leromlott, hogy az egészségügyi intézmény elköltözött, és a belváros szívében található patinás épület azóta használaton kívül áll. Az ingatlant végül 2012-ben kapta vissza a püspökség, a megyei önkormányzat pedig arra hivatkozva támadta meg a restitúciós bizottság határozatát, hogy a belvárosi épület valójában a magyar állam tulajdona volt, amelyet a trianoni döntéssel a román állam csak átvett. Az egyház álláspontját a helyi bíróság alapfokon, majd másodfokon is megerősítette, de a Bihar megyei önkormányzatot közpénzből képviselő Mircea Ursuţa ügyvédnek Bukarestben sikerült kiharcolnia a perújrafelvételt.
A visszaszolgáltatott egyházi ingatlan visszaállamosításához a helyi román sajtó is nagymértékben hozzájárult, amely számtalanszor megkérdőjelezte a római katolikus egyház restitúciós kéréseinek jogosságát, és nyomást gyakorolt a hatóságokra ezek megfellebbezése végett. A váradi római katolikus püspökségnek és a különböző szerzetesrendeknek korábban számos ingatlant szolgáltattak vissza – többek között a püspöki székhelyként is szolgáló barokk palotát –, ezek nagy részében állami intézmények, iskolák, kórházak, művelődési intézmények működtek, az ingatlanok használatáért pedig jelentős összegű bért fizettek az egyháznak.
A Nagyváradon szerteágazó tevékenységet kifejtő, laikus férfi szerzetesrendként működő betegápoló irgalmasrend (Mizerikordiánus) tagjai orvosok, gyógyszerészek, ápolók voltak, a tevékenységükhöz szükséges pénzt kamatozó tőkéből, bérbe adott ingatlanokból szerezték. A pénzügyi palota építését 1899-ben rendelte el Wimmer Julián doktor, a rend akkori váradi perjele, aki bérleti szerződést kötött az Osztrák–Magyar Monarchia pénzügyminisztériumával, amely sürgősen megfelelő székhelyet keresett a pénzügyi igazgatóság számára. A Bihar megyei önkormányzat a restitúciós határozat megfellebbezésekor erre a szerződésre hivatkozott. 
A pénzügyi palotával ellentétben az ennek szomszédságában található egykori irgalmasrendi kórházat visszakapta az egyház, a példaértékűen felújított egyszintes ingatlanban 2009-ben Erdélyben úttörő módon a debreceni Pozitron Diagnosztika Központ kezdett el PET-CT-vizsgálatokat biztosítani.
Pap Melinda Krónika (Kolozsvár)

Könyvbe örökített magyar Kolozsvár
Magyar Kolozsvár-történetként határozták meg a méltatók Gaal György Kolozsvár a századok sodrában. Várostörténeti kronológia című kiadványát, melyet szombaton mutattak be a kincses városban, a 4. adventi könyvvásár keretében. 
A helytörténész újabb könyve nemcsak tartalmát tekintve kiváló, az Unipan Helga által tervezett borító, illetve az általa sajtó alá rendezett számos régi térkép, rézkarc, metszet, képeslap teszi szemet gyönyörködtetővé, és teremti meg a hamisíthatatlan Kolozsvár-fílinget – hangzott el a Sapientia EMTE aulájában tartott könyvbemutatón.
A Kincses Kolozsvár Egyesület és a Kriterion Kiadó közös kiadványáról Gergely Balázs egyesületi elnök elmondta, eredetileg a Kolozsvári Magyar Napokra, a városi rangra emelés 700. évfordulójára szerették volna megjelentetni, azonban technikai és anyagi okok miatt a jubileumi év végére az angyal hozza el. Gergely Balázs híres képeslapgyűjteményével is hozzájárult ahhoz, hogy a kiadvány képileg is megidézhesse az egykori Kolozsvárt.
Murádin János Kristóf történész méltatásában rámutatott, hiánypótló munkáról van szó, melyre minden generációnak szüksége van: Gaal György ugyanis nem csak száraz tényeket közöl, olvasmányosan írja meg Kolozsvár kétezer éves történetét, mely már-már regényszerűvé formálódik. „Magyar Kolozsvár-történet született" – jelentette ki a méltató, aki szerint a szerző főleg a magyar közösség szempontjából örökítette meg a 106–2015 közötti történéseket úgy, hogy a pénzügytől a művelődésig számos területet érint. „Ez a magyar Kolozsvár rólunk szól, és lépésről lépésre, fokról fokra, kőről kőre tűnik el" – mutatott rá a Sapientia EMTE adjunktusa. Hozzátette, ezért is lenne fontos, hogy a kötetet román nyelven is megjelentessék, és az arról keveset tudó román közösség is megismerkedhessen a város múltjával.
Gaal György a város sírkertjeinek történetét is megírta, az Exit Kiadónál megjelent A Házsongárdtól a Kismezőig című könyv a hat sírkertet mutatja be. A korábbi Házsongárd-köteteket az új temető, a Kismező utcai, illetve a zsidó temetők leírásával egészítette ki. A kiadványt méltató Gergelyné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány elnöke hiánypótlónak nevezte a kötetet, amely, mint fogalmazott, még számára is, aki „élőhelyének" tekinti a temetőt, számos újdnságot tartalmaz. A munka főleg a zsidó sírkertek ismertetése révén hoz újat, és a kolozsvári zsidóságot bemutató történelmi résszel egészül ki, így Gaal György temetőbeli „bolyongása" valóságos tanulmányúttá válik.
A Kolozsvár-kronológiát a számítógép varázsa szülte, árulta el a szerző, aki az eszközzel való ismerkedésekor, tanulmányírás közben kedte el bepötyögni az érdekesebb dátumokat, így hozva létre az értékes adatbázist. „Tisztában vagyok vele, hogy mindenki fog találni benne hibát, mert egy ilyen kronológia nem lehet hibátlan" – fogalmazott, rámutatva, hogy ahhoz túl sok mindenhez kellene érteni, számos területen szakértőnek lenni. Utóbbi kiadványáról elmondta, az „sírról sírra ugrálva" született, és számos neves személyiségről tartalmaz eddig ismeretlen adatokat. Az Idea Könyvtér és a Sapientia EMTE közös, egész hétvégén tartó könyvvásárán főleg erdélyi magyar kiadványokkal várták a látogatókat, de gyerekeknek fa alá való kiadványokkal is bőven felkészültek a szervezők.
Pap Melinda | Krónika (Kolozsvár)

Legalább a benzinpénzt fizessék meg Orbán Viktornak!
Soha nem fogjuk megtudni, mi történt volna akkor, ha múlt csütörtökön nem látogat el a magyar miniszterelnök Szatmárnémetibe, ha nem találkozik az RMDSZ elnökével, és nem buzdítja az erdélyi magyarokat Kelemen Hunorék támogatására.
A választási eredmények azonban némi sikerre utalnak, és ez akár ennek a látogatásnak is tulajdonítható. Jobb volt a választói kedv, mint négy évvel korábban. Akkor ugyanis nem jött el Orbán Viktor erdélyi – illetve partiumi – korteshadjáratra.
Persze tudjuk, nem túl nagy a távolság Budapest és Szatmárnémeti között, szép napos idő volt, és az is előfordulhat, hogy a miniszterelnök úrnak aznapra nem akadt jobb dolga. Többnyire autópályán közlekedett, kényelmes és tágas mikrobuszban töltötte el az idejét, talán pihent is egy kicsit. Ha figyelembe vesszük, hogy Szatmárnémetiben családias fogadtatásban volt része, azt is mondhatnánk, nem volt túlzottan megerőltető a partiumi útja, és ami a legfontosabb, lényegesen megnövelte ezáltal a magyar jelöltek választási esélyeit.
Ennek ellenére felmerül a kérdés, főleg most, a hat százalék fölötti választási eredménnyel a tarsolyukban: a „győztesek” meg fogják-e köszönni Orbán Viktornak ezt a segítséget? Kifizetik-e neki legalább a benzinpénzt, a látogatással járó minimális költségeket? Köztudott, hogy még a Markó-éra idején olyan gyalázatos magyar–magyar egyezségek születtek, amelyek az erdélyi magyar közélet „elgyurcsányosodásához” vezettek. Ahogyan a gomba terjed esőzések idején, úgy ütötték fel a fejüket az egymást balliberális nézetekkel túllicitáló politikusok, újságírók, egyetemi tanárok, művészek, intézményvezetők. Bizonyos fáziskéséseknek köszönhetően egy adott pillanatban a magyarországi bukott balliberálisok számára Erdély jelentette a Kánaánt, az „éjjeli menedéket”, a vigasztalást. Innen lehetett szidni a magyar jobboldalt, Orbán politikáját, a kettős állampolgárság megadását, a népszavazás kiírását és mindent, ami megfeküdte a balliberálisok gyomrát.
Bár köztudott, hogy Markó Béla az idén már nem indult a választásokon, és több harcostársával együtt átadta helyét a fiatalabbaknak, ennek ellenére még mindig virulnak Erdély-szerte azok a „Gyurcsány-múmiák”, akik ott maradtak betokosodva egy-egy intézmény élén, az RMDSZ sajtóberkeiben, a román állam és a tulipános párt pénzéből fizetett munkahelyeken. És továbbra is szidhatják a magyar miniszterelnököt, a magyar kormányt, a magyar politikát. Nyugodtan elfröcsöghetik a nagyközönség számára a bukott balliberális retorikát. A benzinpénz kifizetése mellett az érintetteknek – az érdemtelenül bitorolt pozícióikból – távozniuk kellene.
Ferencz Zsombor, Marosvásárhely Krónika (Kolozsvár)