Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. december 2.
Magyarellenes jövő?
Gyakran feltesszük a kérdést: romániai magyarként van-e félnivalónk Erdélyben? Tartanunk kell a radikális román szélsőjobbtól? Érdemes-e szavazni? A rendszerváltás óta Erdélyben is megülhetjük nemzeti ünnepeinket, mert úgymond senki nem tiltja, legalábbis elméletileg nem. A gyakorlatban persze más a helyzet, hiszen a rendszerváltás előtti hungarofóbiának csak a köretét cserélték ki. Ha van valamiféle párhuzam a román állam és a hitleri diktatúra között, az az, hogy mindkét országban adott volt a táptalaj a fajgyűlöletre. Németország ezt kinőtte, Romániában az „össznépi” igény viszont bármikor meglovagolható. Például most, választások idején.
Már az is sokat mond, hogy december elsején zárva a kocsma, de március 15-én bőven felönthetnek a garatra a többségi nemzet azon fiai, akiknek ez az apró serkentés ahhoz kell, hogy az ünneplőből kiverjék a székely himnusz utolsó sorát, vagy letépjék a kokárdát a magyar fiatalok mellkasáról. Miután kijózanodnak, hazaengedik őket, ha a rendőrség egyáltalán közbelép. De nem marad el a szervezetten nyílt fenyegetés sem: az Új Jobboldal (a Noua Dreaptă) évről évre szembemasíroz a magyar ünneplőkkel megpróbálva kiszorítani belőlük a szuszt. A nemzetközi politika képviselői közben sajnálkozva figyelik a román országvezetés nevetséges kisebbségpolitikáját, de ez számukra mégsem annyira feltűnő, hogy megzavarná ebédjüket. A művelt Nyugat számára a kisebbségellenesség csak akkor zavaró, ha egy Ruandához hasonló tömegmészárlásban csúcsosodik ki. De hát az régen, 1994-ben történt, ráadásul egy távoli, afrikai országban. Ahol a nacionalista média annyira felhergelte az etnikai csoportokat, hogy azok bozótvágó késekkel estek egymásnak.
Erdélyben más a helyzet. Itt, ahol magyar terroristáknak kinevezett közrendháborítókat hurcolnak meg hónapokon keresztül, hogy elejét vegyék mindenféle hangos kisebbségi „csendháborításnak”, Klaus Johannis államelnök számára az ország maga a kisebbségek paradicsoma. Ő nyilatkozta a nemzetközi sajtóban, hogy magyar kérdés márpedig nincs, régen megoldották azt. Mindeközben Kolozsváron Emil Bocnak nehezére esik a többnyelvű helységnévtáblákat kihelyezni egyetértve elődjével, Gheorghe Funarral, aki a magyart a lovak nyelvének nevezte.
Elkelne tehát egy rendes magyar parlamenti képviselet Bukarestben, amely elérhetné, hogy a romániai magyarság helyzete végre nemzetközi figyelmet kapjon. Amíg nem késő. Amíg arra nem ébredünk, hogy a százéves nagy egyesülési lázálom sorra szedi majd áldozatait az erdélyi magyarság köréből. Mert december elsejének számunkra csak ez az üzenete.
Kádár Hanga | Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Gyakran feltesszük a kérdést: romániai magyarként van-e félnivalónk Erdélyben? Tartanunk kell a radikális román szélsőjobbtól? Érdemes-e szavazni? A rendszerváltás óta Erdélyben is megülhetjük nemzeti ünnepeinket, mert úgymond senki nem tiltja, legalábbis elméletileg nem. A gyakorlatban persze más a helyzet, hiszen a rendszerváltás előtti hungarofóbiának csak a köretét cserélték ki. Ha van valamiféle párhuzam a román állam és a hitleri diktatúra között, az az, hogy mindkét országban adott volt a táptalaj a fajgyűlöletre. Németország ezt kinőtte, Romániában az „össznépi” igény viszont bármikor meglovagolható. Például most, választások idején.
Már az is sokat mond, hogy december elsején zárva a kocsma, de március 15-én bőven felönthetnek a garatra a többségi nemzet azon fiai, akiknek ez az apró serkentés ahhoz kell, hogy az ünneplőből kiverjék a székely himnusz utolsó sorát, vagy letépjék a kokárdát a magyar fiatalok mellkasáról. Miután kijózanodnak, hazaengedik őket, ha a rendőrség egyáltalán közbelép. De nem marad el a szervezetten nyílt fenyegetés sem: az Új Jobboldal (a Noua Dreaptă) évről évre szembemasíroz a magyar ünneplőkkel megpróbálva kiszorítani belőlük a szuszt. A nemzetközi politika képviselői közben sajnálkozva figyelik a román országvezetés nevetséges kisebbségpolitikáját, de ez számukra mégsem annyira feltűnő, hogy megzavarná ebédjüket. A művelt Nyugat számára a kisebbségellenesség csak akkor zavaró, ha egy Ruandához hasonló tömegmészárlásban csúcsosodik ki. De hát az régen, 1994-ben történt, ráadásul egy távoli, afrikai országban. Ahol a nacionalista média annyira felhergelte az etnikai csoportokat, hogy azok bozótvágó késekkel estek egymásnak.
Erdélyben más a helyzet. Itt, ahol magyar terroristáknak kinevezett közrendháborítókat hurcolnak meg hónapokon keresztül, hogy elejét vegyék mindenféle hangos kisebbségi „csendháborításnak”, Klaus Johannis államelnök számára az ország maga a kisebbségek paradicsoma. Ő nyilatkozta a nemzetközi sajtóban, hogy magyar kérdés márpedig nincs, régen megoldották azt. Mindeközben Kolozsváron Emil Bocnak nehezére esik a többnyelvű helységnévtáblákat kihelyezni egyetértve elődjével, Gheorghe Funarral, aki a magyart a lovak nyelvének nevezte.
Elkelne tehát egy rendes magyar parlamenti képviselet Bukarestben, amely elérhetné, hogy a romániai magyarság helyzete végre nemzetközi figyelmet kapjon. Amíg nem késő. Amíg arra nem ébredünk, hogy a százéves nagy egyesülési lázálom sorra szedi majd áldozatait az erdélyi magyarság köréből. Mert december elsejének számunkra csak ez az üzenete.
Kádár Hanga | Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. december 2.
A minden porcikájában élő rendszer
Az Erdélyben működő Gyulafehérvári Caritas igazgatójával, dr. Márton Andrással a világ 164 országában jelen levő és a rászorultakon segítő szervezetről beszélgettünk. A Caritas a katolikus egyház mellett püspöki joghatóságon belül egyházmegyei intézményként működik.
– Orvosként mi vonzotta erre a területre?
– A nyolcvanas évek végén ismertem meg Böjte Csabát, aki lelki vezetőnk és barátunk lett. A titkos noviciátusi időszaka alatt egyetemistákként köréje gyűltünk, s ő olyan helyekre vitt el, ahol még sose jártunk. Beutaztunk vele sok vidéket, kijártunk vele a nyomortelepekre, olyan helyzetekbe kerültünk, amelyek mélyen megérintettek minket. Azt hiszem, az ő hatására mozdultam el ebbe az irányba. 1993-ban, amikor a Caritas egészségügyi ellátórendszer kiépítését tervezte, megkerestem Szász János igazgató atyát, akiben rugalmas, nyitott, elkötelezett embert ismertem meg. Ő kínálta fel nekem az otthoni beteggondozó szolgálat alapítását az Erdélyi Főegyházmegyében.
– Úgy tűnik, mintha nagyobb súlya lenne ennek a szerveződésnek Erdélyben, mint más kelet-európai országban.
– Elég erős szervezet alakult ki, nagyon nagy a szükség rá, és sajátos a helyzete. A hetvenes évektől kezdve a szociális szférában nálunk egyáltalán nem volt képzés, szakemberek nem léteztek, a szociális gondoskodásnak sem hagyománya, sem társadalmi-kulturális alapja nem volt.
– A kezdetek idején bizonyára kellett a lelkesedés is.
– Az elején nagyon nagy lelkesedés volt, sok elköteleződéssel. Az egyházat évtizedekig visszaszorították a sekrestyébe, aztán az erő hirtelen felbuggyant. Újra kellett tanulni azt, hogyan kell a közéletben jelen lenni és a világiakkal együttműködni, a sok év alatt ugyanakkor a bizalom is megingott az emberekben egymás iránt. A kommunizmus évei alatt nem volt konkordátum, a katolikus egyház nem egyezett meg az államhatalommal, így az egyháznak nagy tekintélye volt az emberek előtt. Felnéztek rá a változások után is.
– Állami feladatokat fed le a szervezet, részben átvállalja az állam munkáját. Ez mennyire romániai jellegzetesség?
– Amit mi végzünk, valóban közfeladat. Az úgynevezett szociális piacgazdaságban – holland és német nyelvterületen – az állam felelősnek érzi magát a feladatokért, de azokat nem ő végzi el. Például Németországban az állam a különböző szociális feladatokat csak akkor látja el, ha a civil társadalomban más azokkal nem foglalkozik. A munka ez által a közösség ügyévé válik. Az állam viszont felelősnek érzi magát, és biztosítja a keretfeltételeket, a támogatási, törvénykezési hátteret. Intézményes építkezésünkben nagyon sok olyan partnerintézménnyel van kapcsolatunk, amely ilyen elvek alapján működik. Számos osztrák és svájci szervezettel, modellel találkoztunk, amiből tanulunk.
– Milyen intézményekkel tudtak jó kapcsolatokat kiépíteni?
– Amit mi végzünk, az sokkal jobban működik, mintha az állami intézmények foglalkoznának azzal. A helyi önkormányzatok örülnek nekünk. Ahol az állami gondoskodásnak emberi arca lehet, ahol egy kis településen vagy városkában személyes a kapcsolat a vezetőséggel, ott egészen másképp viszonyulnak ehhez a témához. A beteggondozó szolgáltatást építve első pillanattól fogva az önkormányzatokhoz fordultunk, csak később kértük az országos betegbiztosító támogatását.
– A Gyulafehérvári Caritas idén ünnepli fennállásának 25. évfordulóját. Mit tart a legfontosabbnak egy ekkora szervezet életében?
– A Caritas minden apró részletében él. Volt olyan hat esztendő, amikor évente megduplázódott a munkatársak száma. Egy ilyen struktúrában nem csak az a fontos, hogy a támogatáshoz szükséges forrást előteremtsük. Mielőtt igazgató lettem, tíz évig a Caritas legdinamikusabban növekvő területének, az otthoni beteggondozásnak voltam a felelőse. Amikor sok lett az otthon ápolt beteg, és a szervezés már nem működött családi és baráti egyeztetéssel, létrehoztunk egy koordinációs bizottságot. Azt kértem, mindenki válassza ki azt a munkaterületet, amit a legjobban szeret. Ha a különböző vezetési szemléleteket nézzük, akkor azt látjuk, ez nem új elv. Az ember akkor a leghatékonyabb, amikor azt végzi, amit szeret. Ez bevált, a munkatársak ezután a tanulmányaikban is a választott irányokba haladtak.
– Van valamilyen hierarchia a Caritasban?
– Van egy szervezeti struktúra, de az együttműködésnek nem lehet hierarchiája. Különben az már nem együttműködés – egy továbbképzésen ezt tanította nekünk egyik tanárunk. A felelősségnek viszont lehet hierarchiája. Valakinek valamikor ki kell mondania a végszót, és ezért vállalnia kell a felelősséget is.
– Sok önkéntessel dolgoznak, tehát vonzó a munka. Mi az a plusz, amiért az emberek ezt szeretettel végzik?
– Ezt a tevékenységet nem lehet magánvállalkozásként végezni, nem összehasonlítható egy cég munkájával. Túlmutat azokon az embereken, akik a munkát végzik és azokon is, akikért dolgozunk. Aki ide jön, annak olyan erős a küldetéstudata és az azonosulási igénye, hogy az messze felülírja a szervezeti struktúrákat. Viktor Frankl, a logoterápia megalapozója egy olyan iskolát alapított egykor, ahol neurotikus depressziós betegeknek segített az életük értelmét megtalálni. A bécsi pszichiáter azt vallotta: az élet, a dolgok értelme mindig öntranszcendens, vagyis túlmutat önmagán. Egy nagyon plasztikus példát mondott: ez a dolog olyan, mint az ember szeme, ami ha önmagát látja, akkor beteg. Ki kell látnia önmagából, s azt kell észrevennie, ami értelmet ad az életnek. Azt hiszem, nálunk ez a szemlélet a munkatársak nagy részénél és intézményi szinten is megvan. Ez hordoz minket, ez alakítja a kapcsolatokat is.
– Mitől működik jól a szervezet? Milyen módszere van az igazgatónak arra, hogy ezt a szerteágazó szociális hálót fenn tudja tartani?
– A szervezet igazgatójaként az alapfeltevésem az, hogy a rendszert nem tudja egy ember működtetni. Akkor él egy szervezet, ha minden részének megvan a saját erőforrása és saját lehetősége. A mi szervezetünk több kisebb részből áll. Amikor átvettem az igazgatást, akkor érett meg a helyzet arra, hogy átalakítsuk a struktúrát. Ez funkcionális egységekből áll. Azok az emberek működnek együtt, döntik el a folyamatok irányát, alakítják a tempót és a formát, akik a legközelebb állnak az adott területhez. Minden működési egységnek saját autonómiája van, a feladat hordozza a struktúrát.
– Ha cégként működtetnék, mi lenne az eredmény?
– Akkor mesterséges élet jönne létre. Ma már túlhaladott az a felépítés, miszerint van, aki gondolkodik és van, aki végrehajt. Életidegen elvárás és magatartás ez. Ennek legrosszabb következménye az, hogy egy idő után a munkát végző személy a szakirodalom szerint „belső felmondásba megy”. Vagyis kreativitás és személyi elköteleződés nélkül dolgozik.
–Miként épültek ki a külföldi kapcsolataik?
– Először jöttek a teherautók, hozták a segítséget, és amit kaptunk, szétosztottuk. Elég hamar nyilvánvaló lett, hogy az osztogatás hosszú távon zsákutca. Ahogyan mi mondjuk, ezzel csak a koldusperspektívát erősítjük. Aztán az elkötelezett nyugati egyházi karitatív szervezetek munkatársai autóba ültek, és jöttek segíteni. Amint lehetett, utánunk nyúltak és egymás között leosztották a feladatokat. Eldöntötték például, hogy ki kinek lesz a „keresztszülője”. Módszeres építkezés következett.
– A negyedszázados évfordulón milyen célokat fogalmazna meg?
– A segítség, az elköteleződés a másik ember felé nem intézményes feladat. Az mindannyiunk feladata, a keresztény ember küldetése. Ez nem elidegeníthető, nem delegálható. Nekünk szervezetként az a célunk, hogy egy olyan intézményt tartsunk fenn és működtessünk, amit én egy jó szerszámhoz szoktam hasonlítani. Szeretném, hogy ne heverjünk egy polcon, hanem minél több közösség használjon bennünket.
Pacsika Emília | Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Az Erdélyben működő Gyulafehérvári Caritas igazgatójával, dr. Márton Andrással a világ 164 országában jelen levő és a rászorultakon segítő szervezetről beszélgettünk. A Caritas a katolikus egyház mellett püspöki joghatóságon belül egyházmegyei intézményként működik.
– Orvosként mi vonzotta erre a területre?
– A nyolcvanas évek végén ismertem meg Böjte Csabát, aki lelki vezetőnk és barátunk lett. A titkos noviciátusi időszaka alatt egyetemistákként köréje gyűltünk, s ő olyan helyekre vitt el, ahol még sose jártunk. Beutaztunk vele sok vidéket, kijártunk vele a nyomortelepekre, olyan helyzetekbe kerültünk, amelyek mélyen megérintettek minket. Azt hiszem, az ő hatására mozdultam el ebbe az irányba. 1993-ban, amikor a Caritas egészségügyi ellátórendszer kiépítését tervezte, megkerestem Szász János igazgató atyát, akiben rugalmas, nyitott, elkötelezett embert ismertem meg. Ő kínálta fel nekem az otthoni beteggondozó szolgálat alapítását az Erdélyi Főegyházmegyében.
– Úgy tűnik, mintha nagyobb súlya lenne ennek a szerveződésnek Erdélyben, mint más kelet-európai országban.
– Elég erős szervezet alakult ki, nagyon nagy a szükség rá, és sajátos a helyzete. A hetvenes évektől kezdve a szociális szférában nálunk egyáltalán nem volt képzés, szakemberek nem léteztek, a szociális gondoskodásnak sem hagyománya, sem társadalmi-kulturális alapja nem volt.
– A kezdetek idején bizonyára kellett a lelkesedés is.
– Az elején nagyon nagy lelkesedés volt, sok elköteleződéssel. Az egyházat évtizedekig visszaszorították a sekrestyébe, aztán az erő hirtelen felbuggyant. Újra kellett tanulni azt, hogyan kell a közéletben jelen lenni és a világiakkal együttműködni, a sok év alatt ugyanakkor a bizalom is megingott az emberekben egymás iránt. A kommunizmus évei alatt nem volt konkordátum, a katolikus egyház nem egyezett meg az államhatalommal, így az egyháznak nagy tekintélye volt az emberek előtt. Felnéztek rá a változások után is.
– Állami feladatokat fed le a szervezet, részben átvállalja az állam munkáját. Ez mennyire romániai jellegzetesség?
– Amit mi végzünk, valóban közfeladat. Az úgynevezett szociális piacgazdaságban – holland és német nyelvterületen – az állam felelősnek érzi magát a feladatokért, de azokat nem ő végzi el. Például Németországban az állam a különböző szociális feladatokat csak akkor látja el, ha a civil társadalomban más azokkal nem foglalkozik. A munka ez által a közösség ügyévé válik. Az állam viszont felelősnek érzi magát, és biztosítja a keretfeltételeket, a támogatási, törvénykezési hátteret. Intézményes építkezésünkben nagyon sok olyan partnerintézménnyel van kapcsolatunk, amely ilyen elvek alapján működik. Számos osztrák és svájci szervezettel, modellel találkoztunk, amiből tanulunk.
– Milyen intézményekkel tudtak jó kapcsolatokat kiépíteni?
– Amit mi végzünk, az sokkal jobban működik, mintha az állami intézmények foglalkoznának azzal. A helyi önkormányzatok örülnek nekünk. Ahol az állami gondoskodásnak emberi arca lehet, ahol egy kis településen vagy városkában személyes a kapcsolat a vezetőséggel, ott egészen másképp viszonyulnak ehhez a témához. A beteggondozó szolgáltatást építve első pillanattól fogva az önkormányzatokhoz fordultunk, csak később kértük az országos betegbiztosító támogatását.
– A Gyulafehérvári Caritas idén ünnepli fennállásának 25. évfordulóját. Mit tart a legfontosabbnak egy ekkora szervezet életében?
– A Caritas minden apró részletében él. Volt olyan hat esztendő, amikor évente megduplázódott a munkatársak száma. Egy ilyen struktúrában nem csak az a fontos, hogy a támogatáshoz szükséges forrást előteremtsük. Mielőtt igazgató lettem, tíz évig a Caritas legdinamikusabban növekvő területének, az otthoni beteggondozásnak voltam a felelőse. Amikor sok lett az otthon ápolt beteg, és a szervezés már nem működött családi és baráti egyeztetéssel, létrehoztunk egy koordinációs bizottságot. Azt kértem, mindenki válassza ki azt a munkaterületet, amit a legjobban szeret. Ha a különböző vezetési szemléleteket nézzük, akkor azt látjuk, ez nem új elv. Az ember akkor a leghatékonyabb, amikor azt végzi, amit szeret. Ez bevált, a munkatársak ezután a tanulmányaikban is a választott irányokba haladtak.
– Van valamilyen hierarchia a Caritasban?
– Van egy szervezeti struktúra, de az együttműködésnek nem lehet hierarchiája. Különben az már nem együttműködés – egy továbbképzésen ezt tanította nekünk egyik tanárunk. A felelősségnek viszont lehet hierarchiája. Valakinek valamikor ki kell mondania a végszót, és ezért vállalnia kell a felelősséget is.
– Sok önkéntessel dolgoznak, tehát vonzó a munka. Mi az a plusz, amiért az emberek ezt szeretettel végzik?
– Ezt a tevékenységet nem lehet magánvállalkozásként végezni, nem összehasonlítható egy cég munkájával. Túlmutat azokon az embereken, akik a munkát végzik és azokon is, akikért dolgozunk. Aki ide jön, annak olyan erős a küldetéstudata és az azonosulási igénye, hogy az messze felülírja a szervezeti struktúrákat. Viktor Frankl, a logoterápia megalapozója egy olyan iskolát alapított egykor, ahol neurotikus depressziós betegeknek segített az életük értelmét megtalálni. A bécsi pszichiáter azt vallotta: az élet, a dolgok értelme mindig öntranszcendens, vagyis túlmutat önmagán. Egy nagyon plasztikus példát mondott: ez a dolog olyan, mint az ember szeme, ami ha önmagát látja, akkor beteg. Ki kell látnia önmagából, s azt kell észrevennie, ami értelmet ad az életnek. Azt hiszem, nálunk ez a szemlélet a munkatársak nagy részénél és intézményi szinten is megvan. Ez hordoz minket, ez alakítja a kapcsolatokat is.
– Mitől működik jól a szervezet? Milyen módszere van az igazgatónak arra, hogy ezt a szerteágazó szociális hálót fenn tudja tartani?
– A szervezet igazgatójaként az alapfeltevésem az, hogy a rendszert nem tudja egy ember működtetni. Akkor él egy szervezet, ha minden részének megvan a saját erőforrása és saját lehetősége. A mi szervezetünk több kisebb részből áll. Amikor átvettem az igazgatást, akkor érett meg a helyzet arra, hogy átalakítsuk a struktúrát. Ez funkcionális egységekből áll. Azok az emberek működnek együtt, döntik el a folyamatok irányát, alakítják a tempót és a formát, akik a legközelebb állnak az adott területhez. Minden működési egységnek saját autonómiája van, a feladat hordozza a struktúrát.
– Ha cégként működtetnék, mi lenne az eredmény?
– Akkor mesterséges élet jönne létre. Ma már túlhaladott az a felépítés, miszerint van, aki gondolkodik és van, aki végrehajt. Életidegen elvárás és magatartás ez. Ennek legrosszabb következménye az, hogy egy idő után a munkát végző személy a szakirodalom szerint „belső felmondásba megy”. Vagyis kreativitás és személyi elköteleződés nélkül dolgozik.
–Miként épültek ki a külföldi kapcsolataik?
– Először jöttek a teherautók, hozták a segítséget, és amit kaptunk, szétosztottuk. Elég hamar nyilvánvaló lett, hogy az osztogatás hosszú távon zsákutca. Ahogyan mi mondjuk, ezzel csak a koldusperspektívát erősítjük. Aztán az elkötelezett nyugati egyházi karitatív szervezetek munkatársai autóba ültek, és jöttek segíteni. Amint lehetett, utánunk nyúltak és egymás között leosztották a feladatokat. Eldöntötték például, hogy ki kinek lesz a „keresztszülője”. Módszeres építkezés következett.
– A negyedszázados évfordulón milyen célokat fogalmazna meg?
– A segítség, az elköteleződés a másik ember felé nem intézményes feladat. Az mindannyiunk feladata, a keresztény ember küldetése. Ez nem elidegeníthető, nem delegálható. Nekünk szervezetként az a célunk, hogy egy olyan intézményt tartsunk fenn és működtessünk, amit én egy jó szerszámhoz szoktam hasonlítani. Szeretném, hogy ne heverjünk egy polcon, hanem minél több közösség használjon bennünket.
Pacsika Emília | Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. december 3.
Írók és vallomások
Lakatos Mihály, Molnár Vilmos, Szonda Szabolcs és Tamás Kincső volt a vendége annak az irodalmi estnek, amelyet az Írók a Sétatéren című rendezvénysorozat részeként tartott Sepsiszentgyörgyön a könyvkiadóként működő kolozsvári Sétatér Kulturális Egyesület. A négy szerzővel Fekete Vince költő beszélgetett a könyvtár Gábor Áron Termében.
A rövid felvezető után mindössze egy kérdésre válaszoltak a meghívottak, mert az ezután következő felolvasások miatt további beszélgetésre már nem maradt idő. Azonban a rendezvény így is elérte célját, a feltett kérdés ugyanis a Helikon folyóirat egykori bemutatkozó rovatának ki vagy te? kérdése volt, amelyre a meghívottak elmondhatták mindazt, amit magukról fontosnak tartanak, a felolvasott versek és rövid prózai szövegek pedig ugyancsak reprezentatívak voltak írói egyéniségük szempontjából. Szonda Szabolcsot, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatóját jól ismeri már a sepsiszentgyörgyi irodalomkedvelő közönség, de azt bizonyára nem mindenki tudja róla, hogy az ezredforduló környékén három verseskötete is megjelent, és ugyanabban az időszakban a Romániai Magyar Szó munkatársaként rövidprózát is írt. Jelenleg a könyvtár igazgatása és a sepsiszentgyörgyi irodalmi élet szervezése mellett román prózaírókat fordít. Mint mondta, próbál következetes maradni önmagához mindenben, amit tesz.
Molnár Vilmos csíkszeredai író bemutatkozásában mesélt a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium padlásáról – amelynek fontos szerepe volt az életében, ugyanis a lógásai alatt mindig ott olvasott –, majd részletesen kifejtette, hogy Bodor Ádám karcolatai hatására kezdett el írni, de nem túl termékeny szerző, hogy fiatalkorában a hegyekbe való kirándulás jelentette számára a mindennapok problémái elől való menekülés lehetőségét, és hogy íróvá válásában a Szamosnak is volt némi szerepe. Tamás Kincső, aki idén jelentkezett első prózakötetével, ugyancsak csíkszeredai származású, és saját bevallása szerint már nagyon fiatalon érdekelte az irodalom, ugyanis egész mappányi oklevelet gyűjtött össze szavaló és prózamondó versenyeken, végül mégis gyógyszerészeti egyetemet végzett. Többnyire családi okok miatt költözött Sepsikőröspatakra, de már elvált, megjelent kötete pedig arról szól, hogy hogyan lehet vígan élni férfi nélkül az erdő szélén. Később megtudtuk, hogy verseket is ír, és további három regénye vár kiadásra. Lakatos Mihály neve szintén ismerős a szentgyörgyieknek, ugyanis a közelmúltban négy évig ő volt a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi irodájának vezetője, ezúttal azonban írói, költői minőségében volt jelen a beszélgetésen. Egy Fekete Vincével folytatott rövid baráti csipkelődés után elmondta, sok minden történt vele az elmúlt ötvenkét év alatt, de a halállal továbbra sem ért egyet, Woody Allenhez hasonlóan ő sem csak az emberek emlékezetében szeretne továbbélni, hanem a nappaliban is.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Lakatos Mihály, Molnár Vilmos, Szonda Szabolcs és Tamás Kincső volt a vendége annak az irodalmi estnek, amelyet az Írók a Sétatéren című rendezvénysorozat részeként tartott Sepsiszentgyörgyön a könyvkiadóként működő kolozsvári Sétatér Kulturális Egyesület. A négy szerzővel Fekete Vince költő beszélgetett a könyvtár Gábor Áron Termében.
A rövid felvezető után mindössze egy kérdésre válaszoltak a meghívottak, mert az ezután következő felolvasások miatt további beszélgetésre már nem maradt idő. Azonban a rendezvény így is elérte célját, a feltett kérdés ugyanis a Helikon folyóirat egykori bemutatkozó rovatának ki vagy te? kérdése volt, amelyre a meghívottak elmondhatták mindazt, amit magukról fontosnak tartanak, a felolvasott versek és rövid prózai szövegek pedig ugyancsak reprezentatívak voltak írói egyéniségük szempontjából. Szonda Szabolcsot, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatóját jól ismeri már a sepsiszentgyörgyi irodalomkedvelő közönség, de azt bizonyára nem mindenki tudja róla, hogy az ezredforduló környékén három verseskötete is megjelent, és ugyanabban az időszakban a Romániai Magyar Szó munkatársaként rövidprózát is írt. Jelenleg a könyvtár igazgatása és a sepsiszentgyörgyi irodalmi élet szervezése mellett román prózaírókat fordít. Mint mondta, próbál következetes maradni önmagához mindenben, amit tesz.
Molnár Vilmos csíkszeredai író bemutatkozásában mesélt a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium padlásáról – amelynek fontos szerepe volt az életében, ugyanis a lógásai alatt mindig ott olvasott –, majd részletesen kifejtette, hogy Bodor Ádám karcolatai hatására kezdett el írni, de nem túl termékeny szerző, hogy fiatalkorában a hegyekbe való kirándulás jelentette számára a mindennapok problémái elől való menekülés lehetőségét, és hogy íróvá válásában a Szamosnak is volt némi szerepe. Tamás Kincső, aki idén jelentkezett első prózakötetével, ugyancsak csíkszeredai származású, és saját bevallása szerint már nagyon fiatalon érdekelte az irodalom, ugyanis egész mappányi oklevelet gyűjtött össze szavaló és prózamondó versenyeken, végül mégis gyógyszerészeti egyetemet végzett. Többnyire családi okok miatt költözött Sepsikőröspatakra, de már elvált, megjelent kötete pedig arról szól, hogy hogyan lehet vígan élni férfi nélkül az erdő szélén. Később megtudtuk, hogy verseket is ír, és további három regénye vár kiadásra. Lakatos Mihály neve szintén ismerős a szentgyörgyieknek, ugyanis a közelmúltban négy évig ő volt a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi irodájának vezetője, ezúttal azonban írói, költői minőségében volt jelen a beszélgetésen. Egy Fekete Vincével folytatott rövid baráti csipkelődés után elmondta, sok minden történt vele az elmúlt ötvenkét év alatt, de a halállal továbbra sem ért egyet, Woody Allenhez hasonlóan ő sem csak az emberek emlékezetében szeretne továbbélni, hanem a nappaliban is.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 3.
Interferenciák – drámakötet, előadás, színház és börtön
Börtönként tekint a színházra Visky András dramaturg, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetője, értelmezése szerint olyan hely ez, ahova szabad akaratukból bezárkóznak a nézők a színészekkel – bezárulnak az ajtók, de mindaz, ami ott bent történik, kiszabadítja őket. A fekete doboz az üres sírt idézi, ahova betérnek az emberek, eljátszani halál és feltámadás játékát – merthogy nem szabad a sírban maradni, reflektálni kell mindarra, ami velünk történik. A szerző erről csütörtökön délben beszélt a TIFF Házban, a hét drámát tartalmazó Ki innen című kötetének bemutatóján. A Koinóniánál megjelent kiadvány ismertetése előtt a kolozsvári társulat A mélyben című előadásának alkotóival találkozhatott az Interferenciák közönsége.
Zágoni Balázs, a kiadó igazgatója a könyvbemutatón kifejtette: tizennyolc színházi vonatkozású kötet jelent meg eddig a Koinóniánál, az albumokkal együtt pedig már húsz fölött van ez a szám; magyar, román és angol nyelvű kiadványok egyaránt napvilágot láttak, hosszú ideig Visky András szerkesztette őket. A szerző három drámáját gyűjtötte egybe A szökés 2006-ban, a mostani, Ki innen című pedig a 2009 óta írt hét színpadi szövegét – ahogyan ő nevezi, hét újabb színpadi kísérletét – tartalmazza.Témájuk tekintetében széles skálán mozognak a művek, többségüket (Visszaszületés, Pornó – Feleségem története, Green Relief, Megöltem az anyámat, RádióJáték, Bevégezetlen ragyogás) hazai és nemzetközi színpadokon, fesztiválokon már több ízben műsorra tűzték.Az írásokat a Láng Zsolt prózaíró, szerkesztő és Visky András beszélgetése követi, amelyben színházi radikalizmusról, színházi üzemszerűségről és a kísérletezés lehetőségeiről is szó esik, jegyezte meg Tompa Gábor igazgató, majd a címválasztásra kérdezett rá: hol vagyunk, honnan kell kimenekülnünk, ha ezt a feszültséggel teli felszólítást megfogadjuk?Visky András elárulta, hogy sokára született meg a cím; nem akarta valamelyik darab elnevezését kiemelni, mert akkor eleve elmozdította volna egy bizonyos irányba az értelmezést, törekedett viszont arra, hogy problematikus címet találjon, amely saját esztétikai, teológiai, filozófiai kereséseit is tükrözi. Mint mondta, nem biztos, hogy drámaíró lenne, ha nem Tompa Gáborhoz fűzi az első színházi barátsága, ugyanakkor egyebek mellett arra is kitért, hogy az utóbbi években egyre inkább foglalkoztatja a nyitott dramaturgia – olyan dramaturgiát szeret létrehozni, amely aztán a próbafolyamat során nyeri el végső formáját. Jó az, ha a munka során úgyszólván eltűnik a szerző, mert végül az előadás fogja visszahozni, felmutatni mindenki számára.Láng Zsolt az Úrral való állandó párbeszédet emelte ki a drámaíró műveinek egyik sajátosságaként, és a sikerhez való hozzáállására is reflektált: a szerző voltaképpen a siker ellen megy, ironikusan kezeli azt – már azáltal is, hogy monodrámákat ír, és például a Tanítványokban hosszasan értekeznek a szereplők olyan dolgokról, amelyekről a nézőnek nem biztos, hogy van fogalma. A szövegek azonban kétségkívül erősek, a művek felvetik azt a kérdést is, hogy mennyire lehet szöveg nélkül színházat „csinálni” – és tulajdonképpen meg is válaszolják: nem lehet, hiszen minden megnyilvánulásunk a nyelven alapszik. *Korlátozottabb művészeti tevékenységnek tartja Radnai Annamária, ha olyan rendezővel együttdolgozva fordít egy készülő előadáshoz, akinek az anyanyelve megegyezik az adott mű nyelvével – egyszerűbb az, amikor mindkettejüknek idegen az illető nyelv. Makszim Gorkij világhírű színműve, az Éjjeli menedékhely (Na dnye) esetében az is ott lebegett a szeme előtt, hogy az oroszok közül nagyon sokan ismerik a realista darabokat. Korábban, egy Csehov-fordítás alkalmával Radnai Annamária édesanyja, Szerotina Szvetlana adott pillanatban meg is jegyezte: „Csehov nem ilyen”. – Gorkijjal is pontosan így vannak, tudják, hogy ő ilyen vagy nem ilyen – magyarázta a műfordító, dramaturg, egyetemi oktató csütörtökön délelőtt a TIFF Házban, a Kolozsvári Állami Magyar SzínházA mélyben című előadásának (rendező: Jurij Kordonszkij) közönségtalálkozóján.Nem nagyon szeret szlenget fordítani, egyrészt, mert az sokban kötődik a helyhez, meg aztán könnyen elavul, idővel érvénytelenné válik. Ezért kérte a produkcióban részt vevő színészeket, hogy észrevételeikkel segítsék a munkáját. Szükség is volt erre: amellett, hogy a rendező főként azokra a kérdésekre fókuszált, amelyek gyakorlatilag soha nem veszítenek fontosságukból – kik vagyunk, miért élünk, mi a dolgunk ezen a bolygón, mit jelent felelősséget vállalni a tetteinkért vagy éppen meghalni –, ragaszkodott ahhoz is, hogy a 19. századi szleng helyett egy nagyon is mai nyelven szólaljanak meg a társadalom perifériájára szorult szereplők.Visky András, az előadás dramaturgja a közös munka legizgalmasabb jellemzőjének nevezte, hogy Jurij Kordonszkij elképesztő részletességgel építette fel a cselekvések logikáját, hogy a színészek fokozatosan tudjanak eljutni A pontból B pontba. – Olyan határt kellett átlépniük a személyiségükben és a művészi tudásukban egyaránt, amilyet eddig nem nagyon kellett – hangsúlyozta.Aprólékosan, milliméterről milliméterre dolgozták ki a különböző mozzanatokat a rendezővel – mondta Laczó Júlia (Anna), Bogdán Zsolt (Luka) pedig azt emelte ki, hogy minden bizonnyal ezután is érik még az előadás, szerdán például feszesebbnek, összefogottabbnak érezte a ritmusát a korábbiakhoz képest. Viola Gábor (Vászka Pepel) szerint egyenként mindannyiuknak segített a munka abban, hogy feltérképezzék a saját határaikat – ez persze egy életen át tart, viszont meghatározó volt a mostani alkalom: az elmúlt hat évben, amióta tagja a kolozsvári színház társulatának, egyetlen próbafolyamat során sem érzett ehhez fogható kohéziós erőt.Kézdi Imola (Vaszilisza Karpovna) ritka pillanatnak nevezte, hogy az út fontosabb legyen a végeredménynél, márpedig most előbbi kerekedett felül. Hozzáfűzte: 13-an száz felől közelítettek a munkához és egyúttal a mélybe, kizárólag szuperlatívuszokban lehet beszélni a folyamatról – színészvezetéstől kezdve a kávézásokig minden összehozta a csapatot. Pethő Anikó (Násztya) kitért arra, hogy a munka már az olvasópróbákon jócskán elkezdődött: a rendező sokat mesélt az orosz börtönkultúráról, és mindenkinek beindította a fantáziáját, arra kérte a színészeket, hogy a színpadon kívül is gondolkodjanak a különböző megvalósításokon. Dimény Áron (Színész) számára leginkább attól volt különleges ez a találkozás, mert olyan előadást szült, amelynek minden pillanatában szabad lehet, és közben folyamatosan pontosnak is kell lennie.
Ferencz Zsolt Szabadság (Kolozsvár)
Börtönként tekint a színházra Visky András dramaturg, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetője, értelmezése szerint olyan hely ez, ahova szabad akaratukból bezárkóznak a nézők a színészekkel – bezárulnak az ajtók, de mindaz, ami ott bent történik, kiszabadítja őket. A fekete doboz az üres sírt idézi, ahova betérnek az emberek, eljátszani halál és feltámadás játékát – merthogy nem szabad a sírban maradni, reflektálni kell mindarra, ami velünk történik. A szerző erről csütörtökön délben beszélt a TIFF Házban, a hét drámát tartalmazó Ki innen című kötetének bemutatóján. A Koinóniánál megjelent kiadvány ismertetése előtt a kolozsvári társulat A mélyben című előadásának alkotóival találkozhatott az Interferenciák közönsége.
Zágoni Balázs, a kiadó igazgatója a könyvbemutatón kifejtette: tizennyolc színházi vonatkozású kötet jelent meg eddig a Koinóniánál, az albumokkal együtt pedig már húsz fölött van ez a szám; magyar, román és angol nyelvű kiadványok egyaránt napvilágot láttak, hosszú ideig Visky András szerkesztette őket. A szerző három drámáját gyűjtötte egybe A szökés 2006-ban, a mostani, Ki innen című pedig a 2009 óta írt hét színpadi szövegét – ahogyan ő nevezi, hét újabb színpadi kísérletét – tartalmazza.Témájuk tekintetében széles skálán mozognak a művek, többségüket (Visszaszületés, Pornó – Feleségem története, Green Relief, Megöltem az anyámat, RádióJáték, Bevégezetlen ragyogás) hazai és nemzetközi színpadokon, fesztiválokon már több ízben műsorra tűzték.Az írásokat a Láng Zsolt prózaíró, szerkesztő és Visky András beszélgetése követi, amelyben színházi radikalizmusról, színházi üzemszerűségről és a kísérletezés lehetőségeiről is szó esik, jegyezte meg Tompa Gábor igazgató, majd a címválasztásra kérdezett rá: hol vagyunk, honnan kell kimenekülnünk, ha ezt a feszültséggel teli felszólítást megfogadjuk?Visky András elárulta, hogy sokára született meg a cím; nem akarta valamelyik darab elnevezését kiemelni, mert akkor eleve elmozdította volna egy bizonyos irányba az értelmezést, törekedett viszont arra, hogy problematikus címet találjon, amely saját esztétikai, teológiai, filozófiai kereséseit is tükrözi. Mint mondta, nem biztos, hogy drámaíró lenne, ha nem Tompa Gáborhoz fűzi az első színházi barátsága, ugyanakkor egyebek mellett arra is kitért, hogy az utóbbi években egyre inkább foglalkoztatja a nyitott dramaturgia – olyan dramaturgiát szeret létrehozni, amely aztán a próbafolyamat során nyeri el végső formáját. Jó az, ha a munka során úgyszólván eltűnik a szerző, mert végül az előadás fogja visszahozni, felmutatni mindenki számára.Láng Zsolt az Úrral való állandó párbeszédet emelte ki a drámaíró műveinek egyik sajátosságaként, és a sikerhez való hozzáállására is reflektált: a szerző voltaképpen a siker ellen megy, ironikusan kezeli azt – már azáltal is, hogy monodrámákat ír, és például a Tanítványokban hosszasan értekeznek a szereplők olyan dolgokról, amelyekről a nézőnek nem biztos, hogy van fogalma. A szövegek azonban kétségkívül erősek, a művek felvetik azt a kérdést is, hogy mennyire lehet szöveg nélkül színházat „csinálni” – és tulajdonképpen meg is válaszolják: nem lehet, hiszen minden megnyilvánulásunk a nyelven alapszik. *Korlátozottabb művészeti tevékenységnek tartja Radnai Annamária, ha olyan rendezővel együttdolgozva fordít egy készülő előadáshoz, akinek az anyanyelve megegyezik az adott mű nyelvével – egyszerűbb az, amikor mindkettejüknek idegen az illető nyelv. Makszim Gorkij világhírű színműve, az Éjjeli menedékhely (Na dnye) esetében az is ott lebegett a szeme előtt, hogy az oroszok közül nagyon sokan ismerik a realista darabokat. Korábban, egy Csehov-fordítás alkalmával Radnai Annamária édesanyja, Szerotina Szvetlana adott pillanatban meg is jegyezte: „Csehov nem ilyen”. – Gorkijjal is pontosan így vannak, tudják, hogy ő ilyen vagy nem ilyen – magyarázta a műfordító, dramaturg, egyetemi oktató csütörtökön délelőtt a TIFF Házban, a Kolozsvári Állami Magyar SzínházA mélyben című előadásának (rendező: Jurij Kordonszkij) közönségtalálkozóján.Nem nagyon szeret szlenget fordítani, egyrészt, mert az sokban kötődik a helyhez, meg aztán könnyen elavul, idővel érvénytelenné válik. Ezért kérte a produkcióban részt vevő színészeket, hogy észrevételeikkel segítsék a munkáját. Szükség is volt erre: amellett, hogy a rendező főként azokra a kérdésekre fókuszált, amelyek gyakorlatilag soha nem veszítenek fontosságukból – kik vagyunk, miért élünk, mi a dolgunk ezen a bolygón, mit jelent felelősséget vállalni a tetteinkért vagy éppen meghalni –, ragaszkodott ahhoz is, hogy a 19. századi szleng helyett egy nagyon is mai nyelven szólaljanak meg a társadalom perifériájára szorult szereplők.Visky András, az előadás dramaturgja a közös munka legizgalmasabb jellemzőjének nevezte, hogy Jurij Kordonszkij elképesztő részletességgel építette fel a cselekvések logikáját, hogy a színészek fokozatosan tudjanak eljutni A pontból B pontba. – Olyan határt kellett átlépniük a személyiségükben és a művészi tudásukban egyaránt, amilyet eddig nem nagyon kellett – hangsúlyozta.Aprólékosan, milliméterről milliméterre dolgozták ki a különböző mozzanatokat a rendezővel – mondta Laczó Júlia (Anna), Bogdán Zsolt (Luka) pedig azt emelte ki, hogy minden bizonnyal ezután is érik még az előadás, szerdán például feszesebbnek, összefogottabbnak érezte a ritmusát a korábbiakhoz képest. Viola Gábor (Vászka Pepel) szerint egyenként mindannyiuknak segített a munka abban, hogy feltérképezzék a saját határaikat – ez persze egy életen át tart, viszont meghatározó volt a mostani alkalom: az elmúlt hat évben, amióta tagja a kolozsvári színház társulatának, egyetlen próbafolyamat során sem érzett ehhez fogható kohéziós erőt.Kézdi Imola (Vaszilisza Karpovna) ritka pillanatnak nevezte, hogy az út fontosabb legyen a végeredménynél, márpedig most előbbi kerekedett felül. Hozzáfűzte: 13-an száz felől közelítettek a munkához és egyúttal a mélybe, kizárólag szuperlatívuszokban lehet beszélni a folyamatról – színészvezetéstől kezdve a kávézásokig minden összehozta a csapatot. Pethő Anikó (Násztya) kitért arra, hogy a munka már az olvasópróbákon jócskán elkezdődött: a rendező sokat mesélt az orosz börtönkultúráról, és mindenkinek beindította a fantáziáját, arra kérte a színészeket, hogy a színpadon kívül is gondolkodjanak a különböző megvalósításokon. Dimény Áron (Színész) számára leginkább attól volt különleges ez a találkozás, mert olyan előadást szült, amelynek minden pillanatában szabad lehet, és közben folyamatosan pontosnak is kell lennie.
Ferencz Zsolt Szabadság (Kolozsvár)
2016. december 3.
Fülön csípésből jeles: tízéves a kolozsvári Paprika rádió
Otthon, barátok, család – általában ezeket a fogalmakat nem a munkahelyéhez köti az ember. A tízéves Paprika rádió csapattagjaival beszélgetve viszont visszatérő motívumként fogalmazódtak meg a rádiózás velejárójaként. És bár a kezdeti csapat „családjából” már csak ketten dolgoznak a rádiónál, a hangulat változatlanul családias, a műsorok frissek, lendületesek és valóban fülön csípnek. Ennek titkáról faggattuk összeállításunk alanyait, akiknek ezúton is még sok tízéves szülinapot kívánunk!
Antal Karola 6 és fél éve műsorvezető a rádiónál és a Paprikát a második otthonának tekinti.
– A kollégák összetartanak, segítik egymást, ennél többet nem is kívánhatnék. Minden jó műsor sikerélménynek számít. A hallgatók visszajelzései, a beszélgetéseinkhez való hozzászólásaik, a kedves szavak mindig megerősítik bennem az érzést: nagyon szeretem a munkám! Kicsit rosszul is esik munkának nevezni, hiszen számomra annál sokkal több. Ugyanakkor a kollégáim is inkább barátaim, akikkel mindig szívesen találkozom, és akikkel bármikor jókat tudunk beszélgetni, nevetni. A legnagyobb sikerélményem talán az, hogy ennek a közösségnek tagja lehetek, itt formálódhattam emberileg és szakmailag az elmúlt hat évben – mesélt a rádióhoz fűződő kapcsolatáról.
– Nagyon sok kedves rádiós élményem van, amiket a kollégáimnak és a hallgatóknak köszönhetek. Születésnapi köszöntések, a Kolozsvári Magyar Napok alatt kihelyezett stúdiózások, találkozások a hallgatókkal, a munkatársaimmal eltöltött mindennapok – sorolta a műsorvezető. És hogy mit kíván a tízéves rádiónak? Jó hangulatot, sok mosolyt, mert ha ezek megvannak, a többi jön magától.
Bogáti-Bokor Ákost hét éve bírja meg a rádió a fedélzetén, jóban-rosszban, örömben-bánatban.
– Dumából, poénokból soha nem szenvedtem hiányt... Ezer éve mondogatták, hogy rádiónál kéne dolgoznom... hát, ez össze is jött. Zenészként meg különösen jó, kicsit értek is hozzá, szeretni viszont nagyon tudom. Ha ehhez még a kollégákat is hozzáadjuk, máris valami ideális dolog körvonalazódik. A kapcsolat pedig mindig megújul, mert a rádiós lét csupa új kihívás. Minden reggel harcba kell indulni a rosszkedv ellen... és nem csak a másoké ellen, a sajátunkat is le kell küzdenünk, hogy délben, amikor átadjuk a mikrofont, már más emberekként távozzunk. A Paprika számomra baráti kör, de már annál is több, második család, ahol szerencsére a hölgyek vannak többségben, így érzelmeiben, gondolatiságában finomabb és még kedvesebb a környezet. De nem csak ezekért vagyok hálás ... a kihívások mellett ott van a sok érdekes ember, történet. Mindig érdekeltek a rendhagyó dolgok, szerencsére ezekből itt bőséggel kijut, így a beszélgetések során néha képtelenség leállítani – fogalmazott a műsorvezető.
– A siker ismérve a sok irigy, akik itt-ott közösségi oldalakon próbálnak erényt kovácsolni maguknak abból, hogy bennünket szidnak. Azt is sikerként élem meg, hogy vannak, akik konkurenciának érzik a Paprikát (egyébként nem véletlenül). Ma Kolozsváron bizonyos elit körökben „illik” szidni a kereskedelmi médiát, kicsit irigylik a fiatalos lendületet, és a kötetlen szabadságot, ami a Paprikából árad. A kritika is jó, innen tudjuk, hogy minden tábor bennünket hallgat, miközben a hibáinkat lesi! Ezeken jókat derülünk, mert Kolozsvár elég kicsi ahhoz, hogy minden visszajusson a fülünkbe. A Paprika élő műsort sugároz, ezért vannak bakik, de ettől van tétje igazán ennek a munkának. A legnagyobb sikerélmény mindig az, amikor egy-egy viccem „betalál”... azonnal jönnek az sms-ek, szeretem, amikor a „fárasztó” poénokra felszisszennek. Nem vagyok nagy közösségi médiás, így az arcomat szerencsére sokan nem is ismerik (mondjuk ezen a Magyar Napok nagyon sokat változtatott). Sok esetben kapok kedves mosolyokat, ha valamit kérek a boltban, vigyáznom kell, miket és hogyan mondok „civilben”, mert pont a hangom árul el – beszélt sikerélményeiről a rádiós.
– A legjobb történetek az alig ismert csodabogaraktól jönnek. A teljesség igénye nélkül pl. ott volt Jocó, aki ultramegamarathont futott Franciaországban, és aki másnap lazításként felszaladt a Mont Blanc-ra, vagy a kutyapszichológus Gerő, aki az állatok lelkébe lát, a madárleső webkamerás ornitológusunk, az ‚56-ot kutató újságíró lélekember, a pokemonokat kergető sétások, a gyermek-fociklubos edző, a tánc-harcművész leányka, a rákos gyerekekért harcoló szőke tündér, hétköznapi útinfós hőseink, akiket már név szerint ismerünk, Attila, aki meglepetésből csokitortát hozott egyik hajnalban nekünk, a gyerekek, akik évente legalább kétszer átveszik nálunk az irányítást és megtöltik sztorikkal a stúdiót. Külön személyes kedvencem Dr. Flóra-Orosz Katalin, aki sorra hozza el az úszóvilág szenior világbajnoki aranyérmeit és közben a legkedvesebb jelenség! Estig sorolhatnám, milyen jó volt pl. Laár Andrással, Vuity Tvrtkoval, Nyári Krisztiánnal beszélgetni, mindegyik külön világ, külön történet, külön csoda – mesélt címszavakban kedvenceiről a műsorvezető, aki sok-sok csodabogarat, kedves történeteket, poénokat, játékokat, még több jó hírt, szép színes őszt kíván a tizedik Paprika Rádiós szülinapra.
– Titkon azért remélem, hogy egyszer sokkal nagyobb térerejű antennát kapunk szülinapra, hogy messzebbre is eljusson a hangulatunk – árulta el.
Veres Zsolt zenei-kreatív vezető, produkciós munkatárs a kezdetektől a rádiós stáb tagja.
– Az aktuális csapatból ketten vagyunk Paprikásak az indulástól. Márkus Évi még mindig híradózik, én meg azóta is a zenei kínálatért felelek, az arculati elemeket készítem, és a kreatív feladatokat igyekszem hatékonyan kivitelezni. Célközönségünk már a kezdetektől igen széleskörű, most is minden magyar ajkú kolozsvárihoz szólunk, ezért a szerethető zenei változatosság megteremtése mellett a paprikás csomagolást sem könnyű évente újraszabni. A zenék közt elhangzó szignálokkal, hanganyagokkal erre törekszem, reményeim szerint sajátos, markánsan pozitív benyomást keltve a hallgatókban – mesélt a munkájáról a rádiós.
– Legtöbben a zenéért választják a rádiót, de a dalok közt elhangzó apró kis dolgok határozzák meg a viszonyunkat, a cél pedig az, hogy mikor jó társaság reményében bekapcsolják a rádiót, akkor időponttól függetlenül nálunk megtalálják ezt – jegyezte meg.
– Emberileg és szakmailag is hihetetlenül jó kollégákkal dolgozhatok ezen, bármennyire is közhelyes, hatalmas mázlista vagyok, hogy a Paprikánál szabad kézzel csinálhatom azt, amit imádok. Nem is kell ennél több, de ha kívánhatok, akkor jöhet még tíz hasonlóan jó év – fogalmazott a rádió zenefelelőse.
Gnandt Márkus Éva a másik régi motoros a rádiónál.
– Hogy milyen a rádióhoz fűződő kapcsolatom, az éppen pár nappal ezelőtt szintén egy újságíró kérdésére fogalmazódott meg bennem. Azt mondtam, és állítom most is, hogy olyanok vagyunk, mint egy jóban-rosszban egymás mellett kitartó házaspár. 10 éve vagyunk jelen egymás életének legjelentősebb pillanataiban, sőt a kevésbé jelentős pillanatokban is – fogalmazott.
– A rádióhoz sosem úgy jöttem be, mint egy munkahelyre, hiszen mindig barátok közt voltam, és a munkámat is imádtam, persze a szabadidőmet sem sajnáltam, ha éppen szükség volt rám. Talán ennek tudható be ez a hosszú kapcsolat – tette hozzá.
Tíz évvel ezelőtt mély vízbe dobták őket, de ahelyett, hogy belefulladtak volna, megtanultak úszni. 2006-ban a kereskedelmi rádiózás keveseknek volt ismert műfaj, ezért nekik is bele kellett tanulniuk a szakmába.
– Én hoztam egy kis híradós tapasztalatot Szatmárnémetiből, a City Rádióból, de Kolozsvár és az igények is másak voltak. A hallgatók olyannyira magukénak érezték a rádiót, hogy lépten-nyomon üzenetekkel bombáztak, egyesek lelkesítően, mások kevésbé, de utólag mindegyikért hálásak lehetünk, hiszen ezek formáltak minket és nem utolsósorban a rádiót – értékelte az elmúlt tíz évet Márkus Éva.
– Nehéz lenne bármit is kiemelni az elmúlt tíz év emlékeiből, mert szinte minden napra jutott legalább egy kiemelkedően jó sztori, de talán a legfrissebbet mesélném el. A 78 éves Albi bácsi a rádió születésnapján, november 23-án toppant be hozzánk egy szobanövénnyel, ugyanígy tett 9 évvel ezelőtt, az első születésnapunkon is. Akkor is és most is arra kért, hogy ápoljuk, gondozzuk, hogy nőjön szépen, mint a Paprika. Kevés, ennél kedvesebb történet van egy rádiós életében. Ezekért érdemes dolgozni – mesélte a rádiós, aki sok ilyen hűséges hallgatót kíván a Paprikának, akiknek mindennapjaiba vidámságot és kedvességet lophat.
Krippán Kinga műsorvezető a „legfrissebb” csapattag, de ő is ugyanilyen szeretettel mesél a munkahelyéről.
– Nagy álmom volt a rádiózás, sokáig KMDSZ-eztem, ezért rendszeresen járunk interjúkra, és nagyon megszerettem a társaságot. Kommunikáció szakon végeztem, és mindig is érdekelt a sajtós munka rádiós oldala, aztán kínálkozott a lehetőség, és nehezen ugyan, de rávettem magam, hogy megrpóbáljam – beszélt arról, hogyan lett műsorvezető.
A rádió szülinapját elsősorban játékokkal ünneplik, nemrég zárult a kincskeresés, amelynek okostelefon volt a nyereménye. Aki pedig eltalálta, hány paprikát tartalmaz az utazóbőrönd, az a hallgató ciprusi utat nyert.
– Sok szülinapi üzenetet, paprikás képet, paprikát kaptunk már ajándékba. Már nyáron elkezdtük az ünneplést a rádió arculatváltásával, és azóta is folyamatosan szervezünk valamit az évforduló aporpójám – mesélte a rádiós, amikor a szülinapi eseményekről faggattam. – Legkedvesebb emlékként a legélénkebben az él bennem, hogy a kollégák mennyire segítőkészek voltak a betanulási időszakomban. Akadt olyan, aki munkaidőn kívül is bevállalta, hogy itt marad velem, más a keverőhasználat megtanításából vette ki a részét, de olyan is volt, aki a műsoraimat hallgatta és ellátott jótanácsokkal – mesélt a segítőkész munkatársakról a rádiós.
Székely Zsuzsa a rádió igazgatótanácsának tagjaként elmondta: helyi üzletemberekként megfogalmazódott bennük, hogy Kolozsváron kereskedelmi rádiót tartsanak fenn, ami 24 órában magyar nyelven sugároz, és olyan reklámfelületet biztosít, amely célzottan a helyi hallgatóknak kínál szolgáltatásokat.
– Egy kereskedelmi rádió elsősorban üzlet a mai gazdasági világban, ha makrogazdasági szempontból nézzük. Annak idején fontosnak éreztük a rádió beindítását Kolozsvár élete, a mindennapi hallgató, a fogyasztó szempontjából – fogalmazott a tulajdonos. – Ha egyenleget kell készítenem az első tíz évről, akkor elkülöníthető egy kezdeti szakasz, amikor nagyon boldogak voltunk, mert szólt a rádió, ellenben a közösségépítés kevésbé volt jellemző, mert nem volt még kialakult kolozsvári arculat. Utána következett az átalakulás, amit nagyon pozitívan tudok jellemezni, amikor a lelkes csapat felismerte, hogy úgy kell megszerveznie önmagát és a rádió műsorait, hogy ezek a kulturális, közéleti, sport, gazdasági, kereskedelmi híranyagok Kolozsvárhoz kötődjenek – beszélt fejlődésről.
– Az elmúlt 5-6 évben megtörtént az, amit mindannyian, akik ezt a rádiót megalapítottuk és működtetjük, szerettünk volna: hogy a Paprika kolozsvári legyen és a kolozsváriaknak szóljon – tette hozzá. – Nagyon büszke vagyok a csapatra és azt kívánom, hogy a rádió még sokáig szóljon a kolozsváriak otthonában – köszöntötte a tízéves Paprikát.
Dézsi Ildkó Szabadság (Kolozsvár),
Otthon, barátok, család – általában ezeket a fogalmakat nem a munkahelyéhez köti az ember. A tízéves Paprika rádió csapattagjaival beszélgetve viszont visszatérő motívumként fogalmazódtak meg a rádiózás velejárójaként. És bár a kezdeti csapat „családjából” már csak ketten dolgoznak a rádiónál, a hangulat változatlanul családias, a műsorok frissek, lendületesek és valóban fülön csípnek. Ennek titkáról faggattuk összeállításunk alanyait, akiknek ezúton is még sok tízéves szülinapot kívánunk!
Antal Karola 6 és fél éve műsorvezető a rádiónál és a Paprikát a második otthonának tekinti.
– A kollégák összetartanak, segítik egymást, ennél többet nem is kívánhatnék. Minden jó műsor sikerélménynek számít. A hallgatók visszajelzései, a beszélgetéseinkhez való hozzászólásaik, a kedves szavak mindig megerősítik bennem az érzést: nagyon szeretem a munkám! Kicsit rosszul is esik munkának nevezni, hiszen számomra annál sokkal több. Ugyanakkor a kollégáim is inkább barátaim, akikkel mindig szívesen találkozom, és akikkel bármikor jókat tudunk beszélgetni, nevetni. A legnagyobb sikerélményem talán az, hogy ennek a közösségnek tagja lehetek, itt formálódhattam emberileg és szakmailag az elmúlt hat évben – mesélt a rádióhoz fűződő kapcsolatáról.
– Nagyon sok kedves rádiós élményem van, amiket a kollégáimnak és a hallgatóknak köszönhetek. Születésnapi köszöntések, a Kolozsvári Magyar Napok alatt kihelyezett stúdiózások, találkozások a hallgatókkal, a munkatársaimmal eltöltött mindennapok – sorolta a műsorvezető. És hogy mit kíván a tízéves rádiónak? Jó hangulatot, sok mosolyt, mert ha ezek megvannak, a többi jön magától.
Bogáti-Bokor Ákost hét éve bírja meg a rádió a fedélzetén, jóban-rosszban, örömben-bánatban.
– Dumából, poénokból soha nem szenvedtem hiányt... Ezer éve mondogatták, hogy rádiónál kéne dolgoznom... hát, ez össze is jött. Zenészként meg különösen jó, kicsit értek is hozzá, szeretni viszont nagyon tudom. Ha ehhez még a kollégákat is hozzáadjuk, máris valami ideális dolog körvonalazódik. A kapcsolat pedig mindig megújul, mert a rádiós lét csupa új kihívás. Minden reggel harcba kell indulni a rosszkedv ellen... és nem csak a másoké ellen, a sajátunkat is le kell küzdenünk, hogy délben, amikor átadjuk a mikrofont, már más emberekként távozzunk. A Paprika számomra baráti kör, de már annál is több, második család, ahol szerencsére a hölgyek vannak többségben, így érzelmeiben, gondolatiságában finomabb és még kedvesebb a környezet. De nem csak ezekért vagyok hálás ... a kihívások mellett ott van a sok érdekes ember, történet. Mindig érdekeltek a rendhagyó dolgok, szerencsére ezekből itt bőséggel kijut, így a beszélgetések során néha képtelenség leállítani – fogalmazott a műsorvezető.
– A siker ismérve a sok irigy, akik itt-ott közösségi oldalakon próbálnak erényt kovácsolni maguknak abból, hogy bennünket szidnak. Azt is sikerként élem meg, hogy vannak, akik konkurenciának érzik a Paprikát (egyébként nem véletlenül). Ma Kolozsváron bizonyos elit körökben „illik” szidni a kereskedelmi médiát, kicsit irigylik a fiatalos lendületet, és a kötetlen szabadságot, ami a Paprikából árad. A kritika is jó, innen tudjuk, hogy minden tábor bennünket hallgat, miközben a hibáinkat lesi! Ezeken jókat derülünk, mert Kolozsvár elég kicsi ahhoz, hogy minden visszajusson a fülünkbe. A Paprika élő műsort sugároz, ezért vannak bakik, de ettől van tétje igazán ennek a munkának. A legnagyobb sikerélmény mindig az, amikor egy-egy viccem „betalál”... azonnal jönnek az sms-ek, szeretem, amikor a „fárasztó” poénokra felszisszennek. Nem vagyok nagy közösségi médiás, így az arcomat szerencsére sokan nem is ismerik (mondjuk ezen a Magyar Napok nagyon sokat változtatott). Sok esetben kapok kedves mosolyokat, ha valamit kérek a boltban, vigyáznom kell, miket és hogyan mondok „civilben”, mert pont a hangom árul el – beszélt sikerélményeiről a rádiós.
– A legjobb történetek az alig ismert csodabogaraktól jönnek. A teljesség igénye nélkül pl. ott volt Jocó, aki ultramegamarathont futott Franciaországban, és aki másnap lazításként felszaladt a Mont Blanc-ra, vagy a kutyapszichológus Gerő, aki az állatok lelkébe lát, a madárleső webkamerás ornitológusunk, az ‚56-ot kutató újságíró lélekember, a pokemonokat kergető sétások, a gyermek-fociklubos edző, a tánc-harcművész leányka, a rákos gyerekekért harcoló szőke tündér, hétköznapi útinfós hőseink, akiket már név szerint ismerünk, Attila, aki meglepetésből csokitortát hozott egyik hajnalban nekünk, a gyerekek, akik évente legalább kétszer átveszik nálunk az irányítást és megtöltik sztorikkal a stúdiót. Külön személyes kedvencem Dr. Flóra-Orosz Katalin, aki sorra hozza el az úszóvilág szenior világbajnoki aranyérmeit és közben a legkedvesebb jelenség! Estig sorolhatnám, milyen jó volt pl. Laár Andrással, Vuity Tvrtkoval, Nyári Krisztiánnal beszélgetni, mindegyik külön világ, külön történet, külön csoda – mesélt címszavakban kedvenceiről a műsorvezető, aki sok-sok csodabogarat, kedves történeteket, poénokat, játékokat, még több jó hírt, szép színes őszt kíván a tizedik Paprika Rádiós szülinapra.
– Titkon azért remélem, hogy egyszer sokkal nagyobb térerejű antennát kapunk szülinapra, hogy messzebbre is eljusson a hangulatunk – árulta el.
Veres Zsolt zenei-kreatív vezető, produkciós munkatárs a kezdetektől a rádiós stáb tagja.
– Az aktuális csapatból ketten vagyunk Paprikásak az indulástól. Márkus Évi még mindig híradózik, én meg azóta is a zenei kínálatért felelek, az arculati elemeket készítem, és a kreatív feladatokat igyekszem hatékonyan kivitelezni. Célközönségünk már a kezdetektől igen széleskörű, most is minden magyar ajkú kolozsvárihoz szólunk, ezért a szerethető zenei változatosság megteremtése mellett a paprikás csomagolást sem könnyű évente újraszabni. A zenék közt elhangzó szignálokkal, hanganyagokkal erre törekszem, reményeim szerint sajátos, markánsan pozitív benyomást keltve a hallgatókban – mesélt a munkájáról a rádiós.
– Legtöbben a zenéért választják a rádiót, de a dalok közt elhangzó apró kis dolgok határozzák meg a viszonyunkat, a cél pedig az, hogy mikor jó társaság reményében bekapcsolják a rádiót, akkor időponttól függetlenül nálunk megtalálják ezt – jegyezte meg.
– Emberileg és szakmailag is hihetetlenül jó kollégákkal dolgozhatok ezen, bármennyire is közhelyes, hatalmas mázlista vagyok, hogy a Paprikánál szabad kézzel csinálhatom azt, amit imádok. Nem is kell ennél több, de ha kívánhatok, akkor jöhet még tíz hasonlóan jó év – fogalmazott a rádió zenefelelőse.
Gnandt Márkus Éva a másik régi motoros a rádiónál.
– Hogy milyen a rádióhoz fűződő kapcsolatom, az éppen pár nappal ezelőtt szintén egy újságíró kérdésére fogalmazódott meg bennem. Azt mondtam, és állítom most is, hogy olyanok vagyunk, mint egy jóban-rosszban egymás mellett kitartó házaspár. 10 éve vagyunk jelen egymás életének legjelentősebb pillanataiban, sőt a kevésbé jelentős pillanatokban is – fogalmazott.
– A rádióhoz sosem úgy jöttem be, mint egy munkahelyre, hiszen mindig barátok közt voltam, és a munkámat is imádtam, persze a szabadidőmet sem sajnáltam, ha éppen szükség volt rám. Talán ennek tudható be ez a hosszú kapcsolat – tette hozzá.
Tíz évvel ezelőtt mély vízbe dobták őket, de ahelyett, hogy belefulladtak volna, megtanultak úszni. 2006-ban a kereskedelmi rádiózás keveseknek volt ismert műfaj, ezért nekik is bele kellett tanulniuk a szakmába.
– Én hoztam egy kis híradós tapasztalatot Szatmárnémetiből, a City Rádióból, de Kolozsvár és az igények is másak voltak. A hallgatók olyannyira magukénak érezték a rádiót, hogy lépten-nyomon üzenetekkel bombáztak, egyesek lelkesítően, mások kevésbé, de utólag mindegyikért hálásak lehetünk, hiszen ezek formáltak minket és nem utolsósorban a rádiót – értékelte az elmúlt tíz évet Márkus Éva.
– Nehéz lenne bármit is kiemelni az elmúlt tíz év emlékeiből, mert szinte minden napra jutott legalább egy kiemelkedően jó sztori, de talán a legfrissebbet mesélném el. A 78 éves Albi bácsi a rádió születésnapján, november 23-án toppant be hozzánk egy szobanövénnyel, ugyanígy tett 9 évvel ezelőtt, az első születésnapunkon is. Akkor is és most is arra kért, hogy ápoljuk, gondozzuk, hogy nőjön szépen, mint a Paprika. Kevés, ennél kedvesebb történet van egy rádiós életében. Ezekért érdemes dolgozni – mesélte a rádiós, aki sok ilyen hűséges hallgatót kíván a Paprikának, akiknek mindennapjaiba vidámságot és kedvességet lophat.
Krippán Kinga műsorvezető a „legfrissebb” csapattag, de ő is ugyanilyen szeretettel mesél a munkahelyéről.
– Nagy álmom volt a rádiózás, sokáig KMDSZ-eztem, ezért rendszeresen járunk interjúkra, és nagyon megszerettem a társaságot. Kommunikáció szakon végeztem, és mindig is érdekelt a sajtós munka rádiós oldala, aztán kínálkozott a lehetőség, és nehezen ugyan, de rávettem magam, hogy megrpóbáljam – beszélt arról, hogyan lett műsorvezető.
A rádió szülinapját elsősorban játékokkal ünneplik, nemrég zárult a kincskeresés, amelynek okostelefon volt a nyereménye. Aki pedig eltalálta, hány paprikát tartalmaz az utazóbőrönd, az a hallgató ciprusi utat nyert.
– Sok szülinapi üzenetet, paprikás képet, paprikát kaptunk már ajándékba. Már nyáron elkezdtük az ünneplést a rádió arculatváltásával, és azóta is folyamatosan szervezünk valamit az évforduló aporpójám – mesélte a rádiós, amikor a szülinapi eseményekről faggattam. – Legkedvesebb emlékként a legélénkebben az él bennem, hogy a kollégák mennyire segítőkészek voltak a betanulási időszakomban. Akadt olyan, aki munkaidőn kívül is bevállalta, hogy itt marad velem, más a keverőhasználat megtanításából vette ki a részét, de olyan is volt, aki a műsoraimat hallgatta és ellátott jótanácsokkal – mesélt a segítőkész munkatársakról a rádiós.
Székely Zsuzsa a rádió igazgatótanácsának tagjaként elmondta: helyi üzletemberekként megfogalmazódott bennük, hogy Kolozsváron kereskedelmi rádiót tartsanak fenn, ami 24 órában magyar nyelven sugároz, és olyan reklámfelületet biztosít, amely célzottan a helyi hallgatóknak kínál szolgáltatásokat.
– Egy kereskedelmi rádió elsősorban üzlet a mai gazdasági világban, ha makrogazdasági szempontból nézzük. Annak idején fontosnak éreztük a rádió beindítását Kolozsvár élete, a mindennapi hallgató, a fogyasztó szempontjából – fogalmazott a tulajdonos. – Ha egyenleget kell készítenem az első tíz évről, akkor elkülöníthető egy kezdeti szakasz, amikor nagyon boldogak voltunk, mert szólt a rádió, ellenben a közösségépítés kevésbé volt jellemző, mert nem volt még kialakult kolozsvári arculat. Utána következett az átalakulás, amit nagyon pozitívan tudok jellemezni, amikor a lelkes csapat felismerte, hogy úgy kell megszerveznie önmagát és a rádió műsorait, hogy ezek a kulturális, közéleti, sport, gazdasági, kereskedelmi híranyagok Kolozsvárhoz kötődjenek – beszélt fejlődésről.
– Az elmúlt 5-6 évben megtörtént az, amit mindannyian, akik ezt a rádiót megalapítottuk és működtetjük, szerettünk volna: hogy a Paprika kolozsvári legyen és a kolozsváriaknak szóljon – tette hozzá. – Nagyon büszke vagyok a csapatra és azt kívánom, hogy a rádió még sokáig szóljon a kolozsváriak otthonában – köszöntötte a tízéves Paprikát.
Dézsi Ildkó Szabadság (Kolozsvár),
2016. december 3.
Székelyföldön társadalmi mozgalommá kívánják tenni az értékek őrzését
Lentről felfele építkező rendszerként hozták létre a Székelyföldi Értéktár Bizottságot, amely által Kovászna, Hargita és Maros megyei szakemberek döntenek a közösség által javasolt értékek felvételéről a székelyföldi értéktárba. A Székelyföldi Értéktár Bizottság elnökével, Szőts Zsuzsával beszélgettünk az értéktár mozgalomról.
A bizottság felhívására nemrégiben 23 javaslat érkezett, amiből első körben nyolcat választottak be a székelyföldi értéktárba. Ezek a székelyderzsi erődtemplom, acsíkszeredai Mikó-vár, a csíksomlyói pünkösdi búcsú, a marosvásárhelyi Kultúrpalota, a mikházi ferences templom és kolostor, Kézdivásárhely történelmi központja, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a kürtöskalács.
Mit jelent az érték az értéktár bizottság megfogalmazásában?
Sokaknak elsőként az anyagiak, így a ház, az autó jut eszébe, aztán következik a sorban a család, az egészség, és mindaz, amit fontosnak tartanak az életükben. Léteznek azonban olyan értékek, amelyek meglétét annyira természetesnek vesszük, hogy már nem is tekintjük értéknek, legyenek ezek épületek, hagyományok, szokások, gasztronómiai termékek. Gondoljanak bele, mit jelentene, ha egyszerre eltűnnének olyan házak, hidak, kapuk, amelyekre jól esik ránézni, eltűnnének a táncok, többé nem kóstolhatnánk olyan ételeket, mint például a kapros juhtúrós palacsinta. Azért van szükség az értéktárra, hogy mindezeket megőrizzük, mert míg saját értékeinket foggal-körömmel őrizzük, addig hajlamosak vagyunk egyéb kincseinkről megfeledkezni – ezeket az értékeket nem örökbe kapjuk, csak megőrzésre.
Honnan jött az ötlet a székelyföldi értéktár megalakítására?
A Székelyföldi Értéktár Bizottság egy lassan öt éves értékgyűjtő, feltáró mozgalom része, mely azt követően indult el, hogy a Magyar Országgyűlés 2012-ben elfogadta a magyar nemzeti értékekről és hungarikumokról szóló törvényt. Ez alapján indult el a magyar nemzeti értékek gyűjtését, dokumentálását, átörökítését célul kitűző hungarikum-mozgalom. Tavaly módosították ezt a törvényt annak érdekében, hogy a külhoni magyar értékeket is beemelhessék a hungarikumok sorába. Ezt követően Erdélyben a Kriza János Néprajzi Társaság és az Élő Erdély Egyesület közreműködésével kezdődött el az erdélyi értékgyűjtő mozgalom kiépítése, és kolozsvári székhellyel létrejött az Erdélyi Értéktár Bizottság.
Hogyan épül föl az értéktár rendszer?
Ez egy alulról építkező rendszer, amelynek lényege, hogy településenként az emberek döntik el, hogy mit tartanak értéknek, majd továbbadják az információt a tájegységi bizottságoknak és így fölfele, de nem kötelező betartani ezeket a lépcsőket. A Székelyföldi Értéktár Bizottságot a három megye, Kovászna, Hargita és Maros önkormányzata hozta életre, ezáltal is biztosítják az intézményi hátteret, míg a bizottság szakmai titkárságát a Kovászna Megyei Művelődési Központ látja el.
Az a cél, hogy létrejöjjenek a települési és tájegységi értéktár bizottságok is, ilyen Kovászna megyében Kisbaconnak van, amely már túl van egy sikeres pályázaton, ami az értékei megőrzésére irányult. Ugyanakkor megalakult már a Kovászna megyei értéktár is, amely internetes oldalon gyűjti össze és népszerűsíti a háromszéki értékeket. A Magyarországi Földművelésügyi Minisztérium kétévente hirdet pályázatot, amelyen a külhoni magyarok is részt vehetnek.
Mit jelent a nemzeti értékpiramis?
A rendszer első lépcsőfokán a települési értéktárak helyezkednek el, hiszen a helyi értékeket a helyiek ismerik a legjobban. A helyi értéktár bizottság által települési értéknek minősített érték bekerül a települési értéktárba, és ezáltal a magyar nemzeti értékek rendszerébe is.
Több szomszédos település, illetve földrajzi, történelmi vagy néprajzi szempontok alapján egységet alkotó települések tájegységi értéktárat hozhatnak létre, és a területükön fellelhető értékek közül a települési jelentőséget meghaladó értékeket tájegységi értékké nyilváníthatják.
A második lépcsőfokot Magyarországon a megyei értéktárak, a külhoni magyarság esetében az ezzel egyenértékű erdélyi értéktár és a székelyföldi értéktár jelenti.
Harmadik lépcsőfokként a Hungarikum Bizottság dönthet valaminek kiemelkedő nemzeti értékké nyilvánításáról, ami bekerülhet a magyarság csúcsteljesítményének számító Hungarikumok Gyűjteményébe.
Mi és hogyan kerülhet be az értéktárba?
A hungarikumtörvény nem akar túlszabályozni, csak megteremti az értékgyűjtés kereteit és meghatározza a mozgalom szellemiségét, hangsúlyozva, hogy a magyar nemzeti értékek ügye olyan ügy, amely minden magyar embert érint, függetlenül attól, hogy a világ melyik részén él, hogy értékeink egyetemesek, velük kapcsolatban nem az a meghatározó, hogy éppen a határ melyik oldaláról származnak, hogy oda kell figyelni a ránk jellemző értékekre.
Meghatározás szerint nemzeti értéknek számít minden, a magyar alkotótevékenységhez, termelési kultúrához, tudáshoz, hagyományokhoz, tájhoz és élővilághoz kapcsolódó, szellemi és anyagi, természeti, közösségi érték, vagy termék. Egy egyszerű űrlap kitöltésével bárki kezdeményezheti egy érték felvételét a települési és tájegységi értéktárba. Ezt az adatlapot le lehet tölteni, kitöltése nem bonyolult, tartalmazza a javaslattevő adatait és az általa javasolt értékek megnevezését és besorolását.
Nyolc értékkategóriát határoztak meg: agrár- és élelmiszergazdaság-, egészség és életmód-, épített környezet-, ipari és műszaki megoldások-, kulturális örökség-, sport-, természeti környezet és turizmus. Vannak népszerűbb kategóriák, így az épített környezet és kulturális örökség kategóriákba rengeteg jelölés érkezett a megyei vagy székelyföldi értéktár bizottságokhoz. Ennek az a magyarázata, hogy ezek kézzelfoghatóbbak. Az épített örökség kategóriában több épület is szerepel az országosan elfogadott műemlék listán. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy nem csak az érték, ami több száz éves, hanem az is, aminek csak tíz éves múltja van, de a közösség úgy érzi az számára érték, ezért be kell nevezni.
Levédik a védjegy-hivatalnál ezeket az értékeket?
Nem. Csak a kiemelt nemzeti értékek, és a hungarikummá váló értékek esetében beszélhetünk levédésről. Az erdélyi és a székelyföldi értékek esetében most zajlanak a tárgyalások.
Nem ütközik a hazai jogszabályokba az értéktár mozgalom?
A megyei értéktár esetében a működési szabályzatunkat igazítottuk a román törvénykezéshez, mert ha megyei értéktárról beszélünk, akkor a megye területén élő, a nem magyar ajkú lakosság értékei is a megyei értékek részét képezik, például a Kovászna megyei értékeknél a vajnafalvi román közösség felterjesztette az Illés-napi juhászlakodalmat, melyet a bizottság el is fogadott.
Létezik-e román(iai) értéktár?
Nem tudok róla, de nem tartom kizártnak, hogy hamarosan itt is elindul egy hasonló rendszer!
Kovács Zsolt maszol.ro
Lentről felfele építkező rendszerként hozták létre a Székelyföldi Értéktár Bizottságot, amely által Kovászna, Hargita és Maros megyei szakemberek döntenek a közösség által javasolt értékek felvételéről a székelyföldi értéktárba. A Székelyföldi Értéktár Bizottság elnökével, Szőts Zsuzsával beszélgettünk az értéktár mozgalomról.
A bizottság felhívására nemrégiben 23 javaslat érkezett, amiből első körben nyolcat választottak be a székelyföldi értéktárba. Ezek a székelyderzsi erődtemplom, acsíkszeredai Mikó-vár, a csíksomlyói pünkösdi búcsú, a marosvásárhelyi Kultúrpalota, a mikházi ferences templom és kolostor, Kézdivásárhely történelmi központja, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a kürtöskalács.
Mit jelent az érték az értéktár bizottság megfogalmazásában?
Sokaknak elsőként az anyagiak, így a ház, az autó jut eszébe, aztán következik a sorban a család, az egészség, és mindaz, amit fontosnak tartanak az életükben. Léteznek azonban olyan értékek, amelyek meglétét annyira természetesnek vesszük, hogy már nem is tekintjük értéknek, legyenek ezek épületek, hagyományok, szokások, gasztronómiai termékek. Gondoljanak bele, mit jelentene, ha egyszerre eltűnnének olyan házak, hidak, kapuk, amelyekre jól esik ránézni, eltűnnének a táncok, többé nem kóstolhatnánk olyan ételeket, mint például a kapros juhtúrós palacsinta. Azért van szükség az értéktárra, hogy mindezeket megőrizzük, mert míg saját értékeinket foggal-körömmel őrizzük, addig hajlamosak vagyunk egyéb kincseinkről megfeledkezni – ezeket az értékeket nem örökbe kapjuk, csak megőrzésre.
Honnan jött az ötlet a székelyföldi értéktár megalakítására?
A Székelyföldi Értéktár Bizottság egy lassan öt éves értékgyűjtő, feltáró mozgalom része, mely azt követően indult el, hogy a Magyar Országgyűlés 2012-ben elfogadta a magyar nemzeti értékekről és hungarikumokról szóló törvényt. Ez alapján indult el a magyar nemzeti értékek gyűjtését, dokumentálását, átörökítését célul kitűző hungarikum-mozgalom. Tavaly módosították ezt a törvényt annak érdekében, hogy a külhoni magyar értékeket is beemelhessék a hungarikumok sorába. Ezt követően Erdélyben a Kriza János Néprajzi Társaság és az Élő Erdély Egyesület közreműködésével kezdődött el az erdélyi értékgyűjtő mozgalom kiépítése, és kolozsvári székhellyel létrejött az Erdélyi Értéktár Bizottság.
Hogyan épül föl az értéktár rendszer?
Ez egy alulról építkező rendszer, amelynek lényege, hogy településenként az emberek döntik el, hogy mit tartanak értéknek, majd továbbadják az információt a tájegységi bizottságoknak és így fölfele, de nem kötelező betartani ezeket a lépcsőket. A Székelyföldi Értéktár Bizottságot a három megye, Kovászna, Hargita és Maros önkormányzata hozta életre, ezáltal is biztosítják az intézményi hátteret, míg a bizottság szakmai titkárságát a Kovászna Megyei Művelődési Központ látja el.
Az a cél, hogy létrejöjjenek a települési és tájegységi értéktár bizottságok is, ilyen Kovászna megyében Kisbaconnak van, amely már túl van egy sikeres pályázaton, ami az értékei megőrzésére irányult. Ugyanakkor megalakult már a Kovászna megyei értéktár is, amely internetes oldalon gyűjti össze és népszerűsíti a háromszéki értékeket. A Magyarországi Földművelésügyi Minisztérium kétévente hirdet pályázatot, amelyen a külhoni magyarok is részt vehetnek.
Mit jelent a nemzeti értékpiramis?
A rendszer első lépcsőfokán a települési értéktárak helyezkednek el, hiszen a helyi értékeket a helyiek ismerik a legjobban. A helyi értéktár bizottság által települési értéknek minősített érték bekerül a települési értéktárba, és ezáltal a magyar nemzeti értékek rendszerébe is.
Több szomszédos település, illetve földrajzi, történelmi vagy néprajzi szempontok alapján egységet alkotó települések tájegységi értéktárat hozhatnak létre, és a területükön fellelhető értékek közül a települési jelentőséget meghaladó értékeket tájegységi értékké nyilváníthatják.
A második lépcsőfokot Magyarországon a megyei értéktárak, a külhoni magyarság esetében az ezzel egyenértékű erdélyi értéktár és a székelyföldi értéktár jelenti.
Harmadik lépcsőfokként a Hungarikum Bizottság dönthet valaminek kiemelkedő nemzeti értékké nyilvánításáról, ami bekerülhet a magyarság csúcsteljesítményének számító Hungarikumok Gyűjteményébe.
Mi és hogyan kerülhet be az értéktárba?
A hungarikumtörvény nem akar túlszabályozni, csak megteremti az értékgyűjtés kereteit és meghatározza a mozgalom szellemiségét, hangsúlyozva, hogy a magyar nemzeti értékek ügye olyan ügy, amely minden magyar embert érint, függetlenül attól, hogy a világ melyik részén él, hogy értékeink egyetemesek, velük kapcsolatban nem az a meghatározó, hogy éppen a határ melyik oldaláról származnak, hogy oda kell figyelni a ránk jellemző értékekre.
Meghatározás szerint nemzeti értéknek számít minden, a magyar alkotótevékenységhez, termelési kultúrához, tudáshoz, hagyományokhoz, tájhoz és élővilághoz kapcsolódó, szellemi és anyagi, természeti, közösségi érték, vagy termék. Egy egyszerű űrlap kitöltésével bárki kezdeményezheti egy érték felvételét a települési és tájegységi értéktárba. Ezt az adatlapot le lehet tölteni, kitöltése nem bonyolult, tartalmazza a javaslattevő adatait és az általa javasolt értékek megnevezését és besorolását.
Nyolc értékkategóriát határoztak meg: agrár- és élelmiszergazdaság-, egészség és életmód-, épített környezet-, ipari és műszaki megoldások-, kulturális örökség-, sport-, természeti környezet és turizmus. Vannak népszerűbb kategóriák, így az épített környezet és kulturális örökség kategóriákba rengeteg jelölés érkezett a megyei vagy székelyföldi értéktár bizottságokhoz. Ennek az a magyarázata, hogy ezek kézzelfoghatóbbak. Az épített örökség kategóriában több épület is szerepel az országosan elfogadott műemlék listán. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy nem csak az érték, ami több száz éves, hanem az is, aminek csak tíz éves múltja van, de a közösség úgy érzi az számára érték, ezért be kell nevezni.
Levédik a védjegy-hivatalnál ezeket az értékeket?
Nem. Csak a kiemelt nemzeti értékek, és a hungarikummá váló értékek esetében beszélhetünk levédésről. Az erdélyi és a székelyföldi értékek esetében most zajlanak a tárgyalások.
Nem ütközik a hazai jogszabályokba az értéktár mozgalom?
A megyei értéktár esetében a működési szabályzatunkat igazítottuk a román törvénykezéshez, mert ha megyei értéktárról beszélünk, akkor a megye területén élő, a nem magyar ajkú lakosság értékei is a megyei értékek részét képezik, például a Kovászna megyei értékeknél a vajnafalvi román közösség felterjesztette az Illés-napi juhászlakodalmat, melyet a bizottság el is fogadott.
Létezik-e román(iai) értéktár?
Nem tudok róla, de nem tartom kizártnak, hogy hamarosan itt is elindul egy hasonló rendszer!
Kovács Zsolt maszol.ro
2016. december 3.
Segítség lépésről lépésre: interjú Semjén Zsolttal
Egészen biztos, hogy a Kárpát-medencében, de nem Magyarországon élő magyar közösségek helyzetéről, a nekik nyújtható és nyújtandó segítség mértékéről és állapotáról más képe van egy magas posztot betöltő kormányzati tisztviselőnek, mint az érintetteknek. A MÁÉRT idei plenáris ülését követően Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettest kérdeztük.
Ön szerint milyen helyzetben van ma a felvidéki Magyar Közösség Pártja?
A Magyar Közösség Pártja stabilizálta a helyét, ami egy rendkívül komoly teljesítmény. Nagyon erős és elkötelezett szavazóbázisa van, ami magas szlovákiai szavazói részvétel esetén viszont nem elég a pozsonyi parlamentbe szükséges 5 %-hoz, hanem annál ugyan nem sokkal, de alacsonyabb. Szerény szlovákiai választói aktivitás esetén viszont elég! Ugyanakkor akár bent vannak a pozsonyi parlamentben, akár nem, vitathatatlan, hogy a magyarlakta országrészekben regionális pártként ők a meghatározó erő. A Magyar Kormány számára nem elengedhetetlenül szükséges, hogy partnere parlamenti párt legyen az adott országban. Természetesen mi örülünk annak, ha ez mégis így van, és többnyire minden támogatást meg is adunk ehhez, de azt is nagyon nagy értéknek tekintjük, ha a magyar közösség egy stabil, regionális párttal rendelkezik. És az MKP ilyen!
A szavazóbázisa biztos, megújuló, és erős pártstruktúrával is rendelkezik. Ráadásul, miután a felvidéki magyarok a szlovák-magyar határ mentén élnek, ezért az ottani települések szoros együttműködést alakítottak ki a szomszédos magyarországi megyékkel. Ennek is szerepe van abban, hogy az MKP hosszú távon kiszámítható, komoly erő, amiből az is következik, hogy akár a következőkben is átlendülhet a parlamentbe jutáshoz szükséges küszöbön, és akkor immár parlamenti párt lehet!
Mi a véleménye a vegyes pártot illetőleg?
A Most-Híd kérdését sem kívánom megkerülni, hiszen ők is Szlovákia politikai életének a formálói. Szerencsétlen és tragikus, hogy a magyarság abba a helyzetbe került, hogy egy tisztán etnikai és egy vegyes párt közül kellett választania! Ráadásul sokan arra a következtetésre jutottak, ha a helyzet ilyen, akkor inkább egyáltalán nem vesznek részt a választásokon, vagyis a magyar szavazóbázis széthullott!
Ha a Felvidéken többen lennénk, akkor megkerülhetetlenek lennénk. Akkor Szlovákiában nem lenne ilyen nyelvtörvény, és az állampolgársági törvény is más lenne, a V4-ek együttműködése pedig gyorsabb, és sikeresebb lenne, hiszen olajozottabban működne. A fő problémánk a Híddal a Kárpát-medencében főként az, hogy megalapozza a félelmünket. Ugyanis ha létrejön egy vegyes párt, utána könnyen bekövetkezhet, hogy ebben a vegyes szlovák pártban előbb lesz egy magyar tagozat, majd a magyar tagozat esetleges felbomlása esetén néhány magyar képviselő marad.
Ezért a MÁÉRT a statútumában ki is mondta, hogy a MÁÉRT tagszervezeteinek kizárólag az etnikai magyar pártokat tekinti. De abban például mi nem foglalunk állást, ha az MKP a Híddal tárgyal. Ha az ottani legitim magyar civil szervezetek: a Csemadoktól, a pedagógusok szövetségén át a Via Nováig ezt fontosnak látják, és ebben megegyezésre is tudnak jutni, nem fogjuk őket ebben akadályozni.
Mi a helyzet ugyanebben a kérdésben Erdélyben? Ott december 11-én parlamenti választások lesznek.
Erdélyi vonatkozásban tisztában kell lenni azzal, és itt a személyes pártszimpátiáknak nem szabad szerepet játszaniuk, hogy ha az RMDSZ megroppan és – ne adj Isten! – nem, vagy csak nagyon megroggyant állapotában jut be a bukaresti parlamentbe, mondjuk 5% alatti eredménnyel, akkor ennek nem az lesz a következménye, hogy egy másik magyar párt jut oda be, hanem nem lesz ott a magyarok közül senki. Veszélyes, hogy a magyar értelmiség ideológiailag a román pártstruktúrába kezd el integrálódni, hogy a székelyföldi polgármesterek esetleg elkezdenek kliensrendszeri alapon helyezkedni, hogy valamiképpen mégiscsak juthassanak forrásokhoz, mert ez az erdélyi magyar érdekképviselet végét jelentené!
Ezért van minden összefogásra és szavazatra szükség, és ezért kulcsfontosságú, hogy december 11-én legyen meg az 5 százalék, már csak azért is, mert Romániában az úgynevezett regionalizáció réme is fenyeget bennünket, melynek során Maros, Hargita és Kovászna megye tömbmagyarságát különböző régiókba sorolnák be. Ha a három megyével ezt megteszik, és egyiküket Brassóhoz, másikukat a kolozsvári régióhoz csatolják, ahol e jelentős iparterületek óriási román többséggel rendelkeznek, akkor ott a magyarság nyomasztó kisebbségbe szorul, ami a magyar érdekérvényesítés megroppanását jelentené. Mindezt csak úgy tudjuk megakadályozni, hogy az RMDSZ kellő súllyal jelen van a bukaresti parlamentben.
A MÁÉRT és a Magyar Kormány is felszólította a román állampolgársággal is rendelkező magyarokat, hogy vegyenek részt a választásokon. Ez végül is nem személyes szimpátia kérdése, mert Kövér László házelnök úrról például tudható, hogy volt konfliktusa az RMDSZ-szel. De az adott helyzetben a kérdés nem az, hogy valaki nekem szimpatikus-e, vagy volt-e vele vitám, hanem létfontosságú, hogy a magyar párt, a Magyar Összefogás bent legyen a bukaresti parlamentben!
Az utóbbi hónapokban a Vajdaság, majd utána Kárpátalja kapott jelentős gazdasági támogatást. A felvidéki politikusok között van, aki sérelmezi, hogy különösen a Felvidék keleti része: az Ipolyságtól a Királyhelmecig húzódó területsáv mostohagyermeke a szlovák államnak. Úgy látják, hogy a helyzet itt rosszabb, mint bárhol másutt. Erre persze a magyar politikusok mondhatják, hogy az aggteleki térség, vagy Borsod-Abaúj-Zemplén megye Szlovákia határával érintkező járásai szintén Magyarország mostohagyermekeinek számítanak. Voltak-e, vannak-e az említett régió felemelésével kapcsolatos elképzeléseik, vagy a helyzet az, hogy bár voltak ilyenek, de egyszerűen nem jut rá anyagi erő?
Most jutottunk el először oda, hogy Magyarországon stabil állapotok vannak. A bővülő gazdaság gyümölcsét mindenki élvezheti: fizetés- és nyugdíjemelésről is szó van. Nagy összegű gazdasági támogatást tudunk ezért nyújtani – elsősorban a Vajdaságnak, majd Kárpátaljának is. Miért pont nekik? Azért, mert ők vannak az unión kívül. Vagyis uniós pénzekhez ők ilyen formában nem tudnak hozzájutni. Gazdasági értelemben Szlovákia nem szegényebb, mint Magyarország, Románia pedig szintén az Európai Unió része. Tehát nekünk az első segítséget oda kellett juttatni, ahol az ínség a legnagyobb és egy nem uniós ország nyilvánvalóan nehezebb helyzetben van, például azért is, mert nincs módja uniós pályázatokhoz hozzájutni. Ráadásul Kárpátalján kvázi háborús helyzet van…
Aminek következtében bármikor menekülésbe kezdhetnek az emberek…
Behívhatják őket katonának, vagyis a katonai behívó, de a nyomor és a kilátástalanság elől is útra kelhetnek. Kétségtelen, hogy a Felvidék keleti részén nehéz a helyzet. Persze az is igaz, hogy Miskolc és Kassa között a helyzet szintén hasonló, sőt, ettől keletre a magyar oldalon sem Kánaán például Borsod északi része. De azért mégsem hasonlítható össze azokkal az állapotokkal, amelyekkel Kárpátalján találkozik az ember.
Mindemellett nem teszünk le arról, hogy lépésről lépésre a Délvidék és Kárpátalja mellett az erdélyi és felvidéki vállalkozóknak is nyújtsunk segítséget.
Gecse Géza Felvidék.ma
Egészen biztos, hogy a Kárpát-medencében, de nem Magyarországon élő magyar közösségek helyzetéről, a nekik nyújtható és nyújtandó segítség mértékéről és állapotáról más képe van egy magas posztot betöltő kormányzati tisztviselőnek, mint az érintetteknek. A MÁÉRT idei plenáris ülését követően Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettest kérdeztük.
Ön szerint milyen helyzetben van ma a felvidéki Magyar Közösség Pártja?
A Magyar Közösség Pártja stabilizálta a helyét, ami egy rendkívül komoly teljesítmény. Nagyon erős és elkötelezett szavazóbázisa van, ami magas szlovákiai szavazói részvétel esetén viszont nem elég a pozsonyi parlamentbe szükséges 5 %-hoz, hanem annál ugyan nem sokkal, de alacsonyabb. Szerény szlovákiai választói aktivitás esetén viszont elég! Ugyanakkor akár bent vannak a pozsonyi parlamentben, akár nem, vitathatatlan, hogy a magyarlakta országrészekben regionális pártként ők a meghatározó erő. A Magyar Kormány számára nem elengedhetetlenül szükséges, hogy partnere parlamenti párt legyen az adott országban. Természetesen mi örülünk annak, ha ez mégis így van, és többnyire minden támogatást meg is adunk ehhez, de azt is nagyon nagy értéknek tekintjük, ha a magyar közösség egy stabil, regionális párttal rendelkezik. És az MKP ilyen!
A szavazóbázisa biztos, megújuló, és erős pártstruktúrával is rendelkezik. Ráadásul, miután a felvidéki magyarok a szlovák-magyar határ mentén élnek, ezért az ottani települések szoros együttműködést alakítottak ki a szomszédos magyarországi megyékkel. Ennek is szerepe van abban, hogy az MKP hosszú távon kiszámítható, komoly erő, amiből az is következik, hogy akár a következőkben is átlendülhet a parlamentbe jutáshoz szükséges küszöbön, és akkor immár parlamenti párt lehet!
Mi a véleménye a vegyes pártot illetőleg?
A Most-Híd kérdését sem kívánom megkerülni, hiszen ők is Szlovákia politikai életének a formálói. Szerencsétlen és tragikus, hogy a magyarság abba a helyzetbe került, hogy egy tisztán etnikai és egy vegyes párt közül kellett választania! Ráadásul sokan arra a következtetésre jutottak, ha a helyzet ilyen, akkor inkább egyáltalán nem vesznek részt a választásokon, vagyis a magyar szavazóbázis széthullott!
Ha a Felvidéken többen lennénk, akkor megkerülhetetlenek lennénk. Akkor Szlovákiában nem lenne ilyen nyelvtörvény, és az állampolgársági törvény is más lenne, a V4-ek együttműködése pedig gyorsabb, és sikeresebb lenne, hiszen olajozottabban működne. A fő problémánk a Híddal a Kárpát-medencében főként az, hogy megalapozza a félelmünket. Ugyanis ha létrejön egy vegyes párt, utána könnyen bekövetkezhet, hogy ebben a vegyes szlovák pártban előbb lesz egy magyar tagozat, majd a magyar tagozat esetleges felbomlása esetén néhány magyar képviselő marad.
Ezért a MÁÉRT a statútumában ki is mondta, hogy a MÁÉRT tagszervezeteinek kizárólag az etnikai magyar pártokat tekinti. De abban például mi nem foglalunk állást, ha az MKP a Híddal tárgyal. Ha az ottani legitim magyar civil szervezetek: a Csemadoktól, a pedagógusok szövetségén át a Via Nováig ezt fontosnak látják, és ebben megegyezésre is tudnak jutni, nem fogjuk őket ebben akadályozni.
Mi a helyzet ugyanebben a kérdésben Erdélyben? Ott december 11-én parlamenti választások lesznek.
Erdélyi vonatkozásban tisztában kell lenni azzal, és itt a személyes pártszimpátiáknak nem szabad szerepet játszaniuk, hogy ha az RMDSZ megroppan és – ne adj Isten! – nem, vagy csak nagyon megroggyant állapotában jut be a bukaresti parlamentbe, mondjuk 5% alatti eredménnyel, akkor ennek nem az lesz a következménye, hogy egy másik magyar párt jut oda be, hanem nem lesz ott a magyarok közül senki. Veszélyes, hogy a magyar értelmiség ideológiailag a román pártstruktúrába kezd el integrálódni, hogy a székelyföldi polgármesterek esetleg elkezdenek kliensrendszeri alapon helyezkedni, hogy valamiképpen mégiscsak juthassanak forrásokhoz, mert ez az erdélyi magyar érdekképviselet végét jelentené!
Ezért van minden összefogásra és szavazatra szükség, és ezért kulcsfontosságú, hogy december 11-én legyen meg az 5 százalék, már csak azért is, mert Romániában az úgynevezett regionalizáció réme is fenyeget bennünket, melynek során Maros, Hargita és Kovászna megye tömbmagyarságát különböző régiókba sorolnák be. Ha a három megyével ezt megteszik, és egyiküket Brassóhoz, másikukat a kolozsvári régióhoz csatolják, ahol e jelentős iparterületek óriási román többséggel rendelkeznek, akkor ott a magyarság nyomasztó kisebbségbe szorul, ami a magyar érdekérvényesítés megroppanását jelentené. Mindezt csak úgy tudjuk megakadályozni, hogy az RMDSZ kellő súllyal jelen van a bukaresti parlamentben.
A MÁÉRT és a Magyar Kormány is felszólította a román állampolgársággal is rendelkező magyarokat, hogy vegyenek részt a választásokon. Ez végül is nem személyes szimpátia kérdése, mert Kövér László házelnök úrról például tudható, hogy volt konfliktusa az RMDSZ-szel. De az adott helyzetben a kérdés nem az, hogy valaki nekem szimpatikus-e, vagy volt-e vele vitám, hanem létfontosságú, hogy a magyar párt, a Magyar Összefogás bent legyen a bukaresti parlamentben!
Az utóbbi hónapokban a Vajdaság, majd utána Kárpátalja kapott jelentős gazdasági támogatást. A felvidéki politikusok között van, aki sérelmezi, hogy különösen a Felvidék keleti része: az Ipolyságtól a Királyhelmecig húzódó területsáv mostohagyermeke a szlovák államnak. Úgy látják, hogy a helyzet itt rosszabb, mint bárhol másutt. Erre persze a magyar politikusok mondhatják, hogy az aggteleki térség, vagy Borsod-Abaúj-Zemplén megye Szlovákia határával érintkező járásai szintén Magyarország mostohagyermekeinek számítanak. Voltak-e, vannak-e az említett régió felemelésével kapcsolatos elképzeléseik, vagy a helyzet az, hogy bár voltak ilyenek, de egyszerűen nem jut rá anyagi erő?
Most jutottunk el először oda, hogy Magyarországon stabil állapotok vannak. A bővülő gazdaság gyümölcsét mindenki élvezheti: fizetés- és nyugdíjemelésről is szó van. Nagy összegű gazdasági támogatást tudunk ezért nyújtani – elsősorban a Vajdaságnak, majd Kárpátaljának is. Miért pont nekik? Azért, mert ők vannak az unión kívül. Vagyis uniós pénzekhez ők ilyen formában nem tudnak hozzájutni. Gazdasági értelemben Szlovákia nem szegényebb, mint Magyarország, Románia pedig szintén az Európai Unió része. Tehát nekünk az első segítséget oda kellett juttatni, ahol az ínség a legnagyobb és egy nem uniós ország nyilvánvalóan nehezebb helyzetben van, például azért is, mert nincs módja uniós pályázatokhoz hozzájutni. Ráadásul Kárpátalján kvázi háborús helyzet van…
Aminek következtében bármikor menekülésbe kezdhetnek az emberek…
Behívhatják őket katonának, vagyis a katonai behívó, de a nyomor és a kilátástalanság elől is útra kelhetnek. Kétségtelen, hogy a Felvidék keleti részén nehéz a helyzet. Persze az is igaz, hogy Miskolc és Kassa között a helyzet szintén hasonló, sőt, ettől keletre a magyar oldalon sem Kánaán például Borsod északi része. De azért mégsem hasonlítható össze azokkal az állapotokkal, amelyekkel Kárpátalján találkozik az ember.
Mindemellett nem teszünk le arról, hogy lépésről lépésre a Délvidék és Kárpátalja mellett az erdélyi és felvidéki vállalkozóknak is nyújtsunk segítséget.
Gecse Géza Felvidék.ma
2016. december 5.
Akinek leverték a veséjét, az nem az informátor személyiségére kíváncsi
„... Te vagy az az ember...”
(Sámuel próféta II. könyve 12,7)
Érdeklődéssel olvastam a Krónika november 23-ai és 25–27-ei számában megjelent két tudósítást(Az EP-ben tiltakozott Tőkés, illetve Az nem fontos, ki volt informátor). Mindkettő „kényes”, de sajnos mára „átszabott” témát boncolgat.
Tőkés László a rá jellemző pragmatizmussal, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (NKI) elvi szinten kezeli az informátori kérdéskört. Előbbi saját tapasztalatból két szekuritátés kulcsfigurát nevesít, mintegy jelezve, hogy a hálózat működtetői nem lettek elszámoltatva. Sőt egy negyedszázad múltán újra reflektorfénybe kerülnek. Utóbbi szociológiai, lélektani oldalról közelít a témához. Lőrincz József álláspontja sajátosan hangsúlyos e vonatkozásban. Megállapítása szerintem meredek: „...nem az a fontos, hogy eldöntsük, ki volt informátor, és ki nem, hogy morálisan ez a tevékenység mennyire igazolható vagy igazolhatatlan, hanem hogy az eseteket a maguk komplexitásában vizsgáljuk...”
Véleményem szerint akinek leverték a veséjét, aki éveket töltött el Szamosújváron, a Duna-deltában, akinek jövője derékba tört, az nem arra kíváncsi, milyen volt a „tégla” személyisége, hanem hogy kinek köszönheti tönkrement életét. Könczei Csilla is nem véletlenül szeretett volna választ kapni személyhez kötötten édesapja halálának körülményeire. Nyilván ezek a legtragikusabb esetek, amikor az informátor létében tett tönkre életet, életeket. Ilyenkor tizedrangú kérdés, hogy „az informátorok tevékenységének volt-e hatása a mindennapi életükre, beleivódott-e az életmódjukba”.
Amikor a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Tőkés László püspök kezdeményezésére elsőként indította el az átvilágítást, a cél a múlt tárgyilagos feltárása volt személyhez kötötten. Az érdemi munka a törvényi szabályozás után – megkésve – kezdődhetett el. A létrejött átvilágító bizottság munkája, illetve dr. Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című dokumentumgyűjteménye személyre szabottan elemezte 45 lelkipásztor múltját (köztük az enyémet is). Néhányan magunk kértük ki s adtuk át dossziéinkat az átvilágító bizottságnak. Sajnos volt néhány olyan eset is, amikor az illetékes hatóság valószínűleg szándékosan tarthatott vissza terhelő iratokat, egész dossziékat azok védelmében, akik megbízható ügynökeik voltak, sőt részükre felmentő igazolást is adtak. Külön kategóriát képeznek azok, akik érintettekként „idejében” külföldre, elsősorban Magyarországra távoztak. Ezért illúzió az L. J. által ajánlott összehasonlítási módszer, nem beszélve arról, hogy Magyarországon csak nyomokban történt, történik átvilágítás.
Nos, ha a társadalom egészére próbáljuk kivetíteni az ügynökkérdést, úgy gondolom, ez lehetetlen próbálkozás főleg amiatt, mert eltelt egy bő negyedszázad. Legfennebb reménykedhetünk abban, hogy az egyre fogyó „koronatanúk” megszívlelik Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének intelmét: „Azt szeretnénk, ha azok, akik ilyen mélységben együttműködtek, belátnák, hogy az egyedüli út, ha – elismerve vétkeiket – nyilvánosan is bocsánatot kérnének. S ezt megpróbálják nemcsak emberektől, hanem Istentől is megkapni. Isten megadja, az embereknek is meg kell adniuk.”
P. S. A téma egyházi vonatkozása iránt érdeklődőknek szíves figyelmébe ajánlom dr. Molnár János lelkipásztor, történész tudományos igényességgel írott dokumentumgyűjteményét.
Varga Károly
A szerző nyugalmazott lelkipásztor, a nagybányai református egyházmegye volt esperese Krónika (Kolozsvár)
„... Te vagy az az ember...”
(Sámuel próféta II. könyve 12,7)
Érdeklődéssel olvastam a Krónika november 23-ai és 25–27-ei számában megjelent két tudósítást(Az EP-ben tiltakozott Tőkés, illetve Az nem fontos, ki volt informátor). Mindkettő „kényes”, de sajnos mára „átszabott” témát boncolgat.
Tőkés László a rá jellemző pragmatizmussal, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (NKI) elvi szinten kezeli az informátori kérdéskört. Előbbi saját tapasztalatból két szekuritátés kulcsfigurát nevesít, mintegy jelezve, hogy a hálózat működtetői nem lettek elszámoltatva. Sőt egy negyedszázad múltán újra reflektorfénybe kerülnek. Utóbbi szociológiai, lélektani oldalról közelít a témához. Lőrincz József álláspontja sajátosan hangsúlyos e vonatkozásban. Megállapítása szerintem meredek: „...nem az a fontos, hogy eldöntsük, ki volt informátor, és ki nem, hogy morálisan ez a tevékenység mennyire igazolható vagy igazolhatatlan, hanem hogy az eseteket a maguk komplexitásában vizsgáljuk...”
Véleményem szerint akinek leverték a veséjét, aki éveket töltött el Szamosújváron, a Duna-deltában, akinek jövője derékba tört, az nem arra kíváncsi, milyen volt a „tégla” személyisége, hanem hogy kinek köszönheti tönkrement életét. Könczei Csilla is nem véletlenül szeretett volna választ kapni személyhez kötötten édesapja halálának körülményeire. Nyilván ezek a legtragikusabb esetek, amikor az informátor létében tett tönkre életet, életeket. Ilyenkor tizedrangú kérdés, hogy „az informátorok tevékenységének volt-e hatása a mindennapi életükre, beleivódott-e az életmódjukba”.
Amikor a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Tőkés László püspök kezdeményezésére elsőként indította el az átvilágítást, a cél a múlt tárgyilagos feltárása volt személyhez kötötten. Az érdemi munka a törvényi szabályozás után – megkésve – kezdődhetett el. A létrejött átvilágító bizottság munkája, illetve dr. Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című dokumentumgyűjteménye személyre szabottan elemezte 45 lelkipásztor múltját (köztük az enyémet is). Néhányan magunk kértük ki s adtuk át dossziéinkat az átvilágító bizottságnak. Sajnos volt néhány olyan eset is, amikor az illetékes hatóság valószínűleg szándékosan tarthatott vissza terhelő iratokat, egész dossziékat azok védelmében, akik megbízható ügynökeik voltak, sőt részükre felmentő igazolást is adtak. Külön kategóriát képeznek azok, akik érintettekként „idejében” külföldre, elsősorban Magyarországra távoztak. Ezért illúzió az L. J. által ajánlott összehasonlítási módszer, nem beszélve arról, hogy Magyarországon csak nyomokban történt, történik átvilágítás.
Nos, ha a társadalom egészére próbáljuk kivetíteni az ügynökkérdést, úgy gondolom, ez lehetetlen próbálkozás főleg amiatt, mert eltelt egy bő negyedszázad. Legfennebb reménykedhetünk abban, hogy az egyre fogyó „koronatanúk” megszívlelik Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének intelmét: „Azt szeretnénk, ha azok, akik ilyen mélységben együttműködtek, belátnák, hogy az egyedüli út, ha – elismerve vétkeiket – nyilvánosan is bocsánatot kérnének. S ezt megpróbálják nemcsak emberektől, hanem Istentől is megkapni. Isten megadja, az embereknek is meg kell adniuk.”
P. S. A téma egyházi vonatkozása iránt érdeklődőknek szíves figyelmébe ajánlom dr. Molnár János lelkipásztor, történész tudományos igényességgel írott dokumentumgyűjteményét.
Varga Károly
A szerző nyugalmazott lelkipásztor, a nagybányai református egyházmegye volt esperese Krónika (Kolozsvár)
2016. december 5.
Az ember borzalmasan csodálatos
Interjú Lackfi Jánossal
Író, költő, műfordító, több mint harminc könyvet írt gyerekeknek és felnőtteknek, legalább annyit jegyzett műfordítóként. Tizenhét év tanítás van a háta mögött, mindezek mellett „szélsőségesen normális” családi helyzettel rendelkezik, azaz hat gyermeke, három unokája van. Benne van a kutyavér, igazi irodalmi showman, aki akár évi száz fellépést is bevállal. Nemrég erdélyi körutat tartott Herczku Ágnes énekessel és Sinha Róbert gitárművésszel, akkor beszélgettünk Lackfi Jánossal.
– Utóbbi interjúiban többször is említi, hogy jó lenne visszavenni a tempóból. Sikerült-e?
– Bizonyos értelemben igen, van menedzserem, a technikai dolgokat igyekszem átruházni, de nyugdíjba vonulnom nem kellett. Ezer terv burjánzik a fejemben, sűrű és felkavaró az élet is, édesapám nemrég halt meg, s ezzel párhuzamosan valóságos baby-boom van a családban, új baba, unokák… Sűrűsödnek a megjelenések is, őszre–télre kilenc könyv jön ki, gyerekverseskötet a Kalákával, fordítás-antológia, mesesorozat, ifjúsági regény.
Nem épp olyan bohém és bulis az irodalmi lét
– Mi a titka, hogy ennyi minden belefér az életébe?
– A rossz időbeosztás. Ha valamit sürgősen meg kellene csinálni, gőzerővel dolgozom bármi máson. A PhD-dolgozatom helyett például beépített szekrényt csináltam, de azért meglett a fokozat is. Mindig sok vasat tartok a tűzben, s közben nem feledem, amit Örkény mondott, hogy „én olyan hivatalnok vagyok, akit azért fizetnek, hogy írjon”. Ez így nem olyan bohém és bulis, mint ahogy Móricka elképzeli az irodalmi létet, viszont működik. A nyugatosoktól örököltük ezt az egyszerre lángoló és módszeres munkamorált. Krúdy Gyula a világ legnagyobb lumpja volt, ám ki se tette a lábát otthonról, amíg össze nem hozta a maga 17 oldalát. Azért pont annyit, mert Jókai 16-ot írt naponta…
– Ritka az olyan író, költő, aki ennyire erős személyes brandet épített fel. Mennyire volt ez tudatos?
– Gondviselésszerű véletlenek kellettek hozzá. Nyilván minden másképp alakul, ha nem találkozom a Kaláka együttessel, majd Lovasi Andrással és Heidl Györggyel, akik nagyszerű lemezt készítettek a verseimből. Ha a Lyukasóra, a tévés szereplések nem lettek volna, ha nincs az internet, a Facebook… Minket, bölcsészeket, beoltanak, hogy kóklerség minden, ami a céges világból jön, vagy hogy mindenki agyhalott, aki női magazinokban publikál. Szerencsére írócsaládba születtem, s onnan hoztam azt a józan meggyőződést, hogy az írás viszonylag normális munka, két lábbal földön járó emberek végzik, mint az összes többit. Úgyhogy érdemes élni a lehetőségekkel, amik elénk kerülnek, s akár meg is küzdeni értük.
– De élvezi ezt a brandépítést?
– Persze, bennem van a kutyavér. Szeretek sok ember előtt fellépni, jó látni, hogy az irodalom örömet szerez. Két éve jártam utoljára Erdélyben, sok helyütt találkoztam diákokkal, felnőttekkel, idősekkel, mindenki máshonnan ismert engem.
– Itt is volt ilyen néző akkor, aki a Fábry-show-ban látta…
– Jó, ha ki tudunk lépni a nagyközönség elé, és jó néha hazaérkezni abba a szakmai közegbe, ahonnan én is kiindultam. Legutóbbi marosvásárhelyi estemen, mikor már több népes közönségtalálkozón túl voltam, úgy jött ki a lépés, hogy nagyon magas lett az egy négyzetméterre eső irodalmárok száma: KAF, Balázs Imre József, Demény Péter, Csordás Gábor, Horváth Péter, Potozky László. Jólesett igazán elmélyült, megszállott irodalmárokkal is osztozni az írott szó örömében.
Esernyő és egy varrógép a boncasztalon
– Sokat dolgozott azon, hogy közel hozza az irodalmat, marketinges eszközökkel is akár. Miért fontos ez?
– Az irodalom, akármilyen kifinomult is, mindig az életről szól. Ott van, mondjuk a szürrealista meghatározás: szép, mint egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása a boncasztalon. Hű milyen elvont, dobd el az agyad! De ha belegondolunk, zömmel kétféle ember találkozik egy boncasztal környékén: orvos és halott. Mire képes egy halott? Hát legfeljebb kinyílik meg becsukódik, akár… az esernyő! Az orvos pedig bevarrja, mint… egy varrógép. Milyen logikus ez az elvarázsolt kép valójában! És ez még csak egyetlen értelmezés… Ha az irodalmi szöveget nem kezdjük el faggatni, kapuin kívül rekedünk. Szépen rászoktatnak a közoktatásban, hogy bemagoljunk életrajzokat, elméleteket, definíciókat! Pedig sokkal fontosabb, hogy egy szöveggel beszélő viszonyban álljunk. Zelk Zoltán mondta egyszer József Attilának, hogy ezt a két sort egyszerűen nem érti: „szép a réz kerek virága, ha kihajt a napvilágra”. Felröhögött Attila, előhúzott egy rézpénzt a zsebéből, megpörgette a napfényben és visszatette. Még Zelk, aki remek költő, is visszarettent a legkézenfekvőbb olvasattól. Rontsunk rá nyugodtan a szövegre, legyünk elefántok a porcelánboltban, erre való az irodalom.
– Milyen kérdések foglalkoztatják mostanság, amikor ennyire furcsa időket élünk?
– A közéletben rengeteg az epehányás, a gyűlölködés, ám a szolidaritás szép történetei is előjönnek időnként. Ennél jobbat író ember számára keresni sem lehet, olyan, mint egy Shakespeare-dráma. A legaljasabb, legmocskosabb és a legszebb, legkülönlegesebb kavarog együtt. Mindig sírunk, miért nem élünk inkább Svájcban, de egy biztos: ebből a vulkanikusan izzó hangulatból remekül lehet dolgozni.
Szereljük ki az irodalmat kis adagokba
– Soha nem írtak, olvastak olyan sokan, mint ma, mégis siratják az irodalmat. Saját gyerekeinek sikerült-e átadni az olvasás iránti szeretetet?
– Nem akartam munkatábort létesíteni idehaza, hogy akkor is olvassanak, ha beledöglenek. Vegyes tehát a kép, Margit lányomat le se lehet vakarni a könyvekről, mások viszont kevésbé megszállottak, válogatósak vagy egyáltalán nem ez izgatja őket. Mindenesetre az irodalom nyitott ajtó előttük, időnként eljönnek kreatívírás-tanfolyamomra, és a kapolcsi Kaláka Versudvar-stábját is ők alkotják. Úgyhogy irodalommérgezési tünetek akadnak bőven. Amúgy pedig tényleg sokan írnak, olvasnak manapság. Sajnos egyfajta irodalmár gőgből hajlamosak vagyunk eltanácsolni az írástól azokat, akiket reménytelen esetnek érzünk, pedig érdemesebb lenne a fejlesztésükkel foglalkozni. Olyat még nem hallottam, hogy egy futóedző megtiltaná a futást valakinek, és helyette sört, chipset, meccsnézést javasolna. Hiszen élettanilag remek dolog a futás is, az írás is. Nem biztos, hogy jó nézni, ahogy ő fut, nem biztos, hogy jó olvasni azt, amit ő ír, de lehetőséget kell adni a továbblépésre, ezért is foglalkozom kreatívírás-tanítással. És bizony, ha nem olvassák elegen a Háború és békét, de annál többen blogbejegyzéseket, akkor szereljük ki az irodalmat olyan kis adagokba, ahogy az emberek hajlamosak fogyasztani. Ha sok jó szöveg kering a neten, az nem nagy baj.
– Erdélybe ez alkalommal a Zenés emberszabás műsort hozták el, ez egy megjelenés előtt álló verseskötethez kapcsolódik. Milyen is az emberszabás?
– Mindig nagyon érdekeltek az emberek. Ha sorban állunk a feleségemmel a postán, kifele jövet kifogyhatatlan vagyok a megfigyelésekből: láttad a pasast, akinek ferdén állt a szája, és azt a nőt, vajon mi lehetett a szatyrában… Ő pedig nem érti, miről beszélek, hiszen csak a postán állt sorba. Én viszont az embertani intézetben végeztem kutatásokat. Mindig izgatott, miben lehet megfogni valakinek a karakterét, amitől olyan, amilyen. Weöres szerint minden emberben ott van egy szent és egy tömeggyilkos, hozzátenném: meg a kettő közötti teljes paletta. Az író ember folyamatosan elevenen tartja magában az összes árnyalatot, azokkal dolgozik.
– Lemerül néha az akkumulátor? Mivel töltődik fel?
– Vannak dolgok, amik lelkesítenek, család, filmek, irodalom, sport. Meg persze az is jó, hogy a hobbimból élek. Szophoklész mondta, sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb. A görög nyelvben az a melléknév nemcsak a csodálatost, hanem a borzalmast is jelenti. Sok van, mi borzalmas, de az embernél nincs semmi borzalmasabb, sok van, mi izgalmas, sok van, mi felemelő, sok van, mi unalmas… Folyton figyelek, mindig van bennem egyfajta nyugtalanság, amit az élet hullámzása kelt.
Gy. Turoczki Emese Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Interjú Lackfi Jánossal
Író, költő, műfordító, több mint harminc könyvet írt gyerekeknek és felnőtteknek, legalább annyit jegyzett műfordítóként. Tizenhét év tanítás van a háta mögött, mindezek mellett „szélsőségesen normális” családi helyzettel rendelkezik, azaz hat gyermeke, három unokája van. Benne van a kutyavér, igazi irodalmi showman, aki akár évi száz fellépést is bevállal. Nemrég erdélyi körutat tartott Herczku Ágnes énekessel és Sinha Róbert gitárművésszel, akkor beszélgettünk Lackfi Jánossal.
– Utóbbi interjúiban többször is említi, hogy jó lenne visszavenni a tempóból. Sikerült-e?
– Bizonyos értelemben igen, van menedzserem, a technikai dolgokat igyekszem átruházni, de nyugdíjba vonulnom nem kellett. Ezer terv burjánzik a fejemben, sűrű és felkavaró az élet is, édesapám nemrég halt meg, s ezzel párhuzamosan valóságos baby-boom van a családban, új baba, unokák… Sűrűsödnek a megjelenések is, őszre–télre kilenc könyv jön ki, gyerekverseskötet a Kalákával, fordítás-antológia, mesesorozat, ifjúsági regény.
Nem épp olyan bohém és bulis az irodalmi lét
– Mi a titka, hogy ennyi minden belefér az életébe?
– A rossz időbeosztás. Ha valamit sürgősen meg kellene csinálni, gőzerővel dolgozom bármi máson. A PhD-dolgozatom helyett például beépített szekrényt csináltam, de azért meglett a fokozat is. Mindig sok vasat tartok a tűzben, s közben nem feledem, amit Örkény mondott, hogy „én olyan hivatalnok vagyok, akit azért fizetnek, hogy írjon”. Ez így nem olyan bohém és bulis, mint ahogy Móricka elképzeli az irodalmi létet, viszont működik. A nyugatosoktól örököltük ezt az egyszerre lángoló és módszeres munkamorált. Krúdy Gyula a világ legnagyobb lumpja volt, ám ki se tette a lábát otthonról, amíg össze nem hozta a maga 17 oldalát. Azért pont annyit, mert Jókai 16-ot írt naponta…
– Ritka az olyan író, költő, aki ennyire erős személyes brandet épített fel. Mennyire volt ez tudatos?
– Gondviselésszerű véletlenek kellettek hozzá. Nyilván minden másképp alakul, ha nem találkozom a Kaláka együttessel, majd Lovasi Andrással és Heidl Györggyel, akik nagyszerű lemezt készítettek a verseimből. Ha a Lyukasóra, a tévés szereplések nem lettek volna, ha nincs az internet, a Facebook… Minket, bölcsészeket, beoltanak, hogy kóklerség minden, ami a céges világból jön, vagy hogy mindenki agyhalott, aki női magazinokban publikál. Szerencsére írócsaládba születtem, s onnan hoztam azt a józan meggyőződést, hogy az írás viszonylag normális munka, két lábbal földön járó emberek végzik, mint az összes többit. Úgyhogy érdemes élni a lehetőségekkel, amik elénk kerülnek, s akár meg is küzdeni értük.
– De élvezi ezt a brandépítést?
– Persze, bennem van a kutyavér. Szeretek sok ember előtt fellépni, jó látni, hogy az irodalom örömet szerez. Két éve jártam utoljára Erdélyben, sok helyütt találkoztam diákokkal, felnőttekkel, idősekkel, mindenki máshonnan ismert engem.
– Itt is volt ilyen néző akkor, aki a Fábry-show-ban látta…
– Jó, ha ki tudunk lépni a nagyközönség elé, és jó néha hazaérkezni abba a szakmai közegbe, ahonnan én is kiindultam. Legutóbbi marosvásárhelyi estemen, mikor már több népes közönségtalálkozón túl voltam, úgy jött ki a lépés, hogy nagyon magas lett az egy négyzetméterre eső irodalmárok száma: KAF, Balázs Imre József, Demény Péter, Csordás Gábor, Horváth Péter, Potozky László. Jólesett igazán elmélyült, megszállott irodalmárokkal is osztozni az írott szó örömében.
Esernyő és egy varrógép a boncasztalon
– Sokat dolgozott azon, hogy közel hozza az irodalmat, marketinges eszközökkel is akár. Miért fontos ez?
– Az irodalom, akármilyen kifinomult is, mindig az életről szól. Ott van, mondjuk a szürrealista meghatározás: szép, mint egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása a boncasztalon. Hű milyen elvont, dobd el az agyad! De ha belegondolunk, zömmel kétféle ember találkozik egy boncasztal környékén: orvos és halott. Mire képes egy halott? Hát legfeljebb kinyílik meg becsukódik, akár… az esernyő! Az orvos pedig bevarrja, mint… egy varrógép. Milyen logikus ez az elvarázsolt kép valójában! És ez még csak egyetlen értelmezés… Ha az irodalmi szöveget nem kezdjük el faggatni, kapuin kívül rekedünk. Szépen rászoktatnak a közoktatásban, hogy bemagoljunk életrajzokat, elméleteket, definíciókat! Pedig sokkal fontosabb, hogy egy szöveggel beszélő viszonyban álljunk. Zelk Zoltán mondta egyszer József Attilának, hogy ezt a két sort egyszerűen nem érti: „szép a réz kerek virága, ha kihajt a napvilágra”. Felröhögött Attila, előhúzott egy rézpénzt a zsebéből, megpörgette a napfényben és visszatette. Még Zelk, aki remek költő, is visszarettent a legkézenfekvőbb olvasattól. Rontsunk rá nyugodtan a szövegre, legyünk elefántok a porcelánboltban, erre való az irodalom.
– Milyen kérdések foglalkoztatják mostanság, amikor ennyire furcsa időket élünk?
– A közéletben rengeteg az epehányás, a gyűlölködés, ám a szolidaritás szép történetei is előjönnek időnként. Ennél jobbat író ember számára keresni sem lehet, olyan, mint egy Shakespeare-dráma. A legaljasabb, legmocskosabb és a legszebb, legkülönlegesebb kavarog együtt. Mindig sírunk, miért nem élünk inkább Svájcban, de egy biztos: ebből a vulkanikusan izzó hangulatból remekül lehet dolgozni.
Szereljük ki az irodalmat kis adagokba
– Soha nem írtak, olvastak olyan sokan, mint ma, mégis siratják az irodalmat. Saját gyerekeinek sikerült-e átadni az olvasás iránti szeretetet?
– Nem akartam munkatábort létesíteni idehaza, hogy akkor is olvassanak, ha beledöglenek. Vegyes tehát a kép, Margit lányomat le se lehet vakarni a könyvekről, mások viszont kevésbé megszállottak, válogatósak vagy egyáltalán nem ez izgatja őket. Mindenesetre az irodalom nyitott ajtó előttük, időnként eljönnek kreatívírás-tanfolyamomra, és a kapolcsi Kaláka Versudvar-stábját is ők alkotják. Úgyhogy irodalommérgezési tünetek akadnak bőven. Amúgy pedig tényleg sokan írnak, olvasnak manapság. Sajnos egyfajta irodalmár gőgből hajlamosak vagyunk eltanácsolni az írástól azokat, akiket reménytelen esetnek érzünk, pedig érdemesebb lenne a fejlesztésükkel foglalkozni. Olyat még nem hallottam, hogy egy futóedző megtiltaná a futást valakinek, és helyette sört, chipset, meccsnézést javasolna. Hiszen élettanilag remek dolog a futás is, az írás is. Nem biztos, hogy jó nézni, ahogy ő fut, nem biztos, hogy jó olvasni azt, amit ő ír, de lehetőséget kell adni a továbblépésre, ezért is foglalkozom kreatívírás-tanítással. És bizony, ha nem olvassák elegen a Háború és békét, de annál többen blogbejegyzéseket, akkor szereljük ki az irodalmat olyan kis adagokba, ahogy az emberek hajlamosak fogyasztani. Ha sok jó szöveg kering a neten, az nem nagy baj.
– Erdélybe ez alkalommal a Zenés emberszabás műsort hozták el, ez egy megjelenés előtt álló verseskötethez kapcsolódik. Milyen is az emberszabás?
– Mindig nagyon érdekeltek az emberek. Ha sorban állunk a feleségemmel a postán, kifele jövet kifogyhatatlan vagyok a megfigyelésekből: láttad a pasast, akinek ferdén állt a szája, és azt a nőt, vajon mi lehetett a szatyrában… Ő pedig nem érti, miről beszélek, hiszen csak a postán állt sorba. Én viszont az embertani intézetben végeztem kutatásokat. Mindig izgatott, miben lehet megfogni valakinek a karakterét, amitől olyan, amilyen. Weöres szerint minden emberben ott van egy szent és egy tömeggyilkos, hozzátenném: meg a kettő közötti teljes paletta. Az író ember folyamatosan elevenen tartja magában az összes árnyalatot, azokkal dolgozik.
– Lemerül néha az akkumulátor? Mivel töltődik fel?
– Vannak dolgok, amik lelkesítenek, család, filmek, irodalom, sport. Meg persze az is jó, hogy a hobbimból élek. Szophoklész mondta, sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb. A görög nyelvben az a melléknév nemcsak a csodálatost, hanem a borzalmast is jelenti. Sok van, mi borzalmas, de az embernél nincs semmi borzalmasabb, sok van, mi izgalmas, sok van, mi felemelő, sok van, mi unalmas… Folyton figyelek, mindig van bennem egyfajta nyugtalanság, amit az élet hullámzása kelt.
Gy. Turoczki Emese Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. december 6.
Bukarest erős, központosító politikája nem csak a műemlékvédelem terén érződik
Interjú Hegedüs Csillával, az RMDSZ parlamenti képviselőjelöltjével
Az épített örökség jövője nemcsak Erdélyben, hanem egész Romániában fontos, csak változtatni kell a viszonyuláson. Nem terhet, fölösleges pénzkiadást kell látni a kastélyok, kúriák, egyházi, vagy bármilyen műemlékek felújításában. De azt nem szabad szem elől téveszteni, hogy kulturális örökségünk hasznosítása a helyi közösségek, az erdélyi magyarság életminőségének növelése érdekében kell történjen. Azt azonban, hogy épített örökségünket ne csak mi, a magyar közösség, hanem törvények is védjék, csak Bukarestben lehet elérni – véli Hegedüs Csilla ügyvezető alelnök, az RMDSZ parlamenti képviselőjelöltje.
- Az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnökeként számos jelentős program, így a Transylvania Trust Alapítvány koordinálása, a bonchidai Bánffy kastélyban működő Oktatási és Kulturális Központ, az Örökségünk Őrei program és az Erdélyi Magyar Értéktár létrehozása is az Ön nevéhez köthető. Milyen jövőt szán ezeknek a kezdeményezéseknek és hogyan látja Erdély épített örökségének jövőjét az új műemlékvédelmi törvény és a közelmúlt jogi intézkedéseinek tükrében?
- A felsorolt kezdeményezések mindegyike roppant fontos számomra és természetesen azt szeretném, hogyha ezek évtizedek múlva is működnének, ha nem is mai formájukban, de azokkal az elvekkel és alapokkal, amelyekkel elindítottuk őket. A legfontosabb összekötő kapocs ezek között, az az örökség - legyen az épített vagy kulturális. Mindegyik kezdeményezéssel az a cél, hogy minél több és minél változatosabb hátterű egyént megszólítsunk, úgy mutatva be például műemlékeinket, hogy a mai kor igényeihez és elvárásaihoz is igazodunk. Az épített örökség jövője nem csak Erdélyben, hanem egész Romániában fontos, csak változtatni kell a viszonyuláson. Nem terhet, fölösleges pénzkiadást kell látni a kastélyok, kúriák, egyházi, vagy bármilyen műemlékek felújításában. Nagyon fontos tudatosítani, hogy ezek a befektetések megtérülnek - gazdaságot fellendítő tényezőként működhetnek, hiszen munkát teremtenek. De nem csak a helyreállítás idejére, hanem a későbbiekben is, elég ha csak arra gondolunk, hogy a turizmus mennyit nyerhet mindezzel. Viszont nem szabad szem elől téveszteni azt sem, hogy kulturális örökségünk hasznosítása a helyi közösségek, az erdélyi magyarság életminőségének növelése érdekében kell történjen. Azt azonban, hogy épített örökségünket ne csak mi, a magyar közösség, hanem törvények is védjék, csak Bukarestben lehet elérni.
- Az elmúlt hetekben számos iskolában megfordult, végiglátogatva az Örökségünk Őrei – fogadj örökbe egy műemléket program résztvevőit is. Hogyan értékeli az erdélyi magyar fiatalok műemlékek és kulturális eseményekhez fűződő viszonyát?
- Akármilyen hangulatban is kerestem fel az osztályokat, eddig mindig feltöltődve jöttem el tőlük. A diákok lelkesedése, a pozitív hozzáállásuk hihetetlen - olyan jó azt hallani egy 16 évestől, hogy „vagány az a ház, mert boltíves pincéje van”. Hangsúlyozni szoktam, hogy nekünk, felnőtteknek, nem csak tanítani kell a fiatalokat, hanem odafigyelni rájuk és tanulni tőlük. Az Örökségünk Őrei az egyik legjobb példa erre, amikor 2012-ben, a kezdeményezés első változatát kidolgoztuk, olyan közösségépítő program elindítása volt a cél, amelyben a műemlék ürügyet jelent a találkozásra, a közös cselekvésre. Mostanáig Erdély-szerte több mint ezer fiatal kapcsolódott be, akik közel száz műemléket fogadtak örökbe. Idén, csak Kolozsváron 13 csapat jelentkezett. Készültek dokumentumfilmek az épületekről, kitakarították a műemlékek környezetét, kertjét, felkerestek olyan idős személyeket a diákok, akiknek közük volt az adott házhoz - velük interjúkat vettek fel, de rendeztek flashmobokat is, valamint folyamatosan jelen vannak az online felületeken. Ezek alapján nem lehet azt mondani, hogy fiataljaink ne lennének érdeklődőek. Ha megteremtjük számukra a keretet és megfelelő módon szólítjuk meg őket, akkor odaadással viszonyulnak a kulturális rendezvényekhez, de az épített örökségünkhöz is. Úgy gondolom, hogy valahol az iskola feladata is ez lenne: olyan információkat közölni a gyermekekkel, mely hasznukra válik, mindezt olyan formában, hogy érdekesnek is tartsák.
- Az idei kampány szlogenje éles határt húz Erdély és Bukarest között. Mennyire érzékelhető Bukarest dominanciája az erdélyi műemlékvédelemben és milyen megoldásokat javasol ilyen téren?
- Bukarest erős, központosító politikája sajnos nem csak a műemlékvédelem terén érződik, hanem mindenhol. Gondoljunk csak az Apáczai képzőművészeti osztályának az ügyére. Vagy visszatérve a műemlékvédelemre: a nyáron leváltották a Regionális Műemlékvédelmi Bizottság két magyar tagját - Guttmann Szabolcsot és Csók Zsoltot. Az a célunk, hogy az országos műemléki bizottságban, az albizottságaiban és a területi bizottságokban legyenek magyar szakemberek, ahogyan a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium erdélyi megyei igazgatóságainak alkalmazottai között is, a megye magyar lakossága részarányának megfelelően. Itt rólunk van szó, magyarokról - a műemlékek döntő hányada magyar vonatkozású, az írott források is sokszor magyarul vannak. Például hogyan lehetne sikeres egy olyan felújítás, ahol az előtanulmányok megírásában nem vesznek részt magyarul tudó személyek? A válasz egyszerű: sehogyan, hiszen így alapvető adatok, információk maradhatnak ki.
- Kolozsváron óriási mértékben szaporodtak meg a városi beruházások, amelyek nagyban rongálják és gyorsítják a műemlékek pusztulását. Januárban több műemlékértékű épület is megrongálódott és a megyei műemlékvédelmi bizottságból kizártak két magyar tagot. Hogyan valósítható meg a városi épített örökség közpénzekből történő felújítása és megóvása?
- Ahogyan az elején is említettem már, a szemléletváltás a legfontosabb ezen a téren és annak a tudatosítása, hogy műemlékeink értékesek, megőrzésük - utána hasznosításuk - kiemelten fontos. Azt szeretnénk, hogy az országos helyreállítási tervből arányosan részesedjenek azok a műemlékek, amelyek a magyar kulturális örökség részét képezik, valamint azt is, hogy állami támogatással - közpénzek bevonásával lehessen az egyházi jellegű műemlékek állagmegőrző, felújító munkálatait elvégezni. A városi épített örökség felújításában sokat segítene, ha ÁFA-mentesítenék a helyreállításokat, ez a befektetéseket is ösztönözni tudná. Mindennek a hasznosítása a helyi közösségek, az erdélyi magyarság életminőségének növelése érdekében törtéhet, emiatt szorgalmazzuk a széles körű társadalmi összefogást: önkormányzatok, civilszervezetek, oktatási és kulturális intézmények, egyházak együttműködését. Ami az építkezések elszaporodását illeti: szigorúan érvényt kell szerezni a törvénybe foglaltaknak és “bezárni” a kiskapukat, de ezek már helyi szinten nem kezelhető problémák, ezért megyek Bukarestbe.
- Az elmúlt időszakban többször kifejtette, olyan körülményeket kell teremteni Erdélyben, hogy a fiatalabb nemzedék itthon maradjon a szülőföldjén, megtalálja itt a lehetőségeket és a kihívásokat, s ne a külföldre való kitelepedést válasszák. Mit lehet tenni ennek érdekében a parlamentben, milyen eszközökkel, módon érhető el ennek a célnak a megvalósítása?
- Elsőként a minimálbér növelése sokat segítene, hogy biztosítani tudjuk a versenyképes fizetéseket. Támogatni fogjuk a magas szintű foglalkoztatás ösztönzését és a minőségi munkahelyek megteremtését. Bátorítanunk kell a munkavállalókat, hogy sikeresen tudjanak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, ennek az alapja a magas színvonalú oktatás és képzés biztosítása. A társadalmi szolidaritás legjobban működő színtere a család. De az itthonmaradás, vagy a hazaköltözés melletti egyik legfőbb érv is - pont ezért olyan adókulcsot akarunk kidolgozni, amely őket segíti. Meg akarjuk valósítani a szülők személyi jövedelemadójának csökkentését a gyermeklétszám függvényében. Ez két gyermek után 4, három gyermek után 6, négy gyermek után 8 százalék jövedelemadó-kedvezményt jelentene. Az intézkedés most 155 000 magyar családot érintene. Úgy látom, hogy december 11 fontos nap számunkra: olyan embereket küldhetünk a parlamentbe, akik a mi ügyeinkért harcolnak, és Erdélyt, Kolozs megyét képviselik - a megújult csapat pedig annak a biztosítéka, hogy a helyi közösséget, a választókat fogja képviselni, megfelelő szaktudással és határozottsággal, nem hátrálva meg, hiszen ha a képviseletünk erős, a védekezés is erőteljesebb lesz a többség félresöprő szándékával szemben. Megvárjuk, hogy gyermekeink külföldre költözzenek, vagy megteremtjük nekik itthon is a lehetőségeket? Végignézzük, ahogy ezer éves épített örökségünket lerombolják, vagy megvédjük azokat? December 11-én erről döntünk.
– Mi a véleménye arról, ahogyan az UNESCO tanácskozásán a csíksomlyói búcsúra vonatkozó kezdeményezéssel elbántak?
- Nem volt példa arra az elmúlt években, hogy egy ország ne álljon ki a saját felterjesztése mellet, de most Románia megtette. Mindez szégyenteljes rengeteg szempontból: először is semmibe vették annak a 100 embernek a munkáját, aki összeállította a felerjesztési dossziét. De semmibe vették azt a több ezer zarándokot, aki mindent évben részt vesz búcsún, valamint az erdélyi magyarságot is. Románia keresztény országnak vallja magát. A csíksomlyói búcsú volt az első olyan előterjesztés, amely az ország keresztény értékeire hívja fel a figyelmet a világ előtt. Megengedhetetlen, hogy a kulturális államtitkár elgáncsolja az előterjesztést csak azért, mert magyar ügyről volt szó. Az UNESCO egy apró szóbeli kiegészítést kért a román államtitkártól. Ugyanazt a kiegészítést, amit a moldvai szőttes ügyében is kért. Az államtitkár a moldvai szőttes esetében megadta a kiegészítést, a csíksomlyói búcsú kapcsán pedig mellébeszélt. Az ülésen készült felvételek nyilvánosan is elérhetőek, bárki meghallgathatja.
Amikor a múlt örökségének megőrzéséről, továbbadásáról van szó, félre kelleni tenni a nemzetiségi vonatkozású sztereotípiákat, nézeteltéréseket. De látjuk, hogy erre nem hajlandó a jelenlegi román vezetőség, ezért is kérjük a kulturális miniszter lemondását. Értékeinket és érdekeinket senki nem fogja helyettünk képviselni Bukarestben. Ott kell lennünk, ahol a döntések születnek, csak így tudunk hatékonyan küzdeni az erdélyi magyar közösségért!
T. Szabó Csaba Szabadság (Kolozsvár)
Interjú Hegedüs Csillával, az RMDSZ parlamenti képviselőjelöltjével
Az épített örökség jövője nemcsak Erdélyben, hanem egész Romániában fontos, csak változtatni kell a viszonyuláson. Nem terhet, fölösleges pénzkiadást kell látni a kastélyok, kúriák, egyházi, vagy bármilyen műemlékek felújításában. De azt nem szabad szem elől téveszteni, hogy kulturális örökségünk hasznosítása a helyi közösségek, az erdélyi magyarság életminőségének növelése érdekében kell történjen. Azt azonban, hogy épített örökségünket ne csak mi, a magyar közösség, hanem törvények is védjék, csak Bukarestben lehet elérni – véli Hegedüs Csilla ügyvezető alelnök, az RMDSZ parlamenti képviselőjelöltje.
- Az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnökeként számos jelentős program, így a Transylvania Trust Alapítvány koordinálása, a bonchidai Bánffy kastélyban működő Oktatási és Kulturális Központ, az Örökségünk Őrei program és az Erdélyi Magyar Értéktár létrehozása is az Ön nevéhez köthető. Milyen jövőt szán ezeknek a kezdeményezéseknek és hogyan látja Erdély épített örökségének jövőjét az új műemlékvédelmi törvény és a közelmúlt jogi intézkedéseinek tükrében?
- A felsorolt kezdeményezések mindegyike roppant fontos számomra és természetesen azt szeretném, hogyha ezek évtizedek múlva is működnének, ha nem is mai formájukban, de azokkal az elvekkel és alapokkal, amelyekkel elindítottuk őket. A legfontosabb összekötő kapocs ezek között, az az örökség - legyen az épített vagy kulturális. Mindegyik kezdeményezéssel az a cél, hogy minél több és minél változatosabb hátterű egyént megszólítsunk, úgy mutatva be például műemlékeinket, hogy a mai kor igényeihez és elvárásaihoz is igazodunk. Az épített örökség jövője nem csak Erdélyben, hanem egész Romániában fontos, csak változtatni kell a viszonyuláson. Nem terhet, fölösleges pénzkiadást kell látni a kastélyok, kúriák, egyházi, vagy bármilyen műemlékek felújításában. Nagyon fontos tudatosítani, hogy ezek a befektetések megtérülnek - gazdaságot fellendítő tényezőként működhetnek, hiszen munkát teremtenek. De nem csak a helyreállítás idejére, hanem a későbbiekben is, elég ha csak arra gondolunk, hogy a turizmus mennyit nyerhet mindezzel. Viszont nem szabad szem elől téveszteni azt sem, hogy kulturális örökségünk hasznosítása a helyi közösségek, az erdélyi magyarság életminőségének növelése érdekében kell történjen. Azt azonban, hogy épített örökségünket ne csak mi, a magyar közösség, hanem törvények is védjék, csak Bukarestben lehet elérni.
- Az elmúlt hetekben számos iskolában megfordult, végiglátogatva az Örökségünk Őrei – fogadj örökbe egy műemléket program résztvevőit is. Hogyan értékeli az erdélyi magyar fiatalok műemlékek és kulturális eseményekhez fűződő viszonyát?
- Akármilyen hangulatban is kerestem fel az osztályokat, eddig mindig feltöltődve jöttem el tőlük. A diákok lelkesedése, a pozitív hozzáállásuk hihetetlen - olyan jó azt hallani egy 16 évestől, hogy „vagány az a ház, mert boltíves pincéje van”. Hangsúlyozni szoktam, hogy nekünk, felnőtteknek, nem csak tanítani kell a fiatalokat, hanem odafigyelni rájuk és tanulni tőlük. Az Örökségünk Őrei az egyik legjobb példa erre, amikor 2012-ben, a kezdeményezés első változatát kidolgoztuk, olyan közösségépítő program elindítása volt a cél, amelyben a műemlék ürügyet jelent a találkozásra, a közös cselekvésre. Mostanáig Erdély-szerte több mint ezer fiatal kapcsolódott be, akik közel száz műemléket fogadtak örökbe. Idén, csak Kolozsváron 13 csapat jelentkezett. Készültek dokumentumfilmek az épületekről, kitakarították a műemlékek környezetét, kertjét, felkerestek olyan idős személyeket a diákok, akiknek közük volt az adott házhoz - velük interjúkat vettek fel, de rendeztek flashmobokat is, valamint folyamatosan jelen vannak az online felületeken. Ezek alapján nem lehet azt mondani, hogy fiataljaink ne lennének érdeklődőek. Ha megteremtjük számukra a keretet és megfelelő módon szólítjuk meg őket, akkor odaadással viszonyulnak a kulturális rendezvényekhez, de az épített örökségünkhöz is. Úgy gondolom, hogy valahol az iskola feladata is ez lenne: olyan információkat közölni a gyermekekkel, mely hasznukra válik, mindezt olyan formában, hogy érdekesnek is tartsák.
- Az idei kampány szlogenje éles határt húz Erdély és Bukarest között. Mennyire érzékelhető Bukarest dominanciája az erdélyi műemlékvédelemben és milyen megoldásokat javasol ilyen téren?
- Bukarest erős, központosító politikája sajnos nem csak a műemlékvédelem terén érződik, hanem mindenhol. Gondoljunk csak az Apáczai képzőművészeti osztályának az ügyére. Vagy visszatérve a műemlékvédelemre: a nyáron leváltották a Regionális Műemlékvédelmi Bizottság két magyar tagját - Guttmann Szabolcsot és Csók Zsoltot. Az a célunk, hogy az országos műemléki bizottságban, az albizottságaiban és a területi bizottságokban legyenek magyar szakemberek, ahogyan a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium erdélyi megyei igazgatóságainak alkalmazottai között is, a megye magyar lakossága részarányának megfelelően. Itt rólunk van szó, magyarokról - a műemlékek döntő hányada magyar vonatkozású, az írott források is sokszor magyarul vannak. Például hogyan lehetne sikeres egy olyan felújítás, ahol az előtanulmányok megírásában nem vesznek részt magyarul tudó személyek? A válasz egyszerű: sehogyan, hiszen így alapvető adatok, információk maradhatnak ki.
- Kolozsváron óriási mértékben szaporodtak meg a városi beruházások, amelyek nagyban rongálják és gyorsítják a műemlékek pusztulását. Januárban több műemlékértékű épület is megrongálódott és a megyei műemlékvédelmi bizottságból kizártak két magyar tagot. Hogyan valósítható meg a városi épített örökség közpénzekből történő felújítása és megóvása?
- Ahogyan az elején is említettem már, a szemléletváltás a legfontosabb ezen a téren és annak a tudatosítása, hogy műemlékeink értékesek, megőrzésük - utána hasznosításuk - kiemelten fontos. Azt szeretnénk, hogy az országos helyreállítási tervből arányosan részesedjenek azok a műemlékek, amelyek a magyar kulturális örökség részét képezik, valamint azt is, hogy állami támogatással - közpénzek bevonásával lehessen az egyházi jellegű műemlékek állagmegőrző, felújító munkálatait elvégezni. A városi épített örökség felújításában sokat segítene, ha ÁFA-mentesítenék a helyreállításokat, ez a befektetéseket is ösztönözni tudná. Mindennek a hasznosítása a helyi közösségek, az erdélyi magyarság életminőségének növelése érdekében törtéhet, emiatt szorgalmazzuk a széles körű társadalmi összefogást: önkormányzatok, civilszervezetek, oktatási és kulturális intézmények, egyházak együttműködését. Ami az építkezések elszaporodását illeti: szigorúan érvényt kell szerezni a törvénybe foglaltaknak és “bezárni” a kiskapukat, de ezek már helyi szinten nem kezelhető problémák, ezért megyek Bukarestbe.
- Az elmúlt időszakban többször kifejtette, olyan körülményeket kell teremteni Erdélyben, hogy a fiatalabb nemzedék itthon maradjon a szülőföldjén, megtalálja itt a lehetőségeket és a kihívásokat, s ne a külföldre való kitelepedést válasszák. Mit lehet tenni ennek érdekében a parlamentben, milyen eszközökkel, módon érhető el ennek a célnak a megvalósítása?
- Elsőként a minimálbér növelése sokat segítene, hogy biztosítani tudjuk a versenyképes fizetéseket. Támogatni fogjuk a magas szintű foglalkoztatás ösztönzését és a minőségi munkahelyek megteremtését. Bátorítanunk kell a munkavállalókat, hogy sikeresen tudjanak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, ennek az alapja a magas színvonalú oktatás és képzés biztosítása. A társadalmi szolidaritás legjobban működő színtere a család. De az itthonmaradás, vagy a hazaköltözés melletti egyik legfőbb érv is - pont ezért olyan adókulcsot akarunk kidolgozni, amely őket segíti. Meg akarjuk valósítani a szülők személyi jövedelemadójának csökkentését a gyermeklétszám függvényében. Ez két gyermek után 4, három gyermek után 6, négy gyermek után 8 százalék jövedelemadó-kedvezményt jelentene. Az intézkedés most 155 000 magyar családot érintene. Úgy látom, hogy december 11 fontos nap számunkra: olyan embereket küldhetünk a parlamentbe, akik a mi ügyeinkért harcolnak, és Erdélyt, Kolozs megyét képviselik - a megújult csapat pedig annak a biztosítéka, hogy a helyi közösséget, a választókat fogja képviselni, megfelelő szaktudással és határozottsággal, nem hátrálva meg, hiszen ha a képviseletünk erős, a védekezés is erőteljesebb lesz a többség félresöprő szándékával szemben. Megvárjuk, hogy gyermekeink külföldre költözzenek, vagy megteremtjük nekik itthon is a lehetőségeket? Végignézzük, ahogy ezer éves épített örökségünket lerombolják, vagy megvédjük azokat? December 11-én erről döntünk.
– Mi a véleménye arról, ahogyan az UNESCO tanácskozásán a csíksomlyói búcsúra vonatkozó kezdeményezéssel elbántak?
- Nem volt példa arra az elmúlt években, hogy egy ország ne álljon ki a saját felterjesztése mellet, de most Románia megtette. Mindez szégyenteljes rengeteg szempontból: először is semmibe vették annak a 100 embernek a munkáját, aki összeállította a felerjesztési dossziét. De semmibe vették azt a több ezer zarándokot, aki mindent évben részt vesz búcsún, valamint az erdélyi magyarságot is. Románia keresztény országnak vallja magát. A csíksomlyói búcsú volt az első olyan előterjesztés, amely az ország keresztény értékeire hívja fel a figyelmet a világ előtt. Megengedhetetlen, hogy a kulturális államtitkár elgáncsolja az előterjesztést csak azért, mert magyar ügyről volt szó. Az UNESCO egy apró szóbeli kiegészítést kért a román államtitkártól. Ugyanazt a kiegészítést, amit a moldvai szőttes ügyében is kért. Az államtitkár a moldvai szőttes esetében megadta a kiegészítést, a csíksomlyói búcsú kapcsán pedig mellébeszélt. Az ülésen készült felvételek nyilvánosan is elérhetőek, bárki meghallgathatja.
Amikor a múlt örökségének megőrzéséről, továbbadásáról van szó, félre kelleni tenni a nemzetiségi vonatkozású sztereotípiákat, nézeteltéréseket. De látjuk, hogy erre nem hajlandó a jelenlegi román vezetőség, ezért is kérjük a kulturális miniszter lemondását. Értékeinket és érdekeinket senki nem fogja helyettünk képviselni Bukarestben. Ott kell lennünk, ahol a döntések születnek, csak így tudunk hatékonyan küzdeni az erdélyi magyar közösségért!
T. Szabó Csaba Szabadság (Kolozsvár)
2016. december 6.
Születésnapi beszélgetés Ambrus Lajossal – Évelődöm a világ bajain
Ambrus Lajos tanár, író, irodalomszervező november 2-án töltötte a 75 évet. Korondon született és ott is töltötte életének java részét. Kérdéseimre e-mail-en válaszolt.
– Bár rendszerint igyekszem időben megkeresni születésnapos interjúalanyaimat, néha egy-egy ünnep, jeles nap közbeszól. Így történt ez most is, amikor a halottak napja „akadályozta”, hogy idejében felvegyem Önnel a kapcsolatot. És a halottak napja éppen az Ön születésnapja… Mennyire befolyásolta ez a születési dátum a születésnapjainak megünneplését, hangulatát?
– Az atyhai asszony azt mondta, hogy ki amilyennek született, olyannak marad, csak egy kicsit nő. Hogy a halottak napi születésűekre áll-e ez a furcsa determinizmus, sose foglalkoztatott. Az ismeretlen költővel vallom, hogy ilyenkor nálunkfelé „összeborulnak a nyerges hegek, s lábuk előtt kigyúl a vérvörös szikony, mert senki se születhet, el se tűnhet nyomtalanul”. És igaza van a már a csillagok közül, az ég tornácáról ránk figyelő barátnak, hogy – ha megírtad a magad (huszonöt!) könyvét – mint a „szép hegyünk, a Firtos, vesszőzéshez lassan felveheted a fehér inget”. Különben – ha az évek során egy-egy születésnapozás összejött – a szóban forgó egybeesés nem befolyásolta a hangulatot.
– Foglalkozásánál rengeteg szakma, hivatás szerepel: író, költő, szerkesztő, irodalomszervező, tanár, könyvkiadó. Melyiket érzi a legközelebbállónak, a legkedvesebbnek sokrétű tevékenységéből?
– A foglalkozásom sora gyanúsan hosszú és hangzatos. De én – annyi év után is – mondom, mint akit még nem vertek szájon, hogy aki Székelyföldön magyartanár lesz, a felsorolt szerepekből bizony fel kell vállalnia. Ma talán még inkább! Igen, mert itt nem kell senkit magyarra megtanítanunk. Arra kell közösen rájönnünk, hogy a mi anyanyelvünk is szép. Igaz, nekem szerencsém volt. A barátaimnak köszönhetően több mint két évtizedig a korondi középiskola nevelési aligazgatója lehettem. Különben már a változások után egy csoporttal Székelyudvarhelyre mentünk. Az értekezlet előtt beültünk egy kávézóba. A fejesünk, aki elment rendelni, azzal tért vissza, hogy egy fiatal lány a személyzet közül mint szenzációt közölte a társaival, hogy az egyik asztalnál az ő egykori tanára jelent meg…
– Hogyan lett a nyelv, az írás szerelmese? Emlékszik a könyvekkel való találkozására? Van meghatározó élménye, amely miatt a magyartanári pályát választotta?
– Már a szovátai Ady Endre Középiskolába az írás bűvöletével érkeztem otthonról. Volt időszak, amikor csábított a színpad, de az irodalmi érdeklődésem mindvégig megmaradt. Bizony egyes tanórákon is, ha csak tehettem, a könyvtári könyveket olvastam. Fiatal tanáraim elvették, ha rajtacsíptek, de nekem – különösen miután egy színjátékomat be is mutattuk a szovátai színpadon – a megérdemelt korholások közepette az elkobzott bűnjeleket visszaadták. Így – ha nem is ment simán – a magyartanári pálya borítékolható volt. Érettségi után a korondi unitárius tiszteletes figyelmeztetett, hogy a papság ugyan nem nagy uraság, de még mindig meg lehet belőle élni, de én – ha nem is válaszoltam akkor még Weöres Sándorral, hogy: „Valamikor én is úr akartam lenni, / hej, ha jó szolga lehetnék! / De szolga csak egy van, az Isten, / úrral tele a végtelenség.” – mégiscsak az írás és a tanári pálya mellett maradtam.
– Korondon született, és majdnem egész életét Korondon, illetve a Sóvidéken élte le. Azt olvastam, hogy először egy szerkesztője bízta meg azzal, hogy a faluról írjon. Valóban így volt? Hogyan is kezdődött tulajdonképpen szépirodalmi munkássága? Könnyen vagy nehezen?
– Se könnyen, se nehezen. Biztathattak ösztönzően már a kezdetekkor Kolozsvárról és Bukarestből, hogy a „költő ne járjon az őszben, hanem nézzen szét mai szemmel”, mind verset, mind szépprózát, sőt publicisztikát is – elsősorban a Hargitának, a Napsugárnak, a Jóbarátnak, az Ifjúmunkásnak és a Magyar Szó elődjének, az Előrének köszönhetően – rendszeresen csak a hetvenes évekkel kezdődően közöltem. Össze is állt hamarosan, és a Ion Creangă Kiadónál meg is jelent A korondi nézőedény című elbeszéléskötetem. Ezt követően kaptam az üzenetet, hogy ha Kolozsváron járok, keressem fel Varró Jánost. Mint kiderült, a jeles író arra biztatott („mert van mesélőkedve” – mondta), hogy írjak egy Korondról szóló faluregényt. Megígértem. De a regénnyel adós maradtam. Hanem egy nagy székely közösség szellemi életének értékeit vizsgálva, beleértve szokás- és hiedelemvilágát is, megszülettek egymás után mese- és mondáskönyveim, néprajzi kiadványaim, természetesen a verskötetek mellett. Különben egy olyan faluban születni és élni, amelyből Kriza János szerint az isteni küldött, a fodorfehér bárány Júlia szép leányt fölvitte a szent szüzek közé, miközben éltében hallhatta, hogy miként siratja el őt holtában az édesanyja, egy írónak különlegesen ritka adomány. Különösen, ha ott élt Páll Lajos is, aki egy kicsit a mérce volt. Ide tartott haza többek közt Molnos Lajos, Benczédi Sándor, Szálassy Ferenc, Ráduly János, Czegő Zoltán, Beder Tibor, Tófalvi Zoltán, Bölöni Domokos, Majla Sándor, Bíró Á. Zoltán, K. Kovács András, Molnos Ferenc és az atyhai Vinczeffy László Simó Mártonnal.
– Huszonhat éve már, hogy 1990 elején megalapította a Firtos Közművelődési Egyletet és szinte azonnal a Hazanéző folyóiratot is. Mit tart a legfontosabbnak ebből a 26 évből? Mi volt több, az elégtétel vagy a csalódás? Egész mozgalom szerveződött a tevékenysége köré (gondolok itt táborokra, szoborra stb.). Mennyire kapcsolódnak be a korondiak ezekbe a tevékenységekbe? Mennyire érzik magukénak az Anyanyelv szobrát?
– Igen, egy emberöltőnyi idő, hogy szerényen, sorsunkra várva pedagógusokul a hozzánk csatlakozó más értelmiségiekkel és kézművesekkel együtt, Bölöni Domokos bábáskodásával, megalapítottuk a Firtos Művelődési Egyletet. Én – mert tudták korábbról rólam, hogy vallom: „Mindenkinek, akinek van, adatik és megszaporíttatik, akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van”– a független civil szerveződés vezetője lettem. S hogy az otthon, az igaz, tiszta beszéd legyen a varázseszközünk, amellyel mindig hazatalálunk, létrehívtunk folyóiratot, közéleti újságot, könyvsorozatot, hangoskönyvet, hanglemezeket, könyvtárat, képgyűjteményt, szobrot, emlékkopjafákat, irodalmi és képzőművészeti táborokat, miközben a közösségeink szellemi, kulturális életét egyre gazdagabbá próbáltuk tenni, természetesen a ránk figyelő szervek, szervezetek és tiszteletre méltó személyek áldásos támogatásával. S mert egynek még örülni is szaporátlan, köszönet mindazoknak, akikkel együtt dolgozhattunk.
– Milyennek látja a mai Korondot?
– Mint a világot. Minden rohamosan változik. Akár egy tehetséges nagy kamasz. Csak a fejlődési zavarok és a káros, idegen kinövések elkerüljék. Ha nem? Marad a Tófalvi Zoltán szép megfogalmazása, hogy a Hazanéző prózaantológiája huszonhét szerzője közül egyet se lehet úgy megsérteni, hogy erről a „szívdobbanásnyi” földről rosszat írjon. Jó, hogy hallgattam a kezdő szerzőnkre s a címe maradt: Szülőföld, szerelem. Különben ez vonatkozik azokra is, akik nem kedvelik, nem érzik magukénak esetleg az Anyanyelv szobrát. Mert a harag nem, csak a szeretet lehet gyógyír.
– Mivel tölti napjait? Gyerekek, unokák? Nekik írta a meséket? Min dolgozik? Melyek a legközelebbi tervei?
– Olvasással. És évelődöm a világ bajain. A meséket meg mindenkinek írtam. Most egy szép és okos szerkesztőnőnek – mert aki tőlünk kér írást, csak olyan lehet – egy olyan angyalról kellene írnom, aki nem a jó, hanem a rossz gyermeknek visz angyalfiát, mert az szorul segítségre. Jövőben előbb egy gyűjteményes novellakötettel, majd a publicisztikai írásaimmal szeretnék Isten segedelmével a könyvpiacon jelentkezni.
– Mindig ilyen szűkszavú és lényegretörő?
– Lehet, ha nem is mindig és nem minden esetben. Pedig valamikor arra figyelmeztettek, hogy a sok beszéd szegénység.
Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda)
Ambrus Lajos tanár, író, irodalomszervező november 2-án töltötte a 75 évet. Korondon született és ott is töltötte életének java részét. Kérdéseimre e-mail-en válaszolt.
– Bár rendszerint igyekszem időben megkeresni születésnapos interjúalanyaimat, néha egy-egy ünnep, jeles nap közbeszól. Így történt ez most is, amikor a halottak napja „akadályozta”, hogy idejében felvegyem Önnel a kapcsolatot. És a halottak napja éppen az Ön születésnapja… Mennyire befolyásolta ez a születési dátum a születésnapjainak megünneplését, hangulatát?
– Az atyhai asszony azt mondta, hogy ki amilyennek született, olyannak marad, csak egy kicsit nő. Hogy a halottak napi születésűekre áll-e ez a furcsa determinizmus, sose foglalkoztatott. Az ismeretlen költővel vallom, hogy ilyenkor nálunkfelé „összeborulnak a nyerges hegek, s lábuk előtt kigyúl a vérvörös szikony, mert senki se születhet, el se tűnhet nyomtalanul”. És igaza van a már a csillagok közül, az ég tornácáról ránk figyelő barátnak, hogy – ha megírtad a magad (huszonöt!) könyvét – mint a „szép hegyünk, a Firtos, vesszőzéshez lassan felveheted a fehér inget”. Különben – ha az évek során egy-egy születésnapozás összejött – a szóban forgó egybeesés nem befolyásolta a hangulatot.
– Foglalkozásánál rengeteg szakma, hivatás szerepel: író, költő, szerkesztő, irodalomszervező, tanár, könyvkiadó. Melyiket érzi a legközelebbállónak, a legkedvesebbnek sokrétű tevékenységéből?
– A foglalkozásom sora gyanúsan hosszú és hangzatos. De én – annyi év után is – mondom, mint akit még nem vertek szájon, hogy aki Székelyföldön magyartanár lesz, a felsorolt szerepekből bizony fel kell vállalnia. Ma talán még inkább! Igen, mert itt nem kell senkit magyarra megtanítanunk. Arra kell közösen rájönnünk, hogy a mi anyanyelvünk is szép. Igaz, nekem szerencsém volt. A barátaimnak köszönhetően több mint két évtizedig a korondi középiskola nevelési aligazgatója lehettem. Különben már a változások után egy csoporttal Székelyudvarhelyre mentünk. Az értekezlet előtt beültünk egy kávézóba. A fejesünk, aki elment rendelni, azzal tért vissza, hogy egy fiatal lány a személyzet közül mint szenzációt közölte a társaival, hogy az egyik asztalnál az ő egykori tanára jelent meg…
– Hogyan lett a nyelv, az írás szerelmese? Emlékszik a könyvekkel való találkozására? Van meghatározó élménye, amely miatt a magyartanári pályát választotta?
– Már a szovátai Ady Endre Középiskolába az írás bűvöletével érkeztem otthonról. Volt időszak, amikor csábított a színpad, de az irodalmi érdeklődésem mindvégig megmaradt. Bizony egyes tanórákon is, ha csak tehettem, a könyvtári könyveket olvastam. Fiatal tanáraim elvették, ha rajtacsíptek, de nekem – különösen miután egy színjátékomat be is mutattuk a szovátai színpadon – a megérdemelt korholások közepette az elkobzott bűnjeleket visszaadták. Így – ha nem is ment simán – a magyartanári pálya borítékolható volt. Érettségi után a korondi unitárius tiszteletes figyelmeztetett, hogy a papság ugyan nem nagy uraság, de még mindig meg lehet belőle élni, de én – ha nem is válaszoltam akkor még Weöres Sándorral, hogy: „Valamikor én is úr akartam lenni, / hej, ha jó szolga lehetnék! / De szolga csak egy van, az Isten, / úrral tele a végtelenség.” – mégiscsak az írás és a tanári pálya mellett maradtam.
– Korondon született, és majdnem egész életét Korondon, illetve a Sóvidéken élte le. Azt olvastam, hogy először egy szerkesztője bízta meg azzal, hogy a faluról írjon. Valóban így volt? Hogyan is kezdődött tulajdonképpen szépirodalmi munkássága? Könnyen vagy nehezen?
– Se könnyen, se nehezen. Biztathattak ösztönzően már a kezdetekkor Kolozsvárról és Bukarestből, hogy a „költő ne járjon az őszben, hanem nézzen szét mai szemmel”, mind verset, mind szépprózát, sőt publicisztikát is – elsősorban a Hargitának, a Napsugárnak, a Jóbarátnak, az Ifjúmunkásnak és a Magyar Szó elődjének, az Előrének köszönhetően – rendszeresen csak a hetvenes évekkel kezdődően közöltem. Össze is állt hamarosan, és a Ion Creangă Kiadónál meg is jelent A korondi nézőedény című elbeszéléskötetem. Ezt követően kaptam az üzenetet, hogy ha Kolozsváron járok, keressem fel Varró Jánost. Mint kiderült, a jeles író arra biztatott („mert van mesélőkedve” – mondta), hogy írjak egy Korondról szóló faluregényt. Megígértem. De a regénnyel adós maradtam. Hanem egy nagy székely közösség szellemi életének értékeit vizsgálva, beleértve szokás- és hiedelemvilágát is, megszülettek egymás után mese- és mondáskönyveim, néprajzi kiadványaim, természetesen a verskötetek mellett. Különben egy olyan faluban születni és élni, amelyből Kriza János szerint az isteni küldött, a fodorfehér bárány Júlia szép leányt fölvitte a szent szüzek közé, miközben éltében hallhatta, hogy miként siratja el őt holtában az édesanyja, egy írónak különlegesen ritka adomány. Különösen, ha ott élt Páll Lajos is, aki egy kicsit a mérce volt. Ide tartott haza többek közt Molnos Lajos, Benczédi Sándor, Szálassy Ferenc, Ráduly János, Czegő Zoltán, Beder Tibor, Tófalvi Zoltán, Bölöni Domokos, Majla Sándor, Bíró Á. Zoltán, K. Kovács András, Molnos Ferenc és az atyhai Vinczeffy László Simó Mártonnal.
– Huszonhat éve már, hogy 1990 elején megalapította a Firtos Közművelődési Egyletet és szinte azonnal a Hazanéző folyóiratot is. Mit tart a legfontosabbnak ebből a 26 évből? Mi volt több, az elégtétel vagy a csalódás? Egész mozgalom szerveződött a tevékenysége köré (gondolok itt táborokra, szoborra stb.). Mennyire kapcsolódnak be a korondiak ezekbe a tevékenységekbe? Mennyire érzik magukénak az Anyanyelv szobrát?
– Igen, egy emberöltőnyi idő, hogy szerényen, sorsunkra várva pedagógusokul a hozzánk csatlakozó más értelmiségiekkel és kézművesekkel együtt, Bölöni Domokos bábáskodásával, megalapítottuk a Firtos Művelődési Egyletet. Én – mert tudták korábbról rólam, hogy vallom: „Mindenkinek, akinek van, adatik és megszaporíttatik, akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van”– a független civil szerveződés vezetője lettem. S hogy az otthon, az igaz, tiszta beszéd legyen a varázseszközünk, amellyel mindig hazatalálunk, létrehívtunk folyóiratot, közéleti újságot, könyvsorozatot, hangoskönyvet, hanglemezeket, könyvtárat, képgyűjteményt, szobrot, emlékkopjafákat, irodalmi és képzőművészeti táborokat, miközben a közösségeink szellemi, kulturális életét egyre gazdagabbá próbáltuk tenni, természetesen a ránk figyelő szervek, szervezetek és tiszteletre méltó személyek áldásos támogatásával. S mert egynek még örülni is szaporátlan, köszönet mindazoknak, akikkel együtt dolgozhattunk.
– Milyennek látja a mai Korondot?
– Mint a világot. Minden rohamosan változik. Akár egy tehetséges nagy kamasz. Csak a fejlődési zavarok és a káros, idegen kinövések elkerüljék. Ha nem? Marad a Tófalvi Zoltán szép megfogalmazása, hogy a Hazanéző prózaantológiája huszonhét szerzője közül egyet se lehet úgy megsérteni, hogy erről a „szívdobbanásnyi” földről rosszat írjon. Jó, hogy hallgattam a kezdő szerzőnkre s a címe maradt: Szülőföld, szerelem. Különben ez vonatkozik azokra is, akik nem kedvelik, nem érzik magukénak esetleg az Anyanyelv szobrát. Mert a harag nem, csak a szeretet lehet gyógyír.
– Mivel tölti napjait? Gyerekek, unokák? Nekik írta a meséket? Min dolgozik? Melyek a legközelebbi tervei?
– Olvasással. És évelődöm a világ bajain. A meséket meg mindenkinek írtam. Most egy szép és okos szerkesztőnőnek – mert aki tőlünk kér írást, csak olyan lehet – egy olyan angyalról kellene írnom, aki nem a jó, hanem a rossz gyermeknek visz angyalfiát, mert az szorul segítségre. Jövőben előbb egy gyűjteményes novellakötettel, majd a publicisztikai írásaimmal szeretnék Isten segedelmével a könyvpiacon jelentkezni.
– Mindig ilyen szűkszavú és lényegretörő?
– Lehet, ha nem is mindig és nem minden esetben. Pedig valamikor arra figyelmeztettek, hogy a sok beszéd szegénység.
Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda)
2016. december 6.
Kormányszóvivő: mindent megtettünk az erdélyi magyarságért
Ahhoz, hogy az erdélyi magyar közösség érdemben tudjon beleszólni a román politika alakulásába, szükség van arra, hogy erős érdekképviselete legyen az RMDSZ-en keresztül a bukaresti törvényhozásban – jelentette ki a Rádió Orienten Kovács Zoltán. A kormányszóvivő emellett a kétnapos sopronbánhidai kihelyezett kormányülés témáiról és a polgármesteri bértábla alakulásáról is beszélt.
A közelgő romániai választásokra utalva a kormányszóvivő rámutatott: a román-magyar viszonyban számtalan nyitott kérdés van. "Hacsak visszatekintünk az elmúlt száz évre, akkor is sok olyan ígéretet találunk, amit a keleti szomszédunk nem teljesített, elsősorban a kisebbségi jogok garantálása területén”. Majd hozzátette: számos olyan példát találunk az érdekérvényesítés és érdekképviselet területén, ami az Európai Unióban bevett, Románia területén pedig tiltott. Szükség van tehát a magyar súlyra, de nemcsak itt, hanem a két ország kétoldalú kapcsolatai esetében is, ”amely az utóbbi időszakban nincs a csúcson”.
Ahhoz, hogy a romániai magyar közösség érdemben tudjon beleszólni a román politika alakulásába,
szüksége van arra, hogy erős érdekképviselete legyen az RMDSZ-en keresztül a bukaresti törvényhozásban
– jelentette ki Kovács Zoltán, aki leszögezte, "a mozgósítással és a figyelemfelhívással kapcsolatban a magyar kormány megtette, amit tehetett".
"Túl vagyunk a kormányzati ciklus felén"
A kétnapos sopronbánhidai kihelyezett kormányüléssel kapcsolatban a Rádió Orient vendége elmondta: vannak olyan stratégiai és átfogó kérdések, amelyek megvitatására két nap és "olyan környezet szükséges, amelyben jobban lehet koncentrálni". A 2016-os év értékelése mellett napirenden lesznek külpolitikai és a migrációs kérdések, az államreform folyamatának áttekintése és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Jó Állam Jelentésének értékelése is. "A kihelyezett ülés ciklusközepi helyzetértékelés is lesz, hiszen túl vagyunk a kormányzati ciklus felén és ez egyben a választásokra való felkészülés megkezdése is."
2017 közepére rendezhetik a polgármesterek fizetést
Kovács Zoltán beszélt arról is, hogy a sopronbánhidai kormányülésen is már téma lehet a polgármesterek fizetésének ügye. Mint mondta, a legkisebb településeken vált látható problémává, hogy "egyes települések vezetőinek keresete köszönő viszonyban sincs a valósággal". Volt egy ellenzéki javaslat, amely csak a legkisebb települések irányítóinak bérével foglalkozott.
„Mi azonban azt mondtuk, hogy ne tegyünk kivételt, ne keletkezzenek méltánytalan helyzetek”,
ezért a rendszer egészére vonatkozóan fog megvalósulni a szabályozás. Rendszerszinten foglalkoznak a polgármesteri illetmények kérdésével is – tette hozzá. A kormány arra kérte a Belügyminisztériumot, hogy készítsen teljesen új bértáblát a polgármesterek fizetésének rendezésére. A szóvivő elmondta: "várhatóan jövő év első felében ez ügyben már lépéseket lehet majd látni".
Nem várható bérrendezés az önkormányzati dolgozók esetében
A polgármesteri hivatalban dolgozók illetményére térve a kormányszóvivő rámutatott: "esetükben nem kormánytisztviselőkről beszélünk, ők nem velünk vitatkoznak, hanem saját önkormányzatukkal” és a települések tekintetében mutatkozó jelentős különbségek miatt egységes bértáblát bevezetni „talán nem is ildomos”. Hozzáfűzte: ugyanakkor az eltérítések rendszerének van egy szabadsága, és akár még
a dolgozói fizetések megemelésére is van lehetőség,
de azt számba kell venni, „hogy mennyire sikerült hozzáigazítani a hivatalok létszámát a valós feladatokhoz, illetve a közösség teherbíró képességéhez.” Az állami feladatok finanszírozását az állam garantálja, minden egyéb saját, önkéntesen vállalt feladat, illetve fejlesztést maguknak az önkormányzatoknak kell úgy rendezniük, hogy kezelni tudják a bérigényeket - fűzte hozzá.. orientpress.hu
Ahhoz, hogy az erdélyi magyar közösség érdemben tudjon beleszólni a román politika alakulásába, szükség van arra, hogy erős érdekképviselete legyen az RMDSZ-en keresztül a bukaresti törvényhozásban – jelentette ki a Rádió Orienten Kovács Zoltán. A kormányszóvivő emellett a kétnapos sopronbánhidai kihelyezett kormányülés témáiról és a polgármesteri bértábla alakulásáról is beszélt.
A közelgő romániai választásokra utalva a kormányszóvivő rámutatott: a román-magyar viszonyban számtalan nyitott kérdés van. "Hacsak visszatekintünk az elmúlt száz évre, akkor is sok olyan ígéretet találunk, amit a keleti szomszédunk nem teljesített, elsősorban a kisebbségi jogok garantálása területén”. Majd hozzátette: számos olyan példát találunk az érdekérvényesítés és érdekképviselet területén, ami az Európai Unióban bevett, Románia területén pedig tiltott. Szükség van tehát a magyar súlyra, de nemcsak itt, hanem a két ország kétoldalú kapcsolatai esetében is, ”amely az utóbbi időszakban nincs a csúcson”.
Ahhoz, hogy a romániai magyar közösség érdemben tudjon beleszólni a román politika alakulásába,
szüksége van arra, hogy erős érdekképviselete legyen az RMDSZ-en keresztül a bukaresti törvényhozásban
– jelentette ki Kovács Zoltán, aki leszögezte, "a mozgósítással és a figyelemfelhívással kapcsolatban a magyar kormány megtette, amit tehetett".
"Túl vagyunk a kormányzati ciklus felén"
A kétnapos sopronbánhidai kihelyezett kormányüléssel kapcsolatban a Rádió Orient vendége elmondta: vannak olyan stratégiai és átfogó kérdések, amelyek megvitatására két nap és "olyan környezet szükséges, amelyben jobban lehet koncentrálni". A 2016-os év értékelése mellett napirenden lesznek külpolitikai és a migrációs kérdések, az államreform folyamatának áttekintése és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Jó Állam Jelentésének értékelése is. "A kihelyezett ülés ciklusközepi helyzetértékelés is lesz, hiszen túl vagyunk a kormányzati ciklus felén és ez egyben a választásokra való felkészülés megkezdése is."
2017 közepére rendezhetik a polgármesterek fizetést
Kovács Zoltán beszélt arról is, hogy a sopronbánhidai kormányülésen is már téma lehet a polgármesterek fizetésének ügye. Mint mondta, a legkisebb településeken vált látható problémává, hogy "egyes települések vezetőinek keresete köszönő viszonyban sincs a valósággal". Volt egy ellenzéki javaslat, amely csak a legkisebb települések irányítóinak bérével foglalkozott.
„Mi azonban azt mondtuk, hogy ne tegyünk kivételt, ne keletkezzenek méltánytalan helyzetek”,
ezért a rendszer egészére vonatkozóan fog megvalósulni a szabályozás. Rendszerszinten foglalkoznak a polgármesteri illetmények kérdésével is – tette hozzá. A kormány arra kérte a Belügyminisztériumot, hogy készítsen teljesen új bértáblát a polgármesterek fizetésének rendezésére. A szóvivő elmondta: "várhatóan jövő év első felében ez ügyben már lépéseket lehet majd látni".
Nem várható bérrendezés az önkormányzati dolgozók esetében
A polgármesteri hivatalban dolgozók illetményére térve a kormányszóvivő rámutatott: "esetükben nem kormánytisztviselőkről beszélünk, ők nem velünk vitatkoznak, hanem saját önkormányzatukkal” és a települések tekintetében mutatkozó jelentős különbségek miatt egységes bértáblát bevezetni „talán nem is ildomos”. Hozzáfűzte: ugyanakkor az eltérítések rendszerének van egy szabadsága, és akár még
a dolgozói fizetések megemelésére is van lehetőség,
de azt számba kell venni, „hogy mennyire sikerült hozzáigazítani a hivatalok létszámát a valós feladatokhoz, illetve a közösség teherbíró képességéhez.” Az állami feladatok finanszírozását az állam garantálja, minden egyéb saját, önkéntesen vállalt feladat, illetve fejlesztést maguknak az önkormányzatoknak kell úgy rendezniük, hogy kezelni tudják a bérigényeket - fűzte hozzá.. orientpress.hu
2016. december 7.
„Megérett a helyzet a 20%-os nyelvi küszöb újratárgyalására”
A kolozsváriak nem tartják ördögtől valónak a többnyelvű helységnévtábla kihelyezését.
Nyelvi jogok és nyelvhasználat címmel szervezett előadást az Európai Kisebbségek Föderatív Uniója (FUEN) Kolozsváron. A kolozsvári K+ közösségi térben a FUEN elnökének vendégei - Bethlendi András, a Musai-Muszáj csoport képviselője, Hegedüs Csilla örökségvédelmi szakember és Csoma Botond jogász, kolozsvári tanácsos a nyelvi jogok kivívása kapcsán szerzett tapasztalataikról, és ennek kihívásairól beszéltek. Bethlendi András a Musai-Muszáj csoport tevékenységéről beszélve elmondta, a folyamatos kommunikáció révén elérték azt, hogy a román sajtóban nem tűnt fel ez a kérdés negatív színben, sőt, az emberekkel folytatott közvetlen beszélgetések során az is kiderült, hogy a lakosság többsége – etnikumól függetlenül – támogatja a kolozsvári többnyelvű helységnévtábla kihelyezését. Míg a Musai-Muszáj a kommunikációra koncentrált, addig a Minority Rights szervezet a bíróságon viszi előre az ügyet. Beszámolt a két hete Genfben megszervezett Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) kisebbségügyi fórumán való felszólalásáról, amelyben a romániai magyarok közösségi jogainak betartása kapcsán felmerülő problémákra hívták fel a figyelmet. Az ENSZ fórumán humanitárius válságról volt szó, amit a nyelvi jogok szempontjából közelített meg. Elmondta, ha valakit traumatizál egy humanitárius válság, akkor fontos, hogy biztosítva legyen az anyanyelvű orvosi, pszichológusi ellátás. A nyelvi komponenst próbálta bevinni a nemzetközi diskurzusba, és reménykedik, hogy felfigyelnek a mi sajátos ügyünkre. Hegedüs Csilla államtitkári és rövid kulturális miniszteri mandátuma alatti munkájáról beszélt, amit a nyelvi jogok bővítése terén fejtett ki. Elmondta, Kelemen Hunor kulturális miniszterrel miniszteri tanácsadóként készítették elő a műemlékek feliratozására vonatkozó miniszteri rendeletet, amit végül az ő három hetes mandátuma idején sikerült aláírnia.
A miniszteri rendelet kidolgozásakor abból indultak ki, hogy akkor kell magyarul is feliratozni, ha az épületek építője vagy építtetője magyar. A másik kitétel az volt, hogy a kisebbség nyelvén feliratozandó műemléknek a nemzeti kisebbség kulturális örökségéhez kell tartoznia. A harmadik kitétel, amit szerettek volna bevinni, az volt, hogy ahol 5%-os kisebbség él, legyen lehetőség az illető kisebbség nyelvén feliratozni. A negyedik kitételben egyértelműsítették, hogy egy önkormányzatnak saját döntése nyomán is legyen lehetősége egy kisebbség nyelvén feliratozni egy műemléket. Hegedüs Csilla elmondta, nehéz periódus következett, hiszen sokan próbáltak keresztbe tenni. A jogi osztály vezetője azt állította, hogy a miniszteri rendeletet ebben a formában nem lehet gyakorlatba ültetni, mert az 5%-os kitétel ellentmond a törvénynek. A volt miniszter elmondta, a másik három kritériumra nem figyeltek, annyira "kiütötte a biztosítékot" az 5%-os nemzeti kisebbségre vonatkozó passzus. Egy miniszteri rendeletnek akkor van igazán fontos jogi hatása, ha megjelenik a Hivatalos Közlönyben. Ez akkor jelenik meg, ha a kormányfőtitkár jóváhagyja. Ez a folyamat elhúzódott annyira, hogy Hegedüs 2014-ben, már miniszterként írta alá a rendeletet. Csoma Botond képviselőjelölt arról beszélt, hogy miért választotta a parlamenti választási kampányában a nyelvi jogok témáját. Elmondta, a helységnévtábla kérdése mindig túlmutatott a nyelvi kérdésen, egy szimbolikus térfoglalásról van szó, arról, hogy amennyiben a tábla kikerül, hivatalos szentesítést nyer az a tény, hogy a településen él egy másik közösség is. Kolozsvári tanácsosi mandátuma során az volt a tapasztalata, hogy a tanácsban nagyon mereven álltak a kérdéshez, miszerint szó sem lehet erről. Csoma szerint ez a vélekedés még jogilag sem állta meg a helyét, hiszen 2002-ben Kolozsváron 20%-os volt a magyar lakosság. 2004-ben született egy tanácsi határozat a tábla kitételéről, amelyet soha nem hajtottak végre. Szerinte nincs különbség a kolozsvári tanácsban a román pártok között, egyöntetűen ellenzik a tábla kihelyezését. 37 kolozsvári műemlékre sikerült kitenni a többnyelvű feliratot, azonban ez a folyamat is rengeteg akadályba ütközött. Elmondta, célja, hogy a parlamentben tárgyalják újra a 215-ös helyi közigazgatási törvényt, annak érdekében, hogy a nyelvi jogok használatára vonatkozó 20%-os küszöböt 10%-ra csökkentsék, mert szerinte megérett a helyzet ennek a törvényi előírásnak az újratárgyalására. Be kell kerülnie a törvénybe expressis verbis, hogy az önkormányzatok dönthessék el, hogy kiteszik a többnyelvű helységnévtáblát akkor is, ha a településen a kisebbség számaránya a populáción belül nem éri el a törvény által megszabott arányt. „Aranyosgyéres példája jól mutatja, hogy miért van erre szükség, hiszen ott bírósági eszközökkel érték el a tábla levételét” - mondta. Vincze Loránt kérdésre válaszolva elmondta, várhatóan tavasszal készül el az ajánlás Románia felé a a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezménnyel kapcsolatosan.
K. M.
Transindex.ro
A kolozsváriak nem tartják ördögtől valónak a többnyelvű helységnévtábla kihelyezését.
Nyelvi jogok és nyelvhasználat címmel szervezett előadást az Európai Kisebbségek Föderatív Uniója (FUEN) Kolozsváron. A kolozsvári K+ közösségi térben a FUEN elnökének vendégei - Bethlendi András, a Musai-Muszáj csoport képviselője, Hegedüs Csilla örökségvédelmi szakember és Csoma Botond jogász, kolozsvári tanácsos a nyelvi jogok kivívása kapcsán szerzett tapasztalataikról, és ennek kihívásairól beszéltek. Bethlendi András a Musai-Muszáj csoport tevékenységéről beszélve elmondta, a folyamatos kommunikáció révén elérték azt, hogy a román sajtóban nem tűnt fel ez a kérdés negatív színben, sőt, az emberekkel folytatott közvetlen beszélgetések során az is kiderült, hogy a lakosság többsége – etnikumól függetlenül – támogatja a kolozsvári többnyelvű helységnévtábla kihelyezését. Míg a Musai-Muszáj a kommunikációra koncentrált, addig a Minority Rights szervezet a bíróságon viszi előre az ügyet. Beszámolt a két hete Genfben megszervezett Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) kisebbségügyi fórumán való felszólalásáról, amelyben a romániai magyarok közösségi jogainak betartása kapcsán felmerülő problémákra hívták fel a figyelmet. Az ENSZ fórumán humanitárius válságról volt szó, amit a nyelvi jogok szempontjából közelített meg. Elmondta, ha valakit traumatizál egy humanitárius válság, akkor fontos, hogy biztosítva legyen az anyanyelvű orvosi, pszichológusi ellátás. A nyelvi komponenst próbálta bevinni a nemzetközi diskurzusba, és reménykedik, hogy felfigyelnek a mi sajátos ügyünkre. Hegedüs Csilla államtitkári és rövid kulturális miniszteri mandátuma alatti munkájáról beszélt, amit a nyelvi jogok bővítése terén fejtett ki. Elmondta, Kelemen Hunor kulturális miniszterrel miniszteri tanácsadóként készítették elő a műemlékek feliratozására vonatkozó miniszteri rendeletet, amit végül az ő három hetes mandátuma idején sikerült aláírnia.
A miniszteri rendelet kidolgozásakor abból indultak ki, hogy akkor kell magyarul is feliratozni, ha az épületek építője vagy építtetője magyar. A másik kitétel az volt, hogy a kisebbség nyelvén feliratozandó műemléknek a nemzeti kisebbség kulturális örökségéhez kell tartoznia. A harmadik kitétel, amit szerettek volna bevinni, az volt, hogy ahol 5%-os kisebbség él, legyen lehetőség az illető kisebbség nyelvén feliratozni. A negyedik kitételben egyértelműsítették, hogy egy önkormányzatnak saját döntése nyomán is legyen lehetősége egy kisebbség nyelvén feliratozni egy műemléket. Hegedüs Csilla elmondta, nehéz periódus következett, hiszen sokan próbáltak keresztbe tenni. A jogi osztály vezetője azt állította, hogy a miniszteri rendeletet ebben a formában nem lehet gyakorlatba ültetni, mert az 5%-os kitétel ellentmond a törvénynek. A volt miniszter elmondta, a másik három kritériumra nem figyeltek, annyira "kiütötte a biztosítékot" az 5%-os nemzeti kisebbségre vonatkozó passzus. Egy miniszteri rendeletnek akkor van igazán fontos jogi hatása, ha megjelenik a Hivatalos Közlönyben. Ez akkor jelenik meg, ha a kormányfőtitkár jóváhagyja. Ez a folyamat elhúzódott annyira, hogy Hegedüs 2014-ben, már miniszterként írta alá a rendeletet. Csoma Botond képviselőjelölt arról beszélt, hogy miért választotta a parlamenti választási kampányában a nyelvi jogok témáját. Elmondta, a helységnévtábla kérdése mindig túlmutatott a nyelvi kérdésen, egy szimbolikus térfoglalásról van szó, arról, hogy amennyiben a tábla kikerül, hivatalos szentesítést nyer az a tény, hogy a településen él egy másik közösség is. Kolozsvári tanácsosi mandátuma során az volt a tapasztalata, hogy a tanácsban nagyon mereven álltak a kérdéshez, miszerint szó sem lehet erről. Csoma szerint ez a vélekedés még jogilag sem állta meg a helyét, hiszen 2002-ben Kolozsváron 20%-os volt a magyar lakosság. 2004-ben született egy tanácsi határozat a tábla kitételéről, amelyet soha nem hajtottak végre. Szerinte nincs különbség a kolozsvári tanácsban a román pártok között, egyöntetűen ellenzik a tábla kihelyezését. 37 kolozsvári műemlékre sikerült kitenni a többnyelvű feliratot, azonban ez a folyamat is rengeteg akadályba ütközött. Elmondta, célja, hogy a parlamentben tárgyalják újra a 215-ös helyi közigazgatási törvényt, annak érdekében, hogy a nyelvi jogok használatára vonatkozó 20%-os küszöböt 10%-ra csökkentsék, mert szerinte megérett a helyzet ennek a törvényi előírásnak az újratárgyalására. Be kell kerülnie a törvénybe expressis verbis, hogy az önkormányzatok dönthessék el, hogy kiteszik a többnyelvű helységnévtáblát akkor is, ha a településen a kisebbség számaránya a populáción belül nem éri el a törvény által megszabott arányt. „Aranyosgyéres példája jól mutatja, hogy miért van erre szükség, hiszen ott bírósági eszközökkel érték el a tábla levételét” - mondta. Vincze Loránt kérdésre válaszolva elmondta, várhatóan tavasszal készül el az ajánlás Románia felé a a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezménnyel kapcsolatosan.
K. M.
Transindex.ro
2016. december 7.
Pert nyert a háromszéki prefektus Antal Árpád ellen
Megnyerte a Kovászna megyei prefektúra azt a pert, amelyben Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád megfellebbezte azt a 10 ezer lejes bírságot, amelyet tavaly szabtak ki, mert nem fejezte be a város területén lévő ingatlanok tulajdonjogának visszaállítását a 2001/10-es törvény által előírt határidőre.
A Kovászna Megyei Törvényszék kimondta a jogerős és visszavonhatatlan ítéletet ebben az ügyben, a pénzügyi hatóságok feladata gyakorlatba ültetni azt – nyilatkozta Sebastian Cucu prefektus az Agerpres hírügynökségnek.
A prefektus hozzátette, a bírságot tavaly ősszel rótták ki Antal Árpádra egy ellenőrzés alkalmával, amely a 10-es törvény betartását kérte számon, és nem „rosszindulatú” cselekedet volt, mint ahogy a polgármester állítja.
„Az egész megyében ellenőriztünk (...) Sepsiszentgyörgyön a minimális bírságot róttuk ki a polgármesterre, ahol még 470 rendezetlen restitúciós ügy várt megoldásra. (...) Ugyanakkor Bodzaforduló polgármesterét is megbüntettük, ő csak figyelmeztetést kapott, mert mindössze 3 kérelmet kellett megoldania. (...) Tehát ugyanabban az ügyben a sepsiszentgyörgyi polgármesternek 470 restitúciós ügye volt megoldatlan amire 10 ezertől 100 ezer lejig terjedő pénzbírság szabható ki és a minimumot kapta. Önökre bízom, hogy eldöntsék, mennyire voltam rosszindulatú” – mondta el Kovászna megye prefektusa.
Antal Árpád azt nyilatkozta, azért döntött a bírság megfellebbezése mellett, mert szerinte nem ő a felelős azért, hogy a polgármesteri hivataloknak nincsenek jogászaik. A polgármester szerint a kialakult helyzet a kormány felelőssége, hiszen egyrészt nem vehetnek fel új munkaerőt, másrészt a törvény 1200 lejes bérszintet szabott meg a jogászoknak, ezért az összegért pedig senki nem hajlandó dolgozni, olyan körülmények között, hogy a legkisebb formai hibáért is 10 ezer lejes bírságot szabhatnak ki rá.
Véleménye szerint az eset Sebastian Cucu „rosszindulatáról” tanúskodik. Ezt bizonyítandó, a polgármester adatokat kért az ország prefektúráitól, hogy az elmúlt öt esztendőben hány polgármestert bírságoltak meg hasonló okok miatt. Székelyhon.ro
Megnyerte a Kovászna megyei prefektúra azt a pert, amelyben Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád megfellebbezte azt a 10 ezer lejes bírságot, amelyet tavaly szabtak ki, mert nem fejezte be a város területén lévő ingatlanok tulajdonjogának visszaállítását a 2001/10-es törvény által előírt határidőre.
A Kovászna Megyei Törvényszék kimondta a jogerős és visszavonhatatlan ítéletet ebben az ügyben, a pénzügyi hatóságok feladata gyakorlatba ültetni azt – nyilatkozta Sebastian Cucu prefektus az Agerpres hírügynökségnek.
A prefektus hozzátette, a bírságot tavaly ősszel rótták ki Antal Árpádra egy ellenőrzés alkalmával, amely a 10-es törvény betartását kérte számon, és nem „rosszindulatú” cselekedet volt, mint ahogy a polgármester állítja.
„Az egész megyében ellenőriztünk (...) Sepsiszentgyörgyön a minimális bírságot róttuk ki a polgármesterre, ahol még 470 rendezetlen restitúciós ügy várt megoldásra. (...) Ugyanakkor Bodzaforduló polgármesterét is megbüntettük, ő csak figyelmeztetést kapott, mert mindössze 3 kérelmet kellett megoldania. (...) Tehát ugyanabban az ügyben a sepsiszentgyörgyi polgármesternek 470 restitúciós ügye volt megoldatlan amire 10 ezertől 100 ezer lejig terjedő pénzbírság szabható ki és a minimumot kapta. Önökre bízom, hogy eldöntsék, mennyire voltam rosszindulatú” – mondta el Kovászna megye prefektusa.
Antal Árpád azt nyilatkozta, azért döntött a bírság megfellebbezése mellett, mert szerinte nem ő a felelős azért, hogy a polgármesteri hivataloknak nincsenek jogászaik. A polgármester szerint a kialakult helyzet a kormány felelőssége, hiszen egyrészt nem vehetnek fel új munkaerőt, másrészt a törvény 1200 lejes bérszintet szabott meg a jogászoknak, ezért az összegért pedig senki nem hajlandó dolgozni, olyan körülmények között, hogy a legkisebb formai hibáért is 10 ezer lejes bírságot szabhatnak ki rá.
Véleménye szerint az eset Sebastian Cucu „rosszindulatáról” tanúskodik. Ezt bizonyítandó, a polgármester adatokat kért az ország prefektúráitól, hogy az elmúlt öt esztendőben hány polgármestert bírságoltak meg hasonló okok miatt. Székelyhon.ro
2016. december 7.
Találkoztak a főtanfelügyelővel, de nem jutottak előbbre a katolikus iskola ügyében
Nem közeledett a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium tanári kara és az újonnan kinevezett főtanfelügyelő álláspontja az ideiglenes vezető kinevezése kapcsán. A két fél közti találkozó tovább odázza a patthelyzetet.
Többet remélt az ellehetetlenítés határára sodort katolikus iskola tanári kara attól a találkozótól, melyre Maros megye új főtanfelügyelőjét, Nadia Raţát és helyettesét, Illés Ildikót hívta meg a tanintézmény Klastrom utcai épületébe. A közel háromórás beszélgetés után a tanárok ugyanúgy álltak fel, ahogy leültek: bizonytalanul. „Eredményről nem beszélhetünk” – vonta le a következtetéseket Székely Szilárd, a tanárok által megbízott képviselő.
A házi őrizetbe vett Ştefan Someşan helyébe kinevezett Nadia Raţă szinte minden felmerült kérdésre azt válaszolta, hogy a törvény határain belül igyekszik megoldást találni, a bizonytalan helyzetre viszont konkrét javaslattal nem rukkolt elő. Mint ismert, Tamási Zsolt hatósági őrizetbe helyezése óta egyetlen személynek sincs aláírási joga, ezért az iskola semmiféle hivatalos okiratot nem bocsáthat ki, személyzete pedig nem kaphatja meg a fizetését. Az már csak hab a tortán, hogy azok a pedagógusok, akik ingyen dolgoznak, a téli vakációban egyetlen szabadnapot sem vehetnek ki, hisz szabadsági kérelmüket nincs, aki aláírja.
A keddi, szinte estébe nyúló tárgyalásnak az lett volna a célja, hogy meggyőzze a főtanfelügyelőt, Tamási helyébe nevezzen ki egy ügyvivő igazgatót, Nadia Raţă azonban elzárkózott a kérdés megoldásától. A főtanfelügyelő azzal érvelt, hogy az a vezetőtanácsi határozat, melyet a tanfelügyelőség november 4-én hozott, miszerint felmenti tisztségéből Tamásit, nem érvényes, mert nem írta alá senki. Ő viszont nem vállalhatja, hogy utólag kézjegyével lássa el. Felmerült, hogy ismét üljön össze a tanfelügyelőség vezetőtanácsa, és hozzon egy újabb döntést, amelyet immár az új főtanfelügyelő aláírhat, Nadia Raţă viszont ezt a lehetőséget is elvetette.
A tanárok is ragaszkodnak a törvényességhez
„A főtanfelügyelő válaszaiban a visszatérő motívum a törvényesség betartása volt. Mi is megkérdeztük, mennyire törvényes, hogy egy iskola vezető nélkül működjék? A válaszból kiderült, hogy a tanfelügyelőség vagy nem mer, vagy nem akar megoldást találni” – nyilatkozta lapunknak Székely Szilárd.
Azon túl, hogy a tanárok hetek óta nem kaptak fizetést, most az egészségügyi ellátásért is a saját zsebükbe kell nyúlniuk. „Az egyik kollégánk kórházi kezelésre szorul, a másik kolléganőnk szülési szabadságra készül. Hiába fizetik a tb-járulékot, nincs, aki munkahelyi igazolást bocsásson ki, ezért úgy tűnik, megfizettetik velük a kórházi kezelést” – panaszolta Székely.
Amennyiben a jövő év elején sem lesz, aki kézjegyével ellássa a hivatalos okiratokat, még az is megeshet, hogy a katolikus iskola nem adhatja le időben a 2017/18-as beiskolázási tervét – hívta fel a figyelmet a tanerők szószólója.
Péter Ferenc: elfogadhatatlan bizonytalanság
Péter Ferenc, az RMDSZ Maros megyei politikai alelnöke is megszólalt az iskolában uralkodó állapotok kapcsán. „Elfogadhatatlan, hogy bizonytalanságban tartják a hatóságok a katolikus iskola diákjait és tanárait, miközben az RMDSZ jogászai szerint jogszerűen működik a tanintézet. Nem írhatja felül egy ügyészségi eljárás az anyanyelvi oktatást Romániában, amely alkotmány által biztosított jogunk. Nem lehet tollvonással megvonni az anyanyelven való tanuláshoz való hozzáférést. Idén már nemcsak az a kérdés, hogy bővíthetjük-e megszerzett jogainkat, hanem az is, hogy visszaveszik-e azokat tőlünk, ezért van szükség az összefogásra, egy erős magyar képviseletre” – hangsúlyozta Péter. A Maros megyei önkormányzat elnöke úgy értékelte, a román hatalom ilyen jellegű törekvései az egész romániai magyarság és ennek intézményrendszere ellen irányulnak. Péter Ferenc azt javasolta, a katolikus iskola és általában a közösségi jogok ügyében együttes erővel lépjenek fel minden hazai és nemzetközi fórumon.
Számos teendőire hivatkozva, Nadia Raţă főtanfelügyelő lapunknak csak annyit volt hajlandó mondani, hogy a felekezeti iskolával kapcsolatos kérdésekre csak később tud válaszolni.
Szucher Ervin Székelyhon.ro
Nem közeledett a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium tanári kara és az újonnan kinevezett főtanfelügyelő álláspontja az ideiglenes vezető kinevezése kapcsán. A két fél közti találkozó tovább odázza a patthelyzetet.
Többet remélt az ellehetetlenítés határára sodort katolikus iskola tanári kara attól a találkozótól, melyre Maros megye új főtanfelügyelőjét, Nadia Raţát és helyettesét, Illés Ildikót hívta meg a tanintézmény Klastrom utcai épületébe. A közel háromórás beszélgetés után a tanárok ugyanúgy álltak fel, ahogy leültek: bizonytalanul. „Eredményről nem beszélhetünk” – vonta le a következtetéseket Székely Szilárd, a tanárok által megbízott képviselő.
A házi őrizetbe vett Ştefan Someşan helyébe kinevezett Nadia Raţă szinte minden felmerült kérdésre azt válaszolta, hogy a törvény határain belül igyekszik megoldást találni, a bizonytalan helyzetre viszont konkrét javaslattal nem rukkolt elő. Mint ismert, Tamási Zsolt hatósági őrizetbe helyezése óta egyetlen személynek sincs aláírási joga, ezért az iskola semmiféle hivatalos okiratot nem bocsáthat ki, személyzete pedig nem kaphatja meg a fizetését. Az már csak hab a tortán, hogy azok a pedagógusok, akik ingyen dolgoznak, a téli vakációban egyetlen szabadnapot sem vehetnek ki, hisz szabadsági kérelmüket nincs, aki aláírja.
A keddi, szinte estébe nyúló tárgyalásnak az lett volna a célja, hogy meggyőzze a főtanfelügyelőt, Tamási helyébe nevezzen ki egy ügyvivő igazgatót, Nadia Raţă azonban elzárkózott a kérdés megoldásától. A főtanfelügyelő azzal érvelt, hogy az a vezetőtanácsi határozat, melyet a tanfelügyelőség november 4-én hozott, miszerint felmenti tisztségéből Tamásit, nem érvényes, mert nem írta alá senki. Ő viszont nem vállalhatja, hogy utólag kézjegyével lássa el. Felmerült, hogy ismét üljön össze a tanfelügyelőség vezetőtanácsa, és hozzon egy újabb döntést, amelyet immár az új főtanfelügyelő aláírhat, Nadia Raţă viszont ezt a lehetőséget is elvetette.
A tanárok is ragaszkodnak a törvényességhez
„A főtanfelügyelő válaszaiban a visszatérő motívum a törvényesség betartása volt. Mi is megkérdeztük, mennyire törvényes, hogy egy iskola vezető nélkül működjék? A válaszból kiderült, hogy a tanfelügyelőség vagy nem mer, vagy nem akar megoldást találni” – nyilatkozta lapunknak Székely Szilárd.
Azon túl, hogy a tanárok hetek óta nem kaptak fizetést, most az egészségügyi ellátásért is a saját zsebükbe kell nyúlniuk. „Az egyik kollégánk kórházi kezelésre szorul, a másik kolléganőnk szülési szabadságra készül. Hiába fizetik a tb-járulékot, nincs, aki munkahelyi igazolást bocsásson ki, ezért úgy tűnik, megfizettetik velük a kórházi kezelést” – panaszolta Székely.
Amennyiben a jövő év elején sem lesz, aki kézjegyével ellássa a hivatalos okiratokat, még az is megeshet, hogy a katolikus iskola nem adhatja le időben a 2017/18-as beiskolázási tervét – hívta fel a figyelmet a tanerők szószólója.
Péter Ferenc: elfogadhatatlan bizonytalanság
Péter Ferenc, az RMDSZ Maros megyei politikai alelnöke is megszólalt az iskolában uralkodó állapotok kapcsán. „Elfogadhatatlan, hogy bizonytalanságban tartják a hatóságok a katolikus iskola diákjait és tanárait, miközben az RMDSZ jogászai szerint jogszerűen működik a tanintézet. Nem írhatja felül egy ügyészségi eljárás az anyanyelvi oktatást Romániában, amely alkotmány által biztosított jogunk. Nem lehet tollvonással megvonni az anyanyelven való tanuláshoz való hozzáférést. Idén már nemcsak az a kérdés, hogy bővíthetjük-e megszerzett jogainkat, hanem az is, hogy visszaveszik-e azokat tőlünk, ezért van szükség az összefogásra, egy erős magyar képviseletre” – hangsúlyozta Péter. A Maros megyei önkormányzat elnöke úgy értékelte, a román hatalom ilyen jellegű törekvései az egész romániai magyarság és ennek intézményrendszere ellen irányulnak. Péter Ferenc azt javasolta, a katolikus iskola és általában a közösségi jogok ügyében együttes erővel lépjenek fel minden hazai és nemzetközi fórumon.
Számos teendőire hivatkozva, Nadia Raţă főtanfelügyelő lapunknak csak annyit volt hajlandó mondani, hogy a felekezeti iskolával kapcsolatos kérdésekre csak később tud válaszolni.
Szucher Ervin Székelyhon.ro
2016. december 8.
Biztonságot ad „Nyilas Misiéknek” a példátlan mértékű támogatás
Péntek János nyelvészprofesszorral, a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület elnökével beszélgettünk arról, hogyan használnák fel azt az adományt, amelyet Oplatka András Svájcban élő történész, újságíró, műfordító ajánlott fel az egyesületnek.
Oplatka Andrást magyar sajtó kategóriában nemrég jutalmazták Prima Primissima díjjal, amely mellé 15 millió forintos pénzösszeg is járt. Ennek felét a hátrányos helyzetű gyerekek tehetséggondozásával, személyiségfejlesztésével foglalkozó Igazgyöngy Alapítvány, másik felét az Erdélyben hasonló missziót folytató Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesületnek ajánlotta fel.
Utóbbi elnöke, Péntek János nyelvészprofesszor a Krónikának elmondta, ekkora összegű támogatásban még nem volt részük, és véleményük szerint ez a bizalom jele, nagy megbecsülése az egyesület munkájának, emellett a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület jó hírét is terjeszti. Ez a felajánlás azért is kivételes, mert több, mint amennyi a közel négyszáz támogatottjuk egy havi teljes ösztöndíja.
„A program nagy volumenű, a biztonsága viszont nagyon fontos, ugyanis mi éves szerződést kötünk az ösztöndíjasokkal, miután megítéltük a támogatást 12 hónapra" – emelte ki az elnök, hozzátéve, hogy ilyen jellegű szerződést a támogatókkal nem írattathatnak alá, és annak ellenére, hogy a támogatók általában vállalják az adott évre szóló támogatást, a program sérülékeny. Ezért az elsődleges céljuk, hogy minél biztonságosabbá tegyék a működését, és ebben jelentős segítséget nyújt Oplatka András támogatása. Bár arról még nem döntöttek, hogy a felajánlott pénzösszeggel hogyan gazdálkodjanak, több lehetőséget is megvizsgálnak. Többek között azt, hogy esetleg kivételes ösztöndíjat létesítenek, vagy inkább a program biztonsági tartalékát erősítik, amely kulcsfontosságú a működésében. Amikor időszerű lesz, az adományozó véleményét is ki fogják erről kérni.
Péntek János elmondta, az itthoni környezetben nincs nagy presztízse annak a munkának, amelyet ők végeznek, viszonylag kevés a hazai támogatójuk, miközben olyan kiváló emberek, mint amilyen Oplatka András, és sokan mások a nagyvilágban – különösen akadémiai környezetből és máshonnan is – tudják, hogy mennyire fontos a tehetségek felkarolása és megóvása az elkallódástól. Ugyanakkor annak ellenére, hogy itthoni környezetben kevésbé érezhető ez a fajta érzékenység, az állam és vezetői sem jeleskednek ebben, vannak hazai támogatóik is. A támogatók világtérképe egyébként megtekinthető az egyesület honlapján. Azt szeretnék, ha a hazai magyarság nagyobb szolidaritást vállalna ilyen ügyekben. „Azt hiszem, hogy az erdélyi magyar világnak nagy szüksége van arra, hogy aki teheti, civilként álljon a jó ügyek mellé" – emelte ki Péntek János.
A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület két programot működtet: a 8–12. osztályosoknak szóló Alapprogramot és a Barátság Programot. Utóbbi keretében közel száz egyetemistát támogatnak, akiknek a mecénásaik a középiskola befejezése után, a felsőoktatásban is vállalták a támogatását. Az Egyesület arra is figyelmet fordít, hogy megteremtse és ápolja az ötszáznál több támogató és a majdnem négyszáz ösztöndíjas közötti kapcsolatot. „A személyi kapcsolatot biztosítani kell, ez a bizalom alapja: minden támogató tudja, kit támogat, és folyamatosan tájékoztatást kap személyes levélben támogatottja munkájáról, előrehaladásáról, életkörülményeiről. Nagyon sok példa van rá, hogy személyesen is kapcsolatba lépnek egymással. Így afelől sem lehet semmi kétség, hogy a támogatás oda jut, ahova szánták. Oplatka András nagyon szép gesztusa és támogatása esetében is hasonlóan fogunk eljárni" – összegezte Péntek János.
Sárosi István Krónika (Kolozsvár)
Péntek János nyelvészprofesszorral, a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület elnökével beszélgettünk arról, hogyan használnák fel azt az adományt, amelyet Oplatka András Svájcban élő történész, újságíró, műfordító ajánlott fel az egyesületnek.
Oplatka Andrást magyar sajtó kategóriában nemrég jutalmazták Prima Primissima díjjal, amely mellé 15 millió forintos pénzösszeg is járt. Ennek felét a hátrányos helyzetű gyerekek tehetséggondozásával, személyiségfejlesztésével foglalkozó Igazgyöngy Alapítvány, másik felét az Erdélyben hasonló missziót folytató Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesületnek ajánlotta fel.
Utóbbi elnöke, Péntek János nyelvészprofesszor a Krónikának elmondta, ekkora összegű támogatásban még nem volt részük, és véleményük szerint ez a bizalom jele, nagy megbecsülése az egyesület munkájának, emellett a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület jó hírét is terjeszti. Ez a felajánlás azért is kivételes, mert több, mint amennyi a közel négyszáz támogatottjuk egy havi teljes ösztöndíja.
„A program nagy volumenű, a biztonsága viszont nagyon fontos, ugyanis mi éves szerződést kötünk az ösztöndíjasokkal, miután megítéltük a támogatást 12 hónapra" – emelte ki az elnök, hozzátéve, hogy ilyen jellegű szerződést a támogatókkal nem írattathatnak alá, és annak ellenére, hogy a támogatók általában vállalják az adott évre szóló támogatást, a program sérülékeny. Ezért az elsődleges céljuk, hogy minél biztonságosabbá tegyék a működését, és ebben jelentős segítséget nyújt Oplatka András támogatása. Bár arról még nem döntöttek, hogy a felajánlott pénzösszeggel hogyan gazdálkodjanak, több lehetőséget is megvizsgálnak. Többek között azt, hogy esetleg kivételes ösztöndíjat létesítenek, vagy inkább a program biztonsági tartalékát erősítik, amely kulcsfontosságú a működésében. Amikor időszerű lesz, az adományozó véleményét is ki fogják erről kérni.
Péntek János elmondta, az itthoni környezetben nincs nagy presztízse annak a munkának, amelyet ők végeznek, viszonylag kevés a hazai támogatójuk, miközben olyan kiváló emberek, mint amilyen Oplatka András, és sokan mások a nagyvilágban – különösen akadémiai környezetből és máshonnan is – tudják, hogy mennyire fontos a tehetségek felkarolása és megóvása az elkallódástól. Ugyanakkor annak ellenére, hogy itthoni környezetben kevésbé érezhető ez a fajta érzékenység, az állam és vezetői sem jeleskednek ebben, vannak hazai támogatóik is. A támogatók világtérképe egyébként megtekinthető az egyesület honlapján. Azt szeretnék, ha a hazai magyarság nagyobb szolidaritást vállalna ilyen ügyekben. „Azt hiszem, hogy az erdélyi magyar világnak nagy szüksége van arra, hogy aki teheti, civilként álljon a jó ügyek mellé" – emelte ki Péntek János.
A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület két programot működtet: a 8–12. osztályosoknak szóló Alapprogramot és a Barátság Programot. Utóbbi keretében közel száz egyetemistát támogatnak, akiknek a mecénásaik a középiskola befejezése után, a felsőoktatásban is vállalták a támogatását. Az Egyesület arra is figyelmet fordít, hogy megteremtse és ápolja az ötszáznál több támogató és a majdnem négyszáz ösztöndíjas közötti kapcsolatot. „A személyi kapcsolatot biztosítani kell, ez a bizalom alapja: minden támogató tudja, kit támogat, és folyamatosan tájékoztatást kap személyes levélben támogatottja munkájáról, előrehaladásáról, életkörülményeiről. Nagyon sok példa van rá, hogy személyesen is kapcsolatba lépnek egymással. Így afelől sem lehet semmi kétség, hogy a támogatás oda jut, ahova szánták. Oplatka András nagyon szép gesztusa és támogatása esetében is hasonlóan fogunk eljárni" – összegezte Péntek János.
Sárosi István Krónika (Kolozsvár)
2016. december 8.
Kiásott kincsek Gyergyószentmiklós történelméből
Érdemes a kézbe venni a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum új kiadványát, hiszen még azoknak is ajánlott, akik alaposabb tudással rendelkeznek a város múltjáról. A szerkesztő Demjén Andrea régész által vezetett kutatások több meglepő tényre is fényt derítettek a település történelméről.
Tíz évnyi régészeti kutatómunka összefoglalása a Gyergyószentmiklós a régészeti kutatások tükrében című kiadvány. A Tarisznyás Márton Múzeum által végzett, Demjén Andrea régész irányításával zajlott régészeti ásatások eredményeit ismerheti meg az olvasó. Pontosabban azokat, amelyek Gyergyószentmiklós területén zajlottak, három helyszínen: a Both-váránál, a Szent Miklós templomnál és Pricskén, az egykori határállomás, vesztegzár területén.
Rengeteg olyan tárgyi bizonyíték került elő a föld alól az ásatások során, rengeteg olyan új ismerettel gazdagodtunk, amelyeket történészek csupán levéltári kutatások alapján soha sem tudtak volna felderíteni – fogalmazott Csergő Tibor múzeumigazgató. Mindhárom kutatási helyszín számos meglepetést hozott. Ezek alapján Gyergyószentmiklós, Gyergyószék történelme újraértelmezhető.
Mindez könyvben megjelenítve tudatosíthatja a várossal, hogy mindezeket történelmi kincsként lehet kezelni, többet érdemelnének, jobban használhatóvá kellene tenni ezeket. Az új ismeretek jelentősen felülírtak korábban elfogadott feltételezéseket. Például a helyi emlékezet első vagy második világháborús eredetűnek vélte a Pricske csúcsán található védművet, de kiderült, ez sokkal régebbi. Érdekes tényeket közöltek a Pricske nyergében kiásott vesztegzár maradványai. Ez a hely az örmény kereskedőknek volt fontos, annyira, hogy ennek köszönhetően telepedtek le Gyergyószentmiklóson és tették a települést városiassá. A Szent Miklós templomnál végzett kutatások eredményei pedig azt jelzik: már az Árpád korban is erős közösség élt itt.
A kövek nem beszélnek, de a csontok igen – fogalmaz Demjén Andrea. Korábban csak feltételezni lehetett bizonyos maradványok korát, de a mai modern eszközök lehetővé teszik, hogy nagyon pontosan megállapítható legyen: mikor került egy csontdarab a földbe, vagy hogy egy az épületbe beépített gerenda mely korból származik. A Both váránál hat éven át zajlott ásatások során előkerült leletek azt az eredményt hozták, hogy az építmény már 1240 körül állhatott. Ugyanakkor az is bizonyítást nyert, hogy a vár sosem volt lakott. Erre az utal, hogy egy főember magánvára lehetett, célja hatalmi reprezentáció volt talán, a toronyba veszély idején húzódott be a várúr családja.
Arra következtettek, hogy a várhoz tartozó uradalom a város mai belterületén lehetett, és valószínűleg a Szent Miklós templom környékén. A feltételezést bizonyították a templomnál végzett ásatások. Megállapították, a mai templom alatt egy Árpád-kori templom maradványai rejtőznek, amely a 13. században épült, majd egy másik építési fázis a 14. században történt. Ugyanakkor újdonságot hozott a templomtorony vizsgálata is. Az itt talált fagerendák vizsgálata azt igazolta, hogy a torony 5 szintje is középkori.
A templom körül talált csontok szénizotópos vizsgálata pedig bebizonyította, léteztek itt már 1260–1280 körül temetkezések, azaz ugyanabból a korból származtak a leletanyagok, mint a Both-váránál.
A Pricske nyergében feltárt kontumáció, vagyis vesztegzár esetében a levéltárakból előkerült dokumentumok alapján tudni lehetett, hogy az 1700-as években kezdődött az építése, a gyergyóiak panaszlevelei jelzik, hogy a lakosságnak kellett dolgoznia az építkezésen. A vesztegzár célja, hogy útját állja a pestis és más betegségek, járványok behurcolásának. Egy egész sor ilyen létesítmény épült főként a Kárpátok keleti és déli vonulatának szorosaiban, folyóvölgyekben, de ez a határvédelmi vonal egészen az Adriáig nyúlt. Feljegyzések bizonyítják, hogy ezek egyforma sablon szerint épültek, a lakóházak és istállók mellett börtön és kápolna is tartozott hozzájuk. Kivétel ez alól a Pricskén található veszteglőhely, ahol sem kápolna, sem börtön nem épült. 13 vagy 14 épület állhatott itt, lakóházak és istállók, egyenként is bekerítve, de az egész telephely körül is kerítés húzódott – derült ki a kutatások során.
Egyedülálló még ez a kutatási terület abban is, hogy az ország legmagasabban fekvő régészeti lelőhelye – hangzott el. Ez azonban azzal is járt, hogy külön „kaland” volt megszervezni az ásatásokat, feljuttatni a csúcsra embereket, és az ottani táborozáshoz szükséges legkülönfélébb holmit, élelmet. Ezzel kapcsolatban számos anekdotaszámba menő történet is elhangzott a könyv bemutatásán Demjén Andrea, Csergő Tibor és Iasi-i Alexandru Ioan Cuza egyetem régészprofesszora, Neculai Bolohan részéről, aki mint a kutatásokban nagy szerepet vállaló szakember, maga is jelen volt a könyvbemutatón.
A kutatások fő mozgatója, a kismamaként is a hegy tetején heteket töltő Demjén Andrea Kolozsvárra költözik családjával, a kutatásokban szintén résztvevő férjével, Florin Gogâltan régésszel – hangzott el a Városi Könyvtár zsúfolásig telt termében tartott könyvbemutatón. Ez a tény egyelőre bizonytalanná teszi a gyergyószentmiklósi régészeti kutatások folytatását. Hogy miként, milyen formában, még nem lehet tudni, de mindenképpen szükség lenne a további régészeti kutatásokra. A most megjelent könyv összeállításakor törekedtek arra, hogy ne csak történészeknek, de a város történelme iránt érdeklődők számára is érdekes és olvasmányos legyen. A publikáció – amely megállja a helyét más, a Kárpát-medencében megjelent hasonló művekkel összehasonlításban is – folytatása is az elképzelések között van. Hiszen a múzeum nem csak a városban és annak környezetében, de Tekerőpatakon, Szárhegyen, Alfaluban, Maroshévízen vagy Újfaluban is végzett kutatásokat, amelyek eredményei szintén megérdemelnének egy ilyen kiadványt. A könyv megvásárolható a Tarisznyás Márton Múzeumban, ára 30 lej.
Gergely Imre
Székelyhon.ro
Érdemes a kézbe venni a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum új kiadványát, hiszen még azoknak is ajánlott, akik alaposabb tudással rendelkeznek a város múltjáról. A szerkesztő Demjén Andrea régész által vezetett kutatások több meglepő tényre is fényt derítettek a település történelméről.
Tíz évnyi régészeti kutatómunka összefoglalása a Gyergyószentmiklós a régészeti kutatások tükrében című kiadvány. A Tarisznyás Márton Múzeum által végzett, Demjén Andrea régész irányításával zajlott régészeti ásatások eredményeit ismerheti meg az olvasó. Pontosabban azokat, amelyek Gyergyószentmiklós területén zajlottak, három helyszínen: a Both-váránál, a Szent Miklós templomnál és Pricskén, az egykori határállomás, vesztegzár területén.
Rengeteg olyan tárgyi bizonyíték került elő a föld alól az ásatások során, rengeteg olyan új ismerettel gazdagodtunk, amelyeket történészek csupán levéltári kutatások alapján soha sem tudtak volna felderíteni – fogalmazott Csergő Tibor múzeumigazgató. Mindhárom kutatási helyszín számos meglepetést hozott. Ezek alapján Gyergyószentmiklós, Gyergyószék történelme újraértelmezhető.
Mindez könyvben megjelenítve tudatosíthatja a várossal, hogy mindezeket történelmi kincsként lehet kezelni, többet érdemelnének, jobban használhatóvá kellene tenni ezeket. Az új ismeretek jelentősen felülírtak korábban elfogadott feltételezéseket. Például a helyi emlékezet első vagy második világháborús eredetűnek vélte a Pricske csúcsán található védművet, de kiderült, ez sokkal régebbi. Érdekes tényeket közöltek a Pricske nyergében kiásott vesztegzár maradványai. Ez a hely az örmény kereskedőknek volt fontos, annyira, hogy ennek köszönhetően telepedtek le Gyergyószentmiklóson és tették a települést városiassá. A Szent Miklós templomnál végzett kutatások eredményei pedig azt jelzik: már az Árpád korban is erős közösség élt itt.
A kövek nem beszélnek, de a csontok igen – fogalmaz Demjén Andrea. Korábban csak feltételezni lehetett bizonyos maradványok korát, de a mai modern eszközök lehetővé teszik, hogy nagyon pontosan megállapítható legyen: mikor került egy csontdarab a földbe, vagy hogy egy az épületbe beépített gerenda mely korból származik. A Both váránál hat éven át zajlott ásatások során előkerült leletek azt az eredményt hozták, hogy az építmény már 1240 körül állhatott. Ugyanakkor az is bizonyítást nyert, hogy a vár sosem volt lakott. Erre az utal, hogy egy főember magánvára lehetett, célja hatalmi reprezentáció volt talán, a toronyba veszély idején húzódott be a várúr családja.
Arra következtettek, hogy a várhoz tartozó uradalom a város mai belterületén lehetett, és valószínűleg a Szent Miklós templom környékén. A feltételezést bizonyították a templomnál végzett ásatások. Megállapították, a mai templom alatt egy Árpád-kori templom maradványai rejtőznek, amely a 13. században épült, majd egy másik építési fázis a 14. században történt. Ugyanakkor újdonságot hozott a templomtorony vizsgálata is. Az itt talált fagerendák vizsgálata azt igazolta, hogy a torony 5 szintje is középkori.
A templom körül talált csontok szénizotópos vizsgálata pedig bebizonyította, léteztek itt már 1260–1280 körül temetkezések, azaz ugyanabból a korból származtak a leletanyagok, mint a Both-váránál.
A Pricske nyergében feltárt kontumáció, vagyis vesztegzár esetében a levéltárakból előkerült dokumentumok alapján tudni lehetett, hogy az 1700-as években kezdődött az építése, a gyergyóiak panaszlevelei jelzik, hogy a lakosságnak kellett dolgoznia az építkezésen. A vesztegzár célja, hogy útját állja a pestis és más betegségek, járványok behurcolásának. Egy egész sor ilyen létesítmény épült főként a Kárpátok keleti és déli vonulatának szorosaiban, folyóvölgyekben, de ez a határvédelmi vonal egészen az Adriáig nyúlt. Feljegyzések bizonyítják, hogy ezek egyforma sablon szerint épültek, a lakóházak és istállók mellett börtön és kápolna is tartozott hozzájuk. Kivétel ez alól a Pricskén található veszteglőhely, ahol sem kápolna, sem börtön nem épült. 13 vagy 14 épület állhatott itt, lakóházak és istállók, egyenként is bekerítve, de az egész telephely körül is kerítés húzódott – derült ki a kutatások során.
Egyedülálló még ez a kutatási terület abban is, hogy az ország legmagasabban fekvő régészeti lelőhelye – hangzott el. Ez azonban azzal is járt, hogy külön „kaland” volt megszervezni az ásatásokat, feljuttatni a csúcsra embereket, és az ottani táborozáshoz szükséges legkülönfélébb holmit, élelmet. Ezzel kapcsolatban számos anekdotaszámba menő történet is elhangzott a könyv bemutatásán Demjén Andrea, Csergő Tibor és Iasi-i Alexandru Ioan Cuza egyetem régészprofesszora, Neculai Bolohan részéről, aki mint a kutatásokban nagy szerepet vállaló szakember, maga is jelen volt a könyvbemutatón.
A kutatások fő mozgatója, a kismamaként is a hegy tetején heteket töltő Demjén Andrea Kolozsvárra költözik családjával, a kutatásokban szintén résztvevő férjével, Florin Gogâltan régésszel – hangzott el a Városi Könyvtár zsúfolásig telt termében tartott könyvbemutatón. Ez a tény egyelőre bizonytalanná teszi a gyergyószentmiklósi régészeti kutatások folytatását. Hogy miként, milyen formában, még nem lehet tudni, de mindenképpen szükség lenne a további régészeti kutatásokra. A most megjelent könyv összeállításakor törekedtek arra, hogy ne csak történészeknek, de a város történelme iránt érdeklődők számára is érdekes és olvasmányos legyen. A publikáció – amely megállja a helyét más, a Kárpát-medencében megjelent hasonló művekkel összehasonlításban is – folytatása is az elképzelések között van. Hiszen a múzeum nem csak a városban és annak környezetében, de Tekerőpatakon, Szárhegyen, Alfaluban, Maroshévízen vagy Újfaluban is végzett kutatásokat, amelyek eredményei szintén megérdemelnének egy ilyen kiadványt. A könyv megvásárolható a Tarisznyás Márton Múzeumban, ára 30 lej.
Gergely Imre
Székelyhon.ro
2016. december 8.
Magyarországi hátszél az RMDSZ-nek
Magabiztosan készülődik az RMDSZ a hétvégén, december 11-én, vasárnap sorra kerülő parlamenti választásokra, miután sikerült meggyőznie a magyarországi kormánypártokat, hogy az RMDSZ–MPP összefogás az erdélyi magyarság által várt közös választási listát jelenti.
Kárpát-medence-szerte a magyar sajtó egyik fő témája lett a december 11-i romániai választás, és azon belül a magyar képviseletet megtestesítő RMDSZ sikeres szereplése. A két magyarországi kormánypárt, a Fidesz és a Kereszténydemokrata Néppárt (KNDP) közös frontot alkotott az RMDSZ támogatására. A nyitányt Kelemen Hunor RMDSZ-elnök és Orbán Viktor magyar kormányfő novemberi, budapesti találkozója adta. A megbeszélések után a kormányfő sajtófőnöke, Havasi Bertalan úgy nyilatkozott, „Orbán Viktor és Kelemen Hunor fontosnak tartja, hogy a román törvényhozásban erős magyar képviselet legyen”. A tárgyaláson áttekintették a magyar állam támogatásával megvalósuló, a romániai magyarság érdekeit szolgáló fejlesztések állását, végül Kelemen Hunor szatmárnémeti látogatásra hívta meg a magyar kormányfőt. Információink szerint erre a programra csütörtökön, december 8-án kerül sor: Orbán Viktor Szatmárnémetiben vesz részt egy kampánygyűlésen.
Kövér László: Erdélynek intő kell legyen a Felvidék példája
November utolsó napjaiban Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke tett háromnapos erdélyi kampánykörutat az RMDSZ–MPP lista támogatására. Kövér Nagyváradon úgy fogalmazott: az erdélyi magyar érdekképviselet erősödhet azáltal, hogy a Magyar Polgári Párt (MPP) és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kompromisszumot kötött a december 11-i romániai parlamenti választásokra. Kövér László meggyőződése szerint ez az együttműködés lehetővé teszi, hogy a romániai parlamenti választásokon azok a magyarok is részt vegyenek, akik esetleg éppen az elmúlt évek rivalizálásai miatt fordultak el a politikai véleménynyilvánítástól. A Fidesz választmányi elnöke – aki egyúttal az MPP tiszteletbeli elnöke – a nagyváradi választási fórumon üdvözölte a két magyar párt együttműködését, amely szerinte egyrészt akkor lesz sikeres, ha a jelenleginél több magyar képviselőt juttatnak be a bukaresti parlamentbe, de már akkor is, ha csökkenteni tudják a választástól a korábbi években távol maradó magyarok arányát. A fórumon, ahol politikai és egyházi vezetők, polgármesterek, önkormányzati képviselők – köztük Biró Rozália, az RMDSZ szenátora, Pásztor Sándor, a Bihar megyei tanács elnöke, Csűry István királyhágómelléki református püspök, illetve az RMDSZ és az MPP megyei elnökei – vettek részt. Kövér László utalt az előző napi székelyudvarhelyi „intenzív és forró hangulatú” vitára, ami a két párt választási összefogása miatt alakult ki az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az MPP koalíciója vezette városban. Székelyudvarhelyen több résztvevő szóvá tette, hogy Kövér László, illetve a Fidesz–KDNP miért támogatja az RMDSZ és az MPP közös listaállításában megvalósult magyar álösszefogást. Az országgyűlés elnöke indoklásában kiemelte: az elmúlt tíz évben sokat változott a helyzet, és nem feltétlenül a magyarság előnyére. Sok területen hátrányára változott a helyzet mind Romániában, mind Erdélyben, mind a magyar–román kapcsolatokban. Kövér szerint sok a bizonytalanság. „Látjuk hogyan változott meg a román politika a magyar közösség irányában, ezért is sürgető a politikai összefogás” – fogalmazott.
„Fel kell rázni mindenkit, hogy menjen el voksolni, s másokat is vigyenek magukkal” – utalt a politikus a Fidesz egykori kampányára. Felidézte, hogy az 1990-es évek elején a kisebbségi sorban élő közösség választási aktivitása nagyobb volt, mint a román többségé, mára pedig az ellenkezőjére fordult. „Ezt a fényűzést nem engedhetjük meg magunknak!” – figyelmeztetett Kövér, aki a mostani választási összefogást a változás jeleként értékelte, s reményét fejezte ki, hogy ennek eredményeként a magyar közösség akár 6 vagy még nagyobb százalékban is képviseltetheti magát a következő román parlamentben.
Kövér László az erdélyi magyarok számára intő jelnek nevezte a Felvidéket, ahol szavai szerint „egyszerű nemzetárulás történt”. Emlékezett rá, hogy amikor Bugár Bélát nem választották meg az MKP elnökévé, és szlovák–magyar pártot hozott létre, a magyarok képviseletét ellátó MKP kiesett a parlamentből. Bugár pártja, „a Híd-Most nem magyar párt, Bugár Béla pedig olyan szlovák politikus, aki jól beszél magyarul” – ecsetelte a házelnök, majd ellenpéldaként a Vajdaságot említette, ahol jelentősen megerősödött a magyar képviselet, és javult a szerb kormánnyal a kapcsolat. Kövér László végezetül összefogásra szólított fel. „Most nincs helye megosztottságnak, nincs helye széthúzásnak, egy irányba kell tolni a szekeret” – mondta.
Semjén Zsolt: a románok átléptek egy határt
Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős magyar miniszterelnök-helyettes Budapesten tartott sajtóértekezletén értékelte az erdélyi helyzetet. Úgy fogalmazott: „döntő jelentőségű, hogy az RMDSZ együttműködve a Magyar Polgári Párttal, átlépje az ötszázalékos küszöböt, és ott legyen a bukaresti parlamentben. Ha egyszer nem jutnak be, akkor más sem kerül be helyettük és az erdélyi magyar értelmiség ideológiai alapon betagozódik a román pártstruktúrába. Ez a magyar képviselet végét jelentené”.
Semjén szerint ha nem kellő súllyal lesz jelen az RMDSZ a román parlamentben, akkor megcsinálják az új régiós felosztást és a Székelyföldet beolvasztják egy román tömbbe, ahol kisebbségben lesznek. „Minden magyarnak erkölcsi és nemzeti kötelessége az egyetlen magyar pártszövetségre voksolni” – hangsúlyozta. Megjegyezte: Magyarországnak nemzeti érdeke a Romániával való minél szorosabb együttműködés és minél jobb viszony. „A mi kezünk mindig ki volt nyújtva, most is ki van, nem rajtunk múlt, hogy idáig jutottak a kétoldalú kapcsolatok” – fogalmazott. Értékelése szerint nemhogy előre léptek volna, hanem folyamatos támadásnak van kitéve az erdélyi magyarság, s olyan dolgok történnek, amit korábban elképzelni sem tudtak. Igazságszolgáltatásnak álcázott, kifejezetten magyarellenes lépések történnek és a magyarság legfontosabb vezetőit érik támadások. Kitért arra is, hogy a visszaszerzett egyházi ingatlanokat a Ceauşescu-időket idéző módon próbálják visszaállamosítani, s kriminalizálják a magyar vezetőket, hogy ne vállaljanak politikai szerepet. A miniszterelnök-helyettes kérdésre azt mondta, a megromlott viszonyban a magyar diplomáciának nincs felelőssége, ha kritika illeti, csak abból a szempontból, hogy „nem vágtak előbb az asztalra”. „Világosan meg kell mondani, a románok átlépték a határt, amit még a magyarság el tudna viselni” – mondta a miniszterelnök-helyettes.
Kósa Lajos: sikeres RMDSZ nélkül nincs sikeres Románia
Kósa Lajos, a Fidesz frakcióvezetője az RMDSZ Bihar megyei jelöltjeivel és az RMDSZ elnökével, Kelemen Hunorral közös sajtótájékoztatóján vett részt Nagyváradon.
Kósa Lajos a magyarság szempontjából „hallatlanul fontosnak” nevezte, hogy az RMDSZ-nek sikerült egyezségre jutnia minden olyan magyar politikai erővel, amellyel „értelmes kompromisszumot” lehet kötni. „Meggyőződésem, hogy sikeres RMDSZ nélkül nincs sikeres Románia, és sikeres Románia nélkül nincs sikeres RMDSZ” – fogalmazott. A Fidesz frakcióvezetője szerint a 2013–14 óta eltelt időszak sorsdöntő változásokat hozott Európában és a kontinens keleti felén. Nyilvánvalóvá vált, hogy az Európai Unió gazdasági motorja a nyugati részekről a középső részekre tevődött át, és az unió gazdasági növekedésének meghatározó részét a posztszovjet térségek adják, ezért ezeknek az országoknak a politikai álláspontja és véleménye is felértékelődött. „Ilyen helyzetben kulcskérdés, hogy az RMDSZ ne csak nemzetiségi vagy kisebbségi kérdésekkel foglalkozzon, hanem olyan kérdésekkel, amelyek az egész román társadalomnak fontos problémái” – jelentette ki a frakcióvezető, aki egyebek mellett kitért a térség munkaerő-elvándorlására, demográfiai problémáira, és beszélt az amerikai elnökválasztás eredményéről is, biztatónak nevezve Donald Trump győzelmét.
Az ötszázalékos küszöb nem a bűvös határ
Kántor Lajos, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója szerint az RMDSZ és az MPP összefogását a december 11-i parlamenti választásokon támogatja az erdélyi magyarság. A közszolgálati televízió egyik műsorában nyilatkozó politológus szerint a két párt közös listaállítását bár a többség üdvözli, azért vannak olyanok, akik elégedetlenek az adott összefogás jellegével. Hozzátette, nem szabad elfelejteni, hogy egy másfélmilliós közösségről van szó, amelyben különböző politikai nézetek vannak. A kulcskérdés az, hogy januártól milyen módon folytatódik – a parlamenti felhatalmazás alapján – a közösségépítés.
Illyés Gergely, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet politológusa szerint az egységnek és az összefogásnak a gondolata még mindig népszerű Erdélyben. „Azt mutatják a közvélemény-kutatások, hogy az erdélyi magyarok igenis igénylik ezt a fajta összefogást” – mondta, de azt is hozzátette, hogy a globális trendnek megfelelően a helyi fiatalok inaktívabbak a választási hajlandóság tekintetében, mint az idősek. Illyés Gergő ugyanakkor a Krónikának nyilatkozva úgy fogalmazott: nem várható, hogy jelentősen csökken az RMDSZ honatyáinak száma, ha a szövetség nem éri el az 5 százalékos parlamenti küszöböt, és csupán az alternatív küszöb segítségével jut be a parlamentbe. Székely István Gergő emlékeztetett: a törvény értelmében azt a pártot is úgy tekintik, hogy elérte a parlamenti küszöböt, amely négy megyében megkapta a voksok 20 százalékát, így bekerül az országos kompenzációs „kosárba”, azaz részesül a visszaosztott szavazatokból is. A szakértő kifejtette, mivel a 2012-es választási eredmény is volt már annyira „rossz” – az RMDSZ a képviselőházi jelöltekre leadott voksok 5,13, illetve a szenátusi jelöltekre adott szavazatok 5,23 százalékát szerezte meg – , ennek nyomán a 4,99 vagy 4,95 százalékos aránnyal sem kerülne sokkal rosszabb helyzetbe, esetleg egy vagy két honatyával rendelkezne kevesebbel. Vagyis a jelenlegi 18 képviselő és 9 szenátor helyett lehet 17 képviselő és 9 szenátor, esetleg ennél is rosszabb arány esetén 8 szenátor. „Persze mindez attól is függ, hogy hány párt jut be a parlamentbe, illetve a szavazatok hány százalékát adják be nem jutó pártra, és kerül be a visszaosztandó voksok közé. De nagyságrendileg nem várható jelentős csökkenés” – jelentette ki a politológus. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Magabiztosan készülődik az RMDSZ a hétvégén, december 11-én, vasárnap sorra kerülő parlamenti választásokra, miután sikerült meggyőznie a magyarországi kormánypártokat, hogy az RMDSZ–MPP összefogás az erdélyi magyarság által várt közös választási listát jelenti.
Kárpát-medence-szerte a magyar sajtó egyik fő témája lett a december 11-i romániai választás, és azon belül a magyar képviseletet megtestesítő RMDSZ sikeres szereplése. A két magyarországi kormánypárt, a Fidesz és a Kereszténydemokrata Néppárt (KNDP) közös frontot alkotott az RMDSZ támogatására. A nyitányt Kelemen Hunor RMDSZ-elnök és Orbán Viktor magyar kormányfő novemberi, budapesti találkozója adta. A megbeszélések után a kormányfő sajtófőnöke, Havasi Bertalan úgy nyilatkozott, „Orbán Viktor és Kelemen Hunor fontosnak tartja, hogy a román törvényhozásban erős magyar képviselet legyen”. A tárgyaláson áttekintették a magyar állam támogatásával megvalósuló, a romániai magyarság érdekeit szolgáló fejlesztések állását, végül Kelemen Hunor szatmárnémeti látogatásra hívta meg a magyar kormányfőt. Információink szerint erre a programra csütörtökön, december 8-án kerül sor: Orbán Viktor Szatmárnémetiben vesz részt egy kampánygyűlésen.
Kövér László: Erdélynek intő kell legyen a Felvidék példája
November utolsó napjaiban Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke tett háromnapos erdélyi kampánykörutat az RMDSZ–MPP lista támogatására. Kövér Nagyváradon úgy fogalmazott: az erdélyi magyar érdekképviselet erősödhet azáltal, hogy a Magyar Polgári Párt (MPP) és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kompromisszumot kötött a december 11-i romániai parlamenti választásokra. Kövér László meggyőződése szerint ez az együttműködés lehetővé teszi, hogy a romániai parlamenti választásokon azok a magyarok is részt vegyenek, akik esetleg éppen az elmúlt évek rivalizálásai miatt fordultak el a politikai véleménynyilvánítástól. A Fidesz választmányi elnöke – aki egyúttal az MPP tiszteletbeli elnöke – a nagyváradi választási fórumon üdvözölte a két magyar párt együttműködését, amely szerinte egyrészt akkor lesz sikeres, ha a jelenleginél több magyar képviselőt juttatnak be a bukaresti parlamentbe, de már akkor is, ha csökkenteni tudják a választástól a korábbi években távol maradó magyarok arányát. A fórumon, ahol politikai és egyházi vezetők, polgármesterek, önkormányzati képviselők – köztük Biró Rozália, az RMDSZ szenátora, Pásztor Sándor, a Bihar megyei tanács elnöke, Csűry István királyhágómelléki református püspök, illetve az RMDSZ és az MPP megyei elnökei – vettek részt. Kövér László utalt az előző napi székelyudvarhelyi „intenzív és forró hangulatú” vitára, ami a két párt választási összefogása miatt alakult ki az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az MPP koalíciója vezette városban. Székelyudvarhelyen több résztvevő szóvá tette, hogy Kövér László, illetve a Fidesz–KDNP miért támogatja az RMDSZ és az MPP közös listaállításában megvalósult magyar álösszefogást. Az országgyűlés elnöke indoklásában kiemelte: az elmúlt tíz évben sokat változott a helyzet, és nem feltétlenül a magyarság előnyére. Sok területen hátrányára változott a helyzet mind Romániában, mind Erdélyben, mind a magyar–román kapcsolatokban. Kövér szerint sok a bizonytalanság. „Látjuk hogyan változott meg a román politika a magyar közösség irányában, ezért is sürgető a politikai összefogás” – fogalmazott.
„Fel kell rázni mindenkit, hogy menjen el voksolni, s másokat is vigyenek magukkal” – utalt a politikus a Fidesz egykori kampányára. Felidézte, hogy az 1990-es évek elején a kisebbségi sorban élő közösség választási aktivitása nagyobb volt, mint a román többségé, mára pedig az ellenkezőjére fordult. „Ezt a fényűzést nem engedhetjük meg magunknak!” – figyelmeztetett Kövér, aki a mostani választási összefogást a változás jeleként értékelte, s reményét fejezte ki, hogy ennek eredményeként a magyar közösség akár 6 vagy még nagyobb százalékban is képviseltetheti magát a következő román parlamentben.
Kövér László az erdélyi magyarok számára intő jelnek nevezte a Felvidéket, ahol szavai szerint „egyszerű nemzetárulás történt”. Emlékezett rá, hogy amikor Bugár Bélát nem választották meg az MKP elnökévé, és szlovák–magyar pártot hozott létre, a magyarok képviseletét ellátó MKP kiesett a parlamentből. Bugár pártja, „a Híd-Most nem magyar párt, Bugár Béla pedig olyan szlovák politikus, aki jól beszél magyarul” – ecsetelte a házelnök, majd ellenpéldaként a Vajdaságot említette, ahol jelentősen megerősödött a magyar képviselet, és javult a szerb kormánnyal a kapcsolat. Kövér László végezetül összefogásra szólított fel. „Most nincs helye megosztottságnak, nincs helye széthúzásnak, egy irányba kell tolni a szekeret” – mondta.
Semjén Zsolt: a románok átléptek egy határt
Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős magyar miniszterelnök-helyettes Budapesten tartott sajtóértekezletén értékelte az erdélyi helyzetet. Úgy fogalmazott: „döntő jelentőségű, hogy az RMDSZ együttműködve a Magyar Polgári Párttal, átlépje az ötszázalékos küszöböt, és ott legyen a bukaresti parlamentben. Ha egyszer nem jutnak be, akkor más sem kerül be helyettük és az erdélyi magyar értelmiség ideológiai alapon betagozódik a román pártstruktúrába. Ez a magyar képviselet végét jelentené”.
Semjén szerint ha nem kellő súllyal lesz jelen az RMDSZ a román parlamentben, akkor megcsinálják az új régiós felosztást és a Székelyföldet beolvasztják egy román tömbbe, ahol kisebbségben lesznek. „Minden magyarnak erkölcsi és nemzeti kötelessége az egyetlen magyar pártszövetségre voksolni” – hangsúlyozta. Megjegyezte: Magyarországnak nemzeti érdeke a Romániával való minél szorosabb együttműködés és minél jobb viszony. „A mi kezünk mindig ki volt nyújtva, most is ki van, nem rajtunk múlt, hogy idáig jutottak a kétoldalú kapcsolatok” – fogalmazott. Értékelése szerint nemhogy előre léptek volna, hanem folyamatos támadásnak van kitéve az erdélyi magyarság, s olyan dolgok történnek, amit korábban elképzelni sem tudtak. Igazságszolgáltatásnak álcázott, kifejezetten magyarellenes lépések történnek és a magyarság legfontosabb vezetőit érik támadások. Kitért arra is, hogy a visszaszerzett egyházi ingatlanokat a Ceauşescu-időket idéző módon próbálják visszaállamosítani, s kriminalizálják a magyar vezetőket, hogy ne vállaljanak politikai szerepet. A miniszterelnök-helyettes kérdésre azt mondta, a megromlott viszonyban a magyar diplomáciának nincs felelőssége, ha kritika illeti, csak abból a szempontból, hogy „nem vágtak előbb az asztalra”. „Világosan meg kell mondani, a románok átlépték a határt, amit még a magyarság el tudna viselni” – mondta a miniszterelnök-helyettes.
Kósa Lajos: sikeres RMDSZ nélkül nincs sikeres Románia
Kósa Lajos, a Fidesz frakcióvezetője az RMDSZ Bihar megyei jelöltjeivel és az RMDSZ elnökével, Kelemen Hunorral közös sajtótájékoztatóján vett részt Nagyváradon.
Kósa Lajos a magyarság szempontjából „hallatlanul fontosnak” nevezte, hogy az RMDSZ-nek sikerült egyezségre jutnia minden olyan magyar politikai erővel, amellyel „értelmes kompromisszumot” lehet kötni. „Meggyőződésem, hogy sikeres RMDSZ nélkül nincs sikeres Románia, és sikeres Románia nélkül nincs sikeres RMDSZ” – fogalmazott. A Fidesz frakcióvezetője szerint a 2013–14 óta eltelt időszak sorsdöntő változásokat hozott Európában és a kontinens keleti felén. Nyilvánvalóvá vált, hogy az Európai Unió gazdasági motorja a nyugati részekről a középső részekre tevődött át, és az unió gazdasági növekedésének meghatározó részét a posztszovjet térségek adják, ezért ezeknek az országoknak a politikai álláspontja és véleménye is felértékelődött. „Ilyen helyzetben kulcskérdés, hogy az RMDSZ ne csak nemzetiségi vagy kisebbségi kérdésekkel foglalkozzon, hanem olyan kérdésekkel, amelyek az egész román társadalomnak fontos problémái” – jelentette ki a frakcióvezető, aki egyebek mellett kitért a térség munkaerő-elvándorlására, demográfiai problémáira, és beszélt az amerikai elnökválasztás eredményéről is, biztatónak nevezve Donald Trump győzelmét.
Az ötszázalékos küszöb nem a bűvös határ
Kántor Lajos, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója szerint az RMDSZ és az MPP összefogását a december 11-i parlamenti választásokon támogatja az erdélyi magyarság. A közszolgálati televízió egyik műsorában nyilatkozó politológus szerint a két párt közös listaállítását bár a többség üdvözli, azért vannak olyanok, akik elégedetlenek az adott összefogás jellegével. Hozzátette, nem szabad elfelejteni, hogy egy másfélmilliós közösségről van szó, amelyben különböző politikai nézetek vannak. A kulcskérdés az, hogy januártól milyen módon folytatódik – a parlamenti felhatalmazás alapján – a közösségépítés.
Illyés Gergely, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet politológusa szerint az egységnek és az összefogásnak a gondolata még mindig népszerű Erdélyben. „Azt mutatják a közvélemény-kutatások, hogy az erdélyi magyarok igenis igénylik ezt a fajta összefogást” – mondta, de azt is hozzátette, hogy a globális trendnek megfelelően a helyi fiatalok inaktívabbak a választási hajlandóság tekintetében, mint az idősek. Illyés Gergő ugyanakkor a Krónikának nyilatkozva úgy fogalmazott: nem várható, hogy jelentősen csökken az RMDSZ honatyáinak száma, ha a szövetség nem éri el az 5 százalékos parlamenti küszöböt, és csupán az alternatív küszöb segítségével jut be a parlamentbe. Székely István Gergő emlékeztetett: a törvény értelmében azt a pártot is úgy tekintik, hogy elérte a parlamenti küszöböt, amely négy megyében megkapta a voksok 20 százalékát, így bekerül az országos kompenzációs „kosárba”, azaz részesül a visszaosztott szavazatokból is. A szakértő kifejtette, mivel a 2012-es választási eredmény is volt már annyira „rossz” – az RMDSZ a képviselőházi jelöltekre leadott voksok 5,13, illetve a szenátusi jelöltekre adott szavazatok 5,23 százalékát szerezte meg – , ennek nyomán a 4,99 vagy 4,95 százalékos aránnyal sem kerülne sokkal rosszabb helyzetbe, esetleg egy vagy két honatyával rendelkezne kevesebbel. Vagyis a jelenlegi 18 képviselő és 9 szenátor helyett lehet 17 képviselő és 9 szenátor, esetleg ennél is rosszabb arány esetén 8 szenátor. „Persze mindez attól is függ, hogy hány párt jut be a parlamentbe, illetve a szavazatok hány százalékát adják be nem jutó pártra, és kerül be a visszaosztandó voksok közé. De nagyságrendileg nem várható jelentős csökkenés” – jelentette ki a politológus. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. december 8.
A semmibe lebegtetett katolikus iskola
Betelt a pohár a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium tanárai számára, akik hetek óta élnek bizonytalanságban. A pedagógusok mégis azt állítják, hogy nem hagyják az iskolát, a tanulókat és a szülőket sem.
Sem az oktatási minisztérium, sem a marosvásárhelyi önkormányzat, sem a tanfelügyelőség nem igyekszik kimozdítani a holtpontról a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium ügyét. Ennek ellenére az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) és a román nacionalista politikai erők zaklatásai mellett a felekezeti iskolában zavartalanul folyik a tanítás. Nemcsak a kívülállók nem észlelnek semmi feltűnőt, de a diákok is mindent a lehető legnagyobb rendben találnak. A történelemórára készülők legfeljebb azt látják, hogy a DNA által hatvannapos hatósági felügyelet alá helyezett igazgató helyett másvalaki lép be az osztályterembe: Tamási Zsolt óráit ingyen és bérmentve másik két kollégája vállalta át. Egy ideje azonban a teljes tanári kar ingyen jár be dolgozni, és ami még furcsább, a vakációban még szabadnapokra sem jogosultak. Ahhoz, hogy a pedagógusok fizetést kapjanak, igazgatói aláírásra lenne szükség, akárcsak a szabadnapokhoz.
Gyerek- és felnőttmesék
Nem csak a Klastrom utcai épület előkészítő osztályának helyet adó terméből szűrődnek ki olykor-olykor mesefoszlányok. Mesék hangzanak az oktatási tárcánál, a városházán, a tanfelügyelőségen is. A tanári szobában összegyűltek már jóformán nem is tudják, melyikben higgyenek. A múlt hónap derekán Illés Ildikó, a Maros megyei magyar nyelvű oktatásért (is) felelős helyettes tanfelügyelő azzal próbálta csitítani a kedélyeket, hogy amint aláírási joggal felruházott új, ügyvivő igazgató kerül a katolikus iskola élére, megoldódnak az adminisztratív gondok. Igazgatót viszont csak a főtanfelügyelő nevezhet ki, az éppen hivatalban lévő Ştefan Someşan viszont házi őrizetből és legfeljebb a sajtóból követheti a fejleményeket. Szintén két héttel ezelőtt Király András minisztériumi államtitkár arról beszélt lapcsaládunknak, hogy amint lesz új főtanfelügyelő, jöhet az új iskolaigazgató is. Aztán kiderült, hogy a főtanfelügyelő kinevezése nem csupán a minisztertől függ, hanem az oktatási tárca főtitkárától is, akinek kinevezését viszont a kormánytól várták. A bürokrácia lassan és jellegzetesen románosan őrlő malmai mára szinte mindent megoldottak: a minisztérium élére megkerült az új főtitkár, a Maros megyei tanfelügyelőség élére pedig az új főtanfelügyelő. Iskolaigazgató viszont mindmáig nincs, mert „annak kinevezése nem épp olyan egyszerű feladat”.\
Tanácstalan tanárok és szülők
Bonyolult kérdés – így fogalmazott lapunk megkeresésére Nadia Raţă, a november utolsó hetében kinevezett főtanfelügyelő, amikor az új igazgató beiktatásáról és a tanárok fizetéséről kérdeztük. A fiatal vezető előbb tiszta képet szeretne kapni az iskola jogi helyzetéről. Ezért több kérdéssel fordult a minisztériumhoz és a városi önkormányzathoz. Írásbeli választ még egyiktől sem kapott, pedig Bukarestben személyesen is tárgyalt. A tanárokat azzal nyugtatta, hogy prioritásként kezeli az iskola ügyét, néhány nappal korábban a román sajtónak nyilatkozva pedig mindenki értésére adta, hogy számára a katolikus tanintézmény problémája egy a számos gond közül, amely a listáján sorakozik.
Közben a 405 diák szüleit tömörítő bizottság is érdeklődni kezdett: a gyermekeik sorsáért aggódó anyukák és apukák színvallásra szólították fel az iskola létrehozásáért és működtetéséért felelős szerveket. Az egyik kezdeményező, György Annamária reményének adott hangot, miszerint, ha a megszólított polgármesteri hivatal, tanfelügyelőség és minisztérium tiszteletben tartja a közérdekű adatigénylésre vonatkozó 2001/544-es törvényt, tíz napon belül választ kaphatnak.
Az elöljárók nyugodtan alszanak
Egyelőre csak Dorin Florea polgármester igyekezett megnyugtatni az érintetteket, ő is szóban. „Nincs gond az iskola létrehozásával. Ha mégis tévedés történt, azt ki fogjuk javítani, nem kell emiatt aggódni. Marosvásárhelyen semmi nem veszélyezteti a magyar nyelvű oktatást” – reagált a legutóbbi tanácsülésen megjelent szülők aggályaira. Szavai azért sem ígérnek sok jót, mert polgármesterként éppen ő volt az, aki az elmúlt években nyilatkozatokban, illetve per során kardoskodott az egyháznak visszajuttatott iskolaépületek újraállamosítása mellett. Az önkormányzati ülésen elmondottak nem győzték meg a szülőket. Florea szerint a helyi tanácsosok döntése miatt őt is vizsgálja a DNA, de ettől nyugodtan tud aludni.
Tiszta a lelkiismerete az RMDSZ helyi elnökének és városi tanácsosának, Peti Andrásnak is. A volt alpolgármester – aki 2014-ben többedmagával bábáskodott a katolikus iskola újjászületésénél – úgy véli, az Országos Korrupcióellenes Ügyészség pár soros közleményéből nem derül ki, pontosan mire vonatkozik a vád, és az sem, hogy miért illetik korrupciós váddal a marosvásárhelyi katolikus teológiai középiskola létrehozásának szereplőit. „Az oktatási törvény tisztán kimondja, hogy egy iskola létrehozása a helyi vagy megyei önkormányzat hatáskörébe tartozik. Egy másik rendelet értelmében hét tételnek kell eleget tenni az iskolaalapításhoz: többek között meg kell állapítani a minimális tanulólétszámot, kincstári folyószámlát kell nyitni, és bélyegzőt kell készíttetni. Ezek eljárási kérdések, ehhez képest a korrupcióellenes ügyészség korrupció miatt vizsgálódik. A helyi testület elfogadta a határozatot: az önkormányzatnak addig van hatásköre, amíg megszavazza a döntést, de nem neki kell követnie a határozat utóéletét, sem azt, hogy megtámadják-e vagy sem” – fejtette ki a jogász végzettségű volt alpolgármester. Ennek dacára Peti András nem tudná megmondani, mi történik abban az esetben, ha nem ismerik el a több mint négyszáz diák két iskolai évét, illetve a már érettségizettek oklevelét. Azt sem érti, hogy 2014 óta milyen alapon fizethették a tanárokat, ha az iskola nem létezhetett törvényesen.
CEMO: Nem a DNA a főgonosz!
Sajnos sem az önkormányzat, sem a tanfelügyelőség nem tartotta maradéktalanul tiszteletben az iskolaalapítási törvényeket – állapította meg a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO). A magyarság nyelvi jogaiért küzdő szervezet bármennyire is örül Marosvásárhely harmadik önálló anyanyelvű iskolájának, nem hagyhatja szó nélkül azokat a mulasztásokat, amelyeket az alapítók elkövettek. Felidézve a két évvel ezelőtt sebtében történteket, Szigeti Enikő elnök kijelentette, hogy az iskolaalapítás nem ment simán, és nem volt túlzottan törvényes, amiről szerinte ugyanúgy kellene beszélni, mint arról, hogy a Tamási Zsolt igazgató ellen indított eljárás mennyire igazságtalan. A civilek úgy vélik, az iskolaalapítás kissé elsietett és erőltetett volt, az illetékesek nem készítették elő az összes dokumentációt, ahogy szükség lett volna rá. Két évvel ezelőtt az iskola alapítását több helyi tanácsi határozat szabályozta, az egyik határozatot – mely által a tanintézet bekerült a marosvásárhelyi iskolahálózatba – megtámadta Vasile Oprea, Maros megye akkori prefektusa, és a helyi táblabíróságon jogerősen meg is nyerte a pert. „A tanfelügyelőség sem tartotta be a törvényes előírásokat. Hogy erről az RMDSZ tudott vagy nem, az irreleváns, ugyanis a szervezetnek kellett volna tudnia mindenről, nem Tamási Zsoltnak” – vélekedett lapunknak Szigeti. Arról, hogy az RMDSZ szinte minden lépésről tudott, abból is kiderül, hogy a szövetség az iskolaalapítást is egyik kormányralépési feltételként határozta meg. Lapunk értesülései szerint, amikor a házi őrizetben lévő Someşan megpróbált keresztbetenni a katolikusok tervének, maga Victor Ponta akkori miniszterelnök figyelmeztette Maros megyei kollégáját, hogy tisztségébe kerülhet a politikai alku szabotálása.
A CEMO áldozatnak tekinti a mindent magára vállaló és ezért hatósági felügyelet alá helyezett Tamásit, a felelőst pedig az RMDSZ illetékeseinek személyében jelöli meg. „A felelős az RMDSZ marosvásárhelyi volt tanácsosainak körében keresendő, nem feltétlenül a DNA a főgonosz, habár kétségtelen, vannak gondok a korrupcióellenes ügyészség eljárásával” – szögezte le Szigeti Enikő.
Összekovácsoló, lélekerősítő tüntetés
Ha a néhány hete kirobbant iskolaügynek egyáltalán lehet pozitív hozadéka, az mindenképpen a november 12-i tüntetés, amelyen több mint négyezer marosvásárhelyi és környékbeli jelent meg. Olyan személyek is kivonultak könyvvel a kezükben a Vársétányra, és hallgatták egymás beszédét, akik a hétköznapi életben igyekeznek kerülni egymást. Papok, politikusok, közéleti személyiségek örömmel nyugtázták, hogy az utcai tiltakozó akció ismét egybekovácsolta a marosvásárhelyi magyarságot. A rendezvény előtti napokban gyertyás ellentüntetést hirdető személyek ugyan megjelentek a helyszínen, de az egységes tömeg láttán elálltak szándékuktól, és beérték a közösségi oldalakon ostorozni a számukra antipatikus felszólalókat.
Az iskola tantestületét is megerősítette az egyértelmű biztatás, főként, hogy az nemcsak Marosvásárhely, hanem Székelyföld, Erdély és a Kárpát-medence több más szegletéből érkezett. „A dolgunkat akarjuk végezni, és ezt igyekszünk a legjobban tenni még akkor is, ha nincs kinevezett vezetője iskolánknak” – jelentette ki a tantestület által Tamási helyettesének megválasztott Székely Szilárd.
Egyelőre mind a diákok, mind a szülők bíznak a pedagógusokban, és hisznek Tamási Zsolt igazában. A 405 diák közül egyetlen egyet sem írattak át más tanintézménybe, ami az itt tapasztalható összetartásról tanúskodik.
Szucher Ervin | Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Betelt a pohár a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium tanárai számára, akik hetek óta élnek bizonytalanságban. A pedagógusok mégis azt állítják, hogy nem hagyják az iskolát, a tanulókat és a szülőket sem.
Sem az oktatási minisztérium, sem a marosvásárhelyi önkormányzat, sem a tanfelügyelőség nem igyekszik kimozdítani a holtpontról a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium ügyét. Ennek ellenére az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) és a román nacionalista politikai erők zaklatásai mellett a felekezeti iskolában zavartalanul folyik a tanítás. Nemcsak a kívülállók nem észlelnek semmi feltűnőt, de a diákok is mindent a lehető legnagyobb rendben találnak. A történelemórára készülők legfeljebb azt látják, hogy a DNA által hatvannapos hatósági felügyelet alá helyezett igazgató helyett másvalaki lép be az osztályterembe: Tamási Zsolt óráit ingyen és bérmentve másik két kollégája vállalta át. Egy ideje azonban a teljes tanári kar ingyen jár be dolgozni, és ami még furcsább, a vakációban még szabadnapokra sem jogosultak. Ahhoz, hogy a pedagógusok fizetést kapjanak, igazgatói aláírásra lenne szükség, akárcsak a szabadnapokhoz.
Gyerek- és felnőttmesék
Nem csak a Klastrom utcai épület előkészítő osztályának helyet adó terméből szűrődnek ki olykor-olykor mesefoszlányok. Mesék hangzanak az oktatási tárcánál, a városházán, a tanfelügyelőségen is. A tanári szobában összegyűltek már jóformán nem is tudják, melyikben higgyenek. A múlt hónap derekán Illés Ildikó, a Maros megyei magyar nyelvű oktatásért (is) felelős helyettes tanfelügyelő azzal próbálta csitítani a kedélyeket, hogy amint aláírási joggal felruházott új, ügyvivő igazgató kerül a katolikus iskola élére, megoldódnak az adminisztratív gondok. Igazgatót viszont csak a főtanfelügyelő nevezhet ki, az éppen hivatalban lévő Ştefan Someşan viszont házi őrizetből és legfeljebb a sajtóból követheti a fejleményeket. Szintén két héttel ezelőtt Király András minisztériumi államtitkár arról beszélt lapcsaládunknak, hogy amint lesz új főtanfelügyelő, jöhet az új iskolaigazgató is. Aztán kiderült, hogy a főtanfelügyelő kinevezése nem csupán a minisztertől függ, hanem az oktatási tárca főtitkárától is, akinek kinevezését viszont a kormánytól várták. A bürokrácia lassan és jellegzetesen románosan őrlő malmai mára szinte mindent megoldottak: a minisztérium élére megkerült az új főtitkár, a Maros megyei tanfelügyelőség élére pedig az új főtanfelügyelő. Iskolaigazgató viszont mindmáig nincs, mert „annak kinevezése nem épp olyan egyszerű feladat”.\
Tanácstalan tanárok és szülők
Bonyolult kérdés – így fogalmazott lapunk megkeresésére Nadia Raţă, a november utolsó hetében kinevezett főtanfelügyelő, amikor az új igazgató beiktatásáról és a tanárok fizetéséről kérdeztük. A fiatal vezető előbb tiszta képet szeretne kapni az iskola jogi helyzetéről. Ezért több kérdéssel fordult a minisztériumhoz és a városi önkormányzathoz. Írásbeli választ még egyiktől sem kapott, pedig Bukarestben személyesen is tárgyalt. A tanárokat azzal nyugtatta, hogy prioritásként kezeli az iskola ügyét, néhány nappal korábban a román sajtónak nyilatkozva pedig mindenki értésére adta, hogy számára a katolikus tanintézmény problémája egy a számos gond közül, amely a listáján sorakozik.
Közben a 405 diák szüleit tömörítő bizottság is érdeklődni kezdett: a gyermekeik sorsáért aggódó anyukák és apukák színvallásra szólították fel az iskola létrehozásáért és működtetéséért felelős szerveket. Az egyik kezdeményező, György Annamária reményének adott hangot, miszerint, ha a megszólított polgármesteri hivatal, tanfelügyelőség és minisztérium tiszteletben tartja a közérdekű adatigénylésre vonatkozó 2001/544-es törvényt, tíz napon belül választ kaphatnak.
Az elöljárók nyugodtan alszanak
Egyelőre csak Dorin Florea polgármester igyekezett megnyugtatni az érintetteket, ő is szóban. „Nincs gond az iskola létrehozásával. Ha mégis tévedés történt, azt ki fogjuk javítani, nem kell emiatt aggódni. Marosvásárhelyen semmi nem veszélyezteti a magyar nyelvű oktatást” – reagált a legutóbbi tanácsülésen megjelent szülők aggályaira. Szavai azért sem ígérnek sok jót, mert polgármesterként éppen ő volt az, aki az elmúlt években nyilatkozatokban, illetve per során kardoskodott az egyháznak visszajuttatott iskolaépületek újraállamosítása mellett. Az önkormányzati ülésen elmondottak nem győzték meg a szülőket. Florea szerint a helyi tanácsosok döntése miatt őt is vizsgálja a DNA, de ettől nyugodtan tud aludni.
Tiszta a lelkiismerete az RMDSZ helyi elnökének és városi tanácsosának, Peti Andrásnak is. A volt alpolgármester – aki 2014-ben többedmagával bábáskodott a katolikus iskola újjászületésénél – úgy véli, az Országos Korrupcióellenes Ügyészség pár soros közleményéből nem derül ki, pontosan mire vonatkozik a vád, és az sem, hogy miért illetik korrupciós váddal a marosvásárhelyi katolikus teológiai középiskola létrehozásának szereplőit. „Az oktatási törvény tisztán kimondja, hogy egy iskola létrehozása a helyi vagy megyei önkormányzat hatáskörébe tartozik. Egy másik rendelet értelmében hét tételnek kell eleget tenni az iskolaalapításhoz: többek között meg kell állapítani a minimális tanulólétszámot, kincstári folyószámlát kell nyitni, és bélyegzőt kell készíttetni. Ezek eljárási kérdések, ehhez képest a korrupcióellenes ügyészség korrupció miatt vizsgálódik. A helyi testület elfogadta a határozatot: az önkormányzatnak addig van hatásköre, amíg megszavazza a döntést, de nem neki kell követnie a határozat utóéletét, sem azt, hogy megtámadják-e vagy sem” – fejtette ki a jogász végzettségű volt alpolgármester. Ennek dacára Peti András nem tudná megmondani, mi történik abban az esetben, ha nem ismerik el a több mint négyszáz diák két iskolai évét, illetve a már érettségizettek oklevelét. Azt sem érti, hogy 2014 óta milyen alapon fizethették a tanárokat, ha az iskola nem létezhetett törvényesen.
CEMO: Nem a DNA a főgonosz!
Sajnos sem az önkormányzat, sem a tanfelügyelőség nem tartotta maradéktalanul tiszteletben az iskolaalapítási törvényeket – állapította meg a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO). A magyarság nyelvi jogaiért küzdő szervezet bármennyire is örül Marosvásárhely harmadik önálló anyanyelvű iskolájának, nem hagyhatja szó nélkül azokat a mulasztásokat, amelyeket az alapítók elkövettek. Felidézve a két évvel ezelőtt sebtében történteket, Szigeti Enikő elnök kijelentette, hogy az iskolaalapítás nem ment simán, és nem volt túlzottan törvényes, amiről szerinte ugyanúgy kellene beszélni, mint arról, hogy a Tamási Zsolt igazgató ellen indított eljárás mennyire igazságtalan. A civilek úgy vélik, az iskolaalapítás kissé elsietett és erőltetett volt, az illetékesek nem készítették elő az összes dokumentációt, ahogy szükség lett volna rá. Két évvel ezelőtt az iskola alapítását több helyi tanácsi határozat szabályozta, az egyik határozatot – mely által a tanintézet bekerült a marosvásárhelyi iskolahálózatba – megtámadta Vasile Oprea, Maros megye akkori prefektusa, és a helyi táblabíróságon jogerősen meg is nyerte a pert. „A tanfelügyelőség sem tartotta be a törvényes előírásokat. Hogy erről az RMDSZ tudott vagy nem, az irreleváns, ugyanis a szervezetnek kellett volna tudnia mindenről, nem Tamási Zsoltnak” – vélekedett lapunknak Szigeti. Arról, hogy az RMDSZ szinte minden lépésről tudott, abból is kiderül, hogy a szövetség az iskolaalapítást is egyik kormányralépési feltételként határozta meg. Lapunk értesülései szerint, amikor a házi őrizetben lévő Someşan megpróbált keresztbetenni a katolikusok tervének, maga Victor Ponta akkori miniszterelnök figyelmeztette Maros megyei kollégáját, hogy tisztségébe kerülhet a politikai alku szabotálása.
A CEMO áldozatnak tekinti a mindent magára vállaló és ezért hatósági felügyelet alá helyezett Tamásit, a felelőst pedig az RMDSZ illetékeseinek személyében jelöli meg. „A felelős az RMDSZ marosvásárhelyi volt tanácsosainak körében keresendő, nem feltétlenül a DNA a főgonosz, habár kétségtelen, vannak gondok a korrupcióellenes ügyészség eljárásával” – szögezte le Szigeti Enikő.
Összekovácsoló, lélekerősítő tüntetés
Ha a néhány hete kirobbant iskolaügynek egyáltalán lehet pozitív hozadéka, az mindenképpen a november 12-i tüntetés, amelyen több mint négyezer marosvásárhelyi és környékbeli jelent meg. Olyan személyek is kivonultak könyvvel a kezükben a Vársétányra, és hallgatták egymás beszédét, akik a hétköznapi életben igyekeznek kerülni egymást. Papok, politikusok, közéleti személyiségek örömmel nyugtázták, hogy az utcai tiltakozó akció ismét egybekovácsolta a marosvásárhelyi magyarságot. A rendezvény előtti napokban gyertyás ellentüntetést hirdető személyek ugyan megjelentek a helyszínen, de az egységes tömeg láttán elálltak szándékuktól, és beérték a közösségi oldalakon ostorozni a számukra antipatikus felszólalókat.
Az iskola tantestületét is megerősítette az egyértelmű biztatás, főként, hogy az nemcsak Marosvásárhely, hanem Székelyföld, Erdély és a Kárpát-medence több más szegletéből érkezett. „A dolgunkat akarjuk végezni, és ezt igyekszünk a legjobban tenni még akkor is, ha nincs kinevezett vezetője iskolánknak” – jelentette ki a tantestület által Tamási helyettesének megválasztott Székely Szilárd.
Egyelőre mind a diákok, mind a szülők bíznak a pedagógusokban, és hisznek Tamási Zsolt igazában. A 405 diák közül egyetlen egyet sem írattak át más tanintézménybe, ami az itt tapasztalható összetartásról tanúskodik.
Szucher Ervin | Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. december 8.
Gulág emlékév Nagyváradon is
Nagyváradra érkezett a Magyarok a Szovjetunió táboraiban (1944-1956) című vándorkiállítás a GULÁG-GUPVI Emlékév alkalmából, melyet szerda délután nyitottak meg a PKE előcsarnokában. December 30ig tekinthető meg.
A váradi szervezők (Partiumi Keresztény Egyetem és a Partiumi Magyar Művelődési Céh) nevében Horváth István köszöntötte az érdeklődőket.
Dr. Pálfi József, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora azt emelte ki: mennyire fontos az emlékezés és az emlékeztetése a mindenkori utódoknak, a fiataloknak arra, ami egy Isten- és embertelen ideológia nevében megtörtént, és ami olyan foltja a történelmünknek, amelyet még mindig nem dolgoztunk fel, beszéltünk róla eleget, nem mutattuk fel azok előtt, akiknek fel kell mutatni. Kicsit a tartozásunkat rójuk tehát le azáltal, hogy ilyen kiállításokat szervezünk, ezek kapcsán pedig előadások, megnyilatkozások hangzanak el bármilyen formában. Minél többet beszélünk ugyanis, helyes és megfelelő történelem szemlélettel az akkor történtekről, annál inkább sikerül enyhíteni az átélt traumákat.
Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója azt mondta: az Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatásával 23 külhoni magyar helyszínre jut el a kiállítás, és minden településen egy másik kulturális eseményt is hozzácsatolnak a programhoz. Nagyvárad a 7. állomás, voltak már a Felvidéken több helyen, illetve a Székelyföldre és Kolozsvárra is eljutottak már. Hangsúlyozta: a Magyarság Háza mindig is a Kárpát-medence magyarságában gondolkodott, és a kapcsolatok szorosabbra fűzése végett fontos számukra, hogy eljusson a Szovjetunióba hurcolt kényszermunkások és politikai foglyok emlékéve alkalmából ez a vándortárlat, illetve az általa közölt ismeretek mindazokhoz, akik a határon túl érdeklődnek a történelmi múltunk iránt.
Kényszermunkások
Dr. Marinovich Endre, a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgató-helyettese többek közt arra hívta fel a figyelmet: az igen sok áldozattal járó második világháború nem fejeződött be az utolsó puskalövéssel, hanem kiterjedt még ezután a polgári lakosság jelentős részére is, hetekig, hónapokig. A Szovjetunió vezetése ugyanis- személyesen Sztálin- szükségesnek tartotta, hogy kényszermunkásokat szerezzen annak érdekében, hogy a leomlott országot újraépítsék. A Szovjetunió-, sőt lehet azt mondani, hogy a Cári Oroszország-szerte is hagyományai voltak a kényszermunkának, hiszen ezeket a táborokat sokkal korábban létesítették. A Gulágok léteztek a háborúk előtt is, de a második, kevésbé ismert név, az a bizonyos Gupvi elnevezés kifejezetten a hadifoglyoknak, olyanok részére szolgált, akik tulajdonképpen nem követtek el semmifajta háborús bűncselekményt, de arra viszont alkalmasak voltak, hogy a munkaerejüket ingyen használni lehessen. Ha lehet ezt mondani, a Gulag abból a szempontból kedvezőbb volt, hogy lehetett tudni, mennyi ideig tart az ott-tartózkodás, a Gupvi esetében azonban nem. A célszemélyek elsősorban férfiak voltak, de később aztán nők is, akik a Vörös Hadsereg érkezésekor éppen kéznél voltak. Elsőként a német származásúakat, nevűeket szemelték ki, vették elő, de ha kevés volt a létszám, hozzájuk csaptak bárki mást is, és jellegzetes volt az úgynevezett málenkij robotra vivés is. Az érintettek semmit nem tudtak arról, hogy hova viszik őket, mi lesz a további sorsuk.
Kiáltvány
Fodor Gusztáv református tiszteletes felszólalása után Murádin János Kristóf kolozsvári történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója mutatott be néhány, a szovjet fogságból származó emléktárgyat.
A tárlatnyitót követően a Partiumi Keresztény Egyetem Bartók termében Én a szabadságot választottam Egy szovjet tisztviselő politikai- és magánélete, Viktor Kravcsenko azonos című regényéből készült egyszemélyes kiáltvány lesz megtekinthető, Balázs Zoltán színész-rendező előadásában.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro
Nagyváradra érkezett a Magyarok a Szovjetunió táboraiban (1944-1956) című vándorkiállítás a GULÁG-GUPVI Emlékév alkalmából, melyet szerda délután nyitottak meg a PKE előcsarnokában. December 30ig tekinthető meg.
A váradi szervezők (Partiumi Keresztény Egyetem és a Partiumi Magyar Művelődési Céh) nevében Horváth István köszöntötte az érdeklődőket.
Dr. Pálfi József, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora azt emelte ki: mennyire fontos az emlékezés és az emlékeztetése a mindenkori utódoknak, a fiataloknak arra, ami egy Isten- és embertelen ideológia nevében megtörtént, és ami olyan foltja a történelmünknek, amelyet még mindig nem dolgoztunk fel, beszéltünk róla eleget, nem mutattuk fel azok előtt, akiknek fel kell mutatni. Kicsit a tartozásunkat rójuk tehát le azáltal, hogy ilyen kiállításokat szervezünk, ezek kapcsán pedig előadások, megnyilatkozások hangzanak el bármilyen formában. Minél többet beszélünk ugyanis, helyes és megfelelő történelem szemlélettel az akkor történtekről, annál inkább sikerül enyhíteni az átélt traumákat.
Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója azt mondta: az Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatásával 23 külhoni magyar helyszínre jut el a kiállítás, és minden településen egy másik kulturális eseményt is hozzácsatolnak a programhoz. Nagyvárad a 7. állomás, voltak már a Felvidéken több helyen, illetve a Székelyföldre és Kolozsvárra is eljutottak már. Hangsúlyozta: a Magyarság Háza mindig is a Kárpát-medence magyarságában gondolkodott, és a kapcsolatok szorosabbra fűzése végett fontos számukra, hogy eljusson a Szovjetunióba hurcolt kényszermunkások és politikai foglyok emlékéve alkalmából ez a vándortárlat, illetve az általa közölt ismeretek mindazokhoz, akik a határon túl érdeklődnek a történelmi múltunk iránt.
Kényszermunkások
Dr. Marinovich Endre, a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgató-helyettese többek közt arra hívta fel a figyelmet: az igen sok áldozattal járó második világháború nem fejeződött be az utolsó puskalövéssel, hanem kiterjedt még ezután a polgári lakosság jelentős részére is, hetekig, hónapokig. A Szovjetunió vezetése ugyanis- személyesen Sztálin- szükségesnek tartotta, hogy kényszermunkásokat szerezzen annak érdekében, hogy a leomlott országot újraépítsék. A Szovjetunió-, sőt lehet azt mondani, hogy a Cári Oroszország-szerte is hagyományai voltak a kényszermunkának, hiszen ezeket a táborokat sokkal korábban létesítették. A Gulágok léteztek a háborúk előtt is, de a második, kevésbé ismert név, az a bizonyos Gupvi elnevezés kifejezetten a hadifoglyoknak, olyanok részére szolgált, akik tulajdonképpen nem követtek el semmifajta háborús bűncselekményt, de arra viszont alkalmasak voltak, hogy a munkaerejüket ingyen használni lehessen. Ha lehet ezt mondani, a Gulag abból a szempontból kedvezőbb volt, hogy lehetett tudni, mennyi ideig tart az ott-tartózkodás, a Gupvi esetében azonban nem. A célszemélyek elsősorban férfiak voltak, de később aztán nők is, akik a Vörös Hadsereg érkezésekor éppen kéznél voltak. Elsőként a német származásúakat, nevűeket szemelték ki, vették elő, de ha kevés volt a létszám, hozzájuk csaptak bárki mást is, és jellegzetes volt az úgynevezett málenkij robotra vivés is. Az érintettek semmit nem tudtak arról, hogy hova viszik őket, mi lesz a további sorsuk.
Kiáltvány
Fodor Gusztáv református tiszteletes felszólalása után Murádin János Kristóf kolozsvári történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója mutatott be néhány, a szovjet fogságból származó emléktárgyat.
A tárlatnyitót követően a Partiumi Keresztény Egyetem Bartók termében Én a szabadságot választottam Egy szovjet tisztviselő politikai- és magánélete, Viktor Kravcsenko azonos című regényéből készült egyszemélyes kiáltvány lesz megtekinthető, Balázs Zoltán színész-rendező előadásában.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro
2016. december 9.
Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
(Folytatás december 2-i lapszámunkból)
Antalffy Endre, öregségére és tapasztaltságára hivatkozva, a párt politikájának a megértését emelte ki. És azt, hogy magas színvonalra emelt politikájával a párt maga mögé sorakoztatja az embereket, és diadalmaskodik. Molter Károly Simó Gézával való barátságának a kiemelésével kezdte rövid beszédét, ami arra késztette, hogy érdeklődése mindenkor a munkások sorsára összpontosuljon. Zárószavai pedig így hangzottak: „A felszabadulás óta a 12 évi tanulás és a párttal való élés arra késztet, hogy a legelszántabban állunk a párt állásfoglalása mellé […] Teljes erővel és elszántsággal mellé állunk”. 1 Papp Ferenc a kapitalista rendszer ostorozásával kezdte beszédét, és a magyarországi események ellenforradalmi jellegének a hangoztatásával folytatta. Ezután rátért a proletárdiktatúra szükségességére, amelyről ezt megelőzően a Simó Géza bútorgyárban a munkások előtt is beszélt. Beszédében érződik a bútorgyári felhívásban megfogalmazott szöveggel való azonosulása, amin csodálkozni nem is lehet, hiszen ő volt annak egyik megfogalmazója. Az egypártrendszerrel kapcsolatosan fejtegetéseit ekként zárja: „Számunkra, hogy egy párt van, nem hiányérzetet jelent, hanem büszkeséget és győzelmet. A munkáshatalom itt kezdődik, ha a többi pártokat felszámolja. Az RMP léte a legszélesebb dolgozó tömegek érdekeinek a biztosítéka”. Beszédét az írók gyakorlati munkáját illető következtetésekkel folytatta, amit ekként kezdett: „Kétségtelen az, hogy mindent meg kell tenni, hogy az osztályellenség lába alól kirántsuk a talajt, a hibákat a legnagyobb politikai érzékenységgel megoldani, és ebben a harcban az írókra is vár feladat, a mi lelkiismeretünkön is szárad, mennyire ismeri a párt a helyzetet a terepen, mennyire tudja a kezét a dolgozó nép ütőerén tartani. Ebben nagy feladat vár ránk, és mi ezt vállaljuk”. A továbbiakban folytatta a kommunista írók feladatainak az elemzését, amelyet ekként zárt: „Az író, amikor a párt soraiba beáll, vállalnia kell, nem gyűléseken, de ország-világ előtt, hitet kell tennie világnézete, a kommunista eszmék mellett. Ezzel az író sokat vállal, egy esetleges ellenforradalom esetén viseli kiállásának következményeit. Ezek elől kommunista író nem bújhat ki roppant szomorú, kétes rádiónyilatkozatokkal: ez az éltét féltő ember siránkozása. Kommunista írónak ilyen megnyilvánulásra nincs joga. A magam részéről aláírom a Simó Géza gyár felhívását, és ha erre a megfelelő közös platformot nem találom, külön nyilatkozom a sajtóban”. 2 Gyötrő pillanatok várhattak a következő felszólalóra ez után a kemény és harcos balos állásfoglalás után, hiszen ekkor éppen Kemény János, az arisztokrata származású, nem párttag író kapott szót. Kemény tapintatosan kifejti, hogy nemcsak a párttagoknak, hanem minden értelmiséginek kifejezésre kell juttatnia és a döntő pillanatban kinyilvánítania, hogy „meggyőződésük szerint szolgálják a párt munkáját, és hogy az épülő szocializmus és annak kiteljesedése egyetlen életforma, amelyben igazi művészetet és irodalmat lehet teremteni”. Majd befejezésként ekként folytatta: „De tudnia kell kifelé mindenkinek, mert ezzel pártunknak, a fejlődésnek és annak a védekezésnek vagyunk segítségére, amelynek célja az, hogy minden polgári restaurációt elvessen magától, amely csak kárára lehet az igazi kultúrának, emberi életnek, és amelynek végső célja a fasiszta, hitlerista világ, amely mindennek, ami szép, ellensége”. 3 Kemény után szólásra emelkedett Szabó Lajos 4, a Színművészeti Intézet vezetője. Bevallja, hogy a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan egy darabig nem látott tisztán, és bizonytalankodott az ottani események jellegének a megítélésében. De most már tisztán lát és csatlakozik a Simó Géza bútorgyár munkásainak a felhívásához. Megdöbbenését fejezte ki a magyarországi fiatal egyetemisták eltévelyedésén, és éppen ezért fő feladatának a diákság nevelését tekinti „azon az úton, amit a párt jelölt ki a szocializmus győzelme felé”. 5 Hajdu Győző felszólalása a tőle már megszokott terjedelmes, pártvonalas, elemző és kiértékelő beszéd. Az értelmiségiek, főként az írók szerepére összpontosít a magyarországi események körülményei között. Foglalkozik az irodalmi kiadványok, így az Irodalmi Újság, szerepével, több, név szerint is felsorolt író magatartásával. Felteszi a kérdést, hogy hová tűntek a magyar kommunista írók, és miért hallgatnak? Majd rátér a feladatokra: „A kommunista írónak mi a feladata? Ha döntött a párttagsága mellett, egyetlenegy barikádra állhat. Hitem, hogy a barikádra állás az üzemekben való nevelést, a Szovjetunió iránti szeretetre való nevelést, a proletár internacionalizmust, az RNK melletti agitációt jelenti”. 6 Eszmefuttatását többek között így folytatja: „Hiszem, hogy nekünk, kommunista íróknak, ezekben a pillanatokban meg kell találjuk, mire tegyük a hangsúlyt. Egységesen, szervezetten, nagy szívvel, odaadással kommunista agitátor legyél. Ha lecsillapodnak a kedélyek, ha az ellenforradalom szájba-verést kap, lesz alkalmunk a párt vezetésével az okokat kutatni, amelyek hozzájárultak az ellenforradalom sikereihez és levonni a következtetéseket”. 7 És dicséretes példaként megemlíti Szabó, Antalffy és Kemény őszinte beszédét, hiszen mindeniket „mély megrendüléssel” végighallgatta. Kovács György, az író, előbb örömét fejezi ki, amiért a tragikus napokban szívük „együtt dobban az egész ország munkásosztályával, dolgozó parasztságával, haladó értelmiségiekkel, román és magyar egyaránt, együtt a Simó Géza gyár hősies munkásaival”. 8 Azután elítéli a magyarországi eseményeket, amelyek a második világháború előtti fasizmusnál „borzalmasabbak”. Majd önkritikát gyakorol, mégpedig azért, mert nem tett meg mindent a munkásosztályért, mivel többet is tehetett volna, hiszen már 1945 óta párttag. Kovács beszéde után Fazekas Oláh Tiborhoz 9 és Nagy Pálhoz fordul, állásfoglalásra szólítva fel őket. „Mi az állásfoglalása Oláh Tibor és Nagy Pál elvtársnak, ha van valami mondanivalójuk, miután meghallották a többiek véleményét”? – tette fel a kérdést. Elsőként Oláh Tibor válaszolt, aki azzal védekezett, hogy ő nem szónok, inkább vívódó ember. Végül is elég hosszasan beszélt. Beszédébe Fazekas többször beleszólt, konkrét választ várva kérdéseire. Oláh bevallja, hogy azelőtt egy héttel azt hitte, tisztábban látja a dolgokat, és hitt Nagy Imre ígéreteiben. De belátja, hogy tévedett, amikor a hazai sajtó közleményeiben olvasott híreket nem fogadta el. Az előzményekkel foglalkozva belebonyolódik az 1953-as magyarországi események taglalásába, amellyel kapcsolatosan Fazekas sarokba szorítja. Végül rátér a hazai helyzetre, legfontosabbnak tartva a romániai magyarokra nézve „a román–magyar barátság őszinte, frázisoktól mentes” kiépítését. A bútorgyári nyilatkozattal kapcsolatosan kijelenti, hogy az írók számára az csak kiegészítésekkel fogadható el, mert csak úgy mondhatják el, hogy ők mint írók milyen eszközökkel tudják biztosítani a rendszer megvédését. Nagy Pál hozzászólása sokkal rövidebb volt. Egy pár mondatban elítélte a magyarországi eseményeket. Majd, amikor a „mi, értelmiségiek, az RMP Központi Vezetősége mellett szorosabbra vonjuk sorainkat, és határozottan harcolunk a szocializmus ügyéért” sablonos szavaira Fazekas elégedetlenségét fejezte ki, és megkérdezte: „Hogyan képzeli ezt?”, ő, Sütőre hivatkozva, kibújt az egyenes válasz alól. 10 Mivel Fazekas minden jelenlévőt véleménynyilvánításra kötelezett, elérte azt, hogy a felszólalók sorra pálcát törtek a forradalom fölött, hiszen senki sem vállalt nyílt ellenszegülést, annál inkább forradalmat helyeslő kiállást, mivel tisztában voltak annak várható szomorú következményeivel. A végén Fazekas János kiértékelte a hallottakat. Megelégedését fejezte ki, hogy mindenki az elvárt „helyes álláspontra” helyezkedett. „Véleményem az – mondta –, hogy a magyarországi írók és általában a romániai írók nagy többsége 99%-ban a múltban is, a jelenben is, a jövőben is a párt köré a leghatározottabban, a legszorosabban fel vannak sorakozva. […] Ebben a teremben nincs olyan ember, aki nem szeretné a pártot, a szocializmus ügyét, és ne sorakozna fel az ügynek a továbbviteléért. Éppen ezért az elhangzott hozzászólásokat a legnagyobb örömmel hozom tudomására Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtársnak, hogy milyen az íróink magatartása azokkal az ellenforradalmi eseményekkel kapcsolatosan, amelyek a testvéri MNK-ban lezajlanak.”11 A továbbiakban azonban már árnyalt. Beszélt az álláspontjukban erősebbekről és gyengébbekről, meg a feladatokról. A pártfeladat alatt azt értette, hogy minden írónak segítséget adjanak, hogy bízzon bátran a munkásosztályban, a dolgozó népben, a saját erejében. Kifejtette álláspontját a gyűlés céljával kapcsolatosan. „Állásfoglalásra van szükség ilyen időben – mondta –, hogy tudjuk, kinek lehet fegyvert adni és milyet? Géppuskát, puskát vagy fapuskát!”12 Az írók további feladataival kapcsolatosan javasolta, hogy küldjék őket az üzemekbe a munkásosztály magatartásának a megismerésére és pártos nevelésére stb.
1 Pál-Antal 2006, 234.
2 Uo. 236.
3 Uo.
4 Szabó Lajos (1912–1983) drámaíró. 1941-től a Kolozsvári Nemzeti Színház dramaturgja, 1945- től a Zeneművészeti Konzervatórium, majd 1948-tól a Művészeti Intézet, illetve a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola színháztörténet-tanára és a magyar tagozat igazgatója, 1954-ben a főiskolával Marosvásárhelyre költözött, ahol annak rektora 1976-ig.
5 PÁL-ANTAL 2006, 236.
6 Uo. 237–238.
7 Uo. 237 – 238.
8 Uo. 239.
9 Oláh Tibor (1921–1996) kritikus, irodalomtörténész, műfordító. 1956–1960 között az Igaz Szó belső munkatársa, 1960–1991 között a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola tanára és egy ideig előadó a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán is. 1991-től az újjáalakult Kemény Zsigmond Társaság elnöke.
10 PÁL-ANTAL 2006, 242.
11 Uo. 243.
12 Nagy Pál visszaemlékezése szerint a gyűlés utáni kötetlen beszélgetés alkalmával Fazekas Oláh Tibor és őelőtte kijelentette, hogy szükség esetén kezükbe csak fapuskát adna.
(Folytatjuk)
Pál-Antal Sándor Népújság (Marosvásárhely)
(Folytatás december 2-i lapszámunkból)
Antalffy Endre, öregségére és tapasztaltságára hivatkozva, a párt politikájának a megértését emelte ki. És azt, hogy magas színvonalra emelt politikájával a párt maga mögé sorakoztatja az embereket, és diadalmaskodik. Molter Károly Simó Gézával való barátságának a kiemelésével kezdte rövid beszédét, ami arra késztette, hogy érdeklődése mindenkor a munkások sorsára összpontosuljon. Zárószavai pedig így hangzottak: „A felszabadulás óta a 12 évi tanulás és a párttal való élés arra késztet, hogy a legelszántabban állunk a párt állásfoglalása mellé […] Teljes erővel és elszántsággal mellé állunk”. 1 Papp Ferenc a kapitalista rendszer ostorozásával kezdte beszédét, és a magyarországi események ellenforradalmi jellegének a hangoztatásával folytatta. Ezután rátért a proletárdiktatúra szükségességére, amelyről ezt megelőzően a Simó Géza bútorgyárban a munkások előtt is beszélt. Beszédében érződik a bútorgyári felhívásban megfogalmazott szöveggel való azonosulása, amin csodálkozni nem is lehet, hiszen ő volt annak egyik megfogalmazója. Az egypártrendszerrel kapcsolatosan fejtegetéseit ekként zárja: „Számunkra, hogy egy párt van, nem hiányérzetet jelent, hanem büszkeséget és győzelmet. A munkáshatalom itt kezdődik, ha a többi pártokat felszámolja. Az RMP léte a legszélesebb dolgozó tömegek érdekeinek a biztosítéka”. Beszédét az írók gyakorlati munkáját illető következtetésekkel folytatta, amit ekként kezdett: „Kétségtelen az, hogy mindent meg kell tenni, hogy az osztályellenség lába alól kirántsuk a talajt, a hibákat a legnagyobb politikai érzékenységgel megoldani, és ebben a harcban az írókra is vár feladat, a mi lelkiismeretünkön is szárad, mennyire ismeri a párt a helyzetet a terepen, mennyire tudja a kezét a dolgozó nép ütőerén tartani. Ebben nagy feladat vár ránk, és mi ezt vállaljuk”. A továbbiakban folytatta a kommunista írók feladatainak az elemzését, amelyet ekként zárt: „Az író, amikor a párt soraiba beáll, vállalnia kell, nem gyűléseken, de ország-világ előtt, hitet kell tennie világnézete, a kommunista eszmék mellett. Ezzel az író sokat vállal, egy esetleges ellenforradalom esetén viseli kiállásának következményeit. Ezek elől kommunista író nem bújhat ki roppant szomorú, kétes rádiónyilatkozatokkal: ez az éltét féltő ember siránkozása. Kommunista írónak ilyen megnyilvánulásra nincs joga. A magam részéről aláírom a Simó Géza gyár felhívását, és ha erre a megfelelő közös platformot nem találom, külön nyilatkozom a sajtóban”. 2 Gyötrő pillanatok várhattak a következő felszólalóra ez után a kemény és harcos balos állásfoglalás után, hiszen ekkor éppen Kemény János, az arisztokrata származású, nem párttag író kapott szót. Kemény tapintatosan kifejti, hogy nemcsak a párttagoknak, hanem minden értelmiséginek kifejezésre kell juttatnia és a döntő pillanatban kinyilvánítania, hogy „meggyőződésük szerint szolgálják a párt munkáját, és hogy az épülő szocializmus és annak kiteljesedése egyetlen életforma, amelyben igazi művészetet és irodalmat lehet teremteni”. Majd befejezésként ekként folytatta: „De tudnia kell kifelé mindenkinek, mert ezzel pártunknak, a fejlődésnek és annak a védekezésnek vagyunk segítségére, amelynek célja az, hogy minden polgári restaurációt elvessen magától, amely csak kárára lehet az igazi kultúrának, emberi életnek, és amelynek végső célja a fasiszta, hitlerista világ, amely mindennek, ami szép, ellensége”. 3 Kemény után szólásra emelkedett Szabó Lajos 4, a Színművészeti Intézet vezetője. Bevallja, hogy a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan egy darabig nem látott tisztán, és bizonytalankodott az ottani események jellegének a megítélésében. De most már tisztán lát és csatlakozik a Simó Géza bútorgyár munkásainak a felhívásához. Megdöbbenését fejezte ki a magyarországi fiatal egyetemisták eltévelyedésén, és éppen ezért fő feladatának a diákság nevelését tekinti „azon az úton, amit a párt jelölt ki a szocializmus győzelme felé”. 5 Hajdu Győző felszólalása a tőle már megszokott terjedelmes, pártvonalas, elemző és kiértékelő beszéd. Az értelmiségiek, főként az írók szerepére összpontosít a magyarországi események körülményei között. Foglalkozik az irodalmi kiadványok, így az Irodalmi Újság, szerepével, több, név szerint is felsorolt író magatartásával. Felteszi a kérdést, hogy hová tűntek a magyar kommunista írók, és miért hallgatnak? Majd rátér a feladatokra: „A kommunista írónak mi a feladata? Ha döntött a párttagsága mellett, egyetlenegy barikádra állhat. Hitem, hogy a barikádra állás az üzemekben való nevelést, a Szovjetunió iránti szeretetre való nevelést, a proletár internacionalizmust, az RNK melletti agitációt jelenti”. 6 Eszmefuttatását többek között így folytatja: „Hiszem, hogy nekünk, kommunista íróknak, ezekben a pillanatokban meg kell találjuk, mire tegyük a hangsúlyt. Egységesen, szervezetten, nagy szívvel, odaadással kommunista agitátor legyél. Ha lecsillapodnak a kedélyek, ha az ellenforradalom szájba-verést kap, lesz alkalmunk a párt vezetésével az okokat kutatni, amelyek hozzájárultak az ellenforradalom sikereihez és levonni a következtetéseket”. 7 És dicséretes példaként megemlíti Szabó, Antalffy és Kemény őszinte beszédét, hiszen mindeniket „mély megrendüléssel” végighallgatta. Kovács György, az író, előbb örömét fejezi ki, amiért a tragikus napokban szívük „együtt dobban az egész ország munkásosztályával, dolgozó parasztságával, haladó értelmiségiekkel, román és magyar egyaránt, együtt a Simó Géza gyár hősies munkásaival”. 8 Azután elítéli a magyarországi eseményeket, amelyek a második világháború előtti fasizmusnál „borzalmasabbak”. Majd önkritikát gyakorol, mégpedig azért, mert nem tett meg mindent a munkásosztályért, mivel többet is tehetett volna, hiszen már 1945 óta párttag. Kovács beszéde után Fazekas Oláh Tiborhoz 9 és Nagy Pálhoz fordul, állásfoglalásra szólítva fel őket. „Mi az állásfoglalása Oláh Tibor és Nagy Pál elvtársnak, ha van valami mondanivalójuk, miután meghallották a többiek véleményét”? – tette fel a kérdést. Elsőként Oláh Tibor válaszolt, aki azzal védekezett, hogy ő nem szónok, inkább vívódó ember. Végül is elég hosszasan beszélt. Beszédébe Fazekas többször beleszólt, konkrét választ várva kérdéseire. Oláh bevallja, hogy azelőtt egy héttel azt hitte, tisztábban látja a dolgokat, és hitt Nagy Imre ígéreteiben. De belátja, hogy tévedett, amikor a hazai sajtó közleményeiben olvasott híreket nem fogadta el. Az előzményekkel foglalkozva belebonyolódik az 1953-as magyarországi események taglalásába, amellyel kapcsolatosan Fazekas sarokba szorítja. Végül rátér a hazai helyzetre, legfontosabbnak tartva a romániai magyarokra nézve „a román–magyar barátság őszinte, frázisoktól mentes” kiépítését. A bútorgyári nyilatkozattal kapcsolatosan kijelenti, hogy az írók számára az csak kiegészítésekkel fogadható el, mert csak úgy mondhatják el, hogy ők mint írók milyen eszközökkel tudják biztosítani a rendszer megvédését. Nagy Pál hozzászólása sokkal rövidebb volt. Egy pár mondatban elítélte a magyarországi eseményeket. Majd, amikor a „mi, értelmiségiek, az RMP Központi Vezetősége mellett szorosabbra vonjuk sorainkat, és határozottan harcolunk a szocializmus ügyéért” sablonos szavaira Fazekas elégedetlenségét fejezte ki, és megkérdezte: „Hogyan képzeli ezt?”, ő, Sütőre hivatkozva, kibújt az egyenes válasz alól. 10 Mivel Fazekas minden jelenlévőt véleménynyilvánításra kötelezett, elérte azt, hogy a felszólalók sorra pálcát törtek a forradalom fölött, hiszen senki sem vállalt nyílt ellenszegülést, annál inkább forradalmat helyeslő kiállást, mivel tisztában voltak annak várható szomorú következményeivel. A végén Fazekas János kiértékelte a hallottakat. Megelégedését fejezte ki, hogy mindenki az elvárt „helyes álláspontra” helyezkedett. „Véleményem az – mondta –, hogy a magyarországi írók és általában a romániai írók nagy többsége 99%-ban a múltban is, a jelenben is, a jövőben is a párt köré a leghatározottabban, a legszorosabban fel vannak sorakozva. […] Ebben a teremben nincs olyan ember, aki nem szeretné a pártot, a szocializmus ügyét, és ne sorakozna fel az ügynek a továbbviteléért. Éppen ezért az elhangzott hozzászólásokat a legnagyobb örömmel hozom tudomására Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtársnak, hogy milyen az íróink magatartása azokkal az ellenforradalmi eseményekkel kapcsolatosan, amelyek a testvéri MNK-ban lezajlanak.”11 A továbbiakban azonban már árnyalt. Beszélt az álláspontjukban erősebbekről és gyengébbekről, meg a feladatokról. A pártfeladat alatt azt értette, hogy minden írónak segítséget adjanak, hogy bízzon bátran a munkásosztályban, a dolgozó népben, a saját erejében. Kifejtette álláspontját a gyűlés céljával kapcsolatosan. „Állásfoglalásra van szükség ilyen időben – mondta –, hogy tudjuk, kinek lehet fegyvert adni és milyet? Géppuskát, puskát vagy fapuskát!”12 Az írók további feladataival kapcsolatosan javasolta, hogy küldjék őket az üzemekbe a munkásosztály magatartásának a megismerésére és pártos nevelésére stb.
1 Pál-Antal 2006, 234.
2 Uo. 236.
3 Uo.
4 Szabó Lajos (1912–1983) drámaíró. 1941-től a Kolozsvári Nemzeti Színház dramaturgja, 1945- től a Zeneművészeti Konzervatórium, majd 1948-tól a Művészeti Intézet, illetve a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola színháztörténet-tanára és a magyar tagozat igazgatója, 1954-ben a főiskolával Marosvásárhelyre költözött, ahol annak rektora 1976-ig.
5 PÁL-ANTAL 2006, 236.
6 Uo. 237–238.
7 Uo. 237 – 238.
8 Uo. 239.
9 Oláh Tibor (1921–1996) kritikus, irodalomtörténész, műfordító. 1956–1960 között az Igaz Szó belső munkatársa, 1960–1991 között a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola tanára és egy ideig előadó a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán is. 1991-től az újjáalakult Kemény Zsigmond Társaság elnöke.
10 PÁL-ANTAL 2006, 242.
11 Uo. 243.
12 Nagy Pál visszaemlékezése szerint a gyűlés utáni kötetlen beszélgetés alkalmával Fazekas Oláh Tibor és őelőtte kijelentette, hogy szükség esetén kezükbe csak fapuskát adna.
(Folytatjuk)
Pál-Antal Sándor Népújság (Marosvásárhely)
2016. december 9.
Vásárhelyi iskolaügy: gyűlnek a megfeleletlen kérdések
Eredménytelenül fejeződött be a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium tanárainak a tárgyalása Nadia Raţă frissen kinevezett főtanfelügyelővel.
Bár a pedagógusok sokat vártak a találkozótól, melyen Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes is részt vett, a közel három órás megbeszélés után sem tisztázódtak a problémáik – közölte érdeklődésünkre Székely Szilárd, a tanárok által megbízott képviselő. A házi őrizetbe vett Ştefan Someşan helyébe kinevezett Nadia Raţă szinte minden felmerült kérdésre azt válaszolta, hogy a törvény határain belül igyekszik megoldást találni, az intézményvezetői tisztséggel kapcsolatos bizonytalan helyzetre viszont konkrét javaslattal nem rukkolt elő.
Mint ismert, Tamási Zsolt hatósági őrizetbe helyezése óta egyetlen személynek sincs aláírási joga, ezért az iskola semmiféle hivatalos okiratot nem bocsáthat ki, személyzete pedig nem kaphatja meg a fizetését. Az már csak hab a tortán, hogy azok a pedagógusok, akik ingyen dolgoznak, a téli vakációban egyetlen szabadnapot sem vehetnek ki, hisz szabadsági kérelmüket nincs, aki aláírja. A keddi, szinte estébe nyúló tárgyalásnak az lett volna a célja, hogy meggyőzze a főtanfelügyelőt, Tamási helyébe nevezzen ki egy ügyvivő igazgatót, Nadia Raţă azonban elzárkózott a kérdés megoldásától. A főtanfelügyelő azzal érvelt, hogy nem érvényes az a vezetőtanácsi határozat, melyet a tanfelügyelőség november 4-én hozott Tamási felmentéséről, mert nem írta alá senki. Ő viszont nem vállalhatja, hogy utólag aláírja.
Felmerült, hogy ismét üljön össze a tanfelügyelőség vezetőtanácsa, és hozzon egy újabb döntést, amelyet immár az új főtanfelügyelő aláírhat, Nadia Raţă viszont ezt a lehetőséget is elvetette. „A főtanfelügyelő válaszaiban a visszatérő motívum a törvényesség betartása volt. Mi is megkérdeztük, mennyire törvényes, hogy egy iskola vezető nélkül működjön. A válaszból kiderült, hogy a tanfelügyelőség vagy nem mer, vagy nem akar megoldást találni” – nyilatkozta lapunknak Székely Szilárd.
„Azon túl, hogy a tanárok hetek óta nem kaptak fizetést, most az egészségügyi ellátásért is a saját zsebükbe kell nyúlniuk. „Az egyik kollégánk kórházi kezelésre szorul, a másik kolléganőnk szülési szabadságra készül. Hiába fizetik a járulékot, nincs, aki munkahelyi igazolást kiállítson, ezért úgy tűnik, megfizettetik velük a kórházi kezelést” – panaszolta Székely. Amennyiben a jövő év elején sem lesz, aki kézjegyével ellássa a hivatalos okiratokat, még az is megeshet, hogy a katolikus iskola nem adhatja le időben a 2017/18-as beiskolázási tervét – hívta fel a figyelmet a tanerők szószólója.
Életveszélyes művészeti gimnázium
Várhatóan a decemberi tanácsülésen születik döntés a római katolikus egyház tulajdonában lévő Művészeti Gimnázium épületének bérleti szerződéséről, ami áprilisban érvényét veszítette, ráadásul azóta az önkormányzat sem fizet érte. Az épület közben egyre romosabbá és veszélyesebbé válik. A katolikus egyház marosvásárhelyi adminisztrátora, Bálint Géza elmondta, egy hosszú távú bérleti szerződés megkötése lenne jó mindenki számára.
Ezzel egyetért Peti András tanácsos is, aki szerint ezt a szerződést követően azonnal el kellene kezdeni a Művészeti Gimnáziumnak otthont adó ingatlan felújítását. Tarthatatlan az iskola jelenlegi állapota, megoldást kellene találni a felújításra, mert a diákok, tanárok és szülők épségét fenyegetik az omladozó falak” – fejtette ki Peti. Bálint Gézától, az egyház helyi adminisztrátorától megtudtuk, sikerült megszerezni az építkezési engedélyt a homlokzat felújítására, ám a belső felújításokat csak akkor tudnák elkezdeni, ha a polgármesteri hivatal is beszállna ebbe. A katolikus egyház illetékese szerint a polgármesteri hivatal azt szeretné, ha nem kellene fizetnie az egyháznak bérleti díjat.
Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár)
Eredménytelenül fejeződött be a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium tanárainak a tárgyalása Nadia Raţă frissen kinevezett főtanfelügyelővel.
Bár a pedagógusok sokat vártak a találkozótól, melyen Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes is részt vett, a közel három órás megbeszélés után sem tisztázódtak a problémáik – közölte érdeklődésünkre Székely Szilárd, a tanárok által megbízott képviselő. A házi őrizetbe vett Ştefan Someşan helyébe kinevezett Nadia Raţă szinte minden felmerült kérdésre azt válaszolta, hogy a törvény határain belül igyekszik megoldást találni, az intézményvezetői tisztséggel kapcsolatos bizonytalan helyzetre viszont konkrét javaslattal nem rukkolt elő.
Mint ismert, Tamási Zsolt hatósági őrizetbe helyezése óta egyetlen személynek sincs aláírási joga, ezért az iskola semmiféle hivatalos okiratot nem bocsáthat ki, személyzete pedig nem kaphatja meg a fizetését. Az már csak hab a tortán, hogy azok a pedagógusok, akik ingyen dolgoznak, a téli vakációban egyetlen szabadnapot sem vehetnek ki, hisz szabadsági kérelmüket nincs, aki aláírja. A keddi, szinte estébe nyúló tárgyalásnak az lett volna a célja, hogy meggyőzze a főtanfelügyelőt, Tamási helyébe nevezzen ki egy ügyvivő igazgatót, Nadia Raţă azonban elzárkózott a kérdés megoldásától. A főtanfelügyelő azzal érvelt, hogy nem érvényes az a vezetőtanácsi határozat, melyet a tanfelügyelőség november 4-én hozott Tamási felmentéséről, mert nem írta alá senki. Ő viszont nem vállalhatja, hogy utólag aláírja.
Felmerült, hogy ismét üljön össze a tanfelügyelőség vezetőtanácsa, és hozzon egy újabb döntést, amelyet immár az új főtanfelügyelő aláírhat, Nadia Raţă viszont ezt a lehetőséget is elvetette. „A főtanfelügyelő válaszaiban a visszatérő motívum a törvényesség betartása volt. Mi is megkérdeztük, mennyire törvényes, hogy egy iskola vezető nélkül működjön. A válaszból kiderült, hogy a tanfelügyelőség vagy nem mer, vagy nem akar megoldást találni” – nyilatkozta lapunknak Székely Szilárd.
„Azon túl, hogy a tanárok hetek óta nem kaptak fizetést, most az egészségügyi ellátásért is a saját zsebükbe kell nyúlniuk. „Az egyik kollégánk kórházi kezelésre szorul, a másik kolléganőnk szülési szabadságra készül. Hiába fizetik a járulékot, nincs, aki munkahelyi igazolást kiállítson, ezért úgy tűnik, megfizettetik velük a kórházi kezelést” – panaszolta Székely. Amennyiben a jövő év elején sem lesz, aki kézjegyével ellássa a hivatalos okiratokat, még az is megeshet, hogy a katolikus iskola nem adhatja le időben a 2017/18-as beiskolázási tervét – hívta fel a figyelmet a tanerők szószólója.
Életveszélyes művészeti gimnázium
Várhatóan a decemberi tanácsülésen születik döntés a római katolikus egyház tulajdonában lévő Művészeti Gimnázium épületének bérleti szerződéséről, ami áprilisban érvényét veszítette, ráadásul azóta az önkormányzat sem fizet érte. Az épület közben egyre romosabbá és veszélyesebbé válik. A katolikus egyház marosvásárhelyi adminisztrátora, Bálint Géza elmondta, egy hosszú távú bérleti szerződés megkötése lenne jó mindenki számára.
Ezzel egyetért Peti András tanácsos is, aki szerint ezt a szerződést követően azonnal el kellene kezdeni a Művészeti Gimnáziumnak otthont adó ingatlan felújítását. Tarthatatlan az iskola jelenlegi állapota, megoldást kellene találni a felújításra, mert a diákok, tanárok és szülők épségét fenyegetik az omladozó falak” – fejtette ki Peti. Bálint Gézától, az egyház helyi adminisztrátorától megtudtuk, sikerült megszerezni az építkezési engedélyt a homlokzat felújítására, ám a belső felújításokat csak akkor tudnák elkezdeni, ha a polgármesteri hivatal is beszállna ebbe. A katolikus egyház illetékese szerint a polgármesteri hivatal azt szeretné, ha nem kellene fizetnie az egyháznak bérleti díjat.
Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár)
2016. december 9.
Kolozsvári Kikötő – Újabb mű születik a jó fordítással
Fiatal erdélyi magyar költők román nyelvre fordított verseit mutatták be, és az egykori Jugoszláviához tartozó országokból érkezett költőket láttak vendégül az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) által szervezett, Kolozsvári Kikötő 2.0 – Kárpát-medencei fiatal magyar írók találkozója elnevezésű rendezvénysorozaton, amelyen hét ország huszonhat fiatal alkotója vesz részt december 5. és 7. között.
Fontos, hogy a lefordított szöveg jó legyen
Kortárs román nyelvezetre ültették át a szövegeket, míg a magyar irodalom korábbi fordításait régebbi, 20. század eleji román nyelvezetre – hangzott el a Linişte, pace, perversiuni, heppiend – tineri poeţi maghiari din Transilvania (Csend, béke, perverziók, heppiend – fiatal erdélyi magyar költők) című antológia hétfői kolozsvári bemutatóján. Az antológiát korábban már bemutatták a kincses városban, a mostani esemény újdonsága az volt, hogy a kötetben olvasható versek szerzői, maguk a magyar költők olvastak fel románra fordított verseikből. A bemutatónak a főleg román, angol, német nyelvű könyveket árusító BoockCorner könyvesbolt adott otthont.
André Ferenc költő a felolvasást követő beszélgetésen elmondta: először fordították le a verseit románra. Mint mondta, volt, amikor sikerült visszaadni az eredeti, magyar szöveget, volt, amikor nem, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy maguk a lefordított szövegek jók legyenek. A fordítással van, ami elvesz, ugyanakkor az átültetés hozzá is tesz valamit az eredeti tartalomhoz – hangzott el. Varga László Edgár, lapunk volt munkatársa úgy vélekedett, egy jó fordítás eredménye tulajdonképpen új mű. Hozzátette, mivel ő rengeteg utalást tesz verseiben 20. századi magyar költőkre, nem biztos, hogy ez átadható a fordításban.
A besztercei Max Blecher Kiadó gondozásában napvilágot látott kiadványt először az október 4. és 9. között zajló, IV. Transilvania Nemzetközi Könyvfesztivál keretében mutatták be. Akkor Claudiu Komartin, a könyv szerkesztője és Ștefan Baghiu, a kötet gondozója olvastak fel verseket André Ferenc, Fischer Botond, Gondos Mária Magdolna, Horváth Benji, Gothár Tamás, Kulcsár Árpád, Varga László Edgár, Serestély Zalán és Kali Ágnes tollából. Ștefan Baghiu elmondta: két évvel ezelőtt találkozott először a kortárs fiatal magyar költők verseivel, pontosabban azoknak angolra fordított változatával, és tavaly nyáron szervezték az egyhetes alkotótábort, ahol az erdélyi magyar és román költők találkoztak. Ennek eredménye, hogy Dósa Andrei fordításának köszönhetően olyan szövegekhez jutottak, amelyek visszatükrözik az eredeti verseket, ugyanakkor román nyelven is élvezhetők.
Szerencsés helyzetben a „kis” nyelven írt költészet
A Kolozsvári Kikötő Ex-Yu bárka elnevezésű rendezvényén egy horvát, szerb és szlovén költő találkozott kedden az érdeklődőkkel. A szlovéniai Marko Pogacar, a horvátországi Karlo Hmeljak és a szerbiai Bojan Savic Ostojic a Sapientia egyetemen tartott kötetlen beszélgetésen többek közt arról ejtett szót, mit jelent számára az Ex-Yu megnevezés, vagyis az, hogy a volt Jugoszláviához tartozó országokból érkezett.
László Noémi, a Helikon folyóirat szerkesztője, az esemény moderátora a Krónikának elmondta, az angol nyelvű beszélgetésből kiderült, a meghívottak úgy értékelték, az Ex-Yu szerencsés megfogalmazás, mivel nincs nemzeti felhangja. A horvát költő úgy nyilatkozott, az ő esetében például nem annyira fontos a nemzeti identitás, egyrészt mert vegyes, szlovén–horvát házasságból származik, másrészt mert Horvátországban az identitás inkább a valláshoz köthető. Bojan Savic Ostojic úgy fogalmazott, bár Szerbiában manapság sokan nem örülnek annak, ha ex-jugoszláviainak nevezik őket, olyanok is akadnak, akik nosztalgiával gondolnak Jugoszlávia egykori kulturális közegére.
A meghívottak közül egyébként csak Marko Pogacar él meg az írásból, Karlo Hmeljak vitorlázó, Bojan Savic Ostojic pedig franciatanár. Mindannyian 30 év körüliek, és már legalább négy verseskötetük látott napvilágot. „Az ex-Jugoszláviából érkezett költők egyetértettek abban, hogy egy kis nép nyelvén írt költészet szerencsésebb helyzetben van a 21. században, mint egy milliók beszélte nyelven, mondjuk angolul írt költészet. Hamarabb bekerül az illető irodalom vérkeringésébe egy horvátul, szlovénul, esetleg magyarul írt költészet, a szerzőket könnyebben meghívják nemzetközi fórumokra, mint azokat, akik világnyelveken publikálnak – esetükben ugyanis magasabbra van helyezve a léc” – mondta el László Noémi. A Kolozsvári Kikötő ma E-MIL-gálaesttel, Marosán Csaba színművész közreműködésével zárul.
Kiss Előd-Gergely, Kiss Judit | Krónika (Kolozsvár)
Fiatal erdélyi magyar költők román nyelvre fordított verseit mutatták be, és az egykori Jugoszláviához tartozó országokból érkezett költőket láttak vendégül az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) által szervezett, Kolozsvári Kikötő 2.0 – Kárpát-medencei fiatal magyar írók találkozója elnevezésű rendezvénysorozaton, amelyen hét ország huszonhat fiatal alkotója vesz részt december 5. és 7. között.
Fontos, hogy a lefordított szöveg jó legyen
Kortárs román nyelvezetre ültették át a szövegeket, míg a magyar irodalom korábbi fordításait régebbi, 20. század eleji román nyelvezetre – hangzott el a Linişte, pace, perversiuni, heppiend – tineri poeţi maghiari din Transilvania (Csend, béke, perverziók, heppiend – fiatal erdélyi magyar költők) című antológia hétfői kolozsvári bemutatóján. Az antológiát korábban már bemutatták a kincses városban, a mostani esemény újdonsága az volt, hogy a kötetben olvasható versek szerzői, maguk a magyar költők olvastak fel románra fordított verseikből. A bemutatónak a főleg román, angol, német nyelvű könyveket árusító BoockCorner könyvesbolt adott otthont.
André Ferenc költő a felolvasást követő beszélgetésen elmondta: először fordították le a verseit románra. Mint mondta, volt, amikor sikerült visszaadni az eredeti, magyar szöveget, volt, amikor nem, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy maguk a lefordított szövegek jók legyenek. A fordítással van, ami elvesz, ugyanakkor az átültetés hozzá is tesz valamit az eredeti tartalomhoz – hangzott el. Varga László Edgár, lapunk volt munkatársa úgy vélekedett, egy jó fordítás eredménye tulajdonképpen új mű. Hozzátette, mivel ő rengeteg utalást tesz verseiben 20. századi magyar költőkre, nem biztos, hogy ez átadható a fordításban.
A besztercei Max Blecher Kiadó gondozásában napvilágot látott kiadványt először az október 4. és 9. között zajló, IV. Transilvania Nemzetközi Könyvfesztivál keretében mutatták be. Akkor Claudiu Komartin, a könyv szerkesztője és Ștefan Baghiu, a kötet gondozója olvastak fel verseket André Ferenc, Fischer Botond, Gondos Mária Magdolna, Horváth Benji, Gothár Tamás, Kulcsár Árpád, Varga László Edgár, Serestély Zalán és Kali Ágnes tollából. Ștefan Baghiu elmondta: két évvel ezelőtt találkozott először a kortárs fiatal magyar költők verseivel, pontosabban azoknak angolra fordított változatával, és tavaly nyáron szervezték az egyhetes alkotótábort, ahol az erdélyi magyar és román költők találkoztak. Ennek eredménye, hogy Dósa Andrei fordításának köszönhetően olyan szövegekhez jutottak, amelyek visszatükrözik az eredeti verseket, ugyanakkor román nyelven is élvezhetők.
Szerencsés helyzetben a „kis” nyelven írt költészet
A Kolozsvári Kikötő Ex-Yu bárka elnevezésű rendezvényén egy horvát, szerb és szlovén költő találkozott kedden az érdeklődőkkel. A szlovéniai Marko Pogacar, a horvátországi Karlo Hmeljak és a szerbiai Bojan Savic Ostojic a Sapientia egyetemen tartott kötetlen beszélgetésen többek közt arról ejtett szót, mit jelent számára az Ex-Yu megnevezés, vagyis az, hogy a volt Jugoszláviához tartozó országokból érkezett.
László Noémi, a Helikon folyóirat szerkesztője, az esemény moderátora a Krónikának elmondta, az angol nyelvű beszélgetésből kiderült, a meghívottak úgy értékelték, az Ex-Yu szerencsés megfogalmazás, mivel nincs nemzeti felhangja. A horvát költő úgy nyilatkozott, az ő esetében például nem annyira fontos a nemzeti identitás, egyrészt mert vegyes, szlovén–horvát házasságból származik, másrészt mert Horvátországban az identitás inkább a valláshoz köthető. Bojan Savic Ostojic úgy fogalmazott, bár Szerbiában manapság sokan nem örülnek annak, ha ex-jugoszláviainak nevezik őket, olyanok is akadnak, akik nosztalgiával gondolnak Jugoszlávia egykori kulturális közegére.
A meghívottak közül egyébként csak Marko Pogacar él meg az írásból, Karlo Hmeljak vitorlázó, Bojan Savic Ostojic pedig franciatanár. Mindannyian 30 év körüliek, és már legalább négy verseskötetük látott napvilágot. „Az ex-Jugoszláviából érkezett költők egyetértettek abban, hogy egy kis nép nyelvén írt költészet szerencsésebb helyzetben van a 21. században, mint egy milliók beszélte nyelven, mondjuk angolul írt költészet. Hamarabb bekerül az illető irodalom vérkeringésébe egy horvátul, szlovénul, esetleg magyarul írt költészet, a szerzőket könnyebben meghívják nemzetközi fórumokra, mint azokat, akik világnyelveken publikálnak – esetükben ugyanis magasabbra van helyezve a léc” – mondta el László Noémi. A Kolozsvári Kikötő ma E-MIL-gálaesttel, Marosán Csaba színművész közreműködésével zárul.
Kiss Előd-Gergely, Kiss Judit | Krónika (Kolozsvár)
2016. december 9.
Volt is, lesz is, ez itt a praxis
A vasárnapi választások előtt nem árt elismételni, hogy kik képviseltek bennünket, udvarhelyieket a román parlamentben. Névsorolvasás.
A 1989 év végi rendszerváltás zűrzavaros hetei után 1990 februárjára rendeződött annyira az ország, hogy megalakulhatott a Nemzeti Egységtanács (Consiliul Provizoriu de Uniune Națională – CPUN) – ekkor még nem voltak választások, tehát parlamentje sem volt az országnak.
Az 1989 végén létrejött RMDSZ viszont minden magyarlakta településen megalakult és a marosvásárhelyi véres eseményeket követően az egész ország az 1990. május 20-i választásokra készült – erről itt írtunk bővebben.
Az első fecskék, tavasszal
A májusi voksoláson fölényesen győzött Ion Iliescu és a közben párttá alakult Nemzetmentési Front, az RMDSZ pedig bekerült a parlamentbe 12 szenátorral és 29 képviselővel – ez akkor nagyon jó szereplésnek számított, de ez a ciklus csak két évre szólt, hiszen még az új alkotmány sem volt meg, azt csak 1991-ben fogadták el.
Udvarhelyszékről Verestóy Attila vegyészmérnök lett szenátor és Incze Béla egykori gyárigazgató képviselő, mellettük Hargita megyéből Hajdu Menyhért Gábor jogász jutott be szenátornak, illetve Borbély Ernő, Csutak István Ferenc, Borsos Géza József és Nagy Benedek ülhettek be a képviselőházba.
Ezek a személyek 1992 őszéig maradtak a parlamentben, közülük többen már nem indultak ebben az évben, például az udvarhelyi Incze Béla. Utóbbi később a Magyar Polgári Pártban vállalt szerepet, idén októberben, 75 éves korában hunyt el.
És jött az Antal-Asztalos kettős
1992-ben szeptember végén rendezték meg a választásokat, ezt Iliescuék megint megnyerték, az RMDSZ továbbra is tartotta magát ellenzékben.
Ami Udvarhelyszéket illeti, Verestóy Attila továbbra is szenátor maradt, a képviselőházba viszont két új arc jött be – Antal István gépészmérnök, valamint Asztalos Ferenc tanár, tanfelügyelő.
Az Antal-Asztalos páros került fel a Hargita megyei listára 1996, 2000 és 2004 őszén is, mindketten befutó helyekre kerültek mindig, egészen 2008-ig együtt dolgoztak.
Ami a szakterületüket illeti, Asztalos „asztala" főleg az oktatás volt (mindig benne volt a képviselőház oktatási szakbizottságában), Antal szakterülete pedig az ipar és a vidékfejlesztés volt, az Ipar és Szolgáltatások Szakbizottságának volt az elnöke, alelnöke, titkára és tagja, persze nem egyszerre.
1996-ban kemény volt az előválasztás RMDSZ-en belül Székelyudvarhelyen, mert komoly kihívók akadtak: szenátorjelölt volt Hosszú Attila üzletember, képviselőjelölt pedig Szilágyi Edit jogász, de a szeptember végi előválasztáson a Verestóy-Antal-Asztalos trió került a befutó helyekre.
Kiszállás, majd egy kiszállítási kísérlet
Asztalos 2008-ban már nem indult, ekkor átalakult a rendszer is, hiszen Udvarhelyszéket külön csak egy képviselői hely illette meg a megyében, s ez a hely az Antal Istváné lett.
Azonban négy év múlva, 2012-ben egykori irodavezetőjével, Ladányi Lászlóval kellett megküzdenie az RMDSZ belső előválasztásán úgy, hogy a szervezet nagyemberei, illetve a székelyudvarhelyi RMDSZ is inkább Ladányit támogatták.
Antal azonban a Csíkszeredában lezajlott előválasztáson 35-32 szavazatarányban győzött, így ő kerülhetett be ismét a parlamentbe újabb négy évre – idén már ő sem indul, viszont a szenátori listán már ott van – igaz, nem befutó helyen − a fia, Antal Lóránt.
2012-ben az EMNP is benevezett az országos választásokra, Zakariás Zoltán személyében udvarhelyszéki szenátorjelöltjük is volt, Székely Kinga Réka pedig képviselőjelöltként indult, de a kis párt közelébe se járt a bejutási küszöbnek.
Összefoglalva az eddig a parlamentben szenátorként vagy képviselőként eltöltött évek számát: Verestóy 26 év, Antal 24 év, Asztalos 16 év, Incze 2 év. Antal idén befejezi, Verestóynak még kinéz négy év.
Katona Zoltán uh.ro
A vasárnapi választások előtt nem árt elismételni, hogy kik képviseltek bennünket, udvarhelyieket a román parlamentben. Névsorolvasás.
A 1989 év végi rendszerváltás zűrzavaros hetei után 1990 februárjára rendeződött annyira az ország, hogy megalakulhatott a Nemzeti Egységtanács (Consiliul Provizoriu de Uniune Națională – CPUN) – ekkor még nem voltak választások, tehát parlamentje sem volt az országnak.
Az 1989 végén létrejött RMDSZ viszont minden magyarlakta településen megalakult és a marosvásárhelyi véres eseményeket követően az egész ország az 1990. május 20-i választásokra készült – erről itt írtunk bővebben.
Az első fecskék, tavasszal
A májusi voksoláson fölényesen győzött Ion Iliescu és a közben párttá alakult Nemzetmentési Front, az RMDSZ pedig bekerült a parlamentbe 12 szenátorral és 29 képviselővel – ez akkor nagyon jó szereplésnek számított, de ez a ciklus csak két évre szólt, hiszen még az új alkotmány sem volt meg, azt csak 1991-ben fogadták el.
Udvarhelyszékről Verestóy Attila vegyészmérnök lett szenátor és Incze Béla egykori gyárigazgató képviselő, mellettük Hargita megyéből Hajdu Menyhért Gábor jogász jutott be szenátornak, illetve Borbély Ernő, Csutak István Ferenc, Borsos Géza József és Nagy Benedek ülhettek be a képviselőházba.
Ezek a személyek 1992 őszéig maradtak a parlamentben, közülük többen már nem indultak ebben az évben, például az udvarhelyi Incze Béla. Utóbbi később a Magyar Polgári Pártban vállalt szerepet, idén októberben, 75 éves korában hunyt el.
És jött az Antal-Asztalos kettős
1992-ben szeptember végén rendezték meg a választásokat, ezt Iliescuék megint megnyerték, az RMDSZ továbbra is tartotta magát ellenzékben.
Ami Udvarhelyszéket illeti, Verestóy Attila továbbra is szenátor maradt, a képviselőházba viszont két új arc jött be – Antal István gépészmérnök, valamint Asztalos Ferenc tanár, tanfelügyelő.
Az Antal-Asztalos páros került fel a Hargita megyei listára 1996, 2000 és 2004 őszén is, mindketten befutó helyekre kerültek mindig, egészen 2008-ig együtt dolgoztak.
Ami a szakterületüket illeti, Asztalos „asztala" főleg az oktatás volt (mindig benne volt a képviselőház oktatási szakbizottságában), Antal szakterülete pedig az ipar és a vidékfejlesztés volt, az Ipar és Szolgáltatások Szakbizottságának volt az elnöke, alelnöke, titkára és tagja, persze nem egyszerre.
1996-ban kemény volt az előválasztás RMDSZ-en belül Székelyudvarhelyen, mert komoly kihívók akadtak: szenátorjelölt volt Hosszú Attila üzletember, képviselőjelölt pedig Szilágyi Edit jogász, de a szeptember végi előválasztáson a Verestóy-Antal-Asztalos trió került a befutó helyekre.
Kiszállás, majd egy kiszállítási kísérlet
Asztalos 2008-ban már nem indult, ekkor átalakult a rendszer is, hiszen Udvarhelyszéket külön csak egy képviselői hely illette meg a megyében, s ez a hely az Antal Istváné lett.
Azonban négy év múlva, 2012-ben egykori irodavezetőjével, Ladányi Lászlóval kellett megküzdenie az RMDSZ belső előválasztásán úgy, hogy a szervezet nagyemberei, illetve a székelyudvarhelyi RMDSZ is inkább Ladányit támogatták.
Antal azonban a Csíkszeredában lezajlott előválasztáson 35-32 szavazatarányban győzött, így ő kerülhetett be ismét a parlamentbe újabb négy évre – idén már ő sem indul, viszont a szenátori listán már ott van – igaz, nem befutó helyen − a fia, Antal Lóránt.
2012-ben az EMNP is benevezett az országos választásokra, Zakariás Zoltán személyében udvarhelyszéki szenátorjelöltjük is volt, Székely Kinga Réka pedig képviselőjelöltként indult, de a kis párt közelébe se járt a bejutási küszöbnek.
Összefoglalva az eddig a parlamentben szenátorként vagy képviselőként eltöltött évek számát: Verestóy 26 év, Antal 24 év, Asztalos 16 év, Incze 2 év. Antal idén befejezi, Verestóynak még kinéz négy év.
Katona Zoltán uh.ro
2016. december 9.
Székelyföldi csapat fejlesztett kiterjesztettvalóság-applikációt
A kiterjesztett valóság technológiája gyökeresen megváltoztathatja a mindennapjainkat, a bevásárlástól kezdve a nyaralásig minden szinten. Erre a trendre érzett rá egy csíkszeredai vállalkozás is, a Creative Technology Development a Vi-Wo applikációval. A telefonos fejlesztésről Kakucs Hajnallal, a cég szoftverfejlesztőjével és projektmenedzserével beszélgettünk el.
- Miből indultak ki az applikáció fejlesztésekor?
- Két technológiát ötvözünk: a second screen (második képernyő) és a kiterjesztett valóság technológiáját. Az emberek mostanáig is használtak második képernyős programokat, például tévéműsorok mellé, amikor szavazni lehetett vagy plusz információkat szerezni, megtekinteni mások véleményét stb. Úgy gondoljuk, hogy mostmár a mobiltelefon nem a második, hanem az elsődleges képernyővé vált, és nemcsak egy televízió, hanem többek között a turizmus mellé. Egy város is attól lesz érdekes, hogy folyamatosan új információk érkeznek róla, ráadásul izgalmasabb mások véleményét olvasni, mint egy unalmas turisztikai szöveget. Az applikáció maga azt teszi lehetővé, hogy változó – multimédiás, szöveges –tartalmak érkeznek, szavazások, push értesítések, ajánlatok és így tovább.
- Ki írja a tartalmakat?
- Részben a kliensek: ha turisztikáról beszélünk, akkor például a város szolgáltatja a tartalmakat, de tudjuk azt vállalni, hogy mi cseréljük le azokat.
- A másik technológia, amire építenek, a kiterjesztett valóság.
- Számos lehetőséget tartalmaz ez, megoldható például, hogy egy emléktábláról egy videó, egy 3D-s animáció jöjjön elő, vagy megelevenedjen egy turisztikai látványosság – mondjuk a Szent Anna-tónál megnézhetjük, hogy milyen, mára kihalt állatfaj élt ott, fényképeket is lehet készíteni, a gyerekek szelfizhetnek egy őslénnyel például. Egy fesztiválon vagy egy városban pedig lehetne úgy fotózni, hogy kiterjesztett valóságként megjelenik mellettünk egy híresség.
Bemutató demóink vannak egyelőre, a Budapesti Műszaki Egyetemmel együttműködve, két munkatársam pedig a grafikai tervezéssel és animációkkal foglalkozik – egyikük a 2D-s grafikát, a storyboardokat készíti el, másikuk a 3D-s animációkat és videoanyagokat gyártja a megrendelő igénye szerint.
- Mennyire szűkül le egy bizonyos földrajzi területre az applikáció?
- Eleve többnyelvűnek fejlesztettük, és bárki rácsatlakozhat helyszíntől függetlenül, de nemcsak: a turizmus mellett például szupermarketekkel is próbálkozunk. Most divatos az egészséges táplálkozás és a helyi termékek promoválása, a kiterjesztett valósággal pedig elő lehet hívni olyan információkat, amelyek nem férnek fel a csomagolásra, film, animáció vagy szöveges formában.
- A termékeken, helyszíneken található egy jelzés, hogy most érdemes használni a Vi-Wót, vagy az applikáció jelzi, hogy épp megfelelő helyen járunk?
- Az applikáció megmutatja a jelölőket, vagyis a képeket, amelyekhez tartalmaink vannak. Ezeket előre letölthetjük, így offline módban is használhatók, vagy egy legközelebbi alkalommal gyorsabban betölt. Ilyen módon ajánlhatjuk az adott kávézót, szupermarketet, akik aztán játékokkal, akciókkal is készülhetnek.
- Kikből áll a Creative Technology Development, mióta létezik a cég?
- Idén nyáron alakultunk, egyelőre le vagyunk foglalva ennek az applikációnak a fejlesztésével, a visszajelzések feldolgozásával, a regisztrált felhasználók összetételéből jelentés készítésével, amivel a klienseinket segíthetjük. Emellett tartalomkészítést szolgáltatunk, a technikai hátteret fejlesztjük.
A cégünk négy emberből áll, a cégtulajdonos és vezérigazgató mellett dolgozik még egy 3D-, illetve 2D-fejlesztőnk. Idővel szeretnénk bővíteni a csapatot, de ennek vannak nehézségei, 3D-fejlesztőt például nehezen találunk itthon.
Konferenciákon veszünk részt, legutóbb Budapesten a tárgyak internete (eszközök, épületek, autók stb. hálózatba kapcsolása, IoT) témájában szerveztek egyet, amelyen megjelentünk. Az IoT4U Infódélutánon betekintést nyertünk az IoT és az Ipar 4.0 által kínált lehetőségekbe és az ezen a területen elért eredményekbe. Inspiráló példákat láthattunk, különféle IoT megoldásokat az agrárium, erdészet, klíma, gyártástervezés a faiparban, heterogén szenzorkörnyezet, okos épületek és hasonló területeken. Ezek a megoldások a begyűjtött nyers és számított adatok alapján segítenek a törvénykezésben, tervezésben, döntéshozásban többek között a hatékonyság és energiatakarékosság érdekében. A jövőben is tervezünk részt venni hasonló témájú konferenciákon belföldön is.
Az okos város-projektek és a virtuális valóság irányába is szeretnénk majd elmozdulni, de most főként az applikáción illetve igény alapján annak bármilyen klónján, „saját Vi-Wókon” dolgozunk.
Kustán Magyari Attila maszol.ro
A kiterjesztett valóság technológiája gyökeresen megváltoztathatja a mindennapjainkat, a bevásárlástól kezdve a nyaralásig minden szinten. Erre a trendre érzett rá egy csíkszeredai vállalkozás is, a Creative Technology Development a Vi-Wo applikációval. A telefonos fejlesztésről Kakucs Hajnallal, a cég szoftverfejlesztőjével és projektmenedzserével beszélgettünk el.
- Miből indultak ki az applikáció fejlesztésekor?
- Két technológiát ötvözünk: a second screen (második képernyő) és a kiterjesztett valóság technológiáját. Az emberek mostanáig is használtak második képernyős programokat, például tévéműsorok mellé, amikor szavazni lehetett vagy plusz információkat szerezni, megtekinteni mások véleményét stb. Úgy gondoljuk, hogy mostmár a mobiltelefon nem a második, hanem az elsődleges képernyővé vált, és nemcsak egy televízió, hanem többek között a turizmus mellé. Egy város is attól lesz érdekes, hogy folyamatosan új információk érkeznek róla, ráadásul izgalmasabb mások véleményét olvasni, mint egy unalmas turisztikai szöveget. Az applikáció maga azt teszi lehetővé, hogy változó – multimédiás, szöveges –tartalmak érkeznek, szavazások, push értesítések, ajánlatok és így tovább.
- Ki írja a tartalmakat?
- Részben a kliensek: ha turisztikáról beszélünk, akkor például a város szolgáltatja a tartalmakat, de tudjuk azt vállalni, hogy mi cseréljük le azokat.
- A másik technológia, amire építenek, a kiterjesztett valóság.
- Számos lehetőséget tartalmaz ez, megoldható például, hogy egy emléktábláról egy videó, egy 3D-s animáció jöjjön elő, vagy megelevenedjen egy turisztikai látványosság – mondjuk a Szent Anna-tónál megnézhetjük, hogy milyen, mára kihalt állatfaj élt ott, fényképeket is lehet készíteni, a gyerekek szelfizhetnek egy őslénnyel például. Egy fesztiválon vagy egy városban pedig lehetne úgy fotózni, hogy kiterjesztett valóságként megjelenik mellettünk egy híresség.
Bemutató demóink vannak egyelőre, a Budapesti Műszaki Egyetemmel együttműködve, két munkatársam pedig a grafikai tervezéssel és animációkkal foglalkozik – egyikük a 2D-s grafikát, a storyboardokat készíti el, másikuk a 3D-s animációkat és videoanyagokat gyártja a megrendelő igénye szerint.
- Mennyire szűkül le egy bizonyos földrajzi területre az applikáció?
- Eleve többnyelvűnek fejlesztettük, és bárki rácsatlakozhat helyszíntől függetlenül, de nemcsak: a turizmus mellett például szupermarketekkel is próbálkozunk. Most divatos az egészséges táplálkozás és a helyi termékek promoválása, a kiterjesztett valósággal pedig elő lehet hívni olyan információkat, amelyek nem férnek fel a csomagolásra, film, animáció vagy szöveges formában.
- A termékeken, helyszíneken található egy jelzés, hogy most érdemes használni a Vi-Wót, vagy az applikáció jelzi, hogy épp megfelelő helyen járunk?
- Az applikáció megmutatja a jelölőket, vagyis a képeket, amelyekhez tartalmaink vannak. Ezeket előre letölthetjük, így offline módban is használhatók, vagy egy legközelebbi alkalommal gyorsabban betölt. Ilyen módon ajánlhatjuk az adott kávézót, szupermarketet, akik aztán játékokkal, akciókkal is készülhetnek.
- Kikből áll a Creative Technology Development, mióta létezik a cég?
- Idén nyáron alakultunk, egyelőre le vagyunk foglalva ennek az applikációnak a fejlesztésével, a visszajelzések feldolgozásával, a regisztrált felhasználók összetételéből jelentés készítésével, amivel a klienseinket segíthetjük. Emellett tartalomkészítést szolgáltatunk, a technikai hátteret fejlesztjük.
A cégünk négy emberből áll, a cégtulajdonos és vezérigazgató mellett dolgozik még egy 3D-, illetve 2D-fejlesztőnk. Idővel szeretnénk bővíteni a csapatot, de ennek vannak nehézségei, 3D-fejlesztőt például nehezen találunk itthon.
Konferenciákon veszünk részt, legutóbb Budapesten a tárgyak internete (eszközök, épületek, autók stb. hálózatba kapcsolása, IoT) témájában szerveztek egyet, amelyen megjelentünk. Az IoT4U Infódélutánon betekintést nyertünk az IoT és az Ipar 4.0 által kínált lehetőségekbe és az ezen a területen elért eredményekbe. Inspiráló példákat láthattunk, különféle IoT megoldásokat az agrárium, erdészet, klíma, gyártástervezés a faiparban, heterogén szenzorkörnyezet, okos épületek és hasonló területeken. Ezek a megoldások a begyűjtött nyers és számított adatok alapján segítenek a törvénykezésben, tervezésben, döntéshozásban többek között a hatékonyság és energiatakarékosság érdekében. A jövőben is tervezünk részt venni hasonló témájú konferenciákon belföldön is.
Az okos város-projektek és a virtuális valóság irányába is szeretnénk majd elmozdulni, de most főként az applikáción illetve igény alapján annak bármilyen klónján, „saját Vi-Wókon” dolgozunk.
Kustán Magyari Attila maszol.ro
2016. december 9.
Nyilas Misi, a lúzer
December 6-án hozták nyilvánosságra a 2015-ös PISA-tesztek eredményeit, amely szerint mind matematikából, mind természettudományokból, mind szövegértésből javultak a romániai diákok képességei, de még mindig nem sikerült elszakadni a többek között Uruguay és az Egyesült Arab Emírségek alkotta csoporttól, a kilencedikesek majd 40 százaléka nem rendelkezik alapvető szövegértési képességekkel. Zsírós Anikóval, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium matematika szakos igazgatónőjével és Tamás-Péter Réka magyartanárnővel Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett mindennapi tapasztalataikról a felmérési eredmények kapcsán.
Mivel a PISA-tesztekkel kapcsolatban hallani hideget és meleget is, Zsíros Anikó igazgatónőt először a személyes tapasztalatairól kérdezem, mivel a Lorántffy, ha tavaly nem is, de az előző ciklusban, 2012-ben részt vett a projektben. Mint elmondja, az mindenképpen pozitívum, hogy a gyerekek anyanyelven tölthetik ki a tesztet, az viszont torzító tényező, hogy nem érkezik semmifajta visszajelzés a megoldásokra, nem jár rá jegy, így a diák nem érzi a dolog tétjét, nem fektet bele maximális energiát, jóllehet ez készségszintű képességeknél nem jelenthet magyarázatot a gyenge eredményekre.
Az egyik legszembetűnőbb adattal, a funkcionális analfabéták arányával kapcsolatban Tamás-Péter Réka szomorúan jegyzi meg, hogy a számokat a valóság sajnos nagyjából visszaigazolja. „Általánosságban elmondható, hogy a diákok értelmezés helyett bármilyen feladatnál szívesebben nyúlnak panelekhez, mint önálló gondolatokhoz. A pedagógusnak pedig – hiába ad a tanterv elég komoly szabadságot –, a záróvizsgákkal kapcsolatos követelmények miatt nincs lehetősége ezen változtatni, hiszen neki is hozni kell az eredményt.” Mint azt mindkét beszélgetőtársam egybehangzóan állítja, a román oktatási rendszerben betöltött speciális helyzetünk legfőbb sajátossága sem válik ilyen szempontból a romániai magyar diákok hasznára, miszerint nem idegen nyelvként tanulják a román nyelvet, pedig jelentős részük nagyon messze áll az anyanyelvi szinttől. Ez azt eredményezi, hogy az értő tanulás helyett a kényszerű magolást választják, ami aztán, a magas óraszám miatt, egyéb területeken is gyakorlattá válik.
Ha egy gyerek nem olvas...
Mivel az alsó tagozat végén nincsen olyan jellegű megmérettetés, mint nyolcadikban, vagy az érettségin, a tanítóknak nagyobb a mozgásterük, de így is nehéz megtalálni, miként lehet a gyerekeket értő olvasásra serkenteni, persze azért vannak módszerek, amik segíthetnek: „Nagyon sok múlik azon, hogy milyen szempontokat kap egy diák az olvasáshoz, pláne klasszikusok esetében. Ha kapaszkodók nélkül kapja egy mai gyerek kézbe a Légy jó minhalálig-ot, könnyen juthat arra a következtetésre, hogy Nyilas Misi egy lúzer, a mai eszmények alapján tökéletesen életképtelen. Viszont ha azt mondom, hasonlítsa össze Nyilas Misi órarendjét a sajátjával, rögtön tudatosul benne, hogy az egy másik kor, másik közeg, már valamiféle távolságból tud ránézni. Egyébként gyakori, hogy benyitva egy osztályterembe, olvasó gyerekeket látok, a mai tinédzsereknek szóló bestsellereket, amik kiszolgálják a gyors, pörgős, hosszú leírásokat mellőző történetek iránti igényüket, szívesen fogyasztják. Azért indítottuk el – Bán Imola kollégám kezdeményezésére – a Novelláról novellára vetélkedősorozatot, mert a novella talán az a műfaj, amin keresztül ezeket az igényeket ki lehet szolgálni, minőségi irodalommal is.”
Mint Tamás-Péter Réka megállapítja, a sikerhez a gyerek mindenképpen meg kell tapasztalja, milyen az, amikor nem tudja letenni a könyvet a kezéből. A tesztekkel kapcsolatos teljesítménykényszer, vagy a kötelességtudat sosem fogja megszerettetni vele az olvasást, az irodalmat, sosem lesz egyéni olvasata egy történetről. Megfelelő szempontokkal ezt a klasszikusokkal is el lehet érni, de persze vannak olyan szövegek, amikben könnyebben felismeri a gyerek, hogy ez róla szól. „Az is jó megoldás lehet, hogy ha a régi szövegeket, velük valamilyen kapcsolatban álló kortárs szövegekkel világítjuk meg, folyamatosan kötjük őket a mához. Ha az irodalom életidegen, akkor bekerül a magyar óra feliratú skatulyába, és soha nem tud kiszabadulni onnan, nem tud hatni a diákra, nem fogja sosem a megismerés egyik formájaként hasznosítani. Ezért van az, hogy kilencedikben már azt mondja a gyerek, hogy Ó, tanárnő, inkább tessék már lediktálni, aztán majd megtanulom.”
Ha pedig egy gyerek nem olvas (irodalmat), akkor a szövegértelmezésben sem gyakorolja magát, így az élet más területein sem lesz képes kiszűrni a lényeget egy adott szövegből. A nyelv – legyen szó bármilyen tudományterületről, tantárgyról – a megismerés, a gondolkodás alapja. Hiába tudja a gyerek a másodfokú egyenlet megoldó képletét, ha a szöveges példából nem képes kihámozni, hogy az adott feladatnál arra van szükség.
Hiányzó kapcsolódási pontok
A matematikaoktatással kapcsolatban Zsíros Anikó megerősíti azon felvetésemet, hogy a követelmény most is nagyon magas, összehasonlításképpen sokkal magasabb, mint Magyarországon, legfőbb hibájának pedig azt tartja, hogy nem nyílnak belőle utak a gyakorlati alkalmazás felé.
„Tanuljuk a Pitagorasz-tételt, de nem látszik az alkalmazási terület. Őszintén szólva, én is annak köszönhetően tudok mondjuk a nálunk középiskolai tananyagnak számító deriválás gyakorlati alkalmazási területeiről, mert vannak közgazdaságtant hallgató volt tanítványaim, akik megkerestek adott feladattal, hogy segítsek, és akkor láttam. A tananyagban ilyesmikről szó sincsen, éppen ezért a diákok nem is ismerik fel az alkalmazandó megoldást egy gyakorlati feladatban, kevesen kapcsolják össze, mondjuk a téglalap területképletét a fürdőszoba csempézéshez szükséges ragasztómennyiség kiszámításával. Se eszköze, se ideje nincs arra a pedagógusnak a legtöbb esetben, hogy a tudomány és a való élet közötti hidakat kiépítse.”
Mint az igazgatónő elmondja, általánosságban elmondható hiányosság még a mai oktatási rendszerben, hogy nem csak az elmélet és a gyakorlat, hanem az egyes tudományterületek (tantárgyak) anyagai sem kapcsolódnak egymáshoz, miközben a tudomány ma pont az interdiszciplinaritásról szól. „Hatodikban a fizikatanár előbb tanítja a sebességgel kapcsolatban az egyenes arányosságot, mint én matematikából foglalkoznék azzal, hogy van egyenes arányosság, de van fordított arányosság is. Így nagyon nehezen áll össze a gyerek fejében valami.”
A nem létező átlagdiák
Búcsúzóul megkérdezem, beszélgetőtársaim szerint mennyire van felkészülve a mai román oktatási rendszer az egy generáció alatt lezajlott óriási fejlődésre, például mennyire tanít az iskola eligazodni a diákokra zúduló szűretlen információözönben.
Tamás-Péter Réka szerint, ha a tanterv nem is, de a tanári szerep mindenképpen változott. „Még pár tíz évvel ezelőtt is a tanár elsődleges feladata az volt, hogy információt átadjon, ma pedig sokkal inkább az, hogy rendet tegyen az információ dömpingben. A tananyag ebben a tanári szerepformálásban egyáltalán nem segít, viszont vannak rajta olyan rések, amiket ki lehet használni. A szűk keresztmetszetet ebből a szempontból is a komoly tárgyi tudást adott sémában számon kérő kimeneti követelmények, végső soron az érettségi jelentik. Ha addig az eredmény reményében akarunk eljutni, akkor nem igazán van mód arra, hogy a tanár illetve a gyerek személyisége érvényesüljön.”
Utóbbival kapcsolatban – teszi hozzá Zsíros Anikó – az is komoly problémát jelent, hogy a rendszer egy nem létező átlagdiákkal számol, sem a felzárkóztatásra, sem a tehetséggondozásra nincs igazán intézményes keretek között biztosított lehetőség.
Idén harmadik alkalommal rendezték meg a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban a Novelláról novellára névre keresztelt iskolák közötti korosztályos vetélkedőt, azzal a céllal, hogy az olvasást népszerűsítsék, az egyéni olvasatok kialakításához szükséges képességeket fejlesszék, a tanórai keretek adta lehetőségeken túllépve. A felső tagozatosok számára az idei év szerzője Dragomán György volt.
A szervezők a tanfelügyelőség támogatásával most azon dolgoznak, hogy a következő évtől kezdve a vetélkedő regionális, a későbbiekben pedig országos szintre léphessen. erdelyiriport.ro
December 6-án hozták nyilvánosságra a 2015-ös PISA-tesztek eredményeit, amely szerint mind matematikából, mind természettudományokból, mind szövegértésből javultak a romániai diákok képességei, de még mindig nem sikerült elszakadni a többek között Uruguay és az Egyesült Arab Emírségek alkotta csoporttól, a kilencedikesek majd 40 százaléka nem rendelkezik alapvető szövegértési képességekkel. Zsírós Anikóval, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium matematika szakos igazgatónőjével és Tamás-Péter Réka magyartanárnővel Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett mindennapi tapasztalataikról a felmérési eredmények kapcsán.
Mivel a PISA-tesztekkel kapcsolatban hallani hideget és meleget is, Zsíros Anikó igazgatónőt először a személyes tapasztalatairól kérdezem, mivel a Lorántffy, ha tavaly nem is, de az előző ciklusban, 2012-ben részt vett a projektben. Mint elmondja, az mindenképpen pozitívum, hogy a gyerekek anyanyelven tölthetik ki a tesztet, az viszont torzító tényező, hogy nem érkezik semmifajta visszajelzés a megoldásokra, nem jár rá jegy, így a diák nem érzi a dolog tétjét, nem fektet bele maximális energiát, jóllehet ez készségszintű képességeknél nem jelenthet magyarázatot a gyenge eredményekre.
Az egyik legszembetűnőbb adattal, a funkcionális analfabéták arányával kapcsolatban Tamás-Péter Réka szomorúan jegyzi meg, hogy a számokat a valóság sajnos nagyjából visszaigazolja. „Általánosságban elmondható, hogy a diákok értelmezés helyett bármilyen feladatnál szívesebben nyúlnak panelekhez, mint önálló gondolatokhoz. A pedagógusnak pedig – hiába ad a tanterv elég komoly szabadságot –, a záróvizsgákkal kapcsolatos követelmények miatt nincs lehetősége ezen változtatni, hiszen neki is hozni kell az eredményt.” Mint azt mindkét beszélgetőtársam egybehangzóan állítja, a román oktatási rendszerben betöltött speciális helyzetünk legfőbb sajátossága sem válik ilyen szempontból a romániai magyar diákok hasznára, miszerint nem idegen nyelvként tanulják a román nyelvet, pedig jelentős részük nagyon messze áll az anyanyelvi szinttől. Ez azt eredményezi, hogy az értő tanulás helyett a kényszerű magolást választják, ami aztán, a magas óraszám miatt, egyéb területeken is gyakorlattá válik.
Ha egy gyerek nem olvas...
Mivel az alsó tagozat végén nincsen olyan jellegű megmérettetés, mint nyolcadikban, vagy az érettségin, a tanítóknak nagyobb a mozgásterük, de így is nehéz megtalálni, miként lehet a gyerekeket értő olvasásra serkenteni, persze azért vannak módszerek, amik segíthetnek: „Nagyon sok múlik azon, hogy milyen szempontokat kap egy diák az olvasáshoz, pláne klasszikusok esetében. Ha kapaszkodók nélkül kapja egy mai gyerek kézbe a Légy jó minhalálig-ot, könnyen juthat arra a következtetésre, hogy Nyilas Misi egy lúzer, a mai eszmények alapján tökéletesen életképtelen. Viszont ha azt mondom, hasonlítsa össze Nyilas Misi órarendjét a sajátjával, rögtön tudatosul benne, hogy az egy másik kor, másik közeg, már valamiféle távolságból tud ránézni. Egyébként gyakori, hogy benyitva egy osztályterembe, olvasó gyerekeket látok, a mai tinédzsereknek szóló bestsellereket, amik kiszolgálják a gyors, pörgős, hosszú leírásokat mellőző történetek iránti igényüket, szívesen fogyasztják. Azért indítottuk el – Bán Imola kollégám kezdeményezésére – a Novelláról novellára vetélkedősorozatot, mert a novella talán az a műfaj, amin keresztül ezeket az igényeket ki lehet szolgálni, minőségi irodalommal is.”
Mint Tamás-Péter Réka megállapítja, a sikerhez a gyerek mindenképpen meg kell tapasztalja, milyen az, amikor nem tudja letenni a könyvet a kezéből. A tesztekkel kapcsolatos teljesítménykényszer, vagy a kötelességtudat sosem fogja megszerettetni vele az olvasást, az irodalmat, sosem lesz egyéni olvasata egy történetről. Megfelelő szempontokkal ezt a klasszikusokkal is el lehet érni, de persze vannak olyan szövegek, amikben könnyebben felismeri a gyerek, hogy ez róla szól. „Az is jó megoldás lehet, hogy ha a régi szövegeket, velük valamilyen kapcsolatban álló kortárs szövegekkel világítjuk meg, folyamatosan kötjük őket a mához. Ha az irodalom életidegen, akkor bekerül a magyar óra feliratú skatulyába, és soha nem tud kiszabadulni onnan, nem tud hatni a diákra, nem fogja sosem a megismerés egyik formájaként hasznosítani. Ezért van az, hogy kilencedikben már azt mondja a gyerek, hogy Ó, tanárnő, inkább tessék már lediktálni, aztán majd megtanulom.”
Ha pedig egy gyerek nem olvas (irodalmat), akkor a szövegértelmezésben sem gyakorolja magát, így az élet más területein sem lesz képes kiszűrni a lényeget egy adott szövegből. A nyelv – legyen szó bármilyen tudományterületről, tantárgyról – a megismerés, a gondolkodás alapja. Hiába tudja a gyerek a másodfokú egyenlet megoldó képletét, ha a szöveges példából nem képes kihámozni, hogy az adott feladatnál arra van szükség.
Hiányzó kapcsolódási pontok
A matematikaoktatással kapcsolatban Zsíros Anikó megerősíti azon felvetésemet, hogy a követelmény most is nagyon magas, összehasonlításképpen sokkal magasabb, mint Magyarországon, legfőbb hibájának pedig azt tartja, hogy nem nyílnak belőle utak a gyakorlati alkalmazás felé.
„Tanuljuk a Pitagorasz-tételt, de nem látszik az alkalmazási terület. Őszintén szólva, én is annak köszönhetően tudok mondjuk a nálunk középiskolai tananyagnak számító deriválás gyakorlati alkalmazási területeiről, mert vannak közgazdaságtant hallgató volt tanítványaim, akik megkerestek adott feladattal, hogy segítsek, és akkor láttam. A tananyagban ilyesmikről szó sincsen, éppen ezért a diákok nem is ismerik fel az alkalmazandó megoldást egy gyakorlati feladatban, kevesen kapcsolják össze, mondjuk a téglalap területképletét a fürdőszoba csempézéshez szükséges ragasztómennyiség kiszámításával. Se eszköze, se ideje nincs arra a pedagógusnak a legtöbb esetben, hogy a tudomány és a való élet közötti hidakat kiépítse.”
Mint az igazgatónő elmondja, általánosságban elmondható hiányosság még a mai oktatási rendszerben, hogy nem csak az elmélet és a gyakorlat, hanem az egyes tudományterületek (tantárgyak) anyagai sem kapcsolódnak egymáshoz, miközben a tudomány ma pont az interdiszciplinaritásról szól. „Hatodikban a fizikatanár előbb tanítja a sebességgel kapcsolatban az egyenes arányosságot, mint én matematikából foglalkoznék azzal, hogy van egyenes arányosság, de van fordított arányosság is. Így nagyon nehezen áll össze a gyerek fejében valami.”
A nem létező átlagdiák
Búcsúzóul megkérdezem, beszélgetőtársaim szerint mennyire van felkészülve a mai román oktatási rendszer az egy generáció alatt lezajlott óriási fejlődésre, például mennyire tanít az iskola eligazodni a diákokra zúduló szűretlen információözönben.
Tamás-Péter Réka szerint, ha a tanterv nem is, de a tanári szerep mindenképpen változott. „Még pár tíz évvel ezelőtt is a tanár elsődleges feladata az volt, hogy információt átadjon, ma pedig sokkal inkább az, hogy rendet tegyen az információ dömpingben. A tananyag ebben a tanári szerepformálásban egyáltalán nem segít, viszont vannak rajta olyan rések, amiket ki lehet használni. A szűk keresztmetszetet ebből a szempontból is a komoly tárgyi tudást adott sémában számon kérő kimeneti követelmények, végső soron az érettségi jelentik. Ha addig az eredmény reményében akarunk eljutni, akkor nem igazán van mód arra, hogy a tanár illetve a gyerek személyisége érvényesüljön.”
Utóbbival kapcsolatban – teszi hozzá Zsíros Anikó – az is komoly problémát jelent, hogy a rendszer egy nem létező átlagdiákkal számol, sem a felzárkóztatásra, sem a tehetséggondozásra nincs igazán intézményes keretek között biztosított lehetőség.
Idén harmadik alkalommal rendezték meg a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban a Novelláról novellára névre keresztelt iskolák közötti korosztályos vetélkedőt, azzal a céllal, hogy az olvasást népszerűsítsék, az egyéni olvasatok kialakításához szükséges képességeket fejlesszék, a tanórai keretek adta lehetőségeken túllépve. A felső tagozatosok számára az idei év szerzője Dragomán György volt.
A szervezők a tanfelügyelőség támogatásával most azon dolgoznak, hogy a következő évtől kezdve a vetélkedő regionális, a későbbiekben pedig országos szintre léphessen. erdelyiriport.ro
2016. december 10.
Andrei Pleșu: A románok a történelem nagy vesztesei
Egyre hangosabb és a nép által állítólag egyre inkább elfogadott a nacionalista diskurzus, annak legtriviálisabb-kiszámíthatóbb formájában: külföldről (Brüsszel–AEÁ–Soros–magyarok–szabadkőművesek–háttérhatalom) irányítanak minket, centiről centire vásárolják fel hazánkat (nem világos, hogy ki adja el), Románia a szétdarabolás küszöbén áll. (Bizonyíték: egy amerikai filmecske, mely a tudatlan közönségnek elmagyarázza, hol vagyunk a térképen, melyik a nemzeti terület három nagy választóvonala a Kárpátok mentén és miként határozta meg történelmünket az egységre törekvés. Ergo: a filmecske, aljas módon, Románia nagy felosztását jósolja meg legalább három különálló régióra, bizonyos kapzsi jövevények javára.)
OK! Legyünk résen! Bárki, aki „románul érez”, az örök áldozat keserű könnye (az egész bolygónak van valami baja velünk) és az ellenségnek végső leckét adni kész ősi vitézség harci kiáltása között ingadozik. Úgy tűnik, az ilyenfajta diskurzus hangoztatói nem fogják fel, hogy nagy imázskárt okoznak a románoknak: mindebből az következik, hogy a történelem nagy vesztesei vagyunk, akiket állandóan elnyomnak, meglopnak, üldöznek, átvernek, fenyegetnek.
Egyfajta szomorú angyalkák vagyunk, akik rossz helyen vannak, és akiket végül a kiirtás felé hajtanak. Csak annyit tudunk a magunk javára mondani, hogy időről időre hisztérikussá válunk: robban a puliszka. Készek vagyunk feláldozni magunkat, megvédeni „szegénységünket és szükségeinket és nemzetségünket”, és mindenesetre Isten a mi oldalunkon áll. Isten annyira beleszeretett a jó tulajdonságainkba, hogy biztosak lehetünk abban, egyszer majd győzelemre segít minket. Eddig még úgy-ahogy elmenne. De a dolgok nagyon gyorsan haladnak a döbbenet felé. A haza falvaiban (a honi lélek „vátrájában”) készített tragikomikus riportok sokasága azt mutatja, hogy váratlanul sok, mindenféle korú falusi nem tudja, hol van Románia, az ország nevét nem tudja Európához kötni, és fogalma sincs a román zászló színeiről! „Nem tudom!”, „Nem láttam!”, „Talán van benne valami kék”, „Valami barna is van a közepe táján” – íme, a megkérdezettek néhány „tapogatózása”. De ez még semmi. Sokkal meglepőbb az, amit a legutóbbi felmérések mutatnak: az elnyomott románizmus lobogóját eltökélt vehemenciával lobogtató párt, a leghevesebb nacionalista diskurzusú, nem szerezne három százaléknál többet a hazafias választók voksaiból. Az egyik magyarázat az lehetne, hogy a románok intelligensek: nem hagyják átverni magukat néhány szavazatvásárló olcsó locsogása által. Egy másik magyarázat az lehetne, hogy a románok pragmatikusak: szeretnek sóvárgásról és fájdalomról szóló dalokat hallgatni, szeretik, ha azt mondják nekik, hogy minden rosszért a külföldiek a hibásak, de amikor szavazásról van szó, akkor előítélet nélkül váltanak: az országféltők riogatása sokkal inkább csak egy „lelki” ügy. Mi azt a pártot szeretjük, mely nagyobb nyugdíjakat és kisebb adókat ígér. Ami meg a hazácskát illeti… még meglátjuk. Egyelőre jó lenne némi dohány a zsebünkbe. A román jól helyezkedik: tudja, hogy egyeseknek szentimentális tereferéjük van, másoknak meg költségvetésük. Egy fröccs mellett szívesen és sóhajtozva elhallgatják a tereferét. De csak az „okos fiúk” számítanak. Rendben: „eddig, és ne tovább!”, de mindent egybevetve nekünk is emberi módra túl kell élnünk, csapunk időnként egy jó nagy murit, bojkottáljuk egy picit a történelmet… Különben is, a pártokban ücsörgő románok a választások küszöbén a külföldiek beavatkozása nélkül is egymás torkának ugranak. Nincs szükségünk árulókra, szócsövekre és románellenes ügynökségekre, hogy beverjük a „másik táborhoz” tartozó nemzettársaink fejét. Nélkülük is boldogulunk: „Le a minket nem szerető és ránk nem szavazó románokkal!”, „Kivesszük a hatalmat a másik oldalon álló pártokban lévő románok kezéből”, „Úgy a földhöz teremtjük őket (a be nem tagozódott románokat), hogy abból koldulnak!”. Vissza az egypártisághoz! Romániát elgázolva fogunk a románizmussal győzni…
Másik döbbenet: nem tudom, hogy mi az oka, de a hazafias retorikát – mely kétségtelenül legitim, ha bölcsességgel és mértékletességgel használják, bunkó rikkantások, másodkézből vett románcok, kofai szlogenek nélkül – általában nyilvánvalóan a középszerűek sajátítják ki. Olyan alakok, akik rosszul vagy kezdetlegesen használják az anyanyelvüket, nyilvánvalóan idegen tőlük a nemzeti kultúra, híján vannak az igazi emberi nagyságnak, és bőbeszédűségüket kizárólag a nemzeti „elkötelezettség” legkonvencionálisabb vetületén gyakorolják.
Egy-egy tehetséges, de öregkorára a hazafias show csábítása által elragadott színészecske, aki – valószínűleg – meg van arról győződve, hogy Tudor Vladimirescu egyfajta reinkarnációja, egy-egy kvázi-névtelen ügyvédecske, a Spiru Haret Tudományegyetemen vagy a rendőrakadémián szerzett oklevéllel, egy-egy gyanús életrajzú (nem hiába milliomos euróban) ügyeskedő senkiházi és mindenféle egyéb „sápadtarcú” vergődik hiábavalóan az összes tévécsatornán: nincs körvonaluk, nincs tartalmuk, nincs karizmájuk. És főleg, nincs semmi, ami azt bizonyítaná, hogy bármit is megérdemelnének a hazától: valamilyen nemes áldozat, valamilyen döntő hatású tett, valamilyen impozáns teljesítmény. Semmi. Csak „szájalás” és zajos egy helyben topogás. Ilyen „vezérekkel” a „románizmus” csakis gallyra mehet.
Másik döbbenet, az előbbi folytatásaként: nem tudom, mi az oka annak, hogy Románia tele van üres karrierű emberekkel.
Kétséges minőségű vagy gyógyíthatatlan sekélyességű alakok kerülnek gyakran csúcstisztségekbe. Olyan hölgyek, akik egy lakótelepi élelmiszerboltot simán elvezethettek volna, vagy jók lettek volna lakóbizalminak, „bizottsági” urak, akik inkább csak a focihoz értenek, ügyetlen butikosok, hajdan peckes katonák, unalmas demagógok, tucatjogászok stb. – (szavazással? banda-megállapodásokkal? honi zűrzavar révén?) sztárpozíciókba kerülnek, melyekhez csak a pofátlanságuk van meg: képviselők, szenátorok, polgármesterek, pártbéli nagykutyák, politikai elemzők, minden lehetséges tudomány doktorai. Röviden: született imposztorokká, a győzedelmes semmirekellőség jelképeivé válnak. Mindezen megdöbbentő tények végén (és van még néhány) Constantin Noica egyik mondása jut eszembe: Az országért valamit tenni mindenekelőtt azt jelenti, hogy megszabadulunk a „román giccstől” (eredeti románban: lăutarism).
(ADEVĂRUL, Főtér) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Egyre hangosabb és a nép által állítólag egyre inkább elfogadott a nacionalista diskurzus, annak legtriviálisabb-kiszámíthatóbb formájában: külföldről (Brüsszel–AEÁ–Soros–magyarok–szabadkőművesek–háttérhatalom) irányítanak minket, centiről centire vásárolják fel hazánkat (nem világos, hogy ki adja el), Románia a szétdarabolás küszöbén áll. (Bizonyíték: egy amerikai filmecske, mely a tudatlan közönségnek elmagyarázza, hol vagyunk a térképen, melyik a nemzeti terület három nagy választóvonala a Kárpátok mentén és miként határozta meg történelmünket az egységre törekvés. Ergo: a filmecske, aljas módon, Románia nagy felosztását jósolja meg legalább három különálló régióra, bizonyos kapzsi jövevények javára.)
OK! Legyünk résen! Bárki, aki „románul érez”, az örök áldozat keserű könnye (az egész bolygónak van valami baja velünk) és az ellenségnek végső leckét adni kész ősi vitézség harci kiáltása között ingadozik. Úgy tűnik, az ilyenfajta diskurzus hangoztatói nem fogják fel, hogy nagy imázskárt okoznak a románoknak: mindebből az következik, hogy a történelem nagy vesztesei vagyunk, akiket állandóan elnyomnak, meglopnak, üldöznek, átvernek, fenyegetnek.
Egyfajta szomorú angyalkák vagyunk, akik rossz helyen vannak, és akiket végül a kiirtás felé hajtanak. Csak annyit tudunk a magunk javára mondani, hogy időről időre hisztérikussá válunk: robban a puliszka. Készek vagyunk feláldozni magunkat, megvédeni „szegénységünket és szükségeinket és nemzetségünket”, és mindenesetre Isten a mi oldalunkon áll. Isten annyira beleszeretett a jó tulajdonságainkba, hogy biztosak lehetünk abban, egyszer majd győzelemre segít minket. Eddig még úgy-ahogy elmenne. De a dolgok nagyon gyorsan haladnak a döbbenet felé. A haza falvaiban (a honi lélek „vátrájában”) készített tragikomikus riportok sokasága azt mutatja, hogy váratlanul sok, mindenféle korú falusi nem tudja, hol van Románia, az ország nevét nem tudja Európához kötni, és fogalma sincs a román zászló színeiről! „Nem tudom!”, „Nem láttam!”, „Talán van benne valami kék”, „Valami barna is van a közepe táján” – íme, a megkérdezettek néhány „tapogatózása”. De ez még semmi. Sokkal meglepőbb az, amit a legutóbbi felmérések mutatnak: az elnyomott románizmus lobogóját eltökélt vehemenciával lobogtató párt, a leghevesebb nacionalista diskurzusú, nem szerezne három százaléknál többet a hazafias választók voksaiból. Az egyik magyarázat az lehetne, hogy a románok intelligensek: nem hagyják átverni magukat néhány szavazatvásárló olcsó locsogása által. Egy másik magyarázat az lehetne, hogy a románok pragmatikusak: szeretnek sóvárgásról és fájdalomról szóló dalokat hallgatni, szeretik, ha azt mondják nekik, hogy minden rosszért a külföldiek a hibásak, de amikor szavazásról van szó, akkor előítélet nélkül váltanak: az országféltők riogatása sokkal inkább csak egy „lelki” ügy. Mi azt a pártot szeretjük, mely nagyobb nyugdíjakat és kisebb adókat ígér. Ami meg a hazácskát illeti… még meglátjuk. Egyelőre jó lenne némi dohány a zsebünkbe. A román jól helyezkedik: tudja, hogy egyeseknek szentimentális tereferéjük van, másoknak meg költségvetésük. Egy fröccs mellett szívesen és sóhajtozva elhallgatják a tereferét. De csak az „okos fiúk” számítanak. Rendben: „eddig, és ne tovább!”, de mindent egybevetve nekünk is emberi módra túl kell élnünk, csapunk időnként egy jó nagy murit, bojkottáljuk egy picit a történelmet… Különben is, a pártokban ücsörgő románok a választások küszöbén a külföldiek beavatkozása nélkül is egymás torkának ugranak. Nincs szükségünk árulókra, szócsövekre és románellenes ügynökségekre, hogy beverjük a „másik táborhoz” tartozó nemzettársaink fejét. Nélkülük is boldogulunk: „Le a minket nem szerető és ránk nem szavazó románokkal!”, „Kivesszük a hatalmat a másik oldalon álló pártokban lévő románok kezéből”, „Úgy a földhöz teremtjük őket (a be nem tagozódott románokat), hogy abból koldulnak!”. Vissza az egypártisághoz! Romániát elgázolva fogunk a románizmussal győzni…
Másik döbbenet: nem tudom, hogy mi az oka, de a hazafias retorikát – mely kétségtelenül legitim, ha bölcsességgel és mértékletességgel használják, bunkó rikkantások, másodkézből vett románcok, kofai szlogenek nélkül – általában nyilvánvalóan a középszerűek sajátítják ki. Olyan alakok, akik rosszul vagy kezdetlegesen használják az anyanyelvüket, nyilvánvalóan idegen tőlük a nemzeti kultúra, híján vannak az igazi emberi nagyságnak, és bőbeszédűségüket kizárólag a nemzeti „elkötelezettség” legkonvencionálisabb vetületén gyakorolják.
Egy-egy tehetséges, de öregkorára a hazafias show csábítása által elragadott színészecske, aki – valószínűleg – meg van arról győződve, hogy Tudor Vladimirescu egyfajta reinkarnációja, egy-egy kvázi-névtelen ügyvédecske, a Spiru Haret Tudományegyetemen vagy a rendőrakadémián szerzett oklevéllel, egy-egy gyanús életrajzú (nem hiába milliomos euróban) ügyeskedő senkiházi és mindenféle egyéb „sápadtarcú” vergődik hiábavalóan az összes tévécsatornán: nincs körvonaluk, nincs tartalmuk, nincs karizmájuk. És főleg, nincs semmi, ami azt bizonyítaná, hogy bármit is megérdemelnének a hazától: valamilyen nemes áldozat, valamilyen döntő hatású tett, valamilyen impozáns teljesítmény. Semmi. Csak „szájalás” és zajos egy helyben topogás. Ilyen „vezérekkel” a „románizmus” csakis gallyra mehet.
Másik döbbenet, az előbbi folytatásaként: nem tudom, mi az oka annak, hogy Románia tele van üres karrierű emberekkel.
Kétséges minőségű vagy gyógyíthatatlan sekélyességű alakok kerülnek gyakran csúcstisztségekbe. Olyan hölgyek, akik egy lakótelepi élelmiszerboltot simán elvezethettek volna, vagy jók lettek volna lakóbizalminak, „bizottsági” urak, akik inkább csak a focihoz értenek, ügyetlen butikosok, hajdan peckes katonák, unalmas demagógok, tucatjogászok stb. – (szavazással? banda-megállapodásokkal? honi zűrzavar révén?) sztárpozíciókba kerülnek, melyekhez csak a pofátlanságuk van meg: képviselők, szenátorok, polgármesterek, pártbéli nagykutyák, politikai elemzők, minden lehetséges tudomány doktorai. Röviden: született imposztorokká, a győzedelmes semmirekellőség jelképeivé válnak. Mindezen megdöbbentő tények végén (és van még néhány) Constantin Noica egyik mondása jut eszembe: Az országért valamit tenni mindenekelőtt azt jelenti, hogy megszabadulunk a „román giccstől” (eredeti románban: lăutarism).
(ADEVĂRUL, Főtér) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 10.
Kultúrán át vezető út a nyelvismerethez
Magyarné Pápai Sarolta erdélyi származású hungarológus a magyar nyelv és kultúra külföldi népszerűsítéséről, elhivatottságáról, munkájáról beszélt a Krónikának.
– Erdélyből indultál külföldre a magyar nyelv és kultúra népszerűsítése felé: a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végeztél angol–magyar szakon, majd a szegedi József Attila Tudományegyetemen hungarológia szakon. Hogyan vezetett az utad oda, hogy a Külgazdasági és Külügyminisztérium Nemzetközi Magyar Nyelvi Képzésekért és Oktatásért Felelős Főosztálya munkatársaként, magyar lektorként több európai országban népszerűsítsd, tanítsd nyelvünket, kultúránkat?
– A magyarságomat és a kultúra szeretetét szüleimnek és nagyszüleimnek köszönhetem. Zilahi lány vagyok, aki a város legrégebbi magyar utcájának, a Kraszna utcának a hangulatát, lakóinak emberségét és büszkeségét szívta magába. Itt töltöttem nagyszüleimnél a vakációkat, itt értettem meg, mit üzen nekem az Ady-gimnázium, miért csodálatos Fadrusz János Wesselényi-szobra, milyen összetartó erő lakozik azokban az emberekben, akik büszkék a kultúrájukra. Gyerekkoromat Aradon töltöttem, ahol a szüleim rendszeresen vittek klasszikus zenei koncertekre, színházbérletünk volt a hozzánk érkező erdélyi társulatok előadásaira, múzeumokba jártunk minden utazásunk alkalmával, zongorázni tanultam – szóval a kultúra személyiségemnek szerves részévé vált. Tanári vénámat pedig nagymamáimtól örököltem. Kezdetben angol nyelvet tanítottam, majd a hungarológia szak elvégzése után egyértelművé vált számomra, hogy a magyar nyelv és kultúra megismertetése és terjesztése az én utam.
– Macedóniai, bolgár vagy olasz tanítványaidat az angol nyelven keresztül vezetted, vezeted a magyar kultúra felé, vagy közvetlenebb utakat keresel?
– Az angol közvetítőnyelvként segítség, de a tanításban nem mindig veszem hasznát, mert a hallgatóim kevésbé beszélik, így legtöbbször magyarul tanítom a magyart, amit igen hatékonynak tartok. Kultúránk megismertetését pedig leginkább magyar rendezvények szervezésével oldom meg: ilyen a magyar kultúra hete, magyar táncesték, magyar filmhét, gasztronómiai napok, képzőművészeti kiállítások, kortárstánc-előadások, komolyzenei koncertek és még sorolhatnám. Azt gondolom, hogy a kulturális élmények maradandó nyomot hagynak minden emberben. Igyekszem mindig olyan művészeket meghívni, akik nemcsak tehetségükkel és alkotásaikkal kápráztatják el a közönséget, hanem emberként is példát mutatnak mindenki számára.
– Biztosan találkoztál már olyan külföldiekkel, akik nem sokat tudnak nyelvünkről és kultúránkról, elsőként te tanítottad őket magyarul, te ismertetted meg velük a magyar kultúra elemeit. A közvélekedés szerint a magyar hangzása, nyelvtana miatt is rendkívül nehezen sajátítható el. Mi a tapasztalatod, tanítványaid megriadnak ezektől a nehézségektől? Milyen eszközökkel próbálod megkönnyíteni a folyamatot?
– Az a tapasztalatom, hogy minden országban máshogy tekintenek a nyelvünkre, kultúránkra. Ez részben attól is függ, hogy milyen az adott nép viszonya Magyarországhoz. Az olaszoknak például az Aranycsapat és Puskás Öcsi jut eszükbe rólunk, a macedónok szerint mi nagyon „cisto" ( = tiszta) ország vagyunk, a bolgárok pedig leginkább a bátorságunkat méltatják. A nyelvvel kapcsolatosan mindenhol ugyanaz az előítélet uralkodik: nagyon nehéz. Ezért, ha az adott egyetemen a magyar nem kötelező nyelvként szerepel a tantervben, akkor csak erős motivációval lehet eredményeket elérni: magyar elődök, szerelem, barátok, utazási élmények „segítségével".
Az ilyen hallgatókból ugyan kevés akad, de őket élvezet tanítani. Az alapot kapják meg tőlem, utána pedig ösztöndíjjal lehetőségük nyílik továbbtanulni Magyarország különböző egyetemein. Például egyik tanítványom, akinek a nagymamája vajdasági magyar, angol–német szakon végzett a szkopjei egyetemen, de végül a magyar nyelv hozta meg számára a boldogságot, és teremtett számára munkalehetőséget. Egy török hallgatóm Afrikába költözött, hogy az ottani gyerekeket tanítsa. Addig nem is akart a pedagógusi szakmáról hallani, amíg velem nem találkozott; aztán eljárt az óráimra, és valami megváltozott benne. Számomra a magyar nyelv tanítása a legfontosabb, élvezem minden percét, és mindent megteszek azért, hogy a tanítványaim megértsék és megérezzék, ennek a nyelvnek az elsajátításával milyen kincs kerül a birtokukba.
– Számos országban laktál már, és amiként te a magyar kultúrát odavitted, úgy más kultúrákba, szokásrendekbe belekóstoltál. Ha lehet röviden jellemezni, mit mondanál például a bolgárokról (most éppen Sumenben élsz), a macedónokról? Kialakult benned egy összegző „fantomkép" róluk?
– Mindig izgalommal költözöm ki néhány évre egy számomra ismeretlen országba. Alig várom, hogy megismerjem az ottani emberek gondolkodását, világnézetét, kultúráját és nyelvét. Ez is a munkám varázsa, hisz minden ország alakít rajtam is, kicsit más emberré válok, és ezért nagyon hálás vagyok. A macedónok például rugalmasságra tanítottak. Ők egy nagyon fiatal ország lakói, akik nemzeti öntudatukat most alakítják ki, és mindenre büszkék, amivel ezt bizonyíthatják. Nagyon izgalmas multikulturális közeg az övék, ahol a macedón, albán, török, aromán és roma kisebbség békében él együtt. Mediterrán nép, szeretnek élni, a család és barátok mindennél fontosabbak számukra, a munkánál is. Ráérnek elüldögélni egy kávé mellett akár órákig is, ha a szeretteik körében lehetnek, ilyenkor megfeledkeznek az idő múlásáról. A bolgárok mindenhova pontosan érkeznek, „csendesebb" nép, érzelmileg is zárkózottabbak és nyugodtabbak, de szeretnek ők is mulatni, és lehet számítani rájuk.
– Amellett, hogy nyelvtanárként és a magyar kultúra „követeként" dolgozol, számos más területen kipróbáltad már magadat, hiszen voltál már angol nyelvű színtársulat vezetője és rendezője, szerveztél színházi fesztiválokat, de tanítottál hátrányos helyzetű, elsősorban roma fiatalokat is. Mi a közös ezekben a munkákban, ami miatt vonzanak, vonzottak téged?
– Talán „a másság" közös mindegyikben. Mindig olyasmi vonzott, ami eltért a megszokottól, és ami kihívást jelentett számomra. Persze a siker szintén fontos volt. Aztán, ahogy teltek az évek és gyűltek a tapasztalataim, tudatosult bennem, hogy a másság megértése, elfogadása és ennek a közvetítése egyik életfeladatom. Most a lektori munkám erre is lehetőséget ad, ami külön öröm számomra.
– Bár régóta Magyarországon élsz, és onnan vezetnek hosszabb utaid külföldre, erdélyiként ismerteted meg a magyar kultúrát külföldiekkel. Szoktál nekik mesélni Erdélyről is?
– Igen. A hepehupás vén Szilágyság szívem és lelkem része, erdélyi származásom pedig mindig büszkeséggel tölt el. Bárhol élek a világban, sok helyen érzem magam otthon, mégis egyedül Erdély bizseregteti meg a szívemet, a zsigereimben érzem, hogy oda tartozom. Ezért már bemutatkozáskor, az első két mondat után mindenki számára kiderül, hogy én honnan jöttem, és miért is vagyok büszke magyarságomra.
– Bulgáriában például megesett, hogy nem sikerült pályázaton támogatást kapni különféle, a magyar kultúrát népszerűsítő rendezvényekhez, ezért egyéni finanszírozással szerveztél programokat (mézeskalácssütés, húsvétitojás-festés). Ez azt jelenti, hogy ennyire szívügyednek, küldetésnek tekinted a munkádat? És ha küldetésnek, akkor hogyan fogalmaznád meg a lényegét?
– A munkámat hivatásomnak tekintem, ezért mindent megteszek azért, hogy ne az anyagiak határozzák meg sikerességét. Természetesen egy rendezvény pályázati finanszírozása jelentősen megkönnyíti annak megszervezését, de mégis mindig azok a programok a sikeresebbek, amelyek szerény körülmények között, és inkább a helyi közösségekkel összefogva szerveződnek. Abban hiszek, hogy az emberek tulajdonképpen mindenhol jók és boldogok szeretnének lenni, a közös nyelv pedig a szeretet. Én ezt a személyiségemmel, az erdélyiségemmel, a magyar nyelv tanításával közvetítem, bárhol élek a világon.
Magyarné Pápai Sarolta
Magyarné Pápai Sarolta Zilahon született, gyerekkora nagy részét ott töltötte. Tanulmányait Aradon, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakán végezte. A szegedi József Attila Tudományegyetemen szerzett diplomát angol nyelv és irodalom szakon, később hungarológia szakon is. Kezdetben angolt tanított, a SceneHouse angol nyelvű színtársulatot mendzselte, kortárs angol és amerikai szerzők műveit állította színpadra, közben népművelőként is dolgozott Magyarországon. Tíz éve dolgozik a magyar nyelv oktatójaként, lektorként, ez vált hivatásává. A Balassi Intézet vendégoktatójaként a szkopjei Szent Cirill és Metód Egyetemen tanított 4 évig, ahol több magyar kulturális rendezvényt is szervezett. Oktatói tevékenységét 2015 óta a Sumeni Egyetemen, Bulgáriában folytatja.
Kiss Judit | Krónika (Kolozsvár)
Magyarné Pápai Sarolta erdélyi származású hungarológus a magyar nyelv és kultúra külföldi népszerűsítéséről, elhivatottságáról, munkájáról beszélt a Krónikának.
– Erdélyből indultál külföldre a magyar nyelv és kultúra népszerűsítése felé: a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végeztél angol–magyar szakon, majd a szegedi József Attila Tudományegyetemen hungarológia szakon. Hogyan vezetett az utad oda, hogy a Külgazdasági és Külügyminisztérium Nemzetközi Magyar Nyelvi Képzésekért és Oktatásért Felelős Főosztálya munkatársaként, magyar lektorként több európai országban népszerűsítsd, tanítsd nyelvünket, kultúránkat?
– A magyarságomat és a kultúra szeretetét szüleimnek és nagyszüleimnek köszönhetem. Zilahi lány vagyok, aki a város legrégebbi magyar utcájának, a Kraszna utcának a hangulatát, lakóinak emberségét és büszkeségét szívta magába. Itt töltöttem nagyszüleimnél a vakációkat, itt értettem meg, mit üzen nekem az Ady-gimnázium, miért csodálatos Fadrusz János Wesselényi-szobra, milyen összetartó erő lakozik azokban az emberekben, akik büszkék a kultúrájukra. Gyerekkoromat Aradon töltöttem, ahol a szüleim rendszeresen vittek klasszikus zenei koncertekre, színházbérletünk volt a hozzánk érkező erdélyi társulatok előadásaira, múzeumokba jártunk minden utazásunk alkalmával, zongorázni tanultam – szóval a kultúra személyiségemnek szerves részévé vált. Tanári vénámat pedig nagymamáimtól örököltem. Kezdetben angol nyelvet tanítottam, majd a hungarológia szak elvégzése után egyértelművé vált számomra, hogy a magyar nyelv és kultúra megismertetése és terjesztése az én utam.
– Macedóniai, bolgár vagy olasz tanítványaidat az angol nyelven keresztül vezetted, vezeted a magyar kultúra felé, vagy közvetlenebb utakat keresel?
– Az angol közvetítőnyelvként segítség, de a tanításban nem mindig veszem hasznát, mert a hallgatóim kevésbé beszélik, így legtöbbször magyarul tanítom a magyart, amit igen hatékonynak tartok. Kultúránk megismertetését pedig leginkább magyar rendezvények szervezésével oldom meg: ilyen a magyar kultúra hete, magyar táncesték, magyar filmhét, gasztronómiai napok, képzőművészeti kiállítások, kortárstánc-előadások, komolyzenei koncertek és még sorolhatnám. Azt gondolom, hogy a kulturális élmények maradandó nyomot hagynak minden emberben. Igyekszem mindig olyan művészeket meghívni, akik nemcsak tehetségükkel és alkotásaikkal kápráztatják el a közönséget, hanem emberként is példát mutatnak mindenki számára.
– Biztosan találkoztál már olyan külföldiekkel, akik nem sokat tudnak nyelvünkről és kultúránkról, elsőként te tanítottad őket magyarul, te ismertetted meg velük a magyar kultúra elemeit. A közvélekedés szerint a magyar hangzása, nyelvtana miatt is rendkívül nehezen sajátítható el. Mi a tapasztalatod, tanítványaid megriadnak ezektől a nehézségektől? Milyen eszközökkel próbálod megkönnyíteni a folyamatot?
– Az a tapasztalatom, hogy minden országban máshogy tekintenek a nyelvünkre, kultúránkra. Ez részben attól is függ, hogy milyen az adott nép viszonya Magyarországhoz. Az olaszoknak például az Aranycsapat és Puskás Öcsi jut eszükbe rólunk, a macedónok szerint mi nagyon „cisto" ( = tiszta) ország vagyunk, a bolgárok pedig leginkább a bátorságunkat méltatják. A nyelvvel kapcsolatosan mindenhol ugyanaz az előítélet uralkodik: nagyon nehéz. Ezért, ha az adott egyetemen a magyar nem kötelező nyelvként szerepel a tantervben, akkor csak erős motivációval lehet eredményeket elérni: magyar elődök, szerelem, barátok, utazási élmények „segítségével".
Az ilyen hallgatókból ugyan kevés akad, de őket élvezet tanítani. Az alapot kapják meg tőlem, utána pedig ösztöndíjjal lehetőségük nyílik továbbtanulni Magyarország különböző egyetemein. Például egyik tanítványom, akinek a nagymamája vajdasági magyar, angol–német szakon végzett a szkopjei egyetemen, de végül a magyar nyelv hozta meg számára a boldogságot, és teremtett számára munkalehetőséget. Egy török hallgatóm Afrikába költözött, hogy az ottani gyerekeket tanítsa. Addig nem is akart a pedagógusi szakmáról hallani, amíg velem nem találkozott; aztán eljárt az óráimra, és valami megváltozott benne. Számomra a magyar nyelv tanítása a legfontosabb, élvezem minden percét, és mindent megteszek azért, hogy a tanítványaim megértsék és megérezzék, ennek a nyelvnek az elsajátításával milyen kincs kerül a birtokukba.
– Számos országban laktál már, és amiként te a magyar kultúrát odavitted, úgy más kultúrákba, szokásrendekbe belekóstoltál. Ha lehet röviden jellemezni, mit mondanál például a bolgárokról (most éppen Sumenben élsz), a macedónokról? Kialakult benned egy összegző „fantomkép" róluk?
– Mindig izgalommal költözöm ki néhány évre egy számomra ismeretlen országba. Alig várom, hogy megismerjem az ottani emberek gondolkodását, világnézetét, kultúráját és nyelvét. Ez is a munkám varázsa, hisz minden ország alakít rajtam is, kicsit más emberré válok, és ezért nagyon hálás vagyok. A macedónok például rugalmasságra tanítottak. Ők egy nagyon fiatal ország lakói, akik nemzeti öntudatukat most alakítják ki, és mindenre büszkék, amivel ezt bizonyíthatják. Nagyon izgalmas multikulturális közeg az övék, ahol a macedón, albán, török, aromán és roma kisebbség békében él együtt. Mediterrán nép, szeretnek élni, a család és barátok mindennél fontosabbak számukra, a munkánál is. Ráérnek elüldögélni egy kávé mellett akár órákig is, ha a szeretteik körében lehetnek, ilyenkor megfeledkeznek az idő múlásáról. A bolgárok mindenhova pontosan érkeznek, „csendesebb" nép, érzelmileg is zárkózottabbak és nyugodtabbak, de szeretnek ők is mulatni, és lehet számítani rájuk.
– Amellett, hogy nyelvtanárként és a magyar kultúra „követeként" dolgozol, számos más területen kipróbáltad már magadat, hiszen voltál már angol nyelvű színtársulat vezetője és rendezője, szerveztél színházi fesztiválokat, de tanítottál hátrányos helyzetű, elsősorban roma fiatalokat is. Mi a közös ezekben a munkákban, ami miatt vonzanak, vonzottak téged?
– Talán „a másság" közös mindegyikben. Mindig olyasmi vonzott, ami eltért a megszokottól, és ami kihívást jelentett számomra. Persze a siker szintén fontos volt. Aztán, ahogy teltek az évek és gyűltek a tapasztalataim, tudatosult bennem, hogy a másság megértése, elfogadása és ennek a közvetítése egyik életfeladatom. Most a lektori munkám erre is lehetőséget ad, ami külön öröm számomra.
– Bár régóta Magyarországon élsz, és onnan vezetnek hosszabb utaid külföldre, erdélyiként ismerteted meg a magyar kultúrát külföldiekkel. Szoktál nekik mesélni Erdélyről is?
– Igen. A hepehupás vén Szilágyság szívem és lelkem része, erdélyi származásom pedig mindig büszkeséggel tölt el. Bárhol élek a világban, sok helyen érzem magam otthon, mégis egyedül Erdély bizseregteti meg a szívemet, a zsigereimben érzem, hogy oda tartozom. Ezért már bemutatkozáskor, az első két mondat után mindenki számára kiderül, hogy én honnan jöttem, és miért is vagyok büszke magyarságomra.
– Bulgáriában például megesett, hogy nem sikerült pályázaton támogatást kapni különféle, a magyar kultúrát népszerűsítő rendezvényekhez, ezért egyéni finanszírozással szerveztél programokat (mézeskalácssütés, húsvétitojás-festés). Ez azt jelenti, hogy ennyire szívügyednek, küldetésnek tekinted a munkádat? És ha küldetésnek, akkor hogyan fogalmaznád meg a lényegét?
– A munkámat hivatásomnak tekintem, ezért mindent megteszek azért, hogy ne az anyagiak határozzák meg sikerességét. Természetesen egy rendezvény pályázati finanszírozása jelentősen megkönnyíti annak megszervezését, de mégis mindig azok a programok a sikeresebbek, amelyek szerény körülmények között, és inkább a helyi közösségekkel összefogva szerveződnek. Abban hiszek, hogy az emberek tulajdonképpen mindenhol jók és boldogok szeretnének lenni, a közös nyelv pedig a szeretet. Én ezt a személyiségemmel, az erdélyiségemmel, a magyar nyelv tanításával közvetítem, bárhol élek a világon.
Magyarné Pápai Sarolta
Magyarné Pápai Sarolta Zilahon született, gyerekkora nagy részét ott töltötte. Tanulmányait Aradon, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakán végezte. A szegedi József Attila Tudományegyetemen szerzett diplomát angol nyelv és irodalom szakon, később hungarológia szakon is. Kezdetben angolt tanított, a SceneHouse angol nyelvű színtársulatot mendzselte, kortárs angol és amerikai szerzők műveit állította színpadra, közben népművelőként is dolgozott Magyarországon. Tíz éve dolgozik a magyar nyelv oktatójaként, lektorként, ez vált hivatásává. A Balassi Intézet vendégoktatójaként a szkopjei Szent Cirill és Metód Egyetemen tanított 4 évig, ahol több magyar kulturális rendezvényt is szervezett. Oktatói tevékenységét 2015 óta a Sumeni Egyetemen, Bulgáriában folytatja.
Kiss Judit | Krónika (Kolozsvár)
2016. december 10.
Mindennapi könyv, nem mindennapi bemutató
Szokatlan könyvbemutatón jártunk péntek este: a kezdés előtt zsibaj, a bemutató közben rengeteg nevetés, a végén hosszas, de jól megérdemelt taps; majd annyian álltak sorba megvásárolni a könyvet, hogy nem is jutott mindenkinek – ezért a társaság egy része azért maradt húsz perccel többet, hogy megvárja a további példányok érkezését is. Botházi Mária Boldogság juszt is a tiéd című publicisztikakötetének bemutatóját a kolozsvári Minerva-házban tartották, a szerzővel Tofán-Koós Imola újságíró beszélgetett.
A bemutatón szó esett lapunk volt munkatársa, Botházi Mária írásainak sajátos stílusáról, amely azt tömöríti, ahogy a szerző az erdélyi világot, az itt élő magyar nők, családok mindennapjait látja, ezeket feltárja az olvasónak, azonban nem kommentálja. Mégis – amint Botházi Mária elmondta az olvasói visszajelzések alapján – a valóság egyszerű feltárása időnként indulatokat is kiválthat.
A kötetben megjelent szövegek, és Botházi Mária publicisztikái általában annyira emberközeliek, hogy az olvasónak sokszor az az érzése, saját életéből ihletődött a szerző. Azonban a szerző hangsúlyozta, fontos, hogy próbáljunk meg elvonatkoztatni a szöveg írójának magánéletétől: „Én nem az én életemet írom: a személyes élményeim is benne vannak, igaz, de nem blogot vezetek, és nem naplót írok". A téma kapcsán elkerülhetetlenül arról is szó esett, hogy a család hogyan kezeli a publicisztikákban feltárt mindennapokat. „Szerintem a családtagok nem gondolják, hogy ezeket a dolgokat róluk írom, és hogy ez micsoda szégyen – sőt nagyon erős, humoros és lezser családom van" – jelentette ki Botházi Mária.
Tofán-Koós Imola megállapította: ahogy Botházi Mari ír, abból az erdélyi magyar nő nagyjából magára ismer, és ebben biztosan szerepet játszik az újságírói agy, amely folyamatosan mindent megfigyel. „Az újságírói agy nagy áldás tud lenni. Én úgy tekintek a világra, hogy ha van fehér, akkor van fekete is, ha van bal oldal, akkor van jobb oldal is" – vallja Botházi Mária. A szerző írásstílusáról a beszélgetőpartner azt is megállapította, hogy helyenként rímekben ír, és fel is olvasott egy részt az egyik szövegből, hangsúlyt fektetve a ritmusra és a rímekre, majd megállapította, hogy „ha Amerikában születtél volna és fekete lennél, akkor valószínűleg rapper lennél". Erre habozás nélkül jött a tömör és humoros válasz: „én azt hittem, hogy rocker vagyok".
A kötet bemutatóján szóba került az erdélyi nők egyik jellemző tulajdonsága is: a megfelelni akarás. „Szerintem az erdélyi nőknek elkellene egy kis rock 'n roll, hogy hátradőljenek és lazítsanak. Szerintem ennek a férfiak is örülnének” – mondta a kötet szerzője. Végezetül pedig Balázs Imre József költő, irodalomtörténész a kötet szerkesztőjének munkáját méltatta, majd Szentes Zágonnak – aki a kötet borítóját készítette – és a felelős szerkesztőnek, Rostás-Péter Emesének mondott köszönetet.
Sárosi István Krónika (Kolozsvár)
Szokatlan könyvbemutatón jártunk péntek este: a kezdés előtt zsibaj, a bemutató közben rengeteg nevetés, a végén hosszas, de jól megérdemelt taps; majd annyian álltak sorba megvásárolni a könyvet, hogy nem is jutott mindenkinek – ezért a társaság egy része azért maradt húsz perccel többet, hogy megvárja a további példányok érkezését is. Botházi Mária Boldogság juszt is a tiéd című publicisztikakötetének bemutatóját a kolozsvári Minerva-házban tartották, a szerzővel Tofán-Koós Imola újságíró beszélgetett.
A bemutatón szó esett lapunk volt munkatársa, Botházi Mária írásainak sajátos stílusáról, amely azt tömöríti, ahogy a szerző az erdélyi világot, az itt élő magyar nők, családok mindennapjait látja, ezeket feltárja az olvasónak, azonban nem kommentálja. Mégis – amint Botházi Mária elmondta az olvasói visszajelzések alapján – a valóság egyszerű feltárása időnként indulatokat is kiválthat.
A kötetben megjelent szövegek, és Botházi Mária publicisztikái általában annyira emberközeliek, hogy az olvasónak sokszor az az érzése, saját életéből ihletődött a szerző. Azonban a szerző hangsúlyozta, fontos, hogy próbáljunk meg elvonatkoztatni a szöveg írójának magánéletétől: „Én nem az én életemet írom: a személyes élményeim is benne vannak, igaz, de nem blogot vezetek, és nem naplót írok". A téma kapcsán elkerülhetetlenül arról is szó esett, hogy a család hogyan kezeli a publicisztikákban feltárt mindennapokat. „Szerintem a családtagok nem gondolják, hogy ezeket a dolgokat róluk írom, és hogy ez micsoda szégyen – sőt nagyon erős, humoros és lezser családom van" – jelentette ki Botházi Mária.
Tofán-Koós Imola megállapította: ahogy Botházi Mari ír, abból az erdélyi magyar nő nagyjából magára ismer, és ebben biztosan szerepet játszik az újságírói agy, amely folyamatosan mindent megfigyel. „Az újságírói agy nagy áldás tud lenni. Én úgy tekintek a világra, hogy ha van fehér, akkor van fekete is, ha van bal oldal, akkor van jobb oldal is" – vallja Botházi Mária. A szerző írásstílusáról a beszélgetőpartner azt is megállapította, hogy helyenként rímekben ír, és fel is olvasott egy részt az egyik szövegből, hangsúlyt fektetve a ritmusra és a rímekre, majd megállapította, hogy „ha Amerikában születtél volna és fekete lennél, akkor valószínűleg rapper lennél". Erre habozás nélkül jött a tömör és humoros válasz: „én azt hittem, hogy rocker vagyok".
A kötet bemutatóján szóba került az erdélyi nők egyik jellemző tulajdonsága is: a megfelelni akarás. „Szerintem az erdélyi nőknek elkellene egy kis rock 'n roll, hogy hátradőljenek és lazítsanak. Szerintem ennek a férfiak is örülnének” – mondta a kötet szerzője. Végezetül pedig Balázs Imre József költő, irodalomtörténész a kötet szerkesztőjének munkáját méltatta, majd Szentes Zágonnak – aki a kötet borítóját készítette – és a felelős szerkesztőnek, Rostás-Péter Emesének mondott köszönetet.
Sárosi István Krónika (Kolozsvár)
2016. december 12.
„A kagyló, amivel meregetünk a nyelv tengeréből”
Két héten belül a második könyvét mutatták Péntek János akadémikus nyelvészprofesszornak: a Történések a nyelvben a keleti végeken című tanulmánykötete után péntek délután az általa szerkesztett A moldvai magyar tájnyelv szótára első kötetének első részét ismertették Kolozsváron.
A Kriza János Néprajzi Társaság dísztermében népes közönség volt kíváncsi Péntek János 15 évnyi kutatató- és szerkesztői munkájának eredményére. „A magyar nyelvnek ebben a táji változatában ott a nagyon távoli múlt, a mezőségi és a székely nyelvjárás nyelvtörténete, és ott az újabb kor erősödő román nyelvűsége az átvett szavakban, magyar szavak román minta szerint alakuló jelentéseiben, román szerkezetek magyar megfelelőiben. Ebből nem lehetett és nem is kellett kiszűrni a „vegytiszta" magyart. A szótárnak azt a nyelvváltozatot kell tükröznie és megörökítenie, amelyet a lejegyzés pillanatában a gyűjtők rögzíthettek" – írta Péntek János nyelvész a szótár fülszövegében.
A szerkesztőn kívül Jakab Albert Zsolt néprajzkutató, a Kriza János társaság elnöke, valamint Tánczos Vilmos néprajzkutató, a kötet lektora ismertette az Erdélyi Múzeum Egyesület kiadásában napvilágot látott kiadványt. Tánczos Vilmos elmondta, egy több mint száz éve elkezdődött munkatervnek az eredményét sikerült összefoglalni a kötetben. Mint fogalmazott, a szótáron dolgozó szakemberek gazdag örökséget kaptak az elődöktől, hiszen Yrjö Wichmann finn nyelvész már a 19. században kutatta a moldvai magyar tájnyelvet, az 1930-as években Csűry Bálint nyelvész, nyelvjáráskutató német nyelven adott ki egy északi-csángó szótárat. Tánczos kiemelte Szabó T. Attila nyelvész szerepét is, akinek hála az 1962-es ideológiai válságig további kutatások születtek. Mint elhangzott, a szótár anyagát tekintve ma már inkább történelmi jellegű, mivel a 180 000-es lélekszámú csángó társadalomnak kicsiny hányada beszéli a nyelvet, ennek fő oka az asszimiláció, az elrománosodás.
Tánczos a szótár teljességéről is beszélt, Kosztolányi Dezső Nyelv és lélek című művéből idézett: „mindössze arra akartalak figyelmeztetni, mennyire nincs és nem lehet 'teljes' szótár. A szótár csak kagyló, ezzel csak meregetünk a nyelv tengeréből. A nyelv azonban a tenger, a tenger.". A néprajzkutató kifejtette, teljes szótár nem létezik, hiszen új kifejezések mindig megjelennek, a most bemutatott kiadvány mintegy összeillesztette azt, ami szét volt esve: rendszerezte, összefogta a vonatkozó eddigi gyűjtéseket, néprajzi munkákat. A kötet művelődéstörténeti szempontból is nagy jelentőségű, hiszen a magyar nyelv múltját, a kulturális örökségeket is bemutatja.
Péntek János kitért arra, a szerkesztés során arra törekedett, hogy jól használhatóvá, átláthatóvá tegye a szótárt. Mint rámutatott, a kiadvány címében két okból nem szerepel a csángó kifejezés: egyrészt a „csángó" gúnynévként terjedt el a moldvai magyarok körében, másrészt ilyen címmel már megjelent gyűjtemény korábban. Az akadémikus a szótár soron következő részéről elmondta, már készen van, valamikor a jövő évben mutatják be. Mint elhangzott, készül egy köznyelvi szótár is, amelyben a magyar kifejezések mellé összegyűjtik a csángó megfelelőket, képekkel illusztrálják azt.
Szatmári Bence Krónika (Kolozsvár)
Két héten belül a második könyvét mutatták Péntek János akadémikus nyelvészprofesszornak: a Történések a nyelvben a keleti végeken című tanulmánykötete után péntek délután az általa szerkesztett A moldvai magyar tájnyelv szótára első kötetének első részét ismertették Kolozsváron.
A Kriza János Néprajzi Társaság dísztermében népes közönség volt kíváncsi Péntek János 15 évnyi kutatató- és szerkesztői munkájának eredményére. „A magyar nyelvnek ebben a táji változatában ott a nagyon távoli múlt, a mezőségi és a székely nyelvjárás nyelvtörténete, és ott az újabb kor erősödő román nyelvűsége az átvett szavakban, magyar szavak román minta szerint alakuló jelentéseiben, román szerkezetek magyar megfelelőiben. Ebből nem lehetett és nem is kellett kiszűrni a „vegytiszta" magyart. A szótárnak azt a nyelvváltozatot kell tükröznie és megörökítenie, amelyet a lejegyzés pillanatában a gyűjtők rögzíthettek" – írta Péntek János nyelvész a szótár fülszövegében.
A szerkesztőn kívül Jakab Albert Zsolt néprajzkutató, a Kriza János társaság elnöke, valamint Tánczos Vilmos néprajzkutató, a kötet lektora ismertette az Erdélyi Múzeum Egyesület kiadásában napvilágot látott kiadványt. Tánczos Vilmos elmondta, egy több mint száz éve elkezdődött munkatervnek az eredményét sikerült összefoglalni a kötetben. Mint fogalmazott, a szótáron dolgozó szakemberek gazdag örökséget kaptak az elődöktől, hiszen Yrjö Wichmann finn nyelvész már a 19. században kutatta a moldvai magyar tájnyelvet, az 1930-as években Csűry Bálint nyelvész, nyelvjáráskutató német nyelven adott ki egy északi-csángó szótárat. Tánczos kiemelte Szabó T. Attila nyelvész szerepét is, akinek hála az 1962-es ideológiai válságig további kutatások születtek. Mint elhangzott, a szótár anyagát tekintve ma már inkább történelmi jellegű, mivel a 180 000-es lélekszámú csángó társadalomnak kicsiny hányada beszéli a nyelvet, ennek fő oka az asszimiláció, az elrománosodás.
Tánczos a szótár teljességéről is beszélt, Kosztolányi Dezső Nyelv és lélek című művéből idézett: „mindössze arra akartalak figyelmeztetni, mennyire nincs és nem lehet 'teljes' szótár. A szótár csak kagyló, ezzel csak meregetünk a nyelv tengeréből. A nyelv azonban a tenger, a tenger.". A néprajzkutató kifejtette, teljes szótár nem létezik, hiszen új kifejezések mindig megjelennek, a most bemutatott kiadvány mintegy összeillesztette azt, ami szét volt esve: rendszerezte, összefogta a vonatkozó eddigi gyűjtéseket, néprajzi munkákat. A kötet művelődéstörténeti szempontból is nagy jelentőségű, hiszen a magyar nyelv múltját, a kulturális örökségeket is bemutatja.
Péntek János kitért arra, a szerkesztés során arra törekedett, hogy jól használhatóvá, átláthatóvá tegye a szótárt. Mint rámutatott, a kiadvány címében két okból nem szerepel a csángó kifejezés: egyrészt a „csángó" gúnynévként terjedt el a moldvai magyarok körében, másrészt ilyen címmel már megjelent gyűjtemény korábban. Az akadémikus a szótár soron következő részéről elmondta, már készen van, valamikor a jövő évben mutatják be. Mint elhangzott, készül egy köznyelvi szótár is, amelyben a magyar kifejezések mellé összegyűjtik a csángó megfelelőket, képekkel illusztrálják azt.
Szatmári Bence Krónika (Kolozsvár)