Marosvásárhely: minek a fővárosa?
Magyarbarát gesztusokra készen áll, de nem akar etnikai feszültséget. Dorin Floreával, Marosvásárhely polgármesterével a fekete márciusról, az orvosi egyetemről, autonómiáról, törvénytiszteletről és a székely menetelés betiltásáról is beszélgettünk.
– Mit gondol, mennyire forrtak be Marosvásárhely sebei negyed évszázaddal a fekete március után?
– Mondjon bárki bármit, mély nyomott hagyott a város és lakói életében 1990 márciusa. Egyesek a mai napig sem képesek felmérni, hogy mennyit ártottak a városnak az etnikumok közti konfliktus generálásával. Sokan még hosszú ideig a véres események után is ebből „éltek”, kovácsoltak maguknak olcsó politikai tőkét. Közben a város helyben topogott, fokozatosan teret veszített a környező településekkel való gazdasági-társadalmi versenyben. Ennek az értelmetlen etnikai érdekharcnak lett az áldozata a visszafejlődő orvosi és gyógyszerészeti egyetem, a szétválasztott iskolák, így sikeredett félre a magánosítási folyamat, ezért veszítette el jó néhány értékes telkét és épületét a város, talán e miatt nem került fel az európai közlekedési folyosók térképére. Arról nem is beszélve, hogy a nagy beruházók évekig elkerülték a várost és környékét, holott a jelentős gazdasági potenciállal rendelkezők között tartottak számon. Mindez egybevetve nagyon elcsúfította Marosvásárhely névjegyét. Előbb prefektusként, majd polgármesterként igyekeztem ezen szépíteni, visszaállítani a békét és a kölcsönös bizalmat. Nem tudom, milyen mértékben sikerült, de hogy négyszer is megválasztottak polgármesternek – és nemcsak a románok –, az azért jelent valamit.
– Ledolgozható ez a hátrány? Vagy Marosvásárhelynek le kell mondania a régióközponti álmokról?
– Az idők és különböző népek bebizonyították, hogy képesek tanulni a történelem hibáiból. Orvosként mondom, ha ésszerűen kezeled magad, bizonyos betegségekből megerősödve gyógyulsz ki. Mert kilábalásod után sokkal jobban vigyázol az egészségedre. Ha okosak vagyunk, tanulunk a huszonöt évvel ezelőtti történelmi kisiklásból. Marosvásárhely megérdemli a régióközponti státust – és ezt nemcsak a lelkem, hanem az eszem is mondatja velem. Mindehhez azonban nemcsak a gazdasági adottságainkat, hanem a kulturális interferenciánkat is okosan kell kihasználnunk. Éppen ez a román–magyar együttlét jogosítaná fel Marosvásárhelyt arra, hogy a térség fővárosává lépjen elő. Már legalább hat éve mondogatom ezt, de az elején a magyar politikusok sem tulajdonítottak ennek különösebb fontosságot. Pedig Marosvásárhelynek igenis harcba kell szállnia Brassóval és Nagyszebennel a régióközponti státusért. De ehhez össze kellene fognunk, támogatnunk egymást, nem pedig azt néznünk, miként tudja elgáncsolni egyikünk a másikat. Ön tudja: jó néhány, a várost szolgáló tervemet épp a magyar politikai vezérek kaszálták el. Ellenséges magatartásukkal nemcsak nekem vagy az itteni románoknak, de Marosvásárhelynek és a magyarságnak is ártottak. De hasonló gondom van a románokkal is: ’90-től errefelé rengeteg olyan elvtelen kompromisszumot kötöttek, amelyekből az állampolgároknak csak vesztenivalójuk volt. Egyszer talán könyvet is írok erről.
– Mivel Marosvásárhelynek ilyen nehéz, mondhatni kilátástalan harcot kell megvívnia Brassóval és Nagyszebennel, nem tartaná célszerűbbnek, megvalósíthatóbbnak, ha beérnék egy kisebb régió fővárosi címével, például a székelyföldivel?
– Nem. Egyrészt, mert én nem ismerek kilátástalan harcot, másrészt egy etnikailag egyszínű térséghez való kapcsolódás – mint amilyen Hargita és Kovászna megye – csak gyanakvást és bizalmatlanságot gerjesztene. Harmadrészt úgy érzem, nekünk nem a szegények mellé kell leereszkednünk, és egymás vállán sírnunk, hanem a gazdagok mellé kell felzárkóznunk. Hargita és Kovászna megye nemcsak kicsi, de sajnos szegény is. Rendkívül sok gonddal küszködnek a gazdasági problémáktól a kedvezőtlen éghajlatig. Maros megye –amelynek elszigetelődését semmilyen érdek nem diktálhatja – sokkal jobban áll, és nemcsak gazdaságilag. Erről nemigen beszélnek, de felénk sokkal emancipáltabbak az emberek, a több nemzetiség kultúrája pedig felbecsülhetetlen plusz értéknek számít. Más kérdés, hogy egy nagyobb térségben, amely az említett megyéket is magába foglalná, működhetne egyféle pozitív etnikai diszkrimináció. Az etnikai határok újra meghúzása viszont 1930 környékére vetné vissza a térséget.
– Miért, mi történt 1930-ban?
– Az idő tájt a mai Kovászna megye határán fekvő Kökös polgármestere volt a nagyapám. Az ott élő románok és magyarok tisztelték egymást, szép falujuk volt. Nézzék meg most, hogy néz ki, amióta magyarok irányítják a térség sorsát. Középkori állapotok uralkodnak, se víz, se csatornázás, se gáz. Ezzel szemben a szomszéd, immár Brassó megyéhez tartozó község egészen másként fest. Higgyék el, én lennék az első, aki az RMDSZ vezetőit támogatná, ha azt látnám, azért ülnek a kormányban vagy annak közelében, hogy a magyarság életkörülményein javítsanak, nem pedig saját meggazdagodásukra.
– Ha székelyföldi autonómiából nem is kér, hisz a központosítás lebontásában, a helyi autonómiában?
– Nemcsak hiszek, de küzdök is érte. Egy okos közigazgatási átalakítás mellett Maros megye csak nyerhetne a helyi autonómiával. Ehhez viszont a jelenlegi százöt közigazgatási egységnek csak a felét hagynám meg. Ballasztra nincs szükség, a nagyvárosok körüli fejlesztési pólusokra viszont annál inkább! Mit gondol, miért harcolok már két évtizede a ratosnyai vízi erőmű megépítéséért és a víz lehozásáért Marosvásárhelyre? Miért bátorítom az alternatív energiaforrások kiaknázását? A legalább részleges energetikai függetlenségünk érdekében. Ez jelentené az autonómiát, nem, hogy kikiáltjuk Székelyföld autonómiáját és kettévágjuk az orvosi egyetemet.
– Már elnézést, de kitől hallott a MOGYE kettévágásáról? A román alkotmány által szavatolt anyanyelvű oktatáshoz való jog és a törvény által előírt magyar fakultás létrehozása ön szerint az egyetem kettévágása?
– Nem vagyok a magyar nyelvű oktatás ellen, sőt, a miénkhez hasonló vidéken teljesen természetesnek tartom. Az oktatáshoz vagy a kultúrához való jogról nem szabad alkudozni, azt tiszteletben kell tartani. A MOGYE-nak szüksége van mind a román, mind pedig a magyar alkotóelemre. Annak idején én szívesen látogattam a magyar tanáraim óráit, a magyar diáktársaim közül pedig sokan beültek a román oktatók kurzusaira. Ennek az egyetemnek egészen más a gondja: nem folyik tudományos kutatás, hiányoznak a kimagasló oktatók, akikre fel lehessen nézni. Ha valós értékek alkotnák ezt a tanintézményt, nem jutott volna oda, ahol most van. Az igazi értékek ugyanis tisztelik és kiegészítik egymást, soha nem veszekednek, legfeljebb vitáznak. Az építő jellegű vita csak lendíthet az ügyön. A középszerűség mindig fékező, visszahúzó erő. Ez az egyetem csak együttesen lehet erős, románokkal és magyarokkal. Ha tovább gyengül, el is veszhet. A román diákok szétszóródnak az ország különböző sarkaiba, a magyarok meg Kolozsvárra mennek. A megerősödéshez azonban neki kellene fogni dolgozni. Nem kell évente több száz diáknak diplomát adni, mindössze néhány tízet kellene kiképezni, de ők tartozzanak az elithez. A vásárhelyi egyetem valóságos diplomagyárrá degradálódott. Majd meglátja, egy igazi egészségügyi reform után már nem a MOGYE fog határozni afelől, ki kerüljön a beteg ágya mellé, a kórház dönt. Ha valaha döntési jogom vagy legalábbis beleszólásom lesz az egészségügyi reformba, garantálom, hogy a kórházi játékszabályokat nem a MOGYE diktálja, hanem a kórház. Mert ha így folytatják, a kórházat is tönkreteszik. Az egyetem feladata az oktatás és kutatás, ehhez képest ma a vezetői állások átmentésével foglalkozik. Ha meg veszekszik egy román és egy magyar oktató, mindkettőt kirúgnám, helyükbe pedig egy németországit hoznék. De ez is a középszerű, szavazatvadász politikusokra vezethető vissza, ők gerjesztik ezt az állapotot.
– Azt viszont nem állíthatja, hogy a kétnyelvű utcanévtáblákat is mindössze a középszerű politikusok követelik, hisz igényli a teljes vásárhelyi magyar közösség.
– Helyes. De emlékezzen csak vissza: amikor 2000-ben először választottak meg polgármesternek, egyik első intézkedésem a város háromnyelvű táblájának kifüggesztése volt. Tizenöt évvel ezelőtt még semmiféle törvény nem kötelezett erre, de azt mondtam, szükség van rá, ha békét és közös tiszteletet szeretnénk. Arra kértem a románokat, értsék meg, ez az intézkedés nem ellenük irányul. Később megjelent a törvény, amely szavatolja a közintézmények kétnyelvű feliratozását. Ezt is helyesnek tartom, elvégre a magyarok is otthon kell érezniük magukat Marosvásárhelyen. A kétnyelvű utcanévtáblák ügye azonban – hiába kérik egyesek egyre hangosabban – kivitelezhetetlen. Az országnak egyetlen hivatalos nyelve van, az utcának pedig egyetlen hivatalos neve. Ha változik az alkotmány, módosul a törvény és Romániából netán föderális állam lesz, másként tevődik fel a kérdés. Addig azonban nem írhatunk egy táblára két nevet, mert csak zavart keltene. Gondoljunk a látogatókra: a turisztikai kalauzokban, a navigációs rendszerekben csak az egyetlen hivatalos név szerepel. Ráadásul konfliktusgerjesztő hatása lenne a táblák lecserélésének. Hogy gesztusértékű intézkedés lenne a magyarok számára? Már tettem néhányat, nem is keveset. Mutasson nekem magyar politikust, aki bár egyetlen gesztusértékű lépést tett a románság felé! Nyolc évvel ezelőtt azt javasoltam, hogy a hivatalos román nyelvű megnevezés után vagy esetleg alá, de egy másik táblára, más színű festékkel, tüntessük fel a fordítást vagy az utca egykori, történelmi magyar megnevezését is. A magyar tanácsosoknak nem tetszett az elképzelés.
– Ha a törvény betűjét ilyen mértékben áthághatatlannak tartja, miként lehet, hogy ugyanazon rendelkezés alapján 2013-ban engedélyezte a menetelést a Székely Szabadság Napján, azóta meg betiltja?
– Semmi bajom azzal, ha valakik meg akarnak emlékezni a székely vértanúkról. Ez így természetes. Ha nem lenne agyonpolitizálva, örömmel vennék részt én is. De a tavalyi például nem kulturális, hagyományápoló ünnepély volt, hanem szélsőséges nyilatkozatoktól hangos rendezvény. Pedig Romániának tényleg semmi baja a kisebbségekkel. Azok után döntöttem a tiltás mellett, hogy egyrészt magyar részről elfajultak a dolgok, másrészt a románság valamiféle ellenrendezvényt akart szervezni. Legyen világos: ilyen feszültségek nem hiányoznak Marosvásárhelynek!
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Vásárhely: minek a fővárosa? – Florea az együttélésről
Magyarbarát gesztusokra készen áll, de nem akar etnikai feszültséget Dorin Florea. Marosvásárhely polgármesterével a fekete márciusról, az orvosi egyetemről, autonómiáról, törvénytiszteletről és a székely menetelés betiltásáról beszélgettünk. Az elöljáró szerint a város és lakossága rengeteget veszített a 25 évvel ezelőtti fekete március miatt, a MOGYE diplomagyárrá silányult, a kétnyelvű utcanévtáblák „zavart keltenének” a megyeszékhelyen, a székely szabadság napi megemlékezést pedig „agyonpolitizálták”.
– Mit gondol, mennyire forrtak be Marosvásárhely sebei negyed évszázaddal a fekete március után?
– Mondjon bárki bármit, mély nyomott hagyott a város és lakói életében 1990 márciusa. Egyesek a mai napig sem képesek felmérni, hogy mennyit ártottak a városnak az etnikumok közti konfliktus generálásával. Sokan még hosszú ideig a véres események után is ebből „éltek”, kovácsoltak maguknak olcsó politikai tőkét.
Közben a város helyben topogott, fokozatosan teret veszített a környező településekkel való gazdasági-társadalmi versenyben. Ennek az értelmetlen etnikai érdekharcnak lett az áldozata a visszafejlődő orvosi és gyógyszerészeti egyetem, a szétválasztott iskolák, így sikeredett félre a magánosítási folyamat, ezért veszítette el jó néhány értékes telkét és épületét a város, talán e miatt nem került fel az európai közlekedési folyosók térképére.
Arról nem is beszélve, hogy a nagy beruházók évekig elkerülték a várost és környékét, holott a jelentős gazdasági potenciállal rendelkezők között tartottak számon. Mindez egybevetve nagyon elcsúfította Marosvásárhely névjegyét. Előbb prefektusként, majd polgármesterként igyekeztem ezen szépíteni, visszaállítani a békét és a kölcsönös bizalmat. Nem tudom, milyen mértékben sikerült, de hogy négyszer is megválasztottak polgármesternek – és nemcsak a románok –, az azért jelent valamit.
– Ledolgozható ez a hátrány? Vagy Marosvásárhelynek le kell mondania a régióközponti álmokról?
– Az idők és különböző népek bebizonyították, hogy képesek tanulni a történelem hibáiból. Orvosként mondom, ha ésszerűen kezeled magad, bizonyos betegségekből megerősödve gyógyulsz ki. Mert kilábalásod után sokkal jobban vigyázol az egészségedre. Ha okosak vagyunk, tanulunk a huszonöt évvel ezelőtti történelmi kisiklásból. Marosvásárhely megérdemli a régióközponti státust – és ezt nemcsak a lelkem, hanem az eszem is mondatja velem.
Mindehhez azonban nemcsak a gazdasági adottságainkat, hanem a kulturális interferenciánkat is okosan kell kihasználnunk. Éppen ez a román–magyar együttlét jogosítaná fel Marosvásárhelyt arra, hogy a térség fővárosává lépjen elő. Már legalább hat éve mondogatom ezt, de az elején a magyar politikusok sem tulajdonítottak ennek különösebb fontosságot.
Pedig Marosvásárhelynek igenis harcba kell szállnia Brassóval és Nagyszebennel a régióközponti státusért. De ehhez össze kellene fognunk, támogatnunk egymást, nem pedig azt néznünk, miként tudja elgáncsolni egyikünk a másikat. Ön tudja: jó néhány, a várost szolgáló tervemet épp a magyar politikai vezérek kaszálták el.
Ellenséges magatartásukkal nemcsak nekem vagy az itteni románoknak, de Marosvásárhelynek és a magyarságnak is ártottak. De hasonló gondom van a románokkal is: ’90-től errefelé rengeteg olyan elvtelen kompromisszumot kötöttek, amelyekből az állampolgároknak csak vesztenivalójuk volt. Egyszer talán könyvet is írok erről.
– Mivel Marosvásárhelynek ilyen nehéz, mondhatni kilátástalan harcot kell megvívnia Brassóval és Nagyszebennel, nem tartaná célszerűbbnek, megvalósíthatóbbnak, ha beérnék egy kisebb régió fővárosi címével, például a székelyföldivel?
– Nem. Egyrészt, mert én nem ismerek kilátástalan harcot, másrészt egy etnikailag egyszínű térséghez való kapcsolódás – mint amilyen Hargita és Kovászna megye – csak gyanakvást és bizalmatlanságot gerjesztene. Harmadrészt úgy érzem, nekünk nem a szegények mellé kell leereszkednünk, és egymás vállán sírnunk, hanem a gazdagok mellé kell felzárkóznunk.
Hargita és Kovászna megye nemcsak kicsi, de sajnos szegény is. Rendkívül sok gonddal küszködnek a gazdasági problémáktól a kedvezőtlen éghajlatig. Maros megye – amelynek elszigetelődését semmilyen érdek nem diktálhatja – sokkal jobban áll, és nemcsak gazdaságilag.
Erről nemigen beszélnek, de felénk sokkal emancipáltabbak az emberek, a több nemzetiség kultúrája pedig felbecsülhetetlen pluszértéknek számít. Más kérdés, hogy egy nagyobb térségben, amely az említett megyéket is magába foglalná, működhetne egyféle pozitív etnikai diszkrimináció. Az etnikai határok újra meghúzása viszont 1930 környékére vetné vissza a térséget.
– Miért, mi történt 1930-ban?
– Az idő tájt a mai Kovászna megye határán fekvő Kökös polgármestere volt a nagyapám. Az ott élő románok és magyarok tisztelték egymást, szép falujuk volt. Nézzék meg most, hogy néz ki, amióta magyarok irányítják a térség sorsát. Középkori állapotok uralkodnak, se víz, se csatornázás, se gáz. Ezzel szemben a szomszéd, immár Brassó megyéhez tartozó község egészen másként fest. Higgyék el, én lennék az első, aki az RMDSZ vezetőit támogatná, ha azt látnám, azért ülnek a kormányban vagy annak közelében, hogy a magyarság életkörülményein javítsanak, nem pedig saját meggazdagodásukra.
– Ha székelyföldi autonómiából nem is kér, hisz a központosítás lebontásában, a helyi autonómiában?
– Nemcsak hiszek, de küzdök is érte. Egy okos közigazgatási átalakítás mellett Maros megye csak nyerhetne a helyi autonómiával. Ehhez viszont a jelenlegi százöt közigazgatási egységnek csak a felét hagynám meg. Ballasztra nincs szükség, a nagyvárosok körüli fejlesztési pólusokra viszont annál inkább!
Mit gondol, miért harcolok már két évtizede a ratosnyai vízi erőmű megépítéséért és a víz lehozásáért Marosvásárhelyre? Miért bátorítom az alternatív energiaforrások kiaknázását? A legalább részleges energetikai függetlenségünk érdekében. Ez jelentené az autonómiát, nem, hogy kikiáltjuk a Székelyföld autonómiáját, és kettévágjuk az orvosi egyetemet.
– Már elnézést, de kitől hallott a MOGYE kettévágásáról? A román alkotmány által szavatolt anyanyelvű oktatáshoz való jog és a törvény által előírt magyar fakultás létrehozása ön szerint az egyetem kettévágása?
– Nem vagyok a magyar nyelvű oktatás ellen, sőt, a miénkhez hasonló vidéken teljesen természetesnek tartom. Az oktatáshoz vagy a kultúrához való jogról nem szabad alkudozni, azt tiszteletben kell tartani. A MOGYE-nak szüksége van mind a román, mind pedig a magyar alkotóelemre.
Annak idején én szívesen látogattam a magyar tanáraim óráit, a magyar diáktársaim közül pedig sokan beültek a román oktatók kurzusaira. Ennek az egyetemnek egészen más a gondja: nem folyik tudományos kutatás, hiányoznak a kimagasló oktatók, akikre fel lehessen nézni. Ha valós értékek alkotnák ezt a tanintézményt, nem jutott volna oda, ahol most van. Az igazi értékek ugyanis tisztelik és kiegészítik egymást, soha nem veszekednek, legfeljebb vitáznak. Az építő jellegű vita csak lendíthet az ügyön. A középszerűség mindig fékező, visszahúzó erő.
Ez az egyetem csak együttesen lehet erős, románokkal és magyarokkal. Ha tovább gyengül, el is veszhet. A román diákok szétszóródnak az ország különböző sarkaiba, a magyarok meg Kolozsvárra mennek. A megerősödéshez azonban neki kellene fogni dolgozni. Nem kell évente több száz diáknak diplomát adni, mindössze néhány tízet kellene kiképezni, de ők tartozzanak az elithez. A vásárhelyi egyetem valóságos diplomagyárrá degradálódott.
Majd meglátja, egy igazi egészségügyi reform után már nem a MOGYE fog határozni afelől, ki kerüljön a beteg ágya mellé, a kórház dönt. Ha valaha döntési jogom vagy legalábbis beleszólásom lesz az egészségügyi reformba, garantálom, hogy a kórházi játékszabályokat nem a MOGYE diktálja, hanem a kórház.
Mert ha így folytatják, a kórházat is tönkreteszik. Az egyetem feladata az oktatás és kutatás, ehhez képest ma a vezetői állások átmentésével foglalkozik. Ha meg veszekszik egy román és egy magyar oktató, mindkettőt kirúgnám, helyükbe pedig egy németországit hoznék. De ez is a középszerű, szavazatvadász politikusokra vezethető vissza, ők gerjesztik ezt az állapotot.
– Azt viszont nem állíthatja, hogy a kétnyelvű utcanévtáblákat is mindössze a középszerű politikusok követelik, hisz igényli a teljes vásárhelyi magyar közösség.
– Helyes. De emlékezzen csak vissza: amikor 2000-ben először választottak meg polgármesternek, egyik első intézkedésem a város háromnyelvű táblájának kifüggesztése volt. Tizenöt évvel ezelőtt még semmiféle törvény nem kötelezett erre, de azt mondtam, szükség van rá, ha békét és közös tiszteletet szeretnénk. Arra kértem a románokat, értsék meg, ez az intézkedés nem ellenük irányul. Később megjelent a törvény, amely szavatolja a közintézmények kétnyelvű feliratozását. Ezt is helyesnek tartom, elvégre a magyaroknak is otthon kell érezniük magukat Marosvásárhelyen.
A kétnyelvű utcanévtáblák ügye azonban – hiába kérik egyesek egyre hangosabban – kivitelezhetetlen. Az országnak egyetlen hivatalos nyelve van, az utcának pedig egyetlen hivatalos neve. Ha változik az alkotmány, módosul a törvény, és Romániából netán föderális állam lesz, másként tevődik fel a kérdés. Addig azonban nem írhatunk egy táblára két nevet, mert az csak zavart keltene.
Gondoljunk a látogatókra: a turisztikai kalauzokban, a navigációs rendszerekben csak az egyetlen hivatalos név szerepel. Ráadásul konfliktusgerjesztő hatása lenne a táblák lecserélésének. Hogy gesztusértékű intézkedés lenne a magyarok számára? Már tettem néhányat, nem is keveset. Mutasson nekem magyar politikust, aki bár egyetlen gesztusértékű lépést tett a románság felé!
Nyolc évvel ezelőtt azt javasoltam, hogy a hivatalos román nyelvű megnevezés után vagy esetleg alá, de egy másik táblára, más színű festékkel, tüntessük fel a fordítást vagy az utca egykori, történelmi magyar megnevezését is. A magyar tanácsosoknak nem tetszett az elképzelés.
– Ha a törvény betűjét ilyen mértékben áthághatatlannak tartja, miként lehet, hogy ugyanazon rendelkezés alapján 2013-ban engedélyezte a mentelést a székely szabadság napján, azóta meg betiltja?
– Semmi bajom azzal, ha valakik meg akarnak emlékezni a székely vértanúkról. Ez így természetes. Ha nem lenne agyonpolitizálva, örömmel vennék részt én is. De a tavalyi például nem kulturális, hagyományápoló ünnepély volt, hanem szélsőséges nyilatkozatoktól hangos rendezvény. Pedig Romániának tényleg semmi baja a kisebbségekkel.
Azok után döntöttem a tiltás mellett, hogy egyrészt magyar részről elfajultak a dolgok, másrészt a románság valamiféle ellenrendezvényt akart szervezni. Legyen világos: ilyen feszültségek nem hiányoznak Marosvásárhelynek!
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)

Fejjel a nemzetállamnak
A nyavalygáson és a vesszentrianonozáson kívül mit kezdjünk azzal a tragédiával, amellyel nap mint nap együtt élünk? Nézzünk szembe vele – mondja Molnár Gusztáv.
Tényleg minden másképp történt, mint ahogy Molnár Gusztáv 1989 körül megjósolta? Politológusok vesézték ki az 1988-ban országot váltó gondolkodó elképzeléseit. Tömör gyönyör volt hallgatni, hogy létezik még valódi – és nyilvános! – gondolkodás Erdély jövőjéről, a nemzetállami logikákról, magyarok és románok együttélésének mikéntjéről vagy arról, összenő vagy inkább szétfejlődik Európa.
Ami alkalmat adott erre: megjelent és az EME-nél múlt héten bemutatták a harmadik kötetét az Alternatívák könyve sorozatnak, amelyben Molnár Gusztáv, a magát szakcímkék alól kivonó, politikai, politológiai, filozófiai és országhatárok mentén gondolkodó értelmiségi foglalja össze írásait a magyarságról, nemzetpolitikáról, Európáról.
Bretter György tanítványaként az utolsó, még „nemzedékként promotálható” csoport (Bakk Miklós kifejezése) tagja, Molnár Gusztáv a Bihar megyei Szalárdon született 1948-ban, Nagyváradon érettségizett, Kolozsváron végzett 1971-ben a Babeș-Bolyai Egyetem történelem-filozófia szakán. A Kriterion könyvkiadónál dolgozott Bukarestben, a Limes Kör alapítója volt, majd miután az állambiztonsági szervek tettek róla, hogy ne tudjon úgy dolgozni, ahogy szeretett volna, 1988 tavaszán áttelepült Magyarországra.
1991-2003 között a budapesti Teleki László Alapítvány főmunkatársa, 2000-2002 között a Kolozsváron kiadott, regionalizációval és autonómiákkal foglalkozó Provincia lap felelős szerkesztője volt. 2006-tól a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem oktatója, azóta hosszabb időszakokat tölt ismét szülőfalujában, Szalárdon.
A rendszerváltás körüli időszak írásaiból válogatott harmadik kötetnek lesz elektronikus, kiegészített változata is – biztatott a Pro Philosophia Kiadó munkatársa, Ilyés Szilárd, és tervezik a negyedik, esetleg ötödik kötetet is a szerző 1993 utáni írásaiból.
1991-2003 között a budapesti Teleki László Alapítvány főmunkatársa, 2000-2002 között a Kolozsváron kiadott, regionalizációval és autonómiákkal foglalkozó Provincia lap felelős szerkesztője volt. 2006-tól a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem oktatója, azóta hosszabb időszakokat tölt ismét szülőfalujában, Szalárdon.
A rendszerváltás körüli időszak írásaiból válogatott harmadik kötetnek lesz elektronikus, kiegészített változata is – biztatott a Pro Philosophia Kiadó munkatársa, Ilyés Szilárd, és tervezik a negyedik, esetleg ötödik kötetet is a szerző 1993 utáni írásaiból.
Hogy miért olvassunk bő húsz éves „értelmiségi okoskodásokat” (Salat Levente kifejezése), olyan elképzeléseket a múlttá vált jövőnkről, amelyek nem váltak valóra? Ez magukat az „okoskodókat” is foglalkoztatja – fejtegette a kötet első méltatója, Salat Levente politológus, mert jól tudják, hogy a világ nem viselkedik úgy, ahogy a tudós ember szeretné
De néha mégis, jött elő két ellenpéldával Salat: Jean Bodin 1575-ben fogalmazza meg a szuverenitás elméletét, 1648-ban nagyjából eszerint rendezik át Európa térképét, és ez az államiság mai napig érvényes alapelve. John Stuart Mill 1861-ben írta le, hogy a jó kormányzás egyik feltétele az állam és a nemzet egybeesése, Salat szerint Woodrow Wilson 1918-ban épp ennek a javaslatnak megfelelően rendezi át a világot mai napig érzékelhető hatállyal.
Fiatal társadalomkutatók erdélyi csoportja viszont arra a megállapításra jutott – cáfolta saját optimizmusát Salat –, hogy az erdélyi magyarságnak nagyon jólképzett a szellemi elitje, ám a szellemi elit hatása az erdélyi magyar politizálásra nulla, vagy ahhoz nagyon közeli.
Molnár Gusztáv könyve valahol e két szélsőség között helyezkedik el, vélte Salat, aki szerint túloz a könyv fülszövege, hogy a kötet szinte minden bekezdését megcáfolta a történelem. Az Alternatívák könyve szerinte azért is érdekes, mert olyan dokumentumok gyűjteménye, amelyek a rendszerváltás körüli történéseket magyarázzák el a mai olvasónak egy nagyon aktív szereplő szemszögéből.
És a be nem következett jóslatok mellett nagy felismeréseket is tartalmaz, amelyeket az idő igazolt:
lejárt a nemzetállami abszolutizmusok kora,
olyan integrációnak kell jönnie, amely megrendszabályozza valamennyire és összefogja a nemzetállamokat,
a liberális minimum a kelet-európai országok integrációjának feltétele kell legyen (két évvel a koppenhágai kritériumok megfogalmazása előtt),
a térség stabilitása érdekében szükséges a NATO védelmi garanciáinak kiterjesztése,
a kisebbségi kérdés emberjogi kérdésként kell, hogy megjelenjen az integráció folyamatában,
az integráció a megoldás a Kelet-Közép-Európát szétfeszítő feszültségek csökkentésére.
Ami ígéret maradt a kötetben, az egy dráma története,
véli Salat Levente. Az egyik az a gyakori gondolat, hogy az európai integráció lebontja a nemzetállamok kizárólagosságát, centralizáltságát, miközben az Európai Unió működésének perverz következménye ennek épp az ellenkezője: felértékelődött a nemzetállamok szerepe. Salat szerint azért, mert az unióban felmerült problémák kezelésére nincs elég bölcsesség, koncepció.

A nemzetállami logikák felerősödését Salat Magyarországon dupla drámaként érzékeli épp a kötet másik vezérgondolata, a magyar nemzetpolitika szempontjából. Már 1988-ban megfogalmazza Molnár Gusztáv, hogy az összmagyarság gondolatát a kultúrából, a szellemi életből be kell vinni a politikába, és ezt 1992-ben úgy írja le, hogy a magyar nemzet egysége pluralisztikus egység, amely tiszteletben tartja az anyaország és a különböző magyar nemzeti közösségek egymással szembeni autonómiáját.
Ennek a föderatív nemzeteszmének Salat szerint ellentmondanak a legutóbbi nemzetpolitikai döntések, amelyeket az erdélyi magyarság feje fölött hoztak meg Budapesten, és amelyek felrúgják az erdélyi magyarság autonómiáját. Amikor az erdélyi, felvidéki stb. magyar közösségek autonómiát követelnek, írta Molnár Gusztáv 1992-ben, akkor nemcsak a többségi nemzetek állami asszimilációs törekvéseivel fordulnak szembe, hanem a magyar nemzetállam liberális és illiberális hagyományaival is.

Salat szerint nem jött be az a meglátás sem, hogy a fő geopolitikai aktorok a nemzetállamok feletti és alatti szerveződések lesznek, épp hogy visszatérőben van a klasszikus geopolitikai érvelés. Drámai eleme a kötetnek és Molnár Gusztáv habitusának, véli Salat, hogy rendkívül mély és alapos tudása a románság eszmetörténetéről mégsem közelíti, hanem akaratlanul is távolítja a két közösséget.
Az elvesztett illúziók Erdélyről ma stratégiai koncepciók,
emelte ki a kötet másik méltatója, Bakk Miklós politológus azt az 1988-as esszét, amely a magyar-magyar viszonyt tárgyalja. A négy illúzió, amit Molnár Gusztáv szerint már akkor elveszítettünk:
a transzilvanizmus illúziója, hogy Erdély külön entitás és külön identitás;
a politikai realitásokat és a status quókat figyelembe vevő, de az autonóm nemzeti célokat követő politikai beilleszkedés illúziója (M.G. történelmi példája erre az Országos Magyar Párt);
a kommunista (vagy kizárólagos) párttal kötött szövetség illúziója (történelmi példa a Magyar Népi Szövetség);
a minden további nélküli magyar-román barátság illúziója (a civil társadalmon belüli liberális hídépítés illúziója).
Az a dráma, mondja Bakk Miklós, hogy az akkori illúziók ma stratégiai kiindulópontok, koncepciók, ezek éltetik az erdélyi magyar politikai kezdeményezeseket. Elszegényedett a képzelőerőnk, hogy nem tudunk újat megfogalmazni, vagy a történelem logikájából következik, hogy nincs is más stratégiai lehetőség? – késztet szembenézésre a politológus.
A Provincia-körnek és eszmei-politikai műhelynek mindössze kétéves pályája igazolja Bakk szerint, mennyire illúzió volt a transzilvanizmus, sőt még inkább az a tény, hogy a mai transzilvanista szerveződések ugyanabban a körben topognak, amelynek a téziseit már az első Provincia-viták megfogalmazták ezelőtt 15 évvel.
A politikai beilleszkedés illúzióját az RMDSZ képviseli, sőt megalakulásának első, nagyon rövid szakaszában az RMDSZ még a harmadik illúzióval is kacérkodott, mondta Bakk Miklós: 1990 januárjában Domokos Géza fölkérést kapott arra, hogy az RMDSZ szekerét kösse a Nemzeti Megmentési Fronthoz.
Politikai inkonzisztencia jellemzi a negyedik illúziót, amely főleg a blogoszférában csúcsosodik ki olyan kritikai megjegyzésekben, hogy RMDSZ-nek fel kellene hagynia az etnikai politizálással. Ennek az álláspontnak a képviselői viszont – és itt Bakk Miklós Magyari Nándor Lászlót említette –, úgy képzeli el a maga politikai hátországának megszervezését, hogy az valahol RMDSZ-közeli forrásokra támaszkodna.
Egy politikáért élő értelmiségi ujjlenyomata és korképe
a kötet abból az időszakból, amikor a politika még a 9 éves gyerekeket is foglalkoztatta – szűrte át a könyvet saját tapasztalatain ifjabb Toró Tibor politológus. Szerinte Molnár Gusztáv ezekben az írásokban egyszerre próbálja meg megérteni és befolyásolni azt a világot, amelyben él: Magyarországot, Romániát, Közép-Európát és kiemelten Erdélyt.
Egyszerre keres mélyebb összefüggéseket és próbál ideológiát építeni a politikai cselekvéshez: román eszmetörténetből vezeti le, milyen buktatói lehetnek a román-magyar viszonynak, milyen gondolatokon alapul a román nemzetfogalom, és ezeknek milyen kihatásai lehetnek ránk.
Molnár Gusztáv sajátosan erdélyi szemszögből ír – állapítja meg Toró –, Erdély-központúságból léptetné tovább a magyar nemzetkoncepciót, és Erdélyt látja kulcsnak abban, hogy Románia visszatérjen az európai útra. Mindkét lehetőség utólag fokozatosan beszűkült – jegyzi meg Toró.
Az értelmiségi politizálás azért volt bukásra ítélve,
mert túlzott fontosságot tulajdonított az ideológiának, eszmetörténetnek, véli az ifjú politológus. Az értelmiségi politizálás abból indult ki, hogy a politikai cselekvés alapja egy koherens világkép kell, hogy legyen, illetve az ezt irányító értékek. A politikusoknak rendelkezniük kell egy bizonyos ideológiával, aminek formálásában az értelmiségi részt vehet, és ezzel talán befolyásolhatja a döntéseket is.
A posztszocialista térség politikai életében ezek nem számítottak – mondja Toró –, a politikusok már akkor sokkal pragmatikusabbak és cinikusabbak voltak, és ez a pragmatikus és cinikus politizálási stílus honosodott meg mind Magyarországon, mind Romániában. A sikeres politikai pártok csak látszólag szerveződtek ideológiák mentén, valójában érdekek, hálózatok és klientúrarendszerek alapján szervezték meg őket.
Az ideológiák és politikai programok politikai termékké váltak, így ez a típusú attitűd vesztes lett a térségünkben. Toró két ilyen terméket említett:
az autonómiát és a határon átnyúló nemzetegyesítést.
A társnemzet és az autonómia fogalma a '96-os kormányrakerülés után eltűnik, majd kommunikációs sémává válik; az SZNT, EMNT, MPP és EMNP létrejötte után szimbolikus állóháború alakul ki a fogalom körül. Miközben hiányoznak a konkrét lépések, tervezhetőség, előbbre vivő tényezők – bírált Toró.
A határon átnyúló nemzetegyesítés fogalma nagyon hamar a magyar belpolitikai élet egyik bunkósbotjává vált, az ellenfél kiszorításának eszközévé a diszkurzív térből. Amikor a fogalmat a státustörvény behozza, akkor a határon túl való boldogulást is jelentette, ahol partnerség létezik a magyar kormány és a határon túli közösségek vezetői között. A könnyített honosítás bevezetése után azzal, hogy közvetlen közjogi kapcsolatot alakít ki a határon túli magyarokkal, a magyar állam átnyúlik a határon túli politikai vezetők feje fölött.
Ha a fogalomhoz nem társítunk konkrét közpolitikai lépéseket, mondta a politológus, akkor teljesen más típusú nemzetegyesítést is szolgálhat: konkrét jelek vannak arra, hogy nem határon átnyúló nemzetegyesítéssel viszi tovább a trianoni traumából a magyar nemzetet, hanem egy határon belüli nemzetegyesítés is következménye lehet.
A magyar közösségnek Erdélyben tragikus a léthelyzete,
ezt akkor is és most is így gondolja – derült ki Molnár Gusztáv sokfelé ágazó válaszaiból, amelyeket méltatói felvetéseire adott. Már a Limes-körben is a romániai magyarság helyzetével való kíméletlen és ideológiamentes szembenézés volt a célja, mondta, ezért a kötet első esszéje sem épp szívderítő olvasmány.
(Viszont kalandos az írás története: eredeti kéziratát és három gépelt példányát annak idején a Szeku elvitte a szerzőtől, aki a szöveget nem olyan régen a CNSAS-tól – a Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Országos Tanácstól – kapta vissza, a szekus tisztek széljegyzeteivel együtt.)
Molnár akkor még látott politikai kiutat, ma már nem. Evidens volt számára, hogy határrevízióra nincs lehetőség, de a nemzetegyesítést ettől függetlenül és pluralisztikus módon megvalósíthatónak gondolta.
Az identitásválasztás szabadságára épülő politikai filozófiája azért tette lehetővé a pluralisztikus nemzetfogalmat, magyarázta, mert az alapvető emberi jogok közé sorolta a nemzeti identitás választását is. Nemcsak adottságként tekintett a nemzeti identitásra, hanem választottként is, opció jellege megnyilvánul például a népszámláló hivatalnokok kérdésére adott konkrét válaszban.
Ez egy antietatista álláspont, amely szerint a civil társadalom alulról fölfelé szervezi magát politikai társadalommá. Ez főként a közösséggel szemben ellenséges vagy totalitárius állam kikapcsolására, feleslegessé nyilvánítására alkalmas álláspont, de nem számol az állam létével, amelyet nem lehet megkerülni, főleg ha az egy nemzetállam – véli ma már Molnár.
A nemzetállam saját logikája szerint hegemóniára törekszik,
bele van kódolva, hogy ha a nemzet és az állam nem esik egybe, akkor az állam mindent elkövet, hogy essen egybe, erre nagyon hatékony és nem csak erőszakos eszközei vannak. A trianoni utódállamok is nemzetállamok, egyáltalán nem igazságosak, azokban sem esett egybe nemzet és állam – vázolta a politológus.
Az a magyar közösségek tragédiája – véli –, hogy a döntő vonatkozásban ezzel nincs esélyük szembeszállni, bár a kulturális ellenállás eszközeinek széles skálája áll rendelkezésükre, például egy életképes szellemi elit.
Sőt minél demokratikusabb egy nemzetállam berendezkedése, annál nehezebb ezt a hegemóniáját ellenezni, mert az annál félelmetesebb és hatékonyabb. Ez kilátástalan és tragikus alaphelyzetet teremt, amellyel viszont szerinte együtt lehet élni.
Az utolsó erdélyi esély
A Provincia-kört úgy tekinti, mint a nemzeti státus elismertetéséért vívott baráti küzdelem terepe.
„Ha nekem az az őrült ötletem támad, hogy én nemzet vagyok, nem egyszerűen kisebbség vagy nemzetiség, akkor arra vágyom, hogy ezt a státusomat ismerjék el azok, akiket ez leginkább érint. Világos volt, hogy ezt az elismerést országos szinten nem érhetjük el soha, Erdélyen belül viszont volt rá esély: az erdélyi román szellemi elitnek volt egy velünk rokon gondolkodású csoportja, de ott is nagyon rezgett a léc, amikor a magyarok saját közösségükről társnemzetként beszéltek Erdélyen belül” – emlékezett vissza Molnár Gusztáv a kétezres évek elejének nagy vitáira.
„Az volt az utolsó pillanat, amikor ezt megtehettük, de már akkor nagymértékű illúzió volt benne, hiszen az arányok döbbenetesen megváltoztak” – vonta le nem kevésbé tragikus következtetést a politológus.
Tragikus alaphelyzet szerinte, hogy mi ragaszkodunk a nemzet mivoltunkhoz, mert minél inkább ragaszkodunk ehhez, annál fájdalmasabb számunkra látni, hogy a nemzetállam minket nem ismer el ilyenként soha. Ennek a dilemmának a politikai feloldását nem látja, csak a feloldás kulturális stratégiáit.
Aki tehát meg szeretné őrizni az illúzióit, az ne olvassa Molnár Gusztáv írásait. Vagy vállalja az átgondolásuk kockázatát. Mi több, szívesen olvasnánk Molnár Gusztáv mai jóslatait például annak fényében, hogy Oroszország hét éve rendszeresen megszegi Európa másik dédelgetett elvét, más államok szuverenitását.
Sőt még szívesebben néznénk, ha ma mondjuk videóblogot indítana a szalárdi orákulum.
(Bocs, Guszti, ezt nem tudtam kihagyni.)
Szabó Tünde
foter.ro/cikk

MPP: nemzeti kérdésekben együtt kell működni a külpolitikában!
A magyar közösség érdekérvényesítése azt kívánja, hogy nemzeti kérdésekben együttműködjünk külpolitikában, Bukarestben és az önkormányzatokban is!
Biró Zsolt MPP elnök mai sajtótájékoztatóján az erdélyi magyar külpolitika sikerének nevezte azt a közös fellépést, ami az ET Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának strasbourgi plenáris ülése alkalmával megvalósult az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt között. Az MPP az elmúlt 25 év egyik legnagyobb hiányosságának éppen az önálló erdélyi magyar külpolitika megteremtését tekinti, most ebben a kérdésben történt áttörés, ráadásul az a tény, hogy az erdélyi pártok közösen jelenítették meg Székelyföld ügyét, üzenetértékű. „Az autonómiaküzdelemben csak közös fellépéssel lehet eredményre számítani” – mondta Biró Zsolt, hozzátette: „Önkormányzatainkban ott ülnek a választói felhatalmazással rendelkező képviselőink, ők a legilletékesebbek véleményt mondani közösségük nevében. Ez történt akkor is, amikor 350 ezer ember nevében közösen fogadtunk el önkormányzati határozatokat és ezt a közösségi akaratot jelenítettük meg Strasbourgban a jelenlévő polgármesterek révén, pártállástól függetlenül.”
A külpolitika mellett a bukaresti közös fellépés a másik fontos pillére a nemzeti együttműködésnek. Ennek jegyében a tavaly megkötött együttműködési megállapodásra hivatkozva kéri az MPP, hogy az RMDSZ honatyái nyújtsák be azt az öt pontos alkotmánymódosító csomagot, amit a Polgári Párt dolgozott ki, és amelynek alapját az 1918. December 1-i Gyulafehérvári Nyilatkozat képezi. „Most, hogy az alkotmánymódosítással foglalkozó bizottság ismét összeült és április 25-ig fogadják a javaslatokat, kérjük az RMDSZ-t iktassa az öt pontot. Bízom benne, hogy ezt megteszik, hiszen ebben a kérdésben már korábban is egyeztettünk és elvi egyetértés született.” Biró Zsolt elmondta még, fontosnak tartják, hogy az alkotmánymódosítással kapcsolatos elképzeléseiket a román közvéleménnyel is megismertessék, ezért a napokban központi román nyelvű lapokban is sajtókampányt folytatnak.
A nemzeti együttműködés harmadik pillérét az önkormányzatok képezik. „Itt is vannak kérdések, amikor együtt kell lépnünk, lásd a már említett autonómiapárti határozatok elfogadását, de ilyen kell legyen a marosvásárhelyi polgármester-választás kérdése is” – mondta az MPP elnöke, hozzátette: „az külön öröm számunkra, hogy ma mások is belátják annak helyességét, amit mi négy éve javasoltunk.”
A Magyar Polgári Párt öt pontban fogalmazza meg azokat az alkotmánymódosító javaslatokat, amelyek a Gyulafehérvári Nyilatkozatban vállaltak értelmében, a Romániában fennálló nemzeti egyenlőség és nemzeti szabadság erkölcsi, illetve történelmi és jogi alapját kell képezzék.
1. Románia szuverén és oszthatatlan nemzetállama a románoknak és az együttélő őshonos nemzeti közösségeknek. 2. A romániai őshonos nemzeti közösségek államalkotói tényezői a román államnak. 3. Az 1918. december 1-ei gyulafehérvári nyilatkozat a Romániában fennálló nemzeti egyenlőség és nemzeti szabadság erkölcsi, történelmi és jogi alapja.
4. Őshonos nemzeti közösségekként elismerendők a Romániában élő azon közösségek, amelyek legalább száz esztendő óta együtt élnek a román néppel.(A modern román állam létrejöttekor már itt éltek) 5. A romániai őshonos nemzeti közösségek jogait sarkalatos törvény szavatolja, az érintett nemzeti közösség erre irányuló legitim módon kifejezett akarata szerint és annak mértékéig, a gyulafehérvári nyilatkozat szellemisége alapján és a vonatkozó európai szabályok és gyakorlatok szerint, Románia területi sérthetetlenségének tiszteletben tartásával.
MPP sajtóiroda
Erdély.ma

Együttműködés a magyar érdekérvényesítésért
A magyar közösség érdekérvényesítése azt kívánja, hogy nemzeti kérdésekben együttműködjünk a külpolitikában, Bukarestben és az önkormányzatokban is, nyilatkozta hétfői sajtótájékoztatóján Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke, aki az erdélyi magyar külpolitika sikerének nevezte azt a közös fellépést, amely az ET Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának strasbourgi plenáris ülése alkalmával megvalósult az RMDSZ és az MPP között.
Az elnök üzenetértékűnek tartja, hogy az erdélyi magyar pártok közösen jelenítették meg Székelyföld ügyét. "Az autonómiaküzdelemben csak közös fellépéssel lehet eredményre számítani. Önkormányzatainkban ott ülnek választói felhatalmazással rendelkező képviselőink, ők a legilletékesebbek véleményt mondani közösségük nevében. Ez történt akkor is, amikor 350 ezer ember nevében közösen fogadtunk el önkormányzati határozatokat, és ezt a közösségi akaratot jelenítettük meg Strasbourgban a jelen lévő polgármesterek révén, pártállástól függetlenül" – jelentette ki.
A nemzeti együttműködés másik fontos pillérének a bukaresti közös fellépést nevezte Biró Zsolt. Ennek jegyében a tavaly megkötött együttműködési megállapodásra hivatkozva kéri az MPP, hogy az RMDSZ honatyái nyújtsák be azt az ötpontos alkotmánymódosító csomagot, amit a Polgári Párt dolgozott ki, és amelynek alapját az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nyilatkozat képezi. "Most, hogy az alkotmánymódosítással foglalkozó bizottság ismét összeült, és április 25-ig fogadják a javaslatokat, kérjük az RMDSZ-t, iktassa az öt pontot. Bízom benne, hogy ezt megteszik, hiszen ebben a kérdésben már korábban is egyeztettünk, és elvi egyetértés született." Biró Zsolt elmondta még, fontosnak tartják, hogy az alkotmánymódosítással kapcsolatos elképzeléseiket a román közvéleménnyel is megismertessék, ezért a napokban központi román nyelvű lapokban is sajtókampányt folytatnak.
Az elnök szerint a nemzeti együttműködés harmadik pillérét az önkormányzatok képezik. "Itt is vannak kérdések, amikor együtt kell lépnünk, lásd a már említett autonómiapárti határozatok elfogadását, de ilyen kell legyen a marosvásárhelyi polgármester-választás kérdése is" – mondta az MPP elnöke, hozzátéve: "külön öröm számunkra, hogy ma mások is belátják annak helyességét, amit mi négy éve javasoltunk".
Az MPP ötpontos alkotmánymódosító javaslata:
1. Románia szuverén és oszthatatlan nemzetállamuk a románoknak és az együtt élő őshonos nemzeti közösségeknek.
2. A romániai őshonos nemzeti közösségek államalkotó tényezői a román államnak.
3. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nyilatkozat a Romániában fennálló nemzeti egyenlőség és nemzeti szabadság erkölcsi, történelmi és jogi alapja.
4. Őshonos nemzeti közösségekként elismerendők a Romániában élő azon közösségek, amelyek legalább száz esztendő óta együtt élnek a román néppel. (A modern román állam létrejöttekor már itt éltek.)
5. A romániai őshonos nemzeti közösségek jogait sarkalatos törvény szavatolja, az érintett nemzeti közösség erre irányuló, legitim módon kifejezett akarata szerint és annak mértékéig, a gyulafehérvári nyilatkozat szellemisége alapján és a vonatkozó európai szabályok és gyakorlatok szerint, Románia területi sérthetetlenségének tiszteletben tartásával.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)

Johannis üzenete
Szárazsága és szűkszavúsága ellenére is fontos Klaus Johannis államfő üzenete, amelyet az RMDSZ pénteki kongresszusa alkalmából fogalmazott meg.
Az elnök azt írta: sok még a tennivaló az olyan kisebbségi célkitűzések elérésében, mint a törvények által rögzített jogok gyakorlati érvényesítése vagy a nemzeti identitás megőrzését szolgáló garanciák javítása.
Ez azért lényeges, mert az állam legfontosabb közjogi méltósága mond ellent bizonyos mértékig annak a Bukarest által folyamatosan szajkózott mantrának, miszerint Romániában példaértékű a kisebbségi jogok helyzete.
Nem szabad persze túlértékelni Johannis nyilatkozatát. Egyrészt azért, mert az csak akkor ér valamit, ha a magyarok számára valóban kedvező fejlemények származnak belőle. Másrészt azért, mert vélhetően ez is részét képezi annak az akciótervnek, amely révén Johannis volt pártja, a PNL körbeudvarolja az RMDSZ-t annak érdekében, hogy mellé állva segítsen növelni a kormány megdöntésének esélyeit.
Mindenesetre az, hogy Johannis elismerte: még a meglévő, a kisebbségi jogokra vonatkozó törvényeket sem alkalmazzák maradéktalanul, még akkor is jelentős, ha sejtjük, hogy az elnök és stábja számára az autonómia nem feltétlenül tartozik a kisebbségi identitás megőrzését szavatoló garanciák sorába. Beszédes ugyanakkor, hogy Johannis párbeszédre szólítja az RMDSZ-t a többségi társadalommal.
Ez egyrészt derűlátásra adhat okot, hiszen azt sugallja, a magyar közösség igényei nem számítanak tabutémának. Másrészt a meghatározó román pártokkal való párbeszéd szorgalmazása azt is jelentheti, hogy az elnök burkoltan így próbálja arra nógatni az RMDSZ-t, hogy komolyan üljön tárgyalóasztalhoz a PNL-lel, és bizonyos, a kisebbségi jogok szavatolására vonatkozó ígéretek fejében fontolja meg a további, szorosabb, akár kormányzati együttműködést is.
A kérdés az, mennyire tekinthetők hitelesnek Johannis, illetve a PNL ilyen témájú megnyilvánulásai, és mennyire csupán a pillanatnyi politikai haszonszerzés eszközei. Az elmúlt huszonöt év tapasztalata az elnök nyilatkozata ellenére sem ad sok okot a kisebbségi követelésekhez való román politikai hozzáállás gyökeres megváltozásával kapcsolatos derűlátásra. 
Balogh Levente 
Krónika (Kolozsvár)

„Európai fellépés szükséges a kisebbségi jogokért”
A romániai kisebbségpolitika változó eredményességű időszakait ismertette, ugyanakkor negyedszázad kisebbségi érdekvédelmének akadályairól, és jövőbe mutató kihívásairól is beszélt Kelemen Hunor szövetségi elnök csütörtökön az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) a görögországi Komotiniben megszervezett kongresszusán – számolt be az RMDSZ hírlevele. Az RMDSZ elnöke az eseményen való felszólalásában azt hangsúlyozta: az általa vezetett politikai szervezet aggodalommal tapasztalja, hogy egy európai uniós tagországban, a kommunizmus bukása után 25 évvel sem jelentenek biztosítékot a megszerzett, törvénybe foglalt közösségi jogok, együttes európai fellépés szükséges ahhoz, hogy a kisebbségek ügyeiben előrelépés történjen. –
A romániai magyar közösség a rendszerváltozás első pillanatától eldöntötte azt, hogy jogait a parlamentáris demokrácia eszközeivel, érvekkel és párbeszéddel próbálja megszerezni, partnereket keres a román társadalomban, Európában és nemzetközi szinten is ügyei támogatására – hangsúlyozta kongresszusi ismertetőjében Kelemen Hunor, aki azt is hozzátette: az általa képviselt közösség már akkor az euro-atlanti integráció és a demokratikus értékek híve volt, amikor az ország még nem tudta, hogy milyen irányba szeretne haladni.
„Homogén nemzetállam létrehozása volt a célja a romániai államhatalomnak akkor, amikor az országban bekövetkezett a rendszerváltás. Addigra már nagy számban kivándorolt a német és a zsidó kisebbség, a magyarságnak kulturális és oktatási intézmények nélkül, anyanyelvét kizárólag családi környezetben használva, identitásában halálraítélt közösségként kellett túlélnie, majd talpra állnia 1989 decemberében” – utalt Kelemen Hunor arra a történelmi fordulópontra, amelyre a romániai magyar érdekvédelem és érdekképviselet kezdete tehető.
A fekete márciustól a kisebbségi törvényig
Az RMDSZ elnöke felidézte azt is, hogy 1990 márciusában Marosvásárhelyen véres etnikai konfliktus tört ki egy kétnyelvű felirat miatt, és azért, mert százezer ember követelte a magyar nyelvű oktatást az óvodától az egyetemig, hogy identitását közösségként tudja megőrizni.
„Ez a mesterségesen kirobbantott etnikai feszültség, amelynek halálos áldozatai is voltak, sok mindenre rávilágított, sok mindent megmutatott, és sok mindenre megtanított bennünket. De ennek a konfliktusnak a legfontosabb tanulsága az volt, hogy a demokratikus eszközöket kell keresnünk ahhoz, hogy jogainkat érvényesíteni tudjuk. Ezzel együtt a magyarság 25 éve értéknek tekinti azt, hogy képviselői vannak a különböző intézményekben: a megyei és helyi önkormányzatokban, a parlamentben és az Európai Parlamentben, időszakonként pedig a kormányzatban is” – jelentette ki az RMDSZ elnöke, aki szerint a kisebbségi jogérvényesítés jelenleg leszállóágon van Romániában.
„A 2005-ben kidolgozott, a nemzeti kisebbségi közösségek jogállásáról szóló törvénytervezetnek, amely a kulturális autonómia intézményrendszerét is szabályozza, 2007 után, Romániának az Európai Unióhoz való csatlakozását követően már nem tudtunk parlamenti támogatást szerezni. Ez egyértelműen azt mutatja, hogy amint megszűnik az európai nyomás a kisebbségi jogérvényesítésére vonatkozóan, teljesen leáll ez a folyamat” – mutatott rá Kelemen Hunor, aki hatályos törvények alkalmazásának elmulasztását is említette példaként: így a közigazgatási nyelvhasználatra vonatkozó jogszabályt, illetve a 2011-ben elfogadott tanügyi törvényt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar nyelvű oktatása esetében.
Kisebbségi konferencia kisebbségek nélkül
Kelemen Hunor tájékoztatta a FUEN-kongresszus résztvevőit arról az autonómia-statútumtervezetről is, amelyet az RMDSZ politikai partnerével, a Magyar Polgári Párttal közösen dolgozott ki, bocsátott közvitára, és amely az identitáserősítés mellett a társadalmi béke megteremtését is szolgálná. Ugyanakkor nehezményezte azt, hogy a hazai külügyminisztérium, a Velencei Bizottság részvételével, úgy szervezte meg nemrég a kisebbségi joggyakorlatra vonatkozó konferenciáját, hogy arra nem hívta meg a közvetlenül érintetteket, a romániai kisebbségeket képviselő politikai szervezeteket.
„Nem voltak kíváncsiak egyetlen hazai kisebbség véleményére sem, hanem maguk között eldöntötték, hogy megoldották ezt a kérdést az országban” – tette hozzá a szövetségi elnök, aki a jövőt illetően egy, a többség és kisebbség között létrejövő egyezményt tekint szükségesnek. Erre az államfőnek is javaslatot tett az RMDSZ, a dokumentum garanciákat tartalmazna arra vonatkozóan, hogy a már megszerzett jogokat nem csorbítják, nem vonják vissza, hogy a hatályos törvényeket minden esetben alkalmazzák, a kisebbségek ügyeiben történő továbblépéshez pedig a konszenzust keresi a hazai társadalom.
Sógor: a Bizottságot is meg kell győzni
Sógor Csaba, az RMDSZ európai parlamenti képviselője arra reagálva, hogy változott-e az Európai Bizottság és az Európai Parlament hozzáállása az őshonos nemzeti kisebbségek helyzetéhez, úgy vélekedett: az európai uniós intézmények közül az EP továbbra is zászlóvivő ebben a kérdésben, korábban már a Bizottsághoz fordult egy felhívással, melyben egy átfogó EU-s kisebbségvédelmi rendszer felállítását szorgalmazza.
„Az Európai Bizottság részéről azonban nem tapasztalunk eddig jelentős változásokat, ennek ellenére bizakodásra ad okot, hogy Frans Timmermans, a Bizottság első alelnöke évek óta foglalkozik kisebbségi jogokkal, míg Jean-Claude Juncker, a Bizottság elnöke arra tett ígéretet, hogy határozottabban kiáll majd a saját kezdeményezésű jelentések megfelelő gyakorlati alkalmazásáért” – mondta a képviselő.
A kisebbségvédelem három útja
Sógor Csaba szerint a kisebbségvédelmi munkában három úton haladhatunk egyszerre: a vitával és/vagy határozatokkal járó szóbeli kérdések mellett, Juncker ígéretébe kapaszkodva az egyéni jelentések terén is rá kell erősíteni a kisebbségi jogok védelmének hangsúlyozására, de fő cél az is, hogy a Tanács ajánlásai bekerüljenek az Európai Unió jogrendjébe. „Erre a munkára a civil társadalom is ráerősíthet” – vélekedett Sógor Csaba az európai polgári kezdeményezés fontosságára utalva.
Az EP-képviselő arra is kitért, hogy az Európai Parlament legnagyobb képviselőcsoportja, az Európai Néppárt is egyre határozottabban fellép az őshonos kisebbségek védelmében. „Áprilisban néppárti kollégáimmal közösen egy olyan szakmai meghallgatást szerveztünk sikerrel, ahol szakemberek ismertették az európai kisebbségvédelmi problémákat és jó gyakorlatokat” – fogalmazott Sógor Csaba.
Véleménye szerint ez a közmeghallgatás mindenképpen előmozdíthatja az európai kisebbségvédelmet: az Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottság néppárti tagjaival közösen egy, az őshonos kisebbségek védelmét biztosító irányelv kidolgozását sürgetik, de egyéni jelentések alapját is képezhetik a szakmai meghallgatás következtetései. Sógor Csaba azt is hangsúlyozta: a kisebbségi közösségek egymás közötti szolidaritása mellett fontos, hogy a többséggel is kialakuljon a lojalitás és bizalom helyes egyensúlya, a többségnek meg kell értenie azt, hogy csupán nyerhet abból, ha a kisebbségi jogok a gyakorlatban is érvényesülnek.
A FUEN görögországi kongresszusán a Kelemen Hunor vezette RMDSZ-küldöttséget Korodi Attila és Molnár Zsolt parlamenti képviselő, Sógor Csaba európai parlamenti képviselő és Vincze Loránt külügyi titkár, a FUEN alelnöke alkotta.
maszol.ro

Mostohagyermekként bánik a román nemzetpolitika a vlachokkal. De miért?
Románia mindig is többet foglalkozott a területén élő kisebbségekkel, mint a saját nemzetének határon túl élő tagjaival.
A vlachok azok a Balkán-félsziget különböző országaiban élő népcsoportok, akik latin eredetű nyelvet beszélnek. A román néppel való rokonságuk nyilvánvaló, ennek ellenére a román politika vonakodva ismeri el őket saját kisebbségnek, így érdemtelenül keveset foglalkozik velük – derült ki a IV. Erdélyi Politikatudományi Konferencia A vlachok és a román nemzetpolitika című panelelőadásából. A Sapientia EMTE oktatója, Bodó Barna által tartott előadás a vlachok kutatásának, jogállásának, a Romániával való kapcsolatuknak és a román nemzetpolitikának a vonatkozásait járta körül.
A vlachok kifejezés ugyan jelen van a román közéletben, ennek ellenére a róluk szóló hivatalos diskurzusról nem lehet beszélni – indított Bodó. A román meghatározások az exonim és endonim definíciók közötti különbséget hangsúlyozzák, és azt hogy a vlachok egy idegenektől származó megnevezést jelent, ez valamilyen módon megmagyarázhatja, hogy miért is nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel. A modern román állam megalakulása előtti időszakban a románokat más nyelvekben úgy szerepeltek, mint wallachians, Walache, volohi, valaques, míg a modern román állam létrejötte után a Dunától délre élő románsághoz közel álló népek a vlachok, az arománok a cincárok voltak. Innen ered a magyar oláh kifejezés is, ami kezdetben nem volt dehonesztáló.
A szerbek semmibe veszik a vlachokat
A megnevezések körüli szakmai diskurzus még nem jutott el abba a fázisba, hogy a különböző nézeteket vallók meg tudjanak egyezni bizonyos alapvető kérdésekben, ezért több megnevezés - arománok, vlachok, cincárok – van használatban. A vlach történelem kapcsán elhangzott, hogy az valójában nem írható meg, mivel a folyamatokat annyira nagymértékű térbeli és időbeli diszkontinuitás jellemzi, hogy nem lehet egységes történelmet írni, csak külön-külön történeti elemek idézhetők.
Azokban az országokban, ahol az államigazgatás foglalkozott a vlachokkal, ott betagolták a saját közigazgatási rendszerükbe. Például az oszmán-törökök befogadták a vlachokat, meghagyták saját társadalmi-gazdasági, patriarchális és autonóm szervezetüket (knežine), és a népességet a hegyekből az elpusztult síkságokra telepítették át. A Timok-völgyi vlachok a török időkben katonai szolgálatot teljesítettek, cserében különböző privilégiumokat élveztek. Szerbiában ezzel szemben nem nagyon foglalkoztak velük, a szerb államvezetés számára a vlach kérdés nem létezik.
Nem véletlen a csángó helyzettel való hasonlóság
Bodó szerint ennek kapcsán felül kell bírálni a szerb-román nagy történelmi barátság narratíváját, hisz az első világháború végéig, a Bánságra vonatkozó területmegosztási-kísérletig a szerb és a román hatalom között kőkemény harcok dúltak, így nem beszélhetünk történelmi barátságról. A vlachok Moschopolis 1788-as pusztulása után vándoroltak Szerbiába, főleg Belgrádba. Számuk ekkor háromezerre volt tehető. A 19. század elején részt vettek a szerb felszabadító mozgalmakban, akkori nevük pedig cincár volt, ami a mai szerb köztudatban „hajdani gazdag görög kereskedőt” jelentett. A vlach kifejezés pedig a Timok melléki románok neve. Érdekességként hangzott el, hogy cincár származású volt pl. két klasszikus szerb drámaíró: Jovan Sterija-Popović és Branislav Nušić. A belgrádi Cincár-Szerb Egyesület pár száz tagot számlál, akik nagyrészt Macedóniából költöztek oda az utóbbi évtizedekben, az egyesület pedig egy kis lapot is kiad.
Az első szerb bevándorlók 1690 körül érkeznek a Timok-völgyébe, majd a szerb állam 1817-es újjáalakulása és az orosz-török háború után a Timok-völgye és egyéb területek is szerb uralom alá kerülnek. A Milos Obrenovici vezette szerb állam ekkor agresszív asszimilációs politikába kezdett, és a népességcserétől kezdve az iskolák bezárásán át a tanítási nyelv és a templomozási nyelv megváltoztatásáig minden eszközt bevettek. Ez a folyamat évtizedeken át tartott, míg kialakult és állandósult a mai helyzet. 1919-ben egy kisebb terület átkerült Bulgáriához, 1945-ben pedig az általános álláspont az volt, hogy a vlachok nem románok.
Bodó szerint a szerbek a saját szempontjaik szerint kezelik a vlach kérdést, holott a Timok-völgyében a vlachok tekinthetők őslakosoknak, a szerbek később érkeztek, és a terület nem is tartozott mindig Szerbiához, azonban a politika folyamatosan játszott velük. Hozzátette: egyáltalán nem meglepő, ha egy magyarnak a Timok-völgyi vlachok kapcsán a moldvai csángók jutnak eszébe.
Mennyi az annyi?
A nagyon szűk vlach elit elmondása szerint Szerbiában mintegy 150 településen élnek vlachok, akik magukat rumunoknak hívják. A 2011-es népszámlálás szerint 35.330-an vannak, saját bevallásuk szerint 89 ezer főt számlálnak. A nyelvészek ugyanakkor azt állítják, hogy 200 és 400 ezer közé tehető a különböző szinten románul beszélők száma. A legtöbben Kucevo községben élnek, ahol a lakosság 28,3 százalékát teszik ki, Boljevacban 26,7 százalék, míg Negotinban 7,5 százalék. A Timok-völgy lakossága 2011-ben hivatalosan 712 ezer volt, közülük mintegy 35 ezer (6%) vallotta magát vlachnak. Több olyan település is van, ahol a lélekszám szerint lehetne román iskola, de sehol nincs. A vlachok igazi lélekszáma kérdésében eltérő álláspontok vannak. Eugen Simion, a Román Akadémia korábbi elnöke 2007-ben azt mondta, hogy egyesek szerint a timoki románság lélekszáma 500 ezer, mások szerint 300 ezer, annyi bizonyos, hogy jelentős hagyományos román kultúrájú közösséggel kell számolni. Iosif Bena néprajzkutató egy 1995-ös tanulmányában a Timok-völgy románul beszélő népességét 200 és 300 ezer közöttire teszi, míg a vlach vezetők szerint kb. 90-100 ezren lehetnek.
Politikai szempontból a vlach kérdés 2012-ben vált élessé, amikor a vlachok helyzete miatt veszélybe került Szerbia EU-s tagjelöltsége. A szerb lapok arról írtak, hogy Románia megakadályozza, hogy Szerbia EU-tagjelölti státust kapjon, ha Belgrád nem hoz konkrét intézkedéseket a vlach kisebbség helyzetének javítására. Cristian Diaconescu akkori román külügyminiszter úgy pontosított, hogy Románia ugyan nem gördít akadályt Szerbia elé, de elvárja, hogy Szerbiát is ugyanolyan szigorú megfigyelés alá vessék a kisebbségi jogok betartása terén, mint korábban Romániát. A szerb álláspont ugyanakkor az, hogy a vlachok nem románok így asszimilációról sem lehet beszélni, míg Bukarest szerint a vlachok románok. A 2009-es nemzeti tanácsok megalakulásáról szóló törvény értelmében 2010-ben létrejött a vlach nemzeti tanács, addig semmilyen képviseleti struktúra nem létezett.
Különbség van a vlachok és a szerbiai románok között
Bodó Barna több látogatást is tett a Timok-völgyében, ahol teljesen jól boldogult a román nyelvvel. Elmondása szerint a szűk vlach elitet a félelem uralja, nincsenek intézményeik, és úgy gondolják, hogy ebben a vonatkozásban Románia nem áll mellettük. Belgrád évekig nem engedte létrehozni a verseci székhelyű román ortodox püspökséget, és azt sem engedélyezte, hogy a temesvári ortodox metropolita, akinek a fennhatósága alá tartoznak a vajdasági-szerbiai románok, püspököt nevezzen ki. Később sikerült elfogadtatni, hogy a vlachok a verseci román püspökséghez tartozzanak, így kiválhattak a szerb ortodox egyházból, miközben Temesváron végig működik a szerb ortodox vikariátus, azaz a másik oldalon létezett a megfelelő intézmény. Majdnem 200 évnek kellett eltelnie, hogy a szerb egyház keretéből a román ortodoxok kiválhassanak.
A Timok völgyében élő vlachok anyanyelveként 2007 óta ismeri el a románt a szerb állam, viszont itt egy újabb politikai bonyodalom jelentkezik. A vlachok kisebbségként való elismerésével két román nyelvű kisebbség jelenik meg: a románok, akik a történelmi Bánság, mai Vajdaság területén élnek, és a Timok völgyi vlachok. Számarányukat tekintve az utóbbiak vannak többségben, akár kétszer annyian is lehetnek. Míg a vajdasági románoknak vannak anyanyelvű iskoláik és saját templomaik, addig a vlachok nem tanulhattak és még ma sem tanulhatnak anyanyelven, a románt fakultatív tantárgyként sajátíthatják el.
A szerbiai románok és vlachok közötti további jelentős különbség a szerbekhez fűződő viszonyban: a vlachok közül sokan szerb érdekeket képviselnek. A vlach nemzeti tanács elnöke 2014-ben a Magyar Szó riporterének azt mondta, hogy nem éri jogtiprás a vlach nemzeti közösséget Szerbiában, és szerinte Románia nem állíthatja ultimátum elé Szerbiát, ha a vlach kisebbségről van szó. A vlachok nem érzik magukat jogfosztottaknak, teljesen jól érzik magukat nyelv, kultúra és templom nélkül.
Kormányhatározatokban megítélt támogatások Moldovának:
- 20 millió euró iskolai infrastruktúrafejlesztésre (2013. december) - 100 iskolai mikrobusz + 3 autóbusz (2014. szeptember) - 35 db Dacia Duster gépkocsi (2014. szeptember) - 5500 ösztöndíj moldovai diákoknak a 2014/2015-ös tanévre (nincs igény az egészre) - oktatási műszaki segítségnyújtás: 100 millió euró, 4 éves futamidő (2010-2014) - 17 millió euró a Iași-Ungheni gázvezetékre, ebből 5,3 millió Moldovának - Moldovai turizmus népszerűsítésére 300 000 euró - egymillió euró egy gyermekkórháznak (2014. augusztus) Ez utóbbi kapcsán Victor Ponta májusban „mellényzsebből” adott újabb egymillió eurót, a pénzt mindenféle kormányhatározat nélkül ígérte meg nekik
Ami érdekes, hogy a legitim román kisebbség Vajdaság területén él, vagyis a Monarchia egykori területén. Ezen a területen a szerbek elismerik azokat a kisebbségi jogokat, amelyek Európában elvárt kisebbségi helyzetkezelést jelentenek, viszont az egykori Monarchia területét elhagyva ezt a szabályt már nem tartják maguk számára kötelező érvényűnek. 2014-ben volt az legutolsó választás, akkor a vlach nemzeti tanácsban négyen képviselték a proromán opciót, és közülük hárman az első gyűlésen átültek a proszerb csapatba – magyarázta Bodó.
Az ígéret szép szó
A román közvélemény számára a vlachok Szerbia EU-s jelöltségéig nem léteztek.Traian Băsescu 2011-ben jár a Timok-völgyében és támogatást ígért a vlachoknak. Rajta kívül Titus Corlățean volt külügyminiszter és Victor Ponta miniszterelnök is látogatást tett a régióban. A kormányfő látogatása kapcsán Dușan Pârvulovici, az Emberjogi Bizottság (Negotin) vezetője elmondta: azt kérték a miniszterelnöktől, hogy a bukaresti kormány támogassa a román nyelv iskolákban történő bevezetését és a templomépítést. Ponta utólag a sajtóban úgy nyilatkozott, hogy a térségben száz év múlva is beszélni fognak románul, ám azóta semmit sem hallani, hogy történt-e előrelépés az ígéretek megvalósítása terén.
Dușan Pârvulovici arról is beszélt, hogy Traian Băsescu megígérte, pénzügyileg támogatni fogják román nyelvű óvodák és hétvégi iskolák kialakítását, ám egy év elteltével a pénzből még semmit nem kaptak, mert az illetékes minisztériumok útvesztőiben sehogyan sem boldogultak. Bukaresti útjaik sokba kerültek, eredményt pedig nem tudtak elérni.
A homogén nemzetállam mindenekfelett
Bodó hangsúlyozta, hogy mindezek hátterében az állhat, hogy a 20. századi román nemzetpolitikát a homogén nemzetállam megteremtésének az igyekezete jellemzi, és saját belső politikája mindig többet nyomott latban, mint az össznemzetben való gondolkodás. Többet foglalkozott Románia a területén élő kisebbségekkel, mint a saját nemzetének határon túl élő tagjaival. Így az első világháborút lezáró béketárgyalások során Románia egy szót sem ejtett a Timok-völgyéről, miközben a Bánság elosztását Szerbia és Románia vérre menően kezelte. A román nemzetpolitika területelvű, nem közösségben gondolkodik. Míg Moldáviával folyamatosan foglalkozik, addig a vlachokkal, akik egy 200 ezres közösség, azokkal nem.
Ezt jól mutatja, hogy 2013-ban összesen 35 millió eurót különítettek el a költségvetésből a határon túli románok támogatására, és az összegnek több mint fele Moldáviába ment. Bodó szerint Moldávia gazdasági bekebelezése, míg ezzel párhuzamosan az orosz kapcsolatok befagyasztása folyik, miközben a vlachok egy óvodára sem kaptak pénzt. A szakember hiányolja az ezzel kapcsolatos stratégia, az átláthatóság hiányát, amivel ellenőrizni lehetne, hogy hová folynak el a pénzek. Összehasonlításképpen addig, amíg a magyar állam egy átlátható rendszer keretében mintegy évi 20 milliárd forintot szán a határon túli magyar közösségek számára, addig Románia közel 90 milliárd forintot juttat a határon túli román közösségeknek, jelesül Moldovának.
Zárásként elhangzott, hogy Peter Burkhard, az EBESZ szerbiai missziójának a vezetője pozitívan ítélte meg a 2014-es nemzeti tanácsi választásokat és figyelmeztetett, hogy minden nemzeti kisebbség jogait tiszteletben kell tartani. A vlach kérdéssel külön nem foglalkozott.
S. I.
Transindex.ro

Ráduly Róbert: gátlástalanul lefejezték városainkat
lőször nyilatkozott Ráduly Róbert, Csíkszereda lemondott polgármestere öt héttel őrizetbe vétele, és későbbi megvádolása után.
Ráduly Róbert jelenleg bírósági felügyelet alatt áll, ami azt jelenti, hogy nem lépheti át az országhatárt, és időről időre jelentkeznie kell a helyi rendőrségen.
Csíkszereda volt polgármestere és egyik alpolgármestere ellen a korrupcióellenes ügyészség indított eljárást, de a nyilvánosságra hozott vádak inkább apróbb szabálytalanságok.
Ráduly Róbert az Oláh-Gál Elvirával folytatott beszélgetés során elmondta: amikor Mezei Jánost, Gyergyószentmiklós polgármesterét semmiségért „elvitték”, azzal a céllal, hogy ne tudja az önkormányzatok autonómiahatározatát fenntartani az Európa Tanács Önkormányzati Bizottsága előtt, akkor már látszott a román állam leszámolási szándéka. Ráduly szerint a román állam van annyira gátlástalan, hogy nem fog megállni, a megválasztott vezetőink éppen ezért szemlélik rettegve és passzívan a fejleményeket.
Aki elolvassa a vádiratunkat, az csak kacagni tud a hazugság és csúsztatás-soron, amivel minket és városunkat ellehetetlenítettek – jelentette ki Csíkszereda volt polgármestere. Hozzátette: azért mondott le, hogy a városházán a munka minél hamarabb elinduljon és reméli, hogy minél hamarabb kerül valaki, aki az elkezdett projekteket továbbviszi.
Aki ellen vádat emelnek, annak le kell mondania, függetlenül attól, hogy ezek a vádak jogosak, vagy sem, ez a nyugati kultúra része, ez az én ügyem, én fogom kiharcolni az igazam – jelentette ki Ráduly. Kossuth Rádió
Erdély.ma

Politikai elszámolás
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának zsúfolásig megtelt rendezvénytermében bemutatták Toró. T. Tibor „Két pogány közt egy hazáért” című könyvét.
A moderátor szerepét Bakk Miklós politológus, a Babeş- Bolyai Tudományegyetem docense töltötte be. Bakk Miklós szerint Toró T. Tibor ezzel a cselekedetével lezár egy politikai időszakot. Ellenben maga a szerző sem döntötte el, hogy a politikai végakaratát írta meg, vagy új kiindulópontot jelent. A szerző ezzel a munkájával politikai elszámolásra vállalkozott, amelyet legalább két dimenzióban vizsgálhatunk. El kell számolni a tettekkel, illetve a történeti „lábnyomokkal”. El kell számolni a tettekkel a politikus társak és a közvélemény előtt, másrészt a politikai lábnyomokkal. A szerző szerint az RMDSZ etnikai alapon szerveződött. Ez a politika képviselet beépíthető a román politikai pártrendszerbe. Másrészt létezik egy autonómiai iránt elkötelezett politikai képviselet. Ez az Erdélyi Magyar Néppárt. Mind az RMDSZ mind az EMNP célja a román nemzetállam lebontása. A kuruc- labanc felújítási kísérletével nem a kuruc- labanc régi szimbólumokat használja. Nem lehet a kísérletet elvetni. Ez a szembeállítás több mint a kulturális javak sorába sorolható valami. Létezik egy párttörténeti viselkedési elmélet, mely szerint bizonyos viselkedési formák túlélnek történelmi fordulatokat. Ma már 25 év távlatából látható, hogy a „csákányoláshoz” az eszközöket a román nemzetállam adta. A román nemzetállam is fejlesztette stratégiáját. A könyvről elmondta: túlságosan heterogén. Székely István politológus, az RMDSZ ügyvezető alelnöke kiemelte, hogy ez a kötet tranzitológiai szempontból látlelet. Különböző idősíkokra történő percepció. Érdemes megvizsgálni, hogyan gondolkodott a szerző. Érdekes elemezni, hogyan tudja feloldani ezeket a szemléletváltozásokat. Vizsgálható, az értelmiségi habitus miként egyeztethető a politikai léttel. Érdekes a szerzőnek a civil társadalomra vonatkozó eszmefuttatása. A kuruc- labanc paradigma végigkíséri a könyvet, amely politikai marketing szempontjából jó.
Toró T. Tibor szerint a könyv legfőbb erénye a külalakja. A mi világunkban annak a könyvnek van túlélési esélye, amely szemnek tetszetős. Ez a felvidéki Méry Ratio Kiadó érdeme. A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. A borítót Fodor Tamás tervezte. A borítókép Jordánszky Elek A Magyar Országban s’ ahhoz tartozó részekben lévő Boldogságos Szűz Mária Kegyelem’ képeinek rövid leírása (Pozsony, 1836) című könyvéből származik. A legtöbb írás a Magyar Kisebbség folyóiratban jelent meg. Olyan szövegeket tartalmaz, melyek vízválasztó eseményekhez, kötődtek. Toró elismerte szemlélete, gondolkodása változott, azonban értékeit nem adta fel. Az értelmiségi és politikai habitus látszólag ellentmondásban van. „Azok a politikusok viszik előre a társadalmi fejlődést, akikben megmaradt annyi értelmiségi habitus, hogy erkölcsi korlátokat szabjanak a hatalomnak.”
A kuruc-labanc attitűdre vonatkozóan azt mondta, hogy a kuruc attitűd azt jelenti, hogy minél messzebb a centrumtól építsük saját világunkat Erdélyben. Másrészt össz- magyar kontextusban gondolja el, melynek központja Budapest. Lényegében erdélyi regionális újraszerveződés formában képzeli el. A labanc attitűd azt jelenti, hogy be akar épülni a főhatalomba, mert így tudja a magyar közösség érdekeit képviselni. Bukarest célja a homogenizálás, az asszimiláció.
A könyvről
A könyv a Pro Minoritate Könyvek sorozatában jelent meg. Tanulmányok, politikai publicisztikák, dokumentumok gyűjteménye. A két évtizednyi válogatás egy interjúval egészül ki. A szerző az erdélyi magyarság „kuruc” irányzatának képviselője. A könyv címét egy kuruc nótából kölcsönözte. A dokumentumok a szerző által vezetett szakpolitikai műhelyekben születtek, amelyeket csapatmunka eredményének tekint. Értékesek az ezen írásokhoz kapcsolódó lábjegyzetek. A 302 oldalas könyv bevezetőjében Németh Zsolt többek között a következőket írja: „A határon túli embert magyarnak maradásában támogatni akaró anyaországi politikának fontos támaszt jelentenek azok a határon túli magyar szervezetek és politikusok, akik igyekeznek napirenden tartani a megmaradáshoz szükséges igények teljes vertikumát…”
Toró T. Tibor egy interjúban elmondja: „Egyre világosabb számomra, hogy jelenleg két különböző közösségi jövőkép és annak megfelelő politikai szemlélet törésvonala metszi ketté az erdélyi magyar politikai elitet. Az egyik irányzat beépülni akar a bukaresti főhatalomba, hogy onnan intézhesse a saját és jó esetben közössége dolgait, ahogyan megengedi neki az egységes és homogén nemzetállami rezon. A másik pedig autonómiát akar, Bukaresttől csak ennek törvényi keretét kéri…. Azért dolgozom, hogy a két politikai tábor támogatottsága kiegyenlítődjön.”
A politika mesteri, hozzáértő használata hazánkban élő kisebbségiek életét megkönnyíthetné, ha tudnánk megfelelő biztonsággal használni. Toró. T. Tibor tapasztalatait csokorba kötötte azzal a szándékkal, hogy az itt élők ismerjék meg azokat a lehetőségeket, melyek a 1989-es események következtében, felhasználhatók egy biztonságos, nyugodtabb életvitelre.
„E kötet szerzője az elmúlt 24 évet az erdélyi politikai csaták első vonalában, a magyar képviselet országos vezető testületeiben vagy a román parlamentben töltötte. Cselekvő részese volt azoknak a vitáknak és küzdelmeknek, amelyek az erdélyi magyar politikai képviselet reformjáról, a „kuruc” és a „labanc” típusú magyar érdekérvényesítés dilemmáiról szólnak.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Három kitüntetés erdélyieknek (Külhoni Magyarságért Díjak)
Összesen tíz Külhoni Magyarságért Díjat adtak át tegnap Budapesten, a Parlamentben. A kitüntetéseket Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes javaslatára a kormányfő adományozza a külhoni magyar közösségek érdekében végzett közéleti, oktatási, kulturális, egyházi, tudományos, valamint a gazdasági önszerveződés területén végzett kiemelkedő munkáért.
Idén Erdélyből Miholcsa József szobrász, a Segesvári Gaudeamus Alapítvány, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum kapta az elismerést, díjazták a felvidéki Dunaág Néptáncműhelyt, valamint a KOR-ZÁR verséneklő műhelyt, a vajdasági Sturcz József Amatőr Színjátszó Csoportot, a kárpátaljai Eszenyi Ritmus Néptáncegyüttest, a Hollandiában élő Tóth Miklós István református lelkészt és a Kanadában működő Szent Erzsébet Római Katolikus Magyar Egyházköz­séget és Magyar Iskolát. Az ünnepségen tartott beszédében Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes kifejtette, augusztus 20. arra szólít minden magyart, hogy legyen „kis Szent István az élet azon helyén, ahova a gondviselés állította”. A kereszténydemokrata politikus azt mondta, hogy a magyar nemzet megmaradása egyrészt a nyelvi, kulturális és történelmi azonosságtudat megőrzésén, másrészt az ehhez szükséges közjogi keretek biztosításán múlik. Példaként említette, hogy Szent István a keresztény állam létrehozásával közjogi egységbe foglalta a magyar nemzetet, így a törzsek Magyarországából létrehozta az apostoli Magyar Királyságot. „Innentől kezdve ez az acélabroncs tartotta meg a kulturális értelemben vett nemzetet” – fogalmazott, hozzátéve, a kulturális és a politikai nemzet fogalmai azóta is szétválaszthatatlanok. Semjén Zsolt kiemelte, hogy az államnak mindezek miatt szimbolikusan is el kell ismernie azokat, akik munkájukkal segítik a magyarság azonosságtudatának megőrzését.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy könyv születése
El nem mulaszthatom, hogy most, Kádár Gyulától búcsúzva, el ne meséljem, miképpen is született meg az a kiadvány, amely három részben, harmincezret is meghaladó példányszámban jelent meg 1991-ben. Mindjárt a fordulat utáni hetekben, hónapokban rengeteg megbeszélés, titkos és nyilvános tanácskozások, nagy tömegeket vonzó gyűlések követték egymást. Akkor vetődött fel erőteljesen a második magyar elméleti középiskola létrehozásának kérdése, s ott, a volt leánylíceum egyik termében, a megbeszélés szünetében vetettem fel Gyulának az ötletet, hogy sürgősen érdemes lenne megírni az erdélyi, a romániai magyarság történetét.
Ő már tanfelügyelőként sok mindennel próbálkozott a nemzeti önazonosság megszilárdításának ügyében, kezdeményezte többek között új igazgató állítását a levéltár élére, de ezt a kérdést akkor elnapolták, s később már hiába próbálkoztak. Elmondtam neki, hogy két-három történésszel is beszéltem egy ilyen történelmi mű megírásáról, de nem vállalták. Ő igent mondott. Akkor már megvolt az általam létrehozott kiadó, amelynek elsődleges célját iskolai segédanyagok kiadása képezte, tehát különösebb akadálya nem volt annak, hogy egy ilyen, aránylag rövid terjedelmű munkát megjelentessünk. Felvázoltam neki elképzelésem, amit el is fogadott.
Az első részben: Adalékok a romániai magyarság történetéhez a magyarság történetét taglalta a kezdetektől 1541-ig, s mivel elsősorban iskolásoknak szántuk, függelékként közöltük a hivatalos román történelem erre az időszakra vonatkozó tanítását. Várható volt a felháborodás román részről. Gyulát a minisztériumban gorombították le, engem az egyik államtitkár próbált elmarasztalni, de ezzel nem sokra ment. Mondanom sem kell, hihetetlen gyorsasággal fogyott el a 33 ezer példány, s a diákoknál is szorgalmasabb olvasóknak bizonyultak szüleik.
Persze, tartottunk a bírálatoktól, ezért is kértem meg dr. Egyed Ákos egyetemi tanárt, hogy pillantson bele, s ennek az lett a vége, hogy a Kolozsvárra felutazó Kádár Gyulával még éjszaka is a kéziratot olvasták. A lektorálást itthon Cserey Zoltán, Kónya Ádám és Magyari Lajos végezte, a későbbiekben pedig csatlakozott hozzájuk Kozák Albert is. Ugyanis gyors ütemben elkészült a második – Az 1541–1711 közötti időszak –, majd a harmadik – Az 1711–1920 közötti korszak – rész is. Mindhárom önálló kiadványként jelent meg. Óriási megtiszteltetést jelentett számomra Kónya Ádám együttműködése, aki a lektorálás mellett a második kötet számára összefoglalta, képekkel illusztrálta az erdélyi reneszánsz művészetet, a harmadikban pedig közölhettük A művészetek táguló körében című tanulmányát.
A hivatalosságok szemében szálka lehetett a képanyag is, hiszen például mindhárom fedőlapján addig nehezen hozzáférhető, ritkán látható személyek, személyiségek szerepeltek, a honfoglaló magyar, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos. Nyilván, a nagyon alacsony ár miatt nem tudtunk a tárgykör nagyszerűségéhez méltó külcsínt biztosítani, ennek ellenére nyugodtan nevezhetjük hiánypótló munkának Kádár Gyula első könyvét.
Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Román politikusok a tüzekről – A nagy többség nem tudja, mit jelent az autonómia?
A román pártok Kovászna megyei képviselői eltérően nyilatkoznak Székelyföld határainak szombati kivilágításáról: miközben a PSD megyei vezetője úgy véli, hogy egy etnikai alapú szeparatizmusra szító akcióról van szó, a PNL társelnökei a párbeszéd fontosságára hívták fel a figyelmet.
A Szociáldemokrata Párt (PSD) Kovászna megyei szervezetének elnöke, Horia Grama képviselő lapunknak nyilatkozva újfent leszögezte, alkotmányellenes az „etnikai alapú területi autonómia”, és az október 24-i megmozdulás szervezőinek is tiszteletben kellene tartaniuk Románia alkotmányát. Mint fogalmazott, a magyar közösség képviselői által igényelt autonóm régió valójában „állam lenne az államban”, ezt pedig a románság nem támogathatja. Arra a kérdésünkre, hogyan lehetne kialakítani párbeszédet a két közösség között a területi autonómiáról, Grama leszögezte: alkotmányellenes kérdésekről nem lehet tárgyalni.
A PSD parlamenti képviselője ugyanakkor értetlenségének adott hangot amiatt, hogy a helyi autonómia miért nem jelent elfogadható megoldást a magyar közösség számára. Azt is megjegyezte, miközben a román állam „példásan védi a kisebbségeket”, a magyar politikai pártok helyi képviselői nem figyelnek oda az itt élő románok jogaira. Grama elismeri, hogy az elmúlt években Kovászna megyében történtek előrelépések, például a román lakosság számarányát figyelembe véve finanszíroztak bizonyos projekteket, de „van még tennivaló” ezen a téren.
Az egykori Demokrata Liberális Párt (PDL) és a régi Nemzeti Liberális Párt (PNL) összeolvadásából létrejött új PNL Kovászna megyei szervezetének demokrata-liberális társelnöke, Codruţ Opaiţ tőlünk értesült az október 24-i határkivilágításról. „Nincs tudomásom az eseményről, de gondolom, ez egy újabb megmozdulás az autonómiáért” – mondta Opaiţ.
A demokrata-liberális társelnök úgy véli, az autonómia kérdésében a legnagyobb gondot a román-magyar párbeszéd hiánya jelenti. Mint fogalmazott, ha ezelőtt 25 évvel Romániában nem lehetett az autonómiáról beszélni, ma már ez a téma nem vált ki pánikot a román közösség körében, viszont el kellene magyarázni, pontosan mit is jelentene. „Úgy vélem, a román fél által rosszul értelmezett és a magyar fél részéről nem tisztázott fogalomról beszélünk, és a felmerülő kérdésekre csak a párbeszéd útján lehet választ kapni” – magyarázta.
A megyei PNL liberális társelnökét, Marius Obreja szenátort is megkérdeztük. Azt mondta, nem fektet sem kevesebb, sem nagyobb hangsúlyt a szombati kivilágítási akcióra, mint tette az elmúlt években szervezett hasonló megmozdulások esetén. Leszögezte, párbeszédre és a két közösség kölcsönös megismerésére van szükség, ez az egyetlen járható út. „Ha az utcán megállítanánk száz székely embert, meggyőződésem, hogy alig 2-3 százaléka tudná elmagyarázni, mit is jelent ez az autonómia, milyen előnyök és hátrányok származhatnak belőle, de ha száz románt kérdeznénk meg, az arány akkor is hasonló lenne” – tette hozzá a PNL megyei társelnöke. Kiss Edit
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Mit adtak Erdélynek a magyarok? És mit a románok?
Jean St'Ay
Tudor Duică lényeglátó írása. Persze, ő hazaáruló. Románbőrbe bújt magyar. Ésatöbbi.
Bármelyik komoly történész tisztában van két alapvető dologgal: az Erdély feletti történelmi jog elsősorban Magyarországot vagy Ausztriát illeti meg, ezen államok több száz éves közigazgatása alapján.
Az Erdély feletti etnikai jog elsősorban Romániát illeti meg, ugyanis a románok 1750 után relatív többségben voltak, 1918-ban, az egyesülés előtt 53-54, ma nagyjából 71 százalékos arányt képviselve.
Erdély magyar királyság általi elfoglalása előtt Erdély területén néhány hercegség-kenézség-fejedelemség osztozott, melyeket nagyon bizonytalan etnikai származású nemesek vezettek, de komolyan és dokumentáltan nem beszélhetünk egy vlach/román államiság meglétéről.
A magyarok fokozatosan hódították meg Erdélyt, ezzel a tartománnyal együtt vajdasággá, majd fejedelemséggé szervezték magukat a magyar királyságon belül. Erdély közigazgatási és politikai szempontból a magyar királysághoz tartozott, az oszmánok alatt kvázi függetlenséggel rendelkezett, 1918-ig pedig Ausztriához és Ausztria-Magyarországhoz tartozott, annak ellenére, hogy szinte minden részén románok is éltek…
Maga a Transzilvánia (eredetileg Ultraszilvánia), vagyis az erdőn túli ország nevet az Erdélyi-középhegységen túli országra vonatkozóan használták, a Transzilvánia név ugyanis a magyaroktól származik és Magyarország kancelláriájának dokumentumaiban jelent meg.
Ismétlem, Erdély közigazgatásilag nem volt román állam, annak ellenére, hogy az erdélyi román nemesség, legalábbis 1366-ig, része volt a rendeknek, sőt, katonai szerepük (nobiles valachi) miatt egészen a XV. század végéig részt vettek a hatalom gyakorlásában.
A románok 1918 előtt az etnikai elv alapján követelték maguknak a tartományt, és teljes körű politikai egyenlőséget a magyar nemzettel (A szerző ellentmondásba keveredik korábbi állításával és figyelmen kívül hagyja, hogy Erdélyben elsősorban nem etnikai, hanem társadalmi alapon volt különbség a jogok gyakorlásában. Tehát a magyar és a román nemes egyaránt rendelkezett politikai jogokkal, míg a magyar és a román jobbágy egyformán nem, annak pedig, hogy a románok kimaradtak a külön nevesített „rendek” felsorolásából, elsősorban nem etnikai oka volt, hanem az, hogy telepesként viszonylag későn, „gazdasági bevándorlókként” jelentek meg Erdélyben – a szerk.), valamint a visszatérést Erdély 1867 előtt létezett autonómiájához.
A románok abszolút többsége ma azt mondja, hogy az egyesülésnek meg kellett történnie, mert a románok többségben voltak Erdélyben, legalábbis a XVIII. század végétől.
A magyarok viszont a történelmi jogra hivatkoztak. Mindenkinek szilárd érvei vannak.
De nem a magyarok, vagy a románok döntöttek a későbbi fejleményekről… A történelmi sors akarta így, valamint az Ausztria–Magyarországot megbüntetni akaró győztes hatalmak, amihez társult még a bolsevik mozgalmak váratlan megjelenése Bécsben és Budapesten.
Ugyanilyen könnyen megtörténhetett volna az is, hogy Erdély Magyarországé marad, mert a magyaroknak is joguk lett volna nemzetállamhoz, nemcsak a románoknak. Ugyanilyen könnyen függetlenné is nyilváníthatta volna magát, 53 százaléknyi románnal és 47 százaléknyi más közösségekkel. Őszintén el kellene ismernünk, hogy a románoknak törékeny többségük volt.
Az 1918-as konjunktúra rendkívül kedvező volt Románia számára.
Szinte senki sem látta előre a birodalmak összeomlását. A románok nemzetállamának megalakulása – vagyis az egyesülés Bukovinával, a Bánsággal, Partiummal és Erdéllyel – azzal járt, hogy a román határokon belülre magyarok, szerbek, szászok, székelyek, svábok, zsidók, örmények és mások kerültek, ugyanúgy, ahogy a magyar nemzetállam létrehozása is Erdély és ebből következő módon a románok Magyarország részévé válását jelentette.
Erdély tehát egy komplementer tartománya mind Magyarországnak, mind a klasszikus Romániának, vagy ha jobban tetszik, akkor egy átmeneti tartomány.
A románok etnikai joga vitathatatlan, de a magyarok történelmi joga is vitathatatlan.
Állandóan Erdéllyel és az örökségével dicsekszünk, de nem szeretjük emlegetni, hogy a magyar vagy osztrák közigazgatás alatt épült a legszebb és a legtöbb épület, templom, palota, vasút stb.
Annak óriási részét, ami itt van,
magyarok vagy szászok építették,
akiket közülünk egyesek folyamatosan gyaláznak és állandóan Ázsiába küldözgetnek vissza.
Olyan kastélyokkal, erődtemplomokkal, városi építményekkel dicsekszünk, melyeknek semmi közük sincs a bizánci-ortodox román civilizációhoz. A barokk városok, a gótika, a római stílus katolikus és protestáns civilizációs elemek, nem ortodoxok. Persze, a románok egy része a görög katolikus egyházon keresztül szintén része volt ennek a civilizációnak, kapcsolatot létesítettek azzal, ahonnan a nyelvünk és mi magunk származunk, vagyis Rómával.
Amikor a jogaink melletti kiállásról van szó, nagyon sok román Burebista vagy Decebal dák államától származtatja magát.
Mi kézzel fogható maradt Dáciából Erdélyben, ahhoz képest, ami a magyarok vagy az osztrákok, vagy akár – 1918 után – a románok alatt épült, hogy ennyit dicsekszünk vele? Néhány rom és néhány erődítmény maradványa.
Dácia mint a román állam elődje, egy felvilágosodás kori és negyvennyolcas mitológiai csinálmány, amit a kommunisták és a protokronisták tupíroztak fel. A valóság azt mutatja, hogy Erdély története Magyarország, Ausztria, Törökország, Moldva és Vlachia történelmével kapcsolódik össze elválaszthatatlanul, és semmiképpen sem Dáciáéval, bármennyire kínlódnak a dák farkast viselők azzal, hogy az ellenkezőjéről győzzenek meg minket.
Személy szerint én újlatin nyelvet beszélek, és nem értem, miért kellene dicshimnuszokat zengenem egy olyan népről, mely egy volt a sok ókori közül, csak azért, mert egyesek dicsőséges történelmet akarnak maguknak kitalálni, mert azt hiszik, hogy ezzel valamilyen illuzórikus felsőbbrendűséget biztosíthatnak maguknak a többiekkel szemben.
Bármely normális ember számára teljesen irrelevánsnak kellene lennie, hogy a románok vagy a magyarok voltak az elsők Erdélyben. Mindkét etnikum otthon érezheti magát itt.
Tekintettel arra, hogy a magyaroknak vagy a szászoknak városaik, kultúrájuk, hagyományaik, sírjaik és történelmük van itt, nem mondhatnak le arról, hogy Erdélyhez tartoznak. Mint ahogy mi, románok sem tehetjük…
Ahelyett, hogy örvendenénk annak, hogy Magyarország és Ausztria történelmének is részei vagyunk, mindig a magyarok a hibásak, és bozgoroknak, migránsoknak, korcsoknak, irredentáknak stb. nevezzük őket. Lehet, hogy vándor nép voltak, de integrálódtak a katolikus Európába és fejlettebb civilizációt hoztak létre, mint a szláv-bizánci román civilizáció, és nagyon sok szempontból hamarabb nyugatosodtak nálunk.
Nálunk, őshonosoknál és „tiszta latinoknál”, vagy újabban „tiszta dákoknál”.
Na és? Mit kezdtünk mindezekkel, mi rendkívülit hoztunk létre, hiszen mással nem tudunk dicsekedni, csak a történelemmel szembeni passzivitásunkkal, a származással, ami egy adottság, és ami nem tudom, mitől tenne többé ezeknél az újonnan érkezetteknél, a folyamatos siránkozásunkkal és frusztrációinkkal, hogy mások meghódítottak minket és nem hagyták – jaj, Istenem! –, hogy felépítsük az országunkat.
Ha annyira fenséges történelmünk lenne, amilyennek folyamatosan beállítjuk, akkor lett volna nekünk is legalább egy kis királyságunk, mint a bolgároknak vagy a szerbeknek. De a román tartományokat holmi fejedelmek vezették, akik európai szinten – kevés kivételtől eltekintve – állandóan vazallusi helyzetben voltak.
A törökökkel szembeni állítólagos ellenállásról nem is érdemes beszélni. Annyi volt, amennyi, de semmi esetre sem mi állítottuk meg a Bécs felé törekvő törököket.
Elsősorban azért tudtunk túlélni, mert a törököknek ez megfelelt, mindent elhordhattak a románoktól, bármiféle beruházás nélkül, ahogy az a megszállt területeken történt. Jobban megérte áruba bocsátani a két fejedelemség trónját, adót fizettetni értük és annyi forrást és nyersanyagot elhordani, amennyit csak lehetett.
Ez annyira megérte az oszmánoknak, hogy nem lett volna kifizetődő a román fejedelemségek vilajetekké változtatása. Az Oszmán Birodalom sokkal többet nyert így, mint ahogy a korrupt bojárság is. Csak az egyszerű románok voltak mindig a vesztes oldalon. Pontosan úgy, mint most, csak az urak változtak…
Nem állok senki pártján, csak az igazságén, és azt hiszem, a dolgokat az igazi értékükön kellene kezelnünk, és otthon kellene hagynunk a frusztrációinkat. Mi is, a magyarok is. Az egységes nemzetállam a magyarokat is elvakította 1918 előtt, a románokat is 1918 után. És túlságosan sokakat még ma is.
Úgy tűnik, mintha a két etnikum egyike sem értene meg egy lényeges dolgot: Erdély nem csak magyar, mint ahogy nem csak román sem, hanem román is és magyar is. Mint ahogy szász is.
Kár, hogy a román közigazgatás megszálló adminisztrációként viselkedett és nem Közép-Európa román testeként kezelte a tartományt és az erdélyi vagy bánsági románokat.
Megpróbálták Romániába integrálni és az Ókirályság (Regát) képére és hasonlatosságára alakítani, mely teljesen más történelmű, mentalitású, hagyományú, építészetű fejedelemségekből jött létre.
Hiszen nemzetállam vagyunk, és ráadásul még egységes is. Egységes nemzetállam, de német elnökkel és egy zsidó volt kormányfővel.
foter.ro

Mit adtak Erdélynek a magyarok? És mit a románok?
CIVÓDÁS NÉLKÜL CSAK MONDANI NAPONTA AZ IGAZAT, MÍG BEMÁSZIK A FEJEKBE A komoly történész tisztában van két alapvető dologgal: az Erdély feletti történelmi jog elsősorban Magyarországot vagy Ausztriát illeti meg, ezen államok több száz éves közigazgatása alapján. Az Erdély feletti etnikai jog elsősorban Romániát illeti, ugyanis a románok 1750 után relatív többségben voltak, 1918-ban, az egyesülés előtt 53–54, ma nagyjából 71 százalékos arányt képviselve. Erdély Magyar Királyság általi elfoglalása előtt területén néhány hercegség-kenézség-fejedelemség osztozott, melyeket nagyon bizonytalan etnikai származású nemesek vezettek, de komolyan és dokumentáltan nem lehetett egy valach/román államiság létéről beszélni.
Maga a Transzilvánia (eredetileg Ultraszilvánia), vagyis az erdőn túli ország nevet az Erdélyi-középhegységen túli országra vonatkozóan használták, a Transzilvánia név ugyanis a magyaroktól származik, és Magyarország kancelláriájának dokumentumaiban jelent meg.
A románok 1918 előtt az etnikai elv alapján követelték maguknak a tartományt, és teljes körű politikai egyenlőséget a magyar nemzettel, valamint a visszatérést Erdély 1867 előtti autonómiájához. A magyarok viszont a történelmi jogra hivatkoztak. Mindenkinek szilárd érvei vannak. De nem a magyarok vagy a románok döntöttek a későbbi fejleményekről… A történelem diktálta sors akarta így, valamint az Ausztria–Magyarországot megbüntetni szándékozó győztes hatalmak, amihez társult még a bolsevik mozgalmak váratlan megjelenése Bécsben és Budapesten. Ugyanilyen könnyen megtörténhetett volna az is, hogy Erdély Magyarországé marad, mert a magyaroknak is joguk lett volna a nemzetállamhoz, nemcsak a románoknak. Ugyanilyen könnyen függetlenné is nyilváníthatta volna magát, 53 százaléknyi románnal és 47 százaléknyi más közösségekkel. Őszintén el kellene ismernünk, hogy a románoknak törékeny többségük volt.
Az 1918-as konjunktúra rendkívül kedvező volt Románia számára.
Szinte senki sem látta előre a birodalmak összeomlását. A románok nemzetállamának megalakulása – vagyis az egyesülés Bukovinával, a Bánsággal, Partiummal és Erdéllyel – azzal járt, hogy a román határokon belülre magyarok, szerbek, szászok, székelyek, svábok, zsidók, örmények és mások kerültek, ugyanúgy, ahogy a magyar nemzetállam létrehozása is Erdély és ebből következő módon a románok Magyarország részévé válását jelentette volna.
Erdély tehát egy komplementer tartománya mind Magyarországnak, mind a klasszikus Romániának, vagy ha jobban tetszik, akkor egy átmeneti tartomány.
A románok etnikai joga vitathatatlan, miként a magyarok történelmi joga is. Amit Erdélyből ma látunk, annak meghatározó részét magyarok vagy szászok építették, akiket közülünk egyesek folyamatosan gyaláznak és állandóan Ázsiába küldözgetnek vissza.
Olyan kastélyokkal, erődtemplomokkal, városi építményekkel dicsekszünk, melyeknek semmi közük a bizánci-ortodox román civilizációhoz. A barokk városok, a gótika, a római stílus katolikus és protestáns civilizációs elemek, nem ortodoxok.
Amikor a jogaink melletti kiállásról van szó, nagyon sok román Burebista vagy Decebal dák államától származtatja magát. Mi kézzelfogható maradt Dáciából Erdélyben, ahhoz képest, ami a magyarok vagy az osztrákok, vagy akár – 1918 után – a románok alatt épült, hogy ennyit dicsekszünk vele? Néhány rom és néhány erődítmény maradványa. Dácia mint a román állam elődje, egy felvilágosodás kori és negyvennyolcas mitológiai csinálmány, amit a kommunisták és a protokronisták tupíroztak fel. A valóság azt mutatja, hogy Erdély története Magyarország, Ausztria, Törökország, Moldva és Vlachia történelmével kapcsolódik össze elválaszthatatlanul, és semmiképpen sem Dáciáéval.
Személy szerint én újlatin nyelvet beszélek, és nem értem, miért kellene dicshimnuszokat zengenem egy olyan népről, mely egy a sok ókori közül, csak azért, mert egyesek dicsőséges történelmet akarnak maguknak kitalálni, s azt hiszik, hogy ezzel valamilyen illuzórikus felsőbbrendűséget biztosíthatnak másokkal szemben.
Bármely normális ember számára teljesen irrelevánsnak kellene lennie, hogy a románok vagy a magyarok voltak az elsők Erdélyben. Mindkét etnikum otthon érezhetné magát itt. Tekintettel arra, hogy a magyaroknak vagy a szászoknak városaik, kultúrájuk, hagyományaik, sírjaik és történelmük jelenvaló, nem mondhatnak le erdélyiségükről. Mint ahogy mi, románok sem tehetjük… Ahelyett, hogy örvendenénk, hogy Magyarország és Ausztria történelmének is részei vagyunk, mindig a magyarok a hibásak, és bozgoroknak, migránsoknak, korcsoknak, irredentáknak stb. nevezzük őket. Lehet, hogy vándor nép volt, de integrálódott a katolikus Európába, és fejlettebb civilizációt hozott létre, mint a szláv-bizánci román civilizáció, és nagyon sok szempontból hamarabb nyugatosodott nálunk, őshonosoknál és „tiszta latinoknál”, vagy újabban „tiszta dákoknál”. Mit kezdtünk mindezekkel, mi rendkívülit hoztunk létre, hiszen mással nem tudunk dicsekedni, csak a történelemmel szembeni passzivitásunkkal, a származással, ami egy adottság csupán, folyamatosan siránkozunk, hogy mások meghódítottak bennünket, és nem hagyták – jaj, Istenem! –, hogy felépítsük az országunkat. Ha annyira fenséges történelmünk lenne, amilyennek folyamatosan állítjuk, akkor lett volna nekünk is legalább egy kis királyságunk, mint a bolgároknak vagy a szerbeknek. De a román tartományokat holmi fejedelmek vezették, akik európai szinten – kevés kivételtől eltekintve – állandóan vazallusi helyzetben voltak. A törökökkel szembeni állítólagos ellenállás? Semmi esetre sem mi állítottuk meg a Bécs vára alatt a törököket.
Elsősorban azért tudtunk túlélni, mert a törököknek megfelelt, áruba bocsátottuk a két fejedelemség trónját megadóztatni, és annyi forrást és nyersanyagot zabrálni, amennyit csak lehetett. Az Oszmán Birodalom sokkal többet nyert így, miként a korrupt bojárság is. Csak az egyszerű románok maradtak mindig a vesztes oldalon. Pontosan úgy, miként manapság, az urak változtak csupán... Nem állok vitafelek pártján, csak az igazságén, és azt hiszem, végre otthon kellene hagynunk frusztrációinkat. Nekünk is, a magyaroknak is. Az egységes nemzetállam a magyarokat is elvakította 1918 előtt, a románokat is 1918 után. És túlságosan sokakat még ma is. Úgy tűnik, mintha a két etnikum egyike sem értene meg egy lényeges dolgot: Erdély nem csak magyar, mint ahogy nem is csak román és nem is csak szász. Kár, hogy a román közigazgatás megszállóként viselkedett, és nem Közép-Európa román testeként kezelte a tartományt. Megpróbálták Romániába integrálni és az Ókirályság (Regát) képére és hasonlatosságára alakítani, mely teljesen más történelmű, mentalitású, hagyományú, építészetű fejedelemségekből jött létre.
Hiszen nemzetállam vagyunk, és ráadásul még egységes is. Egységes nemzetállam, de német elnökkel és egy zsidó volt kormányfővel.
TUDOR DUICA
Forrás: Corbii Albi
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bolhacirkusz és szabadság (Beszélgetés Csíky Boldizsár zeneszerzővel)
„Szeretem ahogy lát, ahogy hall, ahogy beszél, ahogy láttat, ahogy hallgattat, ahogy beszéltet” – fogalmazott Kincses Margit zongoraművész Csíky Boldizsár 75. születésnapi köszöntőjében. A kortárs magyar zeneszerzés egyik legelismertebb személyiségével többek között arra kerestük a választ: mi viszi fel az embert a hegy tetejére?
– Szokott fütyörészni, dúdolgatni, ha magában van?
– Nem nagyon, viszont – és ezzel valószínűleg így van a zeneszerzők többsége – majdnem mindig hallok magamban valami zenét. Most, miközben beszélgetünk, éppen a Mozart hegedűre és brácsára írt Simfonia Concertantéjának második tételét. Ha egy képzett muzsikus ránéz egy kottára, azonnal felcsendül benne a zene. Szinte főbe kólintott, amikor egyszer a könyvtárban kezembe adták a Haydn Búcsúszimfóniájának kéziratát, és azt láttam, hogy a mester két vízszintesen elhelyezett kottapapíroldalon szinte fel sem vette a tollát például a brácsaszólam leírása közben. Ami azt jelenti, hogy közben hallotta a többi szólamot. Ez nekem magas, szinte demoralizáló volt. A belső hallás talán részben magyarázza, hogy nem dúdolok vagy fütyörészek, hiszen az a bennem szóló zenével együtt valami zavaros, elviselhetetlen polifóniát gerjesztene. Hacsak nem a saját ötleteimet próbálgatom…
– Milyen partitúra szólal meg önben legkönnyebben?
– Ez jelentős mértékben technikai probléma. Nem vagyok annyira virtuóz kottaolvasó, hogy mondjuk egy óriási zenekart felvonultató Richard Strauss-partitúrát azonnal halljak: azzal kínlódom, baktatok vele. Egy Mozart-szimfóniával vagy Bach-művel könnyebben boldogulok. Ismerek azonban kollégákat, akik harmincsoros partitúrákat olvasnak minden gond nélkül. Éveken át rendeztek például Budapesten egy igen rangos karmesterversenyt, én is zsűriztem ott. A remek ifjú karmesterek között szinte lehetetlen volt különbséget tenni, ezért aztán a legvégén már direkt hibákat írtunk a partitúrába, mondjuk olyan jellegűeket, hogy egy melódiarészletet nem az oboa játszott, hanem a fuvola, és lestük, észreveszik-e? Beismerem, gonosz dolgok voltak ezek, de egy osztrák karmester például mind a tizenkét hibát kiszúrta. A gyakorló karmesterek többnyire jobbak ezekben a dolgokban, mint a zeneszerzők, akik munka közben legfeljebb zongorakontrollt használhatnak.
– A könnyebben megszülető művei egyben a kedvencei is? Évtizedek múltán is éppúgy vállalja az alkotásait, vagy folyamatosan csiszolgatná őket?
– Minden a megszólalás, a visszaigazolás pillanatában dől el. Az ember ideális hangzatokat és hangszerszíneket hall, vet papírra, ám a felcsendülés pillanatában kiderülhet róla: bizony nem szól a legjobban. Ez alól csak a legnagyobbak kivételek, mi, az „alsóbb regiszter” sokszor kínlódunk vele. A műfaji besoroláson túl műveimet stiláris szempontból is elég pontosan lehet csoportosítani. Van egy határozottan népzenei ihletésű csoport, ahová nem csak vokális művek tartoznak – ami pedig logikus volna a magyar nyelv vonzó sajátosságaiból fakadóan. Egy másik csoport annak a huszadik századi, tizenkét fokú szeriális iskolának hatására született, amit az új bécsi iskola képviselői hagytak ránk, de bennem korántsem a rájuk jellemző doktriner formában él. Ezek a műveim sokkal érzelmesebbek és szűkszavúbbak, mint amit ez a zeneszerzési technika feltételezne, mivel mindig féltem tőle, hogy az előadó vagy a közönség egyszer csak arra gondol: ejnye, miért nincs már vége? Aztán vannak olyan műveim, amelyeket egyszerűbb hangvételben írtam, ezek többnyire egyházzenei darabok, kisebb kórusoknak szánva, ahol a technikai szint már-már meghatározza a stílust, hiszen miközben nem lehet túllépni egy bizonyos szintet, nem szabad leereszkedni a tömegdalok nívójára sem. És van a legutóbb születettek kategóriája. Több mint tizenöt éve – amikor a Magyar Rádió kórusa elénekelte egy Balassi-versre írt művemet – éreztem először, hogy na, ez olyan egyéni hang, ami csak én vagyok.
– Inspirálja vagy inkább bénítja az alkotásban, ha felkérésre, határidőre kell zenét írnia?
– A zenei lapzárta is olyan, hogy akkorra valamit meg kell csinálni. Miközben a végterméken nem szabad látszania, hogy bizonyos kényszerítő körülmények között született. A hasonló helyzetek, a fokozott összpontosítás más forrásokat is mozgósít, mint amihez az ember szokványos helyzetekben nyúl. Különleges politikai, társadalmi, családi, érzelmi viszonyok is inspirálóan képesek hatni. Írtam például ’89-ben dühömben, csak azért is egy divertimentót, ami, ugyebár, szórakoztató, könnyed műfaj. Akkoriban óriási nyomás alatt voltam, borotvaélen táncolt a további karrierem, a feszültség ezt hozta ki belőlem. Egy öreg, sokat tapasztalt református lelkész barátom mondta, amikor megszűnt a kommunista világ, hogy most arra kíváncsi, mi következik: bolhacirkusz vagy alkotói szabadság? A bolhaidomítás ugyanis úgy zajlik, hogy az üvegkalitkát egy üveglappal lefedik, hogy a bolhák ne tudjanak kiugrálni belőle. Aztán egy idő után már le is vehetik a lapot, mivel a bolhák időközben megszokják, hogy csak bizonyos magasságig ugorhatnak, másképp beverik a fejüket. És valóban, sok alkotó esetében a rendszerváltozás után a szimbolikus üveglap levétele hihetetlen bénaságokat okozott. – Van kedvenc „megrendelője”? A Maros Népi Együttesnek például sokáig rendszeres szerzője volt.
– Nem az egyetlen, de mindenképpen említenem kell a budapesti Angelica kórust, amelynek a karmestere azt mondta, írhatok nekik, amit akarok. Ettől egy szerző természetesen vérszemet kap, de valóban írhattam bármit, s az Angelica nemegyszer szebben adta elő, mint amilyennek eredetileg képzeltem. Azóta is nagy kedvvel és késztetéssel írok nekik. A visszaigazolás ténye természetesen lehet inspiráló, de hervasztó is. Néha viszont a megrendelőtől függetlenül úgy mélyedtem el a zenei anyagban, hogy gyakorlatilag megszűnt az alkotás megrendelésjellege.
– Általában érdekli az embereket egy-egy mű keletkezéstörténete. Csíky Boldizsár művei – például A Hegy, a Gulág vagy a csellóra írt mise – rendelkezik valami hasonlóval?
– Picit elcsúsztatottnak tartom azt a képet, amely úgy próbálja vonzóvá tenni egy művész pályáját vagy műveit, hogy az életrajzában nagy, a műveket előidéző megrázkódtatásokat keres.
Természetesen van ilyen – gondoljunk csak Verdi Requiemjére –, de nem ez a jellemző. Ha a fentiekre kérdezett, ezeknek éppen van ilyen hátterük. Apám a marosvásárhelyi vártemplom papja volt, ’53-ban halt meg, valószínűleg a stressz következtében, hiszen egy ideig úgy éltünk, hogy sose tudhattuk, hol és mikor áll meg az a bizonyos fekete autó. Ez a hangulat, fenyegetettség végigkísérte az életemet, de nem gondoltam rá, hogy ebből valaha is zenemű születik. Néhány évvel ezelőtt viszont találkoztam egy idős emberrel, aki elkezdte mesélni, hogy a Szovjetunióban az Usszuri folyó mentén lévő uránbányában dolgozott, meg hogy miként sikerült életben maradnia, aztán 11 ezer kilométeren át hazajutnia. Elkezdtem győzködni őt, írja le az emlékeit, de ez csak úgy sikerült, hogy „ráuszítottam” egy újságíró ismerősömet, Máthé Évát. Az ily módon megszületett könyv nyomán sűrűsödött bennem ez a történet zenei élménnyé, született meg a Gulág.
– Milyen hangszeren szólalt meg először ez a dráma?
– Természetesen nagyzenekaron. Írás közben jöttem rá, hogy fel kell oldanom a történetet, nem szabad abban a rettenetes sötét hangulatban hagynom a közönséget, és egy férfikórusra írt egyszerűbb dallammal, egy férfikaron megszólaló De profundisszal zártam, amely – lévén egy Dávid-zsoltár – mondhatni szakralizálta a darabot. A Hegy eredeténél viszont egészen közvetlen élmény áll: egy öreg vadőr hurcolt fel a Kelemen-havasok tetejére. Előzetesen meghallotta, hogy kétségbe vonom, képes-e egyáltalán hatvanévesen felmenni a hegyre. Mit mondjak, úgy meghordozott, hogy alig tudtam felcipelni magamat. A csúcsról szétnézve kezdtem el gondolkodni: mi viszi fel az embert a hegy tetejére? Miért ült bele Kolumbusz azokba a rozoga hajókba? Miért nyúlt bele Fermi a láncreakcióba? A magyarázat: a megismerés kényszere. Ez áll a darab természetleíró, deskriptív álcája mögött. A Hegy tételeinek címei – Körvonalak ködben, Mélységiszony, A csúcs vonzása, Nosztalgia – ezt próbálják érzékeltetni.
– És a csellóra írt mise?
– A Misa Instrumentalisnak nincs különösebb története. Korábban senki sem írt szólócsellóra misét. Engem a liturgikus szöveg hullámverése ragadott meg. A Credóhoz vagy a Dies iraehez, vagy akármelyik miserészhez óriási zenei háttér tapad a nagyszerű művek jóvoltából. Az irodalmat ismerő szerzőre nagy hatást gyakorol a szavak előélete. E gordonkadarab a liturgikus szöveg prozódiáját követi, a hangszer ez alapján szövi a gondolatot. Nagyon nehéz csellóra jó polifóniát írni, bár nagyon igyekeztem, nekem csak egy fugatóra futotta.
– A hatvanas években avantgárd zeneszerzőnek titulálták, mostanában meg konzervatív avantgárdnak. Segítene értelmezni ezt a folyamatot?
– Selmeczi Györgyöt, a kolozsvári operához Budapestről gyakran hazajáró karnagyot, kiváló zeneszerző barátomat idézném, aki nagyon érzékeny a stiláris dolgokra, műveli is az óriási repertoárt a kuplétól a legnehezebb zenekari művekig. Szerinte a hatvanas évek végére kialakult bennem egy Bartókból, dodekafóniából, népzenei háttérből összeállt összegző reflex. Megvolt ez itt nekünk Kelet-Közép-Európában, ebből kiindulva jött egy nagy elrugaszkodás, amely aztán mindenféle kísérletezések és kanyarok után gyakorlatilag ugyanoda tért vissza. Én nem tettem meg ezeket a kanyarokat, jártam a magam útját, s egyszer csak újra találkoztunk a nagyon radikálisokkal is, akik időközben valahol kitombolták magukat. Részemről nem volt ez tudatos, legerőteljesebben talán a gyakorlati zenével való folytonos kapcsolatom alakította így. A zeneakadémia elvégzése után ugyanis a marosvásárhelyi filharmónia művészeti titkárává neveztek ki. Bár ez a munkakör a bőgőhúrok beszerzését vagy a zenészek szállásgondjainak rendezését is jelentette, de állandó kapcsolatot is egy zenekarral. Élőben tapasztalhattam meg, mi az a stiláris határ, amit egy jó zenekar képes elviselni, közben pedig a hangszerek képességeit és korlátait is megismerhettem, és ennek zeneszerzőként ugyancsak nagy hasznát vettem.
Csíky Boldizsár
Zeneszerző, tanár, muzikológus, 1937. október 3-án született Marosvásárhelyen. A Bolyai Gimnázium, majd a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia végzettje. 1961 és 1990 között a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeti titkára, majd 1997-ig igazgatója. Fontosabb művei: Concertatio nagyzenekarra, Erdélyi Rapszódia szimfonikus zenekarra, Gulag – symphonic memorial, Divertimento fúvósoktettre, Prelúdium, Fúga és Posztlúdium szimfonikus zenekarra, La quiete di Piazza Dante, szimfonikus kép, Missa Instrumentalis gordonkára, Passacaglia egy Bolyai-képletre, szólóhegedűre, Szillogizmus zongorára, Barcsai-kantáta kórusra és zenekarra, A Hegy – nagyzenekarra. Kitüntetések: a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia Bartók–Pásztory-díja (1986), A Román Akadémia George Enescu-díja (1980), a Magyar Kulturális Kormányzat Erkel Ferenc-díja (2002), a Magyar Berzsenyi Társaság Berzsenyi Dániel-díja (1999), Marosvásárhely díszpolgára (2003), a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2013), a KÓTA (Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége) életműdíja (2015). Közéleti tevékenység: a Kemény Zsigmond Társaság elnöke, a Pro Európa Liga társelnöke, a dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és a Teleki Téka kuratóriumának tagja, marosvásárhelyi önkormányzati képviselő (1990–1998). Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A nemzeti ünnepnap nem lehet a megosztás jelképe
A nemzeti ünnepnapot minden polgár magáénak kellene érezze. Sajnos ma olyan Romániában élünk, ahol ez az elv nem érvényesülhet. A nemzeti ünnepnap nálunk nem az egységet, hanem a megosztást jelképezi. December elseje mindaddig megosztja az ország polgárait, ameddig nem biztosítottak a Gyulafehérváron megígért jogok, azaz a teljes jogegyenlőség és az autonómia.
Az 1918. december elsején elfogadott dokumentum harmadik pontjának első bekezdése kimondja: minden nép saját kebeléből való egyének által saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással. Minden nép a hozzátartozó egyének számarányában képviseleti jogot fog kapni a törvényhozásban és az ország kormányzásában. A második bekezdés pedig egyenlő jogosultságot és teljes felekezeti szabadságot hirdet az ország összes felekezetének.
Ezzel szemben 2015. december elsején ezek az elvek nem érvényesülnek maradéktalanul sem az oktatásban, sem a közigazgatásban, sem az igazságszolgáltatásban, ami pedig a felekezeti szabadságot illeti, magyar történelmi egyházaink hátrányos megkülönböztetésben részesülnek és elkobzott vagyonuknak is csak töredékét kaphatták vissza.
Ilyen körülmények között elengedhetetlennek tartjuk az ország alkotmányában rögzített nemzetállam fogalmának újraértelmezését, az együttélő nemzeti közösség jogainak alaptörvényben történő szavatolását.
A Magyar Polgári Párt öt pontban foglalta össze alkotmánymódosító elképzeléseit, amely öt pontot december elseje alkalmából ismételten közzéteszünk.
1. Románia szuverén és oszthatatlan nemzetállama a románoknak és az együttélő őshonos nemzeti közösségeknek.
2. A romániai őshonos nemzeti közösségek államalkotói tényezői a román államnak.
3. Az 1918. December 1-ei gyulafehérvári nyilatkozat a Romániában fennálló nemzeti egyenlőség és nemzeti szabadság erkölcsi, történelmi és jogi alapja.
4. Őshonos nemzeti közösségekként elismerendők a Romániában élő azon közösségek, amelyek legalább száz esztendő óta együtt élnek a román néppel. (A modern román állam létrejöttekor már itt éltek)
5. A romániai őshonos nemzeti közösségek jogait sarkalatos törvény szavatolja, az érintett nemzeti közösség erre irányuló legitim módon kifejezett akarata szerint és annak mértékéig, a gyulafehérvári nyilatkozat szellemisége alapján és a vonatkozó európai szabályok és gyakorlatok szerint, Románia területi sérthetetlenségének tiszteletben tartásával.
Ezen elvek szem előtt tartásával fogalmaztuk meg a november 28-án Csíkszeredában elfogadott petíciónkat, melyet eljuttatunk Románia Kormányához és melyről tájékoztatjuk a nemzetközi közvéleményt is.
Marosvásárhely, 2015. december 1.
MPP Sajtóiroda
Nyugati Jelen (Arad)

Szemet szúrt a többnyelvűséget számon kérő óriásplakát
Olcsó kifogásnak tartja Landman Gábor holland állampolgárságú erdélyi üzletember, hogy arra hivatkozva távolíttatták el a kolozsvári többnyelvűséget számon kérő óriásplakátját, hogy az összetéveszthető az útjelző táblákkal. 
A nyelvjogi aktivista ugyanis pénteken egy, Gyalu határában felállított hirdetőtáblán kérte számon a kolozsvári többnyelvű helységnévtáblákat Emil Boc polgármesteren. Kedd reggelre azonban már csak a hűlt helye maradt az óriásplakátnak, amely angol nyelven üzent a polgármesternek: „Mr. Boc, a cégemnek Schengenre és nem sovinizmusra van szüksége!” (Mr. Boc! My company needs Schengen, not chauvinism!) Emil Boc ugyanis miniszterelnökként még azt ígérte, hogy Románia csatlakozik a schengeni egyezményhez.
Landman Gábor elmondta, egy hónapra vásárolta meg a hirdetőfelületet egy reklámcégtől azzal a szándékkal, hogy a nyelvi jogokat is hirdesse, és a tanácsadó cégének is nyilvánosságot szerezzen. Hozzátette, ha megbizonyosodik arról, hogy a kolozsvári polgármesteri hivatal tüntette el a reklámot, akkor büntetőjogi feljelentést tesz ellene.
Nem kellett az „ingyenreklám”
„Ezt nem értem, a hirdetőtábla bérleti díját kifizettem egy hónapra, ott hagyhatták volna, erre meg leszedték. Ezzel nemcsak közvetve, hanem közvetlenül is megsértették a jogaimat. Szerintem a táblám nem volt sértő, nem volt bántó, sem törvényellenes. Ez is jelzi, hogy ezek az urak hol tartanak, kereskedelmi jogokat sértenek” – adott hangot értetlenségének a Krónika megkeresésére Landman Gábor. Hozzáfűzte: örül, hogy be tudta bizonyítani, mennyire ellenséges a romániai közeg az európai vállalkozásokkal.
Landman Gábor szerint a kolozsvári háromnyelvű helységnévtábla ingyenreklám lehetett volna a kincses város számára. „A peranyagokat ismerem, Boc úr mindent, de mindent megtett, hogy ne kerüljön ki a háromnyelvű helységnévtábla. Ezért – igaz a cégemet is akartam kicsit reklámozni – rá akartam világítani, milyen abszurd a helyzet. A politikusok Romániában semmit nem tettek az európai integrációért, a schengeni csatlakozásért, semmit nem tettek, hogy teljesítsék azokat a kötelezettségeket, melyeket vállaltak. Ellenben mindent megtettek, hogy egy ingyen háromnyelvű helységnévtábla ne kerüljön ki. Holott a többnyelvű feliratozás Európa jelképe. Precedens nélküli Európában, hogy erre nem hajlandóak. Ezért tettem” – magyarázta Landman Gábor, hogy miért választotta ezt az eszközt tiltakozása kifejezésére.
Hiányolt európaiság
Az identitását firtató kérdésekre kitérve elmondta, Hollandiában nőtt fel, és tulajdonképpen holland, de igazából európai embernek érzi magát. „Nekem Románia uniós csatlakozását követően kőkemény elvárásaim voltak. Fel vagyok háborodva Romániára, hogy még mindig itt tart 2016-ban. Nem tisztességes velem szemben és az európaisággal szemben. Szerintem a sovinizmust, etnikai alapú gyűlöletet a politika mesterségesen tartja fenn. Az, hogy még mindig sorba kell állnom, ha Romániába jövök, hogy még mindig nincs autópálya, hogy az ország hírneve pocsék, mind negatív tényezők az üzletem számára” – fejtette ki a Krónikának Landman Gábor.
Hangsúlyozta: az európai polgári jogokkal több tízezer román él Hollandiában, de alig van olyan holland, aki élhet ugyanezen jogaival Romániában. Emlékeztetett, hogy Románia egyezményekben vállalta ezeknek a jogoknak a tiszteletben tartását, de nem tesz eleget kötelezettségeinek. „A cégemet 2007-ben alapítottam. Akkor mérget vettem volna rá, hogy Románia csatlakozik a Schengeni egyezményhez, és majd épül autópálya is” – adott hangot csalódottságának Landman.
Mint részletezte, akár munkaerő-közvetítésről, akár az ügyfelek felkereséséről van szó, nagyon sokat számít, hogy egy ország tagja-e a schengeni övezetnek, vagy nem, azaz sorba kell állni, vagy nem. „Ne feledjük, Schengen egyben a bizalom szinonimája is, az hogy Románia nem a schengeni övetezet tagja, azt jelenti, hogy nem bíznak meg benne. Ezt Hollandiában nagyon sok intézménytől visszahallom” – magyarázta Landman.
„Megfélemlítették a céget”
A Szászfenes és Gyalu határán található hirdetőtáblát azért távolították el, mert összetéveszthető az útjelző táblákkal, ami ellentétes a hirdetőeszközök engedélyeztetését és elhelyezését szabályozó törvény 15. cikkelyével – szerepel a cég hivatalos indoklásában, amelytől Landman Gábor kibérelte a reklámfelületet, és amelynek nevét nem volt hajlandó elárulni. „Ez egyértelmű hülyeség. Megfélemlítették a céget, azt kérték, hogy ne is keverjük bele őket. Be fogok nyújtani egy panaszt a holland nagykövetségen. Egyértelmű, hogy cenzúráznak, egy reklámcéget még meg tudnak félemlíteni, de vannak eszközeim, melyekhez nem tudnak hozzányúlni” – nyilatkozta lapunknak Landman Gábor.
Az általunk megkéredezett önkormányzatok ugyanakkor nem tudtak pontos választ adni arra, hogy ki kérte a tábla eltávolítását a reklámcégtől. Miközben lapunk információi szerint a kolozsvári önkormányzattól érkezhetett a kérés, Iulia Perşă, a polgármesteri hivatal szóvivője a Krónikának úgy nyilatkozott: egész biztosan nem a kolozsvári önkormányzat távolíttatta el a reklámtáblát. Hangsúlyozta, a hirdetőtábla nem a város területén volt elhelyezve, így nem tartozott a hatáskörükbe, hogy intézkedjenek.
Okos Károly, Gyalu alpolgármestere rákérdezett a helyi urbanisztikai hivatal vezetőjénél, hogy mi történt, azonban az a válasz érkezett, hogy a napokban nem regisztráltak építésiengedély-kérést – erre ugyanis egy reklámtábla elhelyezésekor is szükség van –, és felszólítást sem küldtek egyetlen illegálisan elhelyezett reklámtábla eltávolítására. Albert Ilona szászfenesi önkormányzati képviselő kérdésünkre elmondta: a helyi tanácsosok nem értesültek arról, hogy a polgármesteri hivatal óriásplakátot távolíttatott volna el.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Egy „románellenes román” falujában (1.)
Évszázadokig sajátos státusú bihari kistáj volt a Báródság. Kalandos sorsú szülötte: Bem hadnagya, török effendi, Garibaldi őrnagya, az olasz királyi hadsereg tábornoka, Pavel Pop de Popa. Az ő pályafutásának, különleges utóéletének járt utána Szilágyi Aladár, a fotografáló Tasnádi-Sáhy Péter kíséretében.
A régente Középkalota nevet viselő tájegység peremén autózunk Báródbeznyére, a Sebes-Körös folyásával ellentétes irányba. Élesdtől futamatnyira érkezünk a Királyhágóig tartó történelmi vidékre, amelynek első, Árpád-kori magyar megülői, majd 14. századtól kezdve a ritkán lakott élettérbe több hullámban betelepített románok a 19. század közepéig sajátos jogállásnak örvendtek. A kerület határvédő szerepe a 16. század közepén megfordult, az önállósuló Erdélyi Fejedelemséget óvta a törökkel és a Habsburgokkal szemben. Előbb az Erdélybe vezető kereskedelmi és hadiút őrzésére rendelt királyi jobbágyok lakják, majd a sólyomkői vár szolgálatára is besorolt, részben Mátyás király alatt személyileg nemesített, végül Szapolyai Jánossal kezdődően vált kiváltságolt területté: a nemesi kerületté emelt Báródság nyolc falujának lakói a Biharország nyugati végére telepített Hajdúsághoz hasonló önkormányzatisággal, mai fogalommal élve: autonómiával rendelkeztek.
Az Erdélyi Fejedelemség megalakulásakor a Báródság területén újraszervezett nemesi kerület már nem csak a Várad-Kolozsvár országutat őrizte, a báródsági nemesek dolga volt a Királyhágón áthaladó erdélyi fejedelmek és főurak fegyveres kíséretének és szolgálatának ellátása is, a Szalárdi János által emlegetett „igen sűrű erdőrengetegen” keresztül. A Báródságot ekkoriban hivatalosan a Sólyomkőn lakó várkapitány által kormányozták, a gyakorlatban azonban a nemesi kerület közvetlen katonai vezetője a nagybáródi hadnagy volt. A Rákóczi-szabadságharc után (és Sólyomkő felrobbantásával) a kerület katonai jelentősége megszűnt, noha autonóm törvénykezése és gyűlései, valamint kapitányi címe formálisan még sokáig fennmaradtak. Bár a Báródságba már viszonylag korán, a 14. században megkezdődött a románok betelepülése, az etnikai arányok jelentősebb változása csak a török-kor vége felé (szászfenesi csata, Várad eleste eredményeképp) következett be. Fényes Elek monumentális műve, a Magyarország geographiai szótára még közvetlenül az 1848-49 előtti állapotokat tükrözve így ír: „Jelenleg egy állandóbb rend fenntarthatása kedvéért maga a kerület választ magának egy főkapitányt, s ez időben e díszes hivatalt az ismeretes derék hazafi, T. Beöthy Ödön úr viseli, ki részint jobb rend behozására, részint az iskolák felvirágoztatására tetemes áldozatokat teve, s magának örökös hála és érdem-koszorút vívott ki.”
„Töröljük a román hősök galériájából”
Amikor felfedeztem a 48-49-es magyar szabadságharc román honvédtisztjének, Pavel Pop de Popa hadnagynak az alakját, és kiderült, hogy egy rendkívül kalandos élet, látványos katonai karrier rejtezik mögötte, hozzákezdtem a román nyelvű források búvárlásához is. Az első sajtóanyag, ami a kezembe került, a Bihoreanul 2014. október 24-i száma volt. A nem éppen magyarbarátságáról ismert hetilap szalagcímben hozta, hogy „(Anti)Românul lui Kossuth: Sătenii din Beznea elogiază un paşoptist care a luptat împotriva românilor.” Azaz:
„Kossuth antirománja: a beznyei falusiak egy olyan negyvennyolcast magasztalnak, aki a románok ellen harcolt.”
A cikk szerzője azon háborog, hogy a Báródbeznye központjában, 2006-ban felállított hősök emlékművén első, kiemelt helyen szerepel a falu nemzetáruló szülöttének, Pop de Popa tábornoknak a neve.
A riporter kolléga – miután idéz a nyugalmazott generális egyik, a Nagyvárad napilap hasábjain megjelent leveléből, mely az 55. bihari honvédzászlóaljnak, „az öreg Bem kedvelt csapatának” a hőstetteiről szól –, azzal egészíti ki a hadastyán emlékeit, hogy „amit Popa nem írt le: a sorozás az akasztófával való fenyegetettség alatt zajlott, napirenden volt a dezertálás, és a fél esztendő alatt, amíg elfoglalták Erdélyt, az öreg Bem hadai több mint 40 ezer románt gyilkoltak le, és felégettek 300 falut.” A kolumnás cikk szerzője kifejti a magyarok rémtetteit, majd hasonló, bődületes tájékozottsággal vázolja fel a pályáját magyar honvédőrmesterként kezdő, olasz tábornokként befejező „kalandor”, Pavel Pop de Popa karrierjét. Riportja végén az illetékesekhez, a Bihar megyei Kulturális Felügyelőség főnökéhez fordul, s ígéretét veszi, hogy „vizsgálatot indítunk, amennyiben az illető személy gyalázatos tetteket követett el, javasolni fogjuk az Emlékművek Országos Bizottságának, hogy tegyen megfelelő lépéseket. Ha mindez bebizonyosodik, a tábornok nevét töröljük a román hősök galériájából.”
Emiatt, emlékműnézőbe – és ha már ott forgolódunk, faluriport végett is – igyekszünk Péter kollégámmal Báródbeznyére. Mire a Király-erdő karsztos dombvidékére érünk, barátságtalan szél kerekedik, havasesőt vág az arcunkba. A beznyeiek sokkal barátságosabbak az időjárásnál, meglátogatjuk a gazdag néprajzi magángyűjteményt, mely egy helybéli lakos kezdeményezésére született, meg a megye legnagyobb, közel három évszázada emelt ortodox fatemplomát. – Róluk, illetve a falu szülöttének törökországi, olaszhoni kalandjairól riportunk második részében számolunk be. Most, báródsági portyánk megkoronázásaként megszemléljük az inkriminált emlékművet. Az impozáns obeliszk rendíthetetlenül áll, mellette megtépázott nemzeti lobogót csattogtat a nekivadult szél. Az emlékoszlop baloldalán az első, jobboldalán a második világháború hőseinek-áldozatainak nevét megörökítő márványlapok, a homlokzat fekete márvány tábláján pedig a következő, érintetlen, épséges ép felirat: Pavel Popa hadseregtábornok, sz. 1827, Beznye, m. 1895, Genova, Olaszország. Alatta pedig: 1989 decemberi forradalom. Florin Butiri, Crăciuni fia, sz. 1969, Beznye, m. 1989 Bukarest.
Mindenkit, de mindenkit zavarba hozok, amikor – megjátszva a tájékozatlan látogatót – arról faggatom a falubelieket: ki lehetett ez a Popa tábornok, mit tudnak róla? Elsőként a néprajzi gyűjtemény gazdáját kérdezem, mint helytörténeti érdeklődésű férfiút. Bár itt született, de mérnökember lévén nem foglalkozott a kérdéssel – szabadkozik. Javasolja, kérdezzük meg a feleségét, talán ő többet tud. Az asszony szerint „az első világháborúban harcolt a magyarok ellen”, de szemlátomást, nem biztos a dolgában. Hasonló dolgot rebesget az az asszonyság is, akinél a templom kulcsa van. Ő arra esküszik, hogy az 1927-ben született – felmenői révén báródbeznyei gyökerű –, ugyancsak tábornoki rangú szívsebész professzor, Ioan Pop de Popa nagybátyja volna… Az ortodox pópa restelkedve vallja be, hogy semmit sem tud az emlékműre örökített tábornok kilétéről, de fogadkozik, hogy „utánanéz”. A község szintén helybeli születésű alpolgármestere a községháza turisztikai kérdésekkel foglalkozó beosztottjához küld. Az iruló-piruló leányka azzal mentegetőzik, hogy ő csak három hete dolgozik a polgármesteri hivatalnál, de szentül megígéri, hogy „dokumentálódik”, és néhány napon belül megadja a választ…
Minderről egy néhány évvel ezelőtti beszélgetésem jut eszembe. Oravecz Imre költő mondta, hogy a „történelem ott, lent nem érzékelhető”. A Régi Szajla című versében ezt írta: „az úton libát terelnek, / az árokban füvet szednek, / a kerítésre köcsögöt tesznek, / a kútból vizet mernek, / a kertben kapát éleznek, / az ólban disznót etetnek / és a legnagyobb dologidőben / hülyegyerekként lézeng a faluban a történelem”.
„A közös haza védelmére”
A Beöthy Ödön által „felvirágoztatott” báróbeznyei román iskola ortodox tanítójának fia, Pavel, tanulmányait a nagyváradi Premontrei Főgimnáziumban folytatta, 1847-ben iratkozott be a Jogakadémiára. „Egykor én is szívtam a nagyváradi jogi intézet levegőjét – írta egy fél évszázaddal később papírra vetett visszaemlékezésében –, ott, azok között a falak között, az akkori ifjúság soraiban, az azon időbeli nagyváradi társadalom kebelében tanultam a hazát, az összes nemzetiségek édes otthonát ismerhetni.”
Első éves joghallgatóként élte meg 1848 márciusát. Akár a partiumi-bánsági románság jelentős része, a váradi román értelmiség, főleg az egyetemi ifjúság lelkesedéssel fogadta a forradalom kitörését, és nagy várakozással tekintett Európa tavaszának további fejleményeire. Mi több: amellett, hogy kiáltványba foglalták a maguk saját, jogos nemzeti igényeit, elfogadták a Pesten március 15-én közzétett 12 pont követeléseit, köztük – az erdélyi románság unióellenes érzelmeivel szemben – annak utolsó, Magyarország és Erdély egyesülését megfogalmazó pontját is. A magyarországi, partiumi-bánsági román értelmiség 1848 áprilisában érzékelte, hogy erdélyi társaik más úton járnak – ezért intézett a nagyváradi román ifjúság május 21-én egy felhívást erdélyi testvéreihez, melyben kérik nemzettársaikat, hogy legyenek lojálisak a magyarokhoz, mert „testvérekké lettünk kölcsönös szenvedéseink, hazánkért és szabadságunkért kölcsönösen ontott vérünk által.” Amikor 48 őszén kitört a háború, a bihari románok jelentős része a szabadságharc oldalára állt.
„A nagyváradi ifjúság által kiadott jelszó – olvasható Pavel Pop de Popa 1892. novemberében kelt, a Nagyvárad napilap november 23-i számában publikált itáliai levelében – villámként járta be a vidéket, és az eredmény Bihar megyében az lett, hogy a magyar és a román nép versenyezve sietett, a háromszínű lobogó alá, a közös haza védelmére.”
Bem hadnagya
Az Erdélyben is megindult fegyveres harc nyomán 1848. november végére a magyar csapatok kiszorultak Erdélyből, és a Nagybánya–Zsibó–Zilah–Csucsa vonalra vonultak vissza. A haderő újjászervezését Czetz János honvéd őrnagy kezdte meg, majd 1848. december 2-án Kossuth Lajos Bem József vezérőrnagyot nevezte ki az észak-erdélyi magyar csapatok főparancsnokának.
Nagyváradon alakult meg a 27. honvédzászlóalj, amelynek katonái Bem parancsnoksága alatt vettek részt Erdély felszabadításában, majd egyes századaikat az Érchegységet zároló magyar csapatok közé osztottak be. Szintén Nagyváradon alakította meg Hódossy Miklós kormánybiztos Bihar megye részben ugyancsak román kontingenséből az 55. honvédzászlóaljat, amely már december 19-én Csucsa mellett esett át a tűzkeresztségen. Ennek a nemzetőrökből alakult zászlóaljnak lett az önkéntese őrmesteri rangban Pavel Pop, a báródbeznyei tanító fia. A térségben szabályos román-román összecsapás bontakozott ki, mivel a honvédeket a 17. naszódi román határőr gyalogezred 2. zászlóalja, két század bukovinai határvadász, valamint mócföldi népfelkelők támadták. A Fráter Alajos vezette 55. zászlóaljnak sikerült megakadályoznia, hogy az ellenség a Királyhágón áttörve Várad elfoglalására induljon, sőt Czecz őrnagy december 20-i zsibói győzelme után, immár közvetlenül Bem vezérlete alatt akadálytalanul nyomultak keletre, Kolozsvár felszabadítása érdekében. Bona Gábor hadtörténész számításai szerint a honvédseregben megfordult mintegy 200 ezer katonának 40 százalékát nem magyar ajkúak alkották. A 25 000 román nemzetiségű katona az összhaderő 12-13 százalékát alkotta.
A mi román hősünk sok ezer nemzettársával egyetemben csatáról csatára harcolt Bem tábornok nagy sikerű hadjáratában, melynek eredményeként – az orosz cári hadak betöréséig – gyakorlatilag kiszorították Erdélyből az ellenséget.
Ami Pavel Pop hadi cselekedeteit illeti, sajnos nem sokat tudunk róluk. Megérdemelné, hogy egy fiatal történész kinyomozza vitézi tetteit. Az biztos, hogy miután Csucsánál átesett a tűzkeresztségen, végigverekedte a csatatereket. Érdemei elismeréseként Nagyszeben első ostromakor 1849. január 21. kapott hadnagyi rangot. Nagyszeben bevételéért az ötvenötös honvédek mindegyikét kéthavi zsold rendkívüli kiutalásával jutalmazta Bem apó. Azt hősünk parancsnokától, az érseléndi születésű Fráter Alajos visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy 1849. július 20. csapatával a vöröstoronyi szorosból Havasalföldre szorították, a törökök előtt tette le a fegyvert Sumlán, majd Kutahiában Kossuth testőrcsapatába jelentkezett.
http://erdelyiriport.ro/, 2016. március 5.
Egy „románellenes román” falujában (2.)
A vidéket jól ismerem, nem csak Kolozsvár felé vagy onnan Váradra igyekezve szeltem át számtalanszor a Királyhágó alatti kishazát. Hét esztendeje az alapos helyismerettel rendelkező Ilyés Károly doktor kíséretében jártam be – sokadik etnoszportyám alkalmával – a Réz-hegység Nagybáród fölötti, szerinszerte elterülő, egymástól rikkantásnyira megbúvó szlovák portáit. De a Királyerdő felőli rész alvége, ahol most járunk, ismeretlen volt számomra. Báródbeznyére készültömben napokkal indulásunk előtt kezdem az utazást. Bunyitay nagy történeti munkája mellett, másik „bibliámat”, a soktudományú Fényes Elek Geographiai szótárát felütve böngészem a vonatkozó szócikket. Annyira élvezetes-szemléletes szöveg, hogy reménybeli olvasóim türelmével visszaélve, egy részét idemásolom a riportomba:
„Nagy-Báród oláh falu, Bihar vármegyében, a kolosvári országutban, Váradhoz 7 mfdre, 30 r. kath, 53 n. e. óhitű, 600 g. e. óhitű, 10 ref., 8 zsidó lak., óhitű anyatemplommal, postahivatallal, uj kerületi házzal. Hetenkint divatozó vásárját a szomszédok élénken látogatják. – E helység fő helye volt a báródsági nemes kerületnek, s a kapitányi széktartás itt szokott tartatni. E nemes kerülethez tartoztak még: Kis-Báród, Cséklye, Nagy-Patak, Korniczel, Beznye, Körös-Topa, és Brátkának egyrésze. Vallásukra nézve nagy részt egyesült, aztán nem egyesült óhitű oláhok. Házaik fából, s főleg Beznyén széljelszórva épültek, többnyire keritések nélkül. A lakosok nagy része a müveletlenség szomoru állapotában fetreng, s majd mindent magok csinálnak, mire szükségök van; mind a mellett istenfélők, s épen nem erkölcstelenek. Sovány és terméketlen földeiket nem elég szorgalommal müvelik; termesztenek tavaszi buzát, tengerit, zabot, burgonyát, és babot. Van sok gyümölcse, különösen sok szilvája, almája, diója, mogyorója. Terjedelmes erdeikben holmi apró barmot is nevelnek. Nevezetesebb hegye a Magura, melly óriási nagyságával felülmulja Körös völgyének minden hegyeit. 1790-ben gyomrában nem megvetendő mennyiségben leltek arany, ezüst, vas, ólom ásványokat; de az iparhiány, s más gátló körülmények elfojták további létüket. Kősziklás hegyeit többnyire bükk, tölgy és cserfákból álló erdőség fedezi, mellyben egy hamuzsir-huta a lakosoknak jó foglalatosságot ad. Vadon terem az erdőkben málna, ribiszke és fekete áfonya. (…) Általában levegője tiszta, vize jó, s vidékének tündér szépsége az erdélybevivő derék országuton járó utazót vidámitja.”
A Példabeszédek Háza
A sűrűn szálazó, majd havas esőbe váltó csapadék nem igazán „vidámít” bennünket, a kátyúkat is kerülgetni kell, így túlfutunk célunkon. Azt is csak akkor vesszük észre, amikor elérjük a Báródbeznye végét, illetve a vele összenőtt Barátka kezdetét jelző helynévtáblákat. Ennyicske terepszemle elegendő ahhoz, hogy megállapítsuk: Fényes Elek bő másfél évszázada nyomdafestéket látott leírásához képest miben változott a falu? „A vidék tündér szépsége” megmaradt, Beznyén viszont csak itt, a felvégen találunk széjjelszórva házakat, már nem fából épültek, nem annyira szegényesek, jó néhány tekintélyes porta jelzi a helybéliek prosperálását. Végül némi maroktelefonos egyeztetés után megpillantjuk a máramarosi faragott kapu alatt reánk várakozó férfiút.
Martin Teodor gépészmérnök Beznye szülötte, akkor telepedett véglegesen haza feleségével és két lányával, amikor visszakapták felmenőik tizenvalahány hektárnyi földjét, erdejét. Előbb gazdálkodni kezdett, állatokat is tartott, majd kisebb vállalkozásba fogott. Beindított egy tejüzemet, sajtot, túrót szállítanak a piacokra. Férjezett lányai családostul Németországba költöztek, évente háromszor-négyszer látogatnak haza, így az erősödő konkurencia, a fokozódó import miatt három alkalmazottnyira zsugorodott tejgyár elegendő hátteret biztosít a megélhetésükhöz. Viszont mielőtt a lányok felcseperedtek volna, egy újabb „vállalkozásba” kezdett, a maga, a gyermekei és mindenki gyönyörűségére, amelyik azóta nemhogy hozná, csak viszi a pénzt. „1991-ben családostul meglátogattuk Kiskohon a Medve-barlangot, akkor fedeztük fel magunk számára Aurel Flutur példátlanul gazdag néprajzi gyűjteményét – idézi nem kis lelkesedéssel a történteket –. Már hazafelé jövet mocorogni kezdett bennem a gondolat: de hiszen a mi csűrünkben, padlásunkon, falusfeleim portáján is még megvan jó néhány berendezési tárgy, szerszám, viselet, egyéb, mi lenne, ha a kiskohi példán felbuzdulva Báródbeznyén is összehoznánk egy hasonló kincsestárat?”
Éppen akkoriban kapták vissza ősi jussukat, a házukkal szemben, az országút túloldalán fekvő terjedelmes telket, lakóházzal, istállóval, csűrrel egyetemben. Teodor – akár megannyi falubelije – ezermester lévén, néhány barátjával nekilátott az épületek felújításának, a jókora terület erdőalji részét meghagyta legelőnek, a dombalji részét pedig lészakerítéssel választotta le, és feleségével, lányaival együtt hozzáfogott a tárgyak gyűjtéséhez. A ház és tartozékai megteltek a tíz év alatt összehordott darabokkal. Teodor a műhelyében restaurálta, konzerválta a paraszti mívesnapok megannyi kellékét, eszközét, a cséphadarótól a kézimalomig, a faesztergától a kisgépekig, a kemencétől a szövőszékig. Az asszonynép a nők, férfiak, gyermekek népi viseletének darabjait, az ágyneműt, a bútorokat újította fel, s így alakult ki egy „módos” meg egy „szegény” ember portája, minden hozzávalóval egyetemben. Teodor elmondása szerint nem igényelt, nem is kapott tanácsot néprajzos szakemberektől. Mindent ő maga tervezett, kivitelezett, működtet. A vendégkönyv bejegyzései szerint nem csak a megyéből, nem csak Romániából, hanem számos országból érkező turisták látogatják a Példabeszédek Házát. Hamarosan kiderül, vendéglátónk „bibliás ember”, nem véletlenül nevezte el így az általa megálmodott gyűjteményt. Ugyanis a helyiségek egy-egy erény: „a szorgalom”, „a szeretet”, „a türelem” stb. nevét viselik; a kiállítás berendezései között, de még a bútorok fiókjaiba rejtett cédulákon is, a Példabeszédek könyve, Bölcs Salamon egy-egy mondása olvasható: „Szeretet és hűség ne hagyjon el soha, kösd a nyakadba, és írd fel a szíved táblájára.” (3:3) „Ahol sok a beszéd, nem marad el a bűn, okosan teszi, aki féken tartja az ajkát.” (10:19) Avagy: „Jobb egy tál főzelék és szeretet hozzá, mint egy kövér ökör gyűlölettel.” (15:17)
Nem, nem áruljuk el házigazdánknak, hogy tiszteletre méltóan gazdag, tájidegen tárgyakat is prezentáló gyűjteménye eléggé eklektikusnak látszik, azt sem, hogy az udvartérben felállított, gyermekeknek szánt kunyhók, egyéb parkbútorok némileg giccsesnek tűnnek… Nem tartok attól, hogy ez a nem túl hízelgő megállapításunk visszajut a fülébe, hiszen bevallja: egy kukkot nem ért magyarul. Viszont ha majd a beznyei beszámolóm megjelenik – mondja – szívesen lapozgatná az Erdélyi Riportot, nézegetné legalább a fotókat benne. Médiaügyekben tájékozatlan barátunkkal nehezen tudom megértetni: sajnos, a mi lapunk már nem olyan „újság”, amelyik nyomdában készül, csupán az interneten lehet rátalálni…
Mihály és Gábor arkangyal temploma
A sikátorban, egy szemlátomást lakatlan, roskatag parasztház mögötti temetőkertben áll Bihar megye legnagyobb és talán legrégibb ortodox fatemploma. Míg odaérünk, a lábbelink átcsatakosodik, a silányan kövezett csapáson felgyűlt tócsákat kerülgetve gázolunk a bokáig érő, nedves fűben. Amíg a kulcsos asszonyra várakozunk, megszemléljük a magas sátorfedelű, zsindellyel fedett tetőt, a karcsú, nyolcszögű toronysisakot. A templomtornácra húzódva gyönyörködünk a kapubéllet négysoros kötéldíszében, a vésett kötéldísz az egész épületet átfonja, a külső falak felületét számos motívum ékesíti. Egy nehezen kisilabizálható felirat bizonyítja, hogy mikor emelték a templomot: + Văleatu 1723 scrisam eu Toader Diac s...eata ţ... din mila lui D[u]mnezău şi cu darul Duh[u]lui Sf[â]ntu + Întăe chitor Caba Gaboru cel bătrănu.
A lóti-futi fehérnép amikor faggatózni kezdenék, sietve kisirül, mondja, hogy olvassuk csak el a templomra vonatkozó tudnivalókat a bejárat mellett kiragasztott román és francia nyelvű papírról, a kulcsot hagyjuk az ajtóban, mert nemsokára egy külföldi turistacsoport érkezik. (Annyit még visszaszól, hogy az általam kérdezett tábornok, Pop de Popa doktor a nagybátyja, valóban az első világháború idején harcolt a magyarok ellen a román hadseregben…) Az ikonosztázion és az oltár kivételével – ahol a keresztre feszítés jelenete látható –, a templom belterében, a mennyezeten csak nyomokban maradtak meg a régi bibliai jelenetek és szentábrázolások. A falakat néhány fatáblára festett ikon mellett kéziszőttes vászonkendők borítják, nem annyira, hogy ne hagyják érvényesülni a népi architektúra szépségeit. A boltozatot tartó koszorú-gerendák kimunkálása, a nagy felületen sorjázó kötélfaragványok, rozetták, geometrikus, növényi motívumok olyan mester törekvéséről árulkodnak, aki nemcsak ismerte-értette a paraszti építő-díszítő művészetet, de szintetizáló képességgel is rendelkezett. A hajdani faragómolnárok a templom minden egyes darabját fejszével faragták, vésővel vésték, a falakat, a fedélszéket, a vastag gerendákat mind-mind faszegek tartják össze. Az egésznek a legnagyobb építészeti erényét talán az arányai képezik!
A temetőkert sírkövein leggyakoribbak a Caba, a Cacuci, a Venter családnevek, azoknak a famíliáknak a nevei, akiknek elei a maguk helyén és rendjén valóban történelmi szerepet játszottak. Az utódok – erről több ízben megbizonyosodtam – mit sem tudnak erről. A Fényes Elek által legnépesebbként számom tartott „Venter törzsök” leszármazottjai közül egyetlen eggyel futottam össze, aki hallott rebesgetni valamit a nagyapjától arról, hogy ők Mátyás király óta magyar nemesek volnának. Valóban, fennmaradt egy 1465-ben kelt, a Venterek báródsági birtokára adott királyi adománylevél, mely: „pro parte fidelium nostrorum nobilium Valachorum”, az uralkodó hűséges oláh nemeseinek biztosítja a jussát. Ha rajtam állna, szívesen megosztanám a derék, de saját históriájukban járatlan báródbeznyeie Venterekkel azt is, hogy – amint azt Fényes Elek közölte – „Venter Mihály, a báródsági katonaság hadnagya, számos válogatott legénynyel 1657-ben II. Rákóczy György fejedelmet Lengyelországba követte, hol katonáinak nagyobb részét elvesztvén, maga is elesett.” Mindezt avégett villantom fel, hogy jelezzem: a beznyeiek valóban vérbeli katonák lehettek, nem is akármilyenek – mint ahogy riportom hőse is az lett, közel két évszázad múltán.
Az effendi, az őrnagy, a tábornok
Most volna szükségem arra az ambíciózus történészre, aki utána járna a török levéltárakban annak, hogy Pavel Pop de Popa – Bem tábornok példáját követve – több száz tiszttársával és honvéd bajtársával együtt hogyan vált „renegáttá”, miként tért át muzulmán hitre, hogyan érdemelte ki az effendi titulust, hogyan törekedtek arra, hogy az oroszok elleni krími háborúban jeleskedjenek, annak a reményében, hogy az egyik ellenséget legyőzve, azok 49-es szövetségese, az osztrákok ellen fordulva küzdhessenek Magyarország szabadságáért és függetlenségéért. Ez a dolog nem jött össze, a törökországi magyar emigráció egy része szétszóródott a nagyvilágban, másik része a közkegyelem ígéretével hazatért, a harmadik pedig meg sem állt Itáliáig.
Ifjú történészünknek az olasz hadtörténeti levéltárakat kellene búvárolnia ahhoz, hogy kiderítse: Pavel Pop de Popa hogyan vett részt a Garibaldi seregéhez csatlakozó Magyar Légió küzdelmeiben. Riporterségem kevés, olykor némileg egymást nem fedő adat birtokában annyit árulhat el hősünkről, hogy az olasz függetlenségi háborúban az őrnagyságig vitte, immár ezredesi rangban részt vett Róma felszabadításában is. Hogy azt követően sem tért haza, hanem az egyesült Itáliát szolgálta, arra nézvést a legfőbb „bizonyíték”, hogy valamikor, nyugállományba vonulása után, megkapta az olasz hadsereg tábornoki rangját. Ezt egy 1898. július 9-én, a piacenzai IV. hadtest parancsnoksága által kibocsátott – immár írógéppel kitöltött! –, „per favore del Maggiore Generale nella Riserva Papp Paolo” azaz Papp Paolo tartalékos vezérőrnagy számára kitöltött tanúsítvány is igazolja. Az érintett lakcíme: Chiavari, Corso Vittorio Emanuele 71. Ez a kisváros a Ligúr tengerparton témánk szempontjából azért is érdekes, mert egyrészt az olasz szabadságharc és az egységes olasz állam létrejöttének három hőse: Nino Bixio, Giuseppe Mazzini és Giuseppe Garibaldi egyaránt chiavari gyökerű családban született, gyakran időztek ott, tehát a mi Pop – vagy ahogy olasz iratokban szerepel: Pap tábornokunk sem került tartalékosként véletlenül éppen Chiavari városába. Az ügynek volt egy romantikusabb szála is: itt vezette oltár elé 1872-ben a szépséges Paolina Mazzucchelli hercegnőt, egy előkelő genovai család sarját. Élete végéig Chiavariban élt, és ott helyezték örök nyugalomra, 1908 decemberében, 81 esztendős korában
A Nagyvárad levelezője
Pavel Pop/Pap de Popa élete végéig nem feledkezett meg szülőföldjéről. Egyrészt a kiegyezés után többször hazalátogatott, Kossuth Lajost gyakran felkereste turini (torinói) száműzetésében, be is számolt erről. Másrészt előfizetője volt és alkalmanként levelezője a Nagyvárad napilapnak. Az újság hasábjain 1892 őszén kipattant, úgynevezett Vulturul-sajtóvitával kapcsolatosan mondta el a véleményét. Történt ugyanis, hogy egy Iustin Ardelean nevű egyetemista, a nagyváradi Jogakadémia hallgatója „egy minden sorában magyarellenes, uszító jellegű élclapot indított”, ami nagy felháborodást keltett a váradi magyarság, de főleg a joghallgatók körében. Az akadémia tanári kara figyelmeztette, megintette, de Ardelean tovább folytatta magyarellenes hadjáratát a Vulturul hasábjain. Tiltakozásul magyar kollégái, „a nagyváradi jogász ifjúság számkivetette kebeléből Ardelean Jusztin joghallgatót, a Vulturul czímű ismeretes román élczlap szerkesztőjét (…), akiről kisült, hogy a Tribuna modorában és nyelvén gyalázza és piszkolja a magyarságot. (…) Kizáratik az önképzőkörből, a magyar jogász ifjúság kiveti őt kebeléből, és vele minden egyleti és magán érintkezést megszakít, stb. stb.” Nos, hősünk ehhez a sajtóvitához szólt hozzá, Chiavariban, november 20-án kelt levelében. Íme, néhány részlete:
„Igen tisztelt Szerkesztő Úr!
Mint Magyarország egykor állampolgára és egy letűnt, nagy kor szemtanúja, örömest emlékezem a múltakra, s mondhatom, hogy később sok szomorú körülmények között azok voltak egyedüli vigasztalásaim. Miután múltam emlékei Magyarországhoz kötnek, minden érdekel, ami e haza határai között történik. Mivel a Nagyvárad f. évi 292. számának hasábjain azt a kirekesztő resultatumot olvastam, (…) eszembe jutott, hogy egykor én is szívtam a nagyváradi jogi intézet levegőjét.” A levél folyatásában feleleveníti 1848 tavaszának forró napjait – a riportom első részében már idézett történéseket, amikor sok román társával csatlakozott a magyar forradalomhoz, majd a magyar szabadságharchoz., és Bem tábornok vezérlete alatt az 55. zászlóalj önkénteseként harcolt. „Remélem – írja a továbbiakban –, hogyha Magyarországra ismét elkövetkezik a hon megvédésének más irányban való nehéz munkája, az eredmény szerencsésebb lesz, mint 1849-ben. Azonban ki kell mondanom, hogy erre a jövendőbeli védelemre a népet nevelni kell, nevelni igazságos és méltányos bánásmóddal, és nem hatalmaskodással, üldözéssel, mert ez a zsarnokság fegyvere. Mint igaz magyarbarát, aki jelenleg egy valóban demokrata társadalomban él, egy olyan államban, amely igazán szabad intézményekkel ajándékozta meg polgárait, innen a távolból, részrehajlatlanul és a valódi szabadság álláspontjáról ítélve meg az otthon történteket, kimondom, hogy a nagyváradi jogász ifjak határozata többet árthat a békés népszellemnek, mint száz Vulturul-féle lap szatirizáló verse. Az olyan üldözések, mint amilyenre a bosszúérzet által elragadtatott nagyváradi ifjak példát nyújtottak, martyrokat csinálnak, akikre pedig nincs szükség, és elkeseredéseket keltenek, ami pedig a haza belső békéjére nézve állandó veszedelem.
Ez az én meggyőződésem.
Papp de Popa Pál,
Ezredes az olasz hadseregben, 1848-49-i honvéd.” http://erdelyiriport.ro/

Vissza a nacionálkommunizmusba
Nem az a legnagyobb baj, hogy csalódtunk Klaus Iohannis államelnökben is, mint megannyi más román politikusban.
Már abba is kezdtünk beletörődni, hogy illúzió, hiú ábránd volt erdélyiséget, európaiságot, demokrácia iránti elkötelezettséget, kisebbségben élő nemzeti közösségek iránti empátiát elvárni a nagyszebeni polgármesterből lett elnöktől. Románabb igyekezett ő lenni minden románnál, bukarestibb a centralizált nemzetállam legfanatikusabb híveinél, kiszolgálóinál és haszonélvezőinél, balkánibb a legocsmányabb Dâmbovița-parti marakodáson nevelkedett kisstílű politikusoknál. Láthattuk ezt már tavaly, amikor az RMDSZ-kongresszusra küldött üzenetét titokzatos módon megváltoztatták, egyszer csak eltűnt belőle az a beismerő vallomás, mely szerint Romániának még sokat kell tennie annak érdekében, hogy a nemzeti kisebbségek minden őket illető jogot megkapjanak. De láthattuk ezt néhány nappal korábban is, amikor Iohannis a Securitate öröksége iránti elkötelezettségéről tett tanúbizonyságot azzal, hogy a Dan Voiculescu börtönbe zárt szekusbesúgó szócsövéül szolgáló médiabirodalmat védelmébe vette a törvényt alkalmazni kívánó állami hatóságokkal szemben.
Tőkés László kitüntetésének megvonása jól illeszkedik azon magyarellenes intézkedések sorába, amelyek jó ideje csak sűrűsödnek, sokasodnak, súlyosbodnak. A leállított restitúció, a terrorvád, a kollektív megbélyegzés, a magyar feliratok, jelképek elleni hadjárat, egyes karakán magyar vezetők meghurcolása, a képtelenség határán is túlmenő magyarellenes törvénytervezetek benyújtása – ilyen előzmények mellett majdhogynem csoda is lett volna, ha a román államhatalom nem fosztja meg a temesvári forradalom hősét a Románia Csillaga Érdemrend kitüntetéstől. Sajnos, 2016 tavaszán, 26 évvel az 1989-es változás után már ott tartunk, hogy az sem meglepő, ha a kitüntetést egy politikai nyilatkozatért, egy véleményért vonják vissza. A nagy román demokráciában – hol vagytok, emberi jogok elszánt, ádáz védelmezői, hol a nemzeti, magyar vagy lengyel kormányokat rendre megleckéztető európaiak?! – már szinte fel sem tűnik, ha korlátozni próbálják a gyülekezési jogot vagy a szabad véleménynyilvánítás jogát – mindazokat az alapértékeket, amelyekért 1989 decemberében Tőkés László mellett oly sokan síkra szálltak, és ezen értékekért oly sokan életüket áldozták.
Az, hogy 26 évvel az 1989-es események után a román államfő a temesvári forradalom hősétől vonja vissza a rendszerváltásban játszott szerepéért megítélt érdemrendet, voltaképpen magának a forradalom eszméinek és célkitűzéseinek a megcsúfolása, a szabadságért életüket adó hősök emlékének meggyalázása.
A legmagasabb közjogi méltóságot megtestesítő államelnök gesztusában a legfájóbb, hogy az voltaképpen a nyilvános, hivatalos beismerése annak: Románia nem becsüli a szabadságot, a demokráciát. 26 év után a nacionálkommunista rezsim hivatalosan visszatért Romániába…
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szekusállam lettünk
A SRI még nagyobb jogosítványokat kapott 
A Legfelső Védelmi Tanács (CSAT) rendkívüli ülésén jóváhagyta, hogy a kormány sürgősségi rendelettel módosítsa a büntetőeljárást, és ezáltal „megszakítás nélkül” biztosítsa a lehallgatások jogalapját mind a nemzetbiztonsági, mind a korrupciós ügyekben. A rendelet szövegét már péntek este bemutatták.
Eddig szinte kizárólag a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) végzett lehallgatásokat, nemcsak „saját felhasználásra”, hanem az ügyészek által indított büntetőeljárásokban is, ennek jogalapját azonban a múlt héten az alkotmánybíróság hatálytalanította.
A büntetőeljárás módosításával most egyértelműen elkülönítik egymástól a titkosszolgálatok által nemzetbiztonsági céllal, illetve az ügyészek és rendőrök által bűnügyi nyomozások érdekében végzett titkos megfigyeléseket és lehallgatásokat. A sürgősségi kormányrendelet szövegét már pénteken este, a CSAT ülése után nyilvánosságra hozták. 
A Hotnews kommentárja szerint az új törvény (egyelőre tervezet) még nagyobb hatáskört biztosít a SRI-nek, mint volt eddig: ezután ugyanis a nemzetbiztonsági és terrorizmus-ügyekben befolyhat a büntetőeljárásokba is. A hírügynökség szakértője szerint az alkotmánybírósági döntés éppen azt állapította meg, hogy a SRI-nek nem volt jogköre semmilyen büntetőeljárásban közreműködnie. 
Mi pedig újra és újra hozzátesszük: ugyan a sürgősségi kormányrendelet publikálása után a SRI legálisan vájkálhat mindannyiunk magánéletében (ugyanis szerinte minden autonomista potenciális terrorista), ám azelőtt jogellenesen hallgatta le Ráduly Róbertet, Mezey Jánost, Antal Árpádot, Beke Istvánt, Szőcs Zoltánt, tehát ezen ügyekben a bizonyítékok jó része elveszett. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az EU belemenne Románia bővítésébe?
Már európai uniós tisztviselők is komolyan mérlegelik, hogy Moldova totális csődjéből csak a volt szovjet tagköztársaság és Románia egyesülése hozhatna kiutat – írja a Napi.hu.
Egyes nyugati diplomaták és szakértők egyre inkább megkérdőjelezik a 3,5 milliós Moldova mint önálló állam létjogosultságát. Nem sokkal korábban még a sikersztori lehetőségét látták a kicsi volt szovjet tagköztársaságban, amely az európai integráció útjára lépve megállhat a saját lábán – derült ki a bne IntelliNews régiós hírportál háttérelemzéséből.
Most már kénytelenek tudomásul venni, hogy ennek éppen az ellenkezője az igaz. Moldova a működésképtelen gazdaság szimbólumává vált azt követően, hogy tavaly év közben kiderült: a nem egészen nyolcmilliárd dolláros GDP 12 százalékának megfelelő összeg, egymilliárd dollár szőrén-szálán eltűnt az ország bankrendszeréből. Ezenfelül egy pénzmosási botrány is megrázta az országot – mindkét sztoriban nyakig benne voltak az ország vezetői.
A bankok kiürítése és állami feltőkésítése miatt az állami szervezetek még ma is bajlódnak a bérek kifizetésével és a kormány hamarosan abban a helyzetben találhatja magát, hogy nem lesz pénze a nyugdíjak kifizetésére és az államadósság törlesztésére. Moldova politikusai és államapparátusa láthatóan képtelen úrrá lenni a káoszon.
Ez juttatta el a nemzetközi megfigyelők és tanácsadók egy részét ahhoz a következtetéshez, hogy a működésképtelen önálló államot fel kellene adni, és utat kellene nyitni Moldova és Románia egyesülése előtt. Az utóbbi ország is sok sebből vérzik ugyan, de képes ezeket valamennyire legyűrni, illetve vezetése a NATO- és az EU-csatlakozás felé vezető úton hajlandó volt rendezni az ország kormányzási és gazdasági bajait – írják.
Az egyesülés persze jelentős ellenállásra találna az EU vezetésében, hiszen egy elnyomorodott népességű, bukott gazdaságú országot kellene integrálni Románián keresztül az unióba. Az elmúlt öt évben euró-számilliókat költöttek Moldova infrastruktúrájának és intézményrendszerének megreformálására – teljesen hiábavalóan.
Várhatóan Moszkva is keresztbe feküdne egy moldovai-román egyesülésnek. A kilencvenes évek elején az ország keleti, a Dnyeszter folyón túli sávja, amelyet főként oroszok laknak, Dnyeszter Menti Köztársaság néven levált Moldováról. Borítékolható, hogy az az „állam" Oroszországgal a hátában újabb területi igényekkel állna elő, ha felmerülne Moldova beolvadása déli szomszédjába.
alfahir.hu
Erdély.ma

Levente, a „dák fióka”
Már a királyság megalakulása óta Romániában az egységes nemzetállam létrehozása volt az állandó cél. Még akkor is, ha – amiként Lucian Boia írta – még a két fejedelemségben sem éltek csak románok (bár akkoriban nemes egyszerűséggel a zsidókon kívül mindenkit ide sorjáztak), a transzilván területek Regáthoz csatolásakor csak romlott az arány. Ennek ellenére már az 1923-as alkotmányba belecsúsztatták, hogy Románia egységes nemzetállam, és kimondták, hogy ez a cikkely nem változtatható meg. Az azóta kidolgozott alkotmányokból (akadt jó néhány) nem is került ki.
A gyulafehérvári ígéretek még jól el sem szálltak, beindult a nemzetiségek beolvasztása, az évek teltével eljutottak odáig, hogy mind több család- és személynevet románná írtak át. Sőt, nem lehetett leírni a települések, hegyek, folyók, határrészek neveit, csak románul. Megtörtént, hogy külföldön a személyazonossági szerint írták ki az ismertebb sportoló nevét, a többségiek azt sem tudták, ki az illető, hiszen hazai fogyasztásra a Szatmáriból Sătmăreanu, Kirnerből Chirut, Víghből Vigu lett, a Galina Alinává, a József Iosiffá, az Imre Emeric-ké változott... Ha nem „keresztelték át” az ismert ember nevét, akkor szóban, írásban tették azzá. Így lett úgymond román a Nobel-díjas Herta Müller, az Oscar-díjas filmben játszó Molnár Levente, de még a magyar X-faktort megnyerő Tóth Andrea is, hogy néhányat említsünk.
Mondják is a nacionalizmustól túlbuzgó többségiek, hogy amiként Franciahonban mindenki francia, Romániában is mindenkinek románná kell válnia. Itt azonban van egy kis ferdítés, hiszen a franciák is vakarják most a fejük búbját, hiszen ott sem mindenki francia, mostanság kiderült, hogy élnek korzikaiak, bretagne-ok, baszkok is, nem szólva az arabokról. Mi pedig nem leszünk románok (még magyar származású románok sem), mert erdélyi magyarnak születtünk. Magyar tudattal, magyar érzelmekkel...
Ezért nem díjazzuk azt sem, hogy a személyikről szóló új törvénytervezetbe néhány honatya megint nemzetiséggé akarja átírni az állampolgárságot. A legtöbb EU-s országban – így Magyarországon is – kihagyták ezt a rubrikát, hiszen tudott dolog, hogy a személyit kiadó állam állampolgára az illető. Persze, ezekben az országokban nem hangsúlyozzák lépten-nyomon, hogy egységes nemzetállamok lennének.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hencz Hilda : Magyar Bukarest - részletek (11.)
Az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben; ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni.
Az első világháború kitöréséig évente mintegy húsz bukaresti, elemi iskolát végzett tanulót küldtek ösztöndíjjal a csíkszeredai vagy a gyulafehérvári gimnáziumba, vagy budapesti mesteriskolákba. 1907 után tíz ösztöndíjat ajánlottak fel a brassói, kolozsvári, marosvásárhelyi, zalatnai és udvarhelyi szakiskolákba, szülőföldjük iparának fejlesztése és munkahelyteremtés útján próbálták a székely kivándorlást megállítani.
Az, hogy valaki a diaszpórából magyar iskolába járt, még nem szavatolta nemzeti identitásának megőrzését. A tanulók túlnyomó többsége szerény agyagi körülmények között nevelkedett, mindenféle szellemi elfoglaltság nélkül, erőfeszítésük a túlélésre irányult; ezek az emberek csak egy kis jólétre vágytak, ami miatt a román serviciu (munkahely) vagy leafă (bér) szavak rögeszmésen visszatértek beszélgetéseikben. Jó részük anyanyelvét csak alkalomadtán beszélte, így született egy különleges román–magyar keveréknyelv, amelyet csak a mindkét nyelven tudók értettek. Ilyen tipikus asszimilációs eset a Giuglea, született Vígh Anetáé. Édesapja 1860 körül telepedett meg Ploieşti-en. Életrajza néhány fontos eleme ismeretlen, de tudjuk, hogy elismert fafaragó lett, az 1894-es művészeti kiállításon aranyérmet nyert. A királyi háznak és bukaresti nagybojári családoknak faragott bútort, de néhány erdélyi ortodox templom oltárképét is ő készítette. 1930-ban, amikor egy magyar lap meginterjúvolta, már nem beszélt magyarul.
A bukaresti magyarság erőtlenségének egyik oka az volt, hogy a soraiból származó, minden bizonnyal több száz főre tehető gazdagok és értelmiségiek nem vállaltak részt szerény származású honfitársaik kulturális és társasági életében. A magyar és osztrák elit exkluzív körben élt, saját zárt körű bálokat szervezett. Egy hivatkozást ezekre a bálokra a Romániai Magyar Újság egyik 1910-es számában is találhatunk, amely szerint a protestáns nőegylet kibérelte a Germania társaság Brezoianu utca 12. szám alatti előadótermét; a hivatkozás nem nevesít senkit.
A két felekezet papjai is tartózkodóan viselkedtek a gazdagokkal szemben. Bálinth János emlékkönyvében az osztrák–magyar társaságnak, amelyet az értelmiségi elit (orvosok, gyógyszerészek, műépítészek, mérnökök stb.) támogatott, csupán tíz sort szentel, anélkül hogy egy nevet vagy az alapítás évét megemlítené. Bálinth hozzáállása nem kivételes. A bukaresti magyar lapokban csak elvétve találunk az elitre vonatkozó utalásokat; innen erednek az azonosításukkal kapcsolatos nehézségek is, és ez nem csak a bukaresti magyarokra jellemző. Fenntartásokkal viszonyul az elithez a későbbiekben Nagy Sándor lelkipásztor is, aki az óromániai szórványról szóló tanulmányában csak pár értelmiségi nevét említi, pedig környezetéhez tartoztak, és néhányuk neve a felekezeti lapban is megjelent különféle kulturális-tudományos esemény kapcsán. Nagyon kevesen adományoztak jelentős összegeket iskola- vagy étkezdeépítésre, illetve az árva és szegény gyermekeknek. A legnagyobb adományokat a Szent Ilona-templom építésekor ajánlották föl. Az átlag magyar szemében az elit papjaiból és tanítóiból állt, akik azonban szintén elég szerényen éltek. Ugyanakkor a megosztottság és a két vallás, protestáns és katolikus közötti rivalizálás is rossz hatással volt a magyar diaszpóra életére. A megosztottság egyértelmű volt a tanárok közt, de a Magyar Társaságon belül is létezett. A XX. század elején történtek próbálkozások egy egységes tanítóegylet létrehozására, hosszan vitatták a lapokban, végül mégis zátonyra futott, mert a katolikusok csak a felekezeti egyesületeket voltak hajlandóak elfogadni. A két felekezet tantestülete közötti feszültség továbbra sem enyhült, végül az osztrák–magyar konzulátusnak kellett közbelépnie, amely megrótta a katolikus tanítókat. Nagy Sándor későbbi visszaemlékezése szerint Augustin Kuczka prelátus a két felekezet tanítói között még a magánjellegű kapcsolatokat sem tűrte el. A két felekezet közti vetélkedés és ellenszenv Nagy Sándor tanulmányából is kiérezhető, és bizonyos mértékben a mai napig létezik. A magyar szórvány megosztottsága, az összetartozás és a szolidaritás hiánya vezetett oda, hogy a románok által elismert szorgalmuk és becsületességük ellenére a magyarok a legszegényebbek maradtak a romániai külföldiek közül, ahogy azt a korabeli magyar sajtó, Koós Ferenctől Nagy Sándorig, évtizedeken keresztül hangoztatta. A legnagyobb felelős a magyar szórvány mostoha sorsáért mégiscsak az őket elhanyagoló magyar állam marad, írta a harmincas években Nagy Sándor. Paradox módon Magyarország majdnem semmit sem tett saját külföldre szakadt állampolgáraiért, főként a székelységért, sem a szórványban élőkért, de azokért sem, akik a szegénység vagy az osztrák, illetve magyar kizsákmányolóik miatt kényszerültek kivándorolni, és a szomszédos országok polgáraivá váltak. Még a pap, tanító vagy újságíró szerzők saját költségén megjelent, a magyar diaszpóráról szóló néhány könyvnek sem volt visszhangja a magyar hatóságoknál, nem voltak képesek egy koherens, szórványt védő és támogató politika kidolgozására. Később, 1903-tól, a magyar hatóságok a Román Királyságban csak a katolikusok védelmére szorítkoztak, teljesen megfeledkezve a reformátusokról – állapította meg keserűen Nagy Sándor. A polgárai megvédését elhanyagoló magyar államnál sokkal jobb politikai érzékről tettek bizonyságot a románok. Már a XIX. század derekától jól megszervezett harcot vívtak a magyarokkal egyenlő jogok eléréséért és a Romániával való egyesülésért. Ugyanakkor hatásos és következetes magyarellenes propagandát folytattak a sajtóban és a pesti Országgyűlésben egyaránt. Vezetőik olyan erdélyi román személyiségek voltak, mint Gheorghe Barițiu, az erdélyi román sajtó megalapítója, Andrei Șaguna püspök, Nicolae Cristea, Románia eljövendő pátriárkája vagy Ioan Slavici író, aki számára „a nap Bukarestben kel föl”. Az erdélyi lapok, a Gazeta de Transilvania, a Telegraful român, a Tribuna vagy a pestiek, kezdve a Federațiuneával (1868–1876), az Albinán és a Viitorulon át az Alexandru Vaida-Voievod vezette, és Nicolae Iorga személyes támogatását élvező Luptáig (1906–1910), az Osztrák-Magyar Monarchia alkotmányos alapjait támadták. Ezekhez a magyarellenes fellépésekhez kötődik a legnagyobb román költővé váló Mihai Eminescu neve is. Már fiatalkorában a magyarok ellenfeleként és osztrák–magyar monarchiabeli román jogvédőként lépett fel. Első verse Pesten jelent meg, 1866-ban a Iosif Vulcan vezette Familiában; a rákövetkező három év alatt még tizenkét versét közölték ugyanitt. 1870-ben álnéven politikai cikkeket is írt, amelyekkel a szerkesztőséget egy rágalmazási perbe keverte. A lap Nagyváradra költözése után, 1880-tól Eminescu utolsó versei ugyanitt jelennek meg. Az erdélyi románok magyarellenes tevékenységéhez társult több bukaresti személyiség is: C. A. Rosetti, B. P. Haşdeu és Nicolae Iorga. Az 1857-től megjelenő Românul, amelynek tulajdonosa a politikus C. A. Rosetti, a demokrata-liberális párt legolvasottabb napilapja 4–5000 előfizetővel. Veress Sándor véleménye szerint a románok ebből az újságból tanulták az idegengyűlöletet, minden számban közöltek valamit kedvenc célpontjuk, a magyarok ellen: ,,mi vagyunk a bünbak, kiken kifujja mérgét és gyakorolja nyelvét, hogy el ne találja feledni a kocsisos szép káromkodásokat”. A magyarellenes kampányban sajátos szerepe volt az Iredenta Română (Román Irredenta) társaságnak. 1882. január 24-én alakult Bukarestben, rövidesen Societatea Carpații, azaz Kárpátok Társaságára változtatta nevét. Fiatal erdélyi román egyetemisták alapították George Ocășanu és George Secășanu, a Românul munkatársai vezetésével, az éppen belügyminiszteri állást betöltő C. A. Rosetti hallgatólagos támogatásával. Az alapítótagok közt volt Slavici és Eminescu is, akinek felvételekor kivételt kellett tenniük, mivel nem volt erdélyi származású. A mai román szélsőjobboldal ki is használja Eminescu részvételét ebben a konspiratív jellegű társaságban, azt állítják, hogy a költőt megfigyelés alatt tartotta az osztrák-magyar rendőrség, és úgy tették el láb alól, hogy bolondokházába csukatták. A társaság részben az 1871-es putnai diákgyűlésen megfogalmazott követeléseket vette át. Akkoriban Putna még az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. Kezdetben nem kapcsolták össze a társaságot és a România iredentă név alatt kiadott röplapjait, amelyek szlogenje „A hazáért és szabadságért és halál a németekre” volt. Az első, Bukarestben titokban kinyomtatott röplapról a bécsi Neue Freie Presse 1882. május 21-ei száma értesít, a szöveg közreadása nélkül. A Românul május 20./június 1-ei száma kétségbe vonja a bécsi lap értesüléseinek hitelességét, visszautasítva azt, hogy „létezne minálunk egy ennyire őrült és a román állam létére veszélyes párt”. Azonban május 23-án a Le Stamboul közzétette a kiáltványt, amely a Hohenzollern dinasztia megbuktatására, Erdély, Bánság és Bukovina annektálására és a Dáko-Román Birodalom kikiáltására buzdított; ugyanakkor szerzői azzal vádolták C. A. Rosettit és V. A. Urechiat, hogy eladták az országot Ausztriának és Németországnak. A társaságnak több városban is volt fiókszervezete. Egy, Horia tiszteletére adott 1885-ös craiovai banketten, a társaság vezetősége a „egyetlen ellenségünk, a közös jövőnk útjában álló hun maradványok felszámolására” buzdított. A botrány a társaság körül az 1885. augusztus 18-ai România iredentă kiáltvánnyal tört ki; a trikolór keretben piros betűkkel százezer példányban megjelenő kiáltványt Erdély-szerte terjesztették, még Budapestre is eljutott. Augusztus 24-én Alexandru Ciurcu, a L’Indépendance roumaine lapigazgatója részleteket közölt belőle francia nyelven, majd másnap teljes egészében közzétette. A kiáltvány harcbahívás volt, golyóval és dinamittal, a „magyar hordák” és az osztrák-magyar császár ellen. Több házkutatásra is sor került ezután, barátja, Ocășanu kérésére a publiciszta Bacalbașa saját otthonában rejtegette a Bukarestben terjesztésre váró röplapokat. Az osztrák-magyar konzulátus követelésére a román hatóságok gyorsan intézkedtek: szeptember 2-án nem csak a társaság vezetőségét, de Al. Ciurcut is kiutasították az országból. (...) Magyarország ellen a fő rohamot a Liga Culturală pentru Unirea Tuturor Românilor (Minden Román Egyesüléséért Kulturális Liga) indította 1890-ben. A liga első elnöke a műépítész Al. Orăscu volt. Több mint 90 fiókszervezete volt, beleértve Berlint és Párizst is, akcióiban részt vett a Carpații Români (Román Kárpátok) társaság is, a Kárpátok Társaság utódja. A ligát nemcsak a Romániával szomszédos országokban élők, de minden külföldi román sorsa foglalkoztatta. A Román Akadémia égisze alatt megjelentette az erdélyi, magyarországi, bukovinai, boszniai, hercegovinai és albániai románok monográfiáját. A liga propagandaanyagát a Minerva könyvtár adta ki, többezres példányszámban, francia, német és olasz nyelven.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kende Péter: Nagy-Magyarország nem létező képlet
Szimbólumokra - amilyen a Trianon emléknap is - a politikában szükség van, sőt, valószínűleg elkerülhetetlen, hogy a politikában szimbólumok legyenek, de koránt sincs akkora jelentőségük a politikai erőviszonyok meghatározásában, mint azt némelyek gondolják - mondja Kende Péter. A politikai szociológus úgy véli, aki Trianon ügyében ma felelőst keres, azon politikai álgondolkodók közé tartozik, akik a történelmi események mögött rejtett összeesküvést, háttérhatalmakat keresnek.
- Ma, június 4-én van a Trianon-emléknap. A Fidesznek - 2010-es hatalomra kerülésekor - egyik első intézkedése volt az emléknap törvénybe iktatása, majd a „kettős állampolgárság” megadása. Miért népszerű ma is a Trianon-eszme?
- Én nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Trianon-eszme olyan népszerű volna. Ezt az is mutatja, hogy mostanában alig esik erről szó a közbeszédben. Nem csak a magánemberek , hanem a politikusok is alig beszélnek róla. De hát mit lehet erről beszélni csaknem 100 év távlatában? Egyszerűen azért helyezték előtérbe, mert azt remélték, kapcsolatot teremt a Fidesz és a korábbi jobboldali rezsimek között. E rezsimeknek hajlamuk volt arra, hogy úgy mutassák be Trianont, mint Magyarország legsúlyosabb problémáját. De ez ebben a formában egy nagy ostobaság. Trianon ugyanis egy történelmi esemény, amely megszabta a felbomlott Osztrák-Magyar Monarchia magyar részének jövőjét. E magyar rész semmiképpen nem maradt volna az, ami volt, hiszen annak megőrzését a Monarchia biztosította. A Trianon előtti úgynevezett Nagy-Magyarország egy fikció volt, hiszen ebben a formában sohasem létezett, csak a Monarchia keretén belül. Ugyanakkor bármilyen formában nézzük, Trianon jelentős lakosság- és területveszteséggel járt, ami abban az időben érzékenyen érintette a magyar társadalmat, lévén, hogy egy nem elhanyagolható része az etnikai értelemben vett magyarságnak – a magyarul beszélők közösségének – olyan országokba került, amelyeket nem magyar nyelven igazgattak.
- A Fidesz „nemzeti összetartozás napjának” nevezte el az emléknapot, amely épp az említett etnikai elvre céloz.
- A „nemzeti összetartozás napja" – hadd mondjam így – értelmetlen kifejezés. Mert ugyan magyarul beszélő emberek nagy számban élnek a határokon túl, de nemcsak a Trianonban elcsatolt területeken, hanem távolabb is.
- Például Nyugat-Európában…
- Igen, én is Franciaországban éltem életem jelentős részében. Ezeknek az embereknek jó része nem Trianon miatt került oda, ahol ma él, hanem azon emigrációs hullámokkal, amelyek az elmúlt 100 évben jellemezték Magyarország történetét. Az első hullám az 1918/19-es forradalmak után volt, de az elcsatolt területekről is sokan távoztak nem csak Magyarországra, hanem távolabbi területekre. Emigrációs hullámok voltak a 30-as években, és többször 1944-ben, majd a következő években, egészen 1948-ig. Az utolsó nagy egységes emigrációs hullám az 1956-os forradalom után ment nyugatra, de a Kádár-rendszer idején is volt egy szivárgó emigráció, amelynek létszáma összességében nem sokkal maradt el az 56-os emigrációtól. Hogy mennyien vándoroltak ki az utóbbi években, azt a statisztika sokkal kevésbé világosan mutatja, de egyes becslések szerint ez is több százezres nagyságrendű. Tehát a magyarok a legkülönbözőbb okokból kerültek a határokon túlra, és ezért nagyon nehéz a magyarság tényleges lélekszámát meghatározni. Ez ugyanis nagyban függ attól, hogy mi a meghatározás alapja. Ha azt vesszük, hogy valaki magyar állampolgárnak született, akkor mindazok a zsidók, akik 1944 után, vagy esetleg néhány évvel korábban a legkülönbözőbb országokba – Amerikától Izraelig – távoztak, magyarnak számítanak. Ha azokat vesszük, akik magyarul beszélnek, megint más szám jön ki, de még így is rengetegen beszélnek ugyan magyarul, nem tartják magukat a magyarsághoz tartozónak – ha a magyarság alatt egy nyelvi, szellemi és nemzeti közösséget értünk.
- Tehát nem egy etnikai fogalomról van szó?
- Semmiképpen sem. Az etnikai fogalom az európai országok többségében nem jelent semmit. Talán a skandináv országokban van többé-kevésbé egységes többségi etnikum – tehát létezik etnikailag meghatározható nemzeti közösségre is példa. De ez nem vonatkozik még az olyan nemzetekre sem, mint a francia vagy a német. Épp ide - az államnemzetek közé - tartozik a magyar is, hiszen ezek az államnemzetek a legkülönbözőbb etnikumok összeolvadásából jöttek létre. Mindenki tudja, milyen sok dialektust beszélnek Németországban, kevesebben, hogy milyen sokat Franciaországban. Olaszországban az északiak alig értik meg a délieket. Teljesen nevetséges etnikai nemzetekről beszélni Európa, és valószínűleg a legtöbb államnemzet esetében is. Vegyük a kultúrnemzet fogalmát - ennek már több értelme van. Ez alatt azokat az embereket értjük, akiknek az anya- és munkanyelve magyar. Magyar nyelvközösségről tehát lehet beszélni: ők a magyarul beszélő emberek közössége. De ezen emberek egy része nem tekinti magát a magyar nemzet részének. Ha a világot nem valamilyen ósdi nacionalizmus szemüvegén keresztül nézzük, akkor kiderül, hogy a határon túli – erdélyi, felvidéki, stb. - magyarok egy része is habozna, ha azt kérdeznénk tőlük, ők milyen nemzethez tartoznak. Például a romániai magyarok nagyon jól tudják, hogy a nemzet az a kifejezés, amellyel egy államnemzeti közösség határozza meg magát. Arról nem is szólva, hogy nem Magyarország politikai életében vesznek részt. Még akkor sem szívesen vállalnak részt ebben, ha Budapestről ezt egy ideiglenes politikai hatalom erőlteti, mert az ő politikai életük máshol folyik. (Persze minden politikai hatalom ideiglenes.)
- Ugyanakkor a kettős állampolgárság megadásával a romániai magyar közösségben is több százezren vették fel a magyar állampolgárságot. Közülük sokan részt vettek a 2014-es választásokon, sőt, az úgynevezett kvóta-ellenes népszavazáson is voksolhatnak majd.
- De ebben nagyjából ki is merül a magyarságuk, hiszen nem adóznak Magyarországon. Ez a legnagyobb szépséghibája annak, hogy részt vesznek bármilyen országos választáson.
- Az RMDSZ például arra buzdít, hogy a romániai magyarok vegyenek részt a magyarországi referendumon és szavazzanak a kötelező kvóta ellen.
- A kettős állampolgárságnak elsősorban szimbolikus értelme van, egy jelképes összetartozást akar megjeleníteni. De ténylegesen nem változtat azon a tényen, hogy a romániai magyarokat Romániában kormányozzák, a szlovákiai magyarokat pedig Pozsonyban. A kis számú szlovéniai magyar politikai élete Szlovéniában zajlik és a néhány ezer burgenlandi magyar, aki még tud magyarul, sem gondol arra, hogy neki bármi köze volna a magyarországi politikai viszonyokhoz. Tehát ez egy szimbolikus politikai fegyver akar lenni.
- Esetleg beletartozik azon szimbolikus történelmi gesztusok sorába, amelyeket a Fidesz eddig tett? A Kossuth tér átépítésére vagy a német „megszállási emlékműre” gondolok, de lehet folytatni a sort. Vagy egyszerűen szavazatokra van szüksége a Fidesznek?
- Nekem az a véleményem, hogy a kettős állampolgárság megadása nemigen hoz szavazatokat. A magyarországi választókat pedig egyáltalán nem befolyásolja. Fütyülnek a szimbolikus gesztusokra, őket az érdekli, hogy az épp hatalmon lévő kormány politikájában mennyire érvényesülnek az érdekei, vagy szimpátiái. Szimbólumokra a politikában szükség van, sőt, valószínűleg elkerülhetetlen, hogy a politikában szimbólumok legyenek, de koránt sincs akkora jelentőségük a politikai erőviszonyok meghatározásában, mint ahogy azt némelyek gondolják.
- Nincs politikai közösséget teremtő hatása a szimbólumoknak?
- Teremthetnek politikai közösséget, de nem feltétlenül. Én például egyáltalán nem gondolom, hogy a Trianonra hivatkozás politikai közösséget teremt, azon túl, ami már úgyis megvan. A Fidesz szavazóinak közösségén például nem változtat a Trianon emléknap. Mint említettem, Trianonról ma sokkal kevésbé esik szó, mint 2010-ben, vagy az Antall-kormány idejében. Mert kiderült gyakorlati használhatatlansága, értékének vitathatósága; bizonyos pillanatokban felmutatják, mint egy zászlót, de aztán a sarokba teszik, ahonnan esetleg évekig nem kerül elő. A szimbólumok csak akkor élő jelképek, ha az emberek állandóan gondolnak rájuk. Például Kölcsey Himnusza egy élő szimbólum még a mai Magyarországon is, de például egy hasonló hatású festményt már nem tudnék említeni.
- Olyan szimbólumokra gondolok, mint például az Orbán Viktor autójára is kihelyezett Nagy-Magyarország matrica, amivel a Fidesz, a Jobbik és a még jobbra álló szervezetek egyfajta közösséget, szubkultúrát alakítanak ki.
- Nem ismerem ezeknek a közösségeknek a valódi életét, nem tudom, hány ember áll mögöttük. Így nem tudom, hány ember valódi érzelmeit tükrözik, vagy csak a megszokás irányítja őket: ez a mi jelképrendszerünkhöz tartozik, ezért én is felteszem az autómra és ezzel kifejezem, hogy a Fideszre vagy a Jobbikra szavazok. Orbán autóján is ott van, hiszen ő akar a vezére lenni ennek a tábornak, amely isten tudja, hogy miért hivatkozik Nagy-Magyarországra. Hiszen Orbán Viktor, aki mégis tájékozott a világban, ugyanúgy tudja, mint ön vagy én, hogy Nagy-Magyarország egy visszaállíthatatlan képlet. Egy olyan történelmi fikció, amely ebben a formában a török hódítás előtt sem létezett. A török hódítás után pedig nem egy Magyarország volt, hanem kettő, mert Erdély külön kormányzott ország volt. Az 1848-49-es forradalomban sok szó esett az Erdéllyel való unióról, és előjött az 1867-es kiegyezésnél is, amely ezt annyiban meg is valósította, hogy a történelmi Erdély Magyarország kormányzása alá került. Ám egy olyan történelmi képlet keretében, amelyben Magyarország nem volt szuverén állam, hanem a Monarchia része, és bár volt egy bécsi és egy budapesti kormányzata, de a külügy-, a hadügy- és a pénzügyminisztérium közös volt. Tehát Nagy-Magyarország egy 1918-ban, a világháború végén feléledt fikció volt, de abban a pillanatban, amikor Magyarország függetlenségét a Habsburg Birodalomtól kimondták, már elképzelhetetlen volt a megvalósítása. Hiszen a lengyelek, a csehek és a szlovákok, illetve a délszlávok ekkorra önálló államot létesítettek. Az utolsó kormány, amely ténylegesen Nagy-Magyarországért harcolt, Kun Béla bolsevik kormánya volt. Az utána következő, Horthy Miklós-féle kormányok már nem harcoltak ezért, mert egy pillanatig sem gondolták, hogy megvalósítható. Ellenben felfedezték azt, hogy ez egy nagyon szép jelszó, amivel toborozni lehet. A Horthy-korszak vezető politikusai tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a határok visszaállítása csak bizonyos korlátok között lehetséges, de teljes, integrális terület-visszaszerzésre nincs lehetőség.
- Tehát a magyar szuverén állam létrejöttének feltétele egy kisebb területű állam volt?
- A területi kérdést 1918/19-ben nem lehetett igazán tárgyalni, hiszen akkor háborúban álltunk délen és északon, a román front pedig végképp nyitott volt. A magyar állam tehát kimondta szuverenitását, de ez azt jelentette, hogy nem tartozik az Osztrák-Magyar Birodalomhoz, detronizálja a Habsburg uralkodóházat. Azt, hogy a független magyar állam határai hogyan alakulnak, egy békeszerződésnek kellett megállapítania, amelytől egyébként a magyarok sokkal kedvezőbb határokat vártak, mint amilyenek 1919-ben kialakultak és amelyeket 1920-ban a trianoni békeszerződés szentesített. De ezeket a határokat 1918 után már bajosan lehetett a Birodalom egykori határaival azonosítani. Az a Nagy-Magyarország, amelyet a Horthy-rezsim oktatási rendszerében és propagandájában is népszerűsített, egyszerűen egy képzelődés volt. A hatalmon lévő politikusok leginkább arra gondoltak, jó lenne minél többet visszaszerezni a régi területekből, de ez már nem jelenthette azok összességét.
- Vagyis szükségszerű volt a nemzetiségi területek elvesztése?
- A lehetőségeken belül nem szerepelt a határok megőrzése, hiszen ezen területeken túlnyomó többségben nem magyar nyelvű lakosok éltek. Sokan voltak ugyan, akik Magyarországot a saját országuknak érezték volna, de ez nem jelenti azt, hogy például egy népszavazáson a Magyarországhoz tartozás mellet voksoltak volna. Már ha a népszavazás egyáltalán szóba jött volna, mint a területek kijelölésének egyik eszköze. Bibó István például, aki a népszavazások területrendező szerepéről több tanulmányt írt, tisztában volt vele, hogy csak arról lehet szó, hogy bizonyos etnikai elvek jobban érvényesüljenek, de semmilyen más elv mellett nem lehet kiállni annak reményében, hogy a magyar nemzethez tartozók kivételével bárki is támogassa. Azzal is tisztában volt, hogy rengeteg magyar anyanyelvű ember nem érzi magát egy olyan politikai egység részének, amelyet a magyar nemzet szóval lehet leírni. A probléma az, hogy a nacionalisták - és ez nemcsak a magyar nacionalistákra vonatkozik - folyton összekeverik a nemzetállam fogalmát egyfajta etnikai állam fogalmával. Holott amikor egy terület lakosai egy bizonyos nemzetállam mellett döntenek, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ők ahhoz az etnikumhoz tartoznak, amelyik többségi az adott nemzetállamban. Erre több területi vita példáját fel tudnám hozni, de a legeklatánsabb Elzász-Lotharingiáé. Az elzászi német anyanyelvűek közül például sokan a francia kultúrához tartozónak érezték magukat. Tehát ha lehetőségük lett volna a népszavazásra, nem feltétlenül az etnikai elv döntött volna.
- Mennyire felelősek azok a baloldali politikusok Trianonért – beleértve a kommunistákat is -, akik hatalomra kerültek 1918 október-novemberében? Amikor Károlyi Mihály szobrát néhány éve eltávolították a Parlament mellől, erre a felelősségre hivatkozott a mai kormányzat.
- Rémes dolog, amikor a politikai vitákban összekeverik az időpontokat. Károlyi kommunista szimpatizánssá – de csak szimpatizánssá - egy évtizeddel azután vált, hogy kikerült a magyar politikából. Az utolsók, akik őt kommunistának tekintették volna, épp a kommunisták voltak. Károlyi maga a teljes bizonytalanságban vette át a kormányzást. Hiszen a tényleges hatalom a Délvidéken már a szerb, a Felvidéken a csehszlovák hadsereg, keleten pedig a románok kezében volt. Megpróbált ezekkel a már korábban létrejött politikai alakulatokkal tárgyalni a végleges határokról, azzal, hogy e határok nem lehetnek azonosak az ideiglenes háborús határokkal. Ugyanakkor Károlyi kormányzása oly rövid ideig tartott, hogy nem alakulhatott ki végleges álláspontja. Amikor a hatalmat átadta, azt gondolta, hogy egy szociáldemokrata kormányzatnak adja át, amelynek sikerül kedvezőbb feltételeket kapni Szovjet-Oroszország oldaláról, amellyel Magyarország nem állt háborúban, szemben az antant hatalmakkal. Ugyanakkor a hatalmat Kun Béláék vették át, tulajdonképp egy puccsal, ami keresztülhúzta Károlyi számítását, aki szociáldemokrata vezetésben gondolkodott. Annyi biztos, hogy a Kommün nagyon ártott Magyarország tárgyalási pozícióinak, Clemenceau és Lloyd George ugyanis attól tartottak, hogy Magyarország csatlakozik az orosz kommunistákhoz, ami amúgy nem tartozott a szovjet-orosz vezetők tervei közé. Az antant vezetői ezért lettek a fehér ellenforradalom (Horthyék nevezték így magukat) támogatói. Horthyékat -, akik az antantban bíztak - érte a legnagyobb csalódás, sokkal kedvezőbb feltételekre számítottak Versailles-ban. De hiába küldték oda tárgyalni a dualista Magyarország egyik legtekintélyesebb államférfiját, gróf Apponyi Albertet, tulajdonképpen meg sem hallgatták őt.
- Van egyáltalán felelős Trianonért?
- Kossuth Lajos már 1867-ben megírta Deák Ferencnek, hogy ha Magyarország politikai szekerét a Habsburgokhoz kapcsolják, ennek végzetes következményei lesznek, amikor a dinasztia összeomlik. Kettejük vitájában 150 év után állást foglalni értelmetlen, a maga szempontjából mindkettőjüknek igaza volt. Száz év után hibás fogalomnak tartom Trianonnal kapcsolatban a felelősséget, hiszen ma már nem arról kell beszélni, hogy ki a felelős, hanem arról, hogy milyen körülmények vezettek ide. Például a demográfiai helyzet, hogy a magyarság „egykézett”, miközben a román vagy a szerb nemzetiségiek sokkal több gyermeket szültek. Aki itt felelőst keres, azon politikai álgondolkodók közé tartozik, akik a történelmi események mögött rejtett összeesküvést keresnek, háttérhatalmakat, holott az események nagyon jól megmagyarázhatóak a közvetlen adottságokból. Trianonra is így kell visszaemlékezni.
Simon Zoltán
Népszava

Egyszerűbb ügyintézés: megszűnik az erkölcsi bizonyítvány
MTI - A bürokráciát egyszerűsítő sürgősségi rendeleteket készül elfogadni a kormány, amely arra ösztönzi a hivatalokat, hogy a papíralapú ügyintézésről térjenek át az elektronikus megoldásokra – jelentette be Dacian Cioloș miniszterelnök.
A kormányfő az erkölcsi bizonyítványt hozta fel példaként, amelyet eddig számtalan személyes irat kiállításához megköveteltek a hatóságok. „Ezentúl ha egy hivatal a kérvényező priuszára kíváncsi, magának kell beszereznie azt, és nem szabad arra kényszerítenie az ügyfelet, hogy bizonylatokat sétáltasson egyik hivataltól a másikig" – magyarázta Cioloș.
Számos kérvény benyújtásánál az állam lemond a közjegyzői hitelesítés igényéről: az átvett másolatokat a hivatalnokok fogják hitelesíteni az eredeti iratok felmutatása alapján. Azoknak az állami intézményeknek, amelyek a kérvényező személyazonossági igazolványának másolatát kérik, ezentúl e-mailen is be kell fogadniuk az igényelt dokumentumokat, ennek érdekében pedig 30 napon belül közzé kell tenniük az ügyintézésre használható internetes címüket.
A kedden elfogadott csomag több illetéket is eltöröl, továbbá arra kötelezi az állami hivatalokat – amelyek eddig kincstárhoz küldözgették az ügyfeleket különböző illetékek miatt –, hogy tegyék lehetővé az illetékek bankkártyával történő kifizetését.
A szakértői kormány fontos célkitűzése volt, hogy a rendelkezésre álló egy év alatt az állami hivatalokat a polgárok szolgálatába állítsa – magyarázta Dacian Cioloș. A miniszterelnök azt ígérte, hogy kormánya a polgárok és hivatalok kapcsolatát javítani hivatott mostani intézkedés
Krónika (Kolozsvár)

Kiürül Kelet-Európa?
Az ellenőrizetlen migráció csupán az egyik nehéz kérdés a mai Európában: az egykori vasfüggönytől keletre fekvő országokban nem a bevándorlás, hanem az elvándorlás az égető, egyelőre orvosság nélküli gond – derült ki a Bálványosi Nyári Szabadegyetem 27. kiadásán. A Bánffy Miklós sátorban július 22-én Kapitány Balázs, a KSH Népességtudományi Kutatóintézet igazgatóhelyettese, Lajtai Mátyás, a Nézőpont Intézet vezető elemzője, Veresné Novák Katalin, a magyar kormány család- és ifjúsági ügyekért felelős államtitkára és Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa osztotta meg adatait és gondolatait a népes hallgatósággal. Kiss Tamás Kolozsvári szociológus betegség miatt hiányzott, így az erdélyi helyzetről csak kevés szó esett, de van okunk aggodalomra.
A „kitántorgás” nem most kezdődött, de az utóbbi időben felgyorsult, Erdélyből 1990 óta nagyjából félmillió magyar tűnt el, és visszafelé elenyésző számban jönnek – ezzel indított a moderátor Csinta Samu, aki családjával 1999-ben telepedett haza Sepsiszentgyörgyre Magyarországról, és bevallása szerint kicsit úgy érezte magát, mint azok, akik az autópályán szembemennek a forgalommal. A fórumon váltakozva, egymásnak felelgetve szólaltak meg a meghívottak, az alábbiakban sűrítve közöljük az elhangzottakat.
Magyarországon 1981 óta csökken a népesség, 34 év alatt 850 ezerrel apadt az ott élők száma, noha 1990 után a környező országokból több százezren költöztek oda – közölte Veresné Novák Katalin, aki szerint a magyarság termékenységi rátája alacsonyabb a szomszédos, az utódállamokban többségben élő népek szaporulatánál. Ez azért is elszomorító, mert a felmérések szerint a magyar fiatalok több gyermeket szeretnének, mint amennyi végül megszületik, ezért az Orbán-kormány különféle – otthonteremtési, adózási, családtámogatási – kedvezményekkel próbálja segíteni őket. Az államtitkár arra is felhívta a figyelmet, hogy élesen meg kell különböztetni a kétféle migrációt: a szabályos, törvényes, Európán belüli mozgás jó, mert általában tanulás, munkaviszony, tapasztalatszerzés céljából történik, szemben az illegális, tömeges bevándorlással, amelyre sajnos álmegoldásokat keres az EU. A fiataloknak világot kell látniuk, ez hasznos, de aki kint tanul vagy dolgozik néhány évet, még nem feltétlenül migráns. Az államnak az a feladata, hogy megfelelő körülményeket teremtsen a hazatéréshez, a felsoroltakon kívül olyan üzleti légkört, amely versenyképes béreket biztosít. És tájékoztatást arról, hogy itthon is lehet élni. A magyar állam a határon túli magyarságot is partnerének tekinti, támogatja szülőföldön való megmAradását, és azt is, hogy – miután felnőtt egy nemzedék, a mai harmincas-negyvenes korosztály, amely semmit nem tud az elszakított közösségekről – a mai iskolásoknak legyen fogalmuk, kötődésük a Kárpát-medenceében élő sorstársaikról, hogy a jövőben is legyen kapcsolat és segítség az anyaországban – jelentette ki. Azt a felvetést elutasította, hogy Magyarország az utódállamok magyarságára demográfiai helyzetének megoldásaként tekint.
A jólét szívó hatása
A Nemzetközi Valutaalap felmérése szerint közel húszmillió kelet-közép-európai személy költözött Nyugatra az utóbbi években, általában a fiatalabb és tanultabb korosztályból, és mivel Európa elöregedőben, a nemzedékek közötti különbség mindenütt gond lesz, erre a brexit-népszavazás a legfrissebb példa: az idősebbek többen vannak, és ők nyertek. Egy demokráciában minél nagyobb egy csoport, annál jobban tudja érvényesíteni érdekeit, és ez nem feltétlenül jó – vélekedett Lajtai Mátyás. A vasfüggöny idején nehéz volt emigrálni, most a mobilitást nem annyira külső korlátok csökkentik, mint a tudás hiánya. A jólét szívó hatást gyakorol a tanultakra, akik ráadásul már nem a vakvilágba indulnak, hiszen az interneten alaposan tudnak tájékozódni, mielőtt döntenek. Magyarországon a határon túli magyarok iránt a legnagyobb a befogadási hajlandóság, a munkaerőpiaci szükségleti szempontok csak második helyen szerepelnek ebben a felmérésben. A migráció azonban a világtrendek folyománya, nem lehet összefüggéseiből kiszakítva nézni. A legális migráció a következő években, évtizedekben is téma lesz, nem árt azon gondolkodni, hogy Magyarországon ma 19 százalék a bevándorlók vagy utódaik aránya, és ha nem akarja a határon túli magyarokat elszívni, akkor milyen alternatívája lesz.
Az erdélyi magyarság létszáma 1980-ban 1,7–1,8 millió között volt, ma 1,2 millióról beszélünk, és a fogyás több mint felét a kivándorlás okozta, a természetes szaporulat csökkenése csak a második ok, az asszimiláció pedig viszonylag kis mértékű – jelentette ki Kapitány Balázs. Az erdélyi magyarok tömeges kivándorlása 1990 után kezdődött, a románoké később, az uniós csatlakozás éveiben. Magyarországnak 1987 és 2011 között bevándorlási többlete volt, és miután az első hullám lejárt, anyagi szívó hatása is csökkent, mert a romániai bérek növekedésnek indultak. Székelyföldön még alacsonyak, de Temes megyeben már magasabb az átlagkereset, mint Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, Szlovákiának pedig 30 százalékos bérelőnye van Magyarországgal szemben. A Dunántúlon 500 eurót, Ausztriában viszont 2000-et kap egy dolgozó ember, ami oda vezetett, hogy munkaerőhiány miatt zárnak be gyárak – egy kis bérkülönbség miatt ugyanis nem költöznek családok, de a nagyobbért már igen. Minden közösségben van újító, próbálkozó ember, aki nekifog ennek-annak, s amikor elege lesz a bürokráciából, elindul. Aztán kezdi húzni kifelé a többit: családtagokat, barátokat, ismerősöket – és aki elindult, azt már nehéz megállítani – vélekedett Kapitány Balázs, hangsúlyozva, hogy nem csupán pénzről van szó, és nem csupán az államok, hanem az önkormányzatok is tehetnek valamit azért, hogy ezek a emberek itthon valósítsák meg az ötleteiket, például az egyablakos ügyintézés bevezetésével. Vissza már kevesen jönnek, a döntő pillanat általában az, hogy a kint született gyermek hol, milyen nyelven kezdi az iskolát: aki külföldön, annak csak a töredéke telepedik haza. Magyarországon később indult be a kivándorlás, Lengyelországban évekkel korábban, tanulhattunk volna belőle, mert ott több kormányprogramot is elindítottak a visszavándorlás ösztönzésére, érdemes megnézni, hogy mi hatott és mi nem. Korlátozásokkal keveset lehet elérni, ösztönző intézkedésekkel többet. Könnyű mondani, hogy majd visszatér az a fiatal, de tenni is kell érte, és ha van akarat, megszólítható a kivándorló. A szándék felmérése nem mérvadó: habár a kivándorlási potenciálra vonatkozó kérdésekre rendszerint az a válasz, hogy a fiatalok nagyobbik fele külföldön képzeli el a boldogulását, ez nagyon gyenge összefüggést mutat a tényleges kivándorlással. A migrációs folyamat elég jól tanulmányozható, de sokkal kevésbé befolyásolható és irányítható, ehhez jelenleg túlságosan erőtlenek az európai államok. Lehet Székelyföldet egy Budapesti irodából demográfiai tartaléknak nézni, de sok más körülménytől függ, hogy az-e: ha a román gazdasági növekedés így folytatódik, nem Magyarországot fogják választani...
Romániából inkább mennek
Ma a migráns a mumus Magyarországon, de 2010-ig a bevándorlók 86–92 százaléka határon túli magyar volt; a diplomásokat 2006 óta nem tudja megfogni a magyar állam – szögezte le Bárdi Nándor, aki szerint az erdélyi magyarság másfajta, transznacionális identitástudattal rendelkezik, és bár az utóbbi 25 évben sokat elért az érdekérvényesítés terén, az utódállamok asszimilációs stratégiája nem változott, a párhuzamos kisebbségi társadalmak kiépítéséhez pedig sem a helyi közösség, sem Magyarország nem rendelkezik elegendő forrással. A magyarországi tömegek tanácstalanok, határozatlanok az elszakított magyarokat illetően, akikre a kormány egyre több pénzt fordít, de jobban is bele akar szólni a dolgukba, mint a baloldali kormány tette, és elképzelései nem mindig helytállóak. Az összetartozás napja a határokon túl március 15-e, nem június 4-e, mert az a szétdaraboltatásé; a magyar házak, iskolák, rendezvények, nemzeti emléknapok, utaztatások nem érik el céljukat, aminek egyik oka az, hogy Budapesten is három centrumból próbálnak vezényelni (Kövér László, Németh Zsolt, Matolcsy György más-más állásponton van), és negyediknek ott a Tőkés László–Szász Jenő vonal. A kettős állampolgárság 25 évi magyarságpolitika betetőzése, azért hozták létre, hogy az elvándorlás ne induljon be, és a magyar kormány a szülőföldön való mAradást támogatja, de sok folyamattal nem tud mihez kezdeni. Például azzal, hogy olcsóbb Budapesten egyetemre járni, mint Kolozsváron, és az is elszívó hatású, hogy sok fiatal a magyar médián szocializálódott, nem tud jól románul, nehéz neki felsőoktatási szinten teljesíteni. A vajdasági fiatalok 85–92 százaléka Magyarországon tanul tovább, számukra nem nagyon van visszaút, nem vállalják a nyelvi alávetettséget. A kormányokban való részvétel és az autonómiatörekvés nem hozta meg a várt eredményeket, a kisebbségi elitek pedig eltávolodtak a közösségtől, egyre nehezebben tudják megszólítani, de a kisebbségi társadalmakat az elit tudja felhúzni, ezért nem mindegy, kik a helyi vezetők – polgármesterek, tanácstagok – , ám önkormányzati képzés 25 éve nincs Erdélyben. Nem vitatható értékű programokat kell támogatni, hanem az elit nevelését kell jól végezni. Óriási intézményes tartalékok vannak, ezeket kell értékesíteni. Jelenleg a Sapientia egyetem agrármérnöki kara mellett gyomos a terület, a kommunikáció szak honlapját külső emberek szerkesztik, ez nincs rendben. Magyarországon a határon túli magyar már nem bevándorló, de a mindennapokban nem az iraki és az erdélyi között kell választani, hanem a cigány és a német vagy zsidó szomszéd között... A magyar állam most agyonnyomja a kintieket a migrációs kérdéssel, noha Romániába nem jönnek – itt az a gond, hogy mennek...
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Izsák Balázs levele a Debreceni Székely Nap résztvevőihez
Szeretettel köszöntöm az V. Debreceni Székely Napok minden résztvevőjét, és egyben kifejezem sajnálkozásomat, hogy csak lélekben lehetek veletek. Szeretném levélben kifejezni örömömet, hogy Debrecenben ötödik alkalommal kerülnek megszervezésre a székely napok. A székelység közel másfél évtizede, 2003-tól, tudatosan és szervezetten küzd egy cél valóra váltásáért, amely a megmAradásának, a teljes és tényleges jogegyenlőségnek hosszútávú záloga lesz. Ez a cél: Székelyföld területi autonómiája. Ebben a küzdelemben fontos az anyaország egész társadalmának és a nagyvilágban élő magyar közösségeknek, többször, többféleképpen kifejezett szolidaritása. Amikor az itthon üldözött székely zászlót látjuk a Magyar Országgyűlés épületének homlokzatán vagy más magyarországi közintézményeken, amikor székely napokat szerveznek Székelyföldtől távoli közösségek, amikor Magyarország kormánya kiáll nyíltan a székelyek ügye mellett, akkor mi magunk is kapunk egy megerősítést, egy új lendületet. Egy biztatást, amely erősebb a kételkedők, vagy a csüggedők reménytelenségénél, hiszen a székelyek ügye, a nemzet ügye egyben! Ezért fontos számunkra, hogy Magyarország erős és független állam legyen, a nemzet sorsát érintő döntéseket pedig Budapesten hozzák meg. Ezért fogok nemmel szavazni az október másodikai népszavazáson, és biztatok arra minden magyar állampolgárt, hogy hasonlóan cselekedjen. De itthon, Székelyföldön sem vagyunk érdekeltek abban, hogy ide idegen kultúrájú, távoli népeket telepítsen Brüsszel. Mi megtapasztaltuk a magunk bőrén az erőszakos betelepítés minden következményét. Elegendő feladat számunkra megteremteni a normális együttélés intézményi kereteit a Székelyföldi románsággal. És elegendő teher a székely önkormányzatoknak integrálni azokat a társadalom perifériáján élő közösségeket, amelyek tekintélyes része egy országon belüli folyamatos népvándorlás eredményeként került/kerül a székely városok és falvak gyorsan növekvő nyomornegyedeibe.
Van azonban egy harmadik okom is nemmel szavazni. Az autonómia a kölcsönös bizalom légkörében, a demokrácia és a jogbiztonság körülményei között valósítható meg. A kötelező betelepítési kvóta erőltetésével Brüsszel viszont káoszba taszítja Európát. Ha olyan idők jönnek erre a földrészre, amikor a karhatalmi erők állandó készültségére lesz szükség a terrorfenyegetettség miatt, ha Európa megszűnik az Unióról szóló szerződésnek megfelelően a „szabadságon, a biztonságon, a jog érvényesülésén alapuló térségnek” lenni, amely többek között „a külső határok védelmén” alapul, akkor a demokratikus alapértékek háttérbe szorulnak, s velük együtt a mi törekvéseink is.
A jog érvényesüléséért küzdünk itthon is. A Székely Szabadság Napján, illetve a határkivilágítást követően kirótt bírságok ügye nem zárult le. Mi azonban elszántak vagyunk. Nem fogjuk engedni, hogy megfélemlítsenek a politikai rendőrség szerepében fellépő hatóságok, legyen szó csendőrségről, vagy adóhatóságról. Nem engedjük, hogy alkotmányos jogainkat korlátozzák. világossá fogjuk tenni: Románia tervezett közigazgatási átszervezése, amely Székelyföldet egy román többségű régióba olvasztaná, a székelyek ellenállásába ütközik.
Folytatódik a perünk Luxembourgban is. A világ számára kell láthatóvá tennünk, hogy az Európai Bizottság a polgári kezdeményezés ügyében kettős játszmát folytat. Egyrészt el akarja hitetni az Unió polgáraival, hogy megadatott számukra a lehetőség a közvetlen beleszólásra az Unió ügyeibe, másrészt minden eszközzel – beleértve az olyan önkényes jogértelmezést, amilyet mi csak a kommunista hatalom gyakorlatában tapasztaltunk – akadályozza a közvetlen demokrácia ezen intézményének működését. Láthatóvá kell tennünk a nagyvilág számára, hogy Európa nyelvi és kulturális szigetei – amilyen Székelyföld is – különleges védelem nélkül, egy sajátos és tudatosan felépített kohéziós politika nélkül az asszimiláció áldozataivá válnak, és ezzel Európa kulturális sokszínűsége sérül.
Kedves Barátaink! Tudjuk, hogy tisztában vagytok a küzdelmünk tétjével. Kérünk, legyetek mellettünk a jövőben is. Se nem rövid, se nem könnyű az előttünk álló út. De gondoljatok arra, hogy százszor könnyebb, jobb, emberhez méltóbb egy értelmes, igaz ügyért harcolni, mint tétlenül elszenvedni azt, amit mások sorsunkul szánnak.
Izsák Balázs,
a Székely Nemzeti Tanács elnöke
Marosvásárhely, 2016.08.30.
Erdély.ma

A plakátokról tanulnak olvasni és gyűlölni a magyar gyerekek
Amint azt egy réges-régi slágerből is tudjuk: „ma lesz a holnap tegnapja”. Közállapotaink változását tekintve nekem a tegnap a kilencvenes éveket jelenti, amikor szívszakadva készültünk arra, hogy mi lesz ma. Nemcsak szívszakadva persze, hanem gondolkodva is folyamatosan egy élhető jövőről, latolgatva a lehetséges politikai megoldásokat Európa újkeletű demokratikus társadalmai és ezen belül az erdélyi magyarság számára. Húsz-huszonöt esztendővel számoltunk, amíg sikerül sajátos mintákat kidolgozni a nemzetek határok nélküli, méltányos együttélésére is.
Hát most itt van ez a holnap, nézhetjük, tapogathatjuk, borzadhatunk tőle: a miénk!
Pedig micsoda romantikus lelkesedés, micsoda lenyűgöző intellektuális erőfeszítés előzte meg ezt a sokáig ígéretesnek tűnő holnapot. Ki emlékszik még arra, amikor az EBEÉ átalakult EBESZ-szé? A gyengébbek kedvéért: az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet állandó intézménnyé vált, Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetnek nevezték, és a nyílt vagy lappangó konfliktusok kezelésére, tehát elsősorban Európa keleti részének és a Balkánnak a pacifikálására szolgált. Vagy hol van már az akkori francia miniszterelnökről röviden csak Balladur-tervnek hívott európai stabilitási egyezmény, amelytől olyan sokat reméltünk mi is, kötelező normákat, nem csupán egyéni, hanem kollektív jogokat is.
Vajmi kevés valósult meg mindebből. Sokat haladtunk mégis előre egy ideig, ám ez főként belső erőfeszítéseinknek, a magyar érdekvédelmi szervezet és a román politikai pártok megegyezésének köszönhető. De tagadhatatlan, hogy számított a külső nyomás is. Külön kisebbségügyi főbiztosa volt az EBESZ-nek, Max van der Stoel, akinek a nevét a Kárpát-medenceében a kisiskolástól a nagymamáig mindenki ismerte, mindenféle jelentéstevők járták a régiót, hosszan készültünk a velük való találkozásra, sokáig emlegettük egy-egy biztató félmondatukat.
Közben meg itthon is zajlott a közelmúlt történetének feltárása, a tanulságok megfogalmazása, és az akkor született nemzetpolitikai tanulmányokkal, kisebbségjogi traktátusokkal, autonómiatervezetekkel Dunát lehetne rekeszteni. Meg aztán jöttek „pacifikálni” az amerikaiak is, diplomaták, szenátorok, képviselők, szakértők, és végig úgy éreztük, a várva várt nyugati demokráciát hozzák nekünk, tanulás kérdése az egész. A magyar–román viszonyban is velünk együtt keresték a legjobb megoldást. Nyilván nem mi voltunk a legfontosabbak, hanem a széteső Jugoszlávia, ahol Koszovó 2008-as függetlenné válása volt talán az utolsó olyan döntés, amikor úgy éreztük, hogy ugyanazon a hullámhosszon vagyunk az Egyesült Államokkal. A román parlament elítélte Koszovó állam létrehozását, egyedül az RMDSZ szavazott az elítélő határozat ellen.
Amerika természetesen továbbra is nagyon figyel Romániára. Csakhogy régóta az az érzésem, ma már a stabilitás kulcsát nem az emberi jogokban és az etnikai problémák megoldásában látja Washington, hanem valamiféle centralizált, autoritárius rendszer kialakításában. Valahányszor például nyilvánosan kifogásolja az amerikai nagykövet, ha a parlament neki-nekirugaszkodik, hogy átláthatóbbá tegye az igazságszolgáltatás munkáját, sem a sajtó, sem a politikusok nem furcsállják ezt a beleszólást, egyesek bólogatnak, mások hallgatnak.
Érthető, hiszen az óceánon túlról jön ma a remény, vagyis a biztonság Románia számára.
De úgy látszik, mégsem vonatkozik mindenre ez a szolgálatkészség. Augusztus végén a kisinyovi amerikai nagykövet egy televíziós interjúban többek közt a következőket mondta: „...az a mi politikánk, hogy a Moldovai Köztársaság szuverén és független állam mAradjon (...) A Romániával való egyesülés például, akár azért, hogy ily módon belépjen az Európai Unióba, akár bármely más okból, nem lenne praktikus választás, és nem javítana a helyzeten itt, a Moldovai Köztársaságban.” Egyszerre csak megtört a hallgatás Romániában, pártelnökök tiltakoztak, egyébként indokoltan, hiszen ma csak „a holnap tegnapja” van, nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Mintha beintésre tenné, a sajtó is hisztérikus kampányba fogott, és ha tényleg beintett valaki, jó érzékkel tette: figyelmeztetni kellett a Nagy Testvért, hogy életünket és vérünket – és a rakétatámaszpontokat – ugyan felajánlottuk, de cserében van egy olyan érzékeny pont, amihez nem kellene hozzányúlni, a nemzeti kérdés.
Hogy ez mennyire így van, bizonyítja egy újabb eset, a minap ugyanis a Bukaresti amerikai nagykövet fogott mellé Székelyföldi látogatásán. Kovászna megyében, vagyis Háromszéken az ottani magyar vezetőkkel úgy fényképezkedett, hogy egy nagy székely zászló volt előttük kifeszítve. Lett is ebből újabb pánik, a külügyminisztérium bekérette az amerikai nagykövetet, ilyen sem volt mostanában. Ahogy Moldova esetében, itt is jelezni kellett valamiképpen, hogy a magyar ügy a románokra tartozik, nem másra, és ezt a jelzést akkor kell megadni, amikor még az amerikaiaknak nem vált ismét szokásukká, hogy akárcsak – üsse kő! – a korrupciós perekben, a magyarkérdésben is véleményt mondjanak. Vaklárma persze, legalábbis a Székelyföldi zászlós fotózás, sajnos, tényleg csak zavart „udvariasság” lehetett, ahogy a nagykövetség utólagos közleménye is fogalmazott. Kétlem, hogy szemléletváltásra készülne Washington, bár igazán ránk férne, ráférne erre az egész régióra, hogy az etnikai problémákkal megint foglalkozzék az Egyesült Államok is, Európa is.
Viszont az eset arra jó volt, hogy
a román hírtelevíziókból fröcsögjön a gyűlölet ránk, magyarokra,
mintha semmi sem történt volna az elmúlt negyedszázadban, el egészen addig, hogy nehezen kiküzdött, nagyrészt már régóta működő jogainkat is megkérdőjelezték, a kétnyelvű feliratoktól az anyanyelvű oktatásig. Érzékeny a többség! Erre hivatkozott a román külügyminisztérium is, az érzékenységre. Hogy egy regionális, kisebbségi szimbólum és az amerikai nagykövet találkozása egy Facebookra feltett fotón érzékenységet sért. Mennyit hallottunk erről az érzékenységről innen is, onnan is 1989 előtt. Most aztán megint. Amúgy is az a benyomásom, hogy ez az éppen megvalósuló holnap, ez bizony nem a tegnap, hanem a tegnapelőtt valójában. Amikor még élt Ceausescu.
Vagy lehet, másfajta kor ez mégis, új történetekkel, új érzésekkel? Példának okáért a gyűlölet mindenki iránt, aki más! Mekkora tévedés az is, hogy csak a migránsokat lehet gyűlölni, és hogy ez a gyűlölet nem terelhető bármikor bárki másra. Hol gyűlölet van, ott gyűlölet van, parafrazálhatnánk a költőt. Romániában ma felelőtlen vezetők és véleményformálók engedik szabadjára az indulatokat, valós problémákra – mondjuk, a román–magyar együttélésre – hamis és veszedelmes választ kínálva, a nacionalizmust. Ha nem vigyázunk, ez a nacionalizmus rövid idő alatt szétverhet mindent, amit eddig építettünk. Meg aztán a gyűlölet a bevándorlók ellen Magyarországon, de itt-ott már a migránsokat sem látott Erdélyben is, sőt, máshol is Romániában! Ki tagadná, hogy a menekültkérdés napjaink legsúlyosabb európai problémája?
Még azt is készséggel elfogadom, hogy a kötelező kvóta inkább csak pillanatnyi toldozás-foldozás, a probléma szőnyeg alá söprése, Brüsszel gyengeségét és naivságát mutatja, és leginkább az derült ki belőle, amire csapongó eszmefuttatásom elején utaltam: a kilencvenes években legalább gondolkodtunk, elemeztünk, vitáztunk hasonló súlyú ügyeinkről, próbáltunk hosszú távú megoldásokat találni, szidtuk Fukuyamát vagy Huntingtont, de tudni véltük, hogy a világnak haladnia kell előre, bár nem mindig értettünk egyet abban, hogy merre van az előre.
Most viszont csak „struccpolitikát” látni Európa-szerte. Hogyha nem is homokba, de kerítések mögé bújunk mindannyian,
hátha elvonul az ár. Nem fog elvonulni, megvannak az okai, és ez Európa bűne is. Mi, magyarok azt mondjuk ilyenkor: „homokba dugjuk a fejünket, mint a strucc”. A románok nem ennyire egzotikumkedvelők, ugyanilyen értelmű szólásmondásuk így hangzik: „Ne bújjunk az ujjaink mögé”, ne higgyük, mint a kisgyerek, hogy amennyiben eltakarjuk a kezünkkel az arcunkat, nem látnak minket.
Szerintem a kerítés ilyesmi Magyarország számára: az arcunk elé vont ujjak rácsa. De mindegy, hogy mit gondolok én erről, volt egy probléma, és azt kezelni kellett valahogy, jól-rosszul. Ennek viszont mi köze a gyűlölethez, kérdem én. Mit segít ezen a gyűlölet?
Miért kellett nekem odajutnom, hogy egykori büszkeségemet szégyenné alázza valaki ostoba plakátokkal? Büszke voltam mindig, amikor átléptem a határt Románia felől. Hogy Magyarországon simább az aszfalt, egyenesebb a járda, dúsabb a fű, jobb a halászlé. És a házak milyen rendezettek. És a feliratok mind-mind magyarul vannak.
Én még óvodásként Kézdivásárhelyen a cégtáblákról tanultam magyarul olvasni. Aztán a gyermekeim Marosvásárhelyen a hetvenes-nyolcvanas években legfeljebb románul tanulhattak volna ily módon, sehol egyetlen magyar felirat nem volt már. Magyarországi ember nem tudhatja, milyen érzés volt annak idején, ha nagy ritkán utazhattunk, úgy járni-kelni Ártándtól Sopronig, hogy csupa magyar szó vett körül írásban is, üzletek, hivatalok homlokzatán. Még az a csinált szó, hogy Közért, az is milyen szép volt! Most meg ezekről a népszavazásplakátokról tanul a gyermek olvasni? Tanul gyűlölni?
Nem a népszavazásról akarok most elmélkedni, megtették mások, azt sem részletezem ismét, kell-e például erdélyi embernek arról szavaznia, hogy kit fogad be Magyarország és kit nem. Ezt is elmondtam már máskor. Azt sem hiszem, hogy ennek eldöntéséhez népszavazásra van szüksége egy felelős kormánynak, de ez is az én bajom. Viszont miért kellenek ehhez a gyűlöletkeltő plakátok? Miért kell szégyenkeznünk a bugyuta feliratok miatt? Miért kell a gyűlölet Magyarországnak? És miért kell Romániának, hogyha nem a menekültek, akkor a magyarok ellen? Ideje lenne rájönni, hogy hiába bújunk el az „ujjaink mögé”, mert továbbra is látni fog a világ, mi viszont sötétben leszünk.
Markó Béla
nol.hu

Se veled, se nélküled, Bukovina!
A monarchia egykori turisztikai ékkövében, a bukovinai Dornavátrán a kommunizmus évtizedei alatt szépszámú magyar értelmiségi közösség élt. Riportunkban néhány emberi sorsot mutatunk be. 
Dornavátra, az Osztrák–Magyar Monarchia egyik gyöngyszeme, ha kopottan és romosan is, de arculatában és hangulatában valamit még mindmáig őriz a múlt század eleji hangulatából. Szinte száz éve kikerült a bécsi udvar szárnyai alól, de a központosított szocialista rendszer bukása óta Bukarest is elengedte a kezét. Nem a császári család látogatja a valamikor messze földön híres üdülőtelepet, és a negyed évszázada letűnt vörös korszak olcsó kezelési jeggyel érkező, pihenésre és gyógyulásra vágyó munkásosztálya is jócskán kezdett elmaradni, mégis a bukovinai városkát egyedi építészeti stílusa, lakóinak hagyománytisztelete, gyógyvizei, tiszta levegője, sípályái, a környék természeti szépségei most is vonzóvá teszik. Azok is nehezen tudnak megválni tőle, akiket a hetvenes-nyolcvanas években erdélyi magyar értelmiségiekként vetett ide a sors és a rendszer. Pedig kihelyezésük pillanatától egyetlen vágyuk volt: mielőbb hazatérni. A felsoroltakon kívül valami mégis ideláncolja – az egyszerű bukovinai lakók tisztelettudása és szeretete, ami általában mindenkinek szól, az emberileg és szakmailag nagyra becsült magyaroknak különösképpen.
Harminchét évnyi hegyen túli „száműzetés” után a Fazakas családnak 2015 nyarán teljesült az álma: végre hazatelepedhetett Erdélybe. A családfővel, Sándorral éppen a költözködés közepette ismerkedtünk meg, amikor a dornavátrai négyszobás tömbházlakásukat már csak egyetlen bútordarab, az ágy ékesítette. Ezért inkább a takaréklángra helyezett építkezési magánvállalkozása irodájában, a fertőzőkórház tőszomszédságában adtunk egymásnak találkát. Párja, a néhány héttel azelőtt nyugdíjba vonult Éva asszony ekkor már a marosvásárhelyi otthonukat csinosította és várta haza mérnök férjét.
Fazakasék az asszony kihelyezése, azaz 1979 ősze óta szomjazták a hazatelepedés pillanatát. Most, amikor már túl vannak a dobozoláson és a lakásra is sikerült vevőt találniuk, örömmel és mégis fájó szívvel hagyják el a Dornák vidékét. Ennek komoly oka és magyarázata van.
Magyar orvoskolónia
Amikor mintegy negyven évvel ezelőtt Fazakas Sándor és felesége, Éva, Dornavátrára került, az akkor még tizenötezer fős városkában mintegy száz magyar élt, akik közül szinte mindenkit a nacionalista-kommunista rendszer népvegyítő politikája taszított ki Erdélyből. „Közülük a legtöbb orvos volt, olyan, aki az egyetem elvégzése után nem választhatott erdélyi települést. A dornavátrai kórház szakembereinek nyolcvan százaléka magyar volt. Zömük Marosvásárhelyről, Szatmárnémetiből, Temesvárról származott, az igazgató a nagyváradi Bende Barna volt” – emlékszik vissza a 70-es évek keserűen édes állapotaira Fazakas Sándor. Nevek csendülnek fel: Csutak, Szabó, Bende, Záry, Molnár… Kivétel nélkül mindeniket egy-egy pozitív jelző követi. Egy bizonyos időszakban, a helyi kórházban csak két regáti gyermekgyógyász nem tudott magyarul, hisz az erdélyi román kollégáik beszélték mindkét nyelvet. A ’89-es fordulat után a bukovinai üdülővárosba helyezett magyarok többsége, amint tehette, hazaköltözött vagy nyugdíjba vonult. Ma legfeljebb húszan maradtak, orvos már csak egy van. A dornavátrai kórházban és a környékbeli falvak rendelőiben a magyar szakemberek helyét a Besszarábiából áttelepült orvosok vették át. Az itt ragadt Örmény Ferenc a ritka kivételek közé tartozik. „A rendszerváltás után inkább a tanügyisek előtt nyílt meg a hazatérés lehetősége. Köztudott, amíg Kolozs megyében a híres-hírhedt doamna Albu, a Vatra Românească alapítótagja vezette a közegészségügyet, magyar orvos szinte hiába is keresett állást. Szülővárosomban ma is csak megtűrtek a magyarok, az egyetemen adjunktusi rangnál feljebb nemigen viszik” – állapítja meg keserű szájízzel Örmény doktor, akit a városi kórház egyik kisebb, lepukkant épületében, a fertőzőn találunk. A kincses városból elszármazott férfi egyébként Szatmárnémetit hagyta ott kezdő orvosként Dornavátráért, hisz ez volt szülővárosához a legközelebb eső település, ahol 1987-ben szolgálati lakáshoz juthatott. Akkor még ő sem gondolta, hogy ilyen hosszú időre bútorozza be ide magát.
A dornavátrai magyar orvoskolónia másik oszlopos tagja, Fazakas Éva, a tavaly ugyan hazaköltözött, de mégsem tud elszakadni Bukovinától. Egy év után is, amikor teheti, vissza-visszamegy, orvosi köpenyt ölt és visszavárja régi pácienseit. Mert ők is várják „a magyar doktornőt”. Szomorúsággal vegyülő elégtétellel – vagy elégtétellel kavarodó szomorúsággal? – nyugtázza, hogy az utcán, üzletben, piacon mindegyre felismerik, és ugyanazt a kérdést szögezik neki: „miért hagyott itt bennünket, doktornő?” Nemcsak tisztelték és becsülték, de szerették is, mert a gyógyszereken kívül egy-egy jó szava is akadt a betegeihez. Mint meséli, soha nem rázott le senkit, munkaidőben és azon kívül szívesen elbeszélgetett mindenkivel. „Az emberek minden bújukkal-bánatukkal hozzám jöttek. Pályafutásom során én már békítettem is, családszétszakadásokat gátoltam meg. Büszke vagyok és boldog, hogy a Ceauşescu-korszakban dolgozhattam. Mert az medicina volt, amivel mi foglalkoztunk” – vág a dolgok közepébe Fazakas Éva, aki 1979. november elsejétől a tavalyi nyugdíjazásáig harminchét évig szolgálta a dornavátrai és dornakandreni betegeket. Meglepődést olvashat ki a szememből, így gyorsan magyarázattal szolgál. Mint mondja, az a munka, amit a mai, korszerűnek titulált egészségügyi rendszer követel a háziorvosoktól, szinte köszönő viszonyban sincs a gyógyászattal. Ugyanezt tapasztalta meg már évekkel ezelőtt tőlünk nyugatabbra, az anyaországban, meg a tulipánok hazájában. „Nem sokkal a fordulat után, amikor megadatott, hogy kijussunk Hollandiába, rögtön lakást és munkahelyet ajánlottak egy kisvárosban. Az ottani háziorvosnak, amikor zsúfolt napja volt, öt beteget kellett megvizsgálnia. Jobbára csak gépiesen kérdezett, számítógépen dolgozott, nyomtatványokat töltött ki. Nálam egy-egy lazábbnak mondható napon huszonöt beteg fordult meg a rendelőben vagy én az ő hegyen-völgyön túli otthonában. Budapesti látogatásomkor azt mondták, hogy a Thököly úton már hétfőtől átvehetem a rendelőt, ha maradok. Sem Hollandia, sem Magyarország nem kellett, én Marosvásárhelyre kívánkoztam vissza” – állítja büszkén az orvosnő, akivel immár szülőházában beszélgettünk el. Hasonló felfogást vall Örmény Ferenc is, aki úgy véli, a frissen végzett fiatal orvosok jobban tennék, ha itthon maradnának vagy némi külföldi tapasztalatszerzés után hazatérnének. Nem igaz, hogy Romániában nincsenek jól fizetett állások és korszerűen felszerelt kórházak – állítja.
Fazakas doktornő számára a hazatérés lehetősége leghamarabb 1990 tavaszán villant fel, amikor a dédai vasútállomáson véletlenszerűen összetalálkozott Rettegi Károllyal, a neves és befolyásos ortopéd főorvossal, aki önzetlen segítséget ígért elkeseredett kolléganőjének. A vásárhelyi márciusi véres események, a Maros megyei egészségügy élére került magyarellenes vezetők és Rettegi korai halála hamar szertefoszlatta a dédelgetett álmot. Beteljesülésére további negyed évszázadig kellett várnia. Kis, de széttartó közösség
Hogy lehetett magyarként ilyen hosszú időn keresztül Bukovinában élni? Van vagy egyáltalán volt Dornavátrán magyar közösségi, társasági, művelődési élet? Nincs – érkezik a határozott replika. „Nemigen jártunk össze akkor sem, amikor sokan voltunk, nem járunk össze most sem, amikor alig maradtunk. Társasági élet nem létezett, haveri körök nem voltak” – állítja Örmény Ferenc, aki mindezt az esetleges provokátoroktól és besúgóktól való óvakodásával magyarázza. Ő inkább a magányt, a természetet választotta, kirándult, olvasott és rádiót hallgatott. „Az esték a Szabad Európa és a Kossuth hallgatásával teltek el, igen, a magyar rádió nagyon jól bejött itt, a bukovinai havasokban” – meséli. Amikor meg hazament, kifacsartnak érezte magát. Fazakasék, ha tehették, szombaton délben kocsiba ültek és Marosvásárhelyig meg sem álltak. Az oda-vissza bő 350 kilométeres távot az elején minden egyes hétvégén megtették, majd a páros-páratlan gépkocsirendszámok szomorú korszakában kéthetente egyszer. „Nem volt, miért maradni. Hétköznapokon a kocsmában még találkozgattak az itt élő magyarok, de valós közösségi életről nem beszélhetünk” – erősíti Örmény véleményét Fazakas Sándor.
Egyébként a dornavátrai magyarok egymáshoz való kimért viszonyulásáról sokat elárul az is, hogy a két, hatvanas éveiben járó, egymástól egy kerítésnyire dolgozó értelmiségi férfinak az elmúlt három évtized alatt nem adódott alkalma pertut inni.
A vallás mint mentőöv
Az egyetlen közösségi élményt a havonta egyszeri alkalommal tartott vasárnapi istentisztelet jelentette. Hol marosvásárhelyi, hol kolozsvári lelkész toppant be Fazakasék szertartásra előkészített tömbházlakásába, de volt rá alkalom, hogy a Maros megyei Jeddről vagy a háromszéki Árkosról utazott a pap a Dornák birodalmába. A katolikusok valamivel szerencsésebb helyzetben voltak, hisz az 1905-ben épült templomukban rendszeresen látogathatták a miséket. A csángóföldi papok némelyike pedig néha-néha magyarul is hajlandó volt megszólalni – a szertartást követően.
Mivel a helyi iskolában csak román tagozat működött, a szülők vagy otthon, gyakran gyertyafény mellett, a nem könnyen beszerezhető magyar tankönyvekből tanították meg anyanyelvükön írni-olvasni a gyermekeiket, vagy, nagyobb korukban, hazaküldték Erdélybe, a nagyszülőkhöz.
A lelkészek a magyarnak nevelt gyermekek életében is fontos szerepet játszottak. Fazakasék lánya, Réka első osztályos volt, amikor sírva tért haza az iskolából, mert a vallástanár azzal riogatta az osztályt, hogy mindenki, aki nem ortodox, a gyehenna tüzén fog elégni. „A kislányom olyan szomorú és rémült volt, hogy nem tudtunk lelket verni belé. Aztán egyszer csak kopogott valaki az ajtón, egy bundasapkás férfi, akit addig soha nem láttunk. Sógor Géza volt, a bákói református lelkipásztor. Percek alatt összebarátkozott a gyermekeimmel, és megnyugtatta őket, mondván, hogy a jó emberek mind a mennyországba jutnak. Akkor és ott úgy éreztem, az Isten küldte hozzánk Sógor Csaba, jelenlegi EP-képviselő testvérét!” – meséli a csodának is beillő fordulatot Fazakas Éva.
A megszokhatatlan szép városka
Szintén afféle couleur localnak számított a Ceauşescu-éra legembertelenebb időszakából országszerte ismert takarékossági program. Míg az erdélyi városokban napi rendszerességgel vették el a meleg vizet, Dornavátrán hetente egyszer szolgáltatták, akkor is csak négy órán keresztül. „Aztán amint október végén, november elején beköszöntött a tél, egy csepp meleg víz nem folyt a csapból egészen áprilisig. A kályhán melegítettük, kézzel mostunk, egyszóval sokat kínlódtunk. Talán ezért sem volt időnk délutánonként, esténként találkozgatni és összejárni” – mondja Éva asszony. Ilyen körülmények között miként lehetett megszokni a vidéket? Nem lehetett megszokni – érkezik a határozott replika a férje részéről, akinek véleményét osztja orvoskollégája is, hozzátéve, hogy egyetlen megoldás létezik: alkalmazkodni kell a helyhez és a körülményekhez. Ennek dacára Örmény Ferenc nem siet vissza szülővárosába, mint ahogy Fazakas Sándor is sajnálja felcserélni a hegyek sugározta nyugodtságot és az erdők árasztotta friss levegőt Marosvásárhely zajára és vegyipari kombinátja csípős ammóniabűzére. Az első találkozásunk óta eltelt egy év alatt a család hazaköltözött, de a kétlakiságot nem adta fel. Fazakasék gyakran visszajárnak Dornavátrára – erőt meríteni a friss levegőből és az itteniek kedvességéből. Mert, ha az erdélyi magyarok nem is szokták meg a bukovinai kisvárost, az itteniek hamar elfogadták, sőt megszerették őket. „Magyarnak lenni itt Bukovinában soha nem jelentett rossz keresztlevelet. Az embert a tudása és hozzáállása alapján ítélték meg” – fejtegeti Örmény doktor. Fazakas Sándor az egyszerű ember vele született tiszteletét emlegeti. „Az itteniek jól tudták, hogy a magyarok jó szakemberek, meg is becsültek minket” – állítja.
Szintén a tisztelet jeléül nem egy idősebb román hajlandó volt magyarul is megszólalni. Szeretettel emlegetik, hogy felmenőik már 1775 óta a monarchiát szolgálták, ők meg kikérik maguknak, hogy bukovinaiak, semmiként nem moldvaiak. Egyébként az elmaradottnak és lustábbnak tartott regátiakat a mai napig is lenézik. „Dornakandren községen belül most is jól ki lehet venni, hol húzódott az osztrák határ. Akik az egykori monarchia területén élnek, valahogy igényesebbek, bölcsebbek, felvilágosultabbak. És rendkívül büszkék származásukra! Akik a Mária Teréziai határvonalon túl születtek, melegebb szívűek, kedvesebbek” – rangsorolja két, jól elkülöníthető kategóriába a környék románságát Fazakas doktornő.
Kezelésre szoruló építészeti örökség
Dornavátra építészeti stílusából is tisztán kivehető, hogy Trianonig vajmi kevés köze lehetett Moldvához. Fazakas Éva most is emlékszik arra a napra, amikor először tette be a lábát a városkába: november elseje, halottak napja volt, amikor a nyolcszáz méteres magaslatban fekvő települést már vékonyka hóréteg borította. „A csinos, monarchiabeli épületeivel olyan volt, mint egy hegyvidéki osztrák üdülőtelep” – idézi fel az első kellemes emlékét, amely a vidékhez köti. Építészmérnök férjének már csak a szocializmus „építése” jutott. Sok más betonskatulyától eltérően, az itt felhúzott turisztikai és gyógyászati egységeknek is van, vagy pontosabban volt némi egyéniségük. Fazakas Sándor tömbházakon, a postán, a víztárolón, valamint a központi parkban lévő újnak nevezett kezelőbázison és a két szállodán dolgozott. A harmadiknak a felhúzását a ’89-es fordulat törte derékba. Egy ideig az 1899-ben avatott kaszinó restaurálásában is kivette részét, azonban pénzhiány miatt az állam leállította a munkálatokat. A dualizmus idejében a bádeni kaszinó mintájára, eklektikus stílusban épített szórakozóhely, miután munkásklubként szolgálta a szocializmus dolgozó népét, a 90-es években állami ajándékként az ortodox egyház ölébe hullott, de amikor kiderült, hogy az A-kategóriás műemléképület megmentése mekkora anyagi áldozatot követel, a pópák túladtak rajta. A kaszinó jelenleg az önkormányzat tulajdonaként vár a megmentésre. „Legalább két évtizede sínylődik a kiürített, beázott, málladozó vakolatú épület. Amikor ide kerültem, még mozi, színház, sakkterem és kantin működött benne, a szép, boltíves pincéi pedig a fürdővállalat élelmiszerraktáraként szolgáltak. Ma már legfeljebb feredőnek lehetne használni az alagsort, annyira feltelt vízzel” – mondja Fazakas. Pedig fénykorában olyan hírességek is megfordultak itt, mint maga Ferenc József császár meg a trónörökös főherceg, Ferenc Ferdinánd, de tisztét tette a második világháború előtti és utáni román történelem néhány hírhedt alakja is, mint például Antonescu marsall, Corneliu Zelea Codreanu, a Vasgárda vezetője, majd a kommunista hatalom jeles képviselőiként Emil Bodnăraş és Gheorghe Gheorghiu-Dej államfő.
Dornavátra első kezelőbázisának épületét még sikerült megmenteni az enyészettől. Benne most gyógyszertár, üzletek és, szinte magától értetődően, kocsma működik. Mint ahogy a néhai osztrák mezőgazdasági miniszterről, Falkenheinról elnevezett, majd később Sentinela, Augusztus 23., majd ismét Sentinela névre átkeresztelt forrás műemlék épületében is kereskedelmi egység, szálló kapott helyet. „A gond az, hogy a fordulat óta, egyetlen kivétellel, ennek a városnak sosem volt egy becsületes, talpraesett polgármestere. Azon túl, hogy a parkot piskótakövezték és kicserélték a padokat, semmit nem mozdítottak a városban” – sajnálkozik Fazakas, akit szakemberként még inkább zavar mindaz, ami történik vagy pontosabban nem történik, az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legszebb üdülőtelepén.
Bár a nyugdíjasok még mindig érkezgetnek kezelésre, és a sípályák is hoznak valamicskét a konyhára, a helyi hatalmasságok még mindig nincsenek tudatában, hogy egy idegenforgalmi aranybánya fölött basáskodnak. Dornavátra és vidéke olyan aranybánya, melynek kincseit képtelenek kiaknázni. Pedig az üdülőtelep és térsége jövője nem a fakitermelésről és -feldolgozásról, a megbukott sajtgyárakról, a bukdácsoló kőbányáról vagy a bezárás küszöbére került urániumbányáról szól. „A felmérések alapján Kovásznafürdő után az országban itt van a legtisztább levegő. Valamikor ezért rengeteg külföldi turista járt ide, ma már a hazaiakból is alig vannak” – fájlalja Fazakas Sándor. Felesége orvosként esküszik a dornavátrai kezelés hatásfokára. Mint mondja, főként a reumás- és érrendszeri megbetegedésekre az itteni tőzeg, mofetta, gyógyfürdő és a környék napsütötte hegyoldalaiból összegyűjtött gyógynövény a lehető legjobb. Ő maga is kipróbálta a természet csodáit, a különböző füveket, amelyeket az idősebbek mindmáig előszeretettel használnak. „A 80-as évek vége felé, amikor jóformán már a gyógyszerek is eltűntek, kénytelen voltam füvekkel, teákkal gyógyítani. Felkerestem néhány vidéki öregembert, olyanokat, akik jól ismerték a természet minden hasznosítható kincsét. Megtanultam tőlük, hogy ha nem áll rendelkezésünkre vegyi hatóanyag, nem tragédia; pótolni lehet a természet adta füvekkel.”
Nem azt kapták, amit otthagytak
A Bukovinában leélt mintegy négy évtized után Fazakasék most úgy érzik, nem azt a Marosvásárhelyt kapták vissza, amit annak idején ott hagytak. „A harminchat év minden egyes napján a visszatérés járt a fejünkben. Most mégis azzal szembesülünk, hogy ez a Vásárhely már nem az a Vásárhely. Kiürültek vagy megszűntek az emberi kapcsolatok, mindenki elvan magával, hajt a pénzért. Dornavátrán az idő is másként, sokkal lassabban pergett, szülővárosomban pedig nagyot változott a világ” – jut a szomorú megállapításra Fazakas Éva. Pedig a nyugdíjas házaspárnak megadatott, hogy a kisebbik gyermeke mellett legyen és az azóta világra jött két szép unokáját pátyolgassa. És mégis…
Örmény doktor még borúlátóbbnak tűnik; ő még csak nem is kívánkozik vissza fiatalsága városába. A Szamos-partján töltött hétvégék alkalmával volt alkalma megtapasztalni azt, amit Fazakas Évának Marosvásárhelyen. „Kolozsváron a mai napig megvan a családi házam, de nem sietem el a hazaköltözést. Az is lehet, hogy inkább Magyarországra telepednék át, hisz szülővárosom már nem a régi. Ez már nem az én Erdélyem, nem az én Kolozsvárom. Rengeteg söpredékkel töltötték fel. És nem csak a Monostor negyed jövevényeiről beszélek, jómagam olyanokat is láttam, akik húsvét másnapján kecskét legeltettek a Sétatéren. Az ilyenek közé menjek vissza?” – kérdezi, és ezzel megadja a választ is.
Ki tudja, még hány Örmény Ferenc, Fazakas Sándor, Fazakas Éva tengődik az ezeréves határon innen vagy túl, aki úgy érzi, tőle másodjára vették el fiatalságnak helyszíneit, Erdélyt, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt… Szucher Ervin
erdelyinaplo.ro
Erdély.ma