Magyar összefogás az orvosi egyetemért
Akár intézményes keretek között is oktatnának a marosvásárhelyi orvosi egyetemen az anyaországi tanárok, hogy így támogassák a magyar kart. Az erdélyi magyar egyetemi vezetők a hatékonyabb érdekképviselet reményében rektori konferencia alapítását tervezik. Mindez a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) hétvégi, Marosvásárhelyen szervezett konferenciáján hangzott el. „1990-ben azzal vádoltak minket, magyarokat, hogy túl hirtelen kértük az anyanyelvű oktatás visszaállítását. Azóta eltelt huszonkét év, kérdem én, ennyi idő sem volt elég egyeseknek, hogy megértsenek bennünket?” – tette fel a retorikus kérdést Ajtay Kincses Mária, a RMOGYKE újonnan megválasztott elnöke.
Elsorvasztás. Szabó Béla szerint tudatosan csökkentették a tanári kar létszámát
Az anyaországi orvosi egyetemek vezetői a továbbiakban is készségesen támogatnák az erdélyi magyar felsőfokú oktatást – hangsúlyozták azok a magyarországi rektorok és dékánok, akik részt vettek a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) hétvégi konferenciáján. A Marosvásárhelyen szervezett Határokon átnyúló összefogás a magyarnyelvű felsőoktatásért című rendezvényen elhangzott: a magyarországi oktatók a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatának akkreditálásához elengedhetetlen hosszabb távú stratégiában gondolkoznak.
Az utóbbi három évben a RMOGYKE által szervezett tanfolyamokon mintegy száz anyaországi egyetemi oktató tartott Marosvásárhelyen előadást úgy, hogy ezért nem kért honoráriumot. Miseta Attila, a Pécsi Tudományegyetem általános orvostudományi karának dékánja a Krónikának elmondta, Magyarország különböző egyetemeiről több oktató is jelezte már, hogy intézményes keretek között is készségesen vállalná a hosszabb távú segítségnyújtást.
Mint ismeretes, a román királyi rendelettel 67 évvel ezelőtt létrehozott egyetemen kezdetben számos magyarországi professzor tanított, s igyekezett kinevelni az erdélyi utódjait.
Rektori konferenciát hoznának létre
„A legkönnyebben, legjobban a hallgató anyanyelvén tudja elsajátítani a tananyagot. Teljesen értelmetlen magyarul tanulni az elméletet és románul a gyakorlatot, mint ahogy jelenleg történik a MOGYE-n. Ennél is fontosabb, ha a beteg anyanyelvén tudja megértetni magát az orvossal” – hangsúlyozta előadásában Péterffy Árpád, a Debreceni Egyetem nyugalmazott professzora, aki hajdanán Marosvásárhelyen anyanyelvén végezte tanulmányait, és helytállt az ország román többségű vidékein, majd évek múltán Svédországban is. A romániai magyar nyelvű oktatás nemcsak a magyarok érdekeit szolgálná, hanem a románokét is – fogalmazta meg Miseta Attila, a Pécsi Tudományegyetem általános orvostudományi karának dékánja, valamint Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora.
„Üzenem a román kollégáknak, hogy a magyar tagozat létrehozása nem veszélyezteti sem az ő, sem a tanítványaik jogait. Vagy jobb lesz, ha elitek nélkül, a román társadalom eltartottjai leszünk?” – tette fel a kérdést a Sapientia vezetője. Úgy vélte, az az egyetem, amely saját közösségével száll szembe, mint jelen esetben a törvénnyel és a magyar tagozat létrehozására irányuló törekvésekkel dacoló MOGYE vezetősége, hitelét veszíti. Az erősebb érdekérvényesítés érdekében Dávid László erdélyi rektori konferencia létrehozását javasolta.
A testületben helyet kapnának a hazai magyar egyetemek rektorai, dékánjai, valamint helyetteseik. „Végre össze kell fognunk, vállalnunk kell a hiteles építkezést, egymás támogatását” – hangsúlyozta Dávid László. Szerinte ha Erdélyben is létezne a magyarországi Rektori Konferenciához hasonló testület, ez is hallathatná szavát a MOGYE ügyében.
Tudatos „elsorvasztási politika” folyt
A konferencia keretében Szabó Béla, a vásárhelyi egyetem általános orvosi karának leváltott dékánhelyettese, a magyar oktatók szószólója arra a román fél által elhallgatott tényre hívta fel a figyelmet, hogy a másodrangú egyetemmé minősített MOGYE a magyar tagozat létrehozása nélkül sem teljesíti az akkreditálási feltételeket. „Ami a magyar tagozat helyzetét illeti, eddig egy tudatos elsorvasztási politika folyt, most pedig a szemünkre vetik, hogy nem vagyunk akkreditálhatók” – mondta Szabó annak kapcsán, hogy míg a magyar hallgatók aránya az utóbbi évtizedben jelentősen nőtt, az oktatóké vészesen csökkent. Ilyen körülmények között rendkívül aggasztó, hogy az oktatási törvény alkalmazása és a magyar tagozat létrehozása ellen tüntető román diákok és az őket felbújtató tanárok ugyanazokat a jelszavakat hangoztatják, mint az 1990-es fekete márciushoz vezető időszakban.
„1990-ben azzal vádoltak minket, magyarokat, hogy túl hirtelen kértük az anyanyelvű oktatás visszaállítását. Azóta eltelt huszonkét év, kérdem én, ennyi idő sem volt elég egyeseknek, hogy megértsenek bennünket?” – tette fel a retorikus kérdést Ajtay Kincses Mária, a konferenciát szervező Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület újonnan megválasztott elnöke.
Az oktatás rovására megy a huzavona
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) vezetősége a szakadék felé taszítja a felsőoktatási intézményt, hiszen a több hónapos ellenségeskedés már most jelentősen rontja az egyetem színvonalát, az oktatás minőségét – hívta fel a figyelmet Markó Béla. A miniszterelnök-helyettes az Erdélyi Magyar Televízió Többszemközt című műsorában elmondta, az ügyben megszólaló román oktatók többsége megpróbálja megtéveszteni a közvéleményt, és „öngyilkos” magatartásuk nemcsak a magyar oktatást, hanem az egész egyetemet tönkreteheti. Úgy vélte, a magyar kart ellenző oktatók „hajlandóak mindent felégetni, hajlandóak mindent tönkretenni bizonyos önös érdekekért”.
Azok az emberek, akik itt oktatnak, ahelyett, hogy az egyetem minőségére figyeltek volna, energiájukat erre az áldatlan huzavonára szánták. Miközben egy teljesen természetes dologról van szó: arról, hogy a magyar oktatók nem gyerekek, nem magatehetetlenek, ők képesek a magyar oktatás dolgaiban megfelelő döntéseket hozni. A román oktatók egy része pedig erőnek erejével meg akarja akadályozni ezt, és tücsköt-bogarat összehordanak, hogy vége lesz az egyetemnek. Most már attól félek, hogy tényleg így lesz vége ennek az egyetemnek, ha ezt nem fejezik be – mondta Markó.
Az RMDSZ volt elnöke emlékeztetett, hogy a MOGYE, amely egykoron Románia egyik legtekintélyesebb orvosi és gyógyszerészeti egyeteme volt, és amely eredetileg kizárólag magyar nyelvű intézményként működött, most alig-alig jutott be a másodosztályú egyetemek közé. Markó Béla arra is kitért, hogy az oktatási minisztérium már rég fölléphetett volna keményebben az ügyben, azonban a volt tárcavezető nem volt elég erélyes.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Bíró Zsolt: erős nyomást gyakorol az RMDSZ az erdélyi magyar sajtóra
El a kezekkel a sajtóról! – jelmondattal tartott sajtótájékoztatót az RMDSZ Maros megyei székháza előtt Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt tanácselnök-jelöltje. A Marosvásárhelyi Rádió fél éve fizetés nélküli szabadságon lévő munkatársa arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy a szövetség pénzzel próbálja befolyásolni, esetenként sarokba szorítani az anyanyelvű sajtót. Bíró ugyanakkor azokra a családi összefonódásokról is szólt, melyek a hazai magyar médiát jellemzik.
„Nem tisztességes, hogy Markó Bélával a felesége készít úgymond pártatlan interjút a közszolgálati televízióban. Nem jó, hogy ugyanezt teszi Borbély László felesége is, aki a Marosvásárhelyi Rádió aligazgatója volt, de nyugdíjazása után is pozícióban maradt, továbbra is ő felel a romániai kisebbségek műsoraiért. Nem kevésbé szembetűnő, hogy Borbély Melinda helyébe a kormány jelöli az utódot Szász Attila személyében, aki még nem is versenyvizsgázott, de már szétkürtölte mindenütt, hogy azért mondott le az Országos Audióvizuális Tanácsban betöltött tisztségről, mert a vásárhelyi rádióhoz kerül főnöknek. Szintén nem helyes, hogy politikai okok miatt menesztik a Kolozsvári Televízió magyar adása éléről Bardócz Sándort, és helyébe odateszik az RMDSZ-hez kötődő Sebesi Karen Attila feleségét” – sorolta észrevételeit Bíró.
A politikai pályára készülő rádiós újságíró megállapítását osztja a Mircea Toma vezette Országos Sajtófigyelő Ügynökség is, melynek felmérése szerint a hazai magyar nyelvű sajtó, beleértve az írott és elektronikus médiát egyaránt, több mint 80 százalékban tulajdonosi, finanszírozási, személyi és családi kötődésű, avagy hivatali alárendeltségi viszonyban van az RMDSZ-szel.
„Ez sajnos legtöbb sajtóorgánum irányultságán meg is látszik, tisztelet a kivételnek” – fejtette ki Bíró Zsolt. Elmondta, a magyar közösségnek a szólás és sajtó szabadsága érdekében kell szót emelnie ez ellen, és arra kérte a médiafogyasztókat, hogy „monitorizálják” a sajtótermékeket, így biztosítva a civil kontrollt.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi képzőművészeti közgyűjtemény létesül
Erdélyi, partiumi képzművészek, műkritikusok, kurátorok tárgyaltak szombaton Sepsiszentgyörgyön az erdélyi képzőművészeti közgyűjtemény létrehozásáról. A kezdeményező Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója elmondta, a közel ötórás vita és beszélgetés következtetéseként a résztvevők pozitívan álltak hozzá a csúcsintézmény létrehozásának kérdéséhez.
„Az álmodozás időszakán túl kell lépni, hiszen minden városban van múzeum sok részleggel és gyűjteménnyel, de nincs egy olyan intézmény, amely gyűjti, feldolgozza és népszerűsíti az erdélyi képzőművészeti értékeket” – szögezte le Vargha Mihály. A találkozón megegyeztek, hogy létrehoznak egy szakmai grémiumot, amely kidolgozza az intézmény megalakításának stratégiáját, azonosítja a prioritásokat. Vargha emlékeztetett, a kommunizmus ideje alatt a hagyatékokat nem gyűjtötte senki, 10-20 évnyi képzőművészeti anyag hiányzik.
Az új közgyűjtemény alapja a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtár gyűjteménye lehet, megfelelő kiállítótér hiányában rengeteg érték van raktáron, felvásárolnák a hagyatékokat, és meggyőződésük, hogy az új intézmény létrehozása megsokszorozná az adakozókedvet is. A sepsiszentgyörgyi képtár idén már kapott adományt, Pallos Jutta képzőművész húsz festményét, a közgyűjtemény megalakításának ötletére pedig már több erdélyi művész ajánlott fel műveiből.
Tamás Sándor, a háromszéki önkormányzat elnöke kifejtette, céljuk hálózatba kapcsolni az erdélyi galériákat, a kialakult gyűjteményt körbehordoznák. Erdélyben Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában van önkormányzati, adminisztratív háttér egy ilyen csúcsintézmény létrehozására, Háromszéken van erre akarat, nagyobb városoknak hiába van képzőművészeti múltjuk, ha nincs önkormányzati háttér és akarat egy ilyen közgyűjtemény kialakítására.
A közel félhektárnyi területet megvásárolták, az idei költségvetésben különítettek el pénzt a látványterv elkészítésére, a szakmának kell megfogalmaznia igényeit. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester elmondta, ha meg tudnák vásárolni a csődbe ment cigarettagytár impozáns műemlék épületét, az is megfelelő lenne erre a célra, ugyanakkor szeretnék, ha a Sapientia egyetem kihelyezett képzőművészeti tagozatot hozna létre a városban.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

A szakma rábólintott (Erdélyi képzőművészeti múzeum Sepsiszentgyörgyön)
Szükség van egy több művészeti ágat magában foglaló erdélyi képzőművészeti közgyűjtemény létrehozására – döntöttek egyöntetűen a szombaton Sepsiszentgyörgyön összegyűlt romániai magyar képzőművészek, művészettörténészek, múzeumvezetők, akik azzal is egyetértettek, hogy ehhez jelenleg Háromszéken adott a jogi, önkormányzati háttér.
Tamás Sándor megyeitanács-elnök, Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója és Antal Árpád polgármester – mint a létesítendő intézmény helyi kezdeményezői – biztosította a szakma képviselőit, Sepsiszentgyörgy készen áll arra, hogy megtegye az első lépéseket a terv megvalósításához. Eljött az idő, hogy végre áttörjük az álmodozás falát – mondta Vargha Mihály, aki arra utalt, Erdély különböző városaiban, akárcsak Sepsiszentgyörgyön, már korábban megfogalmazódott az igény a magyar közösség képzőművészeti múzeumának létrehozására, ellenben a gyakorlati kivitelezéshez nem volt megfelelő jogi, politikai, önkormányzati háttér. A létesítendő intézményben helyet kapna az összerdélyi, partiumi, bánáti képzőművészeti közgyűjtemény; lehetőséget teremtene a létező galériák hálózatba kapcsolására, kiállításaik cseréjére, vándoroltatására; feladatai közé tartozna a képzőművészeti hagyatékok gondozása, őrzése, és lehetőséget nyújtana hazai és külföldi képzőművészek számára műtermi kutatómunkára, alkotásra. Úgy tudjuk megtartani Sepsiszentgyörgyöt, a legnagyobb magyar többségű erdélyi várost, ha erdélyi szintű intézményeket hozunk létre, ilyen lenne a képzőművészeti múzeum – mondta Antal Árpád. A polgármester ismertette, abban is gondolkodnak, hogy képzőművészeti és művészettörténész szakot indítson Sepsiszentgyörgyön a Sapientia–Erdélyi Tudományegyetem. Tudjuk, hogy egy képzőművészeti múzeum felépítése, megtöltése tartalommal és fenntartása nagyon sokba kerül, de jó ügyekre, nemzeti érdekeltségű ügyekre eddig is megtaláltuk a pénzt, a gazdasági válság e tekintetben most sem lehet akadály – szögezte le Tamás Sándor. A múzeum szomszédságában megvásárolt négyezer négyzetméternyi terület adott az építkezésre, de szóba jöhet a dohánygyár műemlék épülete is, amit, ha eladó lesz, a város megvásárolna, a gyűjtemény összeállítására is össze lehet gyűjteni a pénzt, előbb ellenben egy szakmai grémiumot kell összehívni a stratégia kidolgozására, a sürgősségi sorrend felállítására, a meglévő képzőművészeti gyűjteményekből hiányzó évtizedek alkotásainak felkutatására – összegeztek a kezdeményezők. Azt, hogy mikor nyitja meg kapuját az erdélyi képzőművészeti múzeum Sepsiszentgyörgyön, egyelőre senki nem meri megsaccolni, de a szervezőmunka, a kurátorok, támogatók keresése elindult, és ami a legfőbb, a szakma a legszélesebb körben támogatja létrejöttét.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megjelentek a Bethlen Gábor Alap oktatás-nevelési pályázatai, amelyekre a kérelmeket április 30-ig várják a határon túli lebonyolító szervezetek.
A nemzetpolitikai államtitkárság hétfői, MTI-hez eljuttatott közleménye szerint a Szülőföldön magyarul pályázati felhívások keretében a szülőföldön folyó magyar nyelvű oktatás és nevelés támogatásával kívánják elősegíteni a Kárpát-medencei magyarság nemzeti azonosságtudatának, anyanyelvi értékeinek megőrzését. A Szülőföldön magyarul program most meghirdetett pályázata a 2011-2012-es tanévre vonatkozik.
A pályázat keretében diákonként 20 ezer forintnak megfelelő nevelési és oktatási támogatást, 2400 forintnak megfelelő tankönyv- és taneszköz-támogatást, illetve 2800 forintnak megfelelő hallgatói támogatást lehet megpályázni.
A pályázással kapcsolatos információk és teendők letölthetők a www.bgazrt.hu, valamint a lebonyolító szervezetek honlapjáról.
A pályázatok lebonyolító szervezetének feladatát ellátó Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége vasárnapi prognózisa szerint az eddiginél is nagyobb érdeklődés várható Szlovákiában a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. által kiírt Szülőföldön magyarul ösztöndíj-pályázatok iránt.
2011-ben összesen 47817 oktatási-nevelési, illetve hallgatói támogatásra nyújtottak be pályázatot. A támogatások közül csaknem 8 ezret óvodába járó gyermek után, több mint 30 ezret általános iskolás tanuló után, csaknem 9 ezret pedig középiskolai tanulmányokat folytató diákok után igényeltek. Hallgatói támogatást 191-en kértek.
Burus Siklódi Botond, a Szülőföldön magyarul program romániai lebonyolításával megbízott Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) elnöke vasárnap az MTI-nek azt mondta, az idei pályázat újdonságokat is tartalmaz. Az idei évtől nem kaphatnak támogatást azok a tanulók, akik az első félévben több mint ötven óra igazolatlan hiányzást gyűjtöttek össze az iskolában. Közölte, az RMPSZ a következő napokban saját hálózatán keresztül juttatja el valamennyi olyan óvodába és iskolába a pályázati dokumentációt, amelyben magyar nyelvű oktatás folyik. Az intézményekben az óvónőkön, a tanítókon, a tanárokon keresztül jut el a pályázati csomag valamennyi magyarul tanuló gyermek családjához.
A Bethlen Gábor Alap – a szervezet honlapja szerint – egy elkülönített állami pénzalap, amelynek célja a kormány nemzetpolitikai stratégiájához kapcsolódó nemzetpolitikai célok megvalósulásának elősegítése.
MTI

Közvita az új egyetemi karról
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem kormányhatározattal létrehozott új fakultása ügyében közvitát indít az egyetem vezetősége. Erről számolt be a sajtónak tegnap az intézmény még tisztségben levő rektora. Az írásban való véleménynyilvánításra kiszabott tíz napon túl Constantin Copotoiu professzor szerint húsznapos szóbeli vitának kell következnie. Ezt előkészítendő készült el az egyetem szenátusának és vezetőségének a véleményét tükröző beszámoló, amely továbbra is egyoldalúan, a román fél szemszögéből, a magyar oktatói közösséget bírálva, féligazságokkal és csúsztatásokkal vázolja a jelenleg kialakult helyzetet, s hét kérdésre kér írásban választ. (A jelentés az egyetem http://www.umftgm.ro/prezentare-umf/media/consultare-publica.html oldalán olvasható.)
A multikulturalitás teljes csődöt jelentett ott, ahol alkalmazták. Amíg nem fogalmazzák meg pontosan, hogy mit is jelent és melyek a következményei, nehéz elfogadni – szögezte le ezúttal is Copotoiu professzor. (Abban egyet is érthetünk vele, hogy a marosvásárhelyi egyetemen 1962- ben bevezetett “kétnyelvűség” az addig egyenletesen fejlődő magyar tannyelvű orvos- és gyógyszerészképzést mára valóban a csőd szélére sodorta.)
A leköszönő rektor kifejtette, hogy az új kar létrehozása az egyetemi önrendelkezés súlyos megsértését jelenti. Elfogadhatatlannak tartja, hogy a szenátus oktatási bizottsága által kilátásba helyezett meghallgatás a jelek szerint elmarad.
A szokásos vádak ezúttal sem hiányoztak. Constantin Copotoiu megmagyarázta, hogy a Babes–Bolyai és a Művészeti Egyetem esetében érthető a magyar kar létrejötte, de az orvosin eleget kell tenni a 36-os számú európai irányelveknek, amelyek szerint az egyetemek végzőseinek ismerniük kell a szakkifejezéseket annak az országnak a nyelvén is, ahol tanulnak. A marosvásárhelyi egyetem nem engedheti meg, hogy veszélybe sodorja a román betegek életét. (Az idős magyar betegekért, akikhez egyre több orvos nem tud az anyanyel-vükön szólni, a jelek szerint nem aggódik a leköszönő rektor).
A vádak között újra elhangzott, hogy Szabó Béla professzor szabotálta a bábaképző szakot, amelynek nem készült el az akkreditációs dossziéja, ezért megszűnik. Továbbá egyetemi hallgatók panaszt tettek egyes magyar tanársegédek ellen, akik a vegyes csoportokban csak magyarul voltak hajlandók beszélni a gyakorlati órán, amiért a szóban forgó oktatók ügye az egyetem etikai bizottsága elé kerül.
Constantin Copotoiu diszkriminációnak tartja, hogy a magyar diákok után járó fejpénz a kétszerese (16.000-8.000) a román tagozaton tanuló hallgatókért járó összegnek. Ennek ellenére bevallotta, hogy a pénz a közös kasszába került.
Az egyetemre az elért eredmények alapján kell felvenni a diákokat, megengedhetetlen, hogy az idén a magyar tagozaton kisebbek voltak a jegyek, mint a románon. Szép dolog, hogy elismerte azt is, miszerint a múlt években fordítva volt. Nehezményezte, hogy az idén nyáron meghirdetett gyakornoki állásokra (igazságügyi orvostan, sejtbiológia, pszichiátria) nem volt egy jelentkező sem, ezért foghíjas a tanári kar a magyar tagozaton, állította. Arra a felvetésre, hogy a hiányzó tanárok pótlására ígéretet tettek a magyarországi egyetemek, azt válaszolta, hogy a magyar professzorokat csak teljes állásban alkalmazhatnák, miután elismerték a diplomájukat. Ez viszont azért nem lehetséges, mert Magyarországon nincs főorvosi vizsga, ami az egyik feltétele, hogy romániai egyetemen oktasson a külföldi tanár. Aztán kiderült, hogy a hiányzó szakokon, például az onkológián mégiscsak ő szorgalmazta, hogy órát tartsanak, s tegyük hozzá, hogy a doktori iskola esetében is nagyon jól fognak az elismert budapesti egyetemi tanárok.
S hogy ne csak a vádakat említsük, soroljunk fel néhányat az elhangzott adatokból is. Az írott jelentésben szerepel, de a rektor elfelejtette a sajtótájékoztatón közölni, hogy a marosvásárhelyi orvosi oktatás a kolozsvári Bolyai Egyetem keretében 1945-ben azért jött létre, hogy magyar oktatási nyelvű orvos-, fogorvos- és gyógyszerészképzést biztosítson.
A jelenlegi 4.500 hallgató 58 százaléka román, 39 százaléka magyar és 3 százaléka angol nyelven tanul, az oktatók aránya viszont 70 (román) a 30 (magyar) százalékhoz. Ha bevezetnék a teljes magyar tannyelvű oktatást, a végzősök nem tudnának román nyelven rezidensvizsgát tenni.
Elhangzott, mennyire szigorúan betartották (!), hogy a 70 és a 30 százaléknak arányos képviseletet biztosítsanak az egyetem új vezetésében, így a szenátusba 29 román és 9 magyar oktatónak különítettek el helyet. (Ami egymáshoz igen, csak a hallgatók számához nem aránylik.)
Megtudhattuk, hogy a magyar oktatásban 34 állás betöltetlen. Az 55 tantárgyból 42-ben (76,3%) nincs elég magyar oktató, de ehhez a jelentés szerint semmi köze nincs az egyetem vezetőségének (?). A magyar oktatók sorát megtizedelte a tanárok 65 éves korban való nyugdíjazásának a bevezetése, egyes oktatók külföldre távozása, továbbá az, hogy gyakornoki állásra pályázók nem feleltek meg a követelményeknek.
Mindezt figyelembe véve, bár a tanügyi törvény előírja, hogy a különböző oktatási nyelvek esetén külön kell akkreditálni az oktatási programokat, a MOGYE-n ezt nem tehették meg, mivel a felvételi vizsgára meghirdethető helyek számának a drasztikus csökkenését vonta volna maga után. Az uniós előírások szerint ugyanis öt diákra kell jusson egy oktató.
Az egyetemi charta körüli bonyodalmakról többször beszámoltunk, jelenleg az igazságügyi szerveknél szeretnék elérni, hogy érvényessé nyilvánítsák.
A szenátus nem ért egyet az új kar létrehozására vonatkozó kormányhatározattal, amely véleményük szerint sérti az alkotmányt és az oktatási törvényt. Minden új oktatási programot csak a felsőoktatás minőségét ellenőrző ügynökség jóváhagyásával lehet bevezetni, ami a jelenlegi körülmények között kivitelezhetetlen – szögezte le a rektor. A magyar diákok nem lesz ahol államvizsgát tegyenek, s elfogadhatatlan, hogy az angol nyelven oktató tanárokat (73 százalékuk román) arra kényszerítsék, hogy a magyar kar alkalmazottai legyenek, s tiltakoznak a külföldi diákok is. A szenátus csak a jelenleg működő formában támogatja a magyar tannyelvű oktatást – összegzett Copotoiu professzor, aki kitért arra, hogy a charta szerint egy rektorhelyettes és egy-egy dékánhelyettes a szenátus beleegyezésével lehet magyar is.
A közvita során a következő kérdésekre várnak választ:
1. Véleménye szerint Románia kormánya tiszteletben tartotta-e az egyetemi autonómiát, a 2011. évi 1-es törvény előírásait és a vonatkozó európai irányelveket?
2. Melyek lennének a kormányhatározat alkalmazásainak előnyei és hátrányai az egyetemi hallgatókra és a páciensekre nézve?
3. A szenátus beleegyezése nélkül el lehet-e térni az egyetemi oktatás minőségét biztosító romániai ügynökség (ARACIS) által meghatározott minőségi követelményektől a kormányhatározattal újonnan létrehozott új kar esetében?
4. Véleménye szerint “alaposan megindokolt” helyzet áll-e fenn, amely lehetővé tette, hogy a kormány új kart hozzon lére a MOGYE keretében?
5. Véleménye szerint érvényesül-e jelenleg a multikulturalitás és a többnyelvűség a MOGYE-n?
6. Véleménye szerint szükséges lett volna-e a döntések átláthatóságát szavatoló 2003. évi 52-es törvény előírásait betartani a 2011. évi tanügyi törvény és a MOGYE-ra vonatkozó kormányhatározat esetében?
7. Ilyen módon törvényes precedenst teremtenek-e az egyetemi karok megalakítása és engedélyezése terén?
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Lelkünk jóvoltáról…
Mikor jó egészségünk vagyon, úgy élünk mintha Nyavallya sem volna e' Világon: ha le- betegszünk, sírunk-rívunk, fához fűhöz ragaszkodunk hogy meg-gyógyulhassunk: de ha meg-gyógyulhatunk, miből jött volt reánk a' nyavallya, és hogy lehetne azt másszor elkerülni arról olly módon senki nem is gondolkodik. (Kibédi Mátyus István)
Kevés olyan település van Erdélyben, amely azzal dicsekedhet, hogy európai hírű tudósnak ringatta bölcsejét. A 2010. augusztus 27–28-án, szombaton és vasárnap megtartott Kibédi Napok kiemelkedő eseménye volt a 285 éve, 1725-ben született Kibédi Mátyus István orvostudor, Marosszék orvosenciklopédikusa, a híres Diaetetica I–II. és az Ó és Új Dieatetica I–VI. szerzője szellemiségének idézése azzal az orvostörténeti emlékgyűléssel, amelyet Kibéd község önkormányzata, a Magyar Elhízástudományi Társaság (MET) és az Erdélyi Múzeum-Egyesület szervezett. Először látogatott el Kibédre prof. dr. Halmy László belgyógyász, európai obezitológus, a Magyar Elhízástudományi Társaság elnöke, az MTA doktora és kedves felesége, dr. Halmy Lászlóné Eszter asszony, MSC-igazgató, egészségügyi szakmenedzser, az Euro-Obez Egyesület a Túlsúlyosakért elnöke.
Ennek a konferenciának az anyagát veheti kezébe az érdeklődő olvasó.
Sütő András nevezte égtartó embernek Szabó T. Attilát. Teljes joggal, hiszen hatalmas munkája, az Erdélyi szótörténeti tár “tető alá hozatala történelmi számvetéseinknél is sürgősebbnek mutatkozott. Szabó T. Attila egyszemélyes intézményként olyan ügynek szentelte magát, amely itteni és mai közösségi létünk legfőbb őrizője volt és maradt, amit ha elveszítünk, minden más ügyünket nyugodtan félretehetjük.” Ráduly János ugyanilyen égtartó embernek mondja Mátyus Istvánt: “A kibédi föld életereje / földobott téged / égtartó embernek. // Fölíveltetett gondjai fölé / regulákat teremtő / orvosdoktornak. // Tarsolyodat meggazdagítottad / »analizált« borvizekkel, / közhasznú könyvekkel, / féltéssel: / féltésével a templomnak, / féltésével az iskolának, / féltésével a test egészségének. // Ránk parancsoltad / – okulásul – / »a józan okosságnak / és cselekedetbéli történeteknek / világát.« // Örökségül / anyatejes, »megigazított« életet / adtál nekünk. // Most szülőfalud a mellére tűz / virágcsokornak. / Reményt időzít a virágkelyhekbe, / újabb évszázadokra. // Akaratunkat egybefogja / a magyar szó.” (Égtartó ember – Kibédi Mátyus István emlékének)
A közösség ünnepére az elszármazottak és a számtalan belföldi vendég mellett eljöttek a testvértelepülések, Bakonyszombathely, Szatymaz és Zalalövő képviselői is. Emléktáblát avattak és megkoszorúzták Mátyus István kőkoporsóját a marosvásárhelyi református temető múzeumkertjében, majd a szülőfaluban is megkoszorúzták a Mátyus István-szimbólumokat, úgyszintén az első világháború áldozatainak emlékművét. Iskolaavató ünnepségre és a Mátyus István Általános Iskola emléktáblájának megkoszorúzására is sor került. 2002-ben nyerték a pályázatot. A munkálatok összege a megyei tanfelügyelőségen keresztül világbanki támogatásból és a helyi önkormányzat költségvetéséből került ki. Az új hajlékra nagy szükség volt, mivel az iskola négy régi épületben működött, amelyek 1848-ban épültek, eredeti rendeltetésük szerint kaszárnyának. 1873-tól használták iskolának. A mai korszerű tanintézmény nyolc tanteremmel, két laboratóriummal, könyvtárral, tanári szobával, titkársággal rendelkezik. “Én úgy hiszem, hogy egy új iskola építése jó beruházás, mivel fiataljainkat az életre itt készítjük fel, és ha ők jó körülmények között készülnek az életre, a társadalom mindenképpen fejlődni fog” – vélekedett Barabási Zsuzsanna igazgató.
Átadták az 2010-es díszpolgári címeket, az egyik kitüntetett éppen dr. Mátyus András, nyugalmazott székelyudvarhelyi orvos, az orvostudor leszármazottja volt. A tudományos konferenciát Dósa Sándor polgármester nyitotta meg, majd dr. Halmy László mondott emlékbeszédet, és diplomákat, Mátyus István-emlékérmeket adott át a Dr. Mátyus István Alapítvány és a MET megbízásából. Tolmácsolta a magyar Egészségügyi Minisztérium államtitkárának a konferenciához intézett levelét, a Magyar Orvostörténeti Társaság köszöntőjét, ismertette a Magyar Elhízástudományi Társaság eddigi tevékenységét. A MET 1993 óta népszerűsíti Mátyus István szellemiségét és munkásságát. Orbán Izabella tanítónő felolvasta dr. Mátyus István laudációját. Dr. Szilágyi Marietta az Erdélyi Múzeum-Egyesület orvostörténeti szakcsoportja nevében köszöntötte az emlékezőket, és elmondta, hogy a szakcsoport Kibédi Mátyus István doktor nevét viseli.
Kibéd nemrég nyerte vissza önálló községi státusát, azóta szemmel láthatóan megugrott a fejlődésben: bevezették a földgázt, elkészült a vízvezeték- hálózat, utakat aszfaltoztak, méltón emlékeznek a falu fiaira, Seprődi János (Kibéd, 1874–Kolozsvár, 1923) zenepedagógus, zenetörténész, folklórkutatóra, és Madaras Gábor (Nagyiklód, 1918. augusztus 22. – Marosvásárhely, 1980. szeptember 18.) népdalénekes, jogász, zenetanárra, az erdélyi népdal és nóta felejthetetlen dalosára. Halála 30. évfordulója tiszteletére tartott emlékműsort a nevét viselő egyesület a művelődési házban. A falunapok rendezvénysorozatába illesztett műsor szereplői a marosvásárhelyi Hajlik a Rózsafa magyarnóta-társulat énekesei voltak. Vasárnap a délelőtti istentiszteleten folytatódott az emlékezés. Szolgált a marosvásárhelyi Vártemplom Musica Humana női kamarakórusa Csíky Csaba karnagy vezényletével. Balladát adott elő Balázs Éva színművész.
Ez a kiadvány olyan sorozat elindítója lehet, amelynek fő célja összecseng a Mátyus Istvánnak a munkás, józan életre nevelő, az élet minőségére figyelő, az egészséges életmódra oktató – ma így mondanók: – munkaprogramjával. Népünkre a XXI. században is igencsak ráfér az egészségügyi nevelés. Amikor kezünkbe vesszük ezt a könyvet, véssük elménkbe Mátyus Istvánnak ezt a gondolatát is: “Minden vétek aránt való gyanuság nélkül, a Természetnek minden gyönyörűségeivel, mértékletesen; tsak arra vigyázzunk, hogy ne talám, midőn testünköt keletinél bővebben gyönyörködtetjük, Lelkünk jóvoltáról el-ne felejtkezzünk.” (A 285 éve született Kibédi Mátyus István, Marosszék első orvostudósa és enciklopédikusa című kötet zárszava. A kötet a 2010. augusztus 27–28-án, a kibédi művelődési házban tartott üléssszakon elhangzott előadásokat tartalmazza. Összeállította dr. Mátyus András. Székelyudvarhely, 2011.)
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Román történelem – másként
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román–magyar megbékélésnek.
Elsősorban le kell szögeznünk: a szerzők nem veszik tekintetbe azt, hogy Erdély általános helyzete teljes mértékben különbözött a Moldváétól és a Havasalföldétől, és túlzott mértékben hangoztatják a társadalomszervezési, valamint fejlődésbeli hasonlóságokat, ugyanakkor állandóan minimalizálják Erdélynek a Magyar Királyságba való beilleszkedését, túlhangsúlyozzák az autonómiáját, eltekintenek az Erdélyben meghonosodott etnikai, vallási és művelődésbeli többféleségtől. Azt állítják: „Mindez arra a következtetésre vezet, hogy a magyar korona által folytatott bekebelezési erőfeszítések ellenére Erdély a középkor egész ideje alatt megőrizte egyéniségét: gazdaságilag és a társadalmi struktúrák terén a középbirtokosság dominált, a hadsereg szervezésében is önálló volt, és nem utolsósorban vallási helyzetét tekintve az ortodoxia jelentette az alapot. Erdély politikai alkotóelemeinek és mindenekelőtt a vajdaságnak a megőrzése révén az önrendelkezés tudata hatotta át az államélet egészét.”
Megállapíthatják tehát, hogy „hangsúlyozottan növekedett a vajda önrendelkezési funkciója a magyar korona ellenében”, sőt kijelentik: „A XIII. és a XIV. század fordulóján Borsa Loránd (1288–1293) és Kun László (1294/1295–1315) valódi uralkodókként cselekednek, a feudális magyar királyságtól teljesen szabadon.”
Valamely középkori állam jellegzetességének megállapításakor lényegében nem a lakosság etnikai többsége a meghatározó tényező. Annak ellenére, hogy feltehetőleg a románság volt a legnagyobb létszámú etnikum, viszont ha a vezető elit etnikai eredetét tekintjük megítélési kritériumnak, akkor Erdély nem volt „román állam”, hanem „magyar”. De az etnikai jellemzők (többség, elit) a modern korra jellemző nemzet és nemzetállam kritériumai, s ezért felfogásként használhatatlanok, hamisak a középkor tárgyalásakor. A középkori világ kritériumai: a vallás és a dinasztia. (Különben gyakran előfordult, hogy Magyarország királyai nem voltak magyar származásúak, miként Moldva és Havasalföld egyes uralkodóiról, bojárjairól sem mondható el, hogy tősgyökeres románok lettek volna.)
Ezért le kell mondani a „nemzeti” – politikai, katonai, gazdasági, kulturális, hitbeli, intézményi, sőt nyelvi vagy népköltészeti – argumentumokról, amelyekkel a román történelemírás minduntalan operál „a középkori románok egységének” bizonyítása végett. (Ez érvényes magyar vonatkozásban is.)
Hasonlóképpen az erdélyi vajdaság, később pedig az erdélyi fejedelemség esetében nem megfelelő a „Román Országok” elnevezés használata (sem tulajdonnévként, sem pedig köznévként), mivel a korabeli forrásokban nincs ilyen megnevezés (viszont megtalálható bennük az „Ungrovlahia”, ami sokatmondó).
Kun László (1294/1295–1315)
Persze ugyanígy hamisnak tűnik számunkra a Magyarország elnevezés használata Erdély esetében, nem is annyira a vajdaság, hanem a fejedelemség időszakában (1541, illetve 1571 után) tekintetbe véve azt, hogy János Zsigmond (1540–1551; 1556–1571), akit kiskorában magyar királlyá választottak, 1565-ben lemondott bizonyos partiumi területekről a Habsburgok javára, és elismerte II. Miksa (1564– 1576) bécsi császár fennhatóságát azután, hogy megszegte a váradi szerződést (1538), amely szerint apja, Zápolya János erdélyi vajda (1510–1526), majd magyar király (1526–1540) halála után Habsburg Ferdinándra szállott volna a korona. Habsburg Ferdinánd 1526-tól kezdve magának követelte a magyar trónt, amelyet azelőtt II. Lajos (1516–1526) Jagelló-házból származó uralkodó, Csehország királya birtokolt.
Mi több, 1541-ben Magyarország központi része török tartománnyá vált, az egykori királyság nyugati része a Habsburgok uralma alá került, és egyedül az utóbbiaknak volt joga arra, hogy 1540-ben, Zápolya János halálát követően a magyar királyi címet használják.
Visszatérve a „középkori román egységhez”, vizsgáljuk meg annak (általunk még nem tárgyalt) fő aspektusait.
A „gazdasági egység”
A tankönyvek „a Román Országok gazdasági egységéről” beszélnek, jóllehet közismert, hogy a három középkori állam között érdekellentétek voltak, annak megfelelően, hogy a két hatalmi szféra közül melyikhez tartoztak: a Magyarországéhoz vagy a Lengyelországéhoz; továbbá főleg Moldva és Havasalföld esetében (a XV. és a XVI. század folyamán) meghatározó jelentőségű volt a Portával kialakult gazdasági kapcsolat. A tankönyvek viszont be akarják bizonyítani, hogy a három középkori állam „gazdaságilag kiegészítette egymást, ami jövendőbeli egyesülésükhöz tartós alapul szolgált”. Bizonyítékként emlegetik az egymásnak kölcsönösen megadott kereskedelmi kiváltságokat, „az erdélyi csereközpontok: Brassó, Szeben, Beszterce és Karánsebes által betöltött lényeges szerepet”, ugyanakkor kevés figyelmet fordítanak a három állam által folytatott „külkereskedelemre”, másodrendűnek tekintik a „tranzitkereskedelmet”, ami annak következtében folyt, hogy a középkorban a nagy európai kereskedelmi utak itt haladtak át.
Indokolt az, hogy különleges figyelmet szentelnek Brassónak, de túlzásba esnek, amikor „a Román Országok igazi »közös piacának« nevezik”. Úgyszintén azt állítják, hogy „mind Brassó, mind pedig Szeben esetében a javak cseréjében jelentős szerepet játszott a román elem, anélkül hogy rámutatnának arra, hogy az erdélyi városok túlnyomó többsége német telepesek műve és birtoka volt. Nem sokat foglalkoznak az erdélyi városok autonómiájával sem, éppen csak megemlítik „a szászok Univerzitását”. Egyáltalán nem tűnik ki az, hogy az erdélyi városi civilizáció és az erdélyi gazdaság magasabbrendű volt, mint a moldvai vagy a havasalföldi.
A közigazgatás
Erdély közigazgatási-területi szervezetének másságát „a román önkormányzatoknak a magyar korona centralizálási törekvéseivel szembeni küzdelmével” leplezik. A vármegyével szembeállítják „a román kerületet”, azt állítván hogy azok „hosszú időn át” párhuzamosan léteztek.
Megemlítik „a szász és a székely székeket” is, amelyeket „a kerületek mintájára” szerveztek, és melyeknek az utóbbiakéhoz „hasonló funkcióik” voltak. A Máramarosban, Bánságban, Hátszegben, Fogarasban stb. lévő román nemesi önkormányzatokat részrehajlóan mutatják be, s mindig a valósággal ellentétes módon, mint a Magyar Királyság (később pedig az Erdélyi Fejedelemség) intézményeivel és törvényeivel szembenálló területi szervezeteket, jóllehet a központi hatalom egedélyével működtek, akárcsak a többi közigazgatási egység.
A hadsereg
Katonai tekintetben sem ismerik el Erdély fölényét, annak ellenére, hogy ez a tankönyvek szerzői által közölt számadatokból is kiderülhet: Vlad Ţepeş 30 ezer katonát tudott hadba állítani, Ştefan cel Mare 40 ezret, Hunyadi János viszont „csupán Erdély déli részeiből” 20 ezer katonát állított hadba. Más beszédes példa a tűzfegyverek gyártása és használata. Az erről szóló történelmi források valamint annak alapján, hogy „Szebenben már 1373-tól volt tűzfegyverkészítő”, azt a következtetést vonják le, hogy „a mi harcosaink az elsők között voltak Európában, akik ilyen fegyvert használtak”.
A vallás – szellemi (felekezeti) egység
Kizárólagosnak tekintik az etnikum és a vallás közötti kapcsolatot. Azt állítják, hogy „az Ortodox Egyház jelentős szerepet játszott az igazságszolgáltatásban, a művelődésben, szellemi létünk megvédésében, visszaverte mind a muzulmán pogányság, mind pedig a katolicizmus offenzíváját, amik mögött a Török Birodalom, illetve Magyarország és Lengyelország terjeszkedési törekvései állottak”. A törökökről tudvalevő, hogy vallási téren eléggé türelmesek voltak. A katolicizmus viszont kevésbé volt türelmes (lásd a keresztes hadjáratokat). A hitterjesztés pedig alapvető jellemzője volt mind a magyar királyoknak, mind a katolikus papságnak. A középkorban itt járt külföldi utazóktól fennmaradt számos visszaemlékezésből kitűnik az ortodox papság rendkívül hiányos hittani felkészültsége, a hívek részéről tanúsított közöny a román kereszténység latin hagyományaival szemben, valamint a Magyar Királyság apostoli jellege. Mi több, Moldva és Havasalföld első vajdáiról feltételezhetjük, hogy katolikus vallásúak voltak, vagy ideiglenesen azzá váltak, illetve feltételesen. Gondoljunk a Szörényi Bánságnak a johannita lovag-, illetve szerzetesrend általi kolonizálására 1247-ben, a milcovi katolikus püspökségre a XIII. században, az Asăneşti vajdák tárgyalásaira – ugyancsak a XIII. században – a katolikus vallásra való áttérésről; mindez a pápai levéltárban lévő dokumentumokkal igazolható.
Az egyház szervezetére vonatkozóan számos bizonyítékot hoznak fel, amelyekből kiderül, hogy létezett néhány ortodox püspökség, de ez indokolatlan kijelentésekre ösztönzi a szerzőket. Például arra, hogy az Anonymus sokat vitatott krónikájában említett valamennyi politikai formáció területén ortodox püspökség működött, jóllehet erre vonatkozóan nem rendelkezünk egyetlen történelmi bizonyítékkal sem. Ugyanígy állítják azt is, hogy „ezek helyén jött létre később a XI. században a gyulafehérvári, a XII. században pedig a váradi katolikus püspökség”. Világosan látható az a törekvés, hogy a görög (bizánci) szertartású egyháznak a latin nyelvű szertartásúnál korábbi – még az 1054-es nagy egyházszakadás előtti időszakban való – elterjedésével és jelenlétével is a románoknak a magyarokkal szembeni elsőségét kívánják bizonyítani.
Ugyancsak alaptalanul állítják azt, hogy a XV. század végén Erdélyben ortodox érsekség (mitropolia) létezett, amelynek székhelye Feleken volt. Pedig a meglévő kétségtelen információk szerint az erdélyi ortodoxok irányítása a havasalföldi érsek hatáskörébe tartozott, akinek a székhelye Curtea de Argeşen volt. A konstatinápolyi pátriárka elismerte a havasalföldi érseknek ezt a hatáskörét. Viszont számos erdélyi román s feltehetőleg számos Kárpátokon túli román is katolikus hitre tért, ami nem igazolja teljes mértékben „a románok szellemi egységét”. A szerzők nem ejtenek szót erről, miként azzal sem foglalkoznak, hogy bemutassák a Katolikus Egyház szervezetét, valamint intézményeinek és papjainak szerteágazó tevékenységét Magyarország, illetve Erdély területén. Ezzel szemben az ortodox érsek szerepéről beszélnek, valamint „a román nyomtatványok forgalmáról az egész Kárpát–Dunai-térségben”, megfeledkezve arról, hogy részletezzék: ezek az egyházi szertartáshoz végzéséhez nélkülözhetetlen könyvek ószláv nyelvű nyomtatványok voltak, és hogy csupán protestáns hatásra – s miután „a dâmboviţai Coresi letelepedett Brassóban, a Bolgárszegen” – kezdődött el a román nyelvű könyvnyomtatás (amelyhez szintén cirill betűket használtak). A reformációról sem beszélnek, s így lehetetlenné válik az erdélyi művelődési és vallási kontextus megértése a tanulók számára; a tankönyvek gyakorlatilag tagadják az Erdélyben létrejött szellemi pluralizmust, nem létezőnek tekintik, s így nyilván a diákok sem kaphatnak eligazítást róla.
Arról is hallgatnak, hogy milyen kínkeservesen (és későn, csak a XVII. században) vezették be a román nyelvet az ortodox egyházi használatba, nem is beszélve a latin ábécére való áttérésről; ortodox egyházi elöljáróink (akik valójában görög–levantei vagy szláv származásúak voltak) állandóan utálattal kezelték a latin írásmódot, ami negatívan befolyásolta a közvéleményt és a román társadalmat is, egészen a XIX. század végéig.
(Folytatjuk)
Gabriel Catalan
Új Magyar Szó (Bukarest)

Szélmalomharc a segesvári és a dicsőszentmártoni magyar iskolákért
Az idén is szélmalomharcot vívnak a segesvári és dicsőszentmártoni kis magyar közösségek az oktatási törvény által szavatolt önálló magyar iskola létrehozása érdekében. Mindkét Maros megyei városban komoly ellenállást tanúsítanak a román nemzetiségű pedagógusok és az önkormányzati vezetők, ráadásul Dumitru Matei főtanfelügyelő is elutasítóan kezeli a kisebbségi iskolaügyet.
Kivitelezésre váró terv.A segesvári Aurel Moșora Általános Iskola épületében kapna helyet a magyar tanintézet Mindkét településen, ahol a magyarság aránya már csak alulról súrolja a 20 százalékos küszöböt, egy évvel ezelőtt kezdődött a közösségi érdekért folyó harc. Akkor a tanfelügyelőségről azt a választ kapták az egyébként szeparatizmussal vádolt kezdeményezők, hogy a 2011/12-es tanévtől nem hozható létre önálló magyar tanintézet. Idén semmiféle válasz nem érkezett, azonban a beiskolázási adatok között ezúttal sem szerepel a törvény értelmében kért iskola.
Mindkét Maros megyei településen három-három iskolában, szétszórva tanul a város magyar diáksága. „Mindössze annyit szeretnénk megértetni a többségi lakossággal, hogy csak a törvény által biztosított jogainkat óhajtjuk érvényesíteni, és azt, hogy ismerjék el: a közösségünket érintő kérdésekben mi, magyarok vagyunk hivatottak döntéseket hozni” – olvasható az RMDSZ segesvári szervezete által megfogalmazott közleményben.
Válaszra sem méltatták a magyarokat
A múlt év februárjában, mindjárt az új tanügyi törvény életbelépése után a segesvári RMDSZ konzultációs találkozót szervezett pedagógusokkal, szülőkkel, civil szervezetek képviselőivel, valamint a magyar történelmi egyházak lelkészeivel. A tárgyalások során a felek egyetértettek abban, hogy az identitás megőrzése érdekében a Nagyküküllő menti városban is létre kell hozni egy színmagyar tanintézetet. Ugyanez a döntés született Dicsőszentmártonban is. Mind a segesvári, mind a dicsői kezdeményezők beadvánnyal fordultak a Maros megyei tanfelügyelőséghez. Az önálló iskolát kérelmezők az új oktatási törvény 45. cikkelyének 2. és 5. pontjaira hivatkoztak, melyek előírják, hogy azokban a helységekben, ahol több olyan oktatási intézmény létezik, melyben nemzeti kisebbséghez tartozó gyerekek tanulnak, kötelezően működnie kell legalább egy olyan jogi személyiséggel is rendelkező iskolának, melyben az oktatás az illető kisebbség nyelvén folyik. „Úgy gondoltuk, hogy ha kiharcolt jogaink vannak, akkor élnünk is kell ezekkel. A beadványhoz közel 800 támogató aláírást is mellékeltünk – állítja Gáll Ernő, az RMDSZ segesvári elnöke és városi tanácsosa. –A kérésre a tanfelügyelőség 2011. március 31-én válaszolt, elodázva a döntést. Dumitru Matei főtanfelügyelő akkor egyrészt arra hivatkozott, hogy lekéstük a terminusokat, másrészt, hogy nem jelentek még meg a törvényhez tartozó alkalmazási normák. A válaszra óvást nyújtottunk be, melyet már válaszra sem méltatott”. Gáll elmondása szerint december 13-án már a 2012/13-as tanévre kérték újból a magyar iskola létrehozását. „Most időben is voltunk, az alkalmazási normák is megjelentek, de sajnos erre a beadványunkra sem érkezett válasz. Mi több, január folyamán a tanfelügyelőség leküldte a helyi önkormányzathoz az új, általuk javasolt, 2012/13-as iskolai év segesvári iskolahálózat-tervezetét, amiben nyoma sem volt a magyar iskolának” – sorolja a tanfelügyelőség packázásait Gáll. Közben az önkormányzat is a tanfelügyelőséghez fordult, de Dorin Dăneşan polgármester írásban feltett kérdéseire sem érkezett válasz.
A városban adott lenne a körülmény, a három, magyar tagozattal is rendelkező iskola egyikében létre lehetne hozni az új, önálló tanintézetet. A legegyszerűbb megoldás az lenne, ha az Aurel Moşora Általános Iskolából a román diákok helyet cserélnének a Mircea Eliade Főgimnázium magyar tanulóival. A segesvári magyarok már a leendő iskola nevére is gondoltak: az a nemzeti költőről, Petőfi Sándorról lenne elnevezve, aki a várostól alig néhány kilométerre, a fehéregyházi mezőn esett el.
„Sajnos a tanácsban, bár mindenki elismeri, hogy kérésünk jogos, tekintettel a közelgő helyhatósági választásokra, egyetlen román képviselő sem meri felvállalni és támogatni a kérésünket” – tette hozzá a Krónikának nyilatkozó RMDSZ-es politikus. Gáll Ernő keserűen jegyezte meg, a jelenlegi politikai kontextusban egyre többen vonnak párhuzamot a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) és a segesvári magyar iskola ügye között, szeparatizmussal vádolva a pár ezer fős magyar közösséget.
A románok jóindulatában bíznak a szentmártoniak
A dicsőszentmártoni helyzet sem különbözik a segesváritól. Itt is a három iskola magyar diákságát gyűjtené egybe a város világhírű zenészéről, Ligeti Györgyről elnevezendő új tanintézmény. „A tavaly minket is kapásból elutasítottak – mind önkormányzati, mind tanfelügyelőségi szinten. Az idén viszont reméljük, sikerül megvívnunk a harcunkat és érvényt tudunk szerezni a törvénynek” – fejtette ki lapunknak Szabó Albert helyi RMDSZ-tanácsos, volt alpolgármester.
A magyarellenes kirohanásairól ismert Adrian Alexandru Matei dicsői elöljáró egy évvel korábban azzal utasította el a magyar szülők kérését, hogy „a román és más nemzetiségű diákok, tanárok és szülők között kitűnő a viszony, és ezen nem szabad szeparatista akciókkal változtatni”. Hasonlóan járt el Dumitru Matei főtanfelügyelő is, aki az akkor frissen megjelent törvényt alkotmányellenesnek nevezte, az önálló magyar iskola létrehozásáról pedig azt írta a szülőknek címzett levelében, hogy az emberi jogokat sértene.
Míg a dicsőszentmártoniak és Szabó Albert mindmáig bízik a románság jóindulatában, a segesváriak a jogi procedúra beindítását fontolgatják. Király András tanügyminisztériumi államtitkár szerint azonban ésszerű politikai alkura volna szükség. „Csak az egyeztetés útját tudom javasolni.
Ha a Mikulás nem hoz valamelyik közösségnek egy épületet, ahol az önálló magyar iskolát működtethetné, akkor olyan politikai egyezségre van szükség, mint amilyen Marosvásárhelyen a Bolyai ügyében, Brassóban az Áprily Lajos vagy Aradon a Csiky Gergely esetében született. Ha ez nem sikerül, a románság úgymond demokratikus módon képes leszavazni az önkormányzatokban bármilyen nemes kezdeményezést” – fejtette ki lapunknak az RMDSZ államtitkára.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Nagykorúvá vált egyetem
Önálló államvizsga-szervezés, saját oklevél kiállítása, állami támogatás, megkönnyített pályázati lehetőségek és diákcsere-programok – sorolta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem múlt héten elnyert akkreditációjának előnyeit az intézmény rektora. DÁVID LÁSZLÓT a Sapientia jövőjéről Cseke Péter Tamás kérdezte az Erdélyi Riport 2012/9. számában.
Milyen előnyökkel jár a Sapientia számára, hogy megkapta a román államtól a teljes körű akkreditációt?
Az egyetemnek eddig is volt működési engedélye, a szakonkénti akkreditációkat megszereztük, de ez nem adta meg azt a jogot, hogy saját államvizsgát szervezzünk, és saját oklevelet állítsunk ki. A hallgatóink eddig csak egy tanulmányi mellékletet kaptak tőlünk, amely igazolta, hogy a Sapientián végezték a tanulmányaikat. A diákjainknak így államilag akkreditált egyetemekre kellett menniük államvizsgázni, és ezek a felsőoktatási intézmények állítottak ki számukra oklevelet. Valamennyi szak esetében olyan egyetemekhez irányítottuk hallgatóinkat, amelyek színvonalas képzésükről ismertek. Nem volt ez könnyű helyzet, anyagi nehézséget is okozott a diákjainknak, és mivel a Sapientia sincs jó anyagi helyzetben, segíteni sem tudtuk őket olyan mértékben, ahogy szerettük volna. Ez most megváltozott: a következő tanévtől a hallgatóink nálunk államvizsgáznak, és a Sapientia oklevelet állít ki számukra.
Akár doktori iskolát is indíthat az egyetem?
Indítani indíthatunk, de ez még időbe kerül, mert ehhez bizonyos minőségbiztosítási feltételeket kell teljesíteni. Manapság divatos az, hogy tudományos szempontból átvilágítják, és különböző kategóriákba osztják az egyetemeket és a szakokat. A besorolástól függ, hogy az intézmény indíthat-e doktori iskolát vagy sem. A Sapientiát eddig nem világították át, mert nem volt akkreditációja. Mi mindig arra hivatkoztunk, hogy tudományos eredményeinket átvilágította az Ad Astra szakmai szervezet, és a Sapientia az Ad Astra átvilágításakor jó eredményekkel szerepelt. A minisztériumi átvilágítást évente egyszer végzik el, ez idén már a Sapientiára is ki fog terjedni.
Jelent-e anyagi előnyöket az akkreditáció?
Igen. A Sapientia eddig elsősorban alapítványként pályázhatott például uniós pénzekre, most önálló entitású egyetemként pályázhat, ami jelentős anyagi könnyítésekkel jár, kisebb lesz például az egyetem önrésze. Emellett hallgatóink részt vehetnek diákcsere-programokban is.
Számítanak-e a román állam támogatására az akkreditálás után?
Természetes, hogy számítunk erre, kérvényezzük is a támogatást, hiszen ez törvény adta lehetőségünk. A Sapientia is hozzájárul ahhoz a közjóhoz, ami a fiatalság nevelését jelenti. Arra nyilván nem számítok, hogy ezt a támogatást egyik napról a másikra megkapjuk. Ez hosszú, göröngyös út lesz az egyetem számára. Ha nem is számítunk teljes finanszírozásra, reméljük, legalább részfinanszírozásban részesít a román állam. Számítunk például kutatási szerződésekre. Ilyeneket eddig is nyertünk. Büszke vagyok, hogy egy olyan versenyben, amelybe a nagy, elismert egyetemek is beszálltak, a Sapientiának sikerült kutatási szerződéseket elnyernie.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Miseta Attila: „Segítünk a MOGYE-nek”
Amennyiben a kormány valóra váltja ígéretét, és létrehozza a magyar kart a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, a magyar egyetemek készen állnak, hogy részt vállaljanak az orvosképzésben – nyilatkozta lapunknak adott interjújában Miseta Attila, a Pécsi Tudományegyetem orvostudományi karának dékánja. Az orvosprofesszor a Krónikának elmondta, örül annak, hogy az egyetem jelenlegi helyzetében a magyar tanárok álláspontja, ha lassan is, de egyre biztosabban közeledik, és mára szinte mindannyian felvállalják a teljes körű anyanyelvű oktatásért folytatott harcot.
Miseta Attila– Az elmúlt három évben a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) hívására csaknem száz magyarországi oktató jött Marosvásárhelyre különböző hétvégi kurzust tartani magyar egyetemistáknak, orvosoknak, gyógyszerészeknek. Mi volt ezeknek a tanfolyamoknak a lényege?
– Ez egy önkéntes felajánlás volt azon magyarországi kollégák részéről, akik tudásukat át szerették volna adni itteni kezdő-, illetve leendő orvosoknak, gyógyszerészeknek. Az akcióba bekapcsolódott valamennyi magyarországi egyetem, mindenütt a vezetőség támogatta ezeket a kurzusokat és az Erdélybe látogató kollégákat. Én magam nagyon örültem annak, hogy tőlünk, Pécsről aránylag sokan bekapcsolódtak ebbe a kezdeményezésbe.
– A vásárhelyi orvosi és gyógyszerészeti egyetem (MOGYE) vezetősége viszont egyáltalán nem örült az önök jelenlétének, amit egyes professzorok nem is rejtettek véka alá.
– Valóban voltak kellemetlen élményeink is, de minket nem érdekelt a MOGYE-vezetők ellenséges álláspontja, elvégre egy szabad Európában élünk, ahol szabadon közlekedhetünk. Másrészt a tudás átadását, különösképpen, ha ehhez semmiféle anyagi érdek nem fűződik, senki nem korlátozhatja. Az én filozófiám egyszerű: annak segítünk, aki segítséget kér.
Esetünkben ez nem az egyetem, hanem az egyetemi oktatást támogató civil szervezet volt. Ez nem azt jelenti, hogy intézményi szinten nem létezik semmiféle kapcsolat a magyarországi egyetemek és a MOGYE között, de a RMOGYKE-vel ápolt viszony sokkal nagyobb intenzitású és lényegesen tartalmasabb. Persze számomra is fájdalmas azt látni, hogy az itteni oktatók között bizonyos kérdésekben nincs egyetértés.
Az viszont örömmel tölt el, hogy az egyetem jelenlegi helyzetében, a magyar tanárok álláspontja, ha lassan is, de egyre biztosabban közeledik, és mára szinte mindannyian felvállalják a teljes körű anyanyelvű oktatásért folytatott harcot.
– Amennyiben a kormány valóra váltja ígéretét, és létrehozza a magyar struktúrákat, újabb fejezethez érkezik a marosvásárhelyi anyanyelvű orvos- és gyógyszerészképzés. Ez esetben lényegesen nagyobb segítségre lenne szükség a magyarországi egyetemek részéről. Felkészültek az ottani oktatók erre a lépésre?
– Szerintem igen. Már nagyon sok olyan kollégáról tudok, aki Nyugat-Európából vagy akár az Egyesült Államokból térne haza Magyarországra, és szívesen részt vállalna az itteni vagy akár az ottani orvosképzésben. Mellettük ott vannak azok az anyaországi oktatók, akik eddig is szívesen jöttek egy-egy hétvégére.
Meg vagyok győződve, hogy közülük nem egy olyan kolléga van, aki hosszabb időre is hajlandó lenne Erdélybe költözni és hozzájárulni a képzéshez. Nem akarok egyetlen marosvásárhelyi professzor felől sem ítélkezni, de nem hagyhatom szó nélkül, hogy nagy hibát követett el az, aki nem gondoskodott saját utánpótlásáról. Ez valamelyest a tevékenységét is jellemzi.
Ahhoz viszont, hogy a támogatásnak ebbe a fázisába lépjünk, szükség van a tanügyi törvény jogerőre való emelésére és az egyetem működését szabályzó rendelkezések harmonizálására.
Florea asztalhoz ültetné a pedagógusokat Levélben fordult Mihai-Răzvan Ungureanu miniszterelnökhöz Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere, melyben a MOGYE körüli botrány megakadályozását kéri. Az elöljáró tegnapi sajtótájékoztatóján úgy nyilatkozott, soha nem hitte volna, hogy a politikum ilyen mértékben bele tud szólni az egyetem belügyeibe. „A diákok nem azért járnak az egyetemre, hogy megtanuljanak románul vagy magyarul, hanem azért, hogy orvosok legyenek. Javasolom a professzoroknak, hogy üljenek asztalhoz és készítsenek egy olyan egyetemi chartát, mely alapján mindenki egyenlőnek érzi magát a tanintézetben” – nyilatkozta a polgármester. Benedek István, a városi RMDSZ-elnök tegnapi sajtótájékoztatóján undorítónak nevezte a magyar kar létrehozása körüli botrányt. „Felháborító, hogy az egyértelmű belső érdekháborúk miatt hogyan manipulálják a fiatal diákokat” – mondta Benedek.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

A fekete márciusra emlékeztek Budapesten
A XX. Század Intézet és a Román Kulturális Intézet által Fekete március – Marosvásárhely, 1990-2012 – Akkor és ma címmel szervezett, a Terror Háza Múzeumban tartott keddi kerekasztal-beszélgetésen Schmidt Mária azt mondta, ma is fontos beszélni arról, hogy 22 éve mi történt Marosvásárhelyen, mert csak így lehet elérni, hogy ne távolodjanak el egymástól a magyarok és a románok, hanem közösen dolgozzanak a jövőn.
A hatalomnak tudomásul kell vennie, hogy nincs joga játszani közösségek életével, kockára tenni a közösségek közötti viszonyt politikai céljai érdekében – hangsúlyozta.
Ki kell derülnie annak, hogy a hatalom miként manipulálta a magyarok és a románok közötti viszonyt – hangoztatta. Véleménye szerint arra is választ kell találni, hol volt a román rendőrség, amelynek feladata az lett volna, hogy megvédje a város polgárait. Tisztázni kell, hogy kitől és milyen parancsot kaptak – tette hozzá.
Király Károly közgazdász, politikus arról beszélt, Erdély mindig is soknemzetiségű térség volt, évszázadokon át “a megértés földjének” számított. Amíg a hatalom, a politika közbe nem avatkozott, nem zavarta nagyobb összetűzés az együttélést – emlékeztetett. Hozzáfűzte: a magyarok akkor sem folyamodtak erőszakhoz, amikor Erdélyt Romániához csatolták.
A fekete március eseményeiben szerinte a román televízió is nagy szerepet játszott, mert híradásaiban azt közölte, hogy a magyarok “gyilkolják a románokat”.
Smaranda Enache emberi jogi aktivista azt hangsúlyozta, optimistán azt remélte, hogy a magyar–román “megbékélés útján vannak”, mielőtt hírt kaptak a marosvásárhelyi összecsapásokról, és arról, hogy az összetűzésekben Sütő András író is megsebesült. Mint mondta, románként ő is felelősnek érezte magát a történtekért.
Radu Carp nemzetközi jogász azt emelte ki, hogy bár már 22 év telt el a fekete március óta, még mindig “titkok lengik körül” a történteket, hiszen nem világos, hogy miután évszázadokig konfliktusok nélkül élt egymás mellett a két közösség, a magyarok és a románok, miért törtek ki a zavargások.
Brindusa Armanca, a Budapesti Román Kulturális Intézet igazgatója köszöntőjében azt mondta, jó, hogy Marosvásárhelyen, sem Románia más részein “nincsenek falak a közösségek között”, és az a cél, hogy ez így is maradjon.
Népújság (Marosvásárhely)

Önállósodó magyar iskolák
Az új oktatási törvény életbelépése után a magyar közösségek egyre több településen, kisebb-nagyobb sikerrel igénylik az önálló magyar nyelvű iskolák létrehozását. Ez Segesváron az RMDSZ-es tanácsosok ismételt próbálkozása ellenére sem sikerült, a Maros Megyei Tanfelügyelőség szerint ugyanis megkéstek a beadvánnyal. Az Arad megyei Kisjenő-Erdőhegyen is szeretnének magyar iskolát, az év elején egy fórumot is tartottak, ahol az esetleges önálló intézmény kérdéséről tárgyaltak a helyiek. Az elmúlt tíz évben több mint tíz magyar tanintézményt sikerült önállósítani Erdélyben.
Segesváron a Mircea Eliade iskolába költöznének a román tanulók, ha sikerül kiegyezni
Ezekből négy 2011-ben indult Margittán, Nagyszalontán, illetve Nagyváradon, ahol a Szent László Római Katolikus Gimnázium egy román iskola magyar tagozatát fogadta be, valamint két vegyes iskola közti tagozat-csere folytán a volt George Coşbuc Általános Iskolából Szacsvay Imre lett. Hasonlóképpen jött létre Nagyszalontán két, vegyes tannyelvű iskolából egyetlen tanintézetbe tömörítve a magyar osztályokat az Arany János Iskolaközpont. Korábban, 2008-ban Tordán sikerült kiharcolni a Jósika Miklós Elméleti Líceum megalakulását, bár a tanintézménybe járó gyerekek itt is több épületben kaptak tantermeket. Az évek folyamán önállósodott Aradon a Csiky Gergely Főgimnázium, Brassóban az Áprily Lajos Elméleti Líceum, Máramarosszigeten a Lővey Klára Elméleti Líceum, valamint 2005. szeptember 1-jétől, 46 év után a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum újra magyar tannyelvű intézménnyé vált.
Kétéves egyezkedés
Segesváron a helyi tanácscsal és a Maros Megyei Tanfelügyelőséggel folyik a szélmalomharc. Gáll Ernő segesvári RMDSZ-es tanácsos lapunknak azt nyilatkozta, hogy kérvényt nyújtottak be a tanfelügyelőséghez, írásban kérik a választ: lesz vagy nem magyar iskola a városban. Az önkormányzati képviselő az ÚMSZ-nek úgy fogalmazott, két éve tart az „altatás” a tanfelügyelőség részéről, konkrét választ a mai napig sem kaptak. „Arra hivatkoznak, hogy már késő, mert már lezárultak az iratkozások, vagy már nem fér be a keretbe, mert az új tanév szervezése már elkezdődött” – nyilatkozta a tanácsos. Hozzátette, a segesvári polgármester már személyesen is közbenjárt, kérte a tanfelügyelőség válaszát azért, hogy a helyi iskolák támogatását eszerint igényelhessék. A román tanárok közül sokan ellenzik a magyar iskolák létrejöttét, mert attól tartanak, hogy állás nélkül maradnak, ezért arra hivatkoznak, hogy így a magyar gyerekek nem tanulnak meg románul. Gáll szerint a tanárok közül többen is elmentek a helyi tanács ülésére, ahol hangos szitkokkal kísérve hangoztatták véleményüket. „Most minden figyelem a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre összpontosul, és Segesvár kimarad a köztudatból, holott itt is ugyanaz történik” – mondta a tanácsos. Szerinte csak egy cserét kellene lebonyolítani, az egyik iskolából a magyarok átköltöznének a másikba, és fordítva: ugyanezt tennék a román gyerekek is. Matei Dumitru Maros megyei főtanfelügyelő lapunknak azt nyilatkozta, nem tehetnek semmit az ügyben, amíg helyileg nem oldódnak meg a konfliktusok, és nem jelölnek ki épületet a magyar intézmény számára. Megerősítette, a segesváriak megkéstek a kéréssel, mert most már a tanerőt sem mozgósíthatják, de ha idén, szeptember 1-je után jelzik szándékukat, a 2013-as tanévtől akár el is indulhat a magyar iskola.
A döntés a helyi tanácson múlik
Király András oktatási államtitkár megkeresésünkre elmondta, már jó ideje figyelemmel kísérik a segesvári magyar diákok helyzetét. Leszögezte: a településen jogosan kérik az önálló jogi személyiséggel rendelkező magyar iskolát. Mint mondta, jelenleg három tanintézetben is működik magyar tagozat, természetes volna egy önálló magyar iskola létrehozása, ehhez viszont arra van szükség, hogy a közösen használt épületekből egyikben helyet adjanak az intézménynek. „A döntés a decentralizáltság értelmében a városi tanácsot illeti, az oktatási minisztérium keze a jelenlegi körülmények között meg van kötve” – mondta az államtitkár. A jogi személyiséggel rendelkező iskola megalapításához nincs megszabva a gyerekek létszáma, akarat kérdése, és ez a segesvári magyarság részéről megvan, a továbbiakban egy egyezséget kellene kötni a városi tanáccsal” – magyarázta Király András.
Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettese lapunknak elmondta, szükség van a segesvári magyar iskolára, bár különösebb beleszólásuk nincs. „Szemmel tartjuk a segesvári és a hasonló helyzetben lévő dicsőszentmártoni magyar iskolák sorsát. A főtitkárság feltérképezte a magyar iskolák iránti igényt” – mondta Magyari.
Bodó Rozália
Új Magyar Szó (Bukarest)

A kétezredik lapszámot ünnepelte a Hírlap
Bensőséges rendezvény keretében ünnepelték meg a Szatmári Magyar Hírlap 2000. lapszámának megjelenését.
A jelenlegi szerkesztőség tagjain kívül jelen voltak a Hírlap régebbi munkatársai, valamint meghívott vendégek. A szerkesztőségi ünnepet megtisztelte jelenlétével Csehi Árpád Szabolcs, a Szatmár Megyei Tanács elnöke, az RMDSZ Szatmár megyei szervezetének elnöke, Ilyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere, Kereskényi Gábor alpolgármester, megyei intézményvezetők, valamint a lap külső munkatársai. Megjelent Fodor Lajos halmi református lelkipásztor, a tavaly elhunyt Fodor István újságíró édesapja. A jelenlevők egy perces néma csenddel emlékeztek meg a tavaly elhunyt Debreczeni Éva és Fodor István szerkesztőségi tagokról.
Jelen volt Bereczky Zsolt, a Szatmári Friss Újság kiadóvezetője is, továbbá Florin Rachitan, a satumareonline internetes hírportál főszerkesztője, továbbá Czinzel László, egykori Hírlap-munkatárs, a Szatmár.ro hírportál jelenlegi főszerkesztője. A vendégeket Ilonczai Gyöngyi főszerkesztő köszöntötte, ünnepi beszédet mondott Bura László, a Szatmári Magyar Hírlap egykori tiszteletbeli főszerkesztője, köszöntötte a lapot Csehi Árpád Szabolcs, Ilyés Gyula, valamint Kereskényi Gábor. Az Informatia Zilei napilap nevében Gruita Ienasoiu köszöntötte a jubiláló lapot.
Ilyés Gyula polgármester rámutatott arra, hogy példa nélküli az a kezdeményezés, amelyet Szilágyi Ferenc vállalkozó vitt véghez a Szatmári Magyar Hírlap megalapításával és finanszírozásával, ugyanis egyelőre elég kevés az olyan magyar vállalkozó tájainkon, aki a magyar kultúra fejlesztésére is áldoz.
Valamennyi szónok kiemelte a Szatmári Magyar Hírlap szerepét a Szatmár megyei magyarság identitástudatának megőrzésében, ugyanakkor a hiteles tájékoztatás területén szerzett érdemeit is méltatva. A szónokok megemlékeztek Szilágyi Ferenc vállalkozó érdemeiről, aki 2005-ben hozta létre a Szatmári Magyar Hírlapot. Kiemelték a Szamos kulturális szemle szerepét is a szatmári magyar kultúra ápolásában, mondván, hogy jóformán ez az egyedüli magyar nyelvű írott és nyomtatott kulturális fórum a megyében.
Szilágyi Ferenc alapító laptulajdonos arról beszélt egyebek mellett, hogy továbbra is az RMDSZ-ben látja azt a politikai-szellemi erőt, amely képes a magyarság jövőjét biztosítani a szülőföldön.
Szatmár.ro

Könyv formájában is megjelent a Székelyföldi Legendárium
A székelyderzsi unitárius erődtemplom szalonnás bástyájában mutatták be pénteken délután a Székelyföldi Legendárium című könyvet.
A kötet 155 székelyföldi mondát és legendát tartalmaz a gyermekek által is könnyen érthető nyelvezetben színes illusztrációkkal.
Fazakas Szabolcs televíziós operatőr, a székelyföldi legendárium program ötletgazdája, szervezője az MTI-nek elmondta, egy brüsszeli látogatáson került a kezébe egy gyerekeknek szánt Európa-térkép, amelyen Romániából csupán a bukaresti Atheneum rajza, egy római oszlop és Drakula szerepelt. Ebből jött az ötlet, hogy készítsék el Székelyföld térképét, amelyen a településeket a hozzájuk kötődő mondák, legendák egy-egy jellegzetes jelenetének az ábrázolásával jelölik be.
Hamar kiderült, hogy a térkép nem elég, a legendárium más-más vetületeire is igény mutatkozik. Elkészült a legendárium honlapja (www.legendarium.ro), amelyen a településekre kattintva megjelenik a településhez kapcsolódó monda, legenda ábrázolása, és a mondák egy része már meg is hallgatható. Igény mutatkozott arra is, hogy könyv formájában adják ki az összegyűjtött anyagot.
Fazakas Szabolcs elmondta, Orbán Balázs, Benedek Elek, Ambrus Lajos gyűjtését vették alapul, de a mondáknak, legendáknak csak a történetéhez ragaszkodtak, a szövegeket Kudelász Nóbel íróval fogalmaztatták át egy a mai gyermekek által könnyen befogadható nyelvezetre. Az illusztrációkat Márton Erika képzőművész rajzolta, rajzait Cseke Tímea és János Levente dolgozták fel számítógépes módszerekkel.
„Nem törekedtünk arra, hogy minden kép tele legyen székely kapuval és székely ruhával. Az volt a cél, hogy a gyerekek értsék meg, szeressék meg ezeket a mondákat” – jelentette ki Fazakas Szabolcs, majd nevetve hozzátette – „155 székely monda ejsze csak felér egy Drakulával”.
Amint tájékoztatott, a könyvet 10 ezer példányban nyomtatták ki, és Erdélyben is, Magyarországon is a kiskereskedésekben szeretnék forgalmazni, az érdeklődők azonban a honlapon is megrendelhetik azt a legendárium térképével együtt. Hozzátette, hogy az újságírókat azért hívták a székelyderzsi unitárius erődtemplom bástyájába a könyvbemutatóra, hogy a helyszínnel is ráhangolják őket a hagyományok, a legendák világára. A székelyderzsi családok ma is az erődtemplom egyik bástyájában tartják a szalonnát egy olyan kor hagyományaként, amikor gyakran kellett a betörő tatárok, törökök elől a templomerőd falai közé menekülni.
MTI
Erdély.ma

Írásbeli figyelmeztetést kapott Brassai Attila, a MOGYE oktatója
Írásbeli figyelmeztetésben részesítette a MOGYE etikai bizottsága Brassai Attila tanárt, aki az Európai Parlament előtt ismertette a magyar nyelvű oktatás helyzetét. A testület – melynek mindössze egyetlen magyar tagja van – úgy vélte: a múlt év novemberében a Strasbourgba látogató Brassai professzor „rossz szolgálatot tett” az egyetemnek. Eközben a szenátus magyar tagjai levélben tiltakoztak a leköszönő rektor, Constantin Copotoiu alaptalan vádaskodásai ellen. Az aláírók szerint nem igaz, hogy egyes magyar tanárok nem hajlandók románul beszélni a román nemzetiségű diákokkal.
Továbbra sincs nyugalom a MOGYE háza táján
Továbbra sincs nyugalom a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) háza táján. Csütörtökön újabb közmeghallgatást szerveztek a magyar karok létrehozására vonatkozó kormányhatározat-tervezet kapcsán. Miután egy nappal korábban a szakszervezeti vezetők nevezték törvényellenesnek a kormány lépését, csütörtökön az egyetemen összegyűlt román oktatók és politikusok fejtették ki hasonló véleményüket.
Közben az etikai bizottság írásbeli figyelmeztetésben részesítette Brassai Attilát, aki az elmúlt év novemberében Strasbourgban, az Európai Parlament előtt ismertette a magyar nyelvű oktatás helyzetét. A testület – melynek mindössze egyetlen magyar tagja van – úgy vélte: a múlt év novemberében a Strasbourgba látogató Brassai professzor „rossz szolgálatot tett” az egyetemnek. Eközben a szenátus magyar tagjai levélben tiltakoztak a leköszönő rektor, Constantin Copotoiu alaptalan vádaskodásai ellen. Az aláírók szerint nem igaz, hogy egyes magyar tanárok nem hajlandók románul beszélni a román nemzetiségű diákokkal.
Mint ismeretes, Brassai Attila 2011. november 17-én, az Európai Parlamentben ismertette az erdélyi magyarság huszonkét éve tartó küzdelmét, amely a Ceauşescu-diktatúra idején megszüntetett önálló magyar állami egyetem, illetve a magyar nyelvű karok visszaállítását célozza. A professzor – aki egyben a Bolyai Kezdeményező Bizottság elnöke is – elmondta, hogy a MOGYE román többségű vezetősége nem tartja be az érvényben lévő jogszabályokat, így önkényesen gátolja, hogy önálló magyar tagozat keretében, magyar nyelven folyhasson orvosképzés Erdélyben.
Brassait a múlt héten hallgatta meg az etikai bizottság, az egyetem vezetősége pedig szerdán közölte vele a döntést. „Ez előre megfontolt megtorlás volt, hisz a bizottság az én esetemben nem ismerte az ártatlanság vélelmét, arról nem is beszélve, hogy semmiféle bizonyíték nem állt a rendelkezésükre abból, amit én Strasbourgban tettem vagy mondtam. Olyasmikkel jöttek, hogy olvasták az egyik román újságban, hogy a magyar lapban megjelent, hogy egy francia politikus azt kérdezte tőlem, hogy…, és így tovább, és így tovább. Egyenesen nevetséges” – vélekedett lapunknak Brassai Attila a Constantin Copotoiu leköszönő rektor által aláírt figyelmeztetésről.
Alaptalanul vádol Copotoiu
A szenátus volt magyar tagjai, akiket az oktatói közösség a mai napig is a magyarság szószólóinak tart, tiltakozással fordultak az egyetem vezetőségéhez, cáfolva Constantin Copotoiu volt rektor legújabb vádjait. A leköszönő intézményvezető a hét elején azt állította a magyar oktatókról, hogy a gyakorlatokon némelyikük nem hajlandó románul megszólalni, és a magyar nyelv elsajátítására kötelezi a román nemzetiségű diákokat. Copotoiu szerint a magyar professzorok a diploma megszerzéséhez is feltételként szabták meg a magyar nyelv ismeretét.
„Veszélyesnek tartjuk az efféle alaptalan, bizonyítékok híján tett kijelentéseket. Etnikum közötti feszültséget kelthetnek, és befolyásolhatják a MOGYE gondjait megoldandó kormányrendeletre összpontosuló közvéleményt” – írják a magyar tanügyi káderek. A Benedek Imre vezette kardiológiai klinika munkatársai még a hét első felében reagáltak a volt rektor vádjaira. Valamennyi – magyar és román – munkatárs által aláírt levélben rámutatnak, hogy az ott dolgozó egyetemi oktatók minden egyes diákkal és beteggel a maga anyanyelvén beszélnek, a gyakorlati órákat pedig románul tartják.
A tiltakozó levél is arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy a Copotoiu által emlegetett egyetemi klinikákon szinte nincs is magyar nemzetiségű orvosprofesszor, aki esetleg más nyelven szólhat a román diákhoz, mint az állam nyelvén. Egyik példaként éppen az exrektor által vezetett sebészetet hozzák fel, amelynek egyetlen magyar egyetemi oktató alkalmazottja sincs. „Mi románul is, magyarul is elmondjuk, főként, ha van erre igény. Nem értem, mi lenne ebben a kivetnivaló? Annál is inkább, mivel így tettek az én tanáraim is annak idején, a ’89 előtti időszakban” – mondta el a Krónikának a levél egyik aláírója, Sipos Emese egyetemi docens.
„Előre gyártott” közmeghallgatás
Szintén csütörtökön egy újabb közmeghallgatást szerveztek az egyetemen, amelyen zömében román oktatók és politikusok vettek részt. A magyar tanárok ezúttal is távol maradtak, ott volt és felszólalt viszont Ádám Valérián, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) titkára, Hollanda Dénes, a Sapientia EMTE korábbi marosvásárhelyi dékánja, Kincses Előd jogász és Peti András városi tanácsos. Ezzel a témával foglalkozott egyébként csütörtökön Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke is, aki elítélte és „veszélyesnek” nevezte „az egyetem illegitim vezetőségének” a fellépését.
„Nem tudjuk a törvény betartása érdekében szót emelő emberek felelősségre vonását elfogadni, és ki fogunk állni mellettük, akár Brüsszelben is” – mondta a néppárt elnöke. Hozzátette: nem csoda, hogy a schengeni kapu nem nyílik ki Románia előtt, ha az ország képtelen saját törvényeit betartani.
A közmeghallgatáson felszólaló román politikusok többsége – az egyre magyarellenesebb hangot megütő – Cornel Brişcaru, Alexandru Petru Frătean és Ciprian Dobre azt próbálták bizonygatni, hogy mennyire káros következményei lehetnek a kormányhatározat életbelépésének. Ezúttal is törvénytelenséget, szeparatizmust, szegregációt és diszkriminációt kiáltottak. Őket már csak az egyetemi tanárok szárnyalták túl. Silvia Duşa, Vasile Boloş, Florin Buicu, Ioan Pascu, Ioan Rus, akik szerint a magyar kar létrejötte a román nemzeti vagyon elorzásával és az állam nyelvének a meggyalázásával egyenlő.
A megye korábbi prefektusa, a liberális Ciprian Dobre folytonos bekiáltásokkal próbálta megzavarni az RMDSZ nevében felszólaló Peti Andrást. Amikor a szövetség képviselője kijelentette, hogy ez a közvita is politikai síkon folyik, Dobre és társai nevetéssel, hangoskodással és tapssal szakították félbe.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Hiányolják a magyar nyelvű műszaki képzést
Tizenhetedik alkalommal rendezte meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület Műszaki Tudományok Szakosztálya a Fiatal Műszakiak Nemzetközi Tudományos Ülésszakát, amelyen erdélyi, magyarországi és felvidéki kutatók, oktatók, egyetemi hallgatók vesznek részt. A konferencia ma szilágysági körúttal zárul.
A tegnap délelőtti megnyitón a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében a szervezők nevében Bitay Enikő szakosztályi elnök azt emelte ki, hogy idén 13 egyetemről és 5 tudományos intézettől 155 szerző 100 dolgozata hangzik el. Az összes konferenciakötet már elérhető az Erdélyi Digitális Adattárban. Gyenge Csaba EME-alelnök ennek a hagyományos konferenciasorozatnak az ipari és tudományos élet gazdagításában betöltött szerepét hangsúlyozta. Szilágyi Mátyás magyar főkonzul a seregszemle tudományos eredményközlő jelentőségét, a romániai magyar szakoktatás hiányát, és a fiatalok itthon tartásának társadalompolitikai feladatát húzta alá. Köszöntőt mondtak még a következők: Dudás László (Miskolci Egyetem), M. Csizmadia Béla (Gödöllői Szent István Egyetem), Dobránszky János (Budapesti Műegyetem), Dávid László (Sapientia EMTE), Rácz Pál (Óbudai Egyetem), Kodácsy János (Kecskeméti Főiskola), Pokorádi László (Debreceni Egyetem), Kodor Tamás (Pécsi Tudományegyetem), Kostyál Péter (Pozsonyi Műszaki Egyetem), Csibi Vencel (Kolozsvári Műszaki Egyetem) és Péntek János (Kolozsvári Akadémiai Bizottság).
Több felszólaló említette a romániai magyar nyelvű műszaki felsőoktatási képzés hiányát, amely megoldásra vár. Ezután két plenáris előadás hangzott el, majd első alkalommal adták át a tavaly elhunyt kolozsvári akadémikus emlékére alapított Maros Dezső-díjat. A kitüntetett ifj. Orbán György (doktorandusz, Kolozsvári Műszaki Egyetem) volt, aki kiemelkedő kutatási eredményeivel és előadásaival érdemelte ki az elismerést. A délelőtti találkozót a magyar opera művészeinek (Hary Juditot és Maneszes Mártont zongorán Nagy Ibolya kísérte) műsora színezte. Délután három szekcióban zajlottak le a tudományos előadások.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

A radnóti kastély az Erdélyi Fejedelemség legépebb, tudományos szempontból felbecsülhetetlen értékű emléke”
– Melyek a radnóti kastély építéstörténetének mérföldkövei? Hogyan alakultak az idők folyamán tulajdonviszonyai?
– A mai kastély előzménye egy udvarház volt, amely a 15. században itt kialakult birtoktest központjaként a Bogáti család tulajdonában őrizte a marosi révhez vezető utat. A 16. század közepén már castrumnak – kisebb várnak tekintik az ágakra szakadozott Maros mocsaras árterületén megbúvó épületet, amelyet hihetőleg Bogáti János és később, 1554 előtt, özvegye, Bánffi Magdolna övezett védőfalakkal. Ezeknek maradványai a 17. század végén még látszottak.
A régi kúriát talán a mai épület északkeleti, Maros felőli szárnyának a földszinti helyiségeiben kereshetjük. Egy (ma másodlagosan elhelyezett) reneszánsz kőkeretére a Bogáti család egyik tagja, a kerelőszentpáli csata (1575) után pártütőként kivégzett Gábor idejében vésték az 1574-es évszámot. Kendi Ferenc fejedelmi tanácsúr beboltoztatta az északkeleti szárny földszinti helyiségeit, s az ő építkezéseinek tulajdoníthatjuk a keleti bástyával szomszédos helyiség triglifes fejezetű pilaszterekkel díszített ajtókeretét is. Hónapokig vendégeskedett itt Petru Cercel havaselvi vajda. Kendi Ferencet 1594-ben kivégezték, a kastély következő ura, Geszthy Ferenc pedig 1596-ban hunyt el.
Nem annyira a kastélyhoz fűződő balszerencse, mint inkább a zavaros idők magyarázzák, hogy erőszakos halál lett osztályrésze a 17. század eleji birtokosok közül Bogáti Menyhértnek és Kornis Boldizsárnak is. Péchi Simon, Bethlen Gábor fejedelem kancellárja tervezte, s 1621 előtt talán el is kezdte a kastély átépítését, amely azután Bethlen Gábor birtoklása alatt, 1626 után ment végbe. A „nagy fejedelem” olasz építésze, Giacomo Resti készíthette el a négy sarokbástyás kastély terveit úgy, hogy abba belefoglalta a korábbi épületeket is. A fejedelem halála (1629) után félbemaradt építkezést az új tulajdonos, Kornis Zsigmond fejedelmi tanácsúr (megh. 1648-ban) is folytatta, immár a saját igényeinek megfelelő szerényebb mértékben. Az épület befejezésére azonban csak azután került sor, miután II. Rákóczi György 1649-ben megvásárolta és feleségének, Báthory Zsófiának ajándékozta a birtokot. A fejedelem velencei származású építésze, Agostino Serena (1648–1653 között) a délnyugati szárny emeleti loggiáját tervezhette, amelynek ma csak a befalazott félköríves árkádjai látszanak az udvar felől, a külső homlokzaton pedig két-két egyszerű ablak világítja meg az egykori árkádnyílások mögött kialakított kisebb termeket. Az építést vezető velencei építész emlékét ma már alig olvasható felirat őrzi az északkeleti szárny kapujának zárókövén: „AVGVSTINVS SERENA ARCHITECTVS VENETVS OPERA REGIT”.
Ennek a kapunak az oromzatát ékesítette az építtetők, II. Rákóczi György és Báthory Zsófia családi címere, amelyet most a loggiás szárny alatt láthatunk viszont. Apafi Mihály fejedelem felesége, Bornemisza Anna II. Rákóczi György bukása után lett a kastély úrnője. Ő az északi bástya emeletét lakta, mellette komornáinak a szobái voltak. A kapu fölötti erkélyes helyiség volt a fejedelem lakószobája, mellette fogadóterem, a kisebbik ebédlő és az ünnepélyes alkalmakkor használt, a délkeleti szárny egész emeletét átfogó ebédlőpalota következett; az utóbbi „előszobája” volt az említett folyosó, amelyet az udvarról felvezető, ma már nem létező díszlépcsőn keresztül lehetett megközelíteni.
A fejedelemség bukása és II. Apafi Mihályné Bethlen Kata halála után a kincstári birtokot gróf Bethlen Gábor kancellár szerezte meg 1758-ban, s egyik méltatlan utóda kártyázta el 1885-ben a család küküllővári és teremi uradalmával egyetemben. A kastély az Erdélyi Római Katolikus Státus tulajdonába került, és gazdasági iskolát hoztak létre benne. Az egyházi javak 1948-as államosítását követően is ilyen jellegű iskola működött a gyakorlóbirtok nélkül maradt épületben is.
– Milyen helyet foglal el ez az együttes az erdélyi épített örökségben? Miben áll művészettörténeti jelentősége?
– A Bethlen Gábor fejedelem olasz építésze által tervezett együttes neves reneszánsz építészek, Baldassare Peruzzi és Sebastiano Serlio elképzeléseit, vagyis az olasz késő reneszánsz építészet elveit valósítja meg. Erdélyben a romos Alvinc, a jóformán teljesen átalakított Balázsfalva, a romjaiból a 18. században újjáépített Csíkszereda, illetve Szárhegy kastélyai és a váradi vár jelenleg restaurálás alatt álló fejedelemi palotája képviselik a közvetlen rokonságát. A velencei Agostino Serena tulajdonképpen a fejedelmi reprezentáció által megkívánt nagy termekkel egészíthette ki és fejezte be az együttest az 1650-es években. A kapukeret és a kastély más faragványai név szerint is ismert kolozsvári kőfaragók munkái. Nagyon fontos lenne a kutatása, mert ezt az együttest – jóformán egyedüliként az említettek közül – nem égették fel az 1658–1660-ban Erdélybe tört török-tatár csapatok; így évtizedek óta reménykedem, hogy nemcsak udvari homlokzatát, hanem a reprezentatív termek díszítését, a 17–18. században emlegetett falfestmények maradványait is fel lehetne tárni. A tűzvészben az egykor Teleki Mihály által is lakott Maros felőli emeleti bástyaszoba sérült meg, a másik, az országút felőli bástya emeleti lakóját nem ismerjük, valószínűnek látszik, hogy 1684-ben az ifjú, tizenkettedik évében járó II. Apafi Mihály lakott ott.
– Mit lehet tudni a kastély jelenlegi tulajdonjogi helyzetéről?
– A két bástya teljesen leégett fedélszerkezete bizonyítja, hogy mekkora károkat okoznak nálunk a visszaszolgáltatásokkal kapcsolatos rendelkezések bürokratikus ellentmondásai. Az épületben a visszaszolgáltatási eljárás megindulásáig (előző jogos tulajdonosa, az Erdélyi Római Katolikus Státus igényelte vissza – szerk. megj.) iskola és bentlakás működött. A kastély kiürítése azonban nem jelentette a helyzet tisztázását. Tudomásom szerint, a pereskedés tíz éve húzódik valamilyen, a telken a szocializmus éveiben emelt épület miatt. A még mindig tisztázatlan tulajdonviszony ellenére a kastélyt a Római Katolikus Státus őrizteti.
– Miért lenne szükséges, és kinek a felelőssége volna az épületegyüttes mielőbbi helyreállítása? Általában milyen állapotban volt a kastély a tűzvész előtt?
– Egy ilyen teljesen váratlanul bekövetkezett rombolás, mint ez a tűzvész, lavinaszerű romlási folyamatot indíthat el. Nagyon gyorsan kellene lépni, hogy legalább szükségfedél készüljön, amellyel ideig-óráig még késleltetni lehetne a romosodást.
Elgondolható, hogy államunk és törvényhozása most szemét forgatva az egyházra fogja hárítani a helyreállítást, mondván, hogy tehetetlen a hatályos törvényekkel szemben. Én nem vagyok jogász, így csak laikusként tűnődöm el azon, hogy vajon az egyház felelős-e azért, hogy: annak idején „előre megfontoltan” megsemmisítették az általa működtetett mintagazdaságot, amely a parasztgazdákat oktató mezőgazdasági iskoláját és épületeit is eltartotta; azért, hogy több mint hatvan éven át rongálták akarva-akaratlanul az épületet, hogy műemléki státusával szemernyit sem törődve alakítgatták és lelakták, a kilencvenes évek elején pedig még valamilyen kisüzemet is beleköltöztettek, majd végül kiürítették; azért, hogy kibontottak és szétvertek mindent, ami még használható lett volna; azért, hogy sehol az országban nem tartják be a tarlóégetésre vonatkozó törvényi tilalmat; azért, hogy a hatóságok ahelyett, hogy az elképesztő nagyságrendű károkat okozó tarlóégetőkkel foglalkoznának, pereskednek az annak idején kisemmizett tulajdonossal egy általuk emelt, a műemléki környezetet zavaró építmény miatt?
Hogyan vélekedhetünk tehát erről a helyzetről? Szaladjon-e az egyház most külföldi segélyek után? Mondjon-e le a hivatásából adódó, nem kevés pénzbe kerülő szociális feladatok betöltéséről? Vagy esetleg mégis megtörténhet, hogy az állam, amely adóinknak oly nagyvonalú adminisztrátora, talál esetleg valamilyen jogi megoldást és némi aprópénzt arra, hogy ezt a közép-európai szinten jóformán egyedülálló reneszánsz kastélyt, az Erdélyi Fejedelemség még így is legépebb, esztétikailag, de tudományos szempontból is felbecsülhetetlen értékű emlékét megmentse?
Nagyon szeretném, ha találna, és úgy vélem, hogy szavazópolgárként és adófizetőként szót is emelhetek saját és európai múltunk emlékeinek a sorsával kapcsolatban. Balsejtelmek gyötörnek mégis, mert látom, hogy a kastélyról leválasztott 18. századi kapuépület, az úgynevezett Kígyós Ház, amely tudtommal állami kezelésben van, milyen katasztrofális állapotban leledzik. Azt mondhatnám, hogy az a hatóság, amelyik képes éveken keresztül perlekedni egy parazita építményért, pusztulni hagyja a birtokában levő műemléképületet.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyben nem járható a felvidéki magyarok útja
Erdélyben egy magyar–román vegyes pártnak nem lenne esélye, azonban egy erdélyi regionális párt magyar szavazatokra is számíthatna – hangzott el a Választások Szlovákiában magyar szemmel. Mit mondanak az eredmények az erdélyi magyaroknak? című kolozsvári fórumon.
A szerda esti rendezvényre a Sapientia–Jakabffy Klub kerekasztalbeszélgetés-sorozat keretében került sor a Sapientia EMTE-nek otthont adó Bocskai-ház Óváry Termében. A szlovákiai választás eredményeiről, illetve annak magyar vonatkozásairól Rákóczi Krisztián politológus, jogász, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkatársa, és Székely István Gergő politológus, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója értekeztek, a beszélgetést Toró Tibor politológus, a Sapientia EMTE Jogtudományok és Európai tanulmányok tanszékének oktatója moderálta.
A két kutató előadásában többek közt elhangozott: a magyarok részvételi aránya alacsonyabb volt a választásokon, mint a többségi szlovákoké. A Híd-Most magyar–szlovák vegyes párt sikere a színmagyar Magyar Koalíció Pártjával szemben, amellett, hogy a szlovák szavazók egy részét is megtudta szólítani, Bugár Béla, a Híd elnökének népszerűségével, karizmájával magyarázható. A szlovák választási rendszer ugyanis nyílt listás, azaz a választópolgárok kizárólag pártlistára szavazhatnak, ugyanakkor a pártlistán kiválaszthatják azt a jelöltet, akit inkább szeretnének a parlamentben látni. Ezzel együtt a felvidéki magyar közösségen belül a két párt támogatottsága gyakorlatilag egyforma.
Toró Tibor felvetésére, hogy nálunk sikeres lehet-e egy vegyes párt, Székely István Gergő leszögezte: Erdélyben egy vegyes pártnak nincs esélye. Felvidéken magasabb a vegyes házasságok aránya, és kisebb a társadalmi távolság a két etnikum között. Erdélyben az etnikai törésvonal mellett a vallási törésvonal is nagyobb távolságot teremt magyarok és románok között. A fórumon részt vevő Eckstein-Kovács Péter szabadelvű RMDSZ-es politikus is úgy nyilatkozott: Erdélyben nem lesz „Híd”, de egy erdélyi regionális párt ugyanakkor elviheti a magyar szavaztok egy részét.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Keresek 100 ezer magyart…
Megmondom őszintén – mert nem tartottam és nem tartom illetékesnek magam –, sokáig vártam, hogy megszólaljanak a népszámlálás kapcsán az úgymond „illetékesek”. A magyar egyházak, a civil szervezetek, népesedési kutatók, a magyar újságok, újságírók, bárki.
A politikai szervezeteink vezetői. Ha másért nem, csak hogy elsirassuk magunkat. Nem csendben, hangosan! Hangosan, sírva, zokogva. Ahogy Dsida tette a Psalmus Hungaricusban. Mert 200 ezer mégiscsak nagy szám.Nagyon nagy!
Marosvásárhelyen az elmúlt tíz évben közel 13 ezer fővel apadt a város magyarságának létszáma.
Még azután is vártam néhány napot, miután a napokban megjelent: bukaresti román lapok megkérdőjelezték a saját népszámlálási adataik hitelességét, és vélt vagy valós igazuk igazolásul embereket szólaltattak meg, egész tömbházak lakóit, akiket nem kerestek meg a számlálóbiztosok. Aztán elemezték azt is, mi lesz a következménye annak, hogy „hiányzik” a népszámlálási adatokból egymillió román állampolgár. No nézz oda – mondtam magamnak –, ha már ők is kételkednek a saját népszámlálásuk adataiban, akkor én, a Küküllő-parti magyar miért ne kételkedhetnék? Miért? És vártam.
Vártam, hogy megszólaljanak a népesedési kutatóink, s elmondják, ha mást nem is, hogy egzisztenciális okai vannak ennek a hatalmas csökkenésnek. A magyarság a városlakók legszegényebb rétege, a vegyes házasságban élők nem vállalják a magyarságukat. Vagy adatokkal igazolják, hogy valóban elment 300 ezer magyar. Annál is inkább, mert ha a vénüléssel bölcsebb nem is lettem, de ott motoszkált, s motoszkál bennem már a változások óta, hogy amikor jelentették a Kárpátok Géniuszának, hogy Marosvásárhelyen a románság létszáma meghaladta a magyar lakosságét, a központi bizottság ülésén pezsgőt bontatott a hír örömére. Pedig el tudom képzelni azt is, hogy s miként igyekezett a Maros megyei párttitkár, hogy Ceauşescu elvtársnak megszerezze ezt az örömöt. Ahogy ismertem a párttitkárokat – lásd: opriţi recoltarea, aţi depăşit hotarele ţării –, el tudtam képzelni, hogy még egy kicsi csalás is belefért ebbe a jelentésbe.
És megmondom őszintén, már most az elején azt is, hogy népesedési kutatás ide vagy oda, hogyha népszámlásról van szó, én mindig ebből a jelentésből indulok ki. Ebből az örömből. Ceauşescu elvtárs végtelen öröméből!
De ne kanyarodjak el a témától. Térjünk csak vissza a bukaresti lapok feltételezéséhez.
Nos, csemegéztem a számokon, s a felsorolt gondokon, hogy mi következik ebből, amíg egyszer csak minden előzmény nélkül rá nem döbbentem. Te Jóisten – mondtam magamnak –, hogyha valóban hiányzik egymillió román állampolgár, ahogy az újságok írják, abból akárhogy is számolom, szerény véleményem szerint 100 ezer mi vagyunk! Vagyis a szép magyar fajunk.
Mert azért annyit csak engedjenek meg nekem a népesedési kutatóink is, hogy feltételezzem, a román hatalom sohase azon jeleskedett a népszámlálások során, hogy felkutassa az utolsó magyart is. Nem, nem és nem! Pontosabban – és valószínűleg nem tévedek sokat –, mindig is csak azt szerette volna. Felkutatni az utolsó magyart. Az utolsót, csakis az utolsót! Ha másért nem, azért, hogy a nemzetközi közvélemény előtt igazolja, hogy nem asszimilálódott a magyarság. Él, létezik. Egyedül, magányosan, de a magyar magányos, és egyedül volt mindig. És persze igazolni azt is, hogy itt senki sem akarja és senki sem akarta asszimilálni soha a magyar kisebbséget.
Nem és nem. Ha asszimilálódtak, önmaguktól tették, mert a magyar, amilyen „moslékzabáló” hajlamos az önfeladásra. Ezer éven át, amióta kijött Ázsiából, s zabálta – egyesek szerint a moslékot, mások szerint a nyereg alatt puhított húst –, mást se tett, csak önfeladta magát. Elment Augsburgig is ezért. De ha itthon volt is, próbálkozott. Hol Mohácsnál, hol Nándorfehérvárnál, hol Mohinál, bárhol. Most pedig számoljunk egy kicsit. A harmincnégyezres Székelyudvarhelynek van hat líceuma. Ezzel szemben Temesváron az egykor harmincötezres magyarságnak szintén egy líceuma. Ahogy Brassónak is! Csak azért, hogy ne adják fel maguk.
Pedig gondolkozzunk el: a temesvári vagy brassói magyarság, amelyről már-már lélekben szinte le is mondtunk, az ottani magyarok nehéz, kemény küzdelme ellenére, annyi, mint 10 – jól olvassák, kedves olvasóim –, 10 darab 3000 vagy 3500 lélekszámú magyar falu. Mint a Gyergyói-medence, vagy Felcsík, és sorolhatnám. És ahogy a román újságok, újságírók el kezdtek számolni, én is elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi lesz ennek a következménye. Mert az sem lehet – gondoltam magamban –, hogy a következő népszámláláskor megint eltűnik csak úgy ukk-mukk-fukk újabb százezer magyar, s aztán oda jutunk egy pár év múlva, miközben nyessük a fenyőfát itt Ábelként a Hargita fenyveseiben, hogy a statisztikákban nem lesz egy magyar se. Nem.
Mert miért is lenne, ha nem hiányzik senkinek? Hogyha a népességkutatóink vagy előre, vagy utólag igazolják ezt. Mintha valóban el lehetett volna fogadni 1930-tól a román népesedési adatokat. Pedig, mit ad az Isten, kiderült, hogy még az Európai Unióban is, ha nem is singgel, darabszámra mérik az embert. Annak a függvényében kapnak támogatást, uniós parlamenti helyeket, döntési jogot és sorolhatnám. Arról már nem is beszélek, hogy egy jó pár helységben itt is, talán éppen a hiányzó 100 ezer magyarnak köszönhetően kerül húsz százalék alá a magyarság létszáma.
Azt pedig tudjuk, mit jelent. És azért az mégsem megy, kedves olvasóim, hogy itt is eltűnik 100 ezer magyar, és Szlovákiában is, s úgy teszünk, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Még akkor is, hogyha emlékezhetünk, a Római Klub tagjai valószínűleg velünk akarták egyensúlyozni Kína népszaporulatát, a hetvenes években, hét millióban határozták meg a magyarság elfogadható létszámát. Persze egyes politikusainkat se hagyjuk ki, akik jó szándékkal ugyan, de mindegyre azt hangsúlyozzák – talán valamilyen, román hatalmat bíráló céllal –, hogy a rendszerváltozás óta elment 300 ezer magyar.
Valóban kell ez? Kell? Statisztikai adatok híján szinte egy évtizede ilyent állítani? Persze, meg kell kongatni a harangjainkat, s nemcsak azért, mert „minden magyar felelős minden magyarért”, de azért is, hogy tudatosítsuk: mi hozzuk az utódainkat kisebbségbe! Mintha átok lenne rajtunk, nem gondolkozunk el, milyen sors vár – főleg faluhelyen – az utódaink utódaira. Én azok közül való vagyok, akik nem a gendert (valakinek a neme – szerk. megj.) tartják a magyarság legfontosabb kérdése egyikének, hanem igenis azt hangsúlyozzák, amit – Isten nyugtassa – Fekete Gyula Éljünk magunknak? című, vészharangot kongató könyvében. S amelynek, lásd, mára minden sora betelt.
Egy orvos barátom mondta, úgy beszélünk nap mint nap, mintha öngyilkosságra készülnénk. Sose az örömöt, csak a bánatot hangsúlyozzuk. És – folytatta – hogyha egy betegnek mindig csak azt hangsúlyozzák, hogy milyen súlyos az állapota, mennyire reménytelen a helyzete, még ha egészséges lenne, akkor is elveszítené a remény utolsó morzsáit is.
Persze – én is állítom – tenni kell valamit. Mozgalmat hirdetni az iskolákon, egyházakon, a politikai szervezeteinken keresztül, hogy kiket nem írtak össze, s miért. Hol, kinél nem írták be a nemzetiségi adatokat. Hol írták be csak ceruzával. Adatokat keresni, s az újabb népszámlálások előtt hangsúlyozni, miként, s hogyan kell eljárni, leellenőrizni, hogy azt írtak-e, írnak-e be, amit diktálunk. Mert ezt sem tettük meg. Mintha nem vettük, senki nem vette volna komolyan ezt a népszámlálást. Sem utólag, sem előtte. Igen, tenni valamit. Bármit. És nem az önfeladásba menekülni!
Dr. András Zoltán barátom emlékére
Lőrincz György
A szerző székelyudvarhelyi író
Krónika (Kolozsvár)

A repülős főszerkesztő
Eléggé ellentmondásos Szilágyi Dezső, az Előre volt főszerkesztőjének megítélése. Többek szerint igazi káder volt, aki szolgai módon végrehajtotta a párt utasításait, köztük azokat is, amelyek saját közössége vagy éppen szerkesztősége ellen irányultak. Állítólag vannak erre bizonyítékok is. Ám ki mert abban az időben ellentmondani vagy másképpen cselekedni funkciója feladása, biztos kirúgatása nélkül? Ráadásul tudva, hogy az utána következő sem lehet kevésbé hűséges kutyája a PCR-nek, amit mi sokszor, környezetünket megtévesztve és önmagunkat is kigúnyolva, pecsenyének neveztünk.
Két év híján csaknem három évtizedig dolgoztam Szilágyi Dezsőnek nem is a keze, inkább a fennhatósága alatt, mert negyedszázadot tőle és Bukaresttől távol, Szatmárnémetiben, mint vidéki munkatárs éltem. Ebből következik, hogy ritkán, évente úgy háromszor-négyszer találkoztunk és beszélgettünk. Leginkább a szerkesztőségi gyűléseken. (…) Szilágyi a léhűtőket és a hantagyurikat nagyon nem szerette, bár hízelgéssel és talpnyalással pár ilyen is sokáig kihúzta környezetében. A kirúgottak vagy inkább áthelyezettek természetesen nem keltették jó hírét, s még mást is mondtak róla, mint amennyi terhelte. Többekkel együtt magam is állítom: a húzó és karakteres embereket megbecsülte, s ha szükség volt rá, nehéz helyzetben is megvédte őket.
Jelentések önmagamról című könyvében Cseke Gábor költő és író, hosszú évekig a lap szerkesztője (s mellesleg egyik legőszintébb barátom) jobbára megerősíti ezt. Egyebek mellett azt írja: „Amit a politikában vaskézzel és következetesen képviselt, s amihez megpróbált minél több embert maga mellé rántani a sárba, azt emberi kapcsolataiban megpróbálta felülírni. Szerette az olyan típusokat, akik előbb dolgoznak, s utána veszik elő kifogásaikat. Az ilyenekkel szívesen vitázott, sose harcolt. A szájhősökre kegyetlenül lecsapott. Igyekeztem nem sokat tartózkodni a látókörében, ahogy csak tehettem, leléptem a szerkesztőségből.” Marosi Barna, az egyik legjobb erdélyi magyar riporter, sokáig az Előre főmunkatársa, a rendszerváltás utáni első szerkesztőségi gyűlésen (a lapot akkor már, korábbi népfrontos nevét visszavéve, Romániai Magyar Szónak hívták) szó szerint azt mondta Szilágyi Dezsőről: „Legyünk őszinték, abban a rossz korban tőle jobb főszerkesztőt nem kaphattunk volna!” Senki nem vitatta.
Hogy árnyaljam a képet, levélben megkérdeztem a már hosszabb ideje Olaszországban élő neves erdélyi magyar írót, Lőrinczi Lászlót is, aki sokat írt az Előrének, be-bejárt a szerkesztőségbe. Többek között az alábbi sorokat küldte róla: „Magyar nemzetiségű román! Mint ahogy Hajdú Győző is mondta magáról a bukaresti tévében. De belátta, hogy nem tud írni magyarul, nem erőszakolta a dolgot, s az 1958-as nagy represszió után igyekezett felfrissíteni az Előre gárdáját, s gyakorlatilag megnyitotta a magyar értelmiség előtt a lap hasábjait...”
Lőrinczi viszont nem ismerhette Szilágyi pályájának kezdetét, mert korábban igenis tudott magyarul írni, erről nemcsak a fennmaradt újságlapok, de szatmári diáktársai is tanúskodhattak, mint Páskándi Géza vagy Panek Zoltán. Egyik volt újságíró kollégája, Berger Heki sokat mesélt nekem arról az időről, amikor a helyi Dolgozó Népet szerkesztették. Szerinte Szilágyi elég jól írt, és nem tartozott a törtető, főleg a másokon átgázoló típusú elvtársak közé. Az adott politikai-társadalmi helyzet, benne véletlenek vagy éppen a szerencse, tolta előre. Azzal kezdődött, hogy Szilágyi egy május elsejét köszöntő cikkben, rossz taktikai érzékkel, a végére írta a magát atyaistennek tartó városi első titkár (ha nem tévedek, bizonyos Lakner elvtárs) nevét. A politikai bakit a szerkesztő figyelmetlensége csak megfejelte. Az első oldalon indított cikk végét a hátsó oldalra tördelte, így Lakner elvtárs is oda került. Lett ebből olyan botrány, hogy a főszerkesztő, vagyis Szilágyi egyből repült. Méghozzá egyenesen Bukarestbe!
Egyszer, Szatmárnémetiben járva (megpróbált visszacsalogatni a fővárosba, méghozzá kétszer nagyobb fizetésért) a részleteket is elmondta nekem. Miután az „első” istenesen lehordta, visszazavarta a szerkesztőségbe, ahol már várta a katonai behívó. De milyen! Két óra múlva kofferral a katonai körzetnél kellett lennie! (...) Másnap vitte őket a vonat Bukarestbe, ahol egy repülősöket kiszolgáló műszaki alakulathoz került. Hónapok múlva újságírókat kerestek a frissen induló, Aripiile Patriei (A Haza Szárnyai) című repülős laphoz.
Jelentkezett, felvették! Román katonai újságíró lett. Az adott környezet az évek során sok mindenben átformálta, s szinte megfosztotta anyanyelvétől. Már századosi (kapitányi) rangban rovatvezető volt, amikor következett a magyar 1956. Elmondása szerint maga lepődött meg a legjobban, amikor az országos magyar lap, a nem sokkal később Előrére változtatott Romániai Magyar Szó főszerkesztői székébe, Robotos Imre helyére ültették. Ahonnan csak a rendszerváltás napjaiban állt fel, nyugdíjba küldve vagy inkább küldetve magát. (...)
Nem ismerem közelről Bodor Pál, Huszár Sándor, Panek Zoltán és más, a rendszerváltás előtt Budapestre települt neves erdélyi magyar író véleményét a volt főszerkesztőről. Szilágyi nagyon értett ahhoz, hogy befogadja és „eldugja” a pártközpont által feketelistára tett írókat. Bodor Pál például a Román Televízió magyar adásának főszerkesztőjeként vált kényelmetlenné vagy inkább fölöslegessé egy idő után, Huszár Sándornak pedig A Hét című hetilap éléről kellett távoznia. Azt hallottam, hogy Szilágyi mindkét esetben valami olyasmit mondott az elvtársaknak: jöjjenek csak hozzám, én majd rendre tanítom őket! Meg kell adni, ügyesen, taktikusan, fondorlatosan csinálta.
Megegyezett velük, hogy az adott (nem ám kezdőknek járó!) fizetésért ennyi és ennyi cikket kell írniuk. S ráadásul nem kell bejárniuk a szerkesztőségbe (naná, ne rontsák a különben sem rózsás hangulatot!), a fizetésüket is hazaküldik! Ennek viszont az volt az ára, hogy jobbára termelési riportokat, a „sokoldalúan fejlett és a kommunizmus felé menetelő román szocialista társadalom” építőiről írjanak. Ezzel politikai megbízhatóságukat is igazolhatták. (...)
Azt se sokan tudják, hogy volt, akit megélhetési gondok miatt is támogatott a főszerkesztő. Például Szilágyi Domokost, aki nemegyszer az apja kabátját viselő, abból alig kilátszó, később az 1977-es bukaresti földrengés áldozatává vált Kobak fiával jött az Előre szerkesztőségébe, hogy felvegye cikkdíját. Páskándi Gézának gyűjtést rendeztünk, amikor kiengedték a Duna-delta „paradicsomából”. Szilágyi jó ideig álnéven, majd nyilvánvalóan taktikai okokból is választott bukaresti román felesége nevén közölte verseit. Ellesett beszélgetésükből kiérződött, hogy Szilágyi és Páskándi barátsága régi keletű, utóbbi mindig Döszinek szólította egykori szatmári diáktársát.
Nem szeretném túlértékelni, még kevésbé tisztára mosni volt főszerkesztőmet, de általában tisztelte magán- és családi életünket. Ő maga leszámolt azzal, hogy előbbi „repülős” környezetének, majd nősülésének (is) köszönhetően családja elrománosodott, s nem tudok róla, hogy valakinek saját modelljét ajánlotta volna. Azt se hallottam, hogy valakit meg akart volna győzni: román iskolába írassa gyermekét, mert az előnyösebb! Én inkább úgy láttam, hogy tartásosabbnak, jellemesebbnek ítéli azt a munkatársát, aki korrektül vállalta magyarságát. Ezért is mondtam egy cifrát, amikor még a rendszerváltás előtt Magyarországra települt egyik vidéki kollégánk odaát úgy próbált jó pontokat (s vele jó állást és lakást!) szerezni, hogy többek között Pozsgay Imrének is elsírta: az ő gyermekeit román iskolába kényszerítették! (Mert végül azért minden kitudódik.) Érdekes, az én csemetéimet és sok kolléga gyermekét nem kényszerítették! Igaz, mi nem feltétlenül kerestük a román pártelvtársak kegyét és nem jártunk velük vadászatra...
(Részletek a szerző Tollasodásom története címmel 2011 őszén megjelent önéletírásából)
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

A csíki székelyek és a gyimesi csángók identitástudatáról 1.
Szülőföldem és lakóhelyem a Jászság, kitűnő terepe a társadalomkutatás kulturális antropológiai aspektusának, de már diákkoromtól kezdődően, figyelmem inkább fordult a magyarság földrajzi értelemben, legkeletibb térségeiben, Moldvában, a Gyimesekben és a Székelyföldön élő közösségeinek a sorsa, kultúrája felé.
A Csíkszeredában létrejött és figyelemre méltó kutatási eredményeket produkáló Kulturális Antropológiai Műhely tagjainak álláspontját osztva – „ma mi vagyunk Európa nomádjai” – magam is úgy véltem, sokkal izgalmasabb rejtvényeket kell megoldani a kulturális képletek tekintetében a világnak ezen a táján, mint idehaza, a civilizáció és a globalizáció által már alaposan kilúgozott és a média tevékenységének köszönhetően homogenizált társadalmi szövetekben.
A motivációm további erősödését jelentette az a családomat érintő, ma már szinte homályba vesző származási tudat is, amely a felmenőim vonatkozásában egynegyed íziglen a Gyimesekhez kötötte őseimet.
A Jászberényi Tanitőképző Főiskolán 1996-ban megalapítottuk a Jászsági Antropológiai Műhelyt, amely néhány évig jogilag egyesületként is működött és számos társadalomkutatási, valamint kultúraközvetítői programban is részt vett. A tudományos tevékenység példájaként ott volt előttünk a csíkszeredai KAM, de a Kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem „láthatatlan kollégiumának” tevékenységei is motivált bennünket. Jelen tanulmány egy rövid kivonata annak az 1996-tól 2003-ig folytatott kutatási tevékenységnek, amelyet a Székelyföldön, a Gyimesekben és Moldvában folytattunk. A kutatás résztvevői (két oktató és főiskolás diákok) együtt és külön-külön is hozzájárultak azokhoz az eredményekhez, amelynek néhány, az általam itt rögzített gondolata megfogalmazódik.
A műhely tagjai között jelentős feladatot vállaltak azok a főiskolai hallgatók, akik az itt említett, a magyarság kultúrájának talán legősibb, legautentikusabb értékeit őrző vidékeiről származnak, és szorgalmas kutatási tevékenységükkel fontos adalékokkal szolgáltak közös eredményeinkhez.
Bevezetés
Az etnoregionalizmus tárgyában talán indokolni sem szükséges az identitásproblematika jelenlétét, hiszen egy olyan potenciálisan létező kohéziós erőről van szó, amelyet bármiféle politikai nézőpont sem hagyhat figyelmen kívül. Egy olyan korban, egy olyan világban, amelyben és ahol mesterségesen a média által generált felszínes és rövid távú összetartó erők működnek, aligha lehet csupán ezekből a tapasztalatokból messzemenő következtetésekhez illetve általános ítéletekhez jutni.
Az identitástudat valamiféle konkrét, illetve egzakt mérhetősége bármely politikai erő számára létkérdés lehet, avagy stratégiai jelentőségű információt jelent. Politológiai ismérvek alapján az identitás feltérképezésének eredményei jelentős hatalmi kondíciókat generálnak, generálhatnak. Ebben a nézőpontban számomra az egzakt mérhetőség másodlagos jelentőségű, hiszen nem a politikai tőke kinyerhetőségének jelentőségét vizsgálom, hanem egyszerűen azt szeretném megtudni, hogy létezik-e egyáltalán egy valameddig is kiterjedő identitás, és az miféle? Létezik-e egyáltalán irányítható, kezelhető, valamilyen eszköztárral manipulálható identitás, amely alkalmassá teszi a közösséget egy bizonyos cél megvalósítására? Létezik-e a kohéziónak ez a formája, amely társadalmi stratégiák megvalósítására is alkalmassá tesz egy közösséget? A probléma annál is izgalmasabb mint azt előzetesen gondolnánk, mert minden feltevés ellentéte is igaz. Tehát, ha léteznek olyan stratégiák, amelyek képesek megölni, elpusztítani, valamint kiüresíteni a közös cselekvésekre késztető, tartalmilag is megragadható identitásokat, akkor politikai értelemben a közösségek bomlaszthatóak, bármikor a megfelelő eszközökkel irányíthatóak – tehát hatalmi igényeknek megfelelően manipulálhatóak.
Mindazon tapasztalatok, amelyek az általunk vizsgált politikai-kulturális térségben realizálódtak különleges gyakorlatot és lehetőséget biztosítottak a kísérletező gondolatok számára. Hiszen nyílt és alig leplezett szándék jelenik meg a román asszimilációs törekvés irányából, másrészt közvetlenül jelen van az egzisztenciális érvényesülés lehetőségének az identitást alapvetően befolyásoló következményrendszere, valamint az is tényszerűnek mondható, hogy a globalizációs folyamat minden helyi kulturális értéket folyamatosan kilúgozó hatása egyre jobban érvényesül. Mi történt? Mi történik? Valamint mi várható a felcsíki székelység illetve a gyimesi csángók identitástudatának metamorfózisában.
A tanulmány rövid és mitavételszerű gondolatmenetében egy, a történelmi-társadalmi, valamint kulturális viszonyok aspektusában kíván rámutatni egy érdekes és első megközelítésben érthetetlen jelenségre. Ez a jelenség a következő: a csíki székelyek és a gyimesi csángók alapvetően leértékelik egymást, de ugyanekkor mindkét népesség identitástudata sajátosan, szorosan kötődik a magyarsághoz és saját kötődését értékesebbnek, magasabb szintűnek tartja a másikénál, valamint alapvetően igazabbnak, autentikusabbnak a moldvai magyarság nemzethez történő viszonyulásához képest.
Tanulmányomban ezeket a kérdéseket próbálom körbejárni mind korábbi empirikus, mind pedig elméleti kutatási eredmények alapján. A dolgozat központi kategóriája természetesen az identitástudat, és e kategória további szűkítésének megfelelően elsősorban a kollektív identitástudat. A regionalitás és a regionális egységek kialakítása, a politikai befolyás szerepe bár tárgyunk vonatkozásában talán nagyobb jelentőséget is kaphatna, mégis szükségesnek és fontosnak tartottam azt a prioritást követni, amely a szervesen létező és a továbbiakban is működő identitás feltérképezését tartotta a legfontosabb kérdésnek. A politikai mechanizmusok befolyásoló szerepét ebben a gondolatmenetben csupán mint rásegítő vagy a szerves folyamatokat ismerő és azokból információt használó, alkalmazni tudó megoldásként vesszük figyelembe. Az etnoregionalizmus problémakörének, tágabb értelemben vett elemzéséhez ez a viszonylag egyszerű és speciálisnak mondható mintavételezési és kutatási tapasztalat csupán adalékul, vagy kiindulási támpontként szolgálhat, ennek ellenére bizonyára igazolható létjogosultsága és fontossága. A kérdésfeltevés és a kutatási irány választásának végső érveként azt a meggyőződésemet kívánom megfogalmazni, hogy bármilyen nagypolitikai, vagy helyi politikai stratégia, illetve program nem tekinthet el a realitások, a létező és működő társadalmi jelenségek és állapotok tárgyilagos megismerésétől, valamint minden olyan politikai kezdeményezés, kigondolt, kitervelt, művi, strukturális változtatás, amely nem veszi figyelembe a valóságos állapotokat, a társadalom hatékony működése, a közjó érvényesülése tekintetében rendkívül káros következményekkel jár. A politika ilyetén hozadéka ellenőrizhetetlen és társadalmi értelemben veszteséges. Álláspontom szerint akár a politikai, akár a gazdasági folyamatok racionalizálási szándékában, irányításában szerepet kapott döntéselőkésztők és döntéshozók messzemenően figyelemmel kellene, hogy kísérjék a társadalomkutatás során feltárt és visszajelzett tudományos ismereteket. A kormányzásban, a helyi politikában mindinkább szükséges lenne bevonni, illetve alkalmazni a kulturálisantropológiai kutatások nyomán mára már egyre inkább kikristályosodott tudástartalmakat.
Antal György
magyardiplo.hu
Erdély.ma

Quo vadis romániai magyar felsőoktatás?
A rendszerváltás után a romániai magyarság bízott abban, hogy visszaállható az önálló állami magyar egyetem Kolozsváron, Marosvásárhelyen pedig két egyenjogú, magyar és román nyelvű tagozat jöhet majd létre az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE). A körülmények azonban úgy alakultak, hogy ez az álom nem valósult meg. A tavaly megreformált oktatási törvény azonban lehetővé teszi a magyar felsőoktatás megerősítését és önállóságának bizonyos fokú megszerzését is. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen lehetővé vált magyar intézetek létrehozása, egyedül a biológiai karon ütközött ellenállásba a magyar tagozat önállósodásának kérdése. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) azonban 2011 júniusa óta „áll a bál” a magyar tanszék tervezett létrehozása miatt. Annak ellenére, hogy az új román törvény lehetővé teszi a magyar nyelven történő oktatást, a vásárhelyi helyzetet politikai közbenjárás nélkül nem sikerül megoldani. A megfélemlítésektől és politikai fennhangoktól sem mentes kérdést járjuk most körbe, összefoglalva az elmúl fél év eseményeit.
2012. március 14-én a MOGYÉ-n létrehozandó magyar tagozatról szóló határozatot első olvasatban elfogadták. Úgy ís tűnhetne, hogy megvan az esély rá, hogy rendeződjön a magyar tagozat kérdése. Mindeközben az egyetem etikai bizottsága által lefolytatott vizsgálat alapján a MOGYE rektora írásos figyelmeztetésben részesítette Brassai Attila professzort, az orvosi fakultás gyógyszertan tanszékének vezetőjét, aki szerintük megszegte a tanárok számára előírt lojalitás kötelezettségét. Románia a meglepetések és az ellentmondások országa – ezért már meg sem lepődik az ember, hogy ilyen hírek váltják egymást az ajtóban.
Magyarellenesség felsőfokon
A MOGYE többségben lévő román vezetősége ellenzi, hogy az új tanügyi törvény értelmében bármilyen struktúrális változások menjenek végbe az egyetemen, az önálló magyar kar kialakításáról pedig hallani sem akarnak. 2011 júniusában, mikor az egyetem vezetősége a kérdésről szavazott, a magyar tanárok és diákok távolmaradásukkal tették lehetetlenné a szenátus működését, mivel az nem vette figyelembe sem a korábbi megállapodásokat, sem magát az új oktatási törvényt. Júliusban kiderült, hogy az általános orvosi karon a magyar hallgatókat megfosztották a tandíjköteles helyektől: a nyolcvan fizetős hely mindegyikét román hallgatók nyerték el. Tették ezt annak ellenére, hogy a megállapodás szerint a helyeket fele-fele arányban osztják el magyar és román hallgatók között.
Nézzen szét Marosvásárhelyen!
Constantin Copotoiu, akkori rektor diszkriminatív döntése ellen többen is felemelték hangjukat, a Marosvásárhelyen bejegyzett Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Képzésért Egyesület (RMOGYKE) pedig tiltakozó akciók szervezésébe kezdett. A román fél töbszöri hitegetés után sem tette lehetővé a magyar karok létrehozását, az ősszel elfogadott új egyetemi charta pedig egyértelmű visszalépést jelentett, hiszen eleve kizárta a magyar önállósodási célok elérését. A kialakult helyzet miatt a RMOGYKE a Bolyai Kezdeményező Bizottsággal együtt kérvénnyel fordult Dorin Florea marosvásárhelyi polgármesterhez, melyben egy, a város főterén szervezett tiltakozó akcióhoz igényelte az önkormányzat beleegyezését. Ezt azonban a város vezetősége nem tette lehetővé. A helyi rendőrség igazgatója arra hivatkozott, azért nem engedélyezik a békés tüntetést, mert az egyetem problémáit nem az utcán kell megoldani. Florea hozzátette, hogy miután beszélt az egyetem vezetőségével, világossá vált számára, hogy nincs semmiféle probléma, csak egyesek akarják szítani a kedélyeket.
A polgármester szerint: „Meg kell nézni, kik szerveznék a tüntetést, hisz mind olyanok, akik soha semmit nem tettek az életben.” A szervezők azonban nem hátráltak meg, így augusztus közepén a marosvásárhelyi református vártemplomban imaestet tartottak. A tiltakozásoknak ezzel azonban nem lett vége. A RMOGYKE titkára többedmagával a tiltakozás egy nem mindennapi formáját választotta. Fiatalokkal együtt orvosi ruhába öltözve, rajtuk egyenlőséget és a magyar intézet létrehozását követelő feliratokkal párokba rendeződve sétálnak a város utcáin. Az akció résztvevői elmondták, voltak, akik gratuláltak és bíztatták őket, de mindjárt az első nap a román rendőrök is beléjük kötöttek, illetve román fiatalok is követték őket és a fekete március idejében ismertté vált magyarelennes mondatot kiabálták feléjük. Szeptemberben a MOGYE szenátusa 15 tanárt, köztük kilenc magyar nemzetiségűt helyezett nyugállományba. Ezzel a lépéssel még inkább megnehezítették a magyar tagozat önállósodását.
Előzmények
A 2011 januárjában megjelent új román Nemzeti Oktatási Törvény célja többek között, hogy átfogó reformokkal tegye még hatékonyabbá a román oktatásügyet. A törvény a romániai magyarság számára azért is jelentős, mert három egyetem esetében mondták ki azok multikulturális jellegét, lehetővé téve ezzel azt, hogy ezeken az egyetemeken magyarul is folyhat az oktatás. A törvény 363. cikkelye előírja, hogy a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) is létre kell hozni magyar tagozatot. A törvény eme rendelkezését kihasználva a MOGYE magyar oktatói a gyógyszerészeti és a fogorvosi karon magyar tanszéket akarnak létrehozni, az általános orvosi karon pedig beleegyeztek abba a megoldásba, hogy itt öt román és három magyar tanszéket hozzanak létre. A törvényről szóló Kitekintő-elemzést itt olvashatják)
Román aggályok
Bár a kérdés politikailag átitatott, magyarellenes fennhangokkal együtt, a román fél aggályait is meg kell említeni. Az egyetemi vezetőség leginkább attól tart, a magyar önállósodás ellehetetlenítené az egyetem működését. Ha valaki ma Romániában orvos szeretne lenni, a román nyelv (mely az egyetlen hivatalos nyelv) ismerete nélkül ez nem sikerülhet. Az egyetem rektora hozzátette, hogy bár igaz, hogy kilenc magyar oktatót helyeztek nyugállományba, de másik hat helyre pályázatot hirdettek meg. A kiírt pályázatokra vagy nem jelentkeztek a magyar tanárok, vagy nem feleltek meg a követelményeknek. A rektor szerint az egyetem oktatói és kutatói által megjelent publikációk mindössze 20%-a származik magyar kutatók tollából.
Bukarestből máshogyan látják az ügyet..
Utazzon el oda is a Kitekintővel!
Azt is kiemelte, hogy korábban a magyar nemzetiségű hallgatók sokkal jobban teljesítettek román társaikhoz képest, ez a tendencia az utóbbi időszakban megfordult: a román diákok 9,3-as átlaggal is csak költségtérítéses helyekre nyernek felvételt, míg a magyar diákok már ennél gyengébb átlaggal is államilag támogatott képzésben tanulhatnak. A román diákok is kifejezték egyet nem értésüket. Szerintük nincs értelme etnikai elvek alapján ketté osztani a hallgatókat, mivel ez szerintük zárt társadalmak kialakulását eredményezheti hosszú távon. Természetesen a nacionalisták sem maradhatnak csendben egy ilyen kérdésben.
A román ellenzéki pártok a kérdés kapcsán a szeparatizmus bátorítását emlegették és az egyetem, valamint a páciensek, korházak és orvosok etnikai szétválását predestinálták, felelősségre vonva ebben a Demokrata-Liberális Párt és az RMDSZ politikusait. A Nemzeti Liberális Párt és a Szociális Párt politikusai szerint, ha engedélyezik a magyar karok létrehozásá, a konfliktus odáig fajulhat, hogy a magyar orvosok csak magyar pácienseket akarnak majd/tudnak csak gyógyítani. Florian Buicu, a Szociáldemokrata Párt politikusa szerint a magyar fiatalok értelmi képességével nincs gond, de ha már eddig románul tanultak, a továbbiakban is megtehetnék. A Nemzeti Liberális Párt Maros megyei elnöke hozzátette:„Értsék meg: mi együtt akarunk dolgozni. Nem akarunk szeparatizmust. Mert lehet, hogy holnap jönnek majd a tatárok, és külön tatár fodrászüzletet kérnek.”
Állóháború két fronton
Miután szeptemberben a MOGYE vezetősége ismételten elutasította a magyar fél kezdeményezését, október elején a román egyetemi vezetés ígéretet tett arra, hogy a kérdést egy héten belül rendezik. A bukaresti kormány 200 helyet hagyott jóvá a MOGYÉ-n, melyre magyar hallgatókat kell felvenni, ám a román fél rögtön hozzá is tette, hogy ehhez az egyetemnek nincs megfelelő struktúrája sem a tanárok, sem a laboratóriumok tekintetében. A román ígéret miatt hivatalosan az októberre tervezett újabb magyar tüntetést nem tartották meg, ám az aradi vértanúkról való megemlékezésen a MOGYE kérdése akarva-akaratlanul felszínre került. A megemlékezés után a jelenlevők 1500 sárga, fehér és piros szekfűt helyeztek le az egyetem épülete előtt. A Bolyai Kezdeményező Bizottság továbbra is bátorítja a magyar tanárokat, hogy hozzák létre akár önállóan a magyar tagozatot, az RMDSZ-től pedig azt kérik, hogy érje el, hogy a magyar tagozatnak járó összegeket külön számlára utalják.
Per és plágium
Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem
Az egyetem a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem orvosi karából nőtte ki magát 1948-ban. 1962-ben a román állam bevezette a kétnyelvű oktatást annak ellenére, hogy eredetileg az intézményt a magyar nemzetiségű diákok számára hozták létre. Míg 1963-ban 88 végzős diákből 81 magyar volt, 1994-ben a 240 végzősből csak 28 volt magyar nemzetiségű. 1990 márciusában a magyar diákok egyenlő jogokat követelve sztrájkba kezdtek, melyhez tanárjaik is csatlakoztak (fekete március). Mindezek ellenére csak 17 évvel később kerültek ki a magyar feliratok az egyetemre. Jelenleg három karon összesen 12 szakon folyik az oktatás. Az egyetem hivatalos honlapja csak román nyelven érhető el.
Mivel az egyetemi vezetőség meg sem halgatta a magyar felet, a RMOGYKE az egyetem szenátusa elleni per megindítása mellett döntött, melytől a civil szervezet vezetője gyors győzemet várt. Az egyesület szerint a MOGYE illegálisan működik, hiszen az egyetemi charta szembe megy a román oktatási törvénnyel. Az egyetem vezetősége azonban a minisztérium ajánlására sem volt hajlandó változatni azon. 2012 februárjában a MOGYE is bírósági útra terelte a kérdést, az egyetem vezetése egyenesen az oktatási minisztériumot perelte be. A marosvásárhelyi közigazgtási bíróságnak az egyetemi autonómia jogosságát és sérthetetlenségét kell megvizsgálnia.
A MOGYE ugyanis azért nem veszi figyelembe az őket ért vádakat, mivel az egyetem autonóm, így az ott felmerülő kérdéseket az egyetem falain belül, politikamentesen kell megoldani. Ábrám Zsolt orvosprofesszor szerint azonban ez csak időhúzás az egyetem részéről, és a legjobb védekezés a támadás elv alapján abban reménykednek, hogy a mérleg nyelve végérvényesen az ő oldalukra billen majd. A kialakult helyzet egyik érdekes mozzanata, hogy idén januárban a BKB képviselője, Hantz Péter, aki a bázeli Friedrich Miescher Orvosbiológiai Kutatóintézet munkatársa, plágiummal vádolta meg Constantin Copotoiu rektort és Klara Branzaniuc rektorhelyettest. Az érintettek beismerték a plágium tényét.
Politikai hatásgyakorlás
Időközben a MOGYÉ-n rektorválasztás is zajlott, melynek eredményeként a rekotr Leonard Azemferei lett, aki szintén nem támogatta a magyar tagozat létrehozását. Markó Béla az események alakulását látva kijelentette, ha a MOGYE nem tartja tiszteletben az oktatási törvényt, kilép a kormányból. 2012. március 2-án hét órás, éjszakába nyúló tárgyalás zajlott az egyetem vezetése és a román oktatási tárca között, melynek eredményeként Catalin Baba, a tárca vezetője bejelentette, hogy a MOGYE magyar tagozatát kormányrendelet hozza létre. A volt rektor szerint a magyar fél képtelen volt a kompromisszumra, és a román vezetés több engedményére is nemet mondtak. A magyar fél szerint azonban a román kollégákban csak addig volt meg a kompromisszumkészség, míg el nem jutottak az önálló tanszék létrehozásának kérdéséhez. A döntés után a Nemzeti Liberális Párt elnöke kijelentette: „Függetlenül attól, hogy milyen módszerekkel hozzák létre a magyar intézeteket a MOGYÉ-n, amint hatalomra kerülünk, megszüntetjük.” Kelemen Hunor arra hatalmazta fel az RMDSZ képviselőit, hogy amíg a határozat nem készül el, ne vegyenek részt a képviselőház ülésein.
Nemzetközi viszhang
A MOGYE ügye az Európai Parlament különböző fórumain is bemutatásra került. Először Sógor Csaba, romániai EP képviselő ismertette a kialakult helyzetet. Tőkés László először felhívásban reagált a kérdésre, majd november 19-én Strasbourgan Tőkés meghívására Dr. Brassai Attila ismertette a MOGYÉ-n kialakult helyzetet a Gál Kinga néppárt képviselő által elnökölt Kisebbségi Frakcióközi Munkacsoportjában. Tőkés az elrománosítás egyik újabb példájának nevezte az esetet, Brassai pedig kitért arra, hogy a hatvan éve még színtiszta magyar intézményben olyan radikális változások mentek végbe, hogy napjainkban még egy magyar kar beindítása is szinte lehetetlen még annak ellenére is, hogy a román törvényi szabályozás lehetőséget adna rá.
Romániában legyőzi a nacionalista láz az erdélyi magyarokat címmel a Le Monde mértékadó francia liberális lap is beszámolt a marosvásárhelyi helyzetről. A cikk szerzője, Mirel Bran szerint „a látszólagos nyugalom ellenére a nacionalizmus szellemei megszálták a helye kisvárost.” Hozzáteszi továbbá, hogy a fő kérdést nem a magyar nyelvű oktatás okozza – mely korábban is megvolt bizonyos szinten az egyetemen – hanem az önálló kart kezdeményező RMDSZ számára a kérdésnek a választások miatt politikai tétje is van. Ezt azzal magyarázza, hogy a korábbi választások során a romániai pártoknak – legyen szó jobb vagy baloldaliakról – eddig mindig szövetségre kellett lépniük a magyar páttal a kormányalakítás tétje miatt, 2008-tól azonban másik két kisebb párt halássza el a szavazatokat a most a kormányban koalícióból politizáló RMDSZ elől.
Kinek a javára válik?
2012. március 14-én a MOGYÉ-n létrehozandó magyar tagozatról szóló határozatot első olvasatban elfogadták. Az új kar a következő szakokat tartalmazza: általános orvosi képzés magyar nyelven (200 hely), általános orvosi képzés angol nyelven (50 hely), nővérképző magyar nyelven (50 hely), gyógyszerész-képzés magyar nyelven (75 hely, a szak egyelőre ideiglenes működési engedéllyel rendelkezik, egy év alatt kell az akkreditációs feltételeket megteremtsék), szülésznő-képzés (25 hely, amely fele-fele arányban oszlik a magyar és a román kar között). Román diákok továbbra is tüntetnek a döntés ellen. Egyrészt a már korábban is említett okok miatt, másrészt elutasítják, hogy politikai síkon sikerült megoldani egy ilyen jellegű kérdést. A Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség pedig aláírásgyűjtésbe kezdett, melyben az oktatási törvény betartását követelik.
Románia választások előtt áll, és ebben az időszakban az ilyen jellegű kérdések még érzékenyebbek, hiszen minden párt igyekszik ilyen vagy olyan módon a maga számára értékes szavazatokat szerezni. A legszomorúbb az egészben azonban mégis az, hogy még létre sem jött a magyar kar, máris megkezdődött az oktatók megfélemlítése: az egyetem nem hivatalosan működő etikai bizottsága máris vizsgálódni kezdett a magyar oktatók után, akik közül Dr. Brassai Attila tavalyi strasbourgi szereplése miatt írásbeli figyelmeztetést kapott, mert szerintük azzal “rossz szolgálatot tett” az egyetemnek. Közben újabb és újabb rágalmakat fogalmaz meg a román vezetőség a magyar tanári kar többi tagjával szemben. Ezek szerint a gyakorlatokon nem hajlandóak románul megszólalni és a román diákokat is a magyar nyelv elsajátítására kötelezik.
Annak ellenére, hogy a kormánytervezetről különféle fórumokon is közvitákat szerveztek, a sárdobáláson és a rágalmazáson kívül érdemi javaslattal a román fél nem állt elő. Ezért valószínű, hogy a múlt héten elfogadott kormányjavaslaton a tíz napos vita után komolyabb változtatás nem lesz. A június óta húzódó kérdés kormányzati szinten rendeződni látszik tehát, a gyakorlatban azonban semmi garanciája nincs annak, hogy a kormányrendelet elfogadása után nem csak papíron jöhet majd létre a magyar tagozat. Remény azonban mindig van, még ebben a faramuci helyzetben is. Hiszen ha figyelembe vesszük, hogy angol nyelvű oktatás is lesz az egyetemen (és elviekben a kormányfő a német nyelvű oktatást is támogatja), ez olyan nyitást eredményezhet, mely le- (esetleg teljesen) elhalkíthatja a soviniszta hangokat. Bár az egyetem rektora az egyetemi autonómiával védekezik, azt nem szabanda összekevernie a korlátok nélküli hatalommal. Bárhogy is alakul a MOGYE kérdése, annak nyilvánvalóan hatása lesz a közeledő választásokra is.
Kitekintő.hu

Román egyetemista-egyesületek a MOGYE magyar főtagozata ellen
A Romániai Orvostanhallgatók Egyesületei Szövetségének közgyűlését a hét végén tartották meg Marosvásárhelyen, párhuzamosan a TDK-val. A diákok nem szerveztek tüntetést a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar főtagozatának létesítése ellen, de kifejezték támogatásukat az “etnikai szeparatizmus” ellen fellépő marosvásárhelyi diákliga mellett.
Miközben a Kultúrpalotában a magyar orvostanhallgatók által szervezett TDK értekezései zajlottak, a Grand Szállóban a Romániai Orvostanhallgatók Egyesületei Szövetségének (FASMR) XXVI. közgyűlését tartották. Dan Zolog, a marosvásárhelyi diákliga elnöke kérdésünkre elmondta, nem “rászervezésről” van szó, hiszen már január elején eldöntötték a helyszínt, időpontot. A FASMR kilenc megyei (Temes, Bihar, Craiova, Kolozs, Iasi, Maros, Beszterce, Szeben és Bukarest) szervezetének küldöttei vettek részt a háromnapos programon, amelyen vezetőségi tagokat, projektmenedzsereket választottak, működési szabályzattal kapcsolatos kérdéseket és módosító javaslatokat vitattak meg, illetve fogadtak el. A péntek esti megnyitóünnepségen a prezídiumban ott volt Ionut Cobec, a FASMR elnöke, Ali Shawki Iulian alelnök, Andrei Ivan, a szervezet kincstárnoka, Dan Zolog, a marosvásárhelyi diákliga elnöke és dr. Leonard Azamfirei, a MOGYE törvénytelenül megválasztott, a szaktárca jóváhagyásával nem rendelkező rektora. A FASMR elnöke az egyetemista-egyesületek közötti együttműködés fontosságáról beszélt, arról, hogy az oktatási folyamatban elsősorban a szakmai előadások minőségére kell a hangsúlyt fektetni. Dr. Leonard Azamfirei beszédében elmondta, egy pillanatra “félretéve a problémákat”, megpróbál felhőtlenül örülni az eseménynek, és arra kérte a résztvevőket, hogy ezúttal ne tegyenek fel a MOGYE-val kapcsolatos kérdéseket. Mindazonáltal kifejtésében visszatérő motívum volt az egyetem ügye. Elmondta, meg kell érteni, hogy az orvosi egyetemek különböznek az egyéb felsőoktatási intézményektől, úgymint a színművészeti, jogi, testnevelési egyetemek, az orvosis hallgatókat pedig leginkább a rezidensvizsgák foglalkoztatják. Hozzátette: a román diákegyesületek szolidárisak voltak mindvégig a marosvásárhelyi román diákligával, ami jó érzéssel tölti el, hiszen bebizonyosodott, hogy “nincsenek egyedül akkor, amikor egy komoly probléma merül fel”, majd megköszönte kiállásukat (a magyar főtagozat létrehozása ellen – szerk megj.). Reményét fejezte ki, hogy a “zavaros helyzet” rövidesen megoldódik, és a következő összejövetel alkalmával a résztvevők egy olyan Marosvásárhelyre érkeznek, ahol jó egyetértésben élnek az emberek, és ahol a valós multikulturalitásnak sikerül érvényt szerezni. Visszatérve az egyetemi ügyekre, kifejtette, hogy az Alumni rendszert meg kell honosítani, adatbázist kell létrehozni a MOGYE volt hallgatóiból, ehhez kérte a diákszervezetek segítségét.
A szombati nap a plenáris ülések mellett szakmai megbeszélésekkel folytatódott. Elmaradt a délutánra tervezett, Tömegtiltakozás címmel meghirdetett tréning, utcai demonstrációt sem szerveztek. A programban válságmenedzsment, team-menedzsment, önkéntesség és vezetői készségek témakörökben szerveztek tréningeket, az est plenáris üléssel, vasárnap pedig városnézéssel zárult. Több résztvevő, valamint a diákliga vezetője kérdésünkre elmondta, a FASMR továbbra is az egyetem szétválasztása ellen van, a magyar főtagozat létrehozására vonatkozó kormányhatározattal kapcsolatban várják a döntést, álláspontjukról – várhatóan a mai nap folyamán – hivatalos közleményt adnak ki.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

”Nem faragtak elég kemény fából...”
Vallomásórák Tánczos Vilmos néprajzkutatóval
Együtt utaztak Kolozsvárról egy szombat esti Látó-beszélgetésre Marosvásárhelyre, az Ariel székházába. Házigazdai minőségében Demény Péter lapszerkesztő – aki a nyilvánosság előtt születő párbeszéd hamvassága védelmében semmit sem árult el az úton a “kérdezz-felelek” forgatókönyvéről, pár órával később, a “félházas” publikum előtt pedig bevallotta, hogy úgy érzi magát, mint Forrest Gump a vietnami tapasztalatokra kíváncsi tömeg előtt –, és a vendég, dr. Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi tanár, esszéíró, a Bookart Kiadó gondozásában megjelent sikerkönyv, az Elejtett szavak szerzője. A kolozsvári szerzőket felvonultató, illetve kolozsvári ihletettségű alkotásokat tartalmazó márciusi Látó-szám kedvcsinálójának is tökéletesen bevált ez a két és fél óra – ahogy februárban Demény Egyed Péterrel folytatott eszmecseréje is –, de talán több is volt ennél. Régmúlt és jelenközeli történések egyetlen vallomásba illesztése, gondolatok, lélekszínek bőkezű felkínálása. Élmény.
Schuller Rudolf, az erdélyi értelmiség, a kiválasztottak – Kányádi Sándor, Székely János mellett Tánczos Vilmos – “mentora” megidézésével indult a párbeszéd, ezt megelőzően pedagógusléte titkaiból villantott fel párat a meghívott. Harminc éve változatlanul lámpalázas az órák előtt – ez segít abban, hogy jobbat, többet nyújtson a diákoknak, bár az is előfordult már, hogy jobban sikerült az az előadás, amelyre kevésbé volt felkészülve –, az ötven-hatvan perc sikeréről az arcok, tekintetek biztosítják – rémálma, hogy egyszer egy diák nem néz vissza rá, igaz, erdélyi hallgatóival ilyen még nem fordult elő –, és még sohasem mert belenézni tanítványai jegyzeteibe – derült ki az elkövetkező percekben.
– A tanár színész is egyben. Fontos, hogy élő legyen az óra – jegyezte meg Tánczos Vilmos, majd a Schuller Rudolftól kapott útravalóról szólt.
– A legegyszerűbb emberre is tudott figyelni, ez volt a legfontosabb, amit tanultam tőle. A világirodalmi élményeket nem tudtam hasznosítani, de az, hogy kacérkodom ilyenekkel, nagyrészt annak is tulajdonítható, hogy nála illett irodalommal foglalkozni – mondta a meghívott, akit először tizedikes diákként, tantárgyversenyen egy Toldi-idézettel érintett meg a múzsa.
– Kilencedikben nem tudtam helyesen írni magyarul, tizedikre aztán a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban “helyreszedtek”. Szupermatekes osztályból magyar-orosz szakra készültem – pergette vissza még jobban az időt Tánczos Vilmos, majd a beszélgetőtárs kérésére arról vallott, miért lett belőle néprajzos.
– Meg akartam osztani az élményt egy megsemmisülőben levő világról, amelyet falusi gyermekként ismertem meg. Tudtam, milyen volt szülőfalumban, Csíkszentkirályon a lakodalom, éreztem nagyszüleim mestergerendás házának illatát. Romantikus indíttatásból választottam ezt a hivatást. 1979–80-ban kezdtem járni Moldvába. Amikor 1983-ban tanár lettem, a nyári szünidőben imákat gyűjtöttem ezen a vidéken. Belekeveredtem ebbe a néprajzos históriába, többen voltunk, és számon tartottuk egymást. Kollégáim a rendszerváltás után rögtön szóltak, hogy megalakul a Kriza János Néprajzi Társaság. A kolozsvári egyetem tanszékére 1992-ben versenyvizsgáztam.
Pályája alakulásáról, tudományos szövegekkel való viszonyáról így vallott a vendég:
– Lehet, hogy nem vagyok elég kemény fából faragva, de nem a néprajzos szakirodalommal alszom el, hanem szépirodalmi művekkel, és számomra ünnep, amikor leveszek egy verseskötetet a polcról. Van, aki úgy gondolja, vétek, hogy egy tudós ember ilyesmivel foglalkozik. Én úgy gondolom, rengeteg mennyiségű szöveget termelünk, amelyet soha senki nem olvas el, ha mégis, akkor csak szakmai kötelességből. Téved, aki azt mondja, hogy a képek világában, és nem a szöveg világában élünk. Az esszéimről mindig kedvező visszajelzést kaptam, a tudományos szövegeimről is, de nem vagyok meggyőződve, hogy ezeket meg kellett írni. Egy igazi tudós szakemberben fel sem merül ilyesmi. Engem az élet egészében érdekel. Ha terepre megyek, nem egy konferenciához gyűjtök anyagot, csak úgy ellötyögök Moldvában. Nem szeretek, és nem is szoktam pályázni. Ebben az a nagyon jó, hogy szabad lehetek.
Tánczos Vilmos gyűjti a szavakat – derült ki a továbbiakban –, a székely mellett a budapesti nyelvi humort is élvezi, a kolozsvári viszont ritkán örvendezteti meg, a jövőben pedig egy csíkszentkirályi szótár létrehozását tervezi. Kutatásai során mindig a változás mibenléte izgatta –”úgy tűnik, hogy a magyarországi falu nem is falu, nincs élet benne, ezzel szemben ha Moldvában megjelenek, tíz perc alatt történik valami”. Az Elejtett szavakkal, melyet édesapja 80. születésnapjára írt, a csíki székely ember nyelvét, világképét menti át az új időkbe. Ebből az alkotásból olvasott fel részleteket Tánczos Vilmos az egybegyűltek őszinte örömére.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Mindannyian Kodály örököseinek tekinthetjük magunkat”
Magyar gyermekkari találkozó Aradon
Rangos zenei eseménynek lehetett házigazdája Arad a hétvégén: a Romániai Magyar Dalosszövetség (főtámogató) kezdeményezésére szombaton délután a Kultúrpalotában szervezték meg az Éneklő Ifjúság Kodály Zoltán Szellemében V. Gyermekkari Találkozót.
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) szervezésében, az Arad Városi Tanács támogatásával a filharmónia színpadán hét erdélyi magyar gyermekkar lépett fel, az eseményt megtisztelte jelenlétével a dalosszövetség két emblematikus személyisége, Tóth-Guttmann Emese elnök-karnagy és Guttmann Mihály EMKE-díjas karnagy, tiszteletbeli elnök.
Bognár Levente aradi alpolgármester köszöntötte a vendégeket, hangsúlyozva a lelkes diákok és kísérőik előtt, hogy az eseményre egy olyan városban kerülhetett sor, mely komoly zenei hagyományokra tekint vissza, hisz 1867-ben Aradról indult az Országos Magyar Daláregyesület, melyet Erkel Ferenc vezetett karnagyként hosszú éveken keresztül.
Matekovits Mihály Arad megyei RMPSZ-elnök, az esemény egyik főszervezője felkonferálásával a teremben javarészt Kodály, illetve Bárdos, Liszt és más neves magyar zeneszerzők gyermekdalai csendültek fel, magyar népdalcsokrok és nagyböjti énekek váltották egymást. Bemutatkozott a Szalontai Arany János Iskolaközpont, a Nagyváradi Szent László Római Katolikus Iskolaközpont, a Mezőfényi I-VIII. osztályos Iskola és a Kolozsvári Református Kollégium gyermekkara, a Szilágysomlyói Báthory István Alapítvány Szederinda citera együttese, a Kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum gyermekkara és végül, de nem utolsósorban a Marosszéki Kodály Zoltán gyermekkar.
Az esemény kórustalálkozó volt, nem pedig verseny, hangsúlyozta a Nyugati Jelennek a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke, Tóth-Guttmann Emese. – A rendezvény kulturális egységet teremt a gyermekek lelkében, olyan értelemben, hogy érdemes a közösségért, a megtartó erőért, az iskolájukért dolgozni. Egy ilyen találkozó mindig kihívás önmaguk és az ő általuk képviselt kórusoknak, hisz törekednek egy magasabb szintre való elérésre – nyilatkozta az elnök, aki szerint bizony igen nehéz manapság Romániában magyar gyermekkarokat toborozni, összefogni. Elsősorban a szakképzett énektanárok hiánya miatt. – Sajnos, nagyon rossz a helyzet és ez a probléma az oktatásban lelhető fel, ugyanis az iskolákban nincsenek szakképzett tanárok, akik ezt felvállalnák. Ha van tanár, akkor pedig nincs egy iskolavezetőség, mely biztosítaná az énekkarok, énekkari próbák létrejöttéhez szükséges lehetőséget. Ha az iskola vezetősége nem támogatja ezt a kórus akciót, akkor bizony az iskolának nincsen kórusa. Nem beszélve arról, hogy az I–VIII. osztályosoknak heti egy énekórájuk van, és a kórus hiányzik a kötelező tanmenetből. Ezt a hiányt szeretnénk mi pótolni ezekkel a kórustalálkozókkal.
A találkozón meghatottan szólalt fel a dalosszövetség tiszteletbeli elnöke, Guttmann Mihály is, hiszen sok évvel ezelőtt Aradon volt diák, a mostani Csiky Gergely Főgimnázium régi padjait koptatta, sőt a Kultúrpalota dísztermében is énekelt. – Mi most itt mindnyájan Kodály Zoltán örököseinek tekinthetjük magunkat – mondta, arra bíztatva az iskolaigazgatókat, hogy támogassák a gyermekkarok megalapítását. – Gondoljátok el, hogy mit veszít az iskola színvonala, mit veszít az iskola növendékeinek nevelése, hogyha ebből a csodálatos zenei élményből kimaradnak gyermekeink.
Az aradiak közül bizonyára sokan emlékeznek még a Vox Juventutis aradi magyar gyermekkarra, melyet Horváth Tünde karnagy alapított 1991-ben a Püspökség utcai magyar általánosban, azzal a céllal, hogy újragyújtsa az egykori dalárok eszméinek lángját. A tizenkét évig működő gyermekkar komoly hírnevet szerzett a városnak, vezetője annak idején két országos magyar gyermekkórus találkozót is szervezett Aradon. A Jagamas János-díjas tanárnő közben nyugdíjba vonult, a Vox Juventutis pedig feloszlott. Nem volt, aki továbbfolytassa a nemes munkát, aki összefogja a tehetséges gyermekeket, aki tovább ápolja a magyar dalkultúrát. Fájó pontja ez az aradi magyarságnak, hisz milyen szép lett volna, ha a szombati találkozón az erdélyi énekkarok között Arad magyar ajkú pacsirtái is fellépnek.
Horváth Tünde a könnyeivel küszködve nézte végig a műsort, külön értékelve a nagyszerű karnagyok munkáját. – Ahol kéz van, ott a gyerek is szépen énekel. Minden magyar iskolában kellene legyen magyar kórus, ehhez pedig feltétlenül szükséges az igazgatóság támogatása, mert akkor a karnagy is szívesen dolgozik – nyilatkozta lapunknak, reményét fejezve ki, hogy valamikor majd csak lesz Aradnak is egy magyar gyermekkara.
A szombati esemény aradi lebonyolításában a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ), illetve az EMKE Arad megyei szervezete és a Csiky Gergely Főgimnázium működött együtt, a találkozót a városi önkormányzaton és a dalosszövetségen kívül a Mosóczy Református Egyházközség is támogatta.
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Vendég volt a házigazda
Kőrössi P. József (KáPéJé) költő, könyvkiadó volt a Várad folyóirat Törzsasztal sorozatának vendége. A nagyváradi est amúgy szokásos házigazdáját és kérdezőjét ezúttal Szűcs László, a Várad főszerkesztője kérdezte. A beszélgetésre az az évforduló adott alkalmat, hogy a nagyváradi születésű KáPéJé pontosan harminc évvel ezelőtt hagyta el Romániát. „Fejembe vettem a világot, meg akartam mutatni, meg akartam csinálni magamat” – fogalmazott. KáPéJé meghitt családias hangulatban mesélt nagyváradi gyerekkoráról, fiatal éveiről, írói, könyvkiadói, budapesti és vidéki életéről. A sors fintora, hogy pont abban az iskolában, az Ady Endre Líceum könyvtártermében zajlott a beszélgetés, melyből kicsapták. Mint megvallotta: teljes joggal. „Nem tanultam, csavarogtam” – mesélte. Korán, már 17 évesen közölt, első írásait a nagyváradi Fáklya, Ifjúmunkás és Igaz Szó hozta le.
Ezúttal Szűcs László ült a kérdezői, KáPéJé a „vendég”-helyre
Az iskolát követően postai távirat-kézbesítőnek állt, s hat évig szállította ki a különböző táviratokat, képeslapokat. Ezekben az években megalapította a Kortárs Színpadot, a műkedvelő diákokból, fiatal munkásokból, értelmiségiekből álló színtársulatot a nagyváradi Szakszervezetek Művelődési Házában. 1979-ig nem kapott útlevelet, ekkor váratlanul megkapta, és 1982-ben névházasság segítségével Magyarországra települt. Budapesten a József Attila Kör elnöke, majd az írószövetség titkára lett. Az írószövetségnek komoly szerepe volt a rendszerváltásban, itt ismerkedtek meg és váltak barátokká Göncz Árpáddal. Jelenleg a Noran Libro kiadót vezeti. Vidéken, egy festői, dimbes-dombos Nógrád megyei kis faluban szeret élni, ahova, ha csak teheti, leutazik. Van úgy, hogy hetente háromszor is oda vonul írni, valamint kiadandó kéziratokat olvasni és pihenni két kutyájával, Kátyúval és Buckával. Itt gyakran előfordul, hogy 4–5 napig senkihez sem szól békés magányában – mondta. A bensőséges, baráti hangulatú Törzsasztal Kőrössi egyik készülő írásának felolvasásával zárult, melyet vidéki és városi élete ihletett.
Totka László
Új Magyar Szó (Bukarest)

RENDSZERHIBA
Tévesek a népszámlálási adatok, de esély sincs jobb statisztikára
A számok vitathatóak, de nem azért, mert csaltak volna a népszámlálást lebonyolítók, hanem azért, mert képtelenség nyilvántartásba venni az állampolgárok szabad mozgását.
Nem lehet készpénzként kezelni a népszámlálási adatokat, ezek mégis nélkülözhetetlenek: az államnak szüksége van egy olyan fajta kimutatásra, amelyet a közigazgatás igénybe vehet, vagy amely egyéb kutatások alapjául szolgálhat – körülbelül így fogalmazható meg a II. Szociológus Napok hivatalos nyitórendezvényeként megtartott kerekasztal-beszélgetésnek.
Veres Valér és Horváth István szociológusok, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem docensei a tavalyi népszámlálás jelenleg elérhető eredményeit magyarázta a többnyire szociológia szakos diákoknak.
Veres Valér A felvezetőben elmondta, a Szociológiai Nyílt Napok egyaránt szól a szociológusoknak, akik már a szakmában dolgoznak, a diákoknak, hiszen olyan kérdések is terítékre kerülnek, amelyekről a formális tanrendben nem esik szó. Ugyanakkor a szociológia iránt érdeklődő, nem szakmabeliek is találhatnak a maguk számára érdekes témákat a szociológiai szemszögből megközelített tematikák között, akár a sajtón keresztül, akár közvetlenül érdeklődnek. Idén is kiválasztottak egy pár ilyen közérdekű témát, az egyik a népszámlálás.
Veres elmondta, csak ideiglenes eredmények a legelső adatok, amelyeket eddig közzétettek, az előzetes adatok csak ezután jelennek meg. Az ideiglenes adatokat az Országos Statisztikai Intézet azzal a figyelmeztetéssel tette közzé, hogy még változhatnak, de ez a változás várhatóan nem lesz számottevő, kevesebb mint 1%-osra becsülhető.
Horváth István elmagyarázta, az ideiglenes és az előzetes adatok között az a különbség, hogy az előbbit a számlálóbiztosok szolgáltatják az általuk megszámolt, körülbelül 300 személy adatainak az összesítését követően, az előzetes adatok már a számítógépes feldolgozás eredményei.
A népszámlálási adatok közül referenciaként tekintenek az ország állandó népességére vonatkozó adatokra. Tavaly mintegy 19 millió állandó vagy stabil lakost számoltak meg, az EU-szabályozások és standardok értelmében ide tartoznak azok a román és más állampolgárok, akik állandó romániai lakhellyel rendelkeznek, és akik kevesebb mint egy évet tartózkodtak külföldön.
Ugyanakkor ide tartoznak azok a külföldi állampolgárok is, akik már több mint egy éve Romániában tartózkodnak, de a hivatalos lakhelyük külföldön van.
Etnikai megoszlás szerint a jelen pillanatban elérhető nem végleges eredmények szerint a románok aránya picit csökkent, a magyarok aránya viszonylag stabil, a romák aránya enyhén nőtt, 59 ezer fő nem rögzített etnikumú.
A beszélgetés moderátora, Balázsi-Pál Előd, a Transindex felelős szerkesztője azt vetette fel, hogy bár ismerjük a sarokszámokat, a kérdés az, hogy ezek mennyire megbízhatóak.
Horváth István szerint a demográfia nem egy egzakt tudomány, noha megkreálta magáról azt a benyomást, hogy egzakt módon tud számolni.
„Dekonstruálhatjuk a népszámlálást, elmondhatjuk hogy relatívak az adatok, ám mégis ezek alapján állapítják meg, milyen nyelvi jogokat kaphat egy település, vagy hogy a felekezetek mekkora összegre jogosultak, vagy hogy egy ország hány képviselőt küld az Európai Parlamentbe” – magyarázta Horváth a népszámlálás tétjét.
Kifejtette, a kérdőjelek és a nyitott kérdések abból erednek, hogy a demográfia egy más korszak, más népesség-ellenőrzési logikában kreálta meg a népszámlálás gyakorlatát, de időközben ez a fajta valóság megváltozott. „Az államok annyira zárt rendszerként működtek, akár a konténerek: amikor kimásztál az egyik konténerből és nagy nehezen átmásztál egy másikba, akkor ott volt valaki és feljegyezte az átmászás tényét. Így az államok eléggé pontosan tudták regisztrálni a népességet” – ábrázolta Horváth, hogy mennyire kontrollált volt egykor a kivándorlás, illetve a határátlépés.
Elmondta, a népszámlálás intézménye, ahogyan azt annak idején elgondolták és felépítették, két alaphipotézisre épült: hogy kivételes lesz az állampolgárok nagyméretű mozgása, illetve, hogy ellenőrizhető és pontosan regisztrálható lesz. A román népszámlálás során, noha elég sok botorságot elkövettek, a legnagyobb probléma mégiscsak az, hogy az alaphipotézisek nem valósultak meg.
Rámutatott, Romániának sikerült egy bizonyos számú kivándorlót regisztrálni, ám a kapott adatoknak semmi közük nincs a valósághoz.
”Ezzel a problémával nemcsak Románia, hanem a legtöbb állam szembesül. Mivel a legtöbb ember nem akar titkosrendőr lenni Kanadában, vagy parkolóőr Magyarországon, kimenetelének tényét nem fogja bejelenteni a román hatóságoknál” – mutatott rá Horváth, majd ismertette a kivándorlóknak a célországban történő regisztrálásának a módját.
”A külföldön való tartózkodások regisztrálása is elég furcsa. 2010-es adatok szerint 2,8 millió román állampolgárt regisztráltak különböző államokban, mint ott tartózkodókat, de különböző logikák szerint jegyezték fel őket tartósan ott tartózkodókként” – mondta. A szociológus szerint például Németországban bizonyítani kell, hogy az illető már egy éve ott tartózkodik, míg Spanyolország esetében elegendő egy olyan papírnak a felmutatása, amely szerint nincs korlátozva az ott tartózkodásának az ideje.
A népszámlálás alatt 1,57 milliónyi külföldön élőt regisztráltak. Az adatok szerint a '90-es években 1,1 millió személy tartózkodott külföldön, az átlag kivándorló 30 év körüli, az első munkahelyén túl levő férfi volt. Tíz év elteltével jellemzően megnövekedett azoknak az emigránsoknak a száma, akik rurális, elmaradott vidékekről származtak, és akik többnyire a húszas éveikben járó nők.
Elhangzott, van olyan ország, ahol más módszert használnak a népesség számának a nyilvántartására, azonban a módszer nem mondható jobbnak.
Például az 1,6 millió lakosságú Szlovéniában egy bürokratikus rendszer alapján történik a népesség számának a nyilvántartása: az adózás révén tűnik fel a rendszerben egy-egy személy. Ennek hibája, hogy aki például egy év alatt nem fizetett be adót, az kiesik a nyilvántartásból.
Kolozsváron a magyar közösség kudarcként élte meg a népszámlálás eredményét, mely szerint 17%-ra csökkent a magyarság számaránya. Noha a kolozsvári magyarság arra készült, hogy az arány eléri a 20%-ot, és végre érvényesítheti nyelvi jogait. Horváth elmondta, szociológusi, szakértői körökben nem arról szólt a vita, hogy a kolozsvári magyar közösség eléri-e vagy sem a 20%-os küszöböt, hiszen erőteljes volt a szuburbanizáció, és így inkább azt találgatták, hogy ez a jelenség mekkora mértékben érinti a magyar közösséget, azaz, hogy a magyarok mennyire költöznek ki Szászfenesre, Szucságba vagy Kisbácsba.
Transindex

Összefognak a rektorok
Az elkövetkező öt évben nem kivitelezhető a teljes körű magyar egyetemi hálózat létrehozásának terve, egy rendszeresen összehívott rektori konferencia viszont komoly szolgálatot tenne a magyar tannyelvű felsőoktatási intézmények közti szorosabb együttműködés érdekében – hangzott el a Tájoló közéleti konferencián, Kolozsváron, A magyar felsőoktatás jövője című panelbeszélgetésen.
Dávid László professzor, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora felszólalásában hangsúlyozta, jelentős előrelépésnek számít, hogy az új tanügyi törvény szavatolja a magyar karok létrehozását, melyek – ha nem is tudtak megalakulni mindenhol – lehetőséget biztosítanak arra, hogy fejlődni tudjon a magyar oktatás.
Soós Anna, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektorhelyettese szerint azzal, hogy a magyar rektorok – magyarországi mintára – eldöntötték, hogy létrehoznak egy rektori konferenciát, melynek keretében a magyar diákok számára nyújtott kínálat összehangolása mellett a háttérintézmények együttműködési lehetőségeit is megvizsgálják. Szabó Béla, a MOGYE professzora úgy látja, a jelenleg működő magyar vonalak megerősítése sokkal fontosabb ma, mint egy önálló állami magyar egyetem létrehozása.
A Sapientia és a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) állami finanszírozási lehetőségei kapcsán felmerült kérdésre János-Szatmári Szabolcs, a PKE rektora elmondta, mindkét egyetem közszolgálatinak számít, mindkét intézmény hiánypótlónak számít egy adott régióban, ezért reális elvárás lenne a kormánytámogatás. Dávid László rámutatott: a román és a magyar kormány közti egyezményben szerepel az is, hogy a Sapientia EMTE kérhet és kaphat állami támogatást, amennyiben az intézményt akkreditálják, ami már megtörtént.
Krónika (Kolozsvár)

Képes könyv-jelző Erdélyből
Noblesse oblige, azaz a nemesség kötelez – ötlött föl bennem a Kántor Lajos szerkesztésében a kolozsvári Korunk Komp-Press kiadónál 2011-ben megjelent Könyv, grafika – Könyvművészet Erdélyben (1919–2011) című kötetet lapozgatva. Nem kis merészség szükségeltetik ugyanis ahhoz, hogy ilyen tartalmi, formai, tér és időbeni mélységet sejtető, átfogó címhez igazodó kötet kerülhessen az olvasó asztalára. Hogy a külcsín megfeleljen a belbecsnek. Merthogy ez a mindenkori szép könyv és jó könyv ismérve.
A külcsín első szempillantásra vételezhető is: a kötet visszafogottan, nemesen elegáns külalakjával, tipográfiájával a nagy elődök nyomdokaiba lépett, de természetesen a modern kor követelményeivel, technikai lehetőségeivel is számoló Könczey Elemér hozzáértését, ízlését, ötletességét dicséri.
Ami pedig a belbecset illeti, a szerkesztő mindjárt a bevezetőben tisztázza: a kötet Korunk és Kriterion központú, tehát elsősorban a folyóirat és a könyvkiadó vonzáskörzetére helyezi a hangsúlyt, a két szerkesztőség holdudvarához tartozó könyves embereket, grafikusokat, írókat, műkritikusokat helyezi előtérbe. „Grafikus életművek, egykori Tóth Samu-tanítványoké, kerülnek a figyelem középpontjába”.
A múlt század eleji eseményekre, többek között a Kós Károly-féle, Sztánához kötődő manufakturális, darabonkénti „könyvtermelésre”, valamint a könyvtervezés és illusztráció két világháború közti látványos fellendülését elősegítő művészgárda tagjainak tevékenységére Murádin Jenő utal történelmi visszatekintőjében. És az Előzmények fejezethez tartozik Székely Sebestyén György színes helyzetképe is arról, miként estek a hozzá nem értés és politikai dogmák áldozatául Incze János Dénes meseillusztrációi. Majd a Kriterion műhelyébe nyerünk bepillantást Domokos Géza, Dávid Gyula, Árkossy István, Kántor Lajos és Csapodi Miklós Deák Ferencet, Cseh Gusztávot, Paulovics Lászlót, Tóth Lászlót, Árkossy Istvánt, Bardócz Lajost és Kancsura Istvánt bemutató méltatásai révén. Az írottak igazolásául szolgálnak a főként Kriterion munkatársak által készített színes könyvborítók.
A Korunk-közelben fejezet az 1960–2002 közötti Korunk számok könyvről, tervezésről, grafikusokról szóló anyagaiból nyújt ízelítőt, Kántor Lajos pedig a folyóirat arculatváltozásait és képanyagát elemzi: „...sorozatok, rovatok tördelésében, lapszámok vizuális tervezésében – mondhatni könyvgrafikai ötletek megvalósításában – sietett segítségünkre mindenekelőtt Deák Ferenc, mellette Cseh Gusztáv, Paulovics László, Árkossy István, Unipán Helga. A Korunk Galéria működése (1973 márciusától) erősítette ezeket a kapcsolatokat, a «honorálás» így válhatott jelentőssé.”
A könyvművészet és képzőművészet szimbiózisáról Deák Ferenc fejti ki nézeteit. Majd a Korunkban napvilágot látott illusztrációk (Árkossy István, Balázs Péter, Bencsik János, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Kopacz Mária, Paulovics László, Simon Sándor, Sipos László, Soó Zöld Margit, Surány Erzsébet, Tóth László, Unipán Helga munkái) kaptak helyet a kötetben, valamint többek között Gy. Szabó Béla, Szervátiusz Tibor, Plugor Sándor, Damó István, Unipán Helga, Buday György, Bencsik György, Sipos László könyvgrafikáiról szóló írások olvashatók Banner Zoltán, Bölöni Sándor, Farkas Árpád, Mezei József, Józsa István és ismételten Kántor Lajos tollából. Aki nem csak szerkesztette, hanem írásaival jelentős mértékben gazdagította is a kötetet. A Korunk értékteremtő és -közvetítő szerepének többrendbeli kidomborítása – részéről – egyfajta szolgálat. Aminthogy szolgálat a fiatal tehetségek istápolása is, akik írásaikkal, grafikáikkal szintén helyet kaptak az antológiában. Az erdélyi könyvművészet, grafika folytonosságáról Könczey Elemér, Damokos Csaba, Keszeg Ágnes, Részegh Botond, Csillag István, Hajdú Áron kezeskedik.
Mint minden összegzésre törekvő kötet, természetszerűleg, a Könyv, grafika sem lehet mentes némi szubjektivitástól. Tény viszont, hogy nagy mértékben éppen a Korunk és a Kriterion teremtett leginkább lehetőséget a képzőművészek számára grafikusi, illusztrátori erényeik megcsillogtatására.
Némi hiányérzet azonban csak maradt bennem a kötet olvasását követően. Meglehet, ez már az én szubjektivitásom számlájára írható: a családi kedvencünknek, Fodor Sándor Csipikéjének konkrét alakot teremtő, kiváló illusztrátor és festő, Rusz Lívia nevét ugyanis hiába kerestem. Igaz ő főként a Napsugár jegyében alkotott, de ahogyan elvétve más műhelyek munkatársai is szerepeltek a kötetben, úgy neki is juthatott volna bár említésnyi hely. Ahogyan – többek között – például Andrásy Zoltánnak, Venczel Jánosnak is. Egyébiránt a Napsugár gyermeklap köré csoportosult kiváló grafikusi alkotóműhely – a régi és a jelenlegi – megérdemelne egy antológiát. Jelen kötet szereplőinek zöme „napsugaras” is volt, akikről Bálint Tibor találóan jegyezte meg, hogy „a szín és vonal bűvészeinek és bűvészinasainak egész serege fogott össze, hogy a lap homlokzatáról sugárzó fehér fényt felbontsa, mozgásba hozza, alkalmassá tegye tündérjátékokra, a képzelet röpítésére, vágyak és ébredő álmok beteljesítésére, múlt, jelen és jövő megelevenítésére.” .
Jó grafikusokról, szép könyvekről szépen szól a Könyv és grafika.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)