Művészeti kiadványok a könyvvásáron
Rengeteg kiadói újdonság, könyvbemutató, szerzői est, járulékos esemény várja a közönséget a november 15–17. között zajló 18. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. Ma mindenekelőtt két képzőművészeti albumra hívjuk fel a figyelmet. Mindkettő a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó kötete, szerzőjük azonos, Nagy Miklós Kund művészeti író.
Az Élet-Jelek sorozat 5. összeállítása Bálint Károly, marosvásárhelyi szobrászművész életművét, több mint fél évszázados alkotói pályáját, szobrászata legszebb alkotásait ajánlja a művészetkedvelők figyelmébe.
A szépség, a tökélyre való törekvés jegyében született számos köztéri műve, megannyi kecses, harmonikus nőalakja lelhető fel az igényes kivitelezésű, elegáns albumban, és Bálint művésszé válásának körülményeire, fontos állomásaira, művészi hitvallására is rátalál a könyvben az olvasó.
Fiatalabb pályatársa, Kuti Dénes szovátai festőművész a kiadó gyakorlatához igazodva a Műterem-sorozat alanyaként lép az olvasóközönség elé. A korábbiaknál tetszetősebb külsőben, kemény kötésben megjelentetett kiadvány a csíki könyvműhely e jelentős vállalkozásának immár 37. darabja. Kuti különleges ragyogású, titkokat sejtető reprezentatív festményei, hiperrealistán aprólékos, álomszerűen valóságfölötti zöld kompozíciói sorjáznak a műmellékletben, amelyhez szervesen illeszkedik a vallomásos szövegtest.
A köteteket a könyvvásár második napján, november 16-án, pénteken ismerhetik meg közelebbről az érdeklődők. 18 órakor a Bernády Házban zajló Pallas-esten a kiadó többi újdonságát is ajánlják a könyvbarátoknak, majd ezt követően tárlatnyitóval egybekapcsolva kerül a közönség elé a két album. Bálint Károly kisplasztikáiról és Kuti Dénes festményeiről Sebestyén Mihály író és a szövegek szerzője, Nagy Miklós Kund beszél.
A Pallas-Akadémia ezúttal Albert Ildikót (Örökzöld tabuk), Ambrus Tündét (Székely falutízesek), Bodgán Lászlót (Münchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában), Borsodi L. Lászlót (Feljegyzések a földről), Ferencz Imrét (Madárkirakat), Kozma Máriát (Régiségek Gyergyóból), Kristó Tibort (Kárász Karcsi, a csalhal), Mészáros Sándort (A pekingi követség) és Tamás Tímeát (A karácsonyi hangyalka) szólaltatja meg találkozóján.
A Nemzeti Színházban a Pallas-Akadémia standjánál a szerzők november 15-én 15 órától (Albert Ildikó, Bogdán László, Kozma Mária, Mészáros Sándor), 16-án 13 órától (Ambrus Tünde, Kákonyi Csilla Banner Zoltán róla írt kötetével, Kozma Mária, Mészáros Sándor), 14 órától (Albert Ildikó, Bálint Károly, Kákonyi Csilla, Kuti Dénes, Nagy Miklós Kund), majd 15 órától (Borsodi L. László, Ferencz Imre, Kristó Tibor, Tamás Tímea) dedikálnak.
November 16-án délután 4 órakor a Nemzeti Színházban Balázs Lajos új kötetét is megismerhetik. A Rituális szimbólumok a székely-magyar jelképkultúra világából című könyvet a kiadó főszerkesztő-helyettese, Sarány István mutatja be. Másnap, szombaton délután 2 órakor ugyanott Mészáros Sándor A pekingi követség című könyvéről Kozma Mária főszerkesztő beszél.
Népújság (Marosvásárhely)

Családtörténeti időutazás
Mint arról lapunkban beszámoltunk, hét tehetséges háromszéki fiatal munkáját díjazták szeptember végén a miklósvári Kálnoky-kastélyban a gróf Kálnoky Borisz által meghirdetett családtörténeti esszépályázat értékelésekor. Az alábbiakban a beérkezett esszékből, Makkai Fanni és Szász-Kovács Réka dolgozatából közlünk részleteket.
Rügyező ág
...A házunk tornácán lévő kispadon szerettem ülni leginkább gyerekkoromban, magam sem tudom, miért. Tágas tér nyílt meg előttem, a szomszédos kertben csicsergő madarak éneke, az utcán játszó gyermekek csengő hangja, a hátsó kertben a szomszéd kecskéjének játéka szórakoztatott. Délutánonként, a vecsernyéig, ahogy akkor mondták, itt üldögéltem nagyapámmal, ő történeteket mesélt gyermekkorából, az esti harangszó után még megvártuk a hazafelé sétáló teheneket, majd aludni tértünk. (…) Kissé elkalandozva kilépek a történetből, a mesélő nagyapám lesz, id. Szász-Kovács Sándor, Szász-Kovács József és Farkas Rozália ötödik fiúgyermeke. 1932. július másodikát írtak a naptárba, egy nő lázasan hevert a szalmasurdén, fehér lepedő volt előtte és egy mázas tál meleg víz, a bábaasszony nyugtatgatta, odébb Manci az asztal mellett ülő Zsuzsát próbálta rávenni, hogy harapjon valamit. Az ötéves törékeny kislány annyira izgatott volt, hogy mi fog történni, egy falat sem ment le a torkán. Kint a veteményesben a már serdülőkorban levő Boriska a zöldségeket intézgette Farkas nagyanyja tanítgatásával. A férj a mezőn dolgozott a többi napszámos munkással, csekély napi bérért, hogy otthon a négy éhes szájat betömje. – Fiú! – kiáltotta a bábaasszony örömében –, mire a kemence melegében elszunnyadt öreg, Farkas József, a nő apósa örömében majd leesett. Egy fiú volt a családban, Lajos, az is már nagyocska. A kicsi kék szemű, ébenfekete hajú fiúcska ijedten nézett körül, majd hangos jajveszékelésbe kezdett. – Sándor! Sankó! Sanyika! Ez lesz a szemem fénye neve! – szólt buzgón az anya, Rozália, miközben keble tápláló melegéhez ölelte a csöppséget, aki nyomban elhallgatott. Lassan szürküllött, a fakapu csattant az első udvaron, megérkezett a kemény munkában elfáradt apa. Visszatűrt ingujja redőin vastag por, arca és bőre napégetett, kemény mezei munkával és két kezével kereste a mindennapi betevő falatot. Gyermekei körüljárták, tarisznyája után nyúltak, buzgón várták a „madárlátta kenyeret”, ők ugyan nem tudták, hogy apjuk ebédje az, melyet nekik hozott haza vacsorára, a nő sokszor sírva fakadt e kegyetlen élet láttán, a szenvedés iskoláját már rég kijárta, de tűrt, hogy gyermekeit boldognak lássa. Hiszen olyan naivok még, ismételte gyakran, minden boldogsága a gyermekei voltak.
Zsindelyes kis házban laktak, mindössze egy szobában és egy konyhában. A ház fala tapaszos, hófehérre meszelt, a plafonban nagy fagerendák álltak ki, és szög, melyen a megfáradt kalap estebéd után megpihent. Kint takaros tiszta udvar, Lajos a tizenkét éves gyermek minden este a csorda érkezése után bekötötte a teheneket, majd hozzálátott az alapos tisztogatáshoz: szépen kisöpörte az udvart, meglocsolta a zöldségeket, majd szénát dobott le az ólból másnap reggelre. Takaros, erős fiú volt, minden álma a katonák körül forgott, bámuló tekintetét mindig ott felejtette, ha besorozták a nagyobb legényeket. Boriska, a legnagyobb lány takaros, szófogadó, a legnagyobb segítség a háznál, az anyjával még napszámra is járt, a kimért répát a tűző napon egyhamar kiszedegette, otthon főzött, mosott, és két kisebb lánytestvéréről sem feledkezett meg. Ő már nagylánynak számított, már a hét osztályt is kijárta, viszont a fonóba még ő sem mehetett. Manci és Zsuzsa az örök vidámság és derű, sugárzott tekintetükből a boldogság, saru nélkül szaladgáltak a forró homokon, kavicsokon, nyáron csak egy szál ingecskében játszadoztak, vagy fürödtek a napra melegedni kitett vízben.
A kicsi Sándor már jókorán cseperedett, a három évet is betöltötte, amikor nagymamája először vitte óvodába. Majd újabb kis jövevénnyel bővült a család: 1936-ban megszületett a legkisebb hugica, Juliska, kicsi, hullámos hajú gyöngyszemű tünemény. Sanyarú évek következtek, de gyermekésszel még nem fogható fel a változás, a nehéz körülmény, az éhínség érzete és nem utolsósorban a szülő szenvedése, hogy éhes gyermekének nem lesz, amit vacsorára adnia. Egy egész napi kaszálás után vitt haza József, a családfő egy kiló puliszkalisztet, melyet jól beosztva a szülők általában cukros vízzel fogyasztottak, hogy a gyermekek a friss tehéntejjel növekedjenek. Múltak az évek, egyik a másikat követte, szemlátomást cseperedtek a gyerekek, Boriska már nagy lány volt, ő segíteni járt a szülőknek a mezei munkában, Lajos elkelt a nagyapja kezénél, a három lány és Sándor otthon egymást nevelték. Manci, a nagyobbik lány, aki már tizenhárom éves volt, rongybabákat varrt a kisebbeknek, Sándor a szomszéd fiúval, Polgár Lacival karikázott az úton. Laci nagyobb volt, mint Sándor, anyja egyedül nevelte fel a négy fiút és az árván maradt lányt. Apjukat elvesztették még az első világháború idején, ezért a nagyobb fiúk napszámra jártak, anyjuk pedig szolgálni, mosni, takarítani a nagy gazdákhoz, a két kisebbik, Lacika és Bözsike, ketten otthon, és esténként a szomszéd gyerekekkel játszottak. Néha az iskolából hazahozott tobozokból esztenát építettek, vagyis olyan kicsi épületet, ahol a kisebb tobozok voltak a bárányok, a nagyobbak a juhok, volt ott olyan helyiség, ahol fejtek vagy épp a sajtot készítették gyermeki elképzelésük szerint. Bár nehéz évek jártak, a gyermek nem érzi a hiányt, az utca pora, egy barát ölelése sok mindent kárpótolhat: pénzt, gazdagságot, kárpótolja és felöleli mindazt, amit az anyagiak soha nem fognak.
Szász-Kovács Réka
Testvéri szeretet
...A továbbiakban egy nagymama fog mesélni. Nem, ez pontatlan kifejezés lenne, a nagymamám, Anderlik Ildikó fogja bemutatni élete egyes pillanatait: Ahogy lefutottam a lépcsőről, hátam mögött hagyva a kopott kis játékokat, s velük együtt a húgomat is, aki bizony elszontyolodott magára maradva, utánam szállingózott a fehér kis lengyelkém. Egyedi darab volt, még keresztapámtól kaptam négyévesen. Gyönyörűen kihímzett, földig érő. Magamat mindig királykisasszonynak érezhettem benne, hiszen, már amennyit a mesékből én megjegyeztem, a királylányok is hasonló ruhát hordhattak. Fejemre ilyenkor mindig egy aranyszínű szalagot kötöttem, s kecsesen nyújtogattam a kezemet a napfénybe. Vidám kis lányka voltam, rendkívül vidám, olyan jóízűen tudtam nevetni, mint az unokáim (büszkén elmosolyodik). S a körülöttünk lévő világ hiába nyaldosott ördögien, mi ott, a családi fészekben, biztonságosan készülhettünk elő egy küzdelmes életre. Emlékszem, igen, pontosan emlékszem a verőfényes udvarra, a kikövezett járdácskára, melyen annyiszor és annyiszor megbotlottunk. De olyankor szaladt édesanyám, sietett egy doboz gézzel s valami irtózatos szagú folyadékkal, s tündérien gyógyította be minden sebünket. Kívül és belül. Igen, mert belül sebzett, fekélyes emberekként indulhattunk volna utunkra, mint sok más kisiskolás, akik hallgatták mindazokat az „igazságokat”, melyekkel minket elárasztott a tanoda. (...) Az öltözködés rettentően korlátozott volt, a jegyre, amit a munkahelyeden kaptál a családtagok száma szerint, vásárolhattál ruhákat, azokat pedig három-négyszer is átalakíthattad, hiszen nem mindig adódott lehetőség egy újabb ruhára. És még a cipők! Négy-öt évente vettünk egy bakancsot, ami legalább két számmal nagyobb volt. Télen, hogy ne fázzon a cipő üres részén a lábunk, elég érdekesen oldottuk meg a problémát: felhúztuk a patentharisnyát (gyapjúharisnyát) a lábfejünkre, azt körbetekertük két-három réteg újságpapírral majd végül egy újabb réteg gyapjúharisnyát húztunk. A nyári szandálokat gyakran édesanyánk horgolta vagy szalmából összefonta. Igen, kellettek ilyen megoldások, abból kellett feltalálnunk magunkat, amit kaptunk. Míg kisgyerekek voltunk, a temető mellől, a bozótból hoztunk fát, így segítve a szülőknek. Édesapám azonban kitalálta, hogy milyen megtakarítás lehet, ha a város végi olajgyártól az összepréselt napraforgóhéjakkal tüzelünk. Persze, lett is annak szép eredménye, amikor egyik reggel akkorát robbant a kályha, hogy az egész lakás (szoba) koromfekete lett. ’55–56-ban vezették be a gázt, azután már nem kellett ezért fájjon a fejünk. A szórakozást többek közt a mozi is biztosította. Hétfőtől csütörtökig egy film vetítődött a vászonra, csütörtöktől vasárnapig egy másik. Tehát nem lehetett lemaradni egyikről sem. Rendszeresen vetítették a filmek előtt a kommunista híradókat, melyeket természetesen mindenki nagy érdeklődéssel hallgatott. Tökéletes agymosási kísérlet volt, valódi propagandatartalommal. A hosszú főúton rendezett kis boltocskák bújtak meg. A trafikos néni melengető mosolya, a méterárus üzlet jellegzetes szaga, na meg a fűszerkereskedőé felvillannak olykor az emlékezetemben. Állandóan nyitva volt az örmény meg a katolikus templom is. Gyakran kedvünk telt bemenni oda, hiszen a meghitt csendben, a hűvös illatú barokk szobrok között igazán jól éreztük magunkat. A szobánk, mely tulajdonképpen az otthonunk és menhelyünk volt, közepén az asztal, egy cserépkályha. Az ajtók a többi szoba felé be voltak zárva, ám a 80 cm-es falak között bújt meg az édesanyám által kialakított ruhásszekrény, kamra, illetve mosdófülke. Na, ott volt az igazi mennyország! Na, de nemcsak a kamrából jutottunk eledelhez, hanem az a két kis malacka is segített, melyet ámbátor hely szűkében a szobában tartottunk, tisztán és civilizáltan neveltünk fel családi légkörben. Szép terebélyes tornácunk volt, négy termésköves lépcsővel. Mikor odaköltöztettek, szalmával volt leszórva a szoba sarka. Ideális nyugvóhely. Kaptunk pár takarót az egyik zsidó családtól, s a bútorokat innen-onnan összeszedtük, többnyire olyan helyekről, ahol ezeket osztották ennivaló fejében. S aki annak idején a varsolci gazdaságot vezette, Péter Miklós éjjelente néha egy kis lisztet, zsírt tett az ajtó elé. Erős idegrendszere és hite kellett legyen az embernek, hogy túlélje ép ésszel a hányódtatásokat. Édesanyáméknak sikerült. Így lett nekünk is kiváltságos helyzetünk, biztonságos, családi légkörünk. S bár szüleink sok mindent megosztottak velünk az igazságról, amit bizony nem mondhattunk el az iskolában, mert ott lebegett előttünk, hogy tettünk eredményeként apát a Duna-csatornához viszik. Így mindig volt közös titkunk, közös érdekünk és közös mosolyunk. Édesanyám gyakran kötött. Hej, de nagy dolog volt annak idején egy Binder-kötőgép! Nemcsak ajándékba, de még mindennapi ruházatunkba is divatos darabokat komponált. S ilyenkor mindig dúdolt valamit, még most is sokszor fülembe cseng. Akkor én kaptam magam, s végigtáncoltam azt a hosszú szobácskát, kezdvén az ajtó felőli sarokból. Édesanyám elmosolyodott, s játékosan nevetett komoly ábrázatomon, ahogy egyes testhelyzeteket próbáltam felvenni. Nem sokáig maradtam álmodozó, hamarosan, egy ismerős néni biztatására, beírattak a balettiskolába. Csodás éveim voltak! A szigorú tanárnők és a vetélytársaim ügyessége ellenére harmadik osztályban már a kolozsvári balettiskolában koptattam a tánccipőmet. Harmadik év végén kiválasztottak Bukarestbe, előkészítő osztályosként Moszkvába. Isten azonban nem akart elszakítani e szép országtól, s a „rossz” származásom miatt vagy örökbe fogadtak volna, vagy le kellett mondanom a balettről. Az utóbbit választottam. Az érettségire már Petrozsényban került sor, mert látva, hogy a külkereskedelmire a származásom miatt nem vesznek fel, a szamosújvári pap fiával, Szőke Kálmánnal fogtuk magunkat, és elmentünk Petrozsényba.
Makkai Fanni
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Naptárbemutató
A Szent Mihály Római Katolikus Plébánia rendezésében a Szent Mihály Római Katolikus Nőszövetség dísztermében ünnepélyes keretek között Hantz Lám Irén bemutatta Páll Lajos képeiből szerkesztett naptárt.
Az eseményt felvezető beszédében elmondta: Azt vette észre az emberek szívesebben, nézik a művészi munkát, ha naptár formájában látják. A könyvet, vagy az albumot ritkábban veszik elő. A naptár, funkciójánál fogva, az emberhez közvetlenebb közelségben van.
Ennek következtében történt Páll Lajos képeinek bemutatása naptár formájában, melynek szerkesztője Hantz Lám Irén.
A bemutatón jelen volt: dr. Dankó Szilvia Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának konzulja, Katona Mihály Korond polgármestere, Tőkés Erika a kiadó részéről.
Páll Lajos Korondon, 1938. április. 3.-án született. Elemi iskoláját szülőfalujában végezte, középiskolái tanulmányait Marosvásárhelyen, a Képzőművészeti Líceumban, 1955-ban érettségizett. ’56-ban felvételizett a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára, ahol Kádár Tibor és Mohi Sándor, a kor két legjobb oktatója voltak a mesterei.
1956. október 27-én diákülést szerveztek a főiskolán, melyen többek között Páll Lajos is részt vett. De amint az események folytatásaként kiderült, nem éppen véletlenségből, jelen voltak, jól átgondolt meghatározásból, mindazok a beépített emberek, akik a belbiztonság kötelékeihez tartoztak.
A jelenlevő nemesen gondolkodó, a diákság érdekeit szem előtt tartó felszólalók felsorolták azokat az elvárásaikat, melyek szerintük a diákok jogos elvárásai voltak a központi vezetőséggel szembe. Ugyanakkor szolidaritásukat is nyilvánosságra hozták a Magyarországon folyó eseményekkel kapcsolatban. Csak egy példát említve: Szovjet csapatokat vonják ki azokból az országokból, amelyeket megszállva tartanak. De kérésük között az is szerepelt, hogy legyen diáklap.
Majdnem két és fél hónappal később, 1957 januárjában, kezdődött a retorzió. Mindazok, akikben bizonyos fokú vezéregyéniséget tudtak felfedezni a lefolytatott diák-gyűlések alkalmával, a belügyminisztérium célkeresztjébe, kerültek. A főcél egy bizonyos, később megvalósítandó tevékenység előkészítése. „Lefejezvén” az egyetemi diákság valamit is érő egyéniségeit. Megkezdődtek a letartóztatások. Rengeteg jóhiszemű és jó adottságokkal rendelkező egyén került börtönbe.
Ebbe a hullámba került bele Páll Lajos is. Aki megjárván a hazai börtönök nehéz utjait, 1962-ben szabadult.
Nem iratkozhatott vissza az egyetemre. Hazatér Korondra. Hazatérve bizonyosodik be, székely optimizmusa nem szenvedett csorbát, nem tört meg.
Mint festőművész és költő hazai földön teljesedik ki. Színei tökéletesen tükrözik azt a belső hangulatot, ami őt, mint alkotó egyént körbevesz.
Nagy szerencséje volt, meg tudott maradni korondinak az élet bármely helyzetében. Egészséges, alkotó ember magabiztonságával, székelység tudatával mindig élni tudott. Ez a magatartás Korond világához kötötte. Képeinek nagy része azt a tájat ábrázolja, melyben élete eltelt.
A sorsa, köszönhetően azoknak, akik tudták, hogy is kell kezelni bizonyos dolgokat, Páll Lajos aránylag fiatalon, megkapta azt a segítséget, mellyel a nyilvánossághoz tudott szólni.
A 1989-es események neki is nagyvilág kapuit megnyitották. Stuttgartban, Genfben, Magyarországon a Vármegye Galériában kiállíthatott. Később Stockholmban. Sokoldalú művész. Festő, faragó, korongozó és költő egy személyben.
Verseiben hűen, szabatosan tükröződik az a világ, melyben él. Korond hangulatát adják vissza. Írásai kötetben, valamint különböző hazai folyóiratokban is megjelentek.
Kolozsváron nem volt gyűjteményes kiállítása. Úgy tervezte 2013.-ban kiállít Kolozsváron is.
Az est alkalmával Molnos Lajos költő, aki szintén korondi születésű, de több évtizede kolozsvárivá vált, felelevenítette emlékeit, Páll Lajossal kapcsolatban.
Amint bevallotta, sajátmaga gondolkodásában soha nem tagadta meg szülőfaluját. Barátsága Páll Lajossal töretlen. Ennek is volt köszönhető, hogy a gyakorlott közéleti szerepléshez hozzászokott Molnos Lajos, esszéhez hasonló előadásában, ismertette a szépszámú közönséggel, Páll Lajos emberi és művészi értékeit. Azt is elmondta, Páll Lajos hozzá közelálló ember, akivel még akkor is tud szót érteni, ha egymás mellett ülve, órákon keresztül nem is szólnak egy szót sem. Jelezvén a székelység olyan tulajdonságát, mely rájuk jellemző. Alkotásaiban a tájat, az emberek hangulatát tudja visszaadni. Ennek is köszönheti sikerének egyik titkát. Mondhatni ugyanazt festi, de mindig más hangulatot, értelmet fedez fel.
Páll Lajos munkásságából is kitűnik, mondja Molnos, mindenik művész saját világában az úr. Azt alkot, amit akar és úgy, ahogy Ő akarja. Szabad, öntörvényű és egyszerű a Páll Lajos világa, mely versekből, festményekből épül fel. A könyveit saját festményeivel illusztrálta. Saját képei alá verseket írt. Azért ment haza Korondra, mert ott találta meg azokat a lehetőségeket, melyek művészi identitása megteremtését tették lehetővé. Páll Lajos festményei, akvarelljei, tusrajzai az alkotó egyéniség sajátos arculatát fejezik ki, melyeket nem lehet összetéveszteni más alkotókkal.
A Szent Mihály Római Katolikus Nőszövetség dísztermét, ami talán a város egyik legszebb terme, megtöltötte a közönség. Az a közösség, amely szereti, és közelállónak érzi magához a szépet. Sokan nem sejtve, két nap teltével, 48 órával később, bejárja a világot, köszönhetően a világhálónak a hír arról, hogy Páll Lajos, a Székelyudvarhelyi kórházban, visszaadta lelkét teremtőjének.
Gyászol a család, Korond, Erdély, a romániai magyarság, Magyarország, Európának és a világnak az a része, ahol olyan magyar értelmiség él, akinek tudomása van, mit is alkotott, teremtett, és hagyott maga után Páll Lajos.
Hagyatéka túléli Őt. Gyarapítva azon szellemi értéket, mely a teremtő emberre jellemző.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

A várható pozitív folyamatok sem elegendőek a felzárkózáshoz
Chikán Attila a Budapesti Corvinus Egyetem Rajk László Szakkollégiumának igazgatója, volt magyarországi gazdasági miniszter tartott előadást múlt csütörtökön a PKE-n.
A Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Közgazdaságtudományi Karának és Janus Pannonius Szakkollégiuméának meghívására Nagyváradra látogató gazdasági szakember A közép-kelet-európai országok versenyképessége címmel tartott előadást csütörtök délután aPKE dísztermében. Chikán Attila előadásában először az új világrend összetevőiről beszélt, kiemelve többek között azt, hogy a globalizáció új viszonyítási alapot teremtett nem csak a gazdaság, de a tág értelemben vett társadalom világa számára is. Chikán Attilaelőadásának második szakaszban a kelet-európai országok regionális versenyképességről beszélt, kiemelve, hogy hét az Unióhoz az utóbbi években csatlakozott vizsgált kelet-európai ország közül 2001-ben gazdasági szempontból Magyarország állt a legjobban a különböző tekintélyes intézmények rangsorolásában, 2012-re azonban Bulgáriával egy szintre csúszott le, mely utóbbi ország jelentős javulást tudhat magáénak. Chikán Attila hozzátette, hogy Románia aránylag könnyen vészelte át a gazdasági válság első két évét, de ezt követően ismét lefelé tartó tendencia figyelhető meg a román gazdaságban.
Egy régió elemzése
További összehasonlító elemzését Chikán Attila négy országra – Horvátországra, Magyarországra, Romániára és Szlovéniára szűkítette le, hangsúlyozva először azokat a közös tényezőket, melyek támogatják ezeknek az országoknak a versenyképességét. Ezek között a tényezők között említette, az alapoktatás minőségét, a középfokú oktatásban résztvevők arányát és a beiskolázási arányt a felsőoktatásban. Nagy előny továbbá az átlagon felüli mobiltelefon előfizetést, internet hozzáférést és szélessávú internetelérést. Ezekre a tényezőkre lehet és kell támaszkodni a versenyképesség növelése érdekében, hangsúlyozta az előadó. A négy országot hátráltató tényezők között említette Chikán Attila a közép- és felsőfokú oktatás nem versenyképes minőségét, a munkavállalók továbbképzésének hiányát és az értelmiség elvándorlását. Kifejtette továbbá, hogy a vizsgált országok még mindig nem értették meg a piacgazdaság lényegét, ezért hajlamosak állami monopóliumok létrehozására, ugyanakkor nem tudnak szabadulni az agrárpolitika problémáitól. „Nem igaz az a tézis, hogy az agrárium húzóágazata a magyar gazdaságnak” – szögezte le Chikán Attila. Komoly hátráltató tényezőként mutatkozik ezekben az országokban az, hogy nagyon alacsony a bizalom a politikusokban, ellenben nagyon erőteljesen jelen van a kormányzati korrupció. Ugyancsak nem segítik ezeket az országokat a kormányzati szabályozás terhei, a költségvetési pazarlás, a gazdasági ügyek rendezetlensége, a közbeszerzési problémák a kisebbségi tulajdonosok védelmének az esetlegességei, a fogyasztók hiányos tájékoztatása – ebben a vonatkozásban a hitelesek nem megfelelő tájékoztatását emelte ki az előadó –, de az is a hátráltató tényezők közé tartozik, hogy a finanszírozás során ezek az országok nem tudták kihasználni a tőzsde nyújtotta lehetőségeket.
Jóslatok
A továbbiakban a régióban a jövőben várható tendenciákról beszélt Chikán Attila. Kifejtette, hogy lassan erősödő növekedés várható, viszont ez a növekedés nem lesz elegendő arra, hogy behozzák a lemaradásukat a fejlett uniós országokhoz képest. Ugyanakkor számottevő külföldi közvetlen tőkebefektetésre lehet számítani. Ennek kapcsán Chikán Attila leszögezte: „Lehet nem szeretni a külföldi tőkét, belső tőke azonban nincs”, azaz, a régió gazdaságai saját fejlődésük szempontjából a külföldi tőkére vannak utalva. Ugyancsak várható egy lassú javulás a munkaerőpiacon a négy vizsgált országban, ami azonban szintén nem lesz elegendő a felzárkózáshoz, hiszen ezekben az országokban a termelékenység rendkívül alacsony. Az inflációt ezek az országok kordában tartják, ugyanakkor folytatódni fognak a finanszírozási nehézségek. Végezetül Chikán Attila ismertette a Világbank középtávú elvárásait, melyekkel, mint mondta, ő maga is egyetért: a piaci rendszernek megfelelő munkapiaci reformot kell végrehajtani, átlátható szabályozásra, az oktatás és a közszolgáltatás minőségének javítására van szükség. Fontos ugyanakkor a költségvetési fegyelem és egy hatékony szociális védőháló kialakítása. Ez utóbbi kapcsán Chikán leszögezte: „a társadalom nem mondhat le a szegényekről, arról a rétegről, amelyről a gazdaság már lemondott.” A jól strukturált, tartalmas előadás végén a PKE dísztermében szép számban jelen lévő diákok tehették fel kérdéseiket a szakembernek.
Pap István
erdon.ro

Ha valaki nem tudná…
„Rombolni tudnak, és valószínűleg ezt is akarnak” címmel a Népszabadság (alákérdezős) interjút készített Markó Bélával a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) volt elnökével, ma visszatérő szenátorjelölttel.
Az interjú eszmei mondanivalója, ahogy ezt régen mondani szokták, hogy Markó, „nem tartja jó ötletnek a külhoni magyarok szavazását”.
Fejlesztve e tézist a visszatérő szenátorjelölt tovább dohog: „a Fidesz megvalósította az RMDSZ-szel szembeni egypártrendszert Erdélyben. Olyanok, mint a Bourbonok vagy a Habsburgok, semmit nem felejtenek, és semmit nem tanulnak”.
A NOL és az erdélyi magyar politikus szerint „hiába rokonszenveznek a magyar kormánypárttal nagyon sokan Erdélyben, mégis az RMDSZ-re szavaznak”. Markó indokolja is az állítását. Szerinte az ok egyszerű: „a választó ugyanis pragmatikusan dönt, hogy kire van szüksége ahhoz, hogy a problémáit megoldja”.
Választási kampányról lévén szó, talán nem is kifogásolható, hogy Markó az ellenzéki szoclib sajtó zászlóshajójának nyilatkozva még egyszer (most már világosan) felfedi legerősebb kártyáját: úgy gondolja, hogy az RMDSZ, az erdélyi magyar „egypárt”, két évtized alatt konkurencia nélkül, a helyi magyar média felhasználásával megvalósított társadalmi beágyazottsága az idei parlamenti választásokon is meghozza a szokásos sikert.
Hogy miért volt szüksége a magyarországi kormánypárt, a Fidesz nyílt és durva lerohanására? Ezt csak találgatni lehet, de az eddigi politikai folyamatokra figyelemmel, nemigen lehet kétséges, hogy ennek a ráadásnak mégiscsak szükségét látja.
A tét ugyanis nagy.
Mert nem az a legfontosabb, hogy az Erdélyi Magyar Néppárttal (EMNP) folytatott, sok szempontból, elsősorban az anyagiakat tekintve egyenlőtlen küzdelemben az RMDSZ milyen eredményt ér el. Sokkal fontosabb a veszély, hogy a választási kampányban az objektív információk hiányával sújtott erdélyi magyarok egyre nagyobb számban jutnak el a felismerésig, hogy a számukra a biztos jövőt jelentő autonómiaformák ügyében az RMDSZ sem eddig, sem ezután nem számít tenni semmit. Míg az EMNP az autonómiát, akár politikai jövőjét is kockáztatva, küzdelmének homlokterébe állítja.
Tudni való, hogy a legitimitást – kisebbségi közösségről lévén szó – nem a megszerzett képviselői és szenátori mandátumok száma, hanem a választásokon való részvétel, s a vele járó szavazatok biztosíthatják. A lényeg: a friss, a nemzetstratégia szempontjából fontos eszmék a választási kampány során, lassan, de biztosan eljutnak a szavazók tudatáig, akik ezekre alapozva, immár saját véleményt alakíthatnak ki.
Markó tézise, miszerint a szavazók majd pragmatikus döntést hoznak, az (egyelőre lehetséges) óhaj.
Egy biztos. Az erdélyi magyarság az EMNP fellépésével politikai nagykorúsága szakaszába ért. S ezt a folyamatot nem lehet visszafordítani. Erre Markó Béla sem képes.
Van még egy olvasata a Népszabadságban közölt interjúnak. Hacsak nem arról van szó, hogy az RMDSZ előre készíteni a terepet a magyarországi balos ellenzékkel való együttes fellépésre, két év múlva, a magyarországi parlamenti választásokon. Amikor a többszázezer új magyar állampolgár többsége először jelezheti szavazataival is, hogy örül a kettős állampolgárságnak, és pontosan tudja, ki tagadta meg tőle s végül kitől kapta meg mégis.
De ne szaladjunk annyira előre.
Látnunk kell ugyanis, hogy a Kárpát-medencében most az erdélyi magyar-magyar választási kampány során válik világossá, hogy a kisebbségi egypártrendszer a múlté. S a legerősebb „egypárt” korábbi, részérdekek képviseletére szorítkozó szerepvállalása egyre kockázatosabbá válik.
Az RMDSZ egységpropagandája nem a nemzet egészének ügyét szolgálja. Amióta a Markó Béla nevével fémjelzett vezetés regnál, az RMDSZ – a kormányzati felelősségvállalás fejében – elfogadja a helyi többség által diktált bizalmi minimumot. Azt, hogy aki a helyi hatalommal kíván együttműködni, autonómiaügyben annak pártként nem szabad megnyilvánulnia. Különösen a nemzetközi színtéren nem.
Az évek óta zajló korszakváltás legnehezebb szakasza ma Erdélyben zajlik. A kérdés az, hogy a magyarság legerősebb pártja, lemond az autonómiáról, és asztalról lehulló morzsák begyűjtésének reményében többé-kevésbé nyílt kiszolgálójává válik a helyi többségi elitnek, vagy a sarkára áll.
A kétpólusúvá vált erdélyi magyar politikai elit helyi hatalomhoz húzó szárnyán az RMDSZ, azzal, hogy elutasította a magyar pártok autonómia jegyében történő közös fellépését, lényegében a magyar érdekekért folytatott küzdelem kerékkötője lett. Ezt az alapvető tényt nem lehet semmiféle politikai trükkökkel elfedni.
Ebben a helyzetben nem kell csodálkozni azon, ha Magyarország miközben a rendszerváltást követően, a legsúlyosabb függetlenségi harcát vívja, számításba veszi az elszakított magyar nemzetrészeket is. Nem véletlen, hogy a kétharmados Fidesz-KDNP pártszövetség a kettős állampolgárság megadásával kezdte, de itt nem állt meg.
Alkotmányozással, törvényhozással, a szavazati joggal is, megteremtette az alapját a magyar nemzet határmódosítás nélküli politikai integrációjának. A magyar kormány a szabadságharcot még nem fejezte be, de ma már nemcsak kezdeti sikereket mondhat magáénak.
Markó Béla, az RMDSZ első embere a Népszabadságban megjelent mai interjúban nem a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) szellemében szólalt meg. Ha valaki nem tudná, mondjuk ki: ő és pártja – némely jó szándékú tagok ténykedése ellenére – végül a másik oldalon kötöttek ki. S ez nem csoda, hiszen a status quo fenntartása a vezetők csoport- és egyben személyes érdeke is. Innen a vehemencia, ami átsüt a Népszabadságban megjelent interjúnak már a címében is.
VMDP Hírlevél

Sokarcú MOGYE-s professzorok
„Öröm volt végre valami pozitívumot olvasni a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemről (MOGYE)” – hangoztatta Ábrám Zoltán egyetemi tanár azon a könyvbemutatón, amelyen Bodolai Gyöngyi Hány ember Ön, professzor úr? című interjúkötetét ismertették.
Az intézmény tanára nyilvánvalóan arra a kellemetlen huzavonára utalt, amely több mint egy évvel ezelőtt alakult ki a magyar főtanszékek létrehozása körül. Ezúttal viszont csupa szépet és jót, de főleg érdekeset lehet olvasni a nemrég nyugdíjba vonult újságírónő tollából. A Stúdium Alapítvány gondozásában megjelent könyv harminchat interjút tartalmaz, többnyire olyan írásokat, melyek napvilágot láttak a Népújság nevű Maros megyei napilapban.
„Érdekesnek tartom, hogy egykori tanáraim, a város híres orvosprofesszorai közül több olyan is van, aki fiatalkorában irodalmárnak vagy éppenséggel szobrásznak készült, de végül a medicina mellett döntött” – mondta Ábrám Zoltán. A szakmán és annak keretében elért szép eredményeken túl az olvasó még találhat valami közöset az alanyokban: valamennyien vállalták magyarságukat és vásárhelyiségüket; a MOGYE katedráin eltöltött évtizedek alatt keményen megküzdöttek a magyar oktatást elsorvasztó kísérletek ellen. Alanyai egy részét Bodolai Gyöngyi már gyermekkorában megismerhette: mint mondta, a 60-as években sokan közülük édesapja garázsába javíttatták gépkocsijukat.
Másokkal jóval később, újságíróként találkozott. Míg a beszélgetésekből egyes professzorokról kiderült, hogy fiatalkorukban egészen más pályával kacérkodtak, a könyvbemutatón Bodolai Gyöngyi elmesélte, hogy ő szemorvos szeretett volna lenni. Amikor viszont kiderült, hogy a felvételin a fizikát és a kémiát is követelik, búcsút intett gyermekkori álmának és a bölcsészetet választotta. Szerkesztő-riporterként azonban több mint húsz esztendeje rendszeresen foglalkozik az egészségügyi témákkal.
A kötet jelentőségéről szólva Vass Levente, a kötetet kiadó Stúdium Alapítvány létesítője és jelenlegi alelnöke úgy vélekedett, ez egy első, de fontos lépés a MOGYE-s öregdiákfórum megteremtéséhez. A fórum tagjainak az lenne a feladatuk, hogy mindenki a saját belátása és anyagi lehetősége szerint segítse az anyanyelvükön tanulni szándékozó és támogatásra érdemes diákokat.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Háromszéken idén nem tanítják a Székelység történetét
Háromszéken ebben a tanévben nem tanítják a székelység történetét, hogy elkerüljék a Hargita megyei vizsgálódásokat, mondta el a Sláger Rádiónak Keresztély Irma.
A Kovászna megyei főtanfelügyelő hangsúlyozta, betartják a választható tantárgyak jóváhagyási folyamatának minden lépését, és a következő tanévtől már „teljes gőzzel” oktatják a székelység történetét. Az iskolák májusban kell benyújtsák a tanfelügyelőségre az opcionális tantárgyakra vonatkozó kérést, amit a szaktanfelügyelő hagy jóvá.
Kovászna megyében múlt héten mutatták be a Hermann Gusztáv Mihály történész szerkesztésében héttagú szerzői csoport által megjelentetett tankönyvet, az első kiadásból a tanévkezdésre nem jutott a háromszéki iskolákba. Keresztély Irma elmondta, Kovászna Megye Tanácsa a eljuttatja a kötetet a tanintézményeknek, de tanítani csak jövő tanévtől fogják.
Az internetes fórumokon megjelent kifogásokra válaszolva a főtanfelügyelő kifejtette, a székelység történetével nem terhelik pluszba a diákokat, hiszen valamelyik eddigi, heti egy órában tanított választott tantárgyat helyettesíthetik be igény szerint ezzel. Tamás Sándor tanácselnök a bemutatón kifejtette: „A székely tankönyv már megjelenése előtt sikeres lett. Bukaresti illetékesek hajkurásszák. Még nem is olvasták, de már mindjárt bedaráltatnák. Félnek tőle!”. Amint arról beszámoltunk, Hargita megyében az oktatási minisztérium ellenőrző testülete vizsgálta a könyv használatát. Kovács Blanka, Sláger Rádió
Erdély.ma

Nagyenyedi Magyar Kulturális Napok
Nagyenyed/Fehér – Ötödik alkalommal rendezték meg Nagyenyeden a Magyar Kulturális Napokat, idén, november 9–11-én. Pénteken, november 9-én 16 órakor volt az ünnepélyes megnyitó a nagyenyedi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban, ahol Kováts Krisztián, a Fehér Megyei RMDSZ elnöke köszöntötte a jelenlévőket. Király László és Józsa Miklós ny. magyartanárok Áprily Lajos életét és munkásságát méltatták. Király László tanár úr előadásából a jelenlévők nagyok sok érdekességet tudhattak meg: Nagyenyed, a Kollégium nagy hatással voltak Áprilyra és költészetére. Józsa Miklós tanár úr röviden bemutatta Áprily életrajzát és az enyedi éveket.
Ezek után Jancsó Miklós és Rekita Rozália kolozsvári színművészek a „Magasra száll az ember dallama” című versösszeállítással tisztelegtek Áprily Lajos emléke előtt.
Szombat délelőtt, Lőrincrévén, a református gyülekezet termében, a helyi születésű Karsai Zsigmond néptáncos, népdalénekes, festőművész emlékkiállítását lehetett megtekinteni. Este a nagyenyedi LUK étteremben szüreti bált rendeztek meg. Itt bemutatták a Fehér Megyei RMDSZ jelöltjeit a december 9-i parlamenti választásokra:
Tóth Csaba Kálmán az 1-es számú egyéni választókerület képviselőjelöltje. 1952. június 2-án a Kovászna megyei Nyújtódon született. Tanulmányait a Csombordi Mezőgazdasági Líceum, borászati szakán, majd a Gyulafehérvári Egyetemen végezte. A Gyulafehérvári RMDSZ elnöke, s jelenleg a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség gazdatisztje.
Szabó Dániel (2-es számú egyéni választókerület) 1983. május 22-én született Magyarlapádon. Tanulmányait a Bethlen Gábor Kollégiumban, és Kolozsváron, a Babeş–Bolyai Egyetem testnevelés és sportszakán végezte. A MIÉRT országos elnökségi tagja, Fehér Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács elnöke, a Magyarlapádi Ifjúsági szervezet elnöke. Jelenleg Torockón és Magyarlapádon tanít.
Kováts Krisztián (3-as választókerület) 1964. július 31-én született Lippán. Tanulmányait a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban kezdte, majd 3 felsőfokú oklevelet szerez: a Kolozsvári Babeş–Bolyai egyetemen matematika tanári, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem erdő- és vadgazdálkodási szakán mérnöki, majd Gyulafehérváron a jogi oklevelet szerez. Jelenleg az Állami Birtokok Ügynöksége Fehér Megyei Területi Kirendeltségének igazgatója és a Fehér Megyei RMDSZ elnöke.
·Kerekes György (4-es számú választókerület) 1974. november 19-én született Nagyenyeden. A Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett, majd a Temesvári Közgazdasági Egyetemen szerez diplomát. Jelenleg a nagyenyedi polgármester tanácsosa.
Szűcs Attila (5-ös választókerület) 1975. szeptember 28-án született Topánfanván. Tanulmányait az abrudbányai HCC elméleti középiskolában végezte, majd Aradon az ékszerész mesterséget sajátította el. Jelenleg az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület idegenvezetője, nemzetközi turisztikai ügynök.
 Kopentz Lóránd-Márton  az 1-es választókerület szenátorjelöltje. 1976. augusztus 27-én született Kolozsváron. Tanulmányait az aranyosbányai elméleti középiskolában kezdte, majd Aradon szerez orvosi diplomát. Elvégezte a Nagyváradi Egyetem Orvostudományi és Gyógyszerészeti Karát, gyógyszerész szakosítással. Jelenleg egy gyógyszertár adminisztrátora és egyetlen részvényese, s az Abrudbányai RMDSZ elnöke.
 Pálosy János (2-es választókerület) 1957. június 21-én született, Marosvásárhelyen. Tanulmányait Marosújváron és Marosvásárhelyen végzi, majd a Brassói Műszaki Egyetem Gépészeti szakán gépjármű gépészmérnöki oklevelet szerez. Jelenleg Marosvásárhelyen a ROMBELT KFT technikai igazgatója és a Marosújvári RMDSZ elnöke.
Vasárnap 11 órai kezdettel Marosgombáson falunapot ünnepeltek. Igét hirdetett Sikó Levente helybeli református lelkipásztor, majd sor került a Székely Mihály-emléktábla avatására. Délután a Magyar Kulturális Napok befejezéseként a nagyenyedi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban életmű kiállítás volt Székely Mihály születésének 100. és halálának 10. évfordulója alkalmából. Megnyitó beszédet mondott Pópa Tibor nagyenyedi református lelkész, az ünnepelt tanári pályáját méltatta volt pályatársa, Józsa Miklós nyugalmazott magyartanár.
Érsek Attila
Nyugati Jelen (Arad)

Sokarcú MOGYE-s professzorok
„Öröm volt végre valami pozitívumot olvasni a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemről (MOGYE)” – hangoztatta Ábrám Zoltán egyetemi tanár azon a könyvbemutatón, amelyen Bodolai Gyöngyi Hány ember Ön, professzor úr? című interjúkötetét ismertették.
Az intézmény tanára nyilvánvalóan arra a kellemetlen huzavonára utalt, amely több mint egy évvel ezelőtt alakult ki a magyar főtanszékek létrehozása körül. Ezúttal viszont csupa szépet és jót, de főleg érdekeset lehet olvasni a nemrég nyugdíjba vonult újságírónő tollából. A Stúdium Alapítvány gondozásában megjelent könyv harminchat interjút tartalmaz, többnyire olyan írásokat, melyek napvilágot láttak a Népújság nevű Maros megyei napilapban.
„Érdekesnek tartom, hogy egykori tanáraim, a város híres orvosprofesszorai közül több olyan is van, aki fiatalkorában irodalmárnak vagy éppenséggel szobrásznak készült, de végül a medicina mellett döntött” – mondta Ábrám Zoltán. A szakmán és annak keretében elért szép eredményeken túl az olvasó még találhat valami közöset az alanyokban: valamennyien vállalták magyarságukat és vásárhelyiségüket; a MOGYE katedráin eltöltött évtizedek alatt keményen megküzdöttek a magyar oktatást elsorvasztó kísérletek ellen. Alanyai egy részét Bodolai Gyöngyi már gyermekkorában megismerhette: mint mondta, a 60-as években sokan közülük édesapja garázsába javíttatták gépkocsijukat.
Másokkal jóval később, újságíróként találkozott. Míg a beszélgetésekből egyes profeszszorokról kiderült, hogy fiatalkorukban egészen más pályával kacérkodtak, a könyvbemutatón Bodolai Gyöngyi elmesélte, hogy ő szemorvos szeretett volna lenni. Amikor viszont kiderült, hogy a felvételin a fizikát és a kémiát is követelik, búcsút intett gyermekkori álmának és a bölcsészetet választotta. Szerkesztő-riporterként azonban több mint húsz esztendeje rendszeresen foglalkozik az egészségügyi témákkal.
A kötet jelentőségéről szólva Vass Levente, a kötetet kiadó Stúdium Alapítvány létesítője és jelenlegi alelnöke úgy vélekedett, ez egy első, de fontos lépés a MOGYE-s öregdiákfórum megteremtéséhez. A fórum tagjainak az lenne a feladatuk, hogy mindenki a saját belátása és anyagi lehetősége szerint segítse az anyanyelvükön tanulni szándékozó és támogatásra érdemes diákokat.
Szerző: Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Kormány-email: leckéztessük meg a magyarokat!
„Románok! Menjetek el minél többen szavazni! Ha a részvételi arányotok meghaladja a 60-65 százalékot, akkor a 22 évből 13,7 éven át kormányzó RMDSZ nem jut be a parlamentbe, s többé nem tudja zsarolni leendő szövetségeseit. Talán végre felébredünk, s megleckéztetjük őket! Ha hazafi vagy, olvasd, és add tovább!" – ez a felhívás érkezett a választási kampány első napjaiban a pénzügyminisztérium és a mezőgazdasági minisztérium több száz alkalmazottjának munkahelyi elektronikus postacímére.
Vírusként terjedt az USL kampányüzenete
A vírusként terjedő felhívás szerzője a nacionalista nézeteiről híres Dinu C. Giurescu akadémikus, aki a választási kampány első napján „Az egészséges Romániáért" címmel kiáltványt fogalmazott meg (lásd keretes írásunkat). A kiáltvány szövegét a kormányzó Szociál-Liberális Szövetség (USL) november 10-i, Prahova megyei kampányrendezvényén fel is olvasták. A felhívással azonosult Crin Antonescu, az USL liberális társelnöke is, aki a rendezvényen szintén az RMDSZ parlamentből történő kirekesztésére szólította fel a román szavazókat.
A maszol.ro birtokában lévő adatok szerint az USL kampányrendezvényén felolvasott kiáltvány szövegét a pénzügyminisztérium, pontosabban az adóhivatal egyik tanácsosa kezdte terjeszteni e-mailen. Leveleit a munkahelyi címéről küldte át a pénzügyminisztérium több tucat alkalmazottja munkahelyi címére. Az e-mailt a pénzügyminisztérium makrogazdasági elemzések főosztályának tanácsosa, Adelina Gabriela Stefan átküldte Cornel Stefannak, aki a mezőgazdasági minisztérium vidékfejlesztési tanácsosa. A névazonosság arra utal, hogy a címzett a feladó férje lehet.
Cornel Stefan révén a kampányszöveg a mezőgazdasági minisztérium több száz alkalmazottjához eljutott, a minisztériumi tanácsos ugyanis a Giurescu-kiáltványt körlevél formájában küldte el munkahelyi címéről a beosztottjainak a personal.cdrj@madr.ro és a coordonatori.cdrj@madr.ro címekre. Ezt a levelet megyénként legkevesebb öt ember, a mezőgazdasági igazgatóságok regionális fejlesztési főosztályának alkalmazottai kapták meg.
Márton Árpád: többrendbeli törvénysértés történt
Márton Árpád jogász-képviselő szerint a kampányszöveget terjesztő minisztériumi alkalmazottak nemcsak a köztisztviselők jogállásáról szóló törvényt és a választási törvényt szegték meg, némelyikük bűncselekményt is elkövetett.
A politikus emlékeztetett arra, hogy törvény szerint a köztisztviselőknek tilos a munkaidejükben kampányolniuk, a közintézményekben tilos a kampányolás, illetve tilos felhasználni a közintézmények infrastruktúráját kampánycélokra. „Ha pedig egy magas beosztású minisztériumi hivatalnok a beosztottjainak körlevelekbe küldözget kampányszövegeket, az akár hivatali hatalommal való visszaélésnek is minősülhet. Ez pedig bűncselekmény" – szögezte le a maszol.ro-nak Márton Árpád.
A képviselő szerint Dinu G. Giurescu történész „nacionalista, uszító" nézeteiről híres. Úgy vélekedett: az USL kampányrendezvényén felolvasott kiáltványa akár a nacionalista uszítás fogalmát is kimerítheti. „Giurescut a diszkriminációellenes tanácsnak már régen meg kellett volna büntetnie" – fogalmazott a politikus.
Adelina Stefan: én nem kampányoltam
A maszol.ro megkereste a Giurescu-kiáltványt terjesztő egyik pénzügyminisztériumi alkalmazottat, Adelina Stefant is. A tanácsostól azt szerettük volna megtudni, miért használta minisztériumi köztisztviselőként a munkahelyi elektronikus levelezését kampánycélokra.
„Én nem kampányoltam. Egyszerűen átküldtem egy újságcikket a munkahelyi kollégáknak a minisztérium belső levelezési hálózatán. És különben is, honnan tudja, hogy kiknek küldtem el ezt az e-mailt?" – kérdezett vissza a minisztériumi tanácsos.
A beosztottjainak körlevelet küldő mezőgazdasági minisztériumi tanácsost, Cornel Stefant egyelőre nem tudtuk elérni.
Dinu C. Giurescu okfejtése szerint az RMDSZ parlamenti jelenléte Románia területi épségét és a románok nemzeti identitását veszélyezteti. A történész professzor több érvet is felsorakoztat kijelentése alátámasztására. Elsőként a fejlesztési régiók újrarajzolásáról szóló RMDSZ-es törvénytervezetet említi, amellyel „a Bécsi Döntéskor meghúzott határvonal mentén vágnák ketté Erdélyt”. Ugyanilyen veszélyes szerinte Románia számára a kisebbségi törvény tervezete, amely a „kulturális autonómia álcája alatt a területi autonómiát célozza”. A történész szerint a románok nemzeti identitását gyengíti az oktatási törvény is, amely „a 92 százalékos többségi nemzet diákjainak kevesebb jogot biztosít, mint a 8 százalékos arányú kisebbségi diákoknak”. Giurescu emlékeztet arra, hogy „manapság Székelyföldön Románia nemzeti szimbólumait vígan meg lehet szentségteleníteni”, és a Székelyföldön tevékenykedő román kulturális szervezetek egyetlen lejt sem kapnak a román államtól. „Mintha 1940-ben, Románia határai összeomlásának évében lennénk. (Ezeken a választásokon) Románia területi épsége, a román nemzeti érzés sérthetetlensége, az ország védelme a tét” – zárul Dinu G. Giurescu kiáltványa. {loadposition szeben}
Cs. P. T.
maszol.ro

Gyávaság
Pató Pál úr módjára halogatják Bukarestben a tanüggyel kapcsolatos döntéseket, s immár azzal szembesülünk, hogy ugyanezt teszik helyben is, mintha nem újabb és újabb gyermeknemzedékek lennének az áldozatok, hanem csupán kisebb kellemetlenséget okozna a késlekedés. Bár megvan a tankönyv, s nagy dérrel-dúrral, zengzetes ünnepséggel immár többször is bemutatták, felvonult politikusaink apraja-nagyja, s nem győzött nyilatkozni a pillanat jelentőségéről, most mégis az hallatszik, hogy idén még nem kezdik oktatni A székelység történelmét Háromszéken, óvatosak, betartják a választható tantárgyak esetében szükséges lépéseket, s majd jövőben, talán...
Úgy tesz a megyei főtanfelügyelő, a tankönyv megrendelői tisztségében tetszelgő tanácselnök, mintha egyik pillanatról a másikra hullott volna ölükbe a lehetőség, mintha az új könyv váratlanul, pár nap alatt készült volna el, s tavaly nem tudtak volna arról, hogy lesz ilyen. Mintha nem lett volna lehetőség előre megtenni azokat a fránya törvényes lépéseket, megszervezni az új tantárgy órarendbe kerülését.
Hargita megyében botrány lett, fenyegetőznek Bukarestből, akkor mi óvatosabbak leszünk – gondolhatják, s teszik, ami a legkényelmesebb: jövőre halasztják az új tantárgy oktatásának bevezetését. Nem számít, hogy közben több száz gyermek végzi el a hetedik osztályt, s immár nem lesz esélye megtanulni ősei történelmét, ezt a lehetőséget ellopták tőlük a kényelmes, megalkuvó felnőttek. Számukra már sovány vigasz, amit Keresztély Irma ígér, hogy „jövőre, majd teljes gőzzel”.
Nincs értelme arra hivatkozni, hogy a kiadvány megvásárolható, a felcseperedő diákok otthon is tanulmányozhatják. Tudjuk, kevesen teszik meg, a többség nem tud erre pénzt áldozni, s kétséges, hogy a túlzsúfolt iskola után a könyvekkel egyre kevésbé barátkozó gyermekek kezükbe vesznek-e önszorgalomból otthon egy tankönyvet. Hisz éppen ez lenne az iskola szerepe: rávenni őket a tanulásra, megszerettetni velük ez esetben például őseik, népünk történelmét.
Lehet azt is mondani, hogy eddig sem volt ilyen tantárgy, s lám, nem lett senkinek semmi baja. Csakhogy addig kellene még menteni, ami menthető, amíg lehet, amíg végérvényesen be nem szippantja gyermekeinket a globalizáció. Egy ilyenfajta tudás nélkül felnövekvő újabb generáció nagyobb veszteséget jelent, mint ha nem készül el még egy évig egy útszakasz, egy híd. Az eszmei kár nem singgel mérhető.
Szomorú, hogy ilyen gyorsan üröm vegyült az új könyv kiadásának örömébe, s nagyon nagy kár, hogy politikusaink bátorsága kimerül a zengzetes nyilatkozatokban, hogy ismét sikerül az olcsó propaganda: kampányeszközzé silányítani egy fontos, jobb sorsra érdemes kezdeményezést. S még nagyobb kár, hogy ennek levét nem ők, hanem gyermekeink isszák meg.
Farkas Réka
Háromszék
Erdély.ma

Szolidaritási adó bevezetését javasolja az RMDSZ
Szolidaritási adó ideiglenes bevezetését javasolja pénzügyi és adóügyi programjában a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) – jelentette ki szerdai kolozsvári sajtótájékoztatóján Kelemen Hunor, a szövetség elnöke.
Kelemen Hunor úgy vélte, a szolidaritási adót a magas jövedelműekre kellene kiróni három év időtartamra. Az RMDSZ a parlamentre bízná az adó mértékének, illetve annak a jövedelemhatárnak a megállapítását, amely fölött alkalmaznák az új adónemet.
Az RMDSZ úgy véli, Romániának meg kell őriznie a 16 százalékos egységes adókulcsot, hisz ez biztosíthatja versenyképességét a befektetéseknél. Az RMDSZ emellett 24-ről 19 százalékra csökkentené az általános forgalmi adó (áfa) kulcsát, a társadalombiztosítási járulékokat pedig a jelenlegi 44,5 százalékról első lépésben hat százalékkal, majd egy második ütemben további négy százalékkal csökkentené.
Az adó- és járulékcsökkentések fedezetét az RMDSZ az adók begyűjtési arányának javításával, a gazdaság kifehérítésével, az adófizetők számának növelésével teremtené meg.
Kelemen Hunor elmondta, az RMDSZ gazdaságpolitikájának a középpontjában a munkahelyteremtés és a szociális rendszer működtetése áll. Hozzátette: Romániának 2013-ban mintegy hétmilliárd euró hitelt kell visszafizetnie, ennek a költségvetésre nehezedő nyomását csakis munkahelyteremtéssel lehet kivédeni.
Winkler Gyula európai parlamenti képviselő, az RMDSZ gazdasági tanácsának koordinátora reálisnak tartotta a gazdaság kifehérítéséből származó adó- és járulékbevételek növelését. Hozzátette, Romániában jelenleg csak a társadalombiztosítási járulék mintegy húsz százalékát, illetve az áfa 56 százalékát sikerül begyűjteni.
MTI
Erdély.ma

Az RMDSZ feljelentette a közhivatalokban magyarok ellen kampányolókat
Az RMDSZ főtitkára, Kovács Péter elmondta: a történész „Az egészséges Romániáért" címmel kiáltványt fogalmazott meg, amelyből két rövid részletet idézett: „magas román részvétel mellett az RMDSZ nem jut be a parlamentbe” illetve „leckéztessük meg a magyarokat”. 
A kiáltványt különböző kampányrendezvényeken olvassák fel, sőt, már néhány közintézményben – így Háromszéken is – elkezdték terjeszteni, a mezőgazdasági és pénzügyminisztériumban a közalkalmazottak küldik szét a kiáltványt e-mailen keresztül.
„Az eljárás törvényellenes, hiszen a közalkalmazottak jogállására vonatkozó törvény világosan kimondja: a közalkalmazottaknak tilos politikai meggyőződésüknek és hovatartozásuknak hangot adni munkájuk végzése közben, de etikátlan is. Az RMDSZ nyilvánosan is azt kéri a két minisztériumtól, vizsgálja ki az ügyet, és intézkedjen a kiáltvány terjesztői ellen.
Az RMDSZ szívesen segít a két közintézménynek e-mail-címekkel, levelezőlistákkal vagy egyéb bizonyítékokkal, mondta Kovács Péter, aki írásban is letette kérését a mezőgazdasági és a pénzügyminisztériumhoz. Ugyanakkor arra kérjük a román és a magyar értelmiséget, foglaljon állást az ügyben, mert úgy véljük, senkinek nem érdeke a nacionalista retorika 2012-ben, Romániában, az Európai Unió tagállamában” – közölte Kovács Péter.
Sláger Rádió
Erdély.ma

Egykori kulákok kártérítése
A Székely Hírmondóban többször is lehetett olvasni arról, hogy Kátai Zsuzsanna tanárnő tájékoztatókat tart a kuláktörvény alapján pótlékra jogosult személyeknek, akiket arra biztat, hogy harcolják ki jussukat.
– Tanárként miért foglalkozik jogi tanácsadással?
– 2009-ben a törvényszéken én képviseltem családomat a kuláküldöztetések miatt igényelhető kártérítési kérelemmel. Az illetékes hivatalok mintha a bolondját akarnák járatni ezekkel a sokat szenvedett emberekkel: az ügyintézést májusban kezdtem el, és csak következő évben kaptuk kézhez a döntést. Ez idő alatt több ügyvéddel tanácskoztam, minden információt beszereztem, mígnem rájöttem, hogy másokon is kell segítenem. Visszautasítás esetén sem kell feladni, perre kell menni.
– Milyen jogok járnak az egykori meghurcoltaknak?
– Az 1990/118-as, 2009. szeptember 23-án újraközölt törvény szerint a kérés benyújtásának időpontjától számítva minden üldöztetésben eltöltött évért havonta 100 vagy 200 lejt kap minden érintett, tehát az akkor még kiskorú gyermek is, aki egy háztartásban szenvedte végig a szülőkkel a kulákosítás borzalmait.
– Mi a helyzet a 2009/221-es törvénnyel, amely a kártérítést is előírja?
– 2009. június 11-én jelent meg a Hivatalos Közlönyben a 221-es törvény, amely a politikai elítéltekről rendelkezik, és amely kártérítést szab meg ezek számára. Később az Alkotmánybíróság éppen a kártérítésre vonatkozó paragrafust alkotmányellenesnek minősítette, szerintem törvénytelenül. Ezért több ilyen ügy került már az Emberi Jogok Európai Bizottsága elé.
– A pénzbeli juttatáson kívül még milyen jogok maradtak életben?
– Az 1990/118-as törvény alapján a kedvezményezettek jogosultak ingyen gyógyszerre és orvosi ellátásra, teljes adókedvezményre a helyi adók és illetékek terén (amelyről különben az önkormányzatok nem akarnak hallani, de ezt is el lehet érni kitartással). Ugyanakkor ingyenes telefonbérlet is megilleti őket, függetlenül a szolgáltatótól, 7 euróig, ingyen temetkezési hely, évente 12 utazási jegy két kísérővel, üdülési jegy egy évben egyszer, és mentesülnek a tévé- és rádióilleték fizetése alól is. A túlélő házastárs örökli e jogokat.
– Hogyan zajlik az ügyintézés?
– Össze kell gyűjteni minden bizonyító iratot, és igazolást kérni a megyei levéltártól, az illető polgármesteri hivataltól és a CNSAS-tól a kuláklistán való szereplésre és a kényszerlakhelyre vonatkozóan. Ez utóbbitól nem kell várni a választ, mert lehet, hogy csak a per folyamán érkezik meg, hanem két tanú közjegyző előtt tett vallomásával kiegészítve minden iratot be kell nyújtani minél hamarabb a Kovászna megyei munkaügy székhelyén a 1990/118-as törvény alapján működő bizottsághoz. Ez a bizottság sok iratcsomót visszadob, de több olyan esetet ismerek, hogy miután az áldozat perelt, megnyerte a kártérítést. Hosszas procedúrára kell felkészülni, de érdemes kitartani, mert az örökösöket is megilletik ezek a pénzösszegek. 
Jancsó Katalin
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Jubileumi régészkonferencia
Őskor, ókor, népvándorláskor, középkor – négy szekcióban, nagyon gazdag és érdekes tematikában hangzottak el előadások pénteken és szombaton a jubileumi X. Erdélyi Magyar Régészkonferencián. A megnyitó és a munkálatok helyszíne a marosvásárhelyi várban levő régészeti és történeti múzeum, a régi sorozóközpont újonnan átadott felső szintje volt, amelynek átalakítása, felújítási munkálatai a jövő évben érnek véget. A konferencia szervezője az erdélyi magyar régészek Pósta Béla Egyesülete a házigazda Maros Megyei Múzeummal együtt, amely negyedik alkalommal vállalta ezt a szerepet.
A kétnapos tanácskozást Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke nyitotta meg, aki örömének adott hangot, hogy nő, terebélyesedik az erdélyi régésziskola, amelyet a magyarországi szakemberek is támogatnak, akik szép számban és tartalmas dolgozatokkal vettek részt a konferencián.
Azt a bizakodást visszük tovább, amellyel Pósta Béla 1899-ben elindította az erdélyi régészeti iskolát. A hosszú ideig Csipkerózsika-álmát alvó kezdeményezés nem szűnt meg, sikerült tovább fejleszteni a fiatal szakemberekkel megszaporodott egyesület keretei között – mondta dr. Bajusz István, a Pósta Béla Egyesület igazgatója, aki köszönetét fejezte ki az EMÉ-nek, hogy Kolozsvár központjában székhelyet biztosít a régészeknek, továbbá a Maros Megyei Múzeumnak, amely a 10. születésnaphoz méltó keretet teremtett a tanácskozásnak, amelyen több mint száz résztvevő volt jelen.
Maros megye "gyomra" sok izgalmas dokumentumot rejteget a múltról – hangzott el Lokodi Edit, a megyei tanács alelnökének üdvözlőbeszédében, aki azt kívánta a régészeknek, hogy továbbra is legyen pénz, támogatás, hogy kutathassanak, s a valós helyzetet feltárva ne kelljen a régészeti adatokat elferdíteni. Beszédében köszönetet mondott a múzeum igazgatójának, Soós Zoltánnak, hogy olyan szépen átalakult a régi épület, amely valamikor a város polgármesteri hivatalának is helyet adott.
Öröm volt a szervezést vállalni negyedik alkalommal is – hangsúlyozta Soós Zoltán, a Megyei Múzeum igazgatója, majd hozzátette, hogy a tanácskozás teret biztosít az Erdélyben dolgozó régészeknek, hogy kutatásaik eredményeit ismertessék. A diákoknak pedig arra, hogy megszeressék a választott szakmát, amely nem tartozik a jövedelmező mesterségek közé, de nagyon érdekes, izgalmas, és lélek kell ahhoz, hogy magas szinten lehessen művelni. Kérdésünkre Soós Zoltán hozzátette, hogy a tízfős marosvásárhelyi régészcsapat, amely romániai szinten a legnagyobb magyar régészközösség, nagyon sok kutatásban vesz részt, s örömmel mutatják be eredményeiket egy olyan rangos rendezvényen, ahol bel- és külföldi kutatók, oktatók és diákok együtt vesznek részt. Az erdélyi régésziskola egyre szorosabban zárkózik fel a magyarországi kutatókhoz, s hiánypótló eredményeik ismertetésére alkalmas fórum a tanácskozás. A szakmai tájékozódás mellett a diákoknak lehetőséget teremt, hogy munkahelyet keressenek, s pályázati lehetőségekről tájékozódjanak. Az idei konferencia sajátossága, hogy két napig tartott, ami egyrészt azt jelzi, hogy mennyiségben és minőségben olyan tudományos tőkét tud felmutatni, ami a korábbi egynapos rendezvényekhez képest igényeli ezt a terjedelmet, s reméljük, hogy jövőben már három napra lesz szükség – mondta Soós Zoltán, aki érdeklődésünkre elárulta, hogy a nagytermet díszítő gyönyörű barokk kandalló a nyárádszentbenedeki Toldalagi-kastélyból származik.
A nyitóünnepségen két könyvet mutattak be. Gindele Róbert és Istvánovits Eszter munkája a nyíregyházi és a szatmári múzeum történészeinek példamutató együttműködése révén született – hangzott el Kulcsár Valéria ismertetőjében.
A Berecki Sándor, Czajlik Zoltán és Soós Zoltán (szerk.) által jegyzett Erdélyi régészeti lelőhelyek és műemlékek légi felvételei című érdekes, szép háromnyelvű kötetet Pánczél Szilamér Péter ajánlotta a közönség figyelmébe. Az első plenáris előadást László Attila tartotta Hubert Schmidt és László Ferenc kapcsolatáról.
A középkorról szóló dolgozatok bemutatásával folytatódott a konferencia, majd szombaton az őskor, ókor, a népvándorlás kora és a középkor kutatása terén elért eredményeiket ismertették az erdélyi és a magyarországi résztvevők.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Ma kerül ki az első magyar utcanévtábla
Ma helyezi ki az első magyar utcanévtáblát a marosvásárhelyi Kossuth utcában az EMI (Erdélyi Magyar Ifjak) – jelentette be tegnapi sajtótájékoztatóján Sorbán Attila Örs, az EMI országos elnöke. Mint ismeretes, a szervezet november hatodikától minden marosvásárhelyi lakosnak, aki úgy dönt, kihelyezné házának falára, ingyenesen a rendelkezésére bocsátja a magyar utcanévtáblát.
Az EMI elnöke hangsúlyozta, mindig is nagyon fontosnak tartották, hogy a kétnyelvűség Erdélyben érvényre jusson, ezért miután a vásárhelyi tanács nem szavazta meg a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezésére vonatkozó határozattervezetet, az EMI úgy döntött, kezébe veszi az ügyet, és bárkinek a kérésére ingyenesen elkészítik a régi magyar utcaneveket tartalmazó piros-fehér színű táblákat, és azt fel is szerelik az igénylő házára. Mint mondta, azért választották a piros-fehér színkombinációt, mivel a magyar nyelvterületen ezeket használták. Eddig Marosvásárhelyen 14-en jelezték, hogy igényt tartanak az ingyenes magyar nyelvű utcanévtáblára, az elsőt ma délben 14 órakor helyezik ki a Kossuth utca sarkánál (Rádió Gagával szemben) a Kossuth Lajos utca felirattal, utána pedig a Mihai Viteazul utcai Demokráciaközpontnak adományozzák a Klastrom utca felirattal ellátott táblát. Sorbán Attila Örs elmondta, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal partnerséget kötöttek, így tegnaptól a demokráciaközpontokban is igényelhetők a magyar, illetve a kétnyelvű utcanévtáblák.
Az EMI elnöke kifejtette, arra kérik a román hatóságokat, ne nevezzék át a magyar történelmi személyiségeket, mint ahogy az Kinizsi Pál esetében történt, a Kinizsi Pál utca román fordításban ugyanis Paul Chinezu lett, ami Kínai Pált jelent.
A Népújság kérdésére, hogy számoltak-e azzal, hogy a hatóságok esetleg bírságot rónak ki azokra a lakókra, akik engedély nélkül kihelyezik a táblát házuk homlokzatára, Sorbán Attila Örs úgy nyilatkozott, konzultáltak a jogtanácsosaikkal, akik azt állítják, a vonatkozó törvény kétesen fogalmaz, viszont ha a cégek kihelyezik a székhelyet jelző táblát, úgy remélhetőleg az utcanévtáblák sem szúrnak senkinek szemet. – A kulturális örökség részeként számon tartott épületekre bármiféle táblát ki akar valaki helyezni, mindenképpen engedély birtokában teheti meg, viszont ha valakinek a saját magánházáról van szó, akkor nem lehet gond – állítja az elnök.
(menyhárt)
Népújság (Marosvásárhely)

Garda Dezső igaza – Állásfoglalás a hiteles autonómiaküzdelem védelmében
Frunda Györgynek a Krónika november nyolcadikai számában megjelent kijelentéseivel kapcsolatban szeretnénk leszögezni a következőket:
A Székely Nemzeti Tanács először 2004 januárjában fordult Országgyűlési képviselőkhöz azzal a kéréssel, hogy Székelyföld autonómiájára vonatkozó törvénytervezetét terjesszék a parlament elé. Ekkor Birtalan Ákos, Kovács Zoltán, Pécsi Ferenc, Szilágyi Zsolt, Toró T. Tibor, Vekov Károly Országgyűlési képviselők vállalták a feladatot, és március elsején Románia parlamentje elé terjesztették a törvénytervezetet. 
A tervezet elutasítása után, immár egy új parlamenti ciklusban, – Románia EU csatlakozási tárgyalásainak lezárása előtt – dönt úgy a Székely Nemzeti Tanács, hogy a tervezetet ismét beterjeszti. 2005-ben felkérte az RMDSZ-frakció minden egyes tagját, hogy közösen nyújtsák be a parlamentbe Székelyföld autonómia-statútumának tervezetét. Sajnálatos módon a felkérést csak Garda Dezső képviselő és Sógor Csaba szenátor fogadta el.
Megítélésünk szerint egy olyan tervezetet, amely mögött a közösség akarata áll, kötelessége felvállalni minden választott magyar képviselőnek. Sajnáljuk, hogy eme erkölcsi kötelességnek 2005-ben mindössze ketten tettek eleget. Azt ellenben mélységesen elítéljük, hogy bárki megbélyegezze, illetve megrágalmazza azokat, akik akkor és ott helyesen cselekedtek. Frunda György vádaskodása még érthetetlenebb, ha figyelembe vesszük, hogy 2005-ben semmiféle választás nem volt, tehát értelmetlenség kampány-célokkal megvádolni a tervezetet benyújtó két politikust. 
A szeptember 25-i szenátusi szavazás kapcsán Frunda György azt nyilatkozza, hogy ott nem került sor vitára, ezzel azt a látszatot keltve, hogy nem is volt mód hozzászólni. Ezzel szemben a valóság az, hogy az RMDSZ szenátorainak egy része különböző okokból nem volt jelen abban a pillanatban az ülésteremben, a bent tartózkodók pedig hallgattak, amikor az ülésvezető megkérdezte, hogy ki szeretne hozzászólni. 
A közvélemény pedig pontosan azt rója fel – és joggal – az RMDSZ szenátorainak, hogy habár lehetett volna, de az ő érdektelenségük miatt nem volt vita, pedig ott volt egy jó alkalom, hogy a szenátus mikrofonjától mondják el, hogy mit kíván a székely nép. Távolmaradásukkal és hallgatásukkal történelmi mulasztást követtek el, amiért elszámolással tartoznak a székely népnek. 
Ilyen előzmények után teljesen hiteltelen Frunda György azon állítása, hogy a helyi és a területi autonómiát támogatja. Szeptember 25-én adott volt a lehetőség, hogy a nyilvánosság előtt fellépjen és érveljen Székelyföld autonómiája mellett, ezt azonban nem tette meg sem ő, sem a kollégái. 
Frunda Györgynek és társainak tudniuk kell, hogy nem attól lesz autonómia, hogy kampány-gyűléseken és sajtótájékoztatókon hangzatosakat nyilatkoznak, vagy az adófizetők pénzén gyártott óriásplakátokra, a képmásuk mellé fedezet nélküli, tartalmatlan jelszavakat írnak, hanem attól, ha ki-ki a maga helyén elvégzi a feladatát – a képviselők és szenátorok például a bukaresti parlamentben – és kiállnak határozottan Székelyföld autonómiája mellett.
Izsák Balázs 
A Székely Nemzeti Tanács elnöke
Erdély.ma

Terjed Erdélyben az "Igen, tessék"
Örvendetesen terjed Erdélyben az "Igen, tessék" mozgalom, amelynek lényege, hogy kereskedelmi és különböző szolgáltató létesítményekben az alkalmazottak kitűzővel jelzik, magyarul is lehet hozzájuk fordulni – mondta kedden az MTI-nek Horváth István, a romániai nemzeti kisebbségekkel foglalkozó kutatóintézet (ISPMN) elnöke, a mozgalom kezdeményezője.
Horváth István azon a nemzetközi szemináriumon vett részt Brüsszelben, amelyet a finnországi svédek 1908-ban alapított kulturális alapítványa, a Svenska kulturfonden szervezett a kisebbségi nyelvhasználat lehetőségeiről, uniós közreműködéssel. Az eszmecsere jelentős részét a különböző európai térségekben meghonosodott, bevált gyakorlatok és eljárásmódok ismertetése tette ki. Ezek sorában mutatta be az ISPMN elnöke az "Igen, tessék" kezdeményezést, és számolt be annak terjedéséről. Beszámolt arról, hogy immár négyszáz cég csatlakozott a mozgalomhoz, amelynek alapgondolata az, hogy a kisebbségi nyelvhasználat nem csupán politikai kérdésként és alapjogként fogható fel, hanem valódi, gyakorlati, üzleti haszna is lehet.
Mint mondta, főképp a nagyobb erdélyi városokra összpontosítanak, hiszen ott a magyarok sem mind ismerik "arcról" egymást, és adott esetben nem tudják, megszólíthatják-e anyanyelvükön például a benzinkutast, bolti eladót. Az "Igen, tessék" kitűző használatával az alkalmazottak jelzik ezt a lehetőséget. A vásárlók, ügyfelek komfortérzete és az ebből fakadó üzleti előny azonban korántsem csupán a helybéliek egymás közti viszonyában jelentkezik – folytatta Horváth István -, hanem abban is, hogy nagyon sok magyarországi turista, egyéb látogató fordul meg az erdélyi üzletekben, szolgáltató intézményekben, és számukra különösen jó érzés, ha látják, hogy magyarul lehet kommunikálni.
Az "Igen, tessék" mozgalom terjesztői hivatkoznak olyan szociológiai felmérési eredményekre, amelyek alátámasztják a kezdeményezés létjogosultságát. Eszerint például az olyan romániai településeken, ahol a magyarok aránya az össznépesség 50 százalékánál kisebb, a magyarok egyharmadával előfordult: tudta, hogy az elárusító magyar, mégis románul beszélt vele – különböző okokból. Az anyanyelvhasználat ilyen belső, alkalmasint pszichés gátjait is oldani képes ez az egészen egyszerű módszer, az "Igen, tessék" kitűző használata.
A brüsszeli szeminárium rangos meghívottja volt Martti Ahtisaari volt finn államfő, aki előadásában élesen bírálta azt a szemléletet, hogy amíg egy ország EU-tagságra pályázik, addig eleget kell tennie a kisebbségvédelmi elvárásoknak, az uniós csatlakozás után azonban minderről akár meg is feledkezhet. Ahtisaari szerint jó lenne, ha az összes európai országra – nem csupán az uniós 27-ekre, hanem az Európa Tanács mind a 47 tagállamára – kiterjedően átfogó értékelési rendszert honosítanának meg, azt áttekintve, hogy az egyes országokban mennyire valósulnak meg az úgynevezett "jó kormányzás" követelményei, beleértve a kisebbségek helyzetét.
Népújság (Marosvásárhely)

Igazgatók mondanak le Székelyudvarhelyen
Az Udvarhely Táncműhely igazgatója, Miklós Levente benyújtotta fellebbezését a tevékenységét kiértékelő székelyudvarhelyi önkormányzathoz, és közölte, az eredménytől függetlenül nem folytatja intézményvezetői munkáját – számolt be a Székelyhon hírportál. Szabó Károly könyvtárigazgató pedig gazdasági okok miatt mond le a városi könyvtár vezetéséről.
A fenntartó múlt héten tette közzé az Udvarhely Táncműhely, a Tomcsa Sándor Színház, a Művelődési Ház és a városi könyvtár igazgatóinak hároméves tevékenységéről szóló beszámolók kiértékelőjét. Az eredmények civil körökben is felháborodást keltettek: az udvarhelyiek on-line aláírásgyűjtést kezdeményeztek, melyben újabb, objektív kiértékelést szorgalmaznak.
A kétfordulós – előbb írásos, majd szóbeli – beszámolókat háromtagú, két szakemberből és a fenntartó egy képviselőjéből álló bizottságok értékelték. A november 8-án nyilvánosságra hozott eredményekből kiderült: Elekes Gyula, a Művelődési Ház igazgatója megtarthatja posztját, Nagy Pál színházigazgatónak és Szabó Károly könyvtárigazgatónak versenyvizsgán kell részt vennie.
Miklós Leventét, akinek írásos beszámolója 4,93-as osztályzatot kapott, már interjúra sem hívták be. Az óvásokat hétfőig, november 12-ig nyújthatták be az érintettek, ezt Nagy Pál és Miklós Levente is megtette. A végleges eredményt november 16-án hozzák nyilvánosságra. Az Udvarhely Táncműhely vezetője azonban kedden, nyílt levélben kifejtette: a fellebbezés eredményétől függetlenül lemond az igazgatói tisztségéről. Nagy Pál színházigazgató írott beszámolóját 7,83-asra értékelték, ez a 9-es interjúval együtt 8,41-es átlagot adott.
Az igazgató benyújtotta fellebbezését a fenntartóhoz, amennyiben minősítése ezek után sem éri el a kilencest, versenyvizsgázni fog posztja megtartásáért. Nagy Pál hozzátette, habár a közvélemény szerint politikai tisztogatás zajlik az RMDSZ-többségű önkormányzat alárendelt intézményeiben, ő maga nem érzett politikai szándékot a döntés mögött. Szabó Károly könyvtárigazgató is hasonló helyzetben van: hároméves tevékenységének beszámolóját 8,58-asra értékelte a bizottság. A városi könyvtár vezetője azonban lemond a tisztségéről, elmondása szerint elsősorban gazdasági okok miatt.
Krónika (Kolozsvár)

Politikai nyomásra panaszkodik a feddhetetlenségi hivatal vezetője
Példátlanul agresszív politikai nyomásra panaszkodik Horia Georgescu, a közhivatalnokok vagyonosodását vizsgáló Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) vezetője.
„Sosem láttunk még ilyen agresszív politikai nyomást az ANI létrehozása óta. Ez azt célozza, hogy megfélemlítse, elbátortalanítsa az ügynökséget a folyamatban lévő ügyek kivizsgálásánál” - mondta Georgescu a Reuters hírügynökségnek, amely felidézi, hogy a közelmúltban három miniszter és a kormányfőtitkár-helyettes ellen indított vizsgálatot az ANI, akik emiatt a választási kampányba való beavatkozással vádolták az ügynökséget.
Az uniós csatlakozás után létrehozott ANI eddig 42 törvényhozónál fedezett fel összeférhetetlenséget, vagy gyanús eredetű vagyonosodást. Ezt az EU is méltányolta, ám a román politikusokat irritálja - tette hozzá a Reuters.
Victor Ponta miniszterelnök két miniszterét mondatta már le hasonló problémák miatt. A korábbi kormányzat több, a közvélemény által korruptnak tartott tagja is az ANI vizsgálatai nyomán kényszerült lemondani tisztségéről - mutatott rá a brit hírügynökség.
Az Európai Unió megfigyelés alatt tartja a román igazságszolgáltatást és bírálatokat fogalmazott meg amiatt, hogy képtelen megfékezni a széles körben elterjedt korrupciót.
A beszámolóban Sergiu Micoiut, a Politikai és Külügyi Tanulmányok Központjának elemzőjét is idézik, aki szerint fennáll annak a veszélye, hogy a választások után a politikusok korlátozni fogják az ANI hatáskörét. „Az ANI a politikusok által leginkább gyűlölt intézmény, mégis nagy szükség van rá” - vélekedett Miscoiu.
Krónika (Kolozsvár)

Az MCSMSZ vezetősége megrökönyödve olvasta a november 13-i, magyarországi Országgyűlés Nemzeti összetartozás bizottsága kapcsán született híradásokat. A bizottsági ülés többek közt a csángó ügyeket volt hivatott tárgyalni az MCSMSZ emlegetésével, de az MCSMSZ meghívása nélkül.
Álláspontunk az ott elhangzottakkal kapcsolatosan:
1. Az MCSMSZ új vezetősége csak megerősíteni tudja a közel 10 hónapja lemondott korábbi vezetőség álláspontját: nem voltak elszámolási hiányosságok, gazdálkodási anomáliák az MCSMSZ-nél. A 12 év alatt a január végén távozott csapat tisztességgel és felelősséggel kezelte a közpénzeket, a semmiből teremtve meg egy teljes oktatási rendszert, amely a diákokat óvodától az egyetemig elkísérte. A Gyurcsány-Bajnai kormányok ideje alatt lehívott 70 millió forintnyi támogatás mellé az MCSMSZ-nek sikerült további 80 millió forintot összegyűjteni adományokból. Szövetségünk úgy vásárolt, épített 7 közösségi házat, hogy azokba minimális magyar állami támogatás se került be (2%-nyi - köszönet érte Szili Katalinnak). Az évek folyamán elnyert több száz pályázatból egyetlen egy se volt és most sincs, amelyet ne fogadott volna el a magyar állam valamely elszámolásokat ellenőrző szerve (akik pályáznak tudják: ha lettek volna anomáliák, el nem számolt pályázatok, akkor nem hogy 12 évig, de 2 évig se lehetett volna működtetni a rendszert, hiszen kizárták volna a szervezetet a pályázati körből).
2. Répás Zsuszanna tájékoztatójában oly mértékben csúsztat a helyszínek számát tekintve, hogy az egyszerűen hazugságnak minősíthető: álláspontja szerint az MCSMSZ-től elvett oktatási program 22 helyszínnel zárta tevékenységét, melyet ők 26-ra fejlesztettek. A pontos valóság a következő: az MCSMSZ februárban 25 településen és 28 különböző helyszínen működő oktatást adott át az RMPSZ-nek. Az RMPSZ ugyanakkor átvette később a Szeret-Klézse Alapítvány helyszíneit is, "integrálva" az általuk évek óta működtetett 3 oktatási egységet. Új helyszínt tehát az új helyzetben nem indítottak, ezzel szemben vi szont leépítettek, összevontak helyszíneket, ez a folyamat pedig megítélésünk szerint sajnos az Oktatási Program elsorvasztásához, minőségi lecsupaszításához, kontextusból való kiemeléséhez vezet.
3. Olcsóbb rendszer? Elismerjük, hogy olcsóbbá vált: de közben nincs érdekképviseleti háttér, nincs szociális program, megszűnt a diáklap, nincsenek szakmai értekezletek és továbbképzők, nincs semmiféle felkészítés az újonnan érkező tanároknak, leépítették teljes mértékben az egyetemi hallgatók támogatását, veszélybe sodorták a Csíkszeredai Csángó Bentlakás puszta létét, adósságokat halmoztak fel a különböző szolgáltatóknál, az adminisztrációt pedig igyekeznek teljes mértékben ráterhelni a tanárokra a teljes körű felelősséggel együtt.
4. A "Legyen Ön is Keresztszülő" program pusztulását követően nem találták ki, hogy az állami támogatás stagnáló mértéke mellett miből lesz finanszírozva a költségvetésben tátongó űr. Senki nem tudja, hogy 2012 január 1 után miből lehet finanszírozni az egyébként rendkívül amatőr, szakmaiatlan módon egységesített költségeket.
5. Bár sajnos az RMPSZ honlapján nem tett közzé semmiféle információt a magyar oktatásban részt vevő diákok létszámának alakulásáról a moldvai csángó falvakban (úgy az iskolai oktatás mint az iskolán kívüli) - információink szerint ez mindkét esetben csökkent az előző tanévhez képest.
Bákó, 2012. november 15.
MCSMSZ vezetősége

MCSMSZ Sajtóközlemény

A székely zászló nem ortodox relikvia
Az ablakból, a bagófüsttől megsárgult függöny mögé rejtőző és onnan leselkedő kormánybiztos és segédtisztjei csak nyolcszázig bírtak elszámolni a november 8-ai tüntetésen. Összezavarta őket a székely zászlótenger. Ezt elnézzük nekik, de azért nem ártana, ha a hivatal aktuális székelytörténelem-„szakértője” venne egy-két matematikaórát is a történelem mellé, az alapismeretek elsajátítása érdekében.
No, de mennyien is voltunk a múlt heti székely zászlós tüntetésen? Ötvenezren? Á, dehogy! Az egy másik esemény volt. Ott volt csórékolbász, sör, volt tűzijáték, és voltak Régi Csibészek. Milyen büszkék voltunk! Tele volt a média, a blogszféra, a fórumok, ettől duzzogtak a hírfolyamok. 800, 2000 vagy 4000? Mindegy. Kevés. És mindez úgy, hogy Gyergyószékről, Csíkszékről, Udvarhelyszékről és Háromszék településeiről is érkeztek résztvevők.
Talán, ha a politikusok, az új csibészek – kinek nem inge, ne vegye magára – megértenék, hogy sem pártnak-szövetségnek, sem közösségnek, sem akciónak nem szerencsés súlyos korrupció vádjával az első sorból hirdetni a szülőföld-, székelyzászló- és szimbólumszeretetet, és legalább a szennyes tisztára mosásáig picit hátrébb húzódnának, akkor, talán akkor picivel többen lettünk volna. Talán, ha a magyar politikusok, botcsináltak vagy nem – és ez itt közös zakó, úgyhogy vegyék csak magukra mindannyian –, képesek lennének a közösség érdekében önnön érdekeiken és kicsinyes sértődéseiken túlnézni, összefogni és EGY súlyos ökölként lecsapni Bukarest asztalára a kettő vagy három harmatgyenge legyintés helyett, talán akkor lettünk volna ötvenezren.
Mert ez így, még ha szép és megható, székely szívet dobogtató és melengető is, de édeskevés volt. Ennyi ember hangját nemhogy Bukarest, de még Munteanu mitugrász-sehol-senki-őszemtelensége sem hallotta a kormányhivatal ablakain keresztül. Látni nem látta, azt már tudjuk.
Szervezetten-kapkodós, spontán, ad hoc jellegű akció benyomását keltette ez. Valahogy egy székely kalap alá kellett hozni a választási kampánnyal. Egy székelykapu-nyitással mindent ki kellett teregetni, mindenkit fel kellett vonultatni. Mert minden magyar számít! Minden magyar nyer! Minden magyar mittudomén...
Bármennyire is dicséretes kezdeményezés volt, az ingyenzászlók szétosztása és elkapkodása kívánnivalót hagyott maga után. Sokat. Kínos volt. Mintha nem is székelyek gyűltek volna egybe, mintha nem is székelyek jöttek volna demonstrálni. Tisztelet a kivételnek, de urambocsá!, az ingyen osztogatott zászlók lerohanási akciója az ortodox relikviák expozícióinak helyszíni közvetítéseit idézte. Kár. A székely nemzet ennél sokkal tisztelettudóbb és toleránsabb, és nemcsak felebarátaival és sorstársaival szemben, hanem...
Többen nyilatkozták az elöljáró, elöl álló demagóg uraságok közül, hogy Székelyföld- és magyarságügyben, bármelyik erdélyi magyar politikai párt vagy szervezet legyen a kezdeményező, készek egy zászlóalj alatt összefogni és közösen harcolni. Mióta nem közös magyar ügy egy bivalyerős, hiteles és eredményes parlamenti képviselet?
Emberek, politikusok! Hunor, Tibor, Zsolt! Nektek nincsen közösségi stratégiátok? Nincsenek prioritásaitok? Egy lista? Nincs közös érdek, nemes cél? Ja, hogy van! Igen ám, de mikor kerül már végre fel, nem csak deklaratív módon persze, a közösségetek is – az, amely immár 23 esztendeje ültet politikai lovat alátok csak azért, hogy legyen, miben csalódnia, nektek meg legyen, mivel hazavágtatnotok? Bizalom. Biztonság. Jövő. A miénk vagy a tiétek? Mert akárhogy is számolunk, a háromszéki magyarok az ország egyik legszegényebb régiójában harcolnak a szélmalommal; a statisztikai adatok kiválóan tükrözik a lakosság elszegényedését, a háromszéki bruttó átlagbér messze alulmarad az országos nettó átlagbérrel szemben – ám mi, mint valami modern kori bohém Don Quijoték, makacsul harcolunk az inflációhoz igazított árakkal.
Az mindenképp dicséretes, és ez előtt székely kalapunkat magasra emeljük, hogy a megyeközpont egy eredményes közigazgatásnak köszönhetően feltápászkodott, tükörbe nézett, kicsit megrestelkedett kócos haja, szakadt gúnyája, ápolatlansága miatt, de megrázta magát, és négy év alatt úgy megszépült, mint az elátkozott királykisasszony. Polgármesterünk drámája, hogy olyasmivel kénytelen bíbelődni, amit álmos elődjének már évtizedekkel ezelőtt nyélbe kellett volna ütnie, hogy nekünk már csak a külföldi befektetőket, az ipari parkokat, az új munkahelyeket és a pályázati milliókat kelljen számlálni. Akkor lesz igazán szép a városunk és a régiónk, ha gyönyörű parkjaink sétányait és végre európai ember elejébe való járdáit és útjait – meggyötört lelküket arcukon viselő emberek helyett – boldog, derűs ábrázatú, büszke háromszékiek járnák.
Ha minden egyes, csalódást okozott erdélyi magyar politikus a belé fektetett bizalomért cserébe csak egy árva lejecskét fizetne vissza, mindannyian gazdagabbak lennénk. Huszonkét év hosszú idő, ám ahhoz semmiképp nem volt elég, hogy Székelyföld és Erdély magyarlakta térségeit kimozdítsák a holtpontról. Pedig törvénykeztek és kormányoztak. Mindenkivel.
Az utóbbi évek román politikájában az RMDSZ volt a mérleg nyelve; sajnos, a mindenkori kormánypártok kollektív hátsójának fényezését, a liccs-loccs politizálást nem az erdélyi magyarság, hanem a személyes érdekek diktálták. Azokat, akik szövetségen belül ezzel nem értettek egyet vagy nem jutottak a húsos fazék közelébe, és ennek hangot is adtak, hátrasorolták, ellehetetlenítették, eltávolították, vagy maguktól mentek el, frusztráltságuk eredményeként pedig világra hoztak két kisebb pártot, melyek népszerűségben nemhogy a választási küszöböt, de még a közvélemény-kutatások hibaküszöbét sem érik el. Ugyanazok az emberek, árnyalatnyi különbséggel ugyanazok a színek, ugyanazok a demagóg, üres, léggömbteóriák, ugyanaz a politikai prostitúció.
Egy újabb négyéves parlamenti ciklus végéhez közeledünk, és Ti természetesen folytatni kívánjátok az elkezdett munkát, a tieteket és az általatok zsíros állami szerződésekhez segített vállalkozókét: még hátravan néhány törlesztendő részlet a jutalékból, nem kellene más zsebébe vándorolnia, még nincs tető a nyaralón vagy központi fűtés nagymama garzonlakásában. Ehhez azonban szükségetek van egy apróságra, amit a választási törvény szavazatnak hív; 5–6 százaléknyival már lehet mérleget billegtetni, már lehet tárgyalni, egyezkedni.
Ha csak azért mentek Bukarestbe, hogy vásárra vigyétek a bőrünket, bizalmunkat, biztonságunkat, gyermekeink jövőjét, ha csak azért mentek, hogy átcsorogjatok a román politikai latrinánál, hogy a főváros kapuit átlépve megszűnjetek magyarnak lenni, és rögtön elfelejtsétek, hogy mennyibe kerül egy kenyér Gyergyóban, mennyibe egy vaj Udvarhelyen, és mennyibe egy kiló liszt Szentgyörgyön, akkor inkább maradjatok itthon – úgy, ahogy Codrin Munteanu elvtársnak is otthon kellett volna maradnia... Kerekes Gyula
Háromszék
Erdély.ma

Történelmi városkalauz cetlikből
Arad – Rendhagyó könyvbemutatónak volt helyszíne tegnap délelőtt a Csiky Gergely Főgiumnázium Tóth Árpád-terme.
2001-ben jelent meg Ujj János történelemtanár, helytörténész Arad – Történelmi városkalauz című könyve az aradi Alma Mater Alapítvány kiadásában. Eltelt 11 év, a városkép sok helyütt előnyére változott, számos emlékmű és szobor került vissza régi-új helyére, számos épületet újítottak fel. Elérkezett az idő a kötet – tartalmában és külsejében is átdolgozott, felújított, gazdag fényképanyaggal illusztrált és DVD-melléklettel ellátott –második kiadásához.
Rövid és tömör vetítéssel kezdődött a diákok számára tartott könyvbemutató, melyen életre kelt az aradi épületek, emlékművek stb. múltja, közelmúltja és jelene.
Ilona János informatika tanár tulajdonképpen interjút készített a szerzővel, mely során megtudtuk, hogy Ujj János mozdonyvezetőnek készült, majd később, egykori történelemtanárának, Kovács Gézának a hatására döntött a történelem mellett.
A főgimnázium tanára könnyed, a diákok számára is érdekes, hasznos kérdésekkel faggatta Ujj Jánost, többek közt arról, hogy hogyan készül egy könyv? A szerző saját magát cetlisnek nevezi, ami annyit jelent, hogy nyitott szemmel jár-kel a városban, mikor valami fontos dolgot lát, hall, mindig van nála cetli, amire fel tudja jegyezni az adatokat. Számtalan ilyen cetli tartalmából áll össze a könyv, legalábbis Ujj János esetében.
Arra a kérdésre, hogy milyen volt a háborús időkben, a forradalomkor Aradon élni, a szerző beszélt egy következő – társszerzővel készülő – könyvről, mely az aradi háborús emlékekről, a forradalom aradi eseményeiről fog szólni.
Természetesen a most kiadott városkalauz tartalmáról – aradi épületek, terek, emlékművek – is szó esett, valamint a DVD-mellékletről, melynek alkotói Pálfi Kinga (szerkesztő) és László Ferenc (operatőr). A jelen lévő Pálfi Kinga beszámolt a DVD-melléklet születésének körülményeiről, majd a könyvbemutató végén a diákok betekintést nyertek annak tartalmába is.
Délután 17 órakor szintén a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád termében a kötetet a felnőtt olvasóközönségnek is bemutatták, dr. habil Zakar Péter szegedi történész méltatásával.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Provokálnak
A jelenlegi kormánypártok korábbi retorikája alapján bizonyosak lehettünk abban, hogy a magyarellenes hangulatkeltés előkelő szerepet kap majd a választási kampányban. Az utóbbi napokban azonban nem csupán a nagypolitikában, hanem alacsonyabb szinten, sőt a magát civilnek nevezhető szféra részéről is olyan megnyilvánulásokat tapasztalhattunk, amelyek már túllendítik az ügyet az egyszerű „kampánymagyarozás” szintjén.
Egy notórius sovinisztaként közismert, román történésznek, Dinu Giurescunak tulajdonított kiáltvány jelent meg, miszerint a románoknak minél nagyobb számban részt kell venniük a választásokon, hogy a magyarok ne juthassanak be a parlamentbe.
Ez még alapvetően a privát elmebaj kategóriába tartozik – kiderült azonban, hogy a kiáltványt kormányhivatalok dolgozóinak küldözgetik szét villanypostán és kormánypárti kampányeseményeken is felolvassák. Innentől kezdve pedig intézményes szintre emelt, magyarellenes propagandáról beszélhetünk. Különösen aggasztó, hogy az utóbbi időben a Székelyföldön is megszaporodtak a hasonlóan eszelős megnyilvánulások.
Magukat civilnek mondó, soviniszta román szervezetek olyan nyilatkozatokat tesznek közzé, amelyek mintha már a szekus stílusú provokációkat idéznék: a magyarok, jogaik védelmében szervezett megmozdulásait – még ha azok néha kampányízűek is – sovén akcióknak bélyegzik, és a fasiszta korszakot idéző, magyarellenes intézkedésekből álló szlovák modell romániai meghonosítását javasolják. A PC háromszéki jelöltje pedig most már azért is a magyarok ellen uszítaná a románokat, mert a magyar diákoknak lehetőségük van magyarországi érettségi oklevelet szerezni.
Folyamatos provokáció éri a magyarokat – márpedig ebben a helyzetben észnél kell lenni, nem szabad felülni a hergelésnek, mert a helyzet további mérgesedése csak a provokátoroknak kedvezne. Az uszítókat meg kell bélyegezni, fel kell jelenteni minden lehetséges hazai és külföldi fórumon, rá kell világítani, hogy egyes körök az etnikai konfliktus szításában érdekeltek – de számunkra csak egy út létezik: a békés, de annál határozottabb, civil és intézményes kiállás és küzdelem a magyarokat megillető önrendelkezési jogok mellett.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Szakmai terepet is jelent a szülőföld – beszélgetés Biró A. Zoltán antropológussal
Biró A. Zoltán 1955-ben született Korondon. Középiskolai tanulmányait 1974-ben fejezte be Székelyudvarhelyen, magyar–orosz szakos tanári oklevelet 1978-ban szerzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Társadalomkutató, a csíkszeredai székhellyel működő KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja vezetője, a Sapientia Egyetem csíkszeredai társadalomtudományi karának dékánja.
– Hosszú ideje Csíkszeredában él ugyan, de a Sóvidék, Korond gyermek- és serdülőkori éveinek színtere. Hogyan emlékszik vissza szülőfalujára?
– A szülőfalu, a szülőföld bizonyára mindenkinek fontos, az én esetemben azonban ennek a kapcsolatnak különös többlete van. Az egyetemi évek alatt a társadalomtudománynak olyan ágazatával ismerkedtem meg – ezt máig is művelem –, amely az emberi tevékenységet a maga közegében, mindennapi környezetében vizsgálja, s így próbálja megérteni a társadalomban élő ember természetét. Ez a tudományág a kulturális antropológia, amely nem csupán távoli, egzotikus helyeken művelhető, hanem a saját társadalomban is.
Nos, amikor megismertem ennek a tudománynak a módszereit, akkor kezdtem megérteni, a helyére tenni mindazt, amit Korondon gyerekként átéltem, megtapasztaltam. Például az, hogy egy fazekascsaládban hogyan, milyen ritmusban, milyen rend szerint dolgoznak, a munkához milyen vélemények, értékek, szabályok kapcsolódnak, hogyan szerveződnek az egyéni, a családi életvezetés mintái, miért és hogyan fontosak a másokkal való kapcsolatok, milyen viszony van munka és beszéd, életesemény és értelmezése között, s még hoszszan sorolhatnám.
Nos, ezek a gyerekkori élmények, tapasztalatok átláthatóvá, értelmezhetővé váltak. Mintha már gyerekkoromban szakmai terepen lettem volna. Később sok szakmai elemzésbe is beépítettem ezeket az ismeretanyagokat, hiszen amit az 1960-as években tapasztalhattam – kollektivizálás és következményei, az életvezetés mai értelemben vett modern mintáinak kialakulása –, ekkor voltak láthatók és tapasztalhatók. Természetesen sok más terepen is megfordultam azóta, a korondi élmények azonban nagyon mély társadalomismereti anyagot kínáltak számomra.
Szokás azt mondani, hogy a szülőfalu útravalót kínál, én igazán elmondhatom, hogy mindmáig használható, gazdag útravalót kaptam. Kommunikációelméleti előadásaimon ma is szívesen elemzek korondi eseményeket, amikor például a munkahelyépítés egyediesítésének modelljével vagy az egyéni identitásépítés humoros eszközökkel való megerősítésével mai kommunikációs helyzeteket lehet megmagyarázni.
– Ilyen környezetben nemcsak eseményekkel találkozik az ember, hanem normákkal, szabályokkal is…
– Nem szükségszerű, hogy az ember átvegye környezete modelljeit, de az én esetemben ez így történt. Gyakorlatomban gyakran visszaköszönnek a korondi környezet munkamodelljei. Az, hogy érdemes másokkal együtt, úgymond egymás keze alá dolgozni, érdemes törekedni arra, hogy az ember ne függjön nagyon másoktól, alapozhasson arra, amit ő maga meg tud csinálni, s ha megvan ez a keret, akkor minden helyzetből, a nehezekből is ki lehet jönni. Ezeket a modelleket gyerekkori környezetemnek köszönhetem.
– A székelyudvarhelyi középiskola elvégzése után következtek a kolozsvári egyetemi évek….
– Tulajdonképpen a középiskolai években indultam el a szakmai pályán, de ezt akkor még aligha ismertem fel. Néhai Széll Lajosnak, egykori magyartanáromnak köszönhetem, hogy megtanultam a szakmai elemzés igényét és ábécéjét. Az akkor elérhető legfrissebb irodalomelméleti, strukturalista szakirodalom alapján tanított verseket elemezni, s a könyveket is a kezembe adta. Akkor éppen ez volt a levegőben, az egyetemen is ez volt az újdonság. Az egyetemen – ahol magyar–orosz szakon tanultam, nem nagyon volt miben válogatni, ha magyar nyelven akart tanulni valaki – mai szemmel nézve elég szabados világ volt.
Nem sokan rajongtak az akkor divatba jött speciális kurzusokért, holott újszerű dolgokat lehetett tanulni kötetlen formában. Nyelvelméletből, szemiotikából újdonságokat lehetett hallani ezeken a nem kötelező foglakozásokon. Ilyen keretben ismerkedtem meg az etnológiai elemzési módszerekkel is, Péntek János tartott ilyen előadásokat, s ekkor írtam az első elemzésem a korondi fazekasság munkafolyamatairól.
– Olyan szakterületen szerzett szakmai tudást, amely – legalábbis a 80-as években – ritkaságszámba ment.
– A kulturális antropológia szemlélete és elemzési módszertana kissé megkésve ért el hozzánk, hiszen a tudományágnak már évszázados múltja volt. Olyan időszakban ismerkedtünk meg ezzel a tudománnyal, amikor maga is a szemléleti és módszertani megújulás szakaszában volt. Az ember társas természetének a megértését kínálta, s ez abban a normatív és ideologikus világban nagyon érdekesnek és értékesnek ígérkezett.  Kolozsváron többedmagammal egy nagyon érdekes és színes egyéniség, Aradi József vonzáskörébe kerültem, aki akkor a Korunk szerkesztője volt.
Legendás könyvtárral rendelkezett, még az egyetem befejezése után is utazótáskával cipeltem tőle – havi gyakorisággal – a szakmai olvasnivalót. Intellektuálisan vonzó, kreatív személyiség volt, ő képviselte azt a modellt, hogy aki akar valamit, azzal foglalkozni, azt önzetlenül támogatni kell, segíteni kell helyzetbe hozni. Ő ismertetett meg az „antropológiai fordulattal”, jó néhányan úgymond a zsebéből nőttünk ki. Ötleteket adott, publikáláshoz segített, ahogyan akkor mondták, a „guru” szerepét vállalta fel.
– Miért éppen Csíkszerdában állt össze a Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport, amely több-kevesebb rendszerességgel ma, 30 év után is végez társadalomkutatást, kutatja a Székelyföld helyzetképét, választ keresve a társadalmi antropológia és civilizáció bonyolult kérdéseire?
– A KAM egyedi történet. 1978–1979 környékén néhányan Csíkszeredába kerültünk azok közül, akik Kolozsváron Aradi József vonzáskörében is együtt voltunk, kapcsolódott hozzánk néhány társadalomtudományi érdeklődésű helyi ember is. 1979 őszén tartottuk az első informális megbeszélést arról, hogy társadalomelemzésekkel fogunk foglalkozni.
Több mint száz olyan hivatalos – irodalmi, etnológiai, tudszoc (tudományos szocializmus) kör 1983-ig – vagy nem hivatalos esti szakmai megbeszélésnek vannak meg a jegyzőkönyvei, amelyek képet adnak akkori szakmai érdeklődésünkről, elemzéseinkről, a több száz kisebb-nagyobb publikáció elkészítéséről, a közös könyvek publikálása körüli bonyodalmakról. Úgy értünk a diktatúra végéhez, hogy tele voltak a fiókok publikálandó anyagokkal. Hivatalosan is bejegyeztettük az intézményt, a többi már sokkal könnyebben követhető történet. Kinyílt a világ, s ha kissé késve is, elindulhatott a tudományos világba való bekapcsolódás.
– Hogyan dolgozik a saját társadalomban az antropológus? Melyek a fontosabb témáik?
– A módszer mindenhol ugyanaz: nagyon közelről, személyes részvétel alapján kell ismereteket szerezni a társadalomról. Megfigyelés, eseményelemzés, mélyinterjú, dokumentumelemzés, társadalomtörténeti vizsgálódás alkotja a módszertant, s természetesen az összevetés a más társadalmi környezetben zajló elemzésekkel. Az antropológust az ember társas természete, az adott társadalom szerveződése és működési módja foglalkoztatja, legyen szó gazdálkodásról, migrációról, interetnikus kapcsolatokról vagy éppen táplálkozásról, szegénységről. Elsősorban a székelyföldi térséggel foglalkoztunk, hiszen ez a félperiférikus vidéki térség sajátos társadalomtörténete és mai térbeli szerveződése alapján is fontos és hasznos elemzési terület. De készítettünk elemzéseket a romániai magyar elitről és intézményrendszerről is. A társadalom működési módjának, folyamatainak ismerete sokféleképpen hasznosítható az oktatástól a fejlesztéspolitikáig.
– Egy témakörnek vagy egy szeletének feldolgozása nyilván nemcsak sok időt, de sok pénzt is igényel.
– A társadalomkutató is azok közé tartozik, akinek sosincs elég pénze, mindig többet szeretne végezni, mint amire forrás van. Az intézet egyesületi formában működik, pályázatokból, szakmai szerződésekből és támogatásokból tartja fenn magát. Intézetünket a Magyar Tudományos Akadémiának a határon túli tudományossággal foglalkozó bizottsága évek óta fontos szakmai műhelyként tartja számon. Ez és minden más szakmai kapcsolat nagyon fontos a működés szempontjából, hiszen az intézményfenntartás alapelve nem a támogatás, hanem a szakmai együttműködés, a másokkal közösen végzett szakmai program, kutatás, konferenciarészvétel, egyetemi kurzus.
– Jelenlegi munkahelye a Sapientia EMTE csíkszeredai karához köti: az intézmény oktatója, dékánja. Hogyan fér ez össze a kutatással?
– Kötelező, hogy összeférjen, hiszen az egyetemi oktatás és a kutatás ma már együtt jár, sőt kiegészül egy harmadik feladattal, a térségi-társadalmi szerepvállalással. A kutatómunka tovább folyik a KAM keretében, hiszen ez az intézményi bázis jóval az egyetem előtt alakult, sőt mi több, a csíkszeredai Sapientián az alkalmazott társadalomtudományi szakok a KAM szakmai bázisán, tudományos teljesítményeire és kapcsolati tőkéjére alapozva jöhettek létre. Az egyetem nagyon fontos keret a tudománnyal foglalkozóknak, így számomra is, különösen vidéki térségben. Korábbi végzettjeink ma már oktató vagy kutató kollegák. Az egyetem nagy esély a Székelyföldnek: a térségi modernizáció fontos mozgatóereje, nagyon fontos szakmai kapcsolatok és a tudástranszfer fogadóhelye s nem utolsósorban szellemi műhely.
– Min dolgozik jelenleg?
- Mindig többféle feladat van, ahogy mondani szokás: egyik sürgősebb, a másik fontosabb. Ami viszont kiemelten foglalkoztat, éppen a székelyföldi térség példáján: a vidéki, félperiférikus térségek modernizációs felzárkózásának, versenyképessé válásának feltételei, ennek a folyamatnak a támogató és akadályozó tényezői. A vidék, a vidéki élet fokozatosan fölértékelődik, de a járható utak megtalálása sok szakmai kérdést is felvet. Nemcsak a Székelyföldön, hiszen a posztszocialista térségben sok vidéki térség keresi a helyét. Itt lenne az ideje olyan szakmai összegzésnek, amely az eddigi térségi kutatásaink eredményeit egybefoglalja.
Székely Ferenc

Krónika (Kolozsvár)

Élőlánc az egyházi javakért
Az egykori premontrei főgimnázium épülete előtt tüntetett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Mindent viszsza! elnevezésű demonstrációsorozatának váradi állomásán. A gimnáziumépületet – melyben ma a Mihai Eminescu Főgimnázium működik – mindmáig nem szolgáltatta vissza az állam a római katolikus szerzetesrendnek, amelynek váradi apátkanonokja, Fejes Rudolf Anzelm a rendszerváltás óta harcol és pereskedik a restitúcióért.
A néma, gyertyás tüntetést megelőzően a premontreiek iskolaépület melletti templomában tartott rövid, ökumenikus áhítatot az apát, illetve Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke. Fejes Rudolf Anzelm az áhítat elején leszögezte: bár nem a rend szervezte a demonstrációt, az EMNT biztosította őt afelől, hogy nem kampányrendezvényről van szó, mindössze arról, hogy a váradiak figyelmét felhívják a vissza nem adott egyházi ingatlanok problémájára.
Az apát az épület rövid történetét is felidézte, elmondva: a premontrei rend 1807 és 1923 között oktatta itt a különböző felekezetű diákokat, nemcsak magyar anyanyelvűeket. Az épületet 1937-ben vették el, és állítólag ez az egyik ok, amiért nem került még vissza eredeti tulajdonosához: a restitúciós törvény ugyanis csak az 1945 után elkobzott ingatlanokra vonatkozik. Ugyanakkor a rend egészen 1958-ig, felszámolásáig pereskedett épületéért, 1991 óta pedig Fejes Rudolf Anzelm kezdte újra a harcot.
Csűry István református püspök rövid beszédében kijelentette: az államosítás álnokság és gaztett volt, az pedig, hogy felemeljük a szavunkat a magántulajdon védelmében, „Istentől kapott kemény kötelességünk”. Csűry szerint a felekezetek közötti összefogás már többször is eredményes volt, például a római katolikus püspöki palota, illetve az egykori Orsolya-zárda, ma Ady Endre Gimnázium épülete esetében. A Himnusz eléneklése után a mintegy százharminc fős gyülekezet mécseseket gyújtott, majd az iskolaépület kerítésénél állt néma sorfalat. Az EMNT akciója miatt egyébként rendőrségi vizsgálat indult: az Eminescu-főgimnázium vezetősége feljelentést tett, amiért a tüntetés résztvevői ráfestették az iskolaépület előtti járdára, hogy„lopott magyar tulajdon”.
Ezzel egy időben Kolozsváron mintegy tucatnyi helybeli magyar követelte a civilszervezetek elkobozott ingatlanjainak visszaszolgáltatását az Erdélyi Múzeum-Egyesület Wass Ottilia-háza, illetve a kaszinó épülete előtt a Mindent vissza! tüntetéssorozat harmadik állomásán.
Krónika (Kolozsvár)

Etnikai szavazók: az erdélyi magyar választói magatartás mozgatórugói
Az Etnikai szavazók. Az RMDSZ mobilizációs képessége 1990–2012 között című tanulmányukat ismertették csütörtökön egy szakmai kerekasztal-beszélgetés keretében Kiss Tamás és Barna Gergő szociológusok a Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben.
A szerzők az erdélyi magyar választói magatartásban empirikusan kikövetkeztethető trendeket mutatják be, a választói viselkedést vizsgálják a rendszerváltást követő időszakban – ismertette Horváth István, az NKI igazgatója. Salat Levente politológus, a beszélgetés moderátora szerint a tanulmány az elmúlt 22 év erdélyi magyar kollektív akaratképzés alapos, célratörő elemzését nyújtja, amely szervesen beleilleszkedik az erdélyi magyar társadalom- és politikatörténetbe. Mint mondta, a kérdés az, hogy megfogalmazott következtetései milyen mértékben kerülnek majd át a közgondolkodásba és késztetik önreflexióra a politikai szereplőket.
A kutatás alapvető adatforrásait a Központi Választási Iroda (BEC) által közzétett, az egyes megyékre vonatkozó választási makroadatok és az erdélyi magyar mintán végzett, politikai jellegű közvélemény-kutatások képezték. Terjedelmi, technikai okokból az elemzés mindenekelőtt a parlamenti választásokra irányul. A választói névjegyzék 1992-től kezdődően eltér a népszámlálások eredményei alapján kimutatható valós állandó lakosságszámtól. A szerzők ezért az 1992-es, 2002-es és 2011-es referendum adatai alapján megbecsülték a magyar választóknak a megyék szerinti számát. Azt vizsgálták, hogy a különböző régiókban a szavazók mekkora hányadát mozgósította az RMDSZ.
Politikai opciók az etnikai törésvonal mentén
Az RMDSZ etnikai párt, és a magyarok többségének politikai opcióit mindmáig az etnikai törésvonal határozza meg – hangsúlyozta Kiss Tamás. Az etnikai alapú választói preferenciák intézményesedésének előzményei a két világháború közötti időszakra nyúlnak vissza: a társadalmi asszimetriától, az asszimilációtól való félelemre adott válasz az élet minden területére kiterjedő, párhuzamos – kisebbségi – társadalomépítés elképzelése volt – részletezte. Ehhez a programhoz folyamodott 1990 után az erdélyi magyar elit.
Kulcsfontosságú a többségi ajánlat hiánya
Bár ez a párhuzamos társadalom nem valósult meg, az elmúlt két évtizedben – Bíró A. Zoltán fogalomhasználatával élve – „etnikai burkot” vont a kisebbségi társadalom köré az intézményépítési program – magyarázta Kiss Tamás. A szerzők szerint az RMDSZ választói többnyire ma is erre a programra mondanak igent. A szerzők megállapítják, hogy az RMDSZ politikai elitje eltávolodott az intézményépítésben érdekelt értelmiségtől, a kormányzati szerepvállalást helyezve előtérbe. Utóbbi vált a magyar intézményes szerkezet által igényelt erőforrások biztosításának legfontosabb mozgatórugójává. Ilyen értelemben a választók szemében nem illegitim az RMDSZ kormányzati tevékenysége – magyarázta a szociológus.
Meghatározó továbbá, hogy a többségi pártok nem fogalmaztak meg politikai kínálatot az erdélyi magyarság felé – tette hozzá. A létező átszavazások ellenére az RMDSZ mozgósító képessége és az etnikai szavazás intézménye szempontjából kulcsfontosságú, hogy többségi részről nem érkezik a magyarok irányába ellenajánlat.
Esetlegesség és stratégikus politikusok
A parlamenti választásokon az országos szintű és a magyar szavazói részvétel csaknem teljesen együtt mozog: 1990-től 2008-ig nyolcvan százalékról a felére csökkent a választásokon mozgósított magyarok aránya – fejtette ki Barna Gergő. 1990-ben az RMDSZ régiók szerinti szavazóinak aránya a Székelyföld, Közép-Erdély, a Partium és az – Észak-Erdélyt, Bánságot magába foglaló – szórvány irányában csökkent; 1996-től kezdődően gyengült a székelyföldi választói aktivitás, 2004-ben és 2008-ban pedig megváltozott az addig jellemző struktúra: a szórvány javított pozícióin, a Székelyföld a szórvány szintjére süllyedt a szavazók mozgósítása tekintetében, a Partium pedig Közép-Erdélyt megelőzve a rangsor élét foglalta el – részletezte a szociológus. Az RMDSZ mobilizációs ereje tehát az úgynevezett etnikai ütköző zónában a legnagyobb. A politikusok hipotézise egyébként arról szól, hogy a választói mobilizációt pontosan meghatározhatja a politikai elit – mondta Barna Gergő.
A közvélemény-kutatások elemzése olyan összefüggéseket is kimutatott, amelyeknek megfelelően például az RMDSZ támogatottsága 2007 előtt magasabb volt az értelmiségiek körében; a 2010-es megszorító intézkedéseket követően az addigi legerőteljesebb támogató, a nyugdíjas korosztály már a fiatalokkal egyező arányban mozgósítható, az aktív középosztály pedig a leginkább mobilizált – emelte ki Kiss Tamás.
Egyéni racionalitás vs. szervezeti érdek
A szociológus elmondta, a tanulmány utolsó fejezetében az RMDSZ mozgósító képességében bekövetkezett változásokat értelmezték. Megállapításuk szerint a 2008-as, az egyéni választókerületeket bevezető választási törvény folytán az érdekvédelmi szövetség úgynevezett „kollektív cselekvési paradoxonnal szembesül”: bár a szervezet érdeke azt kívánná, hogy egész Erdélyre kiterjedő, intenzív kampányt folytasson, a jelöltek egyéni racionalitása ennek ellenében érvényesül. A regionális szétfejlődés hipotézisének keretében kifejtik: a párhuzamos társadalomépítés etnikai keretprogramja inkább a Kolozsvár és Marosvásárhely által uralt régió kérdéseire nyújt megoldásokat, a Székelyföld számára kevésbé.
Határ-megerősítéssel elkerülni a Most-Híd jelenséget
Az etnikai felüllicitálás elméletét igazolva az RMDSZ az erőteljes nemzeti programmal jelentkező kisebb magyar pártok kihívására úgyszintén radikalizálódó, autonómia-központú kampánykommunikációval válaszolt – magyarázta Kiss Tamás. Ugyanakkor, az érdekvédelmi szövetség úgynevezett etnikai-tribunus pártként megnyilvánulva, retorikailag hajthatatlan az identitással kapcsolatos kérdésekben, de pragmatikus az erőforrás-leosztás tekintetében. A kutatók szerint a választók is tudatában vannak, hogy az RMDSZ-nek pragmatikus módon kell fellépnie, és adott esetben másfajta diskurzust folytatnia Bukarestben. Úgy vélik, a Szlovákiában bekövetkezett Most-Híd jelenséget, az etnikai alullicitálást az erdélyi magyar közösségen belül működő határmegerősítési és kizárási mechanizmusok akadályozzák meg. A megfelelő nyelvi készségek híján ugyanis a magyar közösséghez való tartozás könnyen megszűnhet.
A tanulmány ismertetését a felkért szakemberek, Lőrincz D. József, Székely István Gergő, Toró Tibor, Horváth István hozzászólásai követték, Bakk Miklós politológus levélben fogalmazta meg az elemzéssel kapcsolatos megállapításait.
Szabadság (Kolozsvár)

Szilágyi-Tamás Júlia könyvét mutatták be az Apáczaiban
Szilágyi-Tamás Júlia Örvényben pörgő napok című kötetét mutatták be csütörtökön délután az Apáczai Csere János Elméleti Líceum dísztermében. A Stúdium Kiadó gondozásában idén megjelent kötetet méltatva Vörös Alpár iskolaigazgató kiemelte: olvasmányos kötetről van szó, legfontosabb érdeme azonban, hogy hiteles korképet rajzol. Mint mondta, a cím sem véletlen, Szilágyi-Tamás Júlia ugyanis egy nehéz, hanyatló periódusban lett az iskola magyartanára, éppen akkor, amikor az intézmény líceumi jellege megszűnt. – Bizonytalan idők voltak azok, nem tudhattuk, hogy ballagnak-e még nálunk tizenkettedikes diákok. Szilágyi-Tamás Júlia azonban az 1989-es változás után a közösség élére állt, és olyan célokat tűzött ki, olyan hagyományokat teremtett, amelyekből napjainkig táplálkozhat az iskola – hangsúlyozta az igazgató. Véleménye szerint több más mellett neki is köszönheti jelenlegi arculatát és támogatásait az intézmény, valamint azt, hogy ma is vannak Apáczai-napok. – Meghatározó egyéniség az iskola történetében, tanári és igazgatói pályán egyaránt – fűzte hozzá Vörös Alpár.
A kiadó nevében Tőkés Erika köszöntötte a jelenlévőket, a bemutató napját, november 15-ét láthatatlan betűkkel bejegyzendő ünnepnek nevezve, majd az író egykori tanítványai – Vallasek Júlia, Bálint Éva Zsófia, Molnár Galaczi Júlia, Şerban Kertész Szidónia és Ambrus Szőcs Enikő – olvastak fel részleteket a műből. Kifejtették: érdekes kiegészítésekkel szolgált számukra a könyv mindarról, ami diákkorukban történt. – Nem hivatalos történelmet ír le ez a kiadvány, mint a tankönyvek, hanem személyes történeteket, amelyek árnyalják a történelmet – magyarázta Vallasek Júlia. Ambrus Szőcs Enikő úgy nyilatkozott: „mindenki másképpen éli át a könyvet, mást fedez fel magának benne”.
Szilágyi-Tamás Júlia szerényen megjegyezte: az Örvényben pörgő napok igazából nem az ő érdeme, hiszen olyan volt a kor, neki csak meg kellett írnia. Aki a lehetetlent nem próbálja meg, annak a lehetséges sem sikerülhet, mondta. Arra a kérdésre, hogy milyen forrásokat használt fel munkája során, azt felelte: összegyűjtötte a korabeli dokumentumokat, újságokat, emellett emlékeinek felidézésével írta meg a kötetet. – Természetesen kimaradtak részek, mert ha az ember könyvet ír, eleve azokat a darabokat válogatja össze, amelyek összeillenek – fűzte hozzá a szerző.
Az est folyamán Monti Csárdását adta elő Gergely Bálint Ákos hegedűn és Kolcsár Péter zongorán, Kelemen Csongor színművész pedig Ferenczes István Szerelmes vers című költeményét szavalta el.
Zay Éva
Szabadság (Kolozsvár)

Kós Károly-emlékév (A Székely Nemzeti Múzeum programsorozata)
A neves építész, író, sokoldalú művész születésének 130. évfordulójára a Székely Nemzeti Múzeum 2013-at Kós Károly-emlékévnek nyilvánította. Vargha Mihály igazgatót a tervezett rendezvényekről, illetve az előkészületekről kérdeztük.
– Az általunk tervezett Kós Károly-emlékév mintegy előzményeként Budapesten a múlt héten nyílt meg egy rendkívül fontos vándorkiállítás a Főváros Levéltára és a Székely Nemzeti Múzeum közös szervezésében Kós Károly világa, 1912 címmel. Az alcíme is beszédes: Egy évszám – három állomás a Budapest–Brassó gyorsvasúti útvonalon. A két kurátor, Antony Gall és Fabó Beáta nagyon szépen, ötletesen összeállított kiállítása 2013. március 31-e után Sepsiszentgyörgyre költözik.  – Az alcím talán egy kicsit magyarázatra szorul, három, Kós ugyanabban az időszakban, vagyis egy évszázada alkotott épületére utal: a budapesti állatkert, a sztánai családi ház és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum épülete... – Ezért is ötletes az elképzelés, hiszen a múzeum épülete nyugodtan nevezhető Kós fő művének, a három alkotás pedig szervesen kötődik egymáshoz a széles látókörű, valójában abszolút modern gondolkodású Kós életművében. A kiállítás anyagának mintegy fele egyébként tőlünk származik, s ez alkalommal az a szerencse is ért, hogy hetven lapunkat, Kós-rajzokat, -terveket, -vázlatokat szakszerűen restauráltak. A kiállítás megnyitóján nagyon nagy szimpátiahullám ért, levetítettük a múzeumról szóló kisfilmünket, beszéltem az intézményről, Kós itteni munkásságáról, és nagyon sokan érdeklődtek, többek között az építész-író leszármazottjai, két Kós-unoka, Czeglédi Enikő és Kós Béla, ők is felajánlották, hogy relikviákat, kisfilmet, egyéb használati tárgyakat, leveleket adományoznak a múzeumnak.  – Ez már a jövő évi tervek felé mutat. Mit is terveztek a Kós Károly-emlékévre? – Fogadjuk a vándorkiállítást, ez lesz az emlékév fő eseménye, a Szent György Napok előtti kulturális hét egyik legfontosabb programja. A kiállításmegnyitó mellett lesz egy könyvbemutató, hiszen az idei, Kós Károly és a Székely Nemzeti Múzeum című könyvünk után készül a Kós Károly és Sepsiszentgyörgy kiadvány. Az ötlet onnan származik, hogy Budapest után itt található a legtöbb Kós-épület, s ha egy kicsit tágítjuk a kört, akkor baconi, kászoni épületek is bekerülhetnek. De a legnagyobb vállalkozás talán az a terv, hogy a nyár közepéig berendezzünk egy Kós-emlékszobát a főépületben, a valamikor igazgatói irodában. Ennek kapcsán létrehozunk egy dokumentációs központot, vagyis minden tőle származó skicc, tervrajz, emlék- és használati tárgy legalább virtuálisan – adatbázisban – megtalálható legyen egy helyen. A dokumentációs anyag tartalma persze sokkal tágabb merítésű, minden érdekel, és helye van itt, ami Kóshoz kapcsolódik, a kortársai véleményétől a munkái fogadtatásán át nemzetközi megítéléséig minden dokumentum rendkívül fontos. A Bartók Teremből nyílik majd, minden kiállításkor, bemutatókor, gyakorlatilag állandóan látogatható lesz. Ne csak a portréja legyen a Bartók Terem végében, hanem az emlékszobában „találkozhassunk” Kóssal. De az adatbázis egy részét publikussá is tesszük a honlapunkon a nagyközönség számára. Budapest főpolgármestere jelezte, hogy szívesen itt lenne a megnyitón, úgyhogy ez nemcsak szakintézmények, hanem a két város között is szorosabbra fűzi a kapcsolatokat. A további tervek: egy Kós tervezte kovácsoltvas munkákat bemutató könyv kiadása, illetve bemutatása, a diákok számára tervezünk túrát és vetélkedőt a szentgyörgyi Kós-épületek népszerűsítése érdekében. A rendezvénysorozat lényege, hogy tudatosítsuk Kós művészetének európaiságát, modernségét, amit a magyar, sőt, a székely – akiket nagyon becsült – gyökerekből táplálkozva alkotott.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (5.)
Kádárék és az erdélyi kérdés
A magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása után a magyar–román kormányközi tárgyalások gondolatát először Sebes István magyar külügyminiszter-helyettes vetette fel 1957. májusi bukaresti látogatása alkalmával.
A magyar külügyminisztérium hozzáfogott a tárgyalási anyag kidolgozásához. Így született meg a Javaslat a magyar–román kormányközi tárgyalások anyagára című dokumentum, amelyben előirányozták: az Erdélyben tartandó nagygyűlésen az „ott élő magyar nemzetiségű lakosság” előtt ki kell fejteni, hogy a testvéri román nép az „ellenforradalom” idején és után milyen nagy segítséget nyújtott Romániának, ugyanakkor a „román népet, a román kormány és pártvezetőket… Erdély kérdésével kapcsolatban” teljesen meg kell nyugtatni, „minden bizalmatlanságot eloszlatva”.
Erre a feladatra Kállai Gyula államminiszter, az MSZMP KB PB titkára vállalkozott, aki a Simó Géza-bútorgyár kultúrtermében jobbára magyar párttagok és munkások nagygyűlésén kijelentette: „A magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé: nemcsak Magyarország, hanem a szomszédos Románia területére is ki akarták terjeszteni az ellenforradalmat: győzelmük biztosítására nemcsak Magyarországon, hanem Romániában is vissza akarták állítani a földesúri és kapitalista kizsákmányolást. Az ellenforradalmárok ezért elevenítették fel az úgynevezett határkérdést. Világos tehát, hogyha az ellenforradalom Magyarországon győz, az éppen a Duna-medencében jelentette volna az imperialista rablóháború kezdetét, éppen a magyar és román nép lett volna annak első áldozata. Ezért mi szembeszállunk azokkal, akik a régi horthysta, irredenta területi követeléseket felelevenítik, mert saját tapasztalatunkból tudjuk, hogy ezek a követelések a kapitalizmus restaurációja és a harmadik világháború irányába hatnak. Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs: azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját.” Kállai Gyula miközben a beszédében az „ellenforradalmár-gyanús” elemek példás megbüntetését is követelte, olyan csúsztatásokra vetemedett, amelyekhez hasonlókat egyetlen ország századrangú vezetője sem követett volna el. E sorok írója minden, a magyar forradalom idején született programot alaposan és többször is áttanulmányozott. Egyetlen program sem vetette fel – sem nyíltan, sem burkoltan – a területi követeléseket, nem „elevenítették fel a határkérdést”. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem, a Debreceni Orvostudományi Egyetem, a Debreceni Mezőgazdasági Akadémia, a debreceni középiskolák diáksága, hallgatói, oktatói, dolgozói a debreceni Néplap 1956. október 23-án 35 000 példányban megjelent különkiadásában 16. pontként azt követelték: Illetékes nemzetközi fórumon foglalkozzanak a romániai és más külföldi államban élő magyarok ügyével. A 17. pont: A kormány lépjen érintkezésbe a népi demokráciák, Ausztria és Jugoszlávia kormányával egy közép-európai konföderáció megvizsgálása céljából. Szó sincs sem területi követelésről, sem határkérdésről, sem revízióról.
A magyarországi történészek a forradalom idejéből csak két olyan felvetésről tudnak, amikor egyáltalán felmerült a határok, illetve a magyar kisebbségek kérdése. 1956. október 22-én a miskolci egyetem diákparlamenti ülésén a résztvevők más jelszavai mellett a két világháború közötti revizionista politika központi követelése, a „Mindent vissza!” kiáltás is elhangzott. Ezt azonban a szervezők azonnal leintették. Szesztay Ádám idézett tanulmányában hivatkozik arra az információra, amely szerint a miskolci forradalmi rádió a forradalom napjaiban magyarul és a szomszédos országok többségi nyelvein összefogásra szólított fel. A másik, határokkal kapcsolatos kijelentést a Veszprém Megyei Forradalmi Bizottság 1956. október 29-i felhívásában fogalmazták meg: akárcsak a debreceni egyetemi hallgatók, diákok, a dokumentum szerzői a kisebbségi kérdés megoldását a közép-európai államok föderációjának kialakításában jelölték meg. Szoboszlai Aladár román–magyar konföderációra vonatkozó tervezete tehát nem deus ex machina-ként, isteni beavatkozásra született, hanem – ahogyan a debreceni, veszprémi program is bizonyítja – „benne volt a levegőben”. Ezek a rendkívül fontos háttér-információk is segítik az „erdélyi kérdés” megoldását célzó, 1955 és 1957 közötti tervezetek keletkezés-körülményeinek a tisztázását, megértését. A jelen kötetben közölt dokumentumok, mélyinterjúk jelzik: az erdélyi magyarság rendkívül érzékenyen reagált a román–magyar viszonnyal, határkérdéssel kapcsolatos bármilyen kijelentésre, megfogalmazásra. Érthető, hogy a Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. februári romániai látogatásának kudarca – Makfalvi (Vincze) Gábor Keleti Ferenc bukaresti nagykövet információira hivatkozik – nagy csalódást keltett a romániai magyarság körében. Kádár János marosvásárhelyi pohárköszöntője egyenesen sértette a meghívott magyar kádereket, amikor kijelentette: „Itt laknak magyar származásúak is”, a „nacionalizmus mélyen él az emberek gondolkodásában”. A kijelentés sértő jellege az 1956. évi népszámlálás adatainak ismeretében válik nyilvánvalóvá: Marosvásárhelynek 1956-ban 65 194 lakosa volt, közülük 50 174-en vallották anyanyelvüknek a magyart, 14 135-en a románt. A nemzetiség szerinti megoszlás: 48 077 magyar, 14 623 román.
Kádár János 1958. február 26-án a bukaresti nagygyűlésen hiába próbálta megnyugtatni a román hallgatóságát, kijelentvén: „a Magyar Népköztársaságnak nincs egyetlen országgal szemben sem területi, sem más igénye”, a látogatás kudarca nyilvánvaló volt: a román fél nagyon ügyes taktikával, a „magyar elvtársak” állandó, már-már a teljes kimerültséghez vezető utaztatásával elérte – Vincze Gábor találó megfogalmazásában –, hogy „semmiféle konkrét megállapodásra nem került sor!” A román fél még a látszatát is elkerülte annak, hogy kormányközi tárgyalásokról lenne szó. A román külügyminisztérium egyáltalán nem vett részt a tárgyalásokon, az ilyenkor szokásos diplomáciai szabályokat felrúgva, a román fogadóküldöttségből hiányzott a budapesti román nagykövet.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)