Történelem-adásvétel
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyekben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a román–magyar megbékélésnek.
A Basta generális által vezetett császáriak (18 ezer katona) és az erdélyi nemesség közötti szövetség csupán azzal magyarázható, hogy a Habsburgok megpróbáltak rendet teremteni Erdélyben, ellenőrzésük alatt akarták tartani ezt a provinciát (valamint azt, hogy ne mondjon le a törökök elleni harcról, s hogy ne közeledjék Lengyelországhoz). Ezt bizonyítja az, hogy – amikor az erdélyi országgyűlés (a Diéta), megszegve a császárnak tett esküjét, Tordán harmadszor is Erdély trónjára ülteti Báthori Zsigmondot, Lengyelország pedig növeli befolyását Moldvában, ahol visszaülteti a trónra Ieremia Movilát, és Havasalföldön 1600 és 1601 telén fejedelemmé teszi Simion Movilát – rehabilitálják Mihai Viteazult, helyreállítják a kapcsolatait II. Rudolffal Bécsben és Prágában 100 ezer tallér katonai támogatást nyújtanak neki, valamint Zilah közelében, Goroszlónál 1601. augusztus 3-án közösen győzelmet aratnak Báthori Zsigmond fölött. De Mihai meggyilkolása, amire 1601. Augusztus 19-én került sor Aranyosgyéresen, csupán csak Basta generális „egyéni ambíciójával” indokolható, a gyűlöletté fokozott rivalitással, nem pedig „a császári udvar magatartásával”, illetve „a császár céljaival”.
Ezért számunkra hamisnak tűnik az ilyen szónoklat: „Mihai tragikus alakja meghatározóan befolyásolta a román történelmet, az ő átfogó elképzelése és bátor tette modellt állított és korszakot nyitott”, illetve az, hogy „Mihai Vitezul legendás alakja (Tisztára legendás! – a szerző megjegyzése) őrködik a középkori világ távoli végein és a modern román társadalom kora hajnalán, mint az egész történelmünkön átvonuló, soha ki nem alvó egyesülési és szabadságvágy megtestesülése.”
Amint várható volt, a XVII. századról szóló leckékben még inkább felerősítik az egyesülésről, a függetlenségről és a törökellenes harcról alkotott mítoszokat. A XI. osztályos tankönyvben a lecke címe: „Mihai Viteazul politikai öröksége”; a VII. osztályosokéban pedig így lezdődik a lecke: „A Román Országok történelme a XVII. században és a XVIII. század elején a Mihai Viteazul uralkodásával létrejött megvalósítások: a függetlenség visszaszerzése, a pasalikká válás veszélyének megszüntetése és az először létrehozott egyesülés jegyében folyt.”
Megint megfeledkeznek a Magyarország királyával (ez esetben a német-római császárral), illetve az erdélyi fejedelemmel szembeni alárendeltségről, vazallusi viszonyról, vagy pedig a fogalmazásmóddal kendőzik azt. Például azt állítják, hogy „Radu Şerban havasalföldi uralkodása első felében a Mihai Viteazultól örökölt teljes függetlenség jegyében történt (1602—1605), amikor II. Rudolf császár pártfogoltja volt, előbb a császár ültette Şerbant a trónra (1603. december 10-én), még mielőtt a szultán is megtette volna (1605 áprilisában)”. Miféle függetlenségről beszélhetünk azután, hogy az említett urakodót beiktatta valaki, és hűbérúra volt neki?!
Meg kell jegyeznünk, hogy Radu Şerban szövetségi szerződéssel hűséget esküdött több erdélyi fejedelemnek is: 1605-ben Bocskai Istvánnak, 1607-ben Rákóczi Zsigmondnak és 1608-ban Báthori Gábornak. Utóbbi 1608-ban hábérura lett Constantin Movilának is, Moldva uralkodójának. De 1611 februárjában Báthori Gábor mindkét vazallusa hűbéresi szerződést kötött II. Mátyás főherceggel, Magyarország királyával kölcsönös katonai támogatás érdekében, ugyanis Báthori Gábor 1611-ben lerohanta Havasalföldet. A tankönyvszerzők viszont úgy állítják be Radu Şerbant, mint aki „1603-ban, majd pedig 1611-ben az országegyesítő helyzetében volt”.
A Bethlen Gábor (1613—1629) fennhatóságát sem ismerik el Havasalföld fölött, jóllehet megemlítik azt, hogy 1617-ben a bojárok Lupu Mehedinţeanu pohárnok vezetésével fellázadtak, és ehhez támogatásban részesültek, továbbá azt a „Habsburg javaslatot” is, amely – „egy »dák királyság« létrehozására vonatkozott, aminek keretében helyet talált volna mindhárom Román Ország – megvalósítatlanul maradt terv volt”. De szót sem ejtenek a Gavril Movilával 1619-ben kötött szerződésről. Gavril Movilă 1618 és 1620 között Havasalföld vajdája volt.
Hasonlóképpen járnak el I. Rákóczi György (1630–1648) esetében is. Jóllehet részletesen bemutatják a bojárok ellenzéki magatartását Leon Tomşa vajdával (1630– 1632) szemben, valamint azt is, hogy 1632-ben hogyan iktatták be a brâncoveni-i Matei agát Havasalföld vajdájaként, I. Rákóczi György tetteit elhallgatják, és úgy tesznek akkor is, amikor II. Rákóczi György (1648– 1660) szerepéről kellene szólniuk.
Sem „a Matei Basarab uralkodása idején 1635-ben, 1636-ban, 1638-ban, 1640-ben, 1647-ben, 1650-ben és 1651-ben Erdély és Havasalföld között megkötött hét szerződés”, sem pedig „a Vasile Lupu idején 1638-ban és 1646-ban Moldvával megkötött két szerződés” nem tekinthető elegendőnek arra, hogy az erdélyi fejedelmek fennhatóságát bizonyítsa. Pedig néhány előírást is idéznek belőlük: Mateinak évente 5000 forintot kellett fizetnie (1635), Vasile Lupu számára megtiltották, hogy I. Rákóczi György tudta és jóváhagyása nélkül katonai akciót folytasson Matei Basarab ellen (1638), különben Matei Basarab ebben az évben tett hűségesküt I. Rákóczi Györgynek – immár harmadszor. Egyébként a XI.-es történelemkönyv is megemlíti, hogy Vasile Lupu 1648 után megszegte a szövetségi szerződéseket, és ismételten megtámadta Matei Basarabot (áthágva ezáltal az 1646-ban kötött jó szomszédi megállapodást is), 1650-ben I. Rákóczi György és Matei Basarab felújította a régi szövetségi szerződéseket, sőt 1651-ben külön megállapodást kötött: véd és dacszövetséget minden ellenséggel szemben, és „Havasalföld uralkodója nem késlekedik felhasználni ezt a megállapodást arra, hogy a Vasile Lupuval szembeni konfliktust eldöntse (1653 májusában)”. A tankönyvszerzők azonban egyszer csak „elszólják magukat”. Feltételezvén azt, hogy II. Rákóczi György részt vett a seimenek felkelésének elfojtásában (1654– 1655-ben), kijelentik: „Constantin Şerban megmentette a trónját, egy újabb szerződés árán”, amit egy „hűségi szerződés” követett (1656 januárjában), ugyanakkor megemlítik azt is, hogy ennek a szerződésnek a szövegébe „belefoglaltak olyan cikkelyeket is, amelyeket elődje sohasem fogadott volna el” (jóllehet az évi 2500 arany fizetéséről megegyeztek már 1635-ben, és hogy az erdélyi fejedelem barátai közül válasszák a tisztségviselő bojárokat, az sem újdonság – lásd az 1631-ben kötött szerződést).
A Constantin Şerban uralmát követő időszak tárgyalásakor visszatérnek a vazallusság tagadásához. Így azt állítják: „a II. Rákóczi György és III. Mihnea között létrejött szövetségi és örökös barátsági szerződésben, amelyet Nicolae Iorga kizárólag katonai szerződésnek minősített, az adott körülmények között a kapcsolatok teljes mértékben paritásosak voltak, amilyenekre Matei és Constantin a maga korában hiába törekedett, amikor a szomszédban az uralkodó összetartó arisztokráciára számíthatott és erős hadsereggel rendelkezett”.
A XVII. század végén, a Habsburgok törökellenes offenzívája közepette újabb szövetségi szerződések születtek. 1685-ben Şerban Cantacuzino (1678–1688) és Apafi Mihály (1661–1690) „védelmi szövetséget” kötött, s úgy tűnt, hogy az erdélyi fejedelem, akárcsak elődei is, a felettes helyzetében volt. Miután Apafi fejedelem és az erdélyi „rendek” (a Diétát alkotó főurak) behódolnak I. Lipót Habsburg császárnak, s kötelezik magukat, hogy évente 700 ezer forintot fizetnek annak fejében, hogy megtarthatják az ország hagyományos autonómiáját, a kiváltságaikat, és védelmet nyernek a törökökkel szemben (1686–1688), Şerban Cantacuzino havasalföldi vajda is hódoltsági szerződést köt a Habsburgokkal, amelyben „elismerik családjának örökléses uralmát és birodalmi bárói rangját”. A havasalföldi küldöttséget Iordache Cantacuzino vezette, aki 1688 októberében indult Bécsbe, azzal a céllal, hogy aláírja a fenti szerződést, s 1689 januárjában alá is írta; miután Şerban Cantacuzino meghalt, és Constantin Brâncoveanu foglalta el a trónt. Ebben a szerződésben benne volt „a Habsburgok iránti hűségeskü”. A tankönyvek gyakorlatilag tagadják ennek a dokumentumnak a létét; előbb azt állítják, hogy „Brâncoveanu visszahívta az elődje által Bécsbe küldött delegációt”, majd azt állítják: „Újabb tárgyalásokat követően, 1689-ben szerződést írtak alá a Habsburgokkal, amely elismeri Havasalföld személyiségét, de a formális behódolását is”.
A Brâncoveanu és a Habsburgok közötti 1690-es konfliktust a császári terjeszkedési érdekeknek tulajdonítják, s nem pedig annak, hogy a román vajda nem teljesítette a szerződésben előírt kötelezettségeit. S a szerzők mellőzve bármi magyarázatot, azt írják: „a szerződést nem lehetett alkalmazni”. Valójában Brâncoveanu Thököly Imrét támogatta katonailag is, a kurucok fejét, akit a törökök segítettek abban, hogy kiűzze az osztrákokat Erdélyből. 1690-ben Brassó mellett, Zernyesten Brâncoveanu a törökök, tatárok, moldvaiak (Constantin Cantemir jelentős katonai alakulatot küldött) és a kurucok oldalán harcolt, és győztek, de ez nem bizonyult tartós sikernek, a Habsburgok ugyanis rövid idő alatt újra elfoglalták Erdélyt. Hasonlóan balszerencsésnek állítják be Constantin Cantemir (1685–1693) moldvai vajda próbálkozását is. Ő azért, hogy „Lengyelország terjeszkedési akcióit meghiúsítsa”, „1690-ben Szebenben titkos szerződést kötött a Habsburgokkal, amely gyakorlatilag eredménytelen volt” (ugyanabból az okból, mint a Brâncoveanu által aláírt szerződés).
A két szerződés közötti hasonlóság – hűségeskü, az uralkodó család örökléses uralmának elismerése, nemesi cím – a moldvai uralkodó fia, Dimitrie [Dimitrie Cantemir, Moldva későbbi uralkodója] grófi címet kapott –, s feltehetőleg a törökök elleni katonai együttműködés Ausztria valóságos szándékairól tanúskodik: előszedte az Anjou-terveket.
Ugyanakkor ha tekintetbe vesszük a Cantemirek és a Brâncoveanuk közötti konfliktust, s nem utolsósorban azt, hogy Constantin Brâncoveanu mennyire változékony politikát folytatott, akkor jobban megértjük az 1690-es eseményeket; s ha hozzászámítjuk azt, hogy a Porta és Franciaország támogatta a Habsburg-uralom ellen fellázadt erdélyi nemességet, sőt fejedelmi székbe juttatta és 1690 júniusától októberéig ott tartotta Thököly Imrét, akkor tisztában lehetünk azzal, hogy a Habsburgok törökellenes terve nem volt teljes mértékben sikeres.
Azt is megemlítenénk, hogy a tankönyv szűkszavúan kezel bizonyos dolgokat. Megelégszik azzal, hogy bejelenti: „1694-ben Constantin Duca (1693–1695) megújította a [Moldva és a Habsburgok közötti] szerződést”, néha pedig bizarrul, mondhatni kétértelműen fogalmaz: „1695-ben megerősítették a vajdának adományozott címet, azt, hogy a Német-római Szent Birodalom hercege. Brâncoveanu mindenáron megpróbálta elkerülni az ország hadszíntérré válását, vagy azt, hogy a Habsburg Birodalom részévé tegyék.”
Viszont hiányzik a képből a brâncoveanui külpolitika kétkulacsossága. Vagyis jóllehet Brâncoveanu 1703 és 1711 között [a Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc idején] a Porta politikáját szolgálta Erdélyben, ellátta a kurucokat és menedéket nyújtott nekik (Pintea Vitéz csupán egyike volt a számos bihari és máramarosi román csapat vezetőinek, akik Rákóczi Ferenc magyar kurucainak oldalán harcoltak az osztrák uralom ellen), VI. Károly Habsburg császár mégis 1713-ra és 1714-re vonatkozóan megújította a havasalföldi vajda számára a menedékjogot, megengedte, hogy török veszély esetén családjával együtt Erdélybe meneküljön, valamint azt, hogy ott a birtokait újabb vásárlásokkal gyarapítsa; az 1701-ben kibocsátott császári oklevél alapján tehette ezt; valamint Bécs belegyezésével házat és birtokot vásárolhatott Brassó, Fogaras, Vajdahunyad vidékén. A Brassó közelében lévő Felsőszombatfalva már a tulajdonában volt, Preda Brâncoveanu országbírótól örökölte, akinek I. Rákóczi György özvegye adta zálogba, II. Rákóczi György pedig megerősítette a zálogbaadást. (Azok között a javak között, amelyekért Brâncoveanut a törökök megkínozták és lemészárolták, számos ingatlan volt – 172 havasalföldi birtok és 7 erdélyi birtok, együttes értékük 2 millió piaszter –, továbbá, marhacsordák, ékszerek, rengeteg pénz – a bécsi bankokban 244 884 forint, a velencei bankokban 196 498 dukát –, ami bőven kamatozott. Brassóban amellett, hogy több házat és telket birtokolt, sok pénze volt elhelyezve az ottani bankokban.) (Folytatjuk)
Gabriel Catalan
Új Magyar Szó (Bukarest)

Ötnyelvű felvilágosító táblák kerülnek műemlékeinkre?
Végigvitte határozattervezetét a megyei tanácsban az RMDSZ
Akár áttörésnek is nevezhető az a reménykeltő, a Kolozs Megyei Tanács tegnapi ülésén hozott határozat, amelynek értelmében 60 ezer lejt ajánlanak fel a kolozsvári önkormányzatnak arra a célra, hogy ötnyelvű (angol, francia, német, magyar és román) tájékoztató táblákat helyezzenek el a műemléképületeken, szobrokon és szoborcsoportokon. Ez a terv tulajdonképpen egy 2006-ban elfogadott, a helyi multikulturalitást tükrözni hivatott városfejlesztési stratégia része. A bevett európai szokás főleg a turizmust, továbbá a lakosság körében a békés hangulatot szolgálná egy olyan településen, amely jó eséllyel szeretné megcélozni az Európa Kulturális Fővárosa címet. A határozattervezetet természetesen nem hagyták szó nélkül egyes szélsőséges(ebb) retorikájú önkormányzati képviselők, mégis, a tanácsülésen más fontos magyar vonatkozású határozatokat is elfogadtak, amelyek a művelődési élettel, a fiatalokkal, a szabadidő eltöltésével kapcsolatosak.
A tegnapi megyei tanácsi határozat 60 ezer lejt ajánl fel a kolozsvári önkormányzatnak a műemlékeken, szobrokon és szoborcsoportokon elhelyezendő ötnyelvű informáló táblák elhelyezésére. A kérdés most már az: elfogadja-e a városi tanács a pénzt, és ezzel együtt azt, hogy a műemlékeken nem csak románul szerepelne azoknak a megnevezése. A tegnapi határozattervezet elfogadása nem ment zökkenőmentesen – egyesek hosszú, idegtépő vitába bocsátkoztak –, de a tanácsosok többsége megértően viselkedett.
A szóban forgó 6. napirendi pont „szellemi atyja”, Vákár István, a RMDSZ-frakció vezetője, lapunknak így összegezte az ülésen elhangzottakat: „Pénzt adtunk arra, hogy a számunkra fontos kolozsvári középületekre, műemlékekre angol, francia, német, magyar és román nyelvű eligazító táblák kerüljenek. A megyei tanács minden tőle telhetőt megtett a kolozsvári magyarság érdekében. A többi most a városi önkormányzattól függ. Számunkra ez nagyon fontos terv, a normalitásra törekszünk vele. Ettől Mátyás király nem lesz piros-fehér-zöldbe öltöztetve, de megjelenhet magyarul is, aminek hiánya annyi éve fáj nekünk. Sikernek számít még, hogy közel ötven százalékban magyar közösségeknek jutott a kulturális és fiatalságot szolgáló pénzalap” – nyilatkozta.
Egyfajta sikernek könyvelhető el az is, hogy a PSD-s Liviu Medrea tanácsos, miután a plénum előtt a magyarellenes retorikában lehengerelte az ebben eddig elöljáró Dan Canta frakciótársát, a vita szünetében, négyszemközt bocsánatot kért az RMDSZ-frakciótól, így honorálva annak diplomatikus viselkedését.
A történtekkel kapcsolatban megkérdeztük László Attila alpolgármestert is, aki elmondta: bízik abban, hogy sikerül megszavaztatni az erre vonatkozó határozattervezetet, amelyet a pénz felajánlása után, tegnap meg is írtak, és a március 13-i városi tanácsi ülésen fogják előterjeszteni. Szerinte normális reakció lenne, ha más pártfrakciók is társulnának a kezdeményezéshez, mert egész Európában használatos módszerről van szó. Kolozsváron a műemlékvédők és a műépítészek már régóta szorgalmazzák az ötnyelvű táblák kihelyezését, mert azok informálnak, turistákat vonzanak, ugyanakkor már szabályozottak a méretekre, színekre, betűtípusra vonatkozó műszaki részletek is.
A tegnapi sikert egyébként a Kolozs megyei RMDSZ közleménye úgy említi: „Az RMDSZ mindenkori talán legfontosabb célkitűzése valósul meg ezáltal, amelyért Kolozsváron már nagyon régóta küzd. Amellett, hogy ezek a táblák óriási szolgálatot tesznek a város jellegzetességeinek, történelmének, kultúrájának bemutatására, egyben Kolozsvár multikulturalitásának alapfeltételét is képezik. Az RMDSZ nem utolsósorban azért tekinti fontos eredménynek ezt a kieszközölt döntést, mivel az első lépést képezi a kincses város európai fővárossá minősítésének folyamatában”.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Oklevél a magyar állampolgárság tízezredik kolozsvári igénylőjének
Az EMNT irodájához naponta több tucatnyian fordulnak segítségért
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kolozsvári irodájában tegnap állították össze a könnyített magyar állampolgárságot igénylő tízezredik személy iratcsomóját. Schifbeck Sára Éva 1928-ban született Kolozsváron, és vallomása szerint nem csak azért igényelte a magyar állampolgárságot, mivel már volt magyar állampolgár, hanem azért, mert a szülei magyarnak nevelték. Schifbeck asszony oklevelet és virágot vehetett át az EMNT-irodában Szász Pétertől, a Demokrácia Központ igazgatójától és az EMNT Kolozs megyei szervezetének alelnökétől, aki lapunknak elmondta: naponta átlag 80 ember látogat el hozzájuk, és 30 személynek állítják össze az iratcsomóját. A megbeszélt napon az igénylőnek segítenek kitölteni az állampolgársághoz szükséges nyomtatványokat, és foglalkoznak a lefordítandó iratokkal is. Megtudtuk: idén sem csökkent a magyar állampolgárságot igénylő személyek száma.
– Több mint egy év telt el azóta, hogy az anyaország határain túl rekedt magyarok kérvényezhetik a magyar állampolgárságot. Erdélyben mostanáig hányan éltek ezzel a lehetőséggel? – kérdeztük Szász Pétert, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozs megyei szervezetének alelnökét és a Demokrácia Központ igazgatóját.
– Legegyszerűbb, ha egy naptári év adatairól beszélek, hiszen mögöttünk van egy teljes év, amelyben a magyarság határok felett átívelő nemzetegyesítése szempontjából sikertörténetként könyvelhetjük el a honosítást. 2011 az első olyan év, amikor igényelni lehetett szerte a világban a honosítást, illetve a visszahonosítást. Szervezetünknek is egyik fő tevékenysége a honosítást igénylők segítése volt. A kérelmezők bizalommal fordultak hozzánk, és elégedetten távoztak. Az érdeklődés továbbra is töretlenül nagy, irodáinkat nagyon sokan felkeresik. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Erdély-szerte működő 26 irodájában egy év alatt 151 213 személyt tájékoztattunk a honosítási eljárásról, ugyanakkor 74 815 személyt irányítottunk összeállított iratcsomóval a külképviseletek és a magyarországi anyakönyv-vezetői hivatalok felé. Az EMNT kolozsvári irodájának munkatársai méltányos részét végezték el ennek a munkának 2011-ben, a 8542 itt honosított személy az erdélyi irodáinkat felkereső személyek 11,42 százalékát teszi ki.
– 2004. december 5-én az anyaországban népszavazást tartottak a magyar állampolgárság megadásáról a külhoni magyarok számára, akkor Erdély-szerte elégedetlenséget szült az eredmény. Hogyan viszonyulnak ehhez a mostani kérelmezők?
– Mindannyiunkban benne él a 2004-es népszavazás traumája. Azt a szomorú emlékű napot nem felejthetjük el, és méltán nevezhetjük lelki Trianonnak. Ennek ellenére 2004. december 5. mégsem volt hiába: gyors röntgenképet adott magyarságunkról, hogy a magyar öntudat mennyire sérült Kárpát-medencei szinten. Figyelmeztetett arra, ha nem történik valamilyen változás, akkor lehet, hogy egy évszázad múlva a magyarság egy színfolttá zsugorodhat Európa térképén. Megerősödésünk első feltétele egy olyan keménykezű budapesti vezetés, amely tényleg a Kárpát-medencei magyarság határokon átívelő egységében, közös jövőjében gondolkodik, nemzeti kérdésekben megalkuvást nem ismer, és tudatja Bukarestben, Pozsonyban, Belgrádban és Brüsszelben, hogy minden magyarral elkövetett atrocitást sajátjának tekint, s mindenki mellett kiáll, aki a magyarsága miatt kerül kellemetlen helyzetbe. Csak így kaphatjuk vissza azt az érzelmi biztonságot, ami több mint 90 éve elveszett. Elmondhatjuk, hogy nem csalódtunk a Fidesz-KDNP-kormányban, hiszen sugallatára a magyar Országgyűlés rekordidő alatt, a beiktatástól számított tizenkettedik napon, szinte közfelkiáltással, mindössze három ellenszavazattal megszavazta az új állampolgársági törvényt. Ezt kell megértenie minden kérelmezőnek, akit ez tart vissza, hogy élesen különbséget kell tennie egy nyolc évvel ezelőtti, nemzetellenes kampány és a magyar állampolgárság összefogó ereje között. Akkor olyanok kampányoltak ellenünk, akiknek a nemzet nem jelent semmit, és értékrendszerüket nem befolyásolta az sem, hogy Mátyás király, Bocskai, Rákóczi, Arany, Bartók, Ady, Kosztolányi, Kós Károly és történelmünk, kultúránk megannyi óriása nem lenne magyar állampolgár, ha most születne.
Ugyanígy nem jelentett semmit, hogy a Hősök terén levő Millenniumi emlékmű panteonjának tizennégy szobra közül nyolc „határon túli” személyiséget ábrázol. Tehát 2004-et nem lehet elfelejteni, de ennél azért sokkal többről van szó. Másrészt most határozottan más szelek fújnak. A több mint egy éves közös munka során alkalmunk volt megtapasztalni, hogy magyarországi partnereink – lehetnek ők akár politikusok vagy egyszerűen csak a honosítási apparátusban dolgozó ügyintézők – nem úgy tekintenek az állampolgárság megadására, mint valami különös kegyre vagy alamizsnára, hanem tényleg őszintén hozzásegítenek ahhoz, hogy a magyar nemzethez hivatalosan is hozzátartozzunk. Mi több, mivel az állampolgársági törvény tulajdonképpeni alanyai csak mi lehetünk, konzultáció szintjén minden egyes esetben kikérték véleményünket. Nem egyszer kezdeményezésünkre jelentős könnyítéseket tettek az állampolgárság igénylésének előírásaiban.
– Az eddigi tapasztalatok szerint melyek a fő motivációi a kérvényezésnek, miért tartják fontosnak az erdélyi magyarok, hogy megkaphassák a magyar állampolgárságot?
– A motivációkat főleg korosztályonként lehet megkülönböztetni. Az idősebb kérelmezők a magyar állampolgárság megszerzésének lelki vonzatát tartják inkább szem előtt. Nemegyszer elhangzik az a mondat, hogy „magyar állampolgárként szeretnék meghalni”, és teljes mértékben érezhető: ezek őszinte gondolatok. Ez valahol érthető is, hiszen nagyon sok esetben a kérelmező már volt magyar állampolgár, vagy olyan időkben élte gyermek- és ifjúkorát, amikor „magyarabb” volt Kolozsvár és környéke. A fiatalabbak körében inkább a magyar útlevél nyújtotta előnyök vonzóbbak. De itt sem lehet határozottan kategorizálni, mert legtöbb esetben az egész család kéri egy időben, tehát a nagyszülőktől az unokákig itt van mindenki. Van egy olyan irányelv is, amely azt mondja, hogy „minek kérni, tudom én magamról, hogy magyar vagyok”, ez így is van, ezt senki nem vonja kétségbe, de itt valahogy a jövőre is kell gondolni felelősen. Hiszen megszerzett magyar állampolgárságunkat gyermekeink, unokáink fogják örökölni, és ha azt akarjuk, hogy ők hivatalosan is a magyar nemzethez tartozzanak, nekünk kell megtenni ezt a lépést. Személyes véleményem, hogy az állampolgárság megszerzése az elvándorlást nem serkenti, ugyanis aki el akar menni, az úgyis megteszi. Tény viszont az, hogy a magyar állampolgárság felvétele megállíthatja az asszimilációt, mert egy régóta áhított köteléket von közénk.
– Befolyásolta-e az erdélyi honosítási folyamatot a Szlovákiában zajló megfélemlítési akció? Érezhető-e Erdélyben ennek valamilyen hatása, emiatt csökkent-e a honosítást kérelmezők száma?
– Tényként kell kezelnünk azt, hogy sokan, bár szeretnék igényelni, félnek megtenni ezt a lépést. Ezt a kommunista diktatúra négy és fél évtizedének megfélemlítő politikája rovására írnám. Akkor sokaknak adódott kellemetlensége a felvállalt magyar identitás miatt. Itt feltétlenül fontos az ügy több aspektusát megvizsgálni. Minden állam maga jogosult dönteni arról, hogy kit vesz fel állampolgárai sorába. Az állampolgárság jogi kötelék az adott ország és polgára között. Nagyon fontos, hogy Szlovákián kívül egyetlen Magyarországgal szomszédos ország sem emelt és nem emelhet kifogást az új szabályozás ellen. Románia például nem mérhet kettős mércével, hiszen a volt Nagy-Románia területéről származó ukrán és moldovai állampolgárok esetében az 1991/21-es törvény előírja: egyszerű kérelemleadás után a kérvényezéstől számított 6 hónapon belül meg kell oldani a „visszahonosítást”. El kell mondanom, és ez az eljárás magyarországi kidolgozóit dicséri, hogy nagyon okosan a román külügy véleményét is kikérték olyan címen, hogy itt már van tapasztalat. A román külügy készségesen vagy nem, de segített, így a magyar állampolgársági törvény részben a román állampolgársági törvényre épül, így Románia hallgatólagosan tudomásul vette a magyar lépést, és nem lehet beleszólása, hiszen más irányba, de ugyanezt teszik. Szerbia is ugyanúgy megadta a bánsági szerbeknek az állampolgárságot. Ebből problémája senkinek nem lehet, a nemzetközi jog nem tiltja a kettős vagy többes állampolgárságot, amely nem sérti az uniós szabályozást sem. A megoldást több EU-s és EU-n kívüli ország is alkalmazza, ráadásul ez egyre gyakoribb, főleg ilyen régiókban, ahol etnikai mozaikról beszélhetünk.
– Milyen főbb gondokkal, problémákkal szembesültek az elmúlt egy év alatt, voltak-e különösebb panaszok a honosítást igénylők részéről, mennyire haladt zökkenőmentesen a honosítási eljárás?
– Hogy az ügyintézés teljes folyamata ennyire elhúzódik, mindenképpen egy valós problémája az eljárásnak. De sajnos gyorsabban nem lehet elbírálni a kérelmeket. Tapasztalatból mondom azt, hogy a külképviseletek és a magyarországi anyakönyv-vezetői hivatalok munkatársainak megfeszített munkája ellenére gyakorlatilag lehetetlen a procedúrát lerövidíteni. Hogy ezt számokkal is alátámasszam: amíg a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal személyzete másfélszeresére bővült 2010-hez képest, a beérkezett kérelmek negyvennégyszeresére nőttek, ha ugyanezt az időszakot tekintjük.
– Kolozs megyében hol nagyobb az érdeklődés: Kolozsváron vagy a megye más településein?
– Kolozsvári kérelmezők többen vannak, de ennek csupán az a magyarázata, hogy az irodánk is itt működik. A Demokrácia-központok esetében gyakori eljárásnak számítanak a kihelyezett munkanapok. Főleg az idős és mozgássérült embereknek fontos, hogy az Erdély-szerte 26 helyszínen működő irodák néha „házhoz jöjjenek.” Az elmúlt egy évben minden EMNT-iroda saját vonzáskörzetében lakossági fórumokat, kihelyezett munkanapokat tartott számos településen. A Kolozs megyei települések közül egyelőre Szék, Körösfő, Magyarkapus, Bonchida, Türe, Magyarbikal, Magyarszovát, Nádasdaróc, Szamosújvár és Torda azok, ahol munkatársaink honosítottak. De a munka korántsem ért véget, továbbra is kiszállásokat tervezünk oda, ahol igény van a magyar állampolgárságra. Erre minden egykori magyar állampolgár magyarul beszélő leszármazottja jogosult. Felmenőinktől nem kérdezte senki, hogy kell-e vagy sem a magyar állampolgárság, hanem elvették tőlük egyik napról a másikra. Nekünk lényegesen könnyebb dolgunk van: most magunknak kell feltennünk ugyanezt a kérdést, és akár érzésből, akár érdekből, de felelős döntést kell hoznunk.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Mit kíván a magyar nemzet? Békét, szabadságot, egyetértést
Ma is üzenetértéke van a márciusi ifjak 12 pontjának
Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc kitörésére emlékezik ma a világ magyarsága. Erdély-szerte és az anyaországban egyaránt számos rendezvény keretében ünneplik meg március 15-ét, a magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseményét. A romániai magyar közösséget képviselő politikai szervezetek több helyszínen külön emlékeznek a ’48-as történésekre és hősökre, Kolozsváron az előző évekhez hasonlóan együtt ünnepel a magyarság. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Nagykárolyban és Szatmárnémetiben, az Erdélyi Magyar Néppárt pedig Zilahon tartja központi rendezvényét. Kolozsváron a már szokásos felvonulásra a Protestáns Teológia előtt gyülekeznek 10 és 11 óra között, majd a déli ökumenikus istentiszteletet követően kerül sor koszorúzásra és köszöntő beszédekre a Biasini-szállónál.
Az ünnepi programokhoz csatlakozik A harmadik királyfi vagy királylány címmel meghirdetett irodalmi pályázat díjátadója március 15-én, délelőtt 10 órától a magyar operában. Az eseményen részt vesznek a rendezvény védnökei: dr. Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke és Tőkés László, az Európai Parlament képviselője. Közreműködik Vigh Ibolya és Incze G. Katalin, a magyar opera művészei, valamint a Boling Társaság (Csergő Domokos – dob, Szallós-Kis Anna – fuvola, Szép András – zongora, Antal Attila – nagybőgő).
Idén is a Protestáns Teológiánál gyülekeznek az ünnepelni vágyók március 15-én, csütörtökön délelőtt 10 és 11 óra között. 12 órától fél 2-ig ökumenikus istentiszteletet celebrálnak a főtéri Szent Mihály-templomban, 14–16 óra között koszorúzás és köszöntő beszédek a Biasini-szállónál. Este 7 órakor a Kolozsvári Magyar Operában a XI. Ifjúsági Néptánctalálkozó gálaműsorát tekinthetjük meg – fellép a Bogáncs, a szamosújvári Kaláka, a Kalotaszeg, az Ördögtérgye, a széki Szalmakalap, a Szarkaláb és a Zurboló néptáncegyüttes, közreműködik a Harmadik zenekar. A gálaműsor része az egész héten zajló Kolozsvári Tavasz népzene és néptáncfesztiválnak (ennek részletes programját a 2. oldalon találják). A néptáncelőadás keretében magyar állami kitüntetések átadására is sor kerül. Az RMDSZ Kolozs megyei szervezete ezúton mond köszönetet a kolozsvári egyházaknak, az ifjúsági szervezeteknek és a Református Kollégium kórusának a szervezésben nyújtott segítségért.
A Kolozs Megyei Magyar Diáktanács (KMDT) is ünnepséget szervez 1848. március 15-e alkalmával. Szeretettel várnak minden kedves érdeklődőt Mátyás király szülőháza előtt március 15-én, csütörtökön du. fél 7-kor, ahol középiskolás diákok csillogtatják meg versmondó tudásukat egy rövid, verses, zenés előadás keretében. A fiatalok mindenkit hívnak: „Jöjjön el Ön is, hogy együtt emlékezzünk meg e híres nap eseményeiről, hiszen van mire büszkék legyünk.”
Ünnepi K.O.ncertcímmel erdélyi magyar rockzenével való közös ünneplésre hívja közönségét a Knock Out, azaz a Nóka út kolozsvári rockzenekar. A koncert március 15-én este 9 órakor kezdődik a Bulgakov&Macskaház bulispincéjében (Virág/Inocenţiu Micu Klein utca 15–17. szám).
Szabadság (Kolozsvár)

Torockószentgyörgy is ünnepli névadójának napjait
Megoldódni látszanak a falu gondjai
Tartalmas és igényes porgrammal hívogatott az idei Szent György Napok: ami a 2007-es nagy összefogásból megmaradt, arra ezúttal is sokan voltak kíváncsiak Torockón, a testvértelepüléseken, Budapesten, közelben és távolban egyaránt. Idén is megtört tehát a csend a Székelykő és a szentgyörgyi vár között, ahol a természet sok szépsége sűrítetten van jelen. A program ökumenikus istentisztelettel kezdődött a dombon lévő, évszázados múltra visszatekintő római katolikus templomban. Hantz Lám Irén könyvének adatai szerint 1727-ben Thoroczkay György és felesége, Pekri Krisztina építtette, majd 1990 után Papp László enyedi plébános állíttatta helyre a hajlékot. Itt volt a nap szellemiségben legbensőségesebb része. A délutáni ünnepi műsor kínálatában voltak kiemelkedő és javuló minőségű programok. Itt-ott érezni lehetett a másfél hónap múlva következő helyhatósági választások kampányszelét.
Vallásuktól függetlenül zarándokoltak fel az ünneplők, vezetők és vendégek a dombon található, különleges szépségű templomba. Méltó kezdete volt ez a falunapoknak, amely szegényebb lett volna a közönségre itt váró gondolatiság nélkül. A ministráló fiatalok révén itt jelent meg az eredeti torockói népviselet. A szentmihályiak gyakorlott kórusának többször is felhangzó dalai felemelőbbé tették a hangulatot. A misére különleges vendégek is érkeztek. A helyi polgármester kíséretében megjelent Ştefan Bardan prefektus, Sorin Bumb, a Fehér Megyei Tanács alelnöke, Teus Prins református lelkipásztor pedig a hollandiai Aalsmeer településről érkezett, Lőrincz Konrád református lelkész vendégeként. Vitéz dr. Bartal Sándor, Lipótváros (Budapest belváros, V. kerület) önkormányzatának képviseletében régi barátként hozta üdvözletét a szentgyörgyieknek, és jelen volt Kováts Krisztián, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének elnöke is. Házigazdaként Csibi Sándor sínfalvi plébános mindenkit szeretettel fogadott.
Szőcs Csaba kolozsi plébános celebrálta a misét, amelyben bőven helyet kapott a falu névadójának, Szent György lovagnak (Giorgio) kalandos élete. Történetét több legenda őrzi. Emléke azért tiszteletre méltó, mert a megtérés és a vértanúság példaképe: amíg mások palotákat építettek, ő végül mindenét, az életét is feláldozta az emberekért. Példája jó válasz mindazoknak, akik mindent csak megszerezni, megkaparintani akarnak, de nem tudnak szívből áldozni, adni valamit közösségüknek.
Lőrincz Konrád református lelkipásztor szerint sok helyről és sokfélék vagyunk, ezért feltevődik a kérdés: különbözőségünk ellenére lehetünk-e a lakói egy olyan lelki háznak, amely sokféle kőből épül fel? A választ maga a falunapok programja kínálta.
Változatos műsor a kultúrházban
Az évek során kialakult egyfajta műsor, amely minden alkalommal újdonságokkal bővül. Szőcs Ferenc polgármester köszöntötte a testvérgyülekezeteket, a vezetőket, valamint a meghívottakat, és bejelentette az örömhírt, amely szerint Kováts Krisztián elnök révén az RMDSZ Fehér megyei szervezetének támogatásával, kormányhatározat alapján a két falu számára 160 ezer lejt utaltak ki, amelyből többek között útjavításokat eszközölnek majd.
A szórakoztató programban elsőnek a torockói fúvós zenekar lépett fel Petruc Sándor karnagy vezetésével (aki megalakulásától kezdve igazgatja a zenekart), hagyományos, de ezúttal mégis üdébbnek ható műsorával, amelyből nem hiányzott a két himnusz sem. Akik meghallgatták a Szabó Zsombor karnagy vezényelte szentmihályi vegyeskart, színvonalas produkciónak lehettek tanúi. Az üllési testvértelepülés táncosainak fellépése is megérdemelt sikert aratott. A torockói iskolások citerazenekarát a polgármesteri hivatal hét citera megvásárlásával támogatta. Szabó Zsombor zenetanár szerint külön öröm, hogy most először használnak egy ősi magyar zeneszerszámot a torockói iskolások. A szentgyörgyi lányok (IV–VI. oszt.) modern táncot mutattak be. Felszabadult, mosolygós előadásuk sokaknak tetszett. Kiemelkedő produkciója volt a délutáni műsornak az óvodás és kisiskolás szentgyörgyi tanulók jelenete, Ludas Matyi, avagy a libák gágogása címmel, amelyet a közönség élénk tapssal jutalmazott. Dicséret illeti az őket felkészítő óvónőt és a tanítónőt, Szabó Emőkét és Varga Melindát. A szentgyörgyi gyerekek rövid idő alatt szereplőből figyelmes nézővé váltak, hiszen a kolozsvári Keljfeljancsi Bábszínház látogatott el a Szent György Napokra, és nagy sikerrel adta elő Mátyás király és a kolozsvári bíró történetét. Simon Csilla szentgyörgyi származású marosvásárhelyi diáklány pedig évről évre egyre csiszoltabban mutatja be meglepő hajlékonyságot mutató, modern, akrobatikus táncait.
Este a helyi nőszövetség nyolc tagja a virágvasárnapon már bemutatott színdarabot (Autó hozományba) adta elő. Egyszerű, hétköznapi falusi történetről van szó, és a közönség időnként megfeledkezett arról, hogy amatőr színészek játszanak. A férfi szerepeket is mind a rátermett szentgyörgyi lányok és fiatal vagy idősebb asszonyok (Imre Elvira, Mihácsa Csilla, Géczi Izabella, Csúcsi Annuska, Pozsgi Ibolya Ilona, Gergely Enikő, Bara Xénia, Oancea Éva) alakították. Nagy munka eredménye volt a bemutatkozás, de megérte, mert méltó siker koronázta.
A műsorral párhuzamosan a Rudnyánszky-kúria udvarán jó szakácsok által készített falunapi pörköltet kóstolgathattak a résztvevők. Közben Veres Rudolf szervezésében focimérkőzés zajlott a helyi csapat és az üllésiek között a szépen elrendezett pályán. A fiatalabb korosztályú szentgyörgyi csapat megéredemelten nyert. Este rövid, de látványos tűzijáték következett, amelyet a Székelykő Kúria területéről lőttek fel, majd falunapi bál kezdődött, ahol az üllésiek húzták a talpalávalót.
Polgármesteri jövőkép
Az ízletes pörkölt és italok mellett alkalom kínálkozott egy olyan beszélgetésre a falu vezetőjével, amely már rég váratott magára. Szőcs Ferenc polgármester meggyőzően válaszolt a felvetésekre. Úgy szólítottam meg, mint olyan jelöltet, aki nagy eséllyel pályázhat a polgármesteri székre a következő ciklusban is. Élvezi az RMDSZ támogatását, amit a falunapokon két alkalommal is (a délutáni műsoron és az unitárius templomban) megerősített Bartal Sándor, az V. kerület küldötte, aki szintén pártfogásáról biztosította ezt a jelöltséget. Úgy tűnik, hogy ellenfelek is akadnak majd, mert a PD-L és az USL is indít jelöltet Torockón. Az új magyar pártok eddig itt nem jelentkeztek.
A polgármester vázolta a pillanatnyi eredményeket, pl. jártak a tejfeldolgozó üzemben, és megtalálták a megoldást a vízszennyezésre: gát megépítésével és szűrők alkalmazásával. A hét tonnánál nagyobb rönkszállító teherautók egy-két év alatt komolyan károsíthatják az utat, de ígéret van arra, hogy Muzsnán felmérik majd őket, és így elkerülhető lesz a baj. Az út teljes befejezésére a megyei tanácstól kaptak szóbeli ígéretet (pl. árkok, a Kőköz levédése, parkolók létesítése). A szentgyörgyi vízellátásban komoly problémák vannak, miközben néhány éve, egy 2006-os pályázatnak köszönhetően teljesen kész, új hálózat várja az üzembe helyezést. A hosszas várakozást persze találgatások kísérik, a válasz szerint a bekapcsolás hamarosan megtörténik, meg kell várni azonban annak a megyei vállalkozásnak a beindulását, amely vállalja az új hálózat kezelését. Legkésőbb ebben az évben erre is sor kerül. A kapott 160 ezer lejt többek között a torockói iskola külső habitusának rendbetételére, a szentgyörgyi iskola fásszínének felépítésére, a focipálya nézőterének építésére, a torockói park bekerítésére használják majd fel. A polgármester elégedett az eddigi csapattal, amely segítette munkáját. A torockói választók nincsenek könnyű helyzetben, de talán Bethlen Gábor mondása most is segíthet: „meg kell tenni, amit lehet.” Fontos, hogy a szavazáson nyilvánítsák ki véleményüket, majd a megfelelő fórumokon rendszeresen kérjék számon az ígéreteket.
Vasárnapi búcsú a falunapoktól
Római katolikus templomban kezdődött, unitárius hajlékban végződött a falunapi program. Mátéfi Tímea unitárius lelkész tartotta az istentisztelet, kifejtve: tartalmas, értékközvetítő és hagyománytisztelő napokat hagyhattak maguk után a résztvevők. Az ige arra int: „egymás terhét hordozzátok”, ennek kapcsán a lelkész figyelmeztetett, hogy ne feledkezzünk meg a közösség által nyújtott lehetőségekről és szépségekről.
A dínomdánom még folytatódott egy darabig, hiszen sült a tordai pecsenye, és még vasárnap este is vidám muzsikaszó hallatszott a Rudnyánszky-kúria felől, lassan azonban minden elcsendesedett a faluban.
BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár)

Közgyűlést tartott a Kolozsvár Társaság
Évi közgyűlést tartott kedden délután a Kolozsvár Társaság. Horváth Andor alelnök bevezetője után Kántor Lajos elnöki beszámolója következett. A fennállásának tizedik évfordulójához közelítő kulturális szervezet vezetője kiemelte a legfontosabb múltbeli eseményeket: a társaság állásfoglalását a Mátyás király szoborcsoport felújításáért, a könyvbemutatókat, a más önkormányzatok vezetőivel való találkozókat stb.
Viszont negatívumként említette meg a fiatal nemzedékek általános hiányzását a társaság rendezvényein, ami sürgős orvoslásra szorul. Ugyancsak sok bíráló visszajelzés érkezett a kolozsvári magyar színház műsorpolitikájáról, amiről szombaton délután tartanak kerekasztalt a társaság székhelyén az érintettek bevonásával. A Kolozsvár Társaság honlapján, elkerülendő a kincses város kulturális rendezvényeinek gyakori egybeesését, hamarosan „előjegyzési lista” fogja segíteni a szervezőmunkát.
A hozzászólások, ötletközlések között szerepelt, többek között, Szilágyi Mátyás magyar főkonzul véleménye, aki kifejtette: szerinte a Kolozsvár Társaság feladata a magyar szellemiség felügyelete a városban, és ő nem ért egyet a Főtérnek multifunkcionálisra történt átalakításával, mint ahogyan a magyar színház műsorpolitikájának egyoldalúságával sem. Mindezekre a kérdésekre megoldást lehetne találni egy igazi kulturális autonómiával, valamint azokkal a román civil szervezetekkel együttműködve, amelyek erre hajlandók. A meghívottként jelen levő Molnos Lajos városi tanácsos válaszként közölte: ilyen civil együttműködés már van, melynek eredménye, hogy a Főtérről eltűntek a sörfesztiválok és a vásári sokadalmak, valamint jövőre nem lesz műjégpálya sem.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

RMDSZ: erőltetett menetben
Megkezdték a hétvégén választási kampányukat a pártok. Az RMDSZ megyei és területi szervezetei sorra bemutatták a tanácsos- és polgármesterjelöltjeiket. Kelemen Hunor szövetségi elnök pozitív kampányt szorgalmazott.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a hétvégén „erőltetett menetben” látogatta végig a szövetség különböző megyei szervezeteit, hogy nagyobb súlyt adjon a helyhatósági választásokon induló jelölteket bemutató rendezvényeknek.
A szövetségi elnök tegnap a Kolozs megyei jelöltek bemutatkozásán vett részt . Beszédében „barátomnak” nevezte Eckstein-Kovács Péter polgármesterjelöltet, aki korábban, az RMDSZ tisztújító kongresszusán az egyik ellenfele volt a szövetségi elnöki székért zajló versenyben. Arra kérte a jelölteket, pozitív kampányt folytassanak, s ne hagyják cserben „egyetlen szövetségesüket, az erdélyi magyarságot”. Eckstein-Kovács Péter – némi derültséget keltve – harsányan köszöntötte a kolozsvári Agapé vendéglőben megjelent nagy számú érdeklődőt, akiket arra kért, segítsék őt a polgármesteri tisztség elnyerésében. „Kolozsvár volt már Mátyás király városa, Funar városa, Boc városa, miért ne lehetne Eckstein városa is?” – mondta a jelölt, aki román nyelven is tartott beszédet. Arra kérte Kolozsvár román lakosait, szavazzák meg „Ecksteint, a magyart”, aki „szavatartó, jó gazda lenne a város élén”.
Borboly: Csíkban kétharmad a cél
A Csík-térségi önkormányzati jelölteket Borboly Csaba, az RMDSZ Hargita megyei szervezetének elnöke társaságában mutatta be Kelemen Hunor. „Az elkövetkezendő négy hétben nem fogunk negatív kampányt folytatni, mélységesen elítélem azokat, akik ilyen módon próbálják a helyi közösségeket meggyőzni” – üzent a magyar versenypártoknak az RMDSZ elnöke. Borboly Csaba elmondta, arra számítanak, hogy a jelöltek mandátumot fognak szerezni. „A megyei tanácsosi listán a cél a kétharmad, mert láthattuk, milyen sokat számít, amikor egy szavazat hiányzik. Ezért arra kérjük a választókat, szavazzanak és tegyék lehetővé, hogy kétharmadban vegyünk részt a megye irányításában, hisz most, hogy ellenzékben vagyunk, többet és még jobban számítunk az európai uniós pénzekre, amelyek érdekében rengeteg tanácshatározat elfogadására van szükség” – mutatott rá Borboly.
„Mindketten rontják az esélyeimet, és Dorin Florea mostani polgármester esélyét erősítik. Mivel május 8-tól formálisan már nem lehet visszalépni, csupán annyit tehetnének, hogy kijelentik, mindenki szavazzon az esélyesebb jelöltre. De nem hiszem, hogy ezt megtennék” – vélte Frunda György, az RMDSZ marosvásárhelyi polgármesterjelöltje Benedek Imre MPP-s és Smaranda Enache EMNP-s jelölttel kapcsolatban. A Lokodi Edit Emőke megyei tanácselnökkel közösen tartott szombati kampánynyitó sajtótájékoztatón Frunda elmondta, mindkét ellenfelével egyeztetett, de egyikük se látta be, mekkora kár okozhat.
„A legnagyobb erőnk a tanácsokban van”
Beszterce-Naszód megyében 21 teljes listát tettünk le, összesen 374 jelöltünk van – ismertette a „sarokszámokat” Décsei Attila, a szövetség megyei szervezetének elnöke. A jelöltek bemutatásakor jelenlévő Kelemen Hunor bizakodását fejezte ki, hogy a szövetség idei eredményei nem lesznek semmivel sem rosszabbak a 2008-ban elérteknél. Mint kifejtette, az RMDSZ idén átlépte a bűvös határt, és több mint 10 ezer önkormányzati jelöltje van, 320 polgármesterjelölttel száll versenybe, és 13 megyében indít megyei tanácselnökjelöltet. „Bízom benne, hogy június 10-e után azt tudjuk mondani, hogy több mint 280 települést vezetünk, hiszen továbbra is azt vallom, hogy az önkormányzatokban van a legnagyobb erőnk. A szórványban is nagyon sokat jelent számunkra, ha a magyar közösség képviselői jelen vannak a helyi önkormányzatokban” – fogalmazott az RMDSZ elnöke. Hozzátette: az idei önkormányzati választásokon az elért eredményekre fognak építeni és azokra az emberekre, akik már bizonyítottak, és visszautasítja a negatív kampányt, a sárdobálást.
A Bánságban is számít minden magyar
„Az elért jogokat nem elég megszerezni, meg is kell védeni azokat, az eredményeket nem elég elérni, meg is kell tartani azokat. Ezért az RMDSZ által biztosított képviselet minden szinten kulcsfontosságú. Ezért van most az ébredés ideje, ezért van most az RMDSZ zászlaja alatti szolidaritás és összefogás ideje” – hangsúlyozta Winkler Gyula EP-képviselő szombaton, Temesváron, ahol részt vett Halász Ferenc, az RMDSZ Temes megyei elnökének meghívására, a megyei kampányindító rendezvényen és a Bánsági Magyar Napok záróestjén. Új Magyar Szó (Bukarest)

Hazahozzák” Végh Sándort szülővárosába
Centenáriumi ünnepség a világhírű hegedűművész emlékére
Születésének századik évfordulóján, május 17-én ünnepi hangversennyel és szoboravatással tisztelegnek Végh Sándor hegedűművész, kamarazenész, karmester és tanár munkássága előtt a Kolozsvári Magyar Operában. A budapesti székhelyű Végh Sándor Kamarazene Központ által idén januárban meghirdetett szoborpályázat nyertes alkotását, Makkai István marosvásárhelyi szobrász munkáját csütörtökön este fél 7-kor leplezik le az intézmény emeleti előcsarnokában, majd az opera zenekarának műsora keretében Mozart-, Bartók-, Schubert- és Szabó Csaba-művei hangzanak el, vezényel Jankó Zsolt, szólistaként közreműködik Béres Melinda hegedűművész.
A zenei szakma és a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) összefogásának eredményeként tavaly februárban alakult meg Budapesten a Végh Sándor Kamarazene Központ, amelynek célkitűzése a magyar kamarazene-kultúra felélesztése és ápolása, amely a 20. században kamarazenészek és együttesek kiemelkedő sorát adta az európai zenei életnek, magyarázta a Kolozsvári Magyar Opera emeleti előcsarnokában tegnap délben tartott sajtótájékoztatón Gyenge Enikő zenetörténész, a Végh projekt koordinátora. Példaként a Budapest Vonósnégyest, a Waldbauer-Kerpely Vonósnégyest, a Léner-kvartettet, a Magyar Vonósnégyest, a Végh Kvartettet és a Roth Kvartettet említette, hangsúlyozva: az ő jelenlétük révén a vonósnégyes, és tágabb értelemben véve a kamarazene bekerült a pódiumműfajok közé, a koncerttermekben is sztárokként üdvözölték ezeket az együtteseket. A magyar kamarazene- és vonósnégyes-hagyomány legismertebb nemzetközi letéteményese Végh Sándor hegedűművész, kamarazenész és tanár volt, akire munkásságának népszerűsítésével emlékeznek születésének századik évfordulóján. A hangversenyek és nemzetközi vonósnégyes versenyek mellett, amelyeket ebben az időszakban bonyolítanak le, a mostani kolozsvári ünnepség is hozzá kíván járulni ahhoz, hogy Végh Sándort újra „hazahozzák” szülővárosába.
A Kolozsvári Magyar Operában csütörtökön este zajló esemény első mozzanataként leleplezik Makkai István marosvásárhelyi szobrász Végh Sándor-mellszobrát, amelynek elkészítésére idén januárban írt ki pályázatot a Végh Sándor Kamarazene Központ. Gyenge Enikő kiemelte: a felhívásra negyven képzőművész jelentkezett – köztük a kolozsvári Lőrincz Lehel, Kolozsi Tibor és Starmüller Géza is –, a beérkezett pályamunkák közül pedig öttagú zsűri választotta ki a legjobbat. A Végh projekt koordinátora utalt arra is, hogy nem volt könnyű dolguk, hiszen számos remek alkotás közül kellett egyet megnevezniük. A sajtótájékoztatón jelenlévő nyertes, Makkai István elárulta: a Szárhegyi Alkotótábor művészeti csereprogramja keretében a Budapest Galéria vendége volt idén februárban, már ott hozzálátott a mellszobor elkészítéséhez.
A szoborpályázat terveiből különleges fotóalbumot jelentettek meg Végh Sándor 28 arca címmel, amely az aradi Concord Media Jelen gondozásában látott napvilágot, ezt a csütörtöki ünnepség résztvevői is fellapozhatják. Az érdeklődők megvásárolhatják továbbá Löwenberg Dániel Végh Sándor emlékére című monográfiáját, valamint a Végh Sándor Magyarországon címmel kiadott, a mester koncertfelvételeit tartalmazó CD-ket is, részletezte Gyenge Enikő.
Szép Gyula operaigazgató ezután Szőcs Géza magyarországi kulturális államtitkár üzenetét olvasta fel. Elhangzott: „Végh Sándor szellemi hagyatékának be kell épülnie minden magyar kultúrember tudatába, művészetről való ismeretei fundamentumába. Elfogadhatatlan, hogy Erdélyben, Kolozsváron a magyar gyerekek úgy nőjenek fel, hogy ne tudják: városukban nemcsak Mátyás király és Bolyai János született, hanem Végh Sándor, a hegedűművészet állócsillaga is”.
Az ünnepi hangversenyről szólva Jankó Zsolt karmester elmondta: igyekeztek úgy összeállítani a programot, hogy a Végh Sándor által különösen kedvelt zeneszerzők műveit játsszák. Eszerint az opera zenekara Mozart Figaro házasságának nyitányát, Bartók hegedűre és zenekarra írt 1. rapszódiáját, valamint Schubert 5., B-dúr szimfóniáját adják elő, továbbá Szabó Csaba Kis erdélyi szvitjét, amelyet szerzője a művésznek ajánlott. Szólistaként közreműködik Béres Melinda hegedűművész, aki 1993 nyarán megkapta a Végh család által fiatal erdélyi muzsikusok számára létrehozott Végh Sándor Díjat, s az év őszén, amikor egy külföldi ösztöndíj révén a prágai Mozart Akadémián tanulhatott, a hegedűművésszel is volt alkalma találkozni. – Ami a zenekari kurzusait illeti, nem csak együttesként dolgozott velünk, hanem külön-külön mindenkire odafigyelt, hogy a zenekar jobban szóljon – idézte fel Végh Sándorhoz fűződő élményeit Béres Melinda. Hozzátette: a művész számára különösen fontos szerepet játszott a kamarazenélés a zenekaron belül. – Emlékszem, a próbákon és a koncerten is ülve, és a lehető legkevesebbet vezényelt. Arra ösztönzött bennünket, hogy a zenekarban is egymást hallgassuk, s csak olyankor lépett közbe, amikor azt feltétlenül szükségesnek érezte – magyarázta a hegedűművész, aki a hangszeres kurzusokon is sok mindent elsajátított Végh Sándortól, s még egy vonót is kapott tőle ajándékba. – Úgy emlékszem rá, mint egy nagyon kedves öregúrra, akitől rengeteget lehetett tanulni, és aki ugyanakkor nagyon egyenesen, köntörfalazás nélkül megmondta a véleményét. Művészien beszélt, a metaforáira pedig, amelyekkel magyarázott, mostanában is hivatkozom a hegedűórákon – összegezte Béres Melinda.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Jobboldali kurzus – baloldali akciózás
Néhány évtizednyi tiltás, majd tűrés után minden jel arra mutat, hogy a jelenlegi magyar vezetés támogatja a Horthy-kultusz újjáéledését. A két világháború közötti magyar kormányzóról közterületeket neveznek el, szobrokat és emléktáblákat avatnak – s a korszakához kapcsolódó személyek is hasonló elismerésben részesülnek.
Jövőre lesz húsz esztendeje, hogy a portugáliai Estorilból – ahol a kormányzó a második világháború után emigrációban élt, s ahol 1957 februárjában (állítólag 1956 kudarca fölötti elkeseredésében életkedvét vesztve) elhunyt – hazaszállították Magyarországra a hamvait, és egykori birtokán, Kenderesen újratemették. Az évforduló jó alkalmat kínál a szélsőséges Jobbik számára, hogy egyenesen azt javasolja: 2013 legyen Horthy-emlékév. E sorok írásakor a javaslattól nem határolódott el a kormánypárti szövetség, a Fidesz–KDNP, mint ahogy nem, vagy csak nagyon erőtlenül hallatja a szavát a Horthyval kapcsolatos egyéb eseményekről is. Sőt: épp a Horthyval való titkos rokonszenvezésre tartják a baloldalon bizonyítéknak, hogy a Parlament előtti Kossuth Lajos teret épp az 1944-i állapotnak megfelelően rekonstruálják, e hét keddjén pedig bejelentették, hogy a kormány újralapítja a Corvin-lánc nevű kitüntetést, amelyet 1930-ban Mátyás király emlékére Horthy Miklós alapított. (Ebbe a jobboldali kurzusba illik bele egyébként a Nyirő József újratemetésével kapcsolatos terv is.)
A Jobbik helyi képviselőjének indítványára és a többségében független tagokból álló képviselőtestület támogatásával Gyömrőn Horthy Miklósról nevezték el a város főterét, amely 1945-ig Horthy Miklós nevét viselte, a javaslatot benyújtó önkormányzati képviselő szerint a mostani határozattal csak ezt az állapotot állítja vissza a város képviselőtestülete. Sas Zoltán szavai alapján itt az ideje, hogy Horthyra mint „Magyarország egyik meghatározó történelmi személyiségére” gondoljanak az emberek, ám az szerinte is természetes, hogy tevékenységének megítélése különböző lehet.
A „különböző megítélés” legkirívóbb példája azonban a Somogy megyei Kerekiben, a „főméltóságú úr” – ez volt Horthy hivatalos megszólítása – egyik valamikori vadászhelyén történt. A település a napokban egész alakos Horthy Miklós-szobrot avatott, bár az esemény megosztja lakosságát. Egész alakos Horthy-szobrot 72 esztendő óta először állítottak az országban. Marton Lajos, az 570 lakosú somogyi falu független polgármestere pedig arról számolt be, hogy a település öt független tagból álló testülete jóváhagyta a szoborállítást, amit ő maga ugyan nem támogatott, de elfogadja a testület többségének akaratát.
Vörös festék
Gyömrőn még mintegy 80-100 ember békés megmozdulással tiltakozott a közterület elnevezése ellen, a demonstrálók Radnóti Miklós Töredék című versének sorait tartalmazó zászlókkal fejezték ki tiltakozásukat. Kerekiben azonban ennél látványosabb, mondhatni bolsevik akciózásra került sor. Az avatás éjszakáján valaki vörös festékkel öntötte le a kormányzó faszobrát, Kücsön Norbert alkotását, és a nyakába „Tömeggyilkos, háborús bűnös” feliratú táblát akasztott. Mint utóbb kiderült – maga is büszkén hirdette –, mindezt Dániel Péter ügyvéd követte el, aki egyebek mellett arról vált ismertté, hogy kaszinótojással kente be a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának egy középületben kifüggesztett példányát.
Dániel lefényképezte magát akciója közben, a fotót közszemlére tette az interneten, és megígérte, a jövőben is hasonlóképpen fog cselekedni, amennyiben újabb szobrokat állítanának fel. Az ügyvédet a Jobbik feljelentette, és a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke, korábban baloldali országgyűlési képviselője, Bánáti János közölte, Dánielt akár ki is zárhatják a kamarából. Érdekes fejlemény, hogy még a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége (MEASZ) is elítélte az életnagyságú Horthy Miklós-szobor meggyalázását. (A hét elején egyébként szintén vörös festékkel öntötték le a kérlelhetetlenül antikommunista és ezért évtizedekig indexen tartott Tormay Cécile írónő józsefvárosi emléktábláját is.)
Újraavatták a napokban Debrecenben – tiltakozások közepette – Horthy Miklós, a debreceni Református Kollégium egykori diákja emléktábláját is, a tudományegyetem épületében. A kormányzó személye más alkotáson is feltűnik, sőt: már korábban látható volt. Szegeden, az ugyancsak az egyetemhez kapcsolódó Hősök Kapuja boltívének freskóit Aba-Novák Vilmos készítette, akit ezért a második világháború után nem is tartottak művésznek, egyéb alkotásait is agyonhallgatták. A freskón 1945-ben előbb csak Horthy alakját fedték be, majd 1949-ben az egészet bevakolták cementtel és le is meszelték, mivel a volt kommunista rendszer nem tűrhette. A képek szinte teljesen elpusztultak, mert a cement tönkretette a freskók felső festékrétegét, a rendszerváltozás után feladatot adva a restaurátoroknak. Egyébként a kurzusváltás példája, hogy közadakozásból visszaállítják a Horthy Miklós kormányzó fiának, Horthy Istvánnak az emlékművét Siófokon, a régi helyén. (Igaz, Siófok fogadja be a Kossuth térről eltávolított Károlyi Mihály-szobrot is.)
Gy. Z. Új Magyar Szó (Bukarest)

Kádár János megdicsőülése
Május 26-án, szombaton egy 200-300 főnyi csoport emlékezett Kádár János születésének százéves évfordulójára a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Türelmet erőltettem magamra és végignéztem – természetesen az ATV csatornán.
A buzgó agg komcsi ősmaradványok emlékeztek és értékeltek. Visszavittek az időben, és bámultam az emberi lélek torzultságát és a megállítani szándékozó időt, amelyet múltnak hittem. A vörös kendőket stólaként viselők között ott volt Biszku Béla, Berecz János, Horváth László, akiket még megőrzött emlékezőknek a kádári gulyáskommunizmus sötét nyugalma.
Kádár gipszszobra a vörös márvány sír felett díszelgett, és Moldova György Kossuth-díjas író leplezte le, megsimogatva a gipszfejet. Hiányoztak viszont a kapitalistákká vedlett kommunisták, lévén ők igen óvatos és előrelátó emberek. Szanyi Tibor sem volt ott, amin csak, kijelentését ismerve, csodálkozom: „Egy politikus mértéke az, hogy ténykedése folytán összességében jobb lett-e a világ? Kádár János esetében az én válaszom: igen.”
Hanem Moldova György – valamikor Sepsiszentgyörgy is vendégül látta – „értékelésében” ugyancsak kitett magáért. Nem restellte „proletár szentnek” nevezni Kádárt. Nem átallotta a kádári barakkot a 20. századi Magyarország legjobb szakaszának nevezni (Mert akkor mindenkinek volt munkahelye, lakása... Mintha a hazai nosztalgiázókat hallanám.) Volt képe Kádár történelmi helyét Szent István, Mátyás király és Kossuth Lajos mellett kijelölni, sőt a mai Magyarországot érdemtelennek tartani a pártfőtitkár emlékéhez.
Nos, ennyi talán elég egy Kossuth-díjas írótól. Ne idézzük tovább. Olvassunk bele inkább Kádár búcsúbeszédébe, amelyet testileg, szellemileg leromlottan elmondott a pártfunkcionáriusok előtt 1989-ben. Csak néhány – még épkézláb – mondatát idézem ennek a levitézlett szovjet helytartónak. „(...) mert az első vád az ‘56-os átállásom után az volt ellenem, hogy én szovjet ügynök vagyok. De én nem voltam szovjet ügynök, ezt teljes felelősséggel kijelentem Önöknek, és tudom bizonyítani is (a bizonyítás elmaradt, P. A.). Akkor a következő vád az volt ellenem, hogy: hogyhogy a szovjet területen voltam?
Azt nem tudom, hogy miért engedtek először oda. Mi úgy hívjuk, hogy Kárpátalja. Ők meg úgy hívják, hogy Kárpát-Ukrajna. (Ejnye, Kádár elvtárs, szabad ilyent mondani a Nagy Testvér jogos területéről?! P. A.). (...) mert azt is tudta, amikor 27-én aláírta a segítségnyújtási kérelmet (Mármint Hegedüs miniszterelnök ‘56-ban, amit Hegedüs tagad. Állítólag Gerő hamisította a ‘89 után „áttért” Hegedüs nevét a kérésre, P. A.), hogy a szovjet kormány akár szovjet földön van, akárhol, ragaszkodik a miniszterelnök aláírásához, hogy beavatkozzon. (...)
De az ők kívánságuk szerint (A jugoszláv követségen menedéket kérő és kapó Nagy Imre-csoportról van szó, P. A.) ha én írásban kötelezettséget vállalok, akkor – és nem kérek ellenvéleményt az oroszoktól – hogy biztonságukról gondoskodom, akkor politikailag tarthatatlan helyzetbe kerülök, hisz de facto elismerem a forradalmi munkás-parasztkormány törvénytelenségét. (Azt mind belföldön, mind külföldön tudták, hogy nem legális kormány, P. A.). Márpedig két ember (Nagy Imre és Losonczi Géza) igénye az volt, hogy szabadon lakásukba távozhassanak. Én ezt nem teljesíthettem.
(Rendben, de akkor miért ígérték meg mégis, és miért árulták el a szovjetnek hazaindulásuk időpontját, akik kilökve a kísérőt, egyszerűen a képmutató Kádár árulásával elfoghatták a forradalmi kormány tagjait? P. A.).
Kádár jellemzéséhez – befejezésül – emlékeztetünk 1956. november 26-án elhangzott nagylelkű ígéretére, amelyben büntetlenséget ígért a „tömegmegmozdulásokban” résztvevőknek, kilátásba helyezve ugyanakkor az ellenforradalmárok és ellenforradalmi uszítók felelősségre vonását. (Íme az a kétpólusú beszéd, amely inkább V. László királyhoz teszi méltóvá – persze törpeméretben – Kádárt a király Hunyadi Lászlónak tett csalárd ígérete miatt.) Nem a magyar történelem egyik nagyja Kádár, Moldova elvtárs, hanem szégyene, sok magyar ember haláláért felelős helytartója a szovjet birodalomnak! Fordítson tehát a szaván: nem Magyarország nem méltó Kádár Jánoshoz, hanem Kádár János (és vele Ön is) nem méltó a magyar néphez, a magyar nemzethez
Puskás Attila
A szerző volt ‘56-os elítélt. Krónika (Kolozsvár)

A város reneszánsza? Vagy valami (egészen) más?
Kolozsvár reneszánszáról természetesen többféleképpen lehet – vagy nem lehet – beszélni. Művészettörténészeink néhány éve (újabb) választ adtak a históriai kérdésre, kutatásaik eredményét a Kolozsvár Társaság kis könyvben jelentette meg (magyarul és román fordításban). Hogy ez lett volna, mármint az európai reneszánsz Erdélybe, Kolozsvárra is eljutott irányzata építéstörténetileg, művelődéstörténetileg városunk nagy korszaka? Ezt a legelfogultabb lokálpatrióták sem igen állítják.
De akkor hol keressük Kolozsvár nagy korszakát? A napokban hozta el nekem a posta a Kaposvárt megjelenő, Somogy című folyóirat idei első (január-márciusi) számát, benne találok egy tanulmányt, pontosabban esszét, ezzel a címmel: Kolozsvár nagy korszaka. Hát persze, most már felidézem a körülményeket is, a felkérést, az alkalmat, amely létrehozta. Ugyanis a szöveget (és a címet), jóval korábban, én követtem el, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság ünnepi rendezvényére készült. A bevezetőt Pomogáts Béla tartotta (Városos Magyarország), és olyan mai meg hajdani magyar (vagy részben magyar) városokról hangzottak el előadások, mint Pécs, Debrecen, Budapest, Pozsony – és Kolozsvár. Én egy közelmúltbeli, már irodalomtörténetinek mondható (?) szakaszt választottam: a 20. század hatvanas éveinek végén, a hetvenesekben itt született, itt megjelent verses és szépprózai alkotások, drámák sorát, no meg akkoriban elég élénk irodalmi életünket vettem számba (lapjainkkal, az Utunkkal, Korunkkal, Echinoxszal, a Fellegvár oldalt megjelentető Igazsággal, a Kriterion Könyvkiadóval, annak kolozsvári fiókszerkesztőségével és persze a Pezsgő-díjjal), Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című verskötetétől, Bodor Ádám novelláitól Páskándi Géza történelmi drámáiig s a Bretter-tanítványok antologikus fellépéséig (Szövegek és körülmények) sorjáztatva érveimet. És hogy ez reneszánsz volt-e? Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy nem akármilyen megújulás – ezt 2012 májusának legvégén is merem állítani, amikor különféle újjászületések reményében, ígéretének ízlelgetésében várjuk a nyár első hónapját. Irodalomról is szó van meg más művészetekről és nyilván politikáról, várospolitikáról.
Térfoglalás – könyvekkel
A városi (és országos?) térfoglalásnak természetesen nem elsődleges eszköze, lehetősége az irodalom. Korántsem elsődleges eszköz – és ez természetes – , noha lehet, hogy tartósabb jelet adhat, mint sok más kísérlet. Mindenesetre a kolozsvári tér(vissza)foglalásnak örvendetes mozzanata az, ami Mátyás király szülőháza előtt történik, és aminek újabb érdemleges eseményére készülünk júniusban. A tavaly sikerrel elindított, idén – hetven évvel egy emlékezetes májusi-júniusi kolozsvári irodalmi-művészeti ünnepségsorozat után, amelyen Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Márai Sándor és Cs. Szabó László is jelen volt (és hetveneggyel az 1941-es kolozsvári könyvnapot követően, melynek vendége Móricz Zsigmond!) –, szóval a 2012-ben újra sorra kerülő Kolozsvári Magyar Könyvnapokon alkalom kínálkozik sok mindenen elgondolkodni. (Csak zárójelben egy igényes emlékeztetőről: Poszler György akadémikus, Kolozsvár szülötte a 42-es Művészeti Hetekről írt tanulságos esszét, Eufóriahullámon túl – illúzióvesztésen innen címmel. Megtalálható a KOMP-PRESS kiadta kötetben, A „másik” városban.)
Nem úgy általában kell elmélkednünk, siránkoznunk vagy örvendeznünk, hanem új kiadványokkal a kezünkben, nem utolsósorban az elmúlt napok tapasztalataival gazdagabban. (Még egy rövid zárójel a 2012. májusi Szabédi Napok és a kolozsvári Hitel folyóiratra emlékező budapesti konferencia alkalmából: Szabédi László a Hitelben méltatva az 1942-es könyvnapokat, a magyar önvizsgálat fontosságára hívta fel a figyelmet.) A visszhangos, erdélyi megjelenésű (önvizsgáló) könyvek közül most csupán kettőt emelnék ki. A második kiadásban hozzáférhető, 639 oldalas összefoglalását az erdélyi történelmi családok kastélyainak („Isten segedelmével udvaromat megépítettem...”) A csíkszeredai fiatal Gutenberg Kiadónak köszönhető óriásalbumnak van kolozsvári vonatkozása, például a Bánffyak, különösen pedig a Házsongárd (sírjai) révén. A másik, hangsúlyosan Kolozsvárhoz kötődő kiadvány, a Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919-2011) – a Korunk jelentette meg – látványos szakmai siker, az idei budapesti Könyvnapokon adják át a szép könyvek versenyében elnyert oklevelet az alkotóknak. Van hát mire büszkének lenni, már azért is, mert helybeli és más erdélyi városok kiadóival, friss címeivel gazdagíthatnánk a felsorolást, népszerűbb, illetve szaktudományos darabokkal, sorozatokkal (így az Erdélyi Múzeum-Egyesület Tudományos Füzeteivel, amelyekben fiatal kutatók juthatnak, az idősebbek mellett, megjelenéshez). A Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2012-t azért sorolnám ide, mert ahogy épp a Szabadság ismertetőjében olvasom, a külvárosokban élő magyarsághoz kíván szólni, márpedig pontosan ezt a réteget nehéz megszólítani (könyvvel, illetve egyéb, ott bizonyára sokkal hatásosabb utakon). Szeretnék hinni H. Szabó Gyulának, a Kriterion igazgatójának, aki szerint a kalendárium azt bizonyítja, hogy be tudjuk lakni ezt a várost.
Térfoglalás – a nagyváros terében
Helyhatósági választások előtt ennek az igénynek, az igény okos hangoztatásának különös súlya van. Érthető, hogy ez áll a kampány(ok) fókuszában. A jelenlegi (PDL-es) városvezetés, bizonyára nem függetlenül a 2012.júniusi megmérettetéstől jó ideje nekikezdett a Sétatér átrendezésének – a fák alapos megnyirbálásával, a belső utak kövezésével-aszfaltozásával, a padok kicserélésével (nem funari módra!), a hosszú időn át parlagon hagyott Kaszinó épületének restaurálásával (a tó jobb hasznosítása további terv) – és ami hetek óta a járműveken közlekedők és a gyalogosok (meg a környéken lakók) bosszantására igencsak alkalmas: a villamossínek kicserélése van folyamatban, az úttesti mély alapozással, ez pedig útelzárásokkal jár, a fő útvonalakon. Egyelőre tehát a városi közlekedés teljes felborulása az eredmény. Nemsokára megtudhatjuk, ha befejeződnek a nagymértékű munkálatok, hogy az újraindult villamossal jobb, könnyebb lesz-e a város élete, vagy jobb lett volna trolibuszokra költeni a pénzt. Bízzunk benne, mégis jobb lesz. (Útelzárás nélkül biztosan.) A Karolina teret az autók kitiltása után birtokba vehették a fiatalok (a kávézók és sörözők melegedő időben kiköltöztek szabadtérre – ahogy ez a Deák Ferenc utca Főtértől számított bal oldalán is történik).
Természetesen van még birtokba, használatba veendő épület a belvárosban. „Visszaadom a New York Szállót!” – ígéri Eckstein-Kovács Péter a legutóbbi tulajdonostól elhagyott, lezüllött Continental előtt állva. És rokonszenves polgármesterjelöltünk szellemes ötlettel megnyitotta a Szent Mihály templom bejáratával szemben az „Eckstein-patikát” (egy üresen állt üzlethelyiségben), gyógyírt kínálva panaszainkra. A kolozsvári kertek programját ígéri választóinak, magyaroknak, románoknak egyformán. EMNP-s ellenjelöltje a Kétágú református templom mögötti telken nyilatkozik, és a Hójában ifjúsági-kulturális teret alakítana. Gergely Balázs és megméretkezésre készülő pártja eleve a fiatalításra hivatkozik – jóllehet a (város)politikában a tapasztalat sem árt, ebből viszont az RMDSZ-jelölt Eckstein-Kovács Péternek összehasonlíthatatlanul több van.
Ami pedig a térfoglalást illeti, emlékeztetnék a Bolyai Egyetem egykori központi épületéhez közeli, a Kolozsvár Társaság által kezdeményezett és felállított 1956-os emlékműre. Ehhez a végül (tanácsosaink által támogatott) sikeres akcióhoz kapcsolódtak az októberi, úttörést jelentő Kolozsvári Napok (amiről Gergely Balázs folyamatosan elfeledkezik). Noha eltartott egy ideig a szoborállítás engedélyeztetése – akár a Márton Áron szoboré a Főtéren, a templom parkjában –, mégis az összefogásnak sikerült legyőznie a polgármesteri huzavonát. Végül is az utóbb kezdődött Kolozsvári Magyar Napok ugyancsak így bizonyultak sikereseknek.
Térfoglalásilag még két, egyértelműen a művelődési élethez kapcsolódó példát említenék. A napokban már esedékes 11. TIFF, a kolozsvári tereket ugyancsak bekapcsoló Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivál román rendező kezdeménye, de az egész város dicsősége – terv szerint Törőcsik Mari, Geraldine Chaplin és Claude Lelouch lesz a 2012-es TIFF-életműdíjas. Nem ér hát minket eleve diszkrimináció, mint ahogy a Jókai utcában (hivatalos nevén ugyan a Napocában) két fontos közösségi tér (az Erdélyi Múzeum-Egyesület tanácsterme mellett) szintén nem „ellenünkre” nyitott – éppen ellenkezőleg. A Quadro Galéria kiállításai, legújabban pedig a Minerva Alapítvány emeleti (a Kós Károly Akadémiának is otthont adó) és alagsori termében tartott tárlatmegnyitók, könyvbemutatók, különböző érdeklődésű embereket vonzó találkozók igazolni látszanak H. Szabó megjegyzését: valóban kezdjük belakni (újra!) ezt a várost, még ha számbelileg fogytunk is. Csak ne csökkentsük – hiúságból, hatalomvágyból – itt-ott (netán a polgármester-választáson is?) jelentkező esélyeinket...
Nyirő József és a végakarat
Ez persze nem kolozsvári, nem elsősorban kolozsvári ügy, de tanulságaiban természetesen ránk tartozik. Minden erdélyire, minden magyarra. És nem csupán magyarra. Aki végigkövette 2012. május 27-ig, 28-ig az eseményeket, a Duna TV adásait is beszámítva, az egyrészt felháborodhat, másrészt alaposan elgondolkodhat az (elmaradt, illetve ökumenikus emlékezéssel behelyettesített) újratemetési histórián. Felmondani az egészet fölösleges, közvetítésekből és kommentárokból bőven lehetett részünk. A Ponta-kormány a MOGYE magyar (magyar-angol) fakultásának megtorpedózásával már kimutatta foga fehérét, legutóbbi, a Nyirő-újratemetést ellenző irányított (külügyes és prefektusi) intézkedésével, majd újabb nyilatkozatával sikerült ismét nacionalista bizonyítványt kiállítania magáról. Választások előtt vagyunk, ugye, országos parlamenti választások előtt is. No meg Szász Jenő és pártja közvetlenül a helyi választás előtt...
Emlékezzünk azért arra is – ezt ugyanis a május 27-i szónokok nem említették –, hogy Nyirő József végakaratában első helyen Kolozsvár szerepel, az itteni temetés, ha pedig ez nem lehetséges, Székelyudvarhelyen legyen a végső nyughelye. Kolozsvárral senki nem próbálkozott, pedig igazán méltó írói helye lehetett volna (vagyis nem politikusként) a házsongárdi panteonban, Bánffy Miklós hamvai, Reményik Sándor, a Benedek Elek „székely fiai” közül Szentimrei Jenő, Kacsó Sándor vagy a transzszilvanizmus fő képviselője, Kós Károly sírja közelében. A magyarországi és a romániai írószövetség összefogásával – politikamentesen – talán meg is valósulhatott volna a házsongárdi temetés. (Egy ilyen írószövetségi lebonyolítás feltételezését Kelemen Hunortól olvashattuk.) A székelyföldi újratemetést természetesen senkinek nincs joga kifogásolni – a „második szándék” (mármint a Nyirőé) akár elsőnek vehető, székely elkötelezettségű életműve ismeretében.
A szónokokat, kommentátorokat hallgatva, egy apró kiegészítést még szükségesnek vélek Nyirő József 1990 előtti erdélyi recepcióját, állítólagos teljes elhallgatását illetően. Kétségtelenül igaz, hogy évtizedeken át Nyirő a kitagadottak közé számított, például Reményik Sándorral együtt. 1969-ben azonban Marosi Péter Utunk-szerkesztő (a pesti tévésként most szerepeltetett Marosi Péter nagybátyja) felkért mint ifjú kritikust, hogy írjak a lapba a három székely prózaíró, Tamási Áron, Nyirő József és Kacsó Sándor novelláiról. Népiség – mítosz – novella címmel elkészült egy hosszabb, méltató és kritikai tanulmány, az Utunk vállalkozott a közlésre, és a Kriterion első kiadói évében, 1970-ben bekerülhetett Alapozás című kötetembe. Ennél fontosabb, beszédesebb egy 1980-as évekből származó emlék. Domokos Gézával, a Kriterion alapító-igazgatójával éppen székelyudvarhelyi író-olvasó találkozón jártunk, kevéssel Az építész fia című Reményik-kötet megjelenése (1983) után. Domokos ott mondta el, hogy nemsokára lesz a Kriterionnak Nyirő-kötete (engem már felkért, Reményik-kötetünk sikeres, bár csonkított kiadását követően, hogy válogassam és előszavazzam a Nyirő-novellákat). A tervet keresztülhúzta a cenzúra – a Ceauşescu-diktatúra már éberebbnek bizonyult.
Politikusoktól nem – irodalomtörténésztől a múlt teljesebb ismeretét várná el az ember.
Röviden a bakui fesztiválról
Csak azért keverem ide a „könnyű” műfajt, mert a nemzeti önismerettel kapcsolatba hozható. Hosszú versenysorozat előzte meg a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivál bakui döntőjének világközvetítését. Bevallva a tökéletes kívülállást adott témában – ami nem zárja ki nemzeti elkötelezettségemet, az egészségesnek vélt szurkolást a „mieinknek” –, a Compact Disco magyar képviselőként történt kiválasztását éppúgy furcsálltam, mint a korábbi küldött (hölgy) előzetes magyar feldicsérését. Nyilván elavult az én könnyűzenei ízlésem, próbáltam elkönyvelni az idei (magyar) döntést. Aztán Bakuban, a második fordulóban a 26 továbbjutott közül sikerült az együttesnek megszereznie a kiváló 24. helyet. Valószínűleg a zsűri ízlése is elavult és természetesen más országokban a tévés szavazóké. (Nemzeti szabadságharc volna ez is? Compact Disco?) Valamivel jobban járt, ám ugyanúgy csalódott a Romániát képviselő Maninga. Pár órával korábban a román közszolgálati tévében még azt hallottam, hogy az első ötbe, de akár az első helyre is esélyes a román csapat (kubaival megspékelve). Végül a 12. helyen végeztek. (Mínusz 14 – a 26-hoz mérve.)
A nemzeti önismeret a könnyű műfajban is könnyűnek bizonyul? Vagy Baku ugyanolyan messze van tőlünk, a Kárpátok övezetétől, mint Svédország?
KÁNTOR LAJOS. Szabadság (Kolozsvár)

Könyvhét Kolozsvár szívében
Magyar ajkú könyvkedvelők második alkalommal látogathatnak el a Kolozsvári Ünnepi Könyvhétre. A holnaptól vasárnapig tartó rendezvénysorozat kiadók, szerzők, kötetek tucatjait sorakoztatja fel az érdeklődők előtt, erdélyi és magyarországi területről egyaránt.
A Romániai Magyar Könyves Céh és az RMDSZ Főtitkársága által szervezett rendezvény sokszínű és sűrű kínálattal rukkolt elő ebben az évben: a Mátyás király szülőháza előtti téren felállított színpadon, csütörtökön délután kerül sor a megnyitóra, előtte és utána a Bogáncs néptánccsoport lép fel a Harmadik zenekar kíséretében, hét órától pedig Balázs Fecó és a Korál koncertjén vehetnek részt az érdeklődők. A következő napokban a kolozsvári magyar iskolák kórusai, néptánccsoportjai szintén szerepet kapnak: a Médiabefutó döntősei lépnek fel, a Role és a Bóbita zenekar, a Fűszál együttes, a Kalapos Band. Énekelt versek, szavalatok, felolvasások hangzanak el, Berecz András mesemondó előadását lehet megtekinteni, emellett a Házsongárdi temető látogatását, irodalmi és várostörténeti sétát szerveznek Asztalos Lajos helytörténész vezetésével.
Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919–2011) című kötetét mutatja be Kántor Lajos és Könczey Elemér, Markó Béla Boldog Sziszüphosz című haiku-kötetével lesz jelen. Cseke Péter Védjegyek című könyvét, Gudor Kund Botond Rediviva chartophylax Igeniensis, Az erdély-hegyaljai Magyarigen református közösségének története című munkáját, a Székelyföld szerkesztői a Székely Könyvtár öt kötetét ismertetik.
A rendezvény alkalmával az RMDSZ Főtitkársága újra könyvadományozási akciót szervez a szórványban működő magyar nyelvű iskolák támogatása céljából. Bárki adományozhat könyvet (újat vagy használtat), továbbá különböző eseményekre egy könyv lesz a szimbolikus belépő. A könyvadományokat június 7. és 10. között a Mátyás szülőháza előtti téren felállított Infó Pontnál várják.
H. Szabó Gyula, a Romániai Magyar Könyves Céh alelnöke hangsúlyozta: mindazokat várják a könyvünnepre, akiknek fontos az erdélyi magyar írott kultúra jelene és jövője, és akiknek elégtételt jelent, hogy Kolozsvár szívét négy napra kisajátítja a magyar könyv.
A kolozsvári könyvünnep őse
Hetvenegy évvel ezelőtt Benedek Marcell, Benedek Elek legidősebb fia, aki egy ideig a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének főtitkára is volt, jött el Erdélybe, hogy előkészítse a kolozsvári, a marosvásárhelyi, a nagyváradi és a szatmári rendezvényt. 1941. június 9., 10. és 11-e valóságos közönségsiker volt, az érdeklődés minden várakozást felülmúlt. A Kolozsvár főterén felállított kilenc sátor előtt olyan írók ajánlották könyveiket, mint Móricz Zsigmond, Veres Péter, Sinka István, Ignácz Rózsa, Reményik Sándor. Az Ünnepi Könyvhét tiszteletére megjelent könyvek sorában nagy sikere volt a Versekben tündöklő Erdély című versantológiának, amelyet Szentimrei Jenő állított össze, és amelyet olcsó, fűzött és népi szőttesbe kötött amatőr változatban is több száz példányban eladtak. Az eseményekről bőven beszámolt a korabeli sajtó, ennek archívumát bárki végigböngészheti az unnepikonyvhet.ro honlapon.
Kustán Magyari Attila. Új Magyar Szó (Bukarest)

„Ezen a napon a könyvírás is menjen ki az utcára, ingujjban”
Kolozsvári Ünnepi Könyvhét a Mátyás király szülőháza előtti téren
Több résztvevővel, tavalyhoz képest gazdagabb programmal jelentkezett idén a 2011-ben újraindult Kolozsvári Ünnepi Könyvhét, amelynek hivatalos megnyitójára tegnap este hat órakor került sor a Mátyás király szülőháza előtti téren. A vasárnapig tartó könyvünnepen kötetbemutatók, dedikálások, vetítések, táncprodukciók, koncertek, színházi- és bábelőadások zajlanak, a gyerekek számára pedig külön programokkal készültek. A Romániai Magyar Könyves Céh és az RMDSZ Főtitkársága által szervezett, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által támogatott négynapos rendezvény megnyitóján felszólalt H. Szabó Gyula, a könyves céh alelnöke, Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia elnöke, és Benkő Samu művelődéstörténész. Az idei könyvhét meglepetése, hogy minden órában egy bizonyos standnál egy bizonyos könyvet nagyon olcsó áron vehetnek meg az érdeklődők, ezeket kell felkutatni a standoknál.
„Minden okunk megvan rá, hogy bizakodjunk: gazdagabb, színesebb könyves napokat élünk át idén, királyaink szülőházainak árnyékában, védelmében”, mondta megnyitó beszédében H. Szabó Gyula, aki ezeket a könyves napokat azok emlékének ajánlotta, akik nem élhették meg a Kolozsvári Ünnepi Könyvhetek újraindulását, bár egész munkás életükben ezen is dolgoztak. – Azt kívánom, érezze magát otthon és nagyon jól minden kiadó, minden könyvkereskedő, nyomdász, és mindenki, aki valamit is mozdít a magyar könyv szolgálatában. És persze, érezze magát nagyon jól az olvasó is: minden erőfeszítésünk célpontja, és reméljük haszonélvezője – hangsúlyozta a Romániai Magyar Könyves Céh alelnökeként H. Szabó Gyula.
Mint köztudott, a rendezvény nagy múltra tekint vissza, az első könyvhét ötletgazdája annak idején Supka Géza újságíró, művészettörténész volt, aki vásári jellegű, színes, mozgalmas sokadalomról álmodott, és így jellemezte: „Az évnek egyik napján […] könyvnap rendeztessék, amely […] az írót és a közönséget közvetlen kontaktusba hozza egymással, hogy ezen a napon egyszer egy évben a könyvírás és a könyvkiadás művészete is kimenjen az utcára, éspedig ingujjban, közvetlen, bohém formában.”
A megnyitón felszólalt Markó Béla költő, szenátor, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, aki az RMDSZ, a Kós Károly Akadémia és a Communitas Alapítvány nevében köszöntötte az egybegyűlteket. – Azt hiszem, nem mondok újat azzal, hogy mi magyarok inkább vagyunk kételkedők, mint bizonygatók, inkább vagyunk pontosan kérdezők, mint biztonsággal válaszolók. De jól leplezzük ezt a tulajdonságunkat – magyarázta beszédében, példaként kitérve szépirodalmi remekművekre, „amelyek szinte kivétel nélkül azt mutatják, hogy miután lélegzetállítóan végigvitték jobbnál jobb íróink a gondolatmenetet, egyszerre csak megijednek a pőre igazságtól, ami egyébként éppen hogy a műből következik. Ezért aztán rávarrják a tétován optimista végkifejletet a tragédiába, vagy legalábbis sötét depresszióba hajló műremekre”. – Ment-e könyvek által a világ elébb, kérdi Vörösmarty, és fulmináns indoklásából elég egyértelműen kiderül, hogy nem ment. Vagy nem úgy, ahogy mi gondoljuk. Műveltebb lett ugyan az emberiség, olvasottabb az olvasás által, hogy tautológiával éljek, de ennyi. Se jobb, se erkölcsösebb – fűzte hozzá.
Mint mondta, ezek a remekművek porba sújtanak, semmi kiskaput nem hagynak az élni akarónak, aztán a végén mégis azt mondják, „hátha”, „mégis”, vagy „talán”, vagy „hinned kell valamiben”. – Erről szól az életünk. És erről szól a legjava irodalom is, erről szólnak a könyvek. Erről szól az a mindennapos közhely, hogy el fog tűnni a könyv, és hogy nem olvasnak a gyermekek, de a felnőttek sem. Sok igazság van ebben. Mégis azt hiszem, inkább arról kell beszélnünk, hogy másképpen olvasunk, másképpen és mást fogunk olvasni a jövőben. Változik a könyv, mint tárgy, de nem változik az olvasás lenyűgöző értelmetlensége, tehát az, hogy jobbak talán nem, de többek leszünk tőle – fejtette ki Markó.
Véleménye szerint a nemzeti identitás egyenlő a kultúrával, egyenlő többek közt a könyvvel, az igazi, jól kérdező és jól válaszoló művekkel. Ennek megfelelően tehát segíteni kell az írónak, a könyvkiadónak és az olvasónak, hogy a könyv hozzáférhető legyen, „nem pedig siránkozni, hogy a számítógép odacsípte a becsukott könyvet az íróasztalon, és nem lehet kinyitni, illetve olyan drága, hogy nem lehet megvásárolni”. – Önkormányzatok, politikusok, felelős vezetők dolga, hogy ne így legyen, ne kelljen a konyhapénzből kikoplalni a jó könyvet. Kellene olyan állami mecenatúra, ami tényleg olcsóvá tenné a könyvet, és megkérdezhetnénk azt is, hol vannak azok a magánmecénások, akik csak az utókortól várnak hálát, senki mástól – hívta fel a figyelmet Markó Béla.
Idén Benkő Samu művelődéstörténészt kérték fel, hogy a szakma részéről nyissa meg a könyvhetet, mint olyan embert, aki az elmúlt évtizedekben nagyon sokat tett az erdélyi magyar könyvkiadásért, a magyar könyvért. Benkő Samu, mivel, mint mondta, az előtte szóló Markó Béla beszédével tulajdonképpen felmentette a megnyitás kötelmétől, ezért inkább elmesélt két élményt az életéből, amely könyvünnephez kötődik. Kifejtette: harmadik gimnazistaként Marosvásárhelyen találkozott először ezzel a szóval, hogy könyvnap, ahol Móricz Zsigmond, Jékely Zoltán, valamint Jancsó Adrienne versmondása tette emlékezetessé az ottani könyvnapot. – Egy évvel később itt Kolozsváron, a Főtéren rendeztek könyvnapot, dedikáltak, akkor tudtam meg, hogy létezik dedikáció – jegyezte meg Benkő Samu. A művelődéstörténész felidézett egy másik eseményt is, nevezetesen az 1935-ös bukaresti könyvvásárt, amelyen először állítottak ki Bukarestben magyar könyveket. – Az Erdélyi Helikon és a Szépmíves Céh vitte el a könyveit, jeles román írók köszöntötték a könyvvásáron megjelent erdélyi írókat, Bánffy Miklóst, Kádár Imrét és Szemlér Ferencet – fűzte hozzá Benkő Samu, aki végül hasznos és kellemes időtöltést kívánt mindazoknak, akik ellátogatnak ezekben a napokban a Mátyás király szülőháza előtti téren felállított standokhoz.
Akárcsak tavaly, a Kolozsvár Társaság idén is átadta a Kolozsvár büszkesége elnevezésű kitüntetést. Mint Kántor Lajos irodalomtörténész, a társaság elnöke elmondta: ezt a címet olyan személynek adományozzák, aki sokat tett a magyar könyvért. Idén, rendhagyó módon két szakembert tüntettek ki, Benkő Samu művelődéstörténészt és Deák Ferenc grafikust, a Kriterion Kiadó egykori művészeti szerkesztőjét. Sajnos Deák Ferenc betegség miatt nem lehetett jelen. A kitüntetetteknek az oklevél mellett (amelynek szövegében ez áll: „A Kolozsvár Társaság az olvasók köszönetét és elismerését fejezi ki Benkő Samu művelődéstörténésznek/Deák Ferenc grafikusnak, művészeti szerkesztőnek, a város és Erdély nagy hagyományait folytató könyves embernek”) Kolozsvár bőrbe metszett címerét (Balázs László munkája) is átnyújtották.
Haiku, a háromsoros pillanat
A délután folyamán Markó Béla Boldog Sziszüphosz című haiku-kötetét ismerhették meg az érdeklődők a Sapientia EMTE Óváry termében; a csíkszeredai Bookart Kiadó gondozásában megjelent kiadványról Demény Péter beszélgetett a szerzővel. A japán költészet egyik jellegzetes versformájáról szólva a keleti és az európai költészet közötti sajátos különbséget említette Markó: míg az európai szerzők a kozmoszban vélik felfedezni a teljességet, a keletiek, így a japánok is, a természet felé fordulnak, a cseresznye szirmában is képesek azt megtalálni; miközben az európaiak folyamatosan terjeszkednek, hódítani akarnak, a keletiek „szabott” térben keresik a teljességet. Ez a fajta kötöttség, a háromsoros, rendre 5, 7 és 5 szótagból álló versforma Markó tetszését is elnyerte, csakúgy, mint a 14 sorból álló szonettek „szerkesztési módja”.
– A haiku és a szonett is emiatt izgalmas: nem akarom megváltoztatni, lerövidíteni vagy kiegészíteni, eleve az a kihívás, hogy az ember tud-e szabadon mozogni egy előre körülhatárolt térben – hangsúlyozta a költő. Háromsoros pillanatnak nevezte a haikut, amelynek voltaképpen nincs eleje és vége – lásd a címadó költeményt: „lépked lefelé / ez az ő ideje s nem / az isteneké” –, s amelynek két szerzője van: aki írta, és aki olvassa. – Huszonéves koromban kezdtem haikukat olvasni. Szívesen olvastam őket, de el kellett jutnom arra a pontra, hogy megértsem mindazt, ami a cseresznye szirmában, a pillangó szárnyában rejlik. A felismerést leginkább ahhoz az élményhez hasonlítanám, mint amikor az ember nézi a háromdimenziós fotókat, kancsin és bambán, mire egyszer csak bekattan neki, hogy mit kellene meglátnia – magyarázta Markó.
A kötetben szereplő illusztrációk, Részegh Botond munkái kapcsán megjegyezte: a csíkszeredai képzőművész alkotásai visszautalnak a költeményekre, ugyanakkor önállóan is megállják a helyüket.
KÖLLŐ KATALIN. Szabadság (Kolozsvár)

Az írott betűt ünnepelték Kolozsváron
A tavalyi rendezvényhez viszonyítva több vendég vett részt a tegnap lezárult Kolozsvári Ünnepi Könyvhét szabadtéri előadásain, a vásáron és a kötetek bemutatóin.
A Mátyás-ház előtti téren rendkívül színes vásárra került sor, ahol a legkülönfélébb érdeklődésű emberek találhattak ízlésük szerinti olvasnivalót: erdélyi viszonyokról, szórványban és tömbben élő magyarságról szóló kiadványok tucatjait állították ki a standokon, de filozófiai művek, a világirodalom nagyjai is jelen voltak szerényebb mennyiségben, valamint gyerekek számára készült igényes könyvek. Remek ötlet volt az időszakos árleszállítás, a nap egy-egy órájában olcsóbban lehetett vásárolni a különböző kiadóktól, de tapasztaltuk, hogy még alkudni is lehetett. A vásár mellett felállított színpad ritkán volt üres, hiszen a különböző tánc- és énekcsoportok mindvégig biztosították a szórakozást azoknak, akik többet időztek a Mátyás király szülőháza körüli sétálóutcákon. A könyvhét egyik legnépszerűbb programpontja a Hangzó csoda című, közös Kányádi-versmondás volt, amelyre zsúfolásig megtelt a Bocskai-ház előtti tér. A közös szavalást a TIFF meghívására Kolozsváron tartózkodó Törőcsik Mari színművésznő nyitotta meg, és a Kaláka koncertje zárta. A hangulat fokozása érdekében a Fekete-piros című vers elhangzása közben széki ruhás, „fekete-piros” táncosok járták a táncot, Kányádi soraihoz hűen, zene nélkül, néma csendben. Az egymással egy időben szervezett könyvbemutatók miatt néha kis létszámú volt a közönség. A Kriterion Könyvkiadó több művel képviseltette magát, Cseke Péter Védjegyek című kötetétől a Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2012 című könyvig. A kalendárium készítői folytatást ígértek, és úgy tűnik, érdemes: a kiadvány szórakoztató történeteket, hasznos információkat tartalmaz a kincses város múltjáról és mindennapjairól. Megemlékeztek a nemrég elhunyt Fodor Sándorról is, aki életének 55 évét „adta” a Napsugár gyereklapnak. A tavaly újrakezdett könyvhét elődjét első alkalommal 82 évvel ezelőtt, 1929 májusában szervezték meg, és Supka Géza író, újságíró ötlete alapján valósult meg:„könyvnap rendeztessék, amely az írót és a közönséget közvetlen kontaktusba hozza egymással, hogy ezen a napon egyszer egy évben a könyvírás és a könyvkiadás művészete is kimenjen az utcára, éspedig ingujjban, közvetlen, bohém formában”.
Kustán Magyari Attila. Új Magyar Szó (Bukarest)

„Szívemhez közel álló világot hagyok itt”
Beszélgetés Szilágyi Mátyással, a távozó kolozsvári magyar főkonzullal
2012. június 23-án jár le négyéves megbízatása Szilágyi Mátyásnak, Magyarország kolozsvári főkonzuljának, aki 2008 és 2012 között töltötte be ezt a tisztséget. A búcsúzó diplomatát négyéves tevékenységéről, kellemes és kellemetlen élményeiről, jövőbeli terveiről kérdeztük. Az új tisztségviselő beiktatásáig ideiglenesen Bitay Levente konzul látja el a főkonzuli teendőket.
– Milyen szívvel hagyja el Kolozsvárt?
– Mindig hivatásomnak tekintettem a román–magyar kapcsolatok ápolását és a határon túli, így a romániai magyar közösség sorsának figyelemmel követését. Régóta foglalkozom ezekkel a kérdésekkel, 1991 és 1997 között ugyanis több mint hat évet Bukarestben töltöttem diplomataként. Bukaresti tevékenységem logikus folytatásának tartom kolozsvári főkonzuli mandátumomat. Az itt eltöltött négy év alatt teljesen azonosultam az itteni magyar emberek érzésvilágával. Nagyon jól éreztem magam Kolozsváron. A szívemhez közel álló világot hagyok most el. Fontosnak tartottam az itt végzett konzuli munkát: a politikai képviselet mellett figyelemmel kísértem a magyar közösség jogérvényesítésének folyamatát, érdekvédelmi szervezeteinek a jogos társnemzeti státusz eléréséért folytatott törvényes, parlamentáris küzdelmét. Sajnos, e célkitűzésekből sok mindent nem lehetett megvalósítani az elmúlt négy évben, maradt feladat bőven a következő évekre is. Abban a reményben búcsúzom el Erdélytől és Romániától, hogy ez az erőfeszítés sikeres lesz. Nem könnyű szívvel megyek el ebből a városból, ahol otthon éreztem magam, de reménykedem és bízom abban, hogy a magyar–román kapcsolatok és a romániai magyar közösség érdekérvényesítése hosszabb távon jó úton fog haladni, erre az erdélyi magyar közösség részéről kiváló személyek állnak rendelkezésre, és remélhetőleg a továbbiakban majd a megfelelő feltételek is adottak lesznek. Ezzel az érzéssel köszönök el Kolozsvártól.
– Román nyelvtudását hány év alatt, és milyen körülmények között szerezte meg?
– A Magyar Külügyminisztérium diplomatái számára főként a szomszédos országokban elengedhetetlen, hogy beszéljék annak az országnak a nyelvét, ahol tevékenykednek. A nyelvtudás bizalomerősítő tényező és egyben munkafeltétel is. Az 1980-as években Moszkvában a Nemzetközi Kapcsolatok Egyetemén tanultam meg románul, öt év alatt. Ezenkívül franciául, angolul és oroszul beszélek. Édesanyám családja bánsági eredetű, anyai nagyapám Lugoson született. Soha nem volt közömbös számomra a magyar történelem és a Magyarország ezeréves történetében részt vállaló népek történelme sem.
– Milyen szempontok vezérelték kolozsvári tartózkodása alatt? A szigorú konzuli feladatokon kívül mire összpontosított?
– Minél eredményesebb konzuli munkát, azaz minél hibátlanabb konzuli képviseletet akartam megvalósítani Kolozsváron. Elsődleges kötelességemnek tartottam, hogy a magyar közösség gondjait folyamatosan figyelemmel kísérő, a magyar Alkotmány vonatkozó előírásainak megfelelő magyar állami intézmény legyen a konzulátus. Ezt meg is valósítottuk, nem csak a különböző ünnepi alkalmakkor, hanem a néhány olyan, nem kívánatos történés alkalmával is, amikor nemzeti vagy nyelvi alapon diszkriminálták a magyar közösség tagjait, és állást kellett foglalnom. Ilyen esetekben érvényesítenem kellett azt a kötelezettségvállalást, amit a magyar Alkotmány is szavatol. Fontosnak tartottam ugyanakkor a helyi politikai, gazdasági és kulturális állapotokról való folyamatos és pontos tájékozódást. Nagy hangsúlyt fektettem a kulturális tevékenységekre, a jövőben egyébként szeretnénk elősegíteni egy Kolozsvári Magyar Kulturális Intézet megalapozását. Az itt eltöltött évek alatt sikerült betagozódni a város kulturális életébe. Kiemelten fontosnak tartottuk a magyar kulturális produkciók népszerűsítését, a könyvbemutatókat a konzulátus udvari termében, társszervezőként vettünk részt különböző művelődési programok megvalósításában. Kolozsvár méltó a magyar–román kulturális együttműködés kereteinek létrehozásához, ám ehhez főállású kulturális tanácsosra, illetve Magyar Kulturális Intézetre lenne szükség, aki, illetve ami teljes munkaidőben végzi ezt a tevékenységet. Régóta aktuális lenne itt Kolozsváron egy ilyen intézet létrehozása, ám ezt diplomáciai keretek között, mindkét fél beleegyezésével kell megvalósítani. Bukarestben a Magyar Kulturális Intézet, Sepsiszentgyörgyön pedig ennek az intézménynek kirendelt irodája működik – az utóbbi tíz-húsz év tapasztalata alapján körvonalazódott ezeknek az intézményeknek a sajátos, fontos szerepe. A bukaresti intézet a román főváros magas értelmiségi közösségével ápolja a kapcsolatot, ám Erdélybe nem sugárzik át ennek működése. Ezért tartom indokoltnak immár több mint tíz éve egy kulturális intézet létrehozását Erdély fővárosában is. A majdani Kolozsvári Magyar Kulturális Intézet egyenrangú lehet a bukarestivel. Ne feledjük el, hogy Erdély a magyar nemzeti kultúra jelentős szeletét képviseli, és ily módon híd létesülne a magyarországi és az erdélyi magyar, valamint a magyar és a román kultúra között is. Úgy vettem észre, hogy román részről is jelentős igény van erre. Szerintem a Kolozsvári Magyar Kulturális Intézetnek politikai bizalomerősítő ereje is lehet. Reménykedjünk, hogy a jövőben megteremtődnek ennek pénzügyi feltételei is.
– Milyen kellemes kolozsvári élményekre emlékezik vissza?
– Nagyon sok kellemes élményben és felemelő pillanatban volt részem. Számos évfordulós megemlékezésen vettem részt, amelyek mindannyiszor látványosan igazolták, hogy Erdélyben ma is él, és virágzik a magyar kultúra. Másrészt, nagyon fontos Magyarországról kiinduló kulturális program volt a 2011-ben Kolozsváron megszervezett VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus, vagy korábban szintén Kolozsváron a Magyarországi Rektorok Konferenciája. Az immár harmadik alkalommal megrendezésre kerülő Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozatot a térség legkomolyabb civil rendezvényének tartom, amelynek nemzetek közötti kultúraközvetítő jellegét sem hagyhatjuk figyelmen kívül.
A jelentős eredmények között tartom számon, hogy a Házsongárdi temető műemlék-sírjait a romániai művelődési tárca nyilvántartásba vette. Ebben heroikus részt vállalt Gergelyné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány által és az RMDSZ, hiszen a kezdeményezés megvalósíthatósága Kelemen Hunor volt művelődési miniszter tevékenysége alatt történt. Ennek kapcsán megemlítem, hogy a magyar Külügyminisztérium felvállalta a Házsongárdi temetőben található Bánffy-kripta felújítását, amelyet egykor Ybl Miklós magyar építész tervezett. Ez Martonyi János külügyminiszter személyes óhaja volt. Úttörő, mi több, példa nélküli kormányközi projektnek tartom a főtéri Mátyás király szoborcsoport restaurálását is. Az aradi Szabadság-szobor mellett ez a szobor Erdély egyik legjelentősebb magyar történelmi emlékműve. Ezt folytatni kell a Mátyás király emlékház kialakításával. A magyar Külügyminisztérium ugyanakkor részt vállalt a nagyenyedi diákemlékmű felújításában is. Ezt az emlékművet egy évvel ezelőtt adták át. Szintén tervbe van véve a magyar Külügyminisztérium hozzájárulása a szamosfalvi 1849-es honvéd emlékmű rendbetételéhez. Megemlítem még a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottsággal, annak elnökével, vitéz Pataky Józseffel való együttműködésünket, aki fáradhatatlanul kutat, és tesz meg minden lehetségest az emlékhelyek rendbehozataláért. Aradon a II. világháborús honvéd emlékművet a magyar állam segítségével hoztuk helyre, és úgy vettem észre, hogy ezt nagyra értékeli a helyi közösség.
– Kellemetlen emlékek?
–Szorgalmaztuk a kolozsvári többnyelvű helységnévtábla kihelyezését, hiszen a véleményünk az, hogy ez a város magyarságának jogos követelése, amelyet az új városvezetés remélhetőleg meg is old. A 2000-es évek második felében észlelt pozitív tendencia remélhetőleg újraindul, hiszen a 800 éves múltra visszatekintő város jelenlegi magyar lakóinak elidegeníthetetlen joga, hogy többnyelvű helységnévtáblán magyarul is szerepeljen a város neve. Ami a Mátyás király szoborcsoport előtt elhelyezett Iorga-tábla ügyét illeti, kis belátással, konstruktív hozzáállással ez is rendezhető lehetne. Véleményem szerint a legfontosabb az lenne, ha tudósok és szakértők által kialakított hiteles történelmi információ kerülne az emlékmű kapcsán a köztudatba, nem pedig egy szöveg-kontextusból kiragadott idézet. Apróbb kellemetlen dolgokat említenék még, ilyen a túlzsúfolt kolozsvári közlekedés, a nehéz parkolás. Azonban mindezeken kívül, szerencsére nincsenek nehezebb vagy súlyosabb sérelmekre utaló emlékeim, negatív tapasztalataim.
– Mit tart főkonzuli tevékenysége legfőbb megvalósításának?
–Sikerült normális, korrekt kapcsolatot kialakítanom helyi, megyei és regionális szinten a hatóságokkal. Tevékenységünkkel azt az üzenetet tolmácsoltuk a román közösség felé, hogy mi itt nem valaki ellen dolgozunk, nem vagyunk valamiféle obskurus hivatal, hanem az itt élő magyaroknak és románoknak is a barátai. A kolozsvári főkonzulátushoz tartozó hat megyében (Kolozs, Szilágy, Szatmár, Bihar, Arad és Temes) zajló eseményeken, rendezvényeken kívül igyekeztünk jelen lenni a konzuli szempontból Bukaresthez tartozó megyékben, de az onnan nehezen megközelíthető Máramaros, Beszterce-Naszód, Hunyad és Szeben megyékben is.
– A könnyített magyar állampolgárság kérelmezése és elnyerése mennyiben bonyolította főkonzuli tevékenységét?
– Először is azt szeretném elmondani, hogy 2011 első negyedévéhez képest idén több tíz százalékkal nőtt a magyar állampolgárságot kérelmezők száma Kolozsváron. Mindez hatalmas többletmunkát jelentett mind számomra, mind a konzulátuson tevékenykedő kollégáim számára. Ennek ellenére örülök, hogy ezt a témát megfelelő módon sikerült kezelni. A magyar államigazgatás történetében precedens nélküli, hogy a 90 éven át igazságtalanul megtagadott jognak most érvényt lehetett szerezni. Ügyfélközpontú, magas humánus és nemzeti elkötelezettséget igénylő tevékenységet végeztünk, amelyet a korábbiaknál nagyobb számú munkatárssal lehet elvégezni.
– Mivel töltötte szabadidejét?
–A szabadidő legtöbbször az éjszakára korlátozódott. Nap- közben hivatali teendőimet végeztem el, délután és este pedig rendezvényekre jártam. Kolozsvár magyar kulturális élete változatos, sokszínű: naponta négy-öt rendezvény közül válogathattam. Csak párat sorolok fel állításom alátámasztására: a színházi és operaelőadások mellett az evangélikus egyház által szervezett Járosi-műhely, az Erdélyi Magyar közművelődési Egyesület (EMKE) Györkös-Mányi emlékháza, a Római Katolikus Nőszövetség rendezvényei, a Barabás Miklós Céhnél megszervezett kiállításmegnyitók, a Sapientia– EMTE-előadásai, az Erdélyi Múzeum Egyesület, a Kolozsvár Társaság gazdag kínálatot jelentettek. Ez is azt bizonyítja, hogy Kolozsvár szellemi gazdagsága egyedülálló. Szeretem a növényeket, a virágokat, ezért lakásomban elég sok van belőlük. Szenvedélyes „irodalomfogyasztó” vagyok, mindig a szépség művészi megvalósítását keresem. Gyakori kirándulásaimkor igyekeztem a kimeríthetetlenül gazdag erdélyi műemlékállomány egy-egy műremekét megtekinteni. Legutóbb például különösképpen elbűvölt a Beszterce-Naszód megyei Somkeréken a XII. századi Árpád-kori templom, illetve az apanagyfalui templom. Jártam a gyulafehérvári székesegyházban is, felmásztam a toronyba, jártam a fedélszék fölött. Minden hivatalos látogatás során lehetőség szerint egyúttal megtekintettem a helybeli műemlékeket is.
– Mit ad át utódjának?
– Először is azt kívánom, hogy szeresse Kolozsvárt, értse meg és érezze át a város múltját és mai társadalmi helyzetét egyaránt. A nehéznek látszó feladatok megvalósításáért vívott küzdelmet pedig soha ne adja fel. Ez a város és Erdély arra bátorít, hogy mi magyarok mindig pozitívan tekintsünk a jövőbe, ami a magyar–román kapcsolatokat, a magyar közösség fennmaradását, gyarapodását, teljes körű érdekérvényesítését illeti.
• Szilágyi Mátyás Budapesten született, itt érettségizett a József Attila Gimnáziumban, majd Moszkvában a Nemzetközi Kapcsolatok Egyetemen szerzett oklevelet 1989-ben, 23 éve dolgozik a diplomáciában. Édesapja építészmérnök, édesanyja egy külkereskedelmi vállalatnál dolgozott. Római katolikus vallású. Elvált, két gyermeke van. 22 éves fia biológus hallgató a Szegedi Tudományegyetemen, 19 éves lánya most készül budapesti egyetemi felvételire.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Rajtol a kisvárdai fesztivál
Pénteken veszi kezdetét, és 30-áig tart a Magyar Színházak XXIV. Kisvárdai Fesztiválja a magyarországi városban – a rendezvényre romániai magyar társulatok is érkeznek. A romániai, ukrajnai, szerbiai és szlovákiai színházak műsorából azokat a produkciókat válogatták ki a szervezők, amelyeket a társulatok 2011. április 1. és 2012. március 31. között mutattak be.
A fesztiválon a vásárhelyi Yorick Stúdió Kocsis István: A tér című monodrámáját mutatja be Török Viola rendezésében. A nagyváradi Szigligeti Színház a Liliomfival lép színpadra – Keresztes Attila rendezésében –, a színház Lilliput Társulata pedig a Mátyás király és a kolozsvári bíró bábjátékot mutatja be.
A marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadását, Sebestyén Aba rendezte, a POSZT-on a legjobb előadásnak járó díjjal jutalmazott Bányavirágot is láthatja majd a közönség. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata az utóbbi évekhez hasonlóan idén is meghívást kapott.
A társulat két előadással szerepel a fesztivál programjában: A három kismalac és a farkasok című kesztyűbáb-előadást, valamint a Radu Afrim által színpadra vitt Boldogtalanokat válogatták be. A temesvári Csiky Gergely Színház Németh Ákos: Deviancia című produkcióját viszi a fesztiválra, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház és az Udvarhely Táncműhely pedig Peter Handke Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról című, Bozsik Yvette rendezte produkciót. Shakespeare A makrancos hölgyét Sorin Militaru rendezésében a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatja be.
A kézdivásárhelyi Városi Színház Feydeau Az úr vadászni jár című produkcióval mutatkozik be. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színház- és Televízió Kara hallgatóinak előadása is megtekinthető lesz Kisvárdán. A szentgyörgyi Tamási Áron Színház Katona József Bánk bánját viszi a fesztiválra, Bocsárdi László rendezésében. A Kolozsvári Állami Magyar Színház az Alain Timar rendezte Übü királyt, a Csíki Játékszín pedig a Victor Ioan Frunza rendezte Tótékat mutatja be Kisvárdán. Krónika (Kolozsvár)

Csendőrökkel kellene őriztetni a Szent Mihály-templom kertjét?
Mielőbbi intézkedéseket ígért Emil Boc polgármester
Elítélte a hétvégi sörfesztivál egyes résztvevőinek civilizálatlan magatartását Kolozsvár polgármestere, és megígérte, intézkedik, hogy ehhez hasonló többet ne fordulhasson elő. Csoma Botond városi tanácsos szerda reggel iktatta a polgármesteri hivatalban Kovács Sándor római katolikus főesperes tiltakozó átiratát, amelyben a múlt hét végi fesztivál egyes résztvevőinek tiszteletlensége mellett kifogásolta, hogy a koncertszervezők az ígéretek dacára sem voltak tekintettel a miserendre. Csoma Botond javasolta a polgármesternek: a zajos főtéri tömegrendezvényeken csendőrökkel őriztessék a templom környékét. Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője azt mondta: a saját koncertjeik után önkénteseik kitakarítják a főteret, ám a résztvevők civilizált magatartása miatt soha nem fordult elő a múlt hetihez hasonló eset. Mint ismeretes, a fesztivál a téren és a templomkertben csikkeket, poharakat, palackokat, bádogokat, ürüléket hagyott.
A kolozsvári RMDSZ-es tanácsosok frakcióvezetője, Csoma Botond jogász iktatta tegnap reggel Kovács Sándor római katolikus főesperes átiratát, amelyben tiltakozik a történelmi értékek aljas módon való meggyalázásával együtt járó sörfesztiválok ellen. Tegnap egyetlen napirendi ponttal rendkívüli tanácsülést tartottak, ott Csoma Botond ez ügyben is felszólalt, a polgármester maga is tarthatatlannak minősítette ezt a helyzetet.
Csak birtokháborításért tehet rendőrségi feljelentést az egyház
– Ha Kolozsvár meg kívánja pályázni az Európa Kulturális Fővárosa címet, akkor elfogadhatatlan, hogy a város főterén ilyesmi történjen. Emil Boc is elítélte a hét végi sörfesztivál résztvevőinek tiszteletlen magatartását és megígérte: intézkedéseket foganatosít, majd írásban válaszol a főesperesi átiratra. Azt javasoltam a polgármesternek, hogy amennyiben még engedélyezik ilyen jellegű rendezvények megtartását a Főtéren, akkor az önkormányzathoz tartozó rendőrök vagy a csendőrség képviselői védjék meg a Szent Mihály-templom közvetlen környékét – nyilatkozta Csoma Botond, majd azt is elmondta: mivel anyagi kár nem történt (a főtéri kövezetet a szervezők az önkormányzat tudtával szedték fel a koncert előtt), ezért nem róható ki pénzbírság. A római katolikus egyház csak birtokháborításért tehet panaszt a rendőrségen ismeretlen tettes ellen.
Csoma Botond közölte: tudomása szerint a sörfesztivált szervező céggel hároméves szerződést kötött egykor a városháza, amely még nem járt le, de ilyen körülmények között az önkormányzat fontolgatja a szerződés újratárgyalását.
Úgy viszonyulni a közterekhez, mint saját lakásunkhoz
A Kolozsvári Magyar Napok (KMN) főszervezőjét, Gergely Balázst megkérdeztük, odafigyelnek-e arra, hogy megelőzzék a Főtér elszemetesedését a rendezvényeik idején. Mint mondta: azontúl, hogy szerződést kötnek az illetékes szemétszállító, illetve az ökovécéket biztosító céggel, az önkénteseik kitakarítják a Főteret.
– Mintegy húsz-huszonöt önkéntes alig egy óra alatt kitakarítja a Főteret. Szervezőként nem csak a törvényeket tartjuk tiszteletben, hanem az alapvető emberi jóérzés által diktált íratlan szabályokat is. Mindig előre egyeztettünk a történelmi magyar egyházakkal arra nézve, hogy rendezvényeink ne zavarják a misét, illetve az istentiszteletet. Ám azt is el kell mondanom, hogy rendezvényeink civilizáltan viselkedő közönsége is jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy ne legyen gond. A KMN-rendezvényeken soha nem védte kordon a Mátyás király szoborcsoportot, mégsem mászott rá senki. Még azt is észrevettük, hogy ha egy-egy gyerek vagy fiatal közelebb ment a műemlékhez, valaki mindig figyelmeztette arra, hogy ügyeljen a szoborra. A főtéri szemetelés, zajongás akkor hagy alább, ha a résztvevők úgy viszonyulnak a közterekhez, mint saját lakásukhoz – összegzett Gergely Balázs.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Beszámoló a pusztinai magyar oktatási programról - 2011-12-es tanév
Pusztina egy székelyes moldvai csángómagyar település. Az 1764-es madéfalvi veszedelem után alapították őseink. Több más moldvai csángómagyar településhez hasonlóan az 1950-es években Pusztinán is magyar iskola működött. Ezt rendeletre alapították és rendeletre törölték el néhány év után. Utána tilos volt a magyar nyelv tanítását kérni vagy arról beszélni. Az 1989-es fordulat után leginkább nyári foglalkozásokként tanulhatták a település gyermkei a magyar nyelvet, magánházak udvarain. 2000 őszétől indult a most is zajló egységes tanévközi csángómagyar oktatási program. Pusztina település volt ennek az egyik elindítója. Az elején még leginkább hétvégén voltak a foglalkozások. A tanítás helye a családi házunkban volt. Egy hónap alatt 77-re emelkedett a jelentkezett gyermekek száma és nem volt helyünk ekkora létszám befogadására. A gyermekek szüleinek aláírásával kértünk egy termet az iskolában, de nem adták meg. Így két évig továbbra is a házunkban zajlott a tanulás. A foglalkozásokhoz csatlakozott Nyisztor Ilona, aki népénekeket és néptáncot tanított. 2002-ben a Bákó Megyei Tanfelügyelőséggel arra a kompromisszumra jutottunk, hogy a szülők közjegyző előtt hitelesített kérvényeivel elindulhatnak az állami iskolai magyarórák. Az első iskolai csoportban 34 általános iskolai diák volt. Ebben az évben ilyen magyarórák indultak még Klézsén, ahol 17 diákot írattak be a szülők. Attól az évtől kezdve bővült az iskolai magyarórák száma és további településeken is elindultak ezek. Bővült az iskolán kívüli magyar nyelvfoglalkozásokat szervező települések száma is. Közben épültek a foglalkozásoknak helyet adó közösségi házak, így Pusztinán is. Elindult a keresztszülős támogatási rendszer, amely a program támogatási egyik alapját adja és a pályázati támogatást kiegészíti.
A 2011-12-es tanévben Pusztinán 52 tanuló járt az állami iskolai heti 3 magyarórára. Az iskola többi 58 diákja és a 36 óvodás tanuló iskolán kívüli foglalkozásokon tanulta a magyar nyelvet a Pusztinai Magyar Háznál. A 2011-12-es tanévre 12 új kérvény volt a szülők részéről a magyarórákra. Tavaly befejezte a VIII-ik osztályt 5 magyarórás tanulónk, közülük az egyik tanulónk a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceumban tanul tovább, rajz szakon. 7 magyarórás diákunk más iskolákhoz távozott, 2 tanuló szülei visszavonták a kérvényüket, mert nem akarták, hogy a gyerekük korábban keljen reggel a magyarórák miatt, mint a többi tanuló. Sajnos az iskola tanulói összlétszáma nagyon visszaesett az utóbbi években (kevesebb gyerek születik, a szülők magukkal viszik külföldre, stb.). Így, összesen 92 tanulója volt a 2011-12-es tanévben a tavalyi 110 helyett a Pusztinai Általános Iskolának, akik mind egy időben kezdték a tanulást, reggel. Az első-harmadik és hatodik-nyolcadik osztályok összevontan (szimultán osztályokként) működtek. A gyermekek nyelvállapota Pusztinán is rohamosan romlik. Évről évre érezhető a még magyarul beszélő gyermekek korhatárának emelkedése. Jelenleg a szakadás az V. osztályosoknál van, tavaly a IV. osztályosoknál volt és ez így folytatódik. Közülük egy részének könnyű magyarul beszélni, látszik, hogy otthon is gyakorolják ezt, más részének szinte idegennyelvként szól a magyar nyelv a szájából. A nagy többségük úgy nőtt fel, hogy a szüleik csak román nyelven szóltak hozzájuk. Ezt a szülők azzal magyarázzák, hogy a gyermek javát tartják szem előtt azzal, hogy felnőve jobban boldogul az iskolában, melynek tanítási nyelve a román és jobban értik az egyház nyelvét, amely Moldvában még mindig kizárólagosan román. Velük és a náluk kisebbekkel, ahol szintén nagyon gyenge a nyelv állapota, sokat kell gyakorolni a helyes kiejtést, a hangok megfelelő hosszúságát, a hangsúlyt és a beszéd dallamát. Ez olyan szintig megy, hogy az óvodásoknál szinte szavanként kell megtanítani a magyar beszédet. Szerencsére nagy az akaratuk és érződik a szülők biztatása, lelkesítése. Továbbá az is szerencsés, hogy a mai gyermekek sokkal bátrabban szólalnak meg, kérdeznek, mint régebben. Így, ha az elején még hibáson is ejtik a szavakat, de bátran gyakorolják és javítják és napról napra érződik a félzárkózásuk a még csángómagyarul beszélő gyermekekhez. Van olyan óvodás lányunk, aki tavaly még csak olaszul értett, beszélt, és most már lehet vele kommunikálni, sőt alapdolgokban tud felelni is. Ő volt az egyik leglelkesebb kis tanulónk az iskolán kívüli foglalkozásokon. Jó lenne, ha a program magyartanárjai a lehető legtöbb ideig maradhatnának a településen tanítóként. Itt folyamatosan kell építeni a tanulók nyelvtudását úgy, hogy az adott oktató nagyon jól ismeri, hogy mire épít, milyen szintű, és miből áll a tanított diákok nyelvtudása. A meglévő tudásukra kell építeni és azt kell elsősorban megerősíteni. Ugyanakkor a tanított anyagot is jól meg kell választani: lehetőleg olyan dolgokra összpontosítani, amiket a többi iskolai órákon nem kap meg és amire alapozva a nyolcadik osztály befejezése után fel tudja venni a versenyt az osztálytársaival és meg tudja állni a helyét abban a magyar nyelvű középiskolában, ahova jelentkezik.
A 2011-2012-es tanévben az iskolai magyarórákra összesen 50 tanuló járt. A többi iskolai és óvodás tanuló hozzájuk csatlakozott iskolán kívül a Pusztinai Magyar Háznál tartott foglalkozásokon. Ettől a tanévtől kezdve a Pusztinai Általános Iskolában kaptunk egy külön termet a magyarórákra. Ebben a teremben megvolt a szükséges számú asztal és szék, a többiről nekünk kellett gondoskodni. Szondy István és felesége keresztszülőktől szépen varrott asztalterítőket kaptunk az iskolai padjainkra. Ezúton is köszönjük szépen támogatásukat. A terem felszerelését elnapoltuk, mivel az iskola vezetősége arról értesített, hogy a jövő tanévben abban a teremben tervezik az előkészítő osztály elindítását.
Az iskolai magyarórákra járó tanulók négy csoportban tanultak, korosztályonként. Négy tanév kihagyása után, tavalytól újra én tartom az iskolai magyarórákat Pusztinán. Az első iskolai magyarórás éveim után nagy öröm újra tanárként dolgozni abban az iskolában, amelyben én is végeztem a nyolc általános osztályt. Az iskola tanárai közül sokan a volt tanáraim vagy olyan fiatalok, akikkel együtt tanultunk a szülőfalunk iskolájában. A legkisebb iskolai magyarórás csoportban egy elsős és 9 másodikos diákom van. Csak egy elsős tanulóm maradt, mert a többi kisgyerek még maradt egy évet az óvodában, pedig a szülők a tanév előtt iskolába szándékoztak adni őket és megírták a kérvényüket a magyarórához. Az egyetlen elsős diákomnak nem voltak tanulási gondjai. Otthon is beszélnek magyarul a szülők és jó szókinccsel rendelkezik, az órán tanult új szavakat is hamar megjegyezte. A csoporthoz csatlakozott tanév közben egy olyan másodikos kisfiú, aki számara a szülei megírták a következő tanévre a kérvényt. Jegyeket nem kaphatott, de rendszeres óralátogatása segítette őt a csoporttársaihoz való felzárkózásbán. A második csoportban 5 harmadikos és 7 negyedikes tanulóm volt. A nyelvtudásuk nagyjából azonos szinten állt. Jól lehetett velük dolgozni. A harmadik csoportban tanult 11 ötödikes és 6 hetedikes diák. Az csoportot azért alakítottam így, mert a hetedikesek nyelvtudása jó, míg az ötödikeseknél soknak helyes kiejtési gondja volt és egymástól hallva a beszédet tanulnak a legkönnyebben. Tanév végére érezhetőek is voltak az eredmények. A negyedik csoport tanulói a 7 hatodikos és a 4 nyolcadikos voltak. Ez a két osztály összevontan tanul az iskolában, megtanultak együtt dolgozni és egymást segítik a tanulásban való jó boldogulásban. Az alsósoknak délután voltak az óráik, akkor amikor a tanítónőjük befejezte velük az óráit, a felsősöknek a leginkább reggel 7 órától, illetve a harmadik csoportnak a harmadik órája pénteken déltől volt. Az iskola optimális körülményeket biztosított a tanulásra. Még a reggel 7-től kezdődő óráinkon is megfelelően fűtve és világítva volt a tantermünk. Az iskola vezetése és tanárai már nem akadályozzák a gyermekeket az anyanyelvük tanulásában, inkább sokszor biztatták őket erre. Az iskolai magyarórák tanulóival a tanítás során igyekeztünk dolgozni minden olyan didaktikai segédeszközzel, amelyre szükségünk volt a tananyag minél szemléletesebbé tételében és a jobb megértés érdekében. Többek között használtunk feladatlapokat, szemléltető anyagokat, számítógépet, laptopot, fehér és színes krétát. a feladatlapok mellett a következő tankönyveket használtuk a jelen tanévben, melyeket az eddigi évek tapasztalatai alapján választottam és szereztem be minden csoport tudásszintjéhez igazítva:
I.-II. osztály: Lovász Andrea, Tunyogi Katalin: Ábécéskönyv, Studium Könyvkiadó, Kolozsvár, 2006 Herold Gyuláné: Betűvető – első osztályosoknak. Munkafüzet az olvasás, írás, szövegértés fejlesztéséhez, Mozaik Kiadó, Szeged, 2011. Megtanultuk a betűk írását, különös tekintettel a romántól eltérőekre, a betűkhöz tartozó szavakat is megtanultuk, a betűk helyesírását és helyes használatát, a betűkhöz tartozó mondókákat gyakoroltuk és megoldottuk az ezekkel kapcsolatos feladatokat. A tankönyv nagyon jól használható volt és örömmel használták a tanulók. Nagy öröm volt számukra minden új betű felfedezése, elsajátítása. III.-IV. osztály: Sántha Csilla, Harmath Zita: Magyar nyelv. Tankönyv a II. osztály számára, Didaktikai és Pedagógiai Kiadó, Bukarest, 2000. Feldolgoztuk többek között a Szeresd a könyvet!, A könyv, Fecskeiskola című olvasmányokat. Olvastuk és értelmeztük a Hideget is, meleget is és Az okos leány című meséket. Feldolgoztuk a Mátyás király lustái népmondát. A következő verseket tanultuk meg: Kányádi Sándor: Bandukol az őszi nap, Csanádi Imre: Karácsony fája, Osvát Erzsébet: Meséltél és meséltél, Benedek Elek: Megjöttek a fecskék (részlet), Román népballada: Csak tiszta forrásból (Gyűjtötte, fordította Bartók Béla) A nyelvtani részből többek között átvettük a betűket-hangokat, ezek használatát és helyesírását, az ellentétes és rokon értelmű szavakat és a szavak szerkezetét és fajtáját. A tankönyv szövegei a koruknak megfelelő és jó volt, érdekes és hasznos feladatokat tartalmazott. V.-VII. osztály: Kénosi Dénes Ida: Ablak a világra. Magyar olvasókönyv és nyelvi ismeretek a 4. osztály számára, T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2006. Ebből átvettük a Bajor Andor: Betűvetés, Tréfás népmese, A kakas, a kutya és a róka, Szántai János: A farkas és a ház, Lévay Erzsébet: Karácsony ajándéka, D. Major Klára: Az alvó óriás, Legközelebbi szomszédunk a hold, Zelk Zoltán: Egy asztal élete olvasmányokat, Lászlóffy Aladár: Olvasás és Lakatos Demeter: Messze ott, hol a nap szentül le verseket, a szabófalvi csángó költő születésének századik évfordulója alkalmából. A nyelvtani részből megtanultuk a névelőt, a főnevet, a melléknevet, a számnevet, a névmást és az igét az igekötővel és megoldottuk az ehhez a témakörökhöz tartozó feladatokat. A negyedik tankönyvet kapták az idén a harmadikos helyett, mert sajnos csak ebből tudtam beszerezni a létszámuknak megfelelő példányszámot. A félévi dolgozatokat december 13-án, illetve május 31-én írtuk meg. VI.-VIII. osztály: Kénosi Dénes Ida: Ablak a világra. Magyar olvasókönyv és nyelvi ismeretek a 3. osztály számára, T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2005. Feldolgoztuk a Bajor Andor: Szeptemberi napfény, A három jó barát, Linda Jennings: A madarak karácsonya, Kis Bitay Éva: Alszik a természet, Krecsmáry László: Hát nem érdekes? és Lakatos Demeter: Messze ott, hol a nap szentül le verseket, a szabófalvi csángó költő születésének századik évfordulója alkalmából. A nyelvtani részből megtanultuk a névelőt, a főnevet, a melléknevet, a számnevet, a névmást és az igét az igekötővel és megoldottuk az ehhez a témakörökhöz tartozó feladatokat. A félévi dolgozatokat december 12-én és május 30-án írtuk meg.

Látható, hogy az általános iskola ábécéskönyvétől a negyedik osztályosok tankönyvéig az, amivel dolgozni tudunk. A heti három óra ennyi anyag feldolgozására biztosít lehetőséget. Természetesen mindez annak függvényében van, hogy a tanulók nagyon sokszor a nyelvet nem beszélik az általunk szervezett magyar nyelvi foglalkozásokon kívül. Továbbá az is meghatározó tényező, hogy a szülők a gyermekeket attól a tanévtől íratják az iskolai magyarórára, amikor erre elhatározzák magukat. A tanügyi törvény és kiegészítései úgy rendelkeznek, hogy a beiratkozásuktól kezdve az általános iskolás évek végig kell járniuk ezekre a magyarórákra. Azonban mégis van egy-két olyan szülő, amely visszavonja a kérvényét megóvva a gyermeket a magyarórákra járás plusz feladatától vagy a reggeli egy órával korábban történő felkeléstől. Az iskolán kívüli órák hétköznap voltak déltől. Az óvodások naponta jártak, az állami óvodai programjuk után együtt indultak a Magyar Házba. Az iskolán kívüli foglalkozásokban idéntől Rosu Anna pusztinai tanítónő segít. A téli ünnepek alatt sikerült az emeleti tantermet leválasztani, ezáltal a Magyar Házban zajló programok nem zavarják a nyelvi foglalkozásokat, és fordítva. Ugyanakkor a kicsiknek kevesebb lehetőséget biztosít, hogy a foglalkozások alatt elkalandozzon a figyelmük a házban zajló más foglalkozások miatt. Az iskolán kívüli foglalkozások első és legfontosabb célja az iskolai magyarórákra járó gyermekek tudásának elmélyítése, illetve a még az iskolai magyarórákra be nem iratkozott tanulók félzárkóztatása. Ebből kifolyólag az iskolán kívüli órák követik az iskolai tananyagot, azt elmélyítik, rendszerezik, gyakoroltatják, illetve kiegészítik. Az iskolán kívül járó gyermekekkel minden olyan didaktikai segédeszközt használtunk, amivel rendelkeztünk vagy amit be tudtunk szerezni. Ilyenek a tábla, színes papir, nyomtatott vagy fénymásolt feladatlapok, gyurma, gyöngy, festék, stb. A feladatlapok mellett a következő munkatankönyveket használtuk az iskolán kívüli foglalkozásokon:
Óvodások és elsősök: Földvári Erika: Írásvázoló első osztályosoknak. Kisbetűk, Mozaik Kiadó, Szeged, 2011. Gyakoroltuk a vonalvezetést, az írószer tartását és a betűk helyesírását. Cél volt, hogy a kicsik megszokják az írást, az írószer helyes fogását, tartását és megszeressék az írás gyakorlását. Továbbá fontosnak tartottuk, hogy ismerkedjenek a betűk formálásával, hangzásával. II. osztályosok: Írásvázoló első osztályosoknak. Kisbetűk, Mozaik Kiadó, Szeged, 2011. főleg második része (betűk). Kiegészítettük az iskolában tanultakat és azokat gyakoroltuk. III.-IV. osztályosok: Batáné Murányi Erika, Kis Gyuláné, Koncz Antónia, Takács Marianna: Ugróiskola. Kisbetűs írásfüzet, Pedellus Tankönyvkiadó, Debrecen, 2007. Elsősorban a feladatokra helyeztük a hangsúlyt, a szókincsük bővítésére, a beszédre és szépírásra figyeltünk. V.-VIII. osztályosok: Batáné Murányi Erika, Kis Gyuláné, Koncz Antónia, Takács Marianna: Ugróiskola. Olvasókönyv, Pedellus Tankönyvkiadó, Debrecen, 2008. Az olvasmányok mellett a nyelvtani fogalmak és szabályok gyakorlása volt a cél.
A pusztinai gyermekek keresztszüleivel a kapcsolattartást sikerült rendszeressé tenni. A gyermekek leveleznek, rendszeresen küldenek rajzokat, beszélnek, találkoznak velük. Ez a tanároktól folyamatos plusz munkát követel, de kiemelten fontosnak tartjuk. A tanulók levelei adott ünnephez vagy alkalomhoz igazítottak. A rajzaik is ezt követik, ezek szerepe a leírtak kiegészítése, vizuális bemutatása, illetve a gyermek belső világának kivetítése. A levélírás, azok együtt történő kijavítása is a gyermekek nyelvtanulását, gyakorlását szolgálja elsősorban. Emellett a keresztszülők nagyjából kéthetente információkat kapnak az aktuális programjainkról. Újra jelentkezett a településünk „falugazdája”, Muhi András úr is, aki továbbra is vállalta a munkánk segítését, koordinálását. Ugyanakkor elkezdtük a tanulóink fényképes adatbázisának a kiépítését a Magyar Ház tulajdonában lévő fényképezőgéppel. Az elmúlt tanév alatt a gyerekek közel feléről sikerült elkészíteni bemutatkozó képét. Ennek célja, hogy a keresztszülő aktuális képet kapjon a keresztgyerekéről, illetve, hogy egy naptárt, tablót, stb. készítsünk a tanulóinkról.
Az óvodás kisgyerekek naponta vettek részt a magyar nyelvi foglalkozásainkon. Őket minden hétköznap az állami óvodai óráik után vártuk a Magyar Házban a korosztályuk számára szabott játékos feladatokkal, rajzzal, színezéssel, origami és további kézműves foglalkozásokkal. Mivel a nagy részük nem beszél magyarul, ezért az elsődleges szempont a magyar nyelven való minél több kommunikáció, játék és az alapvető dolgok megnevezésének megtanítása, illetve a köszönés, a bemutatkozás, a számolás egytől tízig, a színek felismerése volt. Az első-másodikos diákok ebben a tanévben még a magyar ábécé megtanulásával, az írás-olvasás alapvető szabályainak elsajátításán dolgoztak. Egy nagyon lelkes és szorgalmas csoportról van szó, akikkel nagyon könnyen, jól lehetett dolgozni. Nagyon szeretnek olvasni, írni és sokat tanulnak, ugyanakkor rendszeresen is jártak a foglalkozásokra. A III.-IV. osztályos tanulókkal elsősorban a helyesírásra és olvasásra helyeztük a hangsúlyt. Ezenkívül megtanulták még a Sarkady Sándor: Jön a tél, Weöres Sándor: Olvadás, Itt a fejem... (magyar népköltés), Petőfi Sándor: Fekete kenyér, Nemes Nagy Ágnes: Lila fecske című verseket. A felső tagozatosoknak az iskolában is több órájuk volt, mint az alsósoknak, ezért az iskolai magyarórákra jól és rendszeresen felkészültek, de kevesebben jártak és rendszertelenebbül az iskolán kívüli foglalkozásokra. Velük a játékos, rajzos feladatok mellett nyelvtani és olvasási feladatokon dolgozunk. Továbbá megtanultuk a Petőfi Sándor: Füstbement terv, Matekovics Éva: Lefagy a kezem!, Gazdag Erzsi: Mesebolt, Móricz Zsigmond: A török és a tehenek, Juhász Magda: A hóember király, Petőfi Sándor: Fa leszek, ha..., József Attila: Mama, Lakatos Demeter: Szép a falum, József Attila: Kedves Jocó, Petőfi Sándor: Itt van az ősz című verseket. A továbbtanulók rendszeresen jártak felkészítőre. Ők a nyolcadik osztály befejezése után magyar középiskolában szándékoznak továbbtanulni. A tanévév elején erre a heti egy (szükség esetén több) alkalommal két órában tartott felkészítőre három nyolcadikos tanuló járt. Nyolc tanuló járt rendszeresen ezekre az órákra. A nyolcadikosokhoz hetedikes vagy annál kisebbek is csatlakoztak, akik már most magyar középiskolába készülnek. Ezeken az órákon elsősorban helyesírással, olvasással foglalkoztunk. Átvettük, rendszereztük és elmélyítettük a nyelvtani témaköröket, a helyesírási szabályokat és nem utolsó sorban mindent átbeszéltünk, amit a továbbtanulóknak tudniuk kell, ahhoz, hogy az adott középiskolában becsületesen megállják a helyüket és fel tudják venni a versenyt az osztálytársaikkal. Ezeknek a gyermekeknek a szülei is támogatják őket abban, hogy kitartóak legyenek a magyar továbbtanulás mellett. Ugyanakkor rendszeresen érdeklődnek a gyermekeik haladásáról a magyar nyelv minél jobb élsajátításában. Tisztában vannak azzal is, hogy az iskolai órákon is jól meg kell állniuk a helyüket és jó eredményekkel kell végezzék az általános iskolát, hogy több esélyük legyen abban a középiskolában továbbtanulni, ahol szeretnének. A tanulók szüleinek félévente szülőértekezletet szerveztünk az állami iskolában, ahol tájékoztattuk őket az aktuális ügyekről és megbeszéltük a további teendőket. A szülőértekezlet az adott félév végén van. Az első félév szülőértekezlete december 16-án volt, a második félévé július 15-én. Erre a szülők a gyerekeiken keresztül meghívót kaptak. A szervezett szülőértekezleteinkre minden alkalommal szinte az összes érintett szülő eljött. A gyerekek szülei közül sokan hetente ének és táncpróbákra jártak a Magyar Házba, hogy az őseink gazdag néphagyományát ne felejtsük el és a gyerekeiknek is tovább tudják adni. Ilyenkor a gyermekeiket is elhozták és hangulatos együttlétben dolgoznak, ezáltal kicsit felelevenítve az őseink guzsalyos szokásait. A táncos foglalkozásokat Rosu Anna tanítónéni szervezte. Az első félévtől kezdve igyekeztünk külön is kiemelni a legjobb tanulóinkat és megjutalmazni őket. Az óvodások közül Mátyás Melinda, az alsós tanulóknál László Albert-Dominik és a nagyobbaknál Keszáp Johanna voltak a tanév legszorgalmasabb tanulói. Ők a leginkább a tanulásukkal, szorgalmukkal emelkedtek ki és a magaviseletükkel, de mellettük további közel harminc tanulót jutalmaztunk a tanév során tanúsított szorgalmukért.
A továbbiakban röviden néhány gyermekprogramunk, melynek részesei voltunk az elmúlt tanévben (és amelyekről a honlapunkon is beszámoltunk): Október 8-án, szombaton 55 csíkszeredai általános iskolás és líceumi tanuló gyermek látogatott Pusztinára. Őket Ft. Szecsete Zoltán csíkszeredai Szent Kereszt Főplébánia káplánja, György Imre gyakorlati éves kispap és Ft. László Rezső hargitafürdői plébános kísérte. Nyáron közösen táborozunk a csíkszeredai plébánia szervezésében. November 12-én, szombaton 13 órai kezdettel a II. „Lackó Katalin” Népdalversenyt tartottunk a Pusztinai Magyar Házban. A versenyzők a pusztinai általános iskola tanulói, iskolai és iskolán kívüli magyar anyanyelvi órákra járó gyerekek voltak, ők mérték össze népdaléneklési tudásukat. A kicsiknél Száros Mária-Stefánia, a nagyoknál Készáp Johanna érte el az első helyezést. A Pusztinai Magyar Házban december 4-én szavalóversenyt rendeztünk, melyen 11 alsó, és 17 felső tagozatos pusztinai tanuló vett részt. Minden jelentkező három verssel készült, melyek közül az egyik kötelező volt, a másik kettőt szabadon választva tanulták meg a diákok. Az alsósoknál Kányádi Sándor: Bandukol az őszi nap volt a kötelező vers, a felsősöknél Lakatos Demeter: Messze ott, hol a nap szentül le. A felsősök versválasztása Lakatos Demeter szabófalvi csángó költőre esett a költő születésének századik évfordulója alkalmából. A kicsiknél László Albert-Dominik, a nagyoknál Sztán Mihály lett az első helyezett. December 19-én a Magyar Ház vendége volt Böjte Csaba és az általa vezetett Dévai Szent Ferenc Alapítvány munkatársai. Karácsony szeretet-üzenete mellett együtt érkeztek a karácsonyi ajándékokkal, amit egyaránt örömmel fogadtak a megjelent gyerekek, szülők, nagyszülők. Karácsonyi ünnepség. A program karácsonyi dalokkal indult, amit a nálunk szokás felajánlások követtek. Utána megérkezett a Télapó. Idén is a ház kéményén ereszkedett le és idén sem jött ajándékok nélkül. Türelmesen kikérdezte a gyermekeket az ebben a félévben tanultakról, majd megajándékozta őket. A gyermekek énekeltek, szavaltak vagy mondókát, mesét mondtak neki. A Télapó rendkívül elégedett volt és megígérte, hogyha ilyen ügyesen haladnak, akkor a jövő karácsonykor sem felejti el őket. Nőnap. Március 8-án a pusztinai gyerekek műsort tartottak az anyukáiknak. Minden gyerek mondott verset, a kiscsoportosok mondókákat mondtak és a nagyobbak énekeltek. A műsor végen minden anyuka kapott a gyerekétől egy saját kezűleg gyártott képeslapot és egy kis ajándékot. Csíksomlyói búcsú. Mind minden esztendőben, az idén is Pünkösdkor részt vettünk a csíksomlyói búcsún úgy gyerekek mind felnőttek Gyereknap és orvosi vizsgálat. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat „VEDD FEL ÉS LÁSS!” programja lehetőséget teremtett június 1-én, hogy általános orvosi, gyermekgyógyászati, bőrgyógyászati, fogászati és szemészeti vizsgálatokban részesüljünk. Gyermeknap lévén egész napos gyermekprogramok szórakoztatták a gyerekeket míg a vizsgálatokra várakoztak. Pusztinai zeneovi és tanévzáró. Június 18-22. között a pusztinai gyermekek és szülők részt vettek egy hetes játékos foglalkozásokon. A következőkel lehetett ismerkedni: újságírás, diafilm vetítés, kreatív ének, színjátszókör, zeneovi. A záróműsort követte a tanévzáró ünnepségünk. Itt felléptek a év során legkiemelkedőbb teljesítményű gyerekeink, akiket kis ajándékkal jutalmaztuk a „Pusztinai Házért” Egyesület részéről. Gratuláltunk és tapssal jutalmaztuk az iskolai magyarórákra a következő tanévtől beiratkozott 18 új tanulónak. Július 1-7. között Zenetábor volt a Magyar Házban. Következnek a keszthelyi, velencei, kecskeméti és csíkszeredai táboraink, majd a nyári tanítás és óvodai foglalkozások a következő tanév elejéig.
Az oktatási program bizonyította kiemelt fontosságát a településünk életében. Sajnos nálunk otthon, a családokban egyre ritkábban szólnak magyarul a gyermekekhez. Ezért a magyar nyelv gyakorlásának meghatározó tere az iskolai és iskolán kívüli magyarórák. Bilibók Jenő, tanár
2012.07.09.
Pustiana.ro

Elrajtolt a Kolozsvári Magyar Napok
A Kolozsvárért szól a harang című programponttal nyitották meg hétfőn a harmadik alkalommal megszervezett Kolozsvári Magyar Napokat, a nyitórendezvényen a Bálint Tibor kincses városi író, műfordító emlékére alapított, idén útjára indított ösztöndíj első nyertesét, a csíkszépvízi Kovács Gizellát is köszöntötték.
Gergely Balázs, a rendezvénysorozat főszervezője elmondta, virtuális toronyként tekint a három évvel ezelőtt felépített magyar napokra, amely összeköttetést jelent az égiekkel.
„Talán Bálint Tibor is hallja ezt a harangszót, amely a keresztyén világ fennállása óta a jeladás hivatalos, intézményesített eszköze, a közösség fele közvetít üzeneteket. Úgy gondolom, hogy a Kolozsvár Magyar Napok beteljesítette ezt a küldetését, az előttünk álló hét pedig szimbolikus harangozás lesz” – fogalmazott Gergely Balázs. A Bálint Tibor-ösztöndíj értéke egyébként 180 ezer forint.
A megnyitón Simon Edina magyarországi konzul hangsúlyozta, dicséretes, hogy a kolozsvári rendezvény egyre nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy a román közösség is megismerje a kisebbség kultúráját, emellett a fiatal tehetségeknek is lehetőséget ad a megnyilatkozásra.
Kötő József színháztörténész hozzátette, a Kolozsvári Magyar Napok elsődleges üzenete, hogy a világ otthon van a kincses városban. A nyitórendezvény zárásaként Kovács Gizella kongatta meg az emlékharangot.
A magyar napok keretében kedden 9, 11 és 13 órától vezetett látogatást szerveznek az Egyetemi Könyvtárban, majd 17 órától Magyarok a román civilek szemével címmel beszélgetésre kerül sor az Insomnia kávéházban.
A Szépművészeti Múzeumban szintén 17 órakor nyitják meg a Gyergyószárhegyi művésztáborban készült alkotásokból összeállított kiállítás. Az unitárius püspökség Dávid Ferenc imatermében 18 órától Hobo lép fel, 21 órától pedig a Hooligans koncertezik a Főtéren.
Szerdán 13 órától interaktív játékon vehetnek részt az érdeklődők a Mátyás király utcában, 14 órától pedig ugyanitt külföldi munkalehetőségekről lehet többet megtudni. A Kolozsvár Társaság székhelyén 15 órától fiatal kolozsvári fotósok munkáiból összeállított kiállítás nyílik, majd 17 órától Györkös Mányi Albertre emlékeznek a tiszteletére létrehozott emlékházban. Szintén 17 órától filmvetítésekre kerül sor a Tranzit Házban, 20 órától pedig Hobo és bandája koncertezik a Főtér nagyszínpadán.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

Kiállítás Brassairól, könyv Mátyás király szülőházáról a Kolozsvári Magyar Napokon
Az utolsó erdélyi polihisztor címmel nyílt kiállítás tegnap Brassai Sámuel műveiből és munkásságáról a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az Akadémiai Könyvtárban megtekinthető tárlat a Torockón született polihisztor kéziratait, újságcikkeit, fordításait, róla készült kiadványokat és a halálára íródott nekrológokat, valamint rövid életrajzát és családfáját mutatja be az érdeklődőknek.
Sipos Gábor, a kolozsvári intézmény levéltárosa a tegnapi megnyitón hangsúlyozta, a kiállítás szerepe nem merül ki Brassai emlékének felidézésében, sokkal inkább a neves tudós munkásságának részletesebb megismertetését szolgálja.
Mint rámutatott, a tárlat anyagát az Akadémiai Könyvtár saját állományából állították össze, így a kiadványokat a későbbiekben bárki kikölcsönözheti. „Polihisztornak lenni a 15-16. században még természetes volt, a 19. században azonban már igazi kuriózumnak számított. Az 1800-ban született Brassai Sámuelre tökéletesen illik ez a jelző, hiszen nyelvészettel, matematikával, természettudományokkal, filozófiával foglalkozott, zenekritikákat írt és lapot szerkesztett” – ismertette röviden Sipos Gábor.
A levéltáros véleménye szerint Brassai nyelvészetben alkotott igazán nagyot, ha fejtegetéseit a magyar helyett például angol vagy német nyelven közölte volna, ő lehetett volna a modern nyelvészet megalapítója újító felfogásának köszönhetően. Ioan Chindriş, az Akadémiai Könyvtár igazgatója szintén úgy vélte, Brassai Sámuel európai szellemiségű ember volt, így munkásságának nemzetközi szinten fontos szerepe, hatása volt, életpályája mindenki számára példaértékű lehet. A kiállítás ma, csütörtökön és pénteken 9 és 16 óra között tekinthető meg az Akadémiai Könyvtár Farkas utcai székhelyén.
Ugyancsak a Kolozsvári Magyar Napok keretében mutatták be tegnap a Mátyás király szülőházról szóló monográfiát a témáként szolgáló belvárosi épületben. „A kötet felét kitevő képanyag az eddigi legteljesebb gyűjteménye a Mátyás király szülőházáról készült fényképeknek. A könyv műfaját tekintve művészettörténeti monográfia, amely bármelyik szakfolyóiratban megjelenhetett volna” – jellemezte Weisz Attila műverszttörténész Lupescu Radu Mátyás király szülőháza című, magyar nyelven írt könyvét.
Weisz Attila elmondta: az Amaryllis Társaság és az Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent kötet első fejezeteiben átfogó áttekintést nyújt Kolozsvár és a Hunyadi család történetéről. Mint részletezte, a kiadvány külön fejezetben foglalkozik Mátyás király szülőházának építészeti bemutatásával, illetve Lupescu a könyv végén megfogalmazza építéstörténeti következtetéseit is.
A szerző vetített képes előadásában elhangzott: Mátyás király születésének pontos dátuma sokáig vita tárgya volt a történészek körében, a szülőház falán látható emléktábla ma is tévesen az 1443. március 23-i dátumot tartalmazza, ráadásul a korabeli források is megosztottak a kérdésben. Még az évszámot tekintve is eltérőek a vélekedések, a téves dátum Heltai Gáspár krónikájából származik. Lupescu elmondta: a hiteles források az 1443. február 23-i dátumot jelöli meg, majd kivetítette a Mátyás király korabeli horoszkópját ábrázoló felvétel, amely órára pontosan rögzíti az „igazságos uralkodó” születési dátumát.
Kiss Előd-Gergely, Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

Kultusz és történelem: Mátyás király szülőházának monográfiája
Lupescu Radu történész Mátyás király szülőháza című könyvével ismerkedhettek meg tegnap az érdeklődők a III. Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az Amaryllis Társaság és az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) kiadásában megjelent kötetet Weisz Attila művészettörténész méltatta. Az Amaryllis Társaság által szervezett könyvbemutató helyszínéül Mátyás szülőháza szolgált. Szabó Anikó és Szutor Péter, a Passeggio táncegyüttes tagjai a Casuelle de Nouvelle, és a Rostiboli Gioioso reneszánsz táncok előadásával idézték a kor hangulatát.
Lupescu Radu tudományosan megalapozott, olvasmányos monográfiával gazdagította a Mátyás-ház szakirodalmát –
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvár második felszabadulása
Itt az idő, hogy többé ne puha kásával étessenek, az téged csak puhánnyá s finnyássá tehet – figyelmeztette Imre herceget Szent István királyunk bő ezer évvel ezelőtti intelmeiben. A Kolozsvári Magyar Napok szervezői tudják: akis lépések és kis kérések ideje leáldozott, lehet és érdemes nagyot álmodni és tenni Erdély földjén is. Három esztendeje óvatosan, némi félelemmel indult útjára a rendezvény, hiszen nem tudtuk, milyen lelki traumát okozhat az ide született vagy ide telepített románoknak több ezer magyar látványa Mátyás király szobrának árnyékában. A (remélhetőleg végleg) letűnt rendszerben jobb volt befogni a szánkat, Funar idejében pedig minden eszközt bevetettek, hogy befogják. Az optimisták titokban reménykedtek, hogy lesz még „magyar Kolozsvár”, a pesszimisták könnyezve emlegették a nemzetünket kerékbe törő Trianont, és kiutat nem találtak.
Kolozsváron azonban a hitből élők tábora győzött, húszévnyi totyogás és botladozás után joggal mondhatjuk: 1940. szeptemberét követően ismét szabad lett a 696 éves kincses város. A legkisebbektől a kamaszokig, az örök ifjakon keresztül az agg bácsikák és nénikék táboráig mindenki egy emberként élte meg a Magyar Napokat. Igazi közösséget alkotunk és hagyományt teremtünk, a hazától elszakítottak új felszabadulását ünnepeljük. Forradalom nem tart mozgásban annyi embert, mint ez az egyhetes ünnep. Olyanok térnek haza boldogan, akik emberöltő óta a határt is alig lépték át. Az Erdélytől távol élők ma már szabadságukat is úgy időzítik, hogy részesei lehessenek a közös ünnepnek. Programok százai várták a sokadalmat, a Főtéren minden este húszezer magyar szív dobbant egy ritmusban. A legfontosabb és legnagyobb ajándék, amit ezekben a napokban Kolozsvár kaphatott: végérvényesen és visszavonhatatlanul elhisszük, hogy jó magyarnak lenni az újra megtalált városban. Büszkén és vidáman is meg lehet élni a kisebbségi létet idegenek kellős közepében. Köszönjük meg elnyomóinknak, mert ha nem fojtják belénk a szót, ha eszükbe nem jut tudatosan pusztítani épített örökségünket, ha nem veszik el évtizedekre alkotókedvünket és nem rontják meg hitünket, talán nem is tudjuk átérezni, mit jelent emelt fővel ünnepelni. Ha soha nem hagytuk el Kolozsvárt, akkor is most tértünk haza igazán. Színesebbek a házak, és szebbek a terek, nyolc napig más a világ. Magyar. „Ezért hát kövesd szokásaimat, a tieid közt kimagasló így leszel, s az idegenek dicséretére szert így teszel” – szól a szent király Imre fiához. Ha a következő nemzedékek is követik amostani utat, nem kell attól félni, hogy Kolozsváron nem lesz magyar, akiért a Főtéren felcsendüljön a Himnusz.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt
„…Mit tehet egy cseppnyi tiszta víz
A vörös pokol nagy tűzvésze ellen?
Ezrével hulltak – s ezrek szárnyszegetten
Futottak túlélni Moszkva tankjait.”
(Sziámi eredetiből fordította Makkai Ádám.
A jánossomorjai 1956-os emlékmű felirata.)
Bármely tanulmány szerzőjének ritkán adatik meg, hogy a leírt szöveg akkor lásson napvilágot, amikor az írásműben megidézett történés bekövetkezik. Ma kivételes, merjük kimondani az egyetemes magyarság egésze szempontjából kiemelkedő megemlékezésre kerül sor Sepsiszentgyörgyön: 1956 erdélyi kivégzettjei, elítéltjei, hónapokon vagy éveken át vizsgálati fogságban tartott meghurcoltjai tiszteletére a Plugor Sándor nevét viselő képzőművészeti gimnázium tőszomszédságában, előterében felavatják azt az egyedülálló, készülő emlékművet, amelynek „kőlapjain” 774 nevet olvashatunk majd, mindazokét, akik nemcsak együtt éreztek a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel, hanem tevőlegesen is hozzájárultak azok megvalósításához. Az emlékművel átellenben készül az erdélyi 1956-os emlékház, Terror Háza, amely páratlan értékű dokumentumaival bizonyítja, hogy – az Illyés Gyulának tulajdonított metaforával szólva – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” legelőször az erdélyi magyarok hallották meg. E sorok írója – aki történészként huszonkét éve kutatja a romániai, erdélyi ’56 szervezkedéseinek periratait – úgy értékeli: a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József ezzel a kezdeményezésével élete főművét alkotta meg. A következő években ebben az emlékházban fogunk összegyűlni, hogy erőt merítsünk az egykori kivégzettek, halálra szántak áldozatvállalásából, helytállásából. Ezért is ajánlottam fel az emlékháznak közel negyedszázados, több tízezer oldalt kitevő levéltári kutatásaim eredményeit. Minden megtalált dokumentum a legszemléletesebben bizonyítja: 1956-ban – reméljük nem utoljára! – világraszóló példaadással valósult meg a magyar nemzet egysége! 1956-ban a magyar nemzet és a magyar nép valóban világtörténelmi szerephez jutott!
A Gondviselés különös kegyeként ebben az esztendőben egyetlen napra eljutottam Capri szigetére. Meghatódtam, fényképen is megörökítettem: a kis sziget fővárosának, Caprinak tenyérnyi főterét 1956 magyar mártírjairól nevezték el! Ha egy kis sziget megtiszteltetésnek tartja, hogy legszebb terét, ahol a világ minden részéből turisták tíz- és százezrei fordulnak meg, az 1956-os magyar forradalom magyar mártírjairól nevezzék el, akkor méltó, hogy Sepsiszentgyörgy – ahol diákok, munkások, értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint a Kossuth Kör, a Székely Ifjak Társasága, a legendás SZIT, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége tagjainak jelentős része is a megyeszékhelyről, illetve a környékéről származott – a forradalom 56. évfordulója tiszteletére egyedülálló emlékművet állítson, emlékházat avasson.
Ez a tanulmány egyfajta összegzése mindannak, ami 1956 őszén és az azt követő években Erdélyben, Romániában történt. Az Olvasó számszerű adatokat vár. Még csak a becsléseknél tartunk, mert a „sajátos” romániai jogalkotás eredményeként a politikai perek levéltári dokumentumai csak 2001-től váltak kutathatóvá. A Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban a Polis Könyvkiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 címet viselő kötetben 1200 egykori elítélt adatai szerepelnek. Azóta e sorok írója is több tucatnyi elítélt, meghurcolt ’56-os adatait azonosította. Teljes adatsort csak akkor állíthatunk össze, amikor valamennyi, 1956 történéseihez kapcsolódó politikai per levéltári dokumentumait sikerül áttanulmányozni. A félig olasz, félig magyar Stefano Bottoni történész főszerkesztésében 2006-ban a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál megjelent Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című kötet 1962. decemberéig 24 249 román állampolgár elítéléséről tesz említést. Köztudomású, hogy 1956-ért 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat, köztük éppen a Török József nevével fémjelzett csoportot. Horváth Ágoston kiváló marosvásárhelyi tanárt pedig 1965-ben a hírhedt „társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítélték két év börtönbüntetésre. Az erdélyi magyarság számarányánál jóval nagyobb mértékben hozott véráldozatot azért, mert azonosult az 1956-os magyar forradalom eszméivel. A magyar anyanyelvű meghurcoltak, vizsgálati fogságban tartott, illetve börtönbüntetésre ítélt személyek száma több ezerre tehető.
Az is már-már törvényszerű, hogy a retorzió első romániai áldozatai is erdélyi magyarok voltak. Amikor a világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron már sor került az első letartóztatásokra: 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola három hallgatóját, Balázs Imre, Tirnován Vid és Walter Frigyes VI. éves hallgatót, mert előző este Mátyás király szülőházának lovagtermében tartott diákszövetségi gyűlésen az egyetemi autonómiával, a legfelsőbb pártvezetés által nyugati nyomásra szorgalmazott diákszövetségek létrehozásával kapcsolatosan valóban forradalmi követeléseket fogalmaztak meg. Azért is különös ez a letartóztatás, mert a Kolozsváron megjelenő napilap, az Igazság terjedelmes cikkben számolt be a Képzőművészeti Főiskolán lezajlott „törvény- és szocializmusellenes” rendezvényről. Walter Frigyest hamarosan szabadon engedték, Balázs Imrét – a szabadulása után nemzetközi hírnevet szerző festőművészt – és a bolgár származású Tirnován Vid szobrászművészt 1956. december 13-án a Kolozsvári Katonai Törvényszék hét, illetve hat év börtönbüntetésre ítélte. A diákszövetségi alakuló gyűlésen való részvétel volt az egyik vádpont Fülöp G. Dénes református teológus hallgató – a későbbi szászrégeni, marosvásárhelyi vártemplomi lelkész – és Páll Lajos, akkor I. éves képzőművészeti hallgató ellen, akiket 1959-ben ítéltek el tizenegy, illetve hat év börtönbüntetésre. Az ő perük önálló fejezetként szerepel a 2013-ra tervezett, és A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetben.
A magyar forradalom és szabadságharc napjaiban a fürdőjéről világhírű Szovátán fegyveres felkelési kísérletre is sor került: Kelemen Imrét és csoportját „a népi demokratikus rendszer elleni szervezkedéssel és tiltott fegyvertartással” vádolták. A Btk. 227. és 315. szakasza, valamint az 1950/163-as törvényerejű rendelet 12–13. szakaszának előírásai alapján 1956. december 16-án Kelemen Imrét és Dósa Imrét első fokon tíz-tíz év szigorított fegyházbüntetésre, Magyari Ferencet és Tofán Mihályt nyolc-nyolc év, Fülöp Sándort és Páll Istvánt öt-öt év, Kelemen Lászlót és Tofán Sándort négy-négy év börtönbüntetésre ítélték. Másodfokon az ítéleteket valamelyest enyhítették: Kelemen Imre és Dósa Imre ítéletét hét-hét, Magyari Ferenc és Tofán Mihály büntetését hat-hat, Kelemen László és Tofán Sándor börtönbüntetését öt-öt évre csökkentették, míg Fülöp Sándor és Páll István büntetése változatlanul öt-öt év maradt. A periratukat nemrég találtam meg, a székelyföldi munkás fiatalok szervezkedéseit összesítő külön kötetben mutatom be. A Securitate félretájékoztatása még ma is hat: a szovátaiak egy részének kollektív emlékezete szerint Kelemen Imrét azért ítélték el, mert nem fizetett gyerektartást.
A kutató számára teljesen érthetetlen: a magyar–román kapcsolattörténetben kivételes egymásra találásként értékelhető 1956-ot miért nem használta és használja ki sem a diplomácia, sem a művelődési minisztérium, sem a kormányközi kapcsolatokért felelős tárcák bármelyike. A román köztudatban ma is úgy él: a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el. Gimnazisták, egyetemi hallgatók, értelmiségiek tucatjait ítélték el azért, mert együtt éreztek, rokonszenveztek a magyar forradalommal. Az teljesen más kérdés, hogy a legfelsőbb román párt- és államvezetésnek háromhetes propaganda, félretájékoztatás révén – amelyben nagy szerepe volt Walter Romannak, Petre Roman egykori miniszterelnök apjának s Mihai Beniuc költőnek! – sikerült elhitetnie, hogy a magyarok valójában Erdélyt akarták. A karhatalommal való egyetlen nyílt összecsapásra Temesváron, a zömmel román anyanyelvű műegyetemi hallgatók programja révén került sor. A magyar forradalommal való teljes azonosulásukat a jelképes tizenkét pontos követelésük is bizonyítja. 1956. október 30-án a műegyetemi hallgatók diákgyűlést szerveztek, ahol a kötelező beszolgáltatás eltörlése mellett a diákság életkörülményeinek javítását sürgető követelések is elhangzottak. Legfontosabb követeléseik egyike – akárcsak a magyarországi egyetemeken és főiskolákon – a szovjet csapatok azonnali kivonása volt. Felszólalásaikban nyíltan kiálltak a magyar forradalom és szabadságharc mellett. A diákgyűlés szervezőit ott, helyben letartóztatták. Kiszabadításukért Romániában addig soha nem tapasztalt tüntetés kezdődött 1956. október 31-én Temesvár főterén. A diákok összecsaptak a Bánság fővárosába vezényelt karhatalmiakkal és belügyi alakulatokkal. A kollégiumokban valóságos ostromállapot alakult ki: a diáklányok befőttesüvegekkel dobálták meg a campust körbevevő és megostromló katonai egységeket. Némely visszaemlékezések szerint 2500, mások szerint 3000 egyetemi hallgatót tartóztattak le.
A katonai törvényszék gyorsított eljárásban 1956. november 15–16-án tárgyalta a főszervezők ügyét. Aurel Baghiu, Teodor Stanca és Caius Mutiu egyetemi hallgatót nyolc-nyolc, Valentin Rusu egyetemistát és Ilie Haiduc előadótanárt hét-hét, Friedrich Barth és Heinrich Drobny hallgatót hat-hat, Nagy László, Gheorghe Pop, Nicolae Balaci, Aurelian Pauna, Octavian Vulpe és Iulian Stanciu egyetemi hallgatót három-három, Gheorghe Pacuraru és Victor Daiciuc diákot két-két, Ioan Petca, Axente Treba, Ion Ilca, Alexandru Daraban, Mircea Moraru, Matei Cristian, Desideriu Lazar és Romulus Tasca egyetemistát egy-egy év, Cornel Cormos és Valentin Radu diákot hat-hat hónap, Nicolae Boldea és Gheorghe Tamas diákot három-három hónap börtönbüntetéssel sújtották. A temesvári diákgyűlés és tüntetés nyomán lemondatták az oktatásügyi miniszter helyettesét, mivel a diákok szóhoz sem engedték jutni, nem tudta kezelni az eseményeket. A bukaresti diákok közül V. Teodor Lupast, Stefan Negreát, valamint Adrian Ionescut három-három évre, Alexandru Ivasiuc költőt és Marian Petrisort öt-öt, Paul Goma írót – hogy csak a legismertebbeket említsem – két év börtönbüntetésre ítélték. Számításaim szerint a magyar forradalommal való azonosulásért 81 román anyanyelvű diákot, tanárt ítéltek hosszabb vagy rövidebb börtönbüntetésre. Meglepő az a sietség, amellyel a nacionál-kommunizmus útjára lépett román párt- és államvezetés leszámolt a belső ellenzékével. Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem négy diákját tartóztatták le 1956. november 17-én, 18-án és 24-én. Sorrendben: Várhegyi Istvánt, Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Nagy Benedeket. Perükben 1957. február 27-én hirdették ki az elsőfokú ítéletet, amelyet a másodfokú katonai bíróság 1957. április 22-én megerősített. Várhegyi Istvánt hét, Nagy Benedeket öt, Kelemen Kálmánt és Koczka Györgyöt három-három év javító fegyházbüntetésre ítélték. Az utóbbi kettőnél a börtönbüntetést „megtoldották” két-két évi kényszerlakhellyel is.
A magyar forradalommal való azonosulás egyik legnagyobb hatósugarú tettére Háromszéken, egészen pontosan a néhány évvel korábban alakult baróti gimnáziumban került sor. Moyszesz Márton vezetésével négy, 15–16 éves baróti diák 1956. november 11-én elindult a román–magyar határ felé, hogy segítsék a magyar forradalmárokat. Közülük Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült is átszöknie a szigorúan őrzött román–magyar határon. Egészen Debrecenig jutottak el. A Kádári hatóságok 1957. március 15-én – hogy soha ne felejtsék el a napot! – adták át a két diákot a Securitaténak. Gyorsított eljárással 3,5–3 év börtönbüntetéssel sújtották őket. Mojszesz Márton és Kovács János Érmihályfalváról – a sikertelen kísérlet után – visszafordult. Őket kizárták a baróti gimnáziumból. De akkor még működött a tanári szolidaritás: Mojszesz Mártont mint kiváló diákot átmentették a marosvásárhelyi Református Kollégiumba, a Bolyai Farkas nevét viselő gimnáziumba. Mojszesz Márton a börtönben a rabruhájából kitépett szálakkal levágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle. Négy zárkajelentés bizonyítja a kivételes hőstettet. A börtönből való szabadulása után 1970. február 13-án Brassó főterén, az akkori pártbizottság, a mai megyeháza épülete előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát. Egyedi hőstettét méltán említjük Jan Palach és Bauer Sándor tűzhalálával egyenlő rangú áldozatvállalásként. Mojszesz Márton perirata mellett megtaláltam Bíró Benjámin, Józsa Csaba és Szokoly Elek teljes periratát is, ezeket szintén külön kötetben ismertetem. A köztudatban úgy élt, hogy Bíró Benjámin is elhunyt a börtönből való szabadulása után. Nemrég találtam rá Orosházán. Olyan, eddig ismeretlen dokumentumokat találtam a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság bukaresti levéltárában, amelyek teljesen más megvilágításban bizonyítják a diákok kezdeményezésének emberi nagyságát. A magyar szervezkedések szinte mindenike az erdélyi kérdés megoldására kereste a választ. A trianoni békeszerződés után számtalan terv, javaslat született – magyar, román, német részről egyaránt –, amely a magyar–román, több évszázados „differendum”-ra próbált mindenki által elfogadható megoldást sugalmazni. Ma is különleges élmény olvasni a brassói, zömmel Háromszékről származó szakközépiskolások dolgozatait a szülőföldjükről, a magyar forradalom hatására írt verseiket. A létszámában legnagyobb politikai per, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének – az EMISZ-nek – vezéralakja, Orbán László úgy tudott szólni a magyar helyesírás szabályaival hadilábon álló szakmunkás tanulókhoz, hogy felkeltette bennük a magyar kultúrához, néphagyományokhoz, népviselethez, szellemi örökséghez való ragaszkodásukat. A maga nemében is páratlan az a dokumentum, amely szerint Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, a huszadik század legnagyobb magyarja – aki politikusokat, egyházi és világi vezetőket megszégyenítően pontosan tudta: a kompromisszumok megkötésében meddig lehet elmenni! – két napon át fogadta a brassói Orbán Lászlót, és egyetértett az EMISZ programjával. A történelem keserű fintora: 1956-ban még volt értelme az erdélyi kérdés felvetésének, elméletileg legalább. Azóta az erdélyi magyarság vészes népességfogyása, a román kommunista és posztkommunista hatalom által tudatosan végrehajtott, megszervezett betelepítés, a magyarok kivándorlása már nem tesz lehetővé az 1956-os évhez hasonló méretű kérdésfelvetést. Éppen ezért tartom elengedhetetlenül fontosnak, hogy az Olvasó és a történész szakma számára átnyújtsam – közel negyedszázados kutatás után – az erdélyi kérdés kialakulását, kritikussá válását és megoldását sürgető tervek, kísérletek, javaslatok ezeroldalas korpuszát.
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kettős könyvbemutató a református templomban:
Magyarország Szent Koronája – Magyar kincsek, egyetemes értékek
Magyar eseményre is sor került Temesváron a román nemzeti ünnepen: a belvárosi református templomban december 1-jén, szombaton a szerzők jelenlétében mutatták be Kocsis István: Magyarország Szent Koronája – a Szent Korona misztériuma és tana,valamint Vetési Zoltán: Magyar kincsek, egyetemes értékek című köteteit.
Az erdélyi származású, az 1980-as évek óta Magyarországon élő drámaíró, irodalomtörténész, történész Kocsis István a Szent Koronáról szóló legújabb kötetéről Szekernyés István helytörténész beszélgetett a szerzővel. Kocsis István 1995 óta foglalkozik a magyar közjog legfőbb személyiségét megtestesítő Szent Korona tanának és misztériumának kérdéskörével, de a magyarság őstörténetével is, amelyről a hivatalos magyar történetírástól radikálisan eltérő nézeteket vall. Kocsis István szerint a magyarságnak fel kell vállalnia azokat a szent hagyományokat, amelyeket a jövendő számára a Szent Korona mentett át, hiszen a magyar szakrális királyok – Atillától Mátyás királyig –, de a Szent Korona maga is Isten akaratának közvetítői.
Vetési Zoltán Magyar kincsek, egyetemes értékek című könyvét, amely a nyomda hibájából a bemutatóra sajnos csak egyetlen példányban készült el, Gazda István református lelkész mutatta be a szép számú érdeklődőnek. A könyvet Vetési Zoltán eredetileg a Kohézió Egyesületben kifejtett tevékenysége során közösségek újjáépítése során használható segédkönyvnek szánta, de a néhány oldalas gyűjtemény az évek során több mint 500 oldalas vaskos kötetté terebélyesedett. „Válaszkereső igényből született e könyv. Kezdetben összefoglalóként indult, kutatók, történészek, gondolkodók tanulmányaiból, előadásaiból összeállított gyűjtemény formájában. Böngészésük közben döbbentem rá, hogy jóformán semmit nem tudunk azon értékeinkről, melyekről hivatalos oktatásunk is csak hallgat” – vallja a könyv szerzője. Néhány izgalmas fejezetcím a Magyar kincsek, egyetemes értékek könyv tartalomjegyzékéből: „Sumér–magyar rokonság. Magyar–etruszk nyelvrokonság. A magyar nyelvészet eltitkolt kincse. Rovásbetűk európai piramisban. Az ősmagyarok csillagos ege. Egyetemes és magyar erkölcsi útkeresés. Magyar testvérhagyomány. Attila újraértékelésének ideje”. A Kohézió Egyesület gondozásában megjelenő hiánypótló könyv remélhetőleg hamarosan kapható lesz Temesváron.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

A székelyek
Kik is Erdély székely lakói? A Kárpát-medence keleti és délkeleti területein, a magyar néptömbtől elszakadva, idegenekkel (főleg románokkal és szászokkal) körülvéve élnek. Nevük – a sicul – már a XI. században is előfordul; vagy homlokukon fehér lovaikra, vagy a széleken élő helyzetükre vonatkozhat az elnevezés.
Nyelvük a magyar nyelv legrégibb vonásait őrzi, rovásírásuk sok ezer éves. Származásukról a kutatók sok hipotézist állítottak fel, de igaznak az bizonyult, amit maguk is közös emlékezetként őriznek: Csaba király népe Atilla hunjainak utóda. Történetük együtt indult Árpád népével, csak a nyugati hunok előbb váltak ki a hun – hsziungnú – törzsszövetségből, mint eleink. Egy ideig a közép-ázsiai Csu folyó mentén tartózkodtak, majd a Fekete-tenger északkeleti részére költöztek, ahonnan a római császár hívta be őket a Kárpát-medencébe a 360-as években, hogy a szarmatákat kordában tartsák. Atillának mintegy 35 000-nyi lovasíjásza volt, amivel Európában egyedülálló katonai erőt képviselt. Atilla halála (453) után – ezt többek között Thuróczy Jánosnál (1435–1490) és más krónikásunknál (mint Kézai Simonnál, 1285 körül) olvassuk – a hunok – mintegy 165 ezren – az erdélyi Mezőségre vonultak (a Csigle-mező, Csigledomb ma is őrzi első tartózkodási helyüket), és onnan népesítették be Erdély egy részét.
„Csigle mezején már nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték magukat. Ezek a székelyek a hunok maradványai… Amikor a magyarok újra birtokba vették Pannóniát, az ország felosztásánál a székelyek a magyarok beleegyezésével azt a vidéket kapták osztályrészül, amelyet már ezelőtt is lakóhelyül választottak maguknak.” (Thuróczy János)
Anonymus egyértelműen írja, hogy „a székelyek régebben Atilla népei voltak”. „A székelyek az első honfoglalás népei voltak, akiket Árpád magyarjai már itt találtak, ők mentek Árpád népe elé, szövetséget ajánlva nekik. Nem meghódolt, hanem szövetséges nép volt. A XI–XII. században a gyepűk védelmét látták el. Mivel sokáig a hunok szabadságát élvezték, hagyományaik szerint Árpád vezér Országgyűlést hívott össze, amelyben a vezér kimondta, hogy mindannyian nemesek legyenek; jobbágy ne legyen köztük. Mai szálláshelyüket 1224-ben foglalták el. Mátyás király uralkodása idején főnemesekre, lófőnemesekre és gyalognemesekre tagozódtak.”
„A székelyek kiváltképpen való nemesek, nekik mindenestől fogva külön törvények és szokások vagyon. Hadi dolgokban bölcsek, kik örökségeket és tisztségeket nemzetségre és nemzetségi ágazatára osztanak köztük” – olvassuk Werbőczy Tripartitumában, tehát még akkor jelen voltak Erdélyben, amikor a törzsi szervezet fennállt. Különállásukat a „székrendszer” segítette megőrizni, amelyek élén a királybíró, a székbíró és a kapitány állt. A XVI. századtól fokozatosan elszegényedtek, és sokuk jobbágysorba jutott. Egyes erdélyi fejedelmek összefogva a Habsburgokkal a székelyek kiváltságait kezdték eltörölni; az ellenálló székelyeket mindig szigorúan megtorolták. Legismertebb az 1764-es madéfalvai székely népgyűlés szétverése, ami után sokuk Moldvába és más területre menekült.
Ma az Erdélyben élő magyarok lélekszáma reálisan több mint 2 millió, hivatalosan csak 1,2 millió; ennek jelentős részét a székelyek adják. A románoknak Székelyföldre való telepítése egyre erősödik. A székelység autonómiájának megadása erős nemzetközi nyomással feltehetően csak idő kérdése. Kiszely István
Háromszék / Magyar Demokrata
Erdély.ma

Erdély tájain – Raktárhelyiség lett Mátyás király gyerekszobájából
(Kolozsvár, szeptember 23.) A tanár úr összegyűjtötte az osztályt s egy szabad délután elvezette a gondjára bízott csemetéket a Mátyás-házba. Ez a pillanat élénk és heves erővel sütötte a fakadó lelkekbe a maga jelentőségének bélyegét és megremegtette a szívünk, mikor a régi köntösben sárgára meszelt ház előtt megállottunk. A tanár úr megkopogtatta az ajtót, amelyet lassan, nyikorogva nyitott ki egy öreg honvéd. Akkor még annyian éltek, hogy minden múzeumunkhoz jutott belőlük egy-egy eleven példány. Ma már a múzeumban sem találunk belőlük hírmondót. Az öreg honvéd sziluettje hozzátartozott elengedhetetlenül a Mátyás-ház hangulatához és amikor a kapu megnyílt, az öreges délcegséggel megjelenő egyenruhás kapuőr régi honvéd mentéje felvillanyozta a fantáziánkat. És mi szívszorongva léptünk be Hunyadi Mátyás szülőházának udvarába, amelyet egy szempillantás alatt benépesítettek az emlékek ködös alakjai. És a tanár úr komor szavakkal magyarázta el nekünk, az ámulók apró seregének Mátyás király gyermekéveit. Megmutatta a szobát, ahol született s a rekonstruált történelem jelenetei a képzelet szárnyán fantasztikus ütemben váltogatták egymást.
A gyermeklélek szomjasságával szívtuk magunkba a szavakat, melyek ebben a félvilágos miliőben úgy kopogtak, mint a história gongütése.
Nagyon sokféle látogatást tett az iskola abban az időben. De ez a mátyásházbeli jelenet egyetlen gyermek lelkét sem hagyta érintetlenül. Megrázta, átformálta, gondolatokkal töltötte meg a nagy király szülőházában, ahol még bölcsőjének a helyét is megmutatta az elmaradozó diákoknak az öreg honvéd. Ilyen látogatása sohasem volt az apró diákseregnek.
Vasárnap ismerősök kerestek fel. Vidéki emberek, vidéki gyermekek. Elmentünk a Mátyás-házba. Az udvar mélyéből nem rohantak felénk a fekete vitézek. Egy nyavalyás féldobermann kutya jött felénk hízelkedő farkcsóválással. A sarokban egy kisasszony regényt olvas. Amikor belépünk, átveszi a személyenként lefizetett hét lej látogatási díjat és azt mondja, hogy az emeletre lépcsőn kell felmenni.
Az első teremben néprajzi tárgyak, a másodikban éppen így; a harmadikban sem különbül. Majd a halászati és mezőgazdasági látnivalók következnek. Aztán az 1848–49-es ereklyemúzeum. Sehol semmi jele nincs annak, hogy Mathias Corvinus szülőházában járnánk. De mégis. Itt a folyosón egy keskeny négyszögre formált deszkaládán a piaci Mátyás-szobor mesterséges patinával bevont feje figyelmezteti a látogatót, hogy még más néznivaló is akad.
Lesietünk a földszintre, ahol az épület legérdekesebb része kapcsolódott a történelmi múltba.
A bejárattól balra eső egyik kis szobácskában született a nagy király. Visszafojtott lélegzettel léptünk át valamikor a szoba küszöbén s az emlékek ifjúkori újjáéledésének öröme vezet minket arrafelé ma is. A kisasszony elénk áll:
– Mit tetszik keresni?
Olyan furcsán és idegenszerűen hangzik ez a kérdés, mintha egy ismeretlen világ vadidegen emberei közé csöppentünk volna. De azért mégis csak szóhoz jutunk:
– Korvin Mátyás gyerekszobáját szeretnénk megnézni…
– Azt nem lehet kérem. Ott most raktárhelyiség van…
Szégyenkezve vezetem el a vidékieket. Raktárhelyiséggé lett Matia Corvin gyermekszobája. Limlomok, ha mindjárt történelmi becsűek is, de limlomok hevernek Mátyás király bölcsőjének helyén. Ócska tárgyak. Talán szúette parasztágyak, ködmönök, íjak és lóitató vedrek. Mindenesetre becsesek és értékesek, ha értékük és becsük színvonala kiszorította a látogatókat Mátyás király gyermekszobájából. Széttört kelevézek, csizmasarkok és sarkantyútörmelékek, képkeretek, gyűrűkövek és mosóteknők, vagy mit tudom én milyen más értékes és becses relikviák nemzeti és faji múltunk egy-egy fejezetével vallanak szoros kapcsolatot. Megemelem kalapomat. De csak mérsékelt tisztelettel, mert úgy érzem, a nagy király iránti kegyeletemet és tiszteletemet, a gyermekévek fellobbanó emlékeit korbácsolta meg az intézkedés, amellyel a Mátyás-ház karakterét megfosztották tulajdonképpeni jelentőségétől.
Aki ezt az intézkedést tette, az nem lehet jó román, mert nem viseltetik kellő tisztelettel a román származású Matia Corvin emléke iránt és nem lehet jó magyar, mert ezzel a durva és tapintatlan rendelkezéssel nem becsüli meg a nagy királyt tisztelő emberek pietását.
Nem kérdjük, ki tette ezt az intézkedést. De kérjük azt, akit az intézkedés joga illet, hogy hordassa ki a limlomot Mátyás király gyermekszobájából, amelynek zárt ajtója szégyenkezve kergeti el ma a látogatókat a Mátyás-ház tájékáról, ahol nincs már se öreg honvéd, se emlék, se tapintat…
sz. b.
Szabadság (Kolozsvár)

Erdély tájain – Kolozsvár, nem ismerek rád…
Miért Restitutio, vagyis visszaszolgáltatás? Ebben a rovatban írásokat  szolgáltatunk vissza az olvasókhoz. Általában olyan írásokat, melyek az egykori Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) hajdani hírlapíróinak vagy a turistatársadalom más nagyjainak tollából születtek. De olyan hangulatos, fiatalok-idősek által ma is szívesen olvasott, egyesületünkhöz kapcsolódó írásokat is, amelyek az EKE egykori lapja, az Erdély hasábjaira kívánkoztak volna.
Egyesületünk talán egyik legjelentősebb alkotásának volt idén kerek évfordulója: 110 éve, 1902. október 12-én nagy fénnyel, „az egész nemzetet eggyé forrasztó ünnepet ült az Erdélyi Kárpát-Egyesület, mikor az igazságos nagy király méltó szobrának leleplezése napján felséges védőjének [József Ágost főherceg, az EKE fővédnöke] jelenlétében felszentelte zászlóját és feltárta Hollós Mátyás születési házában szervezett múzeumát.” (Erdély, 1902, 73 old.). A kaputól balra eső 2-es szobában született a hagyomány szerint Mátyás király. Itt kiállítást rendeztek be: történelmi értékű tárgyakból – Brandenburgi Katalin szoknyája, Apafi Mihály templomi széke, régi úrvacsorai ónkannák stb. –, valamint az EKE Erzsébet-zászlójából, a Mátyás király szoborpályázat makettjeiből, a szobor- és múzeumavatási ünnep fényképeiből. Rövid időn belül az EKE múzeuma, benne a Mátyás király emlékszobával, Kolozsvár egyik látványosságává vált.
Az impériumváltás után a helyzet változott, a hatóság már 1921. február végén elrendelte a Mátyás-ház régi Korvin-kódexek karaktereivel írt, vasból kovácsolt, aranyos betűs „EKE MUZEUMA” feliratának eltávolítását. Az EKE-múzeum akkori, húszas évekbeli „hanyatló korszakát” illusztrálja az alább közölt, sz. b. aláírással, a Vágóhíd című élclap 1926/39-es, szeptember 26-i számában megjelent írás.
Az akkori viszonyok jobb érthetősége kedvéért azonban szükségesnek tartjuk válaszolni a szerző „fel nem tett kérdésére” – nem is azért (nem) kérdezte, hisz tudta ő a jól a választ... –: ki tette ezt az intézkedést?
A kolozsvári Tornavivoda épületében 1892-ben alapított ’48-49-es Történelmi Ereklyemúzeumot 1925. szeptember 25-én a város feloszlatta, gyűjteményeit pedig – mintegy 1050 tárgy, Sándor József közbenjárására – letétbe a Mátyás-házba költöztette. Az amúgy is zsúfolt múzeumban, hogy ezt a gyűjteményt is elhelyezzék, meg kellett szüntetni az új rendszerben jelentőségét vesztett balneológiai osztályt. Szükséges volt jobbára majdnem az egész múzeumi anyag átrendezése. Ezt az állapotot írja le a szerző.
A továbbiakban a Mátyás-szoba újra látogathatóvá vált, de nem sokáig. Felsőbb rendeletre a ,,cluji” rendőrség a múzeumot 1934. augusztus végétől 1935. áprilisig tartó huzavona után hivatalosan és végleg bezáratta és az EKE irodájával egyetemben kilakoltatta a Mátyás-házból. Nem is nyitotta meg múzeumunk kapuit soha többé. Tegyük hozzá, Mátyás király emlékszoba nincs a mai napig sem. A néprajzi anyag nagy részét (2876 darab – Tötszegi) ma a Kolozsvári Néprajzi Múzeum (Muzeul Etnografic) kezeli. (Közli: Tóthpál Tamás)
Szabadság (Kolozsvár)

Az EMI közleménye Mesterházy Attila kolozsvári látogatása kapcsán
Ismét bebizonyosodott: Erdély nem kér a magyart a magyar ellen uszító politikusokból
Úgy tűnik, az MSZP és az RMDSZ azt hiszi, az ifjúság memóriája is olyan véges, mint a szavazóiké, s elég néhány év ahhoz, hogy elfelejtsék, milyen bűnöket követtek el nemzetünk ellen néhány évvel korábban. 2005-ben Eckstein-Kovács Péter próbálkozott Eörsi Mátyással Kolozsváron, most pedig, több év elteltével Markó Béla hívta az őt nemrég kitüntető elvtársát Mátyás király városába.
Az ifjúság azonban nem felejt, s nem dől be az immár nemzeti érzelemre hangolt kampányfogásoknak sem: az RMDSZ politikusai testükkel megvédve, rendőrök segítségével kísérték be a tüntetőkkel szóba állni gyávának bizonyuló Mesterházy Attilát az előadóterembe.
Az RMDSZ ugyanakkor leszerepelt a demokrácia és a szólásszabadság tiszteletben tartásából is: sajtóban és plakátokon meghirdetett eseményre a szervezők nem engedték be azokat az EMI-s fiatalokat és más, általuk nem ismert személyeket, akik véleményüket szerették volna kifejteni. Az RMDSZ Kolozs megyei elnöksége ujjal mutogatva jelezte, kik azok, akik bemehetnek, és kik azok, akik nem. Így nem szembenézésre és véleményütköztetésre, hanem odarendelt RMDSZ-es pártkatonák előtti összeborulásra került sor.
Azokat a fiatalokat, akiket nem szúrtak ki, és mégis bekerültek, nem hagyták szóhoz jutni a kérdések során, tehát az előadóteremben is tovább folyt az RMDSZ és az MSZP által diktált cenzúra. Egyértelműnek tartjuk, hogy az MSZP „új politikáját" nem a megbánás vezérli, hanem az elszakított területeken lévő magyar állampolgárok szavazatának megszerzése, hiszen 2004 óta közel tíz év állt a rendelkezésükre bocsánatot kérni vagy a politikájukon változtatni. Nem tették, és nem is fogják soha, mert képtelenek nemzetben gondolkodni. Az MSZP velünk kapcsolatos legőszintébb megnyilvánulása az volt, amikor a Kempinskiben Erdély elcsatolására koccintottak vezető román politikusokkal. Ne feledjük, akkor is ott volt az RMDSZ...
Szeretnénk tudatni Mesterházy Attilával és párttársaival, és mindenkivel, aki az egységes magyar nemzet ellen bűnt követ el, hogy ezután sem lesznek Erdélyben megtűrt személyek.
2013. január 16.
Kolozsvár
Erdély.ma,

Az EMI közleménye, Mesterházy Attila előadásán történtek kapcsán
Ismét bebizonyosodott: Erdély nem kér a magyart a magyar ellen uszító politikusokból.
Úgy tűnik, az MSZP és az RMDSZ azt hiszi, az ifjúság memóriája is olyan véges, mint a szavazóiké, s elég néhány év ahhoz, hogy elfelejtsék, milyen bűnöket követtek el nemzetünk ellen néhány évvel korábban. 2005-ben Eckstein-Kovács Péter próbálkozott Eörsi Mátyással Kolozsváron, most pedig, több év elteltével Markó Béla hívta az őt nemrég kitüntető elvtársát Mátyás király városába.
Az ifjúság azonban nem felejt, s nem dől be az immár nemzeti érzelemre hangolt kampányfogásoknak sem: az RMDSZ politikusai testükkel megvédve, rendőrök segítségével kísérték be a tüntetőkkel szóba állni gyávának bizonyuló Mesterházy Attilát az előadóterembe.
Az RMDSZ ugyanakkor leszerepelt a demokrácia és a szólásszabadság tiszteletben tartásából is: sajtóban és plakátokon meghirdetett eseményre a szervezők nem engedték be azokat az EMI-s fiatalokat és más, általuk nem ismert személyeket, akik véleményüket szerették volna kifejteni. Az RMDSZ Kolozs megyei elnöksége ujjal mutogatva jelezte, kik azok, akik bemehetnek, és kik azok, akik nem. Így nem szembenézésre és véleményütköztetésre, hanem odarendelt RMDSZ-es pártkatonák előtti összeborulásra került sor.
Azokat a fiatalokat, akiket nem szúrtak ki, és mégis bekerültek, nem hagyták szóhoz jutni a kérdések során, tehát az előadóteremben is tovább folyt az RMDSZ és az MSZP által diktált cenzúra.
Egyértelműnek tartjuk, hogy az MSZP “új politikáját” nem a megbánás vezérli, hanem az elszakított területeken lévő magyar állampolgárok szavazatának megszerzése, hiszen 2004 óta közel tíz év állt a rendelkezésükre bocsánatot kérni vagy a politikájukon változtatni. Nem tették, és nem is fogják soha, mert képtelenek nemzetben gondolkodni. Az MSZP velünk kapcsolatos legőszintébb megnyilvánulása az volt, amikor a Kempinskiben Erdély elcsatolására koccintottak vezető román politikusokkal. Ne feledjük, akkor is ott volt az RMDSZ…
Szeretnénk tudatni Mesterházy Attilával és párttársaival, és mindenkivel, aki az egységes magyar nemzet ellen bűnt követ el, hogy ezután sem lesznek Erdélyben megtűrt személyek.
2013. január 16., Kolozsvár
Sorbán Attila Örs elnök, Erdélyi Magyar Ifjak
erdon.ro,

Értelmesen és cselekvően élni – interjú Gazda Józseffel (1936. április 8-án született Kézdivásárhelyen. A középiskolát a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Előbb Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től a kovásznai gimnáziumban tanított, innen vonult nyugdíjba. Kutatói munkáját nem hagyta abba, sőt még nagyobb intenzitással folytatta, az erdélyi művelődési életben továbbra is jelentős szerepet tölt be. Művészettörténeti és műkritikai írásai jelentek meg. Megírta az első rendszeres magyar irodalmi tankönyvet a líceumi ciklus számára. A régi falu emlékezetét 280, magnószalagra vett vallomással örökítette meg Így tudom, így mondom címmel. 1989 után számos kötete jelent meg, Emlékek Ázsiája c. könyve megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)
„A politikából, ha vérre megy a játék, nem vonhatjuk ki magunkat. Viszont a zsebre végzett politizálást, ha agyonvernének, sem vállalnám. Ezért nem volt soha olyan ambícióm, hogy a politika küzdőterén játékos legyek. Inkább a börtönt vállaltam volna, mintsem képviselő legyek.”
– Családja számos tagja érdeklődik az irodalom, a művészetek, a néprajz iránt, alkot/alkotott ezeken a területeken. Ön miért választotta a tanári pályát és éppen a magyar irodalom szakot?
– Édesanyánk, aki oldalágon távoli rokonságban állt Benedek Elekkel, szinte jelszóként oltotta belénk, hogy mindent lehet, csak akarni kell. Ő is irodalmi érdeklődésű volt, fiatalkorában írt is, s egész életében fájt neki, hogy lesodródott erről a pályáról. Mi szinte kötelességünknek éreztük az ő félbemaradt vágyait valóra váltani. A néprajz iránti érdeklődést a feleségem, Ella (Olosz Ella textilművész, néprajzkutató) hozta a családba, ő volt hatással a saját testvérére, Olosz Katalinra, aztán a húgomra (Gazda Klára), és a lányunkra (Szőcsné Gazda Enikő).
De én úgy vélem, a néprajz iránti érdeklődés a kisebbségi helyzetünkkel is összefügg, hiszen itt a nemzet, a népi és nem népi kultúra és költészet felmutatása kiközösítettségünkben felértékelődik. Én a tanítványaimnak gyakran mondtam, hogy nincs annál tökéletesebb, fantasztikusabb érték, mint amit a népköltészet örökített ránk, akár Shakespeare és Petőfi alkotásait is felülmúlja. A magyar szakot azért választottam, mert az irodalom, a művészet süldőkoromtól vonzott. Szenvedélyes olvasó voltam, iskoláskoromban inkább olvastam, mint tanultam, a leckéimet elhanyagoltam, mert elvont tőlük a könyv. Ez alakította a lelkületemet, befolyásolt a pályaválasztásban. Salamon Sándor magyartanárom, osztályfőnököm az eszményképem volt: mindig kéregette kölcsön a többi tanártól az órákat, hogy ugyanazt a tananyagot több idő alatt tudja elmondani.
Az ő szenvedélye rám is átragadt, s ha nem is olyan sikeresen, de én is gyakran „sorban álltam” kollégáimnál, hátha kaphatnék egy számukra nélkülözhető „pluszórát”. Visszagondolva a véletlen játéka vagy a Jóisten keze, hogy magyartanár lettem. Édesanyám ugyanis azt szerette volna, ha orvosi pályára lépek, és én őt annyira szerettem, hogy bár nem vonzott az orvosi hivatás, oda jelentkeztem, a kedvéért elvégeztem az egy hónapos előkészítő tanfolyamot.
A felvételi előtt két nappal volt az egészségügyi vizsgálat, és bár nekem néhány évvel azelőtt volt ízületi és szív-mellhártyagyulladásom, az orvos nem vett észre semmi rendellenességet. Az ajtóból visszakérdeztem, nem hallotta a visszamaradt szívzörejemet. Az orvos visszahívott, újra meghallgatott, nem szólt semmit, de másnap kiíratta, hogy nem felvételizhetek, mert nem vagyok egészséges. Repülőgéppel mentem Marosvásárhelyről Kolozsvárra, utolsó percben léptem be a Bolyai Egyetem titkárságára, hogy magyar szakra beiratkozzam. Tehát a fátum is közrejátszott, hogy magyartanár lettem.
– Egyszer azt mondta, olyan csodálatos a pedagóguspálya, hogy mindennap ünneplő ruhában kellene a katedrához állni. Hogy látja, mi a feladata a magyartanárnak a kisebbségben élő magyarság körében?
– Nem a magyartanárnak, hanem minden magyar iskolában tanító tanárnak küldetésként kellene felfognia a hivatását: azt, hogy magyar gyerekeket magyarul tanít. Nem túlzok, ha azt mondom, utálattal gondolok azokra a pályán levő tanárokra, akik nézik az órájukat, s várják, mikor csengetnek ki, és hálátlanok, nem vállalják a küldetést, s csak kenyérkeresetnek tekintve felelőtlenül végzik a munkájukat. Minket, tanárokat a Jóisten azzal bízott meg a kisebbségi sorsban, hogy a nemzetünket megtartsuk és megtartassuk. Ez nemcsak a magyartanárokra, hanem a fizikusokra, a biológusokra is egyaránt vonatkozik. Én kettős küldetést éreztem, hiszen tanítani nem közönséges munka, de ezen belül az irodalom kiemelt szerepet kap, Balassi Bálintot, Arany Jánost, Petőfi Sándort, Adyt és József Attilát tanítani csodálatos feladat.
– Több művészettörténeti monográfiát, művészeti kritikát is írt. A felesége, Olosz Ella textilművész hatására kezdett érdeklődni a művészet iránt?
– Éppen fordítva, a művészet iránti érdeklődésemnek köszönhetem, hogy megismertem a feleségemet. Nem azért érdekelt a művészet, mert a feleségem művész volt, hanem azért „került” a művész feleség, mert én engedélyt kértem a képzőművészeti főiskola tanáraitól, hogy művészettörténeti órákra, műtermekbe járhassak, mert képezni akartam magamat. Így ismertem meg a leendő feleségemet.
Engem már gyerekként is érdekelt a művészet, ebben Gyárfás Jenőnek volt szerepe, akinek gyönyörű festményei vannak Sepsiszentgyörgyön. Utólag tudtam meg, hogy 22 évesen a kor egyik legnagyobb festőjeként indult, megnyerte a Nemzeti Szalon évi kiállításának fődíját, aztán hazajött Sepsiszentgyörgyre, ahol „a dudva, a muhar, a gaz” lehúzta. Ezért éreztem belső kényszert, hogy bemutassam a világnak. Megtudtam, hogy él a fia, kezdtem hozzájárni, ez indított el az úton, hogy írhassak róla, ebbe az irányban is kellett képeznem magam.
– Művelődésszervezőként dolgozott, diákszínjátszó csapatot működtetett, és 24. éve szervezi minden tavasszal a Csoma-napokat. Az iskolán kívüli munkát miért tartotta fontosnak?
– A diákszínjátszás a gyerek sokoldalúságát fejleszti. Én soha senkit nem utasítottam vissza, aki jelentkezett a diákszínjátszó csoportba. Emiatt gyakran előfordult, hogy ugyanazt a szerepet két-három diákra is ki kellett osztanom. A kollegák 80 százaléka hülyének tartott, hogy ennyit foglalkozom órákon kívül is a diákokkal. Fel sem tudták fogni, hogy miért teszem. Az a véleményem, hogy a feladat választ meg minket, és nem mi a feladatot. Így van ez a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület vezetésével is.
Én nem vagyok Csoma-kutató, biztos, hogy soha sehol nem szerveztem volna Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, de ha már a sors úgy hozta, hogy Kovásznán élek, 2,5 kilométerre Kőrösi Csoma Sándor szülőfalujától, Csomakőröstől, úgy gondoltam, valakinek ezt a feladatot is el kell végeznie, és ki más tenné, mint aki vállalja. Már kilencven tavaszán megszerveztük a Csoma-napokat, tudnak rólunk, hírünk van. Úgy érzem, ezzel is missziót teljesítünk olyan értelemben, hogy az egyik legnagyobb 20. századi Csoma-kutató, Marcell Péter röviddel halála előtt vallomásként mondta el, hogy nem szentelte volna az élete két évtizedét a Csoma-kutatásnak, ha nem lettek volna a Csoma-napok. Számára a Csoma-napok volt a biztos pont, az, hogy amit elhozott vagy elküldött nekünk, szerepelt konferenciáinkon, meg is jelentettük.
Ezért is fájó, hogy sorrendben immár 18. könyvünket tavaly „ellenszélben” kellett kiadnunk, nem kaptuk meg rá a szükséges támogatásokat, s az egyesület vezetőjeként kénytelen voltam a magam zsebéből kifizetnem a hiányzó pár ezer lejt, hogy – szinte kötelezővé vált hagyományainkhoz híven – az előző évi Csoma-konferencián elhangzottakat megjelentethessük. Kezdetben, az 1990-es első konferenciánkon három résztvevő volt, aztán öt, majd húsz, az elmúlt három évben pedig esetenként több mint harminc tudós vett részt, például Párizsból, Budapestről, Kanadából, Mongóliából, idén Japánból, Kazahsztánból és Koreából is várunk előadókat. Mindezt óriási munkabefektetéssel, következetességgel lehet elérni. Akkora teher van a vállamon, sokszor úgy érzem, nem tudom tovább csinálni, bár sokan vannak, akik erejük és lehetőségeik szerint segítenek. De az igazság az, hogy ez nem is egy ember munkája.
– Az is hatalmas munka volt, amikor 280, előzetesen magnószalagra rögzített vallomás segítségével örökítette meg a régi falu emlékezetét. Hogy látja, azóta hova fejlődött a székely falu?
– A vallomásos könyvet majdnem nem jelentette meg a Kriterion, mert a szerkesztő olyan szűk látókörű volt, hogy nem akarta elfogadni magát a műfajt. Hogy darabokra tördeltem a vallomásokat, s ezekből a darabokból szerkesztettem, írtam meg a könyvet mint „látleletet” a múltról. Akkor már dühöngött a szocializmus, verte szét a tradíciót, úton útfélen énekelte a tömeg az Internacionálét, hogy a múltat végképp el kell törölni, és ezt próbálták is gyakorlatba ültetni. A könyv azért született, mert rádöbbentem, hogy köztünk élnek a „régi falu” utolsó szemtanúi, akik még a tűz világánál énekeltek fonás közben, még ismerték, megélték a 19. századig szinte töretlen épségben megmaradt hagyományokat.
Az élet a 20. században gyorsult fel, de a hetvenes évek elején az öregek még fel tudták idézni a régi falu emlékezetét, én ezt vetettem papírra az utókor számára. A kollektív gazdaság, a kommunizmus kiölte az emberekből a lényük lényegét, például hogy szeressék a földet. Nekem még sírva vagy szinte sírva vallották többen is, hogy mennyire szerették azt a földet, amiért annyit küzdöttek, ami életük része volt, és amitől őket megfosztották. Ezt az állapotot próbáltam én még az utolsó pillanatban megragadni. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, most már csak a nagyszülők emléke őrzi. A kommunizmus után, most a hasonlóan aljas világkapitalista erő szintén azon fáradozik, hogy bemocskoljon, szétverjen erkölcsöt, jellemet, becsületet, igazságot, tisztaságot. A jelenlegi világállapot sokkal alacsonyabb szinten áll, mint 50 évvel ezelőtt. Minden irányító aljerő azon dolgozik, hogy az embert aljas, hitvány, tartás és gondolkodás nélkül cselekvő-végrehajtó tömeggé alacsonyítsa le.
– Ezzel is magyarázható, hogy Ön soha nem ódzkodik attól, hogy az aktuálpolitikáról véleményt nyilvánítson? Gesztusértékű volt, amikor 2006-ban nem fogadta el a magyar állami kitüntetést, majd 2011-ben a jobboldali magyar kormánytól átvette. Most hogyan látja a Kárpát-medencei, az erdélyi magyarság helyzetét?
– A politikából, ha vérre megy a játék, nem vonhatjuk ki magunkat. Viszont a zsebre végzett politizálást, ha agyonvernének, sem vállalnám. Ezért nem volt soha olyan ambícióm, hogy a politika küzdőterén játékos legyek. Inkább a börtönt vállaltam volna, mintsem képviselő legyek vagy üljek a szennygépezet által létrehozott bársonyszékek valamelyikében. Jórészt labancmesterséggé vált a politizálás. Mátyás király halála óta a hivatalos politika mindig a labancok kezén volt, a Habsurgok fullajtárjának lenni soha nem azt jelentette, hogy tűzbe megyek a nemzetemért.
A nemzetért a kurucok mentek tűzbe, de ők soha nem voltak a hivatalos politikai erő, ők mindig „a másik oldal” voltak. Sajnos ma is a labancok politizálnak, akik számára az egyéni vagy – legyünk jóhiszeműek – a pártérdek a nemzeti érdek előtt áll. Erről viszont véleményt nyilvánítani kötelessége annak, aki ezt átlátja. Elmondtam egy felvidéki összejövetelen is, hogy mikor lesznek nekünk még olyan politikusaink, mint gróf Batthyány Lajos vagy Nagy Imre miniszterelnök, akik meghaltak a hazáért, a nemzetért. Most a politikusokat az egyéni érdek vezérli. Csak annyit említettem még meg, hogy milyen érdekvédő szervezet az, amelyik például a Beneš-dekrétumok ellen való tüntetéstől „elhatárolta” magát! Gyurcsány Ferenc kitüntetését nem fogadtam el, mert a magam normái szerint nem tehettem meg. Erkölcsi kérdés volt, hogy a nemzet szennyét megtestesítő személy aláírásával ellátott kitüntetést nem fogadhatok el.
– Amikor az interjút egyeztettük, említette, hogy éppen egy monográfiát ír. Min dolgozik éppen, és melyek a további tervei?
– Bocz Borika Sepsiszentgyörgyön élt, hihetetlenül tragikus sorsú grafikusművész volt. 26 éves korában már tudta, hogy menthetetlen halálos beteg, súlyos csontrákja volt, 1988-ban, 32 évesen meghalt. A halál közelében fantasztikus szépségű és értékű életművet alkotott. Azért írtam róla monográfiát, mert arra gondoltam, hogy harminc év alatt megírhatta volna bárki, de nem tette, ezért kötelességem, hogy megtegyem, hogy ne vesszen feledésbe egy ilyen rendkívül értékes életmű. Én mindig dolgozom, nem óhajtom elkiabálni, hogy mik vannak bennem, még jó néhány dolog rám vár, de a Nagy Felelősre tartozik, hogy ad-e időt és erőt ezek elvégzésére. A kívánságom annyi, hogy amíg még vagyok, tudjak értelmesen és cselekvőn élni.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),