A kommunista rezsim által üldözött görög-katolikus egyház
A Rómával Egyesült Egyház 1948 decemberétől befejezte működését Romániában. Megszüntetése annak gyümölcse volt, hogy szovjet modell szerint az ortodox egyház együttműködött a kommunista rezsimmel.
A görög-katolikus papság és a hívek a kommunizmus évei alatt megpróbálták megőrizni Erdélyben a bizánci rítusú katolicizmus szellemiségét. Az egyház illegalitásban működött, a Szentszékkel meglévő diplomáciai kapcsolatok témája lévén.
A görög-katolikusok 1948 és 1989 közötti megpróbáltatásairól Sergiu Soica teológussal beszélgettünk. A nagyváradi görög-katolikus Teológiai Egyetem végzőseként jelenleg a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem doktorandusza.
- Soica úr, meg tudja becsülni, hány görög-katolikus hívő volt 1948-ban? - 1948-ban a romániai görög-katolikus egyháznak kb. 1.500.000 hívője volt. Őket nagyjából 1.700 pap vezette. A hívek többsége Erdélyben volt. Az Annuaire Pontifical (a Szentszék hivatalos statisztikai adatai) szerint, a Bánságban a görög-katolikusok száma 120.000 hívő és 208 pap volt.
- Megszüntetése előtt milyen volt a görög-katolikus egyház struktúrája? A görög-katolikus egyháznak 1948-ban volt egy metropoliája Balázsfalván és 4 püspöki székhelye: Kolozsváron (ennek a püspökségnek Kolozs-Szamosújvár volt a neve), Nagyváradon, Máramarosban (Nagybánya székhellyel), Lugoson és egy helytartóság Bukaresten egy püspök-helyettessel. - 1948 után mi történt a görög-katolikus püspökökkel? - A Román Unitus Egyház megszüntetése után az összes görög-katolikus püspök a kommunista börtönökbe, aztán házi őrizetbe került. A máramarosszigeti börtönben hunyt el Valeriu Traian Frenţiu a Nagyváradi Püspökségről, Ioan Suciu püspök a Balázsfalvi Metropoliáról, Tit Liviu Chinezu, aki 1948 óta a második bukaresti püspök-helyettes volt. Vasile Aftenie bukaresti püspököt a bukaresti Közigazgatási és Belügyi Minisztériumban (MAI) verték meg és hunyt el 1950-ben. A lugosi püspök, Ioan Bălan megjárta a máramarosszigeti börtönt, házi őrizetben hunyt el. Szintén házi őrizetben hunyt el a kolozs-szamosújvári püspök, Iuliu Hossu. Öt évet töltött el a máramarosszigeti börtönben, később a római pápa kardinálissá nevezte ki. A máramarosi püspök, Alexandru Rusu a szamosújvári börtönben hunyt el. - Tehát a görög-katolikus egyház vezetők nélkül maradt… - Nem. Titokban kineveztek más püspököket az egyház vezetésére. De őket is bebörtönözték. Ezzel kapcsolatosan megemlítjük a lugosi Ioan Ploscaru püspököt, aki 14 évet töltött el a kommunista börtönökben. Alexandru Todeat, a romániai görög-katolikus egyház vezetői közül a második kardinálist 13 évre zárták be a kommunista börtönökbe. A nagyváradi Iuliu Hirţea 12 évig volt a kommunista börtönökben. Ioan Cherteş püspök 14 évet töltött a kommunista börtönökben. - Az egyház felszámolása után hogy tudták a görög-katolikus megőrizni a hitüket? - Az alatt a 41 év alatt, amíg a görög-katolikus egyház megszüntetése tartott, a hitet nagyon nehéz volt megőrizni a hívőkben. Egyes papok kitették magukat a kockázatoknak, a kommunista rezsim fenyegetéseinek és végezték a pasztorálást, amennyire tudták. Megemlíthetem, hogy 1956-ban, Kolozsvár központjában görög-katolikus papokkal tartottak szent liturgiát. Ez volt az egyetlen, mondjuk úgy szélsőséges, gesztus a romániai kommunista időszakban. Más, nagyobb számban megtörtént esetek: titkos vallási szolgáltatások nyújtása, mint amilyen a misézés, a keresztelés, esketés és temetés; a fiatalok vallásos tanítása és a fiatal görög-katolikus papok felkészítése. Ezeket a jövendő papokat nehéz körülmények között készítették fel, nem voltak tanáraik, nem voltak kurzusaik, hanem csak néhány teológiai könyvük, melyeket maximális figyelemmel adták kölcsön, nehogy megtalálja azokat a Securitate. Vizsgák is voltak, melyeket csak püspökökkel tartottak. Ennek ellenére voltak olyanok is, akiket ebben az időszakban szenteltek pappá. - Mit jelentettek a titkos misék és keresztelői, esküvői stb. ceremóniák? - Ezek a görög-katolikus egyház emlékirataiban szereplő titkos misék figyelemre méltók. Érdekes, filmbe illő részletekkel szolgálnak az olvasónak. A papok biztosnak tartott helyeken folytatták le a ceremóniákat, ismert részvevőkkel, hogy a Securitate ne azonosíthassa őket. A szentségek kiszolgáltatásával járó ceremóniákat, mint amilyen a keresztelő, vagy az esküvő, éjszaka tartották, gyertyafénynél, jól bezárt ablakokkal. A titkos misék helyszínéül szolgáló házakban takarókkal fedték el az ablakokat, minden suttogva zajlott. A helyszínt őrizték. Ha elment valaki a közelben, vagy gépkocsi hangja hallatszott, a ceremóniát időben le lehetett állítani. Ugyanígy volt az esküvőkkel. Azokat a házasulandók, vagy a pap házában tartották. A helyzettől függetlenül, ezeken a ceremóniákon egyszerre kevesen vettek részt.
Sor került görög-katolikus papok, vagy olyan személyek eltemetésére is, akik úgy végrendelkeztek, hogy a saját vallásuk szerint szertartásban részesüljenek. A szertartást római katolikus papok vezették le. De a temetőben a menetet ortodox papok várták, akik átvették az elhunytat és újra elvégezték a temetési szertartást.
- Milyen volt a kapcsolat a magas rangú ortodox egyházvezetők és az ortodox egyházba beolvasztást elutasító görög-katolikus püspökök közötti kapcsolat? - Számomra a válasz nagyon egyszerű. Nem tudok arról, hogy lett volna kapcsolat e két egyházvezetés között.
A kommunista időszakban a görög-katolikusok kaptak külföldről támogatást? A görög-katolikus papok a kommunista időszakban kaptak pénzügyi támogatást. Az egyház és a hívők életével foglalkozók évente 450 dollárt kaptak a németországi Caritastól. Ez az összeg a kommunista rezsim utolsó éveiben csökkent. Így kb. 325 dollár lett évente. További pénzügyi támogatásokat kaptak a megszüntetés utáni első években, az Apostoli Nunciatúrától, aztán a Szentszéktől, pontosabban a Keleti Egyházak Kongregációjától. A pénzügyi támogatás mellett olyan esetekre is bukkantam, amikor a papokat gyógyszerekkel, különféle javakkal és teológiai könyvekkel segítették külföldről.
- A titkos görög-katolikus papok hogy kapták meg a pénzügyi és anyagi támogatásokat? - A pénz egy részét a nyugati diplomáciai hivatalokon keresztül osztották szét. Elsősorban az olaszokon. De ismertem egy olasz papot is, aki a kommunista időszakban személyesen foglalkozott a segélyek elosztásával. Rendkívüli történetek voltak! A pénzt szalámirudakban rejtette el, melyeket aztán szétbontott, amikor a görög-katolikus közösségekben érkezett. Máskor Romániában adta el azt a gépkocsit, amivel a határon átjött. A kérdéses pap a valuta lejre váltásával is foglalkozott, mert ha a román papok tették volna ezt, akkor a büntetőtörvénykönyv hatálya alá kerültek volna.
A Görög-katolikus Egyház felszámolása
A kommunista rezsim számára a katolikus egyház létezése nagy akadályt jelentett. Úgy az egyház, mint ahogy a hívők is a pápának voltak alárendelve. A Szovjetunióban maga Sztálin foglalkozott ezzel az aspektussal. Ő megpróbált létrehozni egy „nemzeti” katolikus egyházat, mely ne tartozzon a pápa kánoni joghatósága alá. De ez nem sikerült. A legtöbb, amit megtehetett, az a Szovjetunió – egy bizonyos korszakban a Habsburg Birodalom részét képező – nyugati részeiben lévő görög-katolikus egyházak megszüntetése volt.
„Visszatérés” az ortodoxiához
A kommunista Romániában a rezsim „gyümölcsöző” módon kötött szövetséget az Ortodox Egyházzal a görög-katolikus felekezet felszámolására. A magas rangú egyházvezetők közül Nicolae Bălan erdélyi metropolita mutatkozott a legaktívabbnak. Ő már a háborúk közötti időszakban is fellépett a görög-katolikusok ellen. De más oka is volt pozitívan viszonyulni a rezsim politikájához. Bălan metropolita a 30-as években többször is részt vett legionárius körmeneteken. Így aztán Nicolae Bălan 1948 májusában–júniusában többször is prédikált a nagyszebeni metropolitai katedrálisban és az ortodoxia „kebelére” „hívta” a görög-katolikusokat. Persze, ő nem cselekedett az Ortodox Egyház vezetősége által mutatottakkal ellentétesen. Bălan kezdeményezéseit az új pátriárka, Iustinian Marina teljes mértékben támogatta.
Az Ortodox Egyház és az állam
A görög-katolikusok ortodoxiához való „visszatérési” folyamata nem volt az Ortodox Egyház kizárólagos „műve”. Az állam minden adminisztratív erői szerepet vállaltak: a Siguranţa (a Securitate elődje – RS), a Csendőrség, a főispánságok, a megyei rendőrigazgatóságok, a falusi polgármesteri hivatalok, az iskolai tanítók stb. 1948 őszén „ankét” indult a görög-katolikusok között egy esetleges „visszatérés”-hez való viszonyulásukról. A Siguranţa azt a pletykát terjesztette, hogy Kolozsváron nagy gyűlést fognak tartani, amit Iuliu Hossu görög-katolikus püspök fog vezetni és ahol támogatni fogja az egyesülést az ortodoxokkal. Amikor a Hossu beszédéről szóló „változatot” már nem hitték el, azt mondták, hogy a gyűlést Iuga, a kolozsvári kanonok fogja vezetni, majd azt, hogy ismertebb helyi egyházvezetők. A Vallásügyi Minisztérium 1948 szeptembere végén űrlapokat osztogatott a görög-katolikus parókiákban, amelyekkel a papoknak képviselőket kellett kijelölniük a „visszatérési kongresszusra”. Később a Görög-katolikus Egyház egyes vezetőit arra kényszerítették, hogy írjanak alá különféle papírokat az ortodoxiához csatlakozásról. A dokumentumokat aztán, a „visszatérés” elfogadtatása érdekében bemutatták a hívőknek.
Kényszerítések Iuliu Hossu püspököt házi őrizetben tartották és aki megpróbálta meglátogatni, azt bebörtönözték. Egy ilyen káoszban a görög-katolikusok kb. 25 százaléka írt alá az ortodoxiához való „visszatérés” mellett. 1948. október 1-én, egy kolozsvári tornateremben szervezték meg 38 görög-katolikus küldött ortodoxiához való visszatérésének ceremóniáját. Ugyanennyi küldött írta alá a XVII. században a „Rómával egyesülés”-t is. A szertartás reváns kívánt lenni a Vatikánnal szemben.
A „visszatérést” elfogadó görög-katolikus képviselőket a következő napokban Bukarestre hozták, ahol az esemény tiszteletére több ceremóniát tartottak. A végső szertartásra 1948. október 21-én került sor, Gyulafehérváron, ugyanott, ahol pontosan 250 évvel korábban Erdélyben lerakták a görög-katolikusság alapjait.
A Görög-katolikus Egyház megszüntetését a Nagy Nemzetgyűlés Elnöksége által 1948. december 1-én kibocsátott 358/1948-as rendelettel szentesítették. A dokumentum szerint, a görög-katolikus felekezet megszűnt létezni és minden vagyonát kisajátították.
Ceauşescu, a pápa és a görög-katolikusok
A kommunista rezsim rögtön a Görög-katolikus Egyház megszüntetése, 1948. december 1-e után többször is felkérte a görög-katolikus egyházvezetést, hogy térjen meg az Ortodox Egyház kebelére. Még fontos vezetőtisztségeket is felajánlott nekik az ortodoxia struktúrájában, de ezeket elusították.
E felkérésekre válaszul a görög-katolikus egyházvezetés számos memorandumot küldött a hatóságoknak, hogy helyezzék vissza jogaiba a Görög-katolikus Egyházat. A memorandumok vagy kollektívek, egész egyházvezetőség által aláírtak, egy egyéniek, egy egyházvezető által írtak voltak. Többek között még világiak is összeállítottak memorandumokat, melyekben azt kérték a rezsimtől, hogy helyezze vissza jogaiba a Görög-katolikus Egyházat és engedjék ki a börtönből a püspököket. Ilyen jellegű kéréseket még 1988–1989-ben is küldtek. A görög-katolikus hívők és a rezsim közötti kapcsolatok némi javulására Nicolae Ceauşescu 1973-as vatikáni látogatása után került sor. VI. Pál pápa azt kérte Ceauşescutól, engedje meg az Unitus Egyház újbóli működését. A bukaresti kommunista rezsim ebbe nem egyezett bele. Ennek ellenére, Ceauşescu szentszéki látogatása után, néhány évvel később, a hitüket továbbra is gyakorló görög-katolikusokkal szembeni korlátozások enyhítése volt tapasztalható.
eurocom.worldpress.com
Erdély.ma

Frigyre lépni a szülőfölddel – Színjáték a szorítóban
A sepsiszentgyörgyi „eseményekre”, természetesen a bukaresti Magyar Követség is figyelt, s ezeket a követség emberei, sőt az egykori hírhedett Rajnai Sándor személyesen is nyomon követte, ő maga és a követség apparátusában dolgozók is gyakran megjelentek a színházi bemutatóinkon. Természetesen „nem hivatalosan”, hanem színházkedvelőkként, Bukarest és Sepsiszentgyörgy között mindössze 200 km a távolság.
Rajnai Sándor már 1980. május 12-én kézjegyével látta el a Sepsiszentgyörgyi beszélgetések tárgyú, Puja Frigyes külügyminiszter számára küldött feljegyzését. A „Szigorúan titkos!'' jelentést Göndör Péter kultúrattasé készítette.
A feljegyzés korrekt, készítőjének tájokozottságára és a nemzetiségi ügyekben való jártasságára utal.
A titkosítás alól 1996-ban feloldott – visszaminősített – jelentés ma a kutatók rendelkezésére áll, a hozzánk eljuttatott másolati példány Vincze Gábor szegedi történésztől származik, amelyért ezúton mondunk köszönetet.
Az alábbiakban részletet emelek ki a jelentésből. A dűlt betűvel szedett szövegrészek a feljegyzés budapesti olvasójától és értékelőjétől – esetleg Puja Frigyes külügyminisztertől? – származnak.
„A Sepsiszentgyörgyön április végén megrendezett második nemzetiségi színházi fesztivál (kollokvium, S. L.) alkalmat adott számos beszélgetésre, amelyek lényegét az alábbiakban foglaljuk össze: Az általános nemzetiségi helyzetkép ellentmondásos és a viszonylag eseménytelen felszín alatt bizonyos feszültségek érzékelhetők. A felszínen a kulturális, anyanyelvi harc köntösében jelenhetnek meg nemzetiségi demonstrációk, így a színházi fesztivál is ennek egyik kerete. A színház ma a nemzetiségi körülmények között mint az anyanyelv, a nemzetiségi identitás, hagyományok, közös lelki alkat kifejezésének, a tömegek együvé tartozásának szinte kizárólagos politikai fóruma. Ezzel is magyarázható az áprilisi nemzetiségi színházi kollokvium hatalmas közönségsikere. Maga az akció gyakorlatilag központi anyagi támogatás nélkül zajlik, túlnyomó részben a megyei pártbizottság saját költségvetési keretei biztosítják a rendezvényeket, valamint az ország különböző nemzetiségi színházai. Bizonyos szerep jut az egészséges lokálpatriotizmusnak, a megyei első titkár személyes ambícióinak is.''
Sütő András „elszigetelése”
,Javában folyik Sütő András új drámájának „A szuzai mennyegző''-nek a publikálása és színpadra állítása körüli „egyezkedés'' – írják a követségi jelentésben. A sepsiszentgyörgyi színházi fesztiválra érkezett központi küldöttek, az SZMNT (Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács = a művelődési minisztérium szerepkörét töltötte be S.L.) színházi főosztályáról szövegmódosításokra igyekeztek rávenni a szerzőt. A Sütő körüli helyzetet egyébként egyfajta elszigetelési törekvések jellemzik. Nem jelölték parlamenti képviselőnek, lapja a marosvásárhelyi Új Élet kapcsán újabban akadékoskodásokat tapasztal, az Igaz Szó nem volt hajlandó közölni említett drámáját, sőt legújabban a főszerkesztő, Hajdu Győző elzárkózott egy, a Sütő irodalmi munkásságát elemző tanulmány közlésétől, arra hivatkozva, hogy „az most nem aktuális.''
A „Sütő körüli helyzet'' alakulásáról, a rendkívüli népszerűségnek örvendő író elszigeteléséről, a műveivel kapcsolatos akadékoskodásokról a kortárs magyarországiak sorolhatnák a követségi megfigyelést kiegészítő történeteket.
Sütő és a sepsiszentgyörgyi színház között a hatvanas évek végétől mély és tartós bizalmi viszony alakult ki. Jószerével a mi színházunk mutatta be – Tamási Áron, Illyés Gyula, Németh László, Csurka István társaságában! – Sütő mindenik, akkor elérhető színpadi művét. A szerző azokat a munkáit is elküldte hozzánk, amelyeket nem nekünk szánt, sőt a '80-as évek második felében már „műveinek visszautasításáért'' is hozzánk fordult, kérvén bennünket, hogy hivatalos levélben közöljük az elutasítást. Erre azért volt szüksége, hogy ne legyen „törvényszegő'', s a kézirat külföldre juttatását a hazai elutasítással indokolhassa.
Sütővel ekkor már nem csak a pártapparátus ideológiai felügyelői bakalódtak, akadtak mezei tollforgatók is, akik a „drámaelmélet'' bástyáiból lövöldöztek rá. Már ebben az időben egy vékony brosúrára való is tellett arra, hogy esztétikai vétségekért, drámaírói szabályszegésekért utasítsák el színpadi műveit. A hatalom számára Sütő nimbuszának ilyen megalapozású koptatása kedvezőbb volt, mint a nyílt, a brutális politikai támadás és leszámolás, amelyet az író hatalmas olvasótábora és a színházlátogatók seregei lázadozva utasítottak volna vissza.
Sütő András múlt- és jövő időben
2002-ben a 75 éves Sütő Andrást köszöntöttük Pusztakamaráson. Az évforduló évében a marosvásárhelyi Mentor Kiadó „köszöntő könyvvel” tisztelgett a kortárs írófejedelem előtt, s többek között és többek mellett engem is felkértek egy szusszanásnyi jegyzet megírására.
Halálának lélekbe markoló híre után lapunkban, a Háromszékben kellett búcsúznom tőle. Előbb megírtam Sütő András drámáinak drámája címen a jegyzetet, majd belelapoztam az évfordulós írásba, és meglepődve tapasztaltam, hogy egyetlen, a sírkereszthez hasonlatos betű, a „t” szavakhoz illesztésével a köszöntő írás nekrológgá alakul át.
Ilyen és ennyi lenne az élet, egy szó végén billegő jel s utána a pont, amelyhez egy folyamat hozzáloccsan és megfagy, megmerevedik, vagy lehetséges és van a „t” után is folytatás?
Sütő András valahányadik születésnapján – több-kevesebb esztendővel túl az emberélet útjának felén – okos dolog és érzelmes ötlet volt családias hangulatú, de templomian emelkedett ünnepségre a szülőfaluba, Pusztakamarásra szólítani bennünket – írtam akkor. Bizony, András barátunk már, sajnos, egyre kevesebbek öccse, és, szerencsénkre, egyre többünk bátyja, de aki azért még felkapja a fejét, ha bátyám megszólítás keveredik a szavak közé, vajon őt illeti-e a distanciázó szó? Jól érti, sokunknak, a nála idősebbek százezreinek is bátyja a szó másik értelmében, ő a nagyobb, a tehetségesebb, a jártasabb a szóvetésben, tulajdonképpen önmaga megtalálója a pusztakamarási beszéd diribdarabjai között, aki közel háromnegyedszázaddal ezelőtt nagy felfedezést tett: a beszéd forgácsdarab-szavait Arany János-i mívességgel úgy tudta egymás mellé pászítani, együvé simogatni őket, hogy ezek egy hatalmas nyelvépítmény együvé tartozó elemeivé, anyanyelvünk megtartó gerendázatává váljanak.
Ünnepeltünkre mindig is jellemző volt az anyanyelvi építkezés igénye, a megmaradás és itt maradás kötőanyagának kimunkálása. A nyelv bűvöletében él(t), ennek metaforikus kifejezési képességét egybeszedegetve olyan kommunikációs rendszer irodalmi kamarásává vált, amely képessé teszi gondolatainak és érzelmeinek szabad áramlását, képletesen szólva, a puszták, a mezőségek népe és a legrafináltabb nyelvi ínyesmesterek között.
Engem Arany János, Tamási Áron nyelvi mívessége mellett Sütő András nyelvteremtő mágiája babonázott, talán azért is, mert magam is hasonlatos nyelvi környezetből, faluról, azaz vidékről érkeztem. Sütő csak tökéletlenül utánozható népi gyökérzetű nyelvőrző és nyelvteremtő teljesítménye például már élete folyamán hatalmas lelki és szellemi térségekben hódított, mindenhol, ahol magyarok és magyarul beszélők élnek a világon – írtam később, a nekrológban. Mindenhol tankönyveket és iskolaablakokat nyitogatott, levegőhöz és fényhez juttatta az elszennyezetten fuldokló, sápadozó magyar nyelvet.
„Azt gondoltam: ha kézen fogom a század utolsó harmadában született gyermeket, és bebarangolom vele Nyelvünk Nagyfejedelemségét, örökségünk, törvényes jussunk számbavételével a holnap felé is ablakot nyithatunk. Reményeinkben a holnap azt ígérte, hogy ezeréves szülőföldünk örök hangjai közt a sajátosság méltóságának elemi emberi jogával zengi majd életrevalóságát nyelvünk is, az édesnek nevezett anyanyelv.
Azt gondoltam, hogy unokák s nagyszülők egymás szemeláttára fogják itt leélni életünket. Nem így történt”- vallotta A lőtt lábú madár nyomában című kötetének előszavában.
Sütő András nyelvi hódolata és hódítása talán a legmaradandóbb.
Maradandónak kellene lennie emberi tartásának, mindenkori kiállásának, népéhez-nemzetéhez való hűségének, a nagyvilágot műveivel bejárató egyetemességének drámáiba kivetített énjének belső viaskodása, a civil világban vállalt szerepe, sorsformáló és sorsot vállaló szülőföldközelben maradása is.
A feltételes beszédmód bizonytalanságába menekülő fogalmazásnak oka van. Az alkotó munka és az élet eme pászmáin már nem fogalmazhatunk olyan egyértelműen, mint Sütő András pompás nyelvezetének, stílusának térhódítása kapcsán.
Példát mondok. A mostani idős- és a mai középgenerációhoz tartozók Sütő András színpadi művei, drámái térhódításának lehettek tanúi. A történelmi végzet és a szabad akarat ütközésének katarzist kiváltó drámai alkotásai a diktatúra legsötétebb évtizedeiben lelki és erkölcsi fogódzót jelentettek számunkra, társadalmi küzdelmeinkben eligazításul és támaszul szolgáltak. Vitadrámáinak paraboláit, allegóriáit, mint rovásírást, képírást olvastuk és értettük. A kisebbségi lét poklának bugyraiban mi, magyarok és nem magyarok, demokratikusan gondolkodni próbálkozók egymás értőivé, a jót akarás szándékában egymás barátjává és cinkostársaivá lettünk. A csillag a máglyán, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, Káin és Ábel, A szuzai mennyegző, előbb itthon, Erdélyben, majd miután Sütőt a ’80-as évektől a hatalom kiszorította szülőföldjéről az Advent a Hargitán-nal és egyéb színpadi műveivel együtt Magyarországon vált szellemi útitársunkká és eligazítónkká.
Szinte érthetetlen, hogy a ’90-es évek Kárpát-medencét meghódító változásai, a szabadságot szabadossággal társító, a színpadokat Sütőtől és a közönségtől is elhódító irányzatok és csoportosulások kiszorították a közéletből és a művészetek világából Sütő Andrást és drámáit. Ez a Sütő drámák drámája.
2007 december
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma

Felmérik a nyolcadikosok iskolaválasztási igényeit
A következő tanévben 22 magyar kilencedik osztály lesz megyénkben
A Kolozs Megyei Tanfelügyelőség és a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet (KMEI) Oktatáskutató Munkacsoportja szervezésében a napokban zajlik az a felmérés, amelynek keretében kikérik a VIII. osztályos diákok szüleinek véleményét gyerekük iskolaválasztásával kapcsolatosan. A kérdőíves kutatást Kolozs megye minden magyartagozatos iskolájának nyolcadik osztályában elvégzik. Az adatgyűjtést a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (KIFOR) által felkért önkéntes kérdezőbiztosok (főleg egyetemi hallgatók) vállalták fel. A kérdőívek feldolgozása után kapott eredményeket ismertetik a felmérésben részt vett iskolák igazgatóival és a szülői közösségek képviselőivel, de ez szolgál majd alapul a tanfelügyelőség számára a következő évi beiskolázási terv kidolgozásához, illetve a magyar oktatás fejlesztéséhez is, ami magába foglalja a szakoktatás, azaz a technológiai líceumok további bővítését az elméleti líceumok mellett.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Kikerülni az ördögi körből – beszélgetés dr. Szilágyi Tiborral, a MOGYE új rektorhelyettesével
Szilágyi Tibor szerint nem lehet a magyar tagozatot úgy képviselni, hogy az folyamatos ellenségeskedést szüljön. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem új rektorhelyettese a Krónikának adott interjúban elmondta, feltétlenül együtt szeretne dolgozni román kollégáival, de soha nem az érzelmi hadakozást kívánja előtérbe helyezni, hanem a tényeken alapuló, konstruktív vita híve. "Úgy érvényesülhetünk, ha javaslatainkkal olyan előnyöket is képesek leszünk felmutatni, amelyek nem csak kizárólag a mi javunkat szolgálják. Be kell látnunk, hogy bizonyos elmozdulás csak történt, a román fél is alábbhagyott az erőből való hadakozással vagy az érzelmi alapon hozott döntések meghozatalával." – véli a professzor.
– Mi késztette arra, hogy mindössze 45 évesen elvállalja a rektorhelyettesi tisztséget, főként egy olyan időszakban, amikor az egyetemre az 1990-es, rendkívül feszült hangulat jellemző?
– Meg kell vallanom, hogy nem túl szívesen, sőt valamelyest kényszerből mondtam igent, miután szószólónk, Szabó Béla professzor kollégám kijelentette, nem akar a kerékkötője lenni a megegyezésnek, inkább visszalép. Addig is képben voltam, hisz lényegében mi ketten voltunk azok, akik legmélyebben beleástuk magunkat a magyar tagozat ügyének a rendezésébe. Együtt vettünk részt a minisztériumi meg a helyi tárgyalásokon, és együtt fogunk dolgozni a továbbiakban is.
– Ez azt jelenti, hogy a magyar tagozat kétfejű lesz, és ön rektorhelyettesként, Szabó Béla pedig tagozatvezetőként együtt dönt az oktatási kérdésekről?
– Ebben nincs semmi kivetnivaló, hisz úgy, ahogy egy országot elvezethet az államfő meg a kormányfő, a magyar tagozatot is lehet így irányítani. Másrészt én rektorhelyettesként nem vehetek részt a döntéshozó fórumban, Szabó Béla viszont ott lesz a szenátusban és képviselni fogja az ügyünket.
– Azt viszont láttuk, tapasztaltuk, hogy az államfő és a kormányfő jónak indult viszonya az idő elteltével el tud mérgesedni. Ezzel számolnak?
– Remélem, hogy a mi esetünkben nem így lesz. Egyelőre nagyon jól együttműködünk, és bízom abban, hogy ez a továbbiakban sem lesz másként.
– Nem jelent bizonyos hátrányt a magyar kollégák előtt az a tény, hogy ön lényegében tartalékmegoldásként került a prorektori székbe?
– Nem hinném, hogy a kollégák úgy tekintenek rám, mint egy tartalékra. Az eddigi választásokon is szinte ugyanannyi szavazatot kaptam, mint Szabó Béla, sőt a tavaszi voksolás alkalmával a kari tanács esetén az eredmény egyenlő volt. Az Orvostudományi Értesítő felelős szerkesztőjeként állandó kommunikációs viszonyban voltam a kollégákkal. Gyakorlatilag szinte mindenki ismer, és tisztában van a szervezői tevékenységemmel.
– Azonban bármikor megvádolhatják azzal, hogy ön az, akit az eddig magyarellenes magatartást mutató román fél elfogadott.
– Ilyen alapon senkinek sem kellene elvállalnia a tisztséget? Remélem, hogy úgy alakul az egyetem helyzete, hogy az efféle vádak távlatilag értelmetlenné váljanak.
– Persze, ha az érem másik oldalát nézzük, akkor akár azt is észrevehetjük, hogy ebből a pozícióból több mindent el lehetne érni a román félnél.
– Ez így van. Éppen ezért úgy gondolom, hogy az intézmény normális működéséhez a vezetőségben bizonyos koherenciának, együttműködésnek kell lennie. Nem lehet a magyar tagozatot úgy képviselni – még a hétköznapi döntések szintjén sem –, hogy az folyamatos ellenségeskedést szüljön. Ami meg a közös dolgainkat illeti, azokban föltétlenül együtt szeretnék dolgozni a román kollégákkal. Soha nem az érzelmi hadakozást szoktam előtérbe helyezni, hanem a tényeken alapuló, konstruktív vitának vagyok a híve.
– Gondolja, hogy a MOGYE-n lehet józan érvek felsorakoztatásával is vitázni? Egy olyan helyen ahol az elmúlt hónapokban sem az oktatási törvény betűjének, sem annak szellemének a felemlegetése nem sokat vetett a latba. Eddig azt láttuk, hogy ezen az egyetemen az érvényesítette az igazát, aki kétharmados többséggel rendelkezett. Mitől lenne ez ezentúl másként?
– Tisztában vagyok azzal, hogy rendkívül nehéz helyzetben vagyok, ezért is említettem, hogy a rám ruházott tisztség nem tölt el feltétlen örömmel. A kétharmad–egyharmad aránnyal egyelőre nincs mit kezdenünk; ide jutottunk, mert ennyien vagyunk. De még mindig azt mondom, hogy ha érvekre támaszkodva vitázunk, lehet esélyünk. Úgy érvényesülhetünk, ha javaslatainkkal olyan előnyöket is képesek leszünk felmutatni, amelyek nem csak kizárólag a mi javunkat szolgálják. Be kell látnunk, hogy bizonyos elmozdulás csak történt, a román fél is alábbhagyott az erőből való hadakozással vagy az érzelmi alapon hozott döntések meghozatalával.
– A szenátusban mennyire számíthatnak a teljes egyharmadra? Hisz köztudott, az év elején néhány behódoló, magát ilyenkor magyarnak valló tanerőt a román kollégák választottak a testületbe.
– Mindenekelőtt két, a köztudatban keringő pontatlanságot szeretnék tisztázni. Egyrészt a nemrég megejtett választásokon mi jelöltük és mi szavaztuk meg a képviselőinket, ami a szeptemberi megegyezés előtt nem így volt. Másrészt nem csupán a fennmaradt három helyet kaptuk meg, hanem mind a kilencet. Ezek látszólag akár elhanyagolható részleteknek is tűnhetnek, ám mégis rendkívül fontosak. A kialakult konfliktus óta először dönthettünk mi magunk a saját dolgainkról.
– Ez az egyharmad–kétharmad, amiből a román fél nem enged, hol szerepel írásban?
– Sehol. Ezt az oktatói arány adja. Ezért lenne előnyösebb, ha a diákok arányát vennénk figyelembe, amelyik negyven százalék körül van jelenleg.
– Miként lehet kikerülni ebből az ördögi körből? Hiszen éppen azért ilyen az arány, mert nincs elég magyar oktató, és azért nincs elég magyar oktató, mert ilyen az arány.
– Ez sajnos így van, és ebből a körből csakis az új magyar oktatók felvételével tudnánk kitörni. Ez a hétpontos egyezség egyik legfontosabb része, úgy is fogalmazhatnék, hogy mérföldköve. Fontos, hogy ennek nemcsak most, egy egyszeri vizsga esetén kell érvényesülni. Az elkövetkező években is beleszólásunk kell majd legyen az állások meghirdetésébe. Ettől függ részben a főtanszékek létrehozása is.
– A közeljövőre beígért alkalmazások esetében létezik egy bizonyos, előre leszögezett létszám?
– Nincs. Ennek szabályozása majd az én feladatom és gondom lesz, mert az egyezség alapján a magyar rektorhelyettesnek beleszólása van az állások meghirdetésébe. Jelenleg folyamatban van egy felmérés, amelyből meg szeretnénk tudni, milyen állásokra, milyen eséllyel rendelkező jelentkezőkre számíthatunk. Az lenne az ideális, ha meghirdethetnénk az összes olyan állást, amelyre potenciális jelentkezők vannak.
– Daniel Funeriu volt oktatási miniszter az év elején még azt javasolta, hogy az egyetemi charta 55. szakaszába foglalják bele azt, hogy a kisebbségi nyelven való oktatásba lehetséges társult oktatók foglalkoztatása nem történt meg, holott számos magyarországi professzor felajánlotta segítségét.
– Attól függetlenül, hogy nem került be a chartába, bízom abban, hogy megvalósulhat. Derűlátásra ad okot, hogy a magyarországi egyetemekkel való partnerséget a román vezetők sem ellenzik. Ahhoz, hogy alkalmazzunk egy magyarországi oktatót, nincs szükség chartamódosításra; ehhez a törvényes kereteket kell megtalálnunk. Az, hogy külföldről hívjunk meg valamelyik klinikai szakra valakit, nemcsak az egyetemen múlik, hanem az egészségügyi rendszeren is. Gondolok az orvosi kamara álláspontjára, a kórházak álláskínálatára, a román nyelvtudás szükségességére meg sok minden egyébre, ami gyakorlatilag megnehezítheti azt a folyamatot, ami elméletben a lehető legegyszerűbbnek tűnik. Számítunk az anyaországi segítségre, de hosszú távon a saját oktatói gárda kinevelése a fő cél.
– Elődje, Nagy Örs professzor többször is arra hívta fel a figyelmet, hogy a meghirdetett állásokra sem jelentkeznek a fiatalok, vagy legjobb esetben eljönnek, de mindössze ugródeszkának használják az egyetemet.
– Ez a gyatra javadalmazásnak és kevéssé vonzó munkakörülményeknek betudható jelenség – amely egyébként mindkét tagozatot érinti – sajnos továbbra is fennáll. Csak remélni tudom, hogy amennyiben a MOGYE-n javul a közhangulat, illetve, ha életképes kapcsolatokat alakítunk ki a külföldi egyetemekkel, nagyobb mozgáslehetőség nyílik a fiatal oktatók számára, a motiváció is nőni fog. Mindezt én aktívan szeretném segíteni. Jelen pillanatban ezt tartom a legsürgősebb és legfontosabb feladatomnak.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

MOGYE: eltávolodtunk a holtponttól?
Szerkesztőségünkhöz elküldött írásában Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd úgy véli: kérdéses, hogy a MOGYE román többségű szenátusa hajlandó lesz betartani a tanügyi törvény előírásait.
A sokat reklámozott holtpontról való elmozdulás valójában azt jelenti, hogy továbbra is fennmaradt a MOGYE szenátusában a kétharmados román többség. Joggal kérdezhetjük, hol van az a paritás, amelyért a magyar diákok  és tanerők 1990 tavaszán hetekig sztrájkoltak? Továbbra sem számít, hogy a képviseleti demokrácia alapelvei szerint a „multikulturális” egyetem szenátusában érvényesíteni kellene a már hivatkozott  paritás elvét vagy legalább az etnikai arányosságét.
A magyar orvos- és gyógyszerészképzés sorsa kizárólag a nem éppen magyarbarát, kétharmados román többségtől függ. Igencsak kérdéses, hogy valaha is hajlandóak lesznek betartatni a 2011/1-es számú tanügyi törvény 135. szakaszának rendelkezéseit. Ezek előírják, hogy a multikulturális egyetemeken kötelező módon létre kell hozni a nemzeti kisebbség nyelvén az önálló főtanszékekbe szervezett tagozatokat, oktatási vonalakat.
Szilágyi Tibor frissen megválasztott prorektor azt közölte a magyar tanerőkkel, hogy a magyar tagozatot érintő változások a charta 2, 39/3, 121/3 paragrafusaiban szerepelnek. A 2. pontban nem találtam semmilyen különbséget, a 39/3. bekezdés valóban új, azt rögzíti, hogy a magyar nyelvű oktatást magyar oktatási vonalban kell megszervezni, a tanügyi törvény minőséget garantáló 138. szakasza 2. és 3. bekezdéseinek rendelkezései szerint. Ez a megkötés pedig azt jelenti, hogy az évtizedek óta fojtogatott, magyar nyelvű oktatás máról holnapra megfelelő számú képzett tanerőt kellene előrántson a kalapból.
Szó sincs arról, hogy elfogadnák a magyarországi orvosi és gyógyszerészeti egyetemek javaslatát, amelyek felajánlották, hogy szükség szerint biztosítják a hiányzó tanerőket, hogy a magyar oktatás saját lábán állva fejlődhessen. Köztudott, 1946-ban is ezt a megoldást alkalmazták a kizárólag magyar nyelvű MOGYE jogelődjének létrehozásakor, és ez a rendszer a Sapientián is működik. Ennek a rég bevált megoldásnak elősegítése érdekében azt javasolta Daniel Funeriu volt tanügyminiszter, hogy a charta 55. szakaszába foglalják bele, hogy a kisebbségi nyelven való oktatásban lehetséges társult oktatók foglalkoztatása. Erről, valamint a magyar főtanszékek létrehozásáról a charta mélyen hallgat, ráadásul a 38. szakasz második bekezdése továbbra is érvényben maradt. Ez pedig előírja, hogy a tanszékeket, amelyekbe az oktatási vonalak tömörülnek, a legmagasabb rangú tanerő vezeti, aki gyakorlatilag mindig román – szóval így néz ki a magyar oktatási „önállóság”. Ennek a lényeges szakasznak a módosítása messze elmarad attól, amit Daniel Funeriu akkori tanügyminiszter 2011. december 6-i átirata előírt.
A miniszter szerint e szakaszba azt kellene belefoglalni, hogy az egyetemi autonómia alapján a MOGYE meghatározza az önálló magyar főtanszékekbe való szerveződést, a 2011/1-es tanügyi törvény 135. szakasza rendelkezéseinek tiszteletben tartásával. A miniszteri átirat ismeretében joggal kérdezzük, az idézett módosítás mennyiben jelent valós előrelépést, hol van a politikai képviselet által emlegetett „ellenzékből létrehozott magyar tagozat”?
A 121. szakasz harmadik bekezdése annyiban jelent előrelepést, hogy az első mondatot, amelyik szerint a vezetési struktúrák megválasztása azoknak a kollektíváknak a feladata, amelyekre a választások vonatkoznak, megtoldották azzal, miszerint minden elektor a saját oktatási vonalára szavazhat. Szerintem az idézett régi szabályozást is így kell értelmezni, ráadásul mindmáig ez a gyakorlat érvényesült a MOGYE-választásokon. Ez lenne tehát az oly sokat dicsért előrelépés?
Ami a szenátusi választásokat illeti, felidézem, hogy tavaly ősztől kezdve a magyar oktatók nagy része megtagadta a választásokon való részvételt, tiltakozván az újonnan elfogadott charta ellen. Mit sem törődve a magyar oktatók álláspontjával, a kétharmados szenátusi román többség 2012. február 8-án beválasztott hat janicsárt azok közül, akik vállakoztak a „sztrájktörésre”. Egyúttal felajánlotta a tiltakozóknak, hogy a fennmaradó 13 helyre válasszanak magyar oktatókat.
Ezek után a nagy sikerként beharangozott szeptember 21-i paktum első pontja „megengedi”, hogy a magyar oktatók 13 személyt beválasszanak a szenátusba. Ez azt jelenti, hogy a MOGYE törvénytelenül, érvényes charta nélkül megválasztott szenátusában bennmaradtak a sztrájktörő magyarok, illetve továbbra is megmarad a szenátusban a kétharmados román többség, amelyik a jövőben is bármilyen törvénytelen, magyarellenes döntést meghozhat. A Szabó Béla professzor által a tavalyi választásokig betöltött prodékáni tisztségbe a magyar tanári kar megkérdezése-szavazata nélkül, a román kétharmad által kiválasztott Gábos-Grecu professzor a helyén maradt mint a magyar oktatási vonal képviselője?!
A paktumba nem írták bele, de a magyar oktatók beleegyeztek abba, hogy a román többség vétójogot gyakoroljon Szabó Béla professzor prorektorrá választásával szemben. Helyette a románok támogatását élvező Szilágyi Tibor professzor lett a prorektor, aki nyilatkozataiban igencsak melegen üdvözölte a charta 2012. szeptember 28-i módosításait.
Ha elemezzük a 2011. december 7-én elfogadott charta mostani módosításait és közzétételének szokatlan módját, igen érdekes észrevételeket tehetünk, mivel a dokumentumot felülvizsgáló bizottság már szeptember 17-én megfogalmazta az elvégzendő módosításokat. Ha ez igaz, akkor a chartamódosítás nem tekinthető olyan engedménynek, amelyet szeptember 21-én tett a magyarok felé a román kétharmad, mivel a procedúrát már 17-én elindították. Az is előfordulhat, hogy az állítólagos előzetes lépéseket azért tették közzé a honlapon, nehogy úgy tűnjön, a román fél bármiben is engedett a magyar tanerők követeléseinek.
Egyébként legnagyobb meglepetésemre a tanügyminisztérium 2012. június 20-i, 10089. számú átirata – amely jóváhagyta a MOGYE chartáját – azzal indokolja a jóváhagyást, hogy már júniusban létrehozták a magyar oktatási vonalat! Jogos a kérdés: ha a magyar oktatás fejlesztéséről van szó, kinek lehet hinni? Csak halkan jegyzem meg, hogy átiratában a volt tanügyminiszter hasztalan követelte a charta 36., 46., 55., 62. és 70. szakaszainak a 2001/1-es törvény 135. szakasza szerinti módosítását – ezeknek a magyar oktatás fejlesztését szolgáló rendelkezéseknek a chartába foglalásáról továbbra sem akar hallani a szenátus román többsége.
A változtatás harmatgyengeségét az is igazolja, hogy a gyakorlatok továbbra is csak román és angol nyelven folynak, és az államvizsga-dolgozatokat sem lehet magyar nyelven megvédeni. Marosvásárhelyen nemcsak a kombinát miatt nem tisztul a légkör! 
Kincses Előd
A szerző marosvásárhelyi ügyvéd
Krónika (Kolozsvár)

Jogerős: Bereczki és Csegzi sem indulhat a választásokon
A Marosvásárhelyi Táblabíróság pénteken hozott jogerős ítéletében megerősítette a Maros Megyei Választási Iroda határozatát, amelyben az formai okokra hivatkozva kizárta a választási versenyből a független jelöltként indult Csegzi Sándort, és Bereczki Ferencet, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) képviselőjelöltjét.
Csegzi Sándor volt marosvásárhelyi alpolgármester esetében azt kifogásolták, hogy a jelöltségét támogató 3500 aláírást nem négy eredeti példányban nyújtotta be, hanem az egy eredeti példány mellé három - közjegyző által hitelesített - másolatot csatolt. Bereczki Ferenc esetében a hatóság azt kifogásolta, hogy a jelölt nem rendelkezik romániai állandó lakcímmel. Mindketten fellebbeztek a döntés ellen, ám fellebbezésüket első és másodfokon is elutasította a bíróság.
Csegzi Sándor három cikluson át volt az RMDSZ színeiben Marosvásárhely alpolgármestere, és a közelmúltig a szövetség marosvásárhelyi választmányát is vezette. Az RMDSZ azt követően zárta ki soraiból, hogy két héttel ezelőtt bejelentette: független képviselőjelöltként indul a decemberi parlamenti választásokon.
A volt alpolgármester Kerekes Károly RMDSZ-es képviselő, az EMNP jelöltje pedig Kelemen Atilla RMDSZ-es képviselő választókerületében indult volna a választásokon.
MTI
maszol.ro

Javulnak az RMDSZ esélyei Maros megyében
Javulnak az RMDSZ Maros megyei képviselő- és szenátorjelöltjeinek a választási esélyei azt követően, hogy a választási bizottság kizárt két – az RMDSZ-szel szemben induló – magyar jelöltet, Marosvásárhely polgármestere pedig az utolsó pillanatban meggondolta magát, és nem nevezett be a választási versenybe.
A Marosvásárhelyi Táblabíróság pénteken hozott jogerős ítéletében megerősítette a Maros Megyei Választási Iroda határozatát, amelyben az formai okokra hivatkozva kizárta a választási versenyből a független jelöltként indult Csegzi Sándort, és Bereczki Ferencet, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) képviselőjelöltjét.
Csegzi Sándor három cikluson át volt az RMDSZ színeiben Marosvásárhely alpolgármestere, és a közelmúltig a szövetség marosvásárhelyi választmányát is vezette. Az RMDSZ azt követően zárta ki soraiból, hogy két héttel ezelőtt bejelentette: független képviselőjelöltként indul a decemberi parlamenti választásokon.
A pénteki bírósági döntés az egyik marosvásárhelyi és az egyik Nyárád menti képviselői választókerületben javítja az RMDSZ jelöltjeinek, Kerekes Károly és Kelemen Atilla jelenlegi képviselőknek a választási esélyeit.
Korábban Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere lebegtette, hogy a marosvásárhelyi választókerület szenátorjelöltjeként indul a választáson, az utolsó pillanatban azonban elállt a szándékától. Visszalépése Frunda György szenátor esélyeit javítja, akivel szemben Florea fölényes győzelmet aratott a júniusi polgármester-választáson.
Szabadság (Kolozsvár)

Nagyszeben
Ars Hungarica kulturális fesztivál hetedszer
A kultúra magába foglalja egy adott társadalom mindazon ismereteit, értékeit, normáit, melyek a közösség összetartozását és fennmaradását biztosítják. A nemzeti közösségek kulturális önismeretének kiapadhatatlan forrása a művészetek sokszínű és értékekben gazdag világa és ennek bemutatása. Ezt a célt szolgálja a 2005-ben alakult HÍD – Szebeni Magyarok Egyesülete és az általa hetedik alkalommal szervezett Ars Hungarica magyar kulturális fesztivál, amelyet idén november 7. és 11. között tartanak Nagyszebenben.
November 7., szerda
A programsorozat ünnepélyes megnyitóját a Thalia Nagytermében szervezik 19 órakor, ezt követi a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kórus koncertje, 22 órakor pedig a Duola vagyis a Bágyi Balázs és P. Szabó Dániel Duó zenél az Atrium Kávézóban. Bágyi Balázs és P. Szabó Dániel dob és cimbalom duója egyéni szín és egyedülálló produkció az etno-jazz és világzene területén. Mindketten a hazai és a nemzetközi jazz, illetve folk élet szakmailag elismert, meghatározó résztvevői. Játékmódjuk a kamarazenélés legszebb hagyományaira épül. Repertoárjuk javarészt Kárpát-medencei és balkáni népzenei alapokon nyugszik, jazz és szabadzenei elemekkel fűszerezve.
November 8., csütörtök
A Brukenthal Múzeum Kék Házában Incze Ferenc kiállítást nyitnak meg 15 órakor. Incze Ferenc Nagyszebenben élt gyermek- és ifjúkorában. Később gyakran járt vissza alkotni, inspirálódni. Utolsó nagyszebeni tárlata 1985-ben volt ugyancsak a Brukenthal Múzeumban, az akkor kiállított alkotásokat itt is hagyta adományként Nagyszebennek, a múzeum raktárában őrzik. Ezek közül és a Székelyföldön működő képzőművészeti múzeumokból, nem utolsó sorban nevelt lánya, Polonyi Jolán és családja hagyatékából válogattak a kiállítás kurátora, dr. Iulia Mesea nagyszebeni muzeológus és Csergő Tibor, a Gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum igazgatója. A kiállítás célja bemutatni Incze Ferenc művészi pályáját, sajátos nyelvezetének és világszemléletének kialakulását.
17 órakor Zorkóczy Zenóbia Ady Endre emlékműsorát láthatják az érdeklődők, Szeretném, ha szeretnének... címmel a Habitus Galériában. Zongorán közreműködik Kovács Réka. Ugyanitt 18 órakor könyv- és kiadó bemutató kezdődik. Gudor Kund Botond Az eltűnt Gyulafehérvári Református Egyházmegye és egyházi közösségei és Az erdélyi-hegyaljai Magyarigen református közösségének története című könyveket mutatják be, Gudor Kund Botond történész, református lelkész és Demeter László történész, a Tortoma Könyvkiadó igazgatójának jelenlétében.
19 órakor Barokk est kezdődik a Habitus Galériában, a csíkszeredai Codex Régizene Együttes koncertezik, majd 20.30-tól táncházba várja az érdeklődőket. 22 órakor Laczkó Vass Róbert kolozsvári színművész zenés konferansza kezdődik az Atrium Kávézóban, Régi Magyar Cabaret – A pesti dal kultúrtörténete címmel. Zongorán kísér Szép András.
Vízaknán a református gyülekezeti teremben 19 órakor lép fel Zorkóczy Zenóbia az Ady-emlékműsorral, majd 20 órakor könyv- és kiadó bemutató kezdődik, Gudor Kund Botond és a Tortoma kiadó jelenlétében.
November 9., péntek
Demeter Miklós és Petrova Anasztázia Koboz és kubyz című gyerekműsorát láthatják mindazok, akik 13 órakor ellátogatnak a Thália kistermébe, ahol magyar- és udmurt népi hangszereké, nyelvi kapcsolatoké, táncoké és játékoké a főszerep. Petrova Anasztázia udmurt nemzetiségű, képzettsége udmurt–magyar szakos tanár, Demeter Miklós pedig magyar–néprajz szakot végzett Pécsett. Jelenleg kézművességgel foglalkozik (népi- és régizenei hangszereket, fa- és nemez gyermekjátékokat, egyéb használati tárgyakat készítenek természetes anyagokból). Emellett szívesen muzsikálnak magyar és udmurt népzenét.
18 órakor Kis Dániel sepsiszentgyörgyi csont- és fafaragó és Nagy Gábor szintén sepsiszentgyörgyi életpillanat festő kiállítását nyitják meg a Habitus Galériában. Ugyanitt 19 órakor barokk est kezdődik: a dévai Renessaince együttes Széchy Mária című táncjátékát tekintheti meg a közönség. A dévai Renaissance együttes 2006-ban alakult, a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság keretében. A Társaság és az együttes közös célkitűzése történelmi hagyatékunk és épített örökségünk ápolása, népszerűsítése. Széchy Mária című táncjátékuk a XVII. századi Erdély mindennapjait eleveníti meg.
20 órakor a kolozsvári Flauto Dolce Ensamble Édes furulyák muzsikája – Reneszánszból lett a barokk című műsorát láthatják az érdeklődők a Habitus Galériában, 22 órakor pedig Kalapos Band koncertezik az Atrium Kávézóban.
November 10., szombat
A magyarországi Ciráda gyerekkoncertje kezdődik 13 órakor a Thaliában, majd 16 órakor a Szív- motívumok Székelyföldön című kiállítást nyitják meg a Nagyszebeni Magyar Kulturális Központ Galériájában. 17 órakor filmvetítést szerveznek, a Retropolisz – erdélyi épített örökségünk című filmet lehet megtekinteni. Meghívottak: Keresztes Péter, a film rendezője és Guttmann Szabolcs építész-urbanista, műemlékvédelmi szakember, történész, a forgatócsoport állandó segítsége. A Retropolisz dokumentumfilm-sorozat célja Erdély épített örökségének bemutatása infotainment (information+entertainment) stílusban.
19 órakor a magyarországi Ciráda Vígan élem világom! koncertje kezdődik a Thalia Nagyteremben. A Ciráda zenekar három népzenész/népdalénekes és egy elektronikus zenész/hangfaragó találkozásának közös zenei élménye. Változatos műsorukban magyar népdal és népzenei feldolgozásaikat mutatják be. Dalaikban a hagyományos népi hegedű, furulya, tárogató, klarinét, kaval élő előadás módja és énekesük autentikus ének stílusa remekül illeszkedik az általuk előadott popzenéhez. 22 órakor a kolozsvári Yesterdays zenekar koncertje zárja a napot az Atrium Kávézóban.
November 11., vasárnap
10.45 órakor a Backamadaras képekben című fotókiállítást nyitják meg a református templom galériájában, 12.30 órakor pedig a kolozsvári Flauto Dolce koncertezik a Belvárosi Szentháromság római katolikus templomban Egyházi barokk zene, Erdély és Európa címmel. 19 órakor Koós Éva és a Csíkmadarasi népi zenekar Bokrétát kötöttem című koncertje zárja az idei programsorozatot a Thalia nagytermében.
Szabadság (Kolozsvár)

75 éves a Vásárhelyi Találkozó
Amikor 1954 szeptemberében először haladtam át a főtéri (akkor talán Rózsák tere volt) Apolló palota kapualján, még nem tudtam, hogy ez a tekintélyes épület milyen összefüggésben van az én kolozsvári szülőházammal. Akkor internátus volt, s hátsó földszintes épületének nagy termében, meg az udvari kis színpad előtti nézőtéren csendes órákban tanulni lehetett. A színpad timpanonja ma is szemem előtt van, s nem tudom, hogy alma materünk akkori híres és felejthetetlen zenekarának nem ez adta-e a nevét. Nemsokára aztán ez a terem szolgált otthonul a menzának, és korgó gyomrú kollégáimmal – menzajegy híján – sokszor vártuk az étkezés befejeztét, mikor is a jószívű személyzet Ella "főfelszolgáló" vezetésével a maradékokat a "gyalogosok" között szétosztotta. Olykor csak a kenyérkosarak maradékait, de nem ritkán egész ebédadagot is. A zenét egy öreg pianínón és akkor már "lebegő" tenor hangján Walton Jenő – a Muskátli későbbi bárzongoristája – szolgáltatta hozzá.
De nem akarnám további nosztalgiázásommal a kíváncsiságot fokozni, azért máris a tárgyra térek.
Ennek a palotának a termei adtak otthont 1937. október 2–4. között a nevezetes Vásárhelyi Találkozónak, melynek előkészítése és megszervezése az én kolozsvári szülőházamban történt, születésem előtt pontosan egy évvel, éspedig a szüleim által támogatott és befogadott Hitel folyóirat szellemi körében, Tamási Áron vezetésével.
A harmincas évek országos politikáját – a nemzetközi porondon is elindult – erőteljes jobbra tolódás jellemezte, s bár valamilyen mértékben ez mindenkit érintett, a romániai magyar kisebbséget különösen nehéz kérdőjelek elé állította.
A nemzetközi kommunista mozgalom is számolt az új helyzettel. Lőrinczi László egy levelét idézném: "A Komintern ekkor dolgozta ki az ún. Dimitrov-taktikát, azaz elbujtatni a kommunistákat (és a pártokat, ahol voltak) »antifasiszta« és hasonló tömörülésekben, főként népfrontosokban …"1
Ekkor érkezett Romániába Balogh Edgár is, akit a csehszlovákiai Sarlós mozgalomban játszott szerepe miatt toloncoltak ki onnan "szülőföldjére". Azt megelőzően pedig egy felvidéki szélesebb merítésű találkozó gondolatával kacérkodott.
Egyáltalán nem véletlen, hogy ezt a három megjegyeznivalót előrebocsátom. Ennek magyarázata az, hogy mindhárommal kapcsolatban felbukkanhat valamilyen formában egy gondolat – a népfrontos összefogás szükségessége.
A most 75 éves Vásárhelyi Találkozó szervezésére, lefolyására és utóéletére is ez nyomta rá bélyegét.
A találkozó összehívásának ötlete a mai napig annak a mesebeli gyermeknek a helyzetét idézi, akit a bölcs igazságtevő előtt a mostoha és az édesanya próbál magához húzni. Amiben azonban ettől különbözik, az a huzakodó felek gondolataiban és hátsó gondolataiban rejlik.
A Vásárhelyi Találkozó keresztlevele körüli vita azóta is folyik.
A kérdés tanulmányozásában nagy akadály az, hogy az utóéletet meghatározó memoárirodalom gyakorlatilag a szocializmus építésének éveiben keletkezett, és ennek a korszaknak a forráskritikája enyhén szólva is nehéz helyzetben van. A csúsztatások, elhallgatások, sőt valódi hazugságok sora teszik próbára az igazságkereső munkáját.
Pedig ma már teljesen felesleges lenne. Felesleges, mert az, ami tulajdonképpen az egész lavinát elindította, elsősorban a párttörténet utólagos kitalálásának kényszere volt, s kisebb részben egyes személyek igyekezete, hogy ebben vagy az ezért folyó munkában minél fontosabb szerepet "vívjanak ki" maguknak. Ennek érdekében még magának a találkozónak a jelentősége is túl lett dimenzionálva. Bár éppen elég fontos volt enélkül is.
Itt megszakítjuk a szentendrei szerző írását, hogy helyet adjunk Tamási Áron 1937- es megnyitóbeszédének. A Vásárhelyi Találkozó eseményeit, hátterét taglaló tanulmányrészlet folytatását jövő szombati mellékletünkben közöljük.
1 Idézet a szerző birtokában levő, Lőrinczi Lászlótól kapott magánlevélből
Szász István Tas
Tamási Áron
Hősökhöz nehéz időben
(Elnöki megnyitó az erdélyi fiatal magyar szellemiség Vásárhelyi Találkozóján.)
Testvérek, magyar férfiak!
Mint sziklára szállott hegyi madár: itt előttetek is egy ember áll, ki az egyedülvalóság és az alkotó álmodozás felhőiből leszállott erre a vásárhelyi sziklára, hogy onnét jelenthesse: mostoha idő jár az ő hegyi országában.
Igen mostoha idő jár reánk ebben az országban.
A hatalom felé nyitott és megsebzett szívvel s a magyarság felé sorsközösséget vállalva mondja ezt egy ember, ki népnek szolgálatában ezen a helyen nem a hivatását, hanem a kötelességét teljesíti. De a magyar történelemben igen gyakran megtörtént, hogy költők és írók álltak a dobogóra, s onnét követelték közösségük számára a honpolgári jogokat és embertestvéreik számára, magyar és idegen elnyomástól egyaránt, az emberi szabadságot.
Kötelességszerűen ezt teszem én is.
S valahányszor író cselekszi ezt és nem politikus, teljes bizonyossággal tömegek szenvednek és a forrongásban van valami nagy veszedelem, mely ellen népnek és hatalomnak egyaránt védekeznie kell.
Testvérek! Európában ma negyvenmillió ember él kisebbségi sorsban. Nyugodtan állíthatom, a szónak igazán ősi és szenvedő értelmében, hogy ez a negyvenmillió ember ma Európa igazi kereszténysége. Azok a népek, amelyek olyan szerencsések, hogy önálló hatalmi formában élhetnek, mindenekelőtt anyagi javakért és nagyobb hatalomért küzdenek. De ez a negyvenmillió ember nem hatalomért küzd és nem bőséges anyagi javakért, hanem egyszerűen olyan elemi, nemzeti és emberi jogokért, amelyek vita nélkül megilletik ennek a világnak minden lényét, akit bármilyen nyelven embernek neveznek.
Ebből a negyvenmillióból legalább másfél millió magyar ember román hatalom alatt él. Mi ennek a küszködő nagy tömegnek önkéntes követei vagyunk. Felelősségünk tudatában jöttünk egybe az ország minden részéből. A tiszta szándékú ember ősi hitével, a szellem bátorságával és egy szabadságot szerető nép nyíltságával meg akarjuk beszélni másfél millió ember ügyét. Meg akarjuk beszélni, rá akarunk mutatni a kivezető utakra, majd pedig a munka és a szolgálat példájával elöl akarunk járni a megmutatott kivezető utakon.
A magányos gond és a vívódás, melynek gyümölcsét ez a terem öleli most körül, egy székely falusi ház szobájában talált először szót és betűt. Akinek hivatása álmodni és írni: ott álmodott és írt először cselekvő ifjúságról. S aki tovább nem a hivatását, hanem a kötelességét teljesítette, az most boldogan teheti azt a kijelentést, hogy az erdélyi magyarság fiatal férfijai megértették a vívódás kiáltó szavát és megérezték, hogy cselekedni kell.
Az első cselekedet megtörtént: az erdélyi fiatal magyar szellemiség hordozói nagy számban megjelentek a Vásárhelyi Találkozón.
Megállapítom, hogy új helyzetünkben, tizennyolc esztendő alatt, mi kíséreltük meg először, hogy szabad formában, minden hatalmi vagy érdekbefolyástól függetlenül, egybegyűljön az érett ifjúság. És a háború óta mi kíséreltük meg először, hogy ez az egybegyűlés olyan legyen, amely magyar társadalmunk minden színét tükrözze.
Mindkét kísérletünk sikerrel járt: vagyis nyilvánvalóvá lett, hogy világnézeti, vallási és osztálykülönbség nélkül társadalmunk minden rétegének érett ifjúsága átérzi a közös sors és a nemzeti felelősség gondolatát. Átérzi és megjelenésével bizonyítja, hogy az előítéletek és testvérgyengítő harcok mindenekelőtt mesterségesek voltak. E történelmi jelentőségű jelentkezés után rajtunk a felelősség, az összesen és az egyéneken egyaránt, hogy a lehetőségből közös munka, a közös munkából erős magyar társadalom és az erős magyar társadalomból helytálló nemzeti erő teljesedjék ki.
Nincs véleményeltérés közöttünk abban, hogy a társadalmunk keretén belül az egymással szemben folytatott osztályharcnak el kell tűnnie, ha nemzeti érdekről van szó. A világnézeti harcoknak is a közös nemzeti érdek síkján el kell némulniok. Mert ha láttuk és éreztük, mint ahogy ma is látjuk és érezzük, hogy a román pártok és uralkodó osztály világnézeti különbség nélkül egyaránt részt vesz a mi népünk sanyargatásában, akkor nekünk is egyetemlegesen s világnézeti különbség nélkül kell védekeznünk.
S ha ennek a sorsszerű összefogásnak a szükségességét még jobban hangsúlyozni lehet, akkor félreértés nélkül hangsúlyozzuk abban a munkában, amelyet társadalmunk átformálása megkíván. Amikor ennek a munkának elvégzésére közösséget sürgetünk, mindenesetre meg kell jelölnünk azt a világnézeti formát, amelyet egy kisebbségi nép magáénak vallhat. Kétségtelen, hogy a liberális demokráciának ma már nálunk sincs meg az a biztosan megjelölhető és félre nem érthető fogalma, amelyet valamikor takart. Demokráciáról szólva, ma már két ember nem érti meg egymást, hiszen egyformán demokráciát mond a fasizmus vezére és az angol felelős államférfi. Mi hát ez?
Leghelyesebbnek látszik visszamenni a tudományhoz, mely szerint a demokrácia az összes erkölcsi, szellemi és anyagi javak igazságos és helyes felhasználása a társadalom javára. Fel kell tehát tennünk a kérdést, hogy erkölcsi, szellemi és anyagi javainknak kik az őrzői az erdélyi magyarságban? Hiszen elsősorban ettől függ, milyen szemszögből tárgyaljuk jelen helyzetünket és hogy józan ésszel mit tehetünk jövendőnk érdekében.
Egy bizonyos: az erdélyi magyarság nyolcvan százaléka falusi kisbirtokos és munkás. Azt is nyugodtan elmondhatjuk, hogy nemzeti javainknak és erőnknek elsősorban a nép az őrizője. Ebből a kettőből természetszerűleg következik, hogy társadalmunkat a népünk megerősítése és megtartása céljából kell átformálnunk és jövendőt csak erre a rétegre építhetünk. Gondunk és törekvésünk. Mely a nép felé irányul. Teljes mértékben a munkásságé is, de viszonzásul a munkásságnak be kell látnia, hogy a néppel erős lánc fűzi össze, mely a nemzeti érdekek védelmére közösséget parancsol. Így nép és munkásság között létérdekekben eltűnik a választófal, mely a nemzeti erőt gyöngítette azelőtt. A középosztály lassanként a népnevelő szerepét veszi át, s nevelése folytán idővel maga is népi vérrel és teljes közösségi érzéssel telítődik. Feljebb az előjogok eltűnnek és az arisztokrácia megszűnik mint osztály. Így azok a választófalak is ledőlnek, amelyek urat és falusit még ma is szembeállítanak egymással: s végül egy kisebbségi nép egységes társadalma áll előttünk, amely erkölcsi és nemzeti alapon álló népi demokrácia.
Három nap megbeszélései bizonyára megépítik és bizonyára mindenki számára megvilágítják ezt az odavetett gondolatot. Mindenki felelős a munkában: mutassatok hát emelkedett lélekkel utat! És ahogy férfiakhoz illik, adjátok vissza a szónak erkölcsi tartalmát, nemzeti súlyát és emberi hitelét. Gondoljatok arra, hogy vizsgán álltok népetek előtt s hogy az erdélyi magyarság történelme rajtatok keresztül azt a generációt fogja megmérni, amely ma a legnagyobb felelősséggel tartozik népének. Legyen mindenkinek eltökélt vágya, hogy ő nem fog könnyűnek találtatni.
Hősnek kell lenni!
És miért ne lehetnétek, hiszen hősei isteni törvény szerint minden népnek vannak súlyos időkben.
1937. október 2.
Népújság (Marosvásárhely)

Dr. Szabó Miklós köszöntése
Konferencia az erdélyiek külföldi egyetemjárásáról
Múlt vasárnap a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem szenátusi termében a Román Akadémia Gheorghe Sincai Társadalom- és Bölcsészettudományi Kutatóintézete az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókjával közösen szaktanácskozást szervezett A külföldi egyetemjárás és Erdély európai kapcsolatai a 12–20. században címmel. A témával kapcsolatos tudományos kutatások bemutatása mellett a tanácskozás tulajdonképpen arra teremtett alkalmat, hogy felköszöntsék a 80 éves dr. Szabó Miklós volt levéltárost, főiskolai tanárt, történészt, aki e kérdéssel közel 40 évig foglalkozott.
A tudományos dolgozatok ismertetése után dr. Szögi László egyetemi tanár, a budapesti ELTE könyvtárának igazgatója, Körtesi Zsuzsa, a Román Akadémia munkatársa, Pál Antal- Sándor nyugalmazott levéltáros és dr. Cornel Sigmirean egyetemi tanár, valamint a családtagok és fiatal munkatársak köszöntötték Szabó Miklóst. Igencsak meglepődött az ünnepelt, amikor bemutatták A történetíró elhivatottsága – emlékkönyv Szabó Miklós születésének 80. évfordulójára című, a Mentor által kiadott kötetet, amelyet dr. Pál-Antal Sándor, dr. Cornel Sigmirean és dr. Simon Zsolt szerkesztett. A könyv 33 szerző magyar, román és német nyelven írott szakdolgozatait, tanulmányait tartalmazza.
Az ünnepség után dr. Szabó Miklós a kutatómunkája kezdetéről beszélt lapunknak.
– Az erdélyi egyetemjárás kérdésének kutatását úgy vetették fel, hogy ha foglalkozom a kérdéssel, akkor áthelyeznek az akadémia társadalomkutató intézete marosvásárhelyi fiókjához, ha nem, akkor kimegyek Panitra tanítani, ahol egy katedrát hárman tölthettünk be. Amikor a kutatást elvállaltam, majdnem hat évig levéltárosként dolgoztam, illetve ezt megelőzően 1962-től 1976-ig a főiskolán tanítottam. Ismertem a kutatás alapvető kérdéseit. A kezdetekben Bözödi Györggyel, Kocziány Lászlóval és Tonk Sándorral fogtunk hozzá a munkához, az előbbi két munkatársunk kimaradt, így Tonk Sándorral folytattam – mondta. Nem volt könnyű a kommunista időszakban egy olyan témát kutatni, ami az erdélyiek nyugati kötődését vizsgálta, hiszen nemcsak kizárólag az egyetemjárást vizsgálták. Miután az első évet szerencsésen lezárták, egy bukaresti kutató felvetette, hogy a külföldi egyetemre járó erdélyiek közül hány volt román.
– Megmagyaráztam neki, hogy a nevek latinok, és nem tudjuk kideríteni a nemzetiségi arányt – mondta, amit elfogadható válasznak találtak, ezért etnikai szempontokból többet nem feszegették a kérdést.
A több évtizedes kutatómunka során sok érdekes vetületét kutatták a társadalmi jelenségnek. Ezek közül példaként említette, amikor egy olyan középkori dokumentumra bukkant, amely leírta, hogy egy brassói gimnáziumban végzett diákot miként kísértek ki a város kapujáig, majd neve három hónap múlva felbukkant az akadémián. "Érdekes végigkövetni miként jutott el, milyen útvonalon haladt, hiszen ez a korabeli világlátásnak, -járásnak egy módozata volt".
Az erdélyi diákok – főként a szászok, akiknek könnyebb volt bejutni – a wittenbergi vagy heidelbergi egyetemre jártak leginkább.
S hogy mit jelentett ez a nyitás az európaiság fele? Azt sikerült igazolni, hiszen a diákok alig 5%-a maradt külföldön, a többiek hazatértek és itthon kamatoztatták mindazt, amit tanultak, láttak, tapasztaltak. Volt, aki csak három évet élt külföl-dön, mások peregrinációja 15 évet is tartott. Ez nemcsak azt jelentette számukra, hogy kitörtek a falusi környezetből, ahol szabadparasztként vagy kisnemesként éltek, hanem megismerték, behozták tájainkra a nyugati értékeket. Nemcsak szellemiekben, hanem mezőgazdasági, műszaki és tudományos szempontok szerint gazdagították Erdélyt. Például az 1800-as évek elején Gyarmati Sámuel hozta be a fehér krumplit, ami megmentette az itt lakókat az 1813-tól 1818-ig pusztító éhínségtől, mi több, a mai napig is a Székelyföldet éltető mezőgazdasági termény lett. Az évszázadok során egyre több erdélyi diák jutott el külföldi egyetemekre, például 1849 és 1918 között számuk elérte a 9.522-t. Ők voltak azok, akik Erdély szellemi kincstárát gazdagították.
Mai szemmel vizsgálva a kérdést, érdekes volt a kapcsolatrendszert is elemezni, amelyet ők építettek ki és ápoltak a korabeli Európával. Ez a mai társadalmi- politikai helyzetben is érdekes téma a kutatók számára – mondta dr. Szabó Miklós. Az évfordulóra kiadott kötettel kapcsolatban közölte, titokban készítették elő, ezért óriási volt számára a meglepetés.
– A kötet megjelenése örvendetes, fellelkesít és további erőt ad ahhoz, hogy a munkát folytassam. Az egyetemjárás kérdése 1976 óta foglalkoztat, s még mindig vannak olyan vetületei, amelyeket érdemes kutatni. Ma is volt két idevágó előadás, egy útinapló ismertetése valamint a külfölddel való kapcsolatot taglaló. Vannak fiatal történészek, levéltárosok, mint akár dr. Simon Zsolt is, akik tovább kutatják a témát, ezért sem volt hiábavaló a több évtizedes munkásságom – mondta lapunknak dr. Szabó Miklós.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Bűntelenül, mégis megbüntetve
Az elmúlt huszonhárom esztendő során annyi mindent elmeséltek már „a mi ötvenhatosaink” meghurcoltatásaikról, hogy önkéntelenül adja magát a feltételezés: újat nem tudnak már mondani. Pedig ez nem így van: adalékokra, részletekre mai napig derül fény, s ők maguk sem zárták, zárhatták le bensejükben kálváriájukat. Mindannyiukat foglalkoztatja, kik voltak azok, akik őket börtönbe juttatták, s kik azok, akik szabadulásuk után – amikor Puskás Attila megfogalmazása szerint csak annyiban váltak szabadokká, hogy nem voltak zárt ajtók mögött – folyamatosan megfigyelték őket, jelentéseket írtak róluk 1989 végéig. Mert ma már hozzáférhetnek a múlt rendszer alatt róluk összegyűjtött adatokhoz (már amelyeket a volt Securitate irattárát vizsgáló bizottság megkapott), de abban a besúgók neveit letakarják, csak fedőnevük ismerhető meg. És talán az sem oktalan feltételezés, hogy megfigyelésük mai napig is folytatódik...
Securitate, SRI – egykutya
– Én azt hiszem, nem csak 1989 végéig figyeltek állandóan bennünket, és erre bizonyíték talán éppen a legutóbbi napokban származott – mondja Puskás Attila. – Nemrég Bukarestben könyvbemutatón vettem részt, ott megismerkedtem Varga Andreával, aki magyar állampolgár ugyan, de már több mint egy évtizede dolgozik a román kommunista múlt felderítésén, legutóbb pedig a nagyváradi egyházi ingatlanok visszaadásának segítésében vállalt munkát, kiemelem, a szóban forgó három épület egyikét a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) használja. Találkozásunkkor megkértem, segítsen a volt besúgóim felfedésében. Aztán néhány nap múlva nem is messze Bukarest belvárosától ököllel arcon ütötték. Ő tehát feltételezte, azt hiszem, joggal, hogy egyfajta megfélemlítés volt ez. Én a magam részéről nem tapasztaltam, hogy megfigyelnének, bár nem kétséges, hogy számon tartanak bennünket, különösen azokat, akik azután sem lettek csendesebbek, miután az úgynevezett rendszerváltás megtörtént Romániában.
– Megtisztelő, ha az embert a szervek számon tartják.
– Azért erről a megtiszteltetésről az ember szívesen lemondana, de engem nem foglalkoztat. Viszont az kétségtelen, hogy mai napig is leszámolási játszmák történnek az országban a SRI segítségével. Én azt vallom, hogy annak idején Iliescuék nem a hadsereggel, hanem a Securitatéval egyeztek ki, ezt sok minden bizonyítja. Egyébként az nem természetellenes dolog, hogy minden államnak van egy biztonsági szervezete, amelyik többnyire nem nyilvánosan működik, ez önmagában véve nem jelentene bajt, hiszen minden állam igyekszik polgárai védelmét biztosítani. A SRI-vel az a gond, hogy politikailag elkötelezett, eszméket és azok fenntartóit védelmezi, ez volt a baj a Securitatéval is, egy diktatórikus rendszer hatalmi gépezete volt, melynek mi voltunk a szenvedő alanyai, bűnökkel vagy anélkül, bűntelenül és mégis megbüntetve.
Mellékes áldozatok
– Puskás Attilának mi volt a nagy bűne?
– 1958-ban kipenderítettek a csíkszeredai iskolából, mert már gyűltek a fellegek a fejem felett, egy kicsit szabadszájú voltam, büntetésből Csíkdánfalvára küldtek tanítani. 1959 elején egy tanuló, Sánta Imre (aki nyilvánvalóan nem azonos a mai bikfalvi lelkésszel – szerk. megj.) megkeresett azzal, hogy ő abbahagyja a tanulást, színész lesz, író lesz, egyfajta petőfies stílusban. De hátrahagyott egy levelet, hogy ne kutassanak utána, mert baj származhat belőle, hiszen neki olyan jellegű politikai vonatkozású írásai vannak, hogy meggyűlhet a bajom. Persze, megkezdődik az utánakutatás, ő hamar vissza is tér, de a Securitate közben felfigyel ezekre a mondatokra, házkutatást tartanak nála, kezdik felgöngyölíteni a dolgokat, kiderül, hogy rendszerellenes verseket ír, kiderül, még két társa ugyanilyen verseket ír. A kommunista törvénykezés idején az volt az alapállás, hogy a diák nem lehet hibás a rendszerellenes gondolataiért, hanem csakis a felnőttek, nyilván, a tanárai, szülei adott esetben. Így aztán bekerültünk öt diák mellett hat tanár, kiderült, ’56-ban együtt hallgattuk a rádiót, én egy tanárkollégám lakodalmán felolvastam azt a saját versemet, amely a Háromszék múlt pénteki lapszámában megjelent, ez volt az egyik vádpont. A másik a gyerekekkel való kapcsolattartás, aztán az is kiderült, hogy én gyászszalagot viselek, holott nem halt meg hozzátartozóm, sőt, mondtam, hogy a magyar forradalom áldozataiért viselem ’56 novemberében. Aztán az is, hogy Földi István Gábor Áron-színdarabját kezdtem betanítani 1958-ban, s bár azt próba közben az igazgató letiltotta, az is a vádpontok között szerepelt. Végül engem tettek meg fővádlottnak, húsz évre ítéltek el, plusz tíz évet tiltott iratok forgalmazásáért kaptam, a nagyobb büntetést alkalmazták.
– Akkor is demokráciának hívták a rendszert, de ezek a vádpontok, a mai jogrend felől nézvést, teljesen nevetségesek.
– Nyilvánvaló, de hát minden politikai perben, még a Szoboszlayék esetében is, akiket halálra ítéltek, mi volt a lényeg? Ezek a perek, az ítéletek a társadalom féken tartását, megfélemlítését szolgálták, szétválasztani az emberi közösségeket, megteremteni a bizalmatlanság légkörét, tulajdonképpen mi nem bűnösök, hanem egy cél feláldozott egyénei voltunk, annak a célnak, hogy ezt a rendszert a félelemre és az egymás iránti bizalmatlanságra építsék fel. Ugyanez történt a bolsevista rendszer minden utódállamában, ennek következménye a poznani lázadás, azelőtt a berlini, és a legnagyobb, a magyar ’56, amihez a mi ügyeinket is kapcsolták, mert mi sem volt ennél egyszerűbb. A legfontosabb tőke...
– Ha arról beszélek, milyen büntetéseket alkalmaztak, ezek a szörnyűségek borzolják a kedélyeket, de nem ezeken a hangsúly, hanem azokon a szellemi, érzelmi megaláztatásokon, amiken mi átmentünk. Egy tanárember, aki fel van vértezve bizonyos tudománnyal, annak moslékot adnak enni, mert nem nevezhető másként, felteszik rá a fekete szemüveget, és naponta egyszer lökdösik előre a vécére, aztán, ha máskor is kell neki, oldja meg, ahogy tudja, egy padlóhoz rögzített széken hallgatják ki, mert attól is félnek, nehogy azt a széket indulatában valamelyik kihallgatótiszthez vágja, és kényszerítik, hogy aláírja azokat a vallomásokat, amelyeket soha nem mi fogalmaztunk meg, hanem mindig a tiszt, és amelyek napról napra jobban terheltek minket. A végrehajtó börtönökről nem is beszélve, mikor én Szamosújvárra kerültem, 1960 januárjában, vékony vászon csíkos ruhát adtak, abban kellett mennünk dolgozni a bútorgyárba. Azzal a koszttal napi 12 órát fizikai munkát végeztünk. Aki nem bírta, vegyük csak a Szalay Attila esetét, ő ott halt meg, gyomorfekélyből származó gyomorvérzése volt, ugyan bevitték a rendelőbe, de nem kezelték, nem adtak megfelelő gyógyszereket, tulajdonképpen közvetett módon megölték. Ezeket a dolgokat jó tudni, a kommunista propaganda alaptétele – hazugságból – az volt, hogy a legfontosabb tőkénk az ember, és ennek pontosan az ellenkezője volt igaz.
Besúgók, téglák
– És azt jó-e tudni, kik voltak a besúgók?
– Volt olyan, akinek a nevét tudom. A Securitate irattárát vizsgáló bizottságnál a fedőneveket nem takarják le, de hogy kit fednek, nehéz tudni. Például voltunk Pro Natura kiránduláson Kisborosnyón, onnan jelentés született – sejtem, ki írta, de várjuk meg, hátha sikerül Varga Andreának kiderítenie. Egy másik jelentésben Olteanu nevű szerepel, fogalmam sincs, ki lehetett, de azt viszont tudom, hogy egy Mesaroşiu szekus hadnagy volt az én „őrangyalom”. Összesen 19 dosszié, 2216 oldal szól a mi tizenegyünk ügyéről, mindenik vádlottnak és az ügy egészének is külön dossziéja volt.
– A börtönben is voltak besúgók.
– Elmondanék egy dolgot. A börtönben átnevelési folyamat kezdődött, főleg 1963–64-ben, amikor történelmi, politikai tájékoztató előadásokat tartottak. Az volt a cél, hogy olyan embereket bocsássanak ki, akik ismerik a megváltozott viszonyokat, másrészt, hogy alkalmazzák azokat a módszereket, amelyek nem teszik lehetővé, hogy visszalépjen az úgynevezett becsületes útról. Nagygyűléseket szerveztek vasárnaponként, erre felkértek embereket, hogy vállalják a mea culpát, mert abban semmi rossz nincs, ha megmondják, rosszul gondolkoztak, de megváltoztak. Aki ezt vállalta, elmondta, miért volt bezárva, hogy nagyon helytelenül cselekedett, mert ez és az biztatta fel, de meggyőződött, helytelen úton járt, és amikor kiszabadul, becsületes polgára lesz a szocialista társadalmi rendnek. Akik nem vállalták a bűnbevallást és megtérést a nagyközönség és a szekustiszt előtt, azokat nem nézték jó szemmel, azokról mindenféle jelentéseket kértek. Ezek nem besúgójelentések, mert az illető a saját nevével adta.
– Az alapkérdés: jó-e megtudni, kell-e megtudni és kell-e a nagyközönségnek megtudnia a besúgók nevét? – A NSZK így járt el. Amikor nagy hirtelen és előkészületlenül ledőlt a berlini fal, felelős személyek azonnal birtokba vették a Stasi székházát, kezet tettek az ottani dokumentumokra, és attól fogva következetesen rendelkezésére bocsátották – és nem névtelenül – a német embereknek az iratokat. A lengyeleknél is hasonlóképpen felszabadították ezeket az adatokat, bizonyos mértékig Magyarországon is, bár ott még mindig vannak teljesen titkosított dokumentumok is. Romániában az első időszakban nem névtelenítették az aktákat, de nagyon rövid idő múlva ezt tették, mert kezdték az emberek számon kérni azokat, akik őket börtönbe juttatták. Azt tudni kell, a Securitate arra nem volt alkalmas, hogy bizonyítékokat szerezzen, ezeket mind a besúgók szállították nekik. Maguk a szekustisztek képtelenek lettek volna bármilyen bizonyítékokat előkotorászni a bűnösségünkre, még akkor is, ha lehallgató készüléket szereltek volna be. A besúgók – hol megfélemlítésből, hol zsarolásból, hol anyagi vagy más érdekből – a Securitate szolgálatába szegődtek, aláírták, hogy titokban tartják működésüket, van erre pontos űrlap, tehát én azt mondom, hogy a besúgó is épp annyira bűnös egy-egy vádirat elkészítésében, mint maguk a szekustisztek.
Maradjon az ő szégyenük
– A besúgói kérdést csak azért erőltetem, mert mindannyiunknak véges az élete. És ha titkainkat sírba visszük...
– Nem azért titkoljuk adott esetben. Volt egy erdővidéki börtöntársam, mai napig él, tudtára adtam, hogy megvannak a beszámolói. Előbb tagadta, aztán elküldtem neki a másolatokat, és azt mondtam neki, függeszd ki a lakásod falára, hogy te és az összes hozzátartozód is lássa, milyen ember voltál, és szenvedj érte, mert megérdemled. És más közeli, sőt, nagyon közeli ismerőseim közül is többen vállaltak besúgó szerepet a vizsgálati fogság alatt, ezt szégyenkezve mondom. Tégláknak neveztük az ilyeneket. Soha nem láttuk őket végrehajtó börtönökben vagy munkatáborokban. Ezek az emberek végig ott maradtak, celláról cellára jártak, hazug névvel és legendával próbáltak a rabok bizalmába férkőzni. Nekem is volt egy Oprea nevű „téglám“, azt próbálta tőlem megtudni, hol vannak a verseim, a naplóm, az írásaim, amelyek számukra bizonyítékul szolgáltak volna. Ugyanis az történt, hogy fülest kaptam letartóztatásomról egy nappal korábban, május 11-én, és még aznap este a háziasszonyomnak az összes irományomat odaadtam, hogy rejtse el, mert ni, mi vár rám. Valóban jöttek, házkutatási paranccsal, és igen bosszúsak voltak, hogy nem találtak semmit, amit bizonyítékként elvihetnek. Na most, ha én a vizsgálati fogságban, ami egészen szeptember elejéig tartott, elfecsegem hogy a háziasszonyom eldugta a papírokat, letartóztatják, akár a férjét is, és bűnpártolásért elítélik. Én valahogy megsejtettem, hogy Oprea beépített ember, azt hazudta, ő is politikai elítélt, bojkottálta a Szovjetunióba szállítandó urániumércet. Csakhogy én észrevettem, sem az övet, sem a cipőfűzőt nem vették el tőle. Attól kezdve nagyon ügyeltem, annyit mondtam neki, sajnálom, letartóztatásom előtt elégettem a papírjaimat. Ki is vették tőlem, az engem kivizsgáló Fábián Márton szekusszázadosnak értéktelen jelentést írt. De a téglák, köztük az én igen közeli ismerőseim is, nagyon sok embert tönkretettek. Ezek az emberek kivetkőztek mindenből, ami értelmiségi, ami magyar, ami emberszámba vehető...
– És mégis, a besúgás nem magánügy, hanem közügy.
– Ez így van, de ezeknek az embereknek élnek a családtagjaik, akiknek semmi bűnük nincs abban, hogy az apjuk, nagyapjuk mit követett el, ők vinnék a hátukon a szégyent, olyanokká válnának, mint mi: bűntelenül, mégis megbüntetve.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (4.)
A hazaárulási perek. Jönnek Kádárék
Bár a letartóztatás, a nyomozás, a kihallgatások idején látszólag nem érvényesült az „etnikai” elv, a „rendszer ellen szervezkedő elemeket” előre meghatározott klisék, sablonok szerint csoportosították – román vasgárdisták, magyar nacionalisták-irredenták, cionisták, történelmi pártok tagjai, imperialista ügynökök –, a letartóztatottak, elítéltek etnikai megoszlása azt bizonyítja, hogy a Securitate a magyarok által lakott régiókban sokkal „aktívabb” volt, mint a román többségű vidékeken.
A Magyar Autonóm Tartományban 1956 és 1965 között összesen 826 személyt állítottak hadbíróság elé. Közülük 620 magyar – az elítéltek 75,1 százaléka –, 184 román – 22,5 százalék –, 18 német – 2,1 százalék –, 2 zsidó és 2 cigány – 0,2 százalék. 1956-ban 71 román anyanyelvűt és 28 magyart tartóztattak le. Ez azzal magyarázható, hogy 1956. november 3-tól 1957 februárjáig letartóztatták a Ioan Faliboga moldvai származású, Marosvásárhelyen élő katonatiszt vezette Nemzeti Felszabadító Bizottság (Comitetul de Eliberare Naţională – CEN) 70 tagját, akiket a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke nagyszebeni kiszállásán 1957-ben elítélt. Ioan Falibogát és két társát előbb halálra ítélték, az Államtanács utólag az ítéletet életfogytiglani kényszermunkára változtatta. A Faliboga-csoportban csak két magyar volt: Frunda Károly és Miholcsa Gyula mérnök. Frunda Károlyt a Btk. 209. szakasza 3. pontjának előírásai alapján az ország kormányzási formájának erőszakos megdöntésére irányuló szervezkedésben való részvételért, azaz hazaárulás vádjával 18 év fegyházbüntetésre ítélték, Miholcsa Gyula építkezési tervezőmérnököt, ugyanazzal a váddal, a Btk. 209. szakasza 4. pontjának előírásai alapján 10 év börtönbüntetéssel sújtották. A Ioan Faliboga vezette csoport részben a Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsának munkatársaiból, részben a Román Államvasutak hivatalnokaiból – többségükben egykori katonatisztekből – állt, Patria 7 néven titkos szervezetet hoztak létre, amelynek célja – a szervezet vezetője ellen megfogalmazott vádemelési határozat szerint –: „az RNK népi demokratikus rendszerének erőszakos megdöntése”, „amikor majd akcióba lépnek az államhatalom megkaparintásáért, az első elfoglalandó célpontok a néptanácsok, a posta és más állami intézmények legyenek”, „felkészítették Maria Bogdan vádlottat, hogy vegye fel a kapcsolatot néhánnyal az imperialista államok nagykövetségei közül, hogy anyagi segítséget kérjen a szervezet számára az akció végrehajtásához”. Más vádpontok: a magyar forradalom idején ellenforradalmi kiáltvány kidolgozása, amelyet az akcióba lépés alkalmával kellett volna terjeszteni, intézkedések, hogy a magyar lakosság körében az ellenforradalmi elemekkel vegyék fel a kapcsolatot, „Katonai Bizottság” létrehozása volt katonatisztekből, tájékoztatás a lakosság hangulatáról, „Politikai Bizottság” létrehozása, amely gondoskodott volna a felforgató szervezet tagjainak és az „ellenforradalmi anyagoknak” a szállításáról, terjesztéséről. A Stefano Bottoni által publikált, a belügyminisztérium Magyar Autonóm Tartományi parancsnokának, Kovács Mihály alezredesnek az állambiztonság tevékenységéről készített 1957. április 28-i jelentéséből az is kiderül: Ioan Falibogának szándékában állt a Nyilaskeresztes Párt marosvásárhelyi szervezetének egykori vezetője, Bakaló Zoltán által létrehozott csoporttal egyesülni, sőt, át akarta venni annak vezetését, mert annak „a független, svájci mintájú központi igazgatással rendelkező, szabad Erdély megteremtése volt a célja”. A Szoboszlai- és a Faliboga-csoport tervei között sok a hasonlóság, az ítéletek nagyságrendjénél azonban óriásiak a különbségek: az előbbinél tíz halálos ítéletet mondtak ki, és azokat végre is hajtották, a második csoport perében három halálos ítélet született, azokat később életfogytiglani kényszermunkára változtatták. A két ítélet közötti különbség – úgy tűnik – ismételten igazolja ama korábbi megállapításomat, miszerint az 1956-os erdélyi magyar szervezkedések résztvevői ellen a Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. február 20-a és 28-a közötti romániai látogatása után hozták a rendkívül szigorú ítéleteket, köztük a halálos ítéleteket. „Országjáró körútja” során a küldöttség 1958. február 25-én reggel – a 24-én Jászvásáron és Roman városában tett látogatás után (egy különvonat hálókocsijában utaztak) – Marosvásárhelyre érkezett, ahol a vasútállomáson hatalmas tömeg fogadta. Ez – összegezi a delegáció látogatásának tanulságait Makfalvi (Vincze) Gábor – nem csak az „igen alapos szervező és mozgósító munkának” volt köszönhető, hanem annak is, hogy „ez volt az első (és utolsó) eset, hogy ilyen magas rangú magyarországi vendégek érkeztek a székely fővárosba”. E sorok írója a magyar küldöttség fogadásán jelen lévő marosvásárhelyiektől arról is értesült: nem csak Kádár János fogadására gyűlt össze olyan hatalmas tömeg, hanem azért is, hogy tizenkét év után végre magyar zászlót – még ha kisméretűt is – szorongathassanak a kezükben. A „magyarországi elvtársakat” Csupor Lajos, a Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának első titkára, Bugyi Pál, a tartományi néptanács végrehajtó bizottságának elnöke, Kovács György író, az RMP KB tagja, Andrásofszky Tibor, az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet rektora és Udvarhelyi József, a városi néptanács elnöke fogadta. Bugyi Pál a tartomány „román, magyar, szász és más nemzetiségű dolgozóinak nevében” köszöntötte a vendégeket, és külön kiemelte, hogy a Román Munkáspárt „következetesen alkalmazza a marxi–lenini nemzetiségi politikát”. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhely: látogatás a nemzet nagyjainál
A fiatal történészeket tömörítő Borsos Tamás Egyesület a Halottak napja alkalmával, a nagy elődök tiszteletére körsétát szervezett a marosvásárhelyi református temetőben. A résztvevők jelentős közéleti személyiségekre, tudósokra, városi elöljárókra, színészekre, írókra, képzőművészekre és nem utolsó sorban Borsos Tamásra emlékeztek.
A csoport vezetésére Spielmann Mihály történészt kérték fel, aki a séta elején röviden vázolta a református sírkert történetét. Nagy Szabó Ferenc kertjét 1642 körül vásárolta fel a város, és ez lett a vásárhelyi reformátusok sírkertje. A katolikusok számára 1727-ben a Kálvária hegyen adományozott a város temetőhelyet.
A református temető nem csupán felekezeti sírkert volt, hanem köztemető is, illetve a város kiválóságainak itt adományoztak díszsírhelyet.
Erdély legrégebbi ravatalozója, az 1698-ban, fából épült és zsindellyel fedett cinterem, a Teleki család ajándéka, amelynek a mestergerendája az 1943-as nagy tél következtében megroppant.
A marosvásárhelyi származású, Kelemen Lajos kolozsvári műtörténész gondoskodásának köszönhetően az egyház helyreállította és ezzel igen értékes műemléképületet mentett meg.
A séta során előbb a ravatalozó körül elhelyezett a 17-ik századból fennmaradt sírköveket látogatta meg a társaság.
A Református Kollégium egykori tanárai, a Marosvásárhelyen élt református püspökök, lelkipásztorok, orvosok, az orvosi egyetem egykori orvosprofesszorai, városi elöljárók, a királyi tábla bírái, tudósok, írók, költők, képzőművészek, színészek, művészek sírjainál álltak meg a résztvevők, akik felidézték az elődök szakmai megvalósításait, emberi vonásait, a város közéletében betöltött szerepüket.
A református temetőben nyugszik Bolyai Farkas és Bolyai János, apa és fia, a két nagy matematikus, Bernády György polgármester, Altalffy Endre orientalista, Sütő András író, Hunyadi András rendező és fia Hunyadi László színművész, Oláh Tibor színikritikus, Székely János író-drámaíró, Szőcs Kálmán költő, Molter Károly író, Marosi Péter irodalomkritikus, szerkesztő, Oltyán László újságíró, Péterffy Gyula színművész, Szabó Lajos, a színművészeti főiskola egykori rektora, Szépréti Lilla újságíró, Nyilka Róbert festőművész.
Itt nyugszik az a Simó Géza, akiről Vásárhelyen bútorgyárat neveztek el, Kulcsár Béla szobrászművész, aki a Színház-téri szobrokat készítette, Bustya Lajos a század első évtizedének építkezési vállalkozója, Aranka György, az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság alapítója, Metz Albert, a zeneiskola alapítója, Zoltán Aladár zeneszerző.
A temető távolabbi sarkában fekszik Borsos Tamás egykori városbíró, várépítő, Bethlen Gábor egykori diplomatája, aki jelentős emlékiratot hagyott az utókorra.
Borsos Tamás nevét viseli a marosvásárhelyi fiatal történészek egyesülete, nevükben László Loránd, az egyesület soros elnöke helyezett koszorút a 17-ik századi síremlékre.
Lexikon készül Marosvásárhely egykori elöljáróiról
A temetőséta során a vásárhelyi személyiségek életútja, emberi alakja, a hozzájuk fűződő anekdoták mellett felmerült az az igény, hogy egyre inkább szükség lenne a vásárhelyi személyiségek lexikonára, amelyet jelenleg Fülöp Mária marosvásárhelyi nyugalmazott könyvtáros készít.
A túravezető hangsúlyozta: hatalmas szellemi örökségről van szó, kiváló személyiségek éltek Vásárhelyen, akiket nem szabad elfeledni.
„Menteni kell a régi köveket, amelyek talán utolsó jelei annak, hogy egykor közöttünk éltek, a közösségért fáradoztak” – fogalmazott Spielmann Mihály.
Maszol.ro

Közösségi tér legyen a könyvtár
A városi könyvtár munkatársai és a sajtó képviselői jelenlétében iktatta tisztségébe hétfőn Keresztes Csongort Gyergyószentmiklós polgármestere. A könyvtár új vezetője három évre kapott megbízást a menedzseri állás betöltésére. Keresztes Csongort céljairól, elképzeléseiről kérdeztük.
– Miért pályázta meg a menedzseri állást?
– Kihívásnak éreztem. A pályázatom elkészítésétől kezdődően a rám váró feladatokon át bizonyítanom kell, ugyanakkor új dolgokat tanulhatok, magamból pedig adhatok mind a könyvtárnak, mind a városnak. 1999-től öt éven át könyvtárosként dolgoztam az intézményben, nagyon szerettem a munkámat, visszavonzott.
– Amint állásába való iktatásakor fogalmazott, sikeres igazgató szeretne lenni. Mit fed a sikeresség fogalma a könyvtárigazgató számára? – Az olvasók elégedettségét szeretném elérni nem csupán az által, hogy minden igénynek megfelelő könyvállománnyal állunk rendelkezésükre, hanem az intézményünkben szervezett sokrétű rendezvények által is, ugyanakkor az önkormányzat elismerésére is törekszem a munkámmal. A sikerességet továbbá abban is látom, ha kollégáim számára kellemes munkahelyi légkört tudok biztosítani, szeretném, ha mindannyian jókedvűen töltenék munkaidejüket.
– Digitális világunkban mennyire kell ragaszkodni a könyvtár eredeti rendeltetéséhez, hogyan lehet bővíteni szolgáltatásait? – Nem félek attól, hogy a digitális információ teljesen ki fogja szorítani a lapozható könyveket, ennek ellenére szükséges nyitni a digitális világ felé. A könyvtárban működik a biblionet program, sokan használják, ez viszont nem azt jelenti, hogy csak internetezni jönnek be az érdeklődők. Úgy fogalmaznék, hogy a nyomtatott és az elektronikus információs lehetőségek kiegészítik egymást. A digitális információhordozók kölcsönzése is egy lehetőség lehet a jövőben. A könyvtár jelenlegi CD-, DVD-állományát mindenképpen bővíteni kell, igény biztos lesz a kölcsönzésükre.
– Milyen újításokat tervez?
–A könyvtár közösségi tér kellene legyen. Egy olyan hely, ahová nem csak azért térnek be az emberek, hogy könyveket kölcsönözzenek, esetleg internetezzenek, hanem rendezvényeink által lehetőséget kell biztosítsunk arra, hogy egymással kapcsolatba lépjenek. Több tervem is van, ezek közül az egyik a filmklub működtetése. A vetítések nemcsak szórakozást biztosítanának, de továbbgondolkodásra is lehetőséget teremtenének. Terveim szerint egy-egy ilyen alkalomra filmszakértőt hívnánk meg, így lehetőség lenne a film kapcsán megfogalmazódott, akár az eltérő vélemények kibeszélésére is. Másik újítás az olvasóklub létrehozása lenne, akár szépirodalmi, akár szakirodalmi mű kibeszélése lehetne egy-egy találkozás témája, de beleférne az életmód, a gyermeknevelés vagy bármilyen más  tematikájú könyvek elemzése is. A tervek szerint rendhagyó irodalom-, történelemórák szervezésének is helyet biztosítunk a könyvtárban, a távlati tervek között pedig a biblioterápia beindítása szerepel.
– A legkisebbeket is be szeretné vonni a könyvtár programjaiba.
– Az óvodásokat játékos foglalkozások által be kell hozni az intézménybe, hogy barátkozzanak a környezettel. Ha jó élményük lesz a könyvtárral kapcsolatban, később szívesebben visszatérnek. Fontos, hogy ismerjék az intézményt, hisz belőlük lesz az olvasótáborunk a jövőben.
– Mi lesz az első dolog, amit könyvtárigazgatóként megvalósít?
– Be szeretnénk kapcsolódni az önkormányzat karitatív tevékenységébe. Kihasználva az alkalmat, ezúttal felhívást intézek a lakókhoz: hogyha van olyan meséskönyvük, amiről szívesen lemondanának, adományozzák a könyvtárnak, mi továbbítjuk olyan családoknak, ahol nem adatik meg a lehetőség, hogy meséskönyvre költsenek. Ez az akciónk Szent Miklós-napra irányulna. Természetesen bekapcsolódunk a városnapi rendezvényekbe, a könyvtár ezúttal is több programnak lesz a helyszíne.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Könyv azokról, akikre büszkék lehetünk
Még nyomdaszagúan érkezett meg Budapestről A Kárpát-medencei tehetséggondozás jó gyakorlatai című kötet, amelynek szerkesztője Demeter József Bethlen-kollégiumi véndiák. Demeter 1966-ban végzett a BGK tanítóképző tagozatán, jelenleg családjával az anyaországban él és dolgozik. Bevezetőjében többek között a következőket írja: „a kötet célja – amellett, hogy bemutat egy-egy határon túli tehetséggondozó gyakorlatot – az ötletadás és pedagógiai gondolatok (ihlet) ébresztése.” A fiatal szerkesztő – akire volt tanárai és osztályfőnöke nevében is büszkék vagyunk – hozzáteszi: öröm volt számára e színes kötet összeállítása és gondozása. Sajnálja, hogy a Kárpát-medence magyarlakta területei közül csupán Erdély, Felvidék, Kárpátalja és Vajdaság egy kis része szerepel példaként. Célja azonban, hogy továbbépítse a tehetséghálót, és szorosabbra fűzze a kapcsolatokat a központok között.
A Románia – Erdély régió címszó alatt az első részben A magyar tehetség esélyei Erdélyben címmel Péntek János egyetemi tanár írt tanulmányt, amelyből kiderülnek a demográfiai arányok országos és erdélyi adatai, valamint a magyar nyelvű régiók sajátosságai. Kultúra, irodalom és identitás címen az iskolaválasztásról, a tannyelvválasztásról, a közoktatás rendszeréről, színvonaláról és eredményességéről is szó esik.
A második részben, az ún. Terepkönyv-gyakorlatokban a gyakorló pedagógusok találhatnak hasznos praktikákat, amelyeket mintaként felhasználva, kísérletezgetve, próbálkozva saját házuk táján is elindíthatnak valami hasonlót, vagy tökéletesíthetik a már meglévőt. A nagyenyedi részt Dvorácsek Ágoston, a kollégium fizikatanára írta, aki egyben az immár 12 éves, nagy utat bejárt Fenichel Kör egyik megalapítója a kollégiumban. Visszatekintő írásában említést tesz az önképzés évszázados kollégiumi múltjáról, az 1990 utáni időszak önképzőköri tevékenységeinek feléledéséről, az iskolai folyóiratokról (Haladjunk, Lárma, Firkász), az alsó tagozatosok irodalmi köréről, a felsősök Irodalmi kávéházáról, arról, hogy tanulóink először Kunszentmiklóson kóstoltak bele az igazi diáktudományos konferenciák hangulatába (RKTDK). Ekkor már tucatnyi diáktudományos dolgozat keletkezett az iskolában, főként a biológiatanárok támogatásával, és megszülettek az első nagyenyedi díjnyertes dolgozatok is. Tegyük hozzá: az akkor zajló Székelyköri táborok Budapesten az érdeklődő tanulóktól néprajzi, helytörténeti dolgozatokat igényeltek. A dolgozatokat a magyartanárok értékelték. A szerző a továbbiakban jogosan állapítja meg: az első sikereken felbuzdulva rájöttünk, hogy szervezett körülmények közt eredményesebb lesz a tevékenység. 2000. szeptember 27-én így alakult meg a Fenichel Sámuel Önképzőkör, amely azóta nemzetközi tekintélyre tett szert, és erdélyi vonatkozásban az egyik legfejlődőképesebb diáktudományos mozgalommá vált.
A többi Kárpát-medencei régió hasonló szellemű beszámolói is megerősítik az olvasót abban a meggyőződésben, hogy igazi hézagpótló munkát tartunk a kezünkben, amelynek a jövőben biztosan tartalmában táguló, gazdagodó kötetei jelenhetnek meg. A kötet függelékében a különböző régiók diáktudományos tehetséggondozóinak színes fényképe és rövid életrajza teszi még vonzóbbá a tartalmat. A mellékletben pedig, ugyancsak régiónként, emlékképeket találunk a diákok tevékenységeiből. A kötet legnagyobb erénye, hogy mert nemzetben gondolkodni. Gordon Győri János írja összefoglalójában: „mintha egyre inkább megnövekedne a tehetséggondozó (főleg nyári) táborok jelentősége, és még a korábbinál is tovább növekedne az intézményi, helyi, területi, országos nemzetközi és egyéb szintű szaktudományos és integrált, összetett, tudásegészekre építő versenyek szerepe.”
(bakó)
Szabadság (Kolozsvár)

Villanyáram – sokak számára huszonegyedik századi álom
Beszterce-Naszód, Kolozs, Hargita, Hunyad, Fehér és Krassó-Szörény megyék 2222 hegyvidéki településén még mindig összesen 85 969 háztartás várja a villany áram bevezetését. Az Electrica szerint erre a célra 915 millió lejre lenne szükség. Egy-egy elszigetelt fekvésű lakás bekötése kb. 11 ezer lejbe kerülne. Szóval van mit bepótolni, de a szakemberek most sem tudják, honnan lehet előteremteni ennyi pénzt.
2006-ban már meghirdették ennek a célkitűzésnek a programját 2007–2009 között, ami azonban kudarcba fulladt. Az okok: a felhasznált vezetékek 65%-a fizikailag elhasznált, a berendezések 30%-a elavult, még az 1960-as években gyártották.
Tavaly országos viszonylatban átlagosan az egy főre eső évi áramszünet elérte a 639 percet, ami jóval meghaladja a fejlett országokban mért értéket (100–300 perc/év).
Szabadság (Kolozsvár),

Nagykorú lett a Philothea Klub
A marosvásárhelyi kisdiákok, tizenévesek és fiatal felnőttek közül bizonyára sokan megfordultak az elmúlt csaknem két évtized alatt a Kossuth utca 2. szám alatti Philothea Klubban. A klub, melynek neve a görög Philotheosz szóból származik – jelentése Istent szerető – idén lett nagykorú. A 18. születésnapot többnapos rendezvénysorozattal ünnepli a philotheás csapat. Ennek kapcsán Belényesi Gabriella igazgatónővel beszélgettünk.
– Hogyan értékelnéd a Philothea első tizennyolc esztendejét?
– Az évek során igyekeztünk egy olyan keresztény szellemiséget közvetíteni a gyerekek és a fiatalok felé, amely ellentmond a fogyasztói társadalom értékvilágának. Megpróbáltuk egy másfajta mérce felé irányítani a figyelmet, azt sugalltuk, hogy megéri kiállni ezekért az értékekért. Azok közül, akik 18 évvel ezelőtt elkezdtek járni hozzánk, ma már sokan családot alapítottak, de bizonyára nemcsak szeretteik körében, hanem munkahelyükön, szűkebb, tágabb közösségeikben is továbbadják ezt a szemléletmódot, bizonyságot tesznek arról, hogy mit jelent a 21. században együtt élni Istennel. Évente több száz, a tizennyolc esztendő alatt több ezer fiatal megfordult nálunk.
– Jelenleg milyen programjaitok vannak?
– Minden kedden délután 5 órától a 6- 12 éves gyerekeket várjuk a gyerekklubba, szerdán és csütörtökön német gyerekklubot tartunk 8-12 éveseknek. Péntekenként a középiskolásoknak biztosítunk lehetőséget a találkozásra, ismerkedésre, kérdésfelvetésre. De egyéni beszélgetésre, lelki gondozásra is bejárnak hozzánk a fiatalok. Ugyanakkor a munkatársaink osztályfőnöki órákat tartanak a marosvásárhelyi iskolákban párkapcsolatról, barátságról, alkohol-, illetve drogprevencióról. A szünidőkben kisdiákoknak szoktunk programokat szervezni.
– Merre tovább?
– A Philothea egy otthon kíván lenni a tizenévesek számára, szeretnénk kiemelni őket az általános unottságból, irányt mutatni, lehetőséget adni nekik önmaguk és társaik megismerésére. A jövőben megpróbáljuk az 5-7 osztályosokat is bevonni a Philothea életébe. Ezt a korosztályt elég nehéz elérni, mivel sokan közülük délután járnak iskolába, ezért nem került erre eddig sor, de igyekszünk erre is megoldást találni.
A Philothea születésnapi rendezvénysorozata november 8- án, csütörtökön kezdődik és 11- én, vasárnap zárul. Csütörtökön 18.30 órakor kiállítás nyílik a Művészeti Líceum diákjainak munkáiból a klub székhelyén. Pénteken délelőtt 10 órától teával várják a látogatókat a klubba, ahol könyvvásár nyílik. A vásáron részt vevő kiadók kedvezményes áron kínálják publikációikat. 15 órától 18 óráig gyerekklubot szerveznek 6-12 éves gyerekeknek, ekkor közös éneklésre, mesélésre, barkácsolásra, vetélkedőkre, játékokra is sor kerül. Szombaton délelőtt 10 órától újra kinyit a gyerekklub, 12 órakor bábelőadással folytatódik a program. Ezzel egy időben délelőtt 11 órakor Csató Béla katolikus plébános tart előadást Érett élet címmel, 15 órától pedig 14-18 éves fiatalok csoportos vetélkedője kezdődik el. A Citybound nevű ügyességi versenyre szerdáig lehet benevezni ötfős csapatoknak. Vasárnap a Philothea Klub tagjainak találkozója zárja az ünnepet.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Pályázati támogatás a határon túli magyar közoktatás megerősítésére - Tanulmányi versenyek, anyanyelvi táborok, magyar nyelvű iskolai programok szervezését és testvériskolai kapcsolatok ápolását szolgálja az a 82 millió forintos pályázati támogatás, amelynek odaítéléséről az oktatási államtitkárság a napokban döntött.
A kormany.hu oldalon közzétett tájékoztató szerint a szülőföldön és Magyarországon megrendezett regionális, illetve országos tanulmányi versenyek és szemlék támogatására kiírt 22 millió forintra 87 pályázat érkezett.
A 2012-es megvalósítású szülőföldi, anyanyelvi, tematikus szaktáborok megszervezésére rendelkezésre álló 15 millió forintos keretösszegre 27 millió forintnyi kérelmet nyújtott be 49 pályázó.
A nyugati - kizárólag európai - szórványterületen működő szervezetek közül egy pályázott a magyar nyelv fejlesztésére irányuló tábor költségeire.
A szórványban végzett oktatás támogatására kiosztható 22 millió forintos keretre - pedagógusok és diákok ösztöndíjára, útiköltségére, illetve a kollégiumi költségekre - 37 pályázó küldte el igényét.
Ötvennégy pályázat érkezett a meglévő 18 millió forintos keretösszegre 36 millió forint igénnyel a tanórán kívüli, az önazonosság-tudat megerősítését, a magyarság szellemi értékeinek megismertetését szolgáló magyar nyelvű iskolai programok támogatására.
A Julianus Testvériskolai Program keretében 36, határon túli magyar vagy magyar tagozattal rendelkező közoktatási intézmény kért támogatást a testvériskolai kapcsolatok megerősítését is célzó, Magyarországra vagy a Kárpát-medence egyéb országaiba szervezendő osztálykirándulások útiköltségéhez, erre 10 millió forint állt rendelkezésre.
(MTI)

Pályázati támogatás a külhoni magyar közoktatás megerősítésére
Tanulmányi versenyek, anyanyelvi táborok, magyar nyelvű iskolai programok szervezését és testvériskolai kapcsolatok ápolását szolgálja az a 82 millió forintos pályázati támogatás, amelynek odaítéléséről az oktatási államtitkárság a napokban döntött.
A kormany.hu oldalon közzétett tájékoztató szerint a szülőföldön és Magyarországon megrendezett regionális, illetve országos tanulmányi versenyek és szemlék támogatására kiírt 22 millió forintra 87 pályázat érkezett.
A 2012-es megvalósítású szülőföldi, anyanyelvi, tematikus szaktáborok megszervezésére rendelkezésre álló 15 millió forintos keretösszegre 27 millió forintnyi kérelmet nyújtott be 49 pályázó.
A nyugati – kizárólag európai – szórványterületen működő szervezetek közül egy pályázott a magyar nyelv fejlesztésére irányuló tábor költségeire.
A szórványban végzett oktatás támogatására kiosztható 22 millió forintos keretre – pedagógusok és diákok ösztöndíjára, útiköltségére, illetve a kollégiumi költségekre – 37 pályázó küldte el igényét.
Ötvennégy pályázat érkezett a meglévő 18 millió forintos keretösszegre 36 millió forint igényel a tanórán kívüli, az önazonosság-tudat megerősítését, a magyarság szellemi értékeinek megismertetését szolgáló magyar nyelvű iskolai programok támogatására.
A Julianus Testvériskolai Program keretében 36, határon túli magyar vagy magyar tagozattal rendelkező közoktatási intézmény kért támogatást a testvériskolai kapcsolatok megerősítését is célzó, Magyarországra vagy a Kárpát-medence egyéb országaiba szervezendő osztálykirándulások útiköltségéhez, erre 10 millió forint állt rendelkezésre.
Népújság (Marosvásárhely)

Helyreállították a bögözi műemlék templom falfestményeit
Majdnem 800 év után ismét eredeti pompájában tekinthető meg a bögözi református műemlék templom értékes falképegyüttese. A megújult freskókat a november 24-én megszervezendő, Épített örökségünk védelme a Kárpát-medencében című konferencia keretében adják át ünnepélyesen, egyben további támogatókat keresnek a felújítási munkálatok folytatásához.
A Hargita megyei templom leginkább középkori falképei révén került a művészettörténeti kutatások érdeklődési körébe. A szakirodalom szerint az Árpád-kori templomban található például a Szent László-legenda legkorábbi ábrázolása, keletkezését a 13. század végétől a 14. század közepéig terjedő időszakra teszik. Jelenleg a templombelsőben a hajó nyugati és északi falát díszítik a két vagy esetleg három periódusban festett falképek.
Az egyházközségnek 1865 óta tudomása volt a falfestményekről, de csak Csehély Adolf udvarhelyi tanár figyelt fel a templom 1898-as tatarozása során az újra előbukkanó figurális ábrázolásokra. 1930-ban a nedvességtől lemálló meszelés alól előtűntek az alsó képszalag egyes jelenetei, ekkor figyeltek fel a Krisztus mandorláján vörössel írt rovásírásos feliratra. 1942-ben került felszínre az utolsó ítélet és a Szent Margit-legenda ábrázolása, valamint a Szent László-legenda 2. és 3. jelenete. A nyugati falképet 1966-ban tárták fel. 1943 novemberében készült egy restaurálási javaslat és értékbecslés, de a terveket a háborús események meghiúsították.
A templom átfogó restaurálási tervének elkészítését még 2009-ben kezdeményezte az Új Ezredév Alapítvány. Az ehhez szükséges támogatások begyűjtését egy 2010-ben a helyszínen megrendezett konferencia szolgálta, amelynek nyomán a magánszemélyektől, cégektől és a Hargita megyei önkormányzattól kapott összegek után az akkor még Kelemen Hunor vezette művelődésügyi és műemlékvédelmi tárca is jelentős összeggel járult hozzá a teljes körű felújításhoz, amely az idei év elején kezdődött el.
A román állam 1 768 240 lejjel járul hozzá a templom megújulásához 2012 és 2013 folyamán, a keretösszegből 2012 végéig 900 ezer lejt folyósít a szaktárca. A hónap végén megszervezésre kerülő konferencián a templom teljes restaurálásának programját is ismertetik, és további támogatókat keresnek a munkálatok zavartalan folytatásához.
Krónika (Kolozsvár)

Szegényednek a háromszéki családok
Közel kilencszáz háromszéki rászoruló középiskolás diák kap folyó tanévben havi 180 lejes tanulási támogatást, az oktatási minisztérium minden jogosult kérését jóváhagyta. A benyújtott igénylésekből kiderül, a kérvényezők 90 százaléka faluról származik.
Az iskolapénzre azok a középiskolások jogosultak, akiknek a családjában százötven lejnél kevesebb az egy főre eső jövedelem, magyarán, ha egy négytagú család összbevétele nem éri el a minimálbért sem, a gyermek kaphat tanulási támogatást. Háromszéken hétezerszáz nappali tagozatos elméleti és szakközépiskolás, valamint szakiskolás tanul most, nyolcszázhetvenhárman kérelmezték és kapják meg a támogatást, közülük tízből kilencen faluról származnak. Az elszegényedés nyomon követhető az I–VIII., valamint előkészítő osztályos diákok családjainak jövedelmi szintje alapján is, idén több mint hétezer ingyenes tanszercsomagot osztottak szét az iskolákban a szaktárca vonatkozó programjában, amit azok a tanulók kapnak tanévkezdéskor (egyszeri támogatásként), akiknek családjában az egy főre eső jövedelem nem éri el a háromszázötven lejt. Szintén négytagú családra vonatkoztatva, ha mindkét szülő dolgozik, és fejenként kevéssel többet keresnek a minimálbérnél, elesnek a támogatástól.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Valós és virtuális cégkatalógus
Az OMNIBUS katalóguscsalád 1995 óta áll a székelyföldi lakosság rendelkezésére. A katalógust haszonnal forgathatja bárki, aki valamely termék, szolgáltatás, vállalkozás, intézmény iránt érdeklődik. Gyorsaság és hatékonyság a felhasználásban: ezt a kívánalmat igyekeznek a szerkesztői elgondolásban érvényesíteni. Fontos szempont továbbá, hogy a katalógus fő nyelve a magyar, de odafigyel a kétnyelvűség követelményére is.
Az Omnibus-füzetek szűkebb régióknak, otthoni vagy irodai használatra készülnek. Célközönségük elsősorban Hargita és Kovászna megye lakossága, illetve öt kisebb régió lakossága: Alsó- és Felső-Háromszék, Csíkszék, Gyergyószék és Udvarhelyszék, eszerint állítják össze a két megye vállalkozásainak minél teljesebb jegyzékét. A kiadó felmérései szerint háztartásonként legalább két-három személy naponta használja a katalógusokat, így több mint 40 ezer aktív felhasználóra számíthatnak. Az azonos nevű kiadó sajátos terjesztési stratégiája is segít abban, hogy a kiadvány minél szélesebb körben, minél frissebb változatban eljusson az érdeklődőkhöz – mondta Vass Dénes igazgató. Az előző évben kiadott katalógusokat például ingyen becserélik a legfrissebb kiadásra (ezt november folyamán a Háromszék lapterjesztő trafikjaiban is meg lehet tenni), a hirdetők tiszteletpéldányt kapnak. A terjesztési kör szélesítésére gyakorta célzott szórást is végeznek: iskolák végzős diákjainak, munkanélküliek részére, konferenciák résztvevői számára. Ugyanakkor a katalógus legfrissebb példányai az átutazók által legtöbbet látogatott üzletekben megvásárolhatók. Az adatgyűjtés módszere is sajátos – mondja az igazgató. Nagy hangsúlyt fektetnek a személyes megkeresésekre, az ügynökök bejelentkeznek a vállalatokhoz, intézményekhez, bemutatják a katalógust, és egyeztetik a megjelentetni kívánt adatokat. Azon cégektől, intézményektől, amelyekhez nem jutnak el személyesen, telefonos kampány során kérik be az adatokat, ellenőrizetlen adat nem kerül be az adatbázisba, de arra is lehetőséget kínálnak, hogy a cégvezetők saját vállalkozásuk adatait az omnibus honlapján töltsék fel. Az úgynevezett online jelenlét tavaly szeptembertől vált hangsúlyossá, akkor indították a webes online keresőt, amely elérhető a www.omnibus.ro címen magyar, román, illetve angol nyelven. Kifejlesztettek a kis adatforgalommal bárhol elérhető smartphone-os mobilkeresőt is. Ezzel arra törekszenek, hogy a felhasználó a legegyszerűbben, közvetlenül és azonnal rátaláljon a keresett termékre, szolgáltatásra. A honlap összesíti mind az öt katalógusban szereplő vállalkozások, intézmények, alapítványok és egyesületek adatait. Ezenkívül marosszéki intézmények, vállalkozások adataival is folyamatosan bővítik adattárukat. A webes felületen a felhasználók könnyedén megtalálják a cégek, intézmények, alapítványok és egyesületek elérhetőségeit, elhelyezkedésüket térképes bejelölés segíti, termékismertetőket, akciókról szóló hirdtéseket, bemutatkozó videófilmeket lehet elérni, e-mailen vagy telefonon pedig azonnali kapcsolatot lehet létesíteni. Fontos információkat, fotókat, híreket, beszámolókat a katalóguscsalád facebook-os oldalán is találnak az érdeklődők, a www.facebook.com/katalogus oldalon.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kisebbségi színházak Nagyváradon
Nívós programot ígér a vasárnap kezdődő Interetnikai Színházi Fesztivál, amelyet idén először szerveznek Nagyváradon.
Szabó K. István, a váradi Szigligeti Színház társulatigazgatója, illetve Czvikker Katalin főigazgató a tegnapi sajtótájékoztatón kifejtette, a színház számára nagyon fontos, hogy a fesztivál minden szempontból elnyerje a résztvevők és a nézők tetszését, de már az is nagy fegyvertény számukra, hogy az önálló jogi személyként második évadát kezdő Szigligeti belépett a fesztiválszervező színházak sorába.
A hetedszer megszervezésre kerülő biennálét vasárnap este a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház nyitja meg a Bánk bán című előadással, amelyet Bocsárdi László rendezett. A hivatalos megnyitót megelőzően azonban már sor kerül néhány érdekes akcióra, amelyeket a Partiumi Keresztény Egyetem reklámgrafika szakos hallgatóival közösen szervez a színház: a diákok a város utcáin állítanak majd fel installációkat, ugyanakkor a fesztivál reklámfilmjeit is ők készítik el.
A seregszemlén szinte minden kisebbségi romániai színház részt vesz, a kolozsváriak kivételével, akik épp Ázsiában turnéznak. Itt lesz azonban a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a a Yorick Stúdió, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, amely a budapesti Forte Társulattal készített előadásával érkezik, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház és a kézdivásárhelyi Városi Színház közös produkciója, az M Studio Mozgásszínház, az Bukaresti Állami Zsidó Színház, az Aradi Kamaraszínház, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem csapata, a Csíki Játékszín, a Tomcsa Sándor Színház Székelyudvarhelyről, a kolozsvári Váróterem Projekt, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának Magyar Színházi Intézete, a Temesvári Állami Német Színház, illetve a nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház német tagozata.
A záróelőadás a debreceni Csokonai Színház Scapin, a szemfényvesztő című produkciója lesz, amelyet a nemzetközi hírű román rendező, Silviu Purcărete vitt színre.
Az Ifeszt idén második alkalommal működik versenyfesztiválként: a szakmai zsűri több díjat is odaítél majd előadásoknak és művészeknek, emellett több különdíj is gazdára talál. A fesztivál minden napján fórumokra, szakmai beszélgetésekre kerül sor, nem pusztán az egyes előadásokról, hanem a romániai kisebbségi színjátszás sajátosságairól, a nehézségekről és a megoldási lehetőségekről. A 4. Ifeszt november 11 – 18. között zajlik.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Rendhagyó történelemóra a Lorántffyban
Hagyományőrző rendezvényt szervezett nagyváradon a Szent László Egyesület november 8-án délután a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium diákjainak.
A hagyományőrző program két részben zajlott le, mind az előadást, mind a harci bemutatót a nagyváradi Ezüstsólyom Hagyományőrző Csapat tartotta meg. Az elméleti részben a résztvevők a honfoglaló magyarok történetével ismerkedhettek meg: az ősmagyarok útjával, majd magával a honfoglalással, a hun-magyar rokonsággal, a magyarok harci módjával és a kalandozások korával is. A közel egy órás előadás után a tanulók nagy örömére a rendhagyó történelemóra az iskola udvarán folytatódott, ahol az Ezüstsólyom Hagyományőrző Csapat négy tagja harci bemutatót tartott korabeli öltözékekben és fegyverekkel. A gyerekek megtekinthették a korabeli magyar, viking és rusz gyalogsági harci öltözékeket és fegyvereket, ezt követően pedig felpróbálhatták a sisakokat és megnézhették a különböző fegyvereket: kardokat, szablyákat, íjakat, fokosokat, lándzsákat. Az Ezüstsólyom Hagyományőrző Csapat 2010-ben alakult újjá és ekkor vette fel jelenlegi nevét is. Több éves tapasztalattal hátuk mögött az addig kizárólag íjászatra koncentráló csapat kibővítette tevékenységét és a teljes tizedik század megjelenítését tűzte ki célul, a legnagyobb hangsúlyt ezen kor gyalogos harci hagyományának megőrzésre fektetve. A csütörtök délutáni programot a Bethlen Gábor Alap támogatta.
Nagy Noémi
erdon.ro

A puskaportól az erődtemplomig
Gyöngyössy János eredeti szakmáját tekintve vegyészmérnök. A ’80-as években templomerődökről készült rajzait és felméréseit több városban kiállították. Ezek az egyedi értékőrző és értékközvetítő munkák a rendszerváltozás után több ízben könyv formában is napvilágot láttak. Kézzel írott és rajzolt első könyve, a hasonmás-kiadásban többször újranyomott Székely templomerődök című kötet, ma már igazi ritkaságnak számít. Hosszú ideje a “mérnök” urat tartják a székelyföldi erődített templomok és várak, várromok egyik legavatottabb szakértőjének. Szerepet vállalt a közelmúltban bemutatott A székelység története című “alternatív” tankönyv grafikai kivitelezésében. A könyv megjelenése kapcsán a szerkesztőbizottságban végzett munkájáról beszélgettünk, s ha már szóba álltunk, akkor sort kerítettünk az életút korábbi állomásai számbavételére, és szó esett a tervekről is.
Hogyan kerültél be A székelység története című tankönyv szerkesztőbizottságába?
Hermann Guszti barátom, egykori iskolatársamnak jutottam eszébe. Tudniillik kerestek egy illusztrátort a könyvhöz és az ő véleménye szerint több képzőművész neve is felmerült, de ő emlékezett a madártávlati rajzaimra, amelyek korábban megjelentek több könyvben és folyóiratban. Úgy gondolták, hogy ez a stílus lesz a leginkább megfelelő, ez fogja megragadni a gyermekek figyelmét. A tíztagú, történészekből álló szerkesztői gárda is jónak tartotta az ötletet. Tudták, hogy nekem nem kell mindent elmagyarázniuk, a számba rágniuk, hiszen a történelmi ismereteim is nagyjából rendben vannak, s így elég hamar megértettem, hogy mit kell megrajzolnom. Az én legelső feladatom az volt, hogy idézzem fel magamban azt a gyermeket, aki egykor voltam hatodik-hetedik osztályos koromban, mi volt az, ami érdekelt, mi volt az, ami megfogott, ha kinyitottam egy tankönyvet. Ezen az optikán keresztül próbáltam megközelíteni a témát és olyan rajzokat készíteni a szöveg mellé, hogy a gyermekeket a könyv mellett tartsa.
Időben ez milyen hosszú folyamat volt?
Ez bő fél évet, de leginkább háromnegyed évet tartott. Nem volt folytonos a munka, de elég huzamosnak nevezhető, mert időközben egyeztetni kellett, ha Csíkban összeültünk a szerzőkkel. Olyankor mindenki elmondta a maga igényét, hogy mit szeretne és hogyan. Én mindig magammal vittem az addigi vázlatokat és rajzokat, és bemutattam. Általában sikert arattam a szerzői-szerkesztői társaságban. Valamelyik kolléga meg is jegyezte, hogy ezeken a munkákon látszik a szeretet, amellyel készítem, jól tetten érhető az affinitás, az empátia, amely egy-egy ilyen mű elkészültéhez szükséges.
Külön feladat volt a képszövegek megírása is, amikor a teljes képi anyag elkészült – egész komoly feladatsort adott -, de szívesen végeztem ezt is, mert arra gondoltam, hogy a jó illusztrációhoz mellékelt megfelelő szöveg annyit nyom a latban, mint egy vagy másfél oldal a leckéből, mert a gyermeki szem először az illusztrációra tapad. Ha a képet megnézi, akkor biztosan a szöveget is elolvassa alatta, mert az csak egy rövid, egy megfelelően odahelyezett lényeges mondat. Győzködtem a szerzőket, akik ezt megértették, igyekeztünk a képek alatti szövegben plusz információkat adagolni, nem a történelmi személyiség nevét írtuk oda, hanem kerestünk róla egy-egy találó félmondatot, mert az rögzül a gyermek fejében. Részben, a terjedelmi korlátoknak megfelelően érvényesült is ez az elképzelés.
Említetted, hogy visszaemlékeztél arra az időre, amikor magad is hatodik-hetedikes voltál. Viszont, ha megnézzük a könyvben az oldaltükröket, akkor feltűnik, hogy szerkezetében hasonlít a számítógép képernyőjén felbukkanó internetes tartalomhoz, olyan, mintha egy portált látogatnánk. Rovatokat, mögöttes tartalmakat és funkciókat vélünk felfedezni. Érzed ezt a kettőséget?
Igen. Látom. Ezt már a számítógépes tördelőprogrammal dolgozó grafikus adta hozzá a szerkesztőbizottság beleegyezésével. Ez ma már elkerülhetetlen. Hogyha teljesen rám bízták volna a könyv előállítását, én kézzel írtam és rajzoltam volna mindent, mert én a Székely templomerődök című „kézi gyártású” könyvem óta ilyen vagyok, illetve olyan megszállott, hogy szeretem újra és újra átélni azt a kalandot. Egyébként megint lesz ilyen kalligrafikus betűkkel és saját rajzokkal megtöltött könyvem… Az természetes, hogy egy mai tankönyvön érződnie, látszania kell a modern szerkesztési módszereknek.
Elég titokzatos könyv volt egy ideig ez a történelemkönyv. Többször bemutatták, de csak elektronikus változata volt meg pdf-formátumban. Most már kézbe vehető, és elkezdték az iskolákat is feltölteni. Hányadik „rendes” papírkönyv-bemutatónál tartotok?
Az első Csíkszeredában volt. Nagyon meglepett az ünnepélyessége. Igen kellemes emlékeim vannak erről a könyvbemutatóról. Nagyon nagy volt az érdeklődés, meghatott a gyönyörűen éneklő kórus jelenléte, és szépek voltak a huszárok is. Aztán a háromszéki bemutató következett. Szentgyörgyön, a Gábor Áron teremben. Ez nem lepett meg, valami hasonlót vártam tőlük, hiszen a háromszékiekben, ha lehet így mondani, még erősebb a székely tudat és ezt alaposan ki is mutatják. Emlékezetesen jó volt látni, hogy az emberek még az állóhelyeket is mind elfoglalják, sokan be sem férnek az ajtón. Mit mondjak? Ez mind várakozás feletti volt.
Lesznek még közönségtalálkozók a közeljövőben?
Körvonalazódik egy marosszéki bemutató is. Nem ismerem még a dátumokat és a turné állomásait. Nagyon hiányolom viszont az udvarhelyi bemutatkozást. Gondolom, ezt csak akkor érdemes megtartani, ha van a kötetből annyi felszabadítható kereskedelmi példány, hogy kielégíthessük a vásárlói és olvasói igényeket.
Lehet tudni, hogy A székelység története című alternatív tankönyvvel hány hatodikost és hetedikest „szereltek” fel?
Nincsenek pontos információim. Úgy gondolom, hogy mostanra már elég sokan megkaphatták. Nagy adagokban nyomják, de én nem ismerem ezeket az adatokat. Egyébként alternatív tankönyv, tehát nem kötelező. Választható, bár ehhez fogható használható kötet több nincsen a piacon. És az az érzésem, hogy egyelőre nem is lesz.
A helyi fogadtatásról csak jókat hallani. A többségi román sajtó, a bukaresti média azonban teljesen másképp beszél erről a munkáról. Te ezt érzékeled?
Értelmiségi oldalról én még szakmai véleményt nem olvastam. Politikai véleményt viszont naponta hallok. Nagyon sajnálom, hogy ők nem örvendenek ennek. Valószínű, hogy előbb saját magukkal kellene elszámolniuk azzal kapcsolatosan, hogy még mindig művi, mesterségesen kreált történettudományt pártolnak. Ők olyan történelmet szeretnének a mi gyermekeinkkel megismertetni, hogy csak annyit tudjunk meg általa saját magunkról, amennyit ők szeretnének közölni. Sajnos, önmagukat is áltatják bizonyos megkövesedett ál-koncepciókkal és mítoszokkal.
A székelység története című tankönyv bemutatásának állomásairól a közeljövőben még beszámolunk lapjaink hasábjain, illetve itt, a KultúrHonon is.
A székelység története
Kézikönyv és tankönyv az általános iskolák VI. és VII. osztályai (valamint minden érdeklődő) számára.
Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Hargita Megye Tanács, Csíkszereda-Székelyudvarhely, 2012. 200×260 mm, 176 oldal, varrott-ragasztott. Készült Hargita Megye Tanácsa megbízásából. Írták: Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József. Szerkesztették: Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt. Főszerkesztő: Hermann Gusztáv Mihály. Programirányító: Ferencz S. Alpár. Illusztrálta: Gyöngyössy János. A térképeket készítette: Gyöngyössy Katalin, Gyöngyössy János, Péter Izabella, Szász Etelka-Zita. Az előzéklapok térképei Tamás Sándor gyűjteményéből származnak. A “Filmajánló” összeállításában közreműködött: Szabó Károly. Lektorálta: Pál-Antal Sándor, az MTA külső tagja. Korrektúra: Kolumbán Zsuzsanna, P. Buzogány Árpád. ISBN 978-973-0-13074-4
A Gyöngyössy-család nem is székely, “csak” magyar!
Kezdjük talán a családdal. Ti nem is vagytok székelyek, ti magyarok vagytok!
Valóban. Ezt tisztázni kell! Anyai ágon székely vagyok, árvátfalvi és homoródszentmártoni gyökerekkel. Ezt tartom a fontosabb ágnak. Nyilvánvaló, hogy ezzel nem sértem meg édesapámat, aki tulajdonképpen magyar, „bevándorló”, de van egy érdekessége a Gyöngyössy-familiának, mégpedig az, hogy átszármaztak ugyan Magyarországra, de kálnoki Gyöngyössynek írták, írják a nevüket, de ezt a családtörténeti vonatkozást én a mai napig sem tudtam kideríteni.
Mi szerettél volna lenni eredetileg?
Az én pályakezdésem az Egri csillagok elolvasásakor kezdődött. Legalább ötször olvastam el a regényt, de a regénnyel való legelső szembesüléskor körvonalazódott bennem egy kettősség: az egyik a történelem iránti érdeklődés, amit a regény óhatatlanul felkeltett, a másik pedig a puskapor-készítés izgalma. Gárdonyi szépen leírja, hogy milyen arányokban vegyítik. Én hatodikos koromban laboratóriumot állítottam fel, ahol olyan nagy sikerrel dolgoztam, hogy a vadonatúj kabátomat összeégettem, sőt fel is robbantam. A laborral együtt távoznom kellett a házból. Nem küldtek száműzetésbe, de ki kellett takarítanom az anyagokat a szobából. Egyformán hatott rám a vegyészet és a történelem iránti érdeklődés. Ez a két szakma életem során végigkísért, de azért a történelem hatása mindig erősebb volt, még annak ellenére is, hogy a civil szakmám szerint vegyészmérnök vagyok. Bukarestben végeztem a vegyészmérnöki karon. Ezen a szakterületen is voltak sikereim annak idején. Én utoljára a Roseal Rt.-nél dolgoztam a vegyész szakmában, grafit-, azaz műszén-égető kemencéket terveztünk és üzemeltettünk. Az is egy érdekes és izgalmas szakterület. A nyolcvanas években pedig a székelyudvarhelyi Matricagyár mérnöke voltam.
A Pro-Print Könyvkiadónál megjelent (1999) Székely templomerődök című kötet az 1980-ban elkezdett felmérések és kutatások eredményeit összegzi
Egyből hazakerültél, vagy előtte gyakornoki éveket kellett eltöltened a Regátban?
Erdélybe jöhettem. Úgy gondolkodtam, hogy mindegy hová, de közel Udvarhelyhez. Kiskapusra kerültem az ottani „koromgyárba”. Egy évet és egy hetet húztam le a romániai vegyipar legsötétebb bugyrában, onnan 1981 őszén jöttem el. Ekkor már kiváló és élvonalbeli üzem volt a Matricagyár. Mérnökként dolgoztam, majd műhelyvezető lettem. Volt egy vargabetű a pályámban, 1989 nyarán átmentem a kórház laboratóriumába fővegyésznek. Onnan hívtak a Roseal Rt.-hez, amikor megalakult ez a magánvállalkozás, 1991-ben. Szóval voltak kanyarok az életemben, de mindig vigyáztam arra, hogy ne én legyek a vegyészmérnökök közt a legjobb történész, illetve ne legyek a történészként a legjobb vegyész. Igyekeztem szétválasztani ezt a kettős érdeklődést.
A ’80-as évek közepén volt egy olyan időszak, amikor elég gyakran előfordultál történészek, múzeológusok és képzőművészek társaságában. Egy olyan pillanatra emlékszem, hogy mész lefelé a Kossuth Lajos utcán, a múzeum felé, a válladon van egy hatalmas bőrtáska, s az tele van jobbnál jobb rajzokkal. Többnyire vártemplomokról készült rajzok voltak.
Építészekkel is tartottam a kapcsolatot, akiktől eltanultam az építészeti rajzolás, a műemlékfelmérés alapelemeit. Ebbe a szakmai körben valóban a Kossuth utcában „robbantam” be. Odamentem Murányi Jánoshoz, aki akkor muzeológusként dolgozott. Átnézte a rajzokat, s mindjárt hívta is Zepeczáner Jenőt, az akkori igazgatót, hogy felhívja rám a figyelmét. Igen elcsodálkoztak, hogy én miket „maszekolok” a szabadidőmben.
A székelyföldi templomerődök felmérését, leírását és rajzolását választottad szűkebb szakterületként?
Tulajdonképpen negyedikes koromban találkoztam először templomerőddel. Kacán csodálkoztam rá az ottani hatalmas templomra, amikor egy iskolai kirándulás során pár órát vesztegeltünk ott, mert kitörtem az autóbusz ablakát. Én voltam a tettes, de a gyönyörű erődtemplom képe rögzült bennem és feledtette a bűntudatomat. Az első rajz-kiállításom a Matricagyárban volt.
Utána Fülöp Lajos, a székelykeresztúri múzeum akkori igazgatója vállalt fel egy másikat. Ez az egyre ridegebb és egyre sötétedő nyolcvanas évek derekán volt. Kiállítottam a székelyudvarhelyi Művelődési Házban, majd Csíkszeredában az egyik bástyában, tehát a Csíki Székely Múzeumban. 1988-89-re már annyira megfagyott a légkör körülöttünk, hogy semmit nem lehetett kezdeményezni, de rendületlenül dolgoztam tovább, gyűjtöttem az anyagot, hiszen tudtam, hogy előbb-utóbb megváltozik a rendszer, s ebből munkából egy kiadható könyv lesz.
A kilencvenes évek elején-közepén, amikor kinyílott a világ és mindenki kifelé ment az országból, te önkéntes emigrációba vonultál, kiköltöztél Homoródkeményfalvára.
Nem egyből történt. Én is „világgá mentem” egy ideig, utazgattam, Közép- és Nyugat-Európában egyaránt, bepótoltam a lemaradásokat. Beleláttam úgy-ahogy a polgári, fejlett világba, de jelentkezett nálam valami atavisztikus visszavágyódás a vidék felé. Édesapám egyébként a mai napig elemezget engem, mert ő nem vágyott és ma sem vágyik falura, de bennem valami furcsa vágy működik. Én a városnak is szeretem bizonyos arcait, de a nyugalmat azért mindenekelőtt kedvelem. Ezért jobb számomra a vidéki lét.
Itt mire fordítottad az energiáidat?
Először munkahelyet teremtettem magamnak, magunknak, hogy lehessen élni. Ez volt a Czímeres kocsma, amely 2012. október 31-ig működött. Egy hete kényszerültem a bezárására. Lassan létrehoztam magam körül azt a helyet, olyan körülményeket teremtettem, ahol folytathatom azt, amit Udvarhelyen a második szenvedélyemként végeztem. Befejeztem a Székely templomerődök című könyvet. Először a kézzel írott változat hasonmás-kiadása jelent meg, aztán Pesten kiadták az úgynevezett teljes kiadást, képekkel, kiegészített rajzanyaggal és szöveggel. Amikor ez megtörtént, egy pillanatra megálltam és szétnéztem.
Észrevettem, hogy érződik már az új idők hatása, egyre markánsabban jelentkeztek a feltörekvő, pontosabban a feljövő új régész-, történész-nemzedék tagjai. Ez nagy megelégedéssel töltött el. Arra gondoltam, hogy én a nyolcvanas években elvégeztem a magam feladatát, a folytatás immár a fiatalabb és jól képzett fiatalokra vár… Megtaláltam a helyem a faluban is. Láttam a gyönyörű kőházakat. Homoródkeményfalva azért is érdekes, mert a Nagy-Homoród mentének a legfelső, havaslaji települése, s bár itt szerényebbek voltak mindig a körülmények, nagyon sok szép porta maradt meg épségben. Kutattam, felmértem ezeket a házakat, úgyhogy mostanra elég jelentős anyagom gyűlt össze…
Idestova két évtizede élsz a faluban. Milyen változásokat érzékelsz? Most nemcsak az épített, hanem a szellemi örökségre gondolok. Mi van az emberi lelkekben?
Amikor ideköltöztünk és megvásároltunk egy 1873-ban épített nagy kőházat, akkor az itteni mester azt ajánlotta, hogy nyissunk egy hármas ikerablakot a két kicsi ablak helyén, vágjuk egybe a kettőt, hogy jöjjön be sok fény a lakásba. Egy ilyen beavatkozással tönkre lehet tenni az utca összképét! Mi nem tetettünk nagy, utcára néző ablakot –olyant eleget láttunk annak idején a blokkban, olyanon nézelődtünk kifelé –, de ezek „műtétek” még annak ellenére is megtörténtek Keméynfalván, hogy ott voltam és tanácsokat igyekeztem adni. Most nem beszélek az ennél sokkal durvább dolgokról, amikor teljesen idegen anyagokból, a környezettől elütő formájú és méretű lakásokat építenek, amelyeket én legszívesebben behúzatnék a város szélére. Az ilyen házaknak semmi keresnivalójuk nincsen a faluban…
A vállalkozó szellem nem mozdult. A gazdaszellem sem. Amikor hazaköltöztünk – akár így is mondhatom, hiszen a feleségem innen származik –, én azt mondtam, hogy a falu meg fog telni emberekkel. Nemcsak ez a falu, hanem Udvarhelyszéken minden kisebb és félreeső települése úgyszintén, hiszen a sorvadó iparból szívesen visszatérnek majd az emberek. A faluról elszármazottak, illetve azok utódai azonban nem jöttek vissza. Többnyire mindenki túlélte a munkanélküliséget, vagy most is ügyeskedik valami tengő-lengő állapotban, külföldi munkával, valamivel foglalkozik, amiből bizonyos szinten meg tud élni. A visszatérésre számítottam! Erre komolyan alapoztam, de egyáltalán nem igazolódott be a számításom.
Véget ért a kocsmárosi pályafutásod. Milyen civil tevékenységhez fogsz?
Így van. Új polgári foglalkozásom lesz. A könyvkészítés, a rajzolás, a felmérés megmarad.
Visszamész a városba?A vegyiparba?
Nem. Nem fogok, úgy látszik, hogy nem kell visszamennem. A műemlékvédelem területén fogok megbízatást kapni, ami mégiscsak szívemhez közelálló munka. A távlatot nem látom, de a jelek továbblépésre és cselekvésre biztatnak. Itt. Keményfalván.
Simó Márton
Kulturhon.szhblog.ro

Herta Müller: A múlt feldolgozása évtizedekig eltarthat
Az írónő elmondta: egykori politikai üldözöttként nagyon odafigyel a politikai hírekre, a magyar helyzetről is megfogalmazta véleményét a beszélgetésen.
Politikai kérdések is szerepeltek Herta Müller Nobel-díjas román származású német író pénteki budapesti sajtótájékoztatóján. Az alkotó a Szavak ördögi köre címmel az életét a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban bemutató tárlat záróeseményére érkezett Budapestre és műveiből fog felolvasni.
Az írónő elmondta: egykori politikai üldözöttként nagyon odafigyel a politikai hírekre, de „naiv újságolvasónak" tartja magát.
"Az ember felfigyel, ha a hírekben azokról az országokról van szó, ahol már járt. Akik az irodalom, a művészetek iránt érdeklődnek, szükségképpen a politika iránt is kíváncsiak" – fogalmazott Herta Müller. Az MTI kérdésére elmondta, hogy művei már azelőtt is megjelentek Romániában, hogy 2009-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Ezért – folytatta – neki alapvetően nem a művei fogadtatásával van problémája az egykori hazájában, hanem az „örökös szemrehányással" azzal kapcsolatban, hogy a külföldön élő értelmiség már nem érti az országot, „nincs beleszólási joga" az ország ügyeibe. Herta Müller kiemelte: nem ért egyet azzal, hogy a román értelmiség megszépíti a múltat és túlértékeli az egykori ellenállást, az ellenzék szerepét. Szerinte a Securitate emberei ma is az élet minden területén jelen vannak, a privatizációs eljárások során jelentős vagyonokra tettek szert, és újra politikai hatalomra törnek.
"A mai titkosszolgálat a régi személyi állományának 40 százalékát átvette" – fogalmazott Herta Müller. Megjegyezte, hogy a román értelmiség nem foglalkozik ezzel, amikor az akták megnyíltak, kevesen voltak kíváncsiak a róluk szóló jelentésekre. Arról is beszélt, hogy a múlt feldolgozása évtizedekig eltarthat, és valójában sohasem fog véget érni. Szólt arról, hogy számos területről nem esett szó, ilyen például egyes társadalmi csoportok szerepe a diktatúrában, és a kutatóknak fel kellene dolgozni az orvosok, tanárok, postások, papok szerepét a kommunista elnyomó gépezetben.
Herta Müller Lélegzethinta című művének szerzőtársáról, barátjáról, a 2006-ban elhunyt Oskar Pastiorról 2010-ben kiderült, hogy a román titkosszolgálatnak dolgozott. A Nobel-díjas író elmondta: sokként érte a hír, de aztán utánanéztek a jelentéseinek, és kiderült, hogy Pastior tíz év alatt mindössze hét jelentést írt.
"Ezek a jelentések teljesen jelentéktelenek, és azt mutatják, hogy őt belekényszerítették ebbe, ezért nem tudom elítélni" – fogalmazott az írónő, aki felidézte, hogy a szolgálatok részben a lágerben írt verseivel, részben a homoszexualitásával is zsarolhatták Oskar Pastiort. „Döntenie kellett: aláír vagy börtönbe megy". Herta Müller szerint az egykori ügynökök felett nem szabad elhamarkodottan ítélkezni, egyénileg kell megvizsgálni az egyes eseteket.
A Nobel-díjas író újságírói kérdésre kitért a magyarországi politikai helyzetre is, hangsúlyozva, hogy főként az újságokból és barátaitól tájékozódik.
"Az a benyomásom, hogy autoriter irányba mozdultak el a dolgok. Amit Magyarországról hallok, az tulajdonképpen ijesztő" – jelentette ki, hozzátéve, hogy ezt sokan furcsállják, hiszen „Magyarországot liberális, nyílt országnak tartották". Herta Müller szerint a nacionalizmus mindig elszigetelődéshez, provincializmushoz vezet.
Az írónő bírálta a Nemzetközi Valutaalappal és az Európai Unióval szembeni „hangulatkeltést", szerinte ezzel a kormány „megosztja a lakosságot és elszigeteli az országot".
Arra a kérdésre, hogy van-e nemzetisége a Nobel-díjnak, Herta Müller azt felelte, hogy bár Romániában született és 43 éves koráig ott is élt, már nem román állampolgár, és nem is románul, hanem német nyelven ír. Elmondta, hogy nem anyanyelve a román – csak tizenévesen kezdte tanulni -, ezért elbizonytalanodik, ha románul kell írnia. „Ez német nyelven nem történik meg velem, de ha németül írok, románul is írok, hiszen annak szóképei itt vannak a fejemben" – magyarázta. „Nemcsak azért írok, mert átéltem a diktatúrát, hiszen valószínűleg enélkül is írtam volna, csak éppen más témákról. Hogy mi lesz a téma, azt nem én keresem, azok birtokolnak engem. Az élet azért fontosabb, mint az írás" – szögezte le.
Herta Müller elmondta, hogy a Nobel-díj érdemben nem, csak a külsőségekben változtatta meg az életét. „Jó ebben, hogy azok a könyveim, amelyek a diktatúrával foglalkoznak, sok vitát keltenek. A diktatorikus országokban a műveimet gyakran szamizdatként olvassák a hivatalos fordítás hiányában. Ez a Nobel-díj nélkül nem történt volna meg" – tette hozzá.
A romániai születésű német író 2009-ben kapta az irodalmi Nobel-díjat. A Svéd Királyi Akadémia akkori indoklása szerint az írónő „a költészet tömörségével és a próza tárgyilagosságával rajzolta meg műveiben az otthontalanság tájképét".
MTI
Erdély.ma

Hitélet – Gyulafehérvár magyar múltja, jelene, a jövőjéért
Évtizednyi iskolatörténelem a „kisszeminárium” második évkönyvében
Gyulafehérvár magyar múltja és jelene címmel látott napvilágot nemrég a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum évkönyve. A szó szoros értelmében hiánypótló kiadványról van szó, hiszen szerkesztői és a szerzők nem kevesebb feladatra vállalkoztak, mint az intézmény utóbbi tíz éve (2002–2012) történetének megörökítésére a magyarság és az utókor számára.
Az intézménynek Értesítője jelent meg az 1870-es évektől kezdődően tova az első világháborúig, majd hosszú szünet következett. A kommunizmus bukását követően az a döntés született meg, hogy évtizedenként kiadnak egy összefoglaló kötetet. Eddig egy kötetet adtak ki, a mostani a második.
Köszöntőjében Dr. Gál László igazgató hangsúlyozza; „Számos esetben kellett és kell újraterveznie erdélyi magyar nemzetközösségünknek útirányát az idők folyamán – amennyiben önmaga tehette ezt –, s jelenünkben, nem éppen barátságos viszontagságok közepette azért, hogy megmaradhasson erdélyi – s ezen belül is dél-erdélyi – magyar önazonossági minőségében. Mindez a törekvés hol békésen, hol ádáz küzdelemmel valósult meg – folytonos arányszámbeli apadással, gyengüléssel... (...) Napjainkban sincs ez másként... Az új tanügyi törvény, a szekularizálódó társadalom állandó odafigyelést, állandó »újratervezést« követel azért, hogy óvodától, elemi és gimnáziumi szinteken keresztül, katolikus teológiai líceumi (előszeretettel nevezett kisszemináriumi) tagozatig teljes magyar oktatási palettát képezzen, remélhetőleg a hosszú idejű fennmaradás kezességével... s azért is, hogy ne csak Gyulafehérvár magyar múltja és jelene legyen a témánk, hanem mindenképpen a jövője is!”
A gazdag tartalmú könyvben alaposan dokumentált tanulmányt olvashatunk Máté Pál tollából Gyulafehérvár és környékének történetéről, az erdélyi püspökség megalapításáról, annak intézményeiről, a városnak a fejedelemség központjaként betöltött szerepéről, műemlékeiről és művelődési életéről.
Irodalmi fejezetében – Híres emberek, híres művek – Karácsonyi Benő gyulafehérvári témájú írása, Ferenczy Miklós: Gy. Szabó Béla méltatása (ezt a művész Márton Áron püspökhöz írt levelének fénymásolata egészíti ki); Kovács Mihai az erdélyi irodalom kellőképpen nem ismert és méltatott alakját, Simpf Jánost, a fiatalon elhunyt papköltőt, magyartanárt mutatja be.
Gudor Botond református lelkész, vallás- és történelemtanár értékes tanulmányának témája „Művelődés, társadalom, könyvtár- és akadémiaalapítási törekvések a Gyulafehérvár melletti Hegyalja XVIII. századi történetében.” Sipos Ibolya történelemtanár az írott magyar nyelv kezdeteihez kapcsolódó, a gyulafehérvári Batthyaneum könyvtár kincsei között található Gyulafehérvári Sorok (1310–20) kéziratot elemzi.
Egyház részében a könyv bemutatja a gyulafehérvári Szent Mihály római katolikus székesegyházat (Fülöp Sándor Szabolcs), a városban működő szerzetesrendeket (Chinda Péter), Komáromi Attila jogtanácsos pedig a kommunista hatalom által államosított és jogtalanul elkobzott ingatlanok romániai helyzetét ismerteti.
Kimondottan a rangos iskoláról szóló fejezetben Gál László tanár, igazgató A gyulafehérvári katolikus oktatás a kezdetektől a XVIII. századig címmel közöl értékes tanulmányt; Marton József nagyprépost, egyetemi professzor Vorbuchner Adolf gyulafehérvári püspökre emlékezik; Geréd Vilmos karnagy, tanár a kántorképzésről ír; Bakó Botond diák- és későbbi tanári éveit idézi fel.
A római katolikus kántoriskolából – ez volt a régi hivatalos neve a mai teológiai líceumnak – indultak közül Tamás József segédpüspök, Potyó Ferenc pápai káplán, általános érseki helynök, Szász János kanonok, petrozsényi plébános, s nem utolsósorban Korom Imre-György, az iskola jelenlegi lelki (spirituális) vezetője és hittantanára vall arról, mennyire szívükhöz nőtt és megerősítette őket hivatásukban ez a „kisszeminárium”. Korom Imre-György így fogalmaz: „Köszönöm neked, Gyulafehérvár, valóban Alma Mater – Tápláló Anya voltál és maradsz számomra!”
Nagyon őszinte hangnemű és tanulságos interjú olvasható a kötetben Jakubinyi György érsekkel a főpásztor és a kisszeminárium kapcsolatáról (diákszemmel kérdezett Ilyés Lehel), amelynek sokatmondó címe A bizalom és a szeretet útján a közösség szívébe. Egy másik interjút Tóth Csabával, az érsekség gazdasági vezetőjével Székely Róbert készítette. Tartalmas összeállítással emlékezik meg a kiadvány Gróf Majláth Gusztáv Károlyról, az intézmény névadójáról, a diákok püspökéről. Gazdag képgyűjtemény, képek az iskola életéből, az elöljárók és tanárok s az elmúlt 10 év csoportjainak, osztályainak és végzőseinek névsora emeli a történelmi kordokumentum értékű, visszapillantó évkönyv jelentőségét.
Fodor György
Szabadság (Kolozsvár)

Ars Hungarica a szórványért
A sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus fellépésével kezdődött szerda este Nagyszebenben az immár hetedik alkalommal megszervezett, Ars Hungarica elnevezésű magyar kulturális fesztivál. Az erdélyi multikulturalitás egyik fellegvárának tekinthető városban és környékén négy napon át zajlanak az önazonosság erősítését szolgáló, közművelődési események.
Az „újratöltött” barokk jegyében igyekszik idén megmozgatni a 2500 fő körülire tehető nagyszebeni magyarságot a 2005-ben alakult Híd – Szebeni Magyarok Egyesülete. Az Ars Hungarica programjai ily módon illeszkednek a Sibiu 2012 – Baroc Update elnevezésű fősodorhoz, amelynek jegyében Nagyszeben valamennyi idei kulturális megmozdulása zajlott. Ez a városi önkormányzat tevőleges részvételét is feltételezi, amit Serfőző Levente főszervező, a Híd-egyesület elnöke is megerősített. „A tízezer euró körüli költségvetés tekintélyes részét az önkormányzat által kiírt pályázatok révén teremtettük elő, de az irántunk megnyilvánuló érdeklődés örvendetes fokozódását jelzi, hogy idén kiemelt támogatóként üdvözölhettük Magyarország kolozsvári főkonzulátusát is” – mondta Serfőző.
Bitay Levente kolozsvári konzul hangsúlyozta: az anyaország számára kiemelt fontosságú minden olyan rendezvény, amely a szórványmagyarság megmaradását célozza. Ezért jövőre még hangsúlyosabb szerepet kíván vállalni a főkonzulátus az Ars Hungarica megszervezésében, de hasonló szándékokat fogalmazott meg a Magyar Turizmus Zrt. kolozsvári kirendeltségének vezetője, Soós Júlia is.
Hogy mit lehet tető alá hozni alig több mint tízezer euróból? A jelek szerint sok mindent, ha a szervezők lelkes önkéntesekre és megfelelő partnerekre találnak. Ilyen partnerségnek köszönhetően tapsolhatott a közönség a nyitóhangversenyen a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórusnak, amelynek szebeni fellépését a Kovászna megyei tanács tette lehetővé a Hunyad, Fehér és Szeben megyére fókuszáló szórványprogramja keretében. Mivel a szebeni és a környékbeli magyarság tekintélyes része vegyes etnikumú családban él, a szervezők igyekeztek olyan programot összeállítani, ami egyszerre ad okot nemzeti büszkeségre, illetve alkalmas a magyar kultúra népszerűsítésére. A kolozsvári Flauto Dolce együttes, a magyarországi Ciráda zenekar, a barokk jegyében pedig a Codex régizene-együttes táncház követte koncertje remek szórakozási lehetőséget jelentenek, a színvonalas népi kultúrát pedig a csíkmadarasi zenekar és Koós Éva közös fellépése képviseli. A nagyszebeni filharmónia Thália Termében, az Atrium kávéházban, a Habitus Galériában, illetve szebeni és vízaknai szakrális helyszíneken zajló programok többsége ingyenes. „Az Ars Hungarica beágyazódott a szebeni magyarság tudatába, igény van rá, egyre fokozódó érdeklődés nyilvánul meg iránta – fogalmazott Serfőző Levente. – Tudatában vagyunk annak, hogy küldetést teljesítünk, hiszen egy nem egészen kétszázaléknyi kisebbség megtartása érdekében minden apróság fontos, még egy olyan toleráns városban is, mint Nagyszeben.” Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)

A pusztákból a nagyvilágba hallatszott szava
„Szólni tudó más nyelveken is, / hű európaiként / mondandói miatt figyelemre, / bólintásra becsült más népek előtt is: / nem léphet föl oly ünnepi polcra, / nem kaphat koszorút / oly ragyogót, amelyet szaporán lesietve ne hozzád / vinne, ne lábaid elé / tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló / ajkad, fölnevelő / édesanyám.”
1970-ben írja Illyés Gyula (Sárszentlőrinc–Felsőrácegrespuszta, 1902. november 2.–Budapest, 1983. április 15.) Koszorú című versét, melynek fent idézett zárósorában még egy lépést tesz előre a gyakori használat miatt már szinte észre sem vett, vallomásos értékű anyanyelv szavunk metaforikus megnevezéséig, fölnevelő édesanyámnak mondva lényegévé vált munkaeszközét, a nyelvet. Hódolata annál is értékesebb, mert nem kényszerhelyzetben teszi, nem kisebbségben élve azonosítja a Szentírással, mint Reményik vagy az akkor még a visszaút nélkülinek tudott emigrációban Márai vagy Faludy, hanem a mindenki által értett és beszélt nyelv otthonos melegéből.
Amit viszont csak akkor érzünk, ha valamiért hűlni kezd ez a meleg. Akár a levegőt is csak akkor, ha már fogyóban – addig, amíg a hiánya meg nem fojt. Akárcsak a mélyszegénység, ahonnan Illyés indult, helyesebben, ahonnan kiemelkedett: a dunántúli Rácegrespusztán, uradalmi cselédek gyermekeként született. „Vidéken születtem és nevelkedtem, de a falvak életéről sokáig alig tudtam többet, mintha városban pillantottam volna meg a napvilágot. A parasztok lelkivilágát jó ideig csak hallomásból ismertem. Pusztán születtem, és ott is laktam serdülő kamasz koromig. Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyen Petőfi méneseinek körme dobog, a dunántúli magyar nyelven ezt egyáltalán nem jelenti, abból az egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtokok közepén épült, s néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyet azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-kétszáz is.”
Nagy merészségnek tűnhet az Illyéséhez hasonló, gazdagon áradó életműhöz egyetlenszavas kulcsot keresni, de úgy érzem, vele kapcsolatban mégsem nehéz azt megtalálni, ami nem is annyira az Illyés-művek hétpecsétes zárjait, hanem szerzőjük egész gondolat- és érzelemvilágát azonnal kitárja. Ez a varázsszó: Petőfi. Az 1936-ban megjelent, irodalmi szociográfiaként definiált Puszták népe című művének idézett kezdő soraiban is feltűnik, de – mondhatnám: természetesen – nem hiányozhat a ma már irodalmi csemegének számító Oroszország című, 1934-es útijegyzetek egyik legtorokszorítóbb epizódjából sem. „Az Arzenálba nem könnyű bejutni. Másfél óráig is folyik a telefonálás ide-oda, míg az engedélyt nagynehezen megkapjuk. Az Arzenálban hadianyagot őriznek, minden kapualjban fegyveresek állnak. Vorobjov őrnagy kalauzol bennünket. A régi hadizsákmányok ódon hatalmas épületben vannak, melynek széles vörösmárvány feljáróján gépkocsival és lóháton is lehet közlekedni. Öt-hat termet is megtöltenek a zászlók. Vannak itt kifakult svéd lobogók, lófarkos török zászlók, primitív kirgiz és tatár harci jelek, pogány hadi istenek, melyeket az észak-szibériai törzsektől zsákmányoltak. Itt vannak a lengyel felkelések lobogói és amott, az ablak mellett sorban: a piros-fehér-zöld színűek... Nem győzhettem le meghatottságomat, mikor óvatosan felemelem őket, leverem öregesen zörgő selymükről a port. KIRÁLYÉRT, HAZÁÉRT, SZABADSÁGÉRT, olvasom, ahogy az elsőt végigterítjük a földön. Nemzeti színűre van festve a nyél is, tetején még ott vannak a szalagok, melyeket a búcsúzó lányok rákötöttek. MEZŐKÖVESD LELKES NEMZETŐREINEK – hirdeti a másik. Súlyos, vastag selyemből készült ez is, szélén a dús bojt gondos kézimunka. Sokáig tapogatom, aztán csak úgy tartom a tenyeremben, gondolataim messze járnak. Furcsa találkozás! Szegény zászlók, milyen utat jártak meg, míg idejutottak. Ide, ebbe a dohos, félhomályos terembe a csencsenc és arjél fétisek közé. Ha hozzájuk érsz, sóhajtásul sűrű port eresztenek. A következőn együgyű, kéz hímezte címer és körülötte: MINDENT A HAZÁÉRT ÉS KIRÁLYÉRT 1848.22.T.C.
A következőt viaszosvászon burokból húzzuk elő. Lyukas, össze-visszatépett, közepén a címer alatt egyetlen szó áll: »UNIO«. Nem nézzük végig valamennyit. Kibotorkálunk a diadaljelek temetőjéből, melyek mindegyikének megszerzése ezer és ezer ember életébe került. Visszapillantok azokra, melyek körül egykor a mi kis szabadságunk lelkes katonái indultak rohamra a szörnyű polip, az abszolutizmus ellen. Ott van tán közöttük, amely alatt Petőfi indult utolsó útjára, az a fakult selyem, amelyet életénél is többre tartott. Soványan, dideregve állnak ott egymáshoz szorulva, sorsüldözött testvérek az idegenben. Lehetnek vagy húszan. Legtöbbje tetején egyszerű aranyozott fagömb fénylik.”
Ekkortájt, az oroszországi út után közvetlenül kapja a francia írószövetségtől a felkérést, hogy írjon egy könyvet Petőfiről, ismerkedjék meg vele behatóbban a francia olvasó. Megírja a Petőfi Sándor című könyvét, ami regénynek semmiképpen sem nevezhető, hisz nem fikció, kis- vagy nagymonográfiának sem, mert nem száraz adathalmaz – leginkább talán oknyomozó lírai riportkötetnek mondanám, végső soron pedig még a thriller sem volna túlzás ezzel a szöveggel kapcsolatban, mert tudjuk, hogyne tudnánk, hogy a főszereplő meghalt, de a szerző olyan mennyiségű szeretetet áraszt felé, hogy végig reménykedhetünk: hátha mégse... A 20-as évek elején Párizsban kiépített francia kapcsolatnak nemcsak a Petőfi-könyv a jeles fegyverténye, hanem egy újabb, még szörnyűbb háború után, amikor már nemcsak harci zászlókat gyűjtött a győztes sereg, hanem egész országokat akart mindenestül lenyelni, s amikor 1956-ban néhány napra visszatérni látszott „a mi kis szabadságunk”, nem utolsósorban Illyés francia írói kapcsolatainak köszönhetően maradtak börtönben, de életben a meghurcolt írók. Illyés megírta híres ikonversét, az Egy mondat a zsarnokságról címen áradó vádirattirádát, aminek egyik „mellékhatása” Albert Camus tragikus esszéje, A magyarok vére lett. Ma már alig van olyan, aki ne tudná, hogy „ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van...”, ha esetleg nem is társítja azonnal az Illyés nevéhez. Ahogy a hortobágyi pásztorok is népdalként énekelték Petőfi egy-egy szerelmes versét. És hogy is hiányozhatna Petőfi a másik nagy referenciaverséből, a kultúrhazát újrafogalmazó Haza, a magasban című költeményből: „Már meg is osztom, ha elmondom, / milyen e biztos, titkos otthon. / Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, / köréd varázskör teremtődik. // Ha új tatárhad, ha kufárhad / özönli el a tiszta tájat, / ha útaink megcsavarodnak, / mint giliszta, ha rátapodnak: // te mondd magadban, behunyt szemmel, / csak mondd a szókat, miktől egyszer / futó homokok, népek, házak / Magyarországgá összeálltak. // Dühöngő folyók kezeskedtek, / konok bércek – ezt ne felejtsed, / ha megyünk büszke szájjal vissza, / mint várainkba, titkainkba. // Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet, / nem ölhet, mi csak ölne minket, / mormolj magadra varázsinget, / kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.”
A Koszorú anyanyelvről szóló, himnikus soraiban hű európainak nevezi magát, több mint egy emberöltővel ezelőttről mutatva meg az európaiság igazi arcát: ha a saját nyelvünkkel, kultúránkkal nem foglalkozunk, nem várhatjuk el másoktól sem a velünk való törődést, illetve a mi aggodalmunk mások iránt önmagunk elhanyagolása miatt azonnal álságossá fog válni. Illyés mindezt nem harsányan kiabálva, nem mellveregetve, hőzöngve mondta el, szava mégis elhallatszott a pusztákból a nagyvilágba. Mi volt a titka? Talán éppen az őszintesége, a hiteles hangereje. Az egyszerűsége, érthetősége. Ahogy például a megjelenésekor olyan nagy vihart kavart „ötágú síp”-gondolatát is kimondta: „A magyar irodalom ötágú síp, összehangolatlan. Eléri még vajon a mi nemzedékünk, hogy egy jó munka mind e nemcsak külön-külön, de más és másként is szóló sípot egyszer ismét összehangolja, illetve az eldugulástól megmenti? A közelmúlt esztendei a föladat nehezülésére vallanak. Nézzük meg egy azonos mondandónak kifejeződését – a vers ezt különös élességgel mutatja – Kassán, Kolozsvárt, Szabadkán, Dél-Amerikában, és szemmel látjuk, hogy a különben gazdagító távolság hogy szegényíthet, közös mérce híján.” A közös mérce még mindig hiányzik, de a feladat mintha könnyebben megoldhatónak látszana. A 110 éve született Illyés Gyula és nemzedéke ennek már nem örvendhet köztünk élő klasszikusként, csak az örök dicsőség fényénél gyönyörködhetnek a lassan-lassan alakuló eredményben.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

„Vagy az RMDSZ jut be a parlamentbe, vagy nem jut be senki!” – beszélgetés Markó Béla szenátorral –
– Mandátum vége, újabb mandátum kezdete, illetve kampány egy újabb mandátumért. Mit mutat a mérleg? Milyen sikerekről, eredményekről, esetleg kudarcokról számolhat be?
– Abban a helyzetben vagyok, hogy nem tudom különválasztani a parlamenti munkát az RMDSZ elnökeként elvégzett munkámtól, vagy az utóbbi években a különböző kormányokban betöltött szerepemtől. Az elmúlt négy év is úgy alakult, hogy annak egy részében szenátor is és az RMDSZ elnöke is voltam, és elég hosszú ideig a román kormány miniszterelnök-helyettese. Csak így tudom ezt az időszakot szemlélni. Tagadhatatlan, hogy amióta egyéni körzetes választási rendszer van, 2008 óta, kiemelt figyelemmel követtem, mi történik az én választókerületemben. De emellett egész Maros megyét képviselem, és oda kell figyelnem Szászrégen, Dicsőszentmárton vagy Marosludas gondjaira, a Mezőség gondjaira, még akkor is, ha ezek nem tartoznak az én választókerületemhez.
Ami a saját választókerületemet illeti, azt gondolom, hogy az elmúlt négy esztendőben, amely bár ínségesebb volt költségvetés szempontjából, mint az azelőtti időszak, mégis sikerült infrastrukturális fejlesztésben, az oktatási intézmények, iskolák, óvodák tekintetében vagy akár az egyházak esetében, templomok felújítása kérdésében folyamatosan segíteni. Ezekre próbáltam kiemelten figyelni. Amit a fentebb említett tisztségekben megvalósíthattam, nem egyedül, hanem az RMDSZ-béli kollégáimmal együtt, abból talán a legfontosabbnak az új oktatási törvényt tartom, amely az anyanyelvű oktatás szempontjából jelentős előrelépés. Listázhatnék más eredményeket is, és listázhatnám azt is, hogy mi mindent – ellenünk irányuló szándékot – sikerült megakadályozni.
– Ez is épp annyira fontos, esetenként talán még fontosabb is lehet.
– Egyetlen példát hoznék föl: adott időszakban a saját koalíciós partnereink majdnem átszervezték a romániai közigazgatást, mi akadályoztuk meg, hogy ne hozzanak létre olyan mamutrégiókat, amelyekben a magyarok nem lesznek döntéshelyzetben. Erre az átszervezésre valószínűleg a következő években sor kerül, és éppen azért kell ott lennünk, hogy megakadályozzuk, hogy rosszul és ellenünkre szervezzék át közigazgatást.
– A kampánynyitón mondta, hogy hetedik alkalommal áll jelöltként választási kampányban, és fel is tette a kérdést, hogy ez sok-e vagy kevés. Nos, sok ez vagy kevés?
– Sok. Tudom, hogy 22 esztendő a parlamentben sok. Nem elsősorban az életkorról van szó, mi korán kezdtük a politikát 1989–90-ben. Szinte rögtön a romániai magyar politika élvonalába kerültem én is, és aztán nagyon hamar az RMDSZ elnöke lettem. Ez azt is jelenti, hogy valószínűleg korán kell átadnunk a helyünket a fiataloknak, mert egyébként – életkor szempontjából persze –, az európai vezető politikusok tulajdonképpen többségükben idősebbek, mint az én generációm. Az Európai Néppárt kongresszusán például Wilfried Martenst 75 évesen választották újra. Tehát mi korán kezdtük, és szerintem a körülmények is olyanok voltak, hogy gyorsabban égtünk, gyorsabban koptunk. Ezért is jutottam arra a következtetésre – bár voltak, akik le akartak erről beszélni –, hogy az RMDSZ elnöki tisztségét át kell adnom nálam fiatalabb kollégának. Be kell vallanom, az újabb jelölésen is sokat dilemmáztam. Lehet, ilyenkor, választási kampányban nem kellene ilyesmiket mondani, hanem erőt és önbizalmat kellene sugározni. Erő és önbizalom van bennem természetesen, de az, hogy ezt az erőt szenátorként kell-e használnom, azon elég sokat gondolkoztam. Lehet, hogy ha a dolgok körülöttünk viszonylag jól mennének, egy viszonylag nyugodt időszak ígérkezne, nem vállaltam volna új mandátumot. De pontosan ez a 22 évnyi tapasztalat mondatja velem azt, hogy megtanultam a parlamenti munkát, megtanultam a törvényhozói munkát.
– Mit jelent ez?
– Azt, hogy ha egy törvénytervezetre ránézek, egy fél mondatból meg tudom állapítani, hogy hol vannak benne a kiskapuk, hol vannak a lehetséges rossz következmények, hogyan kellene úgy átszerkeszteni, hogy ténylegesen garanciákat nyújtson, hogy alkalmazzák. Ezt megtanultam és azt hiszem, hogy erre még a következő négy esztendőben szükség lesz, mert a következő négy évben óhatatlanul sor kerül alkotmánymódosításra. Az új alkotmányt lehet az eddiginél jobbá tenni, de el is lehet rontani, a mi szempontunkból is. Ezt látom az egyik nagy kihívásnak. A másik a közigazgatás átszervezése. Ez hatalmas változás lesz Romániában, ha bekövetkezik, és azt gondolom, hogy ebbe bele kell szólnom nekem is másokkal együtt. A harmadik ilyen problémacsomag az oktatási törvény kérdése. Ahhoz is hozzá fognak nyúlni. Nyilván nem engedhetjük meg, hogy az anyanyelvű oktatásra vonatkozó rendelkezéseket elrontsák. Ami a saját választókerületemet illeti, azt gondolom, hogy a Sóvidéket, a Küküllő mentét, Nyárádmentét, Maros mentét és a Mezőségnek a mi kerületünkbe eső részét az elkövetkező időszakban kiemelt figyelemmel kell kísérni.
– Arról beszélt nemrég, hogy vannak 22 éve is változatlan, maradandó eszmék, értékek, elvek. Vannak-e olyanok, amelyek elavultak, amin változtatni kell?
– Az alapelvek nem avultak el. Egyrészt a programunkra, a célokra gondolok. Ennek egy része megvalósult, de arról sem lehet mondani, hogy elavult: vannak önálló magyar iskoláink, magyarul ki lehet írni bizonyos százalék fölött a helységneveket, ezek óriási célok voltak akkor, bár ma apróságnak tűnnek sokak számára. Van magyar szakoktatás, mondok most így kapkodva egynéhány dolgot, amelyek akkor rendkívül távolinak tűntek és megvalósultak azóta, magyar nyelvet lehet használni bizonyos hivatalos alkalmakkor, önkormányzati üléseken, van magyar nyelvű egyetemi oktatás, sőt alapítványi egyetem magánegyetem formájában, van magyar egyetem is, tehát ezek mind megvalósultak, de elavultnak nem lehet mondani. Ezek ma is pont olyan fontosak, mint, ezelőtt 22 évvel.
– Vannak célok, amelyek megvalósítása még előttünk áll...
– Lehetnek olyanok, akik kishitűségből vagy azért, mert más irányba látják a világot menni, ezeket a sokak által lejáratott célokat, mint például az autonómia, már értelmetlennek tekintik. Én azt mondom, ez pontosan olyan élő és fontos cél ma is, mint ezelőtt 22 évvel, és meg kell keresni és ki kell alakítani a különböző intézményes közigazgatási formáit. Egy része ezeknek is megvalósult, ma az önkormányzatok sokkal több dologban dönthetnek, mint ezelőtt 22 esztendővel. Tehát haladtunk az autonómia felé, de még persze messze vagyunk attól, amit célul tűztünk ki. Az alapvető célok tehát nem változtak. Az elvek, amelyekről beszéltem, tulajdonképpen az eszközökre vonatkoznak, hogy hogyan kell nekünk politizálnunk. Mi 1989-ben azt mondtuk: nem pártokat kell létrehozni, hanem egy egységes érdekvédelmi szervezetet. Azóta is vitázunk arról, hogy hogyan lehet a politikai sokszínűséget érvényesíteni egységes érdekvédelmi szervezetben. Platformokat hoztunk létre, de kiderült, hogy ezek meglehetősen lagymatagon működnek. Az RMDSZ szövetség jellegét inkább az mutatja, hogy megyei szervezetek szövetsége vagyunk és nem ideológiák szövetsége. Sok ilyen problémánk van, de ennek ellenére nem avult el az az elv, hogy egységes érdekvédelmi szervezetben kell nekünk politizálni, szolidárisnak kell lenni, össze kell fogni. És az sem avult el, hogy ha elmegyünk Bukarestbe a magyar érdekeket képviselni, akkor mi nem mondhatunk többfélét. Azelőtt magunk közt ki-ki elmondhatja a véleményét, veszekedhetünk, de ha kialakul egy többségi álláspont, akkor Bukarestben nem mondhatunk mást, mert gyengítjük magunkat. Nem mondhatunk Brüsszelben sem többfélét, sőt még Budapesten sem. Így tudjuk megőrizni önállóságunkat is. Ezt az önállóságot a több-kevesebb magyarországi támogatással létrejövő RMDSZ-n kívüli csoportosulások, pártok próbálják tagadni, és úgy képzelik a politikai jövőt, hogy itt egyik-másik magyarországi pártnak lesz majd egy-egy fiókszervezete. Azt gondolom, hogy ez nem működik. Mindaddig, amíg két külön országban élünk, bármilyen szoros is legyen köztünk a viszony, nekünk megvannak a saját bajaink, más itt a gazdaság mozgása, másak a szociális körülmények, a nyugdíjak, más az oktatási rendszer, tehát teljesen világos, hogy nekünk alapvető kérdésekben, létkérdésekben is önálló konklúziókra kell jutnunk. Ebben látok szintén olyasmit, ami egyesek szerint nem biztos, hogy ma érvényes. Szerintem ugyanúgy érvényes, mint 22 évvel ezelőtt.
– Ezeket a versenypártoknak is nevezett alakulatokat bontóbrigádoknak nevezte. Viszont léteznek, és ezt tudomásul kell venni. Az ön körzetében is első alkalommal kell szembesülnie egy magyar ellenjelölttel.
– Nem akarok senkit bántani. De valaki elkezdte, hogy Markó Bélával Tőkés Lászlót kellene indítani. Nyilván Tőkés László ilyesmibe nem ugrott bele. Ha nem László, akkor András, ez számomra enyhén szólva nevetséges. Nem beszélve arról, hogy ez az egész RMDSZ-en kívüli mozgalom a megújulás jegyében zajlik. Egyesek szerint Markó is elég régóta politizál, abba kellene hagyja. Szeretném elmondani, hogy amit úgy láttam, hogy abba kell hagyni, azt abbahagytam, és amikor úgy látom, hogy abba kell hagyni a szenátori munkát, azt is abba fogom hagyni. De ha valakik velünk szemben a megújulást, a változást, a fiatalodást hirdetik, akkor miért kapok én a nyakamba jóval idősebb jelölteket?
Számolni kell velük persze, nem kell senkit lenézni. Sohasem gondoltam, hogy a politika vagy a közélet úgy oszlik meg, hogy egyik oldalon vannak a jók, a másikon a rosszak. Azt gondolom, az RMDSZ-ben is vannak kevésbé felkészültek, felkészültebbek, hozzáértők, kevésbé hozzáértők, valószínű, hogy az RMDSZ-en kívüli pártokban is ez a helyzet. Viszont van egy alapvető különbség, és ettől jó az RMDSZ és rosszak ezek a pártok. Az RMDSZ az elmúlt években és most is a helyes irányt választotta: parlamenti politikával eredményt elérni, egyenlő partnerként párbeszédet folytatni a román politikai pártokkal, minél nagyobb befolyásra kell szert tenni Bukarestben és Brüsszelben is, és az önkormányzatokban minél erősebbnek kell lenni. Parlamenten kívüli eszközöket a mai Európában nem látunk használhatónak. Akik az RMDSZ-en kívül vannak, tulajdonképpen nem mutatnak semmiféle utat. Egy dolgot mondanak, hogy az RMDSZ-nek nem kellene bejutni a parlamentbe.
– Egyesek 22 év elhibázott RMDSZ-politikáról beszélnek.
– Természetesen, azt mondják, elhibázott politikája van az RMDSZ-nek, de hogy milyen lett volna az el nem hibázott politika, azt nem mondják meg. Nem mondják meg, hogy mit kellett volna csinálni, csak azt mondják, hogy szerintük az RMDSZ nem jól politizál, miközben az RMDSZ föl tudja mutatni azt, hogy ma a magyar nyelv, a magyar kultúra és a magyar oktatás állapota lényegileg egészen más, mint 1989-ben. Ehhez képest ők nem mutatnak egy másik irányt, egy dologgal próbálkoznak bevallva vagy bevallatlanul, hogy hátha meg lehet akadályozni, hogy az RMDSZ bejusson a parlamentbe. Szerintem ez az egyetlen szándék. Mert a román törvényeket és ezen belül a választási törvényt ismerve, nem gondolhatja normális ember azt sem RMDSZ-en belül, sem RMDSZ-en kívül, hogy a jelenlegi körülmények között más, mint az RMDSZ bejuthat a parlamentbe. A jelenlegi törvény szerint vagy az RMDSZ jut be, vagy nem jut be senki. Azzal, hogy jelölteket indítanak az RMDSZ ellen, azzal próbálkoznak, hogy ne jusson be senki. De hogy utána mi lesz, azt nem mondják meg. Arról sem beszélnek, hogy az alternatív küszöb a 6 képviselővel és 3 szenátorral, az 5%-ból van. Tehát szándékos hazugság, amit mondanak, hogy elképzelhető, hogy 6 képviselő és 3 szenátor egyik oldalon, és a másik oldalon 5%. Ilyen nincs. Ha valaki hajlandó lenne számolni, kiszámíthatná, hogy ha összeadjuk a 6-3-at és az 5%-ot, akkor 8-9%-nyi magyar szavazat jön ki. A 6,5%-ból nem tudsz 8 vagy 9 százalékot csinálni, főleg olyan helyzetben, amikor éppen ennek az ellenkezője körvonalazódik, vagyis az a veszély, hogy mivel a románoknál nagy a konfrontáció a két oldal között, feltételezhető, hogy sokan elmennek szavazni. És ha sokan elmennek szavazni, nálunk pedig a magyarok nem mennek el elegen, vagy nem szavaznak az RMDSZ-re, akkor a magas román részvétel lenyomhatja az RMDSZ-t 5% alá. Úgyhogy akárhonnan közelítjük meg, az RMDSZ-en kívüli pártoknak az a céljuk, hogy az RMDSZ-t megakadályozzák, hogy bejusson a parlamentbe. Ezért mondtam, hogy ezek bontóbrigádok.
– Megválasztása esetén melyek az azonnali céljai?
– A céljaimra már utaltam, alkotmánymódosítás, közigazgatási átszervezés. Nagyon nagy hangsúllyal szeretnék a következő időszakban az oktatással foglalkozni. A politikán belül én is rákényszerültem, hogy idézőjelben mindenhez értsek. Sok mindent meg kellett tanulnunk, de amiről úgy gondolom, hogy értek hozzá, az a kultúra, az oktatás, a közigazgatás. Önkormányzati kérdésekkel, művelődési, oktatási kérdésekkel foglalkoznék szívesen az elkövetkezőkben, elsősorban az anyanyelvű oktatás problémáival. A Nyárád mentével, Küküllő mentével, Maros mentével, tehát az én kerületemmel, pedig a feladat egyszerű és ugyanakkor rendkívül bonyolult. Segíteni kell minden értelmes infrastrukturális terv megvalósításában, utak: víz, gáz, iskolák, óvodák. És vannak persze saját problémák. Számos kérdés van, amiben szintén segítenünk kell és – ami a legnehezebb, és itt azt hiszem, hogy kiemelten kell ezzel majd foglalkozni – a munkahelyteremtés, a befektetések kérdése, ami most, a gazdasági válságban olyan, mintha akasztott ember házában kötelet emlegetnék, de ezt akkor is nagy feladatnak tartom.
– Huszonkét év munkájáról beszéltünk az elején. Egy húsz év előtti beszélgetésünk címe az volt, hogy nem születtem politikusnak. Húsz év után hogy érzi, politikussá vált?
– Igen, politikussá váltam, nem volt mit tennem. Ha egy olyan hatalmas és bonyolult szervezetet vezettem, mint az RMDSZ, akkor politikussá kellett válnom, de nem a politika a szakmám, a hivatásom továbbra is az irodalom. Sajnos, olyan társadalomban élünk, ahol egyre kevesebb embert érdekelnek ezek a dolgok, sokkal izgalmasabb a politika. És sajnos az életünket is jobban befolyásolja, mint az írók, költők művészek. Ennek ellenére nekem ez a hivatásom, és jó, ha van az embernek egy olyan háttere, amely segít abban, hogy az igazi célokat lássuk meg, és a politikát ne úgy lássuk, mint egy egzisztenciateremtő pályát vagy karriert. Engem a hivatásom segített abban, hogy a megfelelő pillanatban tudjam abbahagyni az RMDSZ-elnökösködést, hogy egyszer s mindenkorra eldöntsem, kormánytisztséget többet nem vállalok, és majd segíteni fog a megfelelő pillanatban abban is, hogy a parlamenti szerepemet is lezárjam.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)