Megmaradás Temploma — Nemzeti Emlékhely
Nagygécen rövid időn belül felújítják a sokáig magára hagyott és elfelejtett templomot, ami a megmaradás jelképe lesz a készülő Nemzeti Emlékparkban, melyben a Megmaradás Temploma mellett szerepel az Őrtűz oszlop, a Megmaradás Háza és a Makovecz-kilátó.
Alig hagyjuk el az országhatárt, még a Csenger, illetve Fehérgyarmat felé vezető elágazásig sem kell elmenni, hogy megpillanthassuk (ha nagyon figyelünk bal felé) a „Nagygéc” feliratú fatáblát. Sokáig az elhagyott, az elfelejtett faluként emlegették ezt a nagy múltú települést — mesélte Forján Zsolt, Csenger város polgármestere —, melyről már 1280-ból maradtak fenn írásos emlékek Később több birtokosa is volt, köztük a Csarnovodai, Csáki, Darai és Drágfi családok tulajdonát képezte, 1476-tól pedig a Szántaiak és a Becskiek birtokolták századokon át. A XIX. században a Szatmár vármegyei magyar falunak 355 lakosa volt, a szabadságharc után, 1852-ben báró Haynau vette meg a géci pusztát. A kúria helyén a korabeli leírások szerint emeletes kastélyt építtetett, amiből azonban mára nem maradt fenn semmi. Szatmár vármegye monográfiája már 88 házról és 678 lakosról ír.
A főútról aránylag jól karbantartott út vezet az emlékhelyig, az út két oldalán bokrok terjengnek, néhány ház is található, de úgy tűnik, ezek nemrég épültek. A temetők is fák és bokrok közé kerültek. A település jelképe az egytornyos, egyhajós, támpilléres szentélyű teremtemplom, román kori résablakokkal, kora reneszánsz szentségházzal, betlehemi csillagos, háromszintes toronnyal. A templom bemutatásakor Forján Zsolt régi dokumentumokra hivatkozik. Egy 1339-es dokumentum szerint Géc templomát az egyik apostolfejedelem, Szent Péter tiszteletére szentelték fel. A kis templom két részből áll, a hajó az Árpád-korból, a szentély Mátyás király korából való. A templomot a XV. század második felében késő gótikus stílusban kibővítették: elbontották a román kori szentélyt, lefaragták a diadalívét, a templom hajóját meghosszabbították és szentéllyel bővítették. A két gótikus ablak közötti szószéket a XVIII. században építették téglából, illetve gótikus faragott kövekből. A reformáció idején, a XVII. században festették ki a templom belső terét, amelyről leírások is vannak. Az épület famennyezetét 1765-ben kapta. Vélhetően ez idő tájt épülhetett a templom különálló fatornya is. A mai homlokzat előtti háromszintes, gúlasisakos tornyot 1896-ban emelték, a bejárat bővítésével ekkor tüntették el a román kori kaput.
Emlékhely
A templom sorsát az 1970-es Szamos-közi árvíz évtizedekre megpecsételte. Külső falán térdmagasságban jelzés található: idáig ért a víz 1970-ben. A bejárat mellett ez olvasható: „Nagygéc, faluközpont, nemzeti emlékhely. A szándékos falurombolás mementója, a megőrző és újjáépítő igyekezet jelképe”. A Megmaradás Templomának teljes körű felújítása hamarosan befejeződik. Helyükre kerültek a padok, amelyek teljesen megegyeznek a korábbiakkal színben és formában egyaránt. A restaurátorok beépítették az úgynevezett „pillangó ablakokat” is. Napsütéses időben a templom ablakain beszűrődő fény és az árnyékok különleges játékának lehetnek szemtanúi a látogatók. Az emlékparkban hamarosan az utolsó emlékoszlop is helyére kerül, a felújított és restaurált Megmaradás Temploma mellett. Az emlékparkba a Kárpát-medencei magyar településektől 2596 üzenet érkezett, Csángóföldtől Drávaszögig, Temestől Délvidékig. A beküldött gondolatok által az az üzenet teljesedik ki, amelyet Nagygéc és XIII. századból fennmaradt temploma képvisel. A befejezéshez közeledő turisztikai fejlesztés során a Megmaradás Temploma körül emlékpark épült, itt kapott helyet — Kárpát-medencei őshonos gyümölcsfák ligetében — a 200 márvány emlékoszlop a Kárpát-medencei, magyarok lakta települések üzeneteivel. Az üzenetek főként az összetartozás, az összefogás, a nemzet fennmaradása, az emberiesség fontossága, a szeretet erejének gondolatkörét jelenítik meg. Pár száz lelkes falutól a milliós nagyvárosig mindenféle település elküldte üzenetét, a Kárpát-medence teljes területét lefedve. Szám szerint a legtöbb üzenet — 1004 darab — Erdélyből érkezett. A többség saját gondolatát írta meg, de sokan Wass Albert, Széchenyi István, Babits Mihály vagy Kölcsey Ferenc sorait tolmácsolták. Tamási Áron („Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”) és Tompa Mihály („Szívet cseréljen az, aki hazát cserél”!) egy-egy versrészlete többeket is megérintett. A magyar költészet és irodalom remekei mellett azonban olyan bibliai idézetek, ókori bölcsességek, dalszöveg-részletek is érkeztek, amelyek mind értékes útravalóval láthatják majd el a Nagygécre látogatókat. Nagygéc üzent: „Senki nem akart innen elmenni, sírva mentek el az emberek”.
Az üzenetek összegyűjtése során két pályázatot is meghirdettek a projekt gazdái, így a Kárpát-medencei könyvtárak a „Legszebb Kulturális Üzenet”, az egyházi szervezetek pedig a „Legszebb Egyházi Üzenet” címre pályázhattak. A könyvtárak megmérettetésén egy székelyföldi kistelepülés, Csíkdánfalva üzenete bizonyult a legszebbnek: „A nép szikla, melyre egy nemzet élete biztosan épül.” (Márton Áron), az egyházak számára kiírt pályázaton pedig egy dunántúli, a Takácsi Református Egyházközség üzenete nyerte el a többség tetszését: „Abban a percben megszűnik nyomorúságunk, amelyikben megérik rá a szívünk.” (Ravasz László). Az emlékpark és a felújított Megmaradás Temploma mellett hamarosan a Megmaradás Háza, a Schwartz-porta és a Makovecz-kilátó is várja majd a látogatókat. Az emlékkertben helyére került az Őrtűz oszlop is. A monumentális alkotás a hét magyar törzs bejövetelére is emlékeztet és a honfoglaló ősöknek állít emléket. A látogatók azonban az Árpád-házi királyok neveit is felfedezhetik az oszlopon. A kárpát-medencei magyar települések üzeneteit tartalmazó márványtáblák gyűrűjében felállított Őrtűz oszlopban elhelyezésre került egy 30 kilogrammos prizma is, melynek megtört fényein keresztül látható a Makovecz Imre által megálmodott kilátótorony is. Ottjártunkkor jóleső érzés volt a toronyból széttekinteni, átlátni a határon, azt remélve, hogy egyszer az is eltűnik és még szimbolikusan sem akadályozza majd semmi az összefogást. A falu újjáélesztésére, emlékének ápolására a hajdani lakosok és a településhez kötődő környékbeliek 2008-ban közhasznú egyesületet hoztak létre, mely a Nagygécért Közhasznú Egyesület nevet viseli. A felújítási munkálatok 562 millió forintba kerülnek. A Nagygécen hamarosan elkészülő emlékhelyet Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke fogja felavatni.
Elek György
Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)

Felvinc Napok tizedik alkalommal
A Felvinc Egyesület július 31-e és augusztus 2-a között tízedik alkalommal szervezi meg a Felvinc Napokat. Mivel 2015 a Fény éve, a rendezvénysorozatnak is a Fény a fő tematikája.
Pénteken délután 6 órától a felvinci Vigadóban a köszöntő beszédek után fellép a kolozsvári Operettissimo, a marosszentgyörgyi Szent Cecilia együttes, a szé­kelykocsárdi Kochárda női kórus, a Csombordi Pipacsom Tánccsoport, a Felvinci Néptánccsoport.
Szombaton egész napos rendezvénysorozatra várják az érdeklődőket a Gyülekezeti házba. 10 órától a kolozsvári Keljfeljancsi Komédiás Kompánia lép fel; Demeter Ferencz és Vincze László bemutatja a Mátyás király és a kolozsvári bíró című bábjátékát. 11-től a felvinci gyerekek Ragyogj csillag – bibliahéten összeállított – előadására kerül sor, majd 12-kor Én elmentem a vásárba fél pénzzel… mottóval kézműves vásár nyílik. Azokat, akik megéheztek, a szervezők zsíros kenyérrel várják, majd ebéd után a Gyülekezeti ház udvarán szabadtéri játékok lesznek.
Szacsvai Kinga
Szabadság (Kolozsvár)

Öngól
Nincs új a Nap alatt: nem ez az első eset, és feltehetőleg nem is az utolsó, hogy Mátyás király lovas szobrát szülővárosában vandál támadás éri. Jelenleg a nyomozás még tart, de sajnos nem alaptalan az a feltételezés, miszerint a sovinizmus, a magyarellenesség volt a motorja ennek az akciónak, s hogy az „ismeretlen tettesek” azok köréből valók, akikben ellenérzéseket vált ki minden, ami a magyar gyökerekre, kultúrára utal ezen a vidéken.
Most a tettes-tettesek nagy taktikai hibát követtek, a sajnálatos esetre az Európa Ifjúsági Főváros legfontosabb rendezvényének, az Untold Fesztiválnak az előestéjén történt. A szerzők akarva-akaratlan arra hívták fel a „multikulturális” Kolozsvárra bolondított turisták, zömében fiatalok figyelmét, hogy látszat-toleranciáról szól az egész … már amikor épp adnak a látszatra. Talán ez a barbár cselekedet is másként csapódott volna le a közvéleményben – a magyar közvéleményben mindenképpen –, ha ezt a vandalizmust nem a többnyelvű táblák kihelyezésének meddő vitája előzte volna meg, amely jó fokmérője volt az egymás kölcsönös tiszteletének ebben a városban. Dicséretére legyen mondva, a helyi román sajtó korrekt módon, egyhangúan elítélte a műemlék-gyalázást.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)

Mátyás király „nyomában” korzóztunk a belvárosban
A mondást, miszerint „meghalt Mátyás, oda az igazság”, először egy 16. századi helyi vitás üggyel foglalkozó okirat hátoldalán találta meg egy történész a dési levéltárban.
Ez is bizonyítja, hogy az igazságos, okos, szegényeket megsegítő uralkodó alakja már a halála utáni évtizedekben kialakult, ami aztán a felvilágosodás korában sem változott – hangzott el azon a sétán, amelyet Barazsuly Viktória és Újvári Dorottya, a Korzo Egyesület fiatal művészettörténészei vezettek szombaton délután Kolozsvár belvárosában. A Mátyás-szülőháztól indulva a Főtéren és a Wolphard–Kakas-házon át az Újhelyi-házhoz kalauzolták az érdeklődőket, közben pedig megmutatták, milyen (ál)ruhákba „öltöztették” a városban Mátyást, avagy hogyan alakult reneszánsz királyunk kultusza az elmúlt ötszáz évben.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Újra teljes pompájában a Farkas utcai templom
Másfél év után, éppen a Kolozsvári Magyar Napok első napján lesz ismét látogatható a Farkas utcai református templom, Kolozsvár egyik legértékesebb gótikus temploma, amelynek megépítését Mátyás király rendelte el 1486-ban.
A 15 millió lejes uniós támogatással felújított templomot augusztus 16-án délelőtt 11.30 órakor szentelik fel, az ünnepi istentiszteleten Kató Béla püspök hirdeti az igét, majd a felújítási munkálatokról beszámol Maksay Ádám főtervező. Ezt követően újrakezdődnek a templomban tartott istentiszteletek, orgonakoncertek. A felújítás során kicserélték többek közt a tetőszerkezet korhadt faelemeit és a cserepeket, megerősítették a boltozatot, új fűtési és világítási rendszert szereltek be. Az egyházi levéltár kiköltözött az egykori rendháznak a templomhoz tapadó megmaradt szárnyából, helyébe kiállítóteret hoztak létre. Szintén felújították a templom orgonáját és padjait, illetve az erdélyi nemesi családok címereit is.
Szabadság (Kolozsvár)

Felvinc Napok régi szabadtéri játékokkal és lampioneregetéssel
Jubileumi, azaz 10. kiadásához érkezett a Felvinc Napok rendezvénysorozata, amelyet az elmúlt hétvégén szervezett meg a Felvinc Egyesület. Mivel 2015 a Fény éve, a rendezvénysorozatnak is a fény volt a fő tematikája.
A rendezvény három napján közel 250 személy vett részt – jó volt látni, hogy nemcsak a felvinciek, hanem a Felvincről elszármazottak is szép számban eljöttek.
Az első napon, pénteken a felvinci Vígadóban a köszöntő beszédek után fellépett a kolozsvári Operettissimo, a marosszentgyörgyi Szent Cecilia együttes, a székelykocsárdi Kochárda női kórus, a Csombordi Pipacsom Tánccsoport, a Felvinci Néptánccsoport.
Szombaton egész napos rendezvénysorozatra várták az érdeklődőket a Gyülekezeti házba, a délelőtti eseménysorozat első pontjaként Demeter Ferencz és Vincze László nagy sikerrel mutatta be a Mátyás király és a kolozsvári bíró című bábjátékot, majd a felvinci gyerekek bibliahéten összeállított előadását, a Ragyogj csillagot nézhette meg a nagyérdemű.
Szabadság (Kolozsvár)

Falra hányt borsóból... rózsa
Napok óta azon gondolkozom, mégiscsak okos ember volt a mi egykori, rosszemlékű polgármesterünk, a Köteles Gyuri. Hát öntötték le valaha barna festékkel a „harangot”, amit ő emeltetett? Nem, mert túl magasan van… Öntötték le valaha festékkel az Avram Iancu szobor hátsóját? Ugye, hogy nem? Kénytelenek vagyunk tehát megállapítani: a szó szoros és átvitt értelmében is a műemlékvédelem kimagasló példája ez utóbbi „műremek” – még szökőkúttal is körbevették, ember legyen tehát a talpán, aki meg tudná gyalázni…
Ehhez képest a Mátyás-szoborcsoport... ne is folytassuk. Nézem, ahogyan a szobor hátsó fele még fel van állványozva a múltkori festékes „támadás” nyomainak eltüntetése végett: a kőtalapzat takarítása még javában folyik, de közben a szobor másik felén tömött sorokban igyekszik felfele egy legalább húszfős turistacsoport a talapzatra, hogy beálljon az elmaradhatatlan csoportképre... Egyébként teljesen kitaposott ösvény vezet át a talapzatra a szobrot körülvevő, némi iróniával talán zöldövezetnek nevezhető szigeten, ami megerősít abban a hitemben, hogy a helyi rendőrség nemigen áll a helyzet magaslatán, amikor arról van szó, hogy érvényt szerezzen a szoborra mászást tiltó előírásnak. Ha már van ilyen…
Persze lehet (és itt most vonatkoztassunk el a mostani szoborgyalázástól), belefér a helyi költségvetésbe, hogy a gyerekek és turisták rohama közben néha letörik Mátyás király sarkantyúja vagy elgörbül a zászló hegye. Úgy is felfoghatjuk, hogy az ekképpen fényképezkedő turisták jó szolgálatot tesznek nekünk a kincses város népszerűsítésével: a fotók messze viszik Kolozsvár hírnevét, s ki tudja, hány megosztást és like-ot kapnak majd a Facebook-on…
BALÁZS BENCE
Szabadság (Kolozsvár)

Ez nem kulturális főváros!
Egyesek számára már Isten háza, a templom sem szent és sérthetetlen. Milyen egyéb következtetés vonható le azok után, hogy valaki vagy valakik valósággal megszentségtelenítették Erdély egyik legősibb és legértékesebb építészeti remekművét, a Kolozsvár főterén pompázó Szent Mihály-templomot.
Minek másnak lehet nevezni az ilyen vandál cselekedetet, amely nem ismer se jóérzést, se határt, és amelyet mindenféle tiszteletet semmibe véve hajtanak végre? Alig néhány nap telt el azóta, hogy a szakembereknek sikerült letisztítaniuk a barna festékkel leöntött Mátyás-szoborcsoportot, most újabb „merényletet” követtek el az Erdély szellemi központjaként számon tartott Kolozsvár főtere ellen. Látszólag eleddig csak Fadrusz János híres, szimbolikus alkotása szúrt szemet egyeseknek, a legújabb történéseket figyelembe véve azonban úgy tűnik, hogy vannak, akiknek mindez kevés, nem elég. Bele kellett „kötni” az immár több évszázada a város központjának tartást, formát és tartalmat adó gótikus római katolikus templomba csak azért, hogy egyesek erejüket, fölényességüket és hatalmukat, de inkább mérhetetlen bunkó, primitív és xenofób voltukat fitogtassák. Ezért ott kellett hagyniuk kezük nyomát az ősrégi falakon, s hogy még inkább nyomatékot adjanak a véleményüknek, nem volt elég egyszer odamázolniuk a szignójukat, hanem a templom déli oldalán, azaz a Mátyás király szobra mögötti falrészen legalább tíz helyen – beleértve a déli kapuzatot - hagyták ott jelenlétük nyomát.
Természetesen az ügy még nagyon friss, ezért a részletekre, a tettes avagy a tettesek kilétére, illetve tényleges indítékaira sem derülhetett fény. Ezért csupán feltételezésekbe lehet bocsátkozni, vajon mi késztethet bizonyos személyeket arra, hogy ilyen és ehhez hasonló minősíthetetlen gaztettet elkövessenek. Ha két héttel ezelőtt nem történik a Mátyás-szoborcsoporttal az, ami végül bekövetkezett, akkor talán más megközelítésből is lehetne szemlélni a dolgokat, így azonban kevésbé hihető el az, hogy minderre véletlenül vagy szórakozásból került sor, netalán tán egyesek így próbálják kiélni rejtett művészi hajlamaikat. Egyre erősebb a gyanú, hogy a Mátyás-szoborcsoport festékkel való leöntése, újabban pedig a templom falának az összefirkálása igenis megfontoltan és tudatosan történik, és az egész kezd egyfajta láncreakció jelleget ölteni. Megjegyzendő, hogy nem ez az egyedüli firka, amely a templomon látható, korábbiak is vannak rajta, beleértve a Moarte ungurilor!, azaz Halál a magyarokra! feliratot is. Az is érdekes, hogy miért mindig csak a Szent Mihály-templom és Mátyás király szobra a célpont, a Bocskai-téren található ortodox katedrálisnak és Avram Iancu szobrának pedig soha semmilyen baja nem esik?!
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Felújították a Farkas utcai templomot (Megkezdődtek a Kolozsvári Magyar Napok)
Hálaadó istentiszteleten adták át tegnap az Európai Unió támogatásával felújított kolozsvári Farkas utcai református templomot, Délkelet-Európa legnagyobb egyhajós gótikus csarnoktemplomát.
A magyar kormányt képviselő Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere köszöntésében kijelentette: a felújításnál használt 21. századi újításoknak köszönhetően a templom ma jobb állapotban van, mint negyven, száz vagy kétszáz évvel ezelőtt. A miniszter a tradíció és az innováció ötvözését tartotta az egyház, a magyarság, de talán a románság legfontosabb feladatának is, „hogy a tradíció ne csak múlt legyen, az innováció ne csak jövő legyen”. „Ahol csak tradíció van, az múzeum. Ahol meg csak innováció, az kísérleti laboratórium. Ha a kettő együtt van, élő, szilárd alapokkal bíró közösségről beszélünk” – fogalmazott a miniszter. Balog Zoltán szerint a templom megtartása a közösséget is megtartja. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke prédikációjában elmondta: a felújítás otthonná és otthonosabbá tette a templomot. Hozzátette, hogy a kolozsvári magyarok az intézményeikben érezhetik igazán otthon magukat. Ezért kell minden évben új intézményeket építeni, a régieket pedig felújítani. Feltette a kérdést, hogy a Kolozsvárra tanulni érkező fiatalok, akik sok esetben tanulmányaik után is a városban maradnak, felfedezik-e azt az intézményhálózatot, amely biztosítja számukra a teljes értékű életet. Emil Boc, Kolozsvár polgármestere arról beszélt, hogy a Farkas utcai református templom nemcsak a református egyház, hanem az egész város büszkesége. Megjegyezte: nem sok olyan város van a világon, ahol öt vallásfelekezet püspöke székel. Hozzátette: Kolozsvárnak olyan városnak kell lennie, amelyben mindenki otthon érezheti magát.
A Farkas utcai református templomot tizenhét hónap alatt újították fel. A 18,9 millió lej értékű munkálat költségeit az Európai Unió és a román állam fedezte, az egyháznak csak mintegy 305 ezer lejes önrésszel kellett hozzájárulnia. A 60 méter hosszú, 19 méter magas belső boltozatú templom megépítését Mátyás király rendelte el 1486-ban. A ferences rend által 1489 és 1516 között felépített templomot a Boldogságos Szűz Máriának szentelték. Az épület megszenvedte a protestánsok és a katolikusok közötti villongásokat. Bethlen Gábor romos állapotban juttatta 1622-ben a református egyháznak. A templom melletti rendházból csak a kolostor kerengőjének északi része maradt meg.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Otthonná és otthonosabbá vált a Farkas utcai templom
Igen értékes művészettörténeti leletek kerültek elő a felújítás során
„A belvárosi gyülekezetnek újból van otthona, és aki ide belép, otthonosabban érezheti magát. Mi ebben a templomban őrizzük a hitet és azokat a szellemi javakat, amelyeket eleink létrehoztak” – jelentette ki Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerült püspöke a felújított kolozsvári Farkas utcai református templom vasárnapi átadási ünnepsége keretében tartott istentiszteleten. Megvalósult az épület belső és külső felújítása, a tetőszerkezet javítása, a héjazat cseréje, megakadályozták az oromfal kifele dőlését, derült ki a főtervező mérnök, Maksay Ádám beszámolójából. Az egykori kolostor kerengője és a déli torony új funkciót kapott. A faragott köveket letisztították, kiegészítették és patinázták. Restaurálták a belső bútorzatot, az orgonát, az előkerült freskórészleteket, a színezett kőelemeket, a színes üvegablakokat és természetesen a címergyűjteményt. Elkészült a templom teljes fűtésrendszerének és villanyhálózatának cseréje, a kültéri díszvilágítás.
Istentisztelet keretében, a hatodik Kolozsvári Magyar Napok előnapján adták át az uniós pénzből felújított Farkas utcai református templomot vasárnap délben. Bibza Gábor, az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) egyik esperese előfohászában a Krónikák első könyvéből idézett, majd Kató Béla, az EREK püspöke hirdetett igét a 150. Zsoltárt alapul véve.
„Ez a nap nem csak az erdélyi magyar reformátusok, hanem a Kárpát-medencei magyarság ünnepe is” – kezdte igehirdetését Kató Béla. A püspök hangsúlyozta, a Farkas utcai református templom szépsége abban rejlik, hogy az „evilági és a túlvilági értékek egyensúlyban vannak”. „A 150. Zsoltár arra buzdítja a híveket, hogy adjunk hálát, most pedig van okunk az örvendezésre, a hálaadásra. Ez az a zsoltár, amely rávezet minket a csodákra, amelyek ma is megtörténhetnek velünk. A felújítás után a belvárosi gyülekezetnek újból van otthona, és aki ide belép, otthonosabban érezheti magát. Mi ebben a templomba őrizzük a hitet és azokat a szellemi javakat, amelyeket eleink létrehoztak. A hálaadás és a dicséret azonban a jövőről is szól. Tekintsünk tehát bizalommal a jövő fele, s bízzuk rá magunkat Istenre. Éljünk a jövendőnek, fogadjuk el sorsunkat, és minden helyzetben dicsőítsük Istent” – buzdított Kató Béla püspök.
Fazekas Zsolt, a belvárosi egyházközség lelkésze emlékeztette a jelenlevőket, a felújítás tízéves munka eredménye, majd kifejezte abbéli reményét, hogy a Farkas utcai református templom az egymásra találó nemzedékek közös otthona legyen, ahol előző és eljövendő nemzedékek is otthon érzik magukat.
Nagy Péter, az egyházközség főgondnoka szerint a belvárosi gyülekezetre hárul az a feladat, hogy a templomot megőrizzék, és élettel töltsék meg, hiszen a templom rendeltetése otthont biztosítani a gyülekezetnek. Horváth Anna alpolgármester beszédében kiemelte, hogy az „Erdélyi Református Egyházkerület egyik legkiemelkedőbb épületének megújulását ünnepelhetjük”.
„A templomépítésnek, illetve a felújításnak a jövőnkről is kell szólnia, hogy mi magunk is közösségünk lelki templomaivá váljunk” – vélekedett Kolozsvár alpolgármestere.
Emil Boc a Farkas utcai református templom egyedülálló helyzetét emelte ki, mivel szerinte ez hidat alkot múlt és jövő között. „Kolozsvár egyedi abból a szempontból is, hogy öt vallási felekezet képviselteti magát itt érseki szinten, erre pedig alig akad példa Romániában” – magyarázta a polgármester, majd elmondta: az utca gyalogosövezetté való nyilvánítása még jobban kiemeli majd a felújított templom szépségét.
Történelmünk tükre a templom
„A Farkas utcai református templom a történelem tükre, amelyben a magyarság sorsa tükröződik már Mátyás király óta. De mi a jövőnket is látni akarjuk ebben a tükörben. Ez a templom átélt már nehéz időket, de látott Istent szerető embereket, akik áldozatot hoztak a megmaradásért. Ez a templom olyan kőszikla, amelyre mindenki felépítheti élete épületét. Ez az épület szebb és jobb állapotban van, mint mondjuk 40 vagy akár száz évvel ezelőtt, de vajon mi, jobb állapotban vagyunk?” – tette fel a kérdést Balog Zoltán, a magyar Emberi Erőforrások Minisztériuma tárcavezetője. A miniszter kifejtette: élő, szilárd alapokkal bíró közösségnek kell lennünk, hiszen nem tudjuk, milyen idők jönnek. „Vannak aggasztó, de vannak reménykeltő jelek. Ha megtartjuk a templomot, akkor a templom is megtart minket. Ha kaptunk feladatot, megkapjuk az erőt is hozzá. Kolozsvár jövőjében benne lesz az is, amit Budapest és a jelenlegi Magyarország tud adni ehhez a jövőhöz, és amit Kolozsvár adott és ad a teljes magyarságnak. Így akarunk együttműködni, továbbá hisszük és tudjuk, hogy ez jobb ennek az országnak, Romániának is. Ebben a meggyőződésben keressük a román politikával az együttműködést, nyújtjuk ki a kezünket a magyarok érdekében, Románia érdekében és a közös Kárpát-medence érdekében – fogalmazott Balog Zoltán.
A magyar miniszter szerint a mai nemzedéknek a tradíció és az innováció közötti egyensúly megteremtésén kell fáradoznia, hiszen a tradíció nem csak múlt, és az innováció nem csak jövő. „Ahol csak tradíció van, az múzeum. Ahol meg csak innováció, az kísérleti laboratórium. Ha a kettő együtt van, élő szilárd alapokkal bíró közösségről beszélünk” – összegzett a miniszter. A templomi ünnepségen közreműködött a Kolozsvári Református Kollégium kórusa (karnagy: Székely Árpád igazgató, orgonán kísért Kovács Réka tanár), Müller Márta, Balázs Ágnes, Gombár Árpád (orgona), Gebe-Fügi Renáta (hegedű), Kővári Aranka (furulya). Fazekas Zsolt lelkipásztor közölte: a Kolozsvári Magyar Napok alatt 10-19 óra között bárki meglátogathatja a templomot, este fél 7-től pedig félórás orgonakoncerteket tartanak.
Hiába a térfigyelő kamera?
Az avatás utáni sajtótájékoztatón Fazekas Zsolt lelkipásztor a Szabadság kérdésére, miszerint van-e térfigyelő kamera a közelben, hogy elejét vegyék a manapság oly gyakori rombolásoknak, azt nyilatkozta: van, de minden bizonnyal nem tudja majd megóvni a templomot a vandál kezektől. Ami a költségeket illeti, a befektetés összértéke megközelíti a 19 millió lejt, ebből a vissza nem térítendő uniós támogatás 14,951 millió lej. A kolozsvári önkormányzat 250 000 lejjel járult hozzá a munkálatokhoz, és a templom előtti járda kövezésének 40 000 lejes költségét is állta.
Megtudtuk: a bejárati ajtó mögötti és a karzatra vivő masszív faajtót egységes koncepció jegyében cserélték át modern, üveges változatra, hogy az odalátogatók megtekinthessék a templomot. A templom alatti kripta nem lesz látogatható, hiszen az értékes leletek már régóta átkerültek a történeti múzeumba, és a helyiségben nincs semmilyen különlegesség. A fenntartási és a karbantartási költségekről majd csak egy év múlva tudnak biztosat mondani. A szakemberek szerint remélhetőleg az elkövetkező 50-60 évben ilyen mérvű munkálatra nem lesz szükség. A Farkas utcai templom építését Mátyás király rendelte el 1486-ban. Az obszerváns (minorita) ferencesek által, 1516-ra felépített templomot a Boldogságos Szűz Máriának szentelték. A felekezeti villongásokat megszenvedő épületet Bethlen Gábor fejedelem romos állapotban adományozta 1622-ben a református egyháznak. 1638-ban, I. Rákóczi György fejedelem uralkodása idején kezdték el a felújítási munkálatokat, amelyek ismét használhatóvá tették a templomot. A 20. század során két alkalommal újították fel, de a legutóbbi beavatkozások óta fél évszázad telt már el, az egyre súlyosbodó károsodások pedig szükségessé tették az újabb, átfogó restaurálást. A templom felújítása tulajdonképpen 11 évvel ezelőtt megfogalmazódott gondolat végeredménye – emelte ki a hálaadó istentiszteleten ünnepi beszédében Maksay Ádám tartószerkezet-tervező mérnök, a restaurálási munkálatok főtervezője. Elmondta, életének meghatározó eseményei kapcsolják őt magát is a templomhoz, amelyben konfirmált, és ahol házasságát is megáldották. 2004-ben lett az Erdélyi Református Egyházkerület műszaki előadója, s még ugyanabban az évben a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság ügyvezető alelnöke. Ebben az időszakban pályázati lehetőség adódott a templom átfogó felmérésének, építészet-, és művészettörténeti kutatásainak megvalósítására, és 2005-ben meg is kapta az egyházkerület a vonatkozó támogatást – magyarázta a szakember.
NAGY-HINTÓS DIANA, ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

A megújulásról beszélt Németh Zsolt Kolozsváron
A megújulás kényszeréről beszélt Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának fideszes elnöke este Kolozsváron, a Kolozsvári Magyar Napok nyitógáláján.
Németh Zsolt a reformáció közelgő ötszázadik és a trianoni döntés közelgő századik évfordulója kapcsán felidézte, hogy a reformáció annak idején „újrafogalmazta Európát és a magyarságot", és Trianon után a magyarság is képes volt arra, hogy „újrafogalmazza Erdélyt". A politikus úgy látta, hogy az újrafogalmazás kényszere most, az évfordulók közeledtével is jelen van. Németh Zsolt elmondta, az idei magyar napokra román-magyar politikai nyilatkozatháború közepette kerül sor.
„Mi nem kívánunk olajat önteni a tűzre, a mi kezünk ki van nyújtva, várjuk azt a román vezetést, amelyik a kölcsönös tisztelet jegyében kész együttműködni velünk" – jelentette ki a külügyi bizottság elnöke. A hétfő esti nyitógála szónokai és előadói a nehéz sorsú kárpátaljai népekre irányították a figyelmet. A nyitógála előtti köszöntő beszédében Gergely Balázs, a szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke kijelentette, nem az az erős közösség, amelyik le tudja győzni a másikat, hanem az, amelyik segíteni tud a másiknak.
Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke felidézte, hogy a kárpátaljai magyarokat is segítségnyújtásra késztette egykor a romániai Ceausescu-diktatúra bukása. Hozzátette, a kolozsvári gesztusban nem is annyira a kárpátaljai iskolások számára szervezett adománygyűjtés a fontos, hanem az, hogy érezhetik az erdélyiek szolidaritását.
A nyitógálán a Magyar Állami Népi Együttes Megidézett Kárpátalja – Hágókon innen és túl című műsorát mutatták be a Kolozsvári Magyar Opera zsúfolásig megtelt termében.
Kárpátaljának nagy szüksége van a szolidaritásra
Kárpátaljának nagy szüksége van a szolidaritásra, és úgy tűnik, ezt már nemcsak az anyaországtól, hanem Erdélytől is megkapja – mondta Németh Zsolt az M1 aktuális csatornának nyilatkozva. Németh Zsolt gratulált a rendezvény szervezőinek, hogy ezen az ünnepi eseményen gondoltak arra, hogy „Kárpátalján most nem ünnepelnek, hanem gyakorlatilag háborús helyzet van", amikor olyan helyzetben van egy magyar nemzetrész, mint a kilencvenes években a délvidéki magyarok voltak.
Rendkívül nagy szükségük van a szolidaritásra a kárpátaljai magyaroknak, és úgy látszik, ezt már Erdélytől is megkapják – mutatott rá.
Németh Zsolt arról is beszélt, hogy mintegy négymillió euróból felújították a kolozsvári Farkas utcai református templomot, amely – mint mondta – a Kárpát-medence és egész Délkelet-Európa legjelentősebb egyhajós gótikus temploma, és amely most ismét eredeti fényében pompázik, úgy, ahogyan azt annak idején Mátyás király megálmodta.
Több hasonló projekt is megvalósult a városban az elmúlt időben, ami azt bizonyítja, hogy Kolozsvár valóban Erdély fővárosa, és a város megújul – vélekedett. Hozzátette: e megújulási folyamat része a most kezdődött rendezvény is.
MTI
Erdély.ma

Mátyás, az igazságos
Nézegetem a sokadik merénylet áldozatává lett, bronzból készült kolozsvári Mátyás-szoborcsoportot, a már gyerekkoromtól csodált Fadrusz-művet. És mint mindig az utóbbi negyedszázadban, ahányszor napocai dákoromán hazafiak román táblákkal próbáltak változtatni a magyar emlékműszobrászat kiemelkedő alakja, az ösztöndíjjal Bécsben tanult egykori lakatosinas fő művén, keserűség és bánat kerít hatalmába.
Igen, ezt a sokszor megrongált, megalázott, hét évig készült szoborcsoportot tartja a szakma Fadrusz János fő művének, amely korának neobarokk pátoszát elkerülve, a főalak összefogott mintázásával erőt és monumentalitást fejez ki.
Nem tudjuk, ki volt a két évvel ezelőtti Mátyás-szoborrongálás elkövetője. Ki hajlította el a király bal sarkantyúját, vagy kik törték le az egyik bronzzászló rúdját. S mert az emlékműrongálók kilétét sosem derítik ki a rend őrei, nem szűnik elmémben a magányos tűnődés: milyen szüleik lehetnek, milyen az iskola, ahol tanultak, a baráti közösség, ahol, akik közt szórakoznak? Szidhatom ismeretlenül, hogy gyáva gazember, aki pénzért vagy hazafias érzelmektől vezérelve ilyent tesz? Napilapban megjelent fényképről figyelem Nagy Benjámin restaurátor mestert, aki minden szakmai tehetségét kamatoztatva próbálja megtisztítani nemcsak a talapzatot ért, lefolyó barna festéktől az emlékművet, szemcseszórásos technológiát alkalmazva. És szurkolok neki Székelyföldről, hogy kitűnő „sebészorvosként” tudja „meggyógyítani” az igazságos királyunkat ért sebeket. E gondolatok kíséretében emelem le a polcról mindhárom, Mátyásról szóló könyvemet, hátha valamelyikben említenének olyan emberi vagy uralkodói hibát, amiért gyűlölni kellene vagy haragudni rá. Nos, figyelmesen olvasva sem találtam bennük olyan utalásokat, „tévedéseket”, amelyeket Magyarország, a magyarság országa és nemzete kárára és ellenére tett. (Kiss Dénes: Így élt Mátyás király, Móra Kiadó, 1990; Fenyvesi László: Mátyás király fekete serege, Zrínyi Kiadó, 1990; Harsányi Zsolt: Mátyás király életregénye, Corvina Kiadó, 2014.) Elfogultságom bizonyítékaként idézek Kiss Dénes jól dokumentált kötetéből: „Szinte minden kérdést meg tudott oldani, amit a magyar királynak meg kellett oldania, kivéve egyet. Hogy méltó hitvest ültessen maga mellé a trónra. Ha valami tehát jóvátehetetlen s végérvényesen az, az a királyné végzetes személye...”
„Meghalt Mátyás király, oda az igazság!” De hát végül is mi volt Mátyás király igazsága? Mert igenis volt saját, külön, emberre-királyra szabott igazsága! Az életben, a hétköznapokban megfoghatatlanok az általános igazságok. Mátyás igazsága a tudás, a műveltsége volt. Ez pedig alighanem örök emberi igazság, hogy a tudás hatalom. Ezt felismerni Mátyás király életművében nem nehéz.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

KMN – Újrafogalmazott magyar közösség
A kárpátaljai magyarsággal vállalt szolidaritás, az összefogás, a megújulás és a normalitás fontosságát hangsúlyozták a 6. Kolozsvári Magyar Napok (KMN) nyitógáláján felszólaló közéleti szereplők.
Mint minden évben, hétfőn este is telt ház előtt nyitották meg a Kolozsvári Magyar Operában az egyhetes rendezvénysorozatot.
Gergely Balázs főszervező megköszönte a támogatóknak a rendezvénysorozat megszervezéséhez nyújtott segítséget. Kifejtette: az a tény, hogy immár hatodik alkalommal köszönthetik a távolról érkező résztvevőket, azt jelzi, hogy a magyar napok hagyományt teremtett, ennek keretében „megmutathatjuk a többségi társadalomnak kultúránkat és értékeinket”.
Ugyanakkor emlékeztetett: feladatuknak érzik a fontos magyar ügyek támogatását, így az idei rendezvény fókuszába a háború sújtotta kárpátaljai magyarság megsegítését állították. „Nem az az erős közösség, amely a másikat le tudja győzni, hanem az, amely képes megsegíteni testvéreit” – jelentette ki Gergely Balázs. Elmondta, hogy a 6. Kolozsvári Magyar Napok ideje alatt bárki adakozhat a Kárpátalján élő magyarság számára a rendezvény több pontján felállított urnáknál, sms-ben vagy banki utalással.
Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke köszöntőbeszédében a széleskörű civil és politikai összefogás erejét hangsúlyozta, amelynek köszönhetően „a Kolozsvári Magyar Napok ideje alatt előtérbe kerül a város magyar jellege”.
A rendezvény sikerét szemléltetve rámutatott: kezdetben a román városvezetés tartózkodással fogadta az egyhetes magyar kulturális rendezvény ötletét, nem értették, hogy miért nem elég a hivatalos városnapok keretében megmutatni a magyar sajátosságokat. Ehhez képest immár Kolozsvár önkormányzata is kiemelt rendezvényként kezeli a rangos kulturális eseményt, „melyet nem szabad alárendelni kicsinyes érdekeknek”, hangsúlyozta Csoma Botond.
Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja beszédében rámutatott: a Kolozsvári Magyar Napok az élni akarás jele, erről árulkodik az a több mint 500 programpont is, melyek közül a fesztiválozók válogathatnak.
Emil Boc polgármester üzenetét Gheorghe Şurubaru alpolgármester olvasta fel, kifejtve: a városvezetés büszke Kolozsvár kulturális sokszínűségére, a város minden közösségnek az otthona kell hogy legyen.
„A mi kezünk ki van nyújtva”
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke a Kolozsvári Magyar Napoknak a teljes erdélyi magyarságot megmozgató hatását emelte ki, rámutatva, ennek mintájára immár Nagyváradon, Marosvásárhelyen és Brassóban is önálló rendezvénysorozata van a helyi magyarságnak.
Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának Fideszes elnöke a magyarság teljes megújulásának szükségességéről értekezett. Történelmi párhuzamot vont a reformáció közelgő ötszázadik és a trianoni döntés közelgő századik évfordulója kapcsán a jelenkorral.
Kifejtette: a reformáció annak idején „újrafogalmazta Európát és a magyarságot”, míg Trianon után a magyarság képes volt arra, hogy „újrafogalmazza Erdélyt”. Az újrafogalmazás kényszere most, az évfordulók közeledtével is jelen van, jelentette ki Németh Zsolt, aki nem hagyta szó nélkül az elmúlt időszakra jellemző román–magyar nyilatkozatháborút sem.
„Mi nem kívánunk olajat önteni a tűzre, a mi kezünk ki van nyújtva, várjuk azt a román vezetést, amelyik a kölcsönös tisztelet jegyében kész együttműködni velünk” – szögezte le az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke.
Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke megköszönte a szervezők, illetve az erdélyi magyarok szolidaritását emlékeztetve, hogy a kárpátaljai magyarokat is segítségnyújtásra késztette egykoron a romániai Ceauşescu-diktatúra bukása.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke beszédében a bukaresti politikum legutóbbi magyarellenes megnyilvánulásaira emlékeztetett, kifejtve: nem felejthetjük el, hogy még mindig nem biztosítottak nyelvi jogaink, ilyen körülmények között pedig csodaszámba megy a KMN sikertörténete.
Akad még tennivaló
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke ezzel szemben a Funar-korszakot átvészelő kolozsvári közösség erejére emlékeztetett, rámutatva: végül a román közösség visszautasította a szélsőséges nacionalizmusáról ismert Gheorghe Funart. Ugyanakkor úgy vélte, hogy a normális légkör megteremtése terén akad még tennivaló, emlékeztetve, hogy nemrég festékkel öntötték le a Mátyás-szoborcsoportot, és lekaparták az egyik jegyautomatáról a nemrég kitett Kolozsvár feliratot.
„Immár azért kell küzdenünk, hogy a Kolozsvári Magyar Napok mottójában szereplő trendiség után a rend is helyreálljon, és a Mátyás-szobrot ne csak letakarítsák a rongálás után, hanem az elkövetőket a lehető leggyorsabban állítsák elő, és szolgáltassanak igazságot az igazságos Mátyás királynak” – fogalmazta meg elvárásait Kelemen Hunor.
A politikusok beszédeit követően a Magyar Állami Népi Együttes mutatta be a Mihályi Gábor rendező-koreográfus által színpadra állított Megidézett Kárpátalja. Hágókon innen és túl című előadást.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Hivatalosan is megkezdődtek a Kolozsvári Magyar Napok
A hétfő esti nyitógálával hivatalosan is elkezdődött 6. Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozat. A köszöntőbeszédek után a budapesti Magyar Állami Népi Együttes Megidézett Kárpátalja. Hágókon innen és túl című előadását mutatták be a sétatéri színházban.
"Kicsit talán túl magabiztosak, túl optimisták vagyunk, pedig most sincs minden rendben" - emelte ki beszédében Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője, aki a rendezvény támogatásáért köszönetet mondott a magyar kormánynak, intézményeknek, egyházaknak, iskoláknak, a megyei és városi tanácsnak, valamint "a legtöbb kicsi támogatást" adó vállalkozói szférának.
Az idei rendezvény központi témája a kárpátaljai, ukrajnai helyzet, hiszen az erős közösség nem az, amelyik legyőzi a másikat, hanem amelyik segíteni tudja azt - emelte ki a szónok.
Csoma Botond, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke arról beszélt: a civil szféra és a politikum komoly összefogásából jött létre a KMN, mindenki számára világos volt, hogy kicsinyes érdekeknek nem szolgáltatható ki a rendezvény. A politikus emlékeztetett, az első Magyar Napokkal szemben még érezhető volt szkepticizmus a román városi tanácsosokban, mindössze szimbolikus összeget utaltak ki a támogatására, mára ez azonban változott.
Mile Lajos, Magyarország Kolozsvári főkonzulja elmondta, élni akaró, életerős közösség a magyar, a mostani rendezvény pedig impozáns, így a hazatalálás, legalábbis az otthonosság érzetét fokozhatja. "A rendezvények azonban véget érnek, így arra van szükség, hogy nekünk, akik a kincses városban élünk, minden évben Magyar Napunk legyen - amikor beszélgetünk, álmodunk, imádkozunk. Ajánlata szerint a rendezvény lezárásakor tudatunkban és emlékünkben ne zárjuk le a Magyar Napokat" – mondta a diplomata.
Gheorhe Surubaru, Kolozsvár alpolgármestere Emil Boc üzenetét tolmácsolta, aki nem lehetett jelen a nyitógálán. Üzentében a polgármester Kolozsvár multikulturalitására hívta fel a figyelmet, arra, hogy Cluj/Kolozsvár/Klausenburg "mindannyiunk számára az otthont jelenti".
A politikum összefogása nélkül nem jöhetett volna létre a KMN, örvend, hogy szervezeteik, tagjaik, de tulajdonképpen minden erdélyi magyar politikai magyar párt jelen van a rendezvéy szervezésében - mondta el Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt országos elnöke.
Megújulás előtt
Németh Zsolt, Magyarország külügyi bizottságának elnöke kiemelte: a Farkas utcai templom újjáavatása hatása alatt van egy napja, meggyőződése szerint pedig ez az esemény a megújulás folyamatába tartozik. Nemcsak Kolozsvár újul meg, tette hozzá, hanem Budapest is. „Ha kinézek az Országgyűlés ablakán, sok mindent láthatok onnan, többek között a Mátyás templomot is - amikor pedig a Farkas utcai templomot avatták, a budapesti épületet láttam lelki szemeim előtt, hiszen azt is bástya őrzi, és Mátyás király alapította mindkettőt" – jelentette ki a magyarországi politikus.
Az elmúlt napokban zajló diplomáciai vitákról elmondta: a kezük nyújtva van, várják "azt a vezetést, amely a kölcsönös tisztelet és érdekek alapján készen áll a román-magyar együttműködésre." Hamarosan a reformáció ötszázadik, a trianoni döntés századik évére emlékeznek, ezek az évfordulók újabb kérdéseket vetnek fel a megújulásról, amelynek most is kényszere alatt vagyunk - emelte ki Németh Zsolt.
Kárpátaljai hangok
Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke beszédében kitért arra, hogy a nyolcvanas évek végén, amikor a szövetség létrejött, első ízben az erdélyi magyaroknak gyűjtöttek. Azóta fordult a kocka, és örvend annak, hogy a rendezvényen a kárpátaljai magyarok számára is gyűjtést szerveztek.
A gála előadásáról elmondta, reméli, hogy az Ukrajnában is játszott műsor megérttette az emberekkel, hogy együttműködve kell megőrizni a kulturális értékeket. A kárpátaljai magyarság nem fél felvállalni magyarságát, és hálás köszönet jár az erdélyi magyarok támogatásáért - zárta beszédét.
"Még mindig nem biztosítják elemi jogainkat, Kolozsvár értékeit folyamatosan és szisztematikusan rombolják" - figyelmeztetett Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, aki a szászok és zsidók likvidálásáról is megemlékezett. A KMN félévtizedes tüneményes felfutása csodaszámba megy, Erdély több példával is tanított élni akarást – vélekedett.
Trend és rend
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke kifejtette, Kolozsvár mindig befogadta az embereket, a teljesítmény számított, a város ettől volt erős. A magyar kultúra, történelem jegyzi, hogy teljesítményből közösségi szinten is volt pozitív példa, ez a közösségi teljesítmény adta meg a kolozsvári magyaroknak az erőt, hogy a nehéz idők ellenére is büszkén vállalják a múltat. "A magyarok mellett a romná többség hosszú idő után, de visszautasította Funart, azt a nacionalizmust, ami az itt élő magyar közösséget a kilátástalanságba kergette" - fogalmazott a politikus.
Kelemen Hunor szerint trendiség mellett a rendre is szükség van, arra, hogy a Mátyás-szobor összefestőit meg is büntessék, igazságot szolgáltassanak Mátyásnak. "Akkor lesz erős a kolozsvári román közösség is, amikor megbünteti a hasonló cselekményeket" – hangsúlyozta.
A politikus kijelentette: a KMN számára azt jelenti, hogy a magyar közösség élni akar, össze akar tartani, szolidáris akar lenni. "A kárpátaljai magyar közösség iránti szolidaritásunk van most előtérben, a reménységüket, erejüket pedig így tudjuk megerősíteni. Ez a szolidaritás a kolozsvári magyarság részéről a Magyar Napokat hatodik alkalommal hozta létre, ez a rendezvény pedig a jövő felé mutat" - tette hozzá Kelemen Hunor.
A beszédek után a budapesti Magyar Állami Népi Együttes előadását mutatták be.
maszol.ro

Porladó szobrok: a kolozsvári színjátszás kálváriája
A Kolozsvárra érkező turista érdeklődése – főleg, amióta Erdély kulturális fővárosa tranzitváros lett a Székelyföld irányába – többnyire kimerül a Mátyás-szoborcsoportnál. Pedig nagyrészt még megtalálhatók annak épített emlékei, hogy a kincses város a magyar színjátszás bölcsőjének számít.
Kolozsvár főteréről több utcácska nyílik, az egykori városgazdák a térre merőlegesen tervezték meg őket néhány évszázaddal ezelőtt. A New York kávéház és szálloda tőszomszédságában kezdődik a Jókai utca, amely nevét akkor kapta, amikor a romantikus regényírás mestere itt szállt meg a 19. század utolsó éveiben. A magyar színjátszás története Kótsi Patkó Ferenc irányításával, a Jókai utcai Rhédey-ház egyik báltermében kezdődött 1792. november 11-én, majd egy másik – majdnem szemben lévő – épület padlásterében folyatódott. Általában ott léptek fel Kótsiék, ahol egy-egy gazdagabb nemes befogadta őket. Mindkét épület áll még, igaz, emléktábla csak a Rhédey-házon jelzi a történelmi tényt.
A kolozsvári társulat lassan kinőtte a báltermek, padlásszobák befogadó képességét, az idősebbik báró Wesselényi Miklós pedig kőszínházat álmodott a lelkes aktoroknak. Csakhogy a báró 1809-ben bekövetkezett halálával megszűnt az érdeklődés a kolozsvári kőszínház építése iránt. Szerencsére öt arisztokrata – gróf Teleki Ferenc és Teleki Lajos, báró Wesselényi Miklós, báró Thoroczkai József és báró Bánffy József – már 1803-ban megvásárolta a színház számára a telket, és el is kezdődött az építkezés. A kérdés csak az volt, miből fejezik be, hiszen az építkezés nagymértékben a készpénzadományoktól és a természetben (építőanyag, szakmunka, szállítás) tett megajánlásoktól függött. Mivel azonban a begyűlt összeg elenyésző volt, 1807-ben le is állt az építkezés.
A korszerű kőszínház
Az 1810–1811-es évi diétára Kolozs vármegye már követutasításba iktatta a színházépítés pártolásának ügyét. Határozat született arról, hogy a kórházi és inszurekcionális pótadó mellett a színház építésére is adót vetnek ki. A terv rosszul sült el, a következő évben például egyetlen fillért sem sikerült begyűjteni az adóból, de született egy zseniális ötlet. A színházi bizottság páholybérleteket bocsátott ki, és Bánffy György gubernátorral az élen szinte valamennyi magyar arisztokrata előre megvásárolta helyét az épülő színházban.
A Farkas utcai színház (képünkön) homlokzatán, annak ellenére, hogy csak 1821-ben nyitotta meg kapuit, a következő felirat állt: „Az Erdélyi Nemzeti Magyar Játékszín – 1813”. A magyarázat a következő: 1813-ra már minden külső kőművesmunka elkészült, és a belső ácsmunkák is készen álltak. Az állandó pénzhiány miatt mégis elhúzódott az építkezés 1821-ig, végül a belső munkálatok befejezésére a város nyújtott kölcsönt.
A Farkas utcai színház – amelyet a bécsi theátrum mintájára rendeztek be – a kor egyik legmodernebb színháza lett: a beltér olyan magasra volt tervezve, hogy a függönyt tekercselés nélkül is felhúzhatták a zsinórpadlásra, a színpadon három süllyesztő is működött, korszerű gépezet segítette a gyors díszletváltást. A korabeli tudósítások szerint „a theátrum, hogy illendőleg nézőkkel teli legyen, szorulás nélkül 800 ember kívántatik”, de amikor „nagyhírű játék vagy opera adatik” akár 1400 lélek is elfért benne.
Katona József Bánk bánja a színház Farkas utcai állandó otthonának 1821-es avatását köszöntő pályázatra született. Az író még 1815-ben elkészült műve első változatával, majd 1820-ban átírta. Amikor azonban 1821. március 12-én először gördült fel a Farkas utcai színház súlyos függönye, mégis „főrangú műkedvelők adták elő Theodor Körner Zrínyi-drámáját (többször játszott produkciójukat), a címszerepben a fordítóval, Petrichevich Horváth Dániellel, fontos szerepben a gubernátor lányával és vejével.” Másnap, március 13-án lépett fel a hivatásos színtársulat, eredeti magyar drámával, Szentjóbi Szabó László Mátyás király című „érzékeny játékával.” Kótsi Patkó János, a magyar színjátszás megteremtője soha nem lépett fel a kőszínház színpadjára. 1808-ban visszavonult a színjátszástól.
Bár Katona művének kolozsvári ősbemutatója nem jött össze, a Bánk bán mégis elkísérte a kolozsvári színjátszást. A felújított, immár a Kolozsvári Nemzeti Színház nevet viselő Farkas utcai épület Erkelnek a Katona művéből írott operájával nyitotta meg kapuit. Utoljára 1906. június 17-én játszotta el ezen a helyen a társulat a Bánk bánt, méghozzá Jászai Mari vendég felléptével, mivel közben felépült a Hunyadi téri új nemzeti épülete, a Farkas utcai színház befejezte pályafutását. Üresen, de állta még az idő sarát 1935-ig, amikor lebontották, helyébe egy jóval korszerűbb épületet emeltek, amely a mai napig a kolozsvári filharmonikusok otthonául szolgál. 2012-ben, a magyar színjátszás 220. évfordulóján, a helyhatósággal vívott hosszas küzdelem után a jelenlegi épület falán sikerült emléktáblát elhelyezni. A régi kövekből viszont hírmondónak sem maradt.
Megépül a Nemzeti
A Hunyadi (ma Avram Iancu) téren álló épület ma a román nemzeti színház társulatának otthona. Csakhogy – a Szamos-parti város annyi épületéhez hasonlóan – a románságnak semmi köze hozzá. A színház előtt két román költő, Mihai Eminescu és Lucian Blaga szobra fogadja a látogatókat. Talán még a kolozsváriak közül is kevesen tudják, hogy az épület megépítésekor a főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak. Sorsuk igencsak szomorúan alakult, évtizedekig megemlíteni is tilos volt létezésüket.
Az 1904 és 1906 között épült új színház ügyében a városi elöljáróság ismételt kérésére a budapesti minisztertanács 1903-ban döntött, anyagiakkal azonban nem támogatta a város kezdeményezését. A terv elkészítésével a Fellner és Helmer neves bécsi céget bízták meg. A két építész által vezetett tervezőiroda 1873 és 1919 között valósággal uralta a közép-európai színházépítést. Negyvennyolc színház terve kapcsolódik a nevükhöz Hamburgtól Szófiáig, illetve Zürichtől Odesszáig és Lembergig (Lviv). Ferdinand Fellner kolozsvári színháztervét 1904-ben fogadta el a városi közgyűlés, majd jóváhagyta azt a belügyminisztérium is. A munkálatok ugyanazon év őszén elkezdődtek, 1904 végére már elkészült az alapozás, 1905 nyarán került tető alá az épület, a belső építészeti munkálatok viszont majd egy évet igényeltek. A főhomlokzat rizalitjának két szélén egy-egy 9 méter magas torony emelkedik, amelyek tetején Apollónt (keleti torony), illetve Tháliát (nyugati torony) ábrázoló bronz szoborkompozíciók láthatók. Az alakokat hordó antik fogatokat 3-3 oroszlán húzza. A főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak, Szeszák Ferenc által irányított ifjú kolozsvári művészek munkája. Az alkotásokat 1919-ben távolították el.
Az építkezés 1906. augusztus 15-re fejeződött be, szeptember 8-án rendezték az avató ünnepségét és az első előadást. A színház építésének egyik irányítója, majd az intézmény igazgatója az 1872. december 8-án Ungváron született Janovics Jenő volt.
Szobrok a magasban
Az új nemzeti színház 1906. szeptember 8-i avatási ünnepségét kisebb botrány előzte meg. Az építésvezető és Szeszák Ferenc szobrász ugyanis komolyan összekülönbözött. Janovics Jenő, a színház igazgatója így emlékezett az esetre: „Az ünnepség békés harmóniáját néhány nap múlva szenvedélyes harc váltotta fel. Híre szárnyalt annak, hogy a homlokzatra tervezett Wesselényi Miklós-szobrot az építés vezetője, Bohn Alajos úr letiltotta. A dolog előzménye az volt, hogy Szeszák Ferencnél az építőbizottság két szobrot rendelt, amelyeket az első emelet magasságában kiképzett homlokzati benyílásokban kellett volna elhelyezni. Úgy tervezték, hogy Jósika Miklós és Wesselényi Miklós szobrait helyezik oda. Az építésvezető önhatalmúlag értesítette a szobrászt, hogy a Wesselényi szobor helyett mást készítsen, mert Wesselényi képmását nem helyezi el a színházon. Mérhetetlen felháborodást keltett ez a pökhendi intézkedés. Az építésvezető azzal védekezett, hogy az építőbizottság egyik tagja, akinek nevét azonban nem hajlandó a nyilvánosság számára átadni, rendelkezett így. Mindenki sejtette, hogy ez az építőbizottsági tag báró Feilitzsch Arthúr volt, aki így akart bosszút állni azért, mert a nemrégiben lezajlott képviselőválasztás alkalmával kisebbségben maradt Wesselényi Miklós egyik leszármazottjával, Wesselényi Ferenc báróval szemben.” (Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház, Korunk Baráti Társaság, Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2001. A szöveget gondozta Kötő József):
Szeszák Ferenc szerint viszont neki Bohm azzal indokolta a szobor letiltását, hogy Wesselényi egy rebellis egyén volt. Ekkor már városszerte elterjedt a híre a vitának, a kolozsváriak szinte meglincselték Bohm építésvezető urat, és kijelentették, hogy „a kolozsvári közönség nem fogja tűrni a magyar színészet atyjának, Wesselényi Miklósnak ilyen impertinens meggyalázását.” A kolozsváriak „osztrák útszéli betyárnak” titulálták az építésvezetőt, és követelték, hogy távolítsák el a színház építésétől. Végül Feilitzsch Arthúr Budapesten bevallotta, hogy ő kérte a Wesselényi szobor szabotálását, és ezzel valamelyest elült a vihar. A színházavatóra mindkét szobor teljes egészében elkészült.
Szeszák nem véletlenül választotta Wesselényit és Jósikát. Előbbi volt a kolozsvári színjátszás mecénása, Kótsi Patkó János támogatója és ösztönzője, nélküle nem létezett volna magyar nyelvű színház. Utóbbit a magyar romantikus regény megteremtőjének tartják, az 1848-as forradalom után részt vett a nemzetgyűlésben, majd bujdosnia kellett.
Kiűzetés a Nemzetiből, költözés a Nyári Színkörbe
Mindössze tizenhárom év telt el a Hunyadi téri Színház felavató ünnepségétől, amikor 1919. október elsejei kezdettel a magyar társulatot kikergették a színházból. Előző este, amikor már nyilvánvalóvá vált a költözés ténye, Janovics Jenő társulata, nem kis jelképes célzással, a Hamletet adta elő. A Román Nemzeti Színház még december 2-án beköltözött az épületbe. Az új tulajdonosok a magyarokra utaló szinte összes emléket el akarták tüntetni a színházból. Egyik „hőstettük” aszínház homlokzatán található két Szeszák-szobor ledöntése volt. A porba hullott szobrokat Janovics átvitette a Nyári Színkörbe. Ezzel ugyan megmentette őket a pusztulástól, de mára szinte a felismerhetetlenségig elporladtak.
Janovics a magyar társulattal ruhatár, díszletek és egyéb felszerelések nélkül 1919. október 4-én a sétatéri Nyári Színkörben kezdte el az évadot, egy fűtés és minden technikai felszerelést nélkülöző teremben, és az elkövetkező két évtizedet a magyar társulat itt vészelte át. A színház a 100 éves korában elhunyt Senkálszky Endre érdemes színművész szavaival élve „rideg és rossz akusztikájú volt a nézőnek, kényelmetlen és kimerítő a játékosnak”. 1931-ben bekövetkezett haláláig itt játszott az „örök Tiborc” Szentgyörgyi István (Fadrusz János róla mintázta a zilahi Wesselényi-szoborcsoport népi alakját), de tagja volt a társulatnak az akkoriban alig huszonéves Kovács György, Fényes Alíz, Tóth Elek, Tompa Pufi vagy Solymosán Magda és Váradi Miklós. Janovics társulatát a háborús években készített filmjeinek bevételéből tartotta fenn, illetve igyekezett a magyar kultúra minden jelentős eseményét megünnepelni a színházban.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Forgatagos összművészet – Szféra, Színház- és Koncertforgatag
Csütörtök délelőtt immár második sajtótájékoztatóját tartotta meg a Vásárhelyi Forgatag csapata. A jövő héten, szerdán kezdődő összművészeti-irodalmi-gasztronómiai fesztiválról kedden a Teleki Tékában, csütörtökön a G. Caféban beszéltek a szervezők, e második alkalommal elsősorban a szemle kulturális – zenei, képzőművészeti, színházi – kínálatáról esett szó.
A szervezők közül elsőként Fülöp Tímea szólalt fel, aki a fesztivál Szféra – Kortárs művészetek tere című programsorozatát ismertette. Mint mondta, idén második alkalommal szervezik meg az elsősorban a fiataloknak szóló, kortárs művészeteket ismertető eseménysorozatot, amely különleges színfoltot alkot a Forgatag kínálatában.
– Átfogó képet szeretnénk nyújtani a kortárs művészeti ágakról: zenéről, színházról, mozgásművészetekről, képzőművészetről. A Szféra péntek délelőtt 11 órától vasárnap estig látogatható, helyszíne az Aranykakas parkja. Ott lesz a Forgatag ideje alatt állandó képzőművészeti kiállítás, sor kerül műhelymunkákra (slam poetry, mozgásszínház az András Lóránt Társulat táncosaival, Urban painting), valamint itt szervezzük a Design-vásárt is, amelyen kortárs, modern tárgyakat, ruhákat állítunk ki. Napközben vásárhelyi lemezlovasok, zeneszeretők szolgáltatják az aláfestő zenét, 15 órától pedig kerekasztal-beszélgetésekre kerül sor sikeres marosvásárhelyi alkotókkal. Pénteken a bakelitlemezről dr. Jeremiás István tart előadást, szombaton a dizájnról, művészetről és az ezekkel kapcsolatos vállalkozásokról esik szó, vasárnap 16 órától könyvbemutatót szervezünk: Horváth Benji Beatcore című slam poetry kötetével kapcsolatosan a szerzővel Szabó Róbert Csaba beszélget. Ami a Szférában szervezendő koncerteket illeti, igyekeztünk olyan együtteseket Vásárhelyre hívni, amelyek újszerű hangzásvilágot, stíleket képviselnek. Pénteken 17 órától a Kevin and the Roots lép fel, amelyet DJ Sauce követ, 20 órától a budapesti Soulclap koncertezik, a napot a Jazz&Blues Club új, Bunker nevű helyiségében DJ Karak és DJ Palotai bulija zárja.
Szombaton 17 órától közönségtalálkozóra kerül sor, amelyen a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatja be jövő évi évadának kínálatát, majd Theater Rocks címmel kőfestésre kerül sor Kiss Bora színművésznővel. 18 órakor a sepsiszentgyörgyi Impro-Víziók 2.2 nevű zenekar (tagjai hegedűn, cimbalmon, brácsán játszanak) lép fel, amelynek stílusára az improvizációkon alapuló játék, az instrumentális dzsessz és a népzene jellemző, őket a budapesti Amoeba nevű formáció követi, 22 órától pedig ismét buli a Bunkerben marosvásárhelyi lemezlovasokkal. Vasárnap 17 órától Zsán Gáben a Jazz Manipulátor lép fel, 18 órakor slam poetry bemutató következik, este nyolctól a kolozsvári Aria Urbana koncertezik.
Jakab Szabolcs, az Aranykakas parkjának térrendezője hozzátette, kortárs művészeteknek adnak teret, a romos állapotú, de igen nagy értéket képviselő épületnek és udvarának a fesztivál idejére igyekeznek ezzel kapcsolatos jelleget kölcsönözni – az egyszerűségből szépet és jót teremteni.
A Színházforgataggal kapcsolatosan Jakab Orsolya elárulta, idén először a marosvásárhelyi Spectrum Színház is csatlakozott a fesztiválhoz, saját bemutatóval jelentkezik: az Egy őrült naplója című produkciót B. Fülöp Erzsébet rendezi, aki a Yorick Stúdióval és a temesvári Csiky Gergely Színházzal közösen létrehozott Egyszeröt című, nagy sikernek örvendő, szokatlan előadás rendezője is. A rendező elárulta, utóbbit ismét előadják Marosvásárhelyen, ezúttal is a Concordia Hotelben. –Az őrült naplója színrevitele Kovács Károly színművész ötlete volt, vezérfonala Gogol gondolata a kishivatalnokok életéről, a részvét, az együttérzés és a kérdés, hogy mitől bomlik meg egy egészséges elme? Az Egyszeröt című előadást augusztus 26-án, szerdán 17 órától adják elő a Concordia Hotelben, csütörtökön 19 órától ugyanott megismétlik. Az Egy őrült naplójának bemutatójára csütörtökön 20 órától kerül sor a Spectrum Színházban. Az előadásokra a belépés ingyenes, de a helyek száma korlátozott, ezért előzetes bejelentkezés szükséges a 0741.293-164-es telefonszámon.
Pénteken este 8 órakor a várbeli Mészárosok bástyájában újabb előadásra kerül sor: a Yorick Stúdió játssza Tündérország című produkcióját. Szombaton 11 órakor Csinnadratta címmel vásárhelyi színművészek tolmácsolják Mátyás király képzeletbeli, idei üzenetét a város lakóinak, míg 19 órakor a Levél utcai 2/1 Stúdióban a Liselotte és a május című előadás van műsoron. Vasárnap 18 órakor Bokréta címmel Dévai Nagy Kamilla és Kilyén Ilka versekből összeállított előadására kerül sor a Kultúrpalota kistermében.
Csatlos Károly a Koncertforgatag programját ismertette. Mint elhangzott, péntektől lezárják az Enescu utcát, ahol szintén koncertekre kerül sor – az így létrehozott térnek a Palotaudvar nevet adták. Ami a koncertek programját illeti, szerdán este 9 órától az Infusion Trio lép fel a Teleki Téka udvarán, csütörtök délután hat órától a Maros-parti Borudvarban koncertezik a Moonfellas, a The Pinwheels, 19 órától pedig operettestet szerveznek a Kultúrpalotában.
Pénteken 17 órától a Palotaudvarban lép fel a Napsugár, 6.30-tól koncertezik Szász Szabolcs harmonikaművész, 20 órától pedig a Tiberius Quartet és Koszika. A Maros-parton 18 órától a Transylvania Rock Band, 20 órától Keresztes Ildikó, míg 22 órától a Péterffy Bori & Love Band koncertezik. 19 órától a Kultúrpalotában magyarnóta-estre kerül sor.
Szombaton a Palotaudvarban 17 órától ismét a Napsugár koncertezik, őket Anamaria Gâlea dzsesszénekesnő és együttese követi, 20 órától a Dzsesztán lép fel. A Maros partján délután 6 órakor kezdődik a Koncertforgatag, elsőként a Defender lép színpadra, 20 órától a Budapest Bár koncertezik, míg 22 órakor bemutatják a Szabó Előd által szerzett 1849 – Volt egyszer egy szabadságharc című rockoratóriumot. Vasárnap 18 órakor a Blue Project marosvásárhelyi blueszenekar kezdi a koncertek sorát, amelyet 20 órától folytat a Bagossy Brothers Company, este 9 órától pedig a Neoton Família Sztárjai zárják az idei Vásárhelyi Forgatagot.
Mint azt a szervezők elmondták, az igen gazdag kínálattal kecsegtető fesztivál rengeteg további programponttal is várja az érdeklődőket, a teljes program pdf-formátumban immár a www.forgatag.ro honlapon is olvasható, a Forgataggal
K. Nagy Botond
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

A sokarcú város: lehet-e Kolozsvárt márkázni?
Több évszázados városi múlt, Mátyás király, Kolozsvári CFR 1907, elismert színjátszás, lüktető kulturális, kávéházi- és klub-élet, információs technológia, zsúfoltság, véget nem érő útjavítások és nehézkes forgalom – mindez csak néhány eleme Kolozsvárnak, ennek a színes, összetett, fiatal energiáktól, de különféle feszültségektől is duzzadó városnak. Mit jelent, kinek mit jelképez Kolozsvár, amelyről valószínűleg más kép él az egyetemistában, az üzletemberben, vagy a városa múltjára büszke polgárban, hiszen a közösség minden tagja önálló egyén, amelyet eltérő élmények és befolyások érnek élete során.
Lehet-e a sokarcú, sokféleképpen megítélt, és értelmezett Kolozsvárnak egy egységes marketing-arculatot teremteni, szakkifejezéssel élve, márkázni? Ennek a kérdésnek a különféle vetületeit boncolgatták szerdán délután a Kolozsvár, mon amour! címmel, a 6. Kolozsvári Magyar Napok keretében szervezett, és Seer László, a BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Magyar Intézetének oktatója, marketing és kommunikációs szakterületű cégvezető által moderált kerekasztal résztvevői.
Kolozsvár lakosai véleményükkel, megnyilvánulásaikkal, tetteikkel folyamatosan változtatják, alakítják a várost, amelynek márkázási folyamatát valószínűleg szerencsésebb a személyes márkázáshoz hasonlítani – állapította meg a Romániai Magyar Közgazdász Társaság Ifjúsági Frakciója (RIF) által, a Bocskai-házban szervezett kerekasztal egyik meghívottja, Makkai Bence fotóművész. A személyes márka nem más, mint maga az ember, a másokra gyakorolt hatásával és azzal együtt, ahogyan gondolkodnak róla, és amit éreznek iránta. Mindamellett, márkázás esetén Kolozsvár vonzáskörzetével is számolni kell, amelyhez hozzátartozik például Bonchida, sőt Torda is – tette hozzá.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

A fel nem adható város
Több mint 500 programpont, a város főterét zsúfolásig megtöltő több tízezres közönség Koncz Zsuzsával és meghívottjaival együtt énekelte a közkedvelt slágereket. A 6. Kolozsvári Magyar Napokon különös hangsúlyt fektettek a Kárpátalján élő magyarság megsegítésére, s az egész héten át tartó adománygyűjtésen túl tematikus előadásokat is szerveztek e kérdéskörben.
A Kolozsvári Magyar Napok hatodik kiadásán 2–0-ás vereséget szenvedett az időjárás a közönségtől – a hét első pár napjában kitartó esőt péntekre intenzív részvétellel sikerült legyőzni, s az esőben összekovácsolódott magyarnapozók a visszatérő késő nyári melegben ellepték Kolozsvár szimbolikus tereit, a Farkas és a Fogoly utcát, valamint a Főteret. Szombat-vasárnap már egy tűt sem lehetett leejteni az Egyetem és Farkas utcai lacikonyhásoknál, vásárosoknál, úgy tűnik, a nagyérdeműt a már megszokott csillagászati árak sem tántoríthatják el. A záró pillanatokra, valamint az azt követő Koncz Zsuzsa-koncertre és tűzi játékra már 35 ezren voltak kíváncsiak, a nosztalgiázó, a régi slágereket éneklő közönség megtöltötte a Főtér körüli utcákat is – és mint a koncerten kiderült, nem csak a közönség számára volt emlékezetes a zárókoncert, Tolcsvay László 1979-ben zenélt utoljára Kolozsváron.
Mesélnek a kövek
Az idei programkínálat igencsak bővelkedett felemelő pillanatokban, elég, ha csak a felújított Farkas utcai református templom átadására gondolunk. Aki azonban lemaradt a vasárnapi istentiszteletről, a magyar napok ideje alatt bejárhatta a gótikus katedrálist, megcsodálhatta a közönség előtt korábban zárva tartott kerengőt, orgonakoncerteket hallgathatott esténként a felújított orgonán. És nem a református templom volt az egyetlen szakrális hely, amelyet megnyitottak a nagyközönség előtt – felmászhattunk a Szent Mihály-templom tornyába, bejárhattuk a ferences kolostort, megnézni, hol is lakott több ízben is Mátyás király és Gizella királynő, román és magyar nyelvű séta keretében sétálhattunk a Házsongárdi temető síremlékei között. S aki esetleg Kolozsvár történelmi múltjára volt kíváncsi, bő másfél órás előadást hallgathatott a központban ácsorogva Asztalos Lajos történésztől a Főtért körülölelő épületekről, vagy nyakába véve a várost, Egyed Emese és Gaal György segédletével felkereshette a hajdani kolozsvári írók, költők szülőházait.
A bőség zavara
Az Erdély egyik legnagyobb közösségi megmozdulásának tartott fesztivál programsorozatából válogatóknak nem volt könnyű dolguk – egyazon időben számtalan izgalmas irodalmi, színház- és kultúrtörténeti, zenei, filmes és egyéb előadásokból, kerekasztal-beszélgetésekből kényszerült választani, s nem egy esetben – például Romsics Ignác Horthy-előadásán vagy a bolíviai börtönből szabaduló Tóásó Előddel való beszélgetésen – nem ártott legalább negyedórával korábban érkezni, csilláron is lógott ugyanis a nagyérdemű. De hasonlóképpen zsúfolásig megtelt a Bulgakov kávéház terasza Az erdélyi főúri konyha titkai. Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola receptkönyve új kiadásának bemutatóján – még ha a beszélgetést nem is annyira a receptek, hanem Szilvássy Carola hajdan mindenkit lenyűgöző alakja uralta.
A magyar színházban tartott rendezvényekről – az Állami Népi Együttesről, a Virtuózok előadásáról – is sokan lemaradtak, kiszorultak. Szintúgy sokan vállalták volna a borítékolható vereséget, csak hogy sakkozhassanak Polgár Judittal, s akiknek sikerült, büszkén osztották meg a vereségükről készült képeket a különböző közösségi oldalakon, amelyek szintén magyar naposra vették a felületet, mondhatni a cybercsapból is magyar napok folyt.
A zsúfolásig megtelt termeket elnézve a szervezők akár hálát is mondhatnak az esős időnek. „Bírjátok még?” – kérdezte a főszervező Gergely Balázs a zárógálán, fáradtság és energia tekintetében elismerve vereségét a közönséggel szemben, megköszönve egyúttal kicsiknek és nagyoknak az egész heti aktív részvételt, kitartást.
Gyerekekre hangolva
S a téren lévő, cédulával – névvel, szülők telefonszámával – a nyakukban nyargalászó gyerekek sokaságát elnézve biztosított is a KMN jövőbéli közönsége, akik a Fogoly utcai középkori játékok, kézműves mesterségek mellett kipróbálhatták a középkori kalodatípusokat, szégyenketreceket is – s bár némelyikükből még ki tudott bújni a gyerek, a kalodaőr megnyugtatott: vannak méretre szabott változatai is, szívesen bevállalja a gyerekfelügyeletet fél órára, csak akkor engedi ki, ha valami szép, napcsalogató nótát elénekel. A Süss fel napra elő is bújik az augusztus végi nap, fogdából ki, mehetünk a református templom melletti romkertbe, amelyet szintén a gyerekek vehették birtokukba, a kolozsvári magyar rendezvényeken aktív szerepet vállaló Életfa Családsegítő Egyesület szervezésében a hét második felétől kézműves-foglalkozásokkal várták az apróságokat. Nyakig agyagosak lehettünk a visszatérő vendégnek számító Dáné Sándorral, a szintén állandó vendég Szalma Zsolttal üvegvarázslatokat lehetett fújni, ha volt türelme a gyereknek kiállni a hosszú sorokat. (Többnyire nem volt.) A romkert végében a BBTE Fizika Karán működő EmpirX Egyesület várta a jövő fizikusait, s kísérleteiket látva újra meggyőződtem: fizikusnak kellett volna lennem, hiszen az egyszerűnek tűnő kísérletek elbűvölték a kíváncsi gyerekeket, tudatlan felnőtteket egyaránt.
Arcot kapott intézmények
Miközben Koncz Zsuzsára várakoztunk a téren, megosztva egymással egész heti koncertélményeket, előadásokat, benyomásainkat, azon gondolkodtam, lehet-e még fokozni a magyar napok koncertkínálatát, az amúgy is emelkedett hangulatot. Mert a magyar napok, s azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül, nem csak és nem elsősorban a színes programkínálatot jelenti. Van valami felemelő ugyanis abban, ahogy Kolozsvár központjában sétálva többnyire csak magyar szót hallunk, hogy a bölcsészkar épületében több mint kétszáz véndiák énekli a Gaudeamus igiturt, hogy kollégának szólít az ’56-ban még a Bolyai Egyetemen végzett véndiák. Hogy a Lajkó Félix-koncerten Kanadába szakadt román turista arról érdeklődik, mióta szervezik az Enescu-fesztivált Kolozsváron, s örömmel nyugtázni csodálkozó tekintetét, amikor meghallja, a teret betöltő sokadalom kivétel nélkül a magyar napokra sereglett össze.
S ha így nézzük, szimbolikus töltetű maga a programsorozat is – Pozsonytól Szabadkáig, Békéscsabától Miskolcig, Csíkszeredától Budapestig mindenki itt van, aki számít. Legalábbis ami például az irodalmi folyóiratokat illeti, de nem csak, hiszen 11 ország 16 nemzeti és regionális kisebbséget képviselő néptáncegyüttese vett részt a 17. Szent István-napi Néptánctalálkozón, de itt voltak sokan szerte a nagyvilágból, akik valaha is kolozsvárinak érezték magukat, akiknek fontos volt a város. Arcot kapnak Kolozsvár különböző intézményei is, jó részük képviselteti magát rendezvényekkel, programokkal – s ekkor értettem meg Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének a hálaadó istentiszteleten mondott szavait: Kolozsvárnak fontosak az intézményei, általuk érezheti magát otthon és otthonosan az ide jövő egyetemista.
Kolozsvár 700
„Isten hozott Kolozs megyében, drága magyarok!” – mondja a rövidre szabott zárógálán Mihai Seplecan, a Kolozs megyei tanácselnök. Minden bizonnyal az ide látogató magyarországi turistákra gondol – nyugtázza szomszédom. Gergely Balázs, a KMN főszervezője az, aki töprengésemre – lehet-e fokozni az emelkedett hangulatot? – választ ad, egyben feldobva a labdát Kolozsvár román közönségének is: Kolozsvár jövő év augusztus 19-én ünnepli városi rangra emelésének 700. évfordulóját, és ez jó alkalom arra, hogy 2016-ot Kolozsvár 700 néven kiáltsuk ki a kincses város születési évének. „Ez a dátum világszerte bármely városnak büszkesége lenne. Nincs sok belőlük. De olyan városról nem tudok, amelyik egy ilyen dátumot ne ünnepelne meg méltóképpen. Idén ifjúsági főváros voltunk, 2021-ben, ha minden jól megy, kulturális főváros leszünk, a 2016-os év legyen csak a miénk.”
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Úz-völgyi zarándoklat
Több mint két évtizedre visszatekintő múltja van immár az úz-völgyi ünnepségnek: évente augusztus 26-án, az 1944-ben ezen a napon történt szovjet támadásra emlékezve, zarándokok százai, ezrei népesítik be a máskor kihalt, kirándulók által is csak ritkán látogatott Úz-völgyet. Az egykori harcosokból, a székely határőrökből évről évre kevesebben vehetnek részt az ünnepségen, de ahogy számuk fogy, úgy gyarapszik az ünneplőké: évszázados hagyományhoz híven apák fiaikra örökítik az emlékezés kötelességét.
Tradíció szerint az úz-völgyi ünnepség helyszíne a temetőkert, hol az első és második világháború számlálhatatlan hőse nyugszik. A huszonegy évvel ezelőtt, az 1944. augusztus 26-i események ötvenedik évfordulóján felavatott kőtömbös-kopjafás emlékműre még csupán kilencven, a második világháborúban elesett úz-völgyi katonahalott neve került fel, mára az azonosított hősök száma elérte a 126-ot.
Az azonosított hősök zöme jeltelen sírokban nyugszik, szerte az Úz völgyében, hiszen a harcok után legtöbbjüket ott kaparták el, ahol holttestüket megtalálták. Emlékükre az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület az elmúlt évek során fakereszteket állított a temetőben, egyformákat, jelöletleneket, katonás sorokban: ezek akár széksorok, a temetőkertet uraló hatalmas fenyőfa pedig oltára egy szabadtéri templomnak. Az emlékezők, a Háromszékről, Csíkból, Erdélyből, a Kárpát-medence minden magyarlakta részéből érkező zarándokok itt gyülekeznek a csak lelkekben felhangzó déli harangszóra, hiszen a még száz esztendeje népes közösséget számláló Úz-telepen ma a lélegző múltra csak a fűrészgyár máló alapjai, a valamikori lakóházak nyomai utalnak.
Az egykori katonai laktanyák legtöbbje üresen áll, kitört ablakaik utalnak a gondozatlanságra és gondatlanságra, abban az egy-kettőben, mely lakható, egyenruhások mozgolódnak: hogy egész évben ott tartózkodnak-e, vagy csak „véletlenül” épp augusztus 26-án kerültek oda, ők tudják. Mégis, a tiltások, az erdő-visszaszolgáltatási akadályoztatások ellenére is – Adyval szólva – „az Élet él és élni akar” – ennek jele a temetőtől alig pár lépésre a csíkszentmártoni közbirtokosság által felhúzott csinos, új épület.
Az úz-völgyi ünnepség hagyományosan egyházi szertartással kezdődik, előbb Csík népe zömének hite, a katolikus rítus szerint. Idén a protestánsok nevében a Sepsiszentgyörgyi Református Vártemplom beosztott lelkipásztora, Bucsi Zsolt Tamás szólalt fel, prédikációját a rómaiakhoz írt levélből vett idézetre alapozta: „Ha a gyökér szent, az ágak is azok”. A gyökér maga az emlékezet, ápolása mindannyiunk kötelessége, figyelmeztetett. Ünnepi beszédet, akárcsak az elmúlt években, Gergely András, Csíkszentmárton polgármestere mondott. A magyar azzal „büszkélkedhet”, hogy bármerre lép, Isonzótól Galíciáig, Doberdotól a Donig mindenütt olyan katonatemetőkbe botlik, hol nemzete fiai nyugszanak.
A több száz katonatemető egyike az úz-völgyi, ahol nem csak az első világháború többnyire anyaországi, felvidéki hősei alusszák örök álmukat, hiszen a történelem ismétli önmagát, a hetvenegy éve ismét csatatérré változó Úz-völgyben immár a székely határőrök hősi halottjai is végső pihenőre leltek. A polgármester, ki néhány napja az Isonzó környéki megemlékezéseken vett részt, örömmel állapította meg, hogy az Úz-völgybe zarándoklók között nagyon sok a fiatal. Az öregek tehát betöltötték feladatukat, átadták az utánuk következő nemzedékeknek mindazt, ami fontos, és ez ad reménységet: a mai kor fiataljai megtanulják az igaz történelmet, és tanulnak is belőle.
Az Úz völgyét megnyugtató oázisnak nevezte, mely egyedi szellemével újabb lendületet ad a holnaphoz, s bár a felszín alatt háborog a mély, mert „egyesek nagyon vigyáznak ránk” – utalt az úton folyamatosan járőröző egyenruhásokra –, elsősorban magunkra kell vigyáznunk.
Az évek során megfogyatkozott veteránok nevében – az idei ünnepségen már csak hárman vehettek részt: Páll Sámuel, Bartha Mihály és dr. Szőts Dániel – utóbbi szólalt fel (fotó), hálát adva Istennek, hogy még egyszer elmehetett az Úz völgyébe. Az 1944. augusztus 26-i harci eseményeket röviden felelevenítve kiemelte, bár az elavult fegyverzettel felszerelt, gyengén kiképzett székely határőröknek hatalmas szovjet túlerővel kellett harcolniuk, az Úz-völgyet az ellenség csak akkor tudta elfoglalni, amikor a honvédség megkapta a visszavonulási parancsot. Hogy a szeptember 11-ig tartó harcok során a völgyet – hazájukat – védők közül hányan estek el, pontos adatok mai napig sem állnak rendelkezésünkre, mondta, az egykori bajtársaknak hát azt kívánta, nyugodjanak békében, tisztelet illesse hősi emléküket.
Az ünnepség folytatásaként Lőrinc József, az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület tagja szavalta el Wass Albertnek az Erdélyi hitvallás című versét, a Szentivánlaborfalvi Férfikórus katonanótákat énekelt – a nagyszámú közönség tetszését vívták ki nemcsak gyönyörű dalaikkal, hanem azzal is, hogy fellépésük előtt a magukkal hozott galambokat szabadon engedték –, a Csernátoni Dalcsoport pedig előadta Sylvester Lajosnak az Úz-völgyi hegyomlás dokumentumriportja alapján összeállított Vérvölgy című műsorát. Záró eseményként, a Csíkszentmártoni Poszogó Fúvószenekar kísérete mellett, az emlékmű koszorúzása következett, az első koszorú elhelyezésének joga, míg élnek, a veteránokat illeti meg. A székely himnusz eléneklésével zárult ünnepség után a talán ezret is meghaladó zarándoksereg szétoszlott, sokan az első világháborús hadikápolnához látogattak még el, egy népesebb csoport Szabó József János hadtörténész vezetésével az egykori Mátyás király erődöt kereste fel, a falatozás után aztán estére ismét a csend lett úrrá az Úz völgyében, hogy jövőre ismét fogadhassa a zarándokok évről évre népesebb seregét.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kallós Zoltán: Ez a kultúra tartott meg minket ezer évig
A moldvai csángók magyar identitásának megőrzését illetően pesszimistán, a táncházmozgalom fennmaradását tekintve pedig optimistán tekint a jövőbe Kallós Zoltán. A számos elismeréssel, többek között Kossuth-díjjal, Corvin-lánccal és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett népzenegyűjtővel válaszúti otthonában beszélgettünk. A Magyar Nemzet augusztus 31-ei számában megjelent interjú bővebb változata.
– Egyfajta sorsszerűség volt, hogy Moldvába és Gyimesbe került. Rengeteg gyűjtést köszönhet az utókor az ott tartózkodásainak.
– Lészpedre önként mentem, de ennek azért volt előzménye. A katonaságot Romanban töltöttem, mert amikor bevonultam, lehetett választani Husi, Suceava, Ias és Roman között, és én akkor azért választottam Romant, mert tudtam, hogy ott élnek az északi csángók. Szerencsésen alakult a helyzetem, mert a hadtesthez kerültem. Akkoriban a katonakönyveket ötévenként a helyszínen láttamozták, úgyhogy végigjártuk az egész megyét. Bár már nem sok helyen tudtak magyarul, de azért született kapcsolat, sőt volt két déli csángó kollégám is, az egyik lábnyiki, a másik újfalusi, őket a katonaság után felkerestem. Akkoriban Vistán tanítottam. '46-ban végeztem, és a katonaság után visszamentem Vistára.
Indulj el egy úton...
Szeptember 13-ig látogatható az Indulj el egy úton... címmel megrendezett Kallós Zoltán életmű-kiállítás a szentendrei Skanzenben, amelyet szombaton a II. Kárpát-medencei Táncházzenészek Találkozója alkalmából rendhagyó tárlatvezetéseken tekinthetnek meg az érdeklődők, többek között a Kossuth-díjas Korniss Péter fotóművész, a Nemzet Művésze és a Prima Primissima díjas Petrás Mária népdalénekes közreműködésével. Ezen a napon az esti gálán élőben hallhatjuk a magyarszováti Kádár Erzsébetet, akitől Kallós Zoltán is sokat gyűjtött, sőt a nap folyamán a központi színpadon éneket is tanít Tankó Eszter gyimesfelsőloki hagyományőrző énekessel együtt.
– Hogy cseppent bele az aktív gyűjtésekbe?
– A néprajzi katedra havonta tartott gyűlést Kolozsváron, oda eljárogattam – már azelőtt Gunda Bélának az óráit is látogattam a '40-es években mint kisdiák –, és ott a néprajzi katedrán a Kodály-, Bartók-tanítvány, Jagamas János is tartott előadást. Megkérdezte, honnan jöttem, mondtam, hogy Vistáról, erre mondta, hogy volt ott gyűjteni, de nagyon gyenge anyag került elő. Biztattam, jöjjön még egyszer. Kijöttek, és olyanok kerültek elő, mint A három árva, a Kolduscsúfoló, keservesek. Onnantól tartottam a kapcsolatot Jagamassal.
Egy alkalommal elmentem Mákófalvára, ahol az egyik barátomnál a tornácon láttam egy hosszú fát, aminek kerek volt a vége, és egy 1820-as évekbeli évszám állott rajta. Kérdem, hogy mi ez, s mire használták. Mondja, hogy ez a palága, ezzel büntették a legényeket, dédnagyapám, nagyapám legénybíró volt. Én tudtam, hogy Nádasmentén azt mondják a tenyeresnek, hogy palágát kap. Mindjárt kapcsoltam, elkértem, és bevittem a néprajzi múzeumba az ifjú Kós Károlyhoz. Kérdem, hogy mivel dolgoznak, mondják, hogy Kolozsvár monográfiáját készítik, és a cigány telepek felmérésével vannak megbízva, de olyan nehéz a bizalmukba férkőzni, nem ismerek-e valakit, aki tud cigányul. Mondom, hogy én tudok cigányul. Visszamentem Vistára. Jött az értesítés, hogy behívtak a Folklórintézetbe. Kimentünk a cigánytelepre Jagamassal, és ének szűrődött ki az egyik házból, egy anyuka altatta a gyermekét. Bementünk, még átjöttek az asszonyok. Akkor nem tudtuk felvenni, még nem volt magnó, fonográffal dolgoztunk, így bevittük őket a Folklórintézetbe, elkészültek a felvételek, én leírtam a szöveget és lefordítottam. Ismét visszamentem Vistára, megint csak jött az értesítés, hogy menjek be a Zeneakadémiára. Ott egy nagy bizottság várt: felvételi volt. Énekeltem egy román, egy magyar és egy cigány dalt, és felvettek.
Így kerültem a Zeneakadémiára Jagamas jóvoltából, ő külön is foglalkozott velem, mert az én zenei tudásom nem volt nagy, nem olyan volt a gyerekszobám, mint a többi kollégának, nekem az volt a fontos, hogy megtanuljak valamennyire fül után jegyezni. Három félév volt a folklór, színjelessel végeztem, aztán negyedéven kizártak társadalmi származásom miatt. Nem ez volt az első, kizártak másodéves koromban is, de Vistán volt egy országgyűlési képviselő és prezídiumi tag, egy asszony, Nyilas Ilona, aki ismerte a szüleimet és engem is, és akkor még visszavettek. Negyedéven aztán újra kizártak, és így nem végeztem el a Zeneakadémiát. Akkor elmentem önként Lészpedre tanítani, ott voltam egy évet és három hónapot.
– Hogyhogy csak ilyen rövid időt?
– Megszűntek a magyar iskolák. Hetven 1-4 osztályos magyar iskola volt Moldvában abban az időben, s kettő felső tagozat, egy Onesten, egy Lujzikalagorban. A magyar forradalom után aztán megszűnt mindegyik. Akkor elmentem Gyimesre, ott voltam nyolc évig. Azért oda mentem, mert onnan könnyen be tudtam járni Moldvába, s úgy folytattam a gyűjtéseket.
– Gyimesi gyűjtései is jelentősek.
– Igen, külön kötetben jelentek meg és külön CD-n.
– Mi alapján döntötte el, hogy hol gyűjt és hol nem?
– Sosem másztam bele másnak a gyűjtési területeibe. Négy területen gyűjtöttem: az észak-mezőségi falvakban Szék környékén, Kalotaszegen a nádasmenti falvakban, a gyimesi csángóknál és a moldvai csángóknál. Székelyföldön egyáltalán nem.
– Tudatosan?
– Tudatosan. Ott voltak gyűjtések. Itt Válaszúton a múzeumban is Székelyföldről csak egy rend férfi és egy rend női ruhát állítottunk ki. Rengeteg tájház van Székelyföldön, aki arra kíváncsi, menjen oda. Nekünk elsősorban Mezőséget kell képviselnünk, ezért három mezőségi szobánk van, két kalotaszegi, egy csángó, egy román és egy szász.
– Gyimest leszámítva azokon a területeken, ahol gyűjtött, különösen itt Mezőségen nagyon erős az asszimiláció. – A helyzet az, hogy Mezőséget annak idején elkerülték a kutatók, vegyes nemzetiségű terület lévén. Kodályék már az 1900-as évek elején kijelentették, hogy a régi magyar népzenei stílus eltűnőben van a magyar nyelvterületen. A negyvenes években mi is Magyarországhoz tartoztunk, elkezdődött a kutatás. Palotay Gertrúd etnográfus írt egy tanulmányt a széki írásosról, a rámán varrott írásosról, azt csak ott készítik, és ez Kodály kezébe került, aki azt mondta: ha ilyen a varrottasuk, milyen lehet a zenéjük? Ezután eljött Lajtha, és rádöbbent, hogy itt még virágzik a régi népzenei stílus. Itt a Borsavölgyében, Kidében Járdányi Pál megírta A kidei magyarság világi zenéjét, Vajkai Aurél a Népi orvoslás a Borsavölgyében című könyvét, Szabó T. Attila pedig Palotay Gertrúddal két rövid írást jelentettek meg az Erdélyi Múzeumi Közleményekben Ismeretlen mezőségi hímzések címen Válaszútról és környékéről. Ahogy a háború végével jött a változás, ez a gyűjtési fellángolás is abbamaradt. Később aztán a táncházmozgalomban figyeltek fel újra erre a területre.
– Akkor viszont Mezőség reflektorfénybe került, mivel zenéje és tánca elmaradhatatlan kellékévé vált a táncházaknak.
– Jagamas szerint a mezőségi zenei felállás lehetett az erdélyi fejedelmi udvarok muzsikálási módja. Nem véletlen az, hogy ilyen nevű dallamok maradtak meg, mint például Válaszúton Rákóczi ritka magyarja, vagy Széken Lajtha gyűjtötte fel Rákóczi keservesét, Jagamas Bethlenben a Bánffyak lassúját. Valamikor közös volt ez a zenei kultúra az úri osztállyal, amelyet magunkkal hoztunk keletről, aztán az arisztokrácia zenei ízlése nyugati hatásra megváltozott, a falusiak pedig megőrizték. Válaszútról is került elő olyan katonakísérő dallam, amelynek Jagamas megtalálta a csuvas változatát.
– Feltételezem, hogy a magyar identitás megőrzése vezérelte önöket, amikor Válaszúton létrehozták az iskolát és a hozzá tartozó kollégiumot.
– Ezekben a szamosháti falvakban nincsen iskola, nemhogy magyar, de még román sincs. A gyerekeink 26 százaléka vegyes házasságból jön. Egy része alig ért magyarul, nem is tud vagy csak keveset. Itt úgy megtanulnak magyarul, hogy a végén szebben beszélnek, mint a szüleik. Van olyan, aki itt kezdte és már az egyetemet végezte. Nem tudom, mi lett volna belőle, ha mi nem hozzuk el ide. Román iskolában már mind románok lettek volna. Most is van olyan kislányunk, már a testvére is jön, akinek csak a nagyapja magyar. Jönnének románok is, de nem vesszük fel, csak azt, akinek van magyar felmenője.
– Hány gyerek fér most el?
– Most 120 körüli a létszám, de beindult a felső tagozat és a 9. osztállyal a mezőgazdasági líceum, tavaly ebből egy osztály volt, most lesz kettő. Elég nehezen tudjuk őket elhelyezni az internátusban. A múzeumot is kellene bővíteni, rengeteg értékes tárgy van raktáron, amelyet helyszűkében nem tudunk kiállítani.
– Visszatérve az asszimilációra: Moldvában a táncházmozgalom által hangsúlyossá vált figyelem segíti a magyarokat az identitásuk megtartásában?
– Moldvában az lett volna jó, ha megmaradtak volna az iskolák, mert akkor kitermelődhetett volna egy értelmiség, de így? A papokon kívül semmi sincs, legjobban azok tiltják a magyar nyelvet.
– És az anyaországi kezdeményezések?
– Falra hányt borsó. Fakultatív. A gyerek megtanul írni-olvasni magyarul, s hova tovább? Sehova. Megy tovább a románosítás, főleg a papok részéről. Ez a Vatikánnak is tudatos politikája, hogy megtörje a görög egyház egységét a románoknál. Moldva missziós területnek számított, így olasz papok jöttek oda. Azok persze hamarabb megtanultak románul, mint magyarul. Később megtiltották a magyar nyelvű miséket a templomokban, csak románul és latinul lehetett misézni. Mivel nem volt minden faluban pap, a kántorok továbbvitték a régi magyar egyházi zenei hagyományt. Rengeteg olyan anyag került elő, amelyekről nincs is feljegyzésünk. Vallásos énekek, apokrif imák, a Mária-siralom. Ugyanez a helyzet a balladákkal, olyanokra bukkantunk, amelyek nálunk nincsenek, mint például az Ifjú Mátyás király (Talányfejtő leány), a Ráduly vajda, a Szeklédi Borbála, Az elrabolt leány, vagy a magyarul Szép fehér pakulár, a román Mioritának a változata. Érdekes módon magyarul hamarabb lejegyezte Petrás Ince János 1843-ban, mint románul Vasile Alecsandri 1860-ban. Az összes klasszikus ballada megtalálható Moldvában, s még azon túl vannak helyi változatok, költött igaz történetek is. Nagyon gazdag a hagyomány, és nem meglepő módon azokon a helyeken maradt meg igazán, ahol nem tiltotta a pap. Például Klézséből került elő a legtöbb ballada és lírai dal, ugyanis ott lengyel volt a pap, és nem tiltotta a magyar éneket sem a templomban, sem a guzsalyasban.
– Felmerül a kérdés, mennyire maradhat még élő ez a gazdag moldvai hagyomány a mai viszonyok között? – Most már vége az egésznek! Éppen néztem, hogy most megjelent az új Balladás könyv, 550 ballada és balladás hangulatú dal található benne 225 adatközlőtől, és ebből még él vagy húsz-huszonöt. A Balladás könyvnek van egy DVD-melléklete 348 eredeti helyszíni felvétellel.
– A fiatalok már nem tudják ezeket?
– Egy-két család még akad, például Lészpeden van három unoka, az ő nagyanyjuktól gyűjtöttem, és mind a hárman tudják mindazt, amit a nagyanyjuk tudott, ő már meghalt. Kettő sajnos már elment, az egyik Spanyolországba, a másik Olaszországba. A legnagyobb viszont Lészpeden van és gyönyörűen énekel, ahogy az anyja is.
– Lehet-e még érdemben népzenét gyűjteni?
– Lehet, sőt kell is. Sok olyan hely van, ahol ilyen szándékkal még nem járt soha senki, és még élnek olyanok, akik tudják ezeket a dalokat. Régen minden háznál a gyermekeket a nagyapák, nagyanyák nevelték, a gyermekek az öregektől vették át a hagyományt, nem a szüleiktől, azért él még. Van például egy hagyományőrző kicsi falu, Visa, még Kelemen kőművest is tudnak, sajnos az egyik asszony meghalt, a másik most nagybeteg, de még van egy öregasszony, attól tanulták ők is. Vagy ott van Szovát, a leggazdagabb díszítésű falu, ott még egy asszony él, aki sok mindent tud. Tőle még fiatalkorában is gyűjtöttem. Úgy mondta fel a nevét, hogy „énekeltem én, Kádár Erzsi 18 esztendős mulatságos kislány".
– Legalább olyan fontos, hogy a felgyűjtött anyagot rendszerezzék.
– Azt az MTA végzi. Erre a vidékre jellemzőek a 16 szótagos dallamok, s mint ahogy a tizenkettes dupla hatosokból tevődik össze, ez dupla nyolcasokból. Kodályék Székelyföldön gyűjtöttek egynéhányat, és „jajnótának” nevezték. Ezen a környéken viszont sok van még. Létezik egy olyan magyarázat is, hogy talán műköltési termék lenne, de a régi stílusból minden típust megtalálunk benne, pentaton dallamok is vannak, ereszkedő rendszerűek. Az is az érdekességük, hogy a dallamot csonkítani vagy bővíteni lehet a versek szótagszáma szerint. Mindenki azt fűzi bele, ami rá vonatkozik. Előfordul, hogy egy énekes egy dallamon belül 12, 11 és 16 szótagosat is énekel, azonos tartalmú szövegeket összefűzve. Nem tudjuk, mikor keletkezett ez a dallamtípus, csak azt, hogy itt maradt meg ezen a környéken. Mezőségnek van még egy különlegessége, a régi páros tánc, az akasztós. Ezen belül egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy egy nemzetség tánca: Kissek tánca, Ballák tánca, Csete nemzetség tánca. Ez is mutatja a tánc régiségét. Martin György tánckutató szerint ez lehetett a legrégebbi magyar páros tánc. Bethlen Gáborról van egy feljegyzés: olyan lassú táncot járt, hogy alig mozgatta a lábát. Ez a tánc épp ilyen.
– A táncházmozgalom elvitte a városba a népzenét, néptáncot, ugyanakkor a kialakító, éltető háttere, a szokásvilág és a paraszti kultúra eltűnt mögüle. Meddig maradhat fenn ebben a mesterséges közegben? – Nem félek, ez már megmarad. Aki kiöregedett, viszi a gyerekét és az unokáját. Beállott a folytonosság. Mindenkinek van egy anyanyelve, kell, hogy legyen egy zenei anyanyelve is, és ehhez szorosan kapcsolódik a magyar mozgáskultúra is, nem véletlen, hogy tánc közben mindig énekeltek. Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.
– Tehát e téren bizakodó?
– Már rég elmuzsikálták a táncházmozgalom halálát, mégis egyre jobban terebélyesedik, és nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világon. Ez az a mozgalom, amely az egész világ magyar ifjúságát összefogja. De nézzük Japánt, ahol szintén népszerű: a japánoknak nincsenek csak rituális típusú táncaik. Ez a fajta tánc hiányzik nekik, és ázsiai nép lévén ők is ráharaptak a magyar táncokra.
– A magyar népzene lehet a kulcsa a magyar identitás megőrzésének?
– Itt az iskolában is nagyon fontosnak tartjuk a népdaloktatást, mindennap énekelnek a gyerekek, amikor elmegy a kisgyerek innen, már legalább 30-40 népdalt tud, az már egy zenei anyanyelv. Most jövőre két osztályunk lesz a nagyokból, lehet, hogy csinálunk egy tánccsoportot belőlük 6-8 párral. A táborainkban is fontos az éneklés, napi kétszer van népdaltanulás. Egy hét alatt legalább 30-40 népdalt tanítunk. Belecseppentünk egy latin-szláv tengerbe, és miközben sok nép tűnt el a Kárpát-medencében, mi csodával határos módon megmaradtunk magyarnak. Ez a kultúra tartott meg minket ezer évig.
Kiss Eszter Veronika
Magyar Nemzet

Kolozsvár 1940-es visszatérése
Hetvenöt évvel ezelőtt, 1940. szeptember 11-én, egy szerdai napon vonultak be a magyar honvédség csapatai Kolozsvárra. A második bécsi döntés értelmében Észak-Erdély, ezzel együtt pedig a kincses város is visszatért a hazához.
Néhány nappal a második bécsi döntés kihirdetése után, 1940. szeptember 3-án, Horthy Miklós kormányzó hadparancsban útnak indította a Magyar Királyi Honvédséget, hogy ellenőrzése alá vonja a Magyarország javára ítélt területeket. A IV. hadtest Szatmárnémeti, a II. hadtest Érmihályfalva, a IV. hadsereg Técső, a VII. és VIII. hadtest pedig Máramarossziget előtt várta a határátlépést, amelyet szeptember 5-re időzítettek. Kolozsvárra szeptember 11-re érkeztek meg a magyar csapatok, felszabadítva a kincses várost a román megszállás alól.
Beck Albert királyi ezredes és segédtisztje, verebélyi Marssó István tartalékos hadnagy délelőtt 11 órakor jelentek meg a városházán, hogy a magyar államhatalom számára átvegyék Kolozsvárt. „Amikor átveszem ennek a ragyogó múltú, ősi, magyar városnak a parancsnokságát, első szavam a hála szava a Mindenhatóhoz, hogy ezzel a dicsőséges, boldog nappal megajándékozta a magyar nemzetet. Köszönetemet fejezem ki Kolozsvár magyarságának, hogy kitartott a hosszas raboskodása alatt, és meg tudta őrizni ennek a városnak hagyományos magyar jellegét” – mondta beszédében az ezredes. A katona szavai jogosan fejezték ki azt az örömöt, amit a kolozsváriak éreztek a visszatérés nagy napján. A bő két évtized alatt, míg román hatalom alatt sínylődött a város, több kár érte a magyarságot, mint haszon: intézményeit elvették, szobrait ledöntötték, hivatalaikból elüldözték őket. Beck Albert néhány hónapig a város katonai parancsnoka volt, majd Keledy Tibor jogász lett 1944-ig a polgármester – 1919 óta ő volt az első, napjainkig pedig gyakorlatilag az utolsó magyar polgármestere Kolozsvárnak.
Bevonulnak a honvédek
Délután két órakor vonult be a városba a magyar királyi honvédség, vitéz Jány Gusztáv altábornaggyal az élen. Nagyvárad felől érkeztek, végigvonultak a Monostori, majd az Unió utcán, hogy végül a Főtéren, a Szent Mihály-templom előtt felállított dísztribünön ülők előtt tisztelegjenek. Dr. Vékás Lajos, a Magyar Párt kolozsvári tagozatának elnöke üdvözölte a bevonuló csapatok főparancsnokát, majd az egyházak képviselői fogadták a bevonuló honvédséget.
Kolozsvár lakossága ezúttal is kitett magáért: a templomok tornyain magyar zászlók lengtek, virágeső borította el a bevonuló katonákat. „Mindent vissza! Éljen a magyar hadsereg!” – kiabálta a mámorban úszó sokaság. A Bánffy-palota homlokzatán Horthy Miklós hatalmas portréja díszelgett, az utcákon díszmagyarba vagy népviseletbe öltözött fiatalok integettek a bevonuló magyar csapatok felé. Huszonkét év elteltével ismét felcsendült a Himnusz Kolozsvár szívében. A korabeli tudósítások tanúsága szerint még a délután lezúdult hatalmas zápor sem riasztotta el az embereket, senki sem mozdult, míg véget nem ért a nagy ünnep. Történelmi esemény volt: az elnyomók helyett szabadítókat üdvözölhetett Mátyás király városának népe. „És ahogy Jány Gusztáv ott állott a szakadó esőben az utolsó csapat elvonulásáig, úgy állott ott nem szűnő lelkesedéssel az egész város, Erdély fővárosa” – olvashatjuk Bor Jenő altábornagy visszaemlékezéseiben.
Öröm és lelkesedés
Nagybányai Horthy Miklós gépkocsin érkezett az ünnepi díszszemle helyszínére. A Szent Mihály-templom északi felén kiépített dísztribün előtt a város magyar vezetése üdvözölte vendégeit. Először gróf Teleki Pál miniszterelnök köszöntötte a kormányzót, majd gróf Bethlen György mondott köszöntő beszédet az itt maradottak nevében. „Boldogan köszöntöm Kolozsvárról Erdély visszatért országrészeit! Huszonkét évi keserves megpróbáltatás után valóra vált, amiben bízni nem szűntem meg soha, egy percre sem. És most, mikor végre valóban itt állhatok a szabad Erdély szabad földjén, olyan mélyen meghat ennek a történelmi pillanatnak a nagyszerűsége, hogy érzelmeim kifejezésére alig találok méltó szavakat. Gondolatban ma itt van minden magyar!” – mondta többek között Horthy Miklós az ünneplő tömegnek.
„Az üdvözlő beszédek, vitéz Jány altábornagy zengő szavai minden pillanatban elvesztek a Főteret borító embertenger lelkesedésének kirobbanásaiban. Lelkesen éltették Magyarország kormányzóját, vitéz nagybányai Horthy Miklóst, Teleki gróf miniszterelnököt, Csáky gróf külügyminisztert… Egetverő lelkes éljenzés fogadta annak a három–háromtagú német és olasz katonai küldöttségnek tagjait is, akik a fogadtatási ünnepség megkezdése után érkeztek a magyar, német és olasz színekkel ékesített díszemelvényre. Tízezrek ajkán csendül fel a Szózat, s mire hangjai elhalnak a kövér esőcseppek kopogásában, megkezdődik a diadalmas felvonulás, amelyhez foghatót soha nem láttunk. Mint egy érchenger dübörgött végig a városon a honvédség beláthatatlan hadoszlopa. Gyalogosok, géppuskások, légelhárító ütegek, tüzérek, huszárok vonultak el fenséges erővel, sziklaszilárd nyugalommal, arcukon az út porával, a visszaszerzett magyar földek áldott porával, mosollyal, ölükben virággal, örömünk, hálánk, boldogságunk, jövendőbe vetett hitünk szerény ajándékaival” – számolt be az örömmámorról a kolozsvári Keleti Újság 1940. szeptember 12-i száma.
A boldogság azonban nem tartott sokáig: a háborúban vesztesnek kikiáltott Magyarországot újabb csonkítással sújtották, az 1947-es párizsi békeszerződés ismét a trianoni határok közé szorította Mária országát.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Régi zene szólt Olaszteleken
Az Erdővidéki Régizene-találkozó az elmúlt esztendőkben sokakat megszólított, sikerült a régió egyik hagyományos eseményévé tenni. Szervezői új célokat tűztek maguk elé: túllépni a földrajzi határokat, s vonzani új, a kultúra és a tájegység iránt egyaránt érdeklődő közönséget.
A Kájoni Consort Egyesület által ötödik alkalommal megszervezett esemény pénteken a művelődési házban vette kezdetét. A kicsiket és nagyokat megmozgató „bulinak” – francia branles-t és angol kontratáncot lehetett járni – egyik érdekességének az számított, hogy a talpalávalót húzó olaszteleki vasárnapi iskola furulyacsoportja új, Cygnini ének- és táncegyüttes néven mutatkozott be. Szombat délelőtt a legkisebbeket és szüleiket szólították meg a szervezők, amikor a Gaál Mózes Általános Iskola Rózsa utcai épületének egyik tantermében rendezték be Mátyás király udvarát. Ismerkedni lehetett az Igazságoshoz köthető mondákkal, papírból, bársonyból, fonalból és színes fóliából erszénytől kezdve, karkötőn át koronáig sok mindent lehetett készíteni, a fáradozásért pedig lyukas tallér járt, amit tésztára és üdítőre lehetett cserélni. Este az olaszteleki Daniel-kastélyban nagy érdeklődés mellett koncertezett a nagykárolyi Carmina Renascentia, a székelyudvarhelyi Riverenza, a hazai fiatalokból álló Cygnini és az esemény életre hívói és éltetői, a baróti Kájoni Consort régizene-együttes. Gyulai-György Éva együttesvezető Olaszteleket ideális helyszínnek, a Daniel-kastélyt és tulajdonosait, a Rácz családot pedig kiváló vendéglátónak mondta: a régi zenét itt nemcsak befogadták, hanem otthont teremtettek számára. „Azt szeretnénk elérni, hogy az elkövetkezendőkben kicsit terebélyesedjen a találkozó. Azért fogunk dolgozni, hogy ismertebbé tegyük az eseményt, s a régi zenét amatőrként, de igényesen játszó együttesek fórumává váljunk. Szeretnénk elcsábítani a közelebbi nagyobb városok szépet szerető közönségét is: jöjjenek hozzánk családostól egész hétvégére, s a reneszánsz zene mellett fedezzék fel Erdővidék értékeit is.”
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Startolt a második Fux Feszt Nagyváradon
Hat előadás szerepel a második Fux Feszt – Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiváljának versenyprogramjában, emellett további 14 produkciót tekinthetnek meg az érdeklődők az október 5-e és 10-e között Nagyváradon zajló seregszemlén – derült ki a Szigligeti Színház Lilliput Társulatának honlapján közzétett tájékoztatásból.
A szakmai zsűri mellett ezúttal gyerekek és pedagógusok is díjazzák a fellépő együtteseket; az ítészek a kolozsvári Puck Bábszínház, a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház, a szatmárnémeti Brighella Bábtagozat és a nagyváradi Lilliput Társulat közül választják ki azt a csapatot, amely a legjobb alakításért járó díjat hazaviheti, kiosztják továbbá a fesztivál nívódíját és a legszebb látványért járó Fux Pál-díjat is.
A kolozsvári Puck Bábszínház a Ha én lennék Mátyás király című előadásával van jelen a fesztivál versenyében.
Szabadság (Kolozsvár)

Nívódíjas lett A helység kalapácsa
Az Árkádia Bábszínházban ért véget a Nagyváradon október 5-10 között megszervezett II. Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiválja.
A II. Fux Feszt szombati zárónapja igen gazdag programot kínált kicsiknek és nagyoknak egyaránt, ugyanis négy előadást is láthatott a közönség, a kecskeméti Ciróka Bábszínház rendezvényzáró Hamupipőke előadása előtt pedig kiosztották a fesztivál szakmai-, pedagógus- és gyerekzsűrije által odaítélt díjakat. A szombati nap eseményeit a Budapest Bábszínház Tíz emelet boldogság című előadása nyitotta meg az Árkádia Bábszínház nagytermében. Gimesi Dóra meséjét Kovács Petra Eszter rendezésében Hannus Zoltán játszotta. Két budapesti tömbház lakóinak élete elevenedett meg a színpadon, és a mese végén a panelek kocklakásaiba zárt emberei ugyanúgy egymásra találnak, mint a két szerelmes tömbház, amelyek valójában békés óriások, akik az embereknek otthont nyújtó építményekké váltak. Déli tizenkét órától a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház mutatta be a Szigligeti Stúdióban A hétfejű tündér című meséjét, délután két órától pedig a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház produkcióját, a Cókmók, avagy a morgolódó szekrénymanó című előadást láthatta a közönség az Árkádia kistermében.
Díjkiosztás
Délután öt órakor kezdődött meg a díjkiosztó ünnepség. A pedagógus zsűri nevében szóló Pető Csilla kifejtette, hogy azt az eelőadást díjazták, amely a leginkább figyelembe vette a gyerekek életkori sajátosságait, amely atémaválasztásában és megjelenítésében a legközelebb állt a gyerekekhez, és amelyben a színészek párbeszédet folytattak a gyerekekkel. Mindezeket figyelembe véve a pedagógus zsűri a díjat a kolozsvári Puck Bábszínház Ha én lennék Mátyás király című előadásának ítélte oda. A gyerekzsűri a tenesváriak Csomótündér című darabját ítélte a legjobbnak. Ugyanakkor Simon Judit újságíró is különdíjat osztott ki, ő szintén a Csomótündér című előadás alkotóit díjazta. A továbbiakban a szakmai zsűri díjai következtek. Kozsik Ildikó bábszínész, teatrológus a legszebb látványért járó díjat adta át, szintén a Csomótündér című előadás alkotóinak. Zsigmond Andrea kritikus a legjobb alakításért járó díjat adta át. Elmondta, hogy a szakmai zsűri nagyon sok jó egyéni alakítást látott a fesztiválon, éppen ezért végül azt az előadást díjazta, amelyikben a legtöbb jó alakítás volt: így eset a választás nem egy bábszínészre, hanem a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház Verstől versig című előadására. A legjobb előadásnak járó nívódíjat Horányi László színművész, előadóművész hirdette ki: a szakmai zsűri a hazai pályán játszó Lilliput Társulat A helység kalapácsa című előadását ítélte a legjobbnak. A díjat az előadásban szereplő bábszínészek: Oláh Anikó, Csepei Róber, Daróczi István, Hanyecz Debelka Róbert és a muzsikus Varga Imre vették át.
Hamupipőke
A II. Fux Fesztet a kecskeméti Ciróka Bábszínáz Hamupipőke című előadása zárta. A klasszikus és közismert mesét újszerű feldolgozásban láthatta a közönség, hiszen a bábszínészek bábok helyett mindenféle kacattal – papírdarabokkal, dobozokkal, szemétkukákkal, kiszuperált kályhacsövekkel, szatyorral, nejlonzsákkal – játszották azt el. Az előadók a zenei aláfestés egy részét is ezekkel a kacatokkal szólaltatták meg, és a lepusztult városi gettóra emlékeztető színpadkép is szokatlanul hatott még a felnőtteknek is. A nagyon érdekes, mindazonáltal olykor talán egy kissé már tulságosan is hangos előadás elnyerte a nagyobbak és a felnőttek tetszését, a kisebbek viszont nem feltétlenül élvezték felhőtlenül a produkciót.
A II. Fux Feszt díjazottai:
Nívódíj: Lilliput Társulat – Nagyvárad: A helység kalapácsa; Látványdíj: Csiky Gergely Állami Magyar Színház – Temesvár: Csomótündér; Legjobb alakítás díja: Cimborák Bábszínház – Sepsiszentgyörgy: Verstől versig; Pedagógusok zsűrijének díja: Puck Bábszínház – Kolozsvár: Ha én lennék Mátyás király; Gyerekzsűri díja: Csiky Gergely Állami Magyar Színház – Temesvár: Csomótündér.
Pap István
erdon.ro

Nagy Benedek: két bőrkabátos férfi az utcáról hurcolt el
Kolozsváron is megemlékeztek 1956-ról
A magyarországi forradalom és szabadságharc romániai következményeit boncolgatták a Kolozsvár Társaság által szervezett beszélgetésen, amelynek Nagy Benedek ’56-os elítélt volt a vendége. Az RMDSZ korábbi parlamenti képviselője elmondta: az utcáról hurcolta el két bőrkabátos férfi, egyenesen a szekuritátéra, ahol hónapokig vallatták. „A mostani világnak nem sok köze van 1956-hoz. Nekünk voltak ideáljaink, amelyekért kiálltunk, küszködtünk. Mára ezek az értékek viszonylagossá váltak”, hangsúlyozta. Elmondta: mindez nem ok, csupán ürügy volt a román hatalom számára a Bolyai Egyetem önállóságának felszámolására. Tegnap délben a Kolozsvár Társaság megemlékezésre hívta az érdeklődőket a sétatéri ’56-os emlékműhöz, délután ökumenikus istentiszteletet tartottak a belvárosi unitárius templomban, este pedig a Mátyás király szülőházától indult fáklyás menettel emlékeztek az 1956-os eseményekre, a magyarországi és erdélyi áldozatokra.
Az 1956-ban 7 év börtönre ítélt Dávid Gyula a sétatéri emlékműnél idézte fel a múlt eseményeit
Az öt év szabadságvesztésre ítélt Nagy Benedek személyes tapasztalatait osztotta meg arról, hogy a magyarországi forradalom és szabadságharcnak milyen kihatása volt Erdélyre, Kolozsvárra. – 1956. október 25-én összehívták a történelem–filológia kar közel félezer hallgatóját, majd megválasztották a diákszövetség 16 tagú vezetőtanácsát. Ebből a csoportból került ki az az öttagú szerkesztőbizottság, amely három héten át dolgozta ki az egyetemisták követeléseit, 16 sűrűn gépelt oldalt tett ki a közel száz javaslat. Miközben a szerkesztőbizottság tagjaként a piarista rendház földszinti kis termében a diáktanács alapszabályzatán és programján dolgoztam, ismeretlen arcok jelentek meg. Nem tulajdonítottunk ennek különösebb fontosságot. Úgy éreztük, hogy amit csinálunk, törvényes, az egyetemi életet akarjuk az európai normákhoz igazítani. Nem tudtuk, hogy a diákszövetségek létrehozására vonatkozó májusi párthatározat csak porhintés volt a Nyugat szemébe – emlékezett Nagy Benedek.
A magyarországi forradalommal való szimpatizálás vádjával több ezer erdélyi magyart, elsősorban értelmiségieket, diákokat zártak be, sokan az elviselhetetlen kínzásokban haltak meg, a Szoboszlay-perben tíz, a Sas Kálmán-perben két személyt ítéltek halálra és végeztek ki
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Szalagháború dúl Mátyás király szobrán
Megbukott a Kolozsvári Polgármesteri Hivatalnak az a stratégiája, hogy a talapzat köré telepített tüskés dísznövényzettel védi meg a Mátyás király szoborcsoportot.
Tudniillik a növények az immár kétévnyi – igencsak visszafogottra sikerült – fejlődésük után sem képesek akadályként működni, így csak az nem kapaszkodik fel a talapzatra, aki nem akar. Márpedig sokan akarnak, például az az ismeretlen személy is, aki a napokban egy trikolóros szalagot kötött fel a Szapolyai Istvánt ábrázoló mellékszobor kardjára. Tettének elkövetésére feltehetően az a két, piros-fehér-zöld szalag késztette, amelyeket korábban valakik Kinizsi Pál és Báthory István derekára erősítettek fel. Az „irritáló” piros-fehér-zöld szalagok mindenesetre vitathatatlanul jobban találnak a világhírű műalkotáshoz, mint az, amelyik – funári stílusban – csupán elvből és dacból próbálja más színűre „festeni” a dolgokat…
(Ö. I. B.)
Szabadság (Kolozsvár)

Négy éve vizsgálják, hogyan került a magyarokat sértő tábla a kolozsvári Mátyás-szobor elé
Négy éve vizsgálja eredménytelenül a román ügyészség, hogyan került a magyarokat sértő bronztábla a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport elé – írta keddi számában a Szabadság című napilap.
A Kolozs megyei ügyészség szóvivője azt közölte a napilappal, hogy az ügyben a megyei rendőrkapitányság nyomoz egy ügyész irányítása alatt. Hozzátette: a nyomozóknak több bizonyítékot is sikerült begyűjteniük, de a nyomozás érdekeire hivatkozva elutasította a részletesebb tájékoztatást. A kolozsvári Mátyás-szoborcsoportot 2011 áprilisában avatták fel újra a román és a magyar kormány közös támogatásával végzett restaurálás után. Egy hónappal később a szobor talapzatánál ismeretlen tettesek bronztáblát helyeztek el egy Nicolae Iorga román történésztől származó, Mátyás román eredetére utaló idézettel. A tábla elhelyezését Sorin Apostu akkori kolozsvári polgármester történelmi jóvátételnek nevezte.
Amint a Szabadság emlékeztetett rá, a műemléken történt engedély nélküli beavatkozás miatt Kelemen Hunor akkori művelődési miniszter, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke, és Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) volt alelnöke is feljelentést tett. Gergely Balázst 2012 szeptemberében kihallgatta az ügyészség, Kelemen Hunort azóta sem idézték be meghallgatásra.
A Nicolae Iorga román történésznek tulajdonított “A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, amikor a legyőzhetetlen Moldva ellen indult” idézetet először 1932-ben helyezték el a szobor talapzatára. A feliratot 1940-ben, Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása után eltávolították, de Gheorghe Funar, Kolozsvár szélsőségesen nacionalista polgármestere 1992-ben ismét feltetette. A restaurálás során a talapzatra Fadrusz János által tervezett eredeti Mathias Rex felirat került.
A Iorga-idézetet tartalmazó feliratot ismeretlenek a szoborcsoport előtti gyepszőnyegre tették ki.
erdon.ro

Értékes leletek a gyalui kastélyban
Az erdélyi kastélyok sorsáért civilként is sokat tehetünk – mondja Weisz Attila művészettörténész. A szakemberrel az erdélyi kastélyok sorsáról, felújítási lehetőségeikről, a feltárt örökség konzerválási módozatairól beszélgettünk.
– Művészettörténészként mennyire van rálátása a kastélyok visszaigénylési fázisaira?
– Az államosított műemléképületek visszaigénylése még ma sem lezárult folyamat. Az ingatlan visszaadása csupán az első lépés a helyreállítás felé, hiszen a több évtizedes állami tulajdonból az épületek romosan vagy lepusztulva, bútorzatuktól, gyűjteményeiktől megfosztva kerülnek vissza jogos tulajdonosukhoz. Kártérítést mindezért a pusztításért vagy több évtizedes használati bért remélni sem lehet, sőt a visszatérítések körüli (ál)visszaélések és az azt követő újraállamosítások nyilván azt a célt szolgálják, hogy elriasszák az esetleges visszaigénylőket. Szakemberekhez általában hamarabb eljut a híre egy-egy újonnan visszaszerzett épületnek, vagy a különféle helyreállításokról is több információnk van, mint az átlagembernek, de ez minden szakmában, így az örökségvédelemben is így van.
– Civilként mit lehet tenni a kastélyok megóvása érdekében?
– Nagyon sokat: látogatni kell a kastélyokat (a romosakat is), hogy a helyi hatóságok ráébredjenek, mennyire szégyenteljes az, ahogy pusztulni hagyják az értékeket. Támogatni kell a helyreállítást felvállaló civil szervezetek munkáját, és „elégedetlenkedni” kell, hogy ha nemtörődömséget vagy éppen ordítóan helytelen „helyreállítási” megoldásokat látunk: műanyag ablakokat vagy ajtókat, újonnan vágott nyílásokat, oda nem illő burkolatokat, díszítőelemek eltűnését vagy éppen rongálásokat.
– Az erdélyi irodalom fő mecénásának, Nagy Eleknek köszönhetően a gyalui várkastély is épül-szépül, az I. Várkert Fesztivál keretében rövid ideig meg is nyitotta kapuit a nagyközönség előtt. Miben egyedi a gyalui kastély?
– Én művészettörténészként veszek részt ebben a munkában, és a feltárásainkat még nem tekintjük befejezettnek, ezért a következtetéseink sem véglegesek. A ma látható épület számtalan építési fázis eredményeként jött létre, és a legkorábbi fázisokhoz tartozó falak közül valószínűleg ma már semmi nem áll. A Dacia római provincia idejéből itt álló castrum mellé a középkorban, a 14. században egy püspöki birtokközpont létesült, ez a 15. századi forrásokban már várként, illetve palotaként szerepel. Mára mindebből nem maradt fenn álló épület, s a mai kastélyudvaron belül remélik megtalálni a régészek a maradványaikat. Ám szórványleletek arra utalnak, hogy igen igényes késő gótikus és reneszánsz részletei voltak ezeknek az épületeknek, a reneszánsz faragványok jó része Hunyadi Mátyás budai építkezéseiről ismert gyönyörű faragott kőemlékek formavilágát követte.
A középkori várat az 1530–40-es években Statileo János püspök idején övezhették a mai is látható szabályos alaprajzú, négy saroktornyos várral. Erre bizonyíték lehet a püspök várnagyának, Móré Péternek az újonnan feltárt, gyönyörű címere, amelynek eddig csupán a feliratát ismertük. Ennek azért van különös jelentősége, mivel ez bizonyíthatja, hogy a szamosújvári Martinuzzi-vár mellett a gyalui Erdély legkorábbi ilyen jellegű erődítménye, és ez még nem volt ennyire nyilvánvaló a kutatás számára. Ebből az időszakból sikerült néhány faragott kőajtókeretet is azonosítanunk.
1541-ben a vár Izabella királyné birtokába jutott, végül fiskális tulajdonba került. Lényegi változás akkor állt be, amikor I. Rákóczi György fejedelem (1630–1648) pompás rezidenciát rendezett be itt: a várfalakhoz boltozatos teremsorokat kapcsoltak, kaputornyot emeltek, a várudvar régi épületeit elbontották, több emeleti helyiséget habán bokályokkal (mai szóval falicsempével) vagy bőrkárpitokkal díszítettek. A korábbi lőréseket ekkor falazhatták el. Sajnos ma már nem sok maradt fenn mindebből, de sikerült beazonosítanunk több boltozattartó konzolt ezekben a helyiségekben.
A fényes rezidencia azonban Várad 1660-as török elfoglalásával gyakorlatilag végvárrá vált, amelyet Bánffy Dénesnek, Kolozsvár főkapitányának, kolozsi és dobokai főispánnak zálogosítottak el az erdélyi rendek. A kastély Bánffy György kormányzó idejében, az 1704-es és 1705-ös kuruc ostromok következtében elpusztult, de az uradalom tovább működött. A 18. század legvégén csupán a nyugati szárny egyik részét tették lakhatóvá, ekkor készült a mai barokk főlépcsőház. Később, a 19. század folyamán több ízben is dolgoztak a kastélyon, ekkor telepítették a hatalmas parkot, betemették a szárazárkot. Az északi fal mellé és helyébe istálló, emeletére magtár került. Ekkor épült a délkeleti, hatszög alaprajzú torony a régi körtorony helyére, és ekkor történt a keleti homlokzat félköríves díszítése és továbbépítése, illetve több helyiség mennyezetének kifestése.
– A kastélyok fenntartásához legtöbbször hiányoznak az egykori gazdasági alapok. Szakemberként hogyan látja, kastélyainkat a felújítás után hogyan lehetne gazdaságossá tenni?
– Ha egy hatalmas méretű, eredeti rendeltetését elvesztett épület helyreállításáról beszélünk, akkor a legfontosabb kérdés az új funkció. A gyalui és más erdélyi, partiumi kastélyok körüli uradalmakat már az 1920-as évek földreformjában államosították, így az a gazdasági alap egyik napról a másikra semmivé lett. A megmaradt birtokból sokszor elég, ha a karbantartásra futotta. A helyreállításnak éppen ezért az új, lehetőleg gazdaságilag is életképes funkció a kulcskérdése. Legtöbben a turisztikai hasznosításban gondolkodnak (amibe a kastélyszállótól a konferenciaközpontig minden belefér), mások az épület szociális hasznosításának a lehetőségét használják ki (szanatórium, üdülő árvák részére stb.). Néhány esetben múzeum működik a kastélyokban. Még kevesebb az olyan hangsúlyosan kulturális célközpont, mint amit a gyalui kastélyból próbál varázsolni a beruházó, a Traditio Transylvanica Alapítvány, amelyben az épület régi életét bemutató múzeum ugyanúgy helyet kap, mint az előadóterem vagy a fesztiválszínpad. Szerencsére hatalmas, látványos helyszínről beszélünk, ahol amúgy is rengeteg a látnivaló, a római castrumtól a reneszánsz várkastélyon át az évszázados gyönyörű parkig. Bizakodni kell.
– Milyen hozadéka lehet egy ilyen kutatásnak? Mi derülhet ki például a Rákócziak, a Bánffyak életéről, amit még nem tudunk?
– A műemléki törvény megköveteli a műemléklistás épületeknek a művészettörténeti kutatását. Míg ez sok esetben csak nyögvenyelősen vagy egyáltalán nem valósul meg, addig Gyaluban mindez természetes volt, diák- és munkáscsapat is a rendelkezésünkre állt, amit a beruházó, Nagy Elek, nagylelkűen biztosított. A kutatás keretében az épületről hatalmas felületekben távolítottunk el cementes vakolatokat, amely segíti a falak kiszáradását a konkrét kiviteli munkák megkezdéséig. A feltárt leleteket a helyszínen szeretnénk bemutatni, és egy múzeumot is szeretnénk berendezni. Ezen kívül tervezzük egy tanulmánykötet megírását, ahol szakszerűen tájékoztatjuk a közönséget az eredményeinkről. Persze kisebb, olvasmányosabb publikációkat is tervezünk, ezek közül néhány már meg is valósult.
– Olvasom, a hajdani latrinákból sok érdekes adatra derült fény....
– A latrinákat eleve a régészek kutatták, de talán nem gond, ha néhány látványos leletet felidézek. Ma már tudjuk, a falak belsejében a latrinákat csupán a Rákóczi-korban képezték ki. Ezek a faluhelyen ma is gyakori pottyantósok mintájára működtek, a lényegi különbség az volt, hogy az emeleten, a falvastagságban vagy elkülönített kamrákban voltak berendezve, és egy, a külső falban kialakított függőleges csatorna csatlakozott hozzájuk, melynek az alsó vége a vársáncba nyílt. A használatát talán nem részletezném, de azt megjegyzem, hogy háztartási hulladék, törött edény, betörött ablakszem is bőven került ide, s ez igen értékes lelőhellyé teszi őket. Itt gyakorlatilag a mindennapi élet keresztmetszetét lehet megfogni régészeti módszerekkel. Előkerültek ablakszemek, habán kerámiadarab és több más érdekes lelet is.
– Egy felújítás során minek van prioritása: a művészettörténeti elemek kortól független konzerválásának vagy létezik egy egységes koncepció, ami mentén a kastélyokat felújítják, s csak az ebbe beleillő elemek lesznek láthatóak?
– A gyalui kastélyra vonatkozó levéltári források egy részét már kiadták, ezek alapján tájékozódunk az épületben. A kastélyleltárak pontos, szobáról szobára leírt képet adnak a korabeli épületről, nekünk csupán azt kell megállapítanunk, hogy most éppen melyik szobában is járnak, hiszen főleg a keleti és északi szárnyat a 19. században teljesen átalakították, míg a nyugati szárnynál egy teljes helyiségtraktust elbontottak. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, faragványok, feliratok, elfalazott nyílások, díszítőfestés bukkan elő a vakolat alól. Nyilván nemcsak a lelet lényeges, hanem a lelőkörülmény is, egy régi vakolatréteg számunkra majdnem ugyanolyan fontos, mintha elfalazott kincset találnánk.
A helyreállítási koncepció két lábon áll: a hasznosítási lehetőség és az értékek konzerválása és bemutatása. A helyreállítás csapatmunka, ahol a művészettörténész általában ez utóbbiak mellett, az építész az előbbiek mellett kardoskodik. Ezért nagyon fontos a jó együttműködés. Az építész sem szeretne készakarva tönkretenni vagy eltakarni értékeket, de minden épületbe kell konyha, fürdőszoba, hőközpont, iroda stb., ahol ezen értékek bemutatása nem mindig lehetséges, sőt nem is javallott. Ezért kihívás az építészek számára is egy ilyen jellegű feladat.
– Egy ilyen volumenű munkához sok pénz és szakember szükséges: kik vesznek részt a régészeti, művészettörténeti munkákban?
– A munkákat uniós pályázatból támogatja a Traditio Transylvanica Alapítvány, hiszen ezt magán- vagy önkormányzati forrásokból lehetetlen lenne megvalósítani. A régészeti feltárásokat Felix Marcu és Csók Zsolt kollégák vezették, míg a falkutatásokat Kovács Zsolt és jómagam végeztük egy diák- és munkáscsapat segítségével, a levéltári kutatásokat Szász Anikó történész-művészettörténész folytatta. A falfestések feltárását Kiss Lóránd, a sürgős kőrestaurátori beavatkozásokat, kőkiemeléseket Kiss Zoltán restaurátorok végezték. Kitűnő volt az együttműködés a csapatok között, a leletek sok esetben nagyon szépen kiegészítették egymást, és külön jó lehetőség volt, hogy egyszerre zajlottak a kutatások, így alla prima értesülhettünk az új eredményekről.
– Terveik szerint, ha sikerül az európai uniós forrásokat megpályázni, mikor láthatja a nagyközönség a gyalui várkastélyt teljesen felújított állapotban?
– Ha az uniós pályázat összejön, abban konkrétan le lesz szögezve a határidő. Általában egy-két éves futamidőre számíthatunk, ami alatt át kell adni az épületet. Különféle parki rendezvényeket azonban tudomásom szerint tervez a Traditio Transylvanica Alapítvány, úgyhogy még számos alkalom lesz a nagyközönség számára akár a helyreállítások műhelytitkaiba is bepillantani.
Dr. Weisz Attila
Kolozsvári művészettörténész, műemlékvédő szakember. 1975-ben született Marosvásárhelyen. 1999-től a BBTE történelem–művészettörténet szakos hallgatója, 2013-ban szerzi meg PhD-fokozatát Torda város középkori egyházi épületei témából a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Történeti Intézetében. 2014-ben Zádor Anna-díjas. A kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem oktatója.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Matyi Műhely Bábszínház újabb turnéja Arad megyében
Az igazságos Mátyás
A népszerű nagyváradi Matyi Műhely Bábszínház november 10–13. között ismét Arad megyébe látogat, ezúttal Az igazságos Mátyás című zenés bábjátékot mutatja be.
Kemecsei Hunor akkor harmadikos kisdiák nyerte meg 2008-ban az M. M. Pódium által meghirdetett meseíró pályázatot. A meséből bábdarab lett Meleg Attila jóvoltából, amelyet a legmegfelelőbb helyen, a váradi várban mutattak be.
A történet eredeti címe: Mátyás király Váradon. Nyolc szín, nyolc cselekményes jelenet kapcsolódik össze az előadásban, amelyeket a regös éneke, valamint udvari zenék kovácsolnak egységes egésszé.
Nincs olyan magyar ember, aki ne hallott volna az igazságos Mátyásról, ezért az előadás alatt a gyermek nézők Mátyás diák cinkosai lesznek, hiszen nem leplezik le a fiatal királyt. Az előadás végére azonban vastapssal jutalmazzák a jóságos uralkodót, hiszen: Minden jó, ha a vége jó!
Éljen az igazságos Mátyás!
A turné fellép a következő helyeken: Nagyzerind, Ágya, Fazekasvarsánd, Arad /Csiky Gergely Főgimnázium/, Zimándújfalu, Majláthfalva, Pécska, – Gáj /Neuman Fivérek Ált. Iskola/, Kisiratos, Erdőhegy és Simonyifalva.
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)

Születésnap – Köszöntjük a 80 éves Kozma Dezsőt
„Egy nemzeti irodalom a nemzet életének, lelkiismeretének része, megtestesítője”
Kozma Dezső irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanár, 1935 november 6-án született Középlakon. Köteteinek sora már helyére került a szakmában.
– Kezdjük ezt az évfordulós beszélgetést a külső, történelmi meghatározókkal. Olyan emberrel beszélgetek, aki az életét a II. világháborúval kezdte. Ez már önmagában külön téma lehetne. Öt-hat évesen az embernek sokkal fontosabb dolgai vannak, olyan istenigazából nagy elhatározás, nagy célok vezetik. De amikor annak rendje és módja szerint iskolába indultál volna, közbeszólt minden idők legnagyobb világkatasztrófája. Hol, hogyan élted át azokat az éveket, azt a több mint ezerhatszázhatvan napot, milyen nyomot hagytak az életedben?
– Már-már múltbavesző, mégis máig tartó élményeket éleszt bennem kérdésed. Természetesen a világot csak részben értő 5-6 éves gyermek megpróbál tájékozódni, eligazodni abban a környezetben, amelybe beleszületett. Különösen nem könnyű ez sorsformáló időben, még a mindennapok szintjén sem.
Egy magyar–román lakosú, szép fekvésű erdélyi faluban szereztem első tapasztalataimat: az egykori Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly Varjúvárától, Wesselényi Miklós és Ady Endre szellemét őrző Zilah, illetve Kolozsvár vonzáskörében. Mintha a település neve is jelképesen ezt fejezné ki: Kalotaszeg, a Szilágyság és Erdély művelődési központjának számító „kincses” város felé vezetnek az utak.
Négy elemis iskolánk és a református zsoltárok jelentették számunkra az első szellemi „útravalót”. S lélekben persze azok a minősítések, amelyeket az osztatlan iskola tanítója 1940 és 1945 között értesítőinkbe vésett: „jó”, „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. Mindezek az épp akkor véget érő háborút követő történelmi fordulattal sem múltak el nyomtalanul. Iskolánkban azonban nem lévén további osztályok, magántanulóként, egyedül egy szál tanító segítségével kellett eligazodnom a könyvekkel egyébként sem bővelkedő szűkebb világomban. Az év végi kolozsvári számonkérő vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán a következő szeptemberben velem is elindultak a szekerek a betű újabb birodalmába. Előbb Bánffyhunyadra, ahol a bentlakás volt „magán”, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt a kisváros környéki falvak tanulni vágyói számára otthonában bentlakást berendezni. Középiskolai éveimnek színhelye, Kolozsvár – Mátyás király szobrával, patinás épületeivel – nyitott könyvet jelentett egy falusi fiatalember számára. Érettségi után a Bolyai Egyetem előttem is kitárta kapuját, hogy aztán pár év múlva a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban taníthassak magyar irodalmat.
Leegyszerűsítő szűkszavúsággal: ezek voltak a tágabban értelmezett kezdetek, a felkészülés útjelzői.
– 1956. Itt az országban, az akkori hatóságok az elítélteket a következő években egyenként, hosszabb-rövidebb idő után börtönözték be vagy bocsátották el. Édesapámat, édesanyámat politikai okokbál elbocsátották. Börtönben nem voltak, „csak" elbocsátották őket. 21 évesen mit éltél meg '56 következményeiből?
– Több mint fél évszázad távlatából (mai történelmi tudásunk birtokában) nem könnyű pár szóban elmondani, kolozsvári magyar szakos egyetemi hallgatókként – a rádió mellett szorongva, reménykedve – miként válhattunk érzelmileg részeseivé az általunk is világfordítónak vélt történéseknek. Sokszor elmondott szavak kívánkoznak ide: ritkán tapasztalható szabadságvággyal, aggódásaink közepette is megőrzött bizakodással, hittel, majd a felemelő érzelmeket követő tragikusan fájdalmas keserűséggel. „Egységből csoda született" – emlékezett az idei évfordulón az akkori feszült napokat tevőlegesen megélő Dávid Gyula. Ma nem titok az sem, hogy a korábban engedélyezett esemény (a magyar írók sírjai melletti tisztelgésünk a kolozsvári Házsongárdi Temetőben) november elsején már tiltottnak számított, veszélyes politikai megmozdulásnak, amit abban a pillanatban a bennünket vezető tanárunk, Dávid Gyula (ő mondta el) sem tudott, nem tudhatott. Hét évi börtönnel szenvedett meg érte. A verseivel jelentkező Páskándi Géza elítélésekor (ő is csaknem ennyi évet kapott) vádpontként szerepelt az is, hogy sürgette az oktatási rendszer reformját, a többi között azt, hogy a történelmi materializmus mellett más filozófiát is oktassanak az egyetemen.
Nem egy évfolyamtársamat meghurcolták, másokat kizártak az egyetemről. És jól ismertek a más szakokon, kolozsvári szellemi intézményekben az országszerte elkövetett megtorlások is. Rengetegen kerültek hosszú évekre börtönbe, többen az életükkel fizettek.
- Képzett, elsősorban a munkájával foglalkozó irodalomtörténész, egyetemi tanár számára milyen fordulatot jelentett 1989?
- Nem szükséges fejtegetnem, számunkra, számomra is hozott változást 1989. Legfeljebb arról lehetne most beszélni, hogy milyen mértékben, milyen módon. Kétségtelen: addig nem javallott, illetve kényes témák, elhallgatott írók is sorra kerülhettek előadásaimon, árnyaltabban lehetett megközelíteni egy-egy életművet, mint ahogy a különböző szemináriumi, államvizsgai és a továbbképzést szolgáló szakdolgozatok tematikája is bővülhetett. És a tudományos kutatómunkára tágabb lehetőségek nyíltak, bizonyos forrásokhoz nem kellett külön engedélyt kérni, hazai és külföldi (magyarországi) levéltárak is hozzáférhetőbbekké váltak. Személyesebbre fordítva beszélgetésünket: 1994-ben neveztek ki professzornak. (Jóllehet korábban megvoltak az ehhez szükséges szakmai feltételek. Huszonhárom évvel azelőtt, 1971-ben megkaptam a filológia doktora tudományos fokozatot, 1994-ig 12 önálló kötetem, két egyetemi kézikönyvem, számos kísérő szöveggel ellátott válogatásom magyar írók műveiből és több mint kétszáz tanulmány, szakközleményem jelent meg különböző folyóiratokban, lapokban. Elnézést a felsorolásért, nem valamiféle utólagos méltatlankodásból fakadóan teszem ezt, hisz az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy abban az időben egyáltalán nem volt könnyű a „ranglétrán” előrelépni, és talán a Tanszék sem siette el a felterjesztést – lehet, hogy csak puszta feledékenységből. Végső soron örültem, hogy professzor lettem.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesévé választottak, 1997-ben a doktori iskola keretében szakirányítással bíztak meg, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Némiképp az általad említett fordulat következményének tekinthető az is, hogy kolozsvári nyugdíjazásom után a frissen alakuló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen még tíz évig (2003–2013) taníthattam magyar kultúrát, magyar irodalmat, és talán itteni dékáni működésemnek (az adminisztrációs munkát elvégzőknek köszönhetően) is volt valami értelme. És azt hiszem, nem puszta véletlen, hogy szakmai díjazásokban, kitüntetésekben csak 1990 után részesültem.
- Tudományos tevékenységedről néhány kérdést. Miért, hogyan lettél irodalomtörténész?
– Hogy mikor és miért lettem irodalomtörténész? Nehezen tudnám pontosan egy bizonyos időszakhoz, eseményhez kapcsolni, úgy vélem ugyanis, hogy egy ilyen elhatározás több tényezőtől függő. Közre játszhatott ebben az is, hogy mindig érdekelt a múlt, szerettem hallgatni a régi történeteket, nézegetni a régi épületeket, tárgyakat. Középiskolai történelemtanárom, Pataki József (később egyetemi professzor) csak fokozta bennem a tovatűnt korok iránti vonzalmat, kíváncsiságot. Évek múlva a kolozsvári egyetemi könyvtár rendszeres látogatójaként, régi könyveket, lapokat böngészve mindez „tudatosabbá”, „rendezettebbé” vált bennem, arra késztetett, hogy egy irodalmi mű, életmű vizsgálata alkalmával (természetesen az esztétikai értékek felfedezésével párhuzamosan) életre keltsem azt a történelmi, szellemi közeget, amelyekben ezek az alkotások megszülettek. Egyébként abban az időben a különböző – olykor inkább csak divat-szülte – elméletekhez nemigen juthattunk hozzá. Vagy ha igen, ezek az elméletek nemigen voltak vonzóak.
- Hogyan és miért éppen a 19. századot választottad?
- Fiatal tanársegédként, a 60-as években a magyar irodalom különböző korszakait szeminarizáltam, és volt időszak, amikor verstan, összehasonlító irodalom, irodalomelmélet és esztétika is szerepelt az óráim között. Mondanom sem szükséges, hogy a sokféle tantárgy nemcsak rengeteg időt vett igénybe, egyben nem kis próbatételt jelentett szakmai szempontból, ezért ritkán nyílt alkalom egy irodalmi áramlattal vagy életművel behatóbban foglalkozni. Azonban nyomban hozzáfűzném: ez a szerteágazó lefoglaltság nem ártott, sőt megkönnyítette később az egy területre, egy irodalmi jelenségre szorítkozó búvárkodásomat, oktatói működésemet. Lehet, hogy másképp nem vállalkoztam volna középiskolai tankönyvek írására.
– Éveken át főleg a 19. század magyar irodalmát szeminarizáltam, és ebből a korszakból merítettem doktori értekezésem témáját (Irodalom a kolozsvári századvégen). Így lettem viszonylag korán (majd professzorként is) irodalmunk egyik nagy korszakának előadója.
Talán nem szükséges a neveket felsorolni: Arany János, Madách Imre, Tompa Mihály, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Vajda János, Mikszáth Kálmán, Gyulai Pál. Folytathatnám a századfordulón jelentkező és a századelőn kibontakozó nemzedékkel: Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Petelei István, Thury Zoltán, Csiky Gergely, Gárdonyi Géza, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán, Tömörkény István, Krúdy Gyula.
Nem kis erőfeszítést jelentett számomra szűkre szabott óraszámban mindezt bemutatni. Ezért éreztem szükségét előadásaimat nyomtatásban megjelentetni. (Magyar irodalom a XIX. század második felében, Bukarest, 1980; Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978 ). Persze, közben ki-kirándultam a 20. századba és a világirodalomba.
– Új Európa van születőben – más kontextusban más a recepció. Ugyanaz a műalkotás ma más életet él. Csak egy példát, de klasszikusat, és éppen a 19. századból. Arany János A walesi bárdok című költeményét lefordították walesi nyelvre. A remekműnek eget-földet rengető sikere van. Voltak már más fordítások, más próbálkozások is – Zolman Péter angol fordítása stb. – de egyiknek sem volt ekkora sikere, ilyen hatása. Európa nyugati és keleti „fele" ma másképp, jobban figyel egymásra? Sőt, születőben egy egységesülő kontinens? Hogyan reagál a 21. század elméletírása? Mi mindent kell újraírni?
– Azt hiszem, kérdésed az irodalmon túlmutató választ igényelne. Már maga a különböző irodalmak kölcsönhatása, a műfordítások szerepe a nemzeti kultúrák közeledésében igen sokféleképp értelmezhető. Szószaporítás lenne újra és újra elmondani, hogy minden kor (így a mi 21. századunk is) megbirkózik jelenbe épülő örökségével, értékeivel. Különösképpen gond az, hogy egy olyan, a nemzet életéhez és szellemi örökségéhez szorosan kötődő alkotó, mint Arany János költői világa, kivételesen gazdag nyelve, annak sajátos ízei miként közvetíthetők kellő színvonalon más nyelvű olvasók számára. Önkéntelenül Kosztolányi Dezső szállóigévé vált szavai jutnak eszembe: fordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni. A többi között jórészt ezzel is magyarázható, hogy az utóbbi időben megélénkültek a „kulturális modernség" és a szellemi kölcsönhatások körüli, különböző felfogásokat szembesítő viták. Ebben az „egymásra figyelésben" arról sem feledkezhetünk meg, hogy egy nemzeti irodalom elsősorban (már csak nyelve okán is) a nemzet életének, történelmi és szellemi-irodalmi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének része, megjelenítője. Természetesen azoknak az egyetemes értékeknek is kifejezője, amelyeket már a reformkor nagyjai, Kölcsey, Vörösmarty megfogalmaztak. Mint ahogy figyelmet érdemlő, milyen közegben történnek meg ezek a találkozások, párbeszédek. A jeles irodalomtörténész, Horváth János vélekedése sok igazságot hordozó: az irodalom kétlaki növény, amelynek virágai a formák világában nyílnak, s a nemzeti irodalmak fejlődéstörténeti helyzetétől is függ, hogy melyik mikor fejti ki a maga egyediségét. Már ezért sem lehet a tolmácsolás, a szellemi értékek közvetítésének módja sem „röghöz kötött". Elég, ha a magyar irodalom több mint másfél évszázaddal ezelőtti „kulcsszavaira" gondolunk: haza és emberiség, népek hazája nagyvilág.
– Kötetek sorában foglalkoztál erdélyi magyar irodalommal. Gondoltál már egy teljes erdélyi magyar irodalomtörténet megírására? Eddigi tudományos tevékenységed mintegy előrejelzi...
– Az Erdélyben született magyar irodalom csakugyan foglalkoztatott (foglalkoztat), a régebbi és az első világháború utáni erdélyi (romániai) írókról, művekről több alkalommal írtam. Egy részük a szegedi székhelyű Madách Irodalmi Társaság kiadásában most megjelent válogatott írásaimban olvasható, a két háború közötti romániai magyar írókról készült közleményeim jórészt hazai folyóiratokban láttak napvilágot. Talán egyszer összegyűjtöm őket. Egyelőre megbízható irodalomtörténeti kézikönyvként ajánlom Pomogáts Béla többkötetes (2008–2010 között megjelentetett) kiváló irodalomtörténeti munkáját: Magyar irodalom Erdélyben.
– Bálint Tibor íróval sokat beszélgettünk a témáról: az író feladata, hogy megírja a maga korát. Ő a háború következményeit és a diktatúrát élte meg, hát két főműve a Zokogó majom és a Bábel tornya. Bálint Tibor írói feladatát elvégezte. Mire ösztönöz, illetve kötelez az irodalomtörténet-írás?
– Kétségtelen nem ritka, hogy egy alkotó el-mulaszthatatlan szükségét érzi, írói feladatának tekinti személyes élettapasztalait, élményeit írásaiban megörökíteni. Bálint Tibor valóban ezt tette. Némiképp módosítva kérdésed és a választ, bennem is felsejlettek korábbi élményeim újrateremtésére késztető gondolatok. Persze másképpen. Pédául úgy, hogy a magyar irodalom egyik nagy korszakáról több mint három évtizeddel ezelőtt megjelent egyetemi kézikönyvemet – azóta felgyűlt ismereteim alapján – továbbgondoljam, mintegy ötvözve az akkori és mostani élményeimet, gondolkodásmódomat. Nem föltétlenül tankönyvszerűen. A válogatott írásaimat tartalmazó, a Madách Irodalmi Társaság jóvoltából most megjelent gyűjteményes kötetem tulajdonképpen ilyen szándékkal is készült: szembesülni egykori, máig elkísérő élményeimmel. Azt hiszem, ez is szellemi léthelyzetek egyfajta újraélése.
– Európa történelmének utóbbi nyolc évtizede sok csodát és sok szörnyűséget produkált, sokszor ipari méretekben. Hamvas Béla, aki megélte mind a két világháborút, aztán a diktatúrát, politikai börtönt, aki életében egyetlenegyszer publikálhatott, „Óda a XX. századhoz" című esszéjében írja: mindezek után és csakis ezek után beérik az emberben egy bölcs derű. Az a derű pedig nem langyos jókedv, hanem túl jón és rosszon is az élet igenlése...
–Hamvas Bélához kapcsolódó kérdésedre – irodalmárként – a szintén hányatott életű, mellőzött Weöres Sándor jut eszembe, a saját belső világából oly mélyen merítő költő. Számomra ugyanis Hamvas szintén az egyén és a világ harmóniáját kereső, a lét értelmén töprengő alkotó, aki a mindennapok tapasztalataiból és az emberiség több évszázados tudományos teljesítményeiből, filozófiai kultúrájából alakítja ki, teremti meg (még nem teljesen feltárt) életművének világát. Kérdésed egyben másfajta hasonlóságra is emlékeztet: szellemi és testi megpróbáltatások közepette Hamvas Béla sem veszítette el tudósi tartását, jobbító szándékú hitét és „bölcs derűjét". Világszemléletét Patmosz című esszékötetében olvashatjuk: „Tudjuk, hogy az életnek célja nincs; értelme van. Az értelmet pedig maga az ember helyezi el önmagában azzal, hogy milyen életet tart a maga számára méltónak.”
- Min dolgozol most? Mik a terveid?
- Most éppen a Madách életművéről (jórészt erdélyi utóéletéről) megjelent írásaimat, a Madách
Imre Irodalmi Társaságban megtartott előadásaimat gyűjtöm össze. Mintegy bővíteni, kiegészíteni szeretném a 2003-ban Magyarországon kiadott gyűjteményemet. Elképzeléseim közül csak egyet említenék itt meg. Több évtizedes búvárkodásom folytatásaként könyvet szeretnék írni a korán elhunyt Török Gyuláról, akinek regényei, elbeszélései új színt jelentettek a 20. század első éveinek magyar prózájában. Remélem öröksége feltárásával sikerül erről másokat is meggyőzni.
Józsa István egyetemi oktató
Szabadság (Kolozsvár)