Mit tanulnak a diákok ötvenhatról?
Pár mondatban intézik el a romániai történelemtankönyvek '56-ot - magyarázták a csütörtöki megemlékezésen a kolozsvári tizenkettedikesek. Így csupán a tanár jóindulatán múlik, mennyit hallanak az iskolákban a fiatalok az '56-os eseményekről.
A Kolozs Megyei Magyar Diáktanács csütörtök délután hat órától Mátyás király szülőháza előtt szabadtéri előadással emlékezett meg arról, mi történt 1956. október 23-án Magyarországon, ahol több ezer diák tiltakozott felvonulással a kommunista rendszer ellen.
z előadáson egyebek mellett Illyés Gyula, Tamási Lajos verseit szavalták a középiskolások, majd az '56-os események összefoglalása után a több tucat megemlékező elindult Dsida Jenő sírjához a Házsongárdi temetőbe. A fáklyás menetet rendőrök és csendőrök kísérték.
Dsida sírjánál Petőfi Sándor Nemzeti dal című versének elszavalása után a megemlékezők elénekelték a nemzeti himnuszt, majd békésen távoztak.
"Felkeltek, mert nem tetszett az orosz kormány"
A rendezvényen részt vevő diákokat arról kérdeztük: mit tanulnak az iskolában 56-ról? Mint megtudtuk, a magyarországi forradalmat a könyvek pár mondatban intézik el. Így csupán a tanár jóindulatán múlik, mennyit hallanak az iskolákban a fiatalok az '56-os eseményekről.
"Nagyon kevés van a tankönyvben. Csak annyi, hogy a magyarok felkeltek, mert nem tetszett az orosz kormány. Az oroszok meg leverték. Kábé ennyi" – mondta egyikük. 
Oborocea Mónika
maszol.ro

Tovább késik a vásárhelyi táblák kétnyelvűsítése
A nyári ígéretek és derűlátó kijelentések ellenére az ősz és az elnökválasztási láz beálltával megfenekleni látszik a marosvásárhelyi kétnyelvű utcanévtáblák ügye.
Az utóbbi két hónapban az önkormányzat mindössze a Liszt Ferenc utca nevét magyarosította vissza az 1986 óta Franz Liszt feliratot visel táblán. Bár a szeptemberi tanácsülésen elfogadott költségvetés-kiegészítés az utcanévtáblák cseréjét is számításba vette, az önkormányzat most pénzhiányra hivatkozik.
Időközben Dorin Florea polgármester újból hadat üzent a kétnyelvűségnek, és megfellebbezte az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) döntését, mely kimondja, hogy az egynyelvű táblák sértik a marosvásárhelyi magyarság jogait. A kétnyelvű táblákat az épületek tulajdonosai sem tolerálják, javítási munkálatokkal indokolva azok leszerelését.
Ahány kétnyelvű utcanévtábla felkerült az utóbbi hónapokban a marosvásárhelyi épületek homlokzatára, körülbelül ugyanannyi el is tűnt. Általában azok az ingatlantulajdonosok „felejtik el” visszahelyezni a feliratokat, akik az ingatlan külső javítása és festése miatt szerelik le „ideiglenesen” a táblákat.
Így tűnt el egy magánházról a Kós Károly utca egyik névtáblája, a Zsidó Vértanúk felirat az önkormányzati tulajdonban lévő öregotthon faláról vagy a Mátyás király teret jelöl tábla a magyar érdekeltségű Marmed magánrendelő homlokzatáról.
Ismét magyar lett Liszt Ferenc
Ugyanakkor pozitív lépések is történtek: közel három évtizeddel az elnémetesítése után ismét magyarul olvasható Liszt Ferenc neve a róla elnevezett marosvásárhelyi utca névtábláján. A táblacserét lapunknak egy hónappal ezelőtti felvetése nyomán Csegzi Sándor, a polgármester tanácsadója sürgette meg, mondván, hogyha a városházának nem telik az idei költségvetéséből négy pléhdarabra, szívesen kifizeti. A költségeket egyelőre nem hajtották be a volt alpolgármesteren.
A marosvásárhelyi magyarságnak azért is volt fontos a csere kieszközölése, mert levéltári adatok szerint a Bolyai térről nyíló utca a múlt század eleje óta az 1811-ben született zeneszerző nevét viselte. Más utcákkal ellentétben, az eltelt bő száz év alatt Liszt Ferenc neve valamennyi impérium- és rendszerváltást átvészelt.
Csupán az alakja változott, amikor az utcát 1986-ban egy Bukarestből odaköltözött pártaktivista követelésére Franz Lisztre németesítették. Az akkor még csendes belvárosi kisutca egyik legszebb államosított házát elfoglaló Iulian Vereş dönt szerepet játszott abban, hogy a világhírű zeneszerző nevét ne magyarul írják ki. De az ő javaslatára nevezték át a szomszédos Kistemplom-teret is Memorandisták terére.
Varga Katalin még várat magára
Csegzi Sándor azonban hiába kérte az Ecaterina Varga utcanév visszamagyarosítását, illetékes kollégáitól azt a választ kapta, hogy nem lehet, mert az említett személy román nemzetiségű volt. Ezzel szemben az 1802-ben, a mai Brassó megyéhez tartozó Halmágyon, elszegényedett kisnemesi családban, Varga János és Rozsondai Katalin házasságából született Varga Katalin etnikai hovatartozását egyetlen román történész sem vonta kétségbe.
A mócvidéki bányászjobbágyok jogaiért következetesen kiálló nagyasszony tevékenységét ugyanis a Monarchia nem nézte jó szemmel. Elfogásában és bebörtönzésében jelentős szerepet játszott Andrei Şaguna későbbi ortodox püspök, aki tőrbe csalta, majd elrabolta és átadta a hatóságoknak. Varga Katalin 19. századi mozgalmában az a különleges, hogy a feudális világban magyar nőként állt a román parasztok élére. Ők nemcsak elfogadták, de tisztelték is, Doamna Noastră (a mi asszonyunk) néven emlegették.
Jövőre ígérik a folytatást
Florian Moldovan, a városháza táblacserével megbízott igazgatója a hét végén már más magyarázatot talált. Az illetékes lapunknak elmondta: az idei költségvetés nem tesz lehetővé újabb táblacserét, de 2015-ben erre is sor kerül. „Jövőben városszerte az összes táblát kicseréljük, mégpedig úgy, hogy mindenkinek megfeleljen” – ígérte Moldovan.
A nyár végén Peti András alpolgármester azt ígérte: szeptember közepéig valamennyi utcanévtáblát kétnyelvűsítenek. A szeptemberi ülés után elmondta, a költségvetés-kiegészítés során jóváhagyták a táblák kihelyezéséhez szükséges pénzt, és a lakossági visszajelzések nyomán újra napirendre tűzik majd a magyarra fordított utcanévjegyzéket, hogy elfogadják a szükséges javításokat. A határozattervezet a mai napig nem került megvitatásra, így a táblacsere is elmaradt.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Csakhogy tudják az Érmelléken is
Újabb történelmi látnivalóval gazdagodott Székelyhíd: október 31-én, a reformáció napján felavatták a 17. században felrobbantott Zólyomi vár makettjét. A bevehetetlen erd történetéhez hozzátartozik, hogy a zólyomiak 1460-ban kaptak engedélyt Mátyás királytól, hogy az Ér egyik szigetén fa- vagy kővárat építsenek négy bástyával, falakkal, sáncokkal és más szükséges épületekkel együtt.
1514-ben Dózsa seregei lerombolták, és a Zólyomi család négy tagját megölték. Kilencven év elmúltával ismét felépítették, majd 1661-ben a törökök újra szétverték. 1664-ben, a Vasvári-békében (a Vas megyei Vasváron 1664. augusztus 10-én kötött békeszerződés, amely az 1663–’64-es török elleni háborút zárta le) elrendelték végleges lebontását, majd 1665-ben fel is robbantották. Tehát ennek a várnak a makettjét építették meg a közelmúltban a székelyhídi református templomkertben.
Mivel a megyei sajtót nem értesítették az eseményről, legutóbbi székelyhídi utunk alkalmával készítettünk egy felvételt a makettről. Ugyanezen a helyen korábban is állt egy hasonló, Halász József tanító és Nánási Zoltán régész, történelemtanár ötletéből adódóan, amelyet most felülírt egy újabb, pontosabb kivitelezés, 1/27-es arányban.
Sejtéseink szerint a székelyhídiak nemcsak a maguk gyönyörűségére készítették ezt a rendhagyó látványosságot. Annál inkább a kíváncsi átutazóknak, hogy láthassák, hogyan is nézett ki az érmelléki láp egyik szigetén az a vár, amelyet az ingovány miatt sohasem lehetett teljesen elpusztítani. Csak a dinamit vethetett örökre véget egykori dicsségének. A városvezetőség kicsinyes hozzáállásával nem a nem kívánt sajtósokat vagy urambocsá’, az utált újságírót „büntetik”, ha nem közölnek le egy eseményt. Az érdeklődőket nem taksálják annyira, hogy tudassák velük, lám, mi van nekünk, el lehet jönni, meg lehet nézni. Mert az újságíró nincs ráutalva arra, hogy odacitálják. Témája akad bven. De maga is szolga, akárcsak a városvezetőség vagy az egyházi ember. Egy közösség szolgája. Ilyen esetekben a tiszteletlenség nem a sajtón esik meg, hanem az olvasó magyar embereken.
Amúgy meg sem lepődünk már az ilyeneken, Antall József Magyarország egykori miniszterelnöknek, szintén a református templomkertben, suttyomban felavatott szobra után.
Süt Éva
A felirat:
„Székelyhídi vár 1638-1665
A székelyhídi vár nem ezért építtetett, hogy legyőzzék. Ezt a várat elpusztítani lehetett, de legyőzni nem. SOHA!
2014. október 31.”
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Ők a szabadságharc jelképei
Képzésben részesültek a huszárhagyományok erdélyi őrzői
A székely városokban nemzeti ünnepeink vagy fontosabb rendezvényeink immár elmaradhatatlan tartozékává vált a nyalka huszárok felvonulása, mely számunkra nemcsak szemet gyönyörködtető, hanem szívdobogtató látvány is. Megfelelő módon eléállni és viselkedni azonban csak bizonyos tudás birtokában lehet, mely megszerzésének mikéntjéről és lehetőségeiről dr. Kádár László hagyományőrző huszárőrnagyot kérdeztük.
– Nemrég első alkalommal szerveztek hagyományőrző huszártiszti kiképzést Erdélyben. Hol került erre sor, kik tartották, és kik vettek részt rajta, illetve miben látja ennek jelentőségét?
– A háromnapos rendezvénynek, melyre Erdély összes hagyományőrző huszáralakulata meghívást kapott, a homoródfürdői Sopárkút panzió és környéke volt az otthona, megszervezése pedig a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetségnek köszönhető. Képviseletükben Györffy-Villám András h. ő. dandártábornok, Pénzes Gábor h. ő. alezredes és Ézsiás Vencel h. ő. őrnagy vezette az elméleti és gyakorlati foglalkozásokat. A huszárhagyományok őrzését felvállaló mozgalom egészséges fejlődése szempontjából óriási előrelépésnek tartom, hogy minderre sor kerülhetett, hiszen eddig csak olvasmányainkból és filmekből meríthettük a tevékenységünkhöz szükséges ismereteket, most pedig szakemberek oktattak minket. Olyan személyiségek, akiket egykor hivatalos állományban lévő huszártisztek neveltek és okítottak. 
– Miért tartja ezt fontosnak?
– Azért, mert a lovaglás különleges és tetszetős ruhában történő gyakorlása által még nem lehet magyar huszárrá vedleni. Ez a státus egy bizonyos gondolkodásmódot, viselkedési és magatartásformát is követel, hiszen létezésének évszázadai alatt a huszárság a vitézség, hűség, bátorság és tisztesség, vagyis legnemesebb tulajdonságaink megtestesítőjévé vált. A Mátyás király által létrehozott könnyűlovasságnak a világ által is elismert erényei alátámasztására sok történelmi példát lehetne felhozni, azonban bőven elég az 1848–49-es szabadságharcban játszott fontos szerepüket és hősies helyállásukat megemlíteni. Akkoriban ugyanis az osztrák birodalomnak a történelmi Magyarország területéről verbuvált mind a 12 huszárezrede átállt a függetlenségért folytatott küzdelem oldalára, és életét nem kímélve, becsülettel végigverekedte azt, sok fontos csata megnyerésével bizonyítván az ügy iránt elhivatottságát. Ennek a ténynek is köszönhető, hogy a huszárt napjainkban a hazája és nemzete szabadságáért küzdő magyar katonával azonosítják, s a szabadságharc örökös jelképévé vált világszerte.
– Milyen meggondolásból szerveznek huszárbálokat?
– A mulatság és vigadalom a huszárok életének szintén kedvelt, és így mondhatni, jellemző vetülete volt, ezért a huszárbálok felelevenítése szintén hagyományaink ápolásához tartozik. Az együttléthez, ismerkedéshez, közös szórakozáshoz és tevékenységünk népszerűsítéséhez is jó alkalmat teremtenek, így fontosnak tartjuk a megrendezésüket. Legközelebb november 22-én, azaz holnap a baróti művelődési házban tartanak egy ilyen jellegű rendezvényt, melyre minden érdeklődőt szeretettel várunk. 
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Világos, épített kultúránk fontos öröksége
Hogy egymásra találhassanak a nemzetiségek
Világos Nagyközség megszületésében elemi fontosságot játszott a vár, amit a rómaiak Castrum Lucidum néven emlegettek, ahonnan ered a magyar Világosvár elnevezés is. I. sz. 106. és 271. között, a kiváló stratégiai elhelyezkedése miatt az itt áthaladó római légiók állomáshelyéül szolgált.
A XII. században a helybeli katolikusok egy része latin rítusú volt. 1186-ban III. Béla magyar király – aki kiemelkedő egyház- és kultúratámogatóként a Római, de a Bizánci Katolikus Egyházzal is jó kapcsolatokat ápolt, az általa létrehozott állami adminisztrációnak az irányítását a párizsi Sorbone Egyetem végzőseire bízta, közülük Világoson is dolgozott a híres jegyző, Anonymus –, bencés kolostornak rakja le az alapjait a jelenlegi római katolikus templom helyére. 1331-től a világosi vár nagy kiterjedésű uradalomnak volt a központja, amihez I. Mátyás király uralkodása idején 121 település tartozott. A pápai adójegyzékekből kiderül, hogy 1333-ban katolikus parókia létezett Világoson, Galsa, Muszka és Borosjenő hívei számára, akik Agria egyházmegyéhez tartoztak. A parókia templomának az 1186-ban megalapított kolostor szolgált. 1439-ben a vár és a kolostor is Brankovics György szerb fejedelem birtokába került, aki a kolostort kőkerítéssel vonta körül. A világosi várat és a kolostort is magában foglaló uradalom 1445-ben Hunyadi János, majd 1464-ben a Báthori család birtokába került, amelyiknek a tagjai innen kormányozták Erdélyt. I. Mátyás király uralkodása idején, a Magyarországon létrehozott 4 nyomda közül, 1 – Jókai Mór szerint – Világoson működött. A világosi katolikus plébánia 3 templomát 1526-ban, még a mohácsi vész előtt a bevonuló törökök feldúlták, lerombolták. A Galsa felé húzódó dombok lábánál manapság is látszanak egy 55 méter hosszú, 15 méter széles templomnak, illetve a tornyának a maradványai. A dokumentumokból kiderül, hogy a román stílusban, valószínűleg a XIV. században épült templomot a várőrség, valamint az állami adminisztráció használta, ami arra utal, hogy akkoriban igen erős katolikus közösség élt a településen. Egy 1701-ben történt feljegyzés szerint, a török uralom után a várban létezett egy katolikus kápolna, ahol lelkész szolgálta a várőrséget. A török hódoltság idején a 3 kőépületből álló világosi kolostort ferences szerzetesek vezették, amíg a törökök le nem rombolták. A kolostor romjaiból Grassalkovich Antal gödöllői gróf, a püspökség és a lakosság támogatásával elkezdte, majd az uradalmat átvevő Bohus Imre báró 1753-ban befejezte a jelenlegi, Nepomuki Szent János tiszteletére, 1753. május 16-án felszentelt, késő barokk elemekkel díszített, román stílusban készült katolikus templom újjáépítését. A bibliai jeleneteket ábrázoló belső festési munkálatokat Hans Fischer, temesvári templomfestő készítette. A templomot 1798-99-ben felújították, csakhogy 1834. augusztus 21-én leégett, de Bohus János báró a saját költségén, a lakosság segítségével felújította, 1839-ben újra felszentelték. A templomi szolgálatot 1753-tól a konventuális ferencesek végezték, később egy káplán által segített plébános látta el a pasztorációs feladatokat. 1874–75-ben ugyancsak Bohus János báró a helybeli temetőben a családjának kápolnát épített, ami manapság is ravatalozóként működik, míg a templomnak 1906-ban orgonát ajándékozott, ami szintén működik. A helybeli hitéletben történtek ugyan változások, de a független parókus jogot megőrizték 1991-ig, amikor is a gyoroki katolikus egyházközséghez csatolták.
A Világoson zajlott oktatással kapcsolatos feljegyzés a XII. századból származik, amikor a Csanádi Egyházmegye latin nyelvű iskolát működtetett. Előbb Mária Terézia az 1746. április 15-én kiadott rendeletében, majd II. József is kötelezte a birodalom lakosságát az anyanyelven történő oktatásra. A rendelet nyomán, 1773-ban Világoson is megalakul az első magyar, illetve román nyelvű iskola.
Elődeink hagyatéka kötelez
Sokan úgy tudják, hogy Világos az 1848–49-es forradalom és szabadságharc végét jelentő, 1849. augusztus 13-án a település közelében bekövetkezett fegyverletétel miatt vonult be a magyar történelembe. A fent közölt történelmi tények bizonyítják a legjobban, hogy az itt meghonosodott katolikus egyházkultúra, illetve adminisztratív központ jóvoltából, Világos már évszázadokkal előbb is a történelmi események egyik fontos központja volt – olvasható a Frayna Edit nyugalmazott tanítónő által, a teljesség igénye nélkül összeállított, Greffner Ottó, Kovách Géza és Teodor Voştinar történészek kutatásaira alapozott gyűjteményében, ami románul megjelent az Actualitatea Şiriană, helyi jellegű lap augusztusi kiadványában is.
A helybeli katolikus templommal kapcsolatban örvendetes dolognak számít, hogy a Temesvári Római Katolikus Püspökség a torony és templom megromlott tetőszerkezetének a felújítására pályázatot nyújtott be a kormányhoz, amely 45 ezer lejjel támogatta, Világos Nagyközség Polgármesteri Hivatala és Tanácsa további 25 ezer lejjel járult hozzá a munkálatok finanszírozásához. A felújítást idén fejezték be, köszönet illeti a kezdeményezőket és szervezőket, a támogatókat és a kivitelezőket egyaránt. Abban reménykedjünk, hogy épített kulturális örökségünk e remekművének a külső és belső felújítására is hamarosan kerül majd kezdeményező és támogató.
Szerk. megj: Világos, tulajdonképpen az 1944. szeptemberi, tragikus események kapcsán került legutóbb a Nyugati Jelen érdeklődésének a középpontjába, amikor is a magyar csapatok visszavonulása nyomán elszabadult féktelen indulatoknak az áldozatává vált 10 magyar polgár, akiknek emléktáblát szerettünk volna állítani a templomban. Mivel a táblaállítás nem volt lehetséges, de azt is megtudtuk, hogy ama szeptemberi napokban egy német polgárt is lelőttek, a háború után a helybeli németeket kényszermunkára hurcolták, továbbá azt a román polgárt is földönfutóvá tették, aki a kritikus napokban a magyarok védelmére kelt, talán ildomosabb lenne Világoson felállítani az erőszak és a kommunizmus áldozatainak az emlékművét. Az nagyban hozzájárulhatna a múlt sérelmeinek a békés elrendezéséhez, az együtt élő nemzetiségeknek az egymásra találásához. E törekvésben bátorítás lehet a kormánynak és a helyi tanácsnak a templomtető felújításához nyújtott támogatása.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Fellegvári csodák
Tavaly ősszel Kolozsvár főterén gyereksereg jelent meg, és sajátos eszközeikkel – jelbeszéddel – előadták az LGT Egy elfelejtett szó című örökzöldjét. „Értünk egymás nyelvén, minden szó beszél, mégis másképp érted, mint ahogyan én. Más a szó, ha mondod, más ha hallgatod, nem tudná a bal kéz, mit akar a jobb” – „énekelték” az előbb meglepett, majd érdeklődő közönségnek. A kis és nagyobb „jelelő” előadók a kolozsvári Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájának tanulói voltak, a hangszeres és énekes kíséretet az iskola tanárai biztosították, a gyerekek szülei és a barátok segítették a flashmobot. A refrénhez érve már mosoly jelent meg minden jelenlévő arcán, a közönségből egyesek a dallamon kívül a jelbeszédet is próbálták tanulgatni a dal szövegére: „minden ember jó, kit megtalál egy szó”. A téren gyülekező személyek, talán rövidebb, talán hosszabb ideig, de valamennyien értettek egymás nyelvén, a kezek jártak, a fürkésző-megértő tekintetek és a szavakat némán rajzoló ajkak sokaságában érthetővé vált az ép érzékkel rendelkező emberek számára is a kirekesztettség érzése, valamint annak felismerése, hogy a kommunikációnak számos válfaja létezik és mennyire jó is az, ha értjük egymás nyelvét.
Újjászületés
Egyfajta csodának lehettünk szemtanúi azon a szép őszi napon Mátyás királyunk szobra előtt. A száznál is több csodálója a produkciónak őszinte elismeréssel adózott a gyerekeknek és a közreműködőknek, de közülük valószínűleg kevesen tudták és tudják azt, hogy a jelbeszéddel kommunikáló kisdiákok hol és milyen körülmények között tanulnak, kik oktatják őket, hogyan telnek iskolás és bentlakásos hétköznapjaik.
Ahhoz, hogy némi fogalmunk legyen, hol születnek a csodák, jó magasra fel kell másznunk a Fellegvárra, hogy rátaláljunk a hallássérültek iskolájára. Az intézmény maga 126 éves múltra tekint vissza, a hallássérülteket nevelő iskola Kolozsvár különböző helyein működött az idők folyamán. A fellegvári épület 1918-ra készült el, és tüdőszanatórium működött benne. A hallásérültek speciális iskolája 1959-ben költözött az épületbe, húsz éven keresztül együtt használta a teret huszonöt albérletben itt lakó családdal. Az iskola bentlakása a szanatórium által lóistállónak használt épületből lett kilakítva, szegényes, nyomorúságos körülmények között éltek és tanultak a gyerekek. A nem éppen rózsás körülmények közepette az 1970-es évekre a tanulók száma már megközelítette a kétszázat, miközben az évtized derekán a pártállam beszüntette az egyetemi szintű pszichopedagógus-oktatást.
2001-ben, elsősorban külföldi támogatásból, sikerült felavatni az új bentlakás épületetét. Az egykori szanatórium ódon épületét pedig – a Kolozs Megyei Tanács finanszírozásával –, az elmúlt két év során teljesen felújították. Szükségessé vált egy átfogóbb munkálat elvégzése – mondja Kiss Csilla Gabriella igazgatónő –, hiszen a falak már repedeztek. Egy angol alapítvány támogatásával átépítették és funkcionálisabbá tették a belső teret is. A kicsi termek és az épülethez tartozó napozóteraszok, melyek még a szanatórium működésének idejében épültek, mostanra tágas osztálytermekké alakultak.
Többszöri próbálkozás után, 2012-ben az iskola vezetőségének sikerült elérnie, hogy az intézmény Kozmutza Flóra gyógypedagógus – József Attila orvosa, Illyés Gyula felesége – nevét vegye fel. A névválasztás nem véletlen – világosít fel az intézmény igazgatója – hiszen az egykori tüdőszanatórium építtetője Kozmutza Kornél tüdőgyógyász volt, aki rokoni kapcsolatban állt a gyógypedagógus Flórával. Egyébként a Kozmutza-család örökösei azért mondtak le az örökösödési jogaikról, mert tudták, hogy az épületben egy gyógypedagógiai intézmény működik, és úgy vélték, továbbra is ez kell legyen egykori tulajdonuk rendeltetése.
Óvoda és iskola
Az intézményben nyolcadik osztályig tart az oktatás, de 1972 óta óvoda is működik benne. „A halmozottan sérült gyerekek tizedik osztályig tanulhatnak nálunk, alapképzésük kitolódhat két évvel” – mondja Kiss Csilla Gabriella. Az oktatás párhuzamos osztályokban zajlik: külön-külön hallássérült, autista vagy értelmi fogyatékos gyerekeknek. A Kozmutza iskolához tartozik még négy speciális osztály, melyek a Báthory líceumban kaptak helyet. Ebben a tanévben összesen húsz iskolai, két óvodai, valamint egy nyolc fős előkészítő osztályban tanítják a különleges foglakozásokat igénylő gyerekeket. Az intézmény vezetősége próbálkozott kerámia szakos inasosztályok indításával, de ezt több okból nem sikerült hosszútávon megvalósítani: a tagozat nem volt akreditálva, de nem is volt nagy kereslet rá, mert a végzősök nem nagyon tudtak elhelyezkedni a szakmában. A művészeti oktatás azonban nem állt le, korongozni, agyagozni továbbra is tanulnak a diákok, csak diplomát nem kapnak erről a tevékenységről. Az igazgató azonban hozzáteszi: a végzőseink nagy része a kolozsvári SAMUS speciális szakiskolában folytatja tanulmányait, de vannak, akik magyarországi iskolákban, vagy román nyelvű speciális líceumokban tanulnak tovább. Választási lehetőség tehát van, az iskola vezetősége pedig azt támogatja, amit a diák szeretne, és amire képesnek érzi magát. „Budapesten számítógép-kezelést, bőrdíszművességet is tanulhatnak a hallássérültek, a SAMUS speciális szakiskolában pedig a cukrász, autóbádogos, asztalos, fodrász, manikűrös-pedikűrös szakok nagyon keresettek” – tájékoztat Kiss Csilla igazgató. Az elhelyezkedéssel már problémák adódnak, de ez általános jelenség a romániai fiatalok körében.
Messze földről érkeztek
A Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájába évről évre egyre kevesebb a hallásérült gyermek. A fogyásnak Kiss Csilla szerint az oka az, hogy egyre jobbak a hallókészülékek, illetve egyre inkább kezd elterjedni a cochleáris implantáció. Utóbbi egy olyan műtéti beavatkozás, ami lényeges javulást hoz a hallás terén. Régebben sok gyerek lett hallássérült a nem megfelelő antibiotikum-kezelés következtében, ennek a veszélye ma már minimálisra csökkent. „Általános tendencia, hogy csökken a hallássérült gyerekek száma, de nő az autista, illetve a halmozottan sérült értelmi fogyatékos gyerekek száma. Az arány eltolódott, iskolánkban a hallásérült gyerekek száma csupán az egyharmadát teszi ki a nálunk tanulóknak, az autista gyerekek száma jelentősen megnőtt.”
Az iskola bentlakásában általában 84-85 gyerek lakik. Az óvodában tanuló tizenkét gyerek mindegyike bentlakásos, a többiek már iskolások. Otthonra leltek itt nagyon messziről, Csángóföldről, Gyímesközéplokról vagy Brassó környékéről érkezett gyerekek, de a környező megyékből is jönnek, hiszen ez az egyetlen speciális, hallássérült gyermekek számára fenntartott magyar nyelvű oktatási intézmény Romániában. „Felfogásunk az, hogy minden olyan területet igyekezzünk lefedni, ahol szükség van gyógypedagógia ellátásra. Hetven gyógypedagógusunk van, és azokon a területeken is működünk, amelyek nem tartoznak kimondottan a munkaköri leírásba” – mondja Kiss Csilla Gabriella. A gyógypedagógusok a gyakorlatban sajátítják el a hivatás csínját-bínját, az intézmény pedig lehetőséget biztosít arra, hogy a gyógypedagógia szakirányú egyetemisták náluk végezzék a gyakorlatot. A tapasztalat ezen a pályán nélkülözhetetlen – vélekedik az igazgató –, de szerencsére az intézményben vannak tapasztalt gyógypedagógusok, akik gyakorlati tanácsokkal látják el az újakat. Mellettük torna-, vallás-, rajz- és technológiatanár teszi teljessé a pedagógusi gárdát. Az autistáknál, az értelmi fogyatékosoknál azonban mindig a gyógypedagógus a szakember. Az osztályok kis létszámúak, a tanár mindenki mellett ott kell legyen, mert a gyerekek önálló munkára nem képesek.
Aki ebben az iskolában szeretne elhelyezkedni, annak kötelező módon ismernie kell a jelnyelvet is. Amit az egyetemen nem tanítanak – jegyzi meg az igazgató –, de a diákok gyakorlatozhatnak, önkénteskedhetnek az iskolában, a jelnyelv próba előtt előkészítőt tartanak számukra, így sajátíthatják el e különleges kommunikációs forma alapjait.
Epilógus
Gyönyörű téli napsütésben látogattunk el a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájába. A folyósok, a tantermek, a hatalmas udvar csendes volt, a diákok már elmentek vakációra. A szponzoroknak – meglepően sokan támogatják az iskolát –, a megyei tanácsnak köszönhetően mindenki megkapta a karácsonyi ajándékát, senki sem utazott haza üres kézzel. Kiss Csilla Gabriella igazgató még elmondja: minden kis figyelmességnek örülnek a gyerekek, hiszen nagy többségük szegény családból származik. Néha a hátrányos helyzetű gyerekek utaztatását is felvállalja az iskola a vakációkban. Januárban aztán visszatérnek otthonná varázsolt iskolájukba, ahol a konyha finom főztje, a bentlakás kényelme, rendszeres orvosi ellátás, kirándulások várják őket. De mindenekelőtt az életre való felkészítés, amit más intézményben, ilyen szinten talán nem kapnának meg. Hiszen vannak gyerekek, akiknek itt az iskolában kell megtanítani, miként kell bekötni a cipőfűzőt, vagy hogyan kell használni az evőeszközöket. Búcsúzáskor Kiss Csilla Gabriella, az intézmény igazgatója megjegyzi: „Nehéz feladatok elé állítja a pedagógust ez a munka, a legnehezebb azoknak a kollégáknak, akik autista gyerekekkel foglalkoznak, de mindenki igyekszik megfelelni a kihívásoknak.”
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mit kínáljanak a könyv terei?
Bolyai Társaság meghívására adott elő Kolozsváron MONOK ISTVÁN Széchenyi-díjas irodalom- és művelődéstörténész, könyvtáros, bibliográfus, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának igazgatója Országok rongya! könyvtár a neved címmel. A 21. század könyvtárainak sorsát, feladatait, határait részletezte, bebizonyítva, hogy nyitott, rugalmas intézményekre van szükség a jövőben – is. Kustán Magyari Attila írása.
Felemelő, ugyanakkor összetett érzés, amit érez – kezdte előadását Monok. Ehhez részben hozzájárul, hogy sokan jöttek el az előadására, részben pedig a hely felemelő jellege emeli hangulatát, hiszen – mint erről később beszél –, a könyvtár esetében is számít, hogyan alakították ki tereit.
A rózsa neve
A nyolcvanas években a Szegedi Egyetem könyvtárának szakszervezeti Mikulása volt, 2010-ben hosszú idő után visszavette ezt a funkciót is a diákság nagy örömére. Mivel ezen az ünnepségen nem tud részt venni otthon, közönségét kérte arra, fogadják mikulási ajándékként előadását. A könyvtárakról beszélni mindig aktuális, mondta. Mint minden intézmény, örök változásnak van kitéve, de meglátása szerint a könyvtár az, aminek megvannak a jól megfogalmazható, állandó elemei, állandó küldetése, amelyeket persze különbözőképpen lát el.
Előadását Umberto Eco A rózsa neve című regényének témájára fűzte. A történet egyik szála arról szól, az egyik könyvtáros meg kívánja akadályozni, hogy egy szövegrészlet továbbhagyományozódjon a következő generáció számára, és mindent elkövet ezért. A regény – és az író maga is, ezt magánbeszélgetésükből tudta meg – azt gondolja, hogy a könyvtárosnak a rózsa nevét kell leírnia, a rózsával magával pedig nem kell foglalkoznia.
A könyvtáros szervezetek világszövetsége minden évben tart világkongresszust, amely nem a szakmáról szól elsősorban, hanem inkább konferenciaturizmus, hiszen több ezer ember vesz részt ezeken az eseményeken. A glasgow-i találkozó alkalmából kiadtak egy nyilatkozatot, amely ismételten leszögezte, a könyvtárak nem akarnak állást foglalni a bennük őrzött anyagokról, dolguk, hogy az intézményt fenntartsák – így aztán a pornográf anyagokat ugyanúgy meg kell őrizniük, mint az imádságos könyveket. A technológiai partnerek véleményét sem kell figyelembe venniük: egy pornográf tartalmat másfél évtized múlva már nem tudunk lejátszani a fejlődés következtében, a kérdés tehát marad, hogy mi végre a megőrzése, hogyan érdemes ezeket összegyűjteni és fenntartani?
Digitalizált, globalizált
A következőkben a könyvtár kialakulásáról is beszélt. Sokan azt mondják, hogy a fizikai könyv átalakulóban van, mások szerint egyenesen megszűnőben. A tények nem ezt mutatják, hiszen a statisztikák szerint az elmúlt harminc évben nem csökkent a kiadott címek száma, Magyarországon viszont a szakkönyvek száma hatezerről kétezerre csökkent két évtized alatt, tehát tartalmilag eltolódás tapasztalható.
Mások azt mondják, könyvtárakra sincs szükség, legalábbis jelen formájukban. Monok elmondta, tudtával az első csak elektronikus tartalmakat őrző könyvtár Malajziában található, és 1998 körül alapították, itt csak szerverekről, online elérhető dokumentumokkal dolgoznak. A második ilyen intézmény egy texasi könyvár. Az új könyvtárak alapítása tehát létező dolog, magától értetődik az is, hogy a kis szigeteken élő malájoknak, akinek nehéz volna bejárniuk egy intézménybe, digitális könyvtára volt szükségük, de Európában is új alapítási hullámról beszélhetünk. Az új alexandriai könyvtárat nemrég alapították meg – ez az értelmiségi ember bornírtsága Monok szerint, hiszen mint mondta, kevesen járnak oda, viszont így alapítása inkább szimbolikus.
A könyvtárak új alapítására számos példát hozott fel, így például a finnekét, akiknek valódi globalizált gyűjteményük van, hiszen korábban számos nemzet örökségét halmozták fel. Az alapításnak Monok elmondása szerint számtalan oka lehet: Hunyadi Mátyás, mondta, megértette egy olyan könyvtár létesítésének fontosságát, amely a korhoz viszonyítva globális szintű gyűjteménnyel bír.
Mozi, koncertterem
Elmesélte, a szegedi könyvtárépület milyenségéről 12 éven át harcoltak a könyvtárosok a professzorokkal. A poroszos elképzelés, hogy a katalógusból nézze ki az olvasó, mit akar, aztán kihozzák neki, vetélkedett az angolossal, mely szerint tegyük ki a kínálatot, és lehessen válogatni. A professzorok megszokták, hol vannak az egyetemi könyvtárak gyűjteményei, mégis sikerült átvinni, hogy mindet egy helyre hordják el végül. Az új alapítással sok problémát megoldottak, és az ellentétektől függetlenül mára mindenki örül annak, hogy egy helyen elérhetőek a könyvek, mert kompromisszumokra is készek voltak: van professzor például, akinek külön kinyomtatják és a saját helyére leteszik a cikkeket, amelyek érdeklik, mert ő így szokta meg.Azok a hallgatók ugyanakkor, akik nem mentek be a könyvtárakba különböző okokból (kicsi volt a terem stb.), ma a nagy könyvtárban találkoznak, olvasnak, randevúznak akár. Monok elmagyarázta: a könyvtárakat eleve úgy kell építeni, hogy közösségi térként is működjenek, hiszen érdekünk, hogy oda járjanak az emberek. Mindez persze mehet a tartalom rovására is, figyelmeztetett.
Az új magyar nemzeti könyvtár tervezése egyébként aktuális, ebben pedig Monok szerint még mozira is szükség volna, koncertteremre akár.
Lukács és 260 év
A kritikák szerint a könyvtárakban egyrészt sápadtarcú valakik ülnek, másrészt hiányoznak belőlük a katalógusok. Ez utóbbinak oka, hogy a könyvtárosok a rózsa nevével foglalkoztak, kialakítottak egy olyan világszabványt, amely csábítóvá teszi a könyvtári világot, de túlcizellált lett. A könyvtáros viszont tárgyszavakat is ír, ezzel azonban „túllép a rózsa nevén”, és vigyáznia kell arra, hogy ne bonyolítsa túl mindezt. Egyébként sem olyan egyszerű a rózsa nevét leírni, folytatta Monok, hiszen komoly felkészültségű munkatársakra van szükség, akik meg tudják alkotni a tárgyszavakat, ez azonban nehéz feladat. Például felhozta a Lukács György-archívumot: hagyatékát ráhagyták az akadémiára, öt-nyolc akadémikus mindig foglalkozott a munkásságával, de Monok számításai szerint 260 kutatói év telt el 1971 óta, és még mindig nem sikerült elkészíteni a katalógusát, mert nem csak egyszerűen rögzítették az adatokat, hanem igyekeztek utánajárni a részleteknek, amikkel azonban csak a hagyaték feldolgozása után kellett volna foglalkozni.
Az internet nem teljes
Az internet kapcsán azt fejtegette, rossz oldala, hogy azt üzeni: nagy, sőt egyenesen teljes, így a fiatalok azt hiszik, ha valamiről találnak pár ezer találatot, máris mindent megtaláltak. Ez azonban másképp van, hiszen csupán az írott örökség töredéke található meg rajta, és ha súlyozott, válogatott is az internetes tartalom, vannak hiányosságai. Monok szerint hatalmi kérdés, hogy a kulturális örökséget miként jelenítjük meg: ő maga készített tesztet, kiderült számára így, hogy a reneszánszról és humanizmusról többnyire angol vonatkozású anyagokból készültek fel, holott ez elsősorban olasz vonatkozású téma.
Elmesélte azt is, amikor a Magyar Elektronikus Könyvtárat megalapították, az akkori háromezer könyv mellé kaptak még nyolcszázat Kanadából, amelynek jelentős része soviniszta anyag volt. Ez problémát okozott: vissza nem utasíthatták, de ez azt jelentette, hogy ezek az anyagok jelentős arányban lesznek jelen a gyűjteményben. Ezért fontos a gyorsaság, hiszen nem mindegy, ki dolgozza fel a különböző anyagokat és milyen szemszögből. Mint összegezte: a rózsa neve nem egyszerű kérdés, a könyvtáros azonban nem foglalkozhat mással.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Lám, mire vittük
Temetni, azt megtanultunk. Egy-egy halottunk mögé odasereglenek a néhainak még az ellenségei is, hogy a sírgödör mellett körülnézve újból és újból megállapíthassa, mire is megyünk nélküle ennyin, és mire is mentünk vele, a néhaival együtt. Van néhány nemzetközi keresztény ünnepecskénk, aztán tömegével világnapja a bokasüllyedéseseknek, világnapja a fúvószenekaroknak, az éhezőknek.
Soványka nemzeti ünnepeink is villannak évente. Ellenségeink nagy hajcihővel dübörögnek föl köröttünk a magukéval, hogy menekülni sem lehet előlük. Ez van, Erdélyország, ez a hazám. És nem akarok ünneprontó lenni, akkor sem, ha ebben a januárban is elhangzik, hogy magyarok, takarodjatok ki Romániából. Ahogy minden december elsején is igen. Én most ebben a helyzetben emlékezni akarok a román vajdaságok egyesülésének (1859) évfordulójára, a századikra, 1959-re.
Azt az élményt Kolozsváron szereztem másodéves egyetemista koromban. Feszült légkörben folytak már az előkészületek is. Jött fentről a parancs a Bolyai Tudományegyetemre – akkor még volt –, hogyan kell viselkedni; és hogy a híres tánccsoportunk igenis román viseletben jelenjék meg a főtéren rendezendő ünnepségen. „Én nem!” Én sem! – ebben maradtunk. Pedig tudtuk, hogy kockáztatjuk a kizáratásunkat az egyetemről esetleg.
Délelőttre rendre beérkeztek a buszok, rakva a vidéki románsággal, több százzal. Csujogattak, ittak erősen, s nagyromániáztak a főtéren. A mi csoportunkat a román diákság közé terelték a belügyisek. Szorítóba. Aztán egy másik román, aki segédtanárnak nevezte magát, vicsorogva kérdezte, miért nem román viseletben vagyunk? Mert mi a bihari táncunk ruháiban bizony! De már szólt az akkori román himnusz, szónoklatok, és adott jelre balkáni hórára utasították a diákságot, mindenkit, a Szent Mihály-templom és Mátyás király szoborcsoportja körül, körben lötyögni, hatalmas körben.
Délben már a szobor talapzatán is ittak üvegből, és ordítottak dalban, prózában, nagy indulatban. Végül hazatértünk a bentlakásba, valami ebédre, némán. Délután Laczkovits barátommal még visszamentünk, lássuk, honnan ez az ijesztő üvöltés szakadatlan. Az ünneplők már Mátyás lován csüngtek, az üvegeket a lován törték miszlikbe.
Hát ez az ünnep, komám, nem az, hogy a mi ünnepünkön a kölcsönös szeretetről papolunk ma is! 1959-ben már börtönökben senyvedtek tanáraink, kollégáink, Dávid Gyula, Páskándi Géza, Kelemen Kálmán, Péterffy Irén, Páll Lajos – rengetegen, az ’56-os forradalom áldozatai Romániában! Napszentülte tájban milicisták lepték el a várost, óra alatt kiürítették a teret. Számtalan magyar diákot vittek be, kopaszra nyírták, éjféltájban elengedték őket. Szegény Schneider Antal évfolyamtársunkat is, aki maga volt a szelídség, ártatlanság.
Innen, ma úgy látok bele az időbe, mintha az a dühösre szervezett ünnep előjátéka lett volna az ún. marosvásárhelyi eseményeknek, 1990-nek. De akkor még megvolt a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Vásárhelyen, mi a Bolyai Tudományegyetem diákjai voltunk. Nemsokára kivégezték, beleegyesítették a Babeșbe, bentlakásainkból kiköltöztettek, be a románokkal közösbe. Tilos volt csak magyaroknak lakni egy szobában. Lélektan- és magyarszakosként már román nyelven is kénytelenek voltunk hallgatni és vizsgázni doamna Roska professzornál.
Az „egyesülést” követően elindult az öngyilkossági sorozat professzoraink körében! Szabédi, Csendes Zoltán, Molnár, a közgazdász, aztán az egyik Tóth Sándor. Az az évforduló mintha jogot adott volna a nagytakarításra. Előjátéka volt, szemléltetője a diktatúra következő évfordulóinak, el mindmáig, mikor emlékezgetünk 25 év távlatából – mire is? Hogy egy fiatal magyar református lelkész Temesváron elindította az omlást Európa egyik beteg, elmaradott országában. Érdekes, egyetlen román pap nem vállalta 1989 előtt s után sem a fölszólalást az ország dolgaiban!
Huszonöt év mire ment el? És 56 év mire? Új román himnuszokra és kormányokra. Mátyás királyunkról folyik a lé, s igen a Szent Mihály-templom körül is. Összetört üvegek és összetört életek – intézményeink sehol. És Erdéllyel együtt mély gazdasági válságban ez a rongyos, jobb sorsra való ország, s annak népei, Dobrudzsától Szalontáig, Temesvárig, Szatmárig.
Csöndes, szép ünnepeket mindnyájunknak. És gyönyörű hétköznapokat!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szent földünk rajza
A Kárpát-medence működésmódja
Meglepetésben volt részük azoknak, akik kedden késő délután a Jelen Házban az Aradi hagyományőrző Polgárok Egyesülete által rendezett előadásra eljöttek, méghozzá igen szép számban: kiderült, hogy a meghívott előadó, a budapesti Szántai Lajos hirtelen megbetegedett, és helyette egy székelyudvarhelyi szakrálisföldrajz-kutató ugrott be. Dicséret illeti a szervezőt, hogy ilyen hirtelen helyettesíteni tudott.
A házigazda, Murvai Róbert Dávid (aki nagyapja helyébe lépett a műsorvezetői poszton, nagyapjának meghagyva a műsorfüzet-szerkesztés és a technika kezelésének feladatát) bemutatta a vendéget, Balla Ede Zsoltot, aki aztán elmondta magáról: 32 éves, két gyermek apja, és 2010-ben kezdett el mesterei, Pap Gábor és Szántai Lajos (ez utóbbinak kellett volna előadást tartania Aradon) hatására megszületett a Szent földünk rajza c. könyve. (Írt egy másikat is, Oltáron az Olt címmel.) Ezzel kapcsolatban kifejtette: a szülőföld szent föld, akárhol is van, majd kutatási területe, a szakrális földrajz „működését” próbálta bemutatni. Megjegyezném mindjárt az elején: előadását nyomon követni, de pláne jegyezni nem bizonyult egyszerű feladatnak, mert egyrészt nagyon tömör, másrészt helyenként szokatlan logikájú és szóhasználatú eszmefuttatásokat hallottunk.
De mi is az a szakrális földrajz? Egybevetve a tudományos földrajzzal, azt mondhatnánk: a kettőnek más a kiindulópontja. A tudományos észak felé tájékozódik, az észak pedig a sötétség és a hűvös minősége (ha csak, mondhatja a kívülálló, nem a déli féltekéről nézzük, mert ott az észak a meleg és fényes Egyenlítőt jelentené), a szakrális a keletet veszi alapul, „a kelet pedig keletkezik”, onnan kapjuk a világ világosságát. A hallgató pedig azon kapta az előadót, hogy játszik a szavakkal, fogalmakkal, hangzás alapján társít különben nem társíthatókat, például így: a mai világ fogyasztói – fagyasztói társadalom, kevés benne a fény; a „legyen világosság” helyett azt is mondhatnánk, hogy „legyen világ” (?); a szablya: szabály, a tőr tör, jegyezte meg egy magyar királyt ábrázoló kép kapcsán; ha van képem a világról, képes vagyok megérteni a világot, ha nem, képtelen vagyok stb.
Az ilyen eszmefuttatások hallatán némelyik ember azt mondja: jé, valóban, én nem is gondoltam volna ilyen összefüggésekre, míg a másik esetleg így reagálna: ez csupa badarság.
Szó volt a továbbiakban a másfél órás előadásban a Keletet és Nyugatot elválasztó Kárpát-medence poláris erőtereiről, a Székelyföld egyik folyójáról, az Oltról (amely az oltani, beoltani fogalmával hozható összefüggésbe), aztán a gátról és gátlásról, a feszültség és harmónia energiájáról, hogy aztán igazán bomba információt halljunk: lesz még magyar király, biztosan lesz, akit – miután Mátyás királyt nagypénteken választották meg – húsvétkor fognak megkoronázni (nem is merem leírni, pontosan hol), de nem messze tőlünk, a Kárpát-medence poláris erőterében.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Kolozsvári tábla-ügy
A csüggedés népe
Óriási felháborodás, majd tipikus ősmagyar bú fogadta a kolozsvári tábla-ügyben hozott bírósági döntést. „Ezek vagyunk mi, örök vesztesek”, így összegezném kolozsvári és erdélyi magyar közösségünk tagjainak lelki hozzáállását.
Aranyosgyéresen sem volt hosszú életű a három nyelvű helységnévtábla: először Călin Platon volt prefektus támadta meg a közigazgatási bíróságon, majd egy aranyosgyéresi magánszemély. A pereskedés az aranyosgyéresi tanács vereségével végződött, így a 2010-ben kihelyezett háromnyelvű feliratot alig egy év után el kellett távolítani.
„Látjátok feleim szümtükkel, hogy mik vogymuk, isa por es chomu vogymuk” így szól az ezeréves Halotti beszéd. Az bizony. Gyáva népnek nincs hazája. De nem gyáva nép a magyar, csak a következetesség hiányzik nálunk és még kissé gyermetegek vagyunk. Végleges döntés született? Nem lesz kiírva: Kolozsvár? Ahogy mondani szokás, „Nehogy már a befőtt tegye el a nagymamát”, nehogy már a kolozsvári bíró büntesse meg a végén Mátyás királyt! Nehogy valaki azt higgye, hogy a kétnyelvű táblák ügye lezárt dolog. Ez csak a mese kezdete. Még csak ott tartunk, hogy a kolozsvári bíró megbüntette Mátyás királyt, nem tudván a szerencsétlen, kivel húz ujjat.
Csak a tüzérség lőtte be magát
Minden igazi ütközet azzal kezdődik, hogy a tüzérség kipróbálja az ágyúkat. Amolyan próbaszerű rutin ez, ami arra hivatott, hogy korrektúrákat végezzenek a tüzérek a lövedékek röppályáját illetően. Ilyen volt a Kolozsvári tábla-ügy első menete. Az ellenség már itt, az első menetben elpuffogtatta muníciója nagy részét és most azt hiszi, hogy győzött. Pedig csak pirruszi győzelemről van szó.
Úgy vélem, Kolozsvár civil társadalma fel van készülve a küzdelemre. Nemcsak a magyar civil társadalomról beszélek itt, hanem a románok hasonló szervezeteiről. Hiszen ezt a harcot nem a románok ellen vívjuk, hanem egy olyan hatalom ellen, amely őket is megfosztja egyéni vagy akár kollektív jogaiktól. A verespataki ocsmány tervezet elleni tüntetések alkalmával láttuk, milyen erőt tud felmutatni ez a civil társadalom!
Az ellenség „fegyverei”
Lássuk csak, milyen „fegyverekkel” küzdött a kolozsvári bíró. Egyik fő fegyvere a dezinformáció, szóval a hazugság. Azt állítják, nincsenek közösségi jogok. Tehát sem a kolozsvári románoknak, sem a magyaroknak nincsenek kollektív jogaik, csak egyéni jogok léteznek. (Bár szerintem ezeket sem nagyon respektálják.)
Szőcs Sándor Attila ügyvéd a Minority Rights Egyesület elnöke
Szabadság (Kolozsvár)

Válaszlevél egy tiszteletbeli magyar román honfitársamnak
Tisztelt Răzvan Lupescu! Nagy érdeklődéssel, kissé meglepődve olvasom a Háromszék napilapunk Nemzet-nemzetiség rovatában nyilvánosságnak küldött üzenetét. Tökéletes magyar fordításban, hogy pár ezer székely magyar olvasónkhoz eljusson a jó hír: Erdélyországban az utóbbi negyed században megjelent egy olyan értelmiségi réteg, amely nyíltan vállalja a romániai magyarság 1920 óta tartó gondjaival-bajaival való érzelmi szolidaritást.
Bár csak feltételezem fiatal korát, de sejtem, hogy kolozsvári egyetemista lehet, amiért oly bátran kiáll Mátyás királyunk szülővárosa, a kincses erdélyi fővárosunkat egykor alapító és építő magyar és szász nemzetiségű lakói kései leszármazottai mellett.
A háború előtt és alatt született nemzedékem nem tanulhatott magyar történelmet Trianon után, ezért öreg nyugdíjasként próbálom behozni a lemaradást. Kolozsvárt, ahol lányom családja, fiú unokáim élnek, már próbáltam „védeni” az 1918. december végén zajló háborús események kapcsán. Ezért az ön szász őseire is utalva, egy másik „legnagyobb” erdélyi, pontosabban bánsági városról emlékeznék, Temesvárról: Brocky Károly, Kis Ernő, Klapka György, Kós Károly, Pálffy György és sok híres férfiú szülővárosáról. Temes vármegyéről mítoszok, sztereotípiák nélkül, amelyeket ön szerint is le kéne bontani. Nem szégyellnivaló napjainkban az igazság kimondása, leírása, hogy a román ajkú fiatalság százezrei is megismerhessék.
Mert, ha kinyitjuk a történelmi atlaszt a 15. század végi Magyarországnál, a későbbi Bánság négyszögében városok, mezővárosok, falvak tömegét találjuk... Amikor ez a terület 1718-ban felszabadul a török uralom alól, nyoma sincs már a virágzó középkor végi magyar életnek. Posványok, tocsogós rétek, kiöntések, nádasok, sivár homok foglalja el az elpusztult falvak, termőföldek helyét. Az első számbavételnél mindössze huszonegyezer viskót, kalyibát találnak. Akik ezeket lakják, azok a régi lakosok maradékai: délről, keletről idehúzódott pásztorkodó szerbek, románok. S mivel itt volt legteljesebb a pusztulás, a 18. század végén éppen itt alakul ki az etnográfiailag ugyancsak vegyes Kelet-Közép-Európa talán legtarkább néprajzi egyvelege. A „vákuum” valósággal szívja magába Erdély és Havasalföld felől a délszláv elemet. A harmadik természetes rajzás lett volna a magyaroké északról, a Maroson túli vidékekről és nyugatról, Szeged irányából. De a császári közigazgatásnak nem kellettek a magyar telepesek: rendeletek tiltották ki őket a Bánság területéről, s akik megpróbáltak mégis átkelni a Maroson, azokat akár fegyverrel is visszakényszerítették. A megtűrt pravoszláv-szerb-román elem mellé költöztették a birodalmi célok szempontjából legfontosabb nagy népcsoportot: a katolikus telepes németséget. Az utolsó és legjobban szervezett telepítés 1784–1786 között II. József nevéhez fűződik. Igaz, Mária Terézia közben 1779-ben visszakapcsolta a Bánát területének nagy részét Magyarországhoz, megszűnt a császári közigazgatás, 1781-ben Temesvár is megyeszékhellyé lett. Lehetővé válik a magyarok beköltözése is, csakhogy ekkorra a Bánát „megtelt”. A vármegyei szervezet visszaállítása megindít némi felszínes magyarosodást a városokban, de a „nemzetek fölötti” Habsburg adminisztráció telepítéspolitikája következtében etnikailag a Bánság és Temesvár a magyarság számára végleg elveszett...
Ui.: A 2002-ben megejtett hazai népszámlálás adatai szerint Temesvár 317 660 lakosságának 8 százaléka vallotta magát magyar nemzetiségűnek.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bocskai-napok: történelmi zászlókkal ünnepeltek Nyárádszeredában
Történelmi magyar és székely zászlókat mutattak be a hétvégén Nyárádszeredában a huszonkettedik alkalommal megszervezett Bocskai-napok ünnepségsorozaton.
A programsorozatot a Bocskai István-középiskola diákjainak irodalmi öszszeállításával nyitották meg pénteken a helyi a művelődési házban. A magyar zászlókat illetően Kollár Zsolt, Nyárádszereda magyarországi testvértelepülése, Örkény jegyzője elmondta, a Határok Nélkül – Magyartól Magyarig Kulturális és Turisztikai Egyesület úgy gondolta, hogy érdemes rekonstruálni a történelmi zászlókat és azokat bemutatni Magyarországon és a határon túl is.
A székely zászlókról, illetve a 2009-ben létrejött Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoportról a székelyudvarhelyi Mihály János történész tartott előadást. Bár eredeti lobogók csupán a 18–19. századtól maradtak fenn, de a történelmi leírások, templomi falfestmények és egyéb források alapján jól sikerült rekonstruálni a középkori zászlókat is.
A tervezett 23 zászlóból eddig 19 készült el, és a tehetséges brassói fiatal mester, Puskás-Bajkó Gábor műhelyéből kerültek ki a 14. századtól az 1941-ig terjedő korszak jelképei.
Találni közöttük 15. századi székely ispáni zászlót, Marosvásárhely Mátyás királytól kapott zászlaját, régi székely lovassági és gyalogsági lobogókat, Székely Mózes lovassági és fejedelmi zászlóit, Hans von Aachen németalföldi mester készítette lobogók rekonstrukcióit, de a sorban ott vannak Csíkszék, Udvarhelyszék, Csík és Udvarhely vármegye zászlói, 1848-as és az 1919-ben készült székely hadosztályi lobogó is.
Szombaton az érdeklődők közönségtalálkozón találkozhattak a Duna TV Hazajáró című turisztikai-honismereti műsorának két műsorvezetőjével, Jakab Sándorral és Kenyeres Oszkárral, akik bemutatták a tavaly januárban, Nyárádszeredában forgatott filmrészletet, de a forgatási bakikat is láthatták a helyiek.
A beszélgetés után Nyárádszereda polgármestere, Tóth Sándor hívta színpadra Aszód, Simontornya, Szerencs, Örkény, Hajdúdorog és Mór küldöttségeinek képviselőit, akik a testvértelepülések üdvözleteit, jókívánságait tolmácsolták.
A Bekecs néptáncegyüttes kis- és középcsoportjának fellépése után a főtérre vonultak az ünneplők, ahol az egykori erdélyi fejedelem 99 éve álló szobrát koszorúzták meg.
Gligor Róbert László
Krónika (Kolozsvár)

Csak kijelentések szintjén létezik Kolozsváron a multikulturalitás?
A kolozsvári deklaratív multikulturalitással foglalkozó közvitán a városvezetés képviselői is megjelentek.
Halvány érveket hozott fel a kolozsvári városvezetés képviseletében megjelent Adrian Chircă polgármesteri tanácsos és Diana Apan, a Kolozsvár 2015 Európa Ifjúsági Fővárosa szóvivője azon a közvitán, amelyet a Musai-Muszáj civil kezdeményező csoport kezdeményezett a kolozsvári helységnévtáblák ügyében csütörtökön az Ecsetgyárban.
A Musai-Muszáj.ro oldalon jelenleg közönségszavazás zajlik arról, hogy melyik volt a hónap legintoleránsabb intézménye és személye. A CKK Intolerancia díjra itt lehet szavazni.A vitát Szakáts István, az Ecsetgyár elnöke moderálta, aki elmesélte, hogy amióta Kolozsváron él – 1987 óta – folyamatosan azt hallotta, hogy a kolozsvári magyarok és románok között nincs igazából feszültség, azt csak a politikai osztály gerjeszti. Szakáts elmondta, megpróbálta kihámozni, hogy ez tényleg így van-e, és arra jutott, hogy ez annyiban nem igaz, hogy generációkként vannak traumák, felgyűlt negatív tapasztalatok, amelyek meghatározzák az esetleges negatív viszonyulást a másik közösség fele.
Azonban azt is elmondta, hogy szerinte a kolozsvári „nép” mindig is előrébb járt a multikulturalitás kérdésében, mint a lakosság nagy része. Szerinte a politikum reprodukál egy olyan diskurzust, ami már nem aktuális.
Ezután Szőcs Sándor Attila beszélt, a kétnyelvű táblák perét kezdeményező, hollandiai alapítású kisebbségjogi civil szervezet, a European Committee Human Rights Hungarians Central Europe Alapítvány elnöke. Szerinte az együttélést a múlt traumái teszik nehézzé, a történelmi események és azoknak a negatív tapasztalatai. Szőcs hangsúlyozta, hogy az egykor Kolozsvárra nagyobb mértékben jellemző sovinizmus kevésbé meghatározó ma. Szerinte az interetnikus kapcsolatokban érezhetően csökkent a feszültség, és inkább a hatóságok viszonyulása jelenti a problémát.
Szőcs azt mondta, hogy igazából nem csak a magyar kisebbséget diszkriminálják a hatóságok, hanem minden egyes kisebbséget. Szerinte nehezebb lehet egy román nemzetiségűnek feldolgozni azt, hogy a hatóságok még az olyan esetekben is, mint egy személyazonossági igazolvány kicseréltetése, úgy kezelik az adófizető polgárt, mintha ő lenne a hibás azért, hogy lejárt az okmánya érvényessége.
Szőcs szerint az egésznek a lényege annyi, hogy ez azért történhet meg, mert hagyjuk, hogy megtörténjen. „Ha nem állunk ellent, akkor elveszik a levegőnket” – mondta.
Szőcs elmondta, hogy a kétnyelvű táblákkal kapcsolatos per résztvevőjeként olyan érvelésekkel szembesült, mint például az, hogy „minél több jogot adsz egy kisebbségnek, annál fog többet kérni”, valamint azzal a feltételezéssel is találkozott, hogy a több joggal rendelkező kisebbség a hatóságok ellen fog fordulni. Szerinte az ilyen gondolkodás politikailag nem korrekt.
„A per alatt olyan érveket hallottam, hogy abban az esetben, ha Kolozsvárt is kiírnák a táblákon, akkor a kolozsvári románokat ez zavarná. Ez azonban nem egy ilyen kérdés, ugyanis ennek a jognak az alkalmazását nemzetközi szerződések szögezik le.
Nem lehet referendummal rendezni egy ilyen kérdést, ugyanis nem az számít, hogy egyik vagy másik fél mit gondol a kérdésről, szerződésbe foglalt vállalásokról lévén szó” – magyarázta Szőcs.
Eckstein-Kovács Péter volt kolozsvári RMDSZ-es polgármester-jelölt folytatta a beszélgetést, aki elsősorban arra hívta fel a figyelmet, hogy a kétnyelvű táblácskák szóhasználat zavaró, hisz városjelző táblákról van szó, nem valami táblácskákról.
„Arról van szó, hogy tiszteljük meg magunkat és a városban élő embereket. Városvezetésként is fontos lenne, hogy kíváncsi legyél a másik közösségre, valamint hogy pozitívan viszonyulj hozzá” – mondta. Szerinte a magyar-román együttélés lerágott csont, ugyanis égetőbb kérdés a romák integrációja, valamint az a multikulturalitás, amit az egész világból ideérkező egyetemisták jelentenek.
A következőkben Csoma Botond, RMDSZ-es kolozsvári tanácsos beszélt, aki elmondta, hogy 2006-tól tagja a városvezetésnek, amióta számtalanszor kérték a városjelző táblákat a városvezetéstől. Elmondta, hogy létezik egy 2002-es tanácshatározat, amelyik kimondja a kétnyelvű táblák kitételének a kötelezettségét. Az ennek a betartására vonatkozó kérések kapcsán megemlítette a Sorin Apostu volt polgármesternek átnyújtott 13 pontot, valamint az aláírásgyűjtéseket, amiket eszközöltek ezért.
Elmondta, hogy 2004 óta, mióta eltűnt Gheorghe Funar volt polgármester a színről, jelentősen javultak az interetnikus viszonyok a városban.
„Úgy látom, hogy a román politikusok úgy érzik, hogy ha engedményeket tesznek a magyaroknak, akkor szavazatokat fognak veszíteni, én azonban nem hiszem, hogy egy román politikai vezető belebukna abba, ha megpróbálná a többnyelvűséget alkalmazni.
Én remélem, hogy az elkövetkezőben sikerül egy modus vivendit kialakítani. És azt is remélem, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel eredményt is tudunk elérni” – mondta. Bakk Miklós politológus visszautalt Szakáts vitaindítójára, egyetértve azzal, hogy a nép előrébb jár a multikulturalitásban, mint a politikusai.
Azonban szerinte azt is kell hangsúlyozni, hogy a politikusok felelősek azért, hogy a nép milyen traumákat éltet, és nem akarják ezt a felelősséget tudomásul venni.
Visszautalva a Csoma Botond által említett interetnikus viszonyokra, arra hívta fel a figyelmet, hogy bővíteni kellene a használt fogalmak skáláját. „A nyelvek egymás mellett élése és egyenjogúsága kellene legyen az alap. Ilyen példa Brüsszel városa, amely teljes mértékben kétnyelvű. Még akkor is, ha a flamandok csak 10% körül vannak. Ott az integráció nem a flamand-vallon együttélés kérdése, hanem a más kultúrájú bevándorolóké” – mondta.
A nyelvek egyenlőségének a kérdése kapcsán visszautalt Szilágyi N. Sándor nyelvtörvényjavaslatára, amelynek értelmében mindenkinek joga van anyanyelvét használni. „A románoknak is joga van, de mindenki másnak is. Tehát mindenki az anyanyelvét használhatja, és nem az állam hivatalos nyelvét” – magyarázta.
Geréd Imre RMDSZ-es kolozsvári tanácsos azzal folytatta a beszélgetést, hogy arra hívta fel a figyelmet, hogy Kolozsváron egy kiélezett helyzet alakult ki, mert az RMDSZ-nek nem volt partnere ezeknek az ügyeknek az átvitelében.
„Amikor egy városi tanácsban indulatokat tud kelteni az, hogy Petőfi Sándorról nevezünk el egy utcát, ami Avram Iancu volt, azt látjuk, hogy a többségi kollégák és a mi értelmezésünkben távol áll az, hogy mi elfogadott, és mi nem” – mondta Geréd.
Ezután Horia Nasra, a kolozsvári PSD szóvivője kért szót. Elmondta, hogy a PSD-n belül sem mindenki ért egyet minden határozattal, így például ő sem a verespataki aranybánya beindításával kapcsolatos PSD-állásponttal, se a Horváth Anna kolozsvári alpolgármester leváltására vonatkozó PSD-s kezdeményezéssel nem értett egyet.
Szerinte a PSD az európai baloldal fele próbál irányulni, miközben a nacionalizmus megtestesítőjének látják. Elmondta, azt szeretnék, hogy látható legyen az, hogy a PSD-ben is vannak, akik nem értenek egyet mindennel, amit a PSD képvisel.
Szőcs Sándor folytatta a beszélgetést. Szerinte a nyelvi jogok intézménye azért fontos, mert csak ezek segítségével képes egy kisebbség megtartani az identitását. „Ha nem gyakorolhatják az anyanyelvüket, akkor a kisebbség kevésbé kulturált tagjai asszimilálódnak.
A PSD-s hozzászólónak válaszolva elmondta, hogy ő is ismer olyan PSD-seket, akik nyitottak a kisebbségekkel szemben.
„A probléma az egésszel az, hogy Funar legalább őszinte volt. Lehetett tudni az, hogy mire lehet számítani tőle. A polgármesteri hivatalon azonban nem nagyon ismeri ki magát az ember.
Sokan okolják az emberek az RMDSZ-t, hogy miért nem tett többet. Azonban szerintem ők örvendtek, hogy még megvan az a 2002-es tanácshatározat, nem érvénytelenítették, ugyanis így legalább volt, amire hivatkozniuk” – mondta.
Csoma Botond az aranyosgyéresi példával illusztrálta azt, hogy Romániában mennyire ellentmondóak tudnak lenni a bírósági ítéletek.
„Aranyosgyéresen három éve megszavazták a többnyelvű várostáblákat. Azt az akkori prefektus megtámadta, és első fokon nyert. A fellebbezés után másodfokon veszített. Ezután egy magánszemély támadta meg, és akkor ugyanaz a bíróság másodfokon a magánszemélynek adott igazat. Tudjuk ugyanis, hogy Romániában a joggyakorlat nem jogforrás” – magyarázta Csoma.
Tunyogi Béla azt a kérdést tette fel, hogy miért kellett egy holland szervezet jöjjön, és pert kezdeményezzen, valamint hogy miért kellett ezáltal lehetőséget adni arra, hogy emiatt utasíthassák el a kérést. Feltette azt a kérdést is, hogy miért nem fog össze a kolozsvári magyarság, valamint, hogy a politikusok miért sorolják ilyenkor, hogy mennyi mindent tettek, ha abból nem látszik semmi.
„Miért van az, hogy ahol többség van, ott a vezetők nem értesítik az embereket, hogy például joguk van beadni magyarul egy kérést?” – tette fel a kérdést.
Borzási Sarolta, a SHARE Föderáció magyar ügyekért felelős alelnöke folytatta a beszélgetést, arra hívva fel a figyelmet, hogy a román és a magyar közösség között nyelvi korlátok vannak, és legtöbbször a románok egyszerűen nem értik a magyar közösségen belüli közhangulatot.
„A román kollégám nem érti a magyar sajtót. Az a tapasztalatom, hogy a román közösség egyáltalán nem beszéli a magyar nyelvet. Van olyan eset, hogy érti ugyan valamennyire, de nem olvas, tájékozódik ezen a nyelven.
Én úgy látom, hogy emiatt egymás mentalitását se értjük meg. Én valamennyire talán megértem a román mentalitást, de vice-versa nem hiszem, hogy ez így lenne” – mondta. Hozzátette, nem érti, hogy miért lehet az, hogy ennyi akadálya van annak, hogy a magyart idegen nyelvként tanulhassák a románok egy egyetemi központban.
Ezután Elek Ronáld kolozsvári lakos kért szót. Először Csoma Botondnak tette fel azt a kérdést, hogy milyen stádiumban vannak a helyi szervezetben a tárgyalások az elvesztett per kapcsán, valamint azt, hogy mit fog tenni az RMDSZ-frakció, ha elveszítik a pert.
Szőcs Attila válaszolt Tunyogi kérdésére, kifejtve véleményét, miszerint mindig nyugatról jönnek az olyan elvekkel, mint kisebbségi vagy emberi jogok, hogy civilizáljanak.
Szőcs elmondta, hogy mikor a fellebbezést tárgyalták, akkor a polgármesteri hivatal képviselője felállt, és elmondta a holland alapítványra, mint felperesre vonatkozó kifogását.
Szőcs elmesélte, hogy a bírónak kérnie kellett, hogy a többi indokot is sorolja fel, ugyanis ezt először a polgármesteri hivatal képviselője nem tette meg. Szőcs ebből azt a következtetést vonta le, hogy „a leckét megtanulva jött” a tárgyalásra az illető.
Ezután Bethlendi András, a Musai-Muszáj civil kezdeményező csoport egyik tagja kért szót, aki kifejtette, hogy nem igaz az az állítás, miszerint a kevésbé kulturáltak inkább asszimilálódnak.
„A középosztály inkább asszimilálódik, mint a munkásosztály. Ez a folyamat egy felzárkózási folyamathoz hasonlít, amely abból fakad, hogy mekkora a magyar kultúra és nyelv presztízse Kolozsváron. A hivatalos kétnyelvű táblák léte, vagy hiánya a magyar nyelv presztízsét növelik, vagy csökkentik, emiatt nem lehet ezt a hiányt kiváltani a tervezett 5 nyelvű üdvölő táblákkal.” –magyarázta.
A nyelvi jogoknak az identitás megőrzésében játszott szerepén túl Bethlendi szerint egyszerűbb okai is vannak a kétnyelvűség biztosítása szükségességének.
A magyarok is pont úgy adóznak, mint a románok, így ugyanazok a jogok illetik meg őket. A többnyelvűség többe kerül, viszont ha ez nem tetszik valakinek, akkor az mondjon le a saját nyelvi jogairól” – mondta.
Bethlendi szerint attól érdekes ez a találkozó, mert nem kettős beszéd folyik. „Magyarokként egymás között eddig elmondtuk, hogy mivel van bajunk, de a románoknak már sokkal visszafogottabb üzeneteket adtunk át. A Musai-Muszáj ezzel szemben egyenesen felvállalja azt, amit a magyar közösség a saját nyelvén elmond, és ami mellett érvel.
Szerintem fontos volt az, hogy a szervezet elment arra a városi tanácsülésre, és elmondta, amit gondol. Szerintem ezt nem rossz néven kellene venni, ugyanis a multikulturalizmus mindannyiunk érdeke” – mondta Bethlendi.
Ezután Csoma válaszolt az eddig az RMDSZ felé megfogalmazott kérdésekre. A tanácsülésen a polgármester elmondta, hogy azért fellebbezett, mert nem értette, hogy miért kellett a per, ugyanis ő ki szeretné tenni az ötnyelvű üdvözlőtáblát. Csoma elmondta, hogy már akkor felhívták a polgármester figyelmét arra, hogy az üdvözlőtáblák és városnévtáblák között van különbség.
„Érdekképviseleti szervként, politikai szervként azonban csakis politikai eszközökkel tudunk tenni a 2002-es tervezet életbeléptetéséért. Az, hogy ez azóta nem sikerült, egyszerűen annak köszönhető, hogy a tanácsi RMDSZ-nek eddig nem sikerült megtalálni az ehhez szükséges politikai többséget.
Ebben a kérdésben – úgy érzem – a PSD és a PNL ugyanúgy vélekedik. Továbbra is megpróbáljuk erről meggyőzni őket. Ha tényleg kulturális fővárosa szeretnénk lenni Európának, akkor nem kellene ilyen ügyeken vitáznunk” – mondta.
Geréd Imre ezután a 8% a sokszínűségért című kezdeményezésről beszélt, amely a finnországi nyelvtörvényt venné alapul, amely a svéd kisebbségnek biztosít széles nyelvi jogokat.
„Az unióban létező jogszabályt néztük tükörként, ugyanis ezáltal sokkal több helyen érvényesíthetnénk a nyelvi jogokat” – mondta, hozzátéve, hogy a kezdeményezést az RMDSZ az államelnök-választáskor felvállalta, és célja a nyelvhasználatot kötelezővé tevő 20%-os küszöb csökkentése. Ezután Bogdan Vătavu, a Bonchidai Kultúremberek Ligája tagjaként (Liga Oamenilor de Cultura Bontideni) arról beszélt, Kolozsvárról látható, hogy egy élő magyar város, ahol a magyar közösség meghatározó. Éppen ezért szerinte románként meg kellene ismerni ezt az oldalát.
„Ami engem érdekel, az az, hogy miért hívják Cluj-Napocának románul? A város rómaisága nem látszik, csak pár rom maradt az időszak után.
Szerintem az autonómia az, ami össze tudná fogni ezeket az identitásokat, ami együttműködésre késztethetné a két közösséget azért, mert ez mindkét identitást – románt és magyart is – le tudja fedni” – mondta Vătavu.
Bakk Miklós a 20%-os küszöb kapcsán fűzte hozzá a beszélgetéshez, hogy szerinte a törvény megengedő, nem restriktív ebben az esetben.
Ezután a polgármesteri hivatalt képviselő Adrian Chircă beszélt, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy túl sokat beszélnek a táblákról, és szerinte nem kellene erről ilyen sokat beszélni.
„Az alapprobléma a táblácskák esetében az, hogy meg kellene változtatni a törvényt. A 20% csökkentésének a fontosságát az RMDSZ-esek is meglátták. Az igaz, hogy vannak ellentmondó bírói végzések, de a törvény úgy szól, hogy 20% alatt nem kötelező a kétnyelvű tábla kihelyezése. Fölötte azonban kötelező. Ezt meg lehet változtatni, országos szinten, törvénnyel. Ez azonban az országos szinten törvénykező politikusok dolga.
Ha tényleg mindenki ezt akarja, akkor változtassák meg a törvényt.
Azonban fel szeretném hívni a figyelmet, hogy a táblácskákon túl már írja, hogy Cluj-Napoca, Klausenburg és Kolozsvár. Azt a bannert meg a polgármesteri hivatal tette ki. Az ötnyelvű totem is a polgármesteri hivatalhoz kötődik.
Nincs akkora különbség a kimondott és a valós multikulturalitás között, mint tűnhetne abból, ami eddig ezen a beszélgetésen elhangzott” – mondta Chircă.
Sabin Gherman tévés műsorvezető beszélt ezután, aki szerint nincsen rendben az, hogy úgy beszélnek a magyar kisebbségről, mint egy rezervátumban lévő indián törzsről.
Szerinte nincs olyan, hogy kisebbség, együttlakó népek vannak, és egymás mellett létező közösségek. „Miért fontos a táblácska? Most jövök a műsoromból, ahol Doru Pop volt a vendégem. Vele beszélgetve fogalmaztuk azt meg, hogy románokként kellene szégyelljük magunkat azért, hogy a 19. században érezzük magunkat.
Nem lehet azt, hogy két nemzet harcol, s ha az egyik egyszer veszít, akkor annak többet nincsenek jogai. Ez a történet olyan, mint Mátyás király: egy kicsit van belőle innen is, meg onnan is” – mondta. Szerinte a megoldás az lenne, hogy a 2002-es határozatot, ami nem ütközik semmilyen törvénybe, tartassák be úgy, mint ahogy mindenkit megbüntetnek, aki átmegy a piroson. „Azt kell mondani, hogy a törvényt tartsátok be, hisz ti írtátok és ti szavaztátok meg” – mondta.
Bethlendi azzal reagált, hogy Chircă úgy beszélt, mintha valami törvényeken túli dolgot kérnének a városvezetéstől. „Hogy miért fontos kérdés ez a táblaügy? Hát, ha ennyire jelentéktelen a kérdés, akkor a polgármesteri hivatal miért nem teszi ki a kétnyelvű táblákat?” - tette fel a kérdést Bethlendi. Borzási beszélt ezután, aki azt fejtette ki, hogy kolozsváriként igenis sértőnek érzi azt, hogy egy román ember nem akarja kirakni a kétnyelvű várostáblát. „Az országos törvénykezésre hárítani a kérdést a felelősség terelésével egyenlő. Miden lehetőség megvan a táblák kihelyezésére, csak az látszik, hogy valaki úgy döntött, hogy nem akarja kirakni.
Ezek a szimbolikus háborúk, ez a térharc, a táblák kérdése... Én azt látom, hogy két őshonos közösség egymásra mutogat, és nem hiszem el, hogy még mindig tényleg arról beszélünk, hogy ki kit nyomott el – mondta.
Ezután Mihai Goțiu egyetemi tanár beszélt, aki szerint rá kellene venni a polgármestert arra, hogy tartsa be a törvényt. Erre petíciókat, tüntetéseket javasolt. Szerinte akár fel is lehetne jelenteni a polgármestert, mint aki visszaélt a hatalmával, hisz egy érvényes határozatot nem hajtott végre, ami a kötelessége lenne.
„Boc ellenállása nem jogi kérdés, és nem is arról van szó, hogy nem értené, hogy mi történik. Egyszerűen csak arra számít, hogy ebből többet veszítene, mint nyerne.
Szerintem be kellene bizonyítani, hogy legtöbbünket jobban zavar ez, mint a tábla. Ha Kolozsváron valaki végezne egy felmérést, szerintem nem lennének többségben azok, aki nem értenek egyet kétnyelvű táblák kihelyezésével” – mondta, hozzátéve, hogy a mentalitásváltásra jó példa az Avram Iancu szobrának a megváltoztatására tett kísérlet, amit sokan támogattak.
„Bocnak azt kell bebizonyítani, hogy többet veszíthet a románok szavazataiból, mint nyerhet az ellenkezésével” – mondta.
Ezután Eckstein beszélt, aki elmondta, hogy a törvény nem mond semmi többet, mint azt, hogy 20% felett kötelező a kétnyelvű tábla. Szerinte meg kellene állapítani a finn modell szerint egy lakosságszámot is, ami nem csak százalékos határt állapít meg a kényelvűség kötelezésére.
Eckstein szerint a Kulturális Főváros cím elnyerésére egy komoly érv a sokszínűség.
Ezután Diana Apan beszélt, aki a Kolozsvár 2015 Európa Ifjúsági Fővárosát lebonyolító SHARE Föderáció szóvivője. Elmondta, hogy a SHARE Föderáció nagy energiát fordít arra, hogy a többnyelvűség megvalósulhasson, és magyarul is kommunikálnak.
Szerinte igaza van Borzási Saroltának abban, hogy a román fiatalok nem interiorizálják a magyar közösség problémáit, de ez szerinte azért van, mert nem is értik, hogy melyek azok a problémák.
„Hiába várja el bárki, hogy ezzel a rendezvénysorozattal meg fogjuk változtatni a világot, de úgy hiszem, hogy fontos előrelépés lesz. De megkérek mindenkit, hogy ne legyenek irreális elvárásaik velünk szemben” – mondta Apan.
Ezután újra Sabin Gherman beszélt, aki azt hangsúlyozta, hogy egy másik kultúra elismerése nem konjunktúra kérdése. Szerinte nem Emil Boc személyére kellene koncentrálni a kérdésben, mert a helyi tanács a fő felelőse a táblaügynek.
Végül Szakáts István elmondta, ezután is fognak a témakörben találkozókat tartani, amelyek a terveik szerint sokkal fókuszáltabbak lesznek a csütörtök estihez viszonyítva, amit csak a beszélgetések megnyitójának szántak.
F. J. Transindex.ro

Adják át a jogosultságot (Erdély értékei)
Új alapokra helyeznék az erdélyi magyar civil szervezetek a külhoni magyar értéktárba bevihető erdélyi értékek azonosításával és jóváhagyásával járó munkát – nyilatkozta Sebestyén Csaba, a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének (RMGE) elnöke, a Hungarikum Bizottság tagja.
Az RMGE meghívására erdélyi civil szervezetek gyűltek össze Kolozsváron, és elhatározták: kérni fogják a Magyar Állandó Értekezlettől (Máért), hogy adja át nekik a külhoni magyar értéktár erdélyi bővítésének jogosultságát; remélik, hogy a következő ülésen ezt meg is szavazza a Máért. A külhoni magyar értéktárban jelenleg mindössze öt erdélyi érték szerepel. A civil szervezetek szerint ez nem tükrözi azt a felbecsülhetetlen szellemi és természeti vagyont, amelyet az erdélyi magyarság őriz, és amelyeknek helye régen a Hungarikumok Gyűjteményében lenne. Sebestyén szerint az erdélyi civil szervezetek bevonásával felgyorsulhatna az értéktárba való felvételhez szükséges dokumentáció összeállítása és ezek szakmai felülvizsgálata.
A konferencián 17 civil szervezet vett részt. Olyan, egész Erdélyt lefedő egyesületeket hívtak meg, amelyek amúgy is az erdélyi értékek feltárásával, értékesítésével foglalkoznak. Javasolják a Máértnek több regionális bizottság felállítását, illetve lenne egy olyan testület is, amely egész Erdélyre jellemző értékek azonosításával és jóváhagyásával foglalkozna. Utóbbi hatáskörébe tartozhat a székely rovásírás, Mátyás király öröksége vagy a kürtőskalács. A munkában többek között az Erdélyi Múzeum Egyesület, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság, az RMGE, valamint a Kriza János Néprajzi Társaság vehet részt. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a tanácskozáson elmondta, a Székely termék védjegy bevezetésével a minőségi, egészséges székely élelmiszerek piacra jutását kívánják szolgálni. Jelenleg 81 termelő 630 terméke rendelkezik Székely termék védjeggyel. A Székely termék levédésével és a termékek hazai és külföldi üzletláncokba való eljuttatásával a székely gazda munkájának gyümölcseit teszik az európai fogyasztók asztalára – emelte ki Borboly. A Hagyományos Székely Termékeket Felvásárló és Értékesítő Szövetkezet 2013 tavaszán jött létre 16 egyesület és cég, valamint öt egyéni vállalkozó közreműködésével a védjeggyel rendelkező termelők összefogására.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Huszonegy éves a Kiss Stúdió
Teltházzal, mégis családias hangulatban ünnepelték a nagyváradi Kiss Stúdió Színház megalakulásának 21-ik évfordulóját pénteken, a színházi világnap keretében. A jeles alkalom kapcsán Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos színművészek ízelítőt adtak az elmúlt évek műsoraiból. Előadásukban elhangzottak többek közt részletek az Ady- és Wass Albert műsorokból, Krúdy naplószerű gondolatai, Az öreg fiú dala, Kányádi Sándor Farkasűző furulyája, valamint Dutka Ákos Üljünk be a Müllereibe című verse Ari Nagy Sándor megzenésítésében.
A színművészek ugyanakkor felelevenítették a Kiss Stúdió 1994-es indulásának momentumait és köszönetet mondtak a színházat éltető törzsközönségnek, amely összesen 173 különböző előadás bemutatóját tekinthette meg az évek során.  Szó esett emellett a KSSz legsikeresebb, évtizedek óta folyamatosan futó előadásairól is, mint például Varga Vilmos önálló Ady-estje, amelyet 350-nél is többször adott elő, a Wass Albert-műsor, amely 220 előadást ért meg, valamint a Süss fel, Nap! című verses-mesés-zenés gyermekműsor, amelyet 225 alkalommal adtak elő. Sok előadást ért el ugyanakkor az  Adjon Isten békét, kedvet! című zenés pódiumjáték, a Mátyás király – reneszánsz színpadi játék, valamint a Vidámság az élet sója című zenés vígjáték is.
Mint elhangzott, a Stúdió legnagyobb megvalósításainak egyikét képezte a 15 évvel ezelőtt megalkotott Az ember tragédiája című előadás, amely kezdeti formájában, nyolc színész közreműködésével közel harminc előadást ért el, s amelyet három éve felújítottak és egyszerűsített, oratorikus formában többek közt templomokban is előadtak. Nagy sikernek örvendnek ugyanakkor a Felolvasószínház és az Irodalmi Esték sorozatok.
A színművészek ugyanakkor bemutatták azokat az elismeréseket is, amelyet az egyetlen folyamatosan működő erdélyi magyar nyelvű magánszínházelnyert, köztük a 2007-es Magyar Örökség díjat, a Bihar megyei RMDSZ részéről 2010-ben kapott életműdíjat, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 2014-ben elnyert Gr. Bánffy Miklós-díját, valamint a nemrég elnyert, impozáns Cornelius-díjat.
A pénteki, születésnapi műsor keretében Kiss Törék Ildikó olvasta fel Krzysztof Warlikowski világnapi üzenetét, melyben a lengyel rendező valóságra épülő és újra a megmagyarázhatatlanságban végződő színházat kívánt minden színházi embernek. Kiss Törék Ildikó kiegészítésként hozzátette, hogy a Kiss Stúdióban fontosnak tartják emellett az elődöktől átvett örökség megőrzését és úgy érzik, hogy egy katarzisban végződő jó előadás mégis választ adhat a megmagyarázhatatlanra. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy pódiumszínházként sosem a meghökkentés volt a céljuk, hanem mindig egy üzenety közvetítése. A születésnapi műsor kötetlen beszélgetéssel zárult.
Sz. G. T.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Petrovits István és Fazakas Tibor tárlata Vajdahunyadon
Közös alapra építve
Tematikáját és formavilágát tekintve igen színes tárlat nyílt meg e héten a vajdahunyadi képzőművészeti galériában. Petrovits István, háromszéki szobrász és Fazakas Tibor, barcasági születésű, de immár vajdahunyadinak tekinthető grafikus ismeretsége, barátsága fél századdal ezelőtt szövődött, amikor a marosvásárhelyi Művészeti Líceum padjaiban együtt tanulták a véső és ecset kezelését Izsák Mártontól, Barabás Istvántól, Hunyadi Lászlótól és sok más neves képzőművésztől. Jó pár esztendő eltéréssel aztán mindketten a Bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Akadémián csiszolták tehetségüket. Útjaik azonban szétváltak: Petrovits István hazatért Sepsiszentgyörgyre, Fazakas Tibor azonban már a kolozsvári Pedagógiai Főiskola elvégzése után Vajdahunyadra kapott kinevezést. – Hosszú évekig nem találkoztunk. Aztán 1989 után egyre gyakrabban nyílt lehetőségünk részt venni magyarországi alkotótáborokban. Itt találtunk ismét egymásra, és az utóbbi, Bugacon megszervezett tábor alkalmával született meg e vajdahunyadi kiállítás ötlete – ismertette a távolra nyúló előzményeket a házigazda szerepét betöltő művésztárs.
A két alkotónak nem csupán életútja haladt más-más irányba, de kifejező-eszközeik is merőben eltérnek egymástól. Petrovits István a monumentális szobrászatban talált megfelelő eszközt, teret, formát az önkifejezésre. Fazakas Tibor pedig leginkább a szabályos formákba zárt op-artban jeleníti meg gondolatait, meglátásait. Alkotásaik azonban érdekes módon harmonikusan illeszkednek egymáshoz – talán a mindkettejük életét, munkásságát meghatározó marosvásárhelyi évek nyoma fedezhető fel bennük
– Úgy gondoltam, Vajdahunyadra mindenképp a középkorhoz, reneszánszhoz kötődő alkotásokkal illik jönni, ezért került itt kiállításra Hunyadi Mátyás mellszobra, illetve a Régizene fesztivál díja, ami egy kisplasztika, úgyszintén egy Szent György-ábrázolás is. Itt van még egy köztéri szobromnak is a mása, a sepsiszentgyörgyi megyei kórház udvarában felállított  Meg nem született gyermekek emlékműve – mutat a kiállított alkotásokra Petrovics István. A szobormások, kisplasztikák között pedig színes, diópáccal és akvarellel készült női aktok díszítik a falakat. – Ezek tulajdonképpen szobor-tervek, vázlatok, fekete-fehér rajzok, amiket utólag különböző technikával kiszíneztem, így váltak önálló képpé – magyarázza a művész. A képek lényegre törő formái, a megjelenített gesztusok egyértelműen utalnak az alkotó szobrászkezére, -szemére. Sőt, székely lelkére is. Szilaj életerő feszíti a formákat, de bennük rejlik a lélek minden rezdülése. Olyan kéz és olyan lélek rajzolta, formázta e műveket, mely Bethlen Gábort, Kós Károlyt, Szent Lászlót és a magyar történelem sok más kiválóságát hívta elő kőből, fából, bronzból. Kisplasztikákban örökítve meg Kodály, Bartók, Kőrösi Csoma Sándor, Mikes Kelemen, Sütő András, Kríza János és Erdély számos nagy szülöttjének emlékét is.
A lelki nagyságot, székely életerőt sugárzó alkotásokhoz sajátos módon illeszkedik Fazakas Tibor mértani formákba öntött világa. Alkotásaiban ott lappang a feszültség, a fények, árnyak játéka, az örök fekete-fehér ellentét, melyet újabban egy-egy véletlenszerű arany, ezüst vonalvezetéssel old fel a művész. – Amióta nyugdíjban vonultam egyre kevesebbet használom a körzőt, vonalzót, egyre kevésbé ragaszkodom a kötött formákhoz. Minden évben egy-egy új technikával kísérletezem. Az utóbbi időben arany és ezüst festékkel rajzolok, teljesen szabadjára engedve a kezem. Az így kialakuló formákat színezem a magam meglátása szerint: templommá, virággá stb. Új technikaként alkalmazom a gyűrt papírt is. Ez egészen izgalmas kísérlet. Egyszerű fehér papírból alakulnak ki a különböző formák, melyeknek a gyűrődések térhatást biztosítanak. Természetesen a klasszikus op-art sem szorult háttérbe. Az utóbbi időben a sakktábla-szerű ábrázolás kerített hatalmába és sokat foglalkoztam a háború–béke, a harang-, a kehely-ábrázolással – mutat alkotásaira Fazakas Tibor, aki ezúttal is teljesen új munkákkal állt a vajdahunyadi közönség elé.  
A két művész egymásra találása remélhetőleg nem merül ki e közös tárlatban. Petrovits István már meghívást kapott egy dévai bemutatkozásra is és a székelyföldi települések illetve európai nagyvárosok mellett idővel talán felénk is otthonra talál néhány székely lelkű Petrovits-plasztika. 
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Bretfelean: Nem a kétnyelvű utcanévtáblákkal, a törvényességgel van problémám!
A helyi rendőrség volt az első, amely két nyelven függesztette ki az intézmény nevét. Egyetért azzal, hogy jogosak a étnyelvű utcanévtáblák, de csak törvényes keretek között – jelentette ki a tegnapi sajtótájékoztatón BretfeleanValentin, a helyi rendőrség igazgatója arra az újságírói felvetésre, hogy nevetséges 25 évvel a rendszerváltás után a kétnyelvű feliratokkal hadakozni.
A helyi rendőrség vezetője azért tartott sajtótájékoztatót, mert szerinte a sajtó, főleg a magyar sajtó félretájékoztatja a vásárhelyieket a (nem megfelelő) kétnyelvű utcanévtáblák ügyében, sőt még az alpolgármester ebben az ügyben tett nyilatkozatát is megpróbálták elferdíteni. Azt mondta, nem a kétnyelvű feliratokkal van problémája, hanem azzal, hogy nem a törvényes előírásoknak megfelelően kerültek az épületekre. Mert közterületeken csak olyan utca-névtáblákat lehet kifüggeszteni, amelyeket a helyi önkormányzat készíttetett, a CEMO nem a helyhatóság, nincs joga utcanévtáblákat kihelyezni.
Elmondta, hogy a polgármesteri hivatal a tavaly év végén elkezdte a kétnyelvű utcanévtáblák kifüggesztését, már négy helyre ki is tették – Cuza Voda, Dózsa György, Kinizsi Pál és Corvin Mátyás –, de saját kezdeményezésre egyetlen természetes vagy jogi személy sem teheti meg, a törvényes előírások, illetve a helyi tanács határozatainak betartását mellőzve.
Claudiu Maior alpolgármester nyilatkozatára, hogy senkit sem fognak megbüntetni, kijelentette: a helyi rendőrség nem büntetni akar, ezt bizonyítja, hogy nem büntették meg – bár megtehették volna – azokat, akiknek a házára kitették a kétnyelvű utcanévtáblát, hanem felszólították: 48 órán belül vegyék le. Ennél megértőbbek nem is lehettek volna, tette hozzá. Anakronikus helyzetnek nevezte, hogy olyan esettel is találkoztak, amikor egy olyan épületben, ahol több tulajdonos él, csupán egyetlen lakótól kértek engedélyt az utcanévtábla kihelyezésére.
Állítása szerint a szabálytalan utcanévtáblákat kihelyező személyek a polgármesteri hivatal alkalmazottainak adták ki magukat, ami bűncselekménynek számít. Ezeket tisztázandó tartott sajtótájékoztatót.
Provokációnak nevezte a március 20-i esetet, hogy egyesek éppen akkor tették ki a kétnyelvű utcanévtáblákat, amikor a Bernády Házban a volt államfő, Emil Constantinescu jelenlétében emlékeztek Marosvásárhely fekete márciusára, a Kultúrpalotában pedig éppen a megbékélésről tartottak szimpóziumot.
Végül kijelentette: bár a sajtó egy része és bizonyos közszereplők is megpróbálnak nyomást gyakorolni rá, hogy nem tartja be a törvényeket, nem hagyja magát megfélemlíteni.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Mit szólna Dózsa György a névcseréhez?
A gyűlölet prédái 
Az egyik tévéadásban elborzadva láttam, hogy az iszlám nevében fanatikus dühvel törik-zúzzák az emberiség közös kincseit, évezredes műremekeit. Eszembe juttatják, hogy a román nacionalisták már a román uralom első pillanatától fogva fő feladatuknak tekintik a magyar műemlékek rombolását, az intézmények külső románosítását.
Erre rendszerint olyan településeken kerül sor, ahol fontosnak érzik a román jelenlét, jelleg hangsúlyozását. A román hadsereg már 1918 novemberétől megkezdi a magyar jelképek, a magyar történelemre, államiságra utaló emlékek tudatos pusztítását. Ez Trianon (1920) után is zajlik. Jelentős értékű műemlék templomok, kastélyok, várak, szobrok sora vált romhalmazzá. Nemrég omlott össze az alvinczi kastély, a bözödújfalusi templom tornya… 
Mivel a szobrok könnyebben pusztíthatók, a vandál gyűlölködők számára többnyire ezek válnak prédává. Az értékes szobrok közül példaként említem a marosvásárhelyi polgárok pénzén készült Kossuth-szobor sorsát, melyet 1919-ben döntenek le. A megsérült szobrot 1936-ban az akkor grasszáló Maros megyei prefektus olvasztatja be és öntet belőle román címeres sasokat, amelyek a román hatalmat szimbolizálják. Néhány szobor – köztük a kolozsvári Mátyás királyé, Fadrusz János 1902-ben felállított alkotása – megmaradását annak köszönheti, hogy a nacionalista történetírás Mátyás „román származását” hirdeti.
Dózsa György vagy Gheorghe Doja? 
Hihetetlen, paradoxon, de a történelmi hamisításnak köszönheti létét a székely Dózsa György monumentális dálnoki szobra is, mert „Gheorghe Doja” a román és magyar jobbágyparasztok vezére volt. Román honfitársaink nem hibásak, amiért azt tanították nekik az iskolában, hogy Dózsa román volt, akárcsak a törökverő magyar hadvezér, az 1479-es kenyérmezei csata hőse, Kinizsi Pál. Kinizsi a tankönyvekben Pavel Chinezuként jelenik meg. Ha e nevet magyarra fordítjuk, akkor a magyar olvasó rágódhat, gondolkodhat, mert soha nem fogja kitalálni, megtudni, ki az a Kínai Pál.  A közhiedelem úgy tartja, hogy Dózsa nevének románosítása szülőfaluja, Dálnok előnyére szolgált. Sokan úgy tudják, hogy Dálnok azért vált önálló községgé – bár lélekszáma nem éri el a megszabottat –, mert Bukarestben azt hitték, Gheorghe Doja román parasztvezér szülőfaluja. Hihetetlen, hogy a büszke székely nemesnek, a magyar történelem egyik legismertebb alakjának Ceauşescu parancsuralmi rendszere idején szobrot emelnek. Ennek megértésére felidéznék egy 1987-es apró, de szimbolikus jelenetet, melynek szem- és fültanúja voltam. Az említett évben a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban – az akkori 1-es számú Líceum névre silányított iskolában – tanítok történelmet egy vegyes nemzetiségű osztályban, a román tagozaton. Dózsa Györgyről tanulunk. Úgy gondoltam, hogy a világ legtermészetesebb dolga, ha Sepsiszentgyörgyön, a Mikóban a gyermekek ismerik Gheorghe Doja valódi nevét is. Mondom, gyerekek, Dózsa az alig húsz kilométer távolságra fekvő, ma is székely-magyar falu, Dálnok szülötte. Ha arra jártok, találtok egy hatalmas szobrot, illik nevét magyarul is ismerni. A számomra kedves osztályban, ahol mindig tisztelettel fogadtak, s jellemző volt a példás fegyelem, és ahová mindig szeretettel mentem be, hirtelen óriási zajongás, mozgolódás támadt. A hátsó sarokban egy B. nevű román tanuló elég hangosan, talán azért, hogy én is halljam, odasúgta padtársának: „Tovarăşul profesor minte!”, azaz „A tanár elvtárs hazudik!”. 
Megállapítottam, hogy az I–IV. osztályban tanultak alapján a román diákok számára elfogadhatatlan Dózsa György székely-magyarsága. Az említett gyermekek ma szülők, mit fognak mondani gyermekeiknek, ha a megyei rendőrségre mennek ügyes-bajos dolgaik intézésére, miközben találkoznak a közeli csendőr-felügyelőség megnevezésében a Gheorghe Doja névvel? Elmondják, hogy hajdani tanáruk a történelmet meghamisította? Ha Sepsiszentgyörgyön ez így áll – egy háromnegyed részt székely-magyar városban és megyében – mit várhatunk azoktól, akik teljes román közegben élnek?
Lesz-e magyar neve?
Talán a magyar gyermekekben tudatosult – ha magyar ajkú tanáruk volt –, hogy Dózsa György székely-magyar, tehát a neve is magyar. Azonban úgy tűnik, hogy román honfitársaink tudatában Gheorghe Doja mint román felkelővezér rögzült. Talán ezzel és nem a román nacionalizmussal függ össze, hogy a Kovászna megyei csendőr-felügyelőség ma büszkén a Gheorghe Doja nevet viseli. Sepsiszentgyörgyön is, mint annyi más erdélyi és székely településen, az elmúlt évtizedekben sértette szemünket a Gheorghe Doja utcanév. Ez a helyi névadó bizottságnak köszönhetően ma magyarul olvasható. Hasonlóképp a 2014. június 6-án avatott újabb dálnoki emléktáblán is. E táblaavatás alkalmával Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Tamás Sándor megígérte, hogy levélben kéri a belügyminisztert a Kovászna megyei csendőr-felügyelőség nevének kiigazítására. A névkiigazítás azóta sem történt meg. Nem tudjuk, hol akadhatott el a név helyreállítása. Gondoljuk, nem tolakodó vélekedésünk, miszerint a csendőrségnek – a magyar lakosság iránti tiszteletből – minden kérés nélkül Dózsa György nevét úgy illene használnia, ahogy a vezért születésekor keresztelték. A rend, a törvény védelmezőitől elvárjuk, hogy az igazság mellett álljanak, és ne engedjék, hogy  saját cégérük is történelemhamisítást szolgáljon. 
Természetesen, nemcsak a csendőr-felügyelőségnek, de a dálnoki polgármesteri hivatalnak is mozdulnia kellene, mivel szégyen, hogy a Kárpát-medence közismert magyar személyiségének neve a tiszteletére állított szobor talapzatán csak román nyelven olvasható!
Vajon mit szólna?
Ha 500 év után felébredne, és azt olvasná, hogy ő román jobbágyfelkelő vezér volt, nevét átkeresztelték, bizonyára Arany János ősz Toldijának módjára, aki az őt nem tisztelő királyi lakájokat buzogányával megfenyíté, Dózsa is szétverne a mai lakájok közt, akár magyarok, akár románok! Vajon mit mondana a szabadságára oly büszke székely nemes, az a lovas hadnagy, aki párviadalban legyőzi a szendrői török szpáhik parancsnokát, dicsőséget szerezve népének? Mit mondana az a Dózsa, aki hivatását komolyan veszi, vállalja a kegyetlen mártírhalált? Mit szólnának a seregébe beállt keresztesek, köztük szép számban a mezővárosok módos parasztpolgárai, a kis- és középnemesek, deákok, papok és szerzetesek, akik önként vállalják a haza védelmét, a törökellenes harcot? Azok, akik a főurak ellen fordulnak, mert Magyaroszágon is szeretnék megteremteni a székelyek szabad társadalmát. 
Vajon mit szólnának a keresztesek, ha látnák, hogy Dózsát szülőfalujában még annyira sem becsülik, hogy nevét anyanyelvén olvashassák?
Ismerjük-e őt?
A magyar emberek tudatát is áthatja a Dózsáról kialakított hamis ismeretanyag, melynek gyökerei a 19–20. századba vezetnek. Petőfi Sándor nagy hatású A nép nevében, Ady Endre Dózsa György unokája című verse, a történelmi regények, később a kommunista osztályharcos-szemlélet teremti meg a jobbágyfelkelő vezér alakját. A magyar emberek tekintélyes részének, ha Dózsáról esik szó, a kaszás-villás jobbágyparaszt és a német nyelvterületen kialakult 17. századi mese, a kitalált tüzes vastrónus jut eszébe. A románok többsége is úgy gondolja, hogy Gheorghe Doja a román és magyar jobbágyparasztok harcát vezeti a magyar nemesség kegyetlen elnyomása ellen. 
Ideje lenne, hogy ne pórlázadásról, ne jobbágyfelkelésről beszéljünk. 
A tavalyi Székely Vágtán (is) a méltán hírneves Honvéd Táncegyüttes – immár több éve – előadott táncjátékában Dózsa György mint jobbágyparaszt figura jelenik meg. Dózsa mártírhalálának fél évezredes évfordulója alkalom lehetett volna arra, hogy megismerjük az igazi Dózsát, a hadvezért, a büszke székely lófő nemest, a nándorfehérvári hőst, aki a vállalt feladatok melletti kitartás és a bátorság szimbóluma. 
A keresztes had társadalmi összetétele egyértelműen mutatja, hogy 1514-ben nem egy jobbágyhadsereg fordul szembe a főúri önzéssel. Dózsa, amikor rádöbben arra, hogy a főnemesség akadályozza a törökök elleni harc szervezését és visszaél hatalmával, megfenyíti a keresztesnek állt jobbágyokat, korlátozza a módos parasztok, parasztpolgárok, a kis- és középnemesség jogait, elhatározza, hogy megrendszabályozza a főurakat, majd – az egész ország népére támaszkodó hadseregével – kiveri a pogány törököket Európából. Teheti, mert időközben megérkezik a hír, hogy a szultáni hadak Perzsia ellen indulnak. A veszély elmúltával a főurak, akik nem távlatban, hanem pillanatnyi érdekeik alapján gondolkodnak, követelik a keresztes hadsereg felszámolását, amely kiváltja a keresztesek haragját, akik a főurak ellen fordulnak. Ez már polgárháború a javából. Ekkor már a nagybirtokosok ellen helyi lázadások is kitörnek. 
Az 1514-ben zajló események sokkal árnyaltabbak a köztudatban ismertnél. Sokkal közelebb áll a történelmi valósághoz, hogy Dózsa György egy jogaiért küzdő, feltörekvő társadalmi rétegekből verbuvált keresztes hadsereg vezetője. Tőle (nagyrészt) függetlenül kerül sor több helyi zavargásra, felkelésekre. Sajnos, sokan nem hallották hírét Dózsa Györgynek, a keresztes hadvezérnek, aki Bakócz Tamás esztergomi érsek megbízásából vállalja a törökellenes keresztes had fővezéri szerepét. E hadsereget hirtelen kellett felállítani, megszervezni, mert híre jött, hogy a szultán hatalmas sereggel indul Magyarország ellen. Az önkéntes hadseregbe lépők felveszik a kereszt jelét, ezért őket kereszteseknek nevezik. A keresztesek jutalma a bűnbocsánat. 
Bakócz megbízásából a mozgósításban a ferencesek obszerváns rendje vállal óriási szerepet. Bár egy ilyen hadsereg vezetését – a kor szokásának megfelelően – főúrnak kellene vállalnia, ez nem volt lehetséges, mert megbontotta volna a bárói csoportok közti katonai egyensúlyt, ezért az érsek választása az országosan ismert hírneves lovas hadnagyra, Dózsára esik. Bakócz a nándorfehérvári hőst, az ünnepelt katonatisztet már korábbról ismeri, tudja, hogy rendelkezik megfelelő katonai képességekkel.
A megmaradás jelképe
1976-ban a sors érdekes játékaként Dálnok központjában, a templomtéren egy őszi novemberi napon tanúja voltam, amikor Dózsa szobrát déli 12 órakor, harangzúgás idején a mikóújfalusi kőfaragók által készített óriási faragott kőtömbökre, a talpazatra illesztették. A pillanat számomra jelképes, szimbolikus értelmet nyert. Úgy éreztem, a harangok azt üzenik a keresztesek vezérének, hogy szoborba öntve is elnyerte a keresztény világ áldását. Hisszük, hogy Dózsa György példakép mint a hit, az anyanyelv és a szülőföld védelmezője!
Szobotka András szobrászművész hattonnás szobra, a térdre könyöklő, gondolkodó Dózsa a jövőt, a jövőnket fürkészi. Azt sugallja, hogy ez a bátraké, azoké, akik kiállnak a közösség jogaiért. Népünknek ilyen elszánt vezetőkre van szüksége, olyanokra, akik szembeszállnak az idegen elnyomással. Olyanokra, akik számára nem közömbös városaink, műemlékeink és közintézményeink átkeresztelése sem!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kinőtték az iskolát (Országos gyermekszínjátszó-találkozó - Szent György Napok)
Szűknek bizonyult a Váradi József-iskola díszterme az idén már kilencedik alkalommal megszervezett gyermekszínjátszó-találkozón, amely legalább ötszáz kisebb-nagyobb diákot vonzott. A fellépők öt megyéből jöttek, és már ők is 280-an voltak, de a nézőtéren is egymás hegyén-hátán szorongtak, még a földön is ültek a társaikra kíváncsi tanulók; a kinti hűvös időjárás miatt szerencsére elviselhető volt a benti levegő, zavaró az volt, hogy az előcsarnok zajait az ajtó nem tudta kiszűrni.
A túlzsúfoltság elkerüléséért a rendezvényt két napra osztották: szerdán az I–IV., csütörtökön az V–VIII. osztályosok mutatták be darabjaikat – a kisebbek inkább a mesevilágra és a hagyományokra, a nagyobbak meg a mára és az őket foglalkoztató kérdésekre építették fel előadásukat. Az elbírálás szakmai megbeszélés jellegű – természetesen van pontozás, de végül Nagy Kopeczky Kálmán bábszínész zsűrielnöki minőségében értékeli a produkciókat. A fő szempont a szereppel való azonosulás, illetve a hitelesség, ami például a kamaszgondok esetében különösen nehéz ügy. No de amíg a tanárok izzadtak, a gyermekek mulattak: első nap a baróti Kelekótya együttes vidám muzsikája teremtett fergeteges hangulatot, másnap pedig a One Beat táncegyüttes mozgatta meg a tizenéveseket. Az eredmények a következők: az elemisták közül a székelyszáldobosiak Csudavíz című előadása aratott osztatlan tetszést (a szereplők ízes népi beszéde és a falusi embereket felvonultató természetessége miatt), és ugyancsak első díjat nyert a székelyudvarhelyi Lakodalmas. Második helyezettek a torjai kisdiákok a Mátyás király álruhában mesével, a váradisok pedig A kóró és a kismadár történetével, harmadikok a székelyudvarhelyiek Hapci királlyal és a másik váradis osztály A csigacsalád meséjével, dicséretet a két-két brassói, illetve felsőboldogfalva-hodgyai vendégek kaptak. Az V–VIII. osztályosok között idén nem osztottak első díjat, második a szászrégeniek Bolondos királyság, királyi bolondság című produkciója lett, harmadik díjas az oroszhegyiek Este van már... és a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceum A nővel című előadása lett. Dicséretben a Mrożek-feldolgozással érkező magyarfenesiek, A kis herceggel utazó kőrispatakiak részesültek, illetve a megyei előválogatáson díjazott illyefalviak a Padokkal. Két különdíjat is osztottak: a versenyen kívül fellépő (középiskolásokat is szerepeltető) szászrégenieknek az Ördögbálért, illetve a kovásznai diákszínpadnak a Szép Domokos Anna színreviteléért.
A kétnapos seregszemle végén Péter Kinga tanítónő, a rendezvény kitalálója és házigazdája elmondta: bár a fesztivál színvonalára igazán büszke lehetne a tanügyminisztérium, nem adott rá pénzt; arra hivatkoztak, hogy egy országos rendezvénynek legalább tíz megyéből kell résztvevői legyenek. Ez a kizárólag lelkes amatőrökből verbuválódó romániai magyar gyermekszínjátszás számára teljesíthetetlen feltétel, ezért évről évre önmagát szüli meg a találkozó a városi és megyei önkormányzat, a Váradi-iskola alapítványa és a szülők, pedagógusok, vállalkozók támogatásával.
Szerző: Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Büntetőjogi és kártérítési pert indítottak Valentin Bretfelean ellen
Fenyegetéssel vádolják a rendőrfőnököt
Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd 11 marosvásárhelyi lakos jogi képviselőjeként és saját nevében is büntetőeljárást indított a marosvásárhelyi bíróság melletti ügyészségen a marosvásárhelyi helyi rendőrség igazgatója, Valentin Bretfelean ellen. A helyi rendőrség igazgatóját fenyegetés miatt perelik azok a háztulajdonosok, akik nem voltak hajlandókeltávolítani ingatlanjuk faláról a kétnyelvű utcanévtáblákat, fájdalomdíjként Valentin Bretfeleantól és a helyi rendőrségtől egyetemlegesen 480.000 lej kérnek. Személyekre leosztva éppen annyit, amekkora bírsággal fenyegette őket a rendőrfőnök.
"A román alkotmány, a helyi közigazgatási törvény, az Európai Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartája értelmében senki sem vitathatja, hogy Marosvásárhelyen mindenütt kétnyelvű utcanévtáblák kellene legyenek, hiszen a marosvásárhelyi magyarság 44 százalékát teszi ki hivatalosan a város lakosságának, és már 20 százalék felett ezt a jogot tiszteletben kellett volna tartani" – nyilatkozta múlt csütörtöki sajtótájékoztatóján dr. Kincses Előd ügyvéd. Elmondta, a marosvásárhelyi tanács 2001-ben elvi határozatot hozott a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezéséről, amit 2007-ben kiegészített és mellékletben fogadta el valamennyi utca és tér magyar megnevezését. "2007 óta összesen négy darab kétnyelvű utcanévtáblát függesztett ki a tanács: a Gheorghe Doja – Dózsa György, Pavel Chinezu – Kinizsi Pál, Franz Liszt – Liszt Ferenc és Matei Corvin – Mátyás király utcák esetében. Mivel az önkormányzat hét év alatt csupán négy kétnyelvű utcanévtáblát tett ki, ezért a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) aktivistái felajánlották a háztulajdonosoknak, hogy kihelyezik a kétnyelvű utcanévtáblákat a polgármesteri hivatal helyett. Az elmúlt hónapok során 80 táblát szereltek fel, de a marosvásárhelyi rendőrség vezetőjét csak március 20-án, a fekete március 25. évfordulóján kezdte ez zavarni, és az Egyesülés téren két CEMO-aktivistát, Barabás Miklóst és Benedek Lehelt megbírságolták a törvény által lehetővé tett legmagasabb bírság összegével, 5000 lejjel, amiért merészeltek élni jogaikkal. Az a hivatkozás, hogy ezek reklámtáblák lennének, tömény hülyeség, mint ahogy az is, hogy építési engedély kellene a utcanévtábla kifüggesztéséhez. Tudomásom szerint egyetlenegy táblát sem függesztettek ki sem Marosvásárhelyen, sem máshol az országban építkezési engedély alapján. A felszólításban, amelyet a helyi rendőrség igazgatója a 80 utcanévtábla-tulajdonosnak kiküldött, 30.000-től 50.000 lejig terjedő bírságot helyezett kilátásba arra az esetre, ha a lakosok nem szerelik le a táblát. Azt is felhozza, hogy amennyiben a háztulajdonosok ezt maguktól nem teszik meg, akkor a hivatalos szervek fogják eltávolítani a táblákat, és az ezzel járó költségeket is ráterhelik a tulajdonosokra. Bretfelean figyelmen kívül hagyja, hogy bírósági határozat hiányában a táblák leszerelése lopást jelent, ha a rendőrség erőszakot alkalmaz, akkor rablást követ el. A kilátásba helyezett arcátlan büntetéssel azt akarta elérni, hogy a magyarság mondjon le önként a törvény által biztosított jogáról. Ezt sajnos a táblatulajdonosok háromnegyede meg is tette. Azok, akik nem tették meg, ügyvédi meghatalmazást adtak büntetőeljárás indítására Bretfelean ellen fenyegetés bűncselekménye miatt, aminek a felső büntetési tétele egy év szabadságvesztés. Ugyanakkor a megyei törvényszéken indított kártérítési perben azt kértük, hogy Bretfeleant és a marosvásárhelyi rendőrséget egyetemlegesen kötelezzék összesen 480.000 lej kifizetésére" – nyilatkozta Kincses Előd, aki szerint az is érdekes, hogy egyetlen olyan román személy sem kapott felszólítást, aki szabálytalan, de egynyelvű táblát függesztett ki a háza falára. "Ez is az etnikai indíttatást bizonyítja" – mondta az ügyvéd.
Azontúl, hogy a helyi rendőrség igazgatójának fenyegetőzése sérti az alkotmányt, a helyhatósági törvényt és az európai normákat, a rendőrségi törvényt is sérti – állítja az ügyvéd, aki szerint a rendőrség fő feladata a törvényesség betartása és nem annak semmibevétele. Kincses hozzátette, tudomása szerint összesen 22 személy nem szereltette le a táblákat a rendőrségi felszólításra.
"Mások is bármikor megtehetik a feljelentést, illetve beavatkozhatnak a perbe a felperesek oldalán, hiszen a rendőrfőnök velük szemben is elkövette a fenyegetés bűncselekményét és az erkölcsi károkozást, náluk a fenyegetés célba is ért" – jelentette ki a marosvásárhelyi ügyvéd.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Utánpótlás az elitnek – Apáczai Csere János-tantárgyverseny Kolozsváron
Különösen kisebbségben nem létezhet közösség saját szellemi elit nélkül – ezzel a megállapítással biztatta tanulásra Mile Lajos kolozsvári főkonzul az Apáczai Csere János magyar nyelv, irodalom és kultúra nemzetközi tantárgyversenyen résztvevő gimnazista diákokat az ünnepélyes megnyitón.
A János Zsigmond Unitárius Kollégium (JZSUK) dísztermében megtartott rendezvényen Valentin Claudiu Cuibus Kolozs megyei főtanfelügyelő és Dan Codreanu Kolozs megyei alprefektus is köszöntötte a Kárpát-medence különböző szegleteiből a kincses városba érkező diákokat.
Cuibus kifejezte abbéli reményét, hogy szép emlékekkel távoznak Kolozsvárról a résztvevő diákok, míg Dan Codreanu annak örült, hogy a magyar mellett szintén a kincses városban rendezik a francia nemzetközi tantárgyversenyt is.
Mile Lajos főkonzul ugyanakkor kifejtette: amikor helyesen és szabatosan fogalmazunk anyanyelvünkön, akkor önmagunknak és másoknak is segítünk eligazodni a világban. A diplomata a magyar nyelv, irodalom és kultúra ünnepének nevezte az eseményt.
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere szerint nem lehet véletlen, hogy a kincses város idén épp az Európai Ifjúsági Fővárosa cím birtokában láthatja vendégül a tantárgyversenyt. Az elöljáró hozzátette, reményei szerint az ifjú generáció idővel visszaszorítja a korunk közbeszédére jellemző felszínességet.
Ömböli Irma Kolozs megyei magyar szakos tanfelügyelő, a tantárgyverseny főszervezője emlékeztetett: erdélyi diákok esetében az írásbeli versenyen elért első vagy második hely kiváltja a magyar írásbeli érettségit, amelyre automatikusan tízest kap a diák.
A hétvégi tantárgyversenyen ugyanakkor szóban is megmérkőztek egymással a magyar irodalmat kedvelő gimnazisták, annak ugyanis első része egy versmondó verseny volt, amely alapjául a 111 vers Kolozsvárról című válogatáskötet szolgált. A szóbeli második része egy csapatverseny, amelyre előre megadott irodalmi művekből készültek a diákok. A csapatok egy rövid szakmai felkészítés után alakultak meg, és öt-tízperces jeleneteket mutattak be a választott művekből.
A főszervező elmondta: a verseny témakörei a kincses városhoz és Kalotaszeghez kapcsolódnak: Mátyás király Kolozsvárhoz köthető mondái mellett Heltai Gáspár Száz fabulája, Kós Károly Varjú nemzetség című regénye, Dsida Jenő és Kányádi Sándor költészete alkotják a tantárgyverseny könyvészetét.
Ömböli Irma kérdésünkre elmondta: a Kárpát-medence magyarlakta területei közül épp Magyarország nem képviselteti magát, ugyanis ott most zajlik az érettségi. Egyébként valamennyi régióból 12 gyerek és egy kísérő tanár vesz részt a rendezvényen.
Solymosi Zsolt, a házigazda JZSUK igazgatóhelyettese a nyitóünnepséget követően elmondta: az immár nyolcadik alkalommal megszervezett tantárgyversenyre Kárpátaljáról, Délvidékről és a Felvidékről egyaránt érkeztek diákok. „Számukra mindez élmény. Külön büszke vagyok rájuk, a délvidéki diákok például elárulták, hogy hajnali kettőkor keltek útra egy szerb sofőrrel, hogy ideérjenek a megnyitóra. Igazi hősöknek tekintem őket, hogy most itt vannak Kolozsváron” – nyilatkozta Solymosi Zsolt.
Az unitárus kollégium aligazgatója ugyanakkor elmondta, a verseny mellett színes programokat is szerveztek a diákseregnek. Így a megnyitót követő ismerkedési est után a Váróterem projekt előadását tekinthették meg, szombaton pedig Bogdán Zsolt érdemes művész Dsida-estjét nézhették meg a versenyzők. Ugyanakkor egy rövid kalotaszegi kirándulás is szerepelt a programban.
Összesen 63 diák vett részt a vetélkedőn, a 7. illetve 8. osztályos tanulóktól egészen a 12. osztályos, végzős gimnazistákig valamennyi korosztály képviseltette magát.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Szól a rege ősi módra
Igazságos Mátyás király korának és a mesebeli hetes számnak a jegyében tartották meg a hét végén a hetedik országos regemondó versenyt a harmadik osztályosok számára. Mint minden évben, ezúttal is a marosvásárhelyi Dacia általános iskola tanítói közössége vállalta a tanügyi költségvetésből mai napig sem támogatott, egyik legszebb kisiskolá-soknak szóló vetélkedőnk szervezését nagylelkű támogatók segítségével.
Ők éltetik tovább Fejes Réka tanfelügyelő irányításával a regélés ünnepét. Ami az anyanyelv ünnepe is egyben, de ugyanakkor az emlékezés, az önismeret piros betűs napja. Mert "mondani kell a regét, most, amikor diétára van fogva a nyelv, s tenni kell azért, hogy szépen szóló magánhangzóink, határozott mássalhangzóink ízes szavakká formálódjanak" – mondta üdvözlő beszédében Bárdosi Ilona nyugalmazott tanítónő, aki évről évre büszkén veszi számba regemondó gyermekeit, az idén 38-at, akik Bukaresttől Szatmárig az ország minden pontjáról érkeztek. S hozták magukkal szűkebb szülőföldjük érdekes történeteit, amelyekben "a szeretet és az igazság keresése mesévé színesítette a valóságot". "Minden monda, rege, legenda egy-egy korty remény, mert méltányos és igazságos: felemeli a jókat és lesújt a gonoszakra. Kikalapálja a történelem csorbáit: mert nem azt meséli el hajszálpontosan, ami történt, hanem aminek történnie kellett volna. Eszményi hősöket állít mércéül a gyakorta botló, tévedő ember elé, és visszahelyezi régi rangjába az erkölcsi nagyságot, az önfeláldozást, a közösség szolgálatát" – idéztük Zsigmond Emese, a Napsugár főszerkesztőjének szavait. A mai gyermekeknek szükségük van hősökre – egészíthetjük ki Makkai Kinga zsűritag szavaival.
A Deus Providebit Tanulmányi Házban berendezett színpad Mátyás udvarát idézte, ahol a trónszékben a 38 harmadikos kisdiák osztotta az igazságot, s közben Vajda Gyöngyi tanítónő vezetésével táncot, népdalt tanultak, a művészeti iskolás nagyfiúk fúvósnégyese szórakoztatta őket. Hogy nevüket ne tudja a zsűri, a corvinák iniciáléinak egy-egy hangjával hívták a meseszékbe a versenyzőket, hogy regéik révén a hallgatóság bejárhassa egész Erdélyt s annak történelmét. Jobbára népviseletben, az izgalmakat legyőzve szőtték-fonták a szót a regemondás örömünnepén.
Az izgalommal várt délutáni eredményhirdetést megelőzően egy Mátyás- korabeli tánc teremtette meg a hangulatot, a Dacia általános iskola V. osztályos tanulóinak Hayasi Akio vezette tánccsoportja adta elő.
Büszkék vagyunk rátok, hogy itt voltatok, s kitartást, bátorságot tanultunk tőletek – köszöntötte Bárdosi Ilona tanítónő a díjkiosztásra összegyűlt regemondókat, akiket arra biztatott, hogy adják tovább tudásukat. Értékelte, hogy jobbára minden résztvevő a saját lakhelye környékéről származó regét adott elő vagy Mátyás korát idézte, s így annyira változatos volt a vetélkedő, hogy a 38-ból alig két-három monda ismétlődött. A továbbiakban a helyes hangzásra, hangképzésre, a hangok színének a szépségére, a helyes hangsúlyozás fontosságára hívta fel a figyelmet, majd beszámolt, hogy a zsűri mind az öt tagja nagyon hasonlóan értékelte a regemondó kisdiákok teljesítményét.
Végül elkövetkezetett az eredményhirdetés, Zsigmond Emese, a Napsugár főszerkesztője átadta a lap különdíjait, amelyekből a gyermekek mellett jutott Bárdosi Ilonának, Fejes Réka tanfelügyelőnek és a szervezőknek is. A marosvásárhelyi pedagógiai líceum dísztermében Bokor Renáta, a marosvásárhelyi Dr. Bernády György Általános iskola diákja vehette át az első díjat, Berekméri Lászlóval, a Körtvélyfáji Általános Iskola tanulójával együtt. Második helyezett a nagyváradi Coroianu Dávid, a Szacsvay Imre Általános Iskola kisdiákja lett. Kozma-Kulcsár András Zsolt és Kovács Tamara került a harmadik helyre, mindketten a nagyváradi Báthory István Általános Iskola tanulói. Sokan dicséretben részesültek, a Napsugár szerkesztősége értékes különdíjakat adott, a Székely Legendárium ajándékaképpen a térkép mellett az első erdélyi rajzfilmet a Likaskő legendájáról.
A versenyzők teljesítményét a Bárdosi Ilona, Makkai Kinga, Krammer Teréz, Vízhányó Aranka és Zsigmond Emese alkotta zsűri elemezte és minősítette.
A szervezésben, a vetélkedő lebonyolításában a Kacsó Tünde, Kali Hajnal, Molnár Hajnal, Pál Annamária, Plájás Gyöngyi, Séra Tünde Csilla, Csiki Csilla, Simon Kerekes Csilla, Simonfi Anna, Szakács Judit, Szász Réka, Tordai Zsuzsánna, Vajda Gyöngyi, Zalányi Erzsébet tanítónők vettek részt, munkájukat Bálint Katalin, a szervező iskola aligazgatónője értékelte.
Az alkalomra a szervezők egy könyvecskét adtak ki, a résztvevők képével, az elmondott regével és a regét megjelenítő rajzzal, ami kedves, hasznos olvasmány lehet kisebb és nagyobb diákok számára is.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

VII. Regemondó verseny Marosvásárhelyen
Napsugár különdíj Almási Kristófnak
Május 8 és 9-én Marosvásárhely adott otthont a VII. alkalommal megrendezett Országos Regemondó Versenynek. 14 megyéből 38 gyermek volt jelen, és mesélt szebbnél szebb regéket. Arad megyét három tanuló képviselte: Almási Kristóf a Semmire semmi gondom című regével a Neumann Fivérek Általános Iskolából, tanítója Bálint Erika; Balogh Adrienn Lilla a Világoscímű regével, a Zimándújfalui Móra Ferenc Általános Iskolából, tanítója Valter Zsuzsa és Balogh Zita a Máriaradna című regével, a Csiky Gergely Főgimnáziumból, tanítója Pintér Mária Irén.
A szervezők, a Dacia Gimnázium tanítói közössége péntek délután városnézéssel kedveskedtek nekünk, melynek során Árpi bácsi nyugdíjas tanár lelkesen mutatta be a Kultúrpalota díszes épületét és festett ablakait, a város híres épületeit, felvitt az 50 méter magas toronyba, ahonnan beláttuk az egész várost.
A megnyitón Fejes Réka tanfelügyelő köszöntötte a kis regélőket, majd Bárdosi Ilona nyugdíjas tanítónő, a verseny megálmodója köszöntötte a versenyzőket, kísérő tanítókat és szülőket. Vacsora után a tanítók szakmai megbeszélésére került sor, ahol bemutatták az előző évek versenyeit képekben és azt is megtudtuk, hogy minden évben egy téma köré tömörítik a versenyt. Persze, az idei téma reggelig titok maradt.
Másnap reggel még a napocska is kíváncsian várta, milyen meglepetésekben lesz részünk. A Deus Providebit Ház bejáratánál meleg szeretettel köszöntötték a kis versenyzőket, és mindenki húzott egy betűt. Mint kiderült, Mátyás király udvarában vendégeskedünk, a betűk a Corvinákban levő iniciálék, nem kell izgulni, előre nem lehetett tudni, ki következik. Zsűri helyett tanácsosok voltak Bárdosi Ilona elnök, Zsigmond Emese, Krammer Terézia, Makkai Kinga és Vízhányó Aranka.
Játékmesterünk is volt, aki verseny közben táncoltatta, énekeltette a versenyzőket, hogy mindenkinek jó kedve legyen, és ne az izguljon. Sőt, a regélés után még érmeket is akasztott a versenyzők nyakába, ami nagy örömet szerzett a gyermekeknek. A verseny után az Állatkertet látogattuk meg, csak sajnos az időbeosztás miatt nem láthattuk az összes állatot.
A tanácsosok nehéz helyzetben voltak, mert nagyon sok ügyesen regélő gyermek volt az idei versenyen. Az aradi csapatból Almási Kristóf a Napsugár különdíját hozta haza.
Köszönettel tartozunk a szervezőknek a csodálatos két napért.
Valter Zsuzsa tanítónő
Nyugati Jelen (Arad)

„Öt nyelven tüntessék fel a város nevét”
Újabb villámcsődületet szervezett a Musai-Muszáj kezdeményező csoport: ezúttal nem a hagyományos flashmob-formátumot választották, hanem a Mátyás király utcában asztalokat és szavazóurnának szolgáló befőttesüvegeket helyeztek el, majd 14–17 óra között szavazatokat gyűjtöttek a járókelőktől. Király Kata, az akció egyik résztvevője a Szabadságnak elmondta: az érdekeltek az egynyelvű, illetve a többnyelvű kolozsvári helységnévtábla mellett szavazhattak.
Szabadság (Kolozsvár)

Trianon
Éppen kilencvenöt esztendeje: 1920. június 4-én a Versailles melletti Kis-Trianon-palotában Benárd Ágoston munkaügyi és népjóléti miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter (a magyar kormány megbízottaiként) aláírták a Magyarország és a Szövetséges és Társult Hatalmak (a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország, az Egyesült Államok, Japán, Kína, valamint több kisebb állam, így Görögország, Portugália, Panama, Nicaragua, továbbá a szomszédos államok: Románia, Cseh-Szlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) között megkötött békeszerződést, amely trianoni szerződés néven vonult be a históriába, és vált a huszadik századi magyar történelem talán legvégzetesebb eseményévé.
A békeszerződés lezárta a magyar történelem ezeresztendős folyamatát, és mindenképpen lezárta azt a több mint kétszáz esztendős korszakot, amely a török uralom felszámolása, a három részre szakított ország állami egységének helyreállítása óta eltelt. Ebben a három évszázadban az ország nem volt a teljes állami függetlenség birtokában, és voltak olyan korszakok is, így az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc leverése után, amidőn a szuverenitás még erősen korlátozott módon sem érvényesülhetett. Mindenesetre az 1867-es kiegyezés után ez a szuverenitás fokozatosan kiteljesedett és a huszadik század elején már akadtak olyan magyar politikai gondolkodók (Tisza Istvántól és Apponyi Alberttől Károlyi Mihályig és Jászi Oszkárig), akik abban bíztak, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hatalmi rendszerének előbb-utóbb nem Bécs, hanem Budapest lesz a szervező központja. Akik áttekintik a kiegyezés utáni évtizedek magyarországi fejlődését és számot vetnek ennek eredményeivel, azok valóban impozáns eredményekkel találkoznak.
Elmulasztott lehetőségek
Annak a gazdasági, politikai és kulturális fejlődésnek, amely egy közel félévszázadon keresztül (1867 és 1914 között) Magyarországon végbement, igen meggyőző eredményei voltak, és ezek valóban úgyszólván „nagyhatalmi” státust ígértek – természetesen csak egy további fejlődés esetén. Ez azonban további konszolidációt igényelt volna, ugyanakkor volt két – később végzetesnek bizonyuló – akadálya is. Az egyik a társadalmi, a másik a nemzetiségi kérdés, tudniillik az, hogy minden jótékony polgári fejlődés ellenére Magyarország társadalmi szerkezetét továbbra is tragikusan megterhelték annak a feudális berendezkedésnek és mentalitásnak az intézményei, gondolkodásmódja és hagyományai, amelyek a magyar mentalitástörténetben szinte egy egész évszázadra tehető lemaradást okoztak, és nem tették lehetővé (vagy csak szűkebb körben, például a Nyugat című folyóiratban) az Európában már széles körben érvényesülő polgári demokratikus gondolkodás és intézményrendszer kifejlődését.
Ebben a tekintetben a Monarchia osztrák tartományai, különösen Ausztria és Csehország már jóval a magyarországi társadalom előtt jártak. A másik végzetessé váló országos terhet a nemzetiségi kérdés radikális megoldásának halogatása vagy inkább elmaradása okozta, az, hogy egy „svájci” típusú államszerkezet kialakítása helyett (amelyet a magyar polgári gondolkodók, például Jászi Oszkár és Ady Endre javasoltak) fennmaradt az a magyar nemzetállami ideológia, amely egy olyan országban, amelynek lakossága nagyjából 46 százalékban nem tartozott az államalkotó etnikumhoz, eleve reménytelenné tette az állam és a társadalom konszolidációját.
A magyar politikai vezető csoportoknak az 1867-es kiegyezéstől a világháború végéig a történelem éppen ötven esztendőt adott arra, hogy konszolidálják a dualista államszerkezetben adott előnyöket és előkészítsék egy többnemzetiségű államigazgatási szerkezet létrehozását. Nem éltek a történelem által felkínált lehetőséggel, egyrészt konzerválták azt a korszerűtlen társadalmi és hatalmi berendezkedést, amely sem szociális, sem politikai tekintetben nem felelt meg az európai (a nyugati) normáknak, másrészt képtelenek voltak arra, hogy valamilyen választ adjanak azokra a kérdésekre, amelyek az ország vegyes etnikai összetételéből adódtak.
Könnyű dolog a történelem menetét sok eltelt évtized után kritikának alávetni, mégis úgy gondolom, hogy ennek a kritikának, éppen nemzeti sorsunk józan megítélése végett és különösen a trianoni kényszerbéke értelmezése miatt jogosultsága van. A paraszti és munkásrétegek, valamint a nemzetiségi közösségek hatékony bevonása az állam irányításába, tehát a választójog kiterjesztése, a helyi autonómiák rendszerének fokozatos kiépítése, végül pedig egy „keleti Svájc” jellegű államszerkezet létrehozása, a nemzetiségi népesség szolidaritásának megnyerése egy „magyarországi (hungarus) patriotizmus” érzésének kialakítása, és persze az első világháborús kaland elutasítása talán megkímélte volna Magyarországot attól a tragédiától, amelyet Trianon okozott.
A „hungarus patriotizmus" korábban sem volt ismeretlen a magyarországi németek, a kárpátaljai ruszinok, a felvidéki szlovákok (tótok) és az asszimiláns zsidók körében. Inkább csak a románok és a szerbek álltak szemben azzal az identitással, amelynek kialakítása, meggyökereztetése olyan fontos stratégiai cél lett volna. A „hungarus patriotizmus" eszméje különben nem pusztán a baloldali értelmiség (a Huszadik Század körül gyülekező polgári radikálisok) javaslata volt, megfelelt volna a régi Magyarország politikai hagyományainak is, amely a vajdaságok és bánságok rendszerével hasznosan tudta artikulálni a regionális érdekeket.
Katonai sikerek – politikai mulasztások
Az első világháborús hadba lépés, miként azt már akkor (1914-ben) az ország legvilágosabban látó elméi, mindenekelőtt Ady Endre és Babits Mihály, nem véletlenül a magyar irodalom nagy személyiségei pontosan látták, a legkevésbé sem felelt meg a magyarság történelmi érdekeinek. Valójában a német birodalom, illetve a bécsi udvar, különösen a meggyilkolt, egyébként magyargyűlölő trónörökös Ferenc Ferdinánd körül gyülekező katonai vezetők erőszakossága hajszolta bele Tisza István miniszterelnököt a háború gondolatának elfogadásába. Annak ellenére, hogy 1914-ben Magyarország - és általában a Monarchia - sem katonailag, sem gazdaságilag, sem politikailag nem volt felkészülve egy többfrontos háborúra. Az osztrák-magyar hadsereg hosszú időn keresztül a lényegesen gyengébb Szerbiát sem volt képes térdre kényszeríteni, és az 1916-ban hitszegő módon Erdélyre támadó Romániát is csak német segítséggel tudta legyőzni.
A Monarchia vezetése igen sok stratégiai hibát követett el, például képtelen volt arra, hogy a korábban szövetséges Olaszország esetében legalább a semleges státus megőrzését elérje, holott az olaszokkal Trieszt és Trentino átengedése fejében kompromisszumot lehetett volna kötni, ott szinte teljesen olasz lakosság élt, és az olaszok által követelt terület lényegesen kisebb volt annál, mint amelyről Ausztriának végül le kellett mondania.
A Monarchia hadserege különben egyedül az olasz fronton szenvedett vereséget, Szerbia és Románia fölött győzedelmeskedett, Oroszország pedig az 1917-es forradalom következtében békét kért, erőit saját belső háborúja kötötte le. A békerendszer következésképp nagyrészt a francia politikai akaratot érvényesítette, ez pedig az 1871 óta titokban ápolt németellenes revánsvágyhoz igazodott, a közép-európai régió tekintetében pedig alárendelte magát a Monarchia és a történelmi Magyarország romjain létrejövő kisállamok: Cseh-Szlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság rendkívül ambiciózus, semmiféle mértékletességet nem ismerő, államépítő és területszerző érdekeinek. Ha a háború „német” volt, minthogy kierőszakolásában a császári Németország játszotta a fő szerepet, a béke „francia” lett, és a francia békecsinálók messze elmaradtak attól a mértékletességtől és józanságtól, amelyet nagyrészt az osztrák Metternich hatására a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus tanúsított akkor, midőn a restaurált francia királyság határait megállapította, és például Elzászt és Lotharingiát nem juttatta vissza német fennhatóság alá.
A békefeltételek megfogalmazásakor a francia politika feladta a maga korábbi méltányosságát és józanságát is abban a hiszemben, hogy az utódállamok majd jobban féken tarthatják a német és az orosz terjeszkedési politikát - közelebbről: a bolsevizmus fenyegetését -, mint egy kompromisszumokra épülő közép-európai államszövetség, tehát a Habsburg-birodalmat felváltó valamiféle „dunai konföderáció”. Mindebben, miként ez mára jól tudható, Párizs erősen csalatkozott, és a francia politikai vezetés nem egy kiváló képviselője - legutóbb Mitterand elnök és Balladur egykori miniszterelnök - volt kénytelen elismerni, hogy a trianoni rendezés, miközben súlyos igazságtalanságokat tartalmazott és okozott, valójában nem érte el a kívánt eredményeket.
Történelmi veszteségek
A békeszerződés, amelyet két jelentéktelen (és a közéletből csakhamar eltűnő) magyar politikus írt alá, végül is a világtörténelem egyik legkíméletlenebb államközi szerződése lett, amely Magyarországot teljes mértékben régi és új szomszédai zsákmányszerző törekvéseinek rendelte alá. A történelmi magyar állam, amelynek jogi formulája a százötven esztendeig tartó török hódoltság idején is fennmaradt, Horvátország nélkül, amely nem volt a magyar állam része, csupán Szent István koronájának egyik országa, Magyarország „társországa”, 283 ezer négyzetkilométernyi területet birtokolt, ebből a csonka ország birtokában 93 ezer négyzetkilométer maradt. A 18,2 milliós lakosság 7,6 millióra csökkent, az országterületnek így csupán 30 százaléka, a lakosságnak csupán 42 százaléka maradt magyar szuverenitás alatt. Románia 102 ezer négyzetkilométernyi területet kapott - ez több volt, mint a Magyarországnak meghagyott terület - 5,2 millió lakossal, akik közül az 1910-es utolsó osztrák-magyar népszámlálás szerint 1,66 millió (az 1918-as becslések szerint 1,8 millió) volt magyar nemzetiségű. Csehszlovákia 63 ezer négyzetkilométerhez jutott, 3,5 millió lakossal, közöttük 1,1 millió magyarral. Jugoszlávia (Horvátországot nem számítva) 21 ezer négyzetkilométert kapott, 1,6 millió lakossal, közöttük 461 ezer magyarral, Ausztria 4 ezer négyzetkilométert, 292 ezer lakossal, közöttük 26 ezer magyarral, ezen kívül Lengyelország is kapott két kisebb területet a Tátra környékén, Olaszország pedig Fiumét szerezte meg, amelyre egyébként a délszláv állam is igényt tartott, holott a kikötőváros lakosságának többsége olasz volt.
Közel három és félmillió magyar: a magyarság lélekszámának egyharmada került idegen és vele szemben ellenséges érzületet tápláló, általában a magyar nemzeti identitás elfojtására törekvő kormányzatok uralma alá. Emellett a régi Magyarország társadalmában és közéletében általában jól elhelyezkedő németeket (szászokat, svábokat, cipszereket) is merőben új állami keretekbe kényszerítették a békeszerződés rendelkezései, az ő számuk is meghaladta az egymilliót. Ilyen módon a régi Magyarországtól az utódállamokhoz került tíz és félmillió főből nagyjából négy és félmillió, vagyis az elcsatolt lakosság 43 százaléka etnikai és kulturális értelemben idegen elemként került az újonnan létrehozott nemzetállamokba.
Ha meggondoljuk, hogy a történelmi Magyarország lakosságának (Horvátország nélkül) ötvennégy százaléka volt magyar és csak negyvenhat százaléka nemzetiségi, meg kell állapítanunk, hogy a trianoni rendezés nem vitte közelebb a térséget ahhoz az igazságos megoldáshoz, amelyet hosszabb távon a magyar közvélemény is elfogadhatott volna, és nem tudott érdemleges eredményeket felmutatni a térség konszolidációjában sem. A három „trianoni” állam (Cseh-Szlovákia, Jugoszlávia és Románia) közül kettő a kommunista rendszer bukása után szét is esett. A régi Magyarország terület- és népességveszteségére nem találunk példát az utolsó kétszáz esztendő európai történetében, mindehhez képest jóval kisebb az a veszteség, amelyet például a háború miatt elsősorban felelősnek tartott Németországnak el kellett szenvednie.
Trianon okai, következményei
A trianoni végzést végül is több politikai tényező alapozta meg. Csupán felsorolást próbálok adni ezekről:
1. A háborús vereség, amely egy olyan háború következménye volt, amely egy pillanatig sem állott a magyarság érdekében, ellenkezőleg, eleve a nemzeti tragédia lehetőségét vetette fel, hiszen bizonyos volt, hogy a vereség után az országot mohó szomszédai és kisebbségei feldarabolják, egy esetleges győzelem esetén pedig a Habsburg-birodalom átalakítására irányuló stratégiák fogják megváltoztatni, nyilván a magyarság kárára, a Monarchia szerkezetét.
2. A korábbi teljesen hibás nemzetiségi politika, amely a nemzeti kisebbségek (vagy legalább egy részük: a németek, a horvátok, a szlovákok és a ruszinok) megnyerése helyett szükségtelen és hatástalan intézkedésekkel idegenítette el a magyar államtól a nemzetiségeket.
3. A katonai csőd, az a politika, amely a magyar katonaságot szétzavarta, miközben az elszakadni kívánó nemzetiségieket jóformán felfegyverezte (az 1918-ban megvert román hadsereg kezében pedig, a világtörténelemben példátlan módon, meghagyta a fegyvereket – ezekkel vonultak be a románok 1918 végén Erdély területére).
4. A szociális reformok elmaradása, amely jóformán érdektelenné tette a paraszti és munkás rétegeket az ország védelmében (szemben például a negyvennyolcas szabadságharccal, mikor is a jobbágyfelszabadítás a honvédelem egyik legnagyobb politikai és erkölcsi erőforrása volt).
5. A Kun Béla-féle „vörös” uralom, amely Magyarországgal szembefordította a nyugat-európai polgári kormányzatokat (igaz, azt is el kell mondani, hogy az ország védelmének egyetlen sikeres és ígéretes akciója az az északi hadjárat volt, amely Stromfeld Aurél - egykori császári és királyi ezredes - nevéhez fűződött, és amelyet a népbiztosok, az antant követelésére, visszarendeltek – már pedig egy győztes hadsereget visszarendelni mindig vereséghez vezet).
Trianon a magyarság talán második legnagyobb történelmi tragédiája volt – Mohács után. A nemzeti tragédiák sorában számon tartott 1241-es Muhi pusztai vereséget és a „tatárjárásnak” nevezett országpusztítást viszonylag hamar kiheverte IV. Béla királysága, az 1849-es világosi vereségen is túl tudott jutni, hiszen az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követő néhány évtized Magyarország addig szinte nem ismert felvirágzását hozta. Talán csak Szent István, Szent László, III. Béla, Nagy Lajos és Mátyás király uralkodásának idején volt tapasztalható ehhez mért felemelkedés!
Trianon következményei mindazonáltal ma is érzékelhetők a nemzeti egység tragikus széttörésében, a hibás politikai döntésekben, mint amilyen a második világháborús szerepvállalás volt. Trianon nélkül jóval biztonságosabb és szerencsésebb lett volna huszadik századi történelmünk, amely jószerivel egymásra halmozta a nemzeti tragédiákat. Trianon következményei ma is szomorú módon érzékelhetők: a kisebbségi sorba taszított magyarság szinte kilátástalan helyzetében, a nemzeten belül kialakult konfliktusokban, a magyarság európai és világpolitikai elhelyezkedésének nem mindig biztató alakulásában.
A történelmet azonban természetesen nem lehet megváltoztatni. Elődeink rossz döntései a mi sorsunkat és utódaink sorsát is befolyásolják.
Pomogáts Béla
Népszava

Fogyóban a magyar tenger
Erdély változó etnikai arculata az elmúlt évezredben
Dr. Kocsis Károly akadémikus kutatásának középpontjában a Kárpát–medence etnikai, vallási, politikai és népességföldrajza áll. A Székely Nemzeti Múzeumban tartott hétfői előadásában ezeréves népszámlásunknak csak sarokköveire jutott idő, de a több tízezer település változó etnikai térképét tartalmazó CD-t minden érdeklődő megkaphatta ajándékba.
Az előadó gyökerei szerint jász, egy olyan homogén népcsoport tagja, amely – hasonlóan a székelyekhez – fegyveres szolgálataiért hosszú ideig előjogokat és területi autonómiát élvezett. Egy padláson talált, Magyarország etnikai tarkaságát ábrázoló térkép keltette fel a kutató kíváncsiságát a másság, a sokszínűség iránt. Kniezsa István térképe a 11. századi állapotokról – a földrajzi nevek hangzásából következtetve – magyar, illetve a peremvidékeken szláv vagy kevert lakosságról tudósít.
Dr. Kocsis Károly szerint Árpád magyarjai nem csak a Vereckei-hágón keresztül, hanem egy időben több irányból, több szoroson át érkeztek a kiváló életfeltételekkel rendelkező Pannon-medencébe. Ettől kezdve „hullámzott a magyar tenger”: kedvező politikai feltételek mellett, békeidőben a terjeszkedés, a gyarapodás jellemezte, a tatár, török pusztításait követően hatalmas csökkenés, összehúzódás következik be.
Miután a földvárak nem nyújtottak kellő védelmet a tatárok ellen, már IV. Béla (uralkodott 1235–1270 között) kővárak építésére adott parancsot. Ezek környékét aztán be is kellett népesíteni, így a 13–14. században már román helynevek is szerepelnek az oklevelekben. Az első pontosabb nyilvántartás a Mátyás király halálának évéből, 1495-ből származó adóösszeírás. Ebből tudjuk, hogy ekkor a Kárpát-medencében még kétharmados többséget képviselt a magyarság! A következő két században az erőteljes migráció és a magyarság regressziója, csökkenése tapasztalható. Közép-Erdélyben ekkor tűnünk el szinte teljesen, miközben a székelység változatlanul egységes tömböt alkot keleten.
1784-ben II. József is elrendeli a népesség-összeírást, mely arra mutat rá, hogy a történelmi Erdély lakosságának már csak egyharmada magyar. Viszont erőteljes a – nemcsak önkéntes – elmagyarosodás, mert az úgymond uralkodó nemzethez tartozni mindig jobb, mint „ellenzékben” lenni. A két világháború között 200 ezer magyar hagyja el Erdélyt (elsősorban az anyaországba távoznak), míg 400 ezer román települt be a túlnépesedett moldvai területekről. Így 1930-ban már jelentős, 46 százalékos kisebbségben vagyunk a románokkal szemben (azaz minden 100 román lakosra csak 46 magyar jut), 1944 után pedig félmillió némettel s 300 ezer magyarral csökken a terület lakossága. Különösen a második világháborút követően a városokban erőteljes betelepítés zajlott azzal a céllal, hogy ott felhígítsák a magyar lakosságot, és az soha többé ne képezhessen többséget.
A legújabb rendszerváltásra tovább (42 százalékosra) csökkent a hátrányunk, és ez már nem fog más irányba változni – vetítette előre az akadémikus. Egyébként egész Erdélyben tartós népességcsökkenés mutatható ki, 1992-től folyamatosan nagyobb az elhalálozási arányszám, mint a szaporulaté. A jövő az etnikai koncentrációé – jelentette ki a kutató. Felhívta a figyelmet a kivándorlás, az ázsiai bevándorlók, a romaszaporulat, az asszimiláció, a népszámlálási manipulációk jelentette veszélyre is – a kérdőíveken már opcionális a nemzetiség bevallása, és egyre nő az üresen hagyott rubrikák száma.
– Ha ezt lehet ellenpontozni, akkor elmondható, hogy a sokszínűség, a genetikai változatosság eddig a javunkra vált, hiszen például a Nobel-díjas magyarok közül igen soknak valamikori bevándorlók voltak a felmenői – zárta előadását dr. Kocsis Károly.
Bodor Tünde
Székelyhon.ro

Fogy a magyar – A Kárpát-medence változó etnikai arculata
A Kárpát-medence változó etnikai arculata az elmúlt évezredben címmel tartott előadást dr. Kocsis Károly akadémikus, az MTA Földrajztudományi Intézetének igazgatója Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban.
Az előadó főképp a Mátyás király utáni időszak népességi térképeit mutatta be és magyarázta, hisz a korai időszakok társadalmának etnikai összetételét szinte lehetetlen meghatározni. Az etnikai térszerkezet átalakulását időszakonként össze is hasonlította.
Kocsis Károly a Kárpát-medencét magyar geopolitikai fogalomként határozta meg, amelybe beletartoznak mind a mai, megfogyatkozott Magyarország lakói, mind a határain kívül rekedt magyarok, és a megnevezés ellen senkinek nem lehet kifogása. Olyan haza szinonimájaként használta, amelybe mindannyian beletartozunk.
A honfoglaló magyarok a termékeny, könnyen megközelíthető területeket lakták be, a Nagy- és Kis-Alföldet, az Erdélyi Mezőséget, a más etnikumúak a történelem folyamán a nehezebben megművelhető területekre, hegyes vidékekre telepedtek.
A X. és a XV. század közötti időszakban főként a lakatlan területek rovására történt magyar terjeszkedés. A XVI–XVIII. században a belső háborúk, a török hódoltság és a felszabadító harcok, valamint a bizonytalan helyzetet követő migrációs folyamatok eredményeként rendkívüli magyar etnikai regresszió és azzal párhuzamos nemzetiségi terjeszkedés történt.
A XIX. század végén és a XX. század elején természeti és társadalmi tényezőknek köszönhetően, a túlnyomórészt önkéntes magyarosodás eredményeként magyar etnikai növekedés és nemzetiségi, főként szlovák és német fogyás bontakozott ki, melyet a trianoni békeszerződés, a történelmi magyar államterület felosztása tartóztatott fel.
Az 1918-tól máig tartó időszakban a trianoni területen fokozódó magyar etnikai előretörés, a trianoni határokon túl a szlovák, ruszin, román, szerb, horvát, szlovén előrenyomulással szembeni általános magyar etnikai-területi regresszió volt megfigyelhető, melyet csupán 1938–1944 között szakított meg a revíziós sikerek következményeként egy rövid, ideiglenes magyar etnikai térnyerés. A második világháborút követően az államalkotó nemzetek számbeli növekedése és a nemzeti kisebbségek csökkenése tapasztalható az utódállamokban.
A várható etnikai tendenciák negatív irányt mutatnak: a népességszám tartós csökkenése, a természetes fogyás növekedése, fokozódó bevándorlás az EU-s térfélre, fokozódó etnikai térbeli koncentráció, a nemzeti kisebbségek számának csökkenése, az etnikai kisebbségek, főként a cigányság és az „egzotikus” kisebbségek (főleg ázsiaiak) számának növekedése.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy mérsékelt kuruc vallomásai (Toró T. Tibor-könyvbemutató)
Rendhagyó könyvbemutató helyszíne volt szerda este a sepsiszentgyörgyi Míves Ház. Toró T. Tibor „Két pogány közt egy hazáért” című kötete közel kétórás, az elmúlt negyedszázadot boncolgató aktuálpolitikai elemzéssel párosulva tárult az érdeklődők elé Farcádi Botond, Farkas Réka és természetesen a szerző kérdezz-felelek beszélgetése nyomán. Az elhangzottak rövidített, szerkesztett változatát az alábbiakban közöljük.
Sánta Imre bikfalvi református lelkész köszöntője indította az estét, Farcádi Botond vitaindítóként is értelmezhető rövid elemzése pedig kitért az önmagukat „kurucként” azonosító egykori reformtömörüléses politikusok állandó harcára, a 25 évvel ezelőtt megfogalmazott igények máig tartó aktualitására, megoldatlanságára, a következetes, értékalapú politizálás dacára a kuruc szekértábort ért kudarcok sorozatára.
Ugyanazt mondjuk huszonöt éve
Farkas Réka: Melyik volt az a momentum, amikor érzékeltétek, hogy az RMDSZ politizálása félrecsúszott, eltért attól a csapástól, amelyet 1989 decemberében, illetve 1990 januárjában elképzeltek? Toró T. Tibor: Farcádi Botond megállapításából kiindulva, úgy gondolom, e kurucos szabadságharcnak akkor lenne vége, ha valamilyen módon mi, erdélyi magyarok szabadon tudnánk dönteni saját dolgainkról. Magyarország Mátyás királyig európai nagyhatalom volt, más nemzeteknek kellett rá figyelniük. Később mindig valamelyik nagyhatalom árnyékában kellett a magyar jogokat érvényesíteni. Erdélyben száz éve a román főhatalom az, amellyel szemben az érdekérvényesítés, a helyes út keresése zajlik. Ezek a törekvések a román nemzetállami körülmények között igen nehezen vihetőek sikerre. Farkas Réka kérdésére válaszolva: mi a kezdetektől kurucok voltunk – én magam mérsékeltként határoznám meg –, és a csapat, melynek tagja voltam, most is ugyanazt mondja, mint 25 éve. Az, hogy következetességünket más is észreveszi, csak visszaigazolása tetteinknek. Az elcsúszást én az RMDSZ 1993-as nagyváradi kongresszusán éreztem először. Akkor már körvonalazódtak a szekértáborok, amelyek között hosszas egyeztetés zajlott. Mi elképzeltünk egy önrendelkezési programot háromszintű autonómiával, emellett egy konstrukciót, amely szerint az RMDSZ az önkormányzati modellt követi. Sokan gondoltuk úgy, hogy az RMDSZ nem szervezet, nem párt, hanem a politikumtól a civil társadalmon keresztül az egyházakig mindent összefogó valami. Mi, akiket később radikálisnak, kurucnak, illetve más hasonlóknak bélyegeztek ezért, soha nem beszéltünk tagságról, hanem közösségről, ezt akartuk összetartani. Már ekkor kialakult az úgynevezett „labanc” tábor, bár egyértelműen csak 1995-ben kezdett megfogalmazódni irányvonaluk, amikor egy szűk csoport eldöntötte, hogy a követendő politika lényege a kormányzati részvétel, azaz be kell épülni a főhatalomba. Mi már akkor éreztük, hogy akik ellenezték az autonómiaprogramot és az önkormányzati modellt, pártban gondolkodtak. Ők azok, akik a következő 15–20 évben meghatározták az RMDSZ irányát, és annak a rendszernek az élére kerültek, amelyet mi találtunk ki, de hiányzott a konstrukcióból egy olyan összetevő, amely a szabályokat betartatta volna. Emiatt a kihágások később el is fajultak, és „szét is verték” az intézményrendszert. A nagy megvilágosodás számomra több mint tíz év után jött, amikor utolsóként adtam fel a közös képviseletet a Reform Tömörülés tagjai közül.
Farkas Réka: A kilencvenes években elég erős volt ez a kuruc tábor, 1993-ban választották meg Markó Bélát elnöknek, akit akkor még elfogadott mindkét oldal. Melyik volt az a pillanat, amikor erősebb lett a Bukarest központú politizálásban hívők tábora?
Toró T. Tibor: Fokozatosan csúszott ki a kezünkből a gyeplő. Elsőként, amikor 1994-ben arról szavaztunk, hogy az Európa Tanács parlamenti közgyűlésében ki legyen a magyarság képviselője: Borbély Imre vagy Frunda György. A versenyt hajszálnyi előnnyel nyerte meg Frunda. Ez sarkalatos pont volt, félresiklott az egyik fontos eszköz, a külpolitika. Ezt követte a kormányzati szerepvállalás, amely néhány év múlva már mint követendő stratégia jelent meg, és ezt már nem voltunk képesek megakadályozni. Hozzátartozik, hogy akkor ennek a veszélyeit még nem éreztük át. Ráadásként az RMDSZ politikájának alakítása ekkor már fokozatosan átcsúszott a végrehajtó struktúrák kezébe. A kuruc oldal erejének kicsúcsosodása talán 1999-ben volt, Kincses Előd elnökjelöltségére gondolok, amikor a csíkszeredai kongresszuson negyven százalék feletti eredményt sikerült elérnünk, de ezt követően már csak a hanyatlás következett. Törést jelentett, hogy az addig legalább látszólag konszenzusorientált döntéshozatal végleg eltorzult, és azzal találtuk szemben magunkat, hogy gyakorlatilag kész tények elé állítanak. Addig a Reform Tömörülésnek sikerült napirenden tartani az autonómia kérdését, a csíkszeredai kongresszust követően az egész folyamat elindult a lejtőn. Most megállapítható, hogy talán akkor bölcsebbeknek, felkészültebbeknek kellett volna lennünk, akkor kellett volna szétszakítani az egészet, és talán ma ott tartanánk, hogy összefogásról beszélhetnénk, és nem hidegháborúról.
Elúszott történelmi lehetőség
Farkas Réka: A könyvben nagyon sokszor megjelenik, és szintén az 1996-tól kezdődő időszakra datálható, hogy az RMDSZ felépítése is átalakul, az általatok elképzelt önkormányzati modell helyett a pártosodás irányába kanyarodik. Ezt a folyamatot mennyire érzékeltétek menet közben?
Toró T. Tibor: A folyamat elsősorban szabályzatok módosításában öltött testet, a közösség pedig csak annyit láthatott, hogy valamilyen előírások felett vitatkozunk. Mi nagyon is éreztük, mire megy ki a játék. A 2003-as, Szatmárnémetiben tartott kongresszus volt a zárómomentum, az események után meg is alapítottuk a Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot. Akkor sem abban gondolkodtam, hogy a pártosodó RMDSZ-szel szemben egy másik pártot kellene létrehozni, hanem egy másik ernyőszervezetet, ez lett volna az EMNT. Egyfajta parlamentet szerettünk volna. Most már tudjuk, utópia, naiv gondolat volt, hiszen párt ellen csak párttal lehet harcolni.
Farkas Réka: Sokan vitatják a 2003-as döntést, a Reform Tömörülés kiválását, felvetik, hogy jobb lett volna megpróbálni belülről változást elérni.
Toró T. Tibor: A Reform Tömörülésnek ott volt vége, és felemelt fejjel tettünk pontot a tízéves történetre. Ha maradunk, karikatúrává válunk. Nem maradt levegő, mozgástér számunkra, nagyon erősek voltak a szervezeten belüli centrifugális erők. Ezért úgy gondolom, az volt a legracionálisabb, legjobb döntésünk, hogy a Reform Tömörülést felszámoltuk. Később azonban már nem volt jó döntés, hogy az így teremtődött potenciált, csapatot – edzett harcosokról beszélünk – nem tudtuk kihasználni, egyben tartani. Én még lehúztam négy évet a Reform Tömörülés halála után az RMDSZ-ben, és ez egyáltalán nem volt sikertörténet. Most azt állítom, hogy a Reform Tömörülés felszámolásával az egész szekértábort ki kellett volna vinni az RMDSZ-ből. Nem került viszont olyan ember, aki ezt megtette volna.
Farcádi Botond: Élénken él az emlékezetemben 2007, Tőkés László, Orbán Viktor Sepsiszentgyörgyön. Újra lendületet kapott a kuruc politizálás ekkor, mindenki felsorakozott egy cél mögé, a kampány sikeres volt, és egy nagy győzelmet hozott. Miként vélekedsz erről?
Toró T. Tibor: Azt gondolom, 2007-ben a bizalmat, politikai tőkét tulajdonképpen Tőkés László kapta, annak ellenére, hogy mögötte egy nagyjából azonos elveket valló csapat állt. Ezt a csapatot kellett volna egyben tartani. Hogy ez nem valósult meg, elsősorban az MPP-t létrehozó Szász Jenő történelmi bűne. Mi az MPP-ben képzeltük el azt a széles platformot, amelybe belefért volna az a hatos koalíció, amely Tőkés Lászlót az Európai Parlamentbe segítette. Egy évre rá létre is jött a párt, ráadásul jelentős választási győzelmet aratott 2008-ban. Erre lehetett volna építeni. A szép eredmény után viszont szétesett, és noha a felelősség az összes résztvevőt terheli, leginkább azokat, akik az MPP vezérkarában voltak, elsősorban az elnököt. Ekkor úszott el a történelmi lehetőség. A vita arról szólt 2008-ban, hogy ez most akkor a tagok pártja, avagy a kurucoké? Számomra egyértelmű volt, hogy nem azé a pár ezer emberé volt a párt, akik létrehozták, hanem az egész táboré, amely mögéje állt. Itt nyilvánvalóan Tőkés László volt az a személyiség, aki leginkább integrálni tudta ezeket az értékeket és az embereket. A történet ott bukott el, hogy Szász Jenő nem rendelkezett ugyanezekkel a tulajdonságokkal, mégis ő lépett fel vezérként. El kell itt mondanom, hogy a sorozatos hibák ellenére most is úgy véljük, van egy küldetésünk, és tovább kell mennünk. Az RMDSZ-en belül sem akkor, sem most reformot végrehajtani nem lehet. Lásd az újratervezés projektjüket.
Sánta Imre: Valóban 2007-ben a hat szervezet összefogása révén Tőkés László bejutott egy csonka mandátumra az Európai Parlamentbe, viszont 2009-ben már az RMDSZ-listán indulva érte el ugyanezt. Mennyiben járult ez hozzá a törésvonalak elmélyüléséhez?
Toró T. Tibor: Természetesen hozzájárult. Akkor a legjobb döntésnek tűnt, amelyet Tőkés Lászlóval, Szilágyi Zsolttal és igen, Orbán Viktorral, a nemzet miniszterelnökével közösen hoztunk meg. Azóta több rendben elismertem, hogy a felelősség engem is terhel ebben a kérdésben. A súlyát akkor éreztem át, amikor az Erdélyi Magyar Néppárt elnökeként kellett szembesülnöm következményeivel. Kijelenthetem, hogy amennyiben újból meg kellene tennem, más utat választanék, most úgy látom, túl nagy volt az áldozat. Az EP-képviselet, a szócsői minőség nem ért meg annyit, előfordulhat, hogy a belpolitikában való megerősödés több haszonnal járt volna.
Túl sok a három párt
Farcádi Botond: A jelenlegi állapot kísértetiesen hasonlít a 2009-eshez, folytatódik az amúgy is megosztott kuruc tábor további szétszabdalása. Jövőben az MPP várhatóan az RMDSZ-szel szövetkezik, az EMNP az MPP 2009-es helyzetében találja magát?
Toró T. Tibor: Vannak hasonlóságok a két helyzet között, de azért eltérnek egymástól. Szerintem letisztul, nyilvánvalóvá válik, hogy csak kuruc a kuruccal, labanc a labanccal képlet lehetséges. Úgy vélem, az MPP derékhada, akik valójában kurucok, belátják ezt. Nem mondhatom, hogy az MPP mint párt látja be, mert jelenleg néhány ember uralja, akik megtalálták a menekülési útvonalat. Hogy hányan követik majd őket, az kiderül. Döntésükben meghatározó lehet a 2009-es tanulság, az akkori áldozat nem hozta meg a kívánt eredményt. Úgy gondolom, a Székely Nemzeti Tanáccsal való viszonyunk alakulása jó példa a letisztulásra. Itt ki kell ugyanakkor mondani, hogy az erdélyi magyar közösség nem bír meg három politikai szereplőt, tisztázni kell, ki kuruc, ki labanc. Mindkettő legitim, szavazatokat kapott. A közösség pedig választ.
Farkas Réka: Látsz reális esélyt az elkövetkező egy évben a kuruc oldal egy táborba verődésére? Jelenleg ugyanis van két kis párt, amelyek a túlélésért vergődnek, az ellentétek éleződnek, semmi jele a rendeződésnek.
Toró T. Tibor: Látok reményt, hogy a letisztulás felé haladjunk. Erről szól az eljövendő év az EMNP számára. Új paradigmát, új hívószavakat kell találni. A nagy hívószavak – némileg elvontak, ez tény – megvannak, ezekből kell levezetni pár konkrétabb üzenetet. Hogy ez sikerült-e, arra egy év múlva tudok válaszolni. A csillagállás nem túl kedvező.
Lejegyezte: Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tizenharmadszorra szervezik meg a mikházi csűrszínházat
Pénteken kezdődnek és vasárnapig tartanak a tizenharmadik alkalommal szervezendő Csűrszínházi Napok. A közkedvelt mikházi rendezvénysorozat az idén valamelyest visszatért eredeti népi jellegéhez. A közönség gazdag és színes színházi, illetve más, szintén kulturális rendezvény közül válogathat.
A Csűrszínházi Napok pénteken délután 6 órakor rajtol a mikházi általános iskolában, ahol évek óta valamilyen képzőművészeti vagy fotókiállítást rendeznek be. Az idén két orvos, Salat Csaba és Kisgyörgy Árpád képzőművészeti gyűjteményét tekinthetik meg az érdeklődők. Az első színházi előadás sem várat sokat magára: fél 8-tól az Uniter-díjas Bogdán Zsolt – a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata és a Kolozsvári Állami Magyar Színház együttműködésének keretében – Függök ezen a zord élet-párkányon címmel Ady esten lép fel a művelődési házban. A Csűrszínház esti vendége fél 10-től a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, amely Csurulya Csongor rendezésében Tamási Áron Rendes feltámadás című színdarabját mutatja be.
Szombaton délben 12 órakor Lokodi Imre szerkesztő szervezésében a Mentor Könyvkiadó és a Székelyföld kulturális havilap közreműködésével Fa-kanál címmel irodalmi gasztroműsor lesz. A klasszikus könyvbemutatók mellett vidám gasztroirodalmi felolvasásra is sor kerül. A szervező beharangozója szerint az üstök mellett Spielmann Mihály, Pál Antal Sándor, Székely Szabó Zoltán és más, könyveiket is kínáló írók állnak. „Rajtuk kívül minden más írástudót szívesen látunk, hadd mutassa be szakácstudományát, főzzön saját ízlése és tudása szerint” – fejtette ki szerkesztőségünknek Lokodi. A legjobb szakácsokat a szervezők népies motívumokkal ellátott fakanállal jutalmazzák. A kóstolót a Csűrszínház udvarán tartják.
A művelődési ház délutáni vendége László Zsuzsa színművész, aki nemrég az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház közreműködésével bemutatott Cigányhold című egyéni műsorát viszi Mikházára. Az előadás este 7-kor kezdődik. Rögtön utána, körülbelül fél 9-től a szomszédos Csűrszínház színpada a néptánctól és az énektől lesz hangos. A Maros Művészegyüttes a Szívem virág, míg e világ című, mezőségi táncokból és dalokból összeállított műsorát mutatja be, melyet Varga János koreográfus állított színpadra. Este 10-től a szászcsávási cigányzenekar húzza a táncházhoz szükséges talpalávalót.
Mint minden évben a vasárnap délelőtt ezúttal is a gyermekeké. Pontban 11 órától a marosvásárhelyi Artecotur Egyesület által működtetett Artsy M Diákszíntársulat Mátyás király tréfás történeteivel várja a közönséget. Fél 1-től tréfákkal, népi adomákkal, mesével szórakoztatják majd a publikumot a Széllyes Sándornak – a Maros Művészegyüttes tréfamesterének – emléket állító népi előadó-művészeti vetélkedő döntőjén, amelyet a Maros Művészegyüttes, a Csűrszínházi Egyesület és az Artecotur Egyesület szervez.
Amint Szélyes Ferenc színművész, a Csűrszínházi fesztivál ötletgazdája és főszervezője portálunknak elmondta, az idei rendezvénysorozat műsorát a helyi és kistérségbeli közönség óhaja szerint igyekeztek alakítani. A nyárádmentiek igénye az volt, hogy a szervezők tegyék ismét „népiesssé” a fesztivált.
A mikházi évad a Csűrszínházi Napok lejárta utána is folytatódik. Már hétfőtől egyhetes színművészeti diáktábor kezdődik, előadásra pedig legközelebb július 24-én és 25-én kerül sor, amikor a marosvásárhelyi Spectrum Színház Moliere Nők iskolája című darabját mutatja be.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

13. Csűrszínházi Napok
Fiatal tehetségeket támogattak
Az előző évekhez viszonyítva sokkal kevesebb érdeklődő látogatott ki Mikházára a 13. Csűrszínházi Napokra. Ennek ellenére a szervezők az idén is gazdag programot állítottak össze.
A rendezvény június 26-án délután színvonalas képzőművészeti kiállítással nyílt meg. Marosvásárhelyi képzőművészek alkotásaiból rendeztek tárlatot, olyan művekből, amelyek dr. Salat Csaba és néhai apósa, dr. Kisgyörgy Árpád családja birtokában vannak. Dr. Salat Csaba elmondta, gyökerei a Nyárádmentéhez, Mikházához kötik, ezért erkölcsi kötelességének érezte azt, hogy a családi gyűjteményt megossza a Csűrszínházba látogatókkal. A tárlaton négy marosvásárhelyi képzőművész- nemzedék, 21 alkotó 30 munkája látható. A munkák mellé az alkotók életrajzát is mellékelték, így a látogatók igazi marosvásárhelyi kultúrtörténeti időutazást tehettek. A következő rendezvényen …Függök ezen a zord élet-párkányon… címmel Ady Endre verseiből összeállított műsorát mutatta be Bogdán Zsolt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze. A versek révén a nézők végigkövethették a nagy költő életútját az Érmelléktől Párizsig. Tamási Áron világát a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház művészei varázsolták Mikházára a Rendes feltámadás című előadással, amelynek igen érdekes adaptációját láthattuk, mivel a Csűrszínház mögötti területet is belefoglalták az előadásba.
Szombaton különleges környezetbe és "tálalással" mutatta be köteteit az Új Mentor Könyvek kiadó. Igazgatója, Király Káli István nemcsak könyvekkel, hanem gulyással is várta az olvasókat. Székely Szabó Zoltán Színházasság című könyvét mutatta be, amelyben a bécsi színházi életéről ír, de a kötetbe kerültek színházi viccek, színházi "hanták, aranypökések" is. A kötetet a Juventus kiadó adta ki. Sebestyén Mihály korábban megjelent – Marosvásárhely történelmét bemutató – köteteiről beszélt. Délután két jó előadást tűztek műsorra. László Zsuzsa Cigányhold egyéni műsorában a romák jelenlegi helyzetét vázolta fel művészi érzékenységgel. A Csűrszínház hazajáró vendégeiként a Maros Művészegyüttes Szívem virág, míg a világ című, mezőségi táncokból, dalokból összeállított előadását mutatta be, majd nem más, mint a híres szászcsávási cigányzenekar húzta kivilágos kivirradtig a talpalávalót.
Vasárnap a gyerekeké volt a színpad. A marosvásárhelyi Artecotur Egyesület Artsy M diákszínjátszó csoportja a Mátyás király történetei című előadással lépett fel. A diákok hangulatot teremtettek a Széllyes Sándor népi előadó- művészeti vetélkedőre, amelyet az idén is a Maros Művészegyüttes, a Csűrszínházi Egyesület és az Artecotur Egyesület szervezett. A megnyitón Barabási Attila, a Maros Művészegyüttes igazgatója kifejtette, hogy fontos ez a rendezvény mind az intézménynek, mind a Maros együttes táncosainak. A népi humor is része kulturális örökségünknek, ezért kell ápolnunk. Szélyes Ferenc színművész, a Csűrszínház Egyesület elnöke elsősorban Széllyes Sándorról beszélt. Örömét fejezte ki amiatt, hogy a népi előadó-művészeti vetélkedőt nagybátyja emlékének szentelték.
Az idén 11 versenyző nevezett be Nyárádszeredából, Maros-ludasról, Szovátáról, Nyárád-remetéről, Marosvásárhelyről és Erdőszentgyörgyről. A szervezők feltételei szerint a benevezőknek ötperces humoros történetet kellett előadniuk, amelyet Török Viola, Szélyes Ferenc, Barabási Attila, Csíki Szabolcs és Fodor Flóra bírált el. A zsűri a versenyzőket jó tanáccsal, útravalóval is ellátta. A kétórás verseny után a következő végeredmény alakult ki: 7–15 éves korcsoportúak: 1. Nagy Emil, Szováta, 2. Ács Szilárd, Nyárádremete, 3. Gábor Klára és Isa Kinga Szidónia, Erdő-szentgyörgy. A felnőttek közül az első Gyepessy László Makfalváról és Tófalvi József Szovátáról. A nyertesek a Danubius Health and Spa Resortnak köszönhetően egy hétvégét tölthetnek a Danubius Szállodában, a Népújság félévi előfizetést ajánlott fel, a Maros Művészegyüttes az előadásokon való szereplést, illetve ingyenes belépést ajánlott fel, a kibédi Siltexim posztóval ajándékozta meg a versenyzőket.
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)