Kezelhetetlen orvosmigráció
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) tavaly végzett magyar hallgatóinak csaknem 38 százaléka hagyta el az országot, és vállalt külföldön munkát – mondta el lapunknak Tubák Nimród, a helyi diákszövetség elnöke. Az egészségügyi minisztérium adatai szerint Románia uniós csatlakozása óta csaknem 15 ezer orvos lépett ki a hazai egészségügyi rendszerből. Az emigráló orvosokat nemcsak az anyagi biztonság vonzza, a hazai presztízsvesztéssel szemben a Nyugaton megtapasztalt szakmai megbecsülés is sokat nyom a latban, ecsetelte lapunknak egy Németországban dolgozó orvosnő.
Csaknem 15 ezer orvos hagyta el Romániát az ország 2007-es európai uniós csatlakozása óta, így az ezer lakosra jutó orvosok száma 1,9-re csökkent: ezzel Románia az utolsó helyre került Európában – közölte a napokban Dorel Săndesc egészségügyi államtitkár.
Mint mondta, a hivatalos statisztikák szerint a Romániában oklevelet szerzett orvosok csaknem egyharmada kivándorolt, és az ország az orvoshiány tekintetében gyakorlatilag rosszabbul áll, mint a szomszédos Moldovai Köztársaság.
„Európa szegény országai sokkal többet adnak a fejlett országoknak, mint amennyit kapnak tőlük az egészségügyi ellátás tekintetében. Nem kérhetünk fejpénzt minden kivándorló orvosért, vagy ápolóért, de Európának tudatosítania kell, hogy súlyos problémáról van szó. Ezt csak az egészségügyi infrastruktúra fejlesztésére szánt, jelentős célzott támogatással lehet ellensúlyozni” – magyarázta Săndesc.
Az államtitkár szerint a hazai orvosok nemcsak a fizetések, hanem a jobb munkafeltételek miatt hagyják el az országot, ezért is sürgős feladat a kórházak felszerelésének fejlesztése.
„Adót” kérnének a szürkeállományért
Dorel Săndesc egyébként nem az első egészségügyi tisztségviselő, aki uniós támogatásokat sürget az agyelszívás ellensúlyozására. Vasile Astărăstoae, az orvoskamara elnöke már korábban rámutatott, hogy Franciaországban 4300 román orvos dolgozik, és ott ők teszik ki a külföldi orvosok 60 százalékát, Nagy Britanniában pedig a román orvosok a második helyen állnak a külföldi szakemberek számát illetően, az indiai orvosok után.
„Mi 3,5 milliárd eurót költöttünk az elvándorolt orvosok képzésére anélkül, hogy egyetlen eurót is kaptunk volna azoktól az országoktól, amelyek így oldották meg az orvosszükségletüket. A politikusaink pedig most ugyanolyan szolgalelkűek Brüsszellel szemben, mint korábban voltak Moszkvával szemben: még csak nem is igényelnek ezért kártérítést” – méltatlankodott az orvoskamara elnöke.
Kifejtette: senki sem várja el, hogy az orvoselvándorlás haszonélvezői kifizessék a tandíjat, de szerinte az Európai Uniónak kiemelten kellene támogatnia azoknak az országoknak az egészségügyi rendszerét, amelyek „szürkeállományt” exportálnak.
Lesújtó helyzet a MOGYE-n
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) tavaly végzett hallgatóinak csaknem 38 százaléka hagyta el az országot a diplomaszerzést követő hat hónap alatt – tájékoztatta a Krónikát Tubák Nimród, a helyi diákszövetség elnöke. A negyedéves hallgató hozzátette, hogy a felsőoktatási intézmény román tagozatán ennél is lesújtóbb a helyzet. A MOGYE magyar végzősei elsősorban az anyaországot választják, de előszeretettel próbálkoznak németországi, nagy-britanniai, svédországi vagy akár írországi álláskereséssel is.
„Azt látom, hogy a végzősök egyszerűen nem akarnak bekerülni a túl bonyolult és rendkívül instabil hazai egészségügyi rendszerbe, inkább elmennek külföldre. Nagyon sokan azt mondják, hogy csak tapasztalatszerzés céljából váltanak ideiglenesen otthont, ám az évek során a kivándoroltak nagyon kis hányada tér vissza” – állítja Tubák. Szerinte nemcsak a sokkal jobb anyagi feltételek, de a szakmai fejlődés lehetősége is Nyugatra vonzza a frissen végzett orvosokat.
Újabban a Közép-Kelet a nyerő
A minisztérium és az orvosképző felsőoktatási intézmények statisztikáira rácáfolva Vlad Sarca, a nagyváradi székhelyű EVG Recruting munkahely-közvetítő iroda illetékese azt állítja, hogy Romániában immár csökkenőben az orvosmigráció. Az illetékes szerint a külföldi munkavállalásra leginkább a frissen diplomázott fiatalok vállalkoznak, akik még nem dolgoztak hazai kórházban. „A tapasztalt orvosok, akiknek itthon már van stabil egzisztenciájuk, ritkábban akarnak külföldre emigrálni” – magyarázta Sarca.
Elmondása szerint a fiatalok közül még mindig sokan választják Németországot, ám az utóbbi pár évben a Közép-Kelet lett a fő célpont, ahová angoltudás szükséges. Az Egyesült Arab Emirátusokban a német rezidensi béreknél is sokkal többet fizetnek a kezdő szakembereknek. Miközben Romániában egy fiatal orvos alig keresi meg a 300 eurót, addig Németországban havi 2500–3000 eurót is kap, míg az arab országban akár már az első évben megkaphatja a havi 6000–8000 eurót.
A közvetítőiroda munkatársa szerint leginkább altatóorvosokat, radiológusokat keresnek, de gyermekorvosokra és gyakornokokra is van igény külföldön. „A csábító jövedelem azonban nem vonja maga után azt, hogy havonta ezrével vándorolnak ki a romániai orvosok. A számuk csupán néhány tízre tehető, pontosan nem tudom, de száz alatt van, az biztos” – jelentette ki lapunknak Sarca.
Korrektség és méltányosság, szakmai előmenetel
A vonzó bérek mellett a szakmai előmenetel, a mindennapi munka során tapasztalt korrektség is a külföldi munkavállalás mellett szól, mesélte lapunknak egy Németországban dolgozó erdélyi magyar orvos.
„A szakorvosi vizsgám után hazakerültem az egyetemi nagyvárosból egy vidéki városkába. Néhány hónap múlva Románia uniós tagállam lett, ami azt jelentette, hogy különbözeti vizsga nélkül elismerték a szakdiplomám az EU összes tagállamában. Nagyon erős volt bennem az elvágyódás, úgy éreztem, most jutottam el érzelmileg arra a pontra, amikor a mesék hőse elindul világot látni” – mondta el a Krónikának egy neve elhallgatását kérő orvosnő.
Az öt éve Németországban dolgozó balneológus annak idején egy állásközvetítő cégnél keresett külföldi állást az interneten, az ajánlattal két év múlva keresték meg. „Ezalatt a két év alatt több munkahelyen dolgoztam, kezdett kialakulni a pacienturám. De szakmai és nyelvtanulási ambícióim miatt is döntöttem úgy, hogy fél évre elfoglalom a felkínált állást Németországban, de aztán visszajövök, és itthon folytatom a munkám. Félévenként meghosszabbítottam a fizetés nélküli szabadságkérésem itthon, mígnem romániai munkaadóim felszólítottak, hogy ha nem jövök haza, felbontják a munkaszerződésem” – emlékezett vissza a 35 éves orvosnő.
Mint fogalmazott, ekkor már nem jött haza, hiszen megtapasztalta a nyugati egészségügyi rendszerre jellemző korrektséget. Ez a rendet, a tisztaságot, és persze az egymás iránti tisztelet is jelenti: Németországban a jellem és a szaktudás alapján értékelik az embert, de a korrektséget jelzi a rengeteg tanulásért és felelősségvállalásért járó méltó fizetés is.
„2009-ben mentem el Németországba dolgozni, ahol két hónap alatt keresek annyit (éjszakai ügyeletek nélkül), amennyit itthon egy év alatt kerestem öt évvel ezelőtt. A rendszerre jellemző, hogy az orvos tiszteli a pácienst, és a páciens tiszteli az orvosát, rendkívül udvariasak egymással” – ecsetelte a német egészségügyi rendszer szakmai előnyeit az orvosnő. Krónika (Kolozsvár)

Minek nekünk csendőrség?
Megszokhattuk már, Romániában vannak egyenlők és egyenlőbbek. A kisemberekkel ugyanúgy, egyenlően bánnak, másokkal „egyenlőbben”, azaz kivételezően. A legegyenlőbb – legkivételezettebb – éppen az állam, amelynek normális körülmények között példát kellene mutatnia pártatlanságból, biztosítania kellene az esélyegyenlőséget.
A napokban érkezett a hír: lejárt a csendőrség együttműködési szerződése Barót város önkormányzatával. Meg szerették volna hosszabbítani, hogy továbbra is ingyen székelhessenek az önkormányzat épületében. A képviselő-testület zöme ezzel nem értett egyet, ráadásul kiderült: a csendőrök munkájával is elégedetlenek. Amazok meg – többek között – azzal védekeznek, önállóan nem tehetnek semmit, csakis a rendőrséggel közösen. Akkor pedig felmerül a kérdés: minek nekünk csendőrség? Romániában a polgárinak kikiáltott rendőrség mellett fenntartjuk – mindannyian közösen, adólejeinkből – a csendőrséget is, amely meghatározás szerint katonai szervezet. Ráadásul a rendőrség feladatkörének töredékét végzi. Mindeközben európai elvárás a rendfenntartók polgáriasítása. Így ismét felvetődik a kérdés: mi szükség rájuk? Ha a bűnözési helyzet megköveteli, akkor a már létező rendőrség állományát kellene bővíteni, nem pedig még egy külön struktúrát fenntartani. Olcsóbb és hatékonyabb is lenne. A román állam legnagyobb háromszéki beruházása a sepsiszentgyörgyi csendőrlaktanya. A második az épülőfélben levő rendőrségi székház. Előbbi akkora, hogy elfér benne a rendőrség, és még csendőr-továbbképző iskolát is működtetnek ott. De akkor meg miért ragaszkodnak az újabb belügyes épületkolosszushoz? Az állam mindenféle adókkal és illetékekkel terheli polgárait. Amennyiben a kisember egy napot is késik a befizetéssel, kiróják a büntetőkamatot – amikor viszont az államnak kellene fizetnie, kamatmentesen késhet. Vissza Barótra: a városnak miért kellene ingyen a csendőrség rendelkezésére bocsátania ingatlanját? Ha másnak adná bérbe, pénzt kapna érte. A csendőrség miért kivétel? Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tovább pusztítanak az árvizek a Balkánon
Továbbra is kritikus az árvízhelyzet Horvátország keleti részén, 15 ezer ember kényszerült otthona elhagyására, egy ember meghalt és kettőt eltűntnek nyilvánítottak – írja a Jutarnji list hétfőn. A kimenekített embereket sportcsarnokokba, iskolákba és magánházakba helyezték el. A kimenekítés továbbra is folyamatos, de gondot okoznak azok, akik nem hajlandóak a figyelmeztetések ellenére sem elhagyni lakhelyüket.
Válságos a helyzet Slavonski Brodnál, ahol az egyik városrészből 715 embert menekítettek ki. Hrvatska Kostajnica városközpontja még mindig víz alatt van, ott az áradás óriási károkat okozott.
Alekszandar Vucsics szerb miniszterelnök vasárnap Belgrádban katasztrofálisnak nevezte a szerbiai árvízhelyzetet, szerinte ezer éve nem volt ekkora ár a térségben. A Belgrádtól 30 kilométerre fekvő Obrenovacon, ahol még mindig a legsúlyosabb a helyzet, 12 holttestet találtak – közölte a miniszterelnök, hozzátéve: attól tart, az áldozatok végső száma ennél magasabb lesz. Az országban egyébként legalább harmincan vesztették életüket az áradásokban, akárcsak Bosznia-Hercegovinában.
A településen a Kolubara folyó öntött ki, amely a helyi szénbányát elárasztotta. Ez a bánya látja el a Nikola Tesla hőerőművet, ezért fennállt annak veszélye, hogy megszűnik az ország áramellátása. A kolubarai szénbányában a becslések szerint 100 millió eurós kár keletkezett. Szerbia legnagyobb szénbányáját minél hamarabb újra kell indítani, hogy ne kelljen külföldről áramot importálni – mondta Vucsics.
A Nikola Tesla hőerőmű az ország villanyáram-ellátásának a felét fedezi. Az energiaszükséglet további 20 százalékát a kostolaci erőmű adja, amelyet a megáradt Mlava folyótól mentettek meg. A rendőrség, a katonaság, valamint a szerbiai és a külföldi mentőalakulatok több mint 25 ezer embert mentettek ki az országban.
Az előrejelzések szerint a Száva folyón szerdáig újabb árhullám várható, ezért a védekezést még nem szüntetik meg. Az országban még nem oldották fel a csütörtök kihirdetett rendkívüli állapotot.
Eközben hétfőn Victor Ponta miniszterelnök és Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes sajtótájékoztatón számolt be a romániai árvízi előkészületekről. A kormányfő elmondta, Dragnea Cariovára utazik, ahol területi árvízvédelmi parancsnokságot hoz létre. Ponta szerint a Szerbia felől érkező dunai árhullám rendkívül veszélyes, ezért minden erőt be kell vetni.
Dragnea szerint az árhullám levonulása hosszan tart majd, hetekig szükség lesz az árvízkészültség fenntartására az ország déli megyéiben. A gátakra akár négy-hat hétig is jelentős nyomás nehezedhet – mutatott rá.
Ponta egyébként elmondta, hogy Románia szivattyút, takarókat és egyéb eszközöket küld segélyként az árvíz sújtotta Szerbiába. Székelyhon.ro

Államálmok Erdélyben (I.)
Erdély és az erdélyi magyarság történelmi sorsát az Osztrák–Magyar Monarchia világháborús veresége döntötte el. A történelmi Magyarország délkeleti területeit hamarosan a nagy-román állam kebelezte be, a Bánságon a szerb állammal osztozva. 1918. október 12-én, a Román Nemzeti Párt Nagyváradon bejelentette, hogy nem ismeri el a magyar törvényhozást. A magyar politika már elkésett az államnak a nemzeti autonómia elve alapján való újjászervezéséről, megőrizendő annak történelmi kereteit. Kudarcba fulladtak Jászi Oszkár november 13-i aradi tárgyalásai is a román nemzetiségi vezetőkkel.
Wilson amerikai elnök, még a háború lezárulása előtt, egy 150 fős munkacsoport elemzésén alapuló, 14 pontba tömörített békejavaslatot tett. A tanácsadója, Edward M. House ezredes által véglegesített elvek előírták, hogy az elkövetkezendő béketárgyalások nyíltak és átláthatóak legyenek, a háborús okok megszüntetésével igazságos és stabil béke jöjjön létre, mely biztosítja a békeszerető országok biztonságát, az erőszak és az önző agresszió megszűnését. Alapelvként fogalmazódott meg a minden néppel szembeni méltányosság, s annak jogossága, hogy egyenlő szabadságban éljenek. A javaslat 10. pontja előírja: „Ausztria–Magyarország népeinek, amelyeknek helyét a népek között megoltalmazni és biztosítani kívánjuk, legelső alkalommal lehetővé kell tenni önálló fejlődésüket”. Wilson februári újabb négy pontja szerint a népek akaratuk ellenére nem tolhatók egyik államból a másikba.
A hadviselő felek a wilsoni javaslatot elfogadták ugyan, de a győztesek a békeszerződésekben ezektől eltekintettek. Voltak azonban, akik a wilsoni elveket komolyan vették, és azok alapján próbálták menteni régiójukat a területéhes kisebb, valamiképp a győztesek oldalára került államoktól.
„Ezekben az időkben a wilsoni eszmék hatása alatt, az önrendelkezés mániájába esett az emberiség. Erdélyben is három köztársaság alakult meg, így Székelyföldön, Kalotaszegen és végül a Bánságban” – írja Ligeti Ernő.
A budapesti Székely Nemzeti Tanács 1918. november 17-én tartott nagygyűlésén javasolták, hogy amennyiben a békekonferencia nem biztosítja a magyar állam területi integritását, akkor a magyar–román együttélést a wilsoni elvek alapján kantonális rendszerben biztosítsák. Ahol a székelység összefüggő többséget alkot, ott „független, szabad és szuverén köztársaságot alkothasson”, és kérték, hogy a békekonferencián számára is biztosítsanak képviseletet. Az SZNT vezetői, Jancsó Benedek és Ugron Gábor, Jászi Oszkárt is felkeresték javaslataikkal, aki támogatásáról biztosította törekvéseiket.
Paál Árpád helyettes alispán a Székely Közélet december 8-i számában úgy vélte, hogy a magyarországi románság nem fogja megtalálni gazdasági kapcsolatait Nagy-Romániában, mert „az erdélyi román vidékek rászorulnak a magyar Alföld gabonájára és a gépipari termelésre, viszont a magyar Alföld is rászorul az erdélyi fára, sóra és egyéb ásványra. Ez a kölcsönösség olyan együttélést teremt, mely a politika mesterkéltségét túl fogja nőni”. Ezért a következőt javasolja: „Legyen külön Erdélyi Köztársaság a maga román, székely, szász és magyar nemzeteivel. Ezzel az alakulattal az előbbi magyar állam egységét sem zavarhatjuk, s politikai és nemzetközi tűzfészekké a magunk szülőföldjét nem tesszük, mert minden nemzet egyensúlyozottan megkapja a maga új államhatalmát is, meg a régi összefüggéseit is. Ez a külön államalakulat barátságos szomszédként fog állni Magyarország és Románia között, s a két régi állam testvéri szövetségének a létrehozása fog lenni”. Helyi szinten lemondana a történelmi Magyarország integritásáról, ha a wilsoni elveket, illetve az etnikai önrendelkezés elvét következetesen egész Erdélyben érvényesítenék.
Gyárfás Elemér 1919 márciusában a Iuliu Maniunak készített tervezetben az önálló erdélyi államiságot, mint az erdélyi kérdés rendezése kulcsát, részletesen kidolgozta. Az önálló Erdélyi Köztársaság eszméjét Paál a román Kormányzótanács miniszterével, Romul Boilával folytatott tárgyalásokon is felvetette. Boila ezt ideális megoldásnak nevezte, de sajnálattal közölte, hogy a gyulafehérvári nemzetgyűlés határozata már ezen az eszmén túlmenő megoldást talált, és ehhez az antant is hozzájárult.
Miután bebizonyosodott az önálló Erdélyi Köztársaság létrehozásának lehetetlensége, a Székely Köztársaság eszméje került előtérbe. Mezey Ödön és Paál Árpád köre egy emlékiratban rögzítette a köztársaság tervét. Az új állam Anglia és az Egyesült Államok protektorátusát kérné, és gazdasági szövetségre lépett volna a román és a szász nemzettel, Romániával és Magyarországgal.
A köztársaság békés kikiáltására 1919. január 10-én került volna sor, azonban 9-én a román hatalom Paál Árpádot 36 társával együtt letartóztatta.
Január 13-án Valer Neamţiu, a nagyszebeni Kormányzótanács által Udvarhely megyébe kinevezett prefektus, felkereste a házi őrizetben lévő Paál Árpádot és a szászok medgyesi hűségnyilatkozatához hasonló székely határozat kinyilvánítására akarta rávenni a helyettes alispánt. Paál a tárgyalásokat két feltétellel: a székelyföldi megyék vezetőinek szabad tanácskozásának, illetve a budapesti kormányzattal való kapcsolattartás biztosításával, valamint a Székely Köztársaság elve alapján vélte folytathatónak. Ezt azonban a román fél elutasította.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad), 2014. május31.
Államálmok Erdélyben (II.)
Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása Kós Károly számára nem jelentett tragédiát. Ellentétben a hivatalnokértelmiséggel, mely az államhoz ragaszkodott, Kóst népéhez, szülőföldjéhez kötötte a hűség, s mikor amazok az állam után vándoroltak, Kós hazajött népének szolgálni.
Kós Károly és társai szervezkedni kezdtek, és Bánffyhunyadon bejelentették a Kalotaszegi Köztársaság megalakítását.Az elvi megalapozásához a kolozsvári Keleti Újság –amelynek szerkesztőségében ott találjuk Szentimrei Jenőt, Paál Árpádot, Zágoni Istvánt, Ligeti Ernőt és Kós Károlyt is – által terjesztett eszmék is hozzájárultak. Szerintük a köztársaság létesítésének gondolatát az teszi indokolttá, hogy a kalotaszegi magyarságot nagy román tenger veszi körül, és e nyelvsziget önálló állami berendezésének létjogosultságánál így mi sem természetesebb. A Köztársaság lakossága kb. 40 ezer lélekre tehető, pontos határvonalát nem ismerjük. ElnöknekAlbrechtLajost választották meg.
Grandpierre Emil főispán egy küldöttség élén fölkereste a szebeni román Kormányzótanácsot, és javasolták, hogy Erdély magyarlakta területén magyar, a románon román, a vegyes lakosságú területeken vegyes legyen a közigazgatás, azonban a Kormányzótanács hallani sem akart javaslatukról. A Kolozsvárra visszatért küldöttség Apáthy Istvánt, Kelet-Magyarország főkormánybiztosát, akinek a békeszerződés aláírásáig a magyar államot kellett volna képviselnie börtönben találta. Ezzel megszűnt a mini állam léte is.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad), 2014. június2.
Államálmok Erdélyben (III.)
„Duna-Tisza-Maros, erős karjai ölelték őt
Az Erdélyi hegyek óvták a földjét, s a legelőt”
– nosztalgiázik a költő a 24 napig élő Bánáti Köztársaságról.
A történelmi körülmények folytán, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásának időszakára a Bánság a Kárpát-medence egyik legkevertebb etnikumú területévé vált, ahol a megfogyatkozott magyarság jelentős szerb és román népességgel, valamint – kisebb számban – bolgárokkal, görögökkel és bunyevácokkal élt együtt. Ilyen zűrzavaros etnikai viszonyok mellett várta a wilsoni elvek nevében osztozkodó antant-szövetségeseket, akik a Monarchia összeomlásakor, 1918 októberében minden oldalról betörtek Magyarországra.
A Bánságra a szerb és román népesség nagy aránya nyomán hamarosan két „anyaállam” is igényt formált, a magyarokon kívül elsősorban a németek próbálták megmenteni a tájegységet a széthullani látszó állam számára.
A kezdeményezés a polgári radikális Róth Ottó nevéhez fűződött, aki a Bánáti Néptanács október 31-i megalakítása után Temesváron magát elnöknek nyilvánítva, kikiáltotta a terület függetlenségét, egyúttal pedig a hadügyek irányítására Bartha Albertet nevezte ki miniszternek. Az új állam vezetői a függetlenség 24 napja alatt gyakorlatilag azzal kísérleteztek, hogy egy széleskörű autonómiát biztosító rendszerrel győzzék meg a domináns nemzetiségeket, hogy maradjanak – egy majdan föderálisan átszerveződő – Magyarország alattvalói.
Ez a taktika nem feltétlenül volt kudarcra ítélve, azonban 1918 őszén, amikor az egykori nemzetiségek az államalapításra és az anyaállamokhoz való csatlakozásra is lehetőséget nyertek, az autonómia már egyáltalán nem volt vonzó ajánlat.
A kudarc aztán néhány nap után teljesen nyilvánvalóvá vált, ugyanis az államocska „hadserege” képtelen volt szembeszállni a Bánság területére benyomuló antant-csapatokkal. A franciák november 19-ig a Bánáti Köztársaság egészét ellenőrzésük alá vonták, a köztársaság pedig november 25-én hivatalosan is megszűnt, miután a Szerb Nemzeti Tanács kimondta a Bánság délszláv állammal való egyesülését.
A sokáig háborúval fenyegető román–szerb konfliktust a trianoni békeszerződés végül a történelmi tájegység kettéosztásával oldotta meg, miközben Magyarország csupán a Tisza és Maros szögének egy kicsiny szegletét tarthatta meg.
Erdélyben ezzel lezárult a wilsoni elvek gyakorlatba ültetésének reménye. A béketárgyalások folyamán teljesen más modellek szerint döntöttek, mint a közigazgatási és hatalmi vákuumhelyzetben pozícióőrzésre törekvő közösségek lokális autonómia-tervei.
1918. december 1-jében sem az jelenti az igazi tragédiát, hogy a románság kinyilvánította elszakadási szándékát, hiszen ez az igény hosszú ideje a magyar kormányzat számára is ismert volt. A valódi tragédiát az jelentette, hogy a nemzetállami ambícióit valóra váltó Nagy-Románia később egy pillanat alatt elfelejtette a Gyulafehérváron tett nemes ígéreteket, és sokkal inkább arra törekedett, hogy a magyarság rovására élhesse ki vélt vagy valós nemzeti nagyságát, illetve törlessze korábbi sérelmeit.
Murvai Miklós. Nyugati Jelen (Arad)

Egy csésze tolerancia
Önmagában már annak elég nagy a hírértéke, ha egy államfő egyszerű polgárokkal elfogyaszt egy pohár italt, ráadásul mindezt nem kampányidőszakban teszi.
Egy erdélyi magyar újságíró kolléga néha ma is felidézi, miként kávézott évekkel ezelőtt Kézdivásárhelyen Traian Băsescuval az elnök egyik székelyföldi magánlátogatása alkalmával. Az etnikai kérdésekre különösen érzékeny közép-kelet-európai térségünkben az effajta gesztusok mindig nagy jelentőséggel bírnak, még akkor is, ha csak egy közméltóság közvetlenségéről van szó.
Szlovákiában azonban olyasmi történt, ami a pozsonyi hatóságok kisebbségpolitikájának ismeretében méltán nevezhető példátlannak. A magyarokkal szemben zsigeri ellenérzést tápláló fiatal állam legmagasabb rangú képviselője a napokban kávézni hívta azt a két magyar nőt, akit még hivatalban lévő elődjének egyik osztályvezetője etnikai hovatartozása miatt durván megalázott.
Az elnökválasztás március végi második fordulójában Robert Fico kormányfő legyőzésével nem kis meglepetést keltő Andrej Kiska megkövette az áldozatokat, a segítségükre siető – mellesleg szlovák nemzetiségű – fiatalembereknek pedig megköszönte a példaértékű kiállást. A köztársasági elnöki posztot függetlenként elhódító politikus ezáltal olyan gesztust gyakorolt, amellyel remélhetőleg új fejezetet nyit a szlovák–magyar együttélés történelemkönyvében.
Ne feledjük, arról a Szlovákiáról van szó, ahol a hatályos törvények a magyar honosításra adott válaszként büntetik a kettős állampolgárságot, az állami hatóságok pedig éveken keresztül lejárató kampányt folytattak Malina Hedvig ellen amiatt, hogy azt állította: 2006-ban azért verték meg Nyitrán a nyílt utcán, mert mobiltelefonján magyarul beszélt. A hatósági zaklatásba belefáradt nő nemrég áttelepedett Magyarországra, miután a szlovák főügyészség hamis tanúzás és hamis eskü miatt vádat emelt ellene.
Erre reagálva Kiska még a választások előtt kijelentette, hogy kegyelmet adna neki elítélése esetén. Lám, még hivatalába sem lépett, és Szlovákia új elnöke többet tett a többség és kisebbség viszonyának rendezéséért, mint elődei együttvéve. Nem ártana, ha egy kávé mellett mesélne egy kicsit térségbeli kollégáinak is, talán tanulnak tőle...
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Besúgókról és besúgottakról Caragiale nyomán
Elkésett, de még így is indulatossá váló, személyes érintettségtől és feszültségektől terhes beszélgetést kezdeményezett a Kolozsvári Állami Magyar Színház a Ceauşescu-féle rendőrállam lehallgatóiról és lehallgatottjairól, a rendszer kiszolgálóiról és áldozatairól. A beszélgetés apropója a Tompa Gábor rendezte Leonida Gem Session című előadás volt, amely a Caragiale-szövegek mellett valós lehallgatási dokumentumokra is épít.
Az est meghívottai – ahogy Visky András művészeti aligazgató fogalmazott – „így vagy úgy” mind érintettek a titkosszolgálat által meghatározott múlt kérdéseiben: Szilágyi Júlia esszéíró, kritikus, a vizsgált kor élő tanúja; Könczei Csilla, aki szekusblogjának írása óta a téma sok vitát gerjesztő, de megkerülhetetlen szakértőjévé vált; Markó Béla, aki kötetben hozta nyilvánosságra a telefonos lehallgatások átiratát; Kántor Lajos irodalomtörténész, aki szerkesztőként, közéleti szereplőként szintén közvetlen tanúja volt ennek a kornak; Tibori Szabó Zoltán újságíró, a titkosszolgálati dokumentumok kutatója; és Tompa Gábor az előadás rendezőjeként és házigazdaként is, mint a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója.
Könczei Csilla, aki elsőként vonta be a nyilvánosságot a saját családi történetébe, majd ő volt az, aki – a Leonida Gem Session előadásra reagálva – dekonspirált bizonyos informátorokat, mondta Visky. Ez az „egyszemélyes valóságshow” nem mindenkinek szimpatikus, derült ki rövidesen a „hetek” beszélgetésén. „2006-ban indítottam el ezt a blogot, és higgyék el, fogalmam se volt róla, hogy ez a rendszer, ez a társadalom ennyire folyamatos volt. Legrosszabb álmomban sem tudtam elképzelni, hogy olyan emberek részesei ennek a rendszernek, akikkel nap mint nap találkoztunk, akik édesapám ismerősei voltak, jártak hozzánk” – mondta Könczei Csilla.
Visky András: Lehet, hogy egy kisebbségi kultúra ezt a kérdést nehezebben és egészségtelenebbül dolgozza fel. Nagyobb görcsökkel, mert tisztábbnak akarja látni és láttatni magát, mint amilyen.
Nem nagyon tudok olyanról, aki magától lépett a nyilvánosság elé és bevallotta, hogy be volt szervezve – mondta Kántor Lajos, aki a Korunk szerkesztőjeként a harmadik tematikus lapszámon dolgozik, amely a titkosszolgálat iratait dolgozza fel. Ugyanakkor kötetet is terveznek megjelentetni szintén ebben a témakörben. Kántor szerint a kérdést annak társadalmi összefüggéseiben kell vizsgálni, ahogy azt Stefano Bottoni történész tette például az egyszerre megfigyelt és megfigyelő Mikó Imre ügyével kapcsolatosan.
Kántor Lajos: Ebből kampány lett, és én nem szeretem a kampányokat…Engem 1961-ben kezdtek el megfigyelni, 1963-tól követési dossziét is indítottak. Természetesen sok közeli barátom is megfigyelt engem, amit nehéz megemészteni. De nem hiszem, hogy kígyót-békát kell felállva kiabálnom ezekre az emberekre.
Meg kéne találnunk a normalitásnak azt a pontját, ahol az egész bonyolult kérdéskör erkölcsi és a lélektani vonatkozásait közelítjük egymáshoz. Tipikusan kisebbségi helyzet, hogy hajlamosak vagyunk első reflexből védekezni. Nem akarjuk elhinni (például azt, hogy Szilágyi Domokos is besúgó volt) – jelentette ki Szilágyi Júlia. „Nálam Szilágyi Domokos jelentette azt a kritikus pontot, amikor újra kellett gondolnom mindent, és rájöttem, hogy nem tudjuk az emberi környezetünket két táborra osztani: jókra és rosszakra.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy a nagy embereinket tabuként kezeljük, vagy – ha csalódtunk benne – a sárba tapossuk. "Azt hiszem, hogy ettől a görcstől kéne megszabadulni" – mondta Szilágyi Júlia, aki, mint fogalmazott, „önkíméletből” nem kérte ki a lehallgatási aktáit. „Meg akartam magam kímélni a további csalódásoktól” – tette hozzá. A 77 éves irodalomkritikus felidézte azt a napot, amikor Stefano Bottoni elétett egy róla szóló jelentést, amin kénytelen volt felismernie közeli jó barátja, Szilágyi Domokos kézírását. „Ha valakit morális lénynek tekintettem, és – akár csodálkoztok, akár nem – ma is annak tekintem, az Szilágyi Domokos volt. Ezért ő az a fajta csalódás, akinek a személyében a dolog lélektani és erkölcsi vonatkozása egyesül. Ő az, akinek az értékét még az sem csorbíthatja, ami a saját szememmel olvastam.”
Szilágyi Júlia: Caragiale azt a fajta mentalitást képviseli, ami (látszólag vagy valóságosan) semmit nem vesz komolyan. Ez a mentalitás beletartozik ennek a régiónak a kultúrájába, és ennek a mentalitásnak köszönhetően sokkal könnyebben teszi túl magát bizonyos megrázkódtatásokon, mint például a magyarság
Könczei Csilla: Mielőtt nyilvánosságra hoztam egy-egy dokumentumot és annak szerzőjét, mindig kerestem a párbeszédet. Ha már nem élt a jelentő, akkor a rokonaival próbáltam kommunikálni. Egy idő után viszont azt vettem észre, hogy összezártak az emberek. Az értelmiség, az irodalmi elit istenítése pedig számomra valamiféle erdélyi magyar értelmiségi osztályöntudat jelenlétét sugallja, ami mintha felülírná az erkölcsöt. Van több erkölcs? Én erről nem tudok.
Caragiale azért volt zseniális, mert megvalósította azt a típusú színművet, amelyben nincs katarzis. Oda jutunk el a végén, ahonnan elindultunk, és ezt a Leonida Gem Session című Caragiale-parafrázis is híven tükrözi – mondta Markó Béla. „Caragiale szerint a helyzet reménytelen. A mi ma esti beszélgetésünket figyelve azt kell mondanom, hogy a helyzetünk, ha nem is reménytelen, de nem is túlságosan jó. Ugyanis egy diktatúra működésének arról a vetületéről tudunk csak beszélni, ami áldozatokká tett mindannyiunkat: azokat is, akik ellenálltunk a kísértésnek, és bizonyos értelemben azokat is, akik nem álltak ellent a kísértésnek. Őket meg tudom érteni, de megbocsájtani nem tudok nekik” – jelentette ki az RMDSZ egykori elnöke.
Markó az 1987 közepétől 1989. december 16-áig szóló lehallgatási jegyzőkönyveket tette közzé kötetében. Mint elmondta: politikusként kötelességének, íróként izgalmas feladatnak látta. A következő generációk szempontjából viszont mindennek a hasznossága a fontos: tudják-e valamiképpen hasznosítani ezeket a feltárt dokumentumokat, ezt a rengeteg és ugyanakkor nagyon nyomasztó ismeretanyagot?
Markó Béla: Az én véleményem az, hogy ez megismétlődhet. Demokrácia és diktatúra között természetesen éles határvonal van, csakhogy hány demokráciából lett a történelem folyamán diktatúra, azért, mert azok, akik a demokráciát működtették, óvatlanok voltak – például elfogadtak érveket és ürügyeket, hogy a titkosszolgálatokat a társadalom nyakára ültethessék? Ráadásul 2001. szeptember 11-e óta ez már nem csak romániai probléma…Nagyon könnyen juthatunk a végtelen megfigyelés és megfigyeltség birodalmába, mert ennek most már semmi technikai akadálya nincsen.
„Miért felemás ez a helyzet? Mert akik az igazi működtetői voltak a rendszernek, azok köszönik szépen, jól vannak. Mert mi csak azoknak fértünk hozzá a múltjához, akiket a rendszer ilyen vagy olyan kényszerekkel beszervezett, morálisan megtört, erkölcstelenné tett” – vélekedett a volt miniszterelnök-helyettes. „A törvény lehetővé teszi a hozzáférést, de ugyanakkor mindmáig nincs teljes hozzáférés. Ez azt is jelentheti adott esetekben, hogy azok adagolják nekünk az információkat, akik ugyanezekkel az információkkal 1989 előtt is bánhattak. Nem érvényes ez általánosságban arra, ahogy működik a törvény, de ezek a sötét foltok még ott vannak”, mondta Markó, akit jobban érdekelne a kényszerítők feltárása, mint a kényszerítetteké, hisz ettől függ, hogy a helyzet reménytelen-e – ahogy Caragiale sugallja.
A témával foglalkozó újságíró, Tibori Szabó Zoltán felsorolta azt az öt kategóriát, amelyre a titkosszolgálat hierarchiája épült, kijelentve, hogy a közvélemény és a jelenleg folyó kutatások is csak azokra fókuszálnak, akiket megfélemlítés, zsarolás útján kényszerítettek, hogy besúgókká váljanak. „Két esetet tudok, amikor a szekuritáté által írt dossziéját kikérő személy levelet írt a CNSAS-nak és kérte, hogy fedjék fel a tisztek kilétét és neveiket jelentessék meg a Hivatalos Közlönyben. Elvégre ők működtették a rendszert, és nem a kényszerítettek.” A tisztek egy részének felfedése azonban azóta sem történt meg, jelentette ki az újságíró.
Tibori Szabó Zoltán: Az informátorok szövegei között is fel lehet állítani egyfajta hierarchiát. Van, akinek az írásain érezni az izzadságszagot, és azt, hogy nem akar ártani, csak túl akar lenni rajta. Van, aki valamiféle kéjt is érez a besúgásban. És van, aki még ötleteket is ad a Szekuritáténak, hogy még hogyan lehet sanyargatni egyik-másik embert.
A színháznak éppen az a szerepe, hogy egy dráma minden szereplőjének feltárja a maga igazságát. És ebben sincs két egyforma történet – vonta le a következtetést Tompa Gábor rendező, színházigazgató. „Akárcsak a holokauszt vagy a gulág esetében, itt is az a hasznos, ha mindenki őszintén elmondja a saját történetét. Nincs katarzis, nem is lesz, de mégis ezáltal válik fokozatosan egyre tisztábbá a kép.” maszol.ro

Határok, szuverenitások, titkosságok
A premontreiek peres ügyei és a bikszádi görögkatolikus bazilita rend kolostorának visszaigénylési peréhez mutatott román hajlandóság egyképpen azt sugallja, hogy egy határmenti „biztonsági” övezet kreálása húzódik meg a jogi civódások hátterében és a közvélemény hangolásában is. Varga Andrea történész írása.
Mindeddig halogatást elszenvedő, de épp a közgondolkodás mérlegelő hajlandóságára és a tisztánlátás felelősségére váró kérdéskört kívánok érinteni – avagy inkább nyilvánossá tenni. Korunk uralmi politikája és közjogi gyakorlata a tét, ugyanakkor ezek mechanizmusai, trükkjei, nehezen belátható dilemmái teszik átláthatatlanná a körülményeket. Mindezek teljesség értékű megvilágítása ugyanakkor nem egy cikk, hanem alapos és kiadós tanulmány részletei lehetnének – ebből szükségképpen csak szubjektív elbeszélés lehet alább. Szubjektív annyiban is, mert érdekelt, érintett is vagyok, de még inkább azért, mert magamra kell vennem annak kényszerét, hogy kibeszéljem, amit sokan némán belátnak, hallgatva eltűrnek, kényszerűen elszenvednek.
Nem szükséges hosszan körvonalazni, ami zajlik. Sőt, alig akad Biharban, aki ne tudna a folyó egyházi vagyonjogi vitákról, hangadó személyek és igazságügyi képviselők viselt dolgairól, politikai nyomásgyakorlásról és kisebbség elleni megkülönböztetésekről. Amikor az életteljes szocializmus vagy a korábbi nemzetépítő gyakorlat egyházi vagyonok elorzására vállalkozott, kisebb morgolódás lehetett csupán a válaszreakció. Amikor a változás évei jöttek, ésszerűen fölmerült a visszaszolgáltatás jogszerűsége – ez lehetővé is tette, hogy eljárások, perújrafelvételek, történeti értékű dokumentáció felszínre kerülése kövesse, majd román állami elutasítás, majd európai uniós jogérvényesítésre felszólítás. Mindez mintegy hatástalanul zajlott, a jogtalanul „einstandolt” (azaz: elkobzott, lenyúlt, jogtalanul átvett, kisajátított) tulajdonokkal mindmáig folyik a cserebere, zajlik a cselezés, dúl a jogtiprás. Visszaszolgáltatás nélkül.
Mindeközben készek (avagy meggyőződéssel hívők) lehetünk: ha a román állam demokratikus jogelveken nyugvó berendezkedés, csakis az egyezkedni képtelen vagyonbirtokosok okozhatják a fennakadást, a másfél ezernyi vagyonjogi per kétharmadának eredménytelenségét. Mivel Románia demokratikus jogállam, elismerem és respektálom, hogy mint ilyennek, működésének egyik legfontosabb feltétele a független, pártatlan, hatékony és szakszerű bírói munka. Mivel amikor a köztársasági elnöktől a bírák átveszik a kinevezési okiratot, ezzel - továbbá esküjükkel - arra kötelezik magukat, hogy munkájuk során kizárólag az Román Alkotmánynak és a törvényeknek alárendelve, a legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint járnak el, úgyszintén meg kell adjam a bizalmat működésüknek és önállóságuknak.
Vagyis (elvben) nem lehetséges, hogy külső, politikai, gazdasági, esetleg vallási intézményi vagy privát érdekeket rejtő nyomásnak kívánjanak megfelelni. De mi történik, ha mégis így alakulna…? Országos sajtót bejáró mindennapos hír a befolyásoltság révén szakszerűtlen és jogilag kétes döntést hozó bírák perbe vonása, elítélése.
Persze, közben jól tudjuk: a bírák, a bírói önállóság és a bírósági eljárás jogi feltételrendszere nem lehet kiszolgáltatottja az elektronikus média, a napi harsányságú publicisztika vagy a nyílt politikai nyomásgyakorlás művelőinek. Ha mégis kiszolgáltatottak, s ha mégsem hat rájuk megfelelő időben az igazságszolgáltatás önkontrollja, akkor mi lehet a háttérben? Lehet, talán semmi, nincs is háttér. Lehet, hogy a politika érdeke, a mindenkorié, a haszonelvűé, a kiszorítóé vagy autoriteré. S lehet, egyik sem, csak a privát érdek, a haszonkulcs a meghatározó. Nem vádaskodunk… Olvasunk, feltárunk, értelmezünk.
Adott tehát egy párhuzam, hasonlatos ügyek zajlása, éppen Nagyváradon, a határ mentén. Egyszerre „a zónában”, hogy ne túl távoli analógiával éljek: a mi saját kis „Sinistra körzetünkben”, s mellette a „felsőbb” politika homályában is.
Utóbbiról viszont jól tudjuk (Carl Schmitt a megmondhatója) az állam értéke a széthúzás és egység, a politikai uralom kérdése és a „barát/ellenség” közötti különbségtételhez kötődik. Schmitt hangsúlyozza azt is: az állam lehetősége, hogy adandó esetben akár saját döntése, jogi alapelvei révén győzzék le, akkor is, ha „mint mértékadó politikai egység rendkívüli jogosultságot összpontosított magánál: a lehetőséget, hogy háborút folytasson és ezzel nyíltan emberek élete felett rendelkezzen”.
A kortárs Hans Kelsen államtanában is feltételül szabatott a 20. század húszas éveiben, hogy a pártok ne befolyásolhassák a bírákat, a „létező” és a „legyen” parancsolata ne befolyásoltathassék idegen erők által…, és más szerzők is elkülönítik a „politikai tényezőktől” a „tiszta államtan” rendszeréig ívelő utakat, Max Weber pedig egyenesen az erőszak-alkalmazás külső és belső formáinak monopolizálójaként jellemzi magát az államot.
Hogyan is jön ide a főpolitika és a főhatalom elismert, legitim volta, vagy épp vitathatósága, meg a határmentiség? Az alábbi „levezetésben” ki fog derülni, ehhez azonban az Olvasó szíves türelmét és érdeklődését kell igényeljem. Adott tehát két ügymenet, jogi és egyházdiplomáciai, presztízs övezte és haszonelvű…, hátterében emberek, hitek, intézmények, hagyományok értékeivel, elveivel, reménytelenné váló sorsokkal, meghurcolt igazság-képviselőkkel.
Hogy ne vádoljanak „általánosítással”, legyek konkrét: adott ugyanis két eset, mindkettő Váradon és a határ mentén zajlik: Tőkés László ügye, a becsületbíróságosdi, az elhangzott vád és a méltánytalanságra ítélt (romániai és európai) közszereplő meghurcoltatása, valamint a Premontrei Rend és annak vezetője (továbbá jogi képviselője, azaz személyem) elleni ügylet, közpolitikai hőbörgésektől direkt noszogatásig, burkolt vádaktól személyiségjogok sértéséig ható érvénnyel. Kisebbség, egyházi tulajdon, szakrális képviselet, etnikai szféra, társadalmi lelkiismereti szabadság és társadalmi nem (gender) elleni megkülönböztetés. A szóbanforgó ügyeket pedig az állami hatóság verdiktjei, illetőleg a nyomozóhatóság elodázó—halogató stratégiái veszik körül.
Tőkés László egyetlen (bár tendenciózusan rosszul fordított és kipécézett) mondatáért szinte vendettát követeltek a harsányak, másik esetben akár egy álló évig tartó folyamatos sajtótámadás is zajlik, mert a váradi román újságírót nincs ki rendreutasítsa, s ő maga is jól tudja, valahol zsebben lapul a „kilövési” engedély, bármit és bárhányszor írhat vádaskodó hangnemben, felelősségre vonása kétségkívül elmarad.
A két, látszólag távoli, s a maga nemében nem könnyen összehasonlítható ügyet nem pusztán a neves személyek, magyar egyháziak, közpolitikai szereplők vagy fontos döntésekben érdekelt aktorok teszik párhuzamossá, hanem egyfelől a tendenciózus történések, másfelől az egyházak és hitek közötti/fölötti hitvita, de még inkább a román állami hozzáállás, melyhez akarva-akaratlanul (lásd konzulátus ügye) a magyar külügyi játszótársak is hozzájárulnak.
Ami mindezt – ezeknél sokkal meghatározóbban, vagy legalább gondolkodásra és összevetésre késztetően – körülveszi, az a régi beidegződés, amely már az 1923-as román alkotmányban is megjelenik, jelesül abban, hogy csakis román nemzetiségű állampolgár rendelkezhet vidéki földtulajdonnal, illetőleg a határmenti földekre érvényesen is megújulni látszanak a tiltó rendelkezések.
A premontreiek peres ügyei és a bikszádi (Szatmár megyei) görögkatolikus bazilita rend kolostorának visszaigénylési peréhez mutatott román hajlandóság egyképpen azt sugallja, hogy egy határmenti „biztonsági” övezet kreálása, katonai—nemzetbiztonsági kérdésként értelmezése húzódik meg a jogi civódások hátterében és a közvélemény hangolásában is.
Ahol az állam a megyei tanács révén avatkozik bele a perbe az ítélet végrehajtási szakaszában, ahol 2013. november 6.–7.-én a hatóságok hathatós asszisztálása mellett a végrehajtóval, és a rendőrség különleges készenléti alakulatával egyetemben próbálja birtokba venni a román bíróságok által neki jogerősen visszaszolgáltatott épületet, de ellene az ortodoxok révén odakerült mintegy száz főnyi tüntető harsog katolikus-ellenes jelszavakat, a hatóságok pedig tétlenül szemlélődnek, ott ugyanolyan harsány elorzás indul meg, hiába is volt a kolostortemplom 1700-ban alapított együttese a görög katolikusoké.
Ez ugyan állami szintű beavatkozással már korántsem folytonos háromszáz év, hisz 1948-ban a görögkatolikus egyház betiltásával a bikszádi monostort is bezárták és a bazilita szerzeteseket elűzték, de ez ugyanolyan felekezeti szabadság elleni erőszak, amilyen a római katolikusok csíksomlyói kegyhelyének vagy a magyarországi görögkatolikus Máriapócs búcsúhelyének fenyegetése lenne, s ettől még nem válik jogszerűvé is.
Nem mondható biztosra, hogy csupán az egyetlen érvényesnek tekinthető magyarázat a bukaresti kormányzat hozzáállásáról a határmenti (Bihar és Szatmár megyei) római katolikus/görögkatolikus perekkel kapcsolatosan, de erősen úgy tűnik, ismét a régi, beidegződésekre építő állampolitikai magatartás mintázata érvényesül: előkúsznak a két világháború közötti, a határmenti katonai övezet kialakításával kapcsolatos jogi normatívák, reflexek, félszek és gyanakvások vagy vádak, formálódnak az Angelescu-féle határmenti megyék elrománosítási tervekkel ékes víziói is.
Kiütközik ez a „székely kérdéssel” szemben zajló zászló-diskurzusban, a szimbolikus térfoglalás tényleges, fizikai jelenléttel társuló programosságában is. „Valahol” a politikai térben és az államközi párbeszédekben az állam szuverenitásából fakadó ius ad bellum (a háborúindítás természetes joga) alapján formálódik mindez, miképpen az orosz—ukrán kortárs események ezt kiválóan jelzik is térségünkben.
Nem más ez, mint az állam szuverenitásának elve révén kimódolt eljárásmód, mely abból következik, hogy az államok egyetlen náluk magasabb hatalomnak sincsenek alárendelve, ezért szabadságot élveznek politikai rendszerük megválasztásában, és belügyeikről egyetlen más külső hatalomnak sem tartoznak elszámolni, hisz a szuverén államok egymással egyenjogúak, függetlenül nagyságuktól és hatalmi erejüktől.
A nemzetközi (így európai) jog előírásai és szerződései pedig az önkéntesség elvén alapulnak, a diplomáciai kapcsolatok sem korlátozhatják a ius ad bellumot, mint az államérdek megőrzésének végső eszközét. Az erőszak-alkalmazás külső és belső formáinak megoldásai pedig az állam sikeresen monopolizált gyakorlatát legalizálják: „Valamely folyamatosan üzemelő, kényszerítő erejű politikai szervezetet (politischer Anstaltsbetrieb) akkor hívunk ’államnak’, amennyiben adminisztratív kara sikeresen érvényt szerez az arra vonatkozó igényének, hogy monopóliumot gyakoroljon a fizikai erőszak legitim használatára e rend kikényszerítésének során ill. Érdekében.”
Korábban Max Weber úgy határozta meg az „uralmi—uralkodó szervezetet” (Herrschaftsverband), mint amely annyiban politikus, „amennyiben adott területen létét és az általa megvalósuló rendet folyamatosan biztosítja fizikai erőszakon alapuló fenyegetéssel és fizikai erő alkalmazásával az adminisztratív kar részéről” (Weber 1992). (http://tarstudszotar.adatbank.transindex.ro/?szo=102) A weberi alapképlet itt és most kiegészül a (poszt?)modern kor antidemokratikus demokratizmusainak önkényével.
Az egyházi peres ügyek esetében sincs szó másról, mint a legitim kiváltság önkényes és feltételes alkalmazásáról. Talán pontosan arról, amit a román közpolitika a „magyar beavatkozások” elleni uszításokkal serkent, s pontosan arról, amit a román politikai osztály hangadói cselekszenek, barátok és ellenségek kettősére osztva a környező világot, látszólag nem is élve (vissza) a korlátlan uralom eszköztárával. Tudják ugyanis, hogy a politika küzdelem valakiért (és nem valaki ellen), nem pedig valamiért és valami ellen.
Az egyházi vagyonok visszaosztásáért úgy küzdeni hatékonyabb, hogy a legalitás (jogszerűség) és legitimitás (elfogadottság) eszköztárából az erőszakos megoldásokat kiolvasó törekvés egykönnyen rátalál az erőszak privatizálását, önkényét kiépítő szereplőkre, s ez a magánerőszakra épülő szervezett bűnözésnek kedvez – amit Szatmár és Bihar megyében is könnyedén meg lehet lelni.
Amikor pedig az állam erőszak-monopóliumát privatizálja az alulról jövő erőszak, esetenként a rendőri erők is a helyi bűnöző bandákat segítik vagy megtűrik, akkor a határmenti légkörben még esélyesebb az emberi jogok tömeges vagy következetes megsértése és mindennek megtorlatlansága, jogiasítása is.
Ugyanis a román politikai elit magatartásának indítékait az állam közjogi funkciójából bármikor erre: a civil csoportok konfliktusára, „háborús” övezet kialakulására vezetheti vissza. Nem maradhatna máskülönben puszta „üres beszéd” a román alkotmány normája a bihari és szatmári bíróságokon, hiszen az alkotmány fogalma alatt mindig is az államhatalom gyakorlásának legfontosabb viszonyrendszerét, továbbá az alapvető emberi és állampolgári jogokat szavatoló normákat, egyszerűbben szólva állam és társadalom viszonyát szabályozó alapelveket, melyeket az adott állam legmagasabb fokú akaratának kinyilvánításaként kell tisztelnünk.
Ezt, és mindezeket éppen az alulról jövő erőszak hatásának, a hatalmi monopólium privatizációjának kitenni olyan példákkal jár, mint amikor Adrian Ştef szatmár megyei tanácselnök saját nevében kérte a Negreşti—Oaş-i bíróságon a román (nemzeti) jogerős bírósági ítélet végrehajtásának felfüggesztését.
De hasonló eset a váradi premontreieké, ahol a folyamatban lévő peres eljárás alatt lehetett kiérdemelt építkezési engedéllyel épületet bontani, lehetett erdőt elzálogosítani, lehet jogerősen a legfelsőbb bíróságon a prépostság által megnyert ingatlanra banki hitelt felvenni, s mindeközben az ügyészség tétován nem tesz semmit a jogtalan „jogérvényesítés” ellen, de halogat a bíróság is, hiteles „alapító okiratot” kér be az 1130-ban alapított rendtől, eltűri a bírák elfogult döntéseit, elvitatja a történeti levéltári dokumentumokat sajtóközlemények vagy könyvekben formált ideologikus értelmezések alapján stb.
Ugyanebbe a kérdéskörbe tartozik a múlt héten nagy sajtócsinnadrattával elutasított magyar konzulátosok ügye is, hisz a legkevésbé sem lehet mondani, hogy a határ mentét mindkét oldalon speciális zónaként kezelik, a szimbolikus határátjárás (az egyszerűsített honosítási eljárás intézménye) révén erőteljesen kialakul a román gyanakvás is, miszerint ez intézmények a magyar hírszerzés rezidentúrái lehetnek… Ezzel aztán a legtermészetesebb módon jelzik, hogy a nemzetközi szerződések és a shengeni csatlakozás előtt a nemzetbiztonság és határőrizet kérdései – közrendi kérdésekbe csomagolva is – minden egyebet felülírnak.
Persze, a hatalom természetrajzához szorosan tartozik, s a mindenkori államéhoz még inkább, hogy kerülgeti a határokat, átírja ezeket, újradefiniálja őket, rugalmasan értékeli és használja a fogalmat, korlátozni próbálja érvényességüket. A nemzetek közötti határok hasonló kezelése, ideológiák, félelmek, védelmi eszmék ennél sokkal inkább kitettek minden ilyesminek.
Korlátozása pedig (lényegében kizárólagosan) a nemzetpolitikák intézményi kezelőinek és a lakósok vagy állampolgárok szavazói közösségének függésrendjében lehetséges. Ott és akkor, ahol és amikor még megvannak a jogok képzelt vagy deklarált határai, még érzékelhetőek és kimondhatók a határátjárások, szabályszegések tényei. Cikkem ezt az érzékenységet kívánná elősegíteni – annyira, amennyire még az állampolgári szabadságjogok, a normák és jogelvek, az összehasonlítható tényanyagok ezt lehetővé teszik. Utána már késő lesz…
maszol.ro

Államügyek
L’état c’est moi – Az állam én vagyok – jelentette ki a legenda szerint majdnem pontosan 350 évvel ezelőtt XIV. Lajos. Bár a Napkirály, a fennmaradt hiteles dokumentumok szerint, ennél finomabban fogalmazott a rendeletei törvényességét vizsgáló legfelsőbb bíróság előtt, valójában tényleg ő volt az állam: az abszolutizmus klasszikus képviselője, szilárd egyeduralmat valósított meg a főnemesi ellenzék leverésével és a központosított államvezetés meghonosításával.
A franciákat szolgai módon utánozó román hatalom ezzel a majd három évszázaddal van lemaradva Európától. Igaz, most azt mondják: az állam mi vagyunk. Mármint a románok. Az államügyeket mi eldöntjük, s abba senki ne szóljon bele. Élnek (még) ugyan ebben az országban valami magukat magyaroknak mondó népek, akiknek képviselőit beemeljük időszakosan a kormányba, hogy mutogassuk Nyugat felé, mint valami majmokat a cirkuszban, hogy milyen jól megy a soruk, de azoknak államügyekbe nincs beleszólásuk. Különben is valami idegen nyelven ugatnak, amely – amiként azt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (most ne firtassuk, hogy azt kik építették) bölcs rektora megmondta – csak arra alkalmas, hogy a konyhában a gulyás receptjét följegyezzék, de a tudományt, azt csak román nyelven lehet magas szinten elsajátítani. Ezek ilyen hatodrendű, megtűrt alakok, akik fontos dolgokba nem üthetik bele az orrukat.
Hogy közben lefutott néhány száz év? Hogy Románia ma már köztársaság, s hogy valami jogállam létrehozását hirdették meg 25 év előtt, egy forradalomnak nevezett affér alkalmából? Ugyan kérem, ez nem változtat a lényegen. Ahogyan azt az alkotmány első és második cikkelye leszögezi: Románia egységes nemzetállam, s a nemzeti szuverenitás a román nép sajátja. Akkor hogy jönnek ahhoz ezek a jöttment magyarok, hogy fölvessék: a kisebbségi kérdéseket uniós szinten kellene szabályozni? A kisebbségi kérdés tagállami hatáskör, s abba a kisebbségeknek semmi beleszólásuk. Mert ezek államügyek.
Erdély András, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Orbán Viktor „illiberális” demokráciája Tusványoson
Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke a világhatalmi pozíciók elmozdulásának tekintetében a liberális államforma feladásának fontosságát és a rendszerváltás folyamatának lezárását hangsúlyozta, míg Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke utóbbi kijelentéssel vitába szállva úgy vélekedett, még nem tekinthető lezártnak a rendszerváltás.
Orbán Viktor: a versenyképes modern állam megteremtéséért el kell szakadni a nyugat-európai dogmáktól és ideológiáktól
A magyar nemzet két legmeghatározóbb politikai személyiségét Tusnádfürdőn, a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor szombati hagyományos zárófórumán Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke üdvözölte.
Történetekből történelem: erre a címre fűzte fel a beszélgetést „a nemzet miniszterelnöke” és „a huszonöt éve kirobbant temesvári forradalom szikrája”. Milyen történetek következnek a harmadik Orbán-kormány, illetve az egész Kárpát-medencei magyarság számára? – indította kérdéssel a vitafórumot Németh Zsolt.
Köszönet a külhoniaknak
„Egy éve azzal kezdtem a beszédem, hogy a Magyarországon esedékes választások előtti utolsó tusnádfürdői találkozón vagyunk – most azt mondhatom, hogy a megnyert választásokat követő elsőn” – szólt a tapsviharral üdvözlő közönséghez Orbán Viktor. A miniszterelnök a legutóbbi parlamenti választások után „méltatlanul kevés figyelmet kapott mozzanatát” idézte fel, miszerint a Magyarországon kormányzó polgári keresztény és nemzeti erők a parlamenti helyek kétharmadát úgy szerezték meg, hogy abban kiemelt szerepe volt az anyaországon kívül szakadt magyaroknak is.
Jelentem, létezik a politikában a morális egyensúly. Évekkel ezelőtt arról beszélgettünk, a bosszúnak milyen nemes formája lenne, ha a 2004 decemberében az államhatárokon kívüli magyarok visszafogadása ellen szavazó politikai erők úgy nyernék el büntetésüket, hogy egy választáson éppen a külhoni magyarok voksaival jönne létre a többség vagy a kétharmad. Ebben sok mindenkinek – a gondviselésnek, a szavazóknak, a törvényalkotóknak és azoknak is, akik ellenünk fordultak, lehetőséget adva arra, hogy a jó felülkerekedjék – szerepük volt” – mondott köszönetet.
Válság mint kiindulópont
Orbán Viktor idei beszédének középpontjában azonban nem a választások, hanem a jövőről való gondolkodás lehetséges módjai álltak. „A mi nemzedékünk számára a '89-es rendszerváltás az az élmény, tapasztalat, amihez mindent mérünk, amiből kiindulhatunk – de ma inkább hátrányunkra van, mint segítségünkre. A fiataloknak már hosszú évek óta nehézséget okoz, hogy a rendszerváltást tekintsék referenciapontnak. Több haszna is lenne annak, ha a rendszerváltást egy lezárt történelmi folyamatnak vennénk, tapasztalatok tárházának, és nem a jövőről való gondolkodás kiindulópontjának” – alapozta meg a miniszterelnök a liberalizmussal való szakításról szóló gondolatmenetét.
„Állítom, hogy a rendszerváltáshoz hasonló értékű és súlyú változás zajlik ma a világban, ennek nyilvánvalóvá válását a 2008-as pénzügyi világválságként azonosíthatjuk. Ha alaposan elemezzük mindazt, ami körülöttünk zajlik, ez egy másik világ, mint amiben hat évvel ezelőtt éltünk. Ennek a változásnak az illusztrálására összegyűjtöttem néhány gondolatot a nyugati világból. Ha az ember a 2008 előtti – mondjuk úgy, hogy liberális világszemléletből – nézi ezeket a mondatokat, akkor megdöbben” – figyelmeztette a közönséget, átfogó tájékoztatást is nyújtva például az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi helyzetére is.
„Az Államok elnöke többször is beszélt arról, hogy az egész társadalom – élén a kormánnyal – feladata harcot indítani a pénzügyi rendszerből származó cinizmussal szemben. Beszélt arról is, ha egy dolgozó amerikainak választania kell a család és karrier között, akkor le fognak maradni a világgazdaságban. Ugyanakkor nyíltan beszélt a gazdasági patriotizmusról, arról, hogy a külföldieket foglalkoztató nagyvállalatok fizessék meg méltányos részüket az adókból. 2008 előtt ilyet kijelenteni a nemzetközi diskurzusból való kirekesztettséget vonta volna maga után” – mondta Orbán.
Kitért egy neves intézet közelmúltban készítette elemzésre is – amely szerint a liberális érték ma a korrupció, a szex és az erőszak megtestesítője –, illetve a Nyílt Társadalom Alapítvány Nyugat-Európát górcső alá vevő tanulmányára. „Olyat ír, hogy Nyugat-Európát annyira lefoglalta a bevándorlók helyzetének megoldása, hogy megfeledkezett a fehér munkásosztályról. Vagy azt mondja a brit miniszerelnök, hogy az Európában bekövetkezett változások következtében sokan ingyenélők lettek a jóléti rendszerek hátán. A fentről lefelé építkező gazdasági modell helyett egy középről növekvő gazdasági modellre lenne szükség” – osztotta meg véleményét a miniszterelnök.
Globális versenyképesség működőképes államformával
„Manapság meg tudjuk mondani, hogy egy ország vagy gazdasági érdekcsoport mitől versenyképes a nemzetközi gazdaságban. Azonban sokak szerint – én ehhez a csoporthoz tartozom – nem ez a fő cél, hanem a versenyfutás annak az államnak a kitalálásáért, amely leginkább képes egy nemzetet sikeressé tenni. Ezzel magyarázható, hogy ma slágertéma azoknak a rendszereknek a megértése, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisak, nem liberális demokráciák, talán még nem is demokráciák, és mégis sikeressé tesznek nemzeteket. Ma a sztárok a nemzetközi elemzésekben Szingapúr, Kína, India, Oroszország és Törökország. Mi is megpróbáljuk megtalálni a Nyugat-Európában elfogadott dogmáktól és ideológiáktól elszakadva azt a modern államot, amely képes arra, hogy a mi közösségünket versenyképessé tegye a világban” – részletezte.
„A demokrácia nem szükségszerűen liberális”
„Bátor kijelentésként” tárta a hallgatóság elé a kormányfő abbeli meggyőződését, hogy egy demokrácia nem feltétlenül liberális – de attól, hogy valami nem liberális, még lehet demokrácia.
„Az államszerveződések három formáját ismerjük: a nemzetállamot, a liberális és a jóléti államot. Kérdés az, hogy most mi kell? A magyar válasz az az, hogy egy munkaalapú állam időszaka következik, amely vállalja, hogy karakterét tekintve nem liberális. A liberális társadalomszervezés kiindulópontja két ember közötti viszony tekintetében arra a gondolatra épül, hogy minden olyat meg szabad cselekednünk, ami a másik szabadságát nem sérti. De nem világos, hogy ki fogja megmondani, mikortól sérti valami az én szabadságomat. Miután senkit nem jelöltünk ki arra, hogy ezt eldöntse, ezért folyamatosan azt tapasztaltuk, hogy az erősebb döntötte el. Aki gyengébb, azt letaposták” – elemezte a liberális államforma hátrányaitVégezetül Orbán Viktor úgy nyilatkozott, „bár kevésnek tűnhet egy magas hivatalt betöltő embertől ilyet hallani, bármi megtörténhet”. „Megtörténhet az, hogy egy szomszédos állam légterében lelőnek egy utasszállító repülőgépet, és több százan meghalnak. Megtörténhet, hogy az Egyesült Államokban a szenátus és a képviselőház együtt beperli az elnököt folyamatos hatáskörtúllépésért, sőt el is ítélik ezért. De az is megtörténhet, hogy a magyarok több száz milliárd forint értékben visszakapnak olyan pénzeket a bankoktól, amit nem szabadott volna tőlük elvenni. Félelem, begubózás helyett bátorságot, előretekintő gondolkodást, ésszerű, de bátor cselekvést javaslok a Kárpát-medencei és a világban élő magyar közösségnek. Könnyen megtörténhet, hogy eljön a mi időnk” – zárta felszólalását.
Helyrehozott trianoni típusú kisiklás
Idén van a tizedik évfordulója a 2004. december 5-ei népszavazásnak, amellyel kapcsolatban Tőkés László úgy vélekedett, az idei választási győzelem és a mostani nemzetpolitika teljes mértékű korrekcióját jelenti annak a trianoni típusú kisiklásnak, melyre tíz esztendeje került sor.
„Tusnádfürdőn idén történetekből összeálló történelemről beszélünk. Egy ilyen történet az áldott emlékű Vaszi Jánoskáé, aki éppen harminc évvel ezelőtt esett áldozatul a Ceaușescu diktatúra provokációjának. A sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul szobornál elkövetett robbantás folytán megjegyzem, hogy a tettesek kilétére azóta sem derült fény. Egy másik időszerű történet Ioan Selejan, Székelyföldre kirendelt ortodox érsek kitüntetése a román hadsereg legmagasabb érdemrendjével, a román hadsereg imázsépítésének a támogatásaképpen. Emellett elárasztása után mintegy harminc évvel összedőlt Bözödújfalu római katolikus temploma – beszédes mementójaként a Ceaușescu-féle falurombolásnak” – emlékezett az EMNT elnöke a diktatúra legsúlyosabb tetteire.
„Lészen autonómia!”
Az elhangzott felsorolásban így találkozik emberi történet és nemzeti, erdélyi történelem, és állnak össze történelemmé az évfordulók, eseti történetek – emelte ki. „A napokban valaki azt mondta, hogy a következő huszonöt év elteltével már a sikeresen megvalósult erdélyi autonómiáról számolhatunk be. Sajnos nem sok okunk és alapunk van ilyen mértékű derűlátásra. Amint a tavalyi táborban megfogalmaztuk, a mi időnk most van, most kell cselekedjünk, most van itt az ideje az autonómiának” – emlékeztetett az önrendelkezés kivívásának halaszthatatlanságára.
Orbán Viktornak a rendszerváltáson való túllépésről tett kijelentésével Tőkés vitába szállt, mivel szerinte a bálványosi műhely az 1989-ben elkezdődött rendszerváltozás folyamatát testesíti meg, ilyen szempontból pedig még nem tekinthető lezárt múltnak, mivel Romániában az utódkommunisták tértek vissza 2012-ben, „és azóta is nyögjük az uralmukat”.
Úgy értékelte, a ránk erőltetett kisebbségpolitika eredménytelennek bizonyult, az európai normák – miként a liberális állam modellje – nem vált be nemzetünk vonatkozásában és jövőnkre nézve. „Mondjuk hittel: lészen autonómia! Ez az a nemes szándék, mely teljes körű nemzeti összefogással kivezethet bennünket elesett állapotunkból, és Magyarország teljes önrendelkezése a mi erdélyi többszintű autonómiánkat, Székelyföld és Partium területi autonómiáját is biztosíthatja” – vélekedett.
Szükséges rendszerváltozás az EU-ban is
Aktuálpolitikai vizekre evezve Tőkés László hangsúlyozta: be kell fejeznünk a huszonöt évvel ezelőtt elkezdődött forradalmainkat. „Nevezhetjük úgy is, hogy ez a rendszerváltozás folytatása, de úgy is, hogy a második rendszerváltozásra van szükség itt Romániában. Nemcsak ideológiai rendszerváltozásra gondolok, hanem nemzetpolitikairól is beszélnünk kell. Az autonómiaharc a mi szabadságharcunk. A rendszerváltozásnak az Európai Unióban is tovább kell folytatódnia – gondolok itt az európai polgári kezdeményezések sorsára, az RMDSZ ezzel kapcsolatos kormányzati vesszőfutására, a Fidesz-KDNP nemzeti listájára, a választási győzelmére, mely egyesíti a külhoni magyar közösségeket képviselőik által” – fejtette ki Tőkés.
Igazolatlan hiányzás az RMDSZ-nek
A párbeszéd ügyére térve Tőkés sajnálattal említette meg a nagy hiányzó, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevét, akik Tusnádfürdőre meghívást kaptak, de szervezeti felső szinten távol maradtak. „Külön örvendünk, hogy vannak, akik eljöttek ide az RMDSZ képviselőiként” – utalt a fórumon hallgatóként jelen lévő Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesterre, Tamás Sándor Kovászna megyei és Borboly Csaba Hargita megyei önkormányzati elnökre. „Szomorú dolog, hogy jobban szót ért az RMDSZ Victor Pontával, mint saját magyar atyafiaival. Ez a párbeszédre való alkalmatlanság oda vezetett, hogy nemzeti listán kellett helyet biztosítani egy erdélyi képviselő számára” – utalt az EP-választások meghiúsult közös listájára.
Tőkés László arra a „vádra” is reagált, miszerint itt hagyta Erdélyt azzal, hogy a Fidesz európai parlamenti listáján vállalt szerepet. „Erdélyi képviselő vagyok. A jövőben senki nem térhet ki a párbeszéd elől, még maga az RMDSZ sem. Felszólítom tehát ezen a helyen is őket, hogy vállalkozzanak, és legyenek készek a párbeszédre, ha tetszik a nemzeti együttműködés rendszere. Magyarország nagyon jó példát mutat, Orbán Viktor még Szatmárnémetibe is elment találkozni Kelemen Hunorral. Egységesen kell képviseljük a magyar ügyet, az autonómia ügyét Európában” – intézett felhívást az RMDSZ irányába.
Melyik erdélyi magyar pártot képviseli Orbán Viktor?
A fórum utolsó blokkjában helyet kapott, közönség irányából érkezett észrevételek között felmerült „kit képvisel Orbán Viktor?” kérdésre a miniszerelnök határozott választ adott: az erdélyi magyar politikusokkal ápolt kapcsolatok barátiak is, és ezeket soha nem fogja politikai irányvonal meghatározni. „Kormányzó párt is vagyunk, tehát egyszerre kell figyelembe vennünk, hogy van egy Fidesz-KDNP, és van egy magyar kormány. Nem ugyanazt engedheti meg magának egy politikai párt, mint a kormány, sőt nem is tekintheti ugyanazt a feladatának. A magyar kormány dolga, hogy az egészet nézze. Ha belesodródik a részek közötti vitába, akkor ki fogja nézni az egészet? Nem engedheti meg magának a kormány azt sem, hogy nyakra-főre állást foglal olyan vitákban, amelyek az erdélyi magyar közösség belső vitái. Van véleményem, de ezt nem szabad politikai cselekvéssé átalakítani” – foglalt állást.
„Ellenzem a bevándorlást”
„Határozottan ellenzem azt az európai politikát, amely elfogadja, sőt támogatja a bevándorlást. Ha azt tapasztaljuk, hogy menekültek közelítenek Európa felé, akkor nem az a dolgunk, hogy befogadjuk őket, hanem az a dolgunk, hogy kidolgozzuk azokat a politikákat, amelyekkel pénzügyi segítséget tudunk nekik nyújtani, hogy a saját országukban úgy átalakíthassák a gazdasági rendszerüket, hogy ne kelljen onnan Európába elmenekülni. A bevándorlók gondjaira sem megoldás a bevándorlás, és a mi gondjainkra sem, sőt minket is bajba fog rántani, ahogy az már látszik is az európai országokban. Én szeretném, ha Magyarország világosan kimondaná: nem támogatunk semmilyen bevándorlást Európában. Tízmillió cigány van munka nélkül Európában. Ha van pénzünk arra, hogy befogadjunk másokat, akkor miért nem fordítjuk arra ezeket a forrásokat, hogy az Európában élő közösségeket oktassuk, neveljük és fogadjuk el besegíteni a munkaerőpiacra?” – válaszolt a bevándorlással kapcsolatos hallgatói kérdésre Orbán Viktor.
Pinti Attila, Székelyhon.ro

Kertész Melinda
TUSVÁNYOS 2014
Székely: nem az állam struktúrájához nyúlna hozzá Orbán
A politológus szerint Orbán az államról való nyilvános beszéd liberális felfogását kívánja megváltoztatni konzervatív értékekre alapozott közbeszéddel.
Székely István politológus szerint elsősorban egy belpolitikai „hitvitára” adott választ Orbán Viktor Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban elhangzott beszédében, nem arról van szó, hogy államszervezési szinten nyúlna hozzá a magyarországi demokrácia alapértékeihez.
A magyar miniszterelnök szombati politikai beszédében azt mondta, szakítani kell a liberális társadalomszervezési elvekkel. A nyugat-európai liberális társadalomszervezési elv helyett egy más megközelítést szorgalmaz. Mint fogalmazott, a „mindent lehet cselekedni, ami más szabadságát nem sérti” elv helyett inkább azt az elvet kell érvényesíteni, mely szerint amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, te se cselekedd másokkal”.
Orbán szerint az új kihívás, hogy megtalálják azt az új magyar államszerveződést, amely a liberális állam korszaka után, keresztény értékeket tiszteletben tartva ismét versenyképessé teszi a közösséget, és amely lehetővé teszi, hogy az emberek személye, munkája és érdeke a nemzet érdekével szoros összefüggésben álljon, ez pedig az illiberális állam lenne, amely „nemzeti megközelítést alkalmaz”.
„Az illiberális demokrácia fogalma Fareed Zakaria 1997-es tanulmányával került a szakmai viták középpontjába. Azóta is vitatott, hogy az illiberális demokrácia egyáltalán demokráciának minősül-e európai kontextusban” - mondta el a Transindexnek Székely István.
Magyarország az Európai Unió tagja és kétségtelen, hogy közjogi értelemben liberális demokrácia lesz még annak az intézkedéssorozatnak a megvalósítása után is, amit Orbán Viktor miniszterelnök vázolt. A liberális demokrácia alkotmányi szintjén szavatolt hatalommegosztást jelent, jogállamot, piacgazdaságot, a választások időben történő megtartását. Az én értelmezésemben szó sincs arról, hogy ezeket és az ehhez kapcsolódó európai gyakorlatot rúgná fel Orbán Viktor”
„Nem az állam struktúrájához nyúlna hozzá Orbán Viktor, nem arról van szó, hogy felrúgná a laikus államszervezési rendet és innentől kezdve Magyarország teokratikus állam lesz, vagy arról, hogy ezentúl a központi hatalom az erőszakszervezetekre fog támaszkodni, mint egyik-másik dél-amerikai országban, hanem egyszerűen arról van szó, hogy az államról való nyilvános beszéd liberális felfogását kívánja megváltoztatni konzervatív értékekre alapozott közbeszéddel” - vélekedett a politológus.
Kifejtette, a liberális demokráciának van egy köznapi értelembe vett szóhasználata is, ami elsősorban nem intézményi, hanem kormányzási, kulturális dimenziót jelent, amely egyben fogalmi keretet ad a mindennapok politikai közbeszédének.
Elmondta, Magyarországon még '89 előttről zajlik egy nagyon éles vita az állam szerepéről, a közösséghez, az egyénhez való viszonyáról. „A 90-es évek elején Kis János nevéhez köthető egy állammodell-típus, amit akkor ő az etnikailag semleges államként fogalmazott meg. Ezt az állammodellt azonosította a közvélemény a liberális állammodellel anélkül, hogy ennek fogalmi keretét tisztázták volna. Ezzel párhuzamosan fogalmazta meg Csurka István a nemzetépítő állam elméletét, amely szerint a történelmi okok miatt megkésett magyar nemzetállam kiépítését derékba törte a kommunizmus, és ahhoz, hogy a rendszerváltás után azt folytatni lehessen, az államnak ebben szerepet kell vállalnia az oktatási rendszeren és a kultúrafinanszírozáson keresztül. Ez az egyik dichotómia, amely meghatározta az elmúlt 30 év gondolkodását.
„Én azt gondolom, hogy Orbán, amikor illiberális állammodellről beszél, akkor ebben a vitában foglal állást egy olyan nemzetállam víziójával, amely a nemzeti eszme demokratikus keretek között történő továbbvitele, napjaink kormányzati eszközrendszerével. Sokat mondóak a beszédében említett ellentétpárok: egyén-közösség, magántulajdon-közösségi tulajdon, nemzetek feletti érdek-magyar érdek, világnézeti semlegesség-értékelvű konzervativizmus. Ha ehhez még hozzáadjuk az idei Tusványoson nem említett, de egyébként beszédeiben ismételten előforduló „versengő többpártrendszer – centrális erőtér (domináns pártrendszer)” fogalompárt, akkor azt mondhatjuk, hogy nincs új a nap alatt, csak az eddigi elképzeléseit csomagolta egy provokatív fogalmi keretbe” – mondta Székely István.
Transindex.ro

A prefektus, a zászló és a székelyek
A háromszéki magyarok szemszögéből szinte teljesen mindegy, éppen ki a szolgalelkű prefektus. Popica, Marinescu, avagy Munteanu ugyanazon nemzetállami nézet képviselője, jószerével minden magyar vonatkozású intézkedés örökös kerékkötője.
Nem újdonság: a példaértékűen rosszul működtetett állami felépítményben már maga a prefektusi intézmény szükségessége is legalább kérdéses, ám e sajátos, székelyföldi helyzetben egyenesen fejlődésellenes. Mert miközben az állam legfőbb megyei képviselője következetesen a székely zászló és a magyar szó ellen csatázik, nem marad ideje az egész itt élő közösség jövőjét érintő kérdésekkel foglalkozni. Hiszen úgy tűnik, számukra fel sem tevődnek azok a kérdések, amelyek a gazdaságfejlesztés, a munkanélküliség mérséklése, az egészségügy és oktatás, s végül, de nem utolsósorban a megyét is érzékenyen érintő romagondok során jelentkeznek. Szinte az összes kormányképviselőnk legfőbb érdeme, hogy támadnak mindent, ami az itt élő magyarok számára fontos. A székely zászló elleni hadjáratban pártkatonánk – feljelentői segédlettel – most éppen Kovásznára pillantott, s észrevette, hogy Ignácz Rózsa, Gazdáné Olosz Ella és Erkel Ferenc szobrairól hiányzik a román felirat. Borzalmas mulasztás, melynek kapcsán művészettörténészek vélhetően szívesen nyújtanának felvilágosítást prefektusunknak, ám a kovásznai önkormányzat áthidaló megoldást javasolva úgy döntött, segít a probléma megoldásában, s az említett műalkotások mellé helyezett felirattal tájékoztatja a román nyelvű érdeklődőket is. Ez azért is gesztusértékű, mert amennyiben a kormánymegbízott is hasonló megértéssel viszonyulna a magyar közösség gondjaihoz, bizonyosan nem járnánk egy helyben.
De nincs pihenés, nincs megnyugvás: a kabinet rendíthetetlen őre folytatja a jogszabályok védelmezését, s megtámadja a háromszéki települések tanácsai által hozott autonómiahatározatokat is. Illúziónk ne legyen: prefektusunk minden magyar vonatkozású intézkedést meg fog támadni, legalábbis erre utal az a politikai hagyomány, amely a nemzetállami kizárólagosságból táplálkozik. Valahogyan e szemléleten kellene változtatni, s ebben kellene szövetségeseket keresni. Mert a mindenkori prefektusok Székelyföldhöz való viszonyulásának tekintetében az RMDSZ kormányzati szerepvállalása nem oszt és nem szoroz: a szövetség prefektusi székecskékért folytatott alkudozásai helyett talán jobban tenné, ha partnereket keresne azért, hogy közös erővel egy korszerűbb, kevésbé központosított államszerkezetért dolgozzanak, így mások mellett megszüntethető lenne a prefektusi intézmény is. Hiszen a kormánymegbízotthoz kapcsolódó problémakörben a jelek szerint minden más megoldás csak tüneti kezelés, mely szerencsés esetben akár el is húzódhat, csak éppen a betegen nem segít.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kitüntették Kertész Imrét és Rubik Ernőt
Rubik Ernő feltalálót és Kertész Imre írót a Magyar Szent István Renddel tüntette ki Áder János köztársasági elnök tegnap, az állami ünnepen a legfőbb közjogi méltóságok jelenlétében a Sándor-palotában.
A magyar állam legmagasabb kitüntetésére azok válnak méltóvá, akik egyedülálló teljesítményük mellett olyasmit adtak nemzetünknek, aminek önmagán túlmutató jelentősége van – hangsúlyozta a kitüntetések átadása után mondott beszédében az államfő. Kertész Imrét méltatva elmondta: az író nemcsak azért vált méltóvá erre a kitüntetésre, mert a magyar Nobel-díjasok sorát gyarapítja, ráadásul magyar íróként ő volt az első, aki elnyerte a legrangosabb irodalmi elismerést, hanem egész életműve elismeréseként. Ez az életmű anatómiai pontosságú leírását adja annak, amit a diktatúrák művelnek az emberi lélekkel – mutatott rá a köztársasági elnök, hozzátéve: Kertész Imre munkássága a szabadság belső megélésének lehetőségéről is szól. „Köszönöm mindazt, amit öntől tanulhattunk emberi helytállásból, írói bátorságból, a világgal dacoló művészi őszinteségből” – fordult a kitüntetetthez Áder János.
Rubik Ernőről szólva az államfő emlékeztetett: „zseniális találmánya”, a Rubik-kocka meghódította az egész világot, olyan „csavaros és bűvös találmány”, melynek kitalálásához igazi magyaros észjárásra volt szükség. A kocka nem pusztán játék, hanem olyasmi, ami kreativitásra tanít; ez az egyszerű tárgy szimbolikus jelensége korunknak, egyedülálló szellemi alkotás – hangsúlyozta Áder János, hozzátéve: Rubik Ernő találmánya nemzedékről nemzedékre százmillióknak nyújt kifogyhatatlan inspirációt szerte a világban.
Bár a kitüntetettek a helyszínen nem adtak interjút, Kertész Imre a közmédia érdeklődésére – felesége útján – korábban úgy fogalmazott, hogy „a konszenzus megteremtésének a vágyáról és elodázhatatlan szükségességéről szól a díj elfogadása és átvétele”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Királyi örökség
Ha augusztus 20., akkor tűzijáték! – örvendezett elemista korában a fiam, miután kisgyerekként Budapesten a Duna-partról követhette végig először a Szent István ünnepének záróakkordjaként megrendezett tűzijátékot. A nagy csinnadrattával folyó budapesti ünnepségsorozat egész napos kínálatából a tűzijáték ragadt meg benne kitörölhetetlenül, s ahogy cseperedett, a Duna-parti színes kavalkád élményével már el tudtunk beszélgetni az országalapító Szent Istvánról is. Tavaly, hetekkel a Kolozsvári Magyar Napok előtt már István, a király volt a téma, olyannyira, hogy színes történelemkönyvet is vásároltam neki, hadd nézze és olvassa végig a Géza fejedelem fiaként megkeresztelkedett Vajk Szent Istvánná válásának gyönyörű történetét. Kicsit tartottam tőle, hogy a magyartanárnője által kötelező házolvasmányává tett Harry Potter mellett vagy után nem lesz kedve Szent Istvánról olvasgatni. Kellemesen csalódtam: talán épp a budapesti élmények csiklandozták a fantáziáját, és győzték meg arról, hogy egy modernkori ponyva után mégiscsak egy magyar történelmi személyiségről szóló könyvecske az igazi olvasmány.
Valahogy így vagyok én is augusztus huszadikával. Keresem benne azt, ami közös hullámhosszra terel Szent Istvánnal és korával. A törzsi országot a nyugati kereszténységhez felzárkóztató, szilárd hatalomra szert tevő király kora és tettei érdekelnek. Az, hogy miként tudta megalkotni a kor körülményei között egyedülálló bravúrt: a pogány istenekben hívő, nemzetségekre tagolódó, mintegy félmillió magyart – esetenként kíméletlenül – rávenni várakkal megerősített, királyi vármegyékbe tagolódó, nyugati műveltségű, keresztény állam létrehozására, amelyben az új egyházi rendet tíz püspökség és a fölöttük álló esztergomi érsek felügyelte. A történelmi bravúrnak tekinthető új állami berendezkedésre 1038-ban bekövetkezett haláláig István királynak szűk négy évtizedre volt szüksége, ami történelmi léptékkel mérve is kis idő ekkora horderejű átalakításokra. Az azóta eltelt több mint ezer esztendő tanúsága szerint semmi sem bizonyult annyira maradandónak a magyar történelemben, mint a Szent István által teremtett államberendezkedés. Érdemei tehát elvitathatatlanok.
Megcsonkított, megkurtított országa a történelem viharai ellenére is él. A Kárpát-medencei kitekintésű szentistváni mű megmaradt anyaországa napjainkban valami hasonló csodára készül: hét utódállamban rekedt nemzeti közösségeit igyekszik közös ernyő alá hozni, olyan útra, amelyen Szent István nyomdokain haladva újabb ezer évre őrizheti meg a nemzetet.
Makkay József, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Határtalan honkeresők Váncsodon
Amióta Románia és Magyarország Trianonban meghúzott határvonala áteresztő hártyává változott, az elmúlt másfél évtizedben sajátos, kelet-nyugat irányú lakossági ozmózis következett be a két ország között. Szilágyi Aladár egy határmenti bihari faluban, Váncsodon keresett fel néhány Váradról oda költözött családot. Olyan „telepeseket” is, akik egy szót sem tudnak magyarul.
Az egyirányú folyamat 2000 és 2010 között tetőzött, amikor román állampolgárok ezrei, tízezrei vásároltak ingatlanokat, és telepedtek le, főleg a magyar oldal gyengén fejlett, határhoz közeli régiójának néptelenedő, kiüresedő településein. A külföldiek magyarországi ingatlanszerzésének engedélyezéséről a kormányzati portálon tettek közzé statisztikai adatokat. Ennek alapján a 2011-es és 2012-es évekhez képest nőtt a külföldiek érdeklődése, hiszen 2011-ben 1069, 2012-ben pedig 1110 magyarországi ingatlan tulajdonjogát szerezték meg külföldi állampolgárok. 2013-ban 1365 külföldi állampolgár kapott engedélyt Magyarországon. A legtöbb vásárló orosz volt… A napjainkra csökkenő romániai érdeklődés tetőzésekor Hajdú-Bihar és Békés megyében 51, illetve 61 százalékban bizonyultak román állampolgárok elsődleges vásárlóknak. A jelenség történelmi pikantériája: a román állampolgárságukat megtartó áttelepültek jelentős hányada román anyanyelvű. Arra nézvést nincs megbízható adat, hogy mennyien lehetnek „a magyar föld román honfoglalói”, hiszen a kormányzati portálon, illetve az önkormányzatok nyilvántartásaiban csak a honpolgárság szerepel, a nemzetiségi hovatartozás nem. Csúcsidőben, 2008-ban egy ingatlanügynökség honlapja több mint kétszáz magyar ingatlant kínált. Ezek többsége Hajdúszoboszlón, Biharkeresztesen és Berettyóújfaluban található, de a kínálatban debreceni és több mint egy tucat, Hajdú-Bihar megyei falvakban lévő ingatlan is szerepelt. A néhány évvel ezelőtti vásárlási láz óta a román-magyar határ magyar oldalán az ingatlanárak emelkedtek ugyan, de még így is olcsóbbak a romániaiaknál. Leginkább ezért is kelendőek.
Eleik gyalog is jártak Váradra Légvonalban
22 kilométernyi távolságra feszik Váncsod a hajdani Bihar vármegye székhelyétől, gépkocsival Mezőpeterdnél az E60-as nemzetközi útra térve alig húsz perc autózással érhető el Nagyvárad. Egy váradi ismerősöm négy esztendeje vásárolt házat a kisközség peremén. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy környezetében több, ugyancsak a Körös-parti városból ide települt román család lakik, „színtiszta románok”, köztük olyanok is, akik egy szót sem értenek magyarul, hiszen a Regátból kerültek Váradra, s onnan ide, a Kiskörös menti faluba.
Az 1200 lelkes Váncsod ambíciózus polgármesterét, Szalay Csabát 2010 októberében választották meg a Fidesz-KDNP jelöltjeként. Elődje még a rendszerváltás előtt tanácselnökként kezdte, 25 évig vezette a községet. „Egy kettéosztott falut örököltem – vázolja a négy évvel ezelőtti helyzetet –. Váncsod szülötteként ismertem a problémákat, a gondokat, sokan beszéltek elnyomásról és retorzióról az elődömmel kapcsolatban. Igaz, többszörösen hátrányos helyzetű település vagyunk, az országos átlagot meghaladó, 16 százalékos munkanélküliséggel. A téesz megszűnte után sokan próbálkoztak, próbálkoznak földműveléssel, valójában csak annak a négy-öt vállalkozónak éri meg, aki öt-hatszáz hektáron foglalkozik korszerű gazdálkodással. Munkahelyek szempontjából a legnagyobb veszteséget a falu számára a kétszáz alkalmazottnak kenyeret adó konzervgyár csődje és több berettyóújfalui üzem bezárása jelentette. Nem csoda, hogy – akár a régió megannyi településéről – Váncsodról is elmenekültek a fiatalok, boldogabb helyekre szerencsét próbálni.”
Mondom a polgármesternek, hogy amikor ide készültem, a legnagyobb meglepetést az jelentette számomra, hogy megtudtam: a községnek nincs iskolája. Hihetetlennek tűnt, hogy a fokozódó kiöregedés ellenére egy ekkora település képtelen fenntartani egy tanintézményt. „Nagy fájdalmunkra valóban nincs iskola a faluban, pedig a tanuló ifjúság teljes száma még mindig eléri a százhúszat. Amikor beindult az iskolaválasztás lehetősége, sok szülő innen is, a szomszéd településekről is Berettyóújfaluba íratta be a gyermekeit. Néhány éven belül olyan kevesen jártak Váncsodon az iskolába, hogy már nem tudtuk működtetni. A felszámoláskor a három pedagógusra kilenc tanuló jutott. Ma iskolabusz hozza-viszi a tanulókat Újfaluba, de ha lenne rá lehetőség és kormányzati akarat, szeretnénk újraindítani, legalább az alsó tagozat négy osztályát. Óvodába 32 gyerekünk jár.”
Mondom, előzetes tájékozódásom során fedeztem fel: egy úgynevezett Üzenőfal működik Váncsod honlapján. Nem volt érdektelen áttekinteni, hiszen az üzengetők, a fórumozók sokszor kemény, olykor személyeskedő szövegei sok mindent elárulnak a közösség közérzetéről. Bár az olvasottakból nem derül ki, hogy milyen arányokban, de tényleg két tábor megléte rajzolódik ki még ebben az isten háta mögötti faluban is, főleg a „régi” és az „új” polgármester hívei közötti acsarkodás formájában. Szalay Csaba nem látja ennyire rossznak a helyzetet. „Én kezdtem el működtetni, a honlapot is, 2011 óta van. A célom az volt, hogy társalogjunk, diskuráljunk, osszuk meg egymással a falu gondjait, tegyük közzé a problémákat, megoldásokat javasoljunk. Biztosan észrevette, vannak benne nyomdafestéket nem tűrő dolgok is, személyeskedő beírások. Én soha nem moderáltam ezt az Üzenőfalat, még akkor sem, amikor engem akartak lejáratni. Tanácsülésen szó volt róla, hogy regisztrációhoz kössük. Nyilván, a stílus maga az ember… Emiatt akárki akármit beír, azt pontosan tudjuk, ki követte el. Én egy olyan világot álmodtam ide, ahol sok kis közösség – akár a legkisebb közösség is, a családokon belüli – az egyesületeken, mindenféle kulturális, szabadidős tevékenységen keresztül egy nagy közösséggé válik. Már van két tánccsoportunk, a Váncsodért Egyesület kulturális rendezvényeket szervez, van polgárőr-egyesületünk, horgászegyesületünk. Szűk négy év alatt sok mindent értünk el, bátran mondhatom, hogy igényes rendezvényeink szoktak lenni. És amióta megjelentek a váradiak, a nagyvároshoz való kötődésünk is élénkült. Nosztalgiázó öregjeink emlegetik: az ő nagyszüleik még szekérrel, gyalogszerrel jártak a váradi vásárba.”
Nem szoktunk románozni
A polgármester személyesen visz el néhány „nagyváradi” családhoz. Mielőtt útnak erednénk, tájékoztat, hogy az elmúlt időszakban 35 ingatlant vettek meg romániai állampolgárok. „59 fő Romániából bejelentett lakosunk van. Bár ezzel nem függ szorosan össze, de 479-en tettek állampolgársági esküt Váncsodon. 2005 körül indult be ez a folyamat, amikor Románia EU-s tagállam lett, Nagyváradon emelkedtek az ingatlanárak, sokan eladták a tömbházlakásukat, abból itt vehettek egy kisebb házat, és még maradt is pénzük. Elmondhatom, azok a romániai állampolgárok, aki itt élnek, beilleszkedtek, jó szomszédok lettek, jó társak, és betartják a helyi közösségi élet szabályait. Van jó néhány román nemzetiségű betelepült is, pontosan nem tudnám megmondani, mennyi, hiszen a nevekből nem derül ki megbízhatóan, hogy ki, milyen anyanyelvű. Általában ki-ki magának él, de akik odaát is aktívak voltak, itt is azok. Ők szép számmal vannak jelen az egyesületeinkben, vesznek részt rendezvényeinken.”
A polgármester helyzetképét az Üzenőfal is igazolja, hisz a sok száz adok-kapok között csak egyetlen olyan szövegre bukkantam, amelyik megfogalmazója azt „üzeni” egy szomszédjának: „inkább maradtál volna otthon.” Csaba rögtön tudja, kiről, miről van szó. „Rendőrségi eljárás is indult ellene, szabálytalan gázvételezés miatt. Egyébként itt nem jellemző az idegengyűlölet, esetleg kocsmai szinten vannak ilyen megnyilvánulások, de románozás nem szokott lenni. Az illető viszont súlyosan megsértette az együttélésnek a szabályait, az váltotta ki az indulatokat.” Ahogy végiggurulunk a Kossuth utcán, rendezett falukép tárul elém. A járdákat, az árkokat, a parkokat is gondozza valaki. „Augusztusban rekordot döntöttünk, 134 közfoglalkoztatottnak adtunk munkát. Az önkormányzat azokat a földjeit, amelyek bérbe voltak adva, visszavette, és ezen a 22 hektáron mi gazdálkodunk.”
Már csak a szennyvízhálózat kiépítése hiányzik – tájékoztat kísérőm. A református templom viszont ijesztő állapotban van. A barokk épület falai repedezettek, sok helyütt válik le a vakolat. „Az önkormányzat húszmillió forintot nyert a templom felújítására – mondja a maga mentségére a polgármester –, mi jártuk ki ezt a támogatást. A horgásztavunk kialakításához is nyertünk a horgászegyesülettel pályázatot, ahol parkolót alakítottunk ki, pihenőhelyeket, sétányt, most építünk kemencét.”
Családlátogatóban
Üdítő látvány a József Attila utcával párhuzamosan futó, keskeny, hosszú horgásztó. A Kiskörös egy mellékágát rekesztették el, és gyűjtöttek vizet egy természetes völgyületben. Szépen parkosították, stégekkel tarkították, a végén szélkelepce biztosít energiát a vízátemeléshez, a hangulatos sokszögletű szaletliben valóban épül a polgármester által emlegetett kemence, ahol majd azon frissiben meg lehet sütni a zsákmányt.
Az utca szőlőskertek felőli végén, frissen kaszált fű illatát lengető gyümölcsös közepén lakik a Mikó család. Az ízléses, nyaralónak beillő, bővített ikerporta tulajdonosai 2000 húsvétján költöztek Váncsodra. Idős emberek elhanyagolt háza állt itt, nagyon előnyös áron, mindössze 800 ezer forintért vásárolták meg. „Én még a zöldhatáron szöktem át, 89 nyarán, a feleségem 91-ben jött át útlevéllel, akkor ismerkedtünk meg, Pesten. Székelyhídi vagyok, a feleségem kolozsvári. Az ő szülei is itt élnek már, egy közeli telken kertészkednek a mi javunkra is. Pécs mellett laktunk, Szilágypusztán öt évig. Avégett húzódtunk ide, a határ mentére, hogy közel legyünk az én szüleimhez is, akik a mai napig Székelyhídon laknak. Ami engem illet, TIR-sofőrként állandóan Romániát járom. Jól beilleszkedtünk, nem volt különösebb gond. Vannak, akik idegenkednek, előítélettel viseltetnek irántunk, de nem ez a jellemző Váncsodon. A minap a feleségem talált rá egy ismerős bácsira, a gyerekeivel költözött ide, de teljesen elveszve ődöngött az utcán, nem tudta szegény, hol van, merre jár. Számon tartjuk a közelünkbe költözőket, valaki most tízmillió forintért kínál eladásra egy kertes házat, annyit biztos nem kap érte. Egyik új szomszédunk hamar túladott a maga frissen szerzett, felújított portáján, rájöttünk, hogy csak ingatlanspekuláció végett forgolódott mifelénk, bizonyára megtalálta a számítását. Ilyen is van…” Amikor elbúcsúzunk, a polgármester visszaszól a gazdának: „Lajos, ha elkészül a kemence, ti is kaptok hozzá kulcsot, nem szeretném, ha akárki hozzáférne, és összerondítaná a tópartot.”
Bár egyre-másra keresik maroktelefonon, Szalay Csaba még szakít annyi időt, hogy elvigyen a falu szélére, a Béke utcára. Iosif Stern szaporán tört magyarsággal, de nagy szívességgel fogad bennünket. Stern úr Vajdahunyadon született, húsz évig élt Nagyváradon, ott csipegette fel magyar nyelvtudását. Nyugdíjasként költözött Váncsodra, a telket, hatalmas kerttel a lánya, a veje és az unokája számára vásárolta 2010-ben. Ő állandóan itt tartózkodik, szorgalmasan kertészkedik. A váradi lakásukat sem adták fel. Országot-világot járó lánya hetente kétszer „hazajön” Váncsodra, a többiek csak a hét végét töltik itt. „A barátaink, rokonaink is gyakran megfordulnak itt – bizonygatja –, néha négy-öt kocsi parkol a házunk előtt, Románia minden szegletéből hozzánk sereglett víkendezőkkel. Nagyon jó kapcsolataink vannak a helybeliekkel, a szomszédok a kertészkedésbe is besegítenek. Az ideköltözött románokkal nem sokat közösködünk, de minden váncsodi rendezvényen megjelenünk. A Bihari Paprikáskrumpli-főző Bajnokságot, a szüreti mulatságot, a szilvesztert mindig velük töltjük.”
Iosif felajánlja, látogassuk meg a szomszédját is, aki… konstancai. Becsengetünk, nem nyitnak kaput. „Bizonyára hátul vannak a kertben, de van kulcsom hozzájuk, mert amikor nincsenek idehaza, én etetem a kutyájukat.”
Előbb a gyönyörűséges huskie kerül elő, majd a háziak is, mindenfélével megrakodva. Pop Vasile és a felesége, Maria asszony Konstancáról kerültek Nagyváradra a 70-es években. Amikor nyugalomba vonultak, rögtön elkezdték böngészni a magyarországi ingatlankínálatot. „2009-ben vettük meg ezt a négyszobás, melléképületekkel, jókora kerttel ellátott házat 29 ezer euróért. Bukarestben élő nagylányunk csak a szabadsága idején, kisebbik, Nagyváradon élő lányunk minden hét végén meglátogat bennünket. Konstancai rokonaink is nálunk nyaralnak. A kert dolgaiban legfőbb tanácsadónk a szemközti szomszédasszony. Ő nem érti, hogy mi mit kérdünk, mi nem értjük, hogy ő mit válaszol, de addig pereg, pereg a nyelve, addig gesztikulál, addig mutogat, míg sikeresen átlépjük a nyelvi határokat…”
Búcsúzáskor Pop úr egy keze ügyébe kerülő papírra ráírja az email-címét, mondván, a riportom szövegéből ugyan egy kukkot se értene, de a fotográfiákból küldjek neki. A redakcióba érve veszem észre, Pop Vasile cédulája voltaképpen egy matricás szórólap. A hátoldalán egy bizonyos Kásler Árpád tavaszi választási kampányszövege, A Haza Nem Eladó Mozgalom Párt érdekében…
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

„Soha ennyire érdekes”
Az államelnöki választások még soha nem voltak ennyire érdekesek, mint az idén, tekintve a jelöltek nagy számát, vélte Emil Boc volt kormányfő tegnapi sajtótájékoztatóján. „Soha nem volt még 14 jelöltünk az állam legmagasabb tisztségére, és ezek közül kettő nő” – mondta Boc.
Az államelnöki választások versenyébe 14 jelölt szállt be a törvény megszabta határidőig, azaz szeptember 23-án 24 óráig, benyújtva jelöltetését a Központi Választási Irodához.
A jelöltek a következők: Victor Viorel Ponta (PSD-UNPR-PC Választási Szövetség), Klaus-Werner Iohannis (PNL-PDL Keresztény-liberális Szövetség), Monica Luisa Macovei, Călin Popescu Tăriceanu és Teodor Meleşcanu független jelöltek, Elena Udrea (Népi Mozgalom Párt).
Benyújtották még jelöltetésüket Kelemen Hunor (RMDSZ), Szilágyi Zsolt (Erdélyi Magyar Néppárt), Dan Diaconescu (Dan Diaconescu féle Néppárt), Corneliu Vadim Tudor (PRM), Constantin Rotaru (Szocialista Alternatíva Párt), William Brânză (Román Ökologista Párt), Mirel Mircea Amariţei (Prodemo Párt) és Gheorghe Funar független jelölt.
A Központi Választási Irodának a jelöltetések benyújtását követő 48 órán belül kell iktatnia avagy elutasítani a jelöltetéseket.
A jelöltetések beiktatását vagy elutasítását követő 24 órában a jelöltek, politikai pártok és szövetségek és a választók megóvhatják a Központi Választási Iroda eme döntéseit.
Az óvásokat írásban kell benyújtani az Alkotmánybírósághoz.
Nyugati Jelen (Arad)

Antal Árpád: életképes lenne a Székelyföld
Gazdasági szempontból életképes lesz az autonóm Székelyföld, az RMDSZ autonómiatervezetében arra is vannak megoldások, hogyan lehet biztosítani a fenntartáshoz és a fejlesztéshez szükséges bevételeket – szögezte le Antal Árpád.
Sepsiszentgyörgy polgármestere – aki aktívan részt vett a törvénytervezet kidolgozásában – szerdai sajtótájékoztatóján leszögezte, az elképzelés szerint a Székelyföld Autonóm Régió illetékes hatósága gyűjtené be az adókat, és nem Bukarestből osztanák vissza, mert „minél többet jár a pénz, annál inkább lemorzsolódik”.
Emlékeztetett, amit eddig az oktatás és az egészségügy területén decentralizáltak, most Székelyföldön sokkal olcsóbban és hatékonyabban működik. „Az Európai Unióban működő autonóm régiókban is az a közös, hogy miután elérték az önrendelkezés egy szintjét, fellendült a gazdaságuk, jobban gazdálkodtak” – fogalmazott Antal Árpád.
Rámutatott, az autonóm Székelyföld gazdasági fenntarthatóságára az jelent megoldást, ha a román állam lemond bizonyos erőforrásokról és javakról, és elfogadja az adó- és illetékbegyűjtés és -visszautalás statútumban rögzített elveit. A szövetség statútuma szerint minden cég, amelynek a székhelye nem Székelyföld területén van, köteles lenne a térségben bejegyezni egy profitcentrumot, és a térségben megtermelt nyereség után helyben kellene adóznia.
Kifejtette, a kis települések a legkiszolgáltatottabbak jelenleg. „Minél kisebb faluból nézzük a székelyföldi történetet, annál szkeptikusabbak vagyunk a térség jövőjét illetően – fogalmazott az elöljáró. – Sepsiszentgyörgyről nézve ugyanakkor sokkal derűlátóbbak vagyunk, hiszen néhány helyi cég évi befizetett adója nagyobb, mint a város teljes költségvetése.
Antal szerint nemcsak a bevételek növelése, hanem az észszerű gazdálkodás is hozzájárulhat a fenntarthatósághoz. „Az autonóm Székelyföldön olyan közpolitikákat lehetne életbe ültetni, amelyek a mélyszegénységben élőket nem gyermekvállalásra, hanem munkavállalásra ösztönöznék” – mondta Antal, példaként említve, hogy nem folyósítanának gyerektámogatási segélyt, hanem annak összegét leírnák az adóból.
A politikus ugyanakkor azzal is érvelt, hogy a székely megyéknek nincs ugyanakkora autonómiájuk, mint a többi romániai megyének, hiszen például az állam Craiován és Piteşti-en hatalmas támogatást nyújtott az autógyáraknak, az adójukat pedig a helyi közösség fejlesztésére lehet fordítani, ezzel szemben a Székelyföldön egyetlen befektető sem kap állami támogatást. „A Székelyföld Autonóm Régióban dönteni lehetne a befektetőknek szánt kedvezményekről és az intézmények költséghatékony működtetéséről is” – tette hozzá az elöljáró.
Krónika (Kolozsvár)

Egyetemi futószalag
Az első felületes élményeken túl, az ünneplő ruhás hivatalos évnyitóra, illetve a sokkal lazább élményeket ígérő évindító partira készülve gyakorlatilag megkezdődött az idei felsőoktatási tanév. Ahogy az ilyentájt lenni szokott – a nyugatabbra dívó szeptemberi évkezdéshez valamiért továbbra sem felzárkózó ütemtervnek megfelelően. Hogy ez jelent-e gondot, és ha igen, mekkorát az egyéb, amúgy követendőnek ítélt európai felsőoktatási ösztöndíj- és továbbképzési rendszerekbe való beilleszkedés tekintetében, nem tudni. Vélhetően áthidalhatatlant nem, az már túl sok érdeket sértene, hogy ennyire szó nélkül hagyják.
Megvannak nekünk a jóval fontosabb, homlokot ráncba rántó gondjaink. Tekintsünk végig először talán elvi síkon: miként tudja érvényesíteni a középiskolát végzett fiatal a továbbtanuláshoz való jogát? Máris kijelenthető, hogy e tekintetben a jogok olyan mérvű szabadsága tombol Romániában, hogy bárhol, bárki megnyalná utána mind a tíz ujját.
Az idei tanév ugyanis egyes intézményekben azok számára is megkezdődhet, akik képtelenek voltak átevickélni az érettségi vizsgán. Miközben a világ egyre több országában vallják és alkalmazzák azt az elvet, miszerint az állam legjobb befektetése a minőségi oktatás körülményeinek megteremtése, nálunk jogszabályi engedélyt nyert a bányászbéka nívója. Az oktatás felfelé való homogenizálása helyett az egyetemek érettségi előkészítővel csábítanak, becsapva a fiatalokat, éveket rabolva az életükből. Másrészt a munkaerőpiac egyértelmű jelzéseinek figyelembe vétele, az azokhoz való alkalmazkodás helyett dömpingtermelés zajlik egyes, nemhogy elhelyezkedési perspektíva nélküli, de általános műveltséget sem kínáló szakokon.
A jelek és közzétett álláspontok alapján ítélve a magyar nyelvű egyetemi oktatás nem hajlandó beállni e dicstelen sorba. A magyarországi, illetve még nyugatibb mintákat követve egyre több szakon alkalmassági, felkészültségi vizsgáztatást is alkalmazva igyekeznek nemcsak szűrni, de üzenni is: az egyetem elvégzése nemcsak alapjog, de súlyos felelősséggel is jár. Mert a mindenkori társadalmak egészséges struktúrájának alappillére a diplomás ember – feltéve, ha tudást és tartást csatol az egyetemi oklevél mellé.
A klasszikus példa szerint a hihetetlen eredményeket hozó finn oktatási módszert csomagban, készpénzért akarta megvásárolni a dél-koreai kormány. Annak egyes elemei ma is fellelhetők az első ázsiai kistigris irigyelt megvalósításaiban. Igaz, ők nem az érettségi „leárazásával”, az egyetemi futószalag beindításával kezdték.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Könyvbemutató történelmi összefoglalóval
Főként értelmiségiekkel és könyvbarátokkal – köztük nagyszámú fiatallal – telt meg szeptember 24-én zsúfoltságig a kolozsvári Szent Mihály Egyházközség Római Katolikus Nőszövetségének díszterme, amely a nyári szünet után „évadnyitóként” az Emlékek búvópatakja című könyv bemutatójának adott otthont.
A rendezvény moderátora, Fodor György piarista konfráter köszöntőjében elmondta: minden nép sorsát befolyásolja az, ahogyan tiszteletben tartja, megbecsüli az értelmiségieket. Hiszen legtöbb esetben az alulfizetett, munkahelyproblémákkal küzdő tanítók, tanárok, kutatók, írók, színészek tekintik szívügyüknek a hagyomány- és értékmentést, a tudományos ismeretek, s nem utolsósorban a valós történelmi tények átadását a jelen és a jövő nemzedékeinek.
Ilyen, a szó szoros értelmében vett kolozsvári értelmiségi Hantz Lám Irén, a földrajztudomány doktora, a könyv szerzője, aki értékes munkásságot fejtett ki geológia–földrajz szakos középiskolai tanárként, könyvtárosként és fordítóként a Műszaki Főiskolán, valamint gyakornokként a Babeş–Bolyai Tudományegyetem fizikai földrajz tanszékén. Tudományos munkásságát a regionális természeti földrajz területén kezdte, a Rév–Báródi-medence kutatása során korszerű módszerek alkalmazásával mutatott fel eredményeket. Ugyanakkor számos tudományos ismeretterjesztő fordítás, megemlékezés, értekezés szerzője. Kereken húsz esztendeje nyugdíjas, de lelkesedése, tenni akarása nem lankadt. 1998-tól szépirodalmárként és szerkesztőként is jelen van hézagpótló, olvasmányos köteteivel.
Hantz Lám Irén szívében hordozza az Auguszteumban 1945–1950 között töltött éveket. Ezért kérte fel Kovács Sándor főesperes-plébánost a Kolozsvár szellemi életében fontos szerepet betöltő tanintézmény ismertetésére. A rendezvény moderátora, miután felolvasta a tanulmányt, kiemelte: többéves kitartó utánajárás eredményeként Kovács Sándor főesperes-plébánosnak sikerült visszaszereznie az Auguszteumot, a Római Katolikus Egyház jogos tulajdonát. Jelenleg körvonalazódik rendeltetése, amely leginkább szolgálhatja népünk közjavát.
A tulajdonképpeni könyvbemutató beszélgetés formájában történt, Egyed Emese egyetemi tanár és a szerző között. Egyed Emese elmondotta: nagyon nehéz meghatározni a könyv műfaját. Azt az ideálkeresést mutatja meg, amellyel Hantz Lám Irén saját életét értelmezi. Úgy pillant vissza, hogy bizonyos értékeket felemel, bizonyos dolgokat részletez. Az irodalomtörténész szerint Hantz Lám Irén könyve azoknak szól, akik olvasással teljesítik ki életüket; másrészt pedig egyaránt szól Hantz Lám Irén családjának, de azoknak is, akik a legkevesebbet tudnak a szerzőről, családról, a korról. A könyv nem kerüli meg a fájdalmas emlékezést sem, mer beszélni háborúról, betegségről, csalódásról, haragról. Hantz Lám Irén elmondta: öttagú családból származik, 1937-ben született, édesapja Lám Béla mérnök, édesanyja Kassiadi Erzsébet, orosz származású román–francia szakos tanárnő. Két testvére volt: Lám Leó, író, filozófus, aki Irénnél 16 évvel idősebb és Lám Béla első házasságának gyümölcse volt, és Erzsébet, akit Koszinkának ismertek: képzőművész, tanár, festőművész.
A rendezvényen Laczkó Vass Róbert színművész és a szerző olvasott fel a könyvből részleteket. Egyikből megtudhattuk: Hantz Lám Irén édesapja kitalált gyerekeinek egy képzeletbeli, láthatatlan figurát, „akit” Törpe Petinek neveztek el, és aki leveleket írt a gyerekeknek.
Törpe Peti 1946 karácsonyán kelt levelének felolvasása után Egyed Emese ehhez hasonló irodalmi példákat hozott fel: Mikes Lajos Sanyi manó című könyvét és Móra Ferenctől a Kincskereső kisködmönt. „Még ha édesapád nem is olvasta ezeket a regényeket, Törpe Peti levele azt bizonyítja, hogy a felnőttek és a gyerekek kommunikációját megfoghatatlan kincsek hatják át. 
A levelek azt mutatják, hogy olyan családban éltél, ahol érdemes volt játszani, ahol otthon volt a művészet, és ahol megpróbáltak magasabbra emelkedni, mint ahova az élet gyakran kényszeríti az embert a nyomorúságban” – tette hozzá Egyed Emese.
A külalakra is vonzó könyv kapcsán Tőkés Erika, a Stúdium Kiadó vezetője arra buzdította a közönséget, hogy mindenki írogassa le a saját élettörténetét, hiszen így születnek a kordokumentum értékű kiadványok. A dedikálással zárult rendezvény hangulatát emelte Balázs Ágnes zenetanár művészi közreműködése.
Fodor György
Vasárnap (Kolozsvár)

Nem vagyunk bezárva a nemzetállamba
Néhány nappal a csíkszeredai kampánykezdés után Bukarestben is bemutatta államelnöki programját KELEMEN HUNOR, az RMDSZ jelöltje. Akadémiai környezetben, a Politikatudományi és Közigazgatási Egyetemen (SNSPA) a politikust CRISTIAN PÂRVULESCU politológus, EMIL HUREZEANU politikai elemző és LUCA NICULESCU újságíró, a Radio France Internationale munkatársa kérdezte. A szeptember 29-i vita rövidített, szerkesztett változatát szemlézzük.
Cristian Pârvulescu: Ez az első olyan vita, amelyet Kelemen Hunor államelnök-jelöltként az akadémiai szférában kezdeményez. Az RMDSZ és a Kelemen Hunor által képviselőt ügyek a román társadalomban rendkívül vitatottak. Ráadásul Európa-szerte a kisebbségek ügye ma hullámokat vet. Azt hiszem, hogy a politikatudományi tanszéken nincs helye a sztereotípiáknak, világosan kell látnunk az RMDSZ szándékait. A Szövetség javaslatai egy szélesebb társadalmi párbeszéd alapjait jelenthetik a jövőben.  Nemrég Skóciában – a nemzeti oldal sikereként – népszavazás volt a függetlenségről. Spanyolországban viszont alkotmányellenesnek minősítették a katalán különválásra vonatkozó népszavazást.  Romániában mellőzhetjük a hasonló kérdéseket? Kérhetjük az RMDSZ-t, hogy ne vigye be az autonómia ügyét az államelnöki kampányba? Azt hiszem, hogy nem, megfelelő az idő ahhoz, hogy tárgyaljunk minderről.
Kelemen Hunor: Köszönöm Pârvulescu úrnak a vita lehetőséget, és azt, hogy itt lehetünk. A mi szándékunk az, hogy akadémiai keretek között, szakértőkkel folytassunk párbeszédet mindarról, ami Románia számára fontos, nem csak a kampányban, hanem azon túl is. Mert ezek az ország, és a románok számára is fontos felvetések. Amikor erről beszélünk, nehéz csak racionális szempontokat figyelembe venni. Erős érzelmek kötődnek ezekhez az ügyekhez. Ha volt hibánk az elmúlt 25 évben, akkor az az volt, hogy nem szerveztünk hasonló vitákat gyakrabban. A kampányban országos programot szeretnék bemutatni. 1990 után a román társadalom nagyon fontos céljai és problémái fogalmazódtak meg, demokratikus intézményeket, jogállamiságot kívántunk létrehozni, a piacgazdaság kialakításán dolgoztunk. Mindezek létrejöttek, de nem működnek tökéletesen, 24 év után változásra van szükség. Az általunk támogatott észak-atlanti integráció révén Románia fontos szereplője a térség biztonságpolitikájának. Látnunk kell azonban, hogy az uniós csatlakozás után nincsenek fontos nemzeti céljaink, országos program nélkül maradtunk. Nincs olyan ügy, amelyet az ország többsége támogatni tudna, ezzel kapcsolatban konszenzust keresne. Most kell eldöntenünk, hogy milyen Romániát akarunk a továbbiakban. Hiszek egy erős Romániában, amit elismernek a térségben, és az Európai Unióban. A jogi feltételek megteremtése mellett az ország állampolgárainak a mentalitása is változnia kell ahhoz, hogy erős országgá váljunk. És ha már az állampolgárnál tartunk: szükség van arra, hogy az állam intézményei tiszteljék az állam polgárait. Hiába várunk el tiszteletet és együttműködést az állami intézmények felé, ha nem adunk cserébe tiszteletet, és nem kínálunk együttműködést.  Ebben a kampányban erről szeretnék beszélni a legtöbbet, mert minden az állampolgárra, a családra, a közösségre épül. 2015-2016-ban új alkotmányra van szükség, ez a legnagyobb törvényhozói kihívás. A jelenlegi alkotmány működőképes, de őrzi az 1991-92-es időszak bélyegét.
Nem lehet megtiltani a következő nemzedékeknek, hogy más megoldásokat keressenek, mint amilyeneket a rendszerváltás utáni törvénykezés megfogalmazott. Elkötelezett híve vagyok a regionalizálásnak, az aktuális adminisztrációs felosztás meghaladott, Romániában erős a régiós identitás, és ezt meg kell erősíteni, meg kell őrizni.
Másik kihívás az, hogy mit kezdjünk az elnöki intézménnyel? Hosszú távon Romániának parlamentáris köztársasággá kell válnia. Ez nem azt jelenti, hogy az államelnököt ne választanánk közvetlenül. De az államelnök jogköreit, és a végrehajtó hatalom hatásköreit pontosan el kell különíteni. Mi legyen a parlamenttel? Egykamarás, kétkamarás parlamentre van szükség? Ez is egy fontos kérdés, amelyre választ kell adnunk. Amikor autonómiáról kezdünk beszélni, mindenki izgatott lesz, és azt kérdezi, hogy mire gondolunk igazából, amikor autonómiát mondunk? Talán azt kellene először leszögeznünk, mire nem gondolunk? Nem gondolunk szeparatizmusra, enklavizációra, önálló államiságra. Cristian Pârvulescu példáira reagálva Skóciában és Katalóniában is más-más a helyzet, mint Romániában. Mi szubszidiratiásra, decentralizációra gondolunk, ha autonómiáról beszélünk. Ott, ahol a magyarok többségben élnek, figyelmet fordítunk a nyelvi jogokra, az intézményes megoldásokra, a nemzeti identitásra. Azt hiszem, hogy az identitás megőrzése Európában rendkívül fontos. A romániai magyarok nem akarnak jobban élni, mint a románok, de meg akarják őrizni a nemzeti identitásukat. A kulturális autonómia, a régiós szinten biztosított intézményes keretek: ez teszi lehetővé. Azok az európai államok, amelyek a világháború után megoldották a többség-kisebbség problémáit, prosperáló, stabil országokká váltak. Ahol nem találtak mindenki számára elfogadható megoldást, ott a problémák újra és újra visszatérnek. Amikor kulturális autonómiáról, nyelvi jogokról beszélünk, 1990 óta mindig elmondjuk, hogy a többséggel folytatott párbeszéd révén, együtt a románokkal, a parlamenti demokrácia eszközeivel élve kívánjuk elérni a céljainkat. Nem az utcán, a demokrácia határain kívül keressük a megoldást. Ezért elkerülhetetlen a racionális párbeszéd, amelyhez nagyon sok érvünk van. Arról is beszélni kell, hogy mi az Európai Unió jövője középtávon. Vagy erősebbé válik az együttműködés, és létrejön az Európai Egyesült Államok, vagy minden szétesik, ami a második világháború óta épült. Ez a szuverenitás feladását is jelenti: az európai államok Kína, és más globális szereplők piacává válnak. A kérdés az, hogy hogyan nőhet a tagállamok versenyképessége: ha közösen, az Unióban lépnek fel, vagy ha mindenki külön utat keres. Azt hiszem, hogy csak együtt, és erős uniós politikával maradhatunk versenyben a többi nagyon fontos és erős hatalom, az USA, Kína, Oroszország, Latin-Amerika mellett. Románia és Moldávia viszonyáról el kell mondanom: a két ország viszonya lesz a következő évek legfontosabb kérdése, mert ez érzelmileg mindenkit nagyon érint. Azt hiszem, ha a Prut két partján élők együtt akarnak élni, akkor ez meg fog történni. Később vagy hamarabb, de bekövetkezik. A kérdés csak az, hogy hogyan és milyen módon? Ha Moldávia elfogadható ajánlatot kap uniós csatlakozásra, akkor ez egy elfogadható, demokratikus megoldás lesz.
Cristian Pârvulescu: A mai Románia létrejöttének két fontos pillanata volt, 1859 és 1918. Mindkét dátumhoz súlyos félreértések kötődnek. Elfelejtettük például, hogy 1859-ben föderális államként jött létre Románia, ezt a hivatalos történetírás hajlamos elhallgatni. Először fejedelemségek egyesülése történt meg, és csak aztán jött létre az egységes nemzetállam, mert akkor az volt az elfogadott állam-modell Európában. 1918. december 1-el kapcsolatban nem hallottam Kelemen Hunort a Gyulafehérvári nyilatkozatról beszélni, de tudom, hogy az RMDSZ diszkurzus gyakorta hivatkozik erre. Érdemes figyelmesen elolvasni a harmadik pontot, amely egyértelmű ígéret bizonyos fokú autonómia biztosítására. Ez lehet, véleményem szerint alapja a föderalizációnak is
Emil Hurezeanu: Pârvulescu úr nagyvonalú akadémiai ívet rajzolt 1859 és 1918 között, de ne feledkezzünk meg arról, hogy a két évszám között történt még egy s más. Beszéltünk a román fejedelemségek föderális egyesüléséről, az egységes nemzetállam létrejöttéről, de nem beszéltünk például a Duna-menti törekvésekről, arról, hogy Románia és Magyarország egy állami egység részeivé váljanak. Összegezve: az elnök úr erős, tabuk nélküli államot akar. Azt kell mondanom, ez nem lehetséges. Már csak azért sem, mert Ön következetesen és professzionálisan a magyar kisebbséget képviselői, a többség és a kisebbség viszonya itt tabukkal és totemekkel terhelt – hadd parafrazáljam az államelnök-jelölt szlogenjét. Tabuk nélkül lehetetlen politizálni. Például emeljük ki az ön összefoglalójából Moldvát, és helyettesítsük be Erdéllyel… Mi történne, ha így vetnénk fel a kérdést?
Kelemen Hunor: Itt nem áll fenn ez a helyzet.
Emil Hurezeanu: Mondhatjuk azt, hogy ha az emberek akarják, akkor az erdélyiek és a magyarországiak egyesülhetnek?
Kelemen Hunor: Mondom, ez nem az a helyzet.
Emil Hurezeanu: Nem tud eltávolodni a politikai célok hasonlóságaitól. Ezek az egyezések a fent jelzett ügyek militáns támogatói számára szerencsések, a hazai szavazókat azonban elriasztják. Úgy mutat be egy autonómia-tervezetet, hogy közben az ukrajnai szeparatista törekvésekről beszél, hogy közben ez idézi a skóciai és a katalóniai folyamatokat. Ennek jelentősége van még úgy is, hogy tudjuk, hogyan zárult a skóciai népszavazás. Önnek sokkal pontosabban kell kifejtenie a szándékait ahhoz, hogy párbeszéd lehessen azokról. Mert az anyaországát – és ez Magyarország, akárhogy is vesszük – olyan politikus vezeti, aki – hogy is fogalmazzak, meglehetősen szokatlan utat követ. Vitatja az európai intézményeket, értékeket, a liberális demokráciát. Szövetséget köt gazdasági téren, de a politikai értékek terén is Oroszországgal. A belpolitikai támogatottsága ennek az embernek jelentős, és most nem vitatjuk ezt a népszerűséget – tudjuk, hogyan születik ez az értéktagadó politika révén. Nem tűnik úgy, hogy a megkerülhetetlen regionalizációs terve előterjesztésekor (ezt Ön inkább autonómia-tervnek nevezi, egyértelmű miért) mindezeket figyelembe véve, magyarázatokra szorul? Melyek azok a nehézségek, amelyekkel szembenéz ekkor? Ön ugyanabba a nyomvonalba lépett, mint a szeparatisták. Világ szeparatistái egyesüljetek? Hogy tudja kezelni a Donyeck-Barcelona-Edinburgh közötti feszültséget? A Moszkva-Budapest tengelyt? Tabukkal teli térerőben politizál, ez nem fullasztó?
Kelemen Hunor: Mindaz, amiről Hurezeanu úr beszél, igaz. Nagyon nehéz örökséggel kell szembenéznünk. Sztereotípiákkal, előítéletekkel küzdünk mindannyian. De ezekről, nem tehetünk mást, beszélnünk kell. És arról is, hogy melyek a saját előítéleteink, és melyeket hoztuk magunkkal a kommunista rendszerből, mert a problémák zöme abból az időszakból származik. Meggyőződésem, hogy nincs, és nem lesz ideális pillanat ahhoz, hogy ezeket kibeszéljük. Mi már a kilencvenes években is beszéltünk az autonómiáról, a Tăriceanu kormány idején volt is egy kormányzati kulturális autonómia tervezetünk – ez a parlamentben akadt el. Akkor a Nyugat-Balkán eseményei, a volt jugoszláv tagállamok válsága nehezítette a párbeszédet. Tökéletes pillanatot nem fogunk találni. Ezt kell megérteni, és ahányszor kell, annyiszor mondom el: a mi javaslatunknak semmi köze Moszkvához, a Krímhez, a szeparatistákhoz. Amikor Székelyföldről beszélünk, akkor nagyon sok szempontból nemzeti identitásról, nyelvi kérdésekről beszélünk. De ha ezektől eltekintünk, akkor ez a modell bárhol működik, akár Moldáviában is. Mi történik Magyarországon? Meg kell mondanom Önnek, hogy
az autonómia-tervről nem egyeztettünk magyarországi politikusokkal, mint ahogy nem egyeztettünk moszkvaiakkal sem. Mi a román többséggel próbálunk párbeszédet folytatni, amikor csak tehetjük, ezért nem szeretem, és el is határolódom az ukrajnai párhuzamtól.
Ami a skót népszavazást illeti: számomra az a fontos tanulság, hogy demokratikus módon hogyan lehet eljutni egy ilyen kérdés rendezéséig. Fontos üzenet, hogy lehetséges az ilyen megoldás. A kérdés az, hogy el tudunk-e szakadni az előítéletektől.
Cristian Pârvulescu: Ön hogy tekint Budapestre? Mit gondol arról, amikor a budapesti kormány az Ön javaslataival ellentétben kevésbé európai és demokratikus javaslatokat tesz? Kényelmetlen ez Önnek? Az első felvetésemkor nem élt a lehetőséggel, hogy Orbán Viktorról beszéljen. Megértem. Zavarja Önt, bátorítja?
Kelemen Hunor: Nem bátorít. Én évente kétszer-háromszor találkozom Orbán Viktorral, ez hagyományosan így volt az eddigi magyar miniszterelnökökkel is. Az utolsó találkozásunkkor nem kérdezett semmit az autonómiáról.
Cristian Pârvulescu: Miről beszéltek?
Kelemen Hunor: Nagyon sok közös programról, a Sapientia egyetemről, amit a magyar állam támogat. Amikor Nyugat felé tekintesz akár Bukarestből, akár Kolozsvárról, Budapest előtted van, nem lehet kikerülni. Nem tekinthetsz el attól, hogy Magyarország szomszédos állam. Nem érthetek egyet a liberális demokrácia végét hirdető kijelentésekkel. Én azt gondolom, a liberális demokráciának nincs alternatívája, és hiszek benne, minden korrekcióra váró hibájával együtt.
Luca Niculescu: Hogyan készülnek az ön által javasolt társadalmi párbeszédre?
Kelemen Hunor: Hosszútávfutásra készülünk. Iaşitól Konstancán át Temesvárig el szeretnék jutni, és minden egyes alkalommal türelemmel el szeretném mondani a mi álláspontunkat. Emlékezzenek vissza arra, hogy 1990-ben egyetlen kétnyelvű marosvásárhelyi felirat hova vezetett. Azóta a mentalitás nagyon sokat változott. Ha ma türelmesen érvelve elmondasz valamit, az emberek elfogadják. Azóta csatlakoztunk az Unióhoz, a hazai románok is Európa szerte dolgoznak, utaznak. Vannak barátaim, akik Dél-Tirolban élnek, és nincs semmi ellenvetésük azzal kapcsolatban, hogy mi is valami ilyesmit szeretnénk. Nem vagyunk bezárva a nemzetállamba.
Parászka Boróka fordítása
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

MÁLENKIJ ROBOT
Miért éppen Kolozsvárról hurcolták el a legtöbb erdélyit a szovjet lágerekbe?
Az 1945-ben deportált magyarokhoz viszonyítva annyiban volt jobb a németek helyzete, hogy ők számítottak arra, hogy elviszik őket.
Málenkij robot, egy kis munka – mondták a szovjet katonák azoknak a magyaroknak és németeknek, akiket 1944. októberében és 1945. januárjában családi ebédről vagy éppen az utcáról szedtek össze és azt firtatták, hogy hová viszik őket.
Az egy kis munka gyakran hosszú évekig tartó kényszermunkát jelentett a Szovjetunióban, ahonnan sokan soha nem tértek vissza szülőföldjükre. Ezt a témát járta körül Kolozsváron, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem által Szovjet deportálások a Kárpát-medencében 1944-1945-ben címmel, a Málenkij Robot emlékév keretében szervezett konferencia. A rendezvényt Szerencs Város Német Nemzetiségi Önkormányzatával, valamint a Gulágkutatók Nemzetközi Társaságával közösen szervezték.
Két deportálási hullám
Murádin János Kristóf, a Sapientia EMTE egyetemi adjunktusa Erdélyi magyarok és németek elhurcolása a Szovjetunióba 1944–1945-ben. A deportálások emlékezete című előadásában arról beszélt, hogy Románia átállása, illetve az 1944-ben Erdélybe érő front továbbvonulása után két jól körülhatárolható deportálási hullám figyelhető meg, amely módszerében is eltért.
Az egyik 1944 októberében zajlik le, a frontvonal átvonulását követő kaotikus állapotok közepette. „Ekkor az esetek többségében egyfajta spontán deportálás-hullámról van szó. Ezzel szemben a második hullám jól megszervezett volt” – mondta.
Az első hullám legfőképpen magyarokat érintett, valamint németes kinézetű, vagy német nevű személyeket. Ekkor leginkább olyan férfiakat és fiúkat hurcoltak el, akikre rá lehetett fogni, hogy német katonák és lehetett arra hivatkozni, hogy félő, hogy a front háta mögött szerveznek majd partizánakciókat. A második deportálási hullám 1945 januárjában játszódott le és ekkor már nemcsak férfiakat, hanem nőket, gyermekeket és öregeket is visznek. A vád ellenük a háborús bűnösség. „Masszív, nagyarányú deportálásokról van szó, amelyik leginkább a bánsági, a partiumi és az erdélyi sváb és szász férfiakat és nőket érinti" - mondta.
„Románok ezzel szemben csak elvétve estek fogságba. Mivel a románok ekkor már szövetségeseknek számítottak, ritkábban, utcai razziák során kerültek csak be az elhurcoltak közé, azonban legtöbbjüket a kihallgatás után – ha bizonyítani tudták, hogy románok – szabadon engedték. Mintegy 200-300 román eshetett így fogságba. Voltak azonban magyarok is, akik a két világháborús katonakönyvüket felmutatva menekültek meg a deportálástól” – mondta Murádin.
Székelyföldön gyorsan áthaladt a front A front fokozatos előrenyomulása közepette zajlanak az elhurcolások. „Ahol a front gyorsan haladt előre, például Székelyföldön, ott az elhurcolások szórványosak voltak. Ahol azonban nagyobb ellenállást tapasztaltak, ott több személyt hurcoltak el” – mondta Murádin.
Eszerint több hét alatt gyűjtöttek össze Csíkban 3000 személyt, míg a gyergyói deportálásokkal együtt a Maros-völgyéből deportáltak száma mintegy 4000 személyt tesz ki. Murádin azonban hozzátette, hogy ezek hozzávetőleges számok.
A Tordai csata
Kolozsváron a székelyföldi deportálásokhoz viszonyítva lényegesen magasabbak a számok. „Az, ami Kolozsváron történik, egyértelműen összefügg a Tordai csatával, ami miatt itt sokkal masszívabbak voltak az elhurcolások.
A Tordai csata révén megállítják a szovjet hadsereget, amelyik majdnem egy hónapig nem tud tovább haladni. Ezt torolják meg a deportálásokkal. Tordáról 500, a környékről több mint 700 személyt hurcolnak el.
Kolozsvárról 5000 személyt vittek el, akiket két nap alatt gyűjtöttek össze. Ez a szám pontos: ennyi kellett. Ezt onnan tudjuk, hogyha valakik esetleg meg is szöktek, akkor is csak ezt a számot pótolták ki” – magyarázta Murádin, aki szerint ennyivel kellett a front hadparancsnoksága Moszkva fele elszámoljon amiatt, hogy Tordán megakadt az előrenyomulás. Murádin azt is elmondta, hogy az emberek összegyűjtése - annak gyorsasága és masszívsága miatt - sokkhatást váltott ki a lakosságban. „Kevés volt a hadifogoly, valamivel igazolni kellett a megakadást” – mondta Murádin. Hozzátette, hogy a Kolozsvár környéki falvakból megközelítőleg 700 embert vittek el, a Partiumból pedig mintegy 6 ezret.
Erdélyből, Partiumból, Bánságból összesen mintegy 20 ezer főt hurcoltak el, akiket partizángyanús elemeknek neveztek és ellenségként kezelték őket.
A deportálások okai
- bosszú. A szovjet hadsereg mintegy 10 ezer fős veszteséget szenvedett (halottak, sebesültek, foglyok), amivel el kellett számolni. Ezért a magyarokat mintegy kollektíven vonják felelősségre. Emellett a szovjetek már 1943 júliusában eldöntötték, hogy, ha sikerül elfoglalni Magyarországot, akkor nemcsak a politikai és katonai vezetést büntetik majd, hanem a magyar népet is.
- a partizánakciók ellehetetlenítése. A németes kinézetű férfiakat és fiúkat azért is összegyűjtötték, mert attól féltek, hogy ők valójában a német hadsereg tagjai, civil ruhába öltözve, akik a front háta mögött fognak majd partizánakciókat végrehajtani. Emellett a román hadsereg vezérkara küldött egy listát a szovjet vezérkarnak, amelyen a fasiszta értelmiségieket sorolták fel: ezen majdnem kivétel nélkül az erdélyi magyar értelmiségiek nevei voltak feltüntetve.
- munkaerőhiány. Kellett a munkaerő a Szovjetunió újjáépítéséhez.
- általános elővigyázatosság. A frontvonal mögötti rend fenntartása.
Következmények A deportálások révén megtizedelik a magyar értelmiséget. „Ebben kulcsszerepe van Gheorghe Onișoru kolozsvári román konzulnak, aki továbbítja az értelmiségek neveit is tartalmazó listát, illetve Aurel Milea helyi ügyvédnek, aki segédkezett ebben. A románok hozzáállása az eseményekhez változó volt: találunk olyan esetet is, hogy letagadták, hogy magyar szomszédjuk van, de volt olyan is, hogy épp ellenkezőleg, szóltak, hogy még egy maradt, akit nem vittek el” – mondta Murádin.
Murádin kutatásai alapján, az általa eddig azonosított kolozsvári deportáltak között kimagasló az értelmiségiek aránya: találunk köztük 17 gimnáziumi és 7 egyetemi tanárt, 4 írót, 9 papot, egy evangélikus esperest és sok egyetemista diákot is.
Az összegyűjtötteket csoportosan, gyalog kísérik Tordára, ahol marhavagonokba rakják őket, majd Brassón keresztül a Focșani-i átmenő-táborba deportálják. Később itt átrakják őket széles nyomtávú vasútra és Iași-on keresztül indítják a Szovjetunió fele.
A második hullám
A Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB)
A Szövetséges Ellenőrző Bizottságok (SZEB) a második világháború után a győztes hatalmak által a fegyverszünet betartására és a kormányok működésének ellenőrzésére megalakított testületek voltak a legyőzött országokban. A SZEB-ben az amerikaiakat, az angolokat és a szovjeteket képviselő megbízottak közül annak volt a döntő szava, akinek a hadserege felszabadította vagy megszállta az adott országot.
Közép- és Kelet-Európa országaiban, így Romániában és Magyarországon a Szovjetunió a SZEB-et használta fel az erőszakos hatalomátvétel elősegítéséhez és a testületnek kulcsszerepe volt a a kommunista párt politikai ellenfeleivel való leszámolásnak.
A második deportálási hullám mögött egy körrendelet áll, amit a romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) rendel el: eszerint az összes német nemzetiségű személyt munkára kellett mozgósítani. A rendelet értelmében szovjet-román vegyes bizottságok alakultak, amelyek összeírták a deportálandó embereket. Eredetileg a 17-45 év közötti férfiakat és a 18-30 év közötti nőket szándékoztak elvinni. Elvileg kivételnek számítottak volna az olyan szoptatós kismamák, akiknek egy év alatti gyermeke van, azonban ezt nem mindig tartották be. Amiatt, hogy ezekkel a személyekkel nem gyűlt ki a kívánt szám, kiterjesztették a deportálásra ítéltek kategóriáit és így az eredetileg meghatározott korúaknál fiatalabbakat és öregebbeket is elvittek.
A munkaképes német nemzetiségűeket felszólították, hogy jelentkezzenek a község- vagy városházán. ”Ezt igazából nem lehetett megúszni, akkor sem, ha sokan igyekeztek elbújni. Aki nem jelentkezett, azt a bizottságok által összeállított listák alapján megkereste a román csendőrség ” – magyarázta Murádin, aki hozzátette, hogy 90 ezer körülire tehető az ekkor elhurcoltak száma.
Murádin elmondta, hogy ugyan az erdélyi németek vezetői igyekeztek közbenjárni a román vezetésnél, de ők a szovjet parancsra hivatkozva azt mondták, hogy nem tudnak segíteni.
„Azok mentesültek, akik kiváltották magukat vagy annyira szükség volt a szaktudásukra az országban, hogy nem vitték el őket, például az ipari szakmunkások. Azok is mentesültek, akik munkaképtelenek voltak, vagy akiknek román volt a házastárs, esetleg szüleik valamelyike” – mondta. „A deportált magyarokhoz viszonyítva annyiban volt jobb a németek helyzete, hogy őket úgy vitték el, hogy számítottak erre, tudták, hogy ez lesz a sorsuk, ezért felöltöztek, felpakoltak és így nagyobb volt a túlélési esélyük. A magyarok esetében ez nem volt így, hisz, ha például valakit egy utcai razzia idején egy kiskabátba fogtak el, akkor őt abban vittek is el” – mondta Murádin.
Hova kerültek ezek az emberek?
Murádin kutatásai során mintegy 20 céltábort azonosított, ahová ezek az emberek kerültek. „A magyarokat leginkább az Urál-hegység lábaihoz, Baskíriába vitték, de az egész Szovjetunió területén megtaláljuk őket. A németek leginkább a Donbasz vidékére kerültek. Legtöbben vasútépítésben, fakitermelésben, bányászatban, építkezésben kellett dolgozzanak” – fejtette ki Murádin.
„Itt rendkívül rossz körülmények között, szokatlan, sokszor szélsőséges időjárási viszonyok közepette dolgoztak, miközben a táplálkozásuk nem volt megfelelően biztosítva és sokan éheztek. Éppen ezért nagyon sokan meghaltak” – magyarázta Murádin, aki hozzátette, hogy 5000-6500 erdélyi magyar – köztük kb. 1800 kolozsvári - halt meg a szovjet lágerekben.
Murádin elmondta, hogy amint Magyarországon átveszik a hatalmat a kommunisták, fokozatosan hazaengedik a deportáltakat. „Ezeket az embereket magyar állampolgárként viszik el, ezért választhatnak, hogy hová viszik haza őket: Magyarországra vagy Erdélybe. A deportáltak 1947-1948 között kezdenek el hazaszivárogni. Általában nagyon legyengültek a lágerekben és azok közül is, akik hazaértek, sokan meghalnak az ezt követő egy-két évben” – magyarázta Murádin.
Visszailleszkedés? Murádin elmondta, hogy a lágerek túlélői nehezen illeszkedtek vissza a közösségükbe, sokan egy életre szóló traumatikus élményként élték meg az elhurcoltatásukat. Az értelmiségiek közül többen orosz nyelvet kezdtek el tanítani, így igyekezve hasznát venni a szovjet gulágban töltött éveknek.
Annak ellenére, hogy traumaként élték meg, nem beszélhettek róla, a társadalom tabuként kezelte a deportálások történetét. Emlékiratokat is csak 1989 után lehetett megjelentetni.
Romániában jelenleg két emlékműve van a szovjet deportálásoknak: az egyik a németek deportálására emlékeztet és Resicabányán található, 1995. október 14-én állították. A magyarok deportálására emlékeztetőt 2014. október 14-én állították fel a kolozsvári Házsongárdi temetőben.
„Az emlékművek felállításának napja nem véletlen. 1945. október 14-e ugyanis az a dátum, amikor elindult a Kolozsvárról elhurcolt magyarság első Szovjetunióba indított szerelvénye” – derült ki az előadásból.
F.J.
Transindex.ro

Szilágyi Zsolt: ez nem transzilvanizmus
 "Szilágyi Zsoltnak miniszteri segédfogalma sincs arról, milyen mamut a román nemzetállam. Valószínűleg ezért enged meg magának román nyelvű nyilatkozatban otromba, sértő viccet az olténiaiak hosszú nyakáról. Azért torzak ezek a más, román régió lakói – magyarázza Szilágyi Zsolt a román riporternek, aki tán olténiai -, mert folyton azt lesik, nem találnak-e maguknak helyet a Kárpátokon túl, Erdélyben. Nyilván minden hosszúnyakú olténiai cudarjól szórakozik ezen, és alig várja, hogy hálából az államelnök választás napján Szilágyira nyomja a pecsétet." Parászka Boróka írása.
Ritkán szembesül azzal az ember (választó), mennyire nem érti a politikus azt, amit hirdet. Nem csak hogy nem érti, de cáfolja, lejáratja önmagát, saját programját. Így járt/jár Szilágyi Zsolt, aki az idei államelnöki választási kampányban modern, európai transzilvanizmust ígér. Mit ért alatta? Itt van például az Alexandru Căutișnak adott interjú, e szerint Románia transzilvanizálását. De mit jelent ez valójában? Azt, hogy aki ezt tűzi ki célul, nem akar mást, mint hogy a háború utáni román önkényuralmi rendszerek hibái megismétlődjenek: összemosódjanak, elvesszenek a régiós határok, arra kényszerítsük különböző térségek lakóit, hogy másokhoz hasonlítsanak, máshol és máshogy élőket tekintsenek példaképnek, saját önazonosságukat pedig kidobandóként, levetkőzni valóként tartsák számon. Idézzük fel kicsit a megyésítés időszakait, az adminisztratív átalakítás során lezajló tömegmozgatást, a ki- és betelepítéseket. Akkor nem Romániát akarták transzilvanizálni, hanem Transzilvániát „romanizálni”.
Az egységes román nemzetállam lecserélése egy másik homogén entitásra: ennyit jelent ez a kampány-jelszó. Feltételezzük, hogy a javaslat mögött mégsincs rossz szándék, csupán az a sok szempontból megalapozatlan vélekedés, történelmi berögződés, hogy Erdély jobb, több, szebb, gazdagabb, zsebre vágja Romániát. Ha így lenne, akkor az életképes transzilván gondolat mégsem elégedhet meg azzal, hogy az erdélyi sajátosságokat terjessze ki, kérjen számon. Ennek a térségnek az ereje, lendülete mindig abból fakadt, hogy határvidékként működött: számtalan, egymástól nagyon eltérő régióval állt kapcsolatban, és prosperált ezeknek a másságából. Erdély érdeke ma nem az erős Erdély önmagában, egy kiskirályság a nagy kudarc tengerén. Erdély elsüllyed, ha Moldva, Olténia és a többi régió modernizációja sikertelen és befejezetlen lesz. Ha a régiós politikát komolyan gondoljuk, ha van némi, nagyon halvány ismeretünk arról, hogyan működik a sok évtizeden át érlelt román nemzetállami logika, akkor látnunk kell: semmilyen regionális reformnak nincs esélye akkor, ha a regionális öntudat, méltányosság nem erősödik általánosan, Románia szerte. Szilágyi Zsolt nem gondolja komolyan, mint ahogy miniszteri segédfogalma sincs arról, milyen mamut a román nemzetállam. Valószínűleg ezért enged meg magának román nyelvű nyilatkozatban otromba, sértő viccet az olténiaiak hosszú nyakáról. Azért torzak ezek a más, román régió lakói – magyarázza Szilágyi Zsolt a román riporternek, aki tán olténiai -, mert folyton azt lesik, nem találnak-e maguknak helyet a Kárpátokon túl, Erdélyben. Nyilván minden hosszúnyakú olténiai cudarjól szórakozik ezen, és alig várja, hogy hálából az államelnök választás napján Szilágyira nyomja a pecsétet.
Sajnos ez a program, amit most transzilvanista kampányként megismerhetünk, nem más, mint a nemzetállami reflexek átmaszkírozásra, ugyanolyan elnyomó, kisebbségellenes logikára alapszik, amely a valódi transzillvanizmus sorvasztja évtizedek óta. Ma egy magát erdélyinek mondó politikus nem engedheti meg magának, hogy kijelentse: a baj a “balkanizálódás”. Mert ezzel annyit állít: szembe megy a történelmi térségekkel, semmibe veszi őket. A Balkán nem szitokszó, nem a megbélyegzés kéznél lévő eszköze.  Csak a slendriánul, igaztalanul fogalmazók mosnak össze egy-egy tájegységet negatív jelentésekkel, egyszerűsítik le jelzővé emberek otthonát, hazáját. A Balkán Európa egyik legfontosabb térsége, bölcsője. Történelmi katarzisok és katasztrófák földje. Ha Erdély az évszázadok során nem ékelődik Közép-Európa és igen, a Balkán közé, ha nem tanulja meg e két világ nyelvét egyszerre, soha nem válhatott volna azzá, ami. A Balkánnak támasztottuk a hátunk, Közép-Európára figyeltünk: így lehettünk erdélyiekké.
Miről beszélne ma egy valóban transzilvanista politikus? Arról, hogy az Erdélyről dédelgetett illúzióink sajnos hamisak, és nagyon sokat kell dolgozni ahhoz, hogy a valóság megközelítse szerényebb álmainkat. Erdély korántsem egységes sem gazdaságilag, sem társadalomszerkezetileg, sem kulturálisan. Szétfejlődik, lecsúszik, bajban van. Prosperáló szigetek, látványosan fejlődő városok (ne túlozzunk, város: Kolozsvár) és elsivatagosodó vidékek néznek farkasszemet egymással. És mindezért nem csak a túlközpontosított állam a felelős. Legalább ennyire felelősek az önállóságra (vö. autonómiára) fel nem készült önkormányzatok, amelyek nem látnak tovább saját közigazgatási határaikon. Sokszor még azon belül is elveszettek. Nem alakult ki a települések, térségek közötti szolidaritás, nincs regionális együttműködés, nincs ötlet, akarat arra, hogy a leszakadókat hogyan lehetne megtartani, hogyan lehetne összefércelni valóban egy Erdélyt, amely nevében érdemes beszállni a politikai versenybe.  Amivel most szembesülünk transzilvanizmus címén, az az elhazudott regionalizmus. Semmi köze ennek sem a modernséghez, sem Európához. Erdély ellenes.
(A Balkán
Európa egyik legfontosabb térsége, bölcsője. Történelmi katasztrófák és katarzisok földje. A Balkánnak támasztottuk a hátunk, Közép-Európára figyeltünk: így lehettünk erdélyiekké.) Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Baszk és breton szervezetekkel közösen foglalt állást a katalán népszavazás mellett az SZNT
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
Baszk és breton szervezetekkel közösen foglalt állást a Katalónia önállóságáról meghirdetett népszavazás mellett a Székely Nemzeti Tanács (SZNT).
Izsák Balázs SZNT-elnök egy szerdai marosvásárhelyi sajtótájékoztatón ismertette az állásfoglalást, amelynek aláírói leszögezik: a katalán népnek jogában áll dönteni saját sorsáról. A dokumentumot az SZNT elnöke mellett Andoni Ortuzar, a Baszk Nemzeti Párt elnöke, Francois Alfonzi, az Európai Szabad Szövetség (EFA) elnöke, Jean-Pierre Levesque, a Breton Kulturális Intézet elnöke és Yves Laine, a breton Ordre de l'Hermine egyesület elnöke írta alá.
Az aláírók arra hívják fel a figyelmet, hogy míg Skócia függetlenségének a kérdését az érdekelt felek megállapodása alapján, népszavazással döntötték el, addig Ukrajnában a demokratikus megoldás helyett az erőszak került előtérbe, emberáldozatokat és nagy anyagi károkat követelve. Az Európai Unió és annak tagországai a skót megoldást példaértékűnek tekintették, miközben az ukrajnai erőszakot határozottan elítélték.
Sajnálattal állapították meg, hogy a spanyol kormány nem a skót mintát követi, amikor erővel akarja megakadályozni azt, hogy a katalán nép maga dönthessen a saját sorsáról.
„A népek önrendelkezési joga alapvető emberi jog, és semmilyen körülmények között nem képezheti vita tárgyát! Ha a madridi kormány azt szeretné, hogy Katalónia maradjon Spanyolország része, annak a demokratikus feltételeit kell megteremtenie békés eszközökkel, amelyek meggyőzik a katalánokat arról, hogy maradjanak” - áll a közös állásfoglalásban.
Izsák Balázs a sajtótájékoztató után az MTI-nek elmondta, abban bíznak, hogy a skót modell érvényesül mindenütt Európában, ahol egy közösség az önrendelkezési jogát kéri, függetlenül attól, hogy független államot szeretne, vagy az államon belül szeretne szélesebb döntési hatásköröket. Az elnök hozzátette, az állásfoglalással is jelezni szeretnék, hogy az SZNT nemzetközi kapcsolatokat épített ki, és ápolja ezeket.
A katalán kormány november 9-én "alternatív" népszavazást kíván tartani, melyen azt kívánják megkérdezni Katalónia polgáraitól, hogy állam legyen-e Katalónia, és az új állam független legyen-e Spanyolországtól.
A népszavazást kiíró határozatot és az ezt pótló „alternatív” népszavazás határozatát is ideiglenesen felfüggesztette a spanyol alkotmánybíróság. A katalán kormány szóvivője közölte, fellebbeznek az alkotmánybíróság határozata ellen, és tovább készülnek a vasárnapi népszavazásra.
(MTI)Kolozsvár/Marosvásárhely

Mit gondol a kisebbségi kérdésről és a regionalizációról a szász Johannis?
Belenéztünk a megválasztott elnökünk Lépésről lépésre című önéletrajzi könyvébe, amit ma mutatnak be.
Klaus Johannis, a Keresztény-Liberális Szövetség államfőjelöltje a 2014-es választás második fordulóján 54,50%-os többséggel lett Románia államelnöke. A választáson az erdélyi magyarság nagy százalékban szavazott a szász származású, tehát kisebbségi jelöltre. Így például Johannisnak a romániai megyék közül a túlnyomórészt magyarok által lakott Hargita megyében volt a legnagyobb arányú (79,78%) a támogatottsága.
A romániai magyar pártok közül az MPP és az EMNP nyíltan kiállt Johannis mellett, az RMDSZ ezzel szemben az első körben rászavazók saját belátására bízta a döntést. Mindhárom párt határozott autonomista vonalat képvisel, és nyíltan kiáll a területi autonómia mellett. Emellett a kulturális autonómia jelenik meg leginkább az RMDSZ retorikájában, mint megtartó keret a szórvány számára. Mindhárom párt úgy véli, hogy Romániában a magyarság helyzete nem megoldott, és hogy további jogokra van szükség ahhoz, hogy nyelvi és kulturális értelemben ne olvadjon be a magyarság. Hogy megtudjuk Klaus Johannis véleményét azokról a kérdésekről, amelyek a romániai magyar kisebbséget kulturális közösségként leginkább érintik, fellapoztuk Lépésről lépésre (Pas cu pas) című önéletrajzi könyvét (Curtea Veche, 2014). Az is érdekelt minket, hogy Johannis hogyan vall a kisebbségi létről Romániában. A kötetet hivatalos keretek közt ma délután mutatják be a Gaudeamusban.
Ez jó példa arra, hogy hogyan nem szabad véghezvinni a régiósítást. Abban az esetben, amikor az ilyen döntések az állam integritását veszélyeztetik, nagyon jól meg kell gondolni őket. A helyi adminisztráció több elismert európai szakértője úgy véli, hogy a regionalizációt nem szabad etnikai vonalak mentén véghezvinni olyan helyeken, ahol több nemzetiség él egymás mellett, ugyanis akkor az adminisztratív probléma nagyon könnyen átváltozhat etnikai problémává és nem ez a regionalizáció célja. Az igazi tét az, hogy az adminisztráció hatékonyabbá válhasson.” (186. old.)
A kisebbségi lét megélése
Johannis azt írja, hogy családjában a szászságnak nem volt nagy szerepe, és hogy magát modernistának tartja, nem tradicionalistának.
„Az én szüleim nem voltak túlságosan szigorúak velem. Nem kötném valamilyen különleges etnikai örökséghez azokat az attitűdöket és értékeket, amiket nekem átadtak. Nem hiszek semmi ilyesmibe. Abban hiszek, hogy minden egyén egyedi a maga módján, és hogy az ilyen jellegű érdemeket képzéssel lehet megszerezni, nem öröklés által." (13. oldal)
"Én román állampolgár vagyok, meggyőződéses román, és német nemzetiségű. Romániában a nemzetiség fontos és elfogadott tényező, az összes kisebbségi örömére. Ennek kapcsán el kell mondanom, hogy Románia pozitív és követendő példa Európában amiatt, ahogy a nemzeti kisebbségeit kezeli, mind formális, mind informális szempontból. Romániának több száz éves hagyománya van a többség és a kisebbség együttélésében, és a tapasztalatunk az, hogy ez pozitív. Elég, ha a német etnikumúakra, szászokra, magyarokra, olaszokra és zsidókra gondolunk, akikkel számos közösségben együtt élünk. Ezek olyan példák, amik fölött őrködni kellene, és nem megkérdőjelezni, főleg azok nem kellene megkérdőjelezzék, akik arra lettek kijelölve, hogy fölötte őrködjenek.” (155-156. oldal)
„Annak ellenére, hogy mindig is volt egy érdeklődés bennem a német térséggel szemben, és foglalkoztatott a szász örökségem, az én családomban különösebben nem tartották ennek a közösségnek a hagyományait. Magamat inkább vallom modernistának, mint tradicionalistának, de nem esik nehezemre kommunikálni a konzervatívabb, tradicionalistább személyekkel sem.” (39. oldal) Képviselet Johannis úgy véli, hogy a kisebbségi kérdés Romániában példamutatóan rendezve van. Fontosnak tartja kiemelni azt, hogy román nőt vett el feleségül, amivel bizonyította, hogy a román közösség és nép tagja. Johannis az állampolgári értelemben vett nemzet demokráciájának nevezi Romániát, amit többek között az is bizonyít, hogy kisebbségiként egy jelentős politikai koalíció államfőjelöltje lehetett.
„Ezek az alakulatok – természetesen a Német Demokrata Fórum is – az adott kisebbség jogait védik bármilyen entitással szemben, amelyikkel kapcsolatba lép. Ez egy nagyon különleges helyzet, mert ennek révén valósul meg a román állam pozitív diszkriminációja a nemzeti kisebbségekkel szemben. Ez egy nagyon jó példa egész Európa számára azzal kapcsolatban, hogy hogyan kellene kezelni a kisebbségeket.” (33. oldal)
„Azt hiszem, hogy a nagyszebenieknek, amikor először polgármesterüknek választottak, leginkább a jó hírnevem számított, de legalább ennyire fontos volt nekik a vágy a változásra. Már ismert voltam abból az időszakból, amikor a tanfelügyelőségnél dolgoztam, leginkább a tanügyi közegben. Úgy vélem, hogy tiszteltek tanárként és tanfelügyelőként is, azonban nem valami különleges módon. Személyi szinten, azt hiszem, az is fontos volt, hogy egy román nőt vettem feleségül: ez is azt mutatja, hogy otthon érzem magam Romániában, és ennek a népnek, valamint ennek a közösségnek vagyok a tagja.” (45. oldal)
„A XXI. század Európájában, a saját vízióm és a Nemzeti liberális Párt víziója szerint a nemzet az állampolgárai révén határozza meg önmagát. Mi a nemzetet nem etnikai értelemben vesszük, hanem polgári értelemben, az alkotmányos rendhez, a demokratikus értékekhez és elvekhez való elköteleződésben. Az állampolgárság, és nem az etnicitás az, ami meghatározza az adott nemzethez való tartozást." (156. oldal)
„Augusztus 11-e, amikor először jelentették be indulásomat az állam legfontosabb tisztségének a betöltésére volt az a dátum is, amikor a román demokrácia óriási lépést tett előre: először történt meg, hogy egy ekkora politikai koalíció kisebbségit nevezett meg államfőjelöltjének. Ez arra volt bizonyíték, hogy egy olyan demokrácia vagyunk, amelyik lerázza magáról az előítéleteket: egy igazi állampolgári nemzet.” (151. oldal)
Szászok Erdélyben, és a többi nemzetiséggel való kapcsolat
A magyar állam kötelékeiben Johannis értelmezésében a szászok magyarosítási törekvéseknek voltak kitéve. Johannis (szerintünk is teljesen korrekt módon) úgy gondolja, hogy egy személy adottságai képzettségéből és emberi mivoltából erednek, és nem nemzetiségéből.
„Az erdélyi szászok számára (...) a XIX. század sajnos nagyon nehéz század volt az erőteljes magyarosítási igyekezetek, a tulajdon-elkobozások és a szász intézmények leépítése miatt.” (113. oldal) „A jó interetnikus együttműködés nem kizárja, hanem kiegészíti a hagyományokhoz való hűségünket, történelmi és kulturális örökségünket, ami része annak, amik vagyunk, mint nemzet és nép. Úgy gondolom, eljött az ideje, hogy átlépjük a kulturális és mentális határainkat. Az utóbbi húsz év politikai arzenáljának fontos részét képezte a választási célból használt nemzeti érzelem és patriotizmus, valamint az az igyekezet, hogy folyamatosan tüzeljék az etnikai feszültségeket. Nem hiszem, hogy valakinek az etnicitása a meghatározó, hanem az a mód, ahogy a problémákat kezeli, és ahogy megoldja azokat. Ha valaki jó adminisztrátor, jó vezető, meg vagyok győződve, hogy az az ő személyes érdeme, és a felkészültségéé. Úgy gondolom, hogy a professzionalizmus szempontjából nem nagyon számít a nemzetiség.
(...) Egy másik mítosz, amelyet leginkább politikai elemzők terjesztenek, az az, hogy az ország bizonyos részei más módon válaszolnának az ajánlataimra. Nagyon sok helyen jártam Romániában, és elmondhatom, hogy majdnem akárhol, ahová elmentem az emberek ugyanúgy reagáltak arra, amit mondtam, mint Nagyszeben főterén.” (156. oldal)
Transindex.ro

Ónos esőben követelték az 1918-as ígéretek betartását
A hideg, valamint a sűrű ónos eső ellenére is megközelítőleg ezer fős tömeg részvételével zajlott a Magyar Polgári Párt (MPP) által szervezett demonstráció szombaton Sepsiszentgyörgy központjában. Az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatban tett ígéretek betartását és a magyarság jogainak alkotmányos elismerését követelő petíciót a kormányhivatal épületében Marius Popica prefektus távolmaradása mellett iktatták.
A sepsiszentgyörgyi Szabadság térre szervezett esemény a magyar himnusz eléneklésével indult és zárult, a jelenlévőket mintegy száz rendfenntartó követte figyelemmel. Rendbontás, ellentüntetői zavargás nem történt. A tömegből többen „Kollektív jogokat!”, „Szabad Erdély, autonóm Székelyföld” feliratú, magyar, román és angol nyelvű táblákat, molinókat feszítettek ki és emeltek a magasba.
A téren egy emberek fölé magasodó emelvényről szólt a jelenlévőkhöz Kádár Gyula történész és Biró Zsolt, az MPP elnöke.
December 1. eredménye: a jogfosztottság
Kádár Gyula rövid történelmi áttekintésében elmagyarázta, nem csupán Erdély Romániához való csatolását, hanem a régió autonómiájának jogát is belefoglalták az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatba. Hozzátette, azóta sem tartották be a kormányok ígéretüket, erőszakos asszimilációra kényszerítve az erdélyi magyarságot. Továbbra is mindkét nemzet érdeke a változtatás, a kiáltvány mindennek jogforrása lehetne. Ennek ugyanis egyik cikkelye kimondja a helyi, a kulturális és a területi autonómiához való jogot – hangsúlyozta.
A történész a december elsejei ünnepségre is kitért. Mint fogalmazott, az erdélyi magyarságnak már elege van abból, hogy ezen a napon a románság megalázza őket. Tűrhetetlen, hogy december elsején ünneplés címén nacionalista, idegen alakulatok, zöld inges, vaskeresztes, gárdista felfogású csoportok lepik el a székelyföldi városokat.
Mindennek okát a Ceaușescu-rendszer „elrománosítási” elveiben látja, hiszen, mint magyarázta, amennyiben nem így lenne, találtak volna olyan ünnepet, amely mindkét nemzet számára megfelelő lenne. Kifejtette, nem a Romániához való csatolás miatt jelent problémát az ünnep dátuma, hanem azért, mert későbbi eredménye a jogfosztottság lett. A történész éppen ezért olyan napot javasol ezen ünnep megtartására, amely építi, és nem pedig rombolja az együttélés szellemét. Rámutatott, nem lett volna nehéz ezt eddig sem megtalálni, hiszen a két nép sokáig békességben élt. Hozzátette, december elseje csak akkor elfogadható, ha a román állam betartja a kiáltványba foglaltakat, és nem a beolvasztásra törekszik.
Székelyföldre hívják Johannist
Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke elárulta, hogy az MPP polgármestereivel, illetve önkormányzati képviselőivel jelképes ülést tartottak a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron termében szombat délelőtt, ahol elfogadták a petíciót. Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere által küldött táviratra utalva Bíró rámutatott, az erdélyi magyarság nincs egyedül kéréseivel, hiszen a diplomata kitért arra: Romániának demokráciára, jogállamiságra és békés együttélésre van szüksége.
Az MPP elnöke ezt követően felolvasta a petíciót román és magyar nyelven. Klaus Johannisnak, Románia újonnan megválasztott államelnökének is nyílt levelet fogalmaztak meg – ezt ismertetve Biró Zsolt elmondta, a székely nép nem akar többet, mint amit az Európai Unióban a német közösségek: autonómiát, békét, nyugalmat és jólétet. A levélben ugyanakkor arra is kérik az államelnököt, hogy fontolja meg az MPP alkotmánymódosító javaslatait, valamint felkérték, látogasson el Székelyföldre, ezzel is segítve a különböző etnikai csoportok együttélését. Gondolatait Biró a jelenlevőkhöz fordulva egy felkéréssel zárta: „találkozzunk március 10-én, a marosvásárhelyi tüntetésen”.
A történelmi egyházak részéről Bazsó Dombi Attila görög katolikus pap, illetve Barabás Béla református lelkipásztor mondtak áldást, majd az MPP elnöke a Kovászna megyei kormányhivatal regisztrációs irodájába vitte és iktatta a petíciót – amelyet Marius Popica hiányában a prefektusi hivatal ügyeletes tisztségviselője vett át.
Helyszíni tudósításunkat ITT olvashatja. A Magyar Polgári Párt petíciója, illetve a Klaus Johannisnak címzett levél:
Románia Kormánya, Victor Ponta miniszterelnök figyelmébe!
A Magyar Polgári Párt nevében azon meggyőződésünknek adunk hangot, hogy Románia, mint nemzetállam csakis az együttélő nemzeti közösségek teljes és tényleges jogegyenlőségének biztosítása révén töltheti be hivatását, válhat ténylegesen demokratikus állammá. Ennek érdekében kérjük az 1918. december elsejei gyulafehérvári nyilatkozatban megfogalmazott ígéretek alaptörvényben történő rögzítését. Öt pontba összefoglalva fogalmazzuk meg alkotmánymódosító javaslatunkat a következők szerint:
1. Románia szuverén és oszthatatlan nemzetállama a románoknak és az együttélő őshonos nemzeti közösségeknek.
2. A romániai őshonos nemzeti közösségek államalkotói tényezői a román államnak.
3. Az 1918. december 1-ei gyulafehérvári nyilatkozat a Romániában fennálló  nemzeti egyenlőség és nemzeti szabadság erkölcsi, történelmi és jogi alapja.
4. Őshonos nemzeti közösségekként elismerendők a Romániában élő azon közösségek, amelyek legalább száz esztendő óta együtt élnek a román néppel(A modern román állam létrejöttekor már itt éltek).
5. A romániai őshonos nemzeti közösségek jogait sarkalatos törvény szavatolja, az érintett nemzeti közösség erre irányuló legitim módon kifejezett akarata szerint és annak mértékéig, a gyulafehérvári nyilatkozat szellemisége alapján és a vonatkozó európai szabályok és gyakorlatok szerint,  Románia területi sérthetetlenségének  tiszteletben tartásával.
Tisztelt Miniszterelnök Úr, bízunk benne, hogy méltányolja közösségünk legmesszemenőbben demokratikus és jogkövető magatartását, amivel 96 esztendeje, illetve az 1989-es demokratikus fordulatot követő negyed évszázad alatt, mindig is a jog és a demokrácia eszközével, a nemzetközi jogi szabályozásokra és példákra, illetve említett öt pontban a román közösség ígéreteire hivatkozva kértük és kérjük természetes jogainkat.
Egy demokráciában a közösség jogait betartják, kéréseit meghallgatják, így kell ennek lenni Romániában is!
Klaus Werner Johannis úrnak, Románia megválasztott elnökének
Tisztelt Elnök úr!
Székelyföldről fordulunk Önhöz, onnan, ahol a választópolgárok 8O százaléka arra szavazott, hogy Ön Románia elnöke legyen. Székelyföldnek nagyon elege lett abból a nemzeti megalázásból és posztkommunista gazdasági kizsákmányolásból, amelyben-Romániában részesül 1918 illetve 1990 óta.
Azért szavaztak Önre, mert abban bíznak, hogy az Ön vezetésével Románia betartja az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozat történelmi ígéretet, abban bíznak, hogy az Ön vezetése alatt Romániában egyenlő méltósággal élhető élet jár a magyarság számára is.
Noha mindenki elismeri, hogy a székelység különösen szorgalmas, dolgos és gondos nép, Székelyföld mégis Románia legszegényebb vidéke. Azért van ez így, mert a bukaresti politika hosszú idő óta gazdaságilag tudatosan elszigeteli, kizsákmányolja Székelyföldet es annak elsorvasztására törekszik.  
Nemzeti jelképeink használatában akadályoznak és megaláznak, egyházaink 25 esztendő alatt a posztkommunista román politikától harmadát sem kapták vissza annak a közösségi vagyonnak, amelyet annak idején a kommunista román politika néhány év alatt ellopott tőluk, amit meg nagy nehezen közösségeink mégis visszakaptak, azt napjainkban ismét el akarják lopni tőlük.
Székelyföld lakói azt kérik Öntől, azt várják Öntől, hogy vessen véget a tolvajlás, a hazugság és a nemzeti megalázás posztkommunista rendszerének Romániában. Mi, Székelyföld népe, a becslettel végzett munka, a tisztesség es a nemzeti tisztelet Romániájában akarunk élni.
Székelyföld számára nem akarunk sem többet, sem kevesebbet, mint ami az Európai Unióban, Dél Tirolban megadatott az ott élő német ajkú közösségnek: autonómiát, ami etnikai békét, nyugalmat és jólétet teremtett az olasz állam és az ott élő német ajkú közösség számára egyaránt. Ugyanezt akarjuk Romániának és Székelyföldnek.
Kérjük az Elnök urat, hogy Románia alkotmányának tervezett módosításnak keretében vegyék figyelembe módosító javaslatainkat.
Kérjük az Elnök urat, tisztelje meg látogatásával Székelyföldet és erősítse meg a reményt: románok, magyarok, németek, és minden nemzeti közösség tagjai közösen építhetünk egy igazabb Romániát.
Székelyhon.ro

Érdemes vele tartanunk!
2014-ben a Stúdium Kiadó gondozásában jelent meg Hantz Lám Irén Emlékek búvópatakja című könyve, amely családjáról, életútjáról szól.
Bár visszaemlékezés, azonban a 75 év kortörténete is feltárul, a háború, rendszerváltások, diktatúra, forradalom, azaz a XX. század történelmi eseményei is. A rendkívül szép kivitelezésű könyv borítóterve Könczey Elemér munkája, a borítón Jeney- Lám Erzsébet művésznő tehetségét bizonyító színes akvarelljével.
„Minden visszaemlékezés korrajz is. De szabad-e egy napló adatai nélkül írni a múltról?” – teszi fel a kérdést a szerző. „Azt írom le, ami 70 év távlatából emlékezetemben megmaradt.” A könyvben olvashatók versek és prózai szövegek. A képek szemléletesen érzékeltetik az élettörténetet, a kor hangulatát. Egyed Emese, Kaffka Margit, Király László, Márai Sándor, Reményik Sándor, Szabó Lőrinc, Szabó T: Anna írásai olvashatók.
Egyed Emese szerint érdemes reflektálni a könyvre: „A megfigyeléstől az értelmezésig, a gondtól a mulatságos történetekig- a XX. század kétharmada látható itt emberközelben, az író (asszony) vezeti a „tárlatot”: érdemes vele tartanunk!”
Hantz Lám Irén ír a családjáról. 5 tagú család tagja. Édesapja gépészmérnök volt, aki Bukarestben, Kolozsváron és Budapesten dolgozott. Édesanyja Kassiadi Erzsébet orosz származású. 1918-ban határmódosítás következtében román állampolgár lett. Bukarestben végezte a francia –román szakot. Bátyja, Lám Leó, az édesapja első házasságából származó fia, Vladivosztokban született. Nővére Erzsébet, akit mindenki Koszinkának szólított, pszichológus, művészeti író, képzőművész. A szubjektív emlékezés nem követi a kronológiai sorrendet.
1943-ban a család Budapestre költözött. Végig éli gyermekként a légi riadót, bombázást, az ostromot. Majd 1945-ben a család Kolozsváron telepedik le. „Kapcsolatom a városhoz körökben tudom elképzelni. A tengelyt az iskola és az otthon, illetőleg a munkahely és az otthon képezte.” Az olvasó betekintést nyerhet a család életében, mindennapjaiba. Érdekesek azok az emlékek, melyek ünnepekre, a karácsonyra, a húsvétra vonatkoznak.
Rendkívül mély benyomást jelentett számomra ez az őszinte visszaemlékezés. Az ünnepek-című fejezetben a gyermekkori, a fiatalkori karácsonyi emlékeiről ír, arról az igényről, hogy bármilyen nehéz körülmények voltak, mindig megtartották. Az idők során ezek ünnepek sajátos jelleget kaptak, változtak. „Gyermekkorom és fiatalságom karácsonyainak rítusát szüleim fantáziája, ünnepigénye, meglepetés-szerzési vágya, egymás iránti és irántunk érzett szeretete alakította ki.”… „Emlékezetes számomra 1944 karácsonya… Később mesélte Apuka, hogy 24-én délután kétségbeesésében elindult a Városliget felé, ahol meglátott egy embert kis ezüstfenyővel a hóna alatt. Valamelyik városligeti fenyőről vághatta. Akkori pénzben horribilis összeget kért érte, de Apuka megadta és a gyertyás karácsonyfa –csoda 1944-ben is sikerült a szüleimnek.” Pest az ostromra készült nem és nem a szeretet ünnepére. Mint írja, később az ötvenes években a karácsonyfa beszerzése jelentett nehézséget. 1962-ben karácsony estén bement az éjféli misére a Szent Mihály templomba. Prédikáció nem volt, csak az orgona szólalt meg. Felzúgott a Mennyből az angyal.
Az iskolai évekre, az egyetemi tanulmányokra emlékezve, érzékelteti azokat a változásokat, melyeket a rendszerváltozások eredményeztek. A Bolyai Egyetemen levő diákéletre reflektálva, a diákok tanulására, szórakozására, kulturális életére nyújt betekintést.
Az Útkeresés a munka mezején című fejezetben az egyetem „védőszárnyai” alól kikerült egyén munkahelyi állomásaira reflektál. Volt szerkesztő, középiskolai tanár, fordító, író. Dolgozott az egyetemen, mint gyakornok, doktorátusra iratkozott be.
A Korhangulat című fejezetben az 1943-1944 budapesti emlékeit eleveníti fel. 1944-ben átélik Kolozsvár bombázását, amikor a család rövid időre a városba jön. Megrázó élményt jelentett számára a mozgásképtelen szomszéd néni elhurcolása. Gyermekként társadalmi igazságtalanságnak tekintette. „Középiskolás tanár koromban, a X. osztályban volt egy lecke Európa népességének alakulásáról. Minden évben elmeséltem Ida néni tragédiáját, megjelölve a házát, az utcát, ahol én annak idején ezt láttam, ezzel jelezve, hogy nem kitaláció.” Az ötvenes évekről beszélve, kiemeli, az élet minden területét szovjet mintára alakítják át. Egyetemistaként éli meg az 1956-ot. „Magán személyeken kívül 1956 magyar áldozata a Bolyai Egyetem, 1959 tavaszán fognak neki az egyesítésnek”. A központilag elhatározott intézkedést az akkori időkben nem lehetett az országban élő magyarság vezetetőinek megakadályozniuk, mert a legértékesebbek személyiségek börtönben voltak.
A fejadag „gyönyöreinek” felejthetetlensége az olvasó számára is kortörténelmi emlék lehet. Ami csak arra sarkallhat, hogy biztassam azokat, akik korukból kifolyólag ezt a kort nem élték át, küzdjenek azért, hogy ilyen soha se következzen be.
Az 1983-ban a Brassai Líceumba kérte az áthelyezését. A brassais emlékei között is kutatva, felszínre kerültek a ’90 utáni évek küzdelmei, a Brassais Véndiák Alapítvány, a torockói ház építésének bonyodalmaival kapcsolatos tapasztalatok, emlékképek.
Hantz Lám Irén könyve olvasmányos, értékes bizonyítéka egy küzdelmekben, sikerekben gazdag életnek. Továbbra is egy élhető világban akar itt élni és alkotni maradandót. Amint megfogalmazta: „Írásomat gyermekeimnek, unokáimnak és azoknak a kortársaimnak ajánlom, akik ugyanezeket az élethelyzeteket élték át, csak nem volt lehetőségük ezt leírni.”
Csomafáy Ferenc
erdon-ro

Moldovai elemző: Romániának el kell tűnnie a világtérképről
Romániának el kell tűnnie a világ térképéről, ez az egyetlen megoldás a „román expanziós törekvések” megfékezésére – írta orosz nyelvű nr2.ru portálon Andrej Szafonov politikai elemző, a Moldovai Köztársaság parlamentjének volt képviselője.
A tiraszpoli szeparatista rezsim egyik ideológusának számító elemző emlékeztet arra, hogy Oroszország és Ukrajna külügyminiszterei Cernăuţiban hamarosan megvitatják a moldovai–transznisztriai konfliktust. Szerinte a helyszínválasztás nem véletlen, mert Romániának Észak-Bukovinára vonatkozó területi követelései vannak.
Az elemző úgy véli, a találkozó ideális alkalom lehetne arra, hogy Oroszország és Ukrajna koordinálják a román expanziós törekvések visszaszorítására irányuló erőfeszítéseiket.
„Szembe kell néznünk a valósággal. A román expanziós törekvésekkel szemben nem lehet félmegoldásokkal próbálkozni. Még ha Oroszországnak és Ukrajnának közösek is lesznek az álláspontjaik, nehéz meggátolni Ion Antonescu utódainak expanziós tendenciáit”, írja Szafonov, aki megoldást is javasol a „román kérdésre”.
„Nyíltan ki kell mondanunk: az egyetlen mód egyszer és mindenkorra megszabadulni a román veszélytől az a román állam létezésének megszűnése és eltűnése a világ politikai térképéről” – fogalmaz elemző. Szerinte Románia „eltűntetéséhez” együtt kell működniük mindazoknak az államoknak, melyek szenvedtek Románia miatt, vagyis Magyarországnak, Bulgáriának, Szerbiának, Ukrajnának, Oroszországnak és a Moldovai Köztársaságnak.
Víziója szerint Magyarország megkapná az erdélyi „történelmi területeket”, a Moldovai Köztársaság egyesülne a román Moldvával, Ukrajna és Oroszország pedig átvenné ezen ország kisebbségek által lakott területeit, Dobrudzsa a bolgárokhoz kerülne stb.
maszol/protv.ro
maszol.ro

Hazatérés két év után orvosi segítséggel (A kézdisárfalvi Máthé Lajos emlékezik)
Egyre kevesebben élnek már azok közül, akik megjárták a második világháború utáni sztálini lágereket, tanúi voltak a történelem eme gyászos korszakának. Az egykori szovjet hadifoglyok többsége, már túl kilencvenedik esztendején, sok évtized távlatából is jól emlékszik az egész életét meghatározó szörnyűségekre. Sorozatunk most következő részében a kézdisárfalvi Máthé Lajos idézi fel fogságba esése, lágerévei és szabadulása történetét.
A tüzéreknél szolgált
1920. augusztus 27-én születtem Kézdisárfalván. Az a szerencse ért, hogy amikor a magyarok bejöttek, ősszel elvittek katonának ide, Kézdivásárhelyre, a 24-es tüzérekhez, ahol letöltöttem a kötelező kétéves szolgálatot. Tartalékba kellett volna helyezniük, de 1943 őszén átirányítottak Marosvásárhelyre a leventekiképző táborba, onnan Szászfenesre, szintén tüzér kiképzőtáborba kerültem. Kolozsvárt nagy bombatámadás érte, főleg az állomás negyedet, odavittek a romokat eltakarítani. Amikor ennek vége lett, az oroszok már nagyon közel voltak. Innen vetettek be a frontra. Három-négy napon át huszonnégy ágyúval lőttük az oroszokat, sikerült megállítani őket. Amikor parancsot adtak, hogy vonuljunk három kilométert előre és ott foglaljunk el tüzelőállást, olyan oldaltámadást kaptunk, hogy amikor vége lett, a tizenkét ütegből nem tudtak kettőt összeállítani. Megkezdődött a visszavonulás Kolozsvár felé, a német és magyar hadsereg már nagyon legyengült. Csak akkor tudtunk megállni, amikor az oroszok nem jöttek utánunk. Amikor jöttek, menekülni kellett. Elmentünk egészen Füzesabonyig, Eger felé indultunk. 1944. november 20-án Egerben otthagytak utóvédnek, hogy a hadosztály tudjon kivonulni. Akkor már bekerítettek. Este tizenegy óra körül hallottam, hogy valaki kiáltja: tüzérparancsnok! tüzérparancsnok! Gondoltam, engem szólítanak, ezért visszajeleztem. Esős idő volt. Azt kérdezte az illető tiszt, egy gyalogos százados, hogy én hol foglaltam állást. Amikor megmondtam neki, azt a választ kaptam, hogy a századát ő is beosztja az út mindkét oldalára. Hoztak kocsányt, és elszunnyadtunk. Egyszer költenek, hogy baj van.
Gyalog a Hortobágyon keresztül
Az oroszok úgy bekerítettek, hogy, mire észrevettük, már nem tudtunk tüzet nyitni. A várost is megszállták. Ötven méterre tőlünk megjelent fehér lovon egy orosz tiszt, aki a parancsnokkal akart tárgyalni. Felnyújtottam a kezem, és szépen szembementem vele. Volt két rongyos csillagom, de azokat levágattam, hogy ne legyen baj. Kezdett tapogatni, majd elvette a derékszíjamat és a pisztolyomat. Kérdezte tőlem, hogy tiszt vagyok-e. Mondtam neki, hogy nem. A belső zsebemben megtalálta a nagy bőrbukszámat, teli fényképpel, katonaképekkel. Kaptam egy nagy pofont. Ha gyenge lettem volna, el is esek az ütéstől. A lábamon tiszta új bürgeri csizma volt, lehúzatta, s az ő rossz csizmáját ideadta, két-három számmal is kisebb volt, mint a lábam. Fogságba kerültünk. Visszahoztak Füzesabonyba, s ott egy iskola épületébe, udvarára vagy háromezer katonát összeszedtek. Aznap elindítottak gyalog a Hortobágyon keresztül Debrecen irányába. Én tiszta mezítláb vonultam. Havazott, esett a havas eső.
Két nap és két éjjel vittek az oroszok Debrecenig, ott egy nagy tüzérlaktanyában tartottak, naponta egyszer kaptunk enni. December 20-án bevagoníroztak és elindítottak Segesvár felé. Kilencvenen voltunk egy-egy tíztonnás vagonban, az ablakok bedrótozva. Közben kiabáltunk, hogy megtudjuk, hol vagyunk. Amikor Segesvárra értünk, a nálam lévő ceruzával egy darab papírra rövid levelet írtam a bátyámnak, az újszékelyi lelkésznek, kb. tizenöt kilométerre lehetett Segesvártól, mindenki ismerte. Kidobtam a cédulát, hátha valaki odaadja. Mire másnap odaért az állomásra, minket továbbvittek, de legalább megtudta, hogy fogoly vagyok, és a Szovjetunióba visznek. December 24-én érkeztünk meg Brassóba, ahol egész nap állt a szerelvény. Az egyik vagonban románok voltak, nekik a vasutasok feldobták a vagonlakat kulcsát. Mielőtt Predeálra értünk volna, nagyon lelassult a vonat, három órát álltunk, a románok mind kiszöktek a vagonból, sikerült elmenekülniük. Amikor beértünk Predeálra, az oroszok végigvizsgálták a vonatot, keresték a szökevényeket. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és elkezdtek az oroszok káromkodni, majd felszálltak ketten és jobbról-balról puskatussal kezdték ütni a foglyokat. Aki elöl volt, többet kapott, aki hátul, azt a többiek letaposták. Aztán az ajtót megint kinyitották, és kezdték a civileket berakni a vagonba azok helyett, akik elszöktek, hogy legyen meg a létszám. Kipótolták a hiányt.
Szökési terv a foksányi lágerben
Elmentünk Foksányig. Útközben tífuszjárvány ütött ki a foglyok között. Nagyon sok volt a tetű. Ott kivagoníroztak és beraktak a tüzéristállókba, ahol deszkapriccsek voltak. Karácsonytól a következő év májusáig ott tartottak. A lágerben összetalálkoztam egy gelencei és egy kovásznai fiúval, Szakács Péterrel és Molnár Mihállyal. Szakács Péter mondta, hogy meg kellene szöknünk. Ő ismerte az utat Gelence irányába a hegyeken keresztül, összehangoltuk hát a szökést. Akkor még én is jó erőben voltam. Meg kellett várni azt az éjszakát, amikor nagy a hideg, hogy az őr ne vegyen észre. Egy este a vacsoránál kezdett dörögni, csúf idő ígérkezett. Szakács Péter azt mondta, hogy éjszaka szökjünk meg. Beszereztünk egy feszítővasat és egy drótvágó harapófogót. Három sor csipkésdrót vette körül a lágert, közötte két sor fehérre meszelve. A vacsora általában borsó vagy árpakása volt. Amikor kivettem az ételt, nagyon rosszul lettem, meg sem tudtam enni. Csak Molnár Mihálynak sikerült a szökés, a felesége segítette. Amikor hazakerült, értesítette szüleimet, hogy mi történt velem. Átvittek a gyengélkedőbe, ahol csak másnap tértem magamhoz, negyvenegy-negyvenkét fokos lázam lett. Visszavittek a szállásunkra és letettek a priccsre, egyebet nem csináltak velem. A nagy láztól félrebeszéltem: Gróf Teleki László nevét kiáltottam. Az egyik magyar tiszt, aki szolgálatos volt akkor este, azt kérdezte másnap tőlem, hogy hová valósi vagyok és honnan ismerem Telekit. Mondtam neki, hogy édesapám nála volt gazdasági tiszt harminc évig. Azt is elmondta, hogy éjszaka megsajnált és injekciót adott, amitől másnapra egy kicsit jobban lettem. Három gyűrű is volt nálam, két karika- és egy pecsétgyűrű. A pecsétgyűrűt odaadtam neki, ő pedig a kapunál elcserélte élelemre. Behozott nekem egy kiló jonatánalmát, egy kocka halvát és egy veknit. Ennyit adtak a gyűrűért. Májusban sorakozó volt, és válogatták ki a népet, hogy kit visznek a Szovjetunióba.
Egy hónapos út Kirszanovig
Kereken egy hónapig ment velünk a vonat Kirszanovig. Útközben nagyon legyengültünk. Háromezren mentünk egyszerre a szerelvényen. Amikor megérkeztünk a vasúttól két kilométerre levő lágerbe, alig akadt néhány fogoly, aki saját lábán be tudott menni. Naponta egyszer, ha adtak árpakását vagy savanyú káposztát, s vizet csak két vederrel annyi embernek. Pohárral osztogattuk, hogy mindenkinek jusson. Először a nagy olajvezetékeknek ástuk a sáncot, két hónap után, amikor az olajvezetéket félbehagyatták, elvittek fát kitermelni egy másik lágerbe, Tambovba. Ott földalatti bunkerekben szállásoltak el, onnan jártunk ki dolgozni az erdőkitermelésre, ahol tarvágást végeztünk. A fa tuskója nem látszódhatott ki a földből, hogy az autók kereke ne botoljon meg. Sokat szenvedtünk az erdőben, nehéz fizikai munka volt. Sokan meghaltak, legalább ötven százaléka a foglyoknak egy év alatt elpusztult. Sokszor napokig nem tudtak élelmet hozni. A foglyok fele útkészítéssel foglalkozott. Nem csak magyarok voltunk, hanem németek és más nemzetiségűek is. Az orosz parancsnokunknak hiányzott a fél keze. Egy este négyünket kivitt a lágerből. A közelben kolhozok is voltak, a földeken gyenge pityóka termett. Ideadott egy-egy párnahuzatot, s azt tele kellett szednünk az apró pityókával. Három-négy kilónyit gyűjtöttünk össze. Ami nem kellett, nekünk adta. Nagy volt az örömünk. Egy konzervdobozba beletettük és rátettük a tűzre, az volt az ünnepi ételünk.
A fronton, Kántorfalván megsebesültem, egy aknaszilánk fúródott a combomba. Az erdőben egyszer csak dagadni kezdett a lábam. Hiába fájt, dolgozni vittek. A bajtársaim hordágyat csináltak nekem, nem tudtam a lábamra állni. Egy hétig szenvedtem a gyengélkedőben, azt gondoltam, elveszítem a lábam. Fürödni szombatonként egy közeli kolhozba vittek. Amíg fürödtünk, addig a ruháinkat 120 fokos gőz fölé tettük. Az utolsó autóra engem is feltettek, hogy fürödjek meg. Egyszer a kocsi döccent egy nagyot, a lábam lecsapódott és elájultam. Csak a kolhozban tértem magamhoz, valami fehérnépek kötözték a lábam. Kihasadt a nagy daganat. Visszavittek a lágerbe. Fogságban összesen két évig voltam, gyógyíthatatlan betegként 1946 végén engedtek haza. Ez volt a szerencsém. Kezdett gyógyulni a lábam. Egy besszarábiai román fehérnép éjszaka élelmet hozott. Tetszettem neki. Egyszer mondta nagy szomorúan, hogy engednek haza. Nem hittem el. Telt-múlt az idő, kezdtem gondolkozni, hogy mit csináljak, hogy tényleg hazaküldjenek. Egy éjszaka feltéptem a sebemet, mielőtt kötözésre vittek volna. Hetekig így ment ez. Sokat szenvedtem, nagy fájdalmaim voltak. Egy reggel jött a fehérnép, és mondta, hogy készítik elő a vagonokat, és érkezik a bizottság, amelyik kiválogatja, hogy kik mennek haza. Igaza volt, tényleg felkerültem a listára. Az egész tartományból összeszedték a gyógyíthatatlan betegeket.
Szabadulás gyógyíthatatlan betegként
Vagonokba ültettek és elindítottak Foksány felé. Ekkor már a vagonokban priccseket szereltek és pokrócokat is adtak, az ajtót is ki lehetett nyitni. Nem akart már senki megszökni. Hazafelé is harminc napig jöttünk, sokáig döcögött velünk a vonat. Amikor napokig állt a szerelvény, akik jól tudtak mozogni, lementek a peronra és kéregettek. Jászvásárra értünk, s gondoltam egyet, hogy én is szerencsét próbálok, és valahová bekopogok. Éhes voltam nagyon, reméltem, hogy valamit csak kapok. Románul kicsit tudtam akkor is, most is. Az Állomás utca közelében menegettem, amikor megláttam az egyik kapun azt a szót, hogy avocat. Tudtam, hogy ügyvédet jelent. Bekopogtam, s az ügyvéd éppen borotválkozott a fürdőszobában. Mondtam neki románul, hogy hadifogoly vagyok. Belenyúlt a zsebébe és ideadott 500 lejt, ami akkor nagy pénz volt. Megköszöntem, de nem engedett el, mondta, hogy várjak egy kicsit. Befejezte a borotválkozást, majd hozott a konyhából egy üveg italt és egy kisebb poharat. Vodka volt az üvegben. Megittam. Ismét megköszöntem, majd távoztam. Amikor kiértem az utcára, az ügyvéddel szemben egy hosszú épületben fehér köpenyes emberek kiáltották nekem románul, hogy gyere ide, hadifogoly. Odamentem. Adtak egy veknit. Ahogy kijöttem a kapun, egyszerűen összeestem. Mindez délelőtt tíz órakor történt, és csak délután négykor tértem magamhoz, akkor mentem vissza az állomásra. Amikor odaértem, láttam, hogy a vonatom elment, és én ott maradtam. Elmeséltem a vasutasnak, hogy jártam. Mondta, hogy vegyek jegyet, és utolérhetem a többieket. Pénzem azonban nem volt, de a belső szobából kikiáltott egy ember, hogy menjek be. Mondtam neki is, hogy hadifogoly vagyok, és lemaradtam. Írt egy papírt és lepecsételte. Hamarosan jött egy gyorsvonat, negyed óra múlva már el is hagyta a mi vonatunkat. Fél napig kellett várnom Bârladon, átültem hozzájuk, és Foksányig mentünk. Ott kivagoníroztak és elbocsátottak. Predeálnál nagy volt a hó, a szerelvények előtt hótoló taszította. A mozdonyvezető megkérdezte, hová akarok menni. Mondtam neki, hogy Brassóba. A mozdonyra hívott. Felültem, és úgy jöttem Brassóig. Volt nálam valami rézpénz, s az állomáson felálltam egy óramérlegre, hogy lássam, hány kilós vagyok. Ruhástól alig nyomtam hatvan kilót. Amikor elfogtak, kilencven kiló voltam. 1946 karácsonyán érkeztem haza Sárfalvára. 1944 novemberében estem fogságba, de csak 1945-öt vették figyelembe, elveszett egy évem, amire nem kapok kárpótlást. Amikor hazajöttem és jelentkeztem a katonai központnál, nem tudtam románul, az ottani tiszt pedig nem tudott oroszul, valamit írt, és kiadta a katonakönyvemet. Soha bele nem néztem addig, amíg nem lettem kárpótlásra jogosult. Akkor derült ki, hogy egy évvel kevesebbet írtak a katonakönyvembe. A fiam nem engedett, hogy igazoljam az elveszett esztendőt, azt mondta, ne mászkáljak sehová. Az életemről külön regényt lehetne írni...
Lejegyezte: IOCHOM ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Románia és az ukrán válság
Bár az ukrajnai válság kialakulásának elején a bukaresti külügyminisztériumi állásfoglalásokban rendre szerepelt az Ukrajnában élő román közösségek jogainak védelme, ez mára szinte teljesen eltűnt a hivatalos kommunikációból – állapítja meg a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet alább olvasható, lapunkhoz csütörtökön eljuttatott aktuális elemzése. Az alcímek szerkesztőségünktől származnak.
Románia külpolitikájára erőteljesen rányomja bélyegét az ország stratégiai partnersége az Egyesült Államokkal, ennek megfelelően a román álláspont ellenzi az Oroszország elleni szankciók bármilyen szintű könnyítését és az Oroszországgal fenntartott kapcsolatok kereteinek megváltoztatását. Az Ukrajnában élő román kisebbség jogainak védelme a konfliktus kezdetén még szerepelt a külügyminisztérumi állásfoglalásokban, mára azonban ez szinte teljesen eltűnt.
Az Egyesült Államok európai és eurázsiai ügyekért felelős államtitkár-helyettese, Victoria Nuland legutóbb január közepén járt Romániában, ahol egyetlen nap alatt találkozott a román állam legfontosabb vezetőivel, köztük Klaus Johannis államfővel, Victor Ponta miniszterelnökkel és Bogdan Aurescu külügyminiszterrel is. A felek a román–amerikai stratégiai partnerség jegyében folytattak egyeztetéseket, kiemelten tárgyalva a 2015-ös év prioritásait és főbb cselekvési irányait.
A külügyminisztérium tájékoztatása nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy a román külügyminiszer és Victoria Nuland találkozóján a két ország kapcsolatainak „kivételes jellege” is a tárgyalások témáját képezte, a román fél pedig kifejezte óhaját a stratégiai partnerség kiterjesztésére és az együttműködés formáinak elmélyítésére vonatkozóan. A tárgyalásokon Victoria Nuland Romániának a régióban betöltött pozitív szerepét emelte ki és nyitottnak mutatkozott a stratégiai partnerség új területekre való kiterjesztésében.
Barátságtalan bukaresti gesztusok
Természetesen nem csupán az Egyesült Államokkal fenntartott stratégiai kapcsolat határozza meg Románia álláspontját az ukrán válság kapcsán, hanem az Oroszországhoz fűződő viszony is. Az elmúlt években a román állam több magas rangú vezetője is kifejezetten barátságtalan megjegyzésekkel és gesztusokkal reagált egyes orosz állami vezetők nyilatkozataira, az is előfordult, hogy az akkor hivatalban lévő román államfő, Traian Băsescu nyíltan a „Luhanszkot és Donyecket elfoglaló terroristák partnerének” nevezte az Orosz Föderációt.
Az Oroszországgal szembeni, sokszor keményvonalasnak nevezhető román külpolitika ugyanakkor kényszerhelyzetben van, hiszen a fekete-tengeri kijárattal rendelkező országot közvetlenül érintik Oroszország lépései. Traian Băsescu államfő több esetben hangot adott abbéli nézetének, hogy Vlagyimir Putyin célja tulajdonképpen befagyott konfliktusok előidézése a Fekete-tenger övezetében.
Az egyik ilyen, már hosszú ideje befagyott konfliktus Transznisztriában, azaz a Moldovai Köztársaság többségében orosz ajkúak által lakott, kvázi szakadár övezetében van. Mivel a román politika egy elvesztett területként, a „második román államként” tekint a többségében román ajkúak által lakott Moldovai Köztáraságra, itt közvetlenül ütközik az orosz és a román érdek.
Románia energetikai helyzete a másik olyan terület, amely a román külpolitikát meghatározza az ukrán válságban elfoglalt pozíciója tekintetében: bár az orosz Gazprom 2014 végére összességében 30 százalékkal csökkentette a Romániának szánt gázszállítások volumenét, ez nem rázza meg különösen a román energiaellátást. Ennek oka, hogy a 12,5 milliárd köbméteres belső földgázfogyasztásból 11 milliárd köbmétert belső termelésből fedez az ország, csupán a különbözetet importálja Oroszországból, ezért akkor sem kellene komolyabb problémákkal szembenéznie a román energetikai rendszernek, ha a Gazprom teljesen leállítaná a szállításokat.
Románia tehát megteheti, hogy az Oroszországgal szembeni szankciók egyik legerőteljesebb támogatójaként lépjen fel az Európai Unióban, nemzeti érdekei pedig szintén azt diktálják, hogy a geopolitikai felértékelődéséből származó előnyöket maximálisan megpróbálja kihasználni az Egyesült Államokkal folytatott stratégiai partnerség keretében.
Román félelem a szeparatizmustól
Érdekes azonban, hogy bár az ukrajnai válság kialakulásának elején a külügyminisztériumi állásfoglalásokban rendre szerepelt az Ukrajnában élő román közösségek jogainak védelme, ez mára szinte teljesen eltűnt a hivatalos kommunikációból, sőt a román média is alig foglalkozik a témával. A román hivatalos álláspont szerint Ukrajnában a román a harmadik legnépesebb közösség az ukrán és az orosz után, amennyiben „mesterségesen nem osztották volna meg a közösséget”.
A hivatalos adatok szerint ugyanis 151 ezer román nemzetiségű él az országban, ugyanakkor 258 ezren moldovainak vallották magukat, ezért a román értelmezésben 410 ezer román él Ukrajnában. A legnépesebb közösség a Romániával határos Csernyivci megyében él, itt 180 ezren román anyanyelvűnek számítanak, míg Kárpátalján csupán 32 ezer főt számlál a közösség.
Odesszában 724-en vallották magukat románnak, ám 123 ezren moldovainak, így a román hivatalos értelmezésben jelentős román anyanyelvű közösség él a nagyvárosban. Bár nincsenek megbízható információk az Ukrajnában élő románok és moldovaiak román állampolgársága kapcsán, a médiában keringő információk szerint a kárpátaljai románok 70 százalékának van román útlevele.
Míg tavaly februárban a román külügyminiszter kijelentette, Románia „elvárja, hogy az Ukrajnában élő román közösséget ne érjék ellenséges megnyilvánulások”, továbbá kifejezte aggodalmát a nyelvtörvény eltörlése miatt, hangsúlyozva, hogy reményei szerint az eltörölt törvényt hamarosan olyan szabályozás váltja fel, amely megfelel a nemzetközi szabványoknak, köztük a kisebbségvédelmi keretegyezménynek és európai nyelvi chartának, az ezt követő időszakban egyre ritkábban lettek a hasonló megnyilvánulások.
Sőt 2014 májusában Titus Corlăţean külügyminiszter egy kolozsvári választási rendezvényen már egyenesen arról beszélt, hogy „ami országunk keleti határainál oly drámaian történik, az ötletet, késztetést adhat az efféle szeparatista modellek terjedésére, olyan dolgokra, amelyek az ország határainak a megkérdőjelezését jelentik. Ezt nagyon komolyan mondom. Ezért Romániának erős államnak kell lennie”.
Ezzel párhuzamosan Traian Băsescu államfő is számos alkalommal hangsúlyozta a kisebbségi jogok, kiemelten a nyelvhasználat biztosításának fontosságát Ukrajnában, egyszerre azonban látványosan ez is abbamaradt. Az államfő közvetlenül Vlagyimir Putyin Transznisztriára vonatkozó, egyik tavaly áprilisi kijelentésére válaszul arról beszélt, hogy „elfogadhatatlan a nemzetközileg elismert határok megkérdőjelezése.
A kívülről generált revizionista mozgalmak közvetlenül veszélyeztetik az államok területi egységét és szuverenitását, és nem szolgálhatnak megoldásként a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogainak védelmére. Az államszervezésről, a föderális és autonomista modellek bevezetéséről szóló viták, a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek állampolgárságuk szerinti állammal szembeni felforgató tevékenységekre való felbujtása közvetlen beavatkozást jelent a szuverén államok belügyeibe”.
Lekerült napirendről a kisebbségi kérdés
Legutóbb január 7-én beszélt egymással a román és az ukrán külügyminiszter telefonon a román fél kezdeményezésére. Bogdan Aurescu ekkor teljes támogatásáról biztosította Pavlo Klimkint Ukrajna területi épsége, szuverenitása és függetlensége tekintetében, továbbá kifejezte határozott álláspontját az EU Oroszország elleni szankcióinak fenntartására vonatkozóan is.
A román diplomácia vezetője bukaresti látogatásra hívta ukrán kollégáját, ugyanakkor felajánlotta Románia segítségét az országban szükséges reformok, az EU–Ukrajna társulási megállapodás alkalmazása – amelyet Románia elsőként ratifikált – tekintetében. Emellett tájékoztatta a kijevi külügyért arról, hogy Románia már ratifikálta az ukrán–román határra vonatkozó kishatár-egyezményt, és reményét fejezte ki, hogy ukrán részről is hamarosan megtörténik a ratifikáció.
A külügyminisztériumi tájékoztató végén egyetlen mondat található: „a két tárcavezető tárgyalt továbbá az ukrajnai román kisebbséget érintő kérdésekről is”.
Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi politikusok: van magyarkérdés
Egyértelműen van magyarkérdés Romániában az erdélyi magyar pártok és civil szervezetek vezetői szerint, Klaus Johannis vonatkozó kijelentését viszont már eltérően értékelték a Krónika megkeresésére.
Ha Berlinben Klaus Johannis azt válaszolta volna, hogy létezik magyarkérdés, akkor ma az újságírók arról faggatnának engem, hogy mi a magyarkérdés Romániában – vallja Kelemen Hunor. Az RMDSZ elnöke Sepsiszentgyörgyön, a Háromszéki Küldöttek Tanácsának (HKT) ülése előtt leszögezte, nem kommentálja az államelnök nyilatkozatait, ám megerősítette, valóban létezik közöttük párbeszéd, néhányszor már találkoztak, amióta Johannis beköltözött a Cotroceni-be, és megállapodtak, hogy ezentúl is rendszeresen egyeztetnek.
„A magyar közösségnek nagyon sok problémája van, ezeket párbeszéddel és parlamenti eszközökkel kell megoldani” – fejtette ki Kelemen. Arra a kérdésre, hogy ezeken a találkozókon esett-e szó az autonómiáról, azt mondta, az államelnökkel bármiről beszélhetnek, nincsenek tabutémák, ám az autonómiáról nem egyeztettek. „A többség és a nemzeti kisebbségek kapcsolatáról beszéltünk, javasoltuk, hogy a parlamenti pártok között kössünk erről politikai alkut” – mondta a szövetségi elnök.
„Tárgyaltunk a Tăriceanu-kormány idején benyújtott kisebbségi törvényről, amit Johannis a Német Demokrata Fórum elnökeként, akkor támogatott. Annak a kulturális autonómiáról szóló fejezete intézményi garanciákat tartalmaz a nemzeti identitás megőrzésére” – fejtette ki a szövetség elnöke.
Arra a felvetésre, hogy szóba jöhet-e ezeken a találkozókon a marosvásárhelyi székely szabadság napjának a betiltása, Kelemen Hunor úgy nyilatkozott, ez nem az államfőre, hanem a szervezőkre és a polgármesteri hivatalra tartozik, másrészt – mint hangsúlyozta – nem ismeri a kérdést, vele nem konzultált Izsák Balázs, ez szerinte „az SZNT elnök és kollégái, Tőkés László, Szilágyi Zsolt és Toró T. Tibor dolga”.
Szilágyi Zsolt: valljanak színt!
Klaus Johannis elsősorban, mint a román állam, és a román nemzetpolitika vezetője nyilvánult meg Berlinben, és nem úgy, mint egy eltűnőben lévő, több száz éve Erdélyben élő közösség vezetője – jelentette ki a Krónika megkeresésére Szilágyi Zsolt. Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke kifejtette, rendkívüli, hogy Romániának német származású elnöke lehet, ez azonban nem palástolhatja el azt a több mint kilencvenéves történelmi tényt, hogy a román állam nemzetpolitikájának eredményeként az erdélyi őshonos közösségek eltűnőfélben vannak.
Szilágyi Zsolt felidézte, hogy Európa talán egyik első autonómiája volt a 13. században a II. András által kiállított Andreanumban szavatolt szász önkormányzatiság, „akkor előjogokat jelentett a Segesvár környéki szászoknak, ma úgy mondanánk, hogy etnikai alapú területi autonómiájuk volt”. „Azt gondolom, hogy Johannis is egy olyan Romániát szeretne, amelyben az őshonos közösségek, a szászok, a magyarok, a székelyek, a svábok nem érzik magukat veszélyben” – szögezte le Szilágyi Zsolt.
Az EMNP elnöke szerint ugyanakkor a román retorika tiszta párbeszéddel változtatható meg, el kell juttatni a magyarság világos üzeneteit, másrészt meg kell keresni azokat a román partnereket, akik, még ha nem is a hivatalos politikum képviselői, de román oldalról megmutathatják, hogy nem érdekeltek abban, hogy az őshonos közösségeket eltüntessék, hanem az európai különbözőség alapján, Erdély kulturális, nyelvi sokszínűségét értékként kezelik.
Szilágyi Zsolt úgy véli, megnyilvánulásra kell késztetni a politikai pártok képviselőit, valljanak színt, ha azt akarják, hogy néhány évtized múlva Románia homogén nemzetállam legyen. „Az erdélyi magyar politikumnak nem azt kell lesnie, hogy olyant mondjon mindenáron, ami tetszik a bukarestieknek, hanem szövetségeseket kell keresni az általunk meghirdetett politikai tervekhez” – összegzett a néppárt elnöke.
Biró: erdélyi magyar külpolitika kell
Biró Zsolt MPP-elnök is úgy véli, már a berlini kérdésfelvetés egyértelműen bizonyítja, hogy a magyarkérdés nincs megoldva Romániában, és meglátásában helytelen, ha Johannis úgy gondolja, egy ilyen nyilatkozattal a szőnyeg alá lehet seperni. A Magyar Polgári Párt elnöke ugyanakkor bíztatónak véli, hogy az államfő természetesnek tartja, hogy Magyarország odafigyel a határon túli magyarok sorsára, hiszen Románia is egyre inkább ezt teszi.
„Amíg a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) nincs egyértelműen megoldva a magyar kar, amíg nem tartják be az oktatási törvényt, amíg Kovásznán szállodát ajándékoznak az ortodox egyháznak, miközben a magyar történelmi egyházakat hátrányosan megkülönböztetik, s minden téren tetten érhető a kettős mérce, a diszkrimináció, addig hiába hangoztatják, hogy nincs magyarkérdés Romániában” – mutatott rá Biró Zsolt. Hozzátette: szerinte az a megoldás, hogy az erdélyi magyar külpolitikát kell markánsabban megjeleníteni, az elmúlt 25 év legnagyobb mulasztása, hogy nem teremtődött meg az önálló erdélyi magyar diplomácia.
„Az Európai Unióban egyértelművé kell tenni, hogy nem alkalmazható kettős mérce, ez a feladat hárul minden erdélyi magyar szervezetre. Az RMDSZ rendelkezik ezen a téren a legszélesebb eszközökkel, talán így a román retorikát is sikerül helyes mederbe terelni”– szögezte le Biró Zsolt.
Izsák Balázs óvatosságra int
Óvatosan kell kezelni eközben az államelnök berlini nyilatkozatát Izsák Balázs szerint, hiszen ilyen esetekben a hangsúlyeltolódásoknak, értelmezéseknek is szerepük lehet. A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke szerint a berlini kérdésfelvetés is barátságtalan volt Magyarország irányába, hiszen az újságíró azt firtatta, nem okoz-e problémát, hogy túl sokat foglalkozik az erdélyi magyarok sorsával.
„Ezt a kérdést a romániai államfő helyesen kezelte, azt mondta, a két ország között emiatt nincs konfliktus. Ez egy jó megközelítés. A Magyarország-ellenes, balliberális európai propaganda kapott egy rendkívüli jó választ” – fogalmazott Izsák Balázs. Hozzátette: a folytatást, miszerint nincs magyarkérdés Romániában, úgy is lehet értelmezni, hogy nem okoz konfliktust, ha Magyarország felelősséget vállal a romániai magyarokért.
„Nagy felelősséggel kell ezt kezelni, és mindenkit erre intek. Persze rengeteg problémát meg kell oldani. 25 év után sincsenek intézményes garanciák a magyarság identitásának megőrzésére, de ezek nem okozhatnak konfliktust a két ország között” – mondta Izsák Balázs.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Az elnök hallgatása
Két és fél hónapja foglalta el a Cotroceni-palotát Klaus Johannis, s bizony ránk, magyarokra mindeddig nem volt sok ideje. Bár igen magas arányban szavaztak rá közösségünk tagjai, gondjaink még nem érték el ingerküszöbét.
A valóság talaján lépdelők számára egyértelmű volt: Johannis elnökké választása nem hoz azonnali, radikális változást az erdélyi magyarság számára, de sokan bíztak benne, hogy kisebbségi sorból származván, talán nagyobb empátiával viszonyul bajainkhoz, jobban érti, érzi majd mindennapi küzdelmeinket. Ellenzői – mert sorainkban is akadtak szép számban – azért aggódtak, hogy románabb próbál lenni majd a legelszántabb hazafiaknál, s ezt bizonyítandó egyetlen mozdulattal söpri majd le minden óhajunkat, a látszatát is kerülve annak, hogy a magyarokat pártolná. Egyelőre sem ezt, sem azt nem tapasztalhattuk. Elnöksége első két hónapjában Johannis elsősorban lábát próbálja megvetni, hatalma hátterét erősíteni, biztosítani. Érthető, ám lassan szembesülnie kell azzal is, hogy az általa irányított országban él egy majd másfél milliós népcsoport, melyet sorozatosan érnek a jogsértések. Ha igazi liberális és demokrata, nem hunyhat szemet ezek fölött. Sokan, sokféleképpen értelmezték múlt heti berlini kijelentését, miszerint Romániában nincs magyarkérdés. Akadt, aki problémáink szőnyeg alá söprésének látta, más éppen ellenkezőleg, úgy vélte: védelmünkre kelt, azt jelezte, sem mi, sem anyaországunk nem jelent veszélyt Romániára. Csakhogy a magyarság 70 százalékának a szavazatával, bizalmával a háta mögött ennél sokkal egyértelműbb kiállásra volna szükség. Egy megkerülhetetlen újságírói kérdésre adott sokértelmű válasz édeskevés, amikor az elmúlt hetek történései is jelzik, gond bizony van: a székely szabadság napján tervezett felvonulásunkat nem engedélyezik, nemcsak kisebbségi, de emberi jogaink is sérülnek, és amikor jól látható módon próbálják felszámolni a magyar gyógyszerészképzést, a MOGYE vezetői minden lépésükkel azt sugallják, másodrendű állampolgárnak tekintenek bennünket. Mindkét történés már elnöki mandátuma idejére datálható. Klaus Johannis igazságos, tisztességes, jó elnök kíván lenni – ezt hirdette kampányában, ezt üzenték első gyakorlati lépései. Felszámolná a korrupciót, rendet kíván teremteni, a jól végzett munka becsületében hisz. Csakhogy tetszik, nem tetszik, ehhez a magyarkérdés is hozzátartozik, a minket ért igazságtalanságok éppen úgy megkérdőjelezik a demokratikus román jogállam létét, mint a titkosszolgálatok uralma vagy az országban zajló szabadrablás, a mindent behálózó korrupció. Ha valóban jó államfő akar lenni, és minden itt élő állampolgár elnöke, meg kell szólalnia, állást kell foglalnia. Hallgatása immár túl kevés...
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)