Barna Gergő: védekezésből offenzív irányba mozdult el az RMDSZ
A jelenlegi közvélemény-kutatási adatok azt vetítik előre, hogy az erdélyi magyaroknak a 40-45 százaléka fog az urnák elé járulni december 11-én – nyilatkozta a Maszolnak Barna Gergő. A szociológus pozitívumnak tartja, hogy az RMDSZ a védekező politizálásból sikerült elmozdulnia offenzív irányba. Szerinte a parlamenti választások kimenetelét a fiatal, városi, középosztálybeli szavazók fogják eldönteni.
Egy október közepén végzett ISSPOL-felmérés szerint a Szociáldemokrata Párt támogatottsága a biztos szavazók körében meghaladja az 50 százalékot. Mekkora a realitása annak, hogy a PSD egyedül kormányozzon?
A legutóbbi felmérések mindegyike szerint a PSD-nek jelentős előnye van a Nemzeti Liberális Párttal (PNL) szemben, de nincs abszolút többsége. A Liberálisok és Demokraták Szövetségével (ALDE) közösen azonban megvan a többségük és a lehetőségük arra, hogy kormányt alakítsanak. Ennek ellenére én úgy vélem: a két nagy pólus – a PSD-t és az ALDE az egyik, a PNL és a Mentsük meg Románia Szövetség (USR) a másik oldalon – támogatottsága a választásokig kiegyenlítődik, és mindkettőé nagyjából negyven százalék körüli lesz. Jelenleg mindenesetre úgy tűnik, hogy a PSD-nek és az ALDE-nak együtt nagyobb esélye van arra, hogy relatív többséget szerezzen december 11-én.
Az RMDSZ-t az előző felmérések 5 százalék körül mérték, az ISPOOL csak 3 százalékon. Igaz, ennek a felmérésnek igen nagy a hibahatára. Mennyire reális a 3 százalék?
Ennek a felmérésnek azért nagy a hibahatára, mert nagyon kicsi országos mintán készült. A megfelelő óvatossággal kell kezelni RMDSZ országos mintán készült felmérésekből származtatott támogatottságát. S ennek elsősorban módszertani okai vannak. A kis mintájú felmérésekben alulreprezentáltak a magyarok, és innen jön az RMDSZ gyengébb eredménye.
A Kvantum Research (amelynek munkatársa) felméréseinek idősoros elemzése szerint az RMDSZ-be vetett bizalom felszálló ágban van, az MPP-be vetett bizalom pedig különösen az utóbbi fél évben ugrott nagyot. Összefügg-e ennek a mutatónak az alakulása azzal, hogy az RMDSZ és az MPP összefogott az önkormányzati és a parlamenti választásokon?
Igen, összefügg. Ezt kiegészíteném azzal, hogy az RMDSZ több szempontból is jobb eredményt ért el a felmérésben, tehát javuló tendenciákat mutat a korábbi közvélemény-kutatásokhoz képest a támogatottsága. Ennek én két okát látom. Egyik az, hogy megszületett az RMDSZ és az MPP közötti összefogás. A felméréseink azt mutatják, hogy az erdélyi magyarok körében folyamatosan többségben vannak azok, akik az egységet, a közös magyar fellépést szorgalmazzák, így felhajtó ereje van az RMDSZ- MPP-összefogásnak. Támogatottsága növekedését az RMDSZ annak is köszönheti, hogy jól szerepelt az önkormányzati választásokon. Helyenként viszonylag kevés szavazattal, de nagyon jó pozíciókat sikerült kialkudnia a választások után, és ennek pozitív hatása volt az erdélyi magyar közösségre.
A szavazáson való részvételüket biztosra ígérő magyar választók aránya ugyanakkor csökkent márciushoz képest. Ez mivel magyarázható, és megfordítható-e ez a trend?
Valóban van egy csökkenés, de nem olyan nagy mértékű. Az önkormányzati választásokon általában nagyobb a választók részvételi hajlandósága. A jelenlegi adatok szerint feltételezni lehet, hogy az erdélyi magyaroknak a 40-45 százaléka fog az urnák elé járulni a parlamenti választásokon, az egy más kérdés, hogy az mire lesz elég.
A felmérés szerint 55 százalék ígéri biztosra, hogy elmegy szavazni. Ekkora a szakadék a szándék és a gyakorlat között?
Az eddigi tapasztalataink szerint a részvételüket biztosra ígérők 75-80 százaléka megy el ténylegesen szavazni. Van még egy réteg, akik azt mondják, hogy valószínűleg elmennek szavazni. Őket érdemes megszólítani kampányban.
Az utóbbi napokban a román sajtóban támadták, és vezető román politikusok is bírálták az RMDSZ óriásplakátjainak román nyelvű üzeneteit, a „Mentsük meg Kolozsvárt, Nagyváradot Bukaresttől”-t. Ez növelheti-e a részvételi szándékot, jobban összezár-e a magyar közösség emiatt?
Ennek az óriásplakát-ügynek pozitívuma, hogy az RMDSZ-nek hosszú évek óta sikerült egy védekező politizálásból elmozdulnia offenzív irányba. Olyan témákat kezdeményez, amelyek nemcsak arról szólnak, hogy védjük meg a jogainkat, adjunk biztonságot a közösségnek, hanem valamilyen szinten új perspektívákat is képes megnyitni. Ez mindenképpen újszerű ebben a kampányban, és igény is van erre a választók részéről. A kérdés az, hogy mennyire lesz következetes ezekben az üzenetekben az RMDSZ, mennyire lesz hiteles ez a hangszín. Ez ki fog derülni a kampány hajrájában.
Liviu Dragnea, a PSD elnöke kijelentette, hogy nem kormányozna az RMDSZ-szel. A Kvantum Research felmérése szerint a magyar közösség nem különösebben szimpatizál a PSD-vel. Elmondható, hogy emiatt Dragnea kijelentése inkább jó pontokat hoz az RMDSZ-nek a magyar választók szemében?
Nem gondolom, hogy Liviu Dragneának a kijelentései jelentős mértékben befolyásolnák a magyar szavazókat. A PSD-nek hagyományosan kisebb a támogatottsága Erdélyben, illetve az erdélyi magyarok körében is. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy a magyarok többsége olyan településen él, ahol vagy RMDSZ vezeti az önkormányzatot vagy pedig a PNL. Ez is magyarázza, hogy a magyarok mind pragmatikus, mind érzelmi okokból inkább a PNL-hez vagy a román jobboldalhoz kötődnek.
A PNL-nek most már hivatalosan is van kormányfőjelöltje, méghozzá Dacian Cioloș jelenlegi miniszterelnök, aki az államfő bevallott preferáltja is. Cioloș – akárcsak Johannis – népszerűbb a PNL-nél. Betöltheti-e a mozdony szerepét a liberálisok számára a választásokon?
Cioloș kormányfői jelölése volt az egyetlen lehetősége a PNL-nek, amit meg tudott lépni a támogatottsága növelésére. Ugyanakkor a jelek szerint a PNL is létrehozta a maga szatellit-pártját, a Mentsük meg Romániát Szövetséget. Ez az önkormányzati választásokon még nem látszott, de most úgy tűnik, hogy az USR beáll ebbe a játékba. A PNL olyan szinten gyengén politizál, olyan szintű káderhiánya van, hogy nagyon sokan kiábrándultak belőlük. Ez látszott az önkormányzati választásokon is, főleg Bukarestben. És most az az egyik forgatókönyv, hogy a bukaresti helyzet meg fog ismétlődni országos szinten is: a PNL sok szavazatot fog veszíteni, s az elveszített választók többsége az USR-re fog szavazni, és így tudják kialakítani a PSD-t ellensúlyozó jobboldali koalíciót.
Hátrány-e a PSD-nek, hogy nincs kormányfőjelöltje?
Igen. Úgy, ahogy a PNL-nek az egyetlen előnye, hogy népszerű kormányfőjelöltje van, azt mondhatjuk, hogy a PSD-nek az egyetlen hátránya, hogy nincs jelöltjük. Én arra számítok, hogy meg fognak ők is nevezni egy kormányfőjelöltet a kampányban. Nehezen lehet megjósolni, hogy kit. Az elég egyértelműen látszik, hogy Liviu Dragneának az ilyen típusú aspirációi nem fognak tudni megvalósulni. Az egyetlen potenciális, Cioloșsal összemérhető jelölt az Vasile Dâncu lehetne.
Hol dőlhet el a választások kimenetele?
Nagyon atipikus helyzet állt elő a kampány előtt. A lakosság közhangulata nagyon rossz, annak ellenére, hogy van egy jelentős gazdasági növekedés. Az emberek azt mondják ugyan, hogy nagyjából elégedettek az életkörülményeikkel, de továbbra is nagyon pesszimisták a jövőt illetően. A közhangulatot két tényező befolyásolja: az egyén és az ország gazdasági helyzete, illetve a politikai komponens. Azt látjuk – és ez érzékelhető a magyar közösségben is –, hogy nagyon nagy az elvárás a jelenlegi politikai osztály megújulásával kapcsolatban. Nem materializálódtak azok az elvárások, amelyek akár a 2014-es elnökválasztás, akár a Colectiv-tragédia után megfogalmazódtak. Ezért nagyon nagy a bizonytalanok aránya is a pártpreferenciák tekintetében. Ezért is mondom, hogy a PSD győzelme nem borítékolható. Az említett ISPOOL-felmérésben is 40 százalék körüli azoknak a románoknak az aránya, akik azt mondják, hogy nem döntötték el, hogy kire fognak szavazni. Azt is kell látni, hogy Romániában strukturálisan van egy jobboldali többség. Ezt különösen az elmúlt választások során volt látható. Van egy olyan rétege a szavazóknak, fiatalok, városiak, középosztálybeliek, akik általában az utolsó pillanatban döntik el azt, hogy részt vesznek-e a választásokon és kire szavaznak. Szerintem ez a réteg fogja eldönteni az idei választásoknak is az eredményét.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

Stefano Bottoni: a DNA tevékenysége a társadalom immunrendszerét gyengíti.
A történész szerint a romániai korrupcióellenes harc a pártok szétzilálásához vezet, és közvetett célja a bírósági úton történő rendszerváltozás előidézése.
A 90--es évek olaszországi korrupcióellenes hadjáratára emlékezteti Stefano Bottoni történészt, ami jelenleg Romániában zajlik. A Bolognai egyetemen doktorált történész kutatási területe Kelet-Európa politikai és társadalomtörténete, történelme a legújabb korban. A szakember nemzeti kötődése kettős, vegyes családból származik, anyai ágon magyar, apai részről pedig olasz. 2002 óta él Magyarországon, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. A történész rendszerint a Facebookon is reagál a közéleti, politikai eseményekre, a DNA által Kolozsvár alpolgármestere, Horváth Anna ellen indított eljárás kapcsán a közösségi oldalon azt írta, hogy Romániában mindenki megvádolható, az alpolgármester ellen pedig azért indult eljárás, hogy ráijesszenek az RMDSZ-re. A Transindex megkeresésére Bottoni kifejtette, hogy a jelenleg a romániai korrupció visszaszorításán dolgozó intézmények olyan helyzetet idéztek elő, amely sok szempontból a kilencvenes évek Olaszországára emlékeztet, amelyben az igazságszolgáltatáson keresztül próbálták leváltani a politikai elitet. Bottoni elmondása szerint a hidegháború után, a rendszerváltozást követően rögtön beindult egy olyan folyamat Olaszországon belül, amelynek hatására sok ezer embert börtönöztek be korrupció miatt, de utólag kiderült, hogy nem csupán a korrupciót nem sikerült felszámolni, de az ennek mentén kialakult politikai rendszer sem vált jobbá. „Én ezt működésben láttam, sőt, akkor drukkoltam is ennek. Az ember naiv volt és nagyon fiatal. Láttam, hogyan bontottak le egy politikai felépítményt úgy, hogy rengetegszer keveredett a hazugság az igazsággal, illetve a féligazsággal. Kiderült különböző országok esetében, hogy nem az az eredménye ennek, amit ezek a jóemberek remélnek, hanem valami egészen más, és ez egy probléma.” A DNA tevékenysége kapcsán megjegyezte: „A társadalom immunrendszerét gyengíti, illetve a posztkommunista országokban ez a legrosszabb titkosszolgálati paranoiákat ébreszti fel”. A történész úgy gondolja, hogy az említett vádhatóság tevékenységének következményei az olaszországi esethez hasonlítanak, ahol a Szovjetunió szétesését követően a kilencvenes évek elején beindult a korrupt politikusok elleni harc, amely során több ezer embert helyeztek előzetes letartóztatásba, miközben a legnagyobb példányszámú napilapok egymással versenyezve hozták le bizonyítékként az ügyeszeken keresztül törvénytelenül kijuttatott lehallgatási jegyzőkönyveket: "Persze, hogy ezek a politikusok részben korruptak voltak, hogy ez a politikai rendszer messze nem volt tökéletes, és látszott az is, hogy a hidegháború egyensúly-politikájához kötődik, de abban a pillanatban, ahogy szétesett a Szovjetunió, elindították ezt a politikai hercehurcát. Ez ebben a formában nem volt más, mint egy kollektív karaktergyilkosság és bűnbakkeresés. Aztán a vádlottak kétharmadáról később, bírósági úton kiderült, hogy felmentették, de az már senkit nem érdekelt, akkor már nem volt egyikük sem képviselő vagy polgármester.” Mit kaptunk cserében? Nem kaptunk egy jobb politikai rendszert, alacsonyabb korrupció szintet. – Az változott csupán, hogy a nyolcvanas években a politikum által lefektetett játékszabályok mellett zajlott az üzletelés; ma viszont a meggyengült legitimációjú pártok és az őket megjelenítő politikusok a nagy cégek és pénzügyi konszernek, valamint az egész országot immár átszövő második generációs, ún. „fehérgalléros maffia” hálózatok alárendeltjei" - nyilatkozta a történész. Tangentopoli, a kenőpénz városa, és Berlusconi „Az olaszországi történet 1992. február 17-én kezdődött, amikor egy teljesen ismeretlen fiatal ügyész vádat emelt egy az országos nyilvánosság számára ismeretlen helyi szocialista politikus ellen. A vád az volt, hogy hét millió líra (kevesebb mint 4.000 euró) értékű kenőpénzt fogadott el. Ez Milánóban történt, de Tangentopoli néven híresült el. A Tangentopoli egy összetett szó. A polis várost jelent, tangente pedig kenőpénzt, tehát a kenőpénz városa. A sajtóban terjedt el ez a kifejezés az ügy kapcsán. Miután a vádlott politikust hetekig tartó, igen kemény kihallgatásoknak vetették alá, újabb korrupciós esetek következtek. Másfél év alatt több ezer ember került börtönbe, újabb és újabb városokban alakultak nyomozócsoportok. 1993 őszéig, 18-20 hónap leforgása alatt teljesen összeomlott egy közel félszázados politikai rendszer." A Carlo Azeglio Ciampi volt jegybankelnök által vezetett „szakértői kormány” 1994 márciusára írta ki az előrehozott választásokat. Ekkor a kormánypártok sorra oszlatták fel magukat, miközben képviselőik nagy része már ügyészi eljárás alatt állt. Ekkor lépett színre Silvio Berlusconi médiamágnás, aki 1993 őszén új pártot alapított, a Forza Italia nevű mozgalmat, azzal a céllal, hogy megakadályozza a posztkommunisták választási győzelmét. Tudni kell ugyanis, hogy a „tiszta kezek” hadjárat alig érintette a volt kommunista pártot és a hozzá köthető szövetkezeti és „civil” szférát – pedig a szocialista tömbbel fenntartott kereskedelem révén befutó illegális pártfinanszírozás (évi több tíz millió euróról van szó: elképesztő összegbe került akkor is a politika!) nyílt titoknak számított. Berlusconi északon egy frissen alakult proteszt párttal, az Északi Ligával szövetkezett; délen pedig a korrupciós botrányok által szintén nem érintett, örök ellenzéki neofasisztákkal." "A baloldal és az elemzők meglepetésére, akik semmit nem értettek az akkori olasz valóságból, ez a furcsa szövetség megnyerte a választásokat, és ezzel beállt egy majdnem húsz éves állóháború, a Berlusconi-tábor és ellentábor között. Berlusconit éppen akkor kezdték tüzetesen vizsgálni, amikor kormányra került.” „Azt is fontos tudni, hogy az olasz bírói és ügyészi karban a nyolcvanas években történt egy nagy váltás. Tömegével kerültek be a rendszerekbe a kommunista párthoz kötődő emberek. Olaszországban a bírók politikai hovatartozása nem volt titok. A bírói függetlenségnek nem volt semmilyen álcája, a bíróknak és ügyészeknek jelentős politikai hátszelük van. Maga az olasz legfelsőbb bíróság egyfajta parlamentként működik: tagjainak politikai hovatartozása köztudott, és az utóbbi évtizedekben stabil baloldali fölény alakult ki a testületben. A Tangentopolinak tehát az első pillanattól kezdve elsődleges célja a választók által legitimált politikai berendezkedés megdöntése volt. Ezt a baloldali sajtó erőteljesen támogatta, ehhez néhány évig csatlakoztak a mérsékelt sajtóorgánumok, és elképesztő pergőtűz alá tartották a megroggyant kormánypártok képviselőit. Tucatnyi politikus és menedzser nem bírta a nyilvános kivégzést, és öngyilkos lett." "Búcsúlevelük megrázó olvasmány, az ellenük elkövetett igazságtalanságért senki nem fizetett. Azok az ügyészek sem, akik az általuk indított eljárások közel nyolcvan százalékát első, második vagy harmadfokon elvesztették. A „Mani Pulite” – azaz a Tiszta Kezek mozgalma egy ügyészi úton kikényszerített rendszerváltozás volt, ami meg is történt 1994-ben, azzal a különbséggel, hogy nem teljesen úgy történt, ahogy elképzelték, ugyanis Berlusconi nyert, és ez nem volt benne a pakliban. Mint járulékos veszteség, kiiktattak egy olyan politikai és társadalmi képviseletet, amely az olasz társadalom nagy többségét szolgálta, mivel az olasz „első Köztársaság” tömegpártjai nemcsak választási kartellként működtek, hanem sokrétű szolgáltatást nyújtottak a lakosságnak. Ezt a sokkot soha nem heverte ki Olaszország” – mondja a történész. Kívülről irányított dolog? Arra a kérdésre, hogy a Korrupcióellenes Ügyészség mennyire független, a történész kifejtette: „A DNA tevékenységét a bukaresti amerikai nagykövetség kitüntetett figyelemmel kíséri, ez manapság köztudott tény, amit a társadalom nagy része normálisnak és helyesnek tart, de egyáltalán nem az. Népszerűtlenséget vállal, aki civilként bírálja ennek az intézménynek a módszereit, és megkérdőjelezi a korrupcióellenes harc eddigi eredményeit. A probléma ugyanis, hogy Romániában – de nyugodtan általánosíthatunk a térségre vonatkozóan – olyan az állam felépítése, a törvényi szabályozás, az apparátus habitusa, hogy a gyakran egymásnak ellentmondó szabályok betartásával gyakorlatilag semmit nem lehet intézni, sem előrelépni. Roppant egyszerű szinte bárkit visszaéléssel vádolni, aki közpénzt kezel. És abban az országban, ahol a rokoni vagy „keresztapai” kapcsolatok sűrű hálózata egyszerre szabályozza és meghatározza az emberek társadalmi státusát, az a jogi kifejezés, hogy „befolyással való üzérkedés” nekem nem tűnik másnak, mint egy rossz vicc. Vagy még inkább egy tragikusan félreértelmezett jogi fogalom." Elődeink példáján tanulva örökítjük tovább a korrupciót A történész úgy vélekedik, hogy a mostani fiatal generációt ugyanazok a reflexek vezénylik, a túlélés és az érvényesülés érdekében hasonló módon működnek, mint a szüleik. Azok, akik mégsem ebbe a csoportba tartoznak, és nem szeretnének hasonulni, a leggyakoribb eset szerint „lábbal szavaznak”, és elköltöznek az országból, ennél fogva pedig megszűnik a társadalmi hatásuk Romániára nézve. „Rendkívül naiv volt 1989 után az az elképzelés, hogy a társadalom viselkedési normái, az emberek személyisége 10-20 év alatt radikálisan megváltozik azért, mert megváltozott körülöttünk a politikai környezet. Ez az egyik legnagyobb félreértés a kelet-európai rendszerváltások körül. Azt is látom, hogy nagyon naivnak bizonyul a korrupció elleni harc, hogy majd megtisztul a társadalom, előjönnek a tiszták” - mondta Bottoni. A történész szerint ahhoz, hogy Romániában egy működő, stabil politikai rendszer alakuljon ki, amely több pilléren áll, szükség lenne erős, alulról építkező pártokra, valamint a civil szféra részvételére is. De a jelenlegi társadalmi és gazdasági helyzetben ez nem tud megvalósulni, ugyanis ehhez anyagi jólétre, de még inkább „nyugodt lelkiállapotra van szükség”. Horváth Anna egy lejáratási játszma áldozata A Horváth Anna esetében kezdeményezett bűnvádi eljárással kapcsolatosan Bottoni úgy véli, politikai leszámolásról van szó: „Egy tiszta emberről van szó, akit a helyi PSD akar ellehetetleníteni, és leválasztani attól a polgármestertől, akivel jó munkakapcsolatot alakított ki. Miközben tehát meglepőnek tűnhet az ügyészség keménykedése – főleg a nevetségesen gyenge vádak tükrében – látni kell, hogy a DNA-val sajátos módon együttműködő (és néha versenyt futó) titkosszolgálatok nagyobb játszmába foghattak bele az erdélyi magyar közösséget illetően. Ezért írtam egyszer a Facebook falamon, és ma is vállalom, hogy ilyenkor nem kell felülni a hírekre, és meg kell védeni a tisztességesen cselekvő embereket, akik pont olyanok, amilyennek látszanak.” „Ezeket az embereket akkor is meg kell védeni, ha népszerűbb lenne beállni a „korrupt politikusok” megbüntetését, vagy a jelenlegi pártok felszámolását követelő kórusba. Látni kell, hogy úgy tűnik, változóban van Bukarestben az az 1990 után kialakult konszenzus, miszerint az RMDSZ-re szükség van – teljesen függetlenül attól, hogy milyen belső korrupciós ügyei vannak, vagy mennyire sikeres társadalompolitikát folytat. Mert az RMDSZ garantálta 25 éven keresztül az erdélyi magyar közösség politikai képviseletét, és érdemeket szerzett a magyar-román etnikai konfliktus lecsillapodásában. Ma viszont egyre több jel arra utal, hogy Bukarestben sokan úgy látják, hogy „a mór megtette kötelességét...”, ami súlyos következményekkel járhat. A szövetség politikai ellehetetlenítésének számtalan jelét látni, és ebben a dologban a korrupciós vádakat kiválóan lehet használni, mint ahogy ezt megtették Borboly Csaba, Antal Árpád és Ráduly Róbert esetében is. Miközben az igazi, minden újságolvasó által jól ismert „régi motorosokat” soha nem érintette a korrupciósellenes ügyészség vizsgálata” – vélekedik Bottoni. „Abban az esetben, ha a politikai érvelés nem éri el a kívánt hatását az RMDSZ-szel szemben, és kellemetlenné válik az ellenfél, mint ahogy láttuk a székelyföldi fiatal politikusok esetében, akkor jönnek az örökzöld korrupciós vádak. Nem szeretnék itt illetéktelen párhuzamot vonni a diktatúra és a többpártrendszer között, de történész szemmel a mai romániai helyzet kezd hasonlítani az általam kutatott – de a szakmai berkekben is szinte ismeretlen – antikorrupciós kampányra, amit 1957-ben indított a kommunista hatalom azok ellen, akik „loptak a közösből” (a gyárigazgatótól kezdve az egyszerű termelőszövetkezetben dolgozóig). Mi lett az eredménye? Több tízezer embert zártak börtönbe, és ítéltek el – gyakran megszégyenítő körülmények között, nyilvános perek során. És ki profitált az eljárásokból? Gheorghiu-Dej és csapata, akik elitcserét hajtottak végre (Erdélyben etnikai elitcserét) úgy, hogy a kisemberek igazságérzetére játszottak, miközben senkit nem érdekelt a korrupció visszaszorítása.” „Én attól tartok, hogy az eddig meglévő román-magyar konszenzus felbomlik, ami azt jelenti, hogy Bukarest bevállalja majd Erdély bekebelezésének a századik évfordulója kapcsán, hogy bemutassa saját magának és a teljes román lakosságnak: a magyar kérdést igenis megoldották. Azt viszont jó lenne elkerülni, hogy a létező politikai spektrum és az általa jelentett védőháló felszámolásához a magyar közösségből is tapsoljanak” – mondta a Transindexnek Stefano Bottoni. Nem az a lényege, hogy az illető el is legyen ítélve „Az emberek tönkretétele az ügyészségen kezdődik. Annak, hogy másodfokon három év után felmentenek valakit, nincs hírértéke. Ha már egyszer megfogtak valakit, és harminc napot börtönben töltött, annak az embernek vége. (Persze vannak groteszk kivételek, lásd a „cere cash”-nek becézett nagybányai polgármestert, akit annak ellenére szavaztak meg nagyon nagy többséggel, hogy tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy kicsoda ez az ember – újabb bizonyíték arra, hogy a „politikusok megbüntetése” szép, de önmagában nem elégséges, ha nem változik meg a társadalmi közérzet). De ezeknek az eljárásoknak nem az a lényege, hogy a meggyanúsítottra büntetést is kiszabjanak. Ha el van ítélve az érintettek tíz százaléka, akkor az egy járulékos dolog, de nem ez a lényeg. A cél egyes emberek kiiktatása, egyfajta állandó félelemkeltés. Ezt belső és külső erők egyaránt mozgatják, amivel fontos tisztában lenni, amikor madártávlatból vizsgálunk egy ekkora jelenséget” – nyilatkozta Stefano Bottoni történész. A téma kapcsán ugyanakkor fontos hozzátenni, hogy a korrupciós bűncselekmények egyik szemléletes és súlyos következménye a bukaresti Colectiv-tragédia, de a korrupció által átszőtt egészségügyi rendszer is folyamatosan emberéleteket követel. Elég csupán az idén kirobbant Hexi Pharma ügyét említeni, amelyben az előre kilobbizott közbeszerzési eljárások során hígított fertőtlenítőszert vásároltak a kórházak, ennek következményeként jelentősen megnövekedett a halálos fertőzések száma. Ugyancsak a korrupció hatására vált egyre nagyobb mértékűvé a romániai erdőirtás, amelyet Klaus Johannis államfő nemzetbiztonsági kockázatnak minősített, és a gyanú szerint a szervezett bűnözés, valamint egyes romániai politikusok közösen érintettek benne.
Ambrus István
Transindex.ro

Örökségvédelem: Falkép alatt fürdőkád (Beszélgetés Benczédi Sándor műemlékvédelmi szakemberrel)
A műemlékvédelem ismert és elismert erdélyi szakértőjeként a sepsiszentgyörgyi Benczédi Sándor építész úgy tartja: az értékmegóvás dolgában felelősségteljes, ugyanakkor rugalmas kompromisszumokra van szükség, hogy kevesebb műemlék „gyászszertartásán” legyünk kénytelenek részt venni.
– Amolyan szakmai betegségként minden romban, minden kőben a rejtőzködő értéket véli látni? Vagy ennyire azért nem „súlyos” a helyzet...
– Mit tagadjam, a „gyanú” többnyire felmerül bennem. A vírus valamikor az 1970-es évek végén költözött belém. A csíkszeredai építésztechnikum elvégzése után visszakerültem a sepsiszentgyörgyi tervezőintézetbe, ahol legtöbb kollégámmal együtt a bizonyos szintű értelmiségi igénnyel rendelkező emberekhez hasonlóan egyre laposabbnak, szűkösebbnek kezdtem érezni a világot. Néhányad magammal ekkortájt kezdtünk el foglalkozni a népi építészettel. Akkoriban nem volt ez annyira evidencia, de fokozatosan kezdtünk ráébredni, milyen súlyos mértékben veszélyeztetett a pusztuló anyagból álló épületállomány. Talán még a konkrét pillanatot is fel tudom eleveníteni: bikfalvi csavargásból jöttünk vissza csíkszeredai komámmal, amikor találkoztunk Zakariás Attila építész kollégámmal, és hármasban beszélgetve merült fel a gondolata annak, hogy szervezettebb formában is oda kellene figyelni a romlásra, pusztulásra ítélt falusi épületekre. Innen indulva alakult ki egy baráti társaság heti rendszerességű elfoglaltsága. Kimentünk egy-egy településre, igyekeztünk szisztematikusan átnézni, részben felmérni. Arra is hamar rájöttünk, hogy térképpel kell nekivágnunk egy-egy helységnek, mivel nemcsak épületekről van szó, hanem beltelekről, faluszerkezetről, utcahálózatról, helynevekről, hogyan kapcsolódnak ezek a templomhoz, esetleg a helyi nemesi kúriához, kastélyhoz.
– A hetvenes-nyolcvanas évek közti átmenet társadalmi-politikai hangulata nem volt a legalkalmasabb pillanat a hasonló mentési akciókhoz. Nem váltak gyanússá a hatóságok szemében?
– Dehogynem, adódtak is kellemetlenségeim, a szervek többször is kifejezésre juttatták, hogy nem díjazzák a hasonló tevékenységeket. Túléltünk néhány házkutatást, beszervezési próbálkozást, aztán úgy döntöttünk, a legjobb védekezés a nyilvánosság, így a folytatásban sem titkolóztunk különösebben. Nem volt veszélytelen vállalkozás, de segített rajtunk, hogy a nyolcvanas évek elején az építésügyi kutatóintézetnél egy Călin Hoinărescu nevű ploiești-i építész programot indított el, amely a hagyományos népi építészetet igyekezett feldolgozni. Akkoriban már Riti Olivér volt a tervezőintézet igazgatója, évfolyamtársa volt Hoinărescunak, ezek a kapcsolatok – no meg hogy rendelkeztünk némi szakirányú múlttal – segítettek, hogy bekerüljünk a programba. Ez már kölcsönzött némi védettséget, immár munkaköri részkötelességként végezhettük ezt a munkát, nem pedig magántevékenységként.
– Az 1989-es változások pillanatában pedig ott állhattak olyan szakembercsoportként, amely megelőzte korát. Értékelte „hősiességüket” az új kurzus?
– Félreértés ne essék: nem voltunk mi nagy ellenállók. Ám amikor ’89 decembere pillanatában rengeteg ember – akik korábban éveken át hangoztatták, hogy a fióknak dolgoznak – fiókjáról kiderült, hogy üres, a miénkben több száz parasztház felmérése, kapuk, porták, közkutak dokumentációja lapult, a hagyományos népi építészet elemeinek írásos nyoma csűrtől a tisztaházig. Ennek első honorálása a Kós Károly-díj volt, amelyet az első magyar kormány ítélt nekünk. Jómagam meg igyekeztem mihamarább kihúzni néhányat a fiatalkori vétségeim listájáról, végre felsőfokú végzettséget szerezni. A budapesti műszaki egyetem építészeti karának dékánjával folytatott beszélgetés során kiderült, hogy némi különbözeti vizsga árán beszámítják a hajdani építészeti technikumot, rögtön a harmadéven kezdhettem volna, de az állandó ott-tartózkodást jelentett. Akkor indult a kimondottan műemlékvédelmet célzó szakmérnöki posztgraduális képzés, és a több mint tízéves építettörökség-kutatás után pillanatig sem volt kérdés, hogy ez irányú elhivatottságomat nem szabad hagyni.
– Milyen felismerésekhez segítette az újonnan szerzett tudás?
– Segített például rájönnöm, hogy a nyolcvanas évek falurombolási terveivel párhuzamosan bevezetett építési, javítási tiltásoknak furcsa módon némi megtartó erejű hatásuk is volt. A magyarországi településeken ugyanis már a hetvenes években eltűntek a hagyományos épületek, sátortetős kockaházak vették át a helyüket. Nálunk viszont még jelentős épített örökségi anyag maradt meg, ezt kellett megvédenünk a kilencvenes években. A politikai-társadalmi változások ugyanis hatalmas sebességváltást jelentettek a magánépítkezésekben. Új gondok tömkelege zúdult nyakunkba, és sajnos, a hétköznapibbakat sem tudtuk megfelelően kezelni. Olyan hirtelen kezdődtek a lebontások, az új építkezések, hogy a „mentsük a menthetőt” akciót is csak részben tudtuk végrehajtani. Amikor a kilencvenes években tömegesen kitelepülő erdélyi szászok német állami pénzen elvégeztették a szász települések teljes leltárát, akkor értettem meg igazából a hasonló léptékű felmérések gyors elvégzésének fontosságát, mert ellenkező esetben nem nyílik lehetőség az összehasonlító feldolgozásra. Akkoriban merült fel annak a gondolata is, hogy újra kellene járnunk a korábbi helyszíneket, de az időhiány, az egyéb prioritások erre nem adtak lehetőséget. Az azóta felgyorsuló pusztulást voltunk kénytelenek elkönyvelni.
– Milyen mértékben befolyásolta a helyzetet a birtok-visszaigénylési és visszaszolgáltatási folyamat?
– A szabad piacgazdaságba való átmenet kezdeti szakasza után egy ideig jól működött az egyházakkal és magántulajdonosokkal kiépített kapcsolat. Mára viszont ezt a szakmát is földbe döngölték. Ellentmondó, már-már antagonisztikus törvénykezés született rengeteg kiskapuval, értelmezhetőséggel. A nemesi kúriák esetében – ahogy dr. Radu Popa régészprofesszor még 1990 januárjában megfogalmazta – ugyanakkor kettős megkülönböztetésről is beszélhetünk: az „egészségtelen” társadalmi besorolást a kisebbségi helyzet súlyosbította. Pluszgondot jelent, hogy az épületek többnyire nem annak a nemzedéknek a kezébe kerültek vissza, amelytől elvették, a fiatalabbak pedig egészen más empátiával kezelik az örökséget. Nem beszélve arról, hogy a visszaszolgáltatási csomagban nem szerepeltek a hajdani földbirtokok, erdőbirtokok, amelyek a kastélyok, kúriák működtetését biztosították.
– Hol húzódnak az épülettulajdonosok és a műemlékvédők közötti legfőbb törésvonalak?
– Kezdjük onnan, hogy ha az ingatlant nem hasznosítják, halott üggyel van dolgunk. A kastélyok, kúriák mellől ugyanis hiányoznak a gazdasági életteret biztosítani hivatott kiegészítő épületek. Néhány lovarda próbálja ezt a szerepet betölteni, de egyrészt nem lehet mindenhol lovardát működtetni, másrészt valamennyi kastélyt vagy kúriát sem lehet idegenforgalmi célra hasznosítani. A negatív példák veszélyessége elsősorban a műemléki szempontok figyelmen kívül hagyásában jelenik meg. Minthogy nem lehet minden pofon mellé forgalmi rendőrt állítani, valamennyi műemlék mellé sem lehet műemlékvédőt, pedig reális a veszély, hogy lassan eltűnnek a műemlékek: hagyják az épületeket leromolni, vagy egyenesen lebontják azokat. A szakember félreállítása is roppant veszélyes, márpedig sokszor előfordult, hogy a tulajdonos úgy ítéli meg: innentől kezdve már én is meg tudom csinálni. Hasonló esetekben jelennek meg a műszakilag helytelen megoldások. Állandó kompromisszumkészségre van szükség, bár sok esetben a műemlékvédelmi gondolkodás csak odáig jut el, hogy az épületet „nem vettük ki a régi formájából”. Pedig egy műemlék igazi történelemkönyv, a kitépett lapot pedig legfeljebb újraírni lehet, az eredeti és az új lap közötti különbség pedig felmérhetetlen. Sok ember számára semmit sem jelent a hitelesség, s amikor minden újraépítés során lemondanak egy sor kényelmetlen vagy nem tetsző eredeti építészeti megoldásról, máris történelemhamisításról beszélhetünk. Hasonló gondolkodás következménye az eresztevényi Benke-kúria, amely úgy néz ki, mint akármelyik újonnan épített, igényesebb útszéli fogadó. És miközben bizonyos mértékig elismeréssel adózom az olaszteleki kastélyt felújító és kezelő házaspár szándékai előtt, kétségbeesetten gondolok arra, milyen fals kép alakulhat ki az unokámban, ha meglátja a falkép alatti fürdőkádat. Mert nem szabad elfelejteni: a műemlékvédő szakma a társadalmi igényszintet is hivatott fenntartani és alakítani – a hitelesség és a megmaradás elősegítése mellett. – Milyen mértékben találja és ítéli menthetőnek ezt a múltról, értékről, állandóságról árulkodó világot? – Ne ámítsuk magunkat: tudatunkban mindig is ott lesz, hogy egy elmúlt világ maradványaival van dolgunk, amelynek csak a töredékét vagyunk képesek megőrizni. Az épületeket élettel kell megtölteni, miközben roppant keskeny az értelmes kompromisszumos megoldások és a műemlék jelleg teljes felszámolása közötti határ. Ebben a tekintetben is válságban vagyunk, mert a társadalom igénye nagymértékben távolodóban van. Hiányoznak a megfelelő párhuzamos cselekedetek, tanulmányok, az intézményi háttér. Lebegjen a szemünk előtt a német példa: ha nincs az az aprólékos felmérés, műemlék-nyilvántartás, anyagismeret, amelyet a két világháború közötti Németországban végrehajtottak és felhalmoztak, a második világháború után képtelenek lettek volna újjáépíteni városaikat. Márpedig mifelénk nem ritka az olyan műemléki beavatkozás, amely mögött a dokumentálásnak nyoma sem lelhető fel. Nyilván mindez pénz és idő kérdése, de a felelősségé és a rugalmas kompromisszumoké is. Sokszor előfordult ugyanis, hogy a tulajdonos nem tartotta be a közösen felvázolt fázisokat, s csak utólag értesültünk, hogy itt boltozat volt, ott meg falkép. Ilyen esetben már csak az elveszett értékek siratása marad.
Benczédi Sándor
Műemlékvédelmi szakmérnök, minisztériumi műemlékvédelmi szakértő, 1952. október 19-én született Kovásznán. Tanulmányait a Székely Mikó Kollégiumban, a csíkszeredai Építészeti és Városrendészeti Technikumban, valamint a Budapesti Műszaki Egyetem műemlékvédelmi szakmérnöki szakán végezte. Több mint ötven restaurálási munka komplex tervfőnöke és építészeti tervezője, illetve társtervezője. A Transsylvania Trust Alapítvány alelnöke, az Erdélyi Restaurátori Egyesület alelnöke, a Keöpeczi Sebestyén József Műemlékvédő Társaság programkoordinátora, az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottságának tagja. Díjak, kitüntetések: Kós Károly-díj (1991), Schönvisner István-díj (2001), a segesvári Hegyi-templom helyreállítását vezető tervező csoport komplex tervfőnökeként Grigore Ionescu-díj (2003), Europa Nostra-nagydíj (2004), Ghica-Budeşti díj (2002), Kelemen Lajos-díj (2013).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Moldománia
Egyesülés: mit jelent az erdélyi magyaroknak?
Hátrány: amint egy unionista tüntetésen meg is fogalmazták, csökkenne a magyarok aránya az országon belül, s az öt százalékos parlamenti bejutási küszöb alatt maradnánk. Ilyenformán tehát az erdélyi magyarság többet soha nem lenne olyan súlyú parlamenti tényező Romániában, mint eddig. Ez komoly következményekkel járna egy olyan országban, ahol a keleti hagyományoknak megfelelően a felülről építkezésnek/központból irányításnak van hagyománya, s ahol a kisebbségnek nincs vétójoga az őket érintő ügyekben. (Demográfiai mutatók alapján ez a térvesztés előbb-utóbb így is bekövetkezik, de talán egy ilyen hullámvölgyből van esély majd kilépni, nagyobb összefogással, vagy egy távolabbi, számunkra pozitív demográfiai trendváltással. Egyesülés esetén viszont olyan kicsi lesz az arányunk, hogy minden bizonnyal örökre ellehetetlenítené az öt százalékos küszöb elérését.)
Mivel nagyon nagy a gazdasági, fejlettségi különbség a két ország között – Moldova ipara, infrastruktúrája sokkal fejletlenebb – további adóink mennének rá a felzárkóztatásra, mint ahogy Trianon óta, azaz szinte száz éve folyamatosan – és többnyire sikertelenül – zárkóztatjuk Erdély rovására az ország szegényebb régióit. Gazdaságilag tehát visszavetné a jelenlegi Romániát az egyesülés.
A tradicionálisabb moldovai társadalom más politikai kultúrával, mentalitással is rendelkezik. A még szabadabb mozgással valószínűleg még több moldovai jönne a fejlettebb Erdélybe, amivel nem biztos, hogy jól járnánk. Nem tudok erre vonatkozó kutatásokról, de amiket olvastam, hallottam, illetve személyesen tapasztaltam, azt a véleményt alakította ki bennem, hogy a moldovaiak az erdélyi románokhoz viszonyítva sokkal kevésbé toleránsak (így a magyarok irányába is).
Esetleges előny: az egyesüléssel kb. másfél millió olyan kisebbség csatlakozna, amelyik nem, vagy alig beszéli a román nyelvet – természetesen, amennyiben időközben nem menekülnek el.
HERÉDI ZSOLT
Folytatás a november 2-i számból.
Szabadság (Kolozsvár)

Ötvenhat Erdélyben: „Szabadságra vágytam”
1957. március 15-én mintegy húsz magyar fiatal gyűlt össze (az éjszaka leple alatt utaztak Brassóból Segesvárra) a fehéregyházi turulmadaras emlékműnél. A legnagyobb titokban szervezték meg a Petőfi elestének emléket állító hely megkoszorúzását, bár mindenkinél volt nemzetiszínű kokárda, senki nem merte kitűzni a kabátja hajtókájára. Egy év múlva már mindegyikük letartóztatva, rácsok mögött várta a tárgyalást. A monstre perre 1959-ben kerül sor, 77 embert ítélnek el összesen 940 év börtönbüntetésre. Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének a titkára, Lay Imre mesél az EMISZ-ről, a kirakatperről, és börtönéveiről. Az Ötvenhat Erdélyben sorozatunk befejező része.
Brassóban születtem…
Munkáscsaládból származom, őseim az 1700-as években vándoroltak Bajoroszágból Erdélybe. Előbb Temesvár környékén telepedtek le, majd átköltöztek Brassóba. Keresztapámnak kötélverő műhelye volt a Hosszú utcában. Csak ő tudta azokat a vastag köteleket verni, amelyeket a bányákban használtak. Anyai nagyapám, Muerth Péter pék volt. A Rézműves utcában működött a péksége. Elmagyarosodott svábok voltak mind egy szálig, keresztapám börtönben is ült magyarsága miatt az első világháború után, nagybátyámat megválasztották a Magyar Népi Szövetség helyi vezetőjévé a negyvenes években, szüleim Kurkó Gyárfásnak, a Szövetség elnökének közeli jó barátai voltak, és részt vállaltak minden magyar rendezvény megszervezésében, legyen az irodalmi est, teadélután vagy nótaműsor. Pedig a két világháború között ez nem volt könnyű, ugyanis a Romániának hagyott Dél Erdélyben élő magyarokat állandóan atrocitások érték, meghurcolták őket, sokan el is menekültek Brassóból. Az én szüleim nem menekültek el, mert édesapám jól fizetett, nélkülözhetetlen karbantartó munkás volt a Nivea gyárban.
Én 38-ban születtem, iskoláimat a katolikus zárdában kezdtem, az ötödiket már a tizenötös elemiben jártam, utána kerültem át az elektrotechnikai szakközépiskolába, vissza a zárda épületébe. Az iskolát aztán két év múlva megszüntették, nem tudtam befejezni szakképesítésemet. Ahhoz, hogy tízedik osztályba mehessek, egy elméleti líceumba, különbözeti vizsgát kellett volna tennem, de én ezt a vizsgát elkirándultam. Eléggé könnyelmű voltam abban az időben, és nem vonzott a tanulás, visszamentem tehát nyolcadik osztályosnak az esti tagozatra. Persze, akkor én már rég vasesztergályos voltam az Autómotorban, annyit kerestem, mint édesapám. Én is, öcsém is, már tíz-tizenkét éves korunk óta dolgoztunk apánk mellett. Vagy a Nivea gyárba mentünk be segíteni neki, vagy a magánúton vállalt munkáinál segédkeztünk. Hozzá voltunk szokva ehhez az élethez, inkább, mint a tanuláshoz.
Budapesti kirándulás 56 nyarán
56 nyarán Budapestre mentünk el dolgozni apánkkal. Nagybátyánk ugyanis 1944-ben kiment Magyarországra. Ingben és gatyában ment el, de tíz év múlva már három-négy háza is volt a fővárosban. Építkezési, tatarozási munkákat vállalt, és azon a nyáron mi is neki dolgoztunk. A háború nyomai még látszódtak Budapesten, de egészében véve, impozáns, európai nagyváros volt. Már akkor nagyon meglepett a két ország közti különbség. A készülődő forradalomból semmit nem vettem észre. De nem is erre figyeltem, hanem a technika újdonságait csodáltam. Akkor jelentek meg például a farmotoros Ikarus autóbuszok. Mátyásföldön laktunk, hamar megbarátkoztunk az ottani srácokkal, együtt jártunk a mátyásföldi Ikarus gyár klubjába, ahol filmeket néztünk. Munka után moziba jártunk, voltunk a Vidámparkban, a Városligetben, a Palatinus-strandon. Mi semmiféle feszültséget nem éreztünk. Csak azt láttuk, hogy Budapesten sokkal jobban élnek az emberek, mint nálunk. Aztán hazajöttünk, és néhány hét múlva hallottuk, hogy baj van, kitört a forradalom…
Hát azt sem tudtuk, hogy ez mit jelent. Az iskolatársaknak, Orbán Lacinak, Mátyás Ernőnek s a többieknek is elmeséltük, hogy mit láttunk Magyarországon az Ikarus autóbuszoktól a Vidámparkig… Amikor aztán jött a hír, hogy Budapesten kitört a forradalom, szinte tőlünk várták az információt, magyarázatot, hogy hát tulajdonképpen mi történt…
November 4-én döntöttük el, hogy megalakítjuk az EMISZ-t
A gyárban is egész nap erről beszéltünk. Este pedig az iskolában. Rögtön arra gondoltunk, hogy valamit nekünk is tenni kellene. Először az jutott eszünkbe, hogy átszökünk a határon és beállunk harcolni a szovjet hadsereg ellen, segítünk a magyar testvéreinknek, a forradalomnak. Aztán ezt a gondolatot hamar elvetettük, mert amikor jöttünk hazafelé Magyarországról, láttuk, hogy mit jelent a határzóna a magas őrtornyokkal, fegyveres, kutyás őrökkel. Minek nekivágni, ha amúgy sem tudjuk megvalósítani azt, amiért elindultunk. Így kezdett el körvonalazódni az az ötlet, hogy inkább idehaza próbáljunk meg tenni valamit.
Persze állandóan figyeltük az eseményeket. Akkoriban nem sok rádió volt Brassóban, legfeljebb minden harmadik utcában egy-kettő. Nekünk például nem volt, mert a háború alatt az egész városban összeszedték a készülékeket, s amikor visszaadták, a miénk ki volt belezve, használhatatlan volt… A mi utcánkban csak egy embernek, a mészárosnak volt rádiója, hozzá jártunk át, hogy a Kossuth Rádiót hallgassuk. November negyedikén hallottuk, hogy a szovjetek annak ellenére, hogy megígérték, hogy kivonulnak, hajnalban megtámadták Budapestet, lövik az utcákat, mindent, az embereket is. Ekkor döntöttünk úgy, hogy megalakítjuk saját szervezetünket, az EMISZ-t. Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége. Ez volt a neve a szervezetünknek.
Balogh Sipos Mihály, Mátyás Ernő, Orbán Laci, öcsém, Lay Gyurka és én összegyűltünk, és először is elhatároztuk, hogy többé nem tanulunk oroszul. Az első oroszóráról szándékosan hiányoztunk, vagyis ellógtunk. Azután felelősségre vontak, hogy hol voltunk. Megmondtuk, hogy a Budapesten történtek miatt, s azért, mert ezek a barbár szovjetek mire képesek, tiltakozásképpen nem szándékozunk többé orosz nyelvet tanulni. Kivonultunk az osztályteremből.
Ópra Benedek tanár úr
A közben gyarapodó társaság elhatározta, hogy legbizalmasabb tanárát is beavatja titkaiba és tanácsot kér. Ópra Benedek a brassói akkori 5-ös számú, ma Áprily Lajos Líceum magyar–francia irodalom és nyelvszakos tanára volt. A kedvenc pedagógusunknak az volt a szokása, hogy a magyar füzetnek egy külön lapjára felíratta velünk a magyar nemzet jelentősebb történelmi eseményeit és azok időpontját, például a honfoglalást, a mohácsi vészt, Hunyadi János nándorfehérvári győzelmét. Aztán, ha a diák mégsem tudta a napi leckét, de a történelmi eseményekre vonatkozó legfőbb adatokat elmondta, megvolt az átmenőjegye. Nekem például olyannyira gyatra volt a helyesírásom, hogy amiatt simán meg is bukhattam volna.
De ha tudtam az Ópra Benedek tanár úr által kérdezett eseményeket, akkor átmentem. Ilyen volt ő. Nos, négyen vagy öten felkerestük otthonában, s előadtuk neki a mi problémáinkat. Elmondtuk, hogy egy szabályos szervezetet szeretnénk alapítani, de nem kommunistát, hanem magyart. A tanár úr nagyon meglepődött. Azt mondta, hogy az EMISZ-be mindenekelőtt munkásifjak kellenek, olyanok, akik gyárakban dolgoznak, s hogy azért kell rájuk alapozni, mert fel kell ébredniük, fel kell figyelniük arra, ami velük, körülöttük történik. Mármint arra, hogy a hatalmon levők miket művelnek az ő nevükben. Elhatároztuk, hogy felkeressük az inasiskolásokat. Akkor lett EMISZ-tag Aczél Feri, Vinczi János, Erzse Imre és még sokan mások. Nagyon lelkesek voltunk. Egy idő után az iskolában már nem lehetett találkozni. Brassóban a Vasút utca és a Gácsmajor utca sarkán van egy kis park. Ott találkoztunk. Jöttek a Steagul roşu (Vörös zászló, a brassói teherautógyár kommunista rendszerbeli neve – szerk.) gyárból és szakiskolából a fiatalok, s ott, abban a kis parkban tartottuk a gyűléseket. Azt a helyet mi azóta is EMISZ parknak nevezzük. Még EMISZ Himnuszt is komponáltunk!
A szöveget én írtam, a dallamot Nyitrainé Deák Berta lelkésznő, Nyitrai Mózes karácsonyfalvi unitárius lelkész felesége komponálta. A Nyitrai házaspár 1957-ben a karácsonyfalvi unitárius egyházközség lelkésze volt, Orbán Laci ismerte jól őket. A Himnuszunk akkor keletkezett, amikor szerkesztettük az EMISZ szervezeti szabályzatát. Nem mondom, egészen jól összejöttek a rímek, de volt, s a mai napig is megvan a borzasztó nagy hibám: katasztrofális a magyar helyesírásom… Egy szó mint száz, megírtam a verset, Orbán Laci pedig átfestette pirosra. Ugye amikor piros ceruzával kijavította, az egész vers piros volt. Ettől függetlenül, engem választottak EMISZ titkárnak. Mert nagyon élvezték, hogy én pillanatok alatt megírtam a Himnuszt. Persze, én szabadkoztam, mondtam Lacinak, hogy - Én nem tudok titkár lenni, mert nézd meg, milyen helytelenül írok. Te leszel a tanár, fogod a piros ceruzát, s kijavítod, de akkor tiszta piros lesz, mint a kommunisták kiáltványai… - Nem baj, mondta Laci, menet közben kell minden EMISZ tagnak tanult, okos, értelmes emberré válnia. A szöveg megvolt tehát, zene is kellett volna hozzá. Egyszer azt mondta Laci, hogy Homoródkarácsonyfalván elromlott az orgona, mennék el, javítanám meg. El is mentem biciklivel. Laci már ott volt, s bemutatott Bertus néninek. Megjavítottam az orgonát, nyomban ki is próbálták, s nagyon élvezték, hogy működik. Laci szólt Bertus néninek, hogy - Imrének van egy verse, meg szeretnénk zenésíteni, hogy ez legyen az EMISZ Himnusz. Bertus néni megnézte, többször átolvasta, neki is tetszett, s az orgonán elkezdett játszani. - Hagyjátok itt a verset, s mire Laci még egyszer erre jár, a dallam is kész lesz, búcsúzott tőlünk a tiszteletes asszony. Úgyhogy amikor Laci a következő alkalommal kiment Karácsonyfalvára, hozta a dallamot és elénekelte. Hamar megtanultam. Persze, ez a dallam nincs lejegyezve sehova. Csak így terjedt szájról szájra. Jó volna, ha valaki megtanulná tőlem, mielőtt elmegyek.
Ezután esküszöveget fogalmaztunk meg, és az Orbánék kertjében az EMISZ-tagok letették az esküt. Később megválasztottuk a vezetőséget. Orbán László lett az elnök, Sándor Balázs, Vinczi János és Ambrus János az elnökhelyettesek, én a titkár és öcsém, Lay György a pénztáros. A vezetőségválasztás 1957 februárjában történt az Unitárius Egyház tanácstermében. Olyan szervezetet akartunk létrehozni, amelyik senki ellen nem fordul, hanem úgynevezett érdekvédelmi tömörülésként fogalmazza meg önmagát. Tulajdonképpen az erdélyi magyar ifjak érdekszervezetét láttuk benne, azt a tömörülést, amelyik valóban az erdélyi magyar ifjúság, nem pedig a kommunisták érdekeit képviseli, szolgálja. A vidékről a brassói iskolákba érkező diákok, fiatalok pontosan ismerték a falujukban, városukban és azok környékén végbemenő történéseket, visszaéléseket. Rengeteg panaszról számoltak be. Elmondták, hogy a kollektivizálás során mik mentek végbe, hogy a kommunista vezetők milyen önkényesek voltak. Mi ezeket a panaszokat feljegyeztük, s úgy döntöttünk, hogy miután pontos felmérést készítünk, eljuttatjuk azt a nemzetközi fórumokhoz.
Koszorúzás a fehéregyházi emlékműnél
Elmentünk Fehéregyházára 1957-ben, március 15-én, hogy megünnepeljük a 48-as forradalom évfordulóját, és Petőfi Sándor eltűnésének helyén, ahol a turulmadaras emlékmű áll, énekeltünk, verset mondtunk. Mi éjszaka utaztunk vonattal, hajnalban érkeztünk oda, ott fagyoskodtunk. Elég hideg volt, mások azután érkeztek, és akkor ott különböző verseket szavaltunk el. Orbán Laci rövid szónoklatot tartott március 15-e jelentőségéről és összehasonlította 1956. október 23-mal. Ez történt tulajdonképpen, másfél óra alatt lezajlott az egész. Dugott kokárdája mindenkinek volt, az mindig nálunk volt. Nekem például letartóztatásomkor is ott lapult a személyi igazolványomban. Hogy ne találják meg nálam, egy óvatlan pillanatban lenyeltem. Miközben szavaltunk, énekeltünk láttuk, hogy ott valami civilek megállnak, jönnek-mennek, néznek, de hát azokat helybelieknek ítéltem. Elhangzott vagy nyolc Petőfi-vers, én mondtam azt, hogy Európa csendes, újra csendes.
És akkor aztán hazajöttünk. Nemcsak a vádirat, hanem még a védőügyvédünk is elszörnyedve hangoztatta, hogy az ifjak Petőfi Sándornak a rosszabbik oldalát érzékelték, a mételyt, a mérget, valami ilyesmit mondott ott. Mi persze nagyon büszkék voltunk, hogy elmentünk, s ott fagyoskodtunk, és ezt az ünnepélyt megtartottuk. A múzeumot is meglátogattuk, ott volt egy kicsi emlékfüzetecske, s oda a nevünket tökéletesen beírtuk, úgyhogy könnyű volt minket megtalálni… Ki gondolta, hogy saját magunkat eláruljuk… Aztán lementünk Segesvárra, egy vendéglőben még pálinkáztunk, söröztünk, de nem sokat, s magyar nótákat énekeltünk. Egy év múlva, 58-ban is lementünk Orbán Lacival és egyik teológus barátjával, hogy ellenőrizzük, helyezett-e valaki virágot, koszorút az emlékműre. Akkor már volt. Jártak mások is ott. De 57-ben mi voltunk az egyedüliek, akik meg mertük kockáztatni azt, hogy hazafias verseket szavaljunk a Petőfi emlékműnél.
Telt-múlt az idő, a szervezet szépen fejlődött, már nagyon sok tagunk volt, sokan voltak olyanok is, akik csak hallottak a szervezetről, ismerték egyik-másik EMISZ tagot, de még nem álltak be. Nem is tudom, hogy gondoltuk, hogy a Szeku ezt nem veszi észre. És, ahogy ez történni szokott, nem egy nagy ügy miatt buktunk le. Pedig 57-ben két tagunk, Vinczi János és Erzse Imre megpróbáltak átszökni Szerbiába, és elfogták őket. A fiúk indulás előtt megtanulták azt a panaszlistát, amelyet az EMISZ összeállított, és az volt a szándékuk, hogy ha sikerül a szökés, akkor majd a nyugati újságíróknak, magyar emigránsoknak mondják el, hogy élünk mi Romániában, és hogy íme, itt van az EMISZ, amely próbálja felvenni a harcot a kommunistákkal. Elkapták őket, visszatoloncolták, és elítélték tiltott határátlépésért. De vallatás közben egyikük sem mondott semmit sem a szervezetről, sem a panaszlistáról. Értünk egy év múlva jöttek, 1958-ban.
Orbán Laci, az elnökünk egy levelet írt Haralyi Pál római katolikus plébánosnak, amelyben arra kérte, hogy engedje meg az EMISZ tagoknak, hogy használják időnként a plébánia gyülekezeti termét különböző megbeszélésekre. A levelet nekem kellett volna elvinnem, de én odaadtam egy templomba sűrűbben járó lánynak, Bajzárt Marikának. Máig tisztázatlan körülmények között ez a levél a szekusok kezébe került. Innen indult aztán minden baj.
„Azt hittem, hogy jól ránk ijesztenek, aztán mehetünk haza”
Az első komoly kihallgatáson kérdezte tőlem az őrnagy, hogy ki adta nekem a levelet. – Egy idegen, a parkban, válaszoltam. Zöld kalapja volt, nagy bajusza… és még folytattam volna a mesét, de a tiszt odatolta elém Orbán Laci személyi igazolványának a másolatát, és rám reccsent: - Taci, nu minți. El ți-a dat scrisoarea albastră. (Még a színe is fel volt jegyezve).
Azt hittem, hogy jól ránk ijesztenek, aztán mehetünk haza. Nem így történt. Nyolc hónap kihallgatás után 20 év kényszermunkára ítéltek. Az én esetemben a letartóztatás 1958. augusztus 15-én történt. Édesapámmal dolgoztam együtt a Mihai Viteazul utca végében, egy emeletes házat meszeltünk ki. Édesapám déltájban hazaküldött, hogy őröljek meg valami krómfestéket, és vigyek neki ebédet. Siettem, el se köszöntem tőle, hiszen fél óra-óra és ismét találkozunk. Akkor láttam élve utoljára. Mikor hazaérkeztem a börtönből, azzal fogadott sírva, zokogva édesanyám, hogy – Apádat tegnap temettük. Éppen javában őröltem tehát otthon a festéket, amikor jött két civil ember, és megkértek, hogy menjek velük, mert az Automotor gyárban, ahol én is dolgoztam, valami baleset történt, azt vizsgálják ki.
Bekísértek, én azt hittem a rendőrségen vagyok, és amikor az egyik szobában hellyel kínáltak, el akartam húzni a széket a helyéről, hogy ráüljek, akkor láttam, hogy nem mozdul, oda van csavarozva a padlóhoz. Sose láttam ilyesmit addig, nagyon csodálkoztam, és nem értettem, hogy miért van odafogva. Fogalmam sem volt, hogy a szekus kihallgató szobák mindegyikében ugyanígy van, nehogy fegyverként használják a rabok a széket vallatóik ellen. S akkor jöttek a kérdések: szülők, iskola, barátok, munkahely, minden. Végül rákérdezett a kék borítékra. Nem akartam bevallani semmit. Eltelt egy nap, kettő, három, enni nem adtak csak egy-egy darab kenyeret és vizet, éjszaka is többször jöttek értem, tették fel a pléhszemüveget, és vittek. Kezdtem nagyon lerongyolódni. Akkor aztán egyszer csak elémtolta a vallatótiszt Orbán Lacinak a személyi igazolványát, majd átvitt egy másik szobába, ahol egy asztalon ki volt terítve minden EMISZ iratunk és ereklyénk. Ott volt a könyv a tagok névsorával, és ott volt a két nemzetiszínű szalag is, amit Nyitrainé tiszteletes asszony adományozott az EMISZ-nek. Az egyiken azt írta, hogy „A Szabadság kiragad a halálból” a másikon pedig, hogy „A haza minden előtt”. Akkor már tudtam, hogy nincs miért tagadni tovább. –Recunoști aceste obiecte? –Da, le recunosc, mondtam és a tisztnek a szemébe néztem. Már repült is a pofon. –Mă, nenorocitule, m-ai mințit zile întregi. Tapsolt, jött az őr. –Ia, fă-i puțină răcoare la măgarul ăsta pentru că minte ca un drac.
Az az igazság, hogy akkkor már gyomoridegem volt, és reszkettem az ijedtségtől, a félelemtől. Az őr feltette a szemüveget, és levezetett a pincébe. Néhányszor szándékosan nekicsapott a falnak, a pléhszemüveg feltörte az orromat, folyt a vérem. Amikor beértünk a cellába, le akartam ülni a székre. - Nu, nu. Ai stat destul. Scoate scaunul. Nyújtottam ki a széket: - Ce-i mă, nenorocitule, vrei să mă lovești? Az volt az első komoly verés, amit kaptam. Amikor végzett az ütésekkel, rúgásokkal, rám szólt: -Ridică-te. Cu fața la perete. Nu mișca. Mâinile la ceafă. Álltam, arccal a falnak. Nem tudtam, mit akar. Hirtelen, mintha áramütés ért volna. A sajgó, vérző sebeimre rázúdított egy vödör jéghideg vizet. Aztán még egyet. Ez volt az a bizonyos „răcoare”, amit a vallatótiszt előírt.
Másnap egy másik cellába vittek át, ahol egy idős, ősz hajú úriember külsejű rab üldögélt, könyvei is voltak, érdekes módon, és az őr is nagy tisztelettel beszélt vele. Hirtelen azt hittem, hogy kommunista agitátorral állok szemben, és most következik az úgynevezett átnevelés, de tévedtem. Miután az őr távozott, a cellatársam bemutatkozott, és megtudtam, hogy Möckel Konraddal, a Fekete templom evangélikus lelkészével állok szemben. Ő aztán felvilágosított, hogy mire számíthatok. Jóindulatúan viszonyult hozzám, mert látta, hogy egy zöldfülű fiatalember vagyok, akinek nincs tapasztalata a Szekuritátéval. – Semmi jót ne várj tőlük, biztos nem fognak hazaengedni, mondta, legkevesebb 15 év börtönre ítélnek, ha kiderült, hogy egy szervezet tagja voltál. Aztán elmesélte, hogy valószínű ő még ennél is többet fog kapni, és hogy az ő csoportjában is vannak fiatalok. Semmi mást nem akartak, csak jogokat kiharcolni a német kisebbség számára. Ismerős volt, amit mondott. Néhány szóban én is meséltem neki az Erdélyi Magyar Ifjakról. Megtanított a Miatyánkra németül, aztán már az alapszókinccsel kezdtünk bíbelődni, mert sokat tartottak Brassóban a Szekuritátén. Végül mégiscsak felvittek Vásárhelyre.
A vásárhelyi szekuritátén
Autón vittek, mindenkinek be volt kötve a szeme. Nem volt szabad megmozdulni, nem volt szabad beszélni. Bármilyen bajunk van, nyújtsuk a kezünket, mondták, mert odamegy az őr, és akkor a fülébe kell súgni, hogy mit akarunk, hogy a többiek ne hallják. Egyetlen egyszer állították meg az autót, és amikor leszállhattunk vizelni, akkor kikötötték a szemünket. Láttam, hogy még két teherautó van a konvojban, az egyik szintén tele rabokkal, a másikban pedig fegyveres katonák követnek minket. A tisztek egy Pobedából felügyelték, hogy mi történik.
Vásárhelyen, a Borsos Tamás utcában, elölről kezdődtek a vallatások, mindenképpen egy sokkal nagyobb szervezetet akartak kreálni belőlünk, mint amekkorák voltunk. A mi családunkból nemcsak engem tartóztattak le, hanem öcsémet is néhány nappal később, sőt unokafivéremet is, Lay Günthert, akit, mivel szász volt, kineveztek külföldi kapcsolattartónak. Arról faggattak állandóan, hogy milyen országokban, kikkel és hogyan, milyen módon álltunk kapcsolatban. Lehetetlen kérdésekre, persze a válasz is hasonló volt, és akkor következtek a verések. Én nyápic, vézna gyermek voltam. Akkora pofonokat kaptam, hogy sokszor alig tudtam lábra állni utánuk. Amikor nem akartam aláírni az általuk megírt jegyzőkönyvet, akkor megrudaltak. Szerencsére gumikutyát nem kaptam… Attól irtóztam. Az egy gumilabda, a fejedre húzzák, nem látsz, úgy hagynak vagy tíz percet, egy kicsit szorít, de aztán kezdesz üvölteni… Még betesznek egy csap alá, s egy-egy vízcsepp a fejedre: csepp… csepp… addig, amíg beléőrülsz. Ebből nem kaptam, szerencsére, de egyébből… a köröm-, illetve a kézbeszorítástól az ajtó sarkába s ilyen-olyan ütésekből, jobbról-balról, pofonokból, azokból kaptam eleget. Mit akartunk csinálni, miért akartuk a nemzetbiztonságot aláásni, miért szervezkedtünk, mi bajunk van a kommunista rendszerrel, mit akartunk felrobbantani? Ezek körül forgott a kérdés. Avval indult a kihallgatás, hogy fel akartuk robbantani a Steagult. Mondtam, hogy nekünk semmi közünk ehhez, mindez nem felel meg a valóságnak. Mert mi nem ezt akartuk, mi szabadságot akartunk. Ezt mondtam nekik: a kommunizmusból akartunk kimenni, nekünk nem hiányzik, mert ez a rendszer nekünk nem megfelelő. S olyankor kaptam egy-egy „leckét”, egy-egy verést.
Az ítélet: „Uneltire contra ordinei sociale”
A kihallgató tisztek szórakoztak rajtam. - Mit akartatok ti?, hogy akartátok?, kérdezték, s akkor pofon vágtak. Utána még az EMISZ himnuszt is el kellett szépen énekeljem, s miután jól megdögönyöztek, akkor még egyszer kiadták a parancsot, hogy hangosabban fújjam el a nótát. Nagyon nehéz volt, mert ilyenkor az embernek a gyomra is görcsbe rándul, éppen csak énekelhetnékje nincs. Nehezen ment, de azért mindig elénekeltem, haragudtam rájuk nagyon, de azért fújtam. Általában vasárnap nem volt ankét, de bejöttek, Bartos, Bihari, Sîngeorzan, Suciu s ezek összegyűltek, s akkor azzal szórakoztak, hogy elővettek engemet. Hogy énekeljem az EMISZ Himnuszt a szekus uraknak… Azok pedig mondták: Nézz oda, hogy a hülye kölykök mivel foglalkoztak… A jegyzőkönyvekben aztán olyanokat írtak, hogy égnek állt az ember haja. Például azt, hogy gyárakat akartunk felrobbantani, kutakat akartunk megmérgezni, meg ehhez hasonlókat. Holott ilyesmiről egyáltalán nem volt szó. Ezek a vádak már akármelyik terrorista szervezet becsületére válnának. Azért kaptuk a legtöbb verést, legalábbis mi, akik egyáltalán feleltünk az EMISZ-ért, mert mindenféleképpen azt akarták, hogy a 154-es cikkelybe soroljanak minket, amelynek alapján akár ki is végezhettek volna néhányunkat. A 154-es arról szólt, hogy: „Acţiuni teroriste”. Tehát terrorista akciók. Hazaárulás és minden egyéb benne volt. Végül aztán a 209. cikkelynél maradtunk: „Uneltire contra ordinei sociale”. A társadalmi rend elleni szervezkedés, összeesküvés.
„Organizaţie subversivă contrarevoluţionară naţionalist şovină maghiară”. Vagyis hogy az EMISZ aknamunkát végző, felforgató, ellenforradalmár magyar nacionalista-sovén szervezet. Én már tudtam Brassóból, Möckel Konradtól, hogy mennyi jár érte. Először nem engem, hanem Csiki Sanyi cellatársamat vitték aláírni, és jött vissza boldogan, hogy 15-25 hónapot kaphatunk, s megyünk haza. Mondom Sanyinak - Te nem jól láttad, Sanyi, ne haragudjál. Én biztos vagyok benne, hogy nem 15 hónapról, hanem 15 évről van szó. Sanyinak úgy felment a cukra, hogy én őt mindig idegesítem, kétszer is pofon vágott emiatt. A tárgyalás március 19-én volt. Csiki Sanyi tizenöt évet kapott. Én húszat.
Petras, a vásárhelyi börtönőröm nem „szeretett” engem. Izgága voltam, feleselő, nem hallgattam, nem nyughattam, pedig már reszketett az inam annyira le voltam rongyolódva. Amikor aztán meghallottam, hogy húsz évig ez lesz, akkor nyughattam volna, de már késő volt. Kiszemelt az őröm, és Szamosújvárra is megjegyzett emberként érkeztem. Mielőtt elindultunk volna, kétszer tett izolátorba, és nem tudom hányszor vert meg. Búcsúként, amikor Szamosújvárra „készítettek elő”, elővett egy régi 12 kilós lábbilincset lánccal, az újak, amiket abban az időben gyártottak csak kilenc kilósok voltak, és azt saját kezűleg tette a lábamra. Így löktek be a gyűjtőcellába, ahol a rabok indulás előtt várakoztak, és amikor beléptem, egy ismerős arcot pillantottam meg, Ópra Benedek volt, a tanárunk. Megálltam az ajtóban, úgy szégyelltem magam, életem legnehezebb pillanata volt ez, amikor szembesültem azzal, hogy ez az értelmes, bátor és értékes ember, akinek ráadásul családja is van, miattunk van megláncolva. Nem mertem megközelíteni. Közben láttam, hogy Benci bácsi átöleli a fiúkat, beszélget velük. Engem is észrevett, odahívott, én pedig botorkálva, a bilinccsel a lábamon, a szégyentől és súlytól meggörnyedve álltam elé. Megölelt, bátorított: - Nem haragszom rátok, fiúk, mondta. Ő szegény szabadulása után tíz-tizenkét évre meghalt. Mai napig kimegyek szülőfalujába, Kézdiszárazpatakra, ha hívnak, mert ott is van kopjafánk, és Ópra Benedekről nevezték el a helyi iskolát.
A sárga krematórium
Egy nap és egy éjszaka utaztunk a vonattal, amíg elértünk Szamosújvárra. Günther piros ingéből szálakat húztunk ki, s felvarrtuk egy rongyra, hogy mindnyájunkat elvittek Szamosújvárra. Apahidán kidobtuk a rácsok között a vonat ablakán, valami román vasutas megkapta és eljuttatta édesanyáméknak. Ezt az üzenetet sokáig dugdostam otthon a zongorában, de aztán nyoma veszett.
A szamosújvári börtön udvarán Istrate, a híres rabverő fogadott minket. Rögtön észrevette, hogy én különleges rab vagyok, mert nagyobb a bilincsem. Rám szólt, hogy azonosítsam magam: hogy hívnak, hány éves vagyok, milyen büntetést kaptam. – Lay Emeric, douăzeci de ani și douăzeci de ani de muncă silnică. Jót nevetett, viccesnek találta, hogy ugyanannyit kell leülnöm, amennyit leéltem addig. - Na, ai găsit și tu praful de aur, mondta. Én pedig, nem tudom miért nem hagytam annyiban, gyorsan visszavágtam: - Mai știi, nu se știe niciodată. Ennyi kellett Istratenak. Csupa vér volt az ábrázatom, amikor bekísértek az udvarról.
Betettek minket a karanténba. 150 embert egy nem túlságosan tágas helyiségbe. Ez állítólag azért volt, hogy megfigyelés alatt tartsanak, nincs-e valami fertőző betegségünk. Ha addig nem is volt, az ottani körülmények között bárki megbetegedhetett volna. Négyemeletes ágyakon aludtunk, mindenféle matrac, lepedő nélkül, csak a sima sodronyokon. Az ablak alatt volt kilenc gibla, fahordó, amelybe a rabok szükségleteiket végezték, s az volt a legborzasztóbb, hogy a rácsok között beáramló levegő megtöltötte a cellát az elviselhetetlen bűzzel. 14 napig kellett volna tartsanak minket a karanténban, azonban csak másfél hónap múlva helyeztek át másik cellába.
A 33-ban együtt voltam Varró Jánossal, Orbán Lacival, Mátyás Ernővel, Sándor Balázzsal, Nagy Janival. Varró János (a 3-ik Bolyai perben elítélt tanársegéd - szerk.) nagy szeretettel fogadott minket, mosolyogva, és aztán ilyen is maradt a kapcsolatunk. Tanított minket, foglalkozott velünk, oktatott, bátorított, hogy ne szomorodjunk el. Ő már a második évét töltötte. Verseket tanultunk, János a történelem érdekes mozzanatairól beszélt. Ott tanultuk meg a morze ábécét, és kommunikáltunk egymás között celláról cellára. Például egy olyan kérdésre, hogy a testvéremet, Lay Gheorghét keresem, három-négy nap múlva jött válasz, de jött! Persze, ha elkaptak egy-egy hetet ült az ember az izolatorban kenyéren és vízen.
Persze, az őreink mindent elkövettek, hogy megkeserítsék az életünket. Beüvöltöttek a cellába, hogy -Sub pat, fuga marș. Nem fértünk be mind, hiszen három-négy emeletes ágyakról volt szó, úgyhogy, aki kint maradt, azt verték gumibottal. Mi igyekeztünk odafigyelni egymásra, hogy ne mindig ugyanaz az ember rekedjen kint, és ugyanaz kapja a verést. Máskor bezártak a zuhanyozó alá, és engedték ránk, hol a forró, szinte fövő vizet, hol a jéghideget, ők ültek kint, és röhögtek, hallgatták, hogy mi hogy üvöltünk.
Sárga krematóriumnak neveztük egymás között a börtön épületét, azért mert olyan is volt, mint egy hatalmas emberégető kemence. Nagyon sokan meghaltak ott. A mi időnkben Szamosújváron körülbelül kétszáz őr volt. Amikor nagy kutatásokat rendeztek vagy riadót fújtak, berendelték őket, de mielőtt hasra feküdtünk, kinéztünk az ablakon. Fekete volt a hely tőlük. Na, abból a kétszázból tizenkettő-tizennégy vérengző gazember volt. Ettől a tizennégytől jobban félt a többi száznyolcvan őr, mint mi. Mert nekünk már nem volt mit kockáztatni. Fiatalok voltunk, fütyültünk az egészre, noha borzasztó körülmények között éltünk.
Naponta tíz vagy tizenöt percnyi kötelező séta volt. Bottal hajtottak le sétálni. Az öregebbek s a betegebbek nem tudtak óvakodni, védekezni a botozás ellen. Fent maradtak a cellában. Az őrök felmentek a cellába, s hajtották le, majd az udvarról fel az embereket. Amikor összetereltek, akkor jól megbotoztak minket. A nagy verőfiúk a Şomlea testvérek voltak, aztán Marian, Todea, Istrate főhadnagy. Istrate szörnyű alak volt, úgy csépelte az embereket, hogy a rendőrmundérja teljesen átázott az izzadtságtól. Ha sétálni vittek, vagy ha nem volt csend a cellában, nyitották ki az ajtót, s agyba-főbe vertek. Elkiáltották, hogy: Culcat! S akkor ahogy lefeküdtünk, a csizmákkal végigmentek rajtunk s vissza. Ha csak egy neszt hallottak… mindenért verték az embert…
A börtönben nagyon emberi kapcsolat alakult ki közöttünk és a románok között. Én úgy éreztem, hogy 1956 miatt minket, magyarokat szeretettel és szimpátiával vettek körül, s ez nekem jólesett. Körülbelül ezerkétszázan dolgoztunk a szamosújvári bútorgyárban, ebből alig hetvenen–nyolcvanan voltunk magyarok. Ötvenhat miatt nagyon sok román is börtönbe került, hiszen ők is ugyanúgy a kommunizmus ellen szervezkedtek, mint mi. A szamosújvári börtönben ismerkedtem meg a Boicu testvérekkel, Vladdal és Nicolaéval, aztán ott volt még egy Hamza nevű fiú. Állandóan pozitív példaként emlegették, hogy nézzétek, a magyarok mit mertek vállalni. Egy román nyelvű vers is szájról szájra járt akkoriban Szamosújváron. Egy részletére is emlékszem, így hangzik: „Domnule Gheorghiu-Dej,/Vino la noi, dacă ai prilej./Vino la noi să vezi poporul,/cum te aşteaptă cu toporul./În Ungaria cum se spune,/s-a întâmplat chiar o minune.” Azaz: Gheorghiu-Dej úr, gyere hozzánk alkalom adtán, hogy lásd a néped, amint vár téged a fejszével. Magyarországon, ahogy mondják, valóban csoda történt.
De nemcsak ilyen román versikéket tanultunk, hanem megtanultuk Páskándi versét is, a Betyárnótát, amit ott írt Szamosújváron. „Olyan nagyon nem is bánom./Egy ideig lesz lakásom,/nem fogja a házbért kérni/elsején majd Irén néni,/s végre elmondhatom bátran,/hogy nem élek szabadságban.” Sok mindent tanultam meg ott. Amennyire nem szerettem a tanulást, amíg szabad voltam, ott csak úgy szívtam magamba a tudományt az okosabbnál okosabb emberektől. Én ott végeztem el az egyetemet.
Epilógus
1964. június 30-án utolsókként szabadultunk.
Péntek volt, amikor hazaértünk. Édesanyám gyászruhában fogadott. Egy nappal korábban temette el édesapánkat.
Én azóta is ellátom az EMISZ titkári feladatait. Tartom a kapcsolatot a bajtársakkal, és egy évben egyszer mindenkinek telefonálok, lássam él-e még. A 77 bebörtönzött EMISZ tagból 43 távozott el eddig. Írtam egy kis verset is az emlékükre: „Hullnak, hullnak, egyre hullnak/ Túlélői 56-nak/ S aki még él, minden névnél/ Összerezzen búsan, árván/ Mint egy sárga lomblevél,/Ha egy társa hull le némán.”
Mindig szerettem a verset. Úgy éreztem, hogy a rímek, ritmusok szebbé teszik az örömet, elviselhetőbbé a fájdalmat. Ezért írtam ezt is. Minden november negyedikén, az EMISZ alapításának évfordulóján, elmondom. Hátha hallják.
Víg Emese
maszol.ro

Kolozsváron is megemlékeztek Szilágyi Domokosról
A négy településen lezajlott XI. Szilágyi Domokos Napok utolsó állomása volt szombaton délután Kolozsvár, a negyven éve elhunyt költőre a Házsongárdi temetőben és az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházában emlékeztek.
Sírjánál Ferenczy Miklós református lelkipásztor mondott imát, Bartók zenéjéhez hasonlítva a törékeny alkatú költőóriás sajátos művészetét. Isteni ajándékként kell megőriznünk az utókor számára mindazt, amit a magyarság és az emberiség számára megalkotott – sugallta. Koszorút helyezett el Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa nevében Korsós Tamás konzul (képünkön) és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület képviseletében Muzsnay Árpád főtanácsos. Pomogáts Béla irodalomtörténész beszédében azt domborította ki, hogy bármennyire is szerencsétlen volt a költő élete, nem bizonyult hiábavalónak. Életműve mintha azt üzenné, hogy magányos nemzet vagyunk, ezt a szorongató érzést mégis fel lehet oldani, fűzte hozzá Pomogáts Béla.
Dávid Gyula irodalomtörténész arra emlékeztetett, hogy Szilágyi Domokos múltját ma is homály fedi, nem ismerjük a teljes igazságot, a fél igazság pedig fél hazugság. Egy, a Securitate irattárából előkerült levelet idézett, valamint két kihallgatási jegyzőkönyvet, amelyek a költő hatósági meghurcolását bizonyítják az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc iránt tanúsított rokonszenv-megnyilvánulásai miatt. – Amit azonban Szilágyi Domokos az irodalomnak adott, azt senki nem veheti el – mondta a szónok. A házsongárdi megemlékezésen Széman Emese Rózsa a költő Számvetés című versét, a Szatmárnémetiből érkezett irodalomkedvelők közül pedig Ary Dalma a Törpe ecloga című művet szavalta el.
A rendezvénysorozat kerekasztal-beszélgetéssel zárult a Györkös Mányi Albert Emlékházban, a résztvevők Szilágyi Domokos megítélését vették górcső alá negyven év távlatából. Kántor Lajos moderálásával a Budapestről érkezett két irodalomtörténész, Pomogáts Béla és Jánosi Zoltán azt fejtette ki, amit csütörtökön a Szatmárnémetiben lezajlott Sajtóértekezlet – 2016 elnevezésű irodalmi tanácskozás megfogalmazott: a nagy költőt az utókornak nem szabad elítélnie, inkább fel kell mentenie a felelősség alól mindazokért, amiket a diktatúra elnyomása alatt követett el, annál is inkább, mert halálának pontos körülményei napjainkban sem ismertek.
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)

A kor szellemi keresztmetszete – Kovács Kiss Gyöngy a 90 éves Korunkról
A Kárpát-medence egyik legrégebbi alapítású magyar nyelvű folyóiratáról, a kilencvenéves Korunkról beszélt Kovács Kiss Gyöngy főszerkesztő a Krónikának.
– Kilencvenéves a Korunk folyóirat, amely 1926 februárjában jelent meg először Kolozsváron. A megjelenést bejelentő prospektusban Dienes László alapító szerkesztő a lap feladatának tekintette az európai eszme- és kultúrközösségbe való bekapcsolódásért való munkálkodást, mert a kisebbségi magyarság „csak a világot ma mozgató eszmékből építheti fel azt a szellemi erődítményt, amelyből jövőjét megvédheti". Főszerkesztőként hogyan értékeli, a Korunk az azóta eltelt kilenc évtizedben is követte és ma is követi ezt az irányvonalat?
– A Kárpát-medence egyik legrégebbi alapítású magyar nyelvű folyóiratáról van szó, amely nem csupán a hazai magyar tudományos és művelődési életben, közgondolkodásban játszott megkerülhetetlen szerepet, hanem az európai értékeknek az erdélyi kultúrába való beemelésében is. Dienes az első szám Beköszöntőjében „a kor szellemi keresztmetszetét" ígéri, programnyilatkozatában az új sajtóorgánumnak két feladatot jelöl meg: az őn által is említettet, másrészt az erdélyi belső viszonyok szakszerű feltárását. Ezt az elgondolást viszi tovább – egyes időszakokban szektás elfogultsággal – Gaál Gábor is.
A „kor szellemi keresztmetszetének" a megrajzolása és a Dienes által vizionált „szellemi erődítménynek" a felépítése az adott helyzetben csak egy eklektikus szerkesztői gyakorlat árán volt lehetséges. Így jelenhettek meg az folyóiratot nyilvánvalóan domináló baloldali anyagok mellett az első évfolyamokban például okkult tudományokat népszerűsítő írások is. Most már kicsit más a helyzet. A Korunk 1990-ben indította harmadik folyamát, amely megőrizte hagyományos profilját, tehát a korszerűen tagolt szellemi élet egészét átfogó tematika felújítását, természetesen az előző két folyamtól merőben különböző körülmények között.
Egy alapjában megváltozott világban, a 20. század végén, a 21. század elején a globalizáció egyre erőteljesebb térhódításának körülményei közepette a lap elsősorban a tudományos szakirodalmi tájékoztatás fóruma kíván lenni, amelynek szerkesztési koncepciója tengelyében az erdélyi és az európai hagyomány ötvözete áll: az önismeret, az etnikumközi párbeszéd, a térség kultúrái közötti kapcsolatok építése, globális és lokális kérdések egymást kiegészítő elemzése. Ugyanakkor egyfajta híd szerepét kívánja betölteni az erdélyi és egyetemes magyar tudománypublikálás között.
– A lapban az elmúlt kilenc évtizedben irodalmi, politikai, jogi és történelmi műveltség szervesült világképet formáló egésszé. Dienes eleve olyan átfogó profilt alkotott meg, amely a korszerű szellemi életnek az írással, elméleti és irodalmi eszközökkel lehetséges teljességét közvetítette. Ezzel a romániai magyar művelődésben addig hiányzó – a korszerűen differenciált szellemi élet egészét átfogó – folyóirattípus honosult meg, mely alkalmasnak bizonyult arra, hogy művelődésbe bekapcsolja a modern kultúra számos akkor újnak számító vívmányát. Ez változott később a lap életében (a kommunizmus évtizedeiben)? És ha igen, mennyiben?
– A Korunk első két folyama egyértelműen a 20. századhoz kapcsolódott. Egy olyan korhoz, amelyben mintha több évszázad történései sűrűsödtek volna. A súlyos és esetenként mindmáig értelmezésre váró, többolvasatú történetek tárházát Eric Hobsbawm (brit marxista történész, 1917–2012 – szerk. megj.) a „szélsőségek századának" nevezte. És kétségtelenül az is volt – a folyóirat vonatkozásában is. Hullámhegyek és -völgyek, rossz, jobb és jó időszakok váltogatták egymást, történelmi tévedésekkel, valós sikerekkel és eredményekkel, illetve olyan évekkel, amelyekben a szerkesztőség abszurd játékok tanújává, részesévé és szenvedőjévé vált.
A folytathatóság miatt mindezekről nem lehet hallgatni. Első két folyamában a folyóiratot baloldali lapként tartották számon. Le szeretném szögezni: harmadik folyamában a Korunk nem baloldali lap. De politikai köpönyegforgatások évadján talán nem fölösleges ezt a mondatot kicsit bővíteni: nem baloldali és nem jobboldali lap. Minőségorientált és minőségcentrikus folyóirat, amely a szerzőit nem ideológiai és párthovatartozás alapján kéri fel, hanem szakmai hozzáértés és tudás szerint.
– A Korunk munkatársainak összetétele a lap fejlődési szakaszai szerint változott, de mindig több országból toborzódott, úgyhogy kiérdemelte a „négyországi folyóirat" meghatározást is. A kommunizmus időszakában például romániai szerzők mellett Magyarország, Csehszlovákia és Jugoszlávia írói is rendszeresen közöltek a folyóiratban. Ma milyen mértékben vonnak be külföldi szerzőket? Hogyan alakul ki a szerzőgárda?
– A Korunk ma is egyértelműen „kitekintő" folyóirat, azaz, mint említettem, a magyarságot és európaiságot nem egymástól elszigetelten vizsgáló lap. Ez a kitekintés, vagy ha úgy tetszik, többszólamúság nyomon követhető a tematikus blokkokban, súlypontokban, rovatanyagokban egyaránt. Ami a szerzőinket illeti, a hátsó borító fülszövege tartalmazza a szerzők névsorát, és örömömre szolgál, hogy szinte minden lapszámban fellelhetők e névsorokban az adott tematikák rangos képviselőinek nevei. És itt nemcsak az erdélyi, romániai vagy magyarországi szakértőkre gondolok, hanem nyugat-európai és amerikai szerzőkre is. Ezzel párhuzamosan az erdélyi és „nem erdélyi" szerzők között kétségtelenül tapasztalható egyfajta kölcsönös egymásra figyelés. Ezeknek a kapcsolatoknak a „minőségére", az „ideális" vagy „kevésbé ideális" jellegére is gyakran rákérdeznek, azt azonban nehéz kidekázni, hogy ez mennyire ideális, vagy sem.
Bizonyára Erdélyből erőteljesebb a Nyugat felé tekintés, mint fordítva. Ez valahogy a noncentrum és centrum viszonya, ami érthető, és nem új jelenség. Ugyanakkor vannak „átmelegítő" megnyilatkozásai ennek az egymásra figyelésnek. 2010-ben a Korunk Kulcsa díjat egyhangúan Romsics Ignác professzornak (Széchenyi-díjas magyar történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja – szerk. megj.) ítélte a szerkesztőség. A díj átadásakor újságírói kérdésre nyilatkozta Romsics professzor: ő ugyanúgy otthon van Kolozsváron, mint ahogyan a Korunk-szerkesztők otthon vannak Budapesten. Bízom benne, hogy ez így működik.
– A folyóirat a művészetek és tudományok legkülönfélébb dimenzióira reflektál, tematikus számai művészeti, történelmi, tudományos stb. kontextusba helyezik a társadalmat foglalkoztató kérdésköröket, megannyi szempontból megközelíti az adott témát. Milyen szerkesztési elvek mentén állítják össze és tervezik meg a lapszámokat?
– Tematikus lapszámaink, súlypontjaink a szerkesztői szándék szerint igyekeznek egyfajta egyensúlyt tartani a szűk értelemben vett erdélyi tematikák és a tágabb kitekintésű témafeldolgozások között, úgy, hogy az egyes diszciplínák, történeti, filozófiai, politológiai, irodalmi stb. tömbök bizonyos ritmicitással egyaránt szerepeljenek a Korunkban. Ugyanakkor a szakszerűség az, amihez nagyon ragaszkodunk szerzőink kiválasztásánál , és az eredmény talán igazolja e követelményük jogosságát, hiszen lap- és kötetbemutatóinkra nemritkán olyan helyen kerül sor Budapesten, mint a Magyar Tudományos Akadémia.
Az 1989. decemberi újraindulását követően a Korunk egyébként a szerkesztőségi tevékenységen kívül némiképp túlmutató feladatokat is ellát. Működtet egy kiadót, Korunk – Komp-Press megnevezéssel, egy képzőművészeti galériát, és 2007 óta futtatjuk a Korunk Akadémia előadássorozatait. Ennek keretében most, novemberben kezdődik az új sorozat Erdély a történelemben szalagcímmel. És szintén novemberben, 8–9-én kerül sor arra a nemzetközi tudományos konferenciára, amelyet a folyóirat alapításának 90. évfordulója kapcsán rendezünk. Az előadók között a Magyar Tudományos Akadémia több tagja – Csányi Vilmos, Egyed Ákos, Kántor Lajos, Kovács András, Romsics Ignác, Zsoldos Attila – is szerepel.
– A digitalizáció egyre dominánsabb térnyerésével a nyomtatott sajtó mind nehezebb helyzetbe kerül, mondhatni a perifériára szorulhat, hiszen az írott sajtót egyre kevesebben olvassák világszerte. Hogyan látja főszerkesztőként, lehetséges volna még eredményesen „szembeúszni az árral", lehet még újabb olvasókat szerezni? És meg tud állni anyagilag a saját lábán a Korunk?
– A Korunk 1500 példányban jelenik meg, és mivel bevallottan réteglap, viszonylag szűk, értelmiségi olvasótáborhoz szól. Ez a tábor felméréseink szerint pillanatnyilag nem csökken. De elképzelhető, hogy perspektivikusan gondolkodnunk kell egy online változaton (is). Pillanatnyilag a folyóirat lapszámai teljes terjedelemben olvashatók az interneten. A kérdés második részére válaszolva: nem tud a saját lábán megállni anyagilag a lap. De hozzáteszem, nincs a világon olyan – a Korunkhoz hasonló – folyóirattípus, amely ilyen példányszámmal önfenntartó tudna lenni, ez matematikai nonszensz volna. Szemléltetésképpen: egy lapszámnak csak a nyomdaköltsége magasabb, mint az eladási ára. Vannak kiemelt támogatóink, no meg jórészt pályázatokból élünk, és mivel a pályázataink többnyire sikeresek, rendelkezünk egy kvázi állandó intézményesített támogatottsággal, amihez csatlakoznak magánszemélyek. Utóbbiak névsorát negyedévente közöljük a folyóiratban.
Kiss Judi
Krónika (Kolozsvár)

Újabb csapás a gyógyszerészképzésre
Mottó: „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam” (Egyébként javaslom Karthagó elpusztítását – Marcus Portius Cato)
Köztudomású, hogy működésének több mint hatvan esztendeje alatt a marosvásárhelyi gyógyszerészképzés túlnyomó része egyetemünk patinás főépületében zajlott. Helye volt itt az ódon falak között egyaránt előadótermeknek, laboroknak és dolgozószobáknak. Minden működött. Nagy hírű tanáraink évtizedeken át zajló, igen komoly munkája látványos, a szerény technikai felszereltséget messze meghaladó (sok készüléket helyileg állítottak elő a műhelyekben!), nemzetközileg is elismert eredményeket hozott.
Hadd említsem meg itt a teljesség igénye nélkül a Kopp Elemér és Rácz Gábor professzorok nevével fémjelzett farmakognóziai iskolát, továbbá Tőkés Béla, Ádám Lajos, Papp József, Kisgyörgy Zoltán, Gyéresi Árpád, Csedő Károly vagy Soós Pál és Kincses-Ajtay Mária kiváló tudós-professzorok nevét. Horizontális tudásuk, emberi tartásuk generációk példaképe lett. A kutatásban és a hallgatók szakmai felkészítése terén elért eredmények olyannyira színvonalasak voltak, hogy a Nyugat-Európába szökött kollégák diplomáját (a kolozsvári mellett) ott is elismerték!
Mindezek dacára évtizedek óta a fakultás következetes leépítése zajlik. A nyolcvanas évek végén aztán a csúcs a magyar nyelvű oktatás felszámolása volt. Mégis a ’89-es rendszerváltás után óriási erőfeszítések árán mintegy hamvaiból sikerült újra lábra állítani! Kiváló tanárom, Tőkés Béla Négymenetes spirális erőtér című, akár történelmi dokumentumnak is beillő munkájában remekül leírta ezt az időszakot. Napjainkban pedig a szenátus, fittyet hányva a tanügyi törvényre, kénye-kedve szerint intézkedik egyetemünkön. Hadd említsük itt meg példának a gyógyszerészeti kar legutolsó akkreditációja körüli megalázó huzavonát. Most befejezéséhez közeledik néhány sablonterv alapján épített, esetenként vitatható funkcionalitású új épület. A tanárok egy része még nem is ismeri pontosan rendeltetésüket. Ide akarják az ősz folyamán kitoloncolni mindenestől a gyógyszerészképzést is a régi épületből!
Félre ne értsenek, modern laborokkal ellátni bármely egyetemet igen fontos. De el lehet-e képzelni például a Sorbonne vagy az Oxford egy-egy alapvető fontosságú fakultását csupán semmitmondó, új épületekben működni? Mi történne az ott végzett temérdek generáció érzelmi, szellemi kötődésével, a hagyományok tiszteletével? Az előkészületek tehát javában folynak, vagyis minden „régi”, nagy értékű dokumentumot, folyóiratot, képanyagot, még használható laborberendezést/felszerelést, csodálatos bútorokat (préselt lemezből készültekkel helyettesítik), mindent, ami történelmet jelent, és súlyt ad a hasonló intézménynek, elégetnek vagy darabokra törnek!
Egyfajta Palmüra ez, primitív rombolás. A szerény kérdezőnek pedig kézenfekvő a válasz: modern laborokat kapnak, a jelenlegi épület nem felel meg a modern követelményeknek, stb! S ezután az orvosi kinetoterápiás, bábaasszonyi stb. képzés számára megfelel? Következésképpen tiltakozom a gyógyszerészeti kar méltatlan kilakoltatása ellen, és felkérek minden ott végzett kollégát, tanárt, hogy hasonló módon járjon el!
Utóirat. Különös figyelmébe ajánlom írásomat parlamenti képviselőjelöltjeinknek, akik remélem, hogy hatékonyabban képviselik majd a MOGYE-ügyet, mint elődeik, akik elégtelenre vizsgáztak ez esetben is!
dr. Pokorny László
A szerző főgyógyszerész, egyetemi előadó, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja
Krónika (Kolozsvár)

Beszélgetés Sepsiszéki Nagy Balázs néprajzkutatóval – Az életünk elsősorban spirituális szinten zajlik
Sepsiszéki Nagy Balázs író, néprajzkutató és szerkesztő családjával együtt öt évvel ezelőtt költözött Sepsiszentgyörgyről Csinódba. Két évvel ezelőtt villámcsapás érte. Felépülése után ökumenikus kápolnát emelt a kertjében és meghirdette a Gyarapodó Magyarságért elnevezésű programot – többek között erről is beszélgettünk csinódi otthonában.
– Hogyan, milyen irányban változtatta meg az életét a villámcsapás?
– 2014. június 24-én, Keresztelő Szent János napján ért a villámcsapás. Nagyon felborult az életünk. Itt volt a feleségem a hegyen két gyerekkel és egy magatehetetlen férjjel, ami egy rendkívüli állapot volt, viszont én úgy látom, hogy nagyon gyorsan kikászálódtunk ebből az áldatlan helyzetből, elsősorban annak köszönhetően, hogy nagyon sokan a baráti körből, de vadidegenek is, elkezdtek imádkozni a gyógyulásomért. Hat héttel a balesetem után az orvosok szerint orvosi csoda történt, én úgy gondolom, hogy inkább isteni kegyelem, mert visszanyertem az emlékezetem java részét. Igaz, most is van pár olyan dolog, amire nem emlékszem. A feleségem képeket mutat, mesél, s én nem tudom felidézni. De a legfontosabb, hogy teljes életet tudok élni. A baleset után három hónappal már szellemi és fizikai munkát tudtam végezni, és eltökéltük, hogy építünk hálából egy kápolnát. 2015-ben június és szeptember között, három hónap intenzív munkával fel is építettük a Gyümölcsoltó Boldogasszony ökumenikus kápolnát a kertünkben, aminek a felszentelése 2015. szeptember 26-án, egy szombati napon volt. Egy olyan napon, amikor mindenhol Csíkban esett az eső, és itt úgy ébredtünk fel, hogy a kertünk felett szivárvány ívelt át, és egy csepp eső sem esett, amíg a kápolnaszentelés véget nem ért, és a közel hatszáz ember el nem távozott a kertünkből. Azóta az életünk elsősorban spirituális szinten zajlik. Természetesen továbbra is gazdálkodunk, állatokat tartunk, mert a létfenntartáshoz ez szükséges itt fenn a hegyen, viszont idén tavasztól, a kis kápolnánk első búcsúja óta, beleérve az augusztus utolsó szombatján megtartott egyetemes imanapot is, mintegy 1600 ember látogatott el ide, fordult meg a kertünkben, úgy gondolva, hogy elmond egy hálaimát vagy imádkozik ebben a kis kápolnában. Gyönyörű szertartásoknak voltunk részesei, és ez mindenképpen erőt ad nekünk és a helyi közösségnek is. Nagy öröm számomra, hogy a helyi, a csinódi és az egerszéki lakosság – száz család lakik fent a havason – magáénak érzi a kápolnát és minden jelesebb alkalommal, amikor a kápolnában szentmise vagy imaalkalom van, szép számban megjelennek.
– Miért éppen Gyümölcsoltó Boldogasszony tiszteletére szentelték?
– A kelet–nyugati tájolású kápolnánk oltárán egy Szűzanya-szobor áll, amely az áldott állapotban lévő szűzanyát ábrázolja, ami egyfajta üzenet a hegyről a Kárpát-medencei magyarságnak, amellyel azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy a nemzetünk jövője a magyar anyák méhében van. Hogyha lesz elég magyar gyerek, akkor meg tudunk maradni Székelyföldön és a Dunántúlon, akárhol a Kárpát-hazában, viszont ha nem lesz gyerek, ötven-száz év múlva csak a temetőink fogják jelezni, hogy itt magyar népesség élt valamikor. A Gyümölcsoltó Boldogasszony ezt az üzenetet hangsúlyozza, de választásunkat az is befolyásolta, hogy a környéken Gyümölcsoltó Boldogasszony tiszteletére nincs sem templom, sem kápolna szentelve, ennek köszönhetően évi rendszerséggel a legelső búcsú itt van Csíkban. A kápolnában helyet kapott az unitárius és a református egyház címere is, és bármelyik történelmi egyházhoz tartozó egyén betér, otthon érezheti magát.
– Milyen technikával épült a kápolna?
– Különleges technikával épült, úgy tudom, a Kárpát-medencében még ilyen épület nem áll, ugyanis csutakokból van összerakva a fal. Bara Gergely vállalkozó, jó barátunk ötletét fejlesztettük tovább azzal, hogy a rönkökből készült váz közé nem vízszintesen kerültek be a gerendák, hanem 35 cm hosszúságú csutakokban, és a köztük lévő rést agyaggal meg az agyagba kevert tönkölybúzapelyvával töltöttük ki. Ez lényegében a fal kötőanyaga. Azért, hogy az utolsó simítóréteg ne repedezzen meg, ebbe a rétegbe kecskeszőrt kevertünk, és azzal simítottuk.
– Miért előnyös ez a technika?
– Elsősorban azért, mert az épülethez különböző minőségű faanyagot lehetett felhasználni, nem volt szükség egyforma méretű gerendákra, a másik, hogy ehhez nem kellett megfizetni szakembereket, hanem mi magunk is meg tudtuk építeni. A kápolna vázát a csíkszentdomokosi Székely István ácsmester és csoportja rakta össze. A falakat Bara Gergely indította el, és azt követően mi családilag raktuk fel. A feleségem tapasztotta, fugázta, és miután a falakat felraktuk, az ácsok visszajöttek, és zsindelytetővel borították be az épületet.
– Úgy tudom, arra is odafigyelt, hogy a kápolnában minden székelyföldi anyagokból, helybéli mesterek keze által készüljön…
– Valóban. Az oltár Hajas László székelyudvarhelyi fafaragó munkája, akárcsak a hársfából készült, 77 cm magas Szűzanya-szobor. A gyertyatartókat Gál Andrea Gidófalván élő magyarországi képzőművész, keramikus készítette. Az egyedüli kakukktojás a Mária-ablak, egy kör alakú, ólomberakásos ablak, ami Budapesten készült és Tóth Erzsébet iparművész terméke. A harang Lázár Imre székelyudvarhelyi harangöntő mester munkája. Amikor kiderült, hogy van harang, egy itteni csángó barátunk, Ambrus József jóvoltából készült a háromlábú harangláb.
– A kápolnaszenteléskor meghirdetett egy mozgalmat is a Gyarapodó Magyarságért elnevezéssel, amelynek része a „Ketten jösztök, hárman mentek” program. Miben áll ez a program? Lett már hozadéka?
– A harangunkon is ez olvasható: Gyarapodó Magyarságért. Fontosnak tartom ezt gyermekáldás szempontjából, hit szempontjából, de akár materiális szempontból is. A „Ketten jösztök, hárman mentek” iránt az érdeklődés nagyobb, a hozadék kevesebb. Ez azt jelenti, hogy mi lehetőséget biztosítunk gyereket vállaló pároknak arra, hogy a vendégházunkban, itt a havason szálljanak meg, ahol tiszta a levegő, egészséges táplálékot fogyaszthatnak, amíg itt vannak, ebben a különleges időszakban. Többértelmű a felhívásunk: egyrészt jöhetnek olyan párok kézen fogva, szerelemben, akik gyereket szeretnének nemzeni, és úgy mennek el Csinódból, hogy a terhességi teszten megjelenik a két piros csík. Ugyanakkor megtörténhet, hogy olyan párok jönnek, akik eddig nem voltak különös kapcsolatban sem Jézussal, sem az Úristennel, de ha részt vesznek néhány imaalkalmon a kápolnában, biztos vagyok abban, hogy nem ketten mennek haza, hanem viszik a jó Istent is a lelkükben.
– A Gyarapodó Magyarságért honlapon láttam, hogy keresztszülői programot is elindítottak. Ez miben áll?
– Ezzel a programunkkal olyan magyar házaspároknak próbálunk segítséget nyújtani, akik elsősorban anyagi okok miatt nem vállalják a harmadik vagy többedik gyermeküket. Ugyanakkor sok olyan magyar házaspár él, akiknek különböző okok miatt nem lehetett gyermeke, s örökbe sem vettek gyermeket, mások pedig egyedül élik le az életük javát. A keresztszülőség révén nekik is lehetőségük nyílik arra, hogy hozzájáruljanak a magyarság számbeli gyarapodásához, és támogassanak rendszeresen egy harmadik vagy negyedik gyereket vállaló házaspárt. Itt Csinódon már van egy olyan család, amely vállalta a negyedik gyereket, és ez a család egy magyar embertől havi száz euró támogatást kap. Idén júliusban pedig Csíkszeredában született egy kislány, akinek szintén tudtunk keresztszülőt szerezni egy németországi magyar házaspár személyében, akik szintén havi száz euróval támogatják ezt a családot, amely anyagi nehézségei ellenére vállalta a harmadik gyereket. Szeretnénk ezt tovább folytatni, keresünk olyan harmadik vagy akár negyedik gyereket vállaló családot, amely úgy érzi, hogy anyagi okok miatt bizonytalan, hogy vállalja-e a harmadikat, és ha ilyen jelentkezők megkeresnek, azon leszünk, hogy keressünk olyan keresztszülőket, akik akár már a fogamzás előtt vállalják a keresztszülői szerepkört, nemcsak ideiglenesen, hanem hosszú távon, 18–20 éven keresztül.
– Öt évvel ezelőtt, amikor kiköltöztek Csinódra, önellátásra akart berendezkedni. Ez mennyire sikerült?
– Amikor ideköltöztünk, nagyon nekiestünk az állattartásnak: egy adott ponton 77 növényevő jószágunk volt az udvaron, és ez eléggé leterhelt, sok munkát is jelentett. Most az állatállomány csappant, megmaradt a három ló, van tíz kecske és juh, van három anyanyúl, van annyi tyúk, ami nekünk a tojásszükségletet biztosítja, és tavasszal csirkéket lehet nevelni velük. A méhek tartásába beleavatkozott a medve, ugyanis többször medvetámadás érte a villanypásztorral bekerített méhesemet, és ez elvette a kedvemet attól, hogy továbbra is befektessek a méhészetembe. A sertésekről lemondtunk, mert a hegyre fel kell hordani a gabonát és nem gazdaságos. Maradnak a bárányok, a kecskék, a nyulak, a csirkék, amiket levágásra szánunk, tudunk tejtermékeket készíteni, kiváló érlelt sajtot, tehéntúrót, friss sajtokat. Az esztenára kiadott kecskék és juhok után szintén kapunk annyi sajt- és orda-járandóságot, hogy a család szükségletét fedezi. Az a jövőbeli tervünk, hogy nagyobb figyelmet szentelünk a növénytermesztésnek, hiszen itt ezer méter fölött is meg lehet termelni a murkot, a petrezselymet, a karalábét, a káposztát, sőt fóliasátor alatt akár paradicsomot, uborkát, más zöldségféléket is. Ebből is teljes mértékig önellátók tudunk lenni, sőt úgy gondolom, hogy fölösleget is tudunk előállítani azon a kis szántóterületen, amivel rendelkezünk.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Berzsenyitől élni tanulni
Felolvasómaraton a könyvvásáron
Egy jeles magyar költő teljes életművének megszólaltatása pár éve a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár különleges színfoltjává vált. Gyéresi Júlia színművésznő, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára – Pilinszky János és Radnóti Miklós összes versének felolvasása után – idén Berzsenyi Dániel költői üzenetét tolmácsolja több órán át. A maratonra november 11-én, pénteken 15 órától kerül sor a Nemzeti Színház protokolltermében.
– Miért éppen Berzsenyire esett a választás?
– A költőt idén kétszeresen is ünnepelhetjük, ugyanis 240 éve született és 180 éve hunyt el. Amint azt Nemes Nagy Ágnes megjegyzi róla: költészetének stílusa és nyelvezete alapján jellegzetesen 18. századi költőnek tekinthető. Habitusa alapján szintén: "Én egykorúim között legelső magyar táncos voltam, lovat, embert, asztalt által ugrani nékem játék volt. Sopronyban magam tizenkét németeket megvertem, és azokat a város tavába hánytam, és az én első szeretőm az én karjaim között elalélt". A korszak legjelentősebb alkotói között szerepel Bessenyei György, Kölcsey Ferenc, Kazinczy Ferenc és Csokonai Vitéz Mihály mellett, nekik köszönhetjük, hogy artikulált beszédű nemzet lettünk. Nemes Nagy szerint Berzsenyi nyelve az adott körülmények között a lehető legmodernebb, rettentően merész és eredeti.
– A tavaly hatórás maratoni felolvasásnak lehettek résztvevői a költészet szerelmesei. Berzsenyi összes versének felolvasása mennyi időt vesz igénybe?
– A teljes életmű meghangosítása mindössze négy órába telik. Ennek az az oka, hogy Berzsenyi 41 éves korában, 1817-ben abbahagyta a versírást. Kölcsey Ferenc bántó kritikája hallgattatta el. Kölcsey éppen azt nehezményezte, ami Berzsenyit annyira egyedivé teszi: "a stylus praeponderál" – írja –, nyelvezetét néhol túlzottan dagályosnak, provinciálisnak, helyenként diszharmonikusnak érzi. Berzsenyit annyira váratlanul és készületlenül éri a fővárosi poéta lekicsinylő kritikája, hogy utána hosszú ideig betegeskedik. Kazinczynak ezt írja: ,,A rossz ember, minthogy építeni nem tud, rontani akar". Mindannyian tudjuk, a saját bőrünkön megtapasztalhattuk nemegyszer, hogy az elutasítás nagyon nagy sérüléseket tud okozni.
– Mit jelent számodra Berzsenyi hangján szólni?
– Nagyon jó érzés. Amint mondom cizellált versmondatait, magam előtt látom zömök testalkatát, bozontos fejét, átható tekintetét, érzem szenvedélyes lelkületét. Hedonizmus és tragikum, nyerseség és zeneiség, a test és a lélek szükségleteinek elemi erejű kivetülése, ez mind Berzsenyi. És még sok más: a befogadó testi, lelki, szellemi ráhangolódásától függően mindig találni költészetében megfejtésre váró, rejtett tartalmakat.
– Van-e kedvenc Berzsenyi-versed?
– Jelenleg az Osztályrészem című vers rezonál bennem a legerőteljesebben: "Béke már részem: lekötöm hajómat,/ Semmi tündérkép soha fel nem oldja". Én is életemnek abba a korszakába érkeztem, amikor jobban érzem magam a természet közelében, mint a zsúfolt városokban. Az idill azonban nem lehet tökéletes, mint ahogyan Berzsenyinél sem az, mert a mindennapok prózaibbak annál. De vágyni lehet rá.
– Mi lehet Berzsenyi üzenete a mai olvasóhoz, hallgatóhoz?
– A mai fiatalok, felnőttek és szépkorúak számára Berzsenyi költészete talán túlzó elragadtatottságot közvetít, azonban, ha hagyjuk, hogy hasson ránk, a versek felszíne és mélye egyaránt rejt szépségeket és nyugtalanító titkokat. A semmilyet, a langyosat nem fogadja be, úgy lüktetnek sorai, ahogyan a vér pulzál. Erő van bennük, büszkeség, szabadságvágy, természetközeliség, vadság: "…jertek, ide, s velem élni s halni tanuljatok". Igen, a zsigeri szenvedélyt, a vitalitást – ha oézisének aktuális üzenetét kutatjuk – el lehetne lesni ebben a gyűlölettől eltorzult, együttérzésmentes mai világunkban.
Nagy Székely IIdikó
Népújság (Marosvásárhely)

„Nincsenek helyrehozhatatlan, örökre elveszett értékek”
A Házsongárdi temető műemlék sírjait másfél évtizede rendületlen odaadással és hozzáértéssel gondozó-felügyelő Házsongárd Alapítványnak sikerült néhány nagy léptékű munkát megvalósítania a 2016-os évben is. „Három kripta és hat sírkő teljes vagy részleges felújításával dicsekedhetünk, így a Mauksch-Hintz kripta mellett a Biasini-kriptáéval. A Bánffynak is nevezett iktári Bethlen-kripta belső falfestését befejeztük, a keleti bejárati kerítés kőrestaurálását úgyszintén” – nyilatkozta lapunknak az alapítvány igazgatója. A műemlék sírok restaurálása mellett az alapítvány több száz sírt gondoz, és ebbe bevonja az iskolásokat is. Gergely Erzsébet örömmel számolt be továbbá arról, hogy az alapítványnak gördülékenyebb lett a kapcsolata a temetői ügyosztály munkatársaival. Az alapítvány üdvözölné, ha létezne olyan román civil szervezet, amely úgyszintén felvállalná a Házsongárdi temetőben nyugvó román személyiségek sírjainak gondozását.
Három kripta és hat sírkő helyrehozatali munkálatait végeztette el idén a Házsongárd Alapítvány – számolt be lapunknak az alapítvány vezetője, Gergely Erzsébet.
– A Hintz-kripta, amelyet szinte hangsúlyoz a Mauksch Tóbiás félig elsüllyedt kövének kiemelésével és helyreállításával elénk táruló látvány, a griffmadár és a mozsár helyreállított képe, különösen kötődik a kolozsvári emlékezethez a hét gyógyszerész-nemzedék munkája által – még mindig gyönyörködhetünk a főtér sarkán álló felújított Hintz-házban, a Gyógyszerészeti Múzeum betekintést enged a régmúlt időkbe… Két lépéssel dél fele haladva alig ismerhetünk rá a nemrég összeomlás szélén álló Biasini-kriptára, amely megmenekült az enyészettől. Frissen vakolt, restaurált kőelemei bizonyítják, hogy nincsenek helyrehozhatatlan, örökre elveszett értékek. A Bánffynak is nevezett iktári Bethlen-kripta esetében 2014-ben már meg is ünnepeltük a felújítás alatt levő kripta részleges átadását. Azóta lépésről lépésre, mindenki örömére és csodálatára, egyre látványosabban bontakozik ki a Házsongárdi temető dísze, az Ybl Miklós tervezte neoromán stílusban épített, templom méretű építmény, méltó környezetet biztosítva az itt nyugvó gróf Bánffy Miklós írónak, politikusnak, sokoldalú személyiségének. Idén végeztük el a kripta belső festésének a helyreállítását. A már teljesen helyreállított, kőkerítéssel védett kertbe bementett régi tumbák és sírkövek között is jelentősek a változások: három megújult tumba és egy sírkő restaurálása zajlott 2016-ban. Az ezeken olvasható évszámok 1650-nel kezdődnek, és az 1800-as évekkel fejeződnek be – közölte Gergely Erzsébet.
Az alapítvány igazgatójától megtudtuk: a kriptákhoz tartozó munkálatok a megszokottak, azaz tisztítás, vakolás, kőrestaurálás, a szétmállott részek pótlása, hidrofobizálás (víz károsító hatásától való megóvás), festés, az illeszkedések fugázása, a fedélszék, a tető helyreállítása. Ezek a munkálatok az építmény vagy az emlékhely állapotának megfelelően történnek.
A felújítási munkálatokat olyan szakképzett restaurátorok végzik, akik már bizonyítottak a Farkas utcai templom felújítása során is. – Sajnos, nagy a hiány a restaurátorokban, ezt meg is szoktuk érezni. Vagy nagyon sok Erdélyben a restaurálandó építmény? Folyamatos és visszatérő gondunk, hogy az elszámolási határidőn belül befejezhessük a tervezett és főként a Bethlen Gábor Alapnál megpályázott munkálatokat. Fő támogatónk biztosítja a lehetőségeket, de a kivitelezés rajtunk múlik. Talán a legnehezebb a szakembereket időben és a megfelelő helyen munkába állítani. A munkálatok elkezdése és befejezése időjárás-függő: általában már április elején elkezdjük, és késő novemberben fejezzük be.
Bizonyos munkálatok csak száraz, meleg időben végezhetőek el.
Minden erőnkkel azon igyekezünk, hogy a szakembereket időben lekössük szerződéssel, rimánkodással. A munkálatok év végi befejezése után sem pihenünk: télen elszámolunk, januárban-februárban megint pályázunk. A helyreállítás mellett kb. 600 sírt gondozunk folyamatosan. Nagyon igyekezünk bevonni a gyerekeket, a fiatalokat a kegyeleti munkába, mert semmit sem ér a restaurálás, ha nincs, aki a továbbiakban óvja, gondozza a sírokat, és meggyújtsa az emlékezet gyertyáit – mondta Gergely Erzsébet.
– A tervezettnél többet, a vágyottnál kevesebbet tudtunk megvalósítani, de a többi évvel összehasonlítva ez sikeres évnek tudható be. A műemlékeknél az engedélyeztetést nagyon szigorúan betartatják velünk. Sajnos az eltűnő-eltüntetett értékes síremlékeknél nem tapasztaltunk ilyen szigorú hozzáállást. Nagyon sok javítani való lenne ezen a téren, a telekkönyvek nyilvánosságához hasonlóan a temetői nyilvántartásoknak-nagykönyveknek is nyilvánosnak kellene lenniük, és a civil szervezeteknek biztosítani kellene az ellenőrzés lehetőségét. Vágyálom, hogy anyanyelven is szólhassanak a kolozsvári magyarok a temetői ügyekben. A kolozsvári többségi társadalom ugyanakkor még nem hozott létre olyan civil szervezetet, diákmozgalmat, amely a mienkhez hasonlóan felvállalná a román személyiségek sírhelyeinek, azaz a műemlék-sírhelyek gondozását. Csak remélhetjük, hogy a jó példa ragadós lesz” – tette még hozzá az alapítvány vezetője, aki szerint a sok évi „hullámzó” kapcsolat a temetői ügyosztállyal és a polgármesteri hivatallal mintha nyugvópontra jutott volna. „Alapjaiban nem sok minden változott, de a hangnem és a stílus csiszolódott, több érdeklődést mutatnak munkánk iránt, néha még segítséget is kapunk” – összegzett lapunknak Gergely Erzsébet alapítványi igazgató, aki szerint örvendetes, hogy a bejáratnál megjelentek az eligazító térképek. Sajnálatos viszont, hogy a román és angol mellé magyar felirat nem került, bár az is valami, hogy a magyar neveket többnyire helyesen írták ki. „Komolyabb egyeztetésre lett volna szükség az évtizedek óta kutatómunkát folytató magyar várostörténészekkel, tudósokkal, civil szervezetekkel” – vélte ez ügyben.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Feleltették” a tanfelügyelőket a katolikus iskola ügyében
Ştefan Someşan Maros megyei főtanfelügyelő és Tamási Zsolt, a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium igazgatója után hétfőn a tanfelügyelőség tisztségviselőin volt a sor, hogy a 2014-ben létesült magyar iskola kapcsán magyarázatot adjanak az Országos Korrupcióellenes Ügyészségen (DNA).
A Ştefan Someşan Maros megyei főtanfelügyelő és Tamási Zsolt, a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium igazgatója ellen foganatosított intézkedések után a korrupcióellenes ügyészek hétfőn folytatták a kihallgatásokat a marosvásárhelyi római katolikus oktatási intézmény létesítése kapcsán.
A vádhatóság ezúttal a tanfelügyelőség vezetőtanácsi tagjainak az álláspontjára volt kíváncsi. A DNA által gyanúsított személyek listáján Illés Ildikó, Nadia Raţă, Ferenczi Margit Gyöngyi, Adriana Blaga, Iulia Elisabeta Luca, Fejes Réka, Lavinia Mureşan, Maria Davidov és Gabriela Ruţă szerepel. Ştefan Someşan főtanfelügyelő házi őrizetbe vétele és Tamási Zsolt iskolaigazgató hatósági felügyelet alá helyezése után mindkét intézmény aláírási joggal felhatalmazott vezető nélkül maradt.
Az iskola vonatkozásában tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a tanintézetnek nincs aligazgatója, aki bizonyos jogköröket átvehetne a felfüggesztett intézményvezetőtől. Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes lapunknak úgy nyilatkozott, hogy mind ő, mind kollégái csak „apróságok" aláírására jogosultak. Ugyanakkor várják az oktatási minisztérium döntését, hogy nevezzen ki valakit ügyvivő főtanfelügyelőnek. „Őszintén szólva, nem is tudom, mi történik itt, annyira fel vagyunk zaklatva" – vallotta be lapunknak Illés Ildikó.
Az RMDSZ-frakció újabb Mikó-ügytől tart
Hétfői állásfoglalásában a RMDSZ marosvásárhelyi frakciója is támogatásáról biztosítja Tamási Zsoltot, valamint az iskola diákjait, szülői és oktatói közösségét.
„Minden törvényes eszközt megragadunk arra, hogy a lehető leghatékonyabb segítséget nyújtsuk a meghurcoltaknak, és törekszünk, hogy a kialakult helyzet minden érintett számára megnyugtató módon rendeződjék, és elkerülhessük azt, hogy a sepsiszentgyörgyi előzmény Marosvásárhelyen megismétlődjék" – olvasható az állásfoglalásban. Az RMDSZ helyi képviselői szerint a katolikus iskola létrehozása során mind a helyi önkormányzat, mind a polgármesteri hivatal a törvény nyújtotta lehetőségekkel élt.
„Az első lépéssel kezdődően minden kezdeményezésünk és a közigazgatási lépés kiállta az összes jogi próbát. Éppen ezért értetlenül vesszük tudomásul azt is, hogy állítólagos közigazgatási vétség ügyében a korrupcióellenes ügyészség nyomoz és folytat eljárást, ami felveti ez esetben az illetékesség kérdését is" – írják az RMDSZ-tanácsosok. Állításuk részben ferdítést is tartalmaz, hiszen az iskola létrehozását kimondó tanácsi határozatot megtámadó prefektúra pert nyert a városháza ellen.
Amint arról beszámoltunk, a DNA szerint Ştefan Someşan két évvel ezelőtt anélkül rendelte el a katolikus gimnázium létrehozását és Tamási Zsolt igazgatói kinevezését, hogy előzetesen megszerezte volna ehhez az oktatási tárca jóváhagyását. Rá egy évre, tavaly pedig hatáskörét túllépve sorolta az Unirea Főgimnázium magyar tannyelvű osztályait az új tanintézetbe, és bocsátotta ki az intézmény számára az ideiglenes működési engedélyt, áll a vádhatóság közleményében. A DNA szerint a két gyanúsított annak ellenére járult hozzá a katolikus gimnázium működéséhez, hogy tudták: valójában a tanintézet nem rendelkezik a működéshez szükséges engedélyekkel.
Lapunknak nyilatkozva Király András oktatási államtitkár a hétvégén azt mondta, hogy a minisztérium szempontjából az iskolaalapítás törvényes volt. Az RMDSZ egyébként szombaton tiltakozó nagygyűlést szervez az ügyben. A marosvásárhelyi római katolikus iskola létrehozását Andreea Năznean, az Unirea Főgimnázium igazgatója is kifogásolta, aki számos memorandumot írt az ügyben az illetékes intézményeknek. Őt politikai szinten Marius Paşcan szenátor támogatta, aki a parlamentben is felszólalt az ügyben, román sajtóértesülések szerint a honatya most emiatt nem kapott befutó helyet a Nemzeti Liberális Párt (PNL) listáján.
Szolidáris a magyar állam
A marosvásárhelyi katolikus gimnázium ügyében a magyar kormány is megszólalt. Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár hétfői sajtótájékoztatóján a kormány szolidaritásáról biztosította Tamási Zsolt iskolaigazgatót, és jelezte: támogatják Ştefan Someşan főtanfelügyelőt is.
Szucher Ervin
„Krónika (Kolozsvár)

CEMO: ne degradálják kampánytémává a katolikus iskola ügyét!
Nem szeretné a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO), ha a magyar politikusok kampánytémává degradálnák a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium ügyét.
A magyarság jogaiért – és ennek keretében az anyanyelvű oktatásért – küzdő Civil Elkötelezettség Mozgalom sokkal árnyaltabban látja a helyzetet, mint a közösséget áldozatként feltüntető magyar politikusok. A szervezet elnöke, Szigeti Enikő emlékeztet arra, hogy „az iskolaalapítás nem ment simán és nem volt túlzottan törvényes”, amiről ugyanúgy kellene beszélni, mint arról, hogy Tamási Zsolt igazgató ellen indított eljárás mennyire igazságtalan.
„Tamási Zsolt áldozata ennek az ügynek, de nem jelenti azt, hogy az iskolaalapítás törvényes volt. A felelősség pedig az RMDSZ marosvásárhelyi volt tanácsosainak körében keresendő, nem feltétlenül a DNA a főgonosz, habár kétségtelen vannak gondok az ügyészség eljárásával” – állítja Szigeti Enikő.
A CEMO szerint az iskola alapítása körül nem igazán volt rendben semmi, erőltetett, nem kellően előkészített ügyről van szó, amely számos ponton ingatag volt és marad mindmáig. Két évvel ezelőtt az iskola alapítását több tanácsi határozat szabályozta, az egyik tanácsi határozatot – amelyben a tanintézmény bekerült a marosvásárhelyi iskolahálózatba – megtámadta Vasile Oprea prefektus, és a pert a marosvásárhelyi táblabíróságon jogerősen meg is nyerte.
„A tanfelügyelőség sem tartotta be a törvényes előírásokat, s hogy erről az RMDSZ tudott vagy nem tudott, irreleváns. Nem Tamási Zsoltnak – aki ellen DNA-eljárás indult – kellett volna vásárra vinnie a bőrét. Dicséretes, hogy ez az ember mindent magára vállalt, eljárt egy tömérdek engedélyeztetést, de nem lett volna szabad hagyni, hogy egyedül csinálja, segítségre lett volna szüksége” – vélekedett a Vásárhelyi Hírlapnak a Civil Elkötelezettség Mozgalom vezetője.
Szigeti Enikő néhány költői kérdést is megfogalmaz az ügy kapcsán, mellyel az RMDSZ-t célozza. A civil aktivista arra lenne kíváncsi, hogy az elmúlt napokban a szövetség felállított-e egy válságstábot, egy szakértői csoportot, amely majd az iskolaalapítás körüli ügyekkel foglalkozik. A CEMO elnökét az is érdekelné, hogy az iskola diákjainak a szülei meddig tűrik még, hogy a marosvásárhelyi és Maros megyei RMDSZ az iskola megmentése helyett politikai kampánytémává degradálja az ügyet.
A CEMO álláspontja szerint a politikumnak háttérbe kellene húzódnia, a szülők érdekképviseleti szervezetének kellene lépnie. „Sokkal hatásosabb, ha a közvetlenül érintett személyek – és gondolok a szülőkre – bombáznák kérdéseikkel és beadványaikkal a tanügyminisztériumot. Mert az oktatási tárca nem vonhatja ki magát ebből a bonyodalomból, melynek létrejöttéért ő maga is felelős” – szögezte le a kisebbségjogvédelmi aktivista.
Brassai: jogos felvetés
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei vezetője szerint a CEMO és Szigeti Enikő kérdései teljesen jogosak, ezért a szövetség igyekszik komolyan is venni őket. Az elnök hozzátette: sok minden benne is megfogalmazódott. „Természetesen vállaljuk Tamási Zsolt védelmét, egy percig sem hagyjuk magára. Az RMDSZ mindent meg fog tenni az ügy mielőbbi tisztázásáért, mert senki nem játszadozhat a szülők, gyerekek és pedagógusok türelmével és idegeivel” – nyilatkozta a Vásárhelyi Hírlapnak Brassai Zsombor.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Vissza a kommunizmusba?
Félelmetessé kezd válni az a magabiztosság, önteltség, cinizmus, amely a Szociáldemokrata Párt vezetőiből árad. Annál is inkább, mert bármennyire felelőtlenek, bármennyire átlátszó az, ahogy primitív nacionalizmussal, közpénzekből, az ország jövőjének elzálogosításából vásárolnának szavazatokat, a jelek szerint a romániai választópolgárok igen jelentős része esetében működik ez a stratégia.
A felmérések szerint legalábbis egy hónappal a választások előtt igen jelentős a szocialisták előnye, egyelőre a legderűlátóbb forgatókönyv is arról szól, hogy győzelmük talán mégsem lesz annyira elsöprő, és Klaus Iohannis államelnöknek mégiscsak marad kis mozgástere arra, hogy ne a korrupcióban fulladozó, populista, nacionalista párt jelöltjét legyen kénytelen kinevezni kormányfővé. Szinte már követni vagy eldönteni is nehéz, mi a legfelháborítóbb és a legtaszítóbb a szocialisták ténykedésében. Normális országban az sem fordulhatna elő, hogy a legerősebb alakulat élén egy választási csalásért jogerősen börtönbüntetésre ítélt figura álljon, nemhogy annak befolyása napról napra növekedjék, s a voksolás előtti napokban megszavazott felelőtlen intézkedései révén a következő évekre visszavesse az ország fejlődését. Undorító az is, ahogy az amúgy jogos társadalmi elégedetlenséget a szintén nem makulátlan, sőt, legalább annyira vétkes szakszervezetek támogatásával cinikus módon használják ki saját választási érdekeiknek megfelelően. Égbekiáltó, a pimaszság csúcsa az is, ahogyan a jogerősen elítélt, országa jövőjével játszó politikus erkölcsi leckéket tart a szakértői kormánynak, hazafi szerepkörében pózolva ellenségképet gyárt, és egyre merészebben játssza ki a nacionalizmus kártyáját. Legutóbbi felvetése már-már a szocialisták ideológiai elődjeit, Ceauşescut és a kommunistákat idézi: Kelemen Hunor egy félrefordított nyilatkozata ürügyén ugyanis Liviu Dragnea nem kevesebbet vár el tőlünk, „magyar nemzetiségű román állampolgároktól”, mint hogy magunk is örüljünk a Trianonban történteknek. Innen már csak egy lépés, hogy az ország százéves fennállásának ünneplésére készülő nacionálkommunisták törvényben írják elő, kötelezzenek bennünket a Nagy-Romániát éltető rendezvényeken való részvételre, a tapsra, az énekre...
Minden szempontból riasztó tehát az a perspektíva, hogy Dragnea bűnbandája irányíthatja majd az országot december 11-e után. Talán csak abban bízhatunk, hogy a voksolás közeledtével mind gátlástalanabbá váló szocialisták „túltolják”, s pimaszságukat, arroganciájukat, felelőtlenségüket mind többen találják olyannyira felháborítónak, hogy ez voksolásra késztetheti azokat is, akik – joggal amúgy – jó ideje hátat fordítottak a közéletnek. Az ugyanis már most egyértelmű: a szocialisták győzelmét csakis nagy arányú részvétel akadályozhatja meg. Az tehát, ha a szocialistákkal hagyományosan szemben álló kategóriák: a fiatalok, a városiak, az értelmiségiek, a középréteg az eddigieknél nagyobb arányban mozdulnak meg.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy földtani fórum hozadéka
Ritka az a tudomány és mesterség, amelynek olyan siralmas múltat és jelent nyújtott századunk, mint a geológiának, annak elméleti, de még inkább gyakorlati művelőinek. Alig lendült életbe nemcsak Erdélyben, hanem az ország más vidékein is a sokoldalú földtani kutatás, nemzedékek sora begyakorolta magát az alkalmazott földtan hasznos szépségeibe, egyre több és újabb feltárt hasznosítható ásványikincs-telepekben hagyott jóvá körvonalazott ipari tartalékokat az országos tartalékmegállapító bizottság, az 1989 után végbement gazdasági-pénzügyi, kutató- és kitermelőipari változások miatt alaposan leapadt e tudomány művelőinek létszáma, a gazdasági tevékenység más területeire került egy sereg kiváló és gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező szakember.
Kutatók aggodalma
Tévedés ne essék, nem a földtani kutatás és gyakorlat diktatúrabeli helyzetét sírja vissza a hazai geológustársadalom, hanem azon aggodalmát fejezi ki jelenleg is, hogy lelassult természeti kincseink kutatási-feltárási rendszere, s kérdezik, meddig lehet még masszívan importálni minden olyan nyersanyagot, amelyre szüksége van ennek az országnak. Az 1989 után lepergett negyedszázad alatt vajmi keveset lépett előre az a tudományág, amelynek hivatása, hogy megállapítsa, rögzítse a szükséges és belföldön is ismert ipari nyersanyagok gazdaságos kitermelhetőségének szigorú hazai normáit, hiszen jól tudja és főleg érzi mindenki, hogy a behozott félnyers, avagy nyersanyag ára mindnyájunk vásárlóerejét, életszínvonalát nehezíti és teszi próbára. Anélkül, hogy ennek a kérdéskörnek az apró bugyraiba belekeverednénk – ugyanis jócskán dolgoznak egyfajta kényszerből erdélyi és székely geológusok távol családjaiktól más kontinensen is –, elmondhatjuk, hogy semmiképpen sem a természeti kincsek feltárásának és kinyerésének a dolga képezte az október végén Kovásznán megtartott XVIII. Székelyföldi Geológus Találkozó tárgyát, de közvetett módon érintette azokat az elképzeléseket és jó szándékú kezdeményezéseket, amelyek elősegíthetik egy újabb hazai hasznos kutatóprogram kibontakozását. Tizennyolc érdekes és hasznos előadás és bemutató hangzott el a borvizek városában, amelyek tartalma, rövidített változata nyomtatásban is megjelent, így bármikor hasznos lehet e tudományág művelői és az érdeklődők számára. A találkozó Kovászna város, a városi művelődési ház, a Kőrösi Csoma Sándor Líceum és a gyergyószentmiklósi Geo-Tech Kft. támogatása révén jöhetett létre. Hogy létezik egyáltalán székelyföldi geológusközösség, arra az is bizonyíték, hogy a magyarországi kollégákkal együtt 101 személy vett részt a találkozón. Bemelegítőként egész napos tanulmányi úton ismerkedtek Kovászna várossal és Csomakőrössel, a környék ismert és immár híres ásványlelőhelyeivel a Mész-patak (Hankó-völgy) arzénásványos előfordulásaival, a Horgász-patak völgyének kovásznai „gyémántjaival”, a Tündérvölggyel, a Dr. Benedek Géza Szívkórház mofettájával és a Rétyi Nyírrel. S mert a Székelyföld kincseinek egykori jeles kutatójára is emlékeztek, emléktáblával jelöltük meg a geológus és közéleti személyiség Bányai János (1886–1971) kézdivásárhelyi, Kanta utca 13. szám alatti szülőházát.
Az emlékezés felette szükséges voltáról
Dr. Komlóssy György bauxitkutató geológus a találkozó egyik idősebb résztvevője egy friss, még nyomdafesték-illatú, 120 oldalra terjedő, igen olvasmányos kötetével ajándékozott meg, amely ebben az évben jelent meg Budapesten Szemezgetések egy geológus életútjából címmel. Az ismerkedés villámgyorsan ment, szülei erdélyi gyökerekkel bírtak, édesapja szilágysági, édesanyja pedig a ditrói Puskás famíliából való volt. Műszaki értelmiségiként köszöntötte a nála jóval fiatalabb nemzedéket, rávillantva arra, hogy a megváltozott idők révén, lám, szabad a találkozás, szabad a szakmai vita, szabad a földkutató nemzedékek határokon átívelő ölelkezése-barátkozása. Gyurka bátyánk a székelyföldi találkozók rendszeres résztvevője, köszöntése amolyan megnyitóféle is volt, de mindnyájan tudtuk, hogy sokoldalú és gyakorlott geológus. Többnyire bauxitkutatás és szemlézésügyben beutazta az egész világot. Földinkre, a Kézdivásárhelyen született Bányai Jánosra e sorok írója és Jánosi Csaba csíki hidrogeológus emlékezett a tudós családi hagyatékénak fényképfelvételeit szemléltető poszterrel, amelyet Berszán József Hargita megyei geológus és Jánosi Csanád állított össze. Nem célunk részletezni Bányai János sokoldalú kutatásainak eredményeit (megtette ezt már e sorok írója a Földtani Közlöny 1973-as számában megjelent emlékezetében), nevét utca és szakközépiskola őrzi a székely anyavárosban, hagyatékát a Haáz Rezső Múzeum, egy részét pedig a szejkefürdői Borvízmúzeum. Porai ott pihennek a székelyudvarhelyi református temetőben, temetésén e sorok írója mondott beszédet az akkori erdélyi geológusnemzedék nevében.
Só, metán, tektonika
A kovásznai fórumnak a só, a metán és a tektonika volt fő témája. Erdély a só hazája. Így történt, hogy a csíki gyökerekkel rendelkező Unger Zoltán előadását hallgatva (Nyugat-magyarországi Egyetem, Földtani Tanszék) kiderült, hogy nem is igazából tudjuk, miből keletkezett a Föld geológiai idejében az a mérhetetlen mennyiségű só-tartalék.
Czellecz Boglárka és a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem geográfus kollégái „tisztába tették” az Erdélyi-medence nyugati peremének sós vizes előfordulásait, dr. Wanek Ferenc kolozsvári nyugalmazott egyetemi tanár a középkori sóbányászat egy alig ismert Kolozsvár környéki kitermelőhelyéről értekezett helynévanyag segítségével, bizonyítva azt, hogy a helynévkutatás is segítheti olykor a földtudomány művelőjét. Közelebb kerültünk megyénkhez, ugyanis Sóki Erzsébet, Gyila Sándor és Csige István, a Debreceni Egyetem, a kovásznai Dr. Benedek Géza Szívkórház és az MTA Atomki Környezetfizikai Tanszékének hármas szerzőcsoportja a kovásznai szén-dioxidos száraz gázfürdőkben a radon aktivitáskoncentráció térbeli eloszlását és időbeli műszeres változását vizsgálta, összehasonlították a természetes magánmofetták mélységi eredetű gázainak útját, áramlását a furatból táplált tündérvölgyi mofettával, ahol a betegek teste körül olyan mélységi eredetű gázok kavarognak, amelyek számos egészségügyi panasz enyhítésére alkalmasak. Bebizonyosodott, hogy a radon természetes eredetű nyomjelzője a mofettagázok mozgásának.
Földtani kutatás elképzelhetetlen őslénytani eredmények értékelése nélkül, s itt is nyilvánvalóvá vált, hogy felette részleteire bomlott, diverzifikálódott a paleontológia is. Érdekes paleolimnológiai (tó-fejlődéstörténeti) megállapításokra jutott a Szegedi Tudományegyetem és a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum régész kutatócsoportja a negyedidőszak végén kialakult tőzegrétegek paleoökológiai vizsgálata során. Kiderült, hogy a Homoródok mente már az Árpád-korban is lakott volt. Az elemzéseket a régészeti emlékekkel összevetve megrajzolták a terület környezettörténeti változásait. A vegyes összetételű kutatócsoportot az erdélyi kötődésű dr. Benkő Elek, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatója irányítja. A paleontológiánál maradva újdonság és szenzáció volt számunkra, hogy hazai geológusok, szpeológusok fatörzslenyomatokra bukkantak a Kelemen- és Görgényi-havasok vulkanikus kőzeteiben (!), Fazakas Attila székelyudvarhelyi geomorfológus a vonalas erózió térbeli és időbeli alakulását rögzítette a Keleti-Kárpátok belső vulkanikus vonulatában körvonalazva a hegysor mai képének kialakulását. Felette hasznos jelenünkben az a tanulmány, amelyet Zólya László geológus, Hargita megye tanácsának projektmenedzsere és Péter Elek nyugalmazott geológus állított össze A talajvizek és ásványvizek védelme korszerű hulladékgazdálkodási rendszerek kiépítésével címmel. Ennek és csakis ennek a rendszernek a szigorú alkalmazása biztosíthatja mind az ivóvíz, mind a mélyben levő ásványvizek minőségét.
Borvízmúzeumot Kovászna megyének
Régebben megfogalmazódott óhaj, hogy Kovászna megyében is menteni/kiállítani és őrizni kellene mindent, ami az ásványvizekkel kapcsolatos tárgyi vagy más jellegű emlék, különös tekintettel a nagyon gazdag fürdőtörténeti dokumentumokra. Albert Zoltán, Papucs András és e sorok írója erről szóló írott javaslatait megküldtük a megyevezetésnek, döntés azonban azóta sem született. Az egykori kovásznai szénsavpalackozó épülete mellett felvetődött egy Sugásfürdőn létesíthető múzeum lehetősége, amelynek létjogosultságát Sepsiszentgyörgy vonzásköre igazolná, avagy a borvizeiről ma is híres Bibarcfalva, ahol az 1882-ben alakult Borhegyi-palackozó eléggé megviselt épületét bérmentesen felajánlotta a helybeli közbirtokosság. Egy negyedik változat Málnásfürdő, ahol a Borpatak völgyében fekvő tömbházlakás alsó szintjén lehetne berendezni egy állandó jellegű kiállítást, avagy egyelőre ideiglenesen legalább összegyűjteni ott a veszendő tárgyi anyagot. Tekintettel arra, hogy a kovásznai egykori szénsav-palackozó üzem jelen pillanatban eladó, a témakört ismertető Papucs András a Háromszéki Borvízmúzeum létesítését Kovásznán látja megvalósíthatónak, ennek azonban az a feltétele, hogy a fürdőváros tekintse ezt fontosnak, és biztosítsa a szükséges területet. Kovászna országos jelentőségű fürdőváros, ahol évente közel 40 ezer turista és gyógykezelésre érkező személy fordul meg – hangsúlyozta –, tehát mindenképpen fontos lenne egy nemzetközi szempontból is figyelemre méltó kiállítás létrehozatala. Nem versenyezni szeretnénk a szomszédos Hargita megyével, ahol három borvízmúzeum működik, hanem kiállítani-megőrizni, s így kiegészíteni Székelyföld ilyen jellegű kincsanyagát.
Hasznos és mifelénk is megvalósítható tevékenységről számolt be Gherdán Katalin, a Pásztói Múzeum munkatársa, amelynek neve a Gyűjthető múlt közönségprogram, s amelynek részeként évente akció indult az év ásványa, kőzete és ősmaradványa témával. A vetélkedőbe be lehet vonni az iskolákat is, ugyanis középiskoláinkban hosszú idő óta megszűnt a földtan oktatása, a fiatalság általános műveltsége szempontjából hasznosnak bizonyulna mifelénk is egy ilyen program.
A Kovásznán megtartott kétnapos székelyföldi geológustalálkozót egyhangúlag hasznosnak, igényesnek ítélték az értékelők, s bejelentették, hogy a fórum XIX. találkozóját 2017-ben Borszékre hívják össze.
Kisgyörgy Zoltán
XVIII. Székelyföldi Geológus Találkozó - Szerkesztette Papucs András (Sikló Egyesület, Sepsiszentgyörgy)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy folyóirat és kulturális műhely három korszaka
Erdély és Közép-Kelet Európa egyik legrégebbi kulturális folyóirata, a Korunk november 8-án és 9-én tudományos konferenciával és rangos előadásokkal ünnepli fennállásának 90. évét. Az idén több tudományos és kulturális esemény jelezte már a neves folyóirat évfordulóját, ezekhez csatlakozik az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jókai utcai székházában másfél napon át zajló előadás-sorozat. A Félmúlt-jelen: Erdélyben – Európában (1926-2016) elnevezésű fórumon a történelem-, az irodalom-, a néprajz- és a filozófiatudomány neves erdélyi és magyarországi képviselői vesznek részt. Az esemény, amely ma délelőtt 10 órától folytatódik, összefoglalja a Korunk 90 éves történetét, és betekintést nyújt a folyóirat által képviselt kulturális és tudományos műhelyek jelenlegi eredményeibe. (A borítóképen Zsoldos Attila, Kovács András, Kántor Lajos, Kovács Kiss Gyöngy, Egyed Ákos és Romsics Ignác a konferencián)
A tegnap reggeli megnyitó résztvevőit a Korunk főszerkesztője, Kovács Kiss Gyöngy történész köszöntötte, kiemelve a tudományos előadás-sorozat jelentőségét a folyóirat 90. évfordulója alkalmából eddig szervezett események tükrében. A konferencia előzményeként említette a Korunk 2016. februári lapszámát, amely mintegy száz szerző válogatott tanulmányait közölte újra a folyóirat 1926 és 2016 közötti kilencven évének három fő korszakából.
Kovács Kiss Gyöngy hangsúlyozta, hogy bár a lap számos alkalommal került az Eric Hobsbawm által a „szélsőségek századának” nevezett 20. században az ideológiák kereszttüzébe, soha nem vált sem baloldali, sem jobboldali politikai folyóirattá; ugyanakkor hűen követte Dienes László 1926-os Beköszöntőjének főbb gondolatait, amelyben a szerző a múlt megismerése által a jelen és a jövő újraformázását és egy új szintézis létrehozását szorgalmazta. A főszerkesztő hozzáfűzte: az 1990 utáni Korunknak sikerült nemcsak fönnmaradnia Erdély egyik legrangosabb kulturális és tudományos folyóirataként, de a Korunk Akadémia és a számos kiállítás révén a nagyközönséget és a magyar értelmiséget szorosan összekötő fórummá is vált.
Kántor Lajos előadása az egykori szerkesztő, majd főszerkesztő közel hatvanéves visszaemlékezéseként hatott, továbbá az erdélyi értelmiség 20. századi történetének a folyóirat hasábjain visszatükröződő krónikájaként is szolgált. A neves irodalomtörténész 1958-ban került a laphoz, majd egy évvel később lett a szerkesztője. Mint mondta, a Gáll Ernő főszerkesztő nevéhez fűződő második korszak (1957–1984) első évei az 1956-os forradalom kolozsvári eseményei miatt a folyóirat legnehezebb periódusaként értelmezhetők. Kántor Lajos kiemelte, hogy bár ez a korszak számos alkalommal tépázta meg a Korunk apolitikus jellegét és kényszerítette az aktuális politika és pártideológia narratíváit, diskurzusait a folyóirat íróira, mégis sikerült megőrizniük az alapító, Dienes László eklektikus tervét, amely a Korunkat az erdélyi értelmiség és művelődés fórumává és a nemzetközi, kortárs tudomány és kultúrtörténet közvetítőjévé tette. Az 1950-es évek egyik nagy botrányaként említette az általa külön tanulmányban elemzett Tordai Zádor-féle Madách-értelmezés 1957-es közlését, amely óriási ideológiai vitát váltott ki.
Kántor Lajos rövid történeti összefoglalójából ízelítőt kaphatott a hallgatóság a Korunk jelentőségéről, arról a szerepről, amelyet az erdélyi magyarság 20. századi művelődéstörténetében betöltött. A lap hasábjain 1926 óta közlő vagy debütáló több száz szerző közül többen is – József Attila, Nyirő József, Radnóti Miklós, Sütő András, Páskándi Géza, Bretter György, Lukács György stb. – a magyar és egyetemes irodalom jeles alakjává váltak.
A konferencia neves magyarországi (Zsoldos Attila, Romsics Ignác) és erdélyi (Kovács András, Egyed Ákos) történészek előadásaival folytatódott, majd Markó Béla költő, valamint Szörényi László, Csapody Miklós és Pomogáts Béla irodalomtörténészek vetettek fel különböző témákat a Korunk vonatkozásában.
Ma reggel 10 órától néprajzkutatók (Csányi Vilmos – A hiedelmek szerepe az emberi megismerésben, Tánczos Vilmos – Az erdélyi magyar néprajztudomány irányzatai) és filozófusok (Egyed Péter – Az ideológia kommunikációs funkciójáról, Liviu Jitianu – Az emlékezés kultúrája, a felejtés örvénye) előadásai következnek, amelyeket bárki meghallgathat az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában (Jókai/Napoca utca 2. szám).
Szabadság (Kolozsvár)

Ervin atya életszilánkjai
Nyár volt, amikor a csíksomlyói kolostorban utoljára készítettünk interjút vele. Fürgén jött szembe, bekapcsolta hallókészülékét is, mert most éppen meg akarta hallani azt is, amit mondanak neki. Márton Áronról kérdeztük, így kerekedett ki a történetből az ő életének is számos eseménye. Beszéd közben el-elakadt a hangja, mondta, egy pohár bor jól jönne. Kár, hogy még nem érkezett meg a tokaji. 600 litert rendelt. Hosszú távra tervez, mondta. Temetése napján az ő szavait idézzük.
Regénybe illő életútjáról beszélt Ervin atya. Arról, hogy a szárhegyi „gyermeket” Gyulafehérváron, a teológián érte az 1943. október elsején megjelent törvény, hogy az összes papnövendéket, akik nem voltak felszentelve, behívják katonának a román hadseregbe. „A filozófia tanárunk éppen Kolozsváron volt látogatóban, és elpanaszolta a házfőnöknek, hogy minket behívtak katonának. Egyelőre volt pálinkánk, és Dode őrmester mindig alul tette a behívónkat, de intézkedni kellett. Megtudtuk, hogy a görög katolikusok a másodéves teológusokat már mind pappá szentelték” – magyarázza, hogyan kerülhetett sor az előrehozott felszentelésre, 1943. június 20-án.
Nehéz idők jöttek
Hiába volt meg a felszentelés, vissza kellett menni a teológiára, befejezni az iskolát. A diplomaosztó napján már indult is Ervin atya a fogarasi rendházba. Ő volt ott a legfiatalabb kapitányi rangban. Román katonákat kellett az SS-be felesketnie. „Most nem hiszik el, de arra számítottak, hogy az SS-ben csokoládét adnak reggelire, és a románoknál puliszkát. Nekem pedig föl kellett esketnem őket.”
Nehéz idők jöttek. „Augusztus 30-án jöttek a sziguránca emberei, az egész társaságot összefogták, és börtönbe vittek. Az összes értelmiségi, tanítókat, tanárokat... Akkor volt az átállás, augusztus 23-án. Hallgattam Mihály királynak is a beszédét. Kevesen vannak, akik ezt hallhatták. Mint ahogy Magyarországon ma senki sincs, aki a Mindszenti beszédét hallotta volna kívülem. Ezért kaptam én a kitüntetést is. Ott voltam, Budapesten, megszenteltem a helyet.”
Az értelmiséget Targu Jiuba vitték, a kolostorba orosz katonák érkeztek. Németül tudót kerestek, de mivel az öregebb szerzetesek „rizegtek”, Ervin atya jelentkezett. Tolmácsnak vitték. „Aztán nagy tekintélyem lett nekem, természetesen, beálltam a MANOSZ-ba. Tudja mi az? Hát mi nagy urak voltunk akkor Erdélyben. Madosz volt az igazi neve, azt titkolták, és MANOSZ-nak nevezték. Hát kérem, mi vezettük a várost 45-ben.”
„Le kell lőni!”
Egy székelyudvarhelyi búcsú történéseiről is megemlékezett Ervin atya. „Öt év alatt öt vagy hat helyezést kaptam Márton Áron püspök atyától. Az utolsó 49-ben volt, a fehérlovas bevonulás után, amikor az én kollégám, a zetelaki plébános elmenekült, és engem odatettek a helyettesítésére. Márton Áron püspökatya eljött Somlyóról udvarhelyre az Úrnapi búcsúra. Én káplán voltam, s ezer embert bevittem Udvarhelyre. A környéknek a papjai, mindegyik bejött a búcsús körmenetre, és az akkori esperes, miért, miért nem, én lepődtem meg a legjobban, engem kért fel az ünnepi prédikálásra. Nehezen vállaltam el, de mindenféleképpen ragaszkodott hozzám. Lehet, tudtam valamit akkor. De nem ez az érdekes. A püspöki miséken mindig áldást kell kérni a püspöktől. A püspök atya misézett, odamentem, letérdeltem előtte: benedictionem, kérek áldást. Összehúzza a szemöldökét: te, miről beszélsz? Megijedtem, átfutott rajtam a hideg, olyan szigorúan nézett rám. Hirtelen elmondom a három pontot. Te, én már nem tudlak téged megmenteni, súgta vissza. Még jobban kezdtem rizegni, de aztán a szószéken, nem tudom, mi történt, beszéltem. És az ajtónál két szekus azt mondta egymásnak: le kell lőni. Mármint engemet. Szárhegyről ott volt a főgondnok, aki országgyűlési képviselő volt valamikor, ő hallotta ezt a saját fülével: le kell lőni. Állítólag a beszéd volt a veszedelmes a kereszténység középkori üldöztetéséről, hogy az oltáriszentség volt az erőt adó. De a püspök tudta, miről van szó, nagyon jól tudta. Csak most tudtam meg, egy hónappal ezelőtt, hogy ez az egész le van írva. Megkaptam Bukarestből. A szekuritaté megőrizte. Az újságcikkeket is ezzel kapcsolatban, és a többit is. 861 oldal van rólam. Nem tudom, ki voltam, ki nem voltam. Tőkés Pista bácsinak 4000 oldala van. Kilóra mérik a papokat.”
A vatikáni kémek
„Az udvarhelyi mise után Márton Áron összegyűjtötte a papokat, „világosan rendelkezett, hogyha ő börtönbe kerül, mihez kell tartsák magukat. Két hét múlva Fehérváron lefogták, és megkezdődött az ő pere.”
Kezdődött a harc az állam és a katolikus egyház között, minden katolikus pap vatikáni kém volt. Megkezdődtek a sorozatos letartóztatások. A ferencesek is tudták, deportálni fogják, a kezdeményezésekre a hívek ellenállása volt a válasz. „Udvarhelyen például 50-ben, amikor el akartak vinni minket, akkor három napig gyertyás körmenet volt a kolostor körül, és ellenálltak. 1951-ben Szent István napján szedtek össze egy éjszaka, és loptak el a kolostorokból. Vittek Máriaradnára” – emlékszik vissza, és arra is, hogy 130-140-en kerültek egy helyre, majd egy rendelet alapján kerültek Esztelnekre, Dézsre és Körösbányára. Ervin atya Máriaradnán maradt.
Az üzenetvivő
Élete legkalandosabb hat esztendejének nevezte az ekkortól kezdődő időszakot, beszélt a békepártiak és a titkos kripto-római katolikus egyház, a „föld alattiak” működéséről, a kripto-teológiáról. Arról is, hogy 1955. február közepén hogyan vitt üzenetet Bukarestbe Márton Áronnak. Akkor, amikor még senki sem tudhatta, hogy kiengedték őt a börtönből.
A március 23-án, Márton Áron Gyulafehérvárra való hazajövetelét megelőző éjszaka az összes ellenálló papot elfogták, pert indítottak ellenük. Tizenöten voltak, Ervin atya szabadon maradt. „Mozoghattam, s mivel a püspök atya tudta, hogy én tudok mindenről, behívott Fehérvárra, és mondta, ne per lesz, le vannak fogva, a titkárom is ott van, ügyvédeket kellene fogadni. A titkárom részére próbáld megfogadni ezt meg ezt, és próbáld felvilágosítani arról, ami nélkül nem tudja védeni” – emlékszik vissza a szerzetes, majd a per napján vele történt eseményekre is kitér.
Kirúgták „testvére” peréről
„Reggel megyünk a katonai törvényszék felé. Az ügyvédek természetesen mehetnek, és az elsőfokú rokonság mehetett be. Én, mint a püspök titkárának, Ferenc Béninek a gyámja odaadom a buletint az őrző katonának. Mondom, Ferenc Bénihez megyek, nézi a buletint, s látja, Ferenc Béla vagyok. Ez a világi nevem. Tessék, mondta. Tíz órakor kezdődött a nagy per. Figyeltem, nekem jelentést kell tennem a püspöknél. Este nyolc órakor, még folyt a per, jön a szekurista főhadnagy: maga kihez jött be? Mondom, Ferencz Bénihez. Hát kicsoda magának? Mondom, a testvérem. A hideg végigfutott a hátamon. A szekurista felment a színpadra. Ott voltak, mert színpad volt az egész. Odamegy Ferencz Bénihez, tudtam, nem lesz jó. Jön is vissza hozzám: magának kicsoda Ferencz Béni? Mondom testvérem. Milyen testvére? – csikorgott a foga. Mondom: paptestvérem. Az apját az anyját, azt a nem tudom mi, ha mégegyszer a szemünk elé kerül, maga soha többet napot nem fog látni. Ha megtudja a Szabad Európa Rádió, hogy itt per volt, magát eltüntetjük. Takarodjon, mert úgy rúgom, hogy... Kirúgtak. Futok haza, a sógornőmnél volt a szállásom. Lépek be az aktatáskámért, gondoltam, jobb, ha eltűnök, s azt mondja: Béla, hallottad-e a Szabad Európa rádió most mondta be, hogy valami nagy papi per van Kolozsváron.”
A rendszer fortélyai
A közismert Szoboszlay-per kapcsán is személyes élményeket osztott meg Ervin atya. „1957 nyarán a nagyfőnökömet, Szoboszlay Aladárt, a Duna Konföderáció elnökét lefogták. Mi miatt? Törvénytelen orvosi gyakorlat miatt. Természetgyógyászattal foglalkozott. Örvendtem, hogy a természetgyógyászattal hozták összefüggésbe a lefogását. Mert égett alattam is a talaj. Már benne voltam nyakig a többpártrendszerben.”
Eljött annak is az ideje, amikor Ervin atya bekerült a szekuritátéhoz. „Engem nem kínoztak. Minden be volt adva aprólékosan. Minek tagadjak? Azt mondtam, én mindig a kommunizmus ellen voltam, már itt, Somlyón, gimnazista koromban előadásokat tartottam. Nem tagadom, hogy nem tartom jó rendszernek. Gazdaságilag elsősorban. Az más, hogy Isten, s ateizmus, de én gazdaságilag sem tartom jónak. Akasszanak fel!” „ emlékszik vissza szavaira. És hogy leginkább arról faggatták, mit tárgyalt Márton Áronnal a kommunizmusról. Tagadott, ekkor közölték vele: „Itt van Márton Áron, le van fogva. Tegye oda a fülét a falhoz! A túlsó szobában beszél Márton Áron. Összerogytam. Összerogytam.”
A történtekről tudni kell, hogy magnószalagról szólt akkor a püspök hangja, a szekusok célja pedig az volt, hogy a vallomások alapként szolgáljanak Márton Áron újabb bebörtönzéséhez.
Az állambiztonságot fenyegető társaság tagjaként volt börtönben már öt hónapja Ervin atya úgy, hogy a vádat, illetve az ítéletet nem hozták tudomására. „Hogy az öt hónap alatt mi történt, annak a vége őrületbe való hajszolás volt. Miután elvittek Aradra, betettek egy cellába. Azt mondja nekem a volt madéfalvi plébános: te, mennyire ítéltek el? Mondom, három hónapra. Bolond vagy, Ervin. Mondom, nem hirdették ki, de azt mondták nekem, három hónap. Bolond vagy, Ervin. Lehet, hogy három évre, mondom. Meg van állapítva, hogy bolond vagy. Itt vagy közöttünk. Mi mind életfogytiglan vagyunk.”
„Reméltük, de nem hittük, hogy kiszabadulunk”
A történtek másnapján újabb hír érkezett: „megjött a kegyelem visszautasítása, kivégzés előtt álltak Szoboszlayék. A falon keresztül beszélnem kellett Szoboszlayval s a tízzel, akik halálra voltak ítélve. Hagyatkoztak nekem. Szoboszlay a receptre vonatkozólag is. Rákgyógyító receptje volt. Elmondta nekem, hová dugta el, s ha kikerülök a börtönből, akkor menjek, kutassam ki, s mentsem meg a becsületét. Hogy lehet életfogytiglan kényszermunkára ítélten megmenteni a becsületét? Elképzelhetetlen. Aztán jöttek az évek, sok minden történt, minden nap vártuk, hogy kiszabadulunk. De hogy kiszabadulunk, azt nem hittük. Reméltük, de nem hittük. Hét esztendeig bent voltunk. Miután kiszabadultunk, mentem, hogy megkeressem a receptet, de egy hétemeletes palota volt rá építve. Aradon. Úgyhogy a mai napig a rákkutatás nélküle ott tart, ahol.”
Szabadon az utolsó faluban
1964. augusztus 2-án szabadult ki a börtönből Ervin atya. Hazament Szárhegyre, de az őrmester „kirúgta” onnan, Radnán a kolostorba nem mehetett be, de tanárnak felfogadták volna, elutasította: „Mondom, én a papságot nem akarom otthagyni. Ha már megszabadultam a haláltól, akkor valahogy megoldjuk a dolgot.”
A püspöktől kérte, kapjon valahol helyet számára, de egyik próbálkozását sem fogadta el az akkori hatalom. Mert a püspök helyezhette a papot, de az nem kapott fizetést és tartózkodási engedélyt. Végül 1965. április elsejétől a provinciális Temesvárra küldte, a Németországba ment sváb papok helyére. „Végül az ország legutolsó falujában, Tornyán kaptam plébániát, és ott megkezdtem életem egyik legszebb időszakát, 12 évet. Javításokkal, lelkipásztori örömmel.”
Sok az áruló, mégis kevés a magyar
Az élettörténet azzal folytatódik, hogy a tizenkét éves szolgálat végén jött a hír: Kolozsvárra szól az új kinevezése. 1977 novembere volt ekkor. „Azt sem tudták a kolozsváriak, hogy csókolják a Szent Antal oltárnál a csuhámat. Borzasztó feltűnést keltett, hogy odakerültem. Mondták a hívek, hogy Erzsike még él. Ki az az Erzsike? Hát az, aki meg van bénulva. Huszonhat évvel ezelőtt, amikor elvitték a barátokat innen, Kolozsvárról, megfogadta, addig akar élni és vállalja a bénaságot, amíg a barátokat vissza nem hozzák. Meghallotta, hogy visszahoztak, első pénteken gyónni akart. Megyek hozza, összecsapja a kezeit: Jézusom, bocsáss el most már, bocsáss el, engedj el. Egy hét múlva temettük.”
A templomjavítás nem ment akadálymentesen. Szomorúan mesélt arról Ervin atya, hogy éppen magyar ember volt, aki át akarta verni. Ezt a tényt Márton Áron püspök előtt sem hallgatta el akkoriban. Amikor azt akarta elhitetni vele a mester, hogy az állványozással kimerültek az anyagi keretek, gyergyói ismerősével számoltatta újra a költségeket. Így alapos gyanú volt arra, hogy hétszázezer lejjel akarták átverni, a templom további munkálatait pedig felfüggesztetni. „Szagot fogtam, megyek be a püspök atyához, s mondom neki, nagy baj van, kellene tovább folytatni a javításokat, de ez történt, mit csináljunk? Én azt ajánlom, püspök atya, hogy akasszuk fel a mérnököt. Akasszuk fel! Elmosolyodott, s azt mondja: te, annyi fa az erdőben nincs, mint ahány áruló magyart fel kellene húzni. De tudod-e, olyan kevesen vagyunk.” Igaza volt a püspöknek, a problémát meg lehetett oldani, az építkezést pedig tovább folytatni.
A „rózsafüzérgyáros”
Úgy tűnhet, jó irányba fordult Ervin atya élete. De nem volt sokáig így. „Én keddenként ideológiai beszédeket tartottam a Hiszekegyről. Mindenki már négy órakor jött, széket is hozott, hogy beférjen valahogy. Igen sok volt már a persely, az egyikre kiírtam: kérdezz, felelek. Kezdtek kérdezni. Rázós kérdések jöttek be. Nehezebb volt nekem a mise utáni feleleteket előállítani, mint a prédikációt összeállítani. Szörnyű nehéz volt a felelet. Azonban elfogytak a kérdések. Mit csináljunk, a hívek azért jönnek, hogy a feleleteket hallgassák meg. Ha nincs kérdés, nincs felelet, nincs pénz. Fogtam magam, s én kezdtem bedugdosni a kérdéseket. S ez olyan botrányt okozott... rámléptek.
Rózsafüzérgyárosnak neveztek ki, s öt magyar bíró Kolozsváron elítélt két évre. Jakab Antal jött a tárgyalásra: megmondták, nem lehet megmenteni. Éspedig a gazemberek közé tettek be. Borzalmas volt.”
A valódi ok, a kérdések nem is jöttek szóba a tárgyalásokon. A rózsafüzér volt a fedőszöveg. „Megfogták az asszonyt, aki a rózsafüzért árulta az ajtóban, és tanúnak állították oda, hogy én adtam. És, tudják, törököt fogtak, s a török megfogott engemet. Nem is tudták azt, hogy nekem rózsafüzér-gyáram volt Tornyán. Tempfli püspök úrral is kapcsolatos ez. Mikor még plébános volt, nem volt, miből élnie, tőlem vette a rózsafüzér-hozzávalókat, s ő is csinálta a rózsafüzéreket. Később aztán Amerikából hozott nekem ezer rózsafüzért, s megköszönte, hogy nem jelentettem be a szekuritáténak.”
Amitől még Ervin atya is kicsit meghunyászkodott
1980-ban született meg az ítélet. Ekkoriban történt, hogy bevitték Bukarestbe. „Jött egy Volga, gyönyörű szép kocsi, két ezredessel. Kivettek a börtönből, a piszkosok közül, s megmutatták Bukarestet, mit építettünk. Tetszik? Mondtam, hát hogyne. A Drumul Taberei, az a legdicsőségesebb. Megállunk egy nagy palota előtt. Betuszkoltak, föl, nem tudom a hányadik emeletre. Kérdezi az ottani úr, miért jöttél ide? Mondom, nem én jöttem, hoztak. Fogalmam sincs, miért. Halálra vagy ítélve, közölte. Mondom, nézze, ezelőtt negyven évvel halálra ítéltek, s még élek. Azt mondja, ne ugrálj, mert bizonyítékaink vannak, halálra vagy ítélve. Kém vagy, Szabad Európa kéme vagy. Kicsit meghunyászkodtam. Köhögni kezdtem, s hallom, hogy az egyik cellából visszaköhög valaki. Hát ez Godó, ez Godó Mihály! Visszatelefonálok neki. Erre megkérdik: mi van a torkával? Mondom, tizenhat éves korom óta nekem torokbajom van. Hamar az orvost ide! A szájamat tátsam ki, lenyomtak valamit, elment a kedvem nekem a morzézástól.”
Ervin atya élete végén is úgy gondolta, csodálatos módon, Szent Antal s Godó segítségével szabadult meg a haláltól és a börtöntől. Kolozsvárra viszont már nem mehetett vissza, Vásárhelyre kapott kinevezést. „Jöttek Bukarestből, a kultusztól, hogy adnak ilyen előkelő helyet egy gazember banditának? Egy vásárhelyi püspök, egy bukaresti főinspektorral volt ott, s én elővettem a legjobb szilvapálinkát, s a végén az egyik beesett az asztal alá. Véletlenül.”
Azt védte, aki őt halálra ítélte
Aki ismerte Ervin atyát, tudja, a humor nála mindig keze ügyében volt. Élete további részleteit most nem boncolgatjuk annak, akin két halálos ítélet sem tudott kifogni. Sosem fogadta el a földiek alkotta szabályokat, a halál órájának megválasztásában is csak teremtőjének engedelmeskedett. Emlékének idézését zárjuk most egy olyan történettel, amelynek helyszíne a ravatal, és rávilágít a világ visszásságaira, Ervin atya lelkületére. Ezt is a nyáron mesélte el utoljára.
„Amikor Kolozsvárra kerültem, telefonál Bánffy Pista, hogy te, olvastad-e az újságot? Elolvastam, nem kaptam ott sem semmit. De a sarokban nézd meg! Nézem a sarkot, hát a katonai törvényszék elnökét délután temetik. Azt, aki engem elítélt. Veszem a telefont: Pista, fel a díszmagyart! Megyünk temetésre! Bolond vagy Ervin, megbolondultál. Most kerülsz Kolozsvárra, s megint be akarsz kerülni a börtönbe?” A díszmagyarban való temetésről le lehetett beszélni Ervin atyát, az utolsó találkozásról viszont nem. „Felöltöztem papi civilbe, s kimegyek a temetőbe, a morgába. Nyolc koporsó. Itt kell legyen az ezredesem is. S kezdem a koporsófedeleket emelgetni. Hol vagy? Hol vagy, Pali? S hát az egyiknek a mellén látom a kék sapkát. Mondom, megvagy. Bíróság előtt vagy. Van-e ügyvéd? Hivatalból adtál nekem ügyvédet, hol az ügyvéded? Azt mondja, nincsen. Hát azért jöttem ide, hogy hivatalból ügyvéded legyek. Társalogtunk. Aztán a végén elmondom a Miatyánkot vele együtt. És az Úristennek irgalmába ajánlottam.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Harc a Bákó megyében lévő területekért
Három volt közbirtokossági elnök hívja fel ismételten a csíki közösségek figyelmét: az egykor a közbirtokosságok tulajdonába tartozó erdőket és legelőket még mindig nem kapták vissza teljes mértékben. Főként azokról van szó, amelyek Bákó megyében találhatók.
A közbirtokosságok újraalakulása után tizenhat évvel még számtalan közbirtokosság kell szembesüljön azzal, hogy a területek államosítása előtti időszakból (1949) származó, területeket igazoló aktáikat vagy semmibe vették, vagy egyenesen eltűntették a dossziékból – ez derült ki, amikor Domokos Józseffel, a csíkcsomortáni közbirtokosság korábbi elnökével, Sántha Pál Vilmossal, a csíkpálfalvi közbirtokosság volt elnökével, valamint Lázár Elemérrel, a csíkdelnei közbirtokosság korábbi elnökével beszélgettünk. A 2000-ből származó 1-es törvény alapján újraalakult közbirtokosságok megválasztott vezetőinek vagy éppen az elnökséget felvállaló személyeknek nem volt könnyű dolguk, talán az újraindulás évei voltak a legnehezebbek. A közbirtokosságok semmilyen anyagi tőkével nem rendelkeztek, újra össze kellett írni a taglistát, tisztázni a jogok számát és az ezekre jogosultak kilétét.
„Jó két és fél esztendő múlt el addig, amíg intézményi szinten az erdészeti minisztérium beleegyezett abba, hogy az erdőket visszaadják. Addig a törvény létezett, de az átadással a minisztérium várt. A mi közbirtokosságunk az itteni erdészeti hivatallal nem volt rossz viszonyban, viszont ők nem adhatták át, tekintettel arra, hogy a felsőbb szervek, az erdészeti minisztérium nem engedélyezte. Ezek voltak a nagy problémáink az első körben. Amikor az erdészet fokozatosan kezdte átadni egy részét, kezdődtek az adminisztrációs szervekkel a huzavonák. A helyi bizottságok és a polgármesteri hivatalok kellett átadják az igazolásokat, és ebből adódtak a további nehézségek. A Csíki-havasok nyúlványában lévő közbirtokosságok mindegyikének volt területe Bákó megyében. Itt mind a polgármesteri hivatalnál, mind az erdészetnél ellenállásba akadtunk. Például a csíkpálfalvi közbirtokosságnak mai napig több mint százharminc hektár erdőt nem adtak, és nem is akarnak visszaadni” – mutatott rá Sántha Pál Vilmos.
Sántha Pál Vilmos szerint az újrainduláskor nagyon nehezen szedték össze ismét az iratokat, mivel annak idején nem volt minden letéve a levéltárba. Olyan is volt, hogy megsemmisítették a dokumentumokat. „Két és fél éves munkát igényelt a dokumentumok összegyűjtése, és semmiféle látszata nem volt a tagság, a külvilág szempontjából. A legtöbb munka és a legkevesebb eredmény akkor volt. Nehéz idők voltak.” Domokos József hozzátette: „a legrosszabb az volt, hogy a törvény kihozott egy metodológiát, hogy hogyan kell visszaadni a területeket. De jöttek rá a kormányhatározatok, a sürgősségi kormányrendeletek, a prefektusi rendeletek, a megyei tanács, a helyi földosztó bizottságnak a rendeletei, amelyek egyszerűen átszegték azt, amit a törvény kimondott. Éjjeleken keresztül állítottuk össze a dokumentációt, a mellékleteket, amikor odamentünk, kitalálták, hogy nem jó, nem teljes, mert bejött egy másik rendelet. Két év után annyira jutottunk, hogy le tudtunk ülni a bákói erdészeti igazgatóság vezetőivel. A negyedfélmegye közbirtokosságainak elnökei bevonultak, tőlük jött a gazdasági igazgató, a technikai igazgató és az országos erdőalap elnöke. Velük tárgyaltunk, mondták, hogy nincsenek területeik, és ha van is, az nem volt a miénk. Az egyik kollégánk hozott magával egy olyan területet igazoló dokumentumot, amelyen rajta volt az Osztrák–Magyar Monarchia pecsétje, kitette az asztalra, és mondta, nincs amit szökjenek, mert nekünk van ilyenünk, de nekik nincs. Azzal ők felálltak az asztal mellől, és adtuk a menést a jövésért.”
Az egykori elnökök rámutattak, a bákói Ágas község adminisztrációs területén levő legelők helyzete sem jobb, van, amelyiket tudja használni a közbirtokosság, de nincsenek átadva, a helyzet elég felemás. Kérdésünkre, hogy mekkora területekről van szó, elmondták, közbirtokosságonként több mint száz hektárról lehet beszélni. „Még nagy területek vannak. Volt, hogy az ottani hivatalnál személycsere történt, és azt mondták, nincs semmiféle aktánk leadva ott. El kellett hát dönteni, hogy pereskedünk, hogy ekkor és ekkor leadtunk minden egyes dokumentumot, vagy húzzuk az időt, amiből nem biztos, hogy valamikor is lesz valami. A legnagyobb területünknek még a telekkönyvi kivonatát is eltüntették” – panaszkodott Sántha.
Lázár Elemér volt ebben az időszakban a delnei közbirtokosság elnöke, mint mondta, ők is hasonló problémákkal küszködtek. „A visszaszolgáltatással állandóan valami kiutat kerestek. Ösvényt kellett verjünk, és úgy sem tudtunk zöld ágra vergődni a megyén túli területekkel. A megyésítéssel Erdély területéből lefaragtak, ezt mindenki tudja. Teljes kiszolgáltatott helyzetbe kerültünk, addig járattak, amíg akartak ilyen vagy olyan okkal, és nem szolgáltatták vissza a területeinket. Delnének olyan tiszta nyilvántartása volt 1947-ig, annyira pontos térképekkel, telekkönyvi kivonatokkal mellékelve, és hiába vittük azokat, nem is ismerték a telekkönyvet. Ez volt a legszomorúbb.”
A volt közbirtokossági elnökök arra szeretnék felhívni a figyelmet, hogy még mindig nagy problémák vannak a területek visszaszolgáltatását illetően, és noha használják a területeket, de nincs a közbirtokosságok birtokába helyezve, nem rendelkeznek teljes mértékben a területek fölött. Hangsúlyozzák, noha szélmalomharcnak tűnik, nem szabad feladni, harcolni kell a területekért.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

A kistérség szolgálatában az Erdővidék hetilap
Pénteken jelenik meg az Erdővidék regionális hetilap ezredik lapszáma – nagy szám ez komolyabb háttérrel rendelkező újság esetében is. Az alig húszezer lelkes tájegységet kiszolgáló kis lap – szó szerint értendő: mérete A4-es, azaz írógépbe is beleférne az a papír, amelyre nyomtatják – munkatársai legjobb tudásuk szerint próbálnak a vállalt feladatnak eleget tenni, amit olvasóközönségük értékel is: hetente átlagosan bő ezerháromszázan vásárolják meg. Erényének mondhatjuk azt is, hogy fennállásának bő tizenkilenc esztendeje óta nem volt rá példa, hogy ne jelent volna meg. Tulajdonosai és szerkesztői ígérik, azért fognak dolgozni, hogy ne csak a fiatal felnőtt-, de az aggastyánkort is megérje a lap.
„Érdekes, sőt, hasznos lehet ismerni, hogy mi a szolgálatos szenzáció a világ, az ország túlsó felén, mi történik a megye más végein – erről továbbra is tudósítanak az eddig is olvasott újságok –, de nem kevésbé fontos tudni, hogy mi a hír a szomszéd községben, avagy két sarokkal odébb. A helybeliek érdeklődésére ez nagyon is számot tarthat. Lapunkban tág teret kívánunk biztosítani mindannak, ami a kisrégió lakóinak életvitelét közvetlenül érinti” – állt az 1997. július 18-án nyomdafestéket látott újság szerkesztőségi ajánlásában. Az első lapszám alig százötven példányban jelent meg, és annyira újdonságnak számított, hogy hónapoknak kellett eltelnie, amíg közönsége ráébredt, nem csak időszakos kiadványról van szó, készítői hosszú távra terveznek, jó lesz, ha pártfogásukba veszik a zsenge lapot, hiszen nekik szól, őket szolgálja. A kezdeti lelkesedés után néhány munkatárs lemorzsolódott, ám az újak közül többen ma is a lap éltetői közé tartoznak: Lőrincz László nyomdász 1998 márciusától, Szász Réka 2000 októberétől és a szerkesztőséget vezető Albert Egon 2008 májusától tagja a kis munkaközösségnek. Albert Egon úgy véli, nem közhelyszerű a jelenlegi munkatársakat és szerkesztőségét a nyomdában, a terjesztésben vagy a keresztrejtvények készítésével önkéntesként évek óta segítő Vajda Györgyöt, Bogyor Erzsébetet, Mihók Margitot, Bedő Beátát és Kádár Csabát nagy családként említeni. „Munka van, mi pedig kevesen, azaz egymásra utaltak vagyunk. De szeretjük a lapunkat, ezért nem panaszkodunk, s mindent elkövetünk, hogy a tíz-tizenkét oldalas újságot hetente eljuttassuk olvasóinkhoz. Örömmel tölt el, ha péntekenként olyan embereket látunk az utcán, akik a kezükben Erdővidéket visznek, vagy éppen az utcasarkon megállva beleolvasnak lapunkba. Hasonlóképpen jó érzéssel tölt el, hogy a hétköznapokban sokan megállítanak, s bizalmukba fogadva elmondják, mi fáj, minek örvendenek, mi is foglalkoztatja őket. Őszintén mondom: ha ezek a visszajelzések nem lennének, talán már mindegyikünk máshol keresné boldogulásának lehetőségét” – mondotta Albert Egon. A lapalapító Antal István (1955–2014) özvegye, Antal Izabella úgy véli, bár az utóbbi időszakban sok minden megváltozott, de akad, ami nem: konokul kitartanak a kezdetekkor megfogalmazottak mellett. „Férjem azért hozta létre az újságot, mert annak a dr. Fábián László ügyvédnek a nyomába akart lépni, akinek neve a múlt század elején egyet jelentett a lapkiadással és az objektív tájékoztatással: úgy érezte, ez a jeles közéleti személyiség által rá testált feladat. A feladatvégzést most én és fiam, Antal István Zoltán vettük át, s azért dolgozunk, hogy ne csak megmaradjon a lap, de a nyomda fejlődjön is. Közel húsz év után is létezünk, ami bizonyítéka annak, igenis szükség van a lapra, szóval a nehézségek ellenére is a megszokott szellemiségben folytatjuk az elkezdett munkát” – nyilatkozta a nyugalmazott tanárnő.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A tovaillanó élmény képei a Minerva-házban
Kováts Ildikó művészpedagógus gyűjteményes kiállítását nyitották meg kedden délután Kolozsváron, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, tájfestészet, társadalomkritika, ugyanakkor történelmi témák pasztell- és akrilvilágát ötvözve. – A művész a megfoghatatlant igyekszik megragadni, a gyorsan szertefoszló és tovaillanó élményt, a megismételhetetlen csodát. Pasztellben és akrilban egyaránt. Segít neki ebben az igyekezetében jó kompozíciós érzéke és pompás színkezelése, amelyekkel többnyire a drámát, annak feszültségét is sikerül belopnia a képeibe – méltatta a festő munkásságát nyitóbeszédében Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke.
A mostani kiállítás az összegzés erejével hat a nézőre, pedig a művész mindössze két technikával készített alkotásai közül hozta el azokat, amelyeket sok száz más munkája közül kiválasztott – állapította meg Tibori. Mint mondta, Kovács Ildikó pasztelljeivel már a Minerva-házban korábban rendezett tárlatán is találkozhattunk; a mostani 28 pasztellt szemügyre véve pedig ismét megtapasztalhatjuk, hogy uralja a technikát, amelynek segítségével a felületeiből gyönyörű hatásokat képes kicsikarni. – A második technika, az akril viszont valamennyire az olajhoz hasonló, csakhogy vizes alapú, meglehetősen gyorsan száradó festékanyag. Közel áll a vízfestékhez meg az olajhoz is, és mindkettőre emlékeztető hatások elérését teszi lehetővé. Talán mégis az olajhoz áll közelebb, és a művész éppen ezt használja ki akrilmunkáiban, amelyek frissessége a pasztellekével vetekszik – hangsúlyozta a méltató.
Véleménye szerint remek alkalom ez a kiállítás arra is, hogy Kováts Ildikó érzékeltesse az érintetlen természeti szépségek és a történelmi témák iránti vonzalmát. – A táj, kétségtelenül, minden évszakban vonzza a művészt, aki szemmel láthatóan örömét leli a buja növényzetek, a csillogó vagy párás víztükrök, s a bármilyen mostoha körülmények között megkapaszkodó élet megörökítésében. A történelmi témák által ihletett munkái másfajta üzenetek hordozóivá válnak. Ezek a helytállásról, a sorsszerűségről, a fátum fájdalmas elkerülhetetlenségéről szólnak, és ennek a célnak rendelődnek alá a kompozíciós és a színkezelési szempontok is. Bizánci hercegnője, erdélyi fejedelme ebben a szellemben készült; a politikus azonban ettől merőben eltérő üzenet hordozója, amelynek kisilabizálását, nem annyira nehéz megfejtését a közönségre bízom – jegyezte meg a Minerva elnöke.
Szabó Zsolt, aki éveken át figyelemmel kísérte a művész tevékenységét, a megnyitón arra utalt, hogy egyfajta útkeresés figyelhető meg a munkákon. – A festményekre jellemző a csíki tájképfestészet színkezelése. Hangulatában, színvilágában a görögországi kép teljesen más, és ez a művész alkalmazkodókészségét bizonyítja. Hozzá tud adni saját magából is ahhoz a tájhoz, amit megörökít – jellemezte Szabó Zsolt. Reményét fejezte ki, hogy „a hetvenkedő a nyolcvanba áthajolva” is tovább dolgozik, majd a kilencvenedik születésnapját is együtt ünnepelhetjük egy kiállítás keretében.
Kováts Ildikó az útkeresés kapcsán elárulta: az irányt mindig a téma szabja meg. – Míg a pasztellek helyszíni tájábrázolások, az akrilfestmények gondolkodásra késztetnek, határozott véleményt fogalmaznak meg – beszélt a képekről a művész. Mint kiderült, a tájképek nyírfürdői, torockói, Duna-deltai és bajoroszági tájakat örökítenek meg, az akrilképeken pedig utazásainak élményei tükröződnek. A Krím félszigeti utazás élete egyik legfantasztikusabb impressziói közé tartozik, ott éreztem azt, hogy elődei nyomdokaiban jár.
Dézsi Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)

Nemzetközi konferencia a 700 éves Kolozsvárról
Beszélgetés dr. Lupescu Mária történésszel
A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kara több helyi intézménnyel karöltve nemzetközi történész-konferenciát szervez a kincses város 700 éves évfordulója alkalmából. A három napon át tartó rangos eseménysorozat ma, november 10-én délután 16 órától veszi kezdetét a BBTE Farkas-utcai főépületének Nagytermében (Aula Magna). Az eseményről, annak szervezési nehézségeiről és jelentőségéről beszélgettük Lupescu Mária egyetemi adjunktussal, a BBTE Magyar Történeti Intézet munkatársával.
- Kolozsvár királyi várossá nyilvánításának 700. évfordulója alkalmából szervezett nemzetközi konferencia a 2008-as Mátyás konferencia óta az egyik legnagyobb tudományos esemény, amely a város történetének egy jelentős momentumát ünnepli. Hogyan született meg a konferencia ötlete és milyen intézmények vettek részt az esemény szervezésében?
- Szakmai körökben már 2015-ben felmerült a konferencia ötlete, intézményes lépésekre azonban sajnos nem került sor. Úgy lépett Kolozsvár az új esztendőbe, hogy egyáltalán nem lehetett érezni mennyire fontos évfordulóhoz érkezett a város. Igen erős a sejtésem, hogy más, hasonló múltú és jelentőségű európai városban egy ilyen tekintélyes évfordulót megfelelő ünnepi eseményekkel, arculati elemekkel, akár műemlék állításával és tudományos rendezvényekkel ünneplik meg. Ami ez utóbbiakat illeti, az augusztus 19-ére tervezett várostörténeti kiállítás megszervezése gyorsította fel az eseményeket, ami egybeesett a Kolozsvári Magyar Napokkal, amelyeket éppen ezen évfordulós események köré szerveztek. Az eredeti terv az volt, hogy ugyanerre az alkalomra időzítjük a konferenciát is, ami azonban különböző, többnyire objektív okok miatt, mégsem valósult meg. A kiállítás megvalósításában is szerepet vállaló Lupescu Radu, a Sapientia EMTE tanszékvezetőjének javaslatára végül több intézmény fogott össze. Először is megkereste a Babes-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Fakultását, akinek dékánja, Ovidiu Ghitta kezdettől fogva felkarolta és minden lehetséges módon támogatta az ötletet, akárcsak a Sapientia EMTE Kolozsvári karának dékánja, Tonk Márton is. A két fő szervező intézményhez csatlakozott még az Erdélyi Múzeum-Egyesület, mint az erdélyi magyar tudományosság egyik legjelentősebb fóruma és a Román Akadémia Erdélyi Tanulmányok Központja. Ez a négy intézmény vállalta el, hogy nemzetközi várostörténeti tudományos rendezvény formájában emlékezik meg Kolozsvár 700 éves évfordulójáról. A konferencia koncepciója az volt, hogy Kolozsvár története álljon ugyan a rendezvény középpontjában, de mivel sem 700 évvel ezelőtt, sem most a város nem létezett önmagában, mai szóhasználattal élve egy hálózat része volt, kapcsoljuk be Kolozsvárt a különböző korok városhálózatába, tehát más városok történéseivel egészítsük ki, hasonlítsuk össze a kolozsvári sajátosságokat. Öt lehetséges témakört ajánlottunk a konferencia felhívásában, természetesen egyik közülük a 700. évfordulóhoz kapcsolódott: I. Kolozsvár, 1316 – előzmények és következmények, II. A városok jogállása – sajátosságok és változások, III. A városok és intézményeik, IV. A városok topográfiája. Reprezentatív épületek és társadalmi térhasználat, illetve V. A városok mindennapjai. Ebből a felsorolásból is látható, a cél az volt, hogy minél részletesebben lefedjük a várostörténeti kutatás ma is aktuális kérdéseit. Az év elejétől pedig be is indult a konferenciaszervezés gépezete, ami – ha valaki már belekóstolt a nemzetközi tudományos rendezvényszervezés rejtelmeibe tudhatja – rengeteg szervezési, koordinálási és pályázati munkát igényelt. Szerencsémre, számíthattam a kollégák (Lupescu Radu, Ionut Costea, Rüsz-Fogarasi Enikő, Ovidiu Ghitta, a BBTE, az EME és a Sapientia munkatársai) és a doktorandusz illetve mesteris hallgatóink segítségére is. A fő támogatóink – Kolozsvár Városának Polgármesteri Hivatala, Kolozs Megyei Tanács, BBTE Történelem és Filozófia Fakultása, a Sapientia EMTE és az EME mellett sikerült más hazai és határon túli támogatókat is találnunk, akiknek a nagylelkű és önzetlen anyagi segítsége nélkül ez a rendezvény nem jöhetett volna létre. Azt kell ugyanis mondanom, hogy nemcsak a háborúhoz, hanem egy konferenciához is pénz kell.
- Az esemény három teljes napon át, november 10 és 12 között zajlik több helyszínen, párhuzamos szekciókban. Hány résztvevő érkezett a rangos eseményre és milyen intézmények vannak képviselve?
- A konferencia statisztikai adatai: 4 ország 31 intézménye 71 résztvevőjének képviseletében zajlik rendezvényünk. Felhívásunkat célzottan olyan szakemberekhez igyekeztünk eljuttatni, akik foglalkoztak és foglalkoznak Kolozsvár történetével vagy a felhívásban jelzett területek ismert, elismert művelői. Kiemelném, hogy a magyar illetve román város-történetírásba friss fuvallatot hozó nemzetközi szinten is jól ismert kutatók mellett igyekeztünk a fiatalabb generáció azon képviselőit is megszólaltatni, akik már írásaikkal bizonyították, hogy helyük van a megújuló várostörténeti historiográfiában. A konferencia programját böngésző olvasó azt is észreveheti, hogy elsősorban a magyar és a román akadémiai oktatási és kutatási intézmények vannak nagy számban képviselve, ezeken belül pedig a történeti, társadalomtudományi, régészeti és művészettörténeti intézetek munkatársai tisztelik meg a rendezvényt előadásaikkal. Remélem, nem sértek meg senkit, ha azt mondom, hogy e napokban Kolozsváron a téma iránt érdeklődő és az ezt a kutatási irányzatot felvállaló és támogató minden jelentős magyarországi és román akadémiai intézmény jelen lesz. Külön örömömre szolgál, hogy a konferencia résztvevőinek mintegy szellemi csemegeként nyújthatjuk a már korábban említett „Kolozsvár kiváltságlevelei” c. kiállítás bemutatását magyar és román nyelvű tárlatvezetéssel. Ennek a kiállításnak az ötlete a konferenciáéhoz kapcsolódott, és az augusztus 19-én, tehát épp az 1316. évi kiváltságlevél kiállítása napjának évfordulóján az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban megnyílt kiállítás „megvárta” még a konferenciánkat, vasárnap ugyanis zárul a kiállítás. Lupescu Radu, Flóra Ágnes és Mitu Melinda kurátorok egy tartalmas, ötletes, Kolozsvár városának privilégiumait a kiállítás középpontjába állító koncepció mentén építették fel a tárlatot, olyan témát dolgozva fel tehát, amely a konferenciánknak is az egyik sarokköve. Így a két rendezvény nagyon jól kiegészíti egymást. Hasonlóképpen, a Sapientia EMTE kolozsvári karán berendezett „Látható Kolozsvár. Orbán Lajos képei a két világháború közötti városról” című kiállítás, amely ugyan nem erre a konferenciára épült, de szerencsés módon kiegészíti a konferencia tematikáját, és sokunk számára már csak a régi képeslapok megsárgult lapjairól idézi fel a két világégés közötti Szamos menti város mindennapjait, Gyáni Gábor kifejezésével élve, „kószálásait”.
- A konferencia az interdiszciplinaritás jegyében zajlik és nemzetközi, különösen román – magyar párbeszédként is értelmezhető. Hogyan egyeztethető össze jelenleg Kolozsvár középkori régészeti, levéltári és történelmi forrásai és hogyan jellemezné a román és magyar historiográfia álláspontját ebben a témában?
- Az utóbbi évtizedekben jelentős mértékben megnőtt a Kolozsvár történetére vonatkozó források száma. A városi terek és utak javítása, átrendezése, illetve az épületek felújítása kapcsán végzett régészeti ásatások során előkerült leletek betekintést nyújtanak a város anyagi kultúrájába, új megvilágításba helyezik ismereteinket a polgárok mindennapjairól. Igen fontosak a műemléképületek építészeti kutatása, amelyek a város szinte minden fontosabb épületére kiterjedtek az elmúlt periódusban. Immár pontosabb ismereteink vannak a város templomainak, kolostorainak, polgárházainak a fejlődéséről, építéstörténetükről, ugyanakkor látványos építészeti részleteket sikerült feltárni. Mindehhez hozzáadódik a levéltári források folytonos feltárása, amelyek első sorban a fejedelemség korára, illetve Kolozsvár 19-20. századi történetére vonatkozó ismereteinket gazdagítják. Ezekben a kutatásokban fontos szerepet játszottak városunk oktatási intézményei, múzeumai, levéltárai, amit jól tükröz, hogy úgy a kiállítás, mint a konferencia megszervezésében a felsorolt intézmények összefogtak, együtt valósították meg őket. Azt is figyelembe kell venni, hogy általában a városok múltjának kutatása egész Európában virágzó kutatási téma, aminek köszönhetően sokkal jobb európai kontextusban elemezhetjük városaink történetét. Szinte minden európai országban működik legalább egy szakmai bizottság, amelynek célja a városok történetének kutatása. A konferenciát úgy szerveztük meg, hogy nagyobb összefüggéseiben lássuk Kolozsvár fejlődését, és ez az oka annak, hogy noha a konferencián a hangsúly elsődlegesen városunkon van, már városok történetére is kiterjednek az előadások. Ebben a kontextusban a magyar és román várostörténeti kutatás inkább kölcsönösen kiegészíti egymást. Továbbra is fontosak a forrásfeltáró munkák mindkét részről, amelyek megalapozzák a további kutatásokat. A kommunikáció a két történetírás között nagyon fontos ezen a téren is, és habár ilyen jellegű közös várostörténeti konferenciákra korábban nem igazán került sor, ez most jó alkalom lesz a kölcsönös bemutatkozásra.
Szabadság (Kolozsvár)

Egyenes adásban 1989 kommunista csőcseléke
Kampány van. Ha erről bárkinek fikarcnyi kételye lenne, elegendő bekapcsolnia egy hazai tévé- vagy rádióadót és végignéznie, végighallgatnia egy-egy bukaresti kerekasztalt. Mindennek Alfája és Omegája az egymásra licitáló ígéretek és ködös pártérdekek, amit hagyományos magyarellenességgel nyakon öntve tálalnak a választóknak.
Amiről mégis írni szeretnék, igazából nem kampánytéma, de nagy a gyanúm, azért hozakodtak elő vele, hogy a hátralevő bő egy hónapban azzá váljék. Az 1989-es decemberi forradalom aktacsomójának újranyitásáról van szó, amit pár napja bő lére eresztett talk show-szerű kerekasztalokon szednek ízeire politikusok, történészek és egykori szekustisztek. A Realitatea TV-n például a megbukott rendszer haszonélvezői, kémelhárítói szapulják békés egyetértésben a rendszerváltást elindító népfelkelés szikráját, Tőkés Lászlót „megrendíthetetlen bizonyítékokat” sorolva arról, hogy az egykori református lelkész már nemcsak a magyar titkosszolgálatnak, hanem a szovjet KGB-nek is ügynöke volt. Így jó pénzért ő forgatta fel az országot. Ha valaki végighallgatja a diktátor idegen ügynökökről szóló 1989. decemberi kijelentéseit, úgy érzi, Romániában megállt az idő. Ceauşescu véreskezű megtorló intézményének, a Szekuritáténak ma is jó nyugdíjélvező figurái még véletlenül sem börtönben vagy házi őrizetben nézik a tévét, hanem ők ülnek a kamerák előtt, és osztják az észt. S közben sajnálják Ceauşescut, akit hűséges szolgái állítólag már 1989 nyarán figyelmeztettek, hogy baj lesz, de ő nem lépett – sóhajt fel a kémelhárító szekustiszt. Mielőtt kimondaná, ami a szívén és száján van, hogy rég ki kellett volna nyírni a felforgató ügynököket, a műsorvezető hamar továbbadja a szót, hiszen a feltüzelt román tévénéző már fél szavakból is ért. A jelenlevő történész hiába magyarázza, hogy az elején valóban forradalom volt, amit később loptak el a hatalom új birtokosai, a műsor végkicsengése változatlan: az oroszokkal összejátszó magyar titkosszolgálat a felforgató, az államcsínyt kidolgozó erő. Amire áldását adta Amerika is.
A történet ismerős: az utóbbi 26 évben a diktátor egykori hűséges kiszolgálói és szellemi örökösei minden alkalommal a Ceauşescu-hagyatékot tálalják újramelegítve, vevő pedig akad bőven. A legfőbb ügyésznek a választások előtti nekirugaszkodása sokat már nem változtat a társadalomban mélyen beágyazott hazugságokon. Egyet tehet: az ellopott rendszerváltás tömegmészárlásának néhány főbűnösét bíróság elé állíthatja, de a társadalmat már nem tudja megszabadítani az átmentett kommunista és szekuritátés csőcseléktől.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Népek találkozója a Mezőség peremén
Első hallásra talán nem kelti fel az ember kíváncsiságát a Mezőség északi peremén található egykori száz település, Paszmos. Az viszont már igen, hogy itt nyugszik a Teleki-kastély egykori tulajdonosa, gróf Teleki Ferenc felfedező, a 19. század jeles személyisége. Annak jártunk utána, mi maradt meg a magyar és szász emlékekből.
Csak ismerkedni szerettem volna az egykori szász falu, Paszmos földrajzi elhelyezkedésével, amikor egy öt évvel ezelőtti blogbejegyzésben megjelent a fent említett cím: A Mezőség peremén. Amint a Sajó völgyéből átszáguldottunk a tekei vasútállomás felé, nem gondoltam arra, hogy még Paszmosra visszatérek. Első találkozásunk semmi érdekeset nem mutatott, csakhogy az otthoni keresgélésben feltűnt egy név: gróf Teleki Ferenc költő, a Magyar Tudományos Akadémia egykori tiszteletbeli tagja, akit Paszmoson temettek el. Egyből érdekessé vált e Beszterce vidéki, egykor szász, ma már teljesen román falu, ahol magyar költő, akadémikus élt és nyugszik, közel kétszáz éve.
Első megválaszolandó kérdés Paszmos földrajzi fekvése, főleg azért, mert nem megy keresztül rajta vasút, sem fontos országút, ezért távolabb élő emberek számára alig ismert. Legpontosabban így határozható meg fekvése: a Nagysajót Tekével összekötő úton fekszik Szászpéntek mellett. Csakhogy sok embernek Nagysajót is keresnie kell Erdély térképén.
Az utóbbi időben az erdélyi művelődéstörténet és néprajz egyre többet foglalkozik az erdélyi Mezőség néven ismert tájegység kutatásával. Ezek összefoglalásában Paszmos úgy jelenik meg, mint mezőségi település. Makkai Gergely a Mezőség tájökológiájáról írt könyvében is a 270 mezőségi település között sorolja fel a falut.
Kelet és nyugat találkozása
Lassan száll fel az október végi köd, vasárnap délelőtt még nedves csend borítja a falut, egyetlen férfivel találkozom a szász templom előtt, aki köszönésemre barátságosan válaszol. Kézfogásából és tekintetéből megérzem, kíváncsi, mit keres egy idegen vasárnap kora délelőtt a faluban. Amikor egykori szászok felől érdeklődöm, otthonos biztonsággal igazít el az utolsó, még itt élő szász asszonyhoz, Vultur Mariahoz, majd azt is hozzáteszi, most a lánya is épp itthon van Besztercéről.
Egy falu életében még az is fontos esemény, ha az elszármazott hazajön szüleit meglátogatni. Távol a várostól, itt még mindig úgy élnek az emberek, hogy tudják, mi történik a másik udvaron. Sehol sem látok olyan magas fallal bezárt udvarokat, mint a Szászföld hagyományos falvaiban, legfeljebb az utcák elrendeződésében fedezem fel az egykori szászság sajátos faluképét. A templom melletti egykori szász iskolában is vasrácsos ajtóval ellátott vegyesüzlet működik, most még zárva, mert alig-alig ébred a falu.
Túl korán érkeztem, Vultur Marianál zárt kaput találok. Sebaj, három fekete ruhás nő megy a román templom felé, én is arra veszem az utat. Először a román temető előtt állok meg, bent érdekes látvány fogad. Az első sorban egy friss hant, a koszorúkon még zöld a fenyő tűlevele, a sírhant előtt fából faragott, egyszerű kereszt az elhunyt nevével, s a név alatt a fába faragva egy virágváza, benne tulipán. Ekkor fedezem fel, hogy a mellette levő, az időjárástól szürkére kopott, húsz évvel ezelőtt állított másik fakereszten is látható egy egyszerű vázában három, majd egy másikon egy szál szép ívű tulipán faragása, két levéllel.
A 21. század elején három torony jelzi Paszmoson a múltat, a jelent és a bizonytalan-biztató jövőt. Egyik torony az egyszerű, egykori görög katolikus templomé, amely alatt eleven ortodox egyházi élet zajlik. Másik torony a szász evangélikus templomé, amely csendben, méltóságteljesen dacol az idővel, s néha román nyelvű görög katolikus liturgia szólal meg alatta. Harmadikként a falu felett árván, várakozóan áll a grófi kastély huszártornya. Három nemzet: erdélyi szász, román és magyar. Négy vallás: szász evangélikus, román ortodox és görög katolikus, magyar nyelvű római katolikus (egykori Teleki gróf) találkozik a tornyok múltjának krónikájában. Mára már egynyelvű – román – lett a paszmosi vallásos élet, legfeljebb a hozzáértő szem veszi észre a keleti és a nyugati, a görög katolikus és a görög keleti világ találkozását.
A román templom kellemes meleggel fogad, a központi fűtés működik. Nem nagy a templom, de így legalább ezen a vasárnapon megtelt. A torony alatti bejárat belső falán olvasom rövid történetét: épült 1910-ben. Sehol nincs utalás arra, hogy görög katolikusnak épült. Belső festése 1986–1990 között készült el, valóban szép, tiszta bizánci stílusú falfestmény.
A görög katolikusok viszont az egykori szász evangélikus templomot bérelik, s amikor a szomszédból a tekei görög katolikus pap átmegy misézni, akkor kinyitják a templomot. Így legalább látszik, jobban túléli a változásokat, mint a nála jóval fiatalabb, de árván hagyott Teleki-kastély. A tornyon látható felirat szerint a falu közepén álló gótikus, szász evangélikus templomot 1975-ben javították utoljára, mert ott díszeleg – helytelen írásmóddal – RENOWIRT 1975. Csodálkozom a feliraton, hiszen negyven évvel ezelőtt azért még volt ott annyi szász, akik közül tudhatták volna, a javítást németül így írják: RENOVIERT. Igaz, a közelben lévő kolozsnagyidai református templom előtti vasajtón ezt olvastam: „Imátkozzál”.
A „paszmosi Kazinczy”
A Kárpát-medencét Kr.u. a második évezredben építették tele tornyokkal, s erdélyi sajátosság, békés egymás melletti élés példájaként néhol három-négy torony is jelzi a nemzetek, vallásfelekezetek jelenlétét. A tornyok beleépültek mindennapi és ünnepi életünkbe egyaránt: mutatták az időt, amikor a napórát felváltotta a toronyóra, egymás megsegítésére szólítottak benne a harangok, ha tűz ütött ki valahol, és a toronyban zengő harangok kísérik el a halottakat még ma is. De a tornyok útmutatóak is egyben, mi is így igazítunk el kérdezősködőket – toronyiránt.
Pár évvel ezelőtt így látta mezőségi utazásai eredményeképpen a fák épített örökségét számba vevő Wagner Péter Paszmost: „festői falucska, látképét két torony uralja. Kerített szász evangélikus temploma gótikus, 19. századi neoromán stílusú toronnyal. Ma igen rossz állapotban van, a görög katolikus egyház használja. A 18. században épült Teleki-kastély bejárati szárnyának kapuja fölött karcsú huszártorony ül. A földszintes melléképületekkel körülvett udvaron kisebb kúriaépület düledezik.”
Nagysajó felől a Teke felé tartó átutazáskor mindebből semmit sem láttam, sem a gótikus szász templomot, sem a karcsú huszártornyot, pedig intő jelként éppen ez a huszártornyos felvétel került az erdélyi történelmi családok kastélyait bemutató nagy mű címlapjára: „Isten segedelmével udvaromat megépítettem.”
Legnagyobb meglepetésem nem is a kastély, hanem annak építője és egykori ura: széki gróf Teleki Ferenc, aki az MTA tagja volt, és ott temették el Paszmoson. Az Új Magyar Életrajzi Lexikonban ugyan Paszmas áll, de 500 km-re Budapesttől nagyon ismeretlen lehetett ez a falu. Kortársai a grófot „paszmosi Kazinczy”-ként emlegették. Már csak ennyi információ is kíváncsivá teszi az embert, hiszen azon a még ma is eléggé ismeretlen vidéken nem sok akadémikus nyugszik. Más helyén a világnak a hálásabb utókor emlékművel és jól látható táblával jelzi a hely fontosságát, s büszke a nagy elődök emlékére. Itt csak kéttenyérnyi barna tábla szerénykedik az út kanyarulatában: „Castel Teleki”, de az akadémikus sírhelyét eltakarta az enyészet.
Félelmetes csend fogad ezen az október végi vasárnap délelőtt a kastély udvarán. A köd lassan száll fel, a harmatos fűben vonyítva szalad egy kóbor kutya, az ablaktalan, ajtók nélküli kastély kísérteties csendben vár. A kastély mögötti fákon varjúsereg, de az udvaron, az épületben élettelen csend és sivárság. Belépek a lakóépületként ismert kastélyrészbe, a bejárat fölött még olvasható az építés évszáma: 1752, de az épület teljesen üres. Egyetlen kibelezett fekete-fehér televízió utal a huszonöt évvel ezelőtt itt működött téesz idejére.
Körbejárom az élettelen épületet, s megállapítom: a huszártorony és a lakóépület még áll, valamint mögötte a hatalmas mocsári tölgyfa is, aminek törzsét négy ember sem éri át, s látom rajta a megjelölést: ANNO 1406. 1920-ban villám csapott bele, az itteni múlt idejének tanújaként mégis él.
Erről a paszmosi domboldalról a Teleki család már eltűnt, az enyészet elviheti Erdély egyik legérdekesebb, harmadfél évszázados kastélyát is, de a tölgyfák néma tanúkként még ott állnak…
A falu utolsó szász lakója
Második próbálkozáskor sikerül Vultur Mariaval, az utolsó paszmosi szász asszonnyal beszélgetni. Ludvégről származó férje után Vultur Mariaként mutatkozik be, leánykori neve Maria Lindert. Bemutatkozás után hozzáteszi, két hónapja özvegy. Amikor németül is köszöntöm, kedvesen beinvitál a lakásba, majd egy kávé mellett mesélni kezd, alig bírom jegyzetelni a családi krónika huszadik századi megörökítését, amiben egy kicsit ennek az egész észak-erdélyi régiónak zivataros történelme is megjelenik.
Anyai nagyszüleivel kezdi, akik helyi szászok voltak, vezetéknevük Barabás. A szász evangélikus temetőben fedezem fel később, hogy a magyar vagy román eredetű családok és vezetéknevek írásban és életmódban olyan szépen belesimultak a szász falu világába: a sírköveken ma olyan német nevek olvashatók, mint Barabasch vagy Someschan.
– Mikor mentek el innen a faluból a szászok, hogy már csak utolsóként beszéli itt az egykori erdélyi nemzet nyelvét? – teszem fel a megszokottnak tűnő kérdést, és Maria Lindert mesélni kezd.
– Már száz évvel ezelőtt is volt itt egy nagy exodus. Akkor mentek el innen az én nagyszüleim is. Ez érdekes történet. Ha tudja jegyezni, elmesélem. Nagyszüleim 1913-ban vándoroltak ki az Amerikai Egyesült Államokba, és magukkal vitték az akkor még egyetlen kislányukat. Két év múlva, 1915-ben Ohio államban született még egy lányuk: Katharina Lindert. Ő az én édesanyám.
– Amerikában született az édesanyja? – lepődöm meg.
– Várjon csak, mert ez hosszú családi krónika. Megszületett ott aztán a harmadik gyermekük is, és utána, 1922-ben a háromgyermekes család hazajött Paszmosra. Kijavították a házat, bevezették a vizet, ahogy a tengeren túl látták. De az ott szerzett pénz nem volt elég mindenre, ezért úgy döntöttek, visszamennek még pénzt keresni. Közben 1924-ben itthon született egy ikerpár, akik közül az egyik meghalt, csak a másik maradt életben. Abban az időben az a hír járta: ha nem marad itt egy biztos örökös, akkor elveszíthetik az itthoni birtokot. Először abban állapodtak meg, hogy az első két lány már elég nagy ahhoz, hogy az itt élő nagyszülők segítségével és az Amerikából küldött pénzzel megállhassanak a lábukon. Végül a Paszmoson született nagyobbik lány nem akart elmaradni a szülőktől, így az alig kilencéves lány maradt itt, és a család a pár hetes fiúkkal s másik két lányukkal visszautazott Amerikába. Ott még született egy ötödik gyerek is, a szülők pedig onnan támogatták az itt élő lányukat, rendszeresen küldtek neki ruhát, csomagot. Amikor tizenhat éves lett, kapott útlevelet, hogy menjen ő is a család után, mert majd együtt meggazdagodva úgyis visszajönnek. És most következik egy titokzatos történet. Csak találgatni tudjuk, mi történt, de végül nem ment el. Úgy gondoljuk, mindez a tizenhat éves lány lázadása volt a szülőkkel szemben, amiért őt egykor egyedül itt hagyták. Más variáció szerint talán a szerelem is közrejátszott. Édesapám egy hétgyermekes, de szorgalmas családból származik. 1932-ben házasodtak össze, egy év múlva megszületett a fiútestvérem.
– Ő most Németországban él? – szakítom félbe a családi rege mesélését.
– Igen, de addig még sok van. 1937-ben megszületett a nővérem, majd jött a háború, és 1944 szeptemberében kitelepítették a falut: a család az ausztriai Amstettenig ment. Körülbelül egy-két szász család maradt csak helyben, és nem is jött vissza mindenki. Szüleim 1945-ben jöttek haza, házunkba akkor már egy román tanító lánya volt beköltöztetve, aki még sokáig itt lakott velünk.
Maria Lindert 1947-ben született Paszmoson, és ma 68 évesen ő az utolsó szász a faluban. Fia Németországban él, bátyja szintén, lánya Besztercén lakik, nővére Kanadába ment férjhez. Mielőtt feltenném a szokásos, kínos kérdést, miért maradt itt, máris magyarázni kezdi:
– Tanítónőként Ludvégre kerültem, ott ismertem meg férjemet, Vultur Emilt, aki földrajz-történelemszakos tanár volt, összeházasodtunk, s itt éltük le életünket. Két hónapja temettük el, sírja ott van legelöl a német evangélikus temetőben. Most már van hely bőven mellette nekem is.
Észak-erdélyi honvágy
Maria Lindert időnként egy-egy német szót is beiktat román nyelvű mesélésébe. Az utolsó paszmosi szász szájából történelmi hitelességként hangzik a Schicksal – ami életsorsot, végzetet jelent. Talán románul itt nem is lenne ilyen igazi mélysége és súlya a végzet szónak. Név említése nélkül kezd bele egy másik paszmosi életsorsba…
A háború befejezése után az egyik paszmosi szász férfi nem jött haza Erdélybe, Kanadában keresett új hazát. „Rossz nyelvek szerint azért, mert távollétében született még egy gyerek. De ez háborús történet, amiről most már nem illik beszélni.” Egyetlen lányát és feleségét hagyta akkor itt, majd 1961-ben az akkor huszonegy éves lányát családegyesítés jogán kivitte tengerentúli hazájába. Már egy fél évszázada élt Kanadában családjával együtt az erdélyi szász nő, amikor Beszterce vidékéről elvándorolt erdélyi szászok utódaival találkozott, akik áradozva meséltek neki – angolul –, mekkora öröm volt, amikor ellátogattak őseik szülőföldjére, és ott megtalálták a gyökereket. Maria Lindert a fontosság kedvéért a gyökér szót anyanyelvén is megismétli: die Wurzel. Ennek a találkozásnak hatására az egykori paszmosi nő 2012-ben hazalátogatott, majd szülőföldjével való találkozásának élménye és meghatódása után a nyáron újból visszajött: immár lányával, fiával és fia barátnőjével együtt. Több mint egy félévszázad után szólalt meg lelkében a honvágy.
Maria Lindert őriz egy ehhez hasonló családi történetet is. Nővére 1975-ben ment férjhez egy Kanadában élő férfihez. Két év múlva szülei – a Paszmoson született édesapa és az Amerikában született édesanya – meglátogatták lányukat Kanadában. Ott tartózkodásuk idején átmentek az Egyesült Államokba, ahol még élt az 1924-ben kivándorolt édesanya, és ötvenhárom év után találkozott újból anya a lányával. Sőt, akkor ismerte meg legkisebb testvérét, aki már a tengeren túl született.
Maria néni lassan feláll, a belső szobából bekeretezett fényképet hoz ki, rajta a Kanadába férjhez ment nővére menyasszonyi ruhában, mellette az édesanya, annak amerikai testvére, és a Paszmoson született, de Egyesült Államokban élt nagyanya. Egy paszmosi szász család három nemzedéke látható egymás mellett, és az életben csak pár napot lehettek együtt. Egy fénykép őrizte meg ennek az észak-erdélyi családnak huszadik századi kálváriáját.
Maria Linderttől a szász evangélikus temetőbe indultam lefényképezni azt az alig egy méter magas, egyszerű, fából készült két kopjafát, ami unikum, csak ott található. Láttam az alig kéthónapos sírt, ahol az utolsó paszmosi szász asszony férje nyugszik, majd beültem az autóba, a kora délutáni napfényben megcsillant a Teleki-kastély huszártornya, mellette az őszi sárguló falevelek, s valami mégis azt súgta: nincs vége, nem lehet vége!
Két nap múlva telefonon felhívtam Maria Lindert asszonyt, meg akartam köszönni a megható, szép élettörténeteket. Telefonon már németül szóltunk egymáshoz, s kérte, keressem még fel, mert volna még mesélnivalója. Mégis folytatódik a paszmosi krónika.
Széki Teleki Ferenc
Teleki Ferenc ugyan nem Paszmoson született, de ennek is megvan a maga kálváriás krónikája. Az 1784-es Horea-lázadás idején a Beszterce vidéki románok is rettegésben tartották a magyar főúri családokat, így az áldott állapotba került édesanya Besztercére menekült, s ott szülte meg fiát 1785. április 4-én. Apja korai halála (1792) után az akkor alig hétéves félárva nevelését nagybátyja segítette, aki viszont szemrehányást tett neki magyartalanságáért. Teleki Ferenc jól beszélt angolul, franciául, iskoláit a besztercei piaristáknál kezdte, majd 1799–1801 között a bécsi Theresianumban folytatta, ahol szinte teljesen elnémetesedett. 1808-ban, Bolyai Farkas után tíz évvel, Göttingenben, Gauss városában matematikát tanult, s négy évre rá feltalálta az addig csak két kézben tartható, nehézkes szögmérő helyett az egy kézzel is használható szögmérőt, s ennek gyártását egy bécsi cég el is kezdte. Nem véletlen, hogy a paszmosi Teleki Ferenc neve és életútja ott található a nagy magyar feltalálókról írt könyvben. Harmincegy éves korában megismerkedett a vele éppen egyidős író, szerkesztő Döbrentei Gáborral, későbbi barátjával, akinek hatására a magyar nyelv és kultúra felé fordult, sőt barátja ösztönzésére verseket is írt magyar nyelven. Mindez másfél emberöltőnyivel a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István előtt. A vele történt tragédiát is barátjának, Döbrentei Gábornak panaszolta el levélben: „kastélyom, virág- és hajtóházammal, a hollandus házzal és kétemeletű mulatóházzal együtt április 27-én mind egészen földig leégett”. A paszmosi kastély azt a tragédiát átélte, Teleki Ferenc négy év alatt teljesen újjáépítette, és áll a kastély mind a mai napig. Azt hiszem, jelképnél is több mindaz, hogy az erdélyi történelmi családok kastélyairól négy évvel ezelőtt kiadott 600 oldalas könyv borítóján éppen a paszmosi Teleki-kastély látható abban az állapotban, amint az enyészet már nagyon kikezdte. Széki gróf Teleki Ferenc költő, feltaláló Paszmoson hunyt el 1831. december 16-án, ott is temették el. Sírja ma már ismeretlen, de az idősebbek még emlékeznek arra a kastély mögötti dombra, ahol egykor sírkövek álltak. Halála évében az MTA tagjai közé választotta, de a hálátlan utókor vagy jelenkor(?) méltatlanul engedte sírjának eltüntetését.
A kastély utolsó ura és lakója gróf Teleki Ernő volt, aki ugyan már Kolozsváron született, de édesapja elhunyta után 1926-ban, közgazdasági tanulmányai befejezése után Budapestről visszatért Paszmosra átvenni a gazdaság és a kastély irányítását. 1949-ben származása miatt elveszítette paszmosi birtokát, sőt 1954-ben Dobrudzsába száműzték. Autodidakta művészként hunyt el Kolozsváron 1980-ban. Ikertestvére, Andor, a Francia Becsületrend lovagjaként Dél-Amerikában, Buenos Airesben halt meg.
Ötvös József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Pornó. De a legkegyetlenebb
Visky András Pornó című darabja személyes történetből inspirálódott, és mégis sokak történetét mondja el. Securitatéról, üldöztetésről, színházról, öngyilkosságról.
Személyiségi jogok tiprása, lehallgatás, öngyilkosságba hajszolás, intellektuális ellehetetlenítés: az erdélyi magyar művészet nem érzi a huszonhat éve véget ért átkos korszakot eléggé táptalajnak, mintha erőszakkal ki kellene törölni az emlékezetből. Alig vannak alkotások, amelyek szembesítenék a jelen társadalmat múltbeli gyökereivel, és ennek számos oka lehet, kezdve attól, hogy annyira kicsi a tér, hogy nehezen lehet csinálni bármit, hogy ki ne teregessük valaki szennyesét. Éppen ezért tartom nagyon fontosnak Visky András Pornó című drámáját, amelynek két hete tartotta ősbemutatóját a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, most pedig a közönség újra láthatta a 8. Interetnikai Színházfesztivál (IFESZT) keretében.
A pornó kegyetlen monodráma, főhőse egy fiatal színésznő a diktatúra utolsó évében, aki olyannyira ártatlan, játékos, talán kissé habókos is, hogy a mindennapok szürkeségét rengeteg játékkal oldja fel. Együtt él egy fiúval, akit nem akar megnevezni (lévén, csak Istennek van joga néven nevezésre), ezért csak Embernek hívja. A színházban leginkább a fények érdeklik, különösen a sarki fény, az aurora borealis. Egy panellakásban éli mindennapjait Emberrel, és amikor Görény szomszéd figyelmezteti őt, hogy bepoloskázták, először kissé megijed, de amikor megtudja, hogy nem a kellemetlen állatokról van szó, hanem csak lehallgatják, akkor rögtön megkönnyebbül, sőt, felveti férjének, hogy akkor már szeretkezzenek “nekik”. A belbiztonság figyelmébe azért kerül, mert előadásokat tart egy bizonyos Antival az utcagyerekeknek, azaz a kis koszos verebeknek, ahogyan ő nevezi őket. Ezekről az utcaelőadásokról egy Kispap fedőnevű ügynök jelentéseket készít, felforgatónak és államellenesnek minősítve azokat. Embert a hatóságok öngyilkosságba hajszolják, a lány terhes, de az őt ért tragédia miatt elvetél, majd meg nem született gyereke és férje után megy.
A darab címe, a Pornó a lány fedőneve a róla készített jelentésekben. Albert Csilla játssza, de nem ő az egyetlen ember a színpadon, ott van még a Másik, (Antal Attila) is, aki nagybőgővel kíséri az eseményeket, csak ritkán szegeződik a néző tekintete rá, lévén, hogy megbúvik a színpad egy sarkába, de kapcsolata a színésznővel mindvégig intenzív. Egymásra hangolódnak, testre a zene, zenére a szó. Egyébként csak néhány kellék van, egy keret, melynek a Lány folyamatosan megváltoztatja funkcióját, hol fogas, hol hitvesi, hol kórházi ágy lesz, egy légfúvó, amely néha beindul, és egy műanyagfóliát lebegtet, hol szelíden, hol vadul, illetve a színpad fölött felfüggesztve egy fehér, kissé kopott fém íróasztal, mint egy égitestből, úgy süt belőle az állandó fenyegetés. És van egy angyal is, igaz, csak a csontváza, Picúrnak hívják, és nem tud beszélni, gyerekkori, akkor még élő angyalának csontváza. Albert Csilla majd másfél óra koncentráltsággal van a színpadon, hol gyerekes lelkesedéssel, hol már-már misztikus elragadtatással beszél, hol megtörten sétál ide-oda, jelenléte betölti a díszletek között tátongó űrt. Mozgása már-már egyetlen nagy tánckoreográfia, mimikája remekül alakul ahhoz, ha netán gyors ritmikájú párbeszédet kell mondania a Lány és az Ember, a lány, vagy Anti bácsi között. Remekül tudja bármely elnarrált szereplő tulajdonságait nyújtani: a rettegő Görény úrét, a kimért Emberét, és a titokzatos Anti bácsiét, aki a legizgalmasabb karakter: még Kispap sem tudja, hogy ő kicsoda, de úgy tűnik, a maga bölcsességével amolyan óvó figura, elmondja a fiataloknak, hogyan működik a világ körülöttük, segít “Pornónak” az előadásokban, majd egyetlen fájdalmas, különös dallamú, erős énekkel búcsúzik Embertől, annak öngyilkossága után. Ő fogalmazza meg az egyik alaptételt: „A diktatúra, mondta Anti, nem kivételes állapot, az a kivételes, ha nincs, ha nem diktatúra van, hanem szabad a tér.” A színésznő játékát csupán Kispap jelentései szakítják félbe, ilyenkor a színpadon sötét lesz, és vetített videók közben hallható Dimény Áron hangja. A videók fehér-feketék, egy park, egy utca, majd utoljára a tömbház látható rajtuk. Kezdetben azt hihetnénk, hogy a belügyesek videóját akarja jelenteni, de az első vetítésnél már látjuk, hogy ez nem föltétlen állja meg a helyét, a szubjektív kamerabeállítás egy, a parkban bolyongó ember szemszöge, egyedül van, kezdetben mintha céltalan lenne a tekintete, de aztán a hirtelen hátrafordulás, a paranoiás mozgás már inkább egy áldozat szemszöge. Nem a lányé, hiszen ő nem fél, neki nincsenek titkai, inkább azoké az esendőké, akik a korban élve féltek annak zsarnokságától, mindenhatóságától. A Pornó jóval komplexebb előadás, mintsem egyetlen megnézés alapján össze lehetne foglalni. A pornó pedig nemcsak a színésznő fedőneve, a pornó az, ahogyan felépül a rendszer, a kukkolás rendszere, az intimitás megszűnése, a pornó a különös, empátiátlan tekintet, az áldozatra néző hideg tekintet, a pornó az, hogy konspiratív ügynökként elnevezed pornónak az áldozatot. A pornó szó mindent magába gyűjt, abortuszt, karácsonyt, erőszakot, a hatalom szorítását, majd feloldását, azt, hogy akkor is ellenség vagy, ha egyáltalán nem érdekel téged a diktatúra. A pornó az, hogy “nem félni tilos”. A Lány beszél egy részben egy pornójelenetről, a fiút és a lány testét megérinti a fény, és abban a pillanatban igaz szerelembe esnek, a stáb kétségbeesetten menekül, míg ők kisétálnak, és együtt élnek. A dráma hőse megszelídíti, esztétizálja a világot, a zsarnokságot, megkeresi a boldogság lehetőségeit, egyszerűen ilyen a természete, még a halott gyermekét kioperáló orvosokat is Napraforgóknak nevezi el. Saját erkölcsi mércéje van, egy másik, isteni hatalomnak felel, ami jóval félelmetesebb, de jóval szenzációsabb élményeket is ad, és mintha a színház sajátos metafizikája kapcsolódna össze egy keresztényi világgal a Nagy Néma Világosító személyében. A lánynak a színház nem csupán hivatás, munka, hanem egyszerre a személyiség által megérinthető végtelen tere, egyszerre etikai kódex is, amiben benne van a kegyelem gesztusa, az agape lehetősége. Nem véletlen, hogy az utcagyerekeknek, akik színházi előadásra érkeznek, a járókelők hamar elkezdenek ételt hordani. A dokudráma egyébként szatmári ihletettségű, tulajdonképpen a szerző feleségének tragikus történetéből inspirálódott a fiktív szereplő. Most mondhatni, hogy a darab hazaérkezett. Visky még 2008-ban írta, amikor a Nemzeti Színház arra kért fel szerzőket, hogy a Tízparancsolat egy-egy parancsára írjanak darabot. Viskynek a hetedik jutott, a “Ne lopj”. Életet, szabadságot, világot, jövőt. Az ősbemutató Budapesten, a Bethlen Téri Színházban volt, akkor stúdióelőadásként, a nézőkhöz közelebb, egymás mellett zenész és színésznő, elképzelhetően még nagyobb feszültséget róva így a közönségre. Nagyszínpadon azonban mintha a távolság levenne bizonyos terheket rólunk, ugyanakkor mintha így jobban elhinnénk, hogy ez bárki története lehetne. „Pornó” gyereke, majd az anya is a forradalom előtt néhány nappal halnak meg, nem lehet nem egy áldozásra gondolni. Pornó, Ember, és a Gyerek a maguk bűntelenségével magukra veszik a büntetést, így tisztítanak meg túlélőket, nézőket. Az előadás szereplői: Lány: Albert Csilla m. v. – a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze, A másik: Antal Attila m. v. – a Kolozsvári Állami Magyar Opera művésze, Zene: Antal Attila m. v., Tér-fény-játék: Visky András m. v.
Kulcsár Árpád

Transindex.ro

Kései megemlékezés egy 130 éve született geológusról
,,Dr. Bányai Jánost, az Udvarhelyen élő idős geológust annyira védi a családja a váratlan vendégektől, a megerőltető beszélgetésektől, a kívülről jövő »támadásoktól«, például egy interjútól, hogy alig akartak beengedni hozzá. Bányai bácsi már túl jár a nyolcvanegyedik esztendőn, így aztán érthető, hogy nyaranta nem barangolja be a hegyeket, mint korábban sok-sok évtizeden keresztül. A legnagyobb kirándulás, amire vállalkozik manapság: delente elsétál a feleségével az étkezdéig és vissza.
– Nem muszáj az embernek a munka mezején elhullnia! Nálam ez szinte szó szerint bekövetkezett volna, ha az orvosok el nem tiltanak a további terepmunkától. De van itt annyi gyűjtés felhalmozva a szobámban, hogy csak győzzem a rendszerezést, a feldolgozást. Az Akadémia közlönyében írtam az úgynevezett felsőbányitról, egy olyan fehér ásványról, amely drágább, mint az arany. Rendkívül ritka ásvány, ma már a lelőhelye is eltűnt, még az abrudi tanárkodásom éveiben gyűjtöttem...” A fentiekben az Ahol rozsdás a kő című riport bevezetőjét idéztük, mely az Új Élet egyik 1967-es számában jelent meg. Bányai János halálának 20. évfordulóján Ádám László, a földrajztudományok doktora írta róla: „Pályafutása szinte egyedülálló. Tanári (pedagógiai), kutatói, tudománynépszerűsítői, közművelődési, valamint szerkesztő-kiadói tevékenységével egyaránt megbecsülést szerzett magának. Fő hivatása az oktatás volt. Sokoldalú tudományos munkásságát tanári hivatása betöltése mellett folytatta. 45 évi pedagógiai pályafutása alatt kitűnő felkészültséggel, a kor színvonalán álló tudással és bámulatos előadói tehetségével végezte oktatói-nevelői munkáját... Tanítványaira és kortársaira a legmélyebb benyomást az önmagával szemben támasztott tudományos igényessége és mélyen humánus, erkölcsös emberi magatartása tette...” Mivel atyámat is tanította a székelykeresztúri tanítóképző intézetben az 1921–22-es tanévben, mély lelki kapcsolat alakulhatott ki köztük, amit az akkor 35 éves Bányai tanár úr neki írt levele is bizonyít. Ezt máig megőriztem, mert inaskorom óta ismertem Székelyudvarhely híresebb, nevesebb személyiségeit. ,,Kedves Lai öcsém! Nagyon köszönöm a gyors és jó munkádat. Ismerem jól a körülményeket, s azért tudom méltányolni a fáradozásod. Azért is gondoltam rád a segítség igénybevételénél, mert jól tudom, hogy más a legelső kis akadályt felhasználta volna a munka alól való kibújás indoklására. Mint megígértem, küldöm a környezetem geológiai térképét. Ez eredeti s nyomtatásban még meg nem jelent adatokat tartalmaz. Tehát mint eredeti kéziratot kezeld. Sajnos a fénymásolás gyengén sikerült, de ha egy kis türelmed van, a barna halvány vonalakat s felírásokat tussal húzd utána, s akkor olyan lesz, mint egy nyomtatott térkép. Ismételten köszönöm míves segítő munkásságod, szeretettel ölelő Jani bátyád.”
Úgy érzem, hogy az 1886 november 6-án, éppen 130 éve Kézdivásárhelyen született, székelyudvarhelyi egykori geológus-polihisztor több figyelmet érdemelt volna tőlünk, háromszékiektől!
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A vásárhelyi egyetemisták a forradalom idején
(Folytatás november 4-i lapszámunkból)
A legkényesebb helyzet a városban, az első napokban az OGYI-n körvonalazódott, hiszen pillanatok alatt kialakult egy annyira feszült hangulat, amit nehezen lehetett kezelni. Az egyetemisták megfogalmazott követeléseire gyors megoldásokat kellett találni. Egy Vargancsik Lajos nevű egykori aktivista visszaemlékezése szerint is a ma- gyarországi eseményekre a leginkább érzékenyen reagáló diákságot kellett lecsitítani. "Kiadták a parancsot – mondja a kérdezett –, hogy el kell menni a kantinba, bentlakásba, mindent rendbe kell tenni, vécét rendbe rakni, villanykörtéket tenni. Látta volna valaki ezeket, az ilyeneket, mint Bodor,1 két WC-ülőkével hogy futott fel a diákbentlakásba, szóval úgy meg volt bolondulva mindenki, azt sem tudták, mit csináljanak. […] Csupor2 azt mondta, hogy menjenek fel a Somostetőre, mert azt hallották, lesz ott valami diákgyűlés. Menjenek, nézzenek szét. Mondom, jó. […] Csupor ideadta az autóját a sofőrjével, Pötörkével, idős pasas volt. Beültünk, azt mondta Csupor, ő is jön. Beültünk, elmentünk, ahol most van a Ceausescunak3 a háza (A Somostető alsó felén – sz. m.). Akkor még erdő volt ott. Megállt a sofőr, hogy addig, és nem tovább hajlandó menni. Kiszállunk, én mentem Bugyival,4 Csupor Branissal, ketten kétfelé. Na, elmegyünk, s a sofőr is kiszállt, s elment a kerítés mellé: Elbújt, nem mert az autóban maradni. Félt. Mi zsebre vágott kézzel be az erdőbe, kétfelé. Aztán jöttünk, találkoztunk. Sehol senki. Aztán leesett nekünk is a 25 banis, hogy gyorsan húzzunk el, amíg tényleg nem lesz itt valaki, meg nem vernek."5
Egy hónappal a forradalmi események után, gyors, de óvatos adatgyűjtések alapján kezdetét vette az egyetemi mozgalom vezetőinek, hangadóinak a felelősségre vonása. Már a december 15-16-ára összehívott tartományi pártkonferencia előtt, a tartományi pártbizottság december 10-i jóváhagyásával az egyetemről kizártak három diákot: Vajna Tamást és Vajna Ágnest, valamint Kondráth Gézát, mivel "a MNK-beli események alkalmából bizonyítékát adták rendszerellenességüknek, és mert az első két hallgató földbirtokos családból származik, a harmadik pedig egy Csík rajonbeli felforgató szervezet tagjaként 4 évig volt börtönben".6 Mások kizárási ügyét vagy más szankciókkal való megrovását, mivel az azokat terhelő iratokat nem találták megfelelően dokumentáltnak, elnapolták. Róluk a következő években döntöttek, állandó megfélemlítő nyomás alatt tartva nemcsak a hallgatókat, hanem a tanárokat is.
Az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatóinak a forradalom ideje alatti magatartásáról értesülünk a tartományi pártbizottság bürójának 1956. decemberi 27-én tartott rendkívüli ülésén elhangzottakból is, amelyen az intézet megújított Ifjú Munkásszövetség (IMSZ) bizottságába választott, de a városi pártbizottság által kifogásolt négy diák ügyét tárgyalták. Az ülésen részt vett Badioc Ioan, Valter István, Vargancsik István, Molnár János7, Bugyi Pál, Fodor Géza8, György Ambrus9, Alexandru Ratiu10, König József11, valamint és Gere Mihály12 a Román Munkáspárt Központi Bizottsága részéről. Az ülés első tárgya egy 105 tagú kínai küldöttség fogadásának megszervezése volt, amit hamar megtárgyaltak. A második pont, amelynek megbe- szélésére meghívták Erdélyi Lajost, a tartományi pártbizottság tudomány- és művelődési osztályának vezetőjét, Kopándi Sándort, az IMSZ központi bizottságának küldöttét, és egy Kiss nevű hölgyet, a IMSZ helyi vezetőségének képviselőjét is. Amiért Fazekas János a két központi bizottsági tagot, Gerét és Kopándit Vásárhelyre küldte, az nem volt egyéb, mint az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet IMSZ szer-vezetében kialakult helyzetnek a párt számára kényessé vált ügye.
A fő gond az volt, hogy a városi pártbizottság, bizonyos nyilvánosságra nem hozható információkra hivatkozva, elutasította négy egyetemistának – Piros Ferencnek, Ferenc Ernőnek, László Ildikónak és Nagy Lajosnak13 – az Intézet IMSZ-vezetőségébe történt megválasztását. Az egyetem ifjúsági szervezetének vezetőségéből eltávolított Piros Ferenc azonban írásbeli folyamodvánnyal fordult a városi IMSZ-bizottsághoz az intézkedés ellen, kihangsúlyozta eddigi elismert és méltányolt tevékenységét, követelve eltávolításának nyilvános megokolását az évfolyam előtt. Emiatt a tartományi pártbizottságra hárult a nyilvánosságra hozható okok keresése, közzététele és a városi párthatározat megerősítése. Fazekas utasítására a városba érkezett Gere és Kopándi, három napon át megbeszélést folytatott az egyetem vezetőségével, az intézeti és a városi pártbizottság tagjaival, valamint a tartományi és városi IMSZ-bizottságokkal, de szóba álltak több egyetemi hallgatóval is. Miután Erdélyi Lajos ismertette a tájékoztatót és az OGYI oktatási munkájának a javítására tett javaslatokat, Gere ismertette küldetésük célját: az egyetemi IMSZ vezetőségébe választott, de kifogásolt négy személy megválasztását elutasító városi párthatározat alaposságának a kivizsgálását. A megbeszélések során az intézet vezetősége, pártbizottsága és a diákok egy része is a kizárási határozat visszavonását kérte, mert ez szakadást okozott az ifjúsági szervezet és a diákság között.
A vita során elhangzottakból megtudhatjuk, hogy az intézet pártbizottságának titkára, egy Horváth nevű tanár (vagyis dr. Horváth Miklós orvosprofesszor) állítása szerint "a diákoknak nincs bizalmuk a Kádár-kormányban, mert behívta a szovjet csapatokat". Az összegyűltek ezt a magatartást úgy értelmezték, hogy a diákok szerint ezt a kormányt egy más, reakciós kor-mánnyal kell helyettesíteni. Amikor diákszövetség megalakulása során a tartományi pártbizottság részéről kiküldött Valter István14 megkérdezte a vezetőségbe jelölt Pirostól, hogy miként viselkedett a ma- gyarországi események alatt, a diákok kórusban kiáltották, hogy erre nem köteles válaszolni. Bugyi Pálnak, a tartományi néptanács elnökének szavai szerint: "Amikor a magyarországi események voltak, ezek újabb és újabb követelésekkel jöttek."15
Az egyetemisták általános hangulatát König József így jellemezte: amikor a magyarországi eseményekről volt szó, megtagadták, hogy beszéljenek róla, mert még mindig kitartanak amellett, hogy ott nem ellenforradalom volt, és kételkednek Kádár kormányában, a szovjet csapatok segítségében.
Gere a következőképpen jellemezte a négy egyetemistát: László Ildikó apja szociáldemokrata volt, de párton kívüli tanító, ő merész követeléseket megfogalmazó személy, de nem voltak ellenséges kijelentései; Nagy Lajos aktív és szakmailag jól felkészült, de az Ady-kör szabályzatának a szerkesztésekor megnyilvánulásai követelőzőek, szemtelenek voltak, és a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan nem nyilvánított "helyes" magatartást; Piros, aki IMSZ-titkár volt, aktívan tevékenykedett az ifjúsági szövetségben, tekintélye van, sokat foglalkozott művelő-dési kérdésekkel, és soha sem nyilatkozott "hülyén", még a magyarországi ese-ményekkel kapcsolatosan sem, amikor mások azt hangoztatták, hogy nem kell marxizmus, ő mindig védelmébe vette azt, de a magyarországi eseményeket nem ítélte el, és a háttérben ellenünk beszélt; Ferenc Ernő ellen nincsenek adataink, a kulturális életben aktív szerepet játszott, a tánccsoport lelkes tagja, csak azt hozhatjuk fel ellene, hogy az apja leventeparancsnok és horthysta tiszt volt. Kiegészítésként Bugyi Pál megjegyezte, hogy megoldotta Nagy szüleinek az adóügyét, de ő azt csak flegmatikusan vette tudomásul. Vele kapcsolatosan György Ambrus is megjegyzi, hogy Nagy magatartását társai elítélték, mégis a titkos szavazás során rászavaztak, még a hat párttag is. És azt is közli a résztvevőkkel, hogy még Horváth párttitkár véleménye szerint is helytelen volt a szovjet csapatok behívása.16
Az ismertetés után a résztvevők arról vitatkoztak, hogy milyen megokolásokat találjanak a négy egyetemistának az ifjúsági szervezet vezetőségéből való kizárására. Főként Piros és Ferenc esete volt kényes, mert azoknak erkölcsi joguk volt kitartóan követelni a kizárás nyilvános megokolását, mivel kollégáik széles körű bizalmát élvezték. Pirosnak nyilvánosan csak azt róhatták fel, hogy november 7- én megtagadta a felvonulásban való résztvételt. A hozzászólásokból kitűnik, hogy a nem megerősítés, vagyis kizáró ok a nevezetteknek a forradalom idején tanúsított "helytelen" magatartása volt. Végül is a megokolások további dokumentálása mellett jóváhagyták a kizárási határozatot.
A december 27-i határozatot az 1956. december 15-16-án Marosvásárhelyen tartott tartományi pártkonferencián elhangzottak szellemében hozták. A konferencia Gheorghe Gheorghiu-Dej17országos pártfőtitkár vezetése alatt zajlott, fő témája az 1956-os események értékelése volt. A főtitkár az ifjúsággal való hathatósabb foglalkozást tekintette elsőrendű feladatnak. Többek között a következőket mondta: "Az ideológiai munka terén mindenképpen le kell vonni a következtetéseket. Vegyék figyelembe a fiatalság, az értelmiség gondjait. Látható, hogy az ellenség megcélozta a marosvásárhelyi fiatalságot, meg a temesvárit (ott azért kevésbé), s más helyek ifjúságát is. Nem elégedhetünk meg azzal, amit eddig tettünk, meg kell nyernünk az ügyünknek a fiatalokat. Tudnunk kell, hogyan nyerhetjük meg őket céljaink számára úgy, hogy ne az idegen rádióadók befolyásolják őket, hanem mi. Az osztályharc objektív törvény a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet idején, még akkor is, ha ezt tagadni fogják. Mi nem foglalkoztunk kellőképpen a fiatalsággal, a tanulás kérdésével, kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből, ez a valóság. Megbeszéltük ezt a kérdést a Központi Bizottságban: valóban kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből. Nem engedhető meg, hogy ne tudjuk, mi történik egy egyetemen."18
A párt Központi Ellenőrző Bizottsága 1957-ben megvizsgálta az OGYI-n tapasztalható pártideológiai felkészültséget, az egyetemi hallgatók és tanárok beállítottságát illetően, az 1956. októberi események során tanúsított magatartásukat véve alapul. Az ellenőrzés megállapításait tartalmazó jelentés arról tájékoztat, hogy a 960 egyetemistából majdnem 200 "provokatív" módon viselkedett a forradalom alatt.19
1 Bodor András a marosvásárhelyi városi Néptanács Végrehajtó Bizottságának alelnöke 1953-tól.
2 Csupor Lajos (1911–1985) kommunista politikus. 1945–1946-ban a marosvásárhelyi városi rendőrség főnöke, 1946–1950 között különböző pártfunkciókat töltött be Marosvásárhelyen, 1951–1952-ben Sztálin tartományi párttitkár, 1952–1960 között a Magyar Autonóm Tartomány, 1960–161 között a Maros-Magyar Autonóm Tartomány első titkára, 1952–1969 között nemzetgyűlési képviselő.
3 Ceausescu, Nicolae (1918–1989) kommunista politikus, államfő. 1945-1989 között az RMP Központi Bizottságának tagja, 1955-től a Politikai Bizottság tagja is, 1954-től a párt egyik titkára. 1949-1950-ben mezőgazdasági miniszterhelyettes, 1950-1954 között honvédelmi miniszterhelyettes, 1956 januárjától a párt agrár- és adminisztratív osztályainak vezetője, 1965-től a párt főtitkára, 1974-től a Román Szocialista Köztársaság elnöke. A pártfőtitkár- államfőnek az ország számos helyén építettek luxusvillákat, ahol látogatásai alkalmával megszállt. Ilyen volt a somostetői is.
4 Bugyi Pál (1919 – ?) 1952–1958 között a Magyar Autonóm Tartományi Néptanács Végrehajtó Bizottságának elnöke.
5 A visszaemlékezést idézi NOVÁK CSABA ZOLTÁN: A barikád "másik" oldalán. 1956 és az RKP magyar káderei. Wikipedia, 2011.
6 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 116. A jegyzőkönyv közölve: BOTTONI 2006, 198.
7 Molnár János a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik titkára.
8 Fodor Géza a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
9 György Ambrus a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
10 Ratiu, Alexandru (1913 – ?) 1952-től a Steaua Rosie újság főszerkesztője.
11 König József 1956-ban a Magyar Autonóm Tartományi Pártkollégium elnöke volt.
12 Gere Mihály, a Román Munkáspárt Központi Bizottsága propagandaosztályának egyik főnökhelyettese, 1965- től a Központi Bizottság póttagja, 1966-tól a titkárság tagja, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának alelnöke, majd 1979-től elnöke, 1989-es események után letartóztatják és elítélik.
13 Marosvásárhely 1956–1959 közötti eseményeiről átfogó képet nyújt DR. NAGY LAJOS rétyi körorvos, a rendszer egykori szenvedő alanya Életünk kórtörténete (Pallas-Akadémia, Csíkszereda) című könyvében, tizenkét sorstársának visszaemlékezéseivel és korabeli hivatalos dokumentumokkal kiegészítve. Kitért arra is, mi lett a gyűléseken megbélyegzett "ellenséges elemek" további sorsa. Kuna Tibor gyergyócsomafalvi "kulákivadék" Balánbánya főorvosa, Bárányi Ferenc és felesége, László Ildikó megbecsült orvosok és közéleti személyiségek Temesváron, Katz Pál igazgató-főorvos Zilahon, Piros Ferenc kórházalapító főorvos Marosvásárhelyen, Tóró Árpád népszerű szakorvos Székelyudvarhelyen, Szász István Tas a kolozsvári mentálhigiéné megszervezője, Kiss András Belényesen, majd Nagyváradon főorvos. (Ismertetőjét lásd: Barabás István: Az élet fonákja. Nehéz leckék. Hargita Népe 2008. október 21.)
14 Valter István (1925–2010?) 1956-ban a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi Bizottságának egyik tagja, a tartományi pártiskola igazgatója, később a Vörös Zászló főszerkesztő-helyettese.
15 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 340-349.
16 Uo. 346-347.
17 Gheorghiu-Dej, Gheorghe (1901–1965) vasúti munkás, 1945–1965 között a Román Kommunista (Munkás) Párt főtitkára. 1945 után közlekedésügyi és ipari miniszter, 1948- 1952 között a Minisztertanács első helyettese, 1952–1956 között miniszterelnök. Megjegyezzük, hogy a pártfőtitkár az autonóm tartomány megalakulása után először járt annak székhelyén.
18 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 140/1956. sz., 86-104. A főtitkár beszéde, magyarra fordítva, teljes egészében közölve: PÁL-ANTAL 2006, 259-273.
19 Ua. 175/1957. sz., 240
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Telt ház fogadta Juhász Béla új kötetének bemutatását
Azokról, akik tettek valamit ezért a városért
Juhász Béla (1950) ny. fizika tanár, a Csiky Gergely Főgimnázium egykori igazgatójának legújabb kötetét mutatták be szerda este a Jelen Ház dísztermében. Az eseményt nagy érdeklődés övezte, példa erre, hogy az ülőhelyeket hamar elfoglalták. Nem csoda, hiszen a szerző könyvében olyan kortárs közéleti személyiségeket szólaltat meg, akiket már nem kell bemutatni kis magyar közösségünkben, akik az elmúlt évtizedek során bizony nagyon sokat tettek le az asztalra, öregbítve a város hírnevét, tovább éltetve annak szellemiségét, értékeit.
Az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában, az aradi önkormányzat és az Arad Municípiumi Kulturális Központ támogatásával megjelent kötetet – két év alatt ez a harmadik a Legyőztük a rákot és a Száraz köd című könyvei után – Jámbor Gyula újságíró (a könyv szerkesztője) méltatta. A közel kétszáz oldalas Aradi személyiségek c. könyvben tizenhét közéleti személyiség – kilenc képzőművész, világbajnok sportoló, lelkész, politikus, mérnök stb. – válaszol a szerző olykor baráti, személyes hangvételű kérdéseire, mesél életútjáról, sikereiről, kudarcairól, karrierről, családról stb. A megszólaltatott személyiségek fényképei egyébként mind megtalálhatók a könyv borítóján.
A könyvbemutatón az interjúalanyok nagy része – közülük nagyon kevésnek nem sikerült eljutnia a rendezvényre – is megszólalt Juhász Béla felkérésére és dióhéjban elmondta, mivel tölti ki mindennapjait mostanában és mit jelent számára a kötetben való szereplés. A megkérdezettek közül bizony olyan is akadt, aki szerényen bevallotta: vért izzadt a kérdések sortüzében, a könyvet újraolvasva talán jobban meggondolt volna egy-két választ, talán nem kellett volna ennyire megnyílnia. Az interjúalanyok válaszaiból az olvasó nemcsak a kifaggatott személyiségek életébe, múltjába, hanem azok közvetlen ismeretségi körébe is betekintést nyer, sőt, mint utólag bevallották, maguk a szereplők is olyan érdekes dolgokat tudtak meg egymásról, melyekre nem is gondoltak volna.
Juhász Béla elárulta, az interjú-sorozatot szeretné folytatni, össze is állt már egy körülbelül 60 fős lista, melyből már 5 interjú elkészült. Reményei szerint jövőre sikerül napvilágot látnia az új kötetnek.
A könyvbemutató dedikálással és baráti beszélgetésekkel zárult.
„Ajánlom ezt a kötetet mindazoknak, akik éreznek vonzódást, érdeklődést Maros-parti városunk iránt. És azok iránt, akik megszólalnak ebben a kötetben, azok közül, akik tettek valamit – és nem keveset – ezért a városért, a hírnevéért, a benne lakó emberekért” – írja a szerző az előszóban.
A könyv a Jelen Ház könyvesboltjából ingyenesen elvihető, ameddig a készlet tart.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Máig elhallgatott történelem: a Gulág-jelenség
Tudományos értekezlet a szovjet munkatáborokba hurcolásokról
A második világháború végén és utána a Szovjetunióba elhurcolt politikai foglyok és kényszermunkások éve az idei: ebből az alkalomból számos rendezvényen emlékeztek meg azokról a százezrekről, akik éveket töltöttek el szovjet munkatáborokban, és akik közül nagyon sokan odavesztek. A Gulág-emlékév keretében rendezték meg tegnap Kolozsváron a Minerva-házban azt a tudományos konferenciát, amelyen szakemberek megpróbáltak áttekintést nyújtani arról, hogyan alakultak ki már jóval korábban a történelemben a lágerrendszerek, mi vezetett el a szovjet munkatáborok létesítéséig, mennyire juthat a kutató számszerű adatokhoz az elhurcoltak pontos számát tekintve. Elhangzottak előadások: az erdélyi magyar civilek Szovjetunióba elhurcolásáról 1944 őszén, kolozsvári civilek emlékezéseiről, magyar zsidók a szovjet táborrendszerben, a Gulágra került erdélyi magyar zsidókról, továbbá a deportáltak felkutatásának módszertanáról.
A Gulág-jelenség címmel tartottak tegnap Kolozsváron a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében a Gulág-emlékév keretében tudományos konferenciát, amelyen megemlékeztek a több mint 70 évvel ezelőtt a Szovjetunió munkatáboraiba elhurcolt civilekről. Csucsuja István történész megnyitó előadásában a Gulágot, mint fogalmat igyekezett felvázolni, és ismertetni általában a lágerrendszerek kialakulását a történelem folyamán. Először a britek állítottak fel koncentrációs táborokat az angol–búr háborúk idején, de korábban is szerveztek más államok is büntető táborokat az ellenségnek. A sztálini Szovjetunióban a lágerek borzalmas életkörülményeket jelentettek az oda elhurcoltaknak: egyrészt egyesek fizikai megsemmisítése volt a cél, másrészt büntető jelleget szántak neki. Ide hurcolták a kulákságot, a politikai ellenfeleket, vagy a veszélyesnek tartott nemzetiségeket – tehát népcsoportokat pusztán etnikai alapon vittek el. Az 1930-as évektől a politikai rendőrség egyre több embert – rendszerint a sztálini politika ellenzőit – vitt kényszermunkára Szibériába, majd a második világháborúban elfoglalt területek lakosságát is ide hurcolták: tudatosan vitték el az értelmiséget, vagy büntetésből saját katonáikat. Innen került ki az olcsó munkaerő a sztálini tervgazdaság végrehajtására. Egészen pontos adatokat a munkatáborok lakóiról, foglyairól nem lehet tudni, de feltételezhetően több millióra tehető az ott dolgozott foglyok száma. A Gulág-rendszer felbomlása 1953 után került szóba, Sztálin halálakor, majd 1960-ban szüntették meg az intézményt.
Benkő Levente történész az erdélyi magyar civilek 1944 őszén történt elhurcolásáról tartott előadást, alapállását, miszerint nincs kollektív bűnösség, már az elején megfogalmazta. Romániában az 1944. augusztus 23-i átállás előtt is léteztek fogolytáborok, és ugyanebben az időszakban, tehát a romániai átálláskor magyarellenes hecckampány kezdődött a román sajtóban, a közhangulatot a magyar és német lakosság ellen szították. A történész egyetlen mérsékelt feljegyzést talált Teofil Vescan kolozsvári egyetemi tanártól, aki óva intett írásában, miszerint „bűnös soha nem egy nép, hanem egy rendszer”. A sajtóban arról cikkeztek, hogy „a magyarokat meg kell büntetni”, elterjedt a mentalitás, miszerint „ha a magyaroknak kell a magyarság, vigyék innen”, és ez a hangulat, hozzáállás meghatározta a későbbi eseményeket. A magyarság és németek elleni intézkedésekről jelentek meg határozatok, és tudatosan összemosták az állampolgárság és nemzetiség fogalmát, hogy az erdélyi őslakosokat is elhurcolhassák. Hazug indokokkal vitték el az embereket: csak egy kis munkára („málenkij robot”), csendőrőrsi papírokért, az ortodox hitre való áttérés megtagadásáért, vagy mert partizán, nő, idős, gyerek volt az illető. Benkő Levente beszélt a barcaföldvári haláltáborról is, ahol a kilencvenes években a helyi román hatóságok még megpróbálták megakadályozni a magyar áldozatokra emlékezést, majd kétezer után váltott rendre a közhangulat, annyira, hogy idén például a polgármesteri hivatal is koszorúzott az áldozatok emlékművénél.
Papp Annamária újságíró, történész kolozsvári civileknek a szovjet elhurcolásról elmesélt emlékeiről tartott vetítettképes előadást. Vass Károlyt Tordáról vitték el 1944 októberében, és nagyjából ugyanabban az időszakban Kolozsvárról Kelemen Istvánt, Tordai Árpádot, Mile Józsefet, Schneider Mihályt, Farkas Lajost, Varga Mártont, Mátyás Jenőt, Laczka Józsefet, Sáska Pál, Szőcs Balázst, Kolozsi Gergely Istvánt. Fiatalon, 16-18 évesen vitték el őket, sokukat édesapjukkal, a magyar elitet a román hatóságok által összeállított lista alapján gyűjtötték össze, a szovjet katonákat rendszerint román tolmácsok kísérték. A Kolozsvárról elhurcolt körülbelül ötezer magyar férfi 16 százaléka volt értelmiségi, Tordáról a 7300 magyar lakosból 700 civilt vittek el, gyakorlatilag megtizedelve az ottani magyarságot. A közelmúlt történéseit igazából a túlélők elbeszéléseiből lehet megismerni, ezért nagyon fontos feljegyezni az emlékeiket, összegyűjteni a tárgyi emlékeket, amelyek dokumentumértékkel bírnak. Mindezeket összevetve a levéltári forrásokkal, objektív képet kaphatunk az adott korról – véli Papp Annamária. A történelem tankönyvek nagy hiányosságának tartja, hogy továbbra sem tesznek említést erről a korszakról, a Gulág-jelenség még mindig elhallgatott történelemnek számít.
Botos János professzor az 1939–1956 között szovjet táborrendszerben raboskodó zsidókról szóló előadásában elmondta: az 1947-től kezdődő szabadulás nyomán alig 5-6 százaléka tért haza az elhurcoltaknak. Azok a zsidók, akiket különböző okok miatt 1941-ben „csak” három évre ítéltek el, végül ennek kétszeresét töltötték el a börtönben. Rehabilitálásuk 1953-ban kezdődött, és fél évszázadon át tartott. De hurcoltak el a Gulágra 1945 után olyan zsidókat is, akik a koncentrációs táborból hazafele menet szovjet hadifogságba kerültek, és a besúgók hamis vádjainak következtében éveken át raboskodtak tovább. A munkatáborokban a zsidó hadifoglyokkal ugyanolyan kegyetlenül bántak, mint a többivel. A korábbi rehabilitáció mellett – amely az illető személynek a bűnügyi nyilvántartásból való törlését jelentette – anyagi kárpótlásban csak 1990 után részesültek. Még ma sem lehet pontosan tudni, hány magyar zsidó lett szovjet hadifogoly, és közülük hány térhetett haza.
Haraszti György a Gulágra került magyarokról szóló előadásában kitért arra, hogy a szovjet kényszermunkatáborokba került magyarok számuk arányában a németek és a japánok után a harmadik helyet foglalták el.
„A Szovjetunió tudatosan készült a munkatáborok létrehozására, hiszen már 1939. szeptember 19-én, tehát pár nappal a második világháború kitörése után rendelet született arról, hogy a hadifoglyok és internáltak számára munkatáborokat létesítenek. Később Sztálin bejelentette, hogy a Szovjetunió erkölcsi, anyagi, tárgyi és személyi kárpótlásra tart igényt, pontosabban 5 millió német fogoly 10 éven át tartó kényszermunkájára. Közel 7000 tábor létezett, a magyarok pedig 700 táborban éltek szétszórva” – közölte a szakember.
A Gulágon 1942–1950 között raboskodó erdélyi magyar zsidókról értekezve Tibori Szabó Zoltán négy csoportot különített el: az észak-erdélyi, a máramarosi és szatmári, a munkaszolgálatos vagy a náci munkatáborokból hazatérő, majd szovjet fogságba kerülők csoportját.
„Az első és a második csoport sorsát nagyjából ismerjük, a többiekét viszont nem. A Kolozsváron megjelenő Egység magyar zsidó hetilap cikkeiben többször felvetette a Gulág-táborokban sínylődő zsidók hazatérésének kérdését” – hangoztatta az előadó.
A családtörténet-kutatással foglalkozó Eötvös György elmondta: a Gulágon raboskodók sorsát főleg genealógiai kutatás céljából, valamint a hagyatéki ügyek miatt vizsgálják azok leszármazottai. A tudományos kutatás az adatok szovjet titkosítása miatt szinte kivitelezhetetlen, az előadó ismertette viszont azokat a lehetséges forrásokat, amelyek segítségével esetleg rá lehet találni a keresett személyre.
N.-H. D., Ú. I.
Szabadság (Kolozsvár)

Az erdélyi 56 a magyar oktatás felszámolása miatt következett be
Erdélyben nem a kommunista rendszer ellen, hanem a magyar oktatás megmaradásáért szervezkedtek 56-ban, mondja Vincze Gábor.
Novenber 4-én 1956 Erdélyben és Magyarországon címmel nemzetközi konferenciát szervezett a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete, melynek társszervezője volt a Buza László Egyesület és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem. Az egynapos rendezvényen magyarországi és romániai történészek az 56-os forradalom 60. évfordulója kapcsán arról beszéltek, hogy miként reagált a magyarországi hatalmi berendezkedés az országban egyre nagyobb mértékben fokozódó feszültségre, és miért következett be az, hogy október 23-án a Szovjetunió karhatalma fegyveres erővel kezdte meg a kommunista rendszer helyreállítását. Az előadásokból kiderült, hogy az erdélyi 56 és a magyarországi eseményeket kiváltó okok részben eltérnek egymástól, ugyanis a Romániában történt megmozdulások elsősorban nem a kommunista rendszer megdöntésének céljából jöttek létre, hanem azért, mert a román kommunista hatalom elkezdte magyar oktatási intézmények, azon keresztül pedig a magyar oktatás felszámolását. A nemzetközi konferencia előadói közt volt Vincze Gábor történész, aki közel húsz évig foglalkozott az erdélyi magyarság és a moldvai csángók 20. századi történetével, eddig 15 könyve és 130 publikációja jelent meg. A történész 1956 Magyarországon, 1956 Erdélyben címmel tartott előadást arról, hogy milyen indokok mentén kezdődött el Romániában a szervezkedés. Az 1956-os téma kapcsán a Transindex arról kérdezte Vincze Gábort, hogy látja az erdélyi magyar kisebbség helyzetét a román hatalom megtorlásával szemben, mi volt a fő oka az erdélyi magyarok szervezkedésének és a magyarországi 56-os eseményekkel való szolidaritásnak. A történész úgy véli, hogy az 1956-1957-es erdélyi szervezkedés okai eltérnek a magyarországiaktól, ott ugyanis az 50-es években Nyíregyházától Szombathelyig, Miskolctól Szegedig, az egész országban voltak olyan megmozdulások, amelyek a kommunista hatalom megdöntését akarták elérni. Ezek az emberek arra vártak, hogy az angolok és az amerikaiak felszabadítják az országot, majd közösen az ő segítségükkel átveszik a hatalmat, tehát egyértelműen rendszerellenesek voltak. Erdélyben viszont a forradalommal való szolidaritás kiváltó okai a kisebbségi sérelmek voltak, ezen belül pedig ami az ifjúság számára igazán „húsbavágó” problémát volt, a magyar nyelvű oktatás szűkítése. Az EMISZ-től kezdve, amely 1956-ban alakult Brassóban ifjú diákokból és munkásfiatalokból, a szászrégeni Fekete Kézig, amelyet ugyancsak középiskolások és egyetemisták szerveztek, a fő indíték az erdélyi magyar kisebbség ellehetetlenítése volt.
A románosítás már 1956 előtt elkezdődött Vincze Gábor elmondta, Erdélyben az emberek kollektív emlékezetében az él, hogy a magyar nyelvű osztályok, a kizárólag magyar nyelven oktató iskolák felszámolása és románosítása az 1956 utáni megtorlások része. Erről szó sincs, ez a folyamat korábban kezdődik el - mondta a történész. Ezt korabeli statisztikai adatok támasztják alá, ugyanis ekkor még nyilvánosságra hozták az 1950-es évek második felének oktatási statisztikáit. Ezekből kiderül, hogy a folyamat 55 őszén kezdődik el igazán, de a felsőfokú oktatásnak a visszaszorítása korábban indult. 1948-ig jogilag ugyan nem rögzítetten, de a gyakorlatban mégis működött átfogó magyar oktatás a szakmunkásképzéstől az egyetemig. A Bolyai Egyetem 1945-ben indul, teljes körű felsőoktatási képzés működött az intézményben, volt magyar nyelvű mérnökképzés, agrármérnöki, művészeti képzés is, majd 1948-ban következett az oktatási reform, ekkor átalakítják, felforgatják, sztálinizálják és szovjet mintára alakítják át Romániában a teljes oktatási rendszert, de az 50-es évek elejéig tulajdonképpen a magyar intézmények még működnek. 1954 után még a Székelyföldön is román osztályokat hoztak létre A magyar felsőoktatás teljes felszámolásának első lépése 1954-ben következik be, amikor megszüntetik a magyar nyelvű mérnökképzést, majd az 1955-ben kiadott jogszabály értelmében azokon a településeken, ahol önálló nemzetiségi és román tannyelvű iskolák is működnek, kötelezik ezek összevonását. Azokon a településeken, ahol egyáltalán nem volt román tannyelvű gimnáziumi osztály, ugyanis alig éltek románok, mint például Székelyudvarhelyen, létre kellett hozni román tannyelvű osztályt. Itt az történt, hogy a székelyek egy részét erőszakkal bekényszerítették a román tannyelvű osztályokba. Ez alól a Magyar Autonóm Tartomány sem kivétel, „az nem volt egy magyar sziget”, semmiféle autonómiája nem volt. Egy sztálinista országban autonómiáról beszélni önmagában értelmetlen, ugyanis a rendszer semmiféle önrendelkezést nem tűrt maga mellett. Ezek azok a sérelmes intézkedések, amelyek kiváltják a szervezkedéseket. Nem véletlen, hogy a szervezkedők többsége nagyrészt középiskolás diák és tanár. Azt mondhatjuk, hogy nem a pesti események másolása történik Erdélyben, attól csak bátorságot merítenek az ellenállók, „hogy lám, Pesten a kommunista hatalom megingani látszik, vagy meg is dőlt. Hátha Erdélyben is ez fog történni, kezdjünk el szervezkedni, hogy a kisebbségi jogainkat kiharcoljuk.” A kisebbségi sérelmek okán több memorandum is született, melyet az ENSZ-nek címeznek: az egyik Kolozsváron a Dobai István-féle memorandum, illetve a csíkszeredai Fodor Pál-féle elképzelés. Ők is a kisebbségi sérelmeket akarják orvosolni, és ma már mondhatjuk azt, hogy naiv elgondolás alapján abban hittek, hogy ha az ENSZ elé került a magyar kérdés, és Magyarországra figyel a világ közvéleménye a forradalom leverése miatta, talán lesz esélye annak, hogy az ENSZ keretén belül fölvessék az erdélyi kérdés rendezésének az ügyét. Etnikai jellegű és román-magyar összefogáson alapuló szervezkedés is volt Erdélyben A Szoboszlay-féle szervezkedés azért tekinthető különleges ügynek, mert ebben az esetben nem kisebbségi sérelmek dominálnak, hanem államellenes szervesedésről van szó, a kommunista hatalom megdöntését szerették volna elérni. Szoboszlai Aladár, pécskai majd aradi római katolikus lelkész már 1956 októbere előtt, 1950-54-ben kezdett szervezkedni, ebbe román személy is bekapcsolódik, akit el is ítélnek és kivégzik. Arra a kérdésre, hogy lehetséges-e egy '56-hoz hasonló állapot kialakulása Romániában, Vincze Gábor kifejtette: „Azt szokták mondani, hogy minél jobban szorítanak egy népcsoportot, nemzetiséget, az annál inkább radikalizálódik. Remélem, erre nem kerül sor, és remélem azt is, hogy azok a negatív lépések, aminek tanúi lehettünk Romániában az utóbbi években, visszafordíthatók"- vélekedett Vincze Gábor.
Ambrus István
Transindex.ro

Erdélyben tart előadásokat Wittner Mária
A Magyar Szabadság Éve keretében zajló kolozsvári rendezvénysorozat végéhez közeledve a Kincses Kolozsvár Egyesület meghívására Erdélybe érkezik Wittner Mária, az 1956-os Emlékbizottság védnöke, az 1956-os forradalom és szabadságharc emblematikus alakja, akivel november 15–19. között Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Nagyváradon találkozhatnak az érdeklődők.
Wittner Mária élete nem volt egy leányálom: alig múlt 19 éves, és már a Corvin közben és a Vajdahunyad utcában harcolt Magyarország szovjet uralom alóli felszabadításáért. A sebesültek ellátásában, de fegyveres összetűzésekben is részt vett. November 4-én, a szovjet katonai invázió első napján az Üllői úton megsebesült. 1958. július 23-án, 21 éves korában ítélték halálra. Mintegy kétszáz napot töltött az akasztófa árnyékéban, majd miután a bíróság életfogytiglanra változtatta az ítéletet, tizenegy évet a Kádár-rendszer szigorított börtöneiben tartották fogva. Az utolsó forradalmárok között szabadult, és a rendszerváltozásig folyamatos megfigyelés alatt élt.
Mindezekről beszél erdélyi előadókörútján, az alábbi program szerint:
2016. november 15., 18 órakor – Kolozsvár, Sapientia EMTE Kolozsvári Kar, Aula Magna (Tordai út/Calea Turzii 4. sz.);
2016. november 16., 18 óra 30 perckor – Marosvásárhely, Deus Providebit Tanulmányi Ház, Szent Mihály terem (Rózsák tere/Piața Trandafirilor 61. sz.);
2016. november 17., 18 órakor – Székelyudvarhely, Tamási Áron Gimnázium, Nyirő József terem (Baróti Szabó Dávid utca 32. sz.);
2016. november 18., 18 órakor – Csíkszereda, Sapientia EMTE Csíkszeredai Kar nagy aulája (Szabadság tér, 1. sz.);
2016. november 19., 18 órakor – Nagyvárad, Partiumi Keresztény Egyetem díszterme (Városháza/Primăriei 27. sz.)
A beszélgetéssorozat főszervezője a Kincses Kolozsvár Egyesület, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem, partnerségben Magyarország Kolozsvári és Csíkszeredai Főkonzulátusával, a Vásárhelyi Forgataggal, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal, a Magyar Polgári Egyesülettel és a Civil Kurázsi Egyesülettel. A programot az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatja – írja a Kincses Kolozsvár Egyesület sajtószolgálata.
itthon.ma//kult