Nehéz a feladata a mai erdélyi magyar közösségépítőknek
Rendezvények a szórványban: ébren tartani a nemzeti hovatartozás
Komoly nevelési és közösségépítő szerepe kell hogy legyen egy kulturális fesztiválnak – vallja Serfőző Levente a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke, aki idén tizenegyedik alkalommal szervezte meg az Ars Hungarica fesztivált Nagyszebenben. A több mint egy évtized rendezvényszervezés bőven szolgál most már tapasztalattal, tanulsággal, ugyanakkor rálátással is arra, mikor és mire van szüksége a magyar közösségnek a szórványban, ahol a közösségépítés mindig nehezebb és körülményesebb feladat: nem csak az igényeknek kell megfelelni, hanem igényesnek is kell lenni egyszerre, mindezt pedig a rendszerint elégtelen anyagi források mellett kell megvalósítani. Interjúnkban Serfőző Levente mesél múltról és jövőről, arról, hogy régebb több lehetőséggel és kevesebb tapasztalattal rendelkeztek, ma pedig mindez fordítva érvényes, és milyen lehetőségeket meg korlátokat eredményez az önállóság.
A nagyszebeni hatnapos Ars Hungarica rendezvénysorozat programjai Borsos Miklós szobrász, grafikusra, az idén 230 éves nagyszebeni református templomra, valamint a november 15-ei szórványnapra összpontosítottak, de persze nem maradtak el a gyermekprogramok, színházi előadások és esti koncertek. A műfaji sokszínűség és a különböző korosztályú és nemzetiségű közönség megszólítása állandó jellemzője a fesztiválnak, amely évről évre a magyar kultúra népszerűsítésének fóruma. A különféle igényeknek való megfelelés nehézségeiről, az idei fesztivál erősségeiről faggattuk Serfőző Levente főszervezőt.
– Értékelje kicsit az idei Ars Hungarica fesztivált. Melyek voltak az erősségei, melyek a gyengepontjai? Hogyan épült fel az idei műsorstruktúra?
– Tizenegy éve szervezzük az Ars Hungaricat Nagyszebenben. Volt időnk kitapasztalni, hogy milyen a helyiek kulturális igénye, melyek azok a műsorok, amelyek a leginkább felkeltik az érdeklődésüket és melyek azok, amelyekre a legszívesebben eljárnak a vegyes házasságban élő párok is. Természetesen megkérdeztük a közönségtől, hogy mit hiányolnak a kínálatból, és kiderült, hogy a színházat. Ezért az idén két előadást is meghívtunk. A program összeállításakor figyeltünk arra is, hogy minden évben sok magyar fiatal érkezik a nagyszebeni egyetemekre, vagy éppenséggel munkát keresni, de gondoltunk a vegyes házasságokból származó gyerekekre, akiknek alternatívaként kínáljuk a magyar kultúrát és azt a lehetőséget, hogy kapcsolatba kerüljenek magyar gyerekekkel. Ez egy sokoldalú fesztivál, ami egyben az erőssége és gyengesége is, hiszen a programnak nagyon komplexnek kell lennie ahhoz, hogy az elvárások nagy részét kielégítse: az óvódás bábszínháztól a komolyzenei műfajokon keresztül, a szavalóestig, kiállításokig és a táncházig, továbbá népzene, jazz, rock vagy épp ezen műfajok vegyesen előadott koncertjéig terjed a kínálat. Ugyanakkor egy fesztivál nem szólhat csak a hatásvadászatról, hanem komoly nevelési és közösségépítő szerepet is fel kell vállalnia. Szervezőkként megfogadtuk, hogy az Ars Hungarica kulturális fesztivál is ilyen közösségépítő esemény, ezért a Kárpát-medence fiatal tehetségeinek munkásságát követjük, és ha alkalmunk, lehetőségünk van rá, akkor vendégül látjuk őket Nagyszebenben. Mert a nagyszebenieknek is találkozniuk kell a Góbé együttessel, Pély Barnával vagy Wágner Péterrel, hogy ne csak a tévében, hanem élőben is megcsodálhassák munkájukat, művészetüket. És ezektől lesz „magyarabb” Nagyszeben. Emellett figyeltünk a gyermekelőadásokra, négy műsort szerveztünk a kicsiknek idén. De nagy hangsúlyt fektetünk továbbra is a fiataloknak szóló eseményekre és az esti Atrium kávézóban, illetve Music Pubban szervezett koncertekre, amelyekre fogékonyabb a nagyközönség. Fennáll a veszélye a közhelyességnek, de meg kell említenem a gyenge pontokat is: az elégtelen anyagi források nemcsak a fesztivál szervezésére, hanem az iroda egész éves működésére is kihatnak, hiszen az eseménysorozatot egész évben szervezzük, ehhez pedig állandó alkalmazottra lenne szükség (vagy akár egy Petőfi-programos közösségszervezőre). Szerencsére ezt pótolja a 15-20 önkéntes lelkes munkája, akik hisznek az Ars Hungaricában.
– Mennyire sikerült bevonni, megszólítani idén a helyi közösséget?
– Egyik kiemelkedő rendezvényünket elsősorban a román közönségnek ajánlottuk: a Borsos Miklós Visszanéztem félutamból című könyvének nagyszebeni vonatkozású fejezeteit román (Sibiu, dragostea mea), illetve angol (Looking back halfway in life) nyelvű fordításának bemutatóját, valamint a Szülőföldjeim című életrajzi film rom​án feliratozással való levetítését. A könyvbemutatón és filmvetítésen kívül a szombat esti táncházba és bálba is ellátogattak, a vegyes házasságban élőkön kívül román és német vendégek is bekapcsolódtak a táncba. Természetesen a kiállítások megnyitóin – és minden évben legalább négy ilyen alkalmat kínálunk – szép számban jelennek meg más nemzetiségű nagyszebeniek. Az esti koncerteken az Atrium kávézó 60 férőhelyes, illetve a Music Pub 120 férőhelyes termeit fele-fele arányban tölti meg magyar és más nemzetiségű közönség. Természetes, hogy az egyetemes nyelven beszélő műfajok, mint a zene és tánc, vonzzák leginkább a nagyközönséget, bár a zárókoncert előadói, az Apnoe együttes magyar népzene átdolgozásokat játszottak, mégis nagy tapsot kaptak. Wágner Péter krétarajzai és a Borsos Miklós szobrairól készült fotók, könyvillusztrációk Nagyszeben két leglátogatottabb helyszínén tekinthetők meg november végéig: a központi Turisztikai Információs Központ galériájában és a Tanácstoronyban, így sokáig kapnak még az Ars Hungarica-ból a nagyszebeniek és a turisták. Meggyőződésem, hogy ami értékes és tiszta szívből felkínált, az átlépi a nemzetiségi határok kérdéskörét.
– Szórványközösségben mire kell nagyobb hangsúlyt fektetni?
– A fiatal nemzedékre és a nemzeti hovatartozás folyamatos ébrentartására kell jobban odafigyelnünk, ami messziről sem olyan könnyű, mint más megyékben. Meg kell erősíteni a pilléreket: a templomot, az iskolát és a kulturális eseményeket szervező intézményeket. Ne feledjük, hogy Nagyszeben a 12. század óta a magyarság déli határa, de egyre nehezebb a „megvédése”. Ez nem csak a magyar szórvány problémája: a 21. század életstílusa, az egyre kevesebb minőségi idő, kevés közösségi idő, a képernyő elől nehezen kimozdítható közönség, az asszimiláció, az igazi értékrendek felbomlása egyre hangsúlyosabb. És nagyon reméljük, hogy az Ars Hungaricával segítünk ezek elől menedéket nyújtani.
– Milyenek voltak a fellépők visszajelzései? Hogy érezték magukat Szebenben?
– A Góbé együttessel készült interjúban ez olvasható: „Nagyon jól éreztük magunkat Szebenben és a fesztiválon is. Volt alkalmunk megnézni a várost, kicsit belemenni az éjszakába, megkóstolni a helyi ételeket. Egy szó mint száz, nagyon örülünk, hogy itt lehettünk”. A David Yengibarian Trió azt nyilatkozta az erdélyi turné 11. és egyben utolsó állomásán, hogy itt, Nagyszebenben, de általában Erdélyben nagyon jó koncertezni, mert könnyebb kapcsolatot teremteni a közönséggel, az emberek ki merik mutatni az érzelmeket! És ez egy óriási dolog, amit továbbra is meg kell őrizni.
Szervezéskor odafigyelünk arra, hogy vendégeink számára is élmény legyen a fesztivál és Nagyszeben, mert ki tudja mikor, de egyszer biztos visszajönnek egyénileg, családjukkal, barátokkal vagy csoportosan. A művészek nem napszámosok, akik megkapják koncert végén a csekket és mehetnek haza, hanem megajándékoznak bennünket művészetükkel, egy darabkát hagynak itt magukból.
– Lehet-e már tudni valamit a jövő év terveiről, esetleg a tematikáról?
– Prioritás marad a minőségi színt megőrzése, esetleg növelése (de ennek több tényezője és összetevője van), új gyerekműsorok megszervezése és elismert magyar előadók, művészek meghívása városunkba.
– Hogyan látja, az elmúlt 11 évben merre fejlődött az Ars Hungarica?
– Első perctől kezdve nagyon magas volt a mérce, hiszen 2007-ben az Ars Hungarica fesztivál képviselte a magyar kultúrát Európa Kulturális Fővárosában. Persze, akkor több lehetőségünk volt, kevesebb tapasztalatunk, most pedig fordított a helyzet. De ebben a felállásban (állandó székház és fizetett alkalmazottak hiányában), és ilyen keretek közt (kevés pénzforrás politikai önállóság miatt) is a maximálisat próbáljuk kihozni a helyzetből. Most kezdett megtörni a jég, és kezd felszínre törni az elmúlt tizenegy év munkájának eredménye, de megoldatlan konfliktusok is visszatetszenek némelykor. Mindezt igyekszünk higgadtan kezelni, orvosolni, elnézést is kérünk az érintettektől, és minden tőlünk telhetőt megteszünk a „gyógyír” megvásárlására.
A mai erdélyi szervezőknek, közösségépítőknek nem könnyű a feladatuk. Nagyon nehezen lehet kompromisszummentesen cselekedni Erdélyben, mert bármely irányba fordulna az ember elkötelező módon viszonyulnak a támogatók, pályáztatók, és csak üzleti szempontokra építeni az erdélyi magyar kulturális életet lehetetlen a szociálisan rendezetlen helyzetben. Ezt ki is használják, hiszen a függővé tételnek az aranykorát éljük. Ez sem nemzeti identitásunk megőrzésének, sem anyanyelvünk ápolásának, sem közösségeink helyes fejlődési irányának nem kedvez. Ennek ellenére optimista maradok, talán-talán megkongatnak valahol egy vészharangot, ameddig nem késő.
Dézsi Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)

Művelődési ház viseli Varga Vilmos nevét
Kegyeletteljes megemlékezés, maradandó gesztus, tisztelgés egy olyan színművész iránt, aki évtizedekig hirdette Thália igéit a Bihar megyei közönségnek. Így lehetne összefoglalni azt a péntek esti rendezvényt, amely során Hegyközkovácsiban a felújított kultúrházat a nemrég elhunyt Varga Vilmosról nevezték el.
A névadás ötlete a helyi református közösség lelkészétől, Forró Lászlótól ered, ő szorgalmazta, hogy a településen született színész után nevezzék el az újjávarázsolt művelődési házat. Az ünnepi rendezvényen részt vettek Varga Vilmos családtagjai, színészkollégái, tisztelői, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) vezetői, a Bihar Megyei Tanács tagjai, akik támogatták a felújítási munkálatokat, illetve a magyarországi nyírbogányi református közösség küldöttei. Utóbbiak emléktáblával ajándékozták meg a hegyközkovácsiakat, mely táblát a Varga Vilmos Művelődési Ház falán helyeztek el, és melyen egy részlet olvasható Madách Imre Az ember tragédiája című művéből.
A rendezvényen köszöntőt mondott Csűry István, a KREK püspöke és Cseke Attila, az RMDSZ Bihar megyei elnöke is. Az avató, egyben névadó ünnepségen megjelent Kiss Törék Ildikó színművésznő, az elhunyt művész özvegye is, aki köszönetet mondott mindazoknak, akik szorgalmazták és megvalósították, hogy férje és színésztársa örök emléket kapjon szeretett szülőfalujában.
(szőke)
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Bárki lehet helytörténész
Nagyvárad számos kortárs történésszel és helytörténésszel büszkélkedik, akik nem csupán a Körös-parti város, hanem Bihar megye más településeinek történetében is kutatták azokat a jelentős, érdekes, de sokak számára kevésbé ismert eseményeket, ezek fellelhető emlékeit és megbúvó részleteiket, amelyek az évszázadok alatt a helységeket alakították. Sorozatunk első részében Dukrét Gézával, a jelenleg 116 tagot számláló Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság alapítójával és elnökével beszélgettünk helytörténészi és műemlékvédő pályája kezdeteiről, és a mesterségről vallott nézeteiről.
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság nyerte el a 2015-ös Rimanóczy-díjat, amit Dukrét Géza elnök vett át. A kezdeményezésére létrejött társaság immár 23 éve végez úttörő munkát a néprajzkutatás és műemlékvédelem területén, legemblematikusabb kiadványuk a Partiumi Füzetek című kiskönyvtár-sorozat, amelynek több mint száz kötete jelent meg.
Dukrét Géza 1942. szeptember 17-én született Nagyváradon, és a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem földrajz-biológia szakán szerzett tanári diplomát 1965-ben. Ezt követően helyezték ki Siter általános iskolájába, ahol megkezdte tanári pályafutását, melyet a nagyváradi 10-es számú Általános Iskolában fejezett be.
Előzőleg mindig felkészült
Kényelmes, értelmiségi és a régiségek iránt rajongó ember ízlését tükröző otthonában minden négyzetcentiméter relikviákkal teli és első pillantásra megszámlálhatatlan kötetet tartó polcok sokaságával van díszítve. Kerámiák, guzsalyok, mángorlók, kőzetgyűjtemény – a belépő azt sem tudja, hol kezdje a váratlanul reáköszönő gyűjtemények keltette csodálkozást. A tanár úr azonban megkönnyíti az elveszett ember dolgát, és a könyvtárszobába vezetve megígéri, hogy „a hivatalos rész” letudása után körbevezet, és mindenről mesél majd egy keveset. Addig is, helyet foglalva egy fotelben, belefog, hogy egy másik történetet beszéljen el.
„1972-ben indult ez a helytörténészi pályafutás, éspedig néprajzzal, mert legelőször is ez keltette fel az érdeklődésem, ezzel kezdtem el foglalkozni. Automatikusan gyűjtöttem, és bár magával a néprajzzal nem tudtam különösebben foglalkozni, mert nem is értettem hozzá, a történelmi rész onnan indult, hogy mint földrajzszakos tanár, a diákjaimat országos körutakra vittem, hat-kilenc napos kirándulásokra, és bejártuk nemcsak Erdélyt, hanem jóformán az egész országot, láttuk például a Fekete-tengert és a moldvai kolostorokat. Mindig úgy indultam el ezekre a felfedező utakra, hogy előzőleg felkészültem minden településnek a helytörténetéből, és röviden ismertettem a gyerekekkel azokat az információkat, amelyeket a meglátogatott műemlékekről össze tudtam gyűjteni. Ebben specializáltam magam, mondhatni, mint egy idegenvezető. 1982-ben tettem le tanári pályafutásom utolsó nagy vizsgáját (azt a bizonyos 1-es fokozatot) és a diplomadolgozatom az iskolai kirándulások szervezéséről és vezetéséről szólt” – így kezdődött egy több évtizedes munka, amely napjainkban is igyekszik lajstromba venni és megóvni a Partium és a Bánság műemlékeit, emlékműveit.
Legnagyobb munkája a Hegyköz története
A helytörténészi mesterség elsajátítása tehát ezeken az alapokon nyugszik. „Első írásom a siteri református műemléktemplomról szólt, amelynek megírásához a kölcsönkért Bunyitay Vince-kötetbe néztem bele, és alapoztam a helyi református pap ismereteire is, valamint építészetileg arra, amit én magam láttam. Az elkészült anyagot bevittem az egyik helyi laphoz, és Szilágyi Aladárnak adtam oda, aki biztatott, hogy folytassam a munkát. Persze, később, amikor tíz-tizenkét év múlva elolvastam ezt az írásomat, borzalmasnak találtam” – és nagyokat kacagva szórakozik saját magán. „Még a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a Kommunista Párt kért fel minden megyei tanácsot, hogy írják meg az adott település helytörténetét” – folytatja a mesélést. – Siter esetében a szomszéd román falu igazgatója vállalkozott a feladatra, és én egyszer bementem a néptanácshoz, és elkértem ezt a munkát. Nagyon sok butaságot találtam benne, például hogy a református templomot a törökök építették, és felháborodásomban elhatároztam, és beszéltem is a néptanács titkárával, hogy megírom én a helytörténetét. Sikerült is összeállítanom egy kis kötetet.”
Kimondottan helytörténeti írásai 1990-től jelentek meg. Mivel a Hegyközben dolgozott, ezért ezen kisrégió falvainak a történetét kezdte el kikutatni a hazai és a debreceni egyházi levéltárakban. Hegyközpályi, Hegyközújlak, Hegyközcsatár, Hegyköztóttelek stb. – minden település rövid történetét sikerült megírnia és leközölnie, így adta magát egy monográfia összeállításának gondolata. 1991-ben hozzálátott a megvalósításhoz, és a kötet napvilágot is látott. Közben természetesen, folyamatosan írt cikkeket várakról, templomokról, településekről, több önálló kötete jelent meg, és társszerzőként is sok helyen fellelhető a neve, de mindmáig ezt tartja a legnagyobb munkájának, amelyet azóta is használ, és használnak mások is, például annak a tavaly novemberben megalakult Hegyközi Kollégiumnak a résztvevői, amelynek tevékenysége idén áprilisban fejeződött be. Az értékfelmérő programban, amelynek Dukrét Géza volt a tudományos vezetője, félszázan – zömében egyetemisták – tevékenykedtek.
Jakó Zsigmond „avatta fel”
„Helytörténettel foglalkozok, de nem tartom magam történésznek. Nem is tarthatom, hiszen ehhez azt kell végezni, feltétlenül kell egy diploma” – térünk át egy másik kérdésre. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy véleménye szerint bárki lehet helytörténész, akit érdekel például saját városa történelme, és kellő alapossággal és lelkiismeretesen hajlandó nekiállni a kutatásnak. „Mindig megköveteltem saját magamtól is, hogy szakforrásokkal dolgozzam, levéltári kutatás nélkül nem lehet komoly anyagot leközölni. Ez alapvető. A néprajznál pedig különösen élvezetes volt egy másfajta forrás igénybe vétele, az elmondott történelem (oral history).”
Soha nem gondolt rá, hogy történelmet is végezzen, a biológiát és a földrajzot szerette, azonban szívügye volt Siter és a Hegyköz, hiszen huszonhárom évet tanított itt, és amelyről őelőtte senki nem írt, olyannyira nem, hogy még a térség körvonalait is neki kellett meghatároznia. Élete legnagyobb munkáját emlegetve, büszkén meséli el, hogy úgymond Jakó Zsigmond avatta őt fel, amikor levélben dicsérte meg Hegyközről írt monográfiáját, mondván, hogy így kell megírni egy kistérség történetét. „Ismertük egymást, és egyszer, mielőtt elmentem volna kutatni, meglátogattam. Mondta, hogy kölcsönözhetek a könyvtárából, megegyeztünk, hogy jövök, de végül sose mentem többet. Minden történész úgy ismerte, hogy ő aztán nem szokott dicsérni senkit, csak kritizálni, szóval nagy megtiszteltetésben részesültem. Mint kistérséghez, globálisan álltam hozzá a témához. Kiindultam a bihari várból, amelynek településtörténete nyomán jött létre a többi település a térségben. Nem egyenként láttam neki ezeknek, hanem nagy összefüggésben vettem a dolgokat. Ezt kevesen csinálják, egyedül Jakó tudta, és ezért is dicsért meg, és persze, gondolom, azért is, mert nem voltam történész. Sok történész mondta később, miután megjelent a munkám, hogy ezzel simán megkapnám a doktorátust.”
1991-ben újraalapította az Erdélyi Kárpát Egyesületet (EKE), és megalapította a Bihari EKÉ-t, amelynek 2006-ig volt a vezetője. Búcsúzásának és az EKE tizenöt éves fennállásának évfordulója alkalmából írta meg A bihari turizmus történetét. Teljes katedrával tanított, és két civil szervezetet is vezetett, ezért munkássága remek ellenpéldával szolgál az elfoglaltság mentségével élők számára: „Mindenre rá lehet érni, ha igazán akarja az ember. Inkább érdektelenségről van szó, mert például a történelem iránt érdeklődők számára a hazafiság sosem elcsépelt. A múlt rendszerben elcsépelték, de azt másképp is értelmezték, mint ma.”
Házi múzeum
A beszélgetés „hivatalos részének” letudásával lassan megtörténik a körbevezetés. A falon függő guzsalyokról (egy rúd, amelyre a fonásnál használt rostcsomót kötik fel) beszél, amelyek közül a legfiatalabb 1942-es, a legidősebb pedig az 1800-as évekből való. Különlegesen értékes darabokról van szó, hiszen szerepel rajtuk faragásuk évszáma (a múzeumokban megtalálható legtöbb darab évszám nélküli), és annak a neve is, aki számára készültek. Mángorlók, vasalófák kaptak helyet mellettük, ezek is mind az 1800-as évek végéről, egytől-egyik datálva. „A cserépedények feléről nem tudom, hogy hol készült. Sok szakember jött el hozzám megnézni őket, de ők sem tudták megállapítani. A legtöbb korondi, aztán magyarhermányi, bánnfyhunyadi, désházai, margittai, etédi, szilágysomlyói, tordai, székelyudvarhelyi, kisbaconyi darabok. Nekem van a legnagyobb révi gyűjteményem – legalább száz darab –, mennyiségben, minőségben és régiségben egyaránt.”
A kincsek sorában végezetül előkerül egy sótartó is, amelyet Benedek Elek lánya ajándékozott neki: „Öcsém Benedek Elek rokonát vette feleségül, Benedek Esztert, eljegyzésük pedig a Benedek kúriában volt megtartva, és Flóra néni, a Benedek Elek lánya volt a házigazda, aki nekem ajándékozta ezt a sótartót, de úgy, hogy előttem szedte ki a sót belőle” – meséli Dukrét Géza.
A néprajzi relikviák szemrevételezését követően a tanár úr szakkönyvtárának néhány címén is átfutunk, és mint mindenki, aki ellátogat hozzá, én is abban a kiváltságban részesülök, hogy felajánlja, nyugodtan kölcsönadja bármelyik kötetét – hozzátéve, hogy „csak kapja vissza”. Élek a lehetőséggel, és kiválasztok egyet. Megígérem, hogy visszaviszem.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Történész a gyulafehérvári határozatról: kell rá hivatkozni!
Az 1918-as gyulafehérvári határozatot soha nem iktatták törvénybe, máig csak ígéret maradt. Ma az állam és kisebbség viszonyát már nem kiáltvány, hanem nemzetközi egyezmények és uniós ajánlások határozzák meg. Ennek ellenére, mint a román fél által önként tett ígéretre, továbbra is kell hivatkozni a gyulafehérvári kiáltványra – véli Novák Csaba Zoltán. A marosvásárhelyi történészt az 1918-as román nemzetgyűlés részleteiről és következményeiről kérdeztük.
román nemzeti ünnep, a nagy egyesülés századik évfordulójához közeledve egyre többször kerül szóba a gyulafehérvári határozat. Kik fogalmazták meg ezt a dokumentumot? Melyek voltak az érdekességei?
A gyulafehérvári határozat vagy kiáltvány megfogalmazását megelőzően a Román Nemzeti Tanács 1918. november 9-én Aradról már intézett egy ultimátumot a magyar kormányhoz, amiben kérték a közigazgatás átadását. A magyar kormány ezt elutasította, majd november 13–14-i aradi tárgyalások is kudarccal végződtek. Ezt követően fogalmazódott meg egy román nemzetgyűlés összehívásának gondolata a Wilson amerikai elnök által meghirdetett önrendelkezési elv alapján.
Mivel az akkori magyar kormány is ezt az álláspontot képviselte, nem ellenezte a gyűlés összehívását, sőt annak megszervezéséhez ingyenes MÁV járatokat biztosítottak. A dokumentum megfogalmazásában a Román Nemzeti Tanács tagjai és azon belül a magyar parlamentben is tevékenykedő Román Nemzeti Párt képviselői vettek részt, elsősorban Iuliu Maniu, Alexandru Vaida-Voevod, Vasile Goldis, illetve a két román püspök Iuliu Hossu és Miron Cristea.
Az egyesülésre vonatkozóan a román kormány is elküldött egy tervezetet, azonban a nagygyűlést megelőzően erről hosszas vita bontakozott ki, s végül is nem ezt fogadták el, hanem egy újat fogalmaztak meg. Így a Gyulafehérvári Kiáltvány szövege egy kompromisszum eredményekét született meg: az egyesülés kimondása mellett – a korábbiakkal ellentétben nem kötötték ki Románia demokratizálódását előfeltételként, illetve ennek bekövetkeztéig Erdély autonómiáját – de ajánlásként szerepelnek benne a demokratikus alapelvek például az általános választójog, a gyülekezési szabadság, az agrárreform stb. A határozat szövegét a december 1-jei nagygyűlésen Iuliu Hossu püspök olvasta fel, majd másnap a Vaida-Voevod vezette küldöttség Bukarestbe utazott és átadta azt Ferdinánd román királynak.
A kiáltvánnyal kapcsolatban fontos kiemelni, hogy a román király december 24-én csak az első pontját – vagyis Erdély egyesülését Romániával – iktatta a törvényben, a többi részét nem.
A mostani viszonyokat ismerve az 1918-as ígéretek egyenesen nagylelkűségnek tűnnek. Honnan eredt ez a „nagylelkűség”?
A gyulafehérvári határozat kapcsán fontos kiemelni a megszületés körülményeit. Románia győztesen, a Monarchia és benne Magyarország pedig vesztesen került ki az első világháborúból. Romániának az 1916-os szerződésben területi nyereséget ígértek, ha az Antant oldalán lép be a világháborúba. Az köztudott volt, hogy a vesztes államok sorsáról a béketárgyalásokon fognak dönteni, a terület nagysága, illetve hogy ezt végül is megkapja-e a román állam viszont nem volt világos. Az erdélyi románok képviselői tisztában voltak azzal, hogy ebben a bizonytalan helyzetben kisebbségbarát nyilatkozatokat kell tenni. Mivel ők maguk utasították vissza 1918 novemberében Aradon Jászi Oszkár kantonális elképzelését Erdély területének igazgatására vonatkozóan, ezért a román fél ígéretének ezt meg kellett haladnia, vagyis „nagyvonalúbbnak” kellett lennie. Mindezeket figyelembe véve kell értékelni a gyulafehérvári kiáltvány kisebbségekre vonatkozó tartalmát, bár az, hogy ez mennyire volt „nagyvonalú”, az relatív.
Miként reagáltak a nagygyűlésen történtekre az erdélyi magyarok, illetve a szászok?
A gyulafehérvári nagygyűlésen sem a magyar, sem a szász lakosság képviselői nem voltak jelen. Ez csak a román lakosság szándékának kinyilvánítása volt, így természetesnek vehető, hogy azon nem vett részt más nemzetrész képviselője. Az erdélyi szászok képviselői 1919. január 8-án a medgyesi gyűlésen elfogadták Erdély egyesülését Romániával, azonban a szász területek autonómiájához ragaszkodtak.
Ennek megértéséhez tudni kell, hogy 1918-ig a szászok képviselői – habár számszerűleg kisebbségben éltek Erdélyben – magukat nem tekintették kisebbségnek, hanem a német lakosság részének. Ugyanakkor a szász területek autonómiájának megvédése érdekében mindig is a kormányt támogató politikát folytattak, ami megmaradt 1918-at követően is. Vagyis a szászok ez által remélték autonómiájuk és pozíciójuk megőrzését.
Kevésbé ismert tény, hogy a gyulafehérvári nagygyűlésre és a román lakosság elszakadási törekvésére válaszként a Magyar- és Székely Nemzeti Tanács 1918. december 22-én Kolozsvárra hívott össze nagygyűlést, ahol ugyancsak több tízezer ember vett részt. A résztvevők itt is elfogadtak egy határozatot, amiben – a románokhoz hasonlóan – ugyancsak az önrendelkezésre hivatkozva Erdély autonómiája mellett foglaltak állást, amit természetesen Magyarországon belül képzeltek el. Vagyis 1918 végére mind a magyar, mind a román lakosság ugyanazon wilsoni elvekre hivatkozva kinyilvánította szándékát, ami természetesen egymásnak ellentmondott.
Az, hogy a kolozsvári nagygyűlés csak egy elfeledett esemény lett, míg a hozzá hasonló gyulafehérvárira, mint az egyesülés alapkövére hivatkoznak mutatja, hogy Erdély hovatartozását illetően nem a wilsoni elvek voltak a döntőek, hanem a világháborús vereség, illetve az ezt követőn trianoni békeszerződés.
Milyen volt a közhangulat, hogy érezték magukat 1918 előtt Erdélyben a románok? Milyen volt az etnikumok közötti viszony?
A román történészek előszeretettel hivatkoznak a Monarchiára, mint a „népek börtönére” azonban a kép nem ennyire negatív. A dualizmus időszaka a térség történelmében az egyik legdinamikusabb időszak, amikor hatalmas változások mentek végbe mind gazdasági, mint társadalmi értelemben. Ez, habár különböző mértékben, de érintette az egész térség lakosságát, beleértve mind a magyar, mind a román lakosságot. Az 1868-as nemzetiségi törvény elfogadásakor haladó szellemiségű és a maga módján egyedülálló jogszabály volt, ami sok tekintetben megfelelt a román lakosság akkori kívánalmainak. 1918-ra azonban a törvény sok tekintetben meghaladottnak számított, másrészt a törvény egyes részei soha nem mentek át a gyakorlatba.
A korabeli magyar politikai elit számára is világos volt Erdély korabeli etnikai összetétele – hogy ott a román lakosság van többségben – így a megoldást egyféle előremenekülésben látták: a polgári jogegyenlőség kimondásával, illetve a gazdasági fejlődés révén lehetőséget biztosítottak a kisebbségi lakosságnak is az érvényesülésre, cserébe lojalitást, illetve asszimilációt vártak el a kisebbségektől. Ugyanakkor az 1870-es évektől egy új generáció jelent meg a magyar politikai életben, akik egyre inkább az egységes állam kiépítésében látják a dualista állam fennmaradásának esélyeit, s mivel elégedetlenek voltak az elért asszimilációs sikerekkel különböző törvényekkel igyekezték azt gyorsítani. Ez óhatatlanul elégedetlenséget váltott ki a kisebbségi elitből, ami feszültségekhez vezetett, ami egyre jobban kiéleződött a 20. század elejére. Ez azonban messze volt a fentebb említett „népek börtönétől.”
Egy korábbi sajtónyilatkozatában úgy fogalmazott: „a nagy egyesülés 100 éves évfordulóján az akkori ígéretek betartását kérjük”. Közel 100 év után számon lehet-e még kérni ezeket az ígéreteket? Vagy közjogilag már elévültek?
A gyulafehérvári határozatot, mint említettem, soha nem iktatták törvénybe, így az csak egy ígéret maradt. Ettől eltekintve a két világháború közötti időszakban hivatkoztak erre is, mint jogforrásra, de ettől sokkal fontosabb volt a trianoni békeszerződéshez csatolt úgynevezett kisebbségi szerződés – amit a kényszernek engedve – de a román kormány is elfogadott és aláírt. Ez egyrészt lehetőséget biztosított, hogy sérelem esetén, a Nemzetek Szövetségéhez – az ENSZ elődje – panasszal forduljanak a kisebbségek, másrészt ígéretet tett a székely és szász lakosság vallási és tanügyi autonómiájára. A román kormány ezt sem tartotta be, azonban a két világháború között a magyar kisebbség végig erre hivatkozott, illetve ennek alapján dolgozták ki a különböző autonómia koncepciókat.
Azonban mind a trianoni békeszerződést, mind a kisebbségi szerződést felülírta az 1947-es párizsi békeszerződés, így jelenleg ez van érvényben. Így napjainkban az állam és kisebbség viszonyát nem a gyulafehérvári kiáltványban foglaltak, hanem a Románia által azóta aláírt különböző nemzetközi egyezmények, illetve európai uniós ajánlások határozzák meg. Mindezzel együtt, mint a román fél által önként tett ígéretre, továbbra is kell hivatkozni a gyulafehérvári határozatra. A régi rossz helyett egy új alaptörvény szükségeltetne, amely rögzítené, beváltaná az 1918-ban Gyulafehérváron a nemzeti kisebbségeknek tett ígéreteket.
Ez egy száz éves adósság, amelynek törlesztésére most alkalom nyílna. Az új alkotmánynak rögzítenie kellene például azt is, hogy a magyar hivatalos nyelv legyen ott, ahol a magyarok többségben élnek, és írja elő a magyar nyelvű ügyintézést is ott, ahol legalább 10 százalékos közösségünk részaránya, valamint az új alaptörvény államalkotó tényezőként ismerje el a romániai, erdélyi magyarságot.
Egy etnikumközi szerződés szükségességét emlegette, ez konkrétan mit jelent?
Az etnikumközi szerződés szükségességéről Kelemen Hunor szövetségi elnök már 2015-ben az államelnöki kampánya során beszélt. A 100. évforduló kapcsán fel kell tennünk a kérdést, hogy Románia közép és hosszú távra tervezett jövőképében számol-e a romániai magyarsággal vagy a szászok és a zsidók eltűnéséhez hasonló folyamatban gondolkodik. Amennyiben a válasz igen, közösen válaszokat kell találni arra, hogy mi a legmegfelelőbb intézményes berendezkedési rendszer erre.
A romániai magyarság 1918-tól kezdődően erre több megoldási lehetőséget, javaslatot is felkínált, amelyek többségét nem fogadták el. A probléma megoldásának egyik alappillérét jelentő kisebbségi statútum például csupán kétszer került részleges és rövid ideig tartó elfogadásra, mindkét esetben (a királyi diktatúra időszaka és 1945) olyan helyzetben, amikor az országra külpolitikai nyomás nehezült.
Véleményem szerint egy etnikumközi szerződés azért lenne fontos, mert rögzítené a többség és kisebbség közötti viszonyrendszert, az együttélés mindkét fél számára vonatkozó és mindkét fél által elfogadott feltételeit. Ennek a kisebbségek és a román állam között kellene létrejönnie, szem előtt tartva mindkét nép érdekeit, függetlenül a román politikai pártoktól. Ez a megállapodás szavatolná a kisebbségek jogait függetlenül attól, hogy pont milyen politikai színezetű kormány van hatalmon az országban.
L. L.
maszol.ro

Egy elveszített falu
Földes Károly-emlékünnepség Mezőújlakon
November 14-én a Marosvásárhelytől alig ötven kilométernyire fekvő Mezőújlakon a 125 éve született Földes Károly lévita lelkész-tanítóra, az erdélyi szórvány-mozgalom elindítójára, valamint sorstársaira szépszámú gyülekezet emlékezett.
(Folytatás tegnapi lapszámunkból)
Bányai Csaba rettegi lelkész, a Dési Egyházmegye esperese bevallotta, hogy Kolozsvárt felnőtt fiatalként elképzelhetetlen volt számára a szórványlét. A dési egyházmegyében, ahol korábban soha nem tapasztalt szeretettel fogadták, jött rá, hogy mennyi sok a szórványtelepülés, és esperesként igyekezett megoldani a Földes Károly által kifogásolt beosztást, lehetővé téve, hogy a lelkipásztorok a lehető legközelebb legyenek azokhoz a településekhez, ahol leányegyházaik vannak. – Mennyire fontos lenne központilag megszervezni a teendőket, hogy a szórványok ne elfelejtett helyek legyenek, és kitartó, becsületes, önfeláldozó embereket megnyerni a szolgálatra, akik képesek a jövőnek dolgozni – hangzott el Jenei Tamás szórványügyi előadó, a Diaszpóra Alapítvány alelnökének hozzászólásában.
Zöld György református lelkész, aki 1977-87 között szolgált Köbölkúton és a hozzá tartozó szórványtelepüléseken, számadatokkal bizonyított elkeserítő képet rajzolt a mezőségi szórványok lakosságának fogyásáról. A mezőújlaki leányegyházat 18 lélekkel vette át, és megható, felejthetetlen emlékeket őriz a gyülekezetről. Köbölkútról Mezőújlakra tartva a hegyen át három kilométert kellett gyalogolnia, de az útra néha két-három presbiter is elkísérte. Amikor megjelent a hegytetőn, a nagyszívű Ajtai Károly abban a pillanatban meghúzta a harangot, és ez így ment éveken át. A templomból szinte senki sem hiányzott, és időnként vele tartottak a köbölkúti gyülekezet tagjai is, hogy babusgassák az idős újlakiakat. Bár eljött onnan, a szíve mindig a mezőségi szórványgyülekezetekben maradt, ahol híveinek nyíltsága, szeretete, áldozatkészsége olyan élményt jelentett, amit nem lehet elfelejteni. Ahogy Mezőújlak idős lakóinak ragaszkodását sem. Meghallgattuk a lelkész citerajátékát, majd a Köbölkútról érkezett egykori híveivel előadott énekeket. A lelkes köbölkúti csapat tagjai között némelyek már felnőttként, mások gyermekként kísérték a lelkészt, hogy verset mondjanak Újlakon és a többi szórványban, Komlódon és Oroszfáján is. Jó szívvel vettek részt az újlaki templom megmentéséért szervezett papi kalákában. A megemlékezésen finom falatokkal járultak hozzá a batyusnak hirdetett ebédhez, ahogy a marosvécsi Tóthpál Gizella is tette. A beszélgetés során Lakatos István, Reményke Nagy Mihály és Hajnal, Lakatos Mihály és Ilona, Deák Ferenc, Deák Dánielné Rigó Reményke és Kiss Albert szavaiból kiderült, hogy a Mezőség „gyertyatartójaként” ismert Köbölkúton megszűnt az elemi oktatás, mivel csak két iskolás gyermek van. – Annyi szeretetet kaptam Mezőújlakon, amennyit később sehol soha – emlékezik gyermekkora színhelyére a Marosvécsen élő Tóthpál Gizella, akit az újlaki templomban kereszteltek, és szüleivel nyolc évet laktak anyai nagyszülei falujában, a szabadság és a gyermekkori örömök színhelyén. Ifj. Ajtai Károly, az egyházát 50 évig harangozóként szolgáló néhai Ajtai Károly fia Magyarrégenben él, testvérei a környező városokban.
– Amikor alkalom van, hazajövök, nem felejtettem el, honnét indultam. Vannak még iskolatársak, barátok, megvan a szülői ház is, de omlik össze. Kicsi ház, de a szüleimnek nagy szíve volt benne – emlékezik. Pascu Eszter az utolsó református Mezőújlakon:
– Szegény, árva gyermek voltam, nem volt anyám, nem volt senkim. Mezőújlakra jöttem férjhez, s hogy fedél legyen a fejünk fölött, a köbölkúti tiszteletes megengedte, hogy az üres paplakba költözzünk. Később eladták, és le is bontották. A fiaim itt jártak román iskolába, az egyik Besztercén él, a másik Magyarországon. A faluban az „unguroaica” voltam, de nem hagytam magam, sokat vitatkoztam, hogy a bőröm színe is olyan, mint a többieké. Most nagyon nehéz, mert nincsenek szomszédok, nincsen akivel beszélgessek – panaszolja. Hazafelé menet megállunk abban a négyszögben, ahol a nyolcvanas évek végéig a mezújlaki magyarok éltek, leszegényedett kisnemesi család leszármazottai. Zöld György annak a kedves, ragaszkodó közösségnek az emlékét idézi, amely a szegényes kicsi házakat élettel töltötte meg. A pusztulás látványa elszomorító, Ajtai Károly egykori rendezett portáján a nyitott nagykapun át látszik a megroggyant kicsi ház a leszakadt tornáccal, végében a beomló kúttal. Az út túloldalán a tapasztott falú, bádogtetejű, megrongálódott házikóban Ajtai Kálmán és Mariska hét gyermeket nevelt fel szeretetben és egyetértésben, és öregségükre Ilona lányuk gondozta őket. Zöld György sorolja a neveket, hiszen azon kevesek közül való, aki látta, ismerte a település utolsó lakóit, és most nosztalgiával veszi számba őket.
A hazaúton Eszti néni sokszoros magányára gondolok, ahogy a távozó gépkocsik utasainak integetve ott áll a sárban, büszkén, hogy ennyi vendége volt, aztán elindul hazafelé, s bár nem mondja, de tudom, hogy iszonyúan nehéz utolsónak lenni. Ahogy azt is, hogy egy nagy feladat még várat magára: Földes Károly életének pontos, alapos számbavétele, s jajkiáltásával, börtönnaplójával együtt a megjelentetése, közzététele. Tanúságképpen és felkiáltójelként, hogy a ma virágzónak tűnő falvainkban, ahol annyira kevés az iskolás gyermek, hogy ha nem történik valami változás, ami megkönnyíti a megélhetést, nincsen messze az idő, amikor le kell oltani a villanyt.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Modern parkok Barótnak
Barót tanácsának hétfő délután tartott rendkívüli ülésén a buszállomás mellett állami alapokból épült (ANL) tömbháznál, illetve a millenniumi emlékműnél található övezet parkosítására vonatkozó tervezetet fogadtak el.
A hetvenáras területet érintő beruházás összértéke 8,5 millió lej, de a város tehervállalása ennél jóval kisebb, hiszen az önrész alig két százalékra rúg. Az is meglehet, még jóval kevesebb lesz, mivel valószínűleg a tavaly vásárolt tizenhat áras területrész értéke is elszámolható lesz. A Központi Regionális Fejlesztési Ügynökséghez leadásra kerülő iratcsomó több, megyeszinten is újdonságnak mondható fejlesztést tartalmaz. Lázár-Kiss Barna András polgármester és László Sándor főépítész elmondása szerint mindkét helyszínen játszótereket alakítanak ki, számos padot helyeznek el, az oda vezető utakat felújítják, az emlékmű mellett a sepsiszentgyörgyihez hasonlító, megvilágított szökőkutat alakítanak ki, a tömör kőből készített közvécé az autópályák mellett találhatókkal egyezik meg – nehezen rongálható és öntisztító lesz –, így igencsak hosszú jótállási idővel rendelkezik. A villanylámpák a szép és hangulatos megvilágítást biztosítják, térfigyelő kamerákat helyeznek el, a város és a régió történelmével többnyelvű interaktív információs tábla segítségével ismerkedhetnek az arra járók, a zöldövezeteket pedig önműködő öntözőrendszer tartja majd karban, emberi munka csak a kaszáláshoz és a lombkoronák nyírásához kell. A beruházást mindegyik tanácstag támogatta szavazatával.
Hecser László
Az emlékmű felirata: Millenium 2000, Bodó Levente alkotása.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nők, pálmafák, Erdély – Botházi Mária mesél új kötetéről
Botházi Mária publicistának, lapunk volt munkatársának nemrég látott napvilágot Boldogság, juszt is a tiéd című kötete, amelyben ironikus szemléletű rövid szövegek olvashatóak a női lét sajátosságainak megéléséről, a kisebbségi lét fonákságairól. A publicistával kötetéről, műhelytitkairól, az olvasói elvárásokról beszélgettünk.
– Nemrég látott napvilágot Boldogság, juszt is a tiéd című köteted, amelyben ironikus szemléletű, kritizáló célzatú, rövid szövegek: tárcák, glosszák, jegyzetek, karcolatok olvashatók. A többnyire humoros, csattanóra épülő írások valaha a sajtó jellemző műfajának számítottak, manapság azonban mintha kevésbé lennének jelen a napi erdélyi magyar médiában. Ezt a hiányt pótolandó kezdted írni a többnyire a Krónika, az Erdélyi Napló, a Transindex hasábjain megjelent szövegeket tartalmazó kötet anyagát?
– Amikor elkezdtem írni ezeket a szövegeket, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy az írásaimat karcolatnak lehet majd nevezni – általában véve publicisztikában gondolkodtam. Amikor elkezdek írni, nem akarok szántszándékkal humoros lenni, ha valami vicces eszembe jut, jókat nevetek magamban. A marosvásárhelyi könyvvásáron – ahol nemrég bemutatták a könyvet, és felolvastam belőle –, azt tapasztaltam, valóban kelendő az effajta humor: nagyokat kacagott a közönség, ráhangolódtak az írásaimra, jó érzés volt. (A kötetet december 9-én mutatják be Kolozsváron a Minerva Egyesület székházában – szerk. megj.)
Ugyanakkor a kötetben, főleg a második részben komolyabb hangvételű írások is olvashatók. Visszatérve a kezdetekre: a Krónika és a Transindex is lehetővé tette, hogy véleményanyagokat közöljek, örömmel írtam is, de akkor huszonéves voltam, és ehhez a műfajhoz talán érettebbnek kell lenni. Nekem legalábbis érni, tapasztalni kellett: erdélyi naplós korszakomban (2013-tól 2016-ig) találtam rá úgy igazán a saját hangomra, ekkor indítottuk a „női" témákkal foglalkozó rovatot, ami aztán persze nem kizárólag ilyen kérdésekhez kapcsolódott.
– Amint a Koinónia Kiadónak a kötetet bemutató szövegében is olvasható volt, az írások gyakran a női lét sajátságainak megélése kapcsán születtek. „Ez talán tájainkon nem ugyanolyan, mint a médiából visszaköszönő nőkép – megvannak a maga egyedi, gyakran sajnálatos jellemzői, amelyek társadalmunk, neveltetésünk, közgondolkodásunk lenyomataként kísérik életünket." Hogyan vélekedsz, körülhatárolható egyáltalán, hogy mi a „tipikusan erdélyi" és/vagy „tipikusan női" téma?
– Amikor az előbb említett rovat indult, azt mertem hinni, hogy körülhatárolható. Most már úgy gondolom, hogy nem, és ez biztató, ennek örülök. Eredetileg inkább a nők lettek volna a célközönség, de a visszajelzések azt mutatják, hogy férfiak is olvassák az írásaimat, és ez természetes, hiszen a férfi kíváncsi a nőre, és fordítva. A női létnek talán olyan oldalaira világítottam rá, amikről kevésbé beszélünk, vagy nem így beszélünk. A kötet több írásában is egy-egy életút villan fel, amelynek középpontjában az inkább a lányokat-asszonyokat jellemző megfelelés kérdésköre áll, amely külső és belső kényszer is, és amely mondhatni belénk ivódott.
A belesimulás az elvárásokba persze a férfiakat is jellemzi, de hagyományosan nekik talán rugalmasabbak a kereteik. Miért van ez így, miért kell nekünk tökéletesnek lenni? Miért hajlunk meg a kellek és a szokások előtt? Tényleg nő súly alatt a pálma? Vagy visszafejlődik? És muszáj a súly mindig? Miért vizslatjuk egymást felülről figyelő, kritikus szemekkel gyakran mi nők is, csöppet sem szolidárisan? Bocsánat, hogy így fogalmazok: miért kellene nekünk ugyanúgy és életciklusonként egyformán szívni, miért ne próbálhatnánk meg más utakat is? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatnak, a válaszokat persze nem tudom.
– A kötetben olvasható írások gunyorosan, kritikusan, ugyanakkor empatikusan, több szemszögből próbálják megközelíteni ezeket a jelenségeket, a férfiak felé is nyitottan.
– Igen, mert nagyon szeretjük a férfiakat: a szerelmünk, a fiaink, az apánk, a nagyapánk életünk meghatározói. Én nem kívánnék egy percig sem velük szemben élni, én velük együtt szeretek. Úgy, hogy közben Marinak érezhessem magam. Ne kiképzőtisztnek vagy házisárkánynak vagy háztartási alkalmazottnak, mert úgy mi értelme van? Talán ezzel mások is így vannak. És egy férfinek sem lehet túl jó sárkányok és tisztek és szolgák között, kívül rekedten, esetleg egy tőle távol álló, másoktól megöröklött, meghatározott életmód szolgálatában. De ez tőle is függ.
Képletesen szólva: ha a nő vonyít már – akár befelé is – a felmosóvödörtől, az senkinek sem lehet természetes és komfortos a családban. A nő nem is a felmosóvödörtől vonyít egyébként, hanem attól, ha egyedül marad a felmosóvödörrel. Ha a felmosóvödör lesz számára a világ. Nagyon várnám, hogy férfiak tollából is szülessenek publicisztikák hasonló témákról. Viszont nemcsak női témájú publicisztikák olvashatók a kötetben, hanem az erdélyi létmódról, a kisebbségiségről szólóak is, amelyek szintén kicsit sarkítottan közelítik meg a jelenségeket: az erdélyi kulturális rendezvények forgatókönyvét, az erdélyi magyar újságírók közhelyszótárát, a Daciával való együttélést, a nyaralást, azt, hogy kisebbségiként több szempontból is hátrányos a helyzetünk.
– Picit torzító tükröt, de mindenképpen tükröt tartasz írásaiddal az olvasó elé. Meg lehetne rajzolni olvasód fantomképét? Kiknek írsz?
– Nyilván azoknak, akik korban és helyrajzilag is közel állnak hozzám, hiszen ezt a világot ismerem, ebből tudok kiindulni. Nem hiszem, hogy az írásaim ugyanazt üzennék egy nagyvárosi, felső kultúrkörökben mozgó szingli nőnek, mint amit egy kisvárosi családanyának. És persze egy húszéves talán nevet rajtuk, de nem tudja úgy magáévá tenni ezeket a témákat, mint azok, akik az asszonyiságot, az apaságot, a családi életet felnőttként megtapasztalták már.
Az olvasói visszajelzések azt mutatják, hogy idősebbek és fiatalok is olvassák az írásaimat, aminek nagyon örvendek, ugyanakkor persze kapok negatív kommenteket is. Utóbbiaknak azért örülök, mert a publicisztikaírásnál fontos, hogy érzelmeket indítson el az olvasóban, akár erős ellenérzéseket is. Ez azt jelenti, hogy nem langyos a szöveg, talán mond valamit. És hát mi ez ahhoz képest, hogy rockbandákat sörösüvegekkel dobálnak, drága előadásokat fütyülnek ki a nézők. Az önkifejezés nem egyszerű dolog.
– Írásaid a műfajból adódóan is „fikciók", nem pedig szociológiai látleletek. A 19. században, amikor Mikszáth a napi sajtóban jelentette meg népszerű karcolatait, és az olvasók lapszámról lapszámra várták az írásait, valószínűleg számoltak azzal, hogy tulajdonképpen fikcióról, szépprózáról van szó. A te olvasóid is így vannak vajon ezzel?
– Igen, fontos a fogalom, hogy fikció. A visszajelzésekből nagyon sokat tanultam az olvasókról. És találkoztam olyasmivel is, amire korábban nem gondoltam: van, aki mindent szó szerint ért, azt gondolja, hogy ez pont így megtörtént, sőt velem történt meg. Hangsúlyoznám, hogy nem a magam életét írom, általában jelenségeket próbálok megragadni. Busszal járok, nézelődöm, tapasztalok, beszélgetek, a lakóhelyemen többekkel napi szinten tartom a kapcsolatot, sok sajtót olvasok, és írásaim állandó ihlető forrása a székelyudvarhelyi blokkos környezet, ahol felnőttem. Élményeimet, benyomásaimat rögzítem, nyilván személyes szűrőn keresztül.
Megtörtént, hogy egyes szám első személyben írtam egy tárcát, aminek főszereplője Jenő volt. A cikk után kaptam olyan leveleket is, hogy Jenőt meg akarják verni, holott szegény nem is létezett. Ilyen tapasztalatokból kiindulva távolságot igyekszem tartani köztem és a szereplőim között. De úgy látom, hogy az értő olvasás nagy problémát jelent ma, sokan valószínűleg nem olvasnak eleget és elég sokféle szöveget ahhoz, hogy értő módon viszonyuljanak, hogy helyén kezeljék a fikciót. Ráadásul internetes környezetben még nehezebb figyelmesen olvasni. Újabb felmérések eredményei is tanúskodnak arról, hogy az iskolások fele nem érti, amit olvas, sajnos úgy látszik, ez egész társadalmunkat áthatja. Ugyanakkor a médiaműveltség hiányosságai is megmutatkoznak, ami sokban a múlt sajtóörökségének tulajdonítható: sokan gondolják még ma is, hogy „ami az újságban megjelent, az úgy is van".
– Hogy tervezed: publicisztikákat jelentetsz meg továbbra is, vagy a szépirodalom felé is kacsintgatsz?
– Nemrég volt egy kis változás a munkámban: tanár lettem a BBTE újságírás szakán, ahová már régóta betanítottam. Így nem dolgozom már az Erdélyi Naplónál, de cikksorozatom folytatódik a Főtér.ro portálon. És persze incselkedem a gondolattal, hogy elmozduljak a szépirodalom, a novella felé. Az azonban még nem világos, hogy nagyobb lélegzetvételű írásokhoz mennyire lenne tehetségem. Akartam mondani azt is, hogy időm, energiám, de ez nem lehet kifogás, milyen kár. Az általam ismert írók mindig találnak alkalmat az írásra, ha kell, éjjel, ha kell, hajnalban. Emlékszem, annak idején, amikor a Krónikánál dolgoztam, az ismerőseim sorra íróvá-költővé váltak, egyre-másra jelentek meg a könyveik. Én pedig azt mondtam: minden vágyam, hogy kezdő szerző lehessek. Sokat nevettünk aztán ezen a mondaton.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Így politizálnak a fiatal erdélyi alkotók
Kényelmesek? Képesek hatni? Más helyzetben vannak, mint a román művészek? Ilyen és hasonló kérdések merültek fel kedden a kolozsvári Tranzit.ro Art ft. Politics kerekasztal-beszélgetésén, amelyen öt erdélyi magyar művész vallott a politikához fűződő kapcsolatáról és a helyi viszonyokról.
A meghívottak első körben saját alkotásaikról beszéltek Visky Janka, a Babes-Bolyai Tudományegyetem politológia szakos hallgatójának kérdéseire válaszolva. Imecs-Magdó Levente színész, a Váróterem Projekt alapítótagja és elnöke, a ZUG.zone alapító tagja elmondta, januárban lesz hetedik éve, hogy a Váróterem létezik, azóta 17 előadást hoztak létre. Az Occupy Yourself című előadás a függőségek témájából indult ki, amelyhez egy könyvet dolgoztak fel, kérdőívet töltöttek ki és egy hetet eltöltöttek egy drogterápiás központban is.
Jakab-Benke Nándor (Főtér, Filmtett) arról beszélt, régen megpróbált elhatárolódni a kényesebb témáktól, a kukker.ro videomegosztó működtetése idején nem (igazán) politizáltak, egy évvel ezelőtt azonban elfogadta, hogy muszáj foglalkozni ezekkel a dolgokkal.
Kopacz Kund szobrász elmondta, Egerben végzett, természetművészettel foglalkozott, a negyedik évre azonban kiábrándult, Kolozsvárra kerülve pedig megismerte az Acasăanarchista közösséget, részt vett különböző találkozók szervezésében. Eközben például az ételre koncentrált úgy, hogy az ideológiát kerülve inkább nemzeti kedvencekre figyeljen. Később tüntetésekre kezdett járni, idővel egyre inkább radikalizálódott. A diplomamunkáját olyan projektté alakította, amely már nem művészet, hanem száraz politikai munka lett.
Visky Andrej, színházrendező egy Moliére-darabról beszélt: az előadás a házasságot és az egyházat, mint intézményt illeti kritikával, az előadásban Don Juan lázadási projektje felmutatni ezen intézmények ürességét, azt, hogy ezek talán csak eszközei az állati ösztönök központosításának.
Mennyire határozza meg a művészet a politikát?
A pártpolitikát nem befolyásolja, de vannak szerencsés esetek, mint Verespatak ügye, ahol különböző művészeti csoportok tevékenysége hatott – mondta Kopacz Kund. Kisebb léptékben is van hatása a művészetnek, a kolozsvári Művészeti és Design Egyetemen ő maga is próbált hatni: elmozgatta az udvaron levő szobrokat. „Státusszimbólumokat mozgattam meg, például közel vittem őket a szemeteshez, meg titkosügynökként beszélgettem a diákokkal, hogy figyeljék kritikusabban a környezetüket és alakítsák át” - mesélte.
Győrfi Kata költő, dramaturg szerint egyrészt tematizálni kell a politikát vagy az állásfoglalásunkat, ha pedig nem tematizálunk, akkor a publikálással, az ösztöndíjak elfogadásával legitimálhatjuk a folyóiratokat, szervezeteket vagy éppen ellenkezőleg.
A közvetlen hatás nem mérhető, de a nézőkre, a potenciális szavazópolgárokra lehet hatni adott esetben. Ez hatalmas felelősséget jelent, de mivel nincs az az illúziója, hogy ereje volna hatni, ezért nyugodtan alkot – fogalmazott Jakab-Benke Nándor. Visky arra hívta fel a figyelmet, buborékok vannak, mindenki a saját óriáskerekében forog, oda jár kultúrát fogyasztani, ahol a tartalommal egyetért.
Miért nincs itthon politika a művészetben?
Jó művészetet, főleg költséges dolgokat, mint akár egy film, pénzbe kerül elkészíteni, és semmi nincs ingyen, valahonnan mindenki kapja a pénzt – emlékeztetett Jakab-Benke Nándor. „Az én meghatározásomban a politika a közjavak újraosztását jelenti, és ezzel érthető, hogy mire gondoltam az imént.”
Imecs-Magdó Levente szerint talán nem véletlen, hogy a románok bátrabbak, ez pedig a többségi társadalmi háttér miatt lehet így. Győrfi Kata szerint az a probléma, hogy nem teszünk fel kérdéseket, például hogy miért éppen Orbán János Dénes kap lehetőséget tehetséggondozásra, miért szűnnek meg Magyarországon irodalmi lapok, míg az erdélyiek több pénzt kaptak az utóbbi időszakban.
Visky Andrej szerint a művészek frusztrációjában keresendő a jelenség oka: mintha nem volna húzóerejük, nem volna kihez szólni, nincsenek meg a szükséges fórumok, amelyek motiválják a művészt. Egyfajta hitetlenséget érez – mondta, miközben szerinte a mainstream színházban a múlt rendszer öröksége érződik, a kódolt rendszerek, a metaforikus, konceptuális jelleg, amit lassan vetkőznek le.
Imecs arra figyelmeztetett, hogy Magyarországon azóta van erős színház, amióta erős ellenfél van, és egyfajta cenzúra működik, „nálunk azonban minden langyos”. Jakab-Benke Nándor a film magyarországi helyzetéről úgy fogalmazott, most kezd kilábalni egy válságból a Magyar Nemzeti Filmalap létrejötte óta, viszont nincs politikával telítve. „Tény, hogy próbálnak műfaji filmeket csinálni, és nem politikával foglalkozni – ez pedig rendben van”, mondta.
Visky Andrej szerint a színház egyszerűen kényelmes, pedig kimehetne a parkba, a Monostorra, mert ma a színházhoz csak egy privilegizált csoport jut el, akiknél a közvélekedés szerint előfeltétel a műveltség, egy bizonyos kulturális háttér stb. Más korokban a színház olyan hely volt, ahol gondolatok ütköztek, és egy dialektikus viszony állt fenn – emlékeztetett.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Öt adományzászló a kitiltott székely helyett
Ezúttal öt zászlót adományozott Kovászna Megye Tanácsának Kulcsár-Terza József. Az MPP háromszéki elnöke, megyei tanácstag a szerdai rendes havi tanácsülés előtti felszólalásában emlékeztetett, hogy a bíróság alapfokon a prefektusnak adott igazat, törvénytelennek minősítve az általa adományozott székely zászlót, és elrendelte annak eltávolítását a díszteremből.
A politikus szerdán arról tájékoztatta a testületet, hogy megfellebbezte a döntést, majd válaszként öt zászlóval vonult be, és a már előkészített tartókba betűzte az amerikai, a német, az izraeli, a magyar és a székely zászlót. Elmondta – illetve adománylevelében is megfogalmazta –, hogy az etnikai sokszínűség olyan érték, amit óvni és tisztelni kell. Rámutatott, hogy 1918-ban mintegy nyolcszázezer fős német közösség élt Romániában, napjainkban kevesebb mint harmincezren vannak. Hasonlóképpen a kommunista hatóságok közel 150 ezer romániai zsidót távolítottak el az országból. A német és zsidó közösségek sorsának alakulása bizonyítja, hogy mégsem annyira „modellértékű” a romániai kisebbségpolitika, mondta Kulcsár-Terza, hozzátéve, bízik benne, hogy a romániai magyarság és székelység nem jut erre a sorsra.
Tamás Sándor, a megyei önkormányzat elnöke felkérte a testület jogászát, hogy a következű ülésre fogalmazza meg az adományt elfogadó határozattervezetet, és megígérte, hogy leltárba veszik a zászlókat. A liberális párti Ion Deaconu tanácstag felvetette, hogy a zászlók kitűzése törvényes-e, válaszában Tamás Sándor a kettős mércéről beszélt, hogy más tájegységek megnevezését, zászlóját lehet használni, ez csak a két székely megyében tilos. Végül megegyeztek, hogy párbeszédre és kölcsönös tiszteletre van szükség.
A polgári párti frakció tartózkodásával szavazta meg Kovászna Megye Tanácsa, hogy 25 ezer lejjel támogatja a december elsejei rendezvényeket. Kulcsár-Terza József MPP-s tanácsos felvetette, hogy évek óta a román nemzeti ünnep hivatalos rendezvényein megjelennek más megyéből érkező fiatalok, akik sértegetik az itt élő magyarságot. „Nem tudjuk, lesz-e újból ilyen felvonulás. Nem tudjuk, mi a célja ennek a rendezvénynek” – fogalmazta meg fenntartásaikat a polgári párti politikus. Hozzátette, a román nemzeti ünnepre a központi költségvetésből is kaphatnak támogatást a szervezők, és felvetette, hogy a március 15-i ünnepségeket nem finanszírozza a megyei önkormányzat.
Tamás Sándor tanácselnök válaszában kifejtette, valóban évről évre több pénzt kér a rendezvényre a prefektúra, de az ország nemzeti ünnepét támogatni kell. Florentina Teacă szociáldemokrata tanácsos meghívta a tanácselnököt a rendezvényre. „Évek óta mondom, csak akkor megyek el, ha fel is szólalhatok. És csak az 1918-ban a kisebbségeknek tett ígéretekre tudok emlékeztetni, és a jelenlegi követeléseinket tudom megfogalmazni” – mondta Tamás Sándor. Ion Deaconu Kulcsár-Terza Józsefet hívta meg, aki azt válaszolta, bármikor szívesen találkozik a tanácstaggal, de számára december 1-je gyásznap.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Csíkszereda vendége volt Budapest főpolgármestere
Budapest városvezetése nyitott arra, hogy kapcsolatokat teremtsen a székelyföldi vállalkozókkal – egyebek mellett ez volt a témája annak a megbeszélésnek, amelyet Tarlós István, Budapest főpolgármesterének a jelenlétében tartottak szerdán a csíkszeredai városházán.
A sajtó számára nem nyilvános beszélgetés után a főpolgármester Székelyföldet és Magyarországot érintő témákról is beszélt a sajtó képviselői előtt. A sajtóesemény kezdetén Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere felelevenítette: Csíkszereda és Tarlós István kapcsolata még 1993-ra nyúlik vissza, hiszen a megyeszékhely akkor lépett testvérvárosi kapcsolatba Budapest III. kerületének városrészével, Óbudával, amelynek 1990 és 2006 között Tarlós István volt a polgármestere.
Tarlós István is visszaemlékezett a testvérvárosi kapcsolat megteremtésének időszakára, majd kiemelte, Óbudán a 2004-es – a nem magyar állampolgárok honosításával kapcsolatos – népszavazás érvényes és eredményes volt. „Ha mindenütt az történt volna akkor, mint nálunk, Székelyföld lakói már 2004-óta kettős állampolgárok lehetnének” – hangsúlyozta Budapest főpolgármestere.
A főpolgármester a városházán megtartott, helyi vállalkozókkal folytatott fórumról is beszélt. „Elmondtam, hogy Csíkszeredára és Székelyföldre vonatkozóan Budapest városvezetése azt tudja ajánlani, hogy kapcsolatokat teremtsünk. Az én elvem, hogy üzleteket nem kötünk, de ki tudunk nyitni olyan kapukat, amelyeken eddig nem lehetett átmenni. Nagyon szívesen állunk rendelkezésre és nyújtunk segítséget” – húzta alá a főpolgármester. Ennek kapcsán lapunk kérdésére, hogy miben is nyilvánulnának meg ezek a kapcsolatok, Tarlós a következőképpen fogalmazott: „Ennek az a lényege, hogy ha egy csíkszeredai vállalkozó kapcsolatot keres Magyarországon, de eddig zárt ajtókra talált, akkor mi a siker reményében nagyban közre tudunk működni. Kapcsolatba tudunk lépni a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamarával, akik szakmai segítséget és sokrétű lehetőségeket tudnak nyújtani a székelyföldi vállalkozók számára. Ez megkönnyítheti akár egy székelyföldi cég és egy magyarországi vállalkozás közötti kapcsolat létrejöttét is”.
„Budapest városházának homlokzatán leng a székely zászló, és ott is marad, ahogy az én szobámban is. Azok az emberek lehetnek egy ország jó állampolgárai, akik a lelkületükben őrzik nyelvüket és identitásukat. Az Európai Unió alapelveinek is ez felel meg, más kérdés, hogy az EU jelenlegi vezetése mennyire veszi ezt komolyan” – vetette fel a kérdést Tarlós. Megjegyezte, szubjektív megítélése szerint Székelyföld nincs „elkényeztetve” a román kormánytól kapott pénzforrások tekintetében. „Ennek személy szerint nem örülök, de hangsúlyozom, hogy belügynek tekintem a dolgot” – szögezte le, hozzátéve, hogy a magyar főváros és magyar települések Székelyfölddel való kapcsolatának erősítését nagymértékben támogatja a magyar kormány és Budapest városvezetése is.
Aki nem szavaz, az utólag ne panaszkodjon
„Nálunk sem élünk túl könnyű időszakot, népszavazások voltak, vannak, belpolitikai feszültségek zajlanak, választások közelednek. Én egy dolgot szoktam mindig hangsúlyozni. Menjenek el az emberek szavazni. Áldozzanak rá időt, mert nagyon sok múlik azon, hogy vesszük-e magunknak a fáradtságot. Aki meg nem veszi, az utólag ne panaszkodjon” – emelte ki, utalva a december 11-ei románia parlamenti választásokra. Beszéde végeztével kifejezte Csíkszereda polgármesterével való személyes és a magyar főváros szolidaritását egyaránt.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro

Székelyföldi elöljárók: jövőre részt veszünk a román nemzeti ünnepen, ha felszólalhatunk
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester és Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök is kijelentette: jövőre részt vennének a román nemzeti ünnep megyeszékhelyen szervezett rendezvényein, ha fel is szólalhatnak. Arról beszélnének, hogy közel száz év telt el az egyesüléstől, és még mindig nem teljesültek a modern Románia alapító okiratának tekinthető gyulafehérvári nyilatkozatban foglalt ígéretekből.
„Érik az a pillanat, amikor a háromszéki magyar elöljárók részt vesznek Románia nemzeti ünnepén, december 1-én, és ott elmondják véleményüket” – jelentette ki Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy RMDSZ-es polgármestere csütörtöki sajtótájékoztatón elmondta: gondolkodtak azon, hogy már idén részt kellene venniük a december 1-i rendezvényen, de figyelembe véve, hogy jelenleg választási kampány van, úgy döntöttek, idén nem lesznek jelen a sepsiszentgyörgyi rendezvényen.
Antal Árpád emlékeztetett, hogy még három alkalom van addig, míg Románia megünnepli az 1918. december elsejei egyesülés száz éves centenáriumát, így minden valószínűség szerint a jövő évi ünnepségen már részt vesznek a magyar elöljárók is, de kizárólag abban az esetben, ha lehetőséget kapnak a felszólalásra.
„El szeretnénk mondani, hogy közel száz év telt el az egyesüléstől és még mindig nem teljesültek a modern Románia alapító okiratának tekinthető gyulafehérvári nyilatkozatban foglalt ígéretekből, amit a magyar közösségnek, a nemzeti kisebbségeknek tettek” – mondta a sepsiszentgyörgyi polgármester.
A Maszol érdeklődésére Antal Árpád kifejtette: az egyesülés száz éves centenáriuma egy olyan pillanat a román állam és politikai osztály számára, amikor szembe kell néznie a valósággal. Szerinte jelenleg két irányzat létezik: egyik úgy gondolja, hogy a száz éves évfordulóra a magyar közösségnek gesztusokat kell tenni, másik szerint száz év után a magyar községnek ideje lenne beállnia sorba, azaz asszimilálódnia kellene vagy elmennie, ahogyan azt a szászok és zsidók tették.
„A magyarok számára nem ünnep”
A december 1-i ünnepségről hasonlóan vélekedik Tamás Sándor, háromszéki tanácselnök is, aki a szerdai megyeinfón a Maszol kérdésére kifejtette: évek óta a háromszéki és sepsiszentgyörgyi önkormányzatok finanszírozzák a prefektúra által szervezett rendezvényt.
„Románia nemzeti ünnepének finanszírozása nem vita tárgya. Vagyunk annyira toleránsak, hogy tiszteljük az ország nemzeti ünnepét, nemzettársaink nemzeti érzéseit, de meg kell érteniük, hogy december 1-e a magyarok számára nem ünnep”, nyilatkozta az RMDSZ-es tanácselnök, aki hangsúlyozta, csak akkor vesz részt az ünnepségen, ha fel is szólalhat. Hozzátette: felszólalása esetén az 1918-ban a kisebbségeknek tett ígéretekre emlékeztetne és a jelenlegi követeléseket fogalmazná meg.
Antal Árpád polgármester érdeklődésünkre kifejtette: bízik benne, hogy az idei sepsiszentgyörgyi ünnepségen csend lesz és békesség, a helyi román közösség méltóságteljesen fog ünnepelni, és rendezvényt nem fogják megzavarni más megyéből érkezők. „Az itt élő románoknak és magyaroknak is jobb, ha nem jönnek „idegen elemek”, mivel azok felszítják a kedélyeket, majd elmennek, de mi továbbra is együtt kell éljünk” – fogalmazott az elöljáró.
Kovács Zsolt
maszol.ro

Feladatainkat nem mi választjuk
Tanárként kezdte, majd az erdélyi magyar falvak szokásértékei után kutatott. Körbejárta a fél világot, írt művészetről, hagyományokról, hányatott sorsú regényhősről. Gazda József kovásznai író az erdélyi magyar kultúra napszámosa, aki a fiatalságnak a nemzeti ügyek iránti érdektelenségét is rosszallja.
– Mi vesz rá egy tanárembert arra, hogy kezében egy magnóval elinduljon erdélyi falvakba szociográfiai helyzetképeket vizsgálni?
– Engem eleinte a művészet érdekelt. Művészettörténeti és kortárs művészettel kapcsolatos írásaim közül már egyetemista koromban publikáltam Kolozsvárott az Utunk folyóiratban és az Igazság című napilapban, de rádiózással is próbálkoztam. Sepsiszentgyörgyön nőttem fel kisvárosi élethez szokva. Első munkahelyem, Székelykocsárd, majd később Kovászna akkoriban még vidéki tempóban mozgott: a népi múlt és a hagyományos értékek ott keltették fel az érdeklődésemet. 1970-ben végre sikerült magnóhoz jutnom, és akkor elindultam Erdélybe megkeresni az öregeket, hogy felkutassam a magyar múlt kincseit. Aztán kitágítottam a határt: elindultam a Kárpát-medencébe, majd a nagyvilág magyarsága után kezdtem kutatni. A 2000-es években sikerült bejárnom Európa mellett a fél világot, Kanadától Dél-Amerikán át Ausztráliáig és Új-Zélandig. Mintegy ötven országban kerestem meg a szétszéledt magyarságot, vizsgálva hogyan élnek, miként őrzik a szokásokat. Ezekből később számos kötet született.
– Miért éppen a népi kultúra rögzítése lett a kezdeti cél?
– Egyszer rádöbbentem arra, hogy a kommunista berendezkedés minden erejével a hagyományos életmód teljes szétzúzásán fáradozott. Kollektivizáltak, üldözték az ősi szokásként kialakult rendet, majd Ceauşescu falurombolása következett. A régi értékekből valamennyit menteni kellett. A hetvenes években olyan öregeket kerestem meg, akik a századfordulót már felnőttként, esetleg fiatalként élték meg. Olyanokhoz indultam el, akik egykor még gyertyaláng mellett fontak, akik emlékeztek, milyen volt a világ autó, mozi, elektromos áram nélkül. Az „állóvíz-világ” embereit kerestem, akiknek a hétköznapjai és a történelem lassabban változott, nem a huszadik század végi, illetve a mai őrült rohamban.
– 1975-től Tamási-darabokat vitt színre diákszínjátszóival. Az írás, a tanítás és a falujárás mellett hogyan jutott idő színművek betanítására is?
– Amikor Székelykocsárdon tanítottam, azt láttam, hogy a fiatalok miként ápolják a karácsonyi és a húsvéti színdarabok hagyományát. A régi falu megélte a maga drámáját a kollektivizálás miatt, így felüdülés volt a régi szokásokhoz nyúlni. Nagyenyeden ünnepi alkalmakkor inkább irodalmi műsorokat rendeztem, mert a régóta ott élő és munkálkodó tanárok színdarabokat vittek diákszínpadra, én pedig nem akartam tolakodni. A diákszínjátszással igazából Kovásznán kezdtem foglalkozni. Hogy hat-nyolchónapnyi próba után – hiszen minőségi előadásra törekedtünk – elhatároztuk, hogy nem csupán a helyi közönségnek mutatjuk be munkánkat. Ezért turnézni kezdtünk, s így váltunk Erdély falujáró színházává. A szórványokban megtartó igékként hatottak kétévenként ismétlődő előadásaink olyannyira, hogy még a hatalom figyelmét is felkeltette, s az ő megbízottjaik is nyomunkba szegültek. Így vált hatalmassá az országjárás öröme és sikerélménye. Tamási Áron Énekes madara például száznégy előadást ért meg.
– Gazdáné Olosz Ella textilművész nevét Erdély-szerte ismerik. Hogyan hatott a művésztárs az ön munkásságára?
– Már főiskolás lányként igazi tehetség volt. Művészeti írói pályámat Gyárfás Jenő író, festő és grafikus életének, munkásságának körbejárásával kezdtem az 1957-es Korunkban A Gyárfás-tragédia címmel megjelent tanulmányommal. Tragédia, hiszen a szupertehetség kimegy vidékre és Ady szavaival élve a dudva, a muhar, a gaz lehúzza, elsekélyesedik, elveszti a tehetségét. Ettől féltettem Ellát, s talán egy picit magamra is gondoltam. Innen született a világ művészete megismerésének, az azzal való lépéstartásnak a gondolata. Aztán a hetvenes években volt egy időszak, amikor a vasfüggönyön egy parányi rés keletkezett, s többszöri visszautasítás utáni tiltakozó folyamodványomra végül mégis kiengedtek az országból. Mi pedig elindultunk, és kétévenként bejártuk Nyugatot. Párizs és London után Róma, aztán Spanyolország, majd Kelet-Ázsia, Törökország, Szíria, Irán, Irak, Pakisztán, Afganisztán, Egyiptom következtek. Velencét – ha tehettük az ottani Biennálékért – beépítettük útjainkba, hogy a modern művészet alakulását is követni tudjuk. Így együtt ismertük meg az egyetemes művészet régi és új vonatkozásait.
– Miként sikerült a tanítás során a nemzeti értékeket és a fennmaradás fontosságát átadni diákjainak?
– Csodálatos irodalmunk kincsesbánya. Életem legcsodálatosabb értelme az volt, hogy azt taníthattam, arra nyitogathattam a lelkeket. Diákjaim nemcsak átvették ezeket, de a színjátszás művelése által hozzá is járultak a vidéki hagyomány kincseinek ápolásához, fennmaradásához. Az is előfordult, hogy egy beszédes, idős embert ajánlottak, akihez elmehettem, és gazdag anyagot gyűjthettem. Az akkori diákok még megértették ennek a fontosságát.
– A Ceauşescu-rendszerben hogyan lehetett a magyar irodalmi és kulturális értékeket fenntartani, és közíróként továbbadni a Szekuritáté megfigyelései közepette?
– Két művészeti monográfiám is az íróasztal fiókjába maradt, miután kényszerűen le kellett állítani közlésüket. A Mindennek mestere – a falusi tudás könyve című írásom 1982-ben készült el, de csak 1994-ben jelenhetett meg. Az Egyiptomi tűnődéseket sem adathattam ki a rendszerváltás előtt. Amikor Csángóföldön jártam anyagot gyűjteni, a Szekuritáté becipelt a bákói központjába. Kísérteties emlék, amikor egy frissen érkezett tagbaszakadt ember már tűrte volna az ingujját. „Tudjuk, hogy ki vagy, te gazember” – mondta, s elindult felém. Észrevettem, hogy az őrnagyként bemutatkozott társa – aki addig „velem foglalkozott” – oldalról intett a kezével, hogy engem nem kell ütni. Mai napig nem tudom, miért állította le a társát.
– 1956-ban egyetemista volt. November elsején elvezette az egyetemi hallgatók egy csoportját a Házsongárdi temetőbe, és ott beszédet is mondott. Mi történt akkor?
– Pesten forradalom volt, sokan meghaltak, s benne volt a levegőben, hogy emlékezni kell rájuk. Fekete szalagot tettünk ki az egyetemen, s arra hivatkoztunk, hogy halottak napja van. Sokan az írók sírjait tették rendbe, s az én évfolyamom virágokkal indult el régi nagyjainkhoz emlékezni. Én – mint aki legjobban ismertem az évfolyamomon a temetőt, s végiggondoltam, hová kell eljutnunk – elöl mentem. Ha jól emlékszem, a Dsida-sírnál kezdtük, én vezettem oda a mintegy 15-18 évfolyamtársamat. Egyszer csak azt vettük észre, mind többen-többen csatlakoznak hozzánk, s több százas tömeggé duzzadtunk. Legalább két-háromszázan – de az is lehet, még többen, mert valósággal hömpölygött utánunk a tömeg. A magyar ’56 csodája ott – a házsongárdi csendben – ebben nyilvánult meg. Látni lehetett a figyelő szemeket is, s kezdtük érezni, hogy egyre veszélyesebbé válik a helyzet. Főleg, hogy miután a hozzánk csatlakozottak közül egy-egy sírnál előállt valaki – talán a helyzet hozta ezt is – elszavalni egy verset, a másik sírnál pedig mindez megismétlődött. Minden spontán módon történt. Elöl mentem, mert tudtam, hogy a közelben kiknek a sírjai vannak, s közben éreztem, ebből baj lehet. Ezért kezdtem a kapu felé vinni a tömeget. Amikor már túl voltunk a legnagyobbakon, Szenczi Molnár Albert, Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós s még Józsa Béla sírján is – akit kommunista költőként villámhárítónak szántunk –, Szentgyörgyi István színművész sírjához értünk, már elég közel a kijárathoz. Ott éreztem, hogy „oszlatni” kell. Rövid beszédet mondtam a halottak napjáról, s arról, hogy most új halottaink ezreit is gyászoljuk, és kértem, egyperces néma tisztelgéssel emlékezzünk rájuk. Még némán álltunk, amikor a tömegben valaki elkezdte, aztán már mind együtt énekeltük nemzeti imánkat. Még tartott a döbbenet, bennem is, amikor meg tudtam szólalni, mindenkit felkértem, menjen csendesen haza. Ott álltam a sír peremén, jó félméternyivel a megilletődötten emlékező tömeg fölött, amikor valakik behúztak egy bokorba, a fejemre tettek egy bundasapkát s egy kabátot, s a fülembe súgták: „tűnj el, mert tele vagyunk szekusokkal, s letartóztatnak”, s hogy majd a kabátot tegyem a Józsában – a bentlakásunkat nevezték akkor így – a folyosón levő fogasra. Innen tudtam, hogy diáktársak lehettek. Az a nap életem egyik legszebb emlékévé vált, annak ellenére, hogy ’89-ig kísértett az árnyéka, végig számon tartottak, követték lépteimet.
– Mikor érezhette magát újra biztonságban?
– Az egyetem akkori KISZ-titkára jó tíz évre rá üzent nekem, hogy sikerült elégetnie a dossziémat. Addig csak csodálkoztam, hogy nem tartóztattak le. Talán egy éppen a közelben lévő kályhának és egy ember jóakaratának köszönhetem, hogy akkor megúsztam. Amikor később, a 2000-es években kikértem a dossziéimat, a Szekuritáté velem kapcsolatos feljegyzései valóban csak 1957-től kezdődtek, azelőttről semmi sincs...
– Eltelt hatvan év. Meddig látja átmenthetőnek és bővíthetőnek az erdélyi magyar köz- és kulturális életet?
– Ha a jelenkori fiatalságra gondolok, elégedetlenség tölt el, hiszen sokan nem tudják, hova tartoznak. Kevesen gondolják úgy, hogy a közösségépítés számukra is feladatot jelent. A hovatartozás nem választható meg, így nem is cserélhető le. Ha Isten ennek a népnek a tagjává teremtett, annak felelős tagja vagy, azért tenned is kell valamit. Hiszen a nemzet általad is él.
– Huszonnyolc kötete jelent meg eddig, idén ősszel egy újabb látott napvilágot, rendhagyó módon regény műfajban, A hajótörött címmel. Nincs megállás?
– Ezt nem én döntöm el. A feladatok kívülről vagy belülről, de jönnek, nekem pedig meg kell azokat oldanom. Most az elmúlt hatvan év alatt megírt művészeti tanulmányaimból szeretnék egy válogatást megjelentetni Erdély művészetéért címmel.
Kádár Hanga
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Igazság több van, valóság csak egy
A rendszerváltás után Szőke László az Udvarhelyi Híradó, az ATI BETA Televízió és a Príma Rádió születésénél bábáskodott, majd Budapesten próbált szerencsét. Hazatelepedve ismét annak a lapnak lett a főszerkesztője, amelyet valamikor elindított. A sajtó közösségi erejéről, az önvédelemről és az ideológiamentes újságírásról beszélgettünk.
– Az erdélyi magyar médiában elsősorban az udvarhelyi alvilággal folytatott hadakozásaid kapcsán ismernek. Hogyan kezdődött ez a nem éppen szokványos tényfeltáró munka?
– Elég nagy baj az, hogy csak ezzel lettem ismert. A székelyföldi „médiacsinálásban” rendkívüli érdemeim vannak (kacagni kéretik!): én alapoztam meg az első magántőkéből létrehozott székelyföldi helyi lap jövőjét, az Udvarhelyi Híradót 1990 és 1993 között. Utána az ATI-BETA Televízió létrehozásában vettem részt, amelyben több pénz volt, mint az akkori egész erdélyi magyar nyelvű médiában összesen. Szakmailag főszerkesztőként én irányítottam az első magyar nyelvű kereskedelmi rádió születését, a Príma Rádiót. Ez akkor is így van, ha az emlékek és érdemek az idő múlásával megszépülnek. Csak nyomokban jegyzi az erdélyi magyar sajtótörténet azt is, hogy az első és a második vidéki magyar újságíróképzést is én szerveztem. Igaz, Székelyudvarhelyen, ami, ugye, csak egyesek álmában volt/lehetett a székely főváros.
– Sok újságolvasó ember számára Szőke László mégis az az újságíró, aki szeretne kitakarítani egy székely várost a közveszélyt jelentő alvilági figuráktól.
– Olyan egyszerű vagyok, mint egy faék, ezért a 2010-es színrelépésemre, ismertségemre úgy tekinteni, mint valami „tényfeltáró újságíró” születésére – aki veszett harcot folytatna bármiféle alvilággal – lehet ugyan, de balgaság. Úgy lettem székely Zorró, hogy utaztam a HÉV-en Magyarországon, és egyszer csak fölhívott telefonon egy udvarhelyi kopasz (aztán több is) valami ártatlan blogbejegyzés kapcsán, és közölte velem, kiirtja a családom. Kíváncsi lettem, mi történhetett 2002 és 2010 között Székelyudvarhelyen, hogy valaki ilyen bátorságra vetemedett. 2002-ben költöztem ugyanis Magyarországra: akkor fogalmazódott meg bennem a felismerés, hogy számomra nem kihívás újabb médiavállalkozás részese lenni Udvarhelyen. Szintet akartam ugrani.
– Alig ismerek olyan erdélyi újságírót, akinek fegyverviselési engedélye van. Újságírónak valóban fontos ez a fajta önvédelem?
– Öreg hiba. Minden újságírónak, akit fizikai bántalmazással fenyegetnek, kellene legyen minimum önvédelmi fegyvere. Tekintettel arra, hogy fizikumomat tekintve gyenge átmenet vagyok Speedy Gonzales és Arnold Schwarzenegger között – előbbi javára –, nekem a fegyver biztonságérzetet ad, hogy meg tudom védeni magam. Nyilván nem így van, mint ahogy erről most már videofelvétel is tanúskodik egy tavalyi „próbálkozásnak” köszönhetően. De nem én kerültem kórházba, és ez már hozzájárulhat a világbékéhez…
– Hogyan látod az igazságszolgáltatás működését? Amikor újságíróként befejezel egy tényfeltáró cikket, a rendőrség, az ügyészség és a bíróság mennyire veszi komolyan feladatát?
– A román igazságszolgáltatás egy vicc. A bíróságon minden ügy saját életet él, ahol a valóságot és a tényeket leszámítva minden számít. Ennek ellenére ezt elfogadom, pontosabban tudomásul veszem ugyanúgy, mint azt, hogy tőlem függetlenül minden reggel felkel és lenyugszik a nap. Azzal együtt, hogy például sajtópereket veszíthetek. Ez a szakmai kockázat, a „riscul meseriei”, ahogy a román mondja. Tetszettem volna virágárus fiúnak menni, de nem mentem.
– Motoros balesetedből szinte a csodával határos módon épültél fel. A történet mennyire volt fordulópont az életedben?
– Mint utólag kiderült, az orvosi konzílium öt tagjából négy levágta volna a lábam. Egyikük nem, és ezért van lábam. Olyan amilyen, de van. Az biztos, hogy a baleset óta minden nap öröm. Túléltem, s örülök neki. És kitágult a világ, most már azt is tudom, milyen mozgássérültnek lenni. Tulajdonképpen több lettem…
– Újságíróként Székelyudvarhelyről indultál, és a budapesti évek után szülővárosodba tértél haza. A mai erdélyi újságírásban ritka jelenség az, hogy valaki a sokkal több lehetőséggel kecsegtető Budapestről visszatér Erdélybe...
– Megrögzött lokálpatrióta vagyok. Ma még úgy érzem, hozzá tudok tenni ehhez a közösséghez, hozzá tudok járulni ahhoz, hogy visszatérjen a félelem és a közömbösség miatt elveszített vitakultúra a helyi nyilvánosságba. Tabumentes közbeszédet és közösséget szeretnék, amelyet az egymásnak feszülő érdekellentétek és azok meg- vagy feloldása visz előre. Igazság ugyanis több van, a valóságból csak egy. Igaz, attól tartok kicsit, hogy felismerem-e időben, ha inkább rombolok már, mint építek. Mindenkinek lehetnek fóbiái. Szakmai értelemben nekem kihívás, hogy egy helyi lappal, például az Udvarhelyi Híradóval, vissza tudjuk-e lopni magunkat az olvasók szívébe, azaz a postaládákba. Persze, sokan nem a szívükkel olvasnak, de nekem elégtétel lenne, ha sikerülne visszacsempészni magunkat oda, ahol egykor a 90-es évek végén volt a lap – előfizetők, beágyazottság, elfogadottság szempontjából. Az enyém–érzetet nem lehet überelni semmivel. Többismeretlenes egyenlet ugyan, de ez nem a Facebooktól vagy a Google-től függ. A ház előtt, a kispadon ülő szomszédot – aki mindent lát-hall – nem lehet lecserélni, legfeljebb a hozzá vezető és a tőle terjedő helyi hír, pletyka útját. De utóbbi csak technikai, technológiai kérdés, nem tartalmi. Ezért vagyok viszonylag nyugodt…
– Hogyan látod az erdélyi magyar média helyzetét? Nehezebb helyzetben van, mint a rendszerváltás utáni útkeresés időszakában?
– Nem nehezebb. Más. És ez nem regionális-kulturális, netán nemzetiségi, hanem szakmai szemlélet szerint jelent mást. Tekintettel arra, hogy én az aktív újságírásban hiszek, egyúttal abban is, hogy a meg nem írt cikk is a nyilvánosság „hatalmának” része. Az alvilággal kapcsolatos munkám során többször történt meg, hogy egy probléma mindenki számára kedvezően oldódott meg attól, hogy bizonyos dolgokat nem írtam meg. Szarházinak tartom azt a firkászt, aki holmi Pulitzer-díj reményében nincs tekintettel arra, hogy a nagy alkotása után mi történik a cikkében szereplő emberekkel. Problémát, jelenséget nem lehet úgy kezelni, hogy nem vagy tekintettel azokra, akik hozzásegítettek annak feltárásához, azaz személy szerint érintettek. Számomra ez etikai kérdés, ezért vagyok kritikus például azzal az egyoldalúsággal, ahogyan a magyarországi és az erdélyi Átlátszó portál dolgoz fel témákat. Ideológiai és világnézeti szűrön keresztül vizsgálni olyan kérdéseket vagy jelenségeket, amelyeknek nem igazán van köze ideológiához, szerintem kontraproduktív – legalábbis a közösség, a társadalom szempontjából. Ha a pusztán szemlélő(dő) újságírói üzemmód paradigmaváltása megtörténik, akkor értékes lehet a sok haszontalan információ szűrésének képessége, feladata is: értékké válhat a hasznos és a haszontalan információk közti szelekció, azaz maga a szubjektív szűrő és súlyozás. Értékesítésre alkalmas „termék” születhet azzal is, hogy kiszűrjük a megismerésre méltánytalan tartalmakat. Nyilván, ez bizalom és hitelesség kérdése is, de ezért már jobb helyeken fizetnek, miként engem is Magyarországon.
– Sokat beszélünk a sajtó függetlenségéről. Vajon létezhet-e egyáltalán független magyar sajtó?
– Vajon mi a függetlenség? Attól a felismeréstől kezdve, hogy az újságírói szemlélet csak szubjektív lehet, már maga a kérdésfelvetés is komolytalan. Kitől, mitől független újságírásról vagy újságíróról beszélünk? Na, ezt tekintem én politikailag korrekt semmitmondásnak.
– A nyomtatott lapok napjai meg vannak számlálva, legalábbis ez a közvélekedés. Nem félsz a teljes átmenettől, amikor csak interneten lehet majd lapjainkat böngészni?
– Dehogy vannak megszámlálva, csak másként kell működni. Egy lapkiadó eddigi szolgáltatása véget ért azzal, hogy betette a postaládába a kinyomtatott újságot. Ma már ez nem elég, bővíteni kell a szolgáltatások tárházát. Nem elég csak a kinyomtatott szó. És személyre szabott tartalomszolgáltatásra van szükség. Eljön az idő, hogy minden olvasó eltérő terméket fog kapni ugyanattól a (tartalom)szolgáltatótól. És persze kevesebb ego, több szakma és fogyasztó iránti alázat kell.
– Hogyan éled hétköznapjaid, amikor éppen nem újságírással, lapszerkesztéssel foglalkozol?
– Nem szívesen beszélek erről, amúgy is jobban tudják mindazok, akik ismernek. Összefoglalva, lélekben (is!) motoros vagyok, figyelek az útra és arra, hogy a velem utazók lehetőleg ne sérüljenek, s örülök annak, ha a közelemben lévőknek is szerezhet némi örömöt ez a közös utazás. És kocapecás lettem. Találtam erre alkalmas horgásztavat és olyan csalikat, amelyektől a halak egyszerűen felkúsznak a horogra – a fiam nagy örömére is.
– Ha újrakezdhetnéd, mennyire döntenél ismét a sajtó mellett? Jó szívvel ajánlanád ezt a szakmát ma induló erdélyi magyar fiataloknak?
– Engem a szakma választott. Újságíró is úgy lettem, hogy 1990-ben az autóbuszállomáson megszólított egy akkori lap- és nyomdatulajdonos, hogy nem írnék-e újságot. Belementem, egymásra találtunk, szeretem, minden hülyeségével együtt. Újságírónak lenni jó, de csak akkor, ha nem munkaként, hanem életformaként tudjuk elfogadni. Különben favágás, rutin és szócséplés lesz belőle.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szilágyi Zsolt: eljön még a mi időnk
Hosszas viták után az Erdélyi Magyar Néppárt elnöksége néhány hete úgy döntött, nem indul, de nem is támogat független jelölteket az idei parlamenti választásokon. Az EMNP elnökét, Szilágyi Zsoltot többek között arról kérdeztük, pártja mit javasol választóinak.
– A néppárt független jelöltek támogatásával készült a decemberi parlamenti választásokra. E mögött volt konkrét terv, voltak jelöltek?
– Természetesen minden lehetőséget számba vettünk és a jelöltek már melegítettek is. Több helyen beindult az aláírásgyűjtés, sőt, volt, ahol már össze is jöttek a szükséges számú aláírások.
– Becsléseik szerint hány megyében lett volna esélye az EMNP-nek arra, hogy függetlenként induló jelölteket juttasson be a bukaresti törvényhozásba?
– Megfelelő jelöltekkel és egy húzós kampánnyal több megyében is jó eséllyel szálltunk volna harcba. A legesélyesebb nyilván Hargita és Kovászna megye volt, egy független jelölt esetében ugyanis bármely megyében az egy mandátum megszerzéséhez szükséges szavazatszámot kell elérni. Ez Hargita megyében a képviselőjelöltek esetében az érvényes szavazatok 20 százaléka, Háromszéken pedig 25%. A korábbi választási eredményeink alapján tehát elsősorban ebben a két székely megyében szállhattunk volna jó eséllyel versenybe. Simán megtörténhetett volna az is, hogy mi visszük el a székelyföldi „román” mandátumokat...
– Hogyan született meg a döntés arról, hogy mégse induljanak a decemberi választásokon?
– Az indulást illetően több héten át folyt az elemzés a párton belül. Minden elméleti lehetőséget komolyan megvizsgáltunk, koalíciót, listás indulást, függetlenek támogatását. Az aktív erdélyi magyar választók 15–20 százaléka támogat bennünket, ez egyeseknek sok, másoknak kevés. Egy tudatos, jól informált, szilárd értékvilággal és kialakult világképpel rendelkező szavazóbázisról van szó. Nyilván megkérdeztük azokat, akiknek véleménye számunkra fontos. Amikor világossá vált, hogy anyaországi partnereink nyíltan segíteni fogják az RMDSZ kampányát, el kellett döntenünk, hogy mit tegyünk. A nagy többség amellett volt, hogy ne menjünk szembe szövetségeseinkkel még akkor sem, ha úgy gondoljuk, hogy most, ebben az esetben valószínűleg tévednek. A politika fonák és visszás helyzeteket tud produkálni, az ember viszont igyekszik elkerülni a barátjával való hadakozást. Én magam az elnökség döntését bölcs és alaposan átgondolt döntésnek tartom.
– Vajon mennyire csalódottak a néppárt szavazói?
– A néppárt értékrendje nem változott, továbbra is az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács autonómiaprogramját tekintjük irányadónak. A választás szabadsága sem szűnt meg, még akkor sem, ha most nehéz helyzetben van egy nemzeti érzelmű autonomista szavazó... Az erdélyi magyar politika továbbra is kétpólusú. Az MPP az RMDSZ tenyeréből eszik, és tőle függ mind az önkormányzatokban, mind máshol. Fontos tehát, hogy a több mint 230 önkormányzati képviselőnkkel és a megyei és helyi szervezeteinkkel közösen adjuk vissza a reményt azoknak, akik ´89-ben velünk harcoltak és örültek annak, hogy az egypártrendszernek vége. Nekik azt üzenem, ne csüggedjenek, eljön még a mi időnk!
– Az RMDSZ egyes tisztségviselői szerint a néppárt visszalépése az ő érdemük, mert figyelmeztették a magyarországi kormánypártokat az erdélyi magyarság megosztásának veszélyeire. Mekkora szerepe volt a néppárt döntésében annak, hogy ezt Budapestről is kérték?
– Ha az ember mindent elhinne, amit mondanak, előbb-utóbb azt gondolná, hogy a nap nem kel fel, ha ők nem intézik el ezt Bukarestben. Kampányban vannak, ilyenkor nyilván mindenfélét mondanak. Sokkal jobb lett volna, ha abban segítenek, hogy a marosvásárhelyi katolikus iskola papírjai rendben legyenek. De a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyét már nem is mondják, a csángókat sem, az autonómia pedig egyenesen „nem időszerű” nekik. Ez a szomorú valóság. Egyébként döntésünk erdélyi bejelentése után két héttel Toró T. Tibor és Zakariás Zoltán alelnökökkel együtt tájékoztattuk Potápi Árpád nemzetpolitikai államtitkárt álláspontunkról. Ez nem volt egy elhallgatott esemény, sajtótájékoztatót is tartottunk.
– Verestóy Attila az RMDSZ-lista esetében az összefogás listájáról beszél. Ez mennyire elfogadható, mennyire támogatható a néppárt számára?
– Verestóy Attila szenátor neve és tevékenysége nem a közösségünk, hanem más érdekét szolgálja. Ezért olyan fontos Bukarestnek, hogy ő és a hasonló érdeket szolgáló magyar politikusok mindenképpen ott legyenek. Ezért módosították oly módon a választási törvényt, hogy vagy az öt százalékkal vagy pedig surranópályán (négy megyében húsz százalékkal), de mindenképpen bekerüljenek. Ha ezt nézzük, akkor a választás tulajdonképpen tét nélküli, hiszen az RMDSZ mindenképpen bekerül a román törvényhozásba. Éppen ezért hiteltelen az a riogatás, amit folytatnak. Két-három évet leszámítva majd húsz éve vannak kormányon, most pedig meg akarnak bennünket védeni Bukaresttől. Hiteles ez? Ők a bukaresti hatalom részei, itthon pedig erdélyinek akarnak tűnni. Biztos vagyok benne, hogy az említett szenátor már a kampányban elkezd tárgyalni a kormányba lépésről. De az MPP-nek is tisztáznia kéne: tényleg azért kell a bukaresti képviselet, hogy ott kiismerjék, kinek kell „spágát adni”, ahogy Biró Zsolt fogalmaz?!
– Önök jelezték, hogy csak azokat az RMDSZ-jelölteket tudnák támogatni, akik nem csak a kampányban autonómiapártiak. Nyilvánosságra hozzák ezeket a neveket?
– A választók nyilván tudják, hogy választókerületükben kik azok az RMDSZ-jelöltek, akik következetesen kiálltak az autonómia mellett, és ha kellett, több ízben is beadták az autonómiatervezeteket. Vagy hogy kik azok, akik a MOGYE ügyét vagy az egyházi javak visszaszolgáltatásának ügyét kormánykoalíciós feltételként szabták. És biztosan azt is tudják, hogy kik azok a mostani jelöltek, akik a kormányzatban való részvétel feltételeként például a Székelyföld autonómiájáról szóló népszavazás kiírását kérik. Ön ismeri őket?
– Az RMDSZ ügyvezető elnöke, Kovács Péter egyik sajtónyilatkozatában úgy fogalmazott, hogy a néppárt visszalépése alapot adhat egy későbbi RMDSZ–EMNP tárgyalásra a jövőbeni közös indulásokhoz, akárcsak a Magyar Polgári Párt esetében. Hogyan tekint egy ilyen együttműködés elé?
– Mikor úgy éreztük, hogy a közösség sorsa a tét, eddig is mindig kezdeményeztük a párbeszédet. A közösség érdeke és nem valakinek a visszalépése képezheti a párbeszéd alapját. Egy méltányos tárgyalásra ezután is nyitottak vagyunk.
– Milyen esélyt lát arra, hogy létrejöjjön az önök által régóta szorgalmazott erdélyi magyar–magyar kerekasztal?
– Ez már 2009 óta létezik: az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum a mi javaslatunkra indult 2009-ben, az RMDSZ-nek viszont nem érdeke, hogy működjön. Mi többször kértük az összehívását. Bármikor készen állunk a folytatásra.
– Elképzelhetőnek tartja, hogy a néppárt akár román pártok jelöltjeit is támogassa a mostani választásokon?
– Mi nem támogatjuk az átszavazást. A helyzet most az, hogy funkciójában, politikájában az RMDSZ nálunk ugyanazt a vonalat viszi, mint felvidéken a Híd-Most. Ott vegyes pártnak hívják, itt nem. Ezért van értelme a létezésünknek. Ha nehéz is felvenni a versenyt román állam által nekik biztosított és a közösségi nyilvánosság előtt el nem számolt eurómilliókkal, és még akkor is, ha két-három év alatt nem sikerült áttörést és a romániai magyar egypártrendszer gyökeres megváltozását elérnünk, nem szabad feladni. Dolgozni kell. A választás személyes kérdés. A részvétel és a szavazási opció is lelkiismereti kérdés.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
Politikai jellegű megtorló intézkedések – nagygyűlések, hálanyilatkozatok
(Folytatás november 18-i lapszámunkból)
A román párt és a karhatalmi szervek, a diktatúra legexponáltabb haszonélvezői olyan veszélyforrásnak tekintették a magyarországi eseményeket, amely a „népi demokratikus” rendszer bukását eredményezheti. Ezért gyors ellenintézkedéseket hoztak országszerte. A forradalom kirobbanásának idején Gheorghe Gheorghiu-Dej Jugoszláviában tartózkodott. Így 1956. október 28-ig Romániában a biztonsági intézkedéseket a Politikai Bizottság foganatosította. Október 24-én, a Politikai Bizottság rendkívüli ülésén – amint már említettük – eldöntötték, hogy teljes hírzárlatot léptetnek életbe a szomszéd országot illetően, lezárják a határt és kerülnek minden olyan intézkedést, ami ingerelhetné a magyar vagy a német lakosságot. Ugyanakkor teljhatalmú megbízottakat küldtek ki a határ menti, vegyes lakosságú és a politikailag „érzékenyebbnek” tartott tartományokba: Fazekas Jánost Marosvásárhelyre, Miron Constantinescut 1 Kolozsvárra. Másokat, főként magyar származásúakat Nagyváradra, Nagybányára és Temesvárra. Október 26-án a Politikai Bizottság újabb operatív ülésén kidolgoztak egy 22 pontos akciótervet. Az akciótervben többek között előírták a munkahelyi gyűlések összehívását és a magyarországi események „feldolgozását”, azonnali intézkedések foganatosítását a lakosság jobb élelmiszer-ellátása érdekében, valamint a katonai védelem megerősítését a nyugati határon. A Gheorghiu-Dej hazatérése után végzett elemzésen a Román Munkáspárt vezetősége a helyzetet válságosnak ítélte, és különleges intézkedéseket hozott. Október 30-án este egy vezérkari csoportot állítottak fel Emil Bodnăraş2 vezetésével (kisegítői Alexandru Drăghici 3 , Nicolae Ceauşescu és Leontin Sălăjan4 ), azzal a feladattal: „tegyenek meg minden szükséges lépést, hogy biztosítsák a legnagyobb rendet a Román Népköztársaság területén”. A parancsnokság számos intézkedést hozott, pl. a felsőoktatási intézmények működésének felfüggesztése, a hadsereg készültségbe helyezése, fegyveres munkásalakulatok felállítása, az Előre és az Utunk magyar nyelvű újságok szerkesztőségének „megfelelő” aktivistákkal való feltöltése. A székelyföldi helyi pártszervek és a központ között a kapcsolatot az október 25-én Marosvásárhelyre érkezett fiatal, ambiciózus és ügyesen taktikázó Fazekas János tartotta, aki 1956-ban nemcsak a Központi Bizottság egyik titkára, hanem a Magyar Autonóm Tartomány informális „patrónusa” és a magyar „ügyek” intézője volt Bukarestben. Megérkezése pillanatától az érintettek tudomására hozta, hogy a magyar autonóm tartományi párt- és állami szervek állásfoglalása a magyar forradalommal kapcsolatosan csak egy lehet, az, amelyet Bukarest magáévá tesz. Fazekas meggyőző munkája során azt hangoztatta, hogy ha az itteni magyarok nem helyezkednek szembe a magyarországi eseményekkel, és nem ítélik el azokat, a bukaresti hatalom a fennálló kulturális és nyelvhasználati jogok csorbításával büntetheti meg őket. Fazekas, a kapott utasításoknak megfelelően, november első napjaiban számos nagygyűlést tartatott, amelyeknek egyedüli célja a Román Munkáspárt politikájának felvállalása és a magyarországi események elítélése volt. E célból a párt káderei sorra látogatták a tartomány gyárait, üzemeit, azzal a feladattal, hogy meggyőzzék az embereket a Magyarországon zajló ellenforradalomról és annak rémtetteiről. És szinte futószalagon születtek a különböző nyilatkozatok, a magyar „ellenforradalmat” elítélő nyílt levelek. Az első rendkívül nagyméretű akciót Marosvásárhely legrangosabb vállalatában, a szinte kizárólag magyar munkaerőt foglalkoztató Simó Géza Bútorgyárban november 2-án, pénteken délután tartották. A gyűlés forgatókönyvét a helyi alapszervezet párttitkára már napokkal azelőtt kidolgozta. Az ülésen többnyire kényszerűségből huszonhét munkás és mester „jelentkezett” felszólalásra, akik közül, az idő szűke miatt, a forradalmat elítélően felszólalt 17, akiket előzetesen felkészítettek és megfenyegettek, nehogy visszautasítsák a „felkérést”. A gyűlés végén felolvasták a „Magyarország munkásosztálya és egész magyar dolgozó népe! Harcos együttérzéssel állunk mellétek a népi hatalom megvédéséért vívott harcotokban” című kiáltványt, amelyben elítélték az „ellenforradalmat” és biztosították a címzetteket a romániai munkások támogatásáról a „népi hatalom védelmében folytatott harcban”, amelyet másnap a tartományi lapban is leközöltek5 . A rendkívül durva hangnemű nyílt levél Papp Ferenc és Hajdu Zoltán fogalmazványa, és az alábbi mondatokkal kezdődik: „Mi, a marosvásárhelyi Simó Géza bútorgyár magyar és román kommunistái és párton kívüli dolgozói napok óta mélységes megrendüléssel és felháborodással hallgatjuk a rádióban azokat a közleményeket, amelyek gyászhírként közlik a világgal a Magyar Népköztársaság dolgozó népére sújtó keserves csapásokat, az ellenforradalmi bandák gyilkos terrorcselekményeit. Abban az országban, amelyben a munkásosztály, a dolgozó parasztság és a néphez hű értelmiség 12 esztendő óta hősi munkával fáradozik új világának, új életének felépítésén, feltámadtak az ellenforradalom nyugatról pénzelt sötét erői, és most Budapest utcáin a magyar dolgozók vére piroslik, azoknak a vére is, akik már az 1919-es Magyar Tanácsköztársaságért is hősiesen vállalták a harcot”. Befejezése pedig így hangzik: „Mély meggyőződésünk, hogy a magyar munkásosztály, a magyar dolgozó nép, amely nemegyszer legyőzte a reakció sötét bandáit, most is elég erős lesz ahhoz, hogy harcokban edzett pártja vezetésével szétzúzza és megsemmisítse a hazai és külföldi reakció egyesült erőit”6 . A nyilatkozat szövege után az újság közölt hat hozzászólást is, valamint egy összegzést, amely kinyilvánította, hogy „a gyár munkássága félreérthetetlenül leszögezte: tiszta szívéből gyűlöli azokat, akik Magyarországot ismét horthysta fehérterror, földesúri és egyházi nagybirtok megtiprott, koldus országává akarják változtatni stb”. A kiáltvány rövidített szövegét „határozat” címen elküldték Gheorghe Gheorghiu Dejnek, a párt főtitkárának és az Előrének. 1956. november 3-án, szombat délután a bőr- és kesztyűgyár udvarán tartottak nagygyűlést, majd az Orvostudományi és Gyógyszerészti Intézetben, a Ciocanul – Kalapács Kisipari Termelőszövetkezetnél, a vasutasoknál és más egységeknél. A nagyobb egységek felhívásait, állásfoglalását, a bőr és kesztyűgyárét, az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézetét (42 tanár nevével), a kisipari tsz és a vasutasok nyilatkozatait is leközölték a helyi sajtóban. Ezekben durva, elítélő hangnemben elítélték a magyar „ellenforradalmat”, és kifejezték „hűségüket” a párt és a rendszer iránt, és szolidaritásukat Magyarország dolgozó népével. 7 A Magyar Autonóm Tartományban nem maradt ki a „népgyűlési akcióból” egyetlen jelentősebb vállalat, intézmény sem. A marosvásárhelyihez hasonló nagygyűléseket tartottak Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és máshol is. A nagygyűlések után pártvonalon kezdetét vette egy széles körű, kisebb egységek szintjére is kiterjedő propagandatevékenység, amelyet a pártapparátus sorainak a rendezésével kezdtek. Hiszen, amint már említettük, a pártaktivisták közül is sokan „nem helyes” magatartást tanúsítottak az MNK-beli eseményekkel kapcsolatosan. A tartományi pártbizottság bürójának 1956. november 16-i ülésén pl. azt is elhatározták, hogy bekapcsolják a tanügyi kádereket a párt és az IMSZ-körök és kurzusok tevékenységébe, és hogy felvilágosító gyűléseket tartanak a Maros-völgyi faipari munkások körében is, feldolgozva egy magyarországi eseményekkel kapcsolatos tézist. De még a sportolókra is gondjuk volt, hogy a Magyarországról hazatért sportolókkal tartsanak egy külön gyűlést, segítsék őket az ottani események „helyes” megítélésében, és nyilatkozattételre késztessék őket, amelyekből a sajtóban is közöljenek. 8
1 Constantinescu, Miron (1917-1974) értelmiségi kommunista politikus. 1944-től a Scânteia (Scînteia) főszerkesztője, 1946–1961 között a Román Munkáspárt Központi Bizottságának, 1948–1957 között a párt Politikai Bizottságának tagja. 1949–1955 között az Állami Tervbizottság elnöke, 1956–1957-ben oktatási és művelődési miniszter, majd egyetemi tanár.
2 Bodnăraş, Emil (1904–1976) kommunista politikus. 1948–1976 között az RMP Politikai Bizottságának tagja, 1950–1955 között honvédelmi miniszter, 1954-1965 között miniszterelnök-helyettes.
3 Drăghici, Alexandru (1913–1993) kommunista politikus. 1945-től az RKP KB póttagja, 1948-tól rendes tagja, 1954-től a Politikai Bizottság tagja, 1950 decemberétől belügyminiszter-helyettes, 1953–1957 között a Belügyminisztériumhoz tartozó Állambiztonsági Hatóság vezetője, 1957– 1965 között belügyminiszter. 1965-1989 között visszavonultan élt. 1992-ben Magyarországra menekült, ott is hunyt el.
4 Sălăjan, Leontin (Szilágyi Levente, 1913–1966) román kommunista politikus. 1945-1948 között az RKP Szatmár tartományi első titkára, 1948-1949-ben egészségügyiminiszter-helyettes, 1949-1950-ben építésügyi miniszter, 1950-1955 között honvédelmi miniszter-helyettes, 1955-1966 között honvédelmi miniszter.
5 Közölve a Vörös Zászló 1956. november 3-i számában. A nyilatkozat címe alatt pedig a következő szöveg: „A Simó Géza bútorgyár munkássága megbélyegzi a magyarországi ellenforradalomi akciót”. Az újságcikk szerint „tizenhét egyszerű ember – mert hát mind a huszonhétnek idő nem jutott – öntötte szavakba mindazt, ami a magyarországi események hallatára szívében, agyában megfogalmazódott”.
6 Uo.
7 Lásd a Vörös Zászló 1956. november 4-5-i számait. (Közölve a bútorgyári nyilatkozattal együtt: PÁL-ANTAL 2006, 217-258.) A Petőfi Sándor bőr- és kesztyűgyár dolgozóinak felhívása „Bízunk abban, hogy a magyar munkásosztály lesújt ellenségeire és győzelemre viszi a szocializmus felépítésének nagy ügyét” címmel jelent meg az újságban az írók és irodalmi intézményekben dolgozók nyilatkozatával együtt. November 5-én megjelent az újságban „A marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Felsőoktatási Intézet bővített tudományos tanácsának nyilatkozata” külön cím nélkül. Következett november 6-án a Ciocanul–Kalapács Kisipari Tsz nyilatkozata „Dolgozóink harcos szolidaritásukat fejezik ki Magyarország népének a munkás-paraszt hatalom megvalósításáért vívott küzdelmével” címmel.
8 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság levéltára, 145/1956. sz. ügyiratcsomó, 306.
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

„Nem az a fontos, ki volt informátor” – Konferencia Kolozsváron
Az emberek azt hiszik, hogy az ügynök olyan, mint James Bond, akinek kalandos, izgalmas az élete, a való élet azonban teljesen más – idézte fel az egykori román titkosrendőrség, a Szekuritáté egyik informátorával folytatott beszélgetését Könczei Csilla etnográfus, egyetemi tanár a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (NKI) által Kolozsváron megszervezett konferencián.
A Szekuritátéval együttműködők belső késztetései című csütörtöki rendezvényen a témában blogot működtető Könzei Csilla előadásában hangsúlyozta: noha a Babeş–Bolyai Tudományegyetem kutatója, a titkosrendőrség aktáival civil kezdeményezésre, magánemberként kezdett foglalkozni.
Mint részletezte, egyrészt csatlakozni kívánt a 2006-ban elindított civil kezdeményezéshez, amelynek az volt a célja, hogy magánemberek hozzák nyilvánosságra saját szekusdossziéjukat, másrészt azt várta a kutatásaitól, hogy választ kap édesapja halálának körülményeire. „Most, 2016-ban az a helyzet, hogy egyik célt sem sikerült igazán elérni” – jelentette ki. Elmondta, mindössze négy egykori informátorral tudott személyesen beszélni, és közülük is csupán egy járult hozzá ahhoz, hogy rögzítse a beszélgetést. Hozzáfűzte, az édesapja dossziéjából sok ember identitására rájött, akiket megpróbált rávenni, hogy az egykori informátor pozíciójából lépjenek át a kor tanúja szerepkörbe.
Lőrincz József, a NKI kutatója, a konferencia főszervezője a rendezvény céljáról a Krónikának elmondta: eddig a kutatók a rendszer működésével foglalkoztak, hogy ki volt a besúgó és ki volt beszervezve, kik voltak a tartótisztek, hogyan működött a rendszer. Eközben felvetődött, érdemes lenne megvizsgálni, hogy azok, akik együttműködtek a Szekuritátéval, hogyan dolgozták fel ezt a tényt, milyen belső motivációk vezették őket. Mennyire voltak lelkes vagy kevésbé lelkes együttműködők.
„Meglátjuk, hogy sikerül-e a második nap végére valamilyen tipológiát összeállítani. Ez nem biztos, de látni fogjuk, hogy a kollaborációnak hány típusa volt. Bonyolult, nehéz eseteket igyekszünk megvizsgálni. Nem az a fontos, hogy eldöntsük, ki volt informátor és ki nem, hogy morálisan ez a tevékenység mennyire igazolható vagy igazolhatatlan, hanem, hogy az eseteket a maguk komplexitásában vizsgáljuk. Többek között azt, hogy az informátorok tevékenységének volt-e hatása a mindennapi életükre, beleivódott-e az életmódjukba” – magyarázta a főszervező.
Elmondta: a konferenciát azért szervezte a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, mert ők is szembesültek a problémával, az intézetben többen is foglalkoznak a témakörrel, illetve olyan intézeten kívüli kutatók is vannak, akiknek a projektje kapcsolódik az intézet kutatásaihoz. Kifejtette: ezeket a kutatási eredményeket feltétlenül össze kell hasonlítani azokkal, amelyekre a román kutatók jutnak, hogy kiderüljön: van-e bármi, ami sajátosan az erdélyi magyar társadalmat jellemezte. „Ha pedig mindezt össze tudjuk hasonlítani azzal, amit a magyarországi kollégák tapasztaltak, van egy hármas összehasonlításunk, és megnézhetjük, hogy vannak-e sajátosságok, milyen irányt vesznek a kutatások Bukarestben, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Budapesten, Pécsett” – magyarázta Lőrincz József. A kétnapos előadássorozat péntek délután ér véget.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Benkő Erika Genfben: a magyar közösség folyamatosan támadásoknak van kitéve
Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédelemi Szolgálat vezetője, az RMDSZ parlamenti képviselőjelöltje Genfben, az ENSZ Ember Jogi Tanácsának Fórumán szólalt fel csütörtökön.
A Fórumot azzal a céllal hozták létre, hogy meghatározott, tematikus, kisebbségügyi kérdésekben minden évben konkrét javaslatok készüljenek az ENSZ rendszerében, éves ajánlások formájában. A Fórum tevékenységét az ENSZ kisebbségügyi különmegbízottja koordinálja, amely tisztséget jelenleg a magyar származású Izsák Rita tölti be, akivel a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat küldöttsége a pénteki nap során találkozik, azért, hogy az erdélyi magyarság helyzetéről tájékoztassák. A Fórum munkálatain részt vesznek a tagállamok állandó képviselői, valamint civil és jogvédő szervezetek.
Beszédében Benkő Erika elmondta, annak ellenére, hogy az államok a kisebbségeket a társadalomhoz hozzáadott értéknek tekintenék, sokkal inkább marginalizálják és diszkriminálják, illetve bizonyos esetekben a közösségeket intenzív támadások érik azoknak az államoknak a részéről, amelyeket otthonuknak tekintenek, mi több, sok esetben ijesztő méreteket ölt a kisebbség-ellenesség.
„A romániai magyar közösséget több fronton is támadások érik az állam részéről” – hangsúlyozta a képviselőjelölt. „A közösség javait újraállamosítják, a közösségi vezetőket üldözik azért, mert a közösség szimbólumait használják, iskolákat zárnak be és iskolaigazgatókat vizsgál a korrupcióellenes ügyészség csak azért, mert újraalapítottak egy nagynevű iskolát. Olyannyira felerősödött a magyarellenesség a román társadalomban, hogy a magyarok ellen nyíltan lehet szítani egyes központi tévéadókban, a közösségi médiában és erőszakosan lehet fellépni sporteseményeken.”
A szervezet vezetője kitért beszédében arra, hogy a magyar közösségi vezetőket az igazságszolgáltatás leple alatt zaklatják és így ellehetetlenítik munkájukat. Kiemelte azt is, hogy a gyűlöletkeltés eredményeképpen több erőszakos incidens is előfordult a román és a magyar közösség tagjai között, többször elégették a közösség zászlaját, valamint a közösségi vezetőket halálos fenyegetések érik a közösségi médiában. A szimbolikus és verbális agresszió, ami a magyar közösséget éri, ijesztő méreteket öltött – fejtette ki beszédében Benkő Erika, aki arra kérte a Fórum résztvevőit, kísérjék figyelemmel az erdélyi magyar közösséget érintő támadásokat.
maszol.ro

Rendelet szabályozza hétfőtől az iskolai házi feladatok mennyiségét
Az elemi iskolások legtöbb egy órát, az öt-nyolc osztályosok legtöbb két órát tölthetnek ezentúl otthon a házi feladataik elvégzésével. Ezt hétfőtől miniszteri rendelettel szabályozná az oktatási tárca.
Mircea Dumitru oktatási miniszter csütörtökön elmondta, az előkészítő osztályokban egyenesen megszünteti a házi feladatok intézményét. Szavai szerint azért kénytelen ezt a kérdést rendeletben szabályozni, mert a hazai pedagógusok még mindig nem értik, hogy a jelenlegi oktatási rendszerben a gyerekek túlterheltek.
„Mi felnőttek azért várjuk a nyarat, hogy pihenjünk. A gyerekeinknek azonban folyamatosan dolgozniuk kell azért, hogy amikor szeptemberben megkezdődik a tanév, ne haragítsák magukra a tanító nénit vagy az osztályfőnököt, legyen elkészítve a házi feladat” – idézte a minisztert az Agerpres.
Mircea Dumitru szerint az általános iskolásoknak legtöbb egy órát, az öt-nyolc osztályosoknak legtöbb két órát, a középiskolai diákoknak pedig valamennyivel többet kellene házi feladatokkal foglalkozniuk. Ehhez kell tartaniuk majd magukat a pedagógusoknak, amikor a házi feladat mennyiségét megszabják.
A tárcavezető hozzátette, nyilván azt nem tilthatják meg a diákoknak, hogy a minisztérium által rögzített időtartamnál többet tanuljanak otthon, az órák után. A készülő rendelet azonban kötelezővé teszi a pedagógusok számára a kiszabott házi feladatok mennyiségének korlátozását.
Pszichológus: a gyermek napi 8 óránál többet ne töltsön tanulással
Megkeresésünkre korábban Román Mónika pszichológus elmondta, a szakemberek abban egyetértenek, hogy tíz éves korig a gyereknek napi öt óra szabad levegős tevékenységre lenne szüksége a fejlődéséhez. Ez azonban ne valamilyen sport-, hanem a szabad levegőn eltöltött, kötetlen tevékenység legyen.
A piszchológus úgy látja: a tanár adhat házi feladatot, de a gyermek napi nyolc óránál többet semmiképp ne töltsön tanulással. „Én ugyanakkor ezt öt órára korlátoznám, habár a jelenlegi oktatási rendszerben az ilyesmi már szóba sem kerülhet. Ha ezen felül még van házi feladta, akkor a szülő nyugodtan mondhatja azt, hogy menj fiam nyugodtan házi nélkül, vagy pedig gond nélkül megoldhatja helyette” – tette hozzá.
Mint ismert, a tananyag és házi feladatok mennyiségének csökkentését az RMDSZ is szorgalmazza. Szabó Ödön képviselő, az oktatási szakbizottság tagja úgy látja: a tananyag mennyiségének csökkentése és egy minőségcentrikus kerettanterv elfogadtatása az eredményezné, hogyaz iskolában egy-egy feladattal mélyebben és többet lehetne foglalkozni, ugyanakkor a szükséges tudást már az iskolában el lehetne sajátítani. „Ezt az északi országok oktatási rendszere is bizonyítja, ahol az oktatási rendszer átalakítása után a tananyagot már máskép adják le és más mennyiségben” – részletezte korábban lapunkak a politikus.
A szakember szerint a romániai tananyagot nem az átlagos képességű, hanem a legjobb diákokhoz igazították. Úgy látja: ezt a tananyagmennyiséget nehezen ugyan, de egy átlagos képességű gyerekbe is „bele lehet tömni”, vannak szülők, akik el is várják, hogy gyerekük minden tekintetben megfeleljen az iskolai követelményeknek, önállóan dolgozzon és minden feladatot megoldjon. „Ezek a gyerekek azonban többnyire pszichológusi kabinetbe kerülnek kényszeres betegséggel, öngyilkossági kísérlettel, depresszióval” – magyarázta.
A jelenlegi oktatási rendszer megnyomorítja a fiatalokat
A házi feladatok eltörlését illető döntést üdvözölte az RMDSZ, Kovács Péter ügyvezető elnök szerint bár a szövetség parlamenti programjában a tananyag csökkentésével együtt a házi feladat teljes eltörlését szorgalmazza, jó kezdőlépésnek tartják a miniszter javaslatát.
A szövetség javaslatát arra alapozza, hogy a jelenlegi oktatási rendszer megnyomorítja a fiatalokat. A tananyag nagyon összetett, de a legnagyobb baj vele mégis csak az, hogy nem a gyermekek igényeit helyezi középpontba – véli a politikus. „Le kell vennünk gyermekeink válláról a terhet, minden lehetőséget meg kell ragadnunk, és úgy kell alakítanunk a tananyagot, hogy az élményt, ne pedig szorongást szüljön. Ezért is tartjuk jó kiindulópontnak azt, amit a tanügyminiszter is megfogalmazott, aki – úgy néz ki – felébredt, és valószínűleg belátta azt, amit mi mondunk: a tanulás alapját sosem képezheti a magolás ” – nyomatékosított.
Kovács rámutatott: az RMDSZ-nek az oktatás terén további megoldási javaslatai is vannak, amelyek szintén azt a célt szolgálják, hogy tanulók és pedagógusok jó szívvel, lelkesen, és a megbecsülés érzésével járjanak iskolába. „Kezdeményezzük a pedagógusok 25 százalékos béremelését, mert tudjuk, nekik szükségük van erre, illetve azokat, akik gyermekeinket az életre nevelik, az államnak kellően is kell értékelnie. Azt mondjuk, hogy alkalmazzák a törvényt, amit mi alkottunk, és ami arra vonatkozik, hogy a magyar gyermekek külön tanterv szerint, külön tankönyvből tanulják a román nyelvet” – sorolta. A szervezet az erdélyi magyar szakoktatást is fellendítené, folytatná a magyar iskolák felújítását is.
maszol.ro

Felújították Nyirő József szülőházát
Ez év nyarán került sor annak a lakatlan, de egyházi tulajdonba visszakerült épületnek a felújítására, amely egykor római katolikus felekezeti iskolaként és tanítói lakásként szolgált. Itt volt iskolaigazgató az író édesapja, itt látta meg a napvilágot Nyirő József is. A helyi Avilai Nagy Szent Teréz templomban ministrált kisgyerek korában, s talán itt érezte meg először a tanulás iránti vágyat, az elhivatottságot is, hiszen papi szemináriumot végzett, majd Bécsben szerzett teológiai doktorátust és 1912-1919 között hitoktatóként, illetve plébánosként tevékenykedett.
Ugyanekkor renoválták a plébánia épületét is, amelyben jelenleg nem lakik lelkész hiszen Székelyzsombort Tamás Huba plébános oldallagosan látja el Homoródkarácsonyfalváról, de ez az ingatlan is megtelt élettel, hiszen Patakfalvi-Nagy József és felesége két saját és négy rájuk bízott gyermek nevelését végzi a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, Böjte Csaba testvér pedagógiai rendszere keretében.
Több mint bizonyos, hogy sok pozitívum származik majd abból, hogy Székelyzsomboron ma már kis emlékmúzeum őrzi a falu jeles szülöttének emlékét. Idegenforgalmi szempontból is jót tesz majd a településnek a Nyirő-kultusz erősödése. Ideje, hogy az írót a kánon visszahelyezze az őt megillető helyre. Ez év nyarán került sor annak a lakatlan épületnek a felújítására, amely egykor római katolikus felekezeti iskolaként és tanítói lakásként szolgált.
Itt volt iskolaigazgató Nyirő Mihály, az író édesapja, itt látta meg a napvilágot Nyirő József is. A helyi Avilai Nagy Szent Teréz templomban ministrált kisgyerek korában Nyirő, s talán itt érezte meg először a tanulás iránti vágyat, az elhivatottságot is, hiszen szemináriumot végzett, teológiából doktorált, s 1912 és 1919 között hittantanárként, illetve lelkipásztorként dolgozott.
Ugyanekkor újították fel a plébánia épületét is, amelyben jelenleg nem lakik pap hiszen Székelyzsombort Tamás Huba plébános oldallagosan látja el Homoródkarácsonyfalváról.
Az 1892-ben emelt épületet Bogos Ernő csíkszeredai építész tervei alapján újították fel a Miniszterelnöki Hivatal, Orbán Viktor személyes keretéből és a Nemzetstratégiai Intézet (NSKI) segítségével. Itt könyvtárszobát és vendéglátóhelyet alakítottak. Ugyanakkor felújították a plébániaépületet is, ahol Patakfalvi-Nagy József és felesége két saját és négy rájuk bízott gyermek nevelését végzi a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, Böjte Csaba testvér rendszere keretében.
Ily módon a két ingatlan visszakerült a székelység és az összmagyar kultúra szolgálatába. Két fontos objektum ismét a javunkra működik. Turisták számára is egyre érdekesebb lehet ez a hely, hiszen személyes tárgyakat is sikerült szerezni, illetve olyan korhű bútorzatot, amelyhez hasonló az egykori tanítói lakban is lehetett.
Az értékes relikviákat a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumból (PIM) hozott dokumentumokkal egészítették ki, illetve azok másolatai segítségével készített pannók igazítják el a látogatót Nyirő József személyes és írói világában.
A könyvtár-vendégszoba bútorzatát az író barátja, a székelyudvarhelyi múzeumalapító Haáz Ferenc Rezső (1883-1958) festette.
Külön öröm volt számunkra, hogy az NSKI elnöke, Szász Jenő és Tamás József segédpüspök társaságában az Élő Székelyföld Munkacsoport is részt vehetett az emléktábla-avatáson, amelyen a Magyar Írószövetséget is képviselve helyezhettünk el koszorút az emlékház falát.
Szubjektív gondolatok az íróról és utóéletéről
Nyirő Józsefről ma írni és szót ejteni felelősséget jelent. Egyrészt azért, mert nemzedékek nőttek úgy fel, hogy írásait nem olvashatták. Másrészt azért, mert az utóbbi évtizedekben egy újabb, de lassan immár majdnem két generáció nőtt úgy fel, hogy az íróról és művéről vajmi keveset tudva, hol ilyen, hol olyan, de mindenképp tendenciózusan megfogalmazott állításokat volt kénytelen meghallgatni és elviselni, s úgy viseltetni, hogy maga is elfogadja e kánont.
A második világháborút követő időkben, amikor a kisebb veszedelem után a nagyobb következett, s a felszabadítók tankjain érkezett meg az újabb zsarnok, törvényszerű volt, hogy a jobboldalinak tartott írót úgy elhallgatták, mintha az általa nyújtott alkotói teljesítmény fölösleges és értéktelen lett volna. Műveit bevonták a közgyűjteményekből, a tankönyvek még csak említést sem tettek róla, s a merészebb irodalomtanárok is csak elrettentő példaként említették a nevét.
A mi családunkban – némi személyes érintettség okán is – a létezett szocializmus évtizedeiben azonban mindvégig kötelező olvasmány volt a Madéfalvi veszedelem. Jómagam úgy ötödik-hatodikos koromban kerültem közelebbi kapcsolatba ezzel a könyvvel, közvetlenül az indiánregények és a Jókai-regények után, vagy inkább azokkal párhuzamosan.
Azt mondták a felnőttek, hogy Nyirővel óvatosan kell bánni, s nehogy arra vetemedjem, hogy aztán szorgos és túlteljesítő diákként a nyári olvasmányélményekről szóló beszámolóban leírjam a tartalmi kivonatát. Így Nyirő Józsefről olvasmánynaplót nem írtam.
"– Ez a könyv tulajdonképpen rólunk szól – suttogták bizalmasan –, mert ez idő sem különb az akkorinál." Éreztem az aktualitását, de az óvatosságot túlzónak tartottam. Sikerült is felvennem a kapcsolatot egy iskolatársammal, akiknek szintén volt birtokában Nyirő-kötet, s annak rendje-módja szerint kicseréltük egymás közt az olvasnivalót.
Így jutottam hozzá a Kopjafák egyik első kiadású példányához. Azok a novellák valóságosan lenyűgöztek. Nem kellett tulajdonképpen sokat gondolkodom, míg rájöttem, hogy Nyirő mindig velünk volt, hiszen balladásra faragott történetei a köz- és vasárnapi életünkből fogantak, a székely élet legmélyéből, s - bizony - ez a mi lelkünk világa, amelyet soha nem vehetnek el tőlünk, nem hazudhatják el azt, ami a miénk. Nyirő mindig velünk volt, s lesz ezután is.
A szülőháza körüli gondoskodás pedig komoly cselekedet, hogy ez így is legyen: az író egyre közelebb kerülhet hozzánk általa valóságosan is. Isten adja, hogy így legyen!
Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport
(A Nyirő József felújított szülőházának avatóünnepségén tartott beszéd szerkesztett és rövidített változata. Elhangzott 2016. július 23-án, Székelyzsomboron.)
eszm.ro

Kövér Szentgyörgyön: az RMDSZ nem kerülhető meg
Az RMDSZ–MPP-listának kampányol Erdélyben Kövér László. A magyar Országgyűlés elnöke, a Magyar Polgári Párt (MPP) tiszteletbeli elnöke vasárnap háromnapos körútja első állomásán, a Sepsiszentgyörgyön tartott sajtóbeszélgetésen kifejtette: megelőzi a kérdéseket, és tisztázza, miért éppen ő próbál segíteni a választási kampányban.
Kifejtette, semmit nem bánt meg, nem von vissza abból, amit valaha is mondott az erdélyi magyar politikával kapcsolatban, nem tagadja meg az MPP-t, melynek továbbra is tiszteletbeli elnöke, azonban nem bonyolódik a múlt értelmezésébe. „A történelmileg új helyzet parancsolóan veti fel az együttműködés szükségességét nemcsak az erdélyi magyar belpolitikában, hanem Magyarországon is" – jelentette ki.
„Nagy bajnak kellett bekövetkeznie, hogy egy asztalhoz üljünk" – utalt a Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel való találkozására Kövér László. Hozzátette, baj van, de lehetőségek is vannak, és ezeket meg kell ragadni, ha azt akarjuk, hogy a következő 25 évben az erdélyi magyar képviselet sikeresebb legyen, mint eddig volt. Magyarországról nézve úgy tűnik, az erdélyi magyarság helyzete az elmúlt 26 évben soha nem volt ennyire rossz, a 2000-es évek elején a román–magyar államközi kapcsolatok is sokkal jobbak voltak, holott a világ változásai miatt most szükség lenne a jobb viszonyra.
„A történelmi átok ellenére, az ellentéteken felülemelkedve kell együttműködni" – fogalmazott Kövér, a magyar–szerb viszonyt említve pozitív példaként. Elmondta, a magyar kormány abban érdekelt, hogy a romániai választások eredményeképpen olyan kormány kerüljön hatalomra, amely akarja a kétoldalú együttműködést.
Újságírói kérdésre válaszolva kifejtette, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) téved, ha azt gondolja, hogy az RMDSZ-t támogatják, a cél az erdélyi magyarság minél erősebb képviselete. „Ha az EMNP az RMDSZ-t tartja a probléma forrásának, rossz a megközelítésük. A probléma fókuszában a hatékony képviselet kell legyen, az RMDSZ pedig nem kerülhető meg" – jelentette ki Kövér László. Hozzátette, a következő időszakban több fideszes politikus is ellátogat Erdélybe, és ugyanezt fogják mondani. A vasárnapi beszélgetésen Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki elnöke és Antal Árpád sepsiszentgyörgyi elnök is jelen volt, akik felidézték: nyolc éve még Háromszéken volt a két párt között a legnagyobb az ellenállás, és most eljutottak oda, hogy onnan indult az összefogás – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Kövér László: tegyük félre a sérelmeket, adjunk esélyt az összefogásnak - Kövér László szerint az erdélyi magyarságnak félre kell tennie a sérelmeket, esélyt kell adnia a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Magyar Polgári Párt (MPP) összefogásával felálló parlamenti képviseletnek.
Az Országgyűlés elnöke hétfő este a székelyudvarhelyi városháza dísztermében tartott fórumon biztatta az erdélyi magyar összefogás támogatására a hallgatóságot, kijelentései azonban élénk vitát váltottak ki. A fórum szinte valamennyi hozzászólója bizalmatlanságát, fenntartásait hangoztatta az RMDSZ-szel szemben. A városban júniusban az MPP és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ellenzéki koalíciója nyerte meg az önkormányzati választásokat.
Kövér László szerint az erdélyi magyarságnak azt kell mérlegelnie, hogy a legrosszabb bukaresti képviselet is jobb számára, mint a képviselet nélküliség.
A házelnök elmondta, erdélyi körútja előtt visszaolvasta azokat a nyilatkozatait, amelyeket az elmúlt évtizedekben az RMDSZ-szel kapcsolatban tett, és ezek esetenként meglehetősen durva nyilatkozatok voltak. Mégis úgy érzi, hogy ezek visszavonása nélkül kell arra biztatnia az erdélyi választókat, hogy álljanak oda az összefogás mögé. Hozzátette: az erdélyi magyarság kilátásainak a romlása teszi szükségessé az összefogást. Megjegyezte: Romániában olyan eszközöket vetettek be az elmúlt időszakban a magyar közösség jogérvényesítési törekvései ellen, amelyekkel a korábbi években soha nem élt a román hatalom. Kijelentésével a korrupcióellenes harc és az igazságszolgáltatás felhasználására utalt.
Kövér László bölcs dolognak tartotta, hogy az RMDSZ vezetése belátta: nem szabad kockáztatni, és össze kell fognia a korábbi ellenzékével. Úgy vélte, ez jó irányba tett lépés, mely megállíthatja azt a tendenciát, hogy a magyar választók kisebb arányban mennek el szavazni, mint a többségiek.
A hozzászólók némelyike kijelentette, időre van szüksége, hogy feldolgozza "a Fidesz színe változását", más "szerecsenmosdatásnak" tartotta az RMDSZ iránti bizalom megnyilvánulását, megint más pedig azt kérdezte Kövér Lászlótól, hogy számíthat-e rá a Székelyudvarhelyen már sikeres EMNP-MPP koalíció, ha a decemberi választásokon megbukik az RMDSZ-MPP összefogás.
Kövér László köszönetet mondott a kíméletlen őszinteségért, de kijelentette: az erdélyi magyar politika az önsorsrontás olyan szintjére jutott, ami tovább nem vihető.
"Nekem személy szerint van okom arra, hogy ne felejtsem el: mit kaptam az RMDSZ-től, hogyan árultak el engem, amikor nemzeti ügyet akartam képviselni ebben a városban. De ez nem lehet személyes ügy" - utalt arra, hogy négy évvel ezelőtt hiába ment Székelyudvarhelyre, mert az akkori RMDSZ-es polgármester közreműködésével meghiúsult Nyirő József hamvainak az újratemetése.
Az országgyűlés elnöke kijelentette: csak az vált jegyet az esetleges későbbi bírálatok megfogalmazására, aki elmegy szavazni december 11-én.
A vitát Hegyi Sándor nyugalmazott református lelkész zárta le azzal, hogy kijelentette: az advent a várakozás időszaka, amikor előre kell nézni. A tiszteletes azt kívánta, hogy a választások után kezdjen új életet a közösség. Hozzátette, ez az élet akkor is sikeres lehet, ha "kényszerházassággal" indul.
Gazda Árpád
(MTI)

Felrótták Kövérnek a „szerecsenmosdatást" az udvarhelyiek
Kövér László szerint az erdélyi magyarságnak félre kell tennie a sérelmeket, esélyt kell adnia az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) összefogásával felálló parlamenti képviseletnek.
Az Országgyűlés elnöke hétfő este a székelyudvarhelyi városháza dísztermében tartott fórumon biztatta az erdélyi magyar összefogás támogatására a hallgatóságot, kijelentései azonban élénk vitát váltottak ki. A fórum szinte valamennyi hozzászólója bizalmatlanságát, fenntartásait hangoztatta az RMDSZ-szel szemben, tekintettel arra, hogy a városban júniusban az MPP és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ellenzéki koalíciója nyerte meg az önkormányzati választásokat.
Kövér László szerint az erdélyi magyarságnak azt kell mérlegelnie, hogy a legrosszabb bukaresti képviselet is jobb számára, mint a képviselet nélküliség. A házelnök elmondta, erdélyi körútja előtt visszaolvasta azokat a nyilatkozatait, amelyeket az elmúlt évtizedekben az RMDSZ-szel kapcsolatban tett, és ezek esetenként meglehetősen durva nyilatkozatok voltak. Mégis úgy érzi, hogy ezek visszavonása nélkül kell arra biztatnia az erdélyi választókat, hogy álljanak oda az összefogás mögé.
A politikus hozzátette: az erdélyi magyarság kilátásainak a romlása teszi szükségessé az összefogást. Megjegyezte: Romániában olyan eszközöket vetettek be az elmúlt időszakban a magyar közösség jogérvényesítési törekvései ellen, amelyekkel a korábbi években soha nem élt a román hatalom. Kijelentésével a korrupcióellenes harc és az igazságszolgáltatás felhasználására utalt.
Kövér László bölcs dolognak tartotta, hogy az RMDSZ vezetése belátta: nem szabad kockáztatni, és össze kell fognia a korábbi ellenzékével. Úgy vélte, ez jó irányba tett lépés, mely megállíthatja azt a tendenciát, hogy a magyar választók kisebb arányban mennek el szavazni, mint a többségiek. A hozzászólók némelyike kijelentette, időre van szüksége, hogy feldolgozza „a Fidesz színe változását", más „szerecsenmosdatásnak" tartotta az RMDSZ iránti bizalom megnyilvánulását, megint más pedig azt kérdezte Kövér Lászlótól, hogy számíthat-e rá a Székelyudvarhelyen már sikeres EMNP-MPP koalíció, ha a decemberi választásokon megbukik az RMDSZ-MPP összefogás.
Kövér László köszönetet mondott a kíméletlen őszinteségért, de kijelentette: az erdélyi magyar politika az önsorsrontás olyan szintjére jutott, ami tovább nem vihető. „Nekem személy szerint van okom arra, hogy ne felejtsem el: mit kaptam az RMDSZ-től, hogyan árultak el engem, amikor nemzeti ügyet akartam képviselni ebben a városban. De ez nem lehet személyes ügy" – utalt arra, hogy négy évvel ezelőtt hiába ment Székelyudvarhelyre, mert az akkori RMDSZ-es polgármester közreműködésével meghiúsult Nyirő József hamvainak az újratemetése.
Az Országgyűlés elnöke kijelentette: csak az vált jegyet az esetleges későbbi bírálatok megfogalmazására, aki elmegy szavazni december 11-én. A vitát Hegyi Sándor nyugalmazott református lelkész zárta le azzal, hogy kijelentette: az advent a várakozás időszaka, amikor előre kell nézni. A tiszteletes azt kívánta, hogy a választások után kezdjen új életet a közösség. Hozzátette, ez az élet akkor is sikeres lehet, ha „kényszerházassággal" indul.
MTI
Erdély.ma

Két román kutató bírálja a Székelyföld története monográfiát
Bírálja két román kutató a Székelyföld története című monográfiát, amely idén nyáron jelent meg Székelyudvarhelyen. A román szakemberek úgy vélik, a mű kizárólag a magyar történetírás álláspontját közvetíti, teljesen figyelmen kívül hagyva a Kovászna és Hargita megyei románság térségbeli jelenlétét.
A sepsiszentgyörgyi Ioan Lăcătuşu levéltáros, illetve a kolozsvári Vasile Lechinţan történész által az Agerpres hírügynökséghez eljuttatott közlemény értelmében a háromnyelvű (magyar, román és angol) kötet szerzői szándékosan mellőzték a román nyelvű munkák felhasználását, a „gyér forrásanyagra” és „hiányos szakirodalomra” hivatkozva.
„Ezek az érvek egyenesen cinikusak, mivel a térség »többi« lakójáról rendelkezésre álló szakirodalom egyáltalán nem hiányos, sőt: igen gazdag. Nem a »gyér forrásanyag« és a »hiányos szakirodalom« az oka tehát annak, hogy felületes, eltorzított és a történelmi valóságnak nyilvánvalóan ellentmondó képet fest a kötet arról, milyen »nyomot hagytak« az egykori székely székek nem székely és nem magyar lakói e vidék történelmében. Nem nehéz kitalálni, hogy a szerzők olyan régióként kívánják ábrázolni Székelyföldet, amelyet kizárólag székelyek, illetve magyarok laknak, a románokkal való gazdasági, katonai, kulturális, nyelvi, közigazgatási stb. kötődésektől teljesen letisztított enklávéként akarják bemutatni” – áll a közleményben.
Ennek aláírói ugyanakkor hangsúlyozzák, az elmúlt 25 évben számos történeti munka jelent meg a székely székek román ajkú lakosságáról, többek között a Román Akadémia, a kolozsvári George Bariţiu Történelmi Intézet gondozásában.
„Bármennyire is részletesen mutatja be a munka a térség székely és magyar lakosságának történelmét, az egykori székely székeken élt románság történetének objektív ismertetése nélkül a Székelyföld története című háromkötetes mű nem több egyszerű propagandaírásnál, amely akár veszélyes is lehet az ifjúságra nézve, amelyet megpróbál megszólítani. Ebben a formában semmiképpen sem tekinthető hiteles monográfiának, ahogyan azt a szerzők, a szerkesztők és a munka megrendelői állítják” – teszi hozzá a közlemény.
A Székelyföld története című háromkötetes, hozzávetőlegesen 2200 oldalt számláló monográfia a Magyar Tudományos Akadémia, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, illetve a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum kiadásában jelent meg, Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatalának anyagi támogatásával.
Székelyhon.ro

A lánglelkű csángó költő szülőfaluja, Zajzon
A sors úgy adta, hogy nem sűrűn ugyan, de alkalomadtán jeles eseményeken vehettem részt a háromfalusi Zajzonban: 1959-ben Rab István válogatott versei különkiadásának megjelenésekor, Oláh Kati lakodalmán bor- és borvízkóstolón, 1982-ben Rab életútjának, munkásságának jó ismerőjét, Bartha Judit magyartanárt keresve, majd a költő második szobrának avatóján és harangkutató körúton. Utak hozadéka is lehetne szomszédolásunk címe.
A jelen a fontos
Zajzon településnek veretes szép története van, de most valóban a jelen a fontosabb. A település majdnem összeépült Tatranggal, Háromfalu községközpontjával. Igazi csángóvilág fogad itt is, házai jellegzetes barcaságiak. A három falu múltja, csakúgy, mint Háromszéké, visszanyúlik a legrégebbi századokig. A Magyarós (Cărpiniș) felől érkező előtt feltűnik a Muszka-asztal emlékfenyvessel borított magas tektonikai tanúhegye, a hegy mélybe süllyedt orma, amely arról is tanúskodik, hogy „a negyvennyolcas szabadságharc idején fenn a lapos hegytetőn ütötte fel hadiszállását az ellenség, és azt parancsolta: az élelmet, lisztet és vágómarhát a hegytetőre vigye fel a falu népe”. Csoda, hogy a történelem viharait túlélték itt a csángó magyar testvéreink, megőrizték nyelvüket, szójárásukat, ősi táncukat, a jellegzetes zajzoni boricát, népviseletüket, magyar evangélikus vallásukat! Annak ellenére, hogy a három faluban ma már kisebbségben él a magyarság, a római katolikus vallású székelyvéckei Kiss József tizenhat éven át, négy mandátum idején kormányozta a nagyközséget, keze nyomát mindenütt látni. Bár hosszú ciklusának végére ért idén, mégis őt kérdeztük, mit tett e település érdekében az elmúlt időszakban. Nemcsak Brassóval ápolt viszonyát, hanem a község előnyös földrajzi fekvését is kihasználta, ugyanis sikerült rácsatlakoztatni arra a történelmi vízvezetékre, amely hajdan a derestyei sörgyárat, később a Cenk alatti város tetemes részét látta el jó minőségű ivóvízzel, a Csukás-hegytömb lábánál feltörő karsztforrások vizével, amely a masszívumot felépítő kőzetek föld alatti természetes üregeiben-tárolóiban elraktározódik, s mint ilyen, kiapadhatatlan. Ebből részesül most Háromfalu három települése is. Ha van ivóvízhálózat, kanalizálás is szükségeltetik – mondotta Kiss József. A fővezetéknek egy része már a földben, s Farkasvágó térségében megépült egy nagy befogadóképességű, korszerű szennyvízderítő. Az infrastruktúrának az utak-utcák is részei, azzal azért állnak rosszabbul, mert aszfaltozni itt is csak a teljes szennyvízcsatorna-hálózat lefektetése után lehet. Nagy eredmény azonban, hogy mindhárom településen biztosított a földgázellátás. A környék nem szegény hasznosítható ásványi kincsekben sem: igen jó minőségű a vidéken található mészkőféleség, de ott, a Kárpát-kanyar lábánál feltörő kiváló összetételű zajzoni ásványvíz is, amelyet a jelenben is palackoznak, s amelyet mint természetes gyógytényezőt ezrek vettek igénybe hajdan, a sajnos ma már nem működő gyógyfürdőben. Zajzonfürdőt meglepő részletességgel mutatta be a Barcaságot ismertető Orbán Balázs. „Valamikor az egész Monarchia egyik legkedveltebb fürdőhelye volt – írja dr. Kovács Lehel István, az EKE elnöke, Hétfalu krónikása. – Csinos villáival, fürdő-szállodájával Előpatak, Borszék és Tusnád után Zajzon a negyedik helyen állt a fürdővendégek preferencialistáján. Mára szállodáját lebontották, forrásvizeit befogták, és bukaresti kocsik szállítják eladásra multinacionális hipermarketekbe...” Háromfalu altalajában igen értékes, többnyire lúgos kénhatású vizek raktározódnak. A jelenlegi palackozott víz Zizin néven kerül kereskedelmi forgalomba, csökkentett az ásványisó-tartalma, és utólag dúsítják szénsavval. A palackozóüzemnél helybeliek keresik meg kenyerüket.
Ha a múlt, akkor a csángó költő
Milyen jó, hogy a rendszerváltás után közelebb került alakja, költészete a ma élőkhöz. Aki a Rab István (1832–1862) nevét viselő négyfalusi középiskola diákja/végzettje, míg él, őrzi emlékét. Kőrösi Csoma Sándor nyomába akart lépni, sikertelenül, pedig nemhogy beszélte a török nyelvet, hanem tanította is. Versírásba kezdett, vesztére, mert bekapcsolódott a Táncsics-mozgalomba, így került a budai várbörtönbe, ott írta legszebb börtöndalait. 1862-ben, 30 éves korában hunyt el egy brassói kórházban. A brassói központi evangélikus temető felszámolása okán újratemették szülőfalujában, Zajzonban. Negyedszázaddal ezelőtt megkerestem emléktáblával megjelölt szülőházát is – meglepett, hogy apró iskolás gyerekek vezettek oda –, már nem a rokonok laknak benne. Az emléktáblát a Brassó megyei magyar tantestület állíttatta 1887-ben, édes anyanyelvünkön a költő négysorosa olvasható ma is rajta: „Fényes teremben nem neveltek, / Szegény anya szegény életre szült. / A régi jó idők elteltek, / Hol a világ még szegényt is becsült.” A költő emlékét a helybeli egyházközség és iskola, számos hétfalusi csángó magyar értelmiségi és tollforgató, személyesen Bartha Judit nyugalmazott magyar irodalom szakos tanár, Rab-díjas pedagógus ápolta, ápolja. Társaságában kerestük fel anno Rab Samu bácsit, aki elmondta, hogy „a hétfalusi Rabok mind rokonok. Az öregek mesélték, hogy tatár fogságból hazavergődött a család egyik tagja, akkor ruháztak fel minket a Rab ragadványnévvel.” Genealógiai szenvedélyemnek lelkemre hódolhattam, amikor közösen állítottuk össze a Rab család törzsfáját.
Kiegészítésekkel szolgált idegenvezetőnk, a falu szülötte, a Sepsiszentgyörgyön élő Bartha Jánosné Szász Ilona gyógyszerész, a költő oldalági rokona. Ő mutatott be az 1982-ben 97 éves özvegy Fehér Istvánné Szász Annának, aki elmondta, hogy az emléktáblával megjelölt mai ház helyén állt a költő eredeti, alacsony kőből épült szülőháza, és megfejtette azokat az iniciálékat is, amelyek a ház oromfalán akkor is és most is olvashatók: az SZJ Szász János, az OA Orbán Anna, az építtetők monogramja. Szász János apja Rab István húgának, Máriának volt a fia. Anna néni a családi szekrényajtó belső fillungján megmutatta a 16 éves Rab István ceruzával írt, halvány négysorosát: „Áldozd fel hazádért / Éltedet s véredet, / Feledni rab-láncát / Segítsd nemzetedet!” A napokban tett zajzoni látogatásunkkor virágot helyeztünk a lánglelkű költő síremlékére. Új, a régivel azonos sírkövét Szabó Lajos zajzoni kőfaragó mester készítette hazai homokkőből. Jobban esik otthoni kő alatt a pihenés, felirata így hangzik: „Nemzete s neve rab vala / De szabad a lelke s dala.” A jeles csángó szobrász, Istók János szobrot is készített a költőről, ami soha nem ért el a faluba. 2012-ben, születésének 180. és halálának 150. évfordulója alkalmából emlékkonferenciára gyűltek össze az életét-munkásságát ismerő kutatók. Többek között megtekintették a helybeli evangélikus gyülekezeti házban berendezett Rab István dokumentációs kiállítást, a falu jeles szülöttjéről életének-munkásságának egyik legjobb ismerője, a már említett Bartha Judit beszélt. A kiállítás anyaga biztonságban van a gyülekezeti házban – tájékoztatott ifj. Domokos Jenő evangélikus lelkipásztor. Ekkor avatták fel második mellszobrát, Bácsfalu után szülőfalujában, alkotója a tatrangi születésű Vasile Mocanu, aki akkor a bukaresti képzőművészeti egyetem harmadéves hallgatója volt.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az oroszhegyi „Jóska pap”, aki nem szavazta meg a zsidótörvényt
Márton Áron barátja, jobbkeze, dr. Bálint József egyházi elöljáró és országgyűlési képviselő 115 éve született. Sosem fogta be a száját.
Oroszhegy község egyik legnagyobb szülötte egy katolikus pap, aki 1940 és 44 között, a kicsi magyar világban erdélyi magyar képviselőként vett részt a magyar országgyűlésben. Az akkori rendszerváltást követően halálra ítélték, de akkor ő már Magyarországra menekült – a megalkuvást mindig elutasító egykori pap-politikus idős korában Pécsett élt, ott is van eltemetve.
Bányába ment dolgozni
Az oroszhegyi Bálint családban hatan voltak testvérek, az 1901. szeptember 17-én megszületett József a legidősebb volt közülük. Apja,id. Bálint József kántor-tanító volt Oroszhegyben, aki az 1918 utáni zavaros időkben közalkalmazottként nem volt hajlandó felesküdni az új, román államra, emiatt sok kellemetlenségben volt része. Nem volt egyedül, abban az időben elég sok tanító, tisztviselő, hivatalnok így tett, főleg a tömbben élő székelyek között, például Tompa László is.
A Bálint család emiatt szegénységben élt, több évig a faluközösség tartotta el őket, annyira tisztelték a tanítót – id. Bálint Józsefnek is emléktáblája van Oroszhegyben.
Fia, ifjú Bálint József a székelyudvarhelyi gimnáziumban járta ki a középiskolát, ott is érettségizett 1919-ben. Bevonult katonának – ez volt az a periódus, amikor a legelső székely legények a román hadseregbe rukkoltak be, abban az időben rengeteg konfliktusuk volt a hadseregben. A katonaság után az ifjú József a Zsil-völgyébe meg dolgozni, mert a családnak szüksége volt a pénzre – ezt követően, a húszas években a Gyulafehérvári Papnevelde hallgatója lett, majd pappá szentelték.
Márton Áron jobbkeze
Dr. Bálint József a harmincas évektől már Kolozsváron élt, szentszéki tanácsos lett és egyházjogból doktorált – emellett azt tudjuk, hogy Márton Áron káplánja lett. 1938-ban részt vett a Budapesti Eucharisztikus Kongresszuson – XI. Piusz pápa ezután, 1938. december 24-én gyulafehérvári püspökké nevezte ki Márton Áront, akit a következő év februárjában szenteltek föl.
Bálint József ekkor lett plébános a Szent Mihály plébánián, de a harmincas években a kolozsvári zeneakadémián ének-szakot is végzett, emellett egyházi lapokban publikációi is megjelentek. Mivel egyenruhás fénykép is fennmaradt róla, a család azt is feltételezi, hogy tábori lelkész is volt.
1940-ben behívott képviselő lett a magyar országgyűlésben, a római katolikus egyház őt delegálta – ebbéli minőségében többször járt haza Székelyföldre is.
1942-ben volt egy tűzvész Oroszhegy Diafalvának hívott részén – a visszaemlékezések szerint dr. Bálint József lobbizott Budapesten azért, hogy a leégett házak tulajdonosai segélyt kapjanak és a házak újraépüljenek. Ma is van olyan aktív ekevas Oroszhegyen, ami akkor került oda a Magyarország Gazdasági Minisztériumból és, amit „annakidején Jóska pap intézett".
Nem sokkal később egy csángóföldi, hasonló tűzeset következményeinek a „menedzselésével" is őt bízzák meg, az ezért hálából kapott csángó hímezett kendőt ma is őrzik a képviselő-pap Udvarhelyen élő leszármazottai.
Mindenekfelett, mindenekelőtt, mindenáron
Kápolnási Zsolt történész kutatásaiból tudjuk, hogy dr. Bálint József 1943-ban egy udvarhelyszéki körutat tett. Többek között Küküllőkeményfalvára, Zetelakára, Székelyvarságra, Lengyelfalvára, Lövétére és természetesen szülőfalujába, Oroszhegybe is ellátogatott - az iskola udvarán több mint 1200 fős hallgatóság előtt tartottak gyűlést, de Székelyudvarhelyen is előadást tartott Lesz-e 20 millió magyar? címmel.
Összesen 22 községben tartott beszámolót, mindenütt nagy tömeg fogadta. Az egyházi és politikai elöljáró ekkor jelentette ki: „a nemzeti hivatástudat felépítése három vonalon történik: Isten mindenekfelett, haza mindenekelőtt, szociális igazság mindenáron".
Mint tudjuk, Márton Áron 1944. május 18-án Kolozsvárott, a Szent Mihály-templomban elmondott egy olyan beszédet, amit nagyon számon tart a történelem: a püspök felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, ami nagy visszhangot váltott ki. És egyáltalán nem meglepő, hogy jóbarátja, dr. Bálint József képviselő a magyar parlamentben nem szavazta meg az akkori zsidótörvényeket. Nem sok ilyen képviselő volt akkoriban.
Menekülés vonattal, és ami utána jött: az ávósok is figyelték
1944. szeptember 4-én indult el az utolsó vonat Kolozsvárról, amivel még útlevél nélkül át lehetett jutni Magyarországra – Bálint József ezzel a kalandos utat bejárt. Vonattal ment el Erdélyből, és magával vitte egyik lánytestvérét és annak családját is. Akkor volt a Debrecen melletti nagy csata, a vonat összesen hat hónapig ment a veszteglések, a lebombázott hidak, a hadi cselekmények miatt. Bálint József és húgának családja Pécsre kerültek – nagybátyja, id. Bálint Ferenc a pécsi püspökség főerdésze volt, hozzá értek el végül. A család ott is telepedett le.
Romániában távollétében halálra ítélték, mint sok más képviselőt.
1945-ben Nádasdon lett plébános jóbarátja, a szombathelyi püspök jóvoltából. A család visszaemlékezés szerint a meg nem alkuvó papot beszédei miatt az ÁVO is elkezdte figyelni – várható volt a letartóztatása a Rákosi-diktatúrában, de egyik orvos barátja, dr. Agárdy László egy létező szívproblémája okán betegnyugdíjaztatta, a volt képviselő ekkor még csak 49 éves volt.
Levelek álnéven, kapcsolat a püspökkel
Bálint József nyugdíjasként beszolgált Pécsen az irgalmasok templomába és az apácatemplomba, illetve pontos adatunk van arra nézve, hogy Gyálon 1962. június 10. és 1964. szeptember 15. között szolgált. Folyamatosan problémái voltak a hatalommal, a család emiatt félelemben élt.
Az 1946-ban kimondott halálos ítélete miatt soha nem térhetett haza, leveleit itthon maradt testvéreinek Papp József álnéven írta, a család azonban arról is tud, hogy Márton Áronnal is tartotta a kapcsolatot, a püspökről és a sofőr-fényképészéről itt írtunk.
A negyvenes évek végén Oroszhegyben, testvérének családjánál is házkutatásokat tartottak, ekkor a tőle származó dokumentumokat elvitték a szigurancások, például a harmincas években megjelent cikkeit. Itthon élő lánytestvére csak 1968-ban találkozhatott vele Magyarországon, ő nem jöhetett haza később sem.
Tárgyi örökségének, személyes dolgainak nagy része elveszett, mert ezek Kolozsváron maradtak, például a Bálint család kutyabőrre festett nemesi címere is, a kommunizmusban a család nem merte visszakérni a tárgyakat, iratokat.
Az idős pap Pécsett hunyt el 1988. február 25-én – a mecsekalji város egyik temetőjében alussza örök álmát a szülőfalujában Jóska papként emlegetett egykori plébános és országgyűlési képviselő.
Oroszhegyben nagy tisztelet övezi emlékét, a diafalvi általános iskola az ő nevét viseli 2000 óta. Dr. Bálint József felívelő egyházi karrierjét a háború törte derékba – ennek ellenére haláláig hű maradt elveihez, soha nem alkudott meg a fennálló hatalommal. Egyike azon udvarhelyszékieknek, akik Székelyudvarhelyen tanultak és máshol lettek naggyá.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Lehetséges bolygók költői – Antal Balázsé a Kemény Zsigmond-díj
Antal Balázs magyarországi írónak adta át a kincses városbeli Helikon irodalmi folyóirat szerkesztősége a Kemény Zsigmond Irodalmi Díjat hétfőn este Magyarország kolozsvári főkonzulátusán.
Az első ízben átadott, közel 4 ezer lejjel járó elismerést a Helikon évente egy olyan szerzőnek ítéli oda, aki írásai és munkássága révén az irodalmi folyóirat tágabban értelmezett alkotói közösségének kiemelkedő személyisége. Az eseményen, amelynek házigazdája Mile Lajos főkonzul volt, bemutatták a Helikon legújabb, a magyar sci-fi történetével foglalkozó tematikus lapszámát is, amelyben a magyarországi szerző friss írása is olvasható.
Antal Balázs író, költő, a Műút folyóirat szerkesztője, a Nyíregyházi Főiskola Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének oktatója Kolozsváron doktorált a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen 2008-ban irodalomtudományból Cs. Gyimesi Éva irányításával. Doktori dolgozatát Mózes Attila prózájáról írta, de behatóan ismeri az elmúlt hetven év erdélyi magyar irodalmát. A Kemény Zsigmond Irodalmi Díjat nem elsősorban kritikusi minőségében kapta, hanem Helikonhoz fűződő munkájáért – hiszen évek óta szoros munkakapcsolatban áll a folyóirattal –, valamint a sci-fi lapszámban megjelent, a Kreón bolygó költői című írásáért, amelyből részletet olvasott fel a rendezvényen.
„Az idegen, akinek ez a táj valamiképpen az otthona"
„Ő, az idegen, a frissen érkezett, nem úgy tekint a láthatóan más tájra, mint súlyos provincializmusra. Nem nagyképű, mert tudja, ez a táj valamiképp az otthona – ami, mondjuk ki, olyan, mint Erdély, »kész, önálló hagyománytörténettel rendelkezik, intézményei, elszakadva, félig-meddig függetlenül működve a magyarországiaktól«. S azt is tudja, az itt lakók közül az összmagyar irodalmi kánonban csak azok tudják »képviselni magukat legeredményesebben, akik vagy áttelepültek, vagy irodalmi életművüket helyezték át, vagyis magyarországi kiadónál jelennek meg könyveik.« Vagy akikről magyarországi folyóiratokban hírt adnak, nem is akárhogy, tegyük hozzá – hiszen díjazottunk olyan »költőket olvas, akik odakint vannak. Akik kint rekedtek.«
És ír. Róluk/rólunk. Összegzőn, áttekintő jelleggel, történetiségében szemlélve. A Forrás-nemzedékekről, Mózes Attila mellett Szilágyi Istvánról, Páskándi Gézáról, de nem hiányzik Láng Zsolt és Bodor Ádám, Király László és Fekete Vince, László Noémi és Balázs Imre József sem a kritikusi palettájáról, és még sorolhatnám, hosszú és kimeríthetetlen a lajtsrom, mint maga a bejárandó világ" – méltatta laudációjában Antal Balázs Erdélyhez, az erdélyi irodalomhoz fűződő szoros kapcsolatát Demeter Zsuzsa, a Helikon szerkesztője.
Szilágyi István, a lap alapító főszerkesztője úgy fogalmazott, „keserédes emlék", hogy évtizedekkel ezelőtt a Helikon holdudvarába érkező magyarországi szerzők feltették a kérdést: „hát tudtok ti magyarul"? Antal Balázs munkásságára utalva azt mondta, manapság talán csak a művészetnek, az alkotásnak sikerülhet lebontani az országhatárokat.
Méltatlanul kevés szó esik az erdélyi sci-fi irodalomról
A Helikon főszerkesztője, Karácsonyi Zsolt az eseményen kifejtette, idéntől tematikus lapszámokat jelentettek meg, többek közt Kolozsvárt, Bodor Ádám művészetét, az állat és irodalom kapcsolatát megközelítő számokat. Úgy fogalmazott, van annyi lírai prózai tartalékuk, hogy tematikus lapszámok születhessenek körülbelül negyedévente. Papp Attila Zsolt, lapunk volt munkatársa, a Helikon szerkesztője állította össze a legfrissebb, a magyar sci-fire összpontosító számot, amelyben többek közt Mandics György temesvári íróval, az 1980-as években napvilágot látott sci-fi trilógia szerzőjével készített interjút.
A tematikus számban Veres Miklós a dualizmus kori tudományos-fantasztikus irodalomról közölt írást, de kortárs sci-fi regényről, és sci-fi filmről is olvashatóak kritikák. „Méltatlanul kevés szó esik az erdélyi tudományos-fantasztikus irodalomról, holott ez a fajta írásművészet megérdemelné, hogy jobban beépüljön a köztudatba. A műfaj mindig is közel állt hozzám, úgy vélem, hogy amennyiben az irodalom a megismerés eszköze, a tudományos-fantasztikus irodalom hatványozottan az” – mutatott rá Papp Attila Zsolt. Karácsonyi Zsolt úgy fogalmazott, ma Erdélyben talán Papp Attila Zsolt a lírikus sci-fi téma összefüggő rendszerének ismerője és művelője, ő lehet az erdélyi magyar irodalom „űrköltője", aki vállalja a műfaj minden szépségét és nehézségét. A tematikus lapszámból versét vagy prózájának részletét olvasta fel André Ferenc, Antal Balázs, Karácsonyi Zsolt és Király Zoltán.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Egy vásár ötéves tapasztalata
Igazi piaci hangulat fogadott minket a legutóbbi hagyományos helyi termékek vásárán, szombaton Székelyudvarhelyen, ahol nemcsak a kínálat volt változatos, de vásárlókból sem volt hiány. Szervezőktől, árusoktól és fogyasztóktól is érdeklődtünk, hogy valóban hasznos-e számukra a minden hónap utolsó szombatján megrendezett vásár, illetve sikerült-e elérni a kezdetben kitűzött célokat, vagyis hogy szervezett formában összehozzák a helyi termelőket a vásárlókkal.
Kézzel készített ékszerek és más ruhakiegészítők, szörpök, lekvárok, sajtok, hentesáru, méz és gyógynövénykészítmények gazdag kínálatával jöttek el az árusok az e havi vásárra. Vásárlókból sem volt hiány, már-már nehézkesen lehetett közlekedni a Márton Áron téren felállított sátrak között. Egy rövid séta során rögtön feltűnt, hogy az emberek szívesen beszélgetnek az eladókkal, akik szintén lelkesen beszélnek portékáikról.
Több képzésen is részt vett Sándor Győző farcádi sajtkészítő, mielőtt négy éve elindította volna magánvállalkozását. Teheneket is tart, így a sajtok nagy része az otthoni tejből készül – mondja –, csak szükség esetén vásárol más termelőktől. Termékeit többnyire piacokon árusítja, de kialakult klienskörének köszönhetően már házhoz is szállít. Azért, hogy munkája során betarthassa az európai uniós követelményeket, megtakarított pénzéből már 40–50 ezer lejre vásárolt felszereléseket. Mint monda, a sajtkészítésből még nem tudnak megélni, ezért más munkahelye is van. Azért kezdte el magánvállalkozását, mert a tej ára nagyon alacsony lett, és így valamivel több pénzt takaríthat meg családjának. Nagyon fontos számára az udvarhelyi vásár, hiszen itt sokan keresik termékeit, itt tud kapcsolatba lépni az emberekkel, akik egyre inkább a hagyományos termékeket választják. Szerinte még jobb volna, ha havonta két alkalommal is megrendeznék a vásárt.
Három éve adta fel munkahelyét Bálint Ágnes, aki családjával Székelydályában készíti a sajtokat. Az alapanyagként szolgáló tejet saját juhnyájuk biztosítja. Ők a hagyományos natúr sajtok előállítására összpontosítanak, de túrót, joghurtokat is készítenek. Mint mondta, termékeiket ugyan házhoz is szállítják, de lényeges szerepet tölt be eladásukban a hagyományos vásár is. „Büszke lehet rá bárki, hogy sehol a környéken, egyetlen vásárban sincs az udvarhelyihez hasonló széles kínálat” – így Bálint Ágnes.
Balázs Dávid gyógynövénytermékeket – tinktúrákat, szappanokat, teákat, illóolajokat – árul, melyek alapanyagát a Siklód környéki mezőn gyűjtötte be családjával. „A mezőgazdaság már régóta visszaszorult a vidéken, így mondhatni szűz földről gyűjtjük be a gyógynövényeket” – magyarázta. Rámutatott, régen turistáknak mutatta be a vidéket, és gyógyfüveket is szedtek közben. A látogatóknak nagyon ízlettek a teák, és vásároltak is volna, ám erre nem volt lehetőség. Mivel családja felmenői között vannak, akik jól értenek a gyógyfüvekhez, ráadásul felesége fitoterapeuta, így adta magát az ötlet, hogy belevágjon a szakmába. Több termékét már az üzletekben is árulják, de szívesen eljönnek a piacokra is, hiszen itt tud személyes kapcsolatba kerülni a vásárlókkal, ami a kölcsönös bizalom kialakulása szempontjából fontos neki. „Úgy érezzük, hogy a környéken a legjobb vásár Udvarhelyen van, mivel helybéliek vagyunk, itt megbíznak bennünk az emberek” – fogalmazott.
Jakab Ernő farkaslaki méhész is fontosnak tartja a vásárt, hiszen itt van idő beszélgetni az emberekkel, el lehet oszlatni bizonyos mézzel kapcsolatos tévhiteket. Mint mondta, annyira kialakult itt a kliensköre, hogy törzsvásárlói már tudják, hol az ő sátra, és egyenesen hozzá igyekeznek. Ezért is volt kellemetlen számára, hogy nemrég átrendezték a teret és ő máshova került, így csak nehezen találták meg a vásárlók. Szerinte sikere titka a közvetlenség és az, hogy maga állítja elő portékáját.
„Nagyon fontos, hogy a vidéki ember ne csak megdolgozzon azért, amit előállít, hanem értékesíteni is tudja. Az öt éve létező udvarhelyi havi vásár pedig egy jó példa erre” – fogalmazott lapunknak Kastal László, a vásár megszervezését kezdeményező Caritas vidékfejlesztési programjának vezetője. Mint mondta, bár havonta csak egy napon árulnak Udvarhelyen a termelők, nagyon fontos, hogy itt hagyják elérhetőségeiket, személyes kapcsolatot teremtenek a vásárlókkal. Így kialakulhat saját klienskörük, amely olyan személyekből áll, akik máskor is vennének a termékekből. Ezáltal kiküszöbölhető, hogy egy kereskedő közvetítsen a gazdák és a fogyasztók között, aki saját profit reményében dolgozik.
„Eljöttem Udvarhelyre megnézni, hogy mennyire működik a vásár, és pillanatok alatt több szörpöt is eladott nekem egy néni. Éreztem, hogy neki is fontos, és nekem is az, hogy vásároljak tőle. Azt hiszem, hogy itt vannak azok az apróságok, amiket a közösségeink elfelejtettek az üzleti vásárlások miatt. A vásár egy élő dolog, ahol lehet beszélgetni, érdeklődni. Az üzlet viszont egy ridegebb hely, ami nem a közösségek megerősítését szolgálja” – osztotta meg tapasztalatait az igazgató. Kastal egyébként nagyon fontosnak tartja azt is, hogy a vásárt nem a helyi piacon szervezik meg, ahol a kereskedők is jelen vannak, így az emberek el tudják különíteni a termelőket és az egyszerű árusokat. Sinka Arnold, a projekt udvarhelyi koordinátora megjegyezte, mindig is nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy csak olyan termelőket engedjenek a vásárra, akik nem alapanyagokat, hanem általuk készített élelmiszereket, kézműves termékeket kínálnak.
Sinka Arnold rámutatott, döntés kérdése, hogy kitől vásárolnak az emberek. Ha a gazdáktól veszik meg a termékeket, akkor a pénz itthon marad, ráadásul a termelők megélhetése is biztosítva van. „Tudjuk, hogy valamivel drágábbak a termékek a vásáron, viszont legalább nyilvánvaló, hogy ki és milyen alapanyagból készítette. Ez a hozzáadott érték, ami szerintem megfizethetetlen” – fogalmazott. Kastal László hozzátette, az emberek életét is meghosszabbítja az, ha természetes módon előállított, egészséges termékeket fogyasztanak.
Az elmondottakkal egybehangzóan vélekednek az általunk megkérdezett vásárlók is. Mindannyian szívesen jönnek a vásárra, hiszen itt mindent egy helyen találnak meg, amire szükségük van. Korodi Csaba fontosnak tartja a termelők támogatását, ugyanakkor meg is bízik a gazdákban. Ez utóbbi szerinte a személyes kapcsolatnak is köszönhető. „Nekem úgy tűnik, ezeket a termékeket úgy állították elő a gazdák, hogy a lelküket is beletették, nem olyanok, amiket a nagyáruházakban lehet találni” – mondta Korodi, aki külön megdicsérte a termelőket fantáziadús készítményeikért.
Még jobbá tennék
Kastal László kiemelte, a Caritas képzésekkel is segíti a termelőket, hogy jobb termékeket állítsanak elő és azokat a követelményeknek megfelelően vigyék a piacokra, ezért jóleső érzés számára, hogy a tanfolyamokon részt vevők is jelen vannak az udvarhelyi vásáron. Egyébként úgy érzi, az udvarhelyi vásárral kapcsolatban megfogalmazott terveik a vártnál jobban teljesültek. A nagy érdeklődésnek köszönhetően van rá igény, hogy nagyobb területen, több termelő bevonásával szervezzék meg a havi eseményt. „Úgy gondolom, ez a történet megérett az újratervezésre. Át kell gondolni, hogy mitől lesz még jobb, mitől lesz hasznosabb a gazdának és a vásárlóknak. Ötleteink már vannak, a kivitelezés az, amit nehezebb megoldani” – magyarázta. Kastal hangsúlyozta, a projekt eddigi sikerei a mindenkori helyi önkormányzattal való jó együttműködésüknek is köszönhető. Sinka Arnold visszaemlékezett, míg a projekt kezdetén szinte könyörögni kellett a termelőknek, hogy eljöjjenek a vásárba, ez mára teljesen megváltozott.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Az asszimiláció lépcsőfokai
A szakemberek szűk körben sokat vitáznak az erdélyi, partiumi magyar nemzetrész gyorsuló asszimilációjának okain, esetleges lassításának, megállításának módozatain. Az akadémikus vita persze sokszor nem találkozik a hétköznapi életben tetten érhető okokkal.
Az, hogy az immár majdnem száz esztendeje román uralom alatt élő magyarok nemzeti önazonosságával gondok vannak, lassan inkább szomorú közhely, mint újdonság. A tízévente megfeleződő szórványmagyarság éppen úgy hétköznapi realitás, mint az egykor magyar lakosságú nagyvárosok betondzsungelében élő magyarok rohamos elszakadása mindattól, amit magyar önazonosság, műveltség néven ismerünk. Sokan ugyanakkor hajlamosak azt hinni, hogy a még néhány létező magyar többségű területen (Érmellék, Szilágyság és főleg Székelyföld) sokkal jobb a helyzet, ezeken a vidékeken valamiféle kis Magyarország létezik, ahol még a patak is magyarul csobog, és a rigó is magyarul fütyül. 
Ezt az illúziót persze nagyon hamar porrá zúzza a mindennapok szomorú valósága, főleg akkor, ha az embernek van szerencséje egy ilyen településen élni. A gyatra román nyelvtudásnem akadályozza meg a többnyire magyar hivatalosságokat abban, hogy kizárólag románul levelezzenek az adófizetőkkel, akik csak nagy nehézségek árán értik meg, mit is akar a hivatal. 
Ugyanakkor rengeteg román szó, kifejezés, szófordulat kerül át a hétköznapi magyar beszédbe, és ez alól a jelenség alól nem kivételek az értelmiségi szerepkörben vegetálók sem, sőt sok esetben maguk járnak elöl a nyelvrontás folyamatában. A politikum és az értelmiség felelőssége nem hangsúlyozható eléggé ebben a gyászos folyamatban, hiszen az emberek nagy többsége egész élete folyamán mintát követ. Ha az állítólag magyar érdekvédő románul küld neki levelet, beszédébe román kifejezéseket kever, december elsején pedig a többi román párttal együtt ünnepli Romániát, a hétköznapi ember előbb-utóbb ezt fogja természetesnek tartani. Ha pedig a pedagógus nem vigyáz az anyanyelv tisztaságára, nem csöpögteti idejében a rá bízott palántákba a magyar nemzethez tartozás örömét, szépségét, hanem inkább román zászlókat ragasztgat december elseje alkalmával a nyiladozó értelmű nebulókkal, a jövőnk iránya nem lehet kétséges. 
Szakemberek szerint két nemzedéken belül megtörténhet egy közösség nemzetváltása, ha egy bizonyos lélekszám alá fogyatkozik, szilárd nemzeti öntudat és megfelelő vezető réteg nélkül kénytelen élni. Az erdélyi, partiumi, bánsági magyarok szinte mind ráléptek erre az útra, és ha így folytatódik, sok Nagy, Kiss, Kerekes, Kovács és Szabó fogja kedvelni december elsején a közösségi oldal jókívánságait a századik születésnapját ünneplő Románia számára.
Barta Béla itthon.ma//erdelyorszag

December elseje "diadala"
A népünnepély és a nagy tömegeket vonzó hivatalos parádék története igencsak régi időkre nyúlik vissza. Az eufória intézményesítése, ha úgy tetszik, a mindenkori hatalom megerősítésének, a közösségi együvé-tartozás és a kollektív mentalitás alapvonásainak megerősítését szolgálta időtlen idők óta.
Ez a Kerényi Károly által nagyon szépen meghatározott ünnep mitológiája és lényege. Mivel ezek az intézményesített és nagy tömegeket vonzó ünnepek elsősorban az emberi pszichológiát fogják meg, számos pozitív hatása mellett akad néhány káros, mi több, veszélyes következménye is.
December elseje Románia legfontosabb nemzeti ünnepe, a románság egyesülésének diadala. Egy olyan esemény, amely a történelmi körülmények és előzmények miatt sajnos nem képviseli – nem képviselheti – a teljes román állampolgári közösség eufóriáját. Az európai országok többségének nemzeti ünnepe (talán néhány hasonló, 1918-as határváltozásokról szóló cseh-szlovák emlékezést kivéve) általában a közös gonosz (fasizmus, kommunizmus) fellett aratott győzelem vagy egy állam mitikus, ma már amúgy is megfoghatatlan távolságba merült alapítását ünnepli. Mindkét  típusú ünnep elfogadható, hisz előbbi a társadalom döntő többségének sérelmeinek, fájdalmainak és szenvedéseinek az eltörlését, az 1989-es eufória, a szabadság felhőtlen vágyát jelzi, míg utóbbi, a mitikus múlt olyannyira távol van, hogy a jelenkori generációk számára nem jelent pszichológiai töltetet.
Ezzel szemben, december elseje alig száz éve történt. Bár kevesen élhetnek azok közül, akik az eseményt akár gyerekként megélték, az 1918 és 1930 között létrehozott új nemzeti mitológia olyan erős pszichológiai hálót hozott létre a kollektív mentalitásban, amelynek hatása mai napig él és virágzik. Elég csak rögtön az egyesülés után létrehozott építészeti örökségre gondolnunk. Az új ország minden nagyobb városában – de különösen Bukarestben és Gyulafehérváron – nemzeti szimbólumok és az esemény épített memorandumai jöttek létre, amelyeknek legfőbb szerepe az egyesülés eufóriájának pozitív szellemben történő megörökítése volt. Ahogy maga az ünnep dátuma, úgy ez az épített örökség is egyoldalú volt és kizárólag a román népet és kultúrát képviselte és szimbolizálta. Kiváló példa erre a számos ideiglenes diadalívet felváltó, a párizsi nagy diadalív és a római Titus diadalívét utánzó bukaresti emlékmű. Az 1935-ben elkészült Diadalív minden, a nagy egyesülés mitológiájához szükséges szimbólumot magában hordoz: Ferdinánd király egyesüléskor elmondott beszédét, a koronázás momentumát, a királyi jelvényeket, Mária királyné alakját, a Nagy Háború hősies harcait – és ahogy ezt a római triumfusok óta a diadalíveken megszoktuk – a legyőzöttek neveit vagy a győztes csaták helyszíneit. Ahogy a Titus diadalívén is ott van a megalázott zsidóság ma már zarándokhellyé vált szimbóluma, a Templom menórája vagy a párizsi Nagy Diadalíven ott díszeleg a győri csata neve, így kerülhetett fel Bukarestben a diadalívre Budapest neve a legyőzöttek listájára, a győztes csaták névsorába. Műfaját tekintve tehát, ez az emlékmű teljesen megfelel történelmi rendeltetésének és analógiáinak. Egy baj van ezzel: míg a Rómában a Forum bejáratánál található Titus diadalív aligha zavarta a korabeli római zsidó diaszpórát – mi több, a későbbi korokban az elveszett Templom gyakorlatilag átmetaforizált szimbóluma lett – addig a bukaresti diadalíven Budapest neve az új nemzeti román mitológia sarkítottságának a szimbóluma. Kiválóan jelzi azt, hogy a nagy egyesülés szimbólumaiban és teljes lényében kizárólag a románság ünnepe és sajnos nem tudott egy egységes, az új ország teljes lakosságát egyesítő szimbólumrendszert és nyelvet létrehoznia. Bár a csatát jelző Budapest nevét az ötvenes években letörölték (elsősorban a Tanácsköztársaság ellen vívott harc értelmezése volt kínos az épp aktuális sztálinista rezsimnek), ezt az elmúlt napokban befejezett restauráláskor ismét visszahelyezték.
Nincs is azzal baj, hogy December elsején a románság nemzeti ünnepét ünnepli. Mitologikus alapítás híján, fasizmus vagy kommunizmus elleni harc egyértelmű ünnepe nélkül más lehetőség jóformán nem is marad. Talán a temesvári harcok és az 1989-es események nemzeti ünneppé nyilvánítása. Ám azt a szakrális, szabadság iránti mozgalmat is meggyalázta számos, még élő politikus opportunizmusa vagy az 1990-es események sorozata. Más lehetőség tehát nem maradt, mint egy olyan eseményt nemzeti ünneppé, új mitológiává avanzsálni, amely nem képviseli és nem képviselheti a jelenlegi Románia összlakosságát. Ezzel addig nem is lenne túl sok baj, ha az ünneplés ma már az emlékezésről, a felhőtlen szórakozásról, a szabadnapról, a családi eseményekről, bulikról és köztéri mulatságokról szólna. Ám sajnos, a századik évfordulóhoz közeledve új erőre kap egy olyan mértékű nacionalizmus és tors történelmi és politikai narratíva, amelynek kollektív mentalitásra és a kisebbségekre gyakorolt hatása előre láthatóan nagyon káros, de sajnos akár veszélyes is lehet.
Jó lenne, ha December elsejéből, mint nemzeti ünnepből csak ünnepet tudnánk faragni. Nemzeti nélkül. Talán még kell szász év ehhez, de a mi, fiatalok ezen kellene ügyködnünk – mindkét oldalon.
T. Szabó Csaba Szabadság (Kolozsvár)

Brüsszel befogadta az erdélyi kisebbségügyi petíciót
Fancsali Ernő, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári elnöke idén februárban juttatta el az Európai Unió illetékes szerveihez azt a petícióját, amelyben az erdélyi nyelvjogi helyzetre hívta fel a figyelmet. Beadványára az EU Petíciós Bizottságától pozitív választ kapott. A fejleményekről a kolozsvári politikust kérdeztük.
– Mit tartalmaz az Európai Unió Petíciós Bizottságához benyújtott keresete?
– A petícióban a kolozsvári táblaügy körül kialakult helyzetet ismertetem kitérve az anyanyelvi jogok betartására Kolozsváron. Arra kértem az illetékes uniós szerveket, hogy vizsgálják meg a kérdést és foglaljanak állást az ügyben.
– Mennyire számít újdonságnak, hogy erdélyi petíciókat fogad be az Európai Unió?
– Évente hozzávetőleg 200 petíciót adnak le Romániából különböző ügyekben, ezek kétharmadát fogadják be és vizsgálják ki. Erdélyből több petíciót befogadtak már, többnyire magánkezdeményezéseket, de néhány közösségi ügyben is adtak le már beadványt. Legutóbb Tőkés László egyházi ingatlanok visszaadása kapcsán benyújtott petícióját fogadták be. Elmondható, hogy mi, erdélyi magyarok sajnos ritkán élünk ezzel az eszközzel, pedig nagyon sok lehetőséget tartogat.
– Mi lehet az eredménye egy ilyen beadvány kivizsgálásának? Mit várnak tőle?
– Először is a petíció napirenden tartja a kérdést, és magyarázkodásra kényszerítheti az illetékes szerveket. Az Európai Bizottságnak meg kell vizsgálnia a kérdést, és jelentést kell róla írnia, Romániának válaszolnia kell a vádakra. Ha a kivizsgálás kimutatja, hogy jogsértés történt, akkor az Európai Bizottság nyomást gyakorolhat az önkormányzatra. Bármilyen is legyen a kimenetele, az ügy szempontjából hasznos lesz.
– Hogyan ítéli meg, milyen Erdélyben a magyarság nyelvi jogainak a használata? Milyen mértékben élünk a törvény nyújtotta lehetőségekkel, illetve milyenek a szabályozások?
– A széleskörű lehetőségek ellenére a helyzet elszomorító. A nyelvi jogok nagyon gyengén érvényesülnek, és ezért a felelősség közös. Sokszor a dekoncentrált közigazgatási szervek nem tartják be ezeket a jogokat tudatlanságból, érdektelenségből és gyakran szándékosan, de sokszor mi magunk nem élünk jogainkkal. Ebben az is szerepet játszik, hogy sokan nincsenek tisztában az őket megillető jogokkal, emellett sokszor nem szólalunk fel, amikor a hivatalos szervek nem tarják be ezeket. Mindenek előtt fontos lenne tájékoztatni a közösséget, hogy tudatosan éljen a lehetőségekkel. Sokszor a magyar önkormányzatainkat kellene a törvény betartására kötelezni.
– Ebben az ügyben hogyan tudnának hatékonyabban segíteni az EP-képviselők?
– A petíció kapcsán a magyar EP-képviselőink más nemzetiségű kollégáik és a közvélemény tájékoztatásával állhatnának mellénk. Erre néhányan már ajánlatot is tettek. Sokat számíthat az ügy kimenetelében, hogy ezt mennyire támogatják ottani képviselőink.
Makkay József | Erdélyi Napló (Kolozsvár)