Az anyanyelvi ­mozgalom számvetése (Huszadik évforduló)
A mai magyar kormány a jogkiterjesztés vonalán haladva politizál, a nyelvi többletjogok biztosítását látja szükségesnek a határokon túl, s azon van, hogy a magyar közösségek minél nagyobb mértékben dönthessenek saját kérdéseikben – jelentette ki Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai államtitkár az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) alapításának huszadik évfordulóját ünneplő konferencia díszmeghívottjaként tegnap a szentgyörgyi színházban –, ezért a jogtudatos cselekvéshez fog ezentúl is segítséget nyújtani.
Tisztelt nyelv- és nemzettársak! – ezzel a megszólítással köszöntötte az AESZ ünnepi gyűlését Péntek János, a mozgalom elnöke, aki beszámolójában a lepergett két évtized eredményeit vette számba. A történelmi fordulat a magyar nyelv nyilvános megjelenésének élményével ajándékozott meg bennünket, mondotta, s nem utolsósorban azzal, hogy sok román is elővette rejtett magyar nyelvtudását. Az AESZ végül Háromszéken került bejegyzésre, mai székháza is itt található. A nyelvpolitika a kisebbségpolitika szerves részeként fungált az eltelt években, ennek komoly jogi hozadéka volt, kár, hogy pontosan az anyanyelvművelés kapott kisebb hangsúlyt benne, holott nyilvánvaló: abban vagyunk érdekeltek, hogy anyanyelvünk maradjon a hangsúlyos, domináns elem a kialakuló magyarromán kétnyelvűségben. Az előadó rámutatott, a szövetség tevékenysége nagyot lépett előre, hozzájárult ahhoz, hogy az évszázadig tartó távolodás után a közeledés legyen a túlsúlyos elem határon innen és túl, pontosan a határtalanítás értelmében.
A mozgalom hálózatszerűen épült ki és fonódott össze az anyaországi és az utódállamokbeli társszervezetei munkájával. Ezek legfiatalabbika – jelentették be a konferencián – a nemrég megalakult kárpátaljai szövetség. Az előadó szerint mindamellett a második évtizedben némileg lankadt a mozgalom lendülete, s köznyelvünk állapota sem kielégítő, a sajtó nyelvhasználatában, a tankönyvekben is sok a gondatlanságnak, a nyelvi igénytelenségnek, a restellni való provincializmusnak tulajdonítható hiányosság. A korszak egyik legkiemelkedőbb megvalósítása annak a kutatóhálózatnak a felállítása és működtetése volt, mely pontosan a mozgalom égisze alatt jött létre, és mely mára komoly kutatási eredményekkel dicsekedhet. Az előadó végül a nyelv presztízsének további növelésére hívott fel, rámutatva, az emberi méltóság értékének felismerése emelhet ki kisebbségi létünkből nyelvi vonatkozásban is.
Az anyaországi mozgalom részéről Wacha Imre főiskolai docens, a kolozsvári Georgorius Aranka Kör részéről Egyed Emese egyetemi tanár, az RMPSZ részéről Lászlófi Pál tiszteletbeli elnök köszöntötte a konferenciát, szót kapott Szabó Ágnes a Simonyi Zsigmond helyesírási versenyek, Nagy R. János, az Implom József helyesírási verseny szervezője, valamint Demeter Emőke volt miniszteri tanácsos, Zsigmond Győző alapító elnök és Tapodi Zsuzsa mint a vetélkedők egyik szervezője. A konferencia délután a Kárpát-medencei anyanyelvi mozgalom helyzetének szentelt tanácskozással folytatta munkáját, a diákok vetélkedőire szombaton kerül sor. Délután kirándulni mennek a diákok, a Zágon–Csernáton–Kézdivásárhely vonal településeit látogatják végig, a vasárnap délelőttöt a díjkiosztásnak szentelik.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dákok vagy rómaiak: mérlegen a régmúlt
kolozsvári akadémiai napok programsorozatát mintegy megelőzve, a Régészeti és Művészettörténeti Intézet valamint a Babeş–Bolyai Tudományegyetem munkatársai egész napos konferenciát szerveztek május 17–én, Határokon túl. A későantik közép- és kelet-európai kulturális identitás újraértelmezése címmel. A kollokvium nemcsak régiónk régmúltjának legújabb eredményeit tette mérlegre, hanem olyan kérdéseket is vitára javasolt, amelyek nagy tömegekben ingatnák meg az identitásérzés stabilitását.
Az már talán csak véletlen, hogy a neves bukaresti történész, politikus Zoe Petre a Historia folyóiratnak adott interjújában, ezzel egy időben ugyanezt a témát feszegette: kik is a románság ősei és szükségesek-e az évszázados történelmi paradigmák és axiómák?
A kolozsvári konferencia nyolcórás, mondhatni maratoni előadássorozatában tíz előadás és három könyvbemutató hangzott el, ahol nemcsak kolozsvári, de nagybányai, szatmári, zilahi és nagyszebeni kollégák is részt vettek, bemutatva kutatásaik legújabb eredményeit. Ami a szakmaiság elefántcsonttornyából kiemelkedik és e hasábok vélemény rovatába is megfér, az nem a bemutatott fibulák, későrómai kemencék vagy a korongolt kerámiák, hanem a szakmai bemutatók egyikének utóvitáján felvetett téma: tarthatóak-e a több évszázados ideológiai megfontolásból létrehozott történelmi téveszmék és axiómák a XXI. századi társadalomban? Milyen álláspontra kell helyezkednie a történésztársadalomnak ezeket a témákat illetően, és hogyan hozható létre ebben egy „országos” konszenzus?
A felvázolt történelmi anomáliák, mondhatni a kollektív mentalitás rákfenéi – van-e dákoromán kontinuitás, kik éltek Erdélyben a rómaiak kivonulása és a magyarok bejövetele között? – nagy vitát keltettek a jelenlévők között. A dr. Ioan Stanciu és dr. Coriolan Opreanu által vezetett vitának érdekes üzenete volt: bár az egyre bővülő források, a nyugat–alföldi autópálya-ásatások és az egyre szerteágazóbb interdiszciplináris kutatásmódszertan révén sorra dől meg a kollektív mentalitásban még élő dogmák hitelessége, mégis, a legfőbb szervek és tudományos intézmények, tankönyveink, de nemegyszer még az egyetemi oktatás is tovább forog régi félelmeinek és dogmáinak elavult bugyrában. Miért lehetséges ez? Miért erősödik ismét a kommunista rezsim által is pártfogolt évezredes dák „birodalom” és eszmeiség iránti vágy, mint egyféle ősi paradicsomi lét utáni vágyakozás?
A „dákok vagyunk-e vagy rómaiak” kérdés abszurditását és ideológiai hátterét már sokan kimutatták a rendszerváltozást követően – gondoljunk csak Lucian Boia nagy port kavart könyveire – mégis, a Román Tudományos Akadémia által 2010–ben kiadott és „bővített” Románia történetének második kötetében továbbra is helyet kapott a dákoromán kontinuitás, a százszámra hemzsegő korakeresztény emlékekkel, és ugyanez a vélemény tükröződik a dákoromán hagyományőrző szervezetek és propagandafilmek egyre bővülő és a nagyközönség által ismét felkarolt tárházában. A közoktatásban és az ország némelyik egyetemén sem tanítják még az új elméleteket, míg az ezért skandáló kevés szakembert nemegyszer kizárják a tudományos fórumokról. Mi lehet ennek az oka? A válasz igen bonyolult, és aligha lehet egyértelműen és egyoldalúan fogalmazni: benne találjuk a válságba jutott, bizonytalanságát idealizált múlttal erősíteni akaró kollektív mentalitástudat ősbiztonságérzetét, a gazdasági válság miatt feléledő, és dákoromán propagandával működő szélsőségek felerősödését, a Román Tudományos Akadémia és a történészi gárda régi titánjainak máig ható erejét és befolyását, valamint – ha tetszik, ha nem – a szakma fiatalabb vagy igényesebb tagjainak elefántcsonttorony-beli ténykedését.
A konferencia záró vitáján természetesen a problémák nem oldódtak meg, hisz a helyzet velejétől bűzlik. Az viszont dicséretes és reményt adó, hogy a kolozsvári iskola hagyományaihoz híven képes elrugaszkodni az axiómáktól, félelmektől és évszázados tévhitektől, nemegyszer szembemenve az árral, és akár vállalva is a szakmai létbizonytalanságot. A múlt heti kollokvium talán legérdekesebb momentuma az volt, amikor a Római Birodalom Romániára eső határszakaszának UNESCO- jelöléséről volt szó: az egyik előadó bemutatójában kivetítették Dacia római provincia ma már teljes egyetértéssel elfogadott térképét, ahol a bánáti szakasz már nem a Tiszáig és Szegedig (Partiscum) megy. A közönség első soraiban ott ült Dumitru Protase akadémikus, a dákoromán elmélet és kontinuitás egyik utolsó titánja. A matuzsálemi korú szaktekintély – megőrizve a tudós mindenkor szent eleganciáját – a térképre nézve kissé ironikusan és fagyottan csak annyit tudott mondani: „ezt biztos nem románok készítették”.
Szerencsénkre de, románok készítették.
SZABÓ CSABA. Szabadság (Kolozsvár)

Magyar közigazgatlan
Mit ér a közalkalmazott, ha magyar?
Romániában semmit.
Mert, azt gondolom senki nem hiszi el, hogy a most leváltott magyar prefektusok, alprefektusok mind, egytől-egyig alkalmatlanok voltak feladataik ellátására. Románia egy olyan uniós tagállam, ahol kisebbségi magas(abb) rangú köztisztviselőre nincs szükség. Magyar köztisztviselő, ha véletlenül arra adná a fejét, hogy a közigazgatásban akar némi karrierecskét építeni, netalán onnan szeretne nyugdíjba is menni, annak minden ajtót becsapnak az orra előtt. Függetlenül attól, hogy hívják az épp uralkodó román pártot. Persze, tudom, a román prefektusokat és alprefektusokat is kirúgta Victor Ponta, csakhogy a románok, ha épp akarják, seperc alatt átlendülnek egyik pártból a másikba, és megőrizhetik pozíciókat a közigazgatásban. Az egész leváltósdi paradoxonja, hogy miközben az új kormányfő hangosan pártfüggetlenséget követel a prefektusoktól, USL-párthűség alapján cserélte le napok alatt az egész garnitúrát, de ez már más kérdés.
Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, tényleg, mit tegyen a magyar, ha karriert akar a román közigazgatásban? „Független” köztisztviselőként biztosítson támogatásáról, hűségéről egy román pártot? Vicces. A mostani román közigazgatási rendszer gyakorlatilag semmiben sem különbözik attól, amit Ceauşescu örökül hagyott. Sőt, bő két évtized alatt a tökélyre fejlesztették a közigazgatás „árjásítását”, magyar, vagy más kisebbségi szakmai hozzáértés alapján soha nem kerülhet legalább öt évre osztályvezetői pozícióba. Magyarnak, kormánykoalíciós tagként néha lehetősége nyílt megkapaszkodni egy-egy választási ciklus idejére a közigazgatás elitjében, de mikor volt Arad megyében anyanyelvét, kultúráját nyíltan vállaló szerb, bolgár vagy német, például a prefektúrán, hosszú évekig vezető tisztségben?
Mit ér Romániában a kisebbségi, ha fejébe vette, közigazgatni szeretne? Tanulta, szereti, ért is hozzá, megbízható, jó szakember.
Soha. És soha nem is lesz Romániában vezető köztisztviselő horvát, lipován, török, örmény hadd ne soroljam, feltéve, ha nem tagja a hatalmon lévő román pártnak. Akkor is azzal a bizonyos karddal a feje fölött, hisz a kormánypárt bármikor kibukhat a hatalomból, lásd április 27.
És miért nem lehet egy, önmagát európainak tartó országban, annak többségi nemzete között kisebbségi ember vezető köztisztviselő? Mert a románok nem bíznak benne. Főleg a magyarban. Általános tévhit, hogy magyar prefektus, alprefektus, a prefektúra egyik osztályvezetője, ha magyar, akkor elárulja a románokat, szívében, lelkében a pirosfehérzöld lobog, titkokat ad el Budapestnek, egyáltalán, nem több rohadt hazaárulónál. A románok szemében a magyar köztisztviselő nem tesz más naphosszat, mint siratja Trianont és pokróccal a fején éjjelente távirón titi-tázva szövögeti Erdély függetlenségének kikiáltását. Úgy vélik, magyar köztisztviselő nem dolgozhat becsületesen Románia közintézményeiben. Tudják, a sajátjaik sem, de inkább legyen egy korrupt román, mint egy becsületes magyar.
Igazából annak örülnének, ha ebben az országban a magyarok karrierben megrekednének a gasztronómiában, esetleg ostort csattogtatnánk a nagylaki út mentén, hogy szórakoztassuk a külföldieket.
A decentralizált intézményekben pedig még siralmasabb helyzet, még akkor is, ha kifele ebből alig látszik valami.
Meglátják, az őszi választásokig a magyargyűlölő USL minden magyart kiseper a közigazgatásból, legalábbis itt, ahol abszolút kisebbségben vagyunk. Nemzetállamot építenek, erősítenek, aki pedig magyarként mégis maradhat a köztisztviselőként, csak azért teheti, hogy kifele, Európát tovább ámítsák.
Azok meg elhiszik.
Irházi János. Nyugati Jelen (Arad)

„Máriával, Jézus anyjával” – A Duna Televízió jubileumi csíksomlyói közvetítése
Pünkösd jeles nap a közszolgálati csatornák életében. A Duna Televízió krónikájában különösen emlékezetes, hiszen két évtizede közvetíti a csíksomlyói búcsú ünnepi szentmiséjét.
A Duna Televízió pünkösdi műsorainak sorát szombaton a csíksomlyói búcsú közvetítése vezeti be. A program látványos, egyúttal lélekemelő is. A hagyomány szerint a csíksomlyói kegytemplom elől indul az úgynevezett kordon a főpapsággal a hagyományos fogadalmi körmenetre. Ehhez csatlakoznak a katolikus iskola diákjai, a székely székek keresztaljái és a világ minden tájáról érkező zarándokok. Megkerülvén a Kis-Somlyó-hegyet, felérnek a Hármas-halom oltárhoz, ahol kezdetét veszi a búcsús nagymise. Az idei búcsú jelmondata az Apostolok Cselekedeteinek pünkösdváró szavaira utal: „Máriával, Jézus anyjával”.
Az idei élő adás azért is különleges, mert a közszolgálati csatorna nézői pünkösd szombatján 20. alkalommal láthatják élő közvetítésben a világ magyarságának legnagyobb tömegeket megmozgató ünnepét. Milliók követhetik a meghívott szónok, Tempfli Imre, három gondolat köré felépített szentbeszédét. „Az első pünkösd óta Isten minden ember lelkébe beköltözött, csak fel kell fedezni indíttatásait, s együtt kell vele tenni a világ formálásában – tanítja a stuttgarti magyar lelkész. – Pünkösd arra tanít minket, hogy Isten előtt minden nép kedves, a mi népünk is, csak engedni kell, hogy lelke összeforrasszon bennünket. E napon azt üzeni nekünk a csíksomlyói Mária: ha helyet akarunk magunknak a nap alatt, tartsuk meg és védjük meg a hitünket.” A közvetítés szerkesztője Mucsányi János, az ünnepi miséhez bevezetőt Barlay Tamás, a vallási műsorok főszerkesztője mond (Duna, Duna World május 26., 11.00).
piros betűs ünnep egyúttal a visszaemlékezésre is alkalmat ad. Az erdélyi magyarság emlékezetében még kitörölhetetlenül élnek a Ceaușescu-i diktatúra sötét napjai és a véres 1989-es forradalom megpróbáltatásai. Bizalmatlanságuk fokozatosan oldódik; a csíksomlyói búcsú ünnepe is hozzájárult a nemzeti tudat erősítéséhez. Csíksomlyó külön csodája, hogy az egykori vallási békétlenség mára történelemmé szelídült, s a zarándokok vallási hovatartozástól függetlenül, egy lélekkel közösen ünnepelnek.
Az 1992-ben pápai áldással indult Duna Televízió elsők között ismerte fel az ünnep jelentőségét, s közvetítéseivel is hozzájárult ahhoz, hogy a székelyföldi ünnep elfoglalja méltó helyét nemzetünk életében.
„1989 után több évszázados hagyomány újult meg – emlékezik Balogh Júlia, az első közvetítések megszervezője, szerkesztője. – A korábbi regionális egyházi esemény összmagyar üggyé vált. 1993-ban a főcelebráns Bálint Lajos Gyulafehérvári érsek volt, a szentbeszédet Kada Lajos érsek, bonni nuncius mondta. Az összegyűlt 70-80 ezer magyar imádságát nem lehetett érzelem nélkül szemlélni, a szónok hangja is el-elcsuklott a meghatódottságtól. Talán szerény munkánkkal mi is hozzájárultunk ahhoz, hogy a csíksomlyói búcsú mára nemzeti üggyé, százezrek, milliók ünnepévé vált.”
A közvetítés előtt a Duna Televízió levetíti az 1990-ben, az első szabad búcsún forgatott rövidfilmet (10.30).
A közszolgálati média az évfordulóra egy korábbi hagyományt is felelevenít: a fővárosi érdeklődők az Uránia Nemzeti Filmszínházban követhetik figyelemmel az élő közvetítést, egy időben a Duna és Duna World csatorna nézőivel. Bevezetőt mond: Horváth Zoltán esperes. A rendezvényre a belépés ingyenes. Erdély.ma

Felvételi előtt
Eredmények és remények a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karán
Több mint valószínű, hogy új szakkal, a tájépítészettel bővül a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának felvételi kínálata. A többi, már ismert szakirányra az idén is lehet jelentkezni, s a hallgatói létszám a belső leosztásban módosult egy keveset – válaszolta kérdésünkre dr. Székely Gyula egyetemi tanár, a kar dékánja.
– Mi marad és mi változik?
– Az informatika és a mechatronika szakon marad a 25-25 tandíjmentes és 25-25 tandíjas hely, az automatika és alkalmazott informatika, valamint a számítástechnika szakon 20-20 tandíjmentes, illetve 20-20 tandíjas helyet hirdettünk meg. A múlt évben tapasztalt érdeklődésből kiindulva a számítógépes művelettervezés és a távközlési szakok szerkezete megváltozott, 15-15 tandíjmentes és 25-25 tandíjköteles helyre lehet jelentkezni. A kertészmérnökin 20 tandíjmentes és 30 tandíjas helyre lehet pályázni, a tájépítészet szakon 30 tandíjas hely lesz. A kertészmérnöki szak a Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Országos Ügynökség (ARACIS) vizsgálóbizottságának tavaly novemberi felmérése alapján megbízható minősítést kapott (ami öt évre szóló akkreditációt jelent), ezért emeltük meg a helyek számát.
A humántudományok szakirány szerkezete változatlan: a kommunikáció és közkapcsolatok szakon 15-15, az egészségügyi szakpolitikák és szolgáltatási szakon 15-35 hely, a fordító és tolmács szakon 20 tandíjmentes és 30 tandíjköteles helyen biztosítunk továbbtanulási lehetőséget.
– Említette, hogy a múlt évben tapasztalt érdeklődésre alapozva két szakon csökkentették a helyek számát. Érdekes és a távlati lehetőségek szempontjából fontos szakirányokról van szó. Miért volt kisebb az érdeklődés?
– Valószínűleg még nem épültek be eléggé a köztudatba, holott a távközlés szakon, ami az elektronikai képzéshez tartozik, a legkorszerűbb kommunikációs eszközökkel és technikákkal – internet alapú távközlési rendszerek, rádiókommunikáció, mobiltelefónia, mobil számítástechnika – ismerkedhetnek meg a hallgatók. A számítógépes művelettervezés és gyártásirányítás, azaz a gépészmérnöki szak is egyre keresettebbé válik, s hallgatóink egyéb tantárgyak mellett a legnépszerűbb gépészeti szoftvereket sajátíthatják el. E két szakon harmadik évfolyamunk van, még nincsenek végzőseink, valószínűleg ezért nem "futottak fel" az elképzelt mértékben.
– Mondjunk néhány szót a tájépítészetről is.
– A napokban járt nálunk az akkreditációs bizottság, s mivel nem volt negatív észrevételük, kedvező eredményre számítunk, ami ideiglenes működési engedélyt jelent.
A tájépítészet a kertészettudományok törzsanyagához tartozik. Négyéves mérnöki képzésről van szó, s a végzőseink a városrendezésre, parkok, játszóterek kialakítására, kastélykertek, dendrológiai parkok felmérésére, felújítására és szervezésére szakosodnak. Bizonyos egyetemeken a kertészetből, máshol a műépítészetből alakult e kettő között elhelyezkedő szak.
– Említette, hogy volt még egy látogatásuk az ARACIS részéről. Melyik szakról van szó?
– A nagyon sok végzőst érintő kommunikáció és közkapcsolatok szaknak lejárt a kétéves akkreditációja, s reménykedünk, hogy a felmérés nyomán sikerül elnyerni az ötéves engedélyezést.
– A fordítói és tolmács szakon milyen nyelvekből képezik a hallgatókat?
– A magyar mellett angol, német, román nyelvből és kultúrából.
– Hogyan szervezik meg a felvételit?
– Az idén sem lesz felvételi vizsga. Okmányok alapján az érettségi eredményeket figyelembe véve vesszük fel a hallgatókat. Az érettségi általános mellett, amely a pontszám 50 százalékát teszi ki, a műszaki karokon a matematikából, informatikából vagy fizikából elért legmagasabb jegyet, vagy az elismert matematika, fizika, informatika szakversenyeken elért eredményt vesszük figyelembe. A humán szakokon az érettségi átlag mellett a magyar nyelv és irodalomból, amennyiben a felvételiző diák román középiskolában tanult, a román nyelv és irodalomból elért jegy képezi a felvételi általános másik ötven százalékát. A kertészmérnöki és a tájépítészet szakon az érettségi általánost vesszük figyelembe. A tanügyminisztérium áprilisban hozott rendelete alapján a választott szakhoz közel álló tantárgyakból elért középiskolai jegyeket sajnos nem számíthatjuk be a felvételi általánosba. Beiratkozni július 16-22. között lehet, az eredményhirdetés július 23-án lesz.
– A megszigorított érettségi milyen mértékben befolyásolta a múlt évi eredményeket?
– A tavaly nem érintett negatívan. Nem jöttek kevesebben, mint a korábbi években. Remélhetőleg az idén sem lesz másképp. Februárban két héten át a hallgatóinkból álló csapatok száz középiskolát kerestek fel Szatmártól Temesvárig és Gyergyótól Brassóig, népszerűsítették a különböző szakokat és válaszoltak a diákok kérdéseire. Ebben a munkában fontos szerepet vállalt a Hallgatói Önkormányzat (HÖK). Közösen négy nyílt napot szerveztünk az egyetemen, ahova autóbusszal hoztuk el az érdeklődőket, és egész napos programot biztosítottunk számunkra.
– A legfontosabb hír, hogy a Sapientia EMTE megkapta az intézményi akkreditációt, ami az április 3-i Hivatalos Közlönyben jelent meg nyomtatásban. Milyen könnyebbségeket jelent ez a hallgatóknak?
– Az államvizsga megszervezésétől a mesteri képzés beindításáig és az európai programokhoz való csatlakozást lehetővé tevő Erasmus Központ létrehozásáig minden jogot külön engedélyeztetés alapján nyerhetünk el, aminek az eredményét az ősztől kezdődő évfolyamok hallgatói élvezhetik majd.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

Ne vígy minket a kísértésbe – könyv Tőkésről
ÚMSZ/Népszava
Tőkés László európai parlamenti képviselő viselt dolgairól – többek között a válásáról és a pénzügyeiről – jelentetett meg könyvet Magyarországon Andrassew Iván, a Népszava publicistája. A volt református püspököt felháborította a kötet, a szerzőt és a kiadót is perelni készül.
„Rendhagyó könyvbemutatónak lehettünk részesei kollégánk, Andrassew Iván jóvoltából, aki Ne vígy minket a kísértésbe címmel napjaink egyik emblematikus figurájáról, Tőkés Lászlóról adott ki »dokumentumkötetet«” – írta a kötetről a Népszava. A méltatás szerzője, Gál Mária szerint Andrassew nem értékel, nem ítélkezik, nem kutat titkok után, semmi mást nem tesz, mint kötetbe szerkeszti mindazt, vagy mindannak egy reprezentatív részét, amely az egyik legismertebb magyar közéleti személyiség életéről ismert, és nyilvánosan elérhető dokumentumok révén igazolható is. „Rendhagyósága a kérdésben rejlik, amely a bemutatót is uralta: meg kellett e műnek születnie egyáltalán vagy sem, és ha igen, akkor ki lett volna hivatott megírni azt – a budapesti író-újságíró vagy egy erdélyi?” – olvasható a méltatásban.
Az „igaz magyar”
Andrassew a könyvbemutatón kijelentette: szégyelli, hogy megírta a könyvet, szégyelli, hogy ő írta meg, mert szerinte talán egy erdélyi újságírónak kellett volna ezt megtennie. „Azt hiszem, ezúttal téved, és nemcsak azért, mert Tőkés László már régen nem erdélyi magyar, bár közéleti-politikai tevékenysége kétségtelenül az ott élő magyarok sorsát befolyásolja közvetlenül, hanem ahogyan a kiadó Kőrössi P. József (1996-tól a Noran Kiadó ügyvezető igazgatója és irodalmi vezetője – szerk. megj.) fogalmazott, ő a »nemzet köztársasági elnöke«, aki a teljes Kárpát-medencei magyarság fölött lebegve huszonkét éve épp az erkölcs nevében mond mindenről ítéletet. De azért is téved a szerző, mert sok igazság van abban a régi mondásban, hogy »Senki sem lehet próféta a saját hazájában«” – vélekedik Gál.
A „magyarság köztársasági elnökét”, Tőkés Lászlót valódi mivoltában bemutató könyv borítója
A kötet méltatója szerint éppen Andrassew kívülállósága biztosíthatja, hogy üzenete elérjen azokhoz is, akik „az erdélyi magyarság számára önpusztító politikai úton is” azért követik a volt püspököt, mert mindmáig az elévülhetetlen érdemű forradalmárt, a mocskos politika fölött lebegő, megkérdőjelezhetetlen erkölcsiségű lelkészt, az »igaz magyart« látják benne. „Ám ha valaki fellapozza a Ne vígy minket a kísértésbe című kötetet, azt láthatja, hogy e szent ember, a püspök milyen messzire tévedt a szeretet, a megbocsátás és az igazmondás útjáról. Egy, a saját erkölcsi halálát túlélt ember látleletét kapja” – olvasható a Népszavában.
Levél Bulgáriából
A közelmúltban megjelent könyvet és tartalmát a legjobban a szerző, Andrassew Iván jellemzi a kötet előszavában. „Tisztázni kell viszonyunkat Tőkés Lászlóval, aki nemcsak az Európai Parlamentben képvisel minket, nemcsak Romániában vállal erős orbánista politikai szerepet, hanem az is előfordulhat, hogy egyszer csak arra ébredünk, hogy Orbán Viktor levelet ír Bulgáriából, miszerint mégiscsak Tőkés László lenne a legalkalmasabb Magyarország elnökének. Orbán bármikor ítélheti úgy a helyzetet, hogy Tőkés válási ügye lecsengett, és Magyarország miért is ne engedhetné meg magának, hogy egy valamikori forradalmárt ültessen az elnöki székbe, ha ez megtörténhetett Csehszlovákiában és Lengyelországban is” – indokolja a kötet megjelenését a szerző.
Andrassew azt írja, sokáig vívódott magában, mielőtt nekilátott volna a munkának: a jó ízlés és a kötelességtudat küzdött benne. „Van-e jogom rettenetes dolgokat napvilágra segíteni, a világhálón szerteszét terjedő dokumentumokból egységes, elszomorító képet összeállítani valakiről, van-e jogom azokat szembesíteni a valósággal, akik őt ma is mélységesen tisztelik? Végül is Tőkés László egyetlen mondata miatt döntöttem úgy, hogy megírom ezt a könyvet. Feleségéről, Joó Edithről a következőket írja egy, a gyerekeinek is címzett levelében: Egyházi tekintélyemet sötét alakokkal és erőkkel összefogva, tudatosan és szántszándékkal Ő maga rombolja a (volt) Szekuritáté módjára és kedvére. Hogy miért éppen ez a mondat győzött meg, az majd kiderül” – magyarázza a szerző.
Tőkés ördöge
Andrassew nem foglalkozik Tőkés László politikai pályájával, egyházi viaskodásaival, ezeket csak akkor érinti – mint fogalmaz –, ha föltétlenül szükséges. Nem foglalkozik a jelenlegi politikai küzdelmeivel sem, legföljebb annyiban, hogy megpróbálja kideríteni: a tettei, a szavai, a viselkedése mennyiben következnek a jelleméből. „Előre szólok, hogy megrázó, ami az elém került dokumentumokból Tőkés Lászlóról kiderül. Engem is megrázott. Bárha sok-sok emberi élettel és tulajdonsággal szembesültem, nem hittem volna, hogy egy olyan méltóságú ember, mint ő, ugyanolyan kiszolgáltatott a saját jellemével szemben, mint bárki más. Olyan, mintha a forradalom hőse, a magyarság köztársasági elnöke – ahogy Orbán fogalmazott –, a lelkész, a püspök, az Európai Parlament alelnöke folyamatosan valami ördögfélével küzdene, és ezt a lelke körül ólálkodó lényt nem tudná legyőzni, legyűrni, elzavarni” – írja előszavában Andrassew. Új Magyar Szó (Bukarest)

Lukács Csaba: Ennyi magyarellenes intézkedést még a Ceausescu-korszakban sem hoztak
Bízunk abban, hogy a román államvasutak is meggyőzhető, hiszen Európában az áruk és az emberek szabad áramlása biztosított, és ez egy halott író esetében is alapvető emberi jog – jelentette ki Lukács Csaba, Nyirő József újratemetésének koordinátora az m1 Ma reggel című műsorában. Hozzátette: van másik forgatókönyv is, szóba jöhet a közúti szállítás, ez ügyben egy konzuli engedélyre várnak.
Beszélt arról is, hogy egyetlen nap alatt három levelet is kapott a román államvasutakról a MÁV, a többi közt arra kértek garanciát, hogy a zarándokvonat utasainak csomagjaikban nem fognak koporsót szállítani, ne legyen kegyeleti kocsi, és ne legyen a szerelvényen Nyirő Józsefre utaló jel.
Arra a kérdésre, mindez azt jelenti-e, hogy átvizsgálják a román hatóságok a zarándokvonatot, a koordinátor azt válaszolta: Románia is szeretne a schengeni övezethez csatlakozni, melyben nincs határvizsgálat két ország között. Megjegyezte ugyanakkor: a csíksomlyói búcsú történetében voltak olyan időszakok, amikor a turistabuszokat átvizsgálták, a zarándokvonatok is nagyon nehezen kaptak engedélyt, és úgy látszik, az idő kereke Romániában is visszaforgatható. Még a legsötétebb Ceausescu-korszakban sem született egy időegység alatt annyi magyarellenes intézkedés, mint amennyit a mostani kormány hozott. Romániában a kormányváltás után ismét a magyar kisebbséget találták meg arra, hogy szórakozzanak – szögezte le. Felhívta a figyelmet arra: Nyirő József megítélése Romániában sem egyértelmű, míg özvegye a 60-as években a román írószövetségtől özvegyi nyugdíjat kapott, 2010-ben rágalomhadjárat indult az író ellen, miszerint ő fasiszta volt és vállalhatatlan az ország számára. Hangsúlyozta: mi vállaljuk, hogy maradéktalanul betartjuk a magyar és a román törvényeket, törvénysértést nem akarunk elkövetni. A román fél kérésére a zarándokvonatot leválasztották az újratemetésről, a szerelvény csak a csíksomlyói búcsúra szállítja csak az utasokat. Bízom benne, hogy nem éri őket semmiféle atrocitás – fogalmazott Lukács Csaba. m1, Ma reggel. Erdély.ma

Jobboldali kurzus – baloldali akciózás
Néhány évtizednyi tiltás, majd tűrés után minden jel arra mutat, hogy a jelenlegi magyar vezetés támogatja a Horthy-kultusz újjáéledését. A két világháború közötti magyar kormányzóról közterületeket neveznek el, szobrokat és emléktáblákat avatnak – s a korszakához kapcsolódó személyek is hasonló elismerésben részesülnek.
Jövőre lesz húsz esztendeje, hogy a portugáliai Estorilból – ahol a kormányzó a második világháború után emigrációban élt, s ahol 1957 februárjában (állítólag 1956 kudarca fölötti elkeseredésében életkedvét vesztve) elhunyt – hazaszállították Magyarországra a hamvait, és egykori birtokán, Kenderesen újratemették. Az évforduló jó alkalmat kínál a szélsőséges Jobbik számára, hogy egyenesen azt javasolja: 2013 legyen Horthy-emlékév. E sorok írásakor a javaslattól nem határolódott el a kormánypárti szövetség, a Fidesz–KDNP, mint ahogy nem, vagy csak nagyon erőtlenül hallatja a szavát a Horthyval kapcsolatos egyéb eseményekről is. Sőt: épp a Horthyval való titkos rokonszenvezésre tartják a baloldalon bizonyítéknak, hogy a Parlament előtti Kossuth Lajos teret épp az 1944-i állapotnak megfelelően rekonstruálják, e hét keddjén pedig bejelentették, hogy a kormány újralapítja a Corvin-lánc nevű kitüntetést, amelyet 1930-ban Mátyás király emlékére Horthy Miklós alapított. (Ebbe a jobboldali kurzusba illik bele egyébként a Nyirő József újratemetésével kapcsolatos terv is.)
A Jobbik helyi képviselőjének indítványára és a többségében független tagokból álló képviselőtestület támogatásával Gyömrőn Horthy Miklósról nevezték el a város főterét, amely 1945-ig Horthy Miklós nevét viselte, a javaslatot benyújtó önkormányzati képviselő szerint a mostani határozattal csak ezt az állapotot állítja vissza a város képviselőtestülete. Sas Zoltán szavai alapján itt az ideje, hogy Horthyra mint „Magyarország egyik meghatározó történelmi személyiségére” gondoljanak az emberek, ám az szerinte is természetes, hogy tevékenységének megítélése különböző lehet.
A „különböző megítélés” legkirívóbb példája azonban a Somogy megyei Kerekiben, a „főméltóságú úr” – ez volt Horthy hivatalos megszólítása – egyik valamikori vadászhelyén történt. A település a napokban egész alakos Horthy Miklós-szobrot avatott, bár az esemény megosztja lakosságát. Egész alakos Horthy-szobrot 72 esztendő óta először állítottak az országban. Marton Lajos, az 570 lakosú somogyi falu független polgármestere pedig arról számolt be, hogy a település öt független tagból álló testülete jóváhagyta a szoborállítást, amit ő maga ugyan nem támogatott, de elfogadja a testület többségének akaratát.
Vörös festék
Gyömrőn még mintegy 80-100 ember békés megmozdulással tiltakozott a közterület elnevezése ellen, a demonstrálók Radnóti Miklós Töredék című versének sorait tartalmazó zászlókkal fejezték ki tiltakozásukat. Kerekiben azonban ennél látványosabb, mondhatni bolsevik akciózásra került sor. Az avatás éjszakáján valaki vörös festékkel öntötte le a kormányzó faszobrát, Kücsön Norbert alkotását, és a nyakába „Tömeggyilkos, háborús bűnös” feliratú táblát akasztott. Mint utóbb kiderült – maga is büszkén hirdette –, mindezt Dániel Péter ügyvéd követte el, aki egyebek mellett arról vált ismertté, hogy kaszinótojással kente be a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának egy középületben kifüggesztett példányát.
Dániel lefényképezte magát akciója közben, a fotót közszemlére tette az interneten, és megígérte, a jövőben is hasonlóképpen fog cselekedni, amennyiben újabb szobrokat állítanának fel. Az ügyvédet a Jobbik feljelentette, és a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke, korábban baloldali országgyűlési képviselője, Bánáti János közölte, Dánielt akár ki is zárhatják a kamarából. Érdekes fejlemény, hogy még a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége (MEASZ) is elítélte az életnagyságú Horthy Miklós-szobor meggyalázását. (A hét elején egyébként szintén vörös festékkel öntötték le a kérlelhetetlenül antikommunista és ezért évtizedekig indexen tartott Tormay Cécile írónő józsefvárosi emléktábláját is.)
Újraavatták a napokban Debrecenben – tiltakozások közepette – Horthy Miklós, a debreceni Református Kollégium egykori diákja emléktábláját is, a tudományegyetem épületében. A kormányzó személye más alkotáson is feltűnik, sőt: már korábban látható volt. Szegeden, az ugyancsak az egyetemhez kapcsolódó Hősök Kapuja boltívének freskóit Aba-Novák Vilmos készítette, akit ezért a második világháború után nem is tartottak művésznek, egyéb alkotásait is agyonhallgatták. A freskón 1945-ben előbb csak Horthy alakját fedték be, majd 1949-ben az egészet bevakolták cementtel és le is meszelték, mivel a volt kommunista rendszer nem tűrhette. A képek szinte teljesen elpusztultak, mert a cement tönkretette a freskók felső festékrétegét, a rendszerváltozás után feladatot adva a restaurátoroknak. Egyébként a kurzusváltás példája, hogy közadakozásból visszaállítják a Horthy Miklós kormányzó fiának, Horthy Istvánnak az emlékművét Siófokon, a régi helyén. (Igaz, Siófok fogadja be a Kossuth térről eltávolított Károlyi Mihály-szobrot is.)
Gy. Z. Új Magyar Szó (Bukarest)

Hadovázik a középszer
Április végén beszélgetést szervezett a Kolozsvár Társaság a színház repertoárjáról, közönségéhez való viszonyáról, mindenről, ami a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásaival kapcsolatban felmerülhet. A beszélgetésen jelen volt három felháborodott hölgy is, akik hol a múlt rendszer kultúraaktivistáira jellemzően dirigáltak, hogy mit játsszanak és mit ne, hol pedig a jólneveltség nevében törtek pálcát a KÁMSZ előadásai fölött.
Az egyik hölgy be is jelentette, hogy márpedig ő soha többé nem néz meg olyan előadást, amelyet Tompa Gábor rendezett, mert Az elveszett levél például azzal kezdődött, hogy a szereplők kigombolták a nadrágjukat, s egy jót pisiltek... Azt már persze nem mondta meg, hogy hol is történt mindez – nos, a Nép Háza gyönyörűen kicsempézett WC-termében, ahol a képviselők „kéz kezet mos alapon” rendezik nagy ügyleteiket, miközben az ülésterem többnyire üres... A hölgy hiába ment színházba, mert semmit sem látott. A másik, aki a kultúraktivistát alakította, azt követelte, hogy a közönségnek játsszanak, az ő színvonalán, az általa kedvelt darabokat, és legyen mindig teli a színház (mintegy nyolcszáz férőhelyes) nagyterme. Vagyis, tennénk hozzá, térjen vissza az úgynevezett tömegkultúra időszaka, amely olyan gyönyörűségeket produkált, mint a Megéneklünk, Románia Fesztivál.
Ma tehát már senki sem gátolja meg a színházainkat abban, hogy művészetet produkáljanak – csupán a középszert istenítő néző, akinek nem kell a művészet, hanem az előítéleteit és a beidegződéseit kívánja igazoltnak látni, illetve megvalósulni. A félműveltek paradicsomát...
Erre keményen rájátszik a média is. Aradon, az Interetnikai Fesztivál idején egy fiatal tévés egyenes adásban feltette nekem a kérdést. „A mai néző gyomra nem veszi be a modern színházat. Mi a véleménye erről?” Hát mit mondhattam volna egyebet, mint azt, hogy „a színház nem a gyomornak szól, néhány emelettel feljebb kell keresni a címzettet. Aki a gyomrát akarja tömni, menjen a vendéglőbe”.
Persze ezzel az ügy nem zárul le. A néző pont olyan fontos szereplője – résztvevője! – az előadásnak, mint a színész. Ha partnerek és együtt produkálják, akkor működik a színház, létrejön a művészi aktus a színházban. Ha nem, megbukik a legcsodálatosabb rendezés is. Ezt gyakran szem elől téveszti, sőt, el is felejti mindkét fél. A rendezés szólózik, a néző pedig pusztán fogyasztóként ül be a nézőtérre, valójában nem akar csinálni semmit, azt várja, hogy kiszolgálják, mint a vendéglőben.
Így nem jöhet létre a színházhoz szükséges kapcsolat. Ami létrejön, az már gyomor alatti...
Bukarestben nemrég a Történelmi Múzeum előtti lépcsőn felállították Traianus császár szobrát, kezében a dákokat jelentő vicsorgó farkassal, amelynek a nyakából egy ötödik végtag, egyesek szerint vakbél nyúl ki vagy félméter hosszan. A szobor a 2008-ban elhunyt Vasile Gorduz műve. Nagy elismeréssel szólt róla két szakértő is – Pavel Şuşara és Răzvan Theodorescu. Ők csak tudják, hogy a szobrászatban mi az érték. Mindenesetre elgondolkoztató az, hogy Traianust meztelenül ábrázolja a szobrász – időtlenné teszi, mert ha valamely kor ruháját adná rá, nem kellene vele többet foglalkozni. Viszont a nagyszájú járókelők és a newsmanek, akik ugye mindenhez értenek, el vannak hűlve, profanizálást látnak benne, mocskos tréfát. Egy elegáns hölgynek például az jutott eszébe: „Mit csodálkozunk azon, hogy Traianus meztelen?
A rómaiak és a dákok között a szexuálison kívül más kapcsolat nem volt.” Egy fiatalember pedig a farkas toldalékán kajánkodik: „Biztos Csernobil áldozata, azért nőtt farok a nyakán.” És a sajtó világgá kürtöli ezeket a mélyenszántó vélekedéseket. Sőt, még hozzátesz egy-két lapáttal. Hát mit is várhatnánk mást Vasile Gorduztól, aki megmintázta Ştefan cel Marét is: kis nyomorék figura, gebén lovagolva – s a bákói tanács szinte elfogadta? Eminescura pedig hálóköntöst adott a szobrász. A nemzeti költő arca bolondéra emlékeztet, aki most szabadult a tébolydából – és egy talapzaton áll Montrealban. „Hát nem gyalázat?!” Tény, hogy a művészet és a középszer, nacionalizmus, populizmus stb. más-más úton halad.
Zsehránszky István. Új Magyar Szó (Bukarest)

A csatornaíró
Álláspont
Csak tudnám, miért kellett huszonkét évnek eltelnie, hogy végre feketén-fehéren láthassuk: kik ontották ránk mindeddig a megfellebbezhetetlen erkölcsi ítéleteiket. Ők, az úgynevezett balliberális véleményelit, akik az átkosban egyszerre jól tartott kegyeltek és hősiesen kiszólongató ellenzékiek, baloldali kormányzás idején pedig feszengő aulikusok, „igazságbeszédről” hablatyoló, csendben meg persze a zsebüket tömögető értelmiségiek. Csak azt nem tudják elviselni szegények, ha nem az általuk agyonszeretett politikusok vannak hatalmon. Olyankor rendre kimutatják a foguk fehérét. Az Antall-kormány alatt mindent vittek, a tendenciózus médiamanipulációval és a gőgős véleményterrorral gyakorlatilag kisiklatták az egész rendszerváltozást.
Az első Orbán-kormány idején is hörögtek rendületlenül, bár nehezebben találtak fogást (be kellett érniük némi micisapkázással, minidúcsézéssel, meg a túl sok nemzeti zászlón való szörnyülködéssel).
Ám a legújabb jobboldali ciklus mintha egy kissé felkészületlenül érte volna a fiúkat. Mintha csak most szembesültek volna a médiaviszonyok gyökeres megváltozásával, az internet térhódításával, a megkopott népszerűségükkel, a média- és véleménymonopólium elvesztésével, az újabb generációk szinte totális érdektelenségével az ügyeletes rettegésük iránt. És mintha ez a szituáció kihozta volna belőlük lelkük valódi lényegét. A talaját vesztett ember elaljasulását. A pitiáner gyűlölködőt, az erkölcsi hullát, aki nemhogy az oly sokat hivatkozott BBC meg a New York Times, de még a megboldogult Kacsa magazin etikai mércéjét sem képes tartani.
Történt, hogy a magyar ugar két csillagfényű fáklyája, Kuncze Gábor bukott szadeszvezér, botcsinálta riporter és Donáth László MSZP-s lelkész a minap bemutatta a fővárosban Andrassew Iván új könyvét Tőkés Lászlóról. Andrassewről annyit érdemes tudni, hogy ő az a népszavás szerkesztő, aki egyetlen oldalra képes négy publicisztikát is beszerkeszteni a diktatúra (vak is látja, hogy) zajló intézményesüléséről Magyarországon.
Nos, a Ne vígy minket kísértésbe címet viselő mű nem manipulatív, és nincsen tele csúsztatásokkal (mint anno Kende Péter elkapkodott Viktor-könyvei). Csak szimplán primitív és aljas. Mint egy hátbatámadás a lakótelepi diszkóban.
Végre megtudtuk tehát: nem többek ők senkinél, csak szimplán aljasok és primitívek. Idézzük csak, miként vezeti fel Andrassew a szinte kizárólag Tőkés László elvált feleségének levelezéséből és információiból összeállított förmedvényét: „Sokáig vívódtam magamban, mielőtt nekiláttam ennek a munkának. Küzdött bennem a jó ízlés és a kötelességtudat. Van-e jogom rettenetes dolgokat napvilágra segíteni? (…) Előre szólok, hogy megrázó, ami az elém került dokumentumokból Tőkés Lászlóról kiderül. Engem is megrázott. Bárha sok-sok emberi élettel és tulajdonsággal szembesültem, nem hittem volna, hogy egy olyan méltóságú ember, mint ő, ugyanolyan kiszolgáltatott a saját jellemével szemben, mint bárki más. Olyan, mintha a forradalom hőse, »a magyarság köztársasági elnöke« – ahogy Orbán fogalmazott –, a lelkész, a püspök, az Európai Parlament alelnöke folyamatosan valami ördögfélével küzdene, és ezt a lelke körül ólálkodó lényt nem tudná legyőzni.”
Mindannyiunk nagy szerencséjére azonban a cseppet sem farizeus Andrassew felülkerekedett a belső vívódásán, és közkinccsé vált a püspök úr magánéletének sok állítólagos részlete. Nemhiába házalt hát az érintett asszony évek óta a levelekkel, ilyen-olyan „bizonyítékokkal” oly rendületlenül. Az, hogy a másik fél véleménye a kutyát sem érdekelte, de legfőképp az aranytollú népszavás szerzőt nem, s hogy egy ilyen indulatokkal teli emberi konfliktus totálisan egyoldalú krónikája óhatatlanul sok-sok valótlanságot tartalmaz, s hogy még a bíróság is érthető okból rendre szankcionálja a közszereplők válóperes ügyeinek nyilvánosságra hozását (lásd az SZDSZ-es Wekler Ferenc ügyét), a ballib oldal finnyás felkentjei közül ezúttal senkit nem fog megbotránkoztatni. Vannak ügyek, amelyekben nem számít az etika, az igazság pedig a legkevésbé. Ahol a cél szentesíti az eszközt. A magyarság élő nemzeti hősének, a kelet-európai rendszerváltozás egyik világszerte jegyzett alakjának a vágyott megsemmisítése, a közelgő romániai választás manipulálása egyesek szemében kétségkívül ilyen ügy.
Ám, kedves Andrassew Iván, és az itthoni meg erdélyi haverok, Tőkés László félreállításához ennél a répahányásnál azért többet kellett volna összekaparni. Ne lepődjenek meg, ha a sok fekália végül az önök nyakába folyik vissza.
Huth Gergely. Magyar Hírlap

Az erdélyi versenyzők felzárkóztak az anyaországiakhoz (Anyanyelvi konferencia)
A címbeli örömhírt a múlt hét végén az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének ünnepi közgyűlését követő tanácskozáson fogalmazták meg, melyre a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében került sor. Attól vagy ember, hogy különb tudsz lenni! – az anyanyelvápoló mozgalom eme jeligéje is jelzi, mekkora nevelői potenciál rejlik tevékenységében.
Az eszmecsere a mozgalom plakátjait, kiadványait felsorakoztató kiállítás megnyitójával vette kezdetét, amit a vitát bevezető beszámolók követtek. Elsőként Kerekes Barnabás az anyaországi nyelvművelő moz­galom történetét foglalta össze, visszautalva Péchy Blanka színművész alapítványának és Lőrincze Lajosnak abban játszott szerepére. Az Édes Anyanyelvünk mozgalom azóta jócskán kiszélesedett, százezrekhez kíván eljutni, a nemzettudat ama kétségbeejtő helyzetén ugyanis, amire egy ’83-as felmérés vetett fényt – a megkérdezett diákok 97 százaléka nem tudta, mely országokban élnek nagyobb számban magyarok – sürgősen változtatni kellett. A legelőbb 1965-ben Egerben megtartott kiejtési konferenciát szinte fél évszázada minden évben új követi, közben új ágakat hajtva a mozgalom a gondolatok érthető megszólaltatásának szánt Kazinczy Versennyel, helyesírási vetélkedőkkel stb. gyarapodott, és fejlődése máig töretlen. A diákoknak, tanároknak szánt képzések mellett nyári táborozások élénkítik és jutalmazzák a versenyszellemet, s a nyelvművelés aktivistáinak mai fő törekvése, hogy növeljék a résztvevők számát a "tömegesedés" rendjén. Az előadó kiemelte az örvendetes tényt, hogy a határon túli közösségek és társmozgalmak ma már nem csupán bekapcsolódásuk örömét élvezhetik, hanem az erdélyiek például fel is zárkóztak teljesítményükben, a díjak számában az anyaországi versenyzőkhöz.
Péntek János megemlítette, milyen súlya van e versenyeredményeknek az erdélyi Nyilas Misi tehetség­támogató program ösztöndíjainak odaítélésében. Aggasztónak tartja viszont, a diákok helyesírási tudása gyatra, ez is a mélyebb merítésre, a minél nagyobb számú diák bevonására buzdít. Erdélyi Judit elmondta, milyen tapasztalatokkal járt az, hogy az Implom József helyesírási verseny erdélyi szakaszát évek óta a Mikes Kelemen Gimnázium szervezi meg.
Egy javaslathoz hozzászólva a jelenlévők nem helyeselték, hogy a helyesírási versenyben ezentúl megszüntessék a határon túli kategóriát, miként arra sem érett meg az idő, hogy szakirány szerint válasszák szét a versenyzőket. (Elegendő azt megemlíteni, hogy a mai erdélyi magyar földrajzkönyvekben hemzsegnek a nyelvi hibák.)
Egyed Emese jónak látná, ha a határon túli utaztatási alapokból a mozgalomnak is juttatnának, ennek hiánya ugyanis a legnagyobb anyagi akadálya a magyarországi versenyeken való részvételnek. Váradi Izabella minisztériumi tanácsos némileg meglepő kijelentése szerint bizonyos célokra még mindig sok a minisztérium elköltetlen pénze. Wacha Imre rádiósoknak, tévéseknek szóló szellemes előadását, sajnos, csupa nem-tévés hallgatta végig. Kifejtetlen téma maradt a sajtó szerepe a nyelvimodell-nyújtásban, ezzel a mozgalom hazai képviselői, persze, nem ok nélkül, elégedetlenek.
Végül Bodó Barna egyetemi tanár mondta el gondolatait a társadalom lelkiismereteként meghatározott civil társadalmi mozgalmakról, ezeken belül azok kisebbségi változatairól, melyekhez az anyanyelvápolók is sorolják magukat. Több kezdeményezés mostoha fogadtatása – például a magyar professzorok erdélyi tanácsának megalakítási javaslata – arra vall, a civil ethosz könnyen elvész, bénaság veszi át a helyét. Kiölhetik a civil jogigényt belőlünk – ennek következményei pedig fölöttébb aggasztóak – hangoztatták többen is nyelvi jogállapotunk kérdéséhez hozzászólva.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kegyeletgyalázás
Iszonyú zavar és rosszindulat kavarog Nyirő József hamvainak itthoni örök nyugalomra helyezése körül, mert nyilvánvaló, hogy a magyar nyelvterületen tisztelt és szeretett író újratemetéséhez jócskán eltúlzott körítést terveztek a szervezők. Hogy azt ne mondjam: a kegyeletadásból politikai tőkét is kovácsolnának maguknak, ami így egyenesen kegyelet-, sőt halottgyalázás.
Ráadásul kettős, ha ide számítjuk a bukaresti szolgálatosok acsarkodását. Pedig jó volna végre megtanulni, hogy – főleg most, a magyar érdekképviseletnek a hatalomból való kiebrudalása után, s ennek következményei közepette – a román közvélemény és politikum egyetlen magyar kezdeményezést, egyetlen magyar zászlót vagy kokárdát sem nyel le olyan könnyen, mint azt gondolnánk.
Azt is jó volna tudni, hogy Horthy kormányzó neve, az 1940 és 1944 közötti észak-erdélyi időszak egészen másképpen cseng a román elmék többségében, mint azt hinnénk, s mint azt a történelmi igazság is megkövetelné. Mindemellett én nem hiszem, hogy a történetkutatás egyértelműen tisztázta volna: milyen mértékben voltak igazságosak a kommunista és bosszúeszméktől átitatott egykori népbíróságok – ma kész ténynek vett – ítéletei, azok mennyire voltak valós vagy vélt sérelmek megtorlásának az eszközei, s ezzel együtt Nyirő mit tett vagy mondott a kérdéses időszakban, kit, hogyan és milyen mértékben szolgált ki.
Én még annak a magyar irodalomtörténeti értékelésnek sem hiszek, amely Nyirő írói munkásságát úgy értékeli le, ahogyan, s azt ma tananyagként is tálalja. Mert ha kritikátlanul elfogadunk mindent, amivel Nyirő nevét ma (is) bemocskolják, akkor ugyanolyan kritikátlanul bűnösként kezelhető a másik terror, a nem kevésbé gyilkos kommunista diktatúrát kiszolgáló tollforgatók, lapszerkesztők egész hada – mondjuk Asztalos Istvántól Zimán Józsefig. Ugye, hogy senki sem vállalja? Amúgy Nyirő Józsefet azzal a szeretettel kell hazahozni, amellyel ő a szülőföldjét szerette. S amelynek úgy kell őt visszaadni, ahogy illik: keresztény módon. És csendes méltósággal.
Benkő Levente. Krónika (Kolozsvár)

Óriási kiesést okozott Romániának az emigráció
Több mint 3,5 millió román állampolgár települt ki az országból az elmúlt negyven évben, a jelenség pedig 40–50 milliárd eurós veszteséget okozott Romániának – nyilatkozta Dragoş Roşca, a Gemisa beruházási alap vezetője, egy üzleti tanulmány eredményeire hivatkozva.
A Romanian Business Leaders alapítvány, illetve a Gfk. vállalat felmérése szerint a vállalkozói szférát leginkább a munkaerő-elvándorlás aggasztja.
„Az állam minden, középfokú végzettséggel rendelkező személyre mintegy 10 ezer eurót költ a munkavállalásig, felsőfokú végzettséggel rendelkező állampolgárok esetében ez az összeg a 20 ezer eurót is elérheti. Ezt az összeget többek között oktatásra, közszállításra, szociális szolgáltatásokra költik. Az elmúlt negyven évben elsősorban fiatal orvosok, mérnökök, művészek hagyták el az országot, akik jelentős demográfiai kapacitással rendelkeztek, Románia helyett azonban például Olaszországot, Németországot, Spanyolországot, Kanadát vagy az Egyesült Államokat választották” – magyarázta az üzletember.
Mint mondta, sajnálatos, hogy sem a rendszerváltás előtti, sem az azt követő időszak hatalmon lévő vezetői nem foglalkoztak a problémával, az üzleti szféra pedig nem képes kellőképpen befolyásolni a kormányt annak érdekében, hogy az megfelelő lépéseket tegyen a folyamat megállításához. „Hiába próbálunk minél több európai uniós pénzt lehívni, ha közben több milliárd eurót veszítünk a kitelepedő állampolgárok miatt, akik ráadásul olyan államokba emigrálnak, amelyek jóval gazdagabbak, mint Románia” – tette hozzá Dragoş Roşca.
Kőrössy Andrea. Krónika (Kolozsvár)

LAM-történet: A mozgalom erkölcsi felelőse (Kató Béla kuratóriumi elnök vallomása)
A Kató Bélával folytatott interjú első részében a nevéhez fűződő, rendkívül termékenynek nevezhető újítás és kezdeményezéssorozat legszemélyesebb indítékairól vallott, valamint arról az erkölcsi fordulatról és felismerésről, mely az alapítványt a kedvező feltételek melletti hitelezés útján elindította.
Ezzel legalább két alapcéljához juttatta közelebb a mozgalmat, így valósítva meg a kis- és középvállalkozási szféra erősítése mellett a piacgazdasági feltételek ismeretébe való bevezetést, a szükséges szakmai és üzleti ismeretek terjesztését is azok körében, akik támogatásában részesültek. A viszonylag szerény anyagi eszközök fölött rendelkező mozgalom kisugárzása mondhatni fordított arányosságban áll pénztőkéje nagyságával. Ennek titkait is firtatjuk az alábbiakban.
Településfenntartók
– A riporter is tartozik egy vallomással. Nem állt szándékomban LAM-történetet írni, de a gazdatársadalomnak szentelt sorozataimban az utóbbi két évtizedben akarva-akaratlan mindenütt a megyében a LAM-kapcsolat példáira bukkantam. Azt kell mondanom, hogy a viszonylag szerény tőkét, mely azonban kezdetben relatíve többet nyomott a latban, mint ma, senki hatékonyabban nem forgatta, mint Önök, s az emberi kapcsolati háló mint bizalmi tőke legalább olyan szerepet játszott, mint a befektetésekre szánható kölcsönök. Azt a hitet sugározta, hogy lehet boldogulni az új világban, rámutatva a kiutak egyikére is. Ahol falvainkon valami-valaki mozog és mozgat, ahhoz, mint kisült, Önöknek mindig volt valami közük. Ahol kezdetben még csak egy gép, kaszáló vagy vetőgép, eke vásárlására mertek gondolni, Önök jelen voltak, de azok a használt svájci felszerelések is jó évtizedig vagy tovább kiválónak bizonyultak, és kiszolgálták az akkori igényt.
– Nem elhanyagolható az a 600 kint járt ember sem. Nem mindenki gazdálkodik ugyan közülük, de azok is világot láttak, és megismertek egy másik társadalmi berendezkedést.
– Továbbmennék: a svájci inaskodás hónapjai bekerültek a családi legendáriumba, valósággal folklorizálódtak. Amit korábban a katonatörténetek jelentettek, azok szerepét az alpesek alján termett tapasztalat adomái vették át a beszélgetésekben, a mesélésnek szentelt meghitt percekben.
– Igen, már nem a doberdói, hanem a svájci "kalandokat" hallgatják a gyerekek. Nekem akkora öröm, valahányszor nyaranta falun járok, és svájci rendszámú autót látok a kapuk előtt! Ezeket a kapcsolatokat már nem követtük, nem a mi dolgunk, de a svájci gazdák jönnek látogatóba, a kapcsolat kitart húsz év múltán is. Talán ha eltelik még egy kis idő, az is világosabb lesz, hogy ennek a befektetésnek – emberekbe fektettünk be – milyen óriási a hozadéka. Mert ezek a gazdák ama falu legértelmesebb rétegét képezik, ők az iskolafenntartók, ők alapítanak ott családot, ők gondolkodnak abban a faluban, ha egy emelő, egy traktor kell valamilyen közcélra, az náluk megtalálható. Ők az élet kútfeje. Erdélyben ugyanis nem egy olyan falu akad – sajnos –, ahol már nincs, akit megszólítani, nincs, akit összefogásra bírni. Nos, az említett réteg falufenntartóként élhet és dolgozhat.
Találkozás Sorossal a Gyimesekben
– Legyen szabad néhány olyan dologra rákérdeznem, mely tevékenységük vitatottabb oldalaira vonatkozik. Felkeltette a kíváncsiságomat, hogy Soros Györggyel is történt kapcsolatfelvétel, a plutokrata világmágnás mesés tőkéje egy részét a "nyitott társadalmat" építő alapítványai szolgálatába állította. Mintha lenne valami közük a Bangladesben működő, ún. népi bankokhoz...
– Nincs. A bangladesi hitelezés lényege az, hogy ők arra a világra kitalált rendszereket hoztak létre, melyek pici összegekkel dolgoznak. Ha például öt nőnek adnak száz rúpiát, és egy kecske húsz rúpiába kerül, akkor azok vesznek öt kecskét, és mindenkinek vissza kell fizetnie a rá eső részt, mert ha egy nem teszi, akkor nem kapnak többet. Ezek nagyon egyszerű dolgok. Egy másik modell, amit az amerikaiak akartak velünk gyakorolni, felajánlván a segítségüket, arra vonatkozott, hogy fogalmazzunk meg projekteket, és ők ehhez támoga­tást nyújtanak. Összehívtuk az embereket, hatalmas listám volt már, mit kellene tenni. S akkor megjöttek repülőgépen tizennégyen – csak a jegyek mibe kerülhettek? Hogy mennyire nem ide illő dolgot ajánlottak, az abból látszott, hogy 15 ezer dollárjuk volt összesen erre a célra. Akkor már viszont nálunk egy vállalkozást öt-, tízezer dollárból még csak megindítani sem lehetett. A felajánlott száz dollárokkal tehát nem lehetett semmire sem menni. Nem mérték fel: ez egy más kontinens, ez Európa, ez egy más ország, úgyhogy ezt el kellett utasítanunk. Nálunk a svájci támogatás volt az alap, ők végig itt voltak szakmai segítségükkel mind a mai napig. No de Soros: Romániában a Soros Alapítvány egy kiépített irodahálózatot működtetett. A kolozsvári fiókot Salat Levente irányította. Jó viszonyt ápoltam vele és sógorával, Zakariás Attilával is, akik annak idején az illyefalvi imaterem építésében is segédkeztek. Ezekben az években sok olyan konferenciát tartottunk Illyefalván, amelyet a Soros Alapítvány finanszírozott, és sokan reménykedtek ebben a támogatásban. Nekünk akkor nagyon kellett a pénz a fejlesztésekre, és megkértem őket, közvetítsenek, vessék fel: nem ajándékot kérnénk, hanem kölcsönt, kedvező kamattal. Soros ellátogatott Romániába az akkori feleségével és két kisgyerekével, kiment a Gyimesekbe, ahol Salatéknak házuk volt, és biztattak, itt az alkalom, gyere ki! Találkoztam vele, és elmondtam, mivel foglalkozunk, s hogy a pénzt visszafizetjük. Nagyságrendileg olyan három-négymillió dollárról lett volna szó. Ez a kilencvenes évek végén még mindig nagyon komoly összegnek számított a mi viszonyaink között. Azt felelte, nagyon tetszik neki a dolog, hazamegy, és küldi a megbízottjait. És itt történt a baj, mert a lengyel irodavezető, akit küldött, nem Kolozsvárra szólt be, hanem egyenesen Bukaresthez fordult, és a bukaresti ügyvédjei lebeszélték, mert mi az, hogy alapítvány, és nem is biztos, hogy legális, ki tudja... Ezzel a dolog be is fejeződött, hogy aztán értesüljünk, Moldovában ugyanabból a forrásból megcsinálták. Hogy azzal mi lett, nem tudom, de nem kizárt, a kész ötletet, a mienket használták fel hozzá.
– De siker esetén részükről vajon semmi feltételt nem támasztottak volna?
– Nem. Nekünk pedig a kedvező kamatlábra volt szükségünk, mert ma is úgy tudunk csak segíteni, ha kisebb kamattal kapjuk, és ehhez mi csak annyit teszünk hozzá, amennyibe a pénzkihelyezés kerül, és így a felvevők, az emberek is jól járnak.
Korrupciómentesen
– Munkatársa említette a hollandokat mint lehetséges partnereket.
– Történt kapcsolatfelvétel az Oikokredit holland egyházi pénzintézettel, amely az egyházban összegyűjtött tőkét adja tovább fejlesztésre. Velük sokat tárgyaltunk, de olyan kemény kapitalista feltételeket szabtak, hogy végül lemondtunk róla. Tárgyaltunk még néhány német és svájci alapkezelővel, jó együttműködés jött létre velük. Én ’90 után nem Magyarország, hanem a Nyugat irányába indultam el, sok erdélyi magyartól eltérően. Miért? Nekem nem voltak magyarországi ismerőseim. A másik: a nyelvtudásom, a korábbi egyházi kapcsolataim Svájc felé irányítottak. Magyarországon ráadásul eléggé zavaros volt a helyzet. És nem bántam meg, mert az első éveket teljesen korrupciómentesen és politikai befolyásolásoktól függetlenül, játszmák nélkül tudtuk végigvinni. Akkora szabadságot jelentett, amit csak ma tudunk igazán felbecsülni. A LAM a Horn-kormány idején is sokak érdeklődését felkeltette. Tabajdi Csaba többször személyesen is lejött, és akkor fogalmazta meg híres tézisét, miszerint Erdélyben autonómiaszigeteket kell építeni, és Illyefalva ebből ad példát. Elkezdtem gondolkodni: mi a svájci segítséget jól fel tudtuk használni, de milyen kár, hogy a magyar támogatások annyi csatornán keresztül annyifelé szétfolynak, és nem látszik semmi eredmény. Ha nem is voltak túl nagy összegek, de azért hol itt, hol ott jelent meg, hogy ennyit adtak, annyit adtak. Nem lehetne azt is tisztességesen kezelve valóban népünk hasznára fordítani? Kisebb-nagyobb próbálkozásokra sor került, de igazából soha nem értette meg senki, mi a teendő, mert a politika sajátos módon viszonyul az adakozáshoz, mindig elvár érte cserébe valamit. Nem értették meg, hogy nem kell egyre újabb bombasztikus ötleteket kiötölni, hanem a jól bejáratottakat kellene támogatni. Sokszor a támogatások a klientúraépítés eszközévé váltak.
"Csodálatos" dolgok
– Nagyon érdekes, hogy két évvel a mostani kormány hatalomra kerülése után nekünk lejárt az Új Kézfogással kötött egyik szerződésünk, amit azért kötöttünk, hogy segítsük a föld megtartását a régió gazdái kezén. A piacon ugyanis pontosan a tőkehiány miatt mások kezdték el felvásárolni a földeket, olyanok, akiknek semmi közük nem volt sem a faluhoz, sem a mezőgazdasághoz. Mi azoknak juttattunk hitelt, akik ott laktak helyben, és akik gazdálkodtak. A hitel garanciáját a föld képezte. Hét-nyolc éves bérlet fejében meg lehetett vásárolni azt a földet, arra János bácsinak nem volt pénze, hogy egyszerre kifizesse, ezért bérlethez folyamodott. Viszont ha tőlünk kölcsönt kap, és a bérrel azonos összeget nekünk törleszti, akkor a föld idővel az övé lesz. Nagyszerűen ki van gondolva. Tapasztalhatjuk a Székelyföldön, hogy évente olyan húsz hektárt "vernek dobra" falvanként, mert kihalnak a gazdák, és a földek gazdát cserélnek. Kiváló projekt volt, mi ehhez a pénzt az Új Kézfogástól kölcsönkaptuk tíz évre. A keretszerződés, úgy hiszem, talán 300 ezer dollárról szólt volna. Minden faluból bárki jöhetett, aki földet szeretett volna vásárolni. Az első kilencvenezret meg is kaptuk, azt gyümölcsözően forgattuk, aztán a szocialista kormány tovább nem folyósította a pénzt! No de eltelt tíz év, ismét Fidesz-kormány van. Mi a megállapodás szerint jártunk el, azt hiszem, 70–80 ember látta hasznát, mert a visszafizetett összegeket rögtön újra kiadtuk, jöhetett a régióból bárki. Tavaly lejárt a szerződés, és mi jelentkeztünk, hogy a kölcsönvett pénz megvan, és "csodálatos" dolog lett belőle. Az új kormány illetékesei nagyon csodálkoztak: Megvan az egész pénz? Hát hogy? Jaj, akkor gyorsan küldjük vissza!... És visszautaltuk mind az utolsó centig... Én azért megkérdezném, hogy azokból a támogatásokból, amiket nem ajándékként, hanem hitelként kaptak az emberek, hányat és mennyit fizettek vissza. Hányról hallottuk, hogy a projekt bebukott, hogy ellopták, hogy magánkézbe került a pénz... Tényleg az a kérdés: létezik-e egyáltalán erkölcsi tartás? Tényleg meg kell a pénz világában mindenkinek tébolyulnia? Vagy pedig lehet az egészet úgy kezelni, hogy abból a közösség is lásson valamit...
B. Kovács András
Előző rész: A mozgalom erkölcsi felelőse (LAM-történet), Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2012. május16.
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Furdalása van
Parászka Boróka
Andrassew Iván Tőkés László magánéletéről, válásáról és családtagjairól állított össze kötetet. Ki ítél és ki ítéltet? A kötet szerzőjével beszélgettünk.
Hogy érzed magad a könyv megjelenés után? Kaptál hideget-meleget egy hét alatt.
Azt nem mondom, hogy jól, mert nekem vannak itt furdalásaim. De örülök a sikernek, mert a bookline.hu és a bookline.ro oldalon is első helyen áll ez a könyv, ami azt jelenti, hogy nagyon nagy az érdeklődés.
Mire vártál, hogy fogják fogadni?
Amikor ezt elkezdtem írni, akkor megmérgedtem. Abban se voltam biztos, hogy megjelenik. Hosszú ideig vártam, vártam, hogy… aki elolvassa ezt a könyvet, az pontosan tudja, miért voltak kétségeim. Ezért semmire sem gondoltam, semmire se számítottam. Kétségeim azért vannak, mert ez egy nagyon brutális könyv. De brutális a téma.
Itt mindenféle gazembernek beállítanak engem, miközben van egy szakmai kötelességtudat az emberben, és van egy etikai érzék. A kettő küzd. Megtehetem-e azt, ami szakmai szempontból a kötelességem? Egy újságírónak, egy írónak az a kötelessége, hogy beszéljen arról, amiről nem lehet, és ha olyan információk jutnak elé, amelyek döntően befolyásolják egy olyan ember megítélését, aki emberek százezreire, millióira van hatással, akinek nagy hatalma van, akkor azt a következmények mérlegelése nélkül köteles nyilvánosságra hozni.
Másrészt tudom, hogy mindezzel embereket sértek. Nemcsak Tőkés Lászlót, hanem azokat, akiknek az a kincs jutott az életükbe, hogy őt szeretik. Azt ne felejtsük el, hogy ő egy hős, aki a példaképünk volt. Nagyon fura érzéseim voltak végig. Végülis Tőkés László magatartása bírt rá, hogy mindez jelenjen meg.
Kaptál-e visszajelzést a kötet szereplőitől?
Nem, csak Tőkés Lászlótól kaptam, aki följelentett. Ugyanaz fogja képviselni, aki Pörzse Sándort és a goj motorosokat képviselte.
Láttál-e ehhez hasonló könyvet magyar nyelven? Mi az a műfaj, amihez ezt a kötetet közel akartad vinni?
Egyrészt ezt nem néztem, valószínűleg nincs ilyen. Nem akartam semmit. Sorba raktam azokat a dokumentumokat, amelyek elém kerültek a világhálón, és kicsit kommentáltam őket. Én novellaíró vagyok, még csak regényben sem tudok gondolkodni. Egyszerűen összeállt ez a kép és ez a történet.
Persze nagyon sok mindent nem írtam meg, és nem hoztam nyilvánosságra. Például csak 1992-es anyagi ügyeket tárgyalok, nem véletlenül. Nem akarok beleszólni a mostani politikába azzal, hogy vizsgálatok induljanak. Nekem nem volt célom a közvetlen beavatkozás.
Mégis felmerült a gyanú, hogy ez egy kampánykötet, amely jelentős szerepet tölthet be a közelgő romániai választások során.
Valóban kampánykötetnek indult abban az értelemben, hogy én attól tartottam, hogy Tőkés Lászlót Magyarország köztársasági elnökévé választhatják. Volt erre esély. Látszott, hogy Schmitt Pál nem lesz sokáig köztársasági elnök, majd meg is bukott. Már olyan értelemben, hogy kiderült róla egy csomó dolog. Nagyon sok olyan utalás van Orbán Viktor beszédeiben, hogy ő a magyarság köztársasági elnöke is, nekünk is van olyan elnökünk, mint Václáv Havel.
Amikor ezt írtam, fogalmam sem volt, hogy mikor lesz választás Romániában. Amikor elkészült, már láttam, de ez engem egyszerűen nem befolyásolt. Bármikor jelenik meg egy könyv, azt lehet azzal vádolni, hogy kampánykötet. Az más kérdés, hogy mindig lesznek emberek, akik ezt kihasználják. Ha megjelenik egy ilyen könyv, akkor azt fel fogják használni hivatkozásként Tőkés László ellen azok, akik őt nem szeretik.
Nem érzed úgy, hogy beleavatkoztál egy olyan történetbe, amibe neked nem kellett volna? Mennyire vagy te kívülálló? A legtöbb erdélyi író és olvasó ember, akivel erről a könyvről beszélgettem, azt mondta: „hogy jön ehhez egy kívülálló, hogy ő írja meg”.
Miért nem írták meg ők? Ezek a történetek, dokumentumok szerteszét keringenek egész Erdélyben, Magyarországon is. Egyrészt.
Másrészt hadd legyen egy kicsi közöm Erdélyhez is. Kolozsvári származású vagyok. Éveken át dolgoztam az erdélyi és csángó költészet antológiáján, több száz költő több ezer versével. Életem jelentős részét Erdélyben töltöttem, gyerekkoromat a nagymamámnál, Erdélyhez nagyon erősen kötődöm. Egyébként meg az Európai Uniónak a polgára vagyok. Ugyanannak a birodalomnak, mint bárki más.
Harmadrészt meg azt is vegyük figyelembe, hogy Tőkés László EP-képviselő, volt alelnök. Azért az én sorsomra is meg a magyarországi magyarok sorsára is rendkívül jelentős befolyással van az, amit ő csinál.
Szerinted miért nem írták meg erdélyiek ezeket a történeteket? Azokat, amelyeket nagyon sokan ismertek, és amelyekről nagyon sokan beszéltek. Mi a véleményed arról, hogy a magánélet szentségét tiszteletben kell tartani?
Hogy miért nem írták meg? Erdélyben járva azt tapasztaltam, hogy Tőkés Lászlóról elképesztő dolgokat mesélnek. Amikor bekapcsolom a magnót, vagy föl akarom írni a mondottakat, akkor azonnal figyelmeztetnek, hogy jaj, „de nem én mondtam”. Újságírók is így viselkednek. Az volt az érzésem, mintha a magyarországi félelem, a Fidesz hatalma bekúszott volna Erdélybe is.
Amint viszont hazaérek, jönnek a telefonok, emailek, hogy ezt nézd meg, azt nézd meg, figyelj oda. Nem tudom, mi az alaphangulat Erdélyben, de valami nagyon-nagyon fura dolog történik. A magyaroszágihoz nagyon hasonló. Talán mások a függelmi viszonyok az újságírók között, vagy a hatalom és az újságírók között, pontosabban a vélt hatalom és az újságírók között.
Én azt gondolom, hogy ott is nagyon erős öncenzúra működik. Nem tudom, miért, de ezt érzem. Azt gondolom egyébként, hogy ezt a könyvet egy erdélyinek kellett volna megírnia, és nagyon sajnálom, hogy végülis nekem kellett megcsinálni. És bocsánatot kérek az erdélyi kollégáktól.
Igaz az, hogy ezt a könyvet több ezres példányszámban, ingyen szórják?
Hallottam, sőt azt hallottam, hogy Tőkés László följelenti azokat, akik ezt szórják. Én nem tudom…
Elképzelhetőnek tartod?
Igen. Hát miért ne? Bár milyen jog korlátozza, hogy fölvásárolják és szórják azoknak, akik hangadók? Fogalmam sincs, ki lehet, de hát bocsánat, de van ilyen a politikában.
Ha ez igaz, akkor ez a kötet propaganda anyaggá minősül, és egy csomó más dimenziója, amiről lehetne beszélni – szövegminőség, szerkesztés, módszertan, műfaj – mind eltörpül. És marad a kötet mint kampánytéma: az idei választásokkor megjelentek az óriásplakátok, a szórólapok, a rádiószpottok és a te műved. Mi lehet ennek a könyvnek a következménye?
Most ítéljem el azokat, akik terjesztik a könyvemet? Lehet bárki, ad absurdum Tőkés belső ellenségei. Majd biztos kiderül. Mindenesetre bocsánat, hogy nem ítélem el. Propaganda anyagként használják, de nem gondolom, hogy ez az érdeklődés fő csapásiránya, hiszen az eladási listán is vezet. Tehát valamiféle közérdeklődést is kifejez.
Elég fura, hogy bármilyen terjesztő ellen eljárást akar indítani Tőkés László. Ezek szerint együtt kerülünk a máglyára. Hát igen, vannak ilyen módszerek is. Elég régóta híre terjed annak, hogy írom ezt könyvet, valakik úgy gondolták, hogy akkor ez jó lesz.
Nem keresett meg írás közben senki, nem akart segíteni, megállítani? Éreztél bármilyen irányú pressziót?
Nem.
Nem válaszoltál a következményre vonatkozó kérdésemre.
Egyetlen célom van. Hogy kapjon mindenki reális képet erről az emberről. Az előbb kérdezted a magánélet szentségét. Igen, a magánélet szentsége megillet mindenkit mindaddig, amíg nem egy olyan jelentőségű politikusról van szó, aki döntően befolyásolja az életünket.
Itt kiderül, családon belüli erőszakról van szó, én annak nevezem. Magyarországon most készül az új büntető törvénykönyv. Ebben az úgynevezett „ridegen tartást”, a lelki nyomást, nyomasztást már büntettként nevezik meg. Ha Tőkés Lászlóról kiderülne, hogy a kutyáit úgy tartja, hogy bezárja őket, és soha nem szól hozzájuk, csak bedobja nekik a húst, és hogy a kutyakölykökkel is borzalmasan bánik, akkor egy idő után a romániai sajtó a lemondását követelné. És teljes joggal.
Na most, ha a feleségével, aki pontosan ugyanolyan hős volt, mint ő, hiszen terhesen végig küzdötte annak idején a forradalmat, így bánhat, akkor senki sem szólhat, mert úgy illik, hogy ne szóljunk. Valami közmegegyezés van, hogy a kutya még igen, a család meg már nem. Ez egyszerűen abszurdum.
Ez nem a magánéletről és a közéletről szól. Egy embert szembesíteni kell a saját tanaival, prédikációival, politikai megnyilvánulásaival, és azt gondolom, hogy amit ő leír, amit róla írnak, azt nem lehet, az tűrhetetlen. manna.ro

Szeretjük a várost, szeretünk benne élni
Bemutatták a Kincses Kolozsvár Kalendáriumot
Minden résztvevő a bemutatott kiadvány egy-egy példányával távozhatott szerdán este a Reményik Galériából, ahol az Erdélyi Magyar Nemzeti tanács (EMNT) és a Kriterion Könyvkiadó közös munkája gyümölcsének örvendhettek a lokálpatrióták. A Kincses Kolozsvár Kalendárium 2012 hiánypótló kiadvány, amely a nehezebben megközelíthető rétegekhez, a külvárosokban élő, mindennapi gondokkal megterhelt magyarsághoz is kíván szólni.
– Másfél éve, az első Kolozsvári Magyar Napok sikeres megszervezése után megtapasztaltuk, mekkora igény van olyan közösségi terek kialakítására, amelyek túlmutatnak a rendezvényeken. Az értelmiségi réteg többnyire megtalálja az eszmecsere lehetőségét, a hétköznapi emberekkel azonban nehezebb a kapcsolattartás: ezért találtuk ki műfajilag a kalendáriumot, amelynek ötletét Éder Ottó tanár úr adta – elevenítette fel a kezdeteket Gergely Balázs, az EMNT Kolozs megyei alelnöke, a kötet egyik kezdeményezője, aki az előszóban is leszögezi: „Mi otthon vagyunk Kolozsváron.” Ezt követően felsorolta mindazon szerzők, szerkesztők és munkatársak nevét, akik részt vettek a kalendárium anyagának összeállításában. A tekintélyes névsor egyfajta garancia is arra, hogy a kötet gazdag tematikát ölel fel, a helytörténettől a sporton és gasztronómián át az irodalomig sok minden helyet kapott benne.
A kalendárium egyfajta lírai értékelésének feladatát Szántai János író-kritikus vállalta, Idők és marslakók című rövid jegyzete akár egy hagyományos évkönyv utolsó, üresen hagyott oldalaira kívánkozna. Az idő telésén-múlásán elmélázó írás végkövetkeztetése egy anekdota kapcsán: nem vagyunk marslakók, és az a dolgunk, hogy ne is váljunk azzá.
– Voltak időszakok, amikor kezdtük elhinni, hogy nincs helyünk Kolozsváron, meg kell húzódnunk, háttérben kell maradnunk. Ez a kötet annak a bizonyítéka, hogy be tudjuk lakni ezt a várost – fejtette ki H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója, aki szerint Kolozsvár még számos kincset rejteget, ezért érdemes tovább kutakodni, és a kalendárium folytatásán gondolkodni. Kiemelte: a múltbéli események, épületek és emberek „csokorba gyűjtése” során a szerkesztők is rengeteg újdonsággal, érdekességgel szembesültek, és izgalmas anekdotákat is sikerült beemelni, amelyekből sokkal jobban megismerhető és megérezhető egy város hangulata. – Jó ebben a városban élni, szerethető a múltja és a jelene, és dolgoznunk kell a jövőjén – összegezte az igazgató.
A kalendárium egyik érdekessége és erőssége a kétnyelvű, műemlékjegyzékkel kiegészített várostérkép, amelyről Asztalos Lajos helytörténész elmondta: régi utcaneveink szellemi műemlékek, ilyenként pedig sérülékenyek, megőrzésre, védelemre szorulnak. A kötet igényes külleme Könczey Elemér munkáját dicséri, tartalma pedig a kellemes olvasnivalókon túl hasznos információkat is kínál politikai és civil szervezetekről, egyházakról és egyebekről.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES. Szabadság (Kolozsvár)

Oktondi jelenünk
Először az újságírói reflexek kezdtek működni bennem. Gyerünk, mondtam magamban, nézzek utána mindennek, állítsam össze Nyirő József dossziéját, derüljön ki végre, aminek ki kell derülnie. Rövid i vagy hosszú? Mindent tudni akartam, és persze azonnal.
Aztán rájöttem, mindez teljesen fölösleges. A két oldal (s milyen mélyen jellemző, hogy ismét sikerült egy olyan helyzetet teremteni, amelyben két oldal van, ráadásul két nemzet oldala, mert az árnyaltabb véleményeket, ahogy az lenni szokott, kevesen hallgatják meg), a két oldal tehát politikai okokból mondja ezt vagy azt, s akik felsorakoznak mögöttük, maguk is politikai logikát követnek.
Így, ennek a politikai logikának köszönhetően lett az újratemetés Szász Jenő választási kampányának csúcsa, s ugyancsak ezt használja ki Victor Ponta kormánya, hogy megerősítse nacionalista táborát; mindkettő mandátumhoz, hatalomhoz szeretne jutni, vagy nem akarja elveszíteni a váratlanul ölébe pottyant hatalmat. Ha az újratemetést nem kötik össze a csíksomlyói búcsúval, nem lesz ekkora hatása, de hát mertek nagyot álmodni. Mindamellett az is világos, hogy a jelenlegi román kormány gyakran húzza elő a magyar kártyát, hiszen egyik első gesztusa az volt, hogy visszavonta a MOGYE magyar vonalát engedélyező határozatot, mintha mi sem lett volna fontosabb. A leginkább beszűkült gondolkodású, legsötétebb rétegnek kedvez ezáltal, melynek számára minden magyar „revizionista”, „gőgös” és természetesen „ellenség”.
Fanyarul mulatságos az a lelkesedés is, amellyel fasisztának neveznek egy magyar írót abban az országban, amelyben nemrég a legcsúcsabb értelmiségiek (Liiceanu, Pleşu, sőt, Cristian Mungiu!) védték meg Corneliu Zelea Codreanut, s amelyben Antonescu tábornokot sokan még mindig afféle nemzeti hősnek tekintik. Nem emlékszem, hogy a PSD vagy a PNL, az USL-t alkotó pártok olyan nagyon tiltakoztak volna bármelyik szépmúltú személyiség ellen.
Ez az egész botrány egyvalamire jó: hogy azok, akik amúgy is fröcsögnek, tovább fröcsögjenek. Minősíthetetlen hozzászólásokat olvas az ember mindenféle fórumokon: az egyiken Szász Jenő játssza a Megváltó szerepét, a másikon Bunta Levente, a harmadikon bárki, aki megmenti Romániát a magyaroktól, akik „ki akarnak harapni Románia testéből”. Az ilyenek számára áruló minden olyan ember, aki gondolkodni merészel.
De ha visszafogottabban fogalmazunk, akkor is legfeljebb azt mondhatjuk: az ügyben olykor bukkan csak fel olyan kiegyensúlyozott szöveg, mint a Lakatos Mihállyal készült interjú (Ocsú és búza. Kérdezett Sólyom István. Transindex). A reményt számomra az olyan jellegű hozzászólások jelentenék, mint amilyent Horváth István írt ehhez a cikkhez: „A tévelygéseiből is sokat tanulhattunk volna, de ha már a vita odafajult, hogy hős vagy hóhér volt, akkor már csak egy buta erdélyi megosztott jelen része lehet.” Egy bután megosztott erdélyi jelené.
DEMÉNY PÉTER. Szabadság (Kolozsvár)

Brudaşcu mondja: magyaroké a kultúrház!
A helyi tanács tegnapi ülésén tájékoztatták a városatyákat a Városi Művelődési Ház „száműzése” körül kialakult helyzetről, és felszólalt Dan Brudaşcu is, az intézmény vezetője. „Félrevezették az igazságszolgáltatást, hiteles dokumentumokkal rendelkezünk afelől, hogy a Munkaadók és Kisiparosok Egyesülete (Asociaţia Patronilor şi Meseriaşilor – APM) alaptalanul nyerte el a Főtér 24. szám alatti épületet, nem törvényes jogutódjai a Kolozsvári Iparos Egyletnek, amely számára épült az ingatlan” – közölte az igazgató, bemutatva a dokumentumokat. „Hiába kértük az illetékeseket, nem vették figyelembe ezeket az iratokat, két napja már be sem engednek az épületbe” – tette hozzá Brudaşcu, megjegyezve, hogy az esetet Brüsszelben is ismertetik júniusban.
A városi tanács nem sokat tehet az ügyben – a városházát nem vonták be korábban a perbe –, de számukra is világos, hogy „tolvajlás” történt. László Attila alpolgármester sem gondolja, hogy hiteles igazságszolgáltatás történt, de az érem másik oldalát világította meg, és meglepődésének adott hangot lapunknak tett nyilatkozatában: „Én arra számítottam, hogy Dan Brudaşcu azért jelent meg a tanácsülésen, mert benyújtja a felmondását. A bírósági végzés csak egyik vetülete az esetnek, ettől eltekintve azonban ne felejtsük el, hogy a Főtér 24. szám alatt kultúrház sem működött! Egyik szervezet sem jogutódja a Kolozsvári Iparos Egyletnek. Számunkra az a legfontosabb, hogy azt az épületet felújítsák – nekünk erre nincs keretünk –, és az APM éppen erre a célra pályázott és nyert el uniós pénzeket, amelyeket időben rá kell fordítaniuk a pályázatban megfogalmazottakra. Ráadásul felnőttképzést végeznének az épületben, vagyis azt a rendeltetést szolgálnák, amelyet az Iparosegylet is művelt”.
László Attila elmondta, a Dan Brudaşcu vezette intézménynek felajánlották a Diákművelődési Házat, ahol zavartalanul fejthetnék ki tevékenységüket. Brudaşcu több más helyszínt is kért a városházától, és az alpolgármester szerint bárhova ment volna, csak ne kelljen a városháza ügyintézése alá tartozó Diákművelődési Házba költöznie.
Dan Brudaşcu lapunk kérésére elmondta: „Két okból nem akartunk a Diákművelődési Házba költözni. Egyrészt két különböző profilú szervezet vagyunk, eltérő tevékenységekkel és közönséggel. Némileg konkurenciát is képezünk, és a látogatóink szemében is csorbulna a tekintélyünk, ha a diákok számára fenntartott művelődési házban működnénk. Másfelől reális esélyek vannak arra nézve, hogy olyan helyszínre költözzünk, ahol nem zavarjuk más intézmény működését. Ha erre nem lenne esély, akkor minden további nélkül a Diákművelődési Házba költöznénk” – nyilatkozta az igazgató.
„Nem értem, hogy teheti meg egy, a polgármesteri hivatalnak alárendelt intézmény vezetője, hogy ne engedelmeskedjen, és azt sem, hogy hogyan állhat egy ilyen intézmény élén olyan személy, aki a Funar-korszakban alapember volt” – közölte az alpolgármester, akivel Molnos Lajos RMDSZ-es tanácsos is egyetért: „Brudaşcu valóban nagy legény volt abban az időszakban, Funar egyfajta sajtószóvivője, egyik jobbkeze volt”. Szabadság (Kolozsvár)

Otthon a nyelvben – húszéves az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége
Huszonkét évvel ezelőtt a szabadság élménye volt a legfontosabb, a nyelvhasználat szabadságának, a magyar nyelv nyilvános megjelenésének az élménye. El is kápráztatott bennünket a kezdeti hősi időszak, amikor a román televízióban is szólni lehetett magyarul, közéleti személyiségeink, politikusaink is magyarul beszélhettek, sőt román honfitársaink közül is nagyon sokan vették elő rejtett magyar tudásukat, hogy aztán a későbbiekben és manapság is újra elrejtsék.
Velünk együtt a magyar nyelv is kikerült a diktatúra börtönéből, a nyilvánosság fényében tündökölhetett, természetes kapocs lehetett újra a magyarul beszélők teljes közösségével. Megszűnt a hatalom és a félelem skizofrén kettős beszéde, újra hitelesebbek lettek a szavaink, tisztábbak a mondataink. Gerincünkkel a beszédünk is kiegyenesedhetett. Amikor tudni lehetett, hogy nincs már akadálya az intézményesülésnek, háromszéki barátaink tették meg ezt a döntő lépést: húsz évvel ezelőtt hivatalosan is bejegyeztették az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségét.
Azért ők, és azért itt, mert a nyelvterületnek ebben a keleti zugában már 1990 előtt is több bátorsággal gondoskodtak tanítványaik anyanyelvi műveléséről. Tulit Ilona magyar szakos tanfelügyelő elnöke is lett az AESZ-nek, aztán Zsigmond Győző. A megye szaktanárai közül nagyon sokan játszottak kulcsszerepet a Szövetségben: Erdély Judit, Török Katalin és Péter Sándor, aztán Gazda József, Kőrösi Csoma emlékének ápolója, valamint Ördög-Gyárfás Lajos, aki mérnöki pontossággal és felelősséggel vette kezébe a szövetség ügyeinek intézését. Háromszéken a történelmi példa is több volt, mint máshol, a már-már héroszi példák: Apáczai Csere János, Mikes Kelemen, Bod Péter, Baróti Szabó Dávid, Kőrösi Csoma Sándor, akik emlékeikben kézzelfoghatóan helyiek, hűségükben és munkájukban egyetemesek, egyetemesen magyarok.
A névválasztásban is gondolni lehetett volna az erdélyi hagyományra, az említett nevekre vagy az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságra. Annak kifejezése viszont szintén fontos volt, hogy az intézményesülő erdélyi anyanyelvi mozgalom csatlakozni kíván az anyaországihoz. Ezért a magyarországi Anyanyelvápolók Szövetsége neve egészült ki az erdélyi jelzővel. Így ebben a névben a természetes egység és a természetes különbözőség egyaránt kifejeződik. Azt látni lehetett már a 90-es évek elején, hogy a kisebbségpolitikának alapvető célkitűzése lesz az anyanyelvűség, a nyelvhasználati jogok kiterjesztése és védelme. Azt sem volt nehéz észrevenni, hogy az anyanyelvűségért folytatott harc mellett kisebb figyelemben fog részesülni maga az anyanyelv.
Pedig már akkor sem volt közömbös, milyen lesz az a nyelv, amelyet és amelyen tanítani fognak iskoláinkban, amely mintává válik a kiterjedő médiában, amely egyre nagyobb teret kap a nyilvánosságban, és egyre inkább feltűnik majd a közigazgatásban, a hivatalokban, amelynek dominánsnak kell maradnia a magyar–román kétnyelvűségben. E feladatok fölismerésének a jegyében fokozatosan alakult ki a szövetség munkájának három alapvető területe: maga a mozgalom; a magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása; a mindezt megalapozó szakmai munka: közösségeink nyelvi helyzetének és nyelvhasználatának tudományos igényű vizsgálata.
Magáról a mozgalomról
A szövetség vezetőtestületében már kezdettől képviseltette magát minden erdélyi régió, rendezvényeinkről pedig úgy döntöttünk, hogy folyamatosan változtatjuk a színhelyeket. Úgy gondoltuk, a mozgalom lényege éppen a mozgás, a jelenlét Erdély magyar közösségeiben. Magam ezt a tavaszi határjáráshoz hasonlítottam, ahhoz a mágikus rítushoz, amelynek szerepe szerint óvnia kell a közösséget, a falut, a település határát az ártó szellemektől, a mi esetünkben a nyelvhatárt, a veszélyeztetett peremrégiókat.
Fő rendezvényünkkel, a Magyar Nyelv Napjai ünnepével, az ehhez kapcsolódó szakmai konferenciával, a Nyelvőrzés Díjának átadásával, a Kőrösi Csoma Sándor anyanyelvi vetélkedővel, a mesemondó versennyel így jártuk végig két évtized alatt nyelvi régiónk foszló peremét és megtartó központjait: Nagybányát, Szatmárt, Nagyváradot, Aradot, Temesvárt, Dévát, Brassót, Csíkszeredát, de Udvarhelyt, Gyergyószentmiklóst, Nagyenyedet, Marosvásárhelyt és Zilahot is. És a magyar nyelvhatár tágabb körében, a Kárpát-medencei mozgalom résztvevőiként rendszeresen jelen voltunk Sátoraljaújhelyen, Széphalomban, Kassán, Győrben, Gyulán és Adán is.
A történelem kedvező fordulatával, a 90-es évek elején kölcsönös lehetett a felismerés, hogy a határnak túlsó oldala is van, született is mindjárt egy új nyelvi fordulat, a határon innen és túl, amely lassan sztereotípiává vált, az idő távlatában pedig mintha a népmesei fordulatok körébe kerülne. A magyarok felfedezték egymást. Felfedeztük egymást. Ennek a felfedezésnek is voltak szintjei és fokozatai. A magyarországiak közül sokan akkor szereztek tudomást arról, hogy a határon túl is van egy magyar világ, vannak olyan „románok”, „szlovákok” stb., akik – hogy, hogy nem – tudnak magyarul.
Azt is tapasztalhatták, hogy az ő magyar nyelvük jól érthető, de kissé más, hogy ők kétnyelvűek, hogy számukra fontos a magyar nyelv (ettől magyarok), hogy veszélyeztetettek magyar nyelvűségükben, de hogy ők meg akarják tartani nyelvüket. Aki pedig a határ innenső oldaláról jutott el Magyarországra, ott azt tapasztalhatta, hogy valóban van egy ország, ahol mindenki magyarul beszél, de az ottaniak ennek jószerével nincsenek is tudatában, emiatt számukra nem is fontos, hogy magyarul beszélnek.
A különböző régiók és az anyaország beszélői előbb némi meglepődéssel felfedezték egymást, rácsodálkoztak egymásra, élcelődtek egymással, lassan tudomásul vették, majd elfogadták egymást. Valóban elfogadták? Mi úgy gondoljuk, és ebben az anyanyelvi mozgalomnak is szerepe volt, hogy a versenyeinken szereplő, anyanyelvi táborainkat látogató, iskolai cserelátogatáson résztvevő fiatalok jártak elöl ebben az elfogadásban és elfogadtatásban. És talán nem túlozzuk el saját tevékenységünk jelentőségét, amikor azt mondjuk, hogy az AESZ fontos szereplője, kulcsszereplője volt a kapcsolatok építésének, az anyanyelvi mozgalom hálózatszerű kiterjesztésének.
Már jó ideje annak, hogy kitaposott útvonalak vezetnek Kézdivásárhelyről nemcsak Szentgyörgyre és Kolozsvárra, hanem Gyulára, Budapestre, Győrbe és Sátoraljaújhelyre is. És ez az út mindkét irányban járthatónak bizonyult. Már a kezdeti időszakban is tisztában voltunk azzal, hogy nem nekünk kell közvetlenül hatással lennünk az erdélyi magyarok nyelvhasználatára, a nyelvi tudatosságot és felelősséget sem leszünk képesek csak magunk terjeszteni: ehhez meg kellett nyernünk azokat, akiknek szakmája a beszéd és az írás, befolyásolói, mintaadói a nyelvi közösségnek. A pedagógusokon kívül ilyen szerepük van a papoknak, a színészeknek, a rádiók és a televíziók munkatársainak.
Ők mind professzionális használói a nyelvnek, tőlük – akik akkor is mintaadók, ha ennek éppen nincsenek tudatában – számon lehet kérni a mintaszerű nyelvhasználatot. Ezt tudatosítani kell bennük, és fel is kell készíteni erre őket. A 90-es években ilyen témájú szakmai konferenciákat és tanfolyamokat, beszédtechnikai képzést szerveztünk az éppen akkor szerveződő, induló rádió és televízió szerkesztőségek munkatársainak.
A 2. évtizedben mintha lankadt volna az erdélyi professzionális beszélők képzés iránti igénye, mintha túlságosan is tökéletesnek éreznék magukat, a nyomtatás és a könyvkiadás új technikai lehetőségeivel pedig a felületesség, a gondozatlanság és a gondatlanság terjed az írásbeliségben. Pedig erre nem terjed ki a regionalitás mentsége, ez már a restellnivaló provincialitás megnyilvánulása.
A magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása
Magának a mozgalomnak is az iskola volt a főszíntere, fő szereplői pedig a fiatalok. De közvetlenül érdekelt bennünket az is, hogyan folyik az iskolákban a magyar nyelv és irodalom oktatása, megvan-e a kellő tudatosság és felelősség abban, hogy milyen ennek az oktatásnak a nyelvi igényessége és tartalmi színvonala, eredményessége. Egyáltalán: milyen magyar nyelven és milyen magyar nyelvet oktatnak iskoláinkban? Az AESZ felelősnek érezte mindebben magát, a magyar szakos tanárok pedig ki is nyilvánították, hogy szakmai szervezetüket látják benne.
Az AESZ partner volt a tantervek készítésében; amíg lehetősége volt rá, a tankönyvek lektorálásában, ellenőrzésében; szakmai konferenciákat szervezett (több alkalommal is pl. a helyesírás tanításáról), vállalta az együttműködést az Romániai Magyar Pedagógusok Szövegségével a tanárok továbbképzésében (a Bolyai Akadémián vagy a Teleki Oktatási Központban). Igaz ugyan, és ez jelentős eredmény volt, hogy az anyanyelvi versenyeket „hivatalosként” ismerte el a minisztérium, a szövetség normatív támogatását is elértük a Communitas Alapítványnál, mindezek az együttműködések és partneri kapcsolatok mégsem bizonyultak kellően eredményesnek, hatékonynak.
Véleményünk szerint ennek alapvető oka az, hogy nem érvényesül kellő igényesség sem a pedagógusok kiválasztásában, sem a felkészítésükben. A másik, amire mindenképpen hivatkoznunk kell, a tankönyvek nyelvi igénytelensége, amelyre nekünk már jó néhány éve nincs befolyásunk, csak a sajtóban tehetjük szóvá, nem sok eredménnyel. Az ezzel kapcsolatos tapasztalatainknak és elemzéseinknek összegzése A romániai magyar közoktatás, különös tekintettel az oktatási nyelv(ek)re című tanulmányunk (Fóris-Ferenczi Rita és Péntek János írta, megjelent a Nyelv és oktatás kisebbségben.
Kárpát-medencei körkép című kötetben, szerk. Bartha Csilla–Nádor Orsolya–Péntek János, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2011). Az oktatással és az oktatás nyelvével való törődés folyamatosan jelen volt munkánkban, ennek további bizonyítéka a Bálint Emese és Péntek János szerkesztésében, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 5. köteteként megjelent Oktatás: nyelvek határán. Közelkép és helyzetkép a romániai magyar oktatásról című gyűjteményes kötet. De talán arra a szülőknek címzett levélre is hivatkozhatunk, amellyel a magyar nyelvnek mint tannyelvnek a fontosságára hívtuk föl azoknak a szülőknek a figyelmét, akiknek gyermeke most kezdi az iskolát (Milyen nyelven tanuljon a gyermek? Magyarul vagy románul?).
A közösségek nyelvi helyzetének tudományos igényű vizsgálata
A mozgalmat, az oktatást csak folyamatos szakmai munkával lehet megalapozni. A Kárpát-medencei szinten összehangolt élőnyelvi kutatások már a 90-es évek elején elkezdődtek. Fokozatosan épült ki a külső régiók szakmai központjaiban dolgozó magyar nyelvészek együttműködése a közös témákban, az azonos vagy hasonló nyelvi helyzetek és folyamatok vizsgálatában. A 2001-ben akadémiai háttérrel intézményesült kutatóállomások együttműködése az éppen itt, Illyefalván rendezett nyári szemináriumokon vált annyira szorossá, hogy létrehozhatták az első és máig egyetlen Kárpát-medencei magyar kutatóhálózatot, a Terminit.
Ennek a hálózatnak az erdélyi kutatóállomása a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kolozsvári és sepsiszentgyörgyi munkatársakkal, szoros szimbiózisban az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségével. 1990 óta fokozott az az elvárás, hogy a nyelvészek közvetlenül járuljanak hozzá a közösség érdekeit szem előtt tartó nyelvstratégia kidolgozásához és megvalósításához. Ez a hozzájárulás elsősorban a nyelvi tervezésben valósul meg, és ennek alapvetően arra kell irányulnia, hogy minél kedvezőbbek legyenek a feltételei a magyar nyelv használatának és megtartásának. Ezeket a feltételeket nagyon tömören a következőkben határozhatjuk meg:
(1) Magukban a beszélőkben legyen meg a tudatos szándék és akarat, hogy meg akarjanak maradni a magyar nyelvben és magyar identitásukban. Ezért is különösen fontos, hogy a fiatalok fedezzék föl azt a többletet, amelyet csak anyanyelvük révén érhetnek el. (2) Legyenek meg a jogi, politikai, nyelvkörnyezeti feltételei a nyelvválasztásnak, ill. az anyanyelv szabad, teljes körű használatának. A beszélőknek minden támogatást meg kell adni ahhoz, hogy ismerjék nyelvi jogaikat, hogy éljenek, élhessenek velük, és legyenek érzékenyek minden korlátozásra vagy hátrányos megkülönböztetésre.
(3) Legyenek meg a feltételei, forrásai és eszközei annak, hogy a beszélők folyamatosan gazdagíthassák anyanyelvi műveltségüket; legyen meg a lehetőségük a nyelv áthagyományozására nem csupán a családban, hanem a teljes körű intézményes oktatásban is.
(4) Elengedhetetlen, hogy a magyar nyelv minden további korszerűsítése, szabályozása, a szaknyelvek bővítése és anyanyelvűsítése a magyar nyelv egészében történjék; ilyen értelemben folytatni kell a Kárpát-medencei magyar nyelvi tervezés legfontosabb programját, a határtalanítást. A nyelvi otthonosságot, a használt nyelvváltozat által is kifejezett közösségi szolidaritást csak a nyelvjárások, a helyi változatok használata biztosíthatja. A beszélőket bátorítani kell arra, hogy használják anyanyelvüket, beleértve a helyi változatot, és tartózkodni kell attól, hogy bárki is megbélyegezze e változatok beszélőit.
(5) Minden eszközzel javítani kell a magyar nyelv presztízsét, külső megítélését.
Számvetés a nyelvi hálózat eredményeiről
A Termini 10 éves jubileumán, a jubileumra kiadott kötetben és a Magyar Tudományos Akadémián 2011. november 24-én tartott konferenciánkon számvetést készítettünk a magyar nyelvi hálózat eredményeiről, fölvázoltuk azt is, melyek azok a témák, amelyekkel folyamatosan foglalkozni kell. Az AESZ-hez szorosan kapcsolódó Szabó T. Attila Nyelvi Intézet a következő témákban folytat kutatásokat (főállású kutató nélkül): nyelvi kapcsolatok, kölcsönhatások (Benő Attila); területi nyelvjárások, a moldvai magyarok és más peremszigetek nyelvi helyzete, nyelv és identitás (Péntek János); nyelvcsere, nyelvélesztés (Gál Noémi); tannyelvválasztás, kétnyelvű oktatás, revitalizációs oktatás, idegen nyelvek oktatása (Bálint Emese, Fodor Dóra, Sorbán Angella, Vremir Márta); szótárszerkesztés; fordítás; szaknyelvek (hivatali nyelv, közigazgatás stb.) (Fazakas Emese, Sárosi-Márdirosz Krisztina); interkulturalitás (kulturális szótár: Benő Attila és Péntek János).
A nyelvhasználat támogatásának és bátorításának szándékával az AESZ kiadásában jelentettük meg a román–magyar és a magyar–román közigazgatási szótárat, a román–magyar oktatásterminológiai szótárat, valamint a román–magyar kulturális szótárat. Ebbe a körbe tartozik az is, hogy folyamatosan közreműködtünk a kolozsvári kisebbségkutató intézet által magyar nyelven forgalmazott hivatalos szövegek és nyomtatványok nyelvi ellenőrzésében, eleget tettünk a hasonló céllal működő szerkesztői felkéréseinek. Mindez már közvetlen közönségszolgálatot jelent, azaz a közösség közvetlen szolgálatát.
Elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól
A szövetség jelenlegi helyzetét, működésének hatékonyságát és eredményességét, tehetetlenségét vagy éppen kudarcait saját erőfeszítéseinken kívül, sőt annál valószínűleg nagyobb mértékben magyar közösségünk általános helyzete és hangulata határozza meg. A 20-22 évvel ezelőtti nagy reményekhez és célokhoz viszonyítva csalódással kell tapasztalnunk a kiegyensúlyozottság hiányát. Azt, hogy a szabadság kezdeti mámorától még mindig nem jutottunk el a felelősség józanságáig. A jogtól, a jog jogos igénylésétől a kötelesség, a kötelezettség vállalásáig. Azt, hogy még mindig alibiként kizárólag a többségiekre hárítjuk saját mulasztásainkat, rossz döntéseinket, végzetszerűnek tüntetjük föl a demográfiai kevesebbséget, saját kicsinységünket álcázzuk vele.
Azt, hogy még mindig beletörődünk a megaláztatásokba, hogy nem ismertük föl az emberi méltóság értékét, azt, amely kiemelhet bennünket a kisebbségi, a kisebbrendűségi helyzetből. Azt, hogy elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól, és félve tekintünk a jövőre. Ennek az általános helyzetnek a következménye, hogy a csúsztatásokkal és mellébeszéléssel újra hitelüket veszítik szavaink, tabuk és eufemizmusok, fennkölt üresség és hamisság kezdik elhomályosítani a magyar nyilvánosság mondatait.
Ami pedig közvetlenül bennünket illet, életünk prózai részét: szövetségünk ügyintézése a két évtized alatt mindig korrekt és hatékony volt, ezzel kapcsolatban soha nem merült föl a gyanúja sem hibának, sem mulasztásnak. Voltak olyan időszakok, és ezek nem is múltak el véglegesen, amikor nekünk magunknak kellett megelőlegeznünk vagy éppen fedeznünk rendezvényeink vagy kiadványaink költségeit. Köszönöm a mindenkori munkatársaknak, hogy megtarthattuk hitelességünket. Nem harcoltunk, mint ahogy sokan állítják magukról Erdélyben, és hősök sem voltunk, de talán azt elmondhatjuk, hogy végeztük a dolgunkat, a közösségnek a nyelvvel foglalkozó, arra figyelő munkásai voltunk. Úgy gondoljuk, részünk van abban, hogy a nyelv belső mozgásában a korábbi, közel egy évszázados távolodás után a közeledés ideje következett el: a Kárpát-medencei magyarság nyelvi, kommunikációs közösséggé vált.
Erősödött az erdélyi magyarok nyelvi öntudata, tudatosabbá vált a nyelvhasználat, spontánabbá a váltás a helyi változatok és a közmagyar között. Erősödtek a nyelvi hűség kötelékei, növekedett a nyelvi igényesség a fiatalok körében. A meghívásunkat elfogadó kollégáink, barátaink már jelenlétükkel is azt igazolják, hogy együttműködésre és a nyitottságra törekedtünk, szövetségeseket kerestünk, és bennük, valamint az intézményekben, amelyeket ők képviselnek, meg is találtuk. Ez volt az egyetlen biztos tőkénk, amit úgy szokás nevezni, hogy „kapcsolati” tőke, a bizalom, ami hiánycikk mai világunkban, és ez kárpótolt bennünket azért is, hogy költségvetési, pályázati támogatottságunk mindig szűkös volt és bizonytalan. Ami volt, és ami van, azt mindenképpen köszönjük.
De csak most, a jubileumi visszaemlékezések időszakában érezzük igazán annak visszásságát, hogy noha a szakma és az erdélyi magyar nyilvánosság elismeri tevékenységünket, a politikai élet szereplői a jelek szerint nehezen tudnak megbarátkozni azzal, hogy mi csak a közösség iránti elkötelezettséget vállaljuk – véleményünk szerint az egyetlen lehetséges közös nevezőt a megosztott magyar világban – másfajta „lekötelezettséget” nem. Ezért történhetett meg az, hogy a támogatáspolitika erdélyi kedvezményezetti listáján nem kerülhettünk be még az 56 támogatott intézmény közé sem.
Csak abban reménykedhetünk, hogy azok, akik erről döntöttek, nem hasonlóképpen rangsorolják fontossági sorrendben 57-nek az erdélyi magyar nyelvet és nyelvhasználatot. Mindennél fontosabb azonban az, hogy ezalatt a közel egy emberöltőnyi idő alatt a fiatalok ezreit-tízezreit avathattuk be az anyanyelv bűvös körébe, a magyar kultúrába. És fiatalok új nemzedéke került be pedagógusként a magyar közoktatásba, közülük nagyon sokan az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége szakmai köréhez is csatlakozott.
A szakmabeliek, a nyelvészek körében is ott vannak már a fiatalok az idősebbek mellett, akik folytatják és megújítják, korszerűbbé és hatékonyabbá teszik elődeik munkáját. És ez az új nemzedék is tudatában van annak, hogy a nyelvet megtartó közösség és a közösséget éltető nyelv sorsa elválaszthatatlan egymástól.
Péntek János
A szerző az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke
A szöveg beszámolóként hangzott el a szövetség jubileumi rendezvényén Sepsiszentgyörgyön, 2012. május 18-án. Krónika (Kolozsvár)

Frusztrációtörténet Nyirővel
Lassan és lehangolóan közép-kelet-európai frusztrációtörténeti körkép kerekedik Nyirő József újratemetéséből. A „székely apostolként” aposztrofált író nem csak életével és munkásságával osztotta meg a közvéleményt, hanem földi maradványaiban való hazatérésével is. Nyirő szülőföldjéhez való ragaszkodása, a végakaratot tiszteletben tartó újratemetési igyekezet ugyanis olyan előítéletekbe,félelmekbe és kicsinyes gáncsoskodásba ütközött, amitől a legnemzettagadóbbaknak is óhatatlanul a turáni átok jut az eszükbe. Pedig jóval egyszerűbb a magyarázat: a világ, amelyben élünk. Benne a regnáló hatalommal, amely mintha a tizenöt évnyi, kényszerűségből elviselt RMDSZ-kormányzati részvétel alatt elfojtott összes dühét most engedné szabadjára. Az eszköz perverz módon adminisztratív: az államvasutak nem engedélyezi a zarándokvonat belépését Románia területére, ha a Nyirő-csontok is a fedélzeten vannak. Az újratemetés engedélyeztetésének nyílt visszautasítása nem hangzott el, csak az időszerűtlenség tragikomikus érve cseng vissza külügyminisztériumi osztályvezetői szinten. Civil ember számára érthetetlen, hogy legalább pártideológiamentes kérdésekben miért nem nyilvánul meg az erdélyi magyar összefogás. Például a kormányzó szociáldemokratákkal élénk kommunikációs viszonyt szorgalmazó RMDSZ révén, jelezve, hogy vannak ügyek, amelyek felülírnak minden pártkötődést. A válasz kézenfekvő: a kezdeményezés egy konkurens formációhoz, az MPP-hez közelálló alapítvány nevéhez fűződik, amelynek szereplői minden bizonnyal választási tőkét is szívesen kovácsoltak volna a néplélek-simogató újratemetésből. Ez az „összeférhetetlenség” képes volt a román hatalom kiszorítósdiját is megelőzni, hiszen a Nyirő végső nyughelyeként kiszemelt város, Székelyudvarhely elöljárósága eleve megtagadta a végtisztességnyújtás kísérőrendezvényeihez szükséges közterület-foglalási engedély kibocsátását. A történet innentől vészesen kezd puskaporos hordóhoz hasonlítani. Ha ugyanis a szervezők továbbra is ragaszkodnak az újratemetéshez, könnyen tilosba tévedhetnek a nemkívánatos koporsóval. S ha az anyaországban Nyirő József elsősorban életműve okán veri ki egyes körökben a biztosítékot, itthon már az anyaföldben való pihenéshez kinyilvánított joga is közéleti harcokat gerjeszt. A hittel élő zarándokok a mindennapi bűnös életük nyomán kiszabott büntetésük elengedésében reménykedve kapaszkodnak fel évente a somlyói nyeregbe. A Nyirő-ügyben elkövetettekért azonban talán még a Szűzanya közbenjárása is kevésnek bizonyulhat.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szobrot állítottak Vályi Gyulának
Újabb, ezúttal marosvásárhelyi születésű tudósnak avattak tegnap délben szobrot Marosvásárhelyen, azon a helyen, ahol korábban M. Eminescu román költő szobra állt. Vályi Gyula kiváló matematikus volt, kidolgozta a légcsavarok hatékonyságának elméletét, amely alapján elkezdték gyártani a motoros hajókat és a repülőgépeket. Tudományos munkássága és tanári tevékenységének elismeréseként a nevét viselő társaság kezdeményezésére leplezték le műemlékét a várfal tövében.
Az avatóünnepségen, a Vályi Gyula Társaság tagjai mellett, többek között tanárok, matematikusok, diákok voltak jelen. A város képviseletében részt vett Dorin Florea polgármester, Csegzi Sándor alpolgármester és több helyi tanácsos is. A rendezvény dobjátékkal kezdődött. Balázs Oszkár Triók című szerzeményét Domide Nichita, Ciulei Ionut, Ercsei Ferenc, a Művészeti Líceum zene szakos diákjai adták elő Kovács János tanár vezetésével, a líceum kórusa a Gaudeamust énekelte, majd Kilyén Ilka színművész Nagy Attila Da Vinci álma – In memoriam Vályi Gyula című versét tolmácsolta. Miután a műsorvezető Kárp György nyugalmazott színművész néhány szóban ismertette Vályi Gyula munkásságát, az alkotást Csegzi Sándor alpolgármester és Sebestyén Júlia tanárnő, a Vályi Gyula Társaság elnöke, az emlékműállítás kezdeményezője leplezte le. Sebestyén Júlia többek között elmondta: mindenkinek vannak álmai, célkitűzései, ő a tudós professzor emlékének ápolását tűzte ki zászlajára. Ezért alapította 1994-ben a Vályi Gyula Társaságot, és hét évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az emlékműállítás valóra váljon. A tanárnő kifejtette, ez méltó elismerése egy olyan tudósnak, aki az oszloptól nem messze levő házban látta meg a napvilágot, majd innen útja a református kollégiumon keresztül Kolozsvárra, majd Berlinbe vezette, hogy hazatérte után a kolozsvári tudományegyetemen tanítson. Ő dolgozta ki a légcsavarok hatékonyságának elméletét, amellyel jelentősen hozzájárult a technika fejlődéséhez, megalkotta a másodrendű parciális differenciális elméletet, tanulmányozta a perspektíva tetraédereket.
Sebestyén Júlia megköszönte az alkotónak, Miholcsa Józsefnek, hogy megértette a társaság szándékát, és nemcsak egy mellszobrot, hanem egy különleges alkotást hozott létre, valamint Balogh József öntőmesternek, Keresztes Géza építészmérnöknek és Csegzi Sándor alpolgármesternek, hogy támogatták ötlete kivitelezésében.
Kárp György a matematikus, költő Ion Barbu (Dan Barbilian): Panteism című versét olvasta fel, majd Csegzi Sándor alpolgármester lépett mikrofonhoz. Vályi Gyula a differenciálás és az integrálás elméletét fejlesztette ki. A jövő polgármesterének kell tudnia integrálni – ezt üzeni a szobor – mondta, majd hozzáfűzte: a Bolyai-emlékhelyek felállítása és ápolása mellett most már a Vályi Gyula szobra is megerősíti azt, hogy Marosvásárhely a tudományt, a technikát tisztelő városok sorába került. A szobor a tudományt, a matematikát és a műszakiságot jelképezi. Vályi Gyula matematikusként beépült a Bolyai szellemiségbe, ami több mint matematika, ez már egy elvont és valós értékrend, amely képes közösségünket, de az emberiséget is előremozdítani, jövőképet építeni – mondta többek között az alpolgármester, majd megköszönte Sebestyén Júlia kitartását, illetve a polgármesteri hivatal alkalmazottainak a munkáját, azt, hogy segítettek a talapzat kivitelezésében és a környék rendbetételében.
A beszédek sorát Kilyén Ilka Szőcs Kálmán: Csöndes kiáltvány című versének szavalata zárta, majd Nagy László főjegyző az unitárius, Ötvös József esperes a református és Oláh Dénes esperes a katolikus egyház nevében áldotta szentelte meg, majd a polgármesteri hivatal, a helyi tanács, a Vályi Gyula Társaság, oktatási intézmények képviselői és magánszemélyek megkoszorúzták a szobrot.
Az avatóünnepség végén a Művészeti Líceum kórusa Beethoven Örömódáját énekelte.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

Minden jogi akadály elhárult (Nyirő József újratemetése)
A székelyudvarhelyi polgármester kiadta a temetkezési engedélyt, és úgy tudja, hogy az író hamvai már megérkeztek, ezt a szervezők nem erősítették meg, Szász Jenő alpolgármester azonban cáfolta. Nyirő József újratemetése ügyében tegnap is egymást követték a nyilatkozatok, és több egyeztetés történt.
Miközben az újratemetés kommunikációs vezetője, Lukács Csaba Budapesten azt jelentette be, hogy minden jogi akadály elhárult, Bukarestben Victor Ponta kormányfő úgy vélekedett, hogy Nyirő József a tevékenysége miatt nem részesülhet nyilvános tiszteletadásban Romániában. Az RMDSZ természetesnek tartja az újratemetést, de nem vesz részt az eseményen.
"A magyar parlament elnöke arra hivatkozott, hogy a korábbi román kormány egyet­értett Nyirő József székelyudvarhelyi újratemetésével. Nos, a tisztségben lévő kormány, a miniszterelnök, a külügyminiszter és a belügyminiszter nyilvánvalóan kifejezte ellenkezését ezzel kapcsolatban" – fogalmazott Victor Ponta. A külügyminisztérium kitérő választ adott arra a kérdésre, hogy engedélyköteles-e Nyirő József hamvainak közúton történő szállítása Romániában. Lukács Csaba, az újratemetés kommunikációs vezetője azonban budapesti sajtótájékoztatóján felolvasta a román külügyminisztérium honlapján található ismertetést, miszerint emberi hamvak szállításához nincs szükség konzuli engedélyre.
Arra a kérdésre, hogy a hamvak megérkeztek-e Székelyföldre, megértést kérve nem válaszolt. Közölte: Nyirő József földi maradványainak elhamvasztása szabályosan és a kegyeleti szempontok messzemenő figyelembevételével, katolikus pap jelenlétében és katolikus szertartás szerint május 22-én Csömörön történt. Tegnap délben a székelyudvarhelyi polgármester is kiadta az anyakönyvi bizonylatot, s ezzel minden jogi akadály elhárult az újratemetés elől – vélekedett. Megjegyezte, hogy a bizonylatot kiállító személyeket ezt követően behívták a rendőrségre. A hamvak hollétéről civil és egyenruhás rendőrök csütörtökön ötször kérdezősködtek a székelyudvarhelyi Szent Miklós-plébánián. Lukács Csaba szerint politikai eszközökkel lehet gátolni az újratemetést, de nem értik, hogy miért kellett ilyen eszközöket egy kegyeleti esemény kapcsán elővenni és használni. Azt gondolják ugyanakkor, a két ország közötti kapcsolatok vannak olyan jók, hogy ez nem okozhat további feszültségeket. Mégis arra kérte a román hatóságokat, ne zaklassák a zarándokokat. A vasárnapi újratemetésre megfelelő számú szervezővel és biztosítással készülnek, és bíznak abban, hogy atrocitásra nem kerül sor. A temetésen részt vesz Kövér László házelnök, és beszédet mond Szőcs Géza kulturális államtitkár.
Bunta Levente székelyudvarhelyi polgármester emlékeztetett arra, hogy a romániai törvények szerint bármilyen temetéshez vagy újratemetéshez az illetékes polgármesteri hivatalnak kell temetkezési engedélyt kibocsátania, és a szervezők ezt csak tegnap kérték, az elhamvasztási iratot is csatolva. Azonnal meg is kapták, bár Bunta szerint az újratemetés nem képezheti egyes pártok választási kampányának részét, mert így "a kegyeletsértés veszélye is fennáll". Javasolta, hogy a hamvak átadása Székelyföld határában történjék meg, és a székelyek gondoskodjanak a kegyeletteljes újratemetésről, mert "Székelyföld a székelyeké".
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök azt tartotta volna természetesnek, hogy a romániai és a magyarországi írószövetség szervezze meg a ceremóniát, és tartsák azt távol a politikától. Cáfolta, hogy a szövetség akadályozná az újratemetést: nincs kifogásuk ellene, csak átpolitizáltsága miatt tartózkodnak a részvételtől. Azt is elmondta: április végén szóban hívta meg Kövér László házelnök az újratemetésre, írásos meghívót nem kapott. Ekkor még a szervezők abban gondolkoztak, hogy a két kormány kulturális minisztere mondjon beszédet az eseményen, őt is e minőségében keresték meg; a kormány bukása azonban átírta a terveket. Kelemen szerint a mostani ceremóniával a szervezők csúfot űznek Nyirőből.
A Mediafax hírügynökség tegnap este már úgy értesült, hogy az újratemetést szervezők a külügyi tárca tiltakozása nyomán több csatolt esemény megtartásáról lemondtak.
Demeter J. Ildikó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tíz perc ünnep az összetartozásért
Ötezres ünneplő tömeg nemzeti lobogókkal, Árpád-sávos és székely zászlókkal várta tegnap este a sepsiszentgyörgyi vasútállomáson az Aranycsapat mozdony húzta Csíksomlyó expresszt. Karon ülve, babakocsiban, anya-apa nyakában gyerekek, sok-sok fiatal és idősebbek tapssal, integetve fogadták a kissé késve érkező szerelvényt, miközben rezesbanda húzta az indulókat. Többen virágot, ajándéktárgyakat, gondosan becsomagolt kürtőskalácsot, nemzetiszín szalaggal átkötött üvegben pálinkát is hoztak az anyaországi zarándokoknak.
Könnyet morzsoltak a vonat utasai, s a peronon várakozók is, sok-sok kézfogás és üdvözlet közepette, közben előkerült két hegedű, s a húrokból felcsendülő nótát kisebb csoport énekelte a zarándokvonaton utazó fiatal muzsikusokkal. Végéhez közeledvén a röpke sepsiszentgyörgyi megálló, a szerelvény mindkét oldalán a Székely himnuszt énekelték, majd ismét kézfogás, s az állomásról kigördülő vonaton egy fiatal lány még hallotta az idős hölgy jókívánságát: Isten áldjon...
Idén három különvonattal érkeztek anyaországi zarándokok a magyarság egyik legjelentősebb vallási ünnepére, a csíksomlyói búcsúra Lelki megújulásunkért, összetartozásunkért jelmondattal: már csütörtökön reggel elindult a Boldogasszony-zarándokvonat a budapesti Nyugati-pályaudvarról, tegnap reggel pedig két másik járat, a Székely gyors immár ötödször, a Csíksomlyó expressz pedig harmadik alkalommal indult Székelyföldre, eltérő útvonalon haladva, utóbbiakkal több mint ezer zarándok érkezett Magyarországról a csíksomlyói búcsúra.
Madéfalva célállomásról mindkét vonat május 28-án indul vissza Magyarországra, a Csíksomlyó expressz kedden reggel 9 óra 31 perckor ismét áthalad Sepsiszentgyörgyön, a megyeszékhelyi állomáson három percet áll majd a szerelvény.
Demeter Virág Katalin. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rendőrségre vitték a Nyirő-temetés szervezőjét
Feltartóztatták Korondon román rendőrök Lukács Csabát, a Nyirő József erdélyi író újratemetéséért felelős kommunikációs vezetőt, valamint a vele együtt utazó Kovács Tamást, az MTI fotóriporterét. Miután kiderült, hogy csak egy üres urnát vittek, elengedték őket.
Kovács Tamás elmondta, hogy a marosvásárhelyi repülőtérről taxival utaztak tovább a vasárnapra tervezett újratemetés helyszínére, Székelyudvarhelyre. Korond – a Székelyudvarhelytől mintegy 26 kilométerre északnyugatra fekvő, Hargita megyei falu – előtt magyar idő szerint délután két óra előtt pár perccel állították meg a taxit rendőrök. Ellenőrizték a taxis és a két utas személyazonossági iratait, majd azt kérték, hogy nyissák fel a kocsi csomagtartóját, mert ellenőrizni akarják a csomagokat.
Ezt Lukács Csaba megtagadta, ezért a rendőrök közölték, hogy kábítószer-csempészet gyanúja miatt bekísérik a rendőrségre, és ott megvárják a csomagok átvizsgálásához szükséges hivatalos engedélyt.
A korondi rendőrségen átkutatták Lukács Csaba, a Nyirő József erdélyi író újratemetéséért felelős kommunikációs vezető csomagjait és egy urnát találtak benne, közölte Filip Gheorghe, a Hargita megyei rendőrség szóvivője. A csomagok átkutatására a román főügyész adott engedélyt. A hírt megerősítve Kovács Tamás elmondta, hogy Lukács Csaba kegyeleti okokra hivatkozva nem engedélyezte az urna felnyitását.
Lukács Csaba később közölte, az urna üres, annak utaztatása "egy figyelemfelkeltő gesztus volt." Mint mondta, arra akarta felhívni a figyelmet, hogy nem illik hajtóvadászatot folytatni emberi hamvak után Romániában. Lukács Csaba úgy fogalmazott: "Nyirő Józsefet nem a csomagtartóban kell keresni, hanem az emberek szívében." Öt és fél óra után végül elengedték őket a rendőrségről.
Csak rutinellenőrzések voltak
Filip Gheorghe, a Hargita megyei rendőrség szóvivője azt mondta, a csíksomlyói búcsú miatt a megye több pontján rutinellenőrzéseket végeznek, hogy elejét vegyék mindenféle törvénysértésnek, hogy kiszűrjék az alkoholos befolyásoltság alatt vezető sofőröket, azokat, akik gyanús tárgyakat szállítanak. A szóvivő leszögezte: senkit nem vettek őrizetbe.
Mint ismert, Hargita megye prefektusa korábban közölte, felfüggesztették Nyirő József erdélyi magyar író újratemetési engedélyét, amelyet a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal bocsátott ki. Augusta Cristina Urzica szombaton közölte, hogy a prefektúra megtámadta az engedélyt a közigazgatási bíróságon. A prefektus, azaz a közigazgatási törvényesség ellenőrzésére hivatott kormánymegbízott kijelentette, hogy a prefektúra felfüggesztettnek tekinti az engedélyt, amíg a bíróság nem dönt a dokumentum törvényességéről. A Mediafax hírügynökség értesülései szerint a Hargita megyei törvényszék június 20-ára tűzte ki az első tárgyalást.
A prefektus szerint egy elírás történt, így nem teremthető jogi kapcsolat a kibocsátott engedély és Nyirő halotti bizonyítványa között. A prefektus szerint vélhetően emberi hibáról lehet szó, amelyet a polgármesteri hivatal anyakönyvvezetője követett el. A prefektus szerint nem lenne semmi akadálya az újratemetésnek, ha a polgármesteri hivatal visszavonta volna az engedélyt és helyette újat bocsát ki.
Mircea Dusa parlamenti kapcsolatokért felelős miniszter péntek este közölte: személyesen járt Székelyudvarhelyen, hogy áttanulmányozza azokat a dokumentumokat, amelyek alapján a polgármesteri hivatal kibocsátotta a temetkezési engedélyt Nyirő József nevére. Megállapította, "léteznek olyan elemek, amelyek azt bizonyítják, hogy a temetkezési engedély semmisnek minősül". Jelezte, hogy a Hargita megye prefektusi hivatal még pénteken kéri a temetkezési engedély semmisségének megállapítását.
Dusa kijelentette azt is, nem hiszi, hogy a magyar állam tovább feszíti a húrt Nyirő József újratemetésének ügyében anélkül, hogy a román állam beleegyezésével rendelkezne. A miniszter, aki pártja szászrégeni polgármesterjelöltjének kampányrendezvényén vett részt péntek este és ekkor nyilatkozott újságíróknak, rámutatott, hogy a kampányelemeket ki kell iktatni a probléma megoldásából, és az Európai Unió két tagállamához méltó módon diplomáciai úton kell megoldani a nézeteltéréseket.
Kijelentette azt is, számára világos, hogy Kövér László, az Országgyűlés elnöke kampánykörúton vesz részt Erdélyben azzal a céllal, hogy szavazásra ösztönözze az autonómia híveit. "Én Hargita megyei vagyok, és tudom, hogy valamennyi választási kampányban előkerült egy-egy ilyen bomba, amely arra volt hivatott, hogy lázba hozza, és mozgósítsa a magyar választókat" – tette hozzá Mircea Dusa.
Kövér László a Magyar Polgári Párt politikusainak társaságában csütörtökön és pénteken a párt kampányrendezvényein vett részt Erdélyben, szombaton a csíksomlyói búcsún, vasárnap Nyirő József hamvainak újratemetésén vesz részt.
Az 1953-ban emigrációban elhunyt író madridi sírjának feltárását a magyar Országgyűlés kezdeményezte. Az újratemetést az Országgyűlés Hivatalának közreműködésével a Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke vezette Székelyudvarhelyért Alapítvány szervezi. Nyirő hamvait szerdán ravatalozták fel a budapesti Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. A tervek szerint a temetést vasárnap tartják Székelyudvarhelyen.
Az újratemetés szervezői szerint a hamvak időben megérkeznek majd vasárnap, azt nem árulták el, ki és hogyan viszi oda Székelyudvarhelyre Nyirő földi maradványait. Lukács Csaba, a Nyirő József újratemetéséért felelős kommunikációs vezető pénteken azt mondta, biztos abban, hogy Nyirő József hamvai időben megérkeznek a temetés színhelyére. Azt ugyanakkor nem volt hajlandó elmondani, hogy a hamvak jelenleg hol vannak, mert szerinte a román hatóságok részéről zaklatásnak lehetnek kitéve a hamvak őrzői.
Pénteken a székelyudvarhelyi önkormányzat kiadta az anyakönyvi kivonatot, ezzel Lukács szerint minden jogi akadály elhárult a temetés elől. Ugyanakkor Lukács úgy tudja, hogy a dokumentumot kiállító anyakönyvvezetőt behívatták a helyi rendőrségre. Index

Nyirő József-megemlékezés - Főhajtás az író emléke előtt
Méltóságteljesen emlékeztek Székelyudvarhelyen Nyirő József íróra, akinek a hamvait a kialakult jogi helyzet miatt végül nem temették el a rendezvény végén. Kövér László, az Országgyűlés elnöke a megemlékezésen elmondta, győzelemre rendelt az a nép, amelynek olyan fia van, akinek a hamvaitól is félnek.
(MTI) - Az Országgyűlés elnöke elmondta, sokan szeretik Székelyföldet, de kevesen tudtak annyi lelki erőt adni a székelységnek, amennyit Nyirő József adott és ad. Kövér László megemlítette, halálra ítélteknek is kijár, hogy teljesítik az utolsó kívánságukat. Nyirő József végakaratában csupán annyit kért, hogy hamvait a szülőföldjén temessék el, ám az akarata teljesülésére még várni kell.
Kövér László megemlítette, Nyirő életművében mindig szét tudta választani az irodalmat és a politikát. Úgy vélte, ha neki sikerült, az utókor is megtehetné ezt. Mircea Eliade, Emil Cioran és Lucian Blaga román írók neveit említette, akik életművében úgyszintén fontos szétválasztani az írói és a politikai vonatkozásokat.
Az Országgyűlés elnöke arra biztatta a jelenlévőket, adjanak gyerekeik kezébe Nyirő-könyveket. "Nyirő József hazatért, velünk van, mert szívünkbe zártuk, és anyaföldje is magához fogja ölelni" - jelentette ki Kövér László.
A megemlékezők sorában Szőcs Géza, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kulturális államtitkára feltette a kérdést: ki fél a halottaktól, ki reszket a halott író hamvaitól? Elmondta, a karhatalom azért fél, "mert a hamvakat nehéz gumibotozni, vagy népbíróság elé állítani". Hozzátette azonban, hogy egy kicsit a közösség is fél, hiszen vannak olyanok soraiban, akik azt gondolják, hogy Nyirő József hamvait nem kellene az író végakarata szerint helyezni örök nyugalomra. Szőcs Géza megállapította, az újratemetés ellenzői akaratlanul is fontos szívességet tettek: reklámozták Nyirő József műveit.
Szász Jenő, a szervező Székelyudvarhelyért Alapítvány és a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke Nyirő Józsefnek az egységről szóló írására építette beszédét. Köszönetet mondott azért, hogy a történelmi magyar egyházak székelyudvarhelyi képviselői együtt emlékeztek az íróra.
A megemlékezésen áhítatot mondtak a magyar katolikus, református, evangélikus és unitárius egyház lelkészei, és az íróra emlékeztek élete fontos helyszíneinek szónokai, írásait színészek, és diákok elevenítették meg. A rendezvény kezdetén felolvasták a szervezők közleményét, amelyben tudatták, hogy a hamvak eltemetése elmarad. A mintegy kétezer fős hallgatóság a többször is eleredő esőben méltóságteljesen hallgatta a megemlékező beszédeket.
Ami a temetést illeti, a szertartásra egy későbbi időpontban kerül sor - közölte Fráter Olivér, az újratemetésért felelős Országgyűlési Hivatal megbízottja vasárnap délelőtt. Közleménye szerint 48 órával az újratemetés időpontja előtt a Hargita Megyei Prefektúra észlelte, hogy Bunta Levente székelyudvarhelyi polgármester egy hibás iktatószámú temetkezési igazolást írt alá és bocsátott ki a szervezők számára. A törvényességet felügyelő Hargita Megyei Prefektúra megállapította, hogy az újratemetésnek egyébként jogi akadálya nincs, és kérte Bunta Levente polgármestert, hogy bocsásson ki egy formailag hibátlan igazolást annak érdekében, hogy az újratemetés szabályosan megtartható legyen.
Mivel az újratemetés szervezői maradéktalanul eleget kívánnak tenni a hatályos romániai jogi szabályozásnak, az újratemetésre - a függő jogi helyzet megoldását követően - egy későbbi időpontban fog sor kerülni - ismerteti a közlemény.
A román hatóságok több ízben jelezték, hogy Nyirő 1940 és 1945 közötti politikai szerepvállalása miatt nem értenek egyet az író székelyudvarhelyi nyilvános újratemetésével. kultura.hu

A csíksomlyói búcsút nem szabad politikai célokra használni
"Pünkösd azt üzeni, a mi népünk is kiválasztott nép, van helyünk a nap alatt" – hangsúlyozta csíksomlyói prédikációjában Tempfli Imre, a szentmise szónoka.
"A szűzanya hazavárja gyermekeit, mi mindannyian hazajöttünk" – mondta a szertartás kezdetén a misét celebráló Jakubinyi György, a gyulafehérvári főegyházmegye érseke. Az érsek a több százezer zarándok jelenlétében elmondta, tiltakozik minden olyan kísérlet ellen, amely politikai célokra akarná kihasználni a zarándoklatot, vagy nem vallásos céllal akarná azt összekötni. Az érsek hozzátette, a zarándoklatnak egyetlen célja, hogy a zarándokok keresztény katolikus hitükben megerősödjenek.
Tempfli Imre stuttgarti római katolikus plébános, Oscar Wildot idézve azt mondta, az embertől elvehetik, amit birtokol, de az igazi kincseket, amelyek benne honolnak, soha nem vehetik el. "Lelked kincseivel lehetsz boldog, azokat nem veheti el senki" – hangsúlyozta Tempfli Imre.
Az ünnepi szónok hozzátette, Isten nemcsak a személyek, hanem a nemzetek, a közösségek útjait is kijelölte. "Pünkösd azt üzeni, a mi népünk is kiválasztott nép, van helyünk a nap alatt. A népnek azonban Isten csak addig ad jövőt, ameddig az féli őt" – hangsúlyozta a szónok.
Tempfli Imre úgy vélte, sokan nem veszik észre a válság jeleit, mások úgy gondolják, hogy csak a gazdaság jutott válságba, és kölcsönökkel, gazdasági intézkedésekkel próbálnak úrrá lenni rajta. "Nem a gazdaság, hanem a hit, az emberi értékek vannak válságban" – állapította meg a szónok.
Dosztojevszkijt idézve mondta, a népeket nem a számuk, hanem a közös eszme, a szent gondolat teszi naggyá. "Egy közös, mindent egyesítő szép gondolat ragadhat ki a válságból" – jelentette ki, majd hozzátette, csak a családban, a közösségben gondolkodva lehet legyőzni a válságot.
Az összefogás erejét egy az első világháború történeteiből vett példázattal igyekezett bizonyítani. Felidézte, hogy 1918 júniusában az olaszországi Piave folyón az olaszok felrobbantottak egy gátat. A víz az osztrák katonákat elsodorta, de a magyarok megmenekültek, mert parancsnokuk azt a parancsot adta: katonái fogják meg egymás kezét. "Hitünk parancsa, hogy a templomon kívül az életben is testvérek maradjunk" – jelentette ki Tempfli Imre. Hozzátette, ha egy ember álmodik, az csak álom, ha sok ember álmodik, az álom valósággá válik. "Kapaszkodjunk össze, hogy a lelkes testvériség valósággá váljon" – fogalmazott.
Tempfli Imre megállapította: Csíksomlyó lassan nemzeti kegyhellyé válik. Hozzátette, a különböző Mária-zarándokhelyeken Máriának más-más üzenete van. Csíksomlyó üzenete: "újuljatok meg hitetekben, és váljatok egymás testvéreivé". Úgy vélte, magasra kell emelni Csíksomlyó zászlaját, hogy az jelezze: "a szentlelkű embereket nem lehet legyőzni, mert összeköti őket a testvériség eszméje". Népújság (Marosvásárhely)

Kiválasztott nép vagyunk – hangsúlyozták a csíksomlyói búcsún
„Pünkösd azt üzeni, a mi népünk is kiválasztott nép, van helyünk a nap alatt” - hangsúlyozta csíksomlyói prédikációjában Tempfli Imre, a szentmise szónoka. A szertartás előtt Jakubinyi György gyulafehérvári érsek tiltakozását fejezte ki minden olyan kísérlet ellen, amelyekkel szerinte politikai célokra akarják kihasználni a vallásos búcsújárást, vagy azt megpróbálják összekötni bármilyen más nem vallásos céllal. A legnagyobb magyar zarándoklaton idén is több százezer zarándok vett részt Erdélyből, Magyarországról és a világ minden tájáról.
„A szűzanya hazavárja gyermekeit, mi mindannyian hazajöttünk” - mondta a szertartás kezdetén a misét celebráló Jakubinyi György, a gyulafehérvári főegyházmegye érseke. Az érsek a több százezer zarándok jelenlétében elmondta, tiltakozik minden olyan kísérlet ellen, amely politikai célokra akarná kihasználni a zarándoklatot, vagy nem vallásos céllal akarná azt összekötni. Az érsek hozzátette, a zarándoklatnak egyetlen célja, hogy a zarándokok keresztény katolikus hitükben megerősödjenek.
Tempfli Imre stuttgarti római katolikus plébános, Oscar Wildot idézve azt mondta, az embertől elvehetik, amit birtokol, de az igazi kincseket, amelyek benne honolnak, soha nem vehetik el. Lelked kincseivel lehetsz boldog, azokat nem veheti el senki” - hangsúlyozta Tempfli Imre.
Az ünnepi szónok hozzátette, Isten nemcsak a személyek, hanem a nemzetek, a közösségek útjait is kijelölte. „Pünkösd azt üzeni, a mi népünk is kiválasztott nép, van helyünk a nap alatt. A népnek azonban Isten csak addig ad jövőt, ameddig az féli őt” - hangsúlyozta a szónok.
Tempfli Imre úgy vélte, sokan nem veszik észre a válság jeleit, mások úgy gondolják, hogy csak a gazdaság jutott válságba, és kölcsönökkel, gazdasági intézkedésekkel próbálnak úrrá lenni rajta. „Nem a gazdaság, hanem a hit, az emberi értékek vannak válságban” - állapította meg a szónok.
Dosztojevszkijt idézve mondta, a népeket nem a számuk, hanem a közös eszme, a szent gondolat teszi naggyá. „Egy közös, mindent egyesítő szép gondolat ragadhat ki a válságból” - jelentette ki, majd hozzátette, csak a családban, a közösségben gondolkodva lehet legyőzni a válságot.
Az összefogás erejét egy az első világháború történeteiből vett példázattal igyekezett bizonyítani. Felidézte, hogy 1918 júniusában az olaszországi Piave folyón az olaszok felrobbantottak egy gátat. A víz az osztrák katonákat elsodorta, de a magyarok megmenekültek, mert parancsnokuk azt a parancsot adta: katonái fogják meg egymás kezét. „Hitünk parancsa, hogy a templomon kívül az életben is testvérek maradjunk” - jelentette ki Tempfli Imre. Hozzátette, ha egy ember álmodik, az csak álom, ha sok ember álmodik, az álom valósággá válik. „Kapaszkodjunk össze, hogy a lelkes testvériség valósággá váljon” - fogalmazott.
Tempfli Imre megállapította: Csíksomlyó lassan nemzeti kegyhellyé válik. Hozzátette, a különböző Mária-zarándokhelyeken Máriának más-más üzenete van. Csíksomlyó üzenete: „újuljatok meg hitetekben, és váljatok egymás testvéreivé”. Úgy vélte, magasra kell emelni Csíksomlyó zászlaját, hogy az jelezze: „a szentlelkű embereket nem lehet legyőzni, mert összeköti őket a testvériség eszméje”.
A prédikációt több százezer zarándok hallgatta végig a csíksomlyói nyeregben. A zarándokok között volt Kövér László, az Országgyűlés elnöke és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes is.
A legnagyobb magyar zarándoklaton idén is több százezer zarándok vett részt Erdélyből, Magyarországról és a világ minden tájáról. A székelyföldi zarándokok egy része a hagyományoknak megfelelően gyalogosan érkezett Csíksomlyóra. A környék országútjain már pénteken egyházi és nemzeti zászlókkal felvonuló gyalogosok menetoszlopaival találkozhattak az autósok.
A zarándokok egy része a csíksomlyói nyeregben, a szabad ég alatt töltötte az éjszakát, hogy a szakrális helyen várja a napfelkeltét.
Az összegyűltek tapssal köszöntötték annak a bejelentését, hogy olyanok is vannak a zarándokok között, akik kilencszáz kilométer gyalogos zarándoklat végén érkeztek Csíksomlyóra. Az oltár előtt egy olyan ikon képre is ráirányították a figyelmet, amit a lengyelországi Czestohowai zarándokhelyről küldtek Csíksomlyóra. Krónika (Kolozsvár)

Neobarokk retró
Vanek úr X-ben ténfereg ki fizetné a sört neki sikátorokban szédeleg az istennek se nézne ki
egy némber sem az ablakon tangót hiába kornyikál a ház hallgat csak áll vakon szerelem kéne kortynyi bár....
jó ember vízen is megél ki tudja mit rejt a kalap szóban forgó nem oly személy akit az élet meghalad
elönti a várost a víz elönti a várost a szar vagy éppenséggel a szilvaíz
Vanek úr mindent megkavar (Orbán János Dénes: Vanek úr X-ben)
Kiismerhetetlen okoknál fogva csak most, rendszerváltozás után jó húsz évvel kezdődött el a kulturális kánonok állami kereteket használó direkt restaurációjának programja. A NAT jóvátételi eszközként való használata radikális lépés, de valóban nincs gyorsabb és olcsóbb módszer bárki elfogadtatására, mint művei kötelező olvasmánnyá tétele. Nyirő József, Wass Albert, Szabó Dezső, Tormay Cecile kiválasztása első pillantásra egyértelmű üzenet. A szándék az ellenforradalmi Horthy-korszak, illetve a Trianon sújtotta antikommunista erdélyi irodalom esztétikai-politikai rehabilitációja, azaz a jobboldallal identikus neobarokk nemzeti kultúra újradefiniálása.
Szabó Dezső amúgy nem szorult rá az utólagos jóvátételre, életműve minden politikai vita és ellenszél ellenére hosszú évtizedek óta komoly megbecsültségnek örvendett. (Nyilván apró részletnek tűnik, holott nem az, hogy a Kádár-korszakban Nagy Péter lehetett a monográfusa, aki Borisz néven komor besúgóként tevékenykedett, ami az akadémikusok között is ritka teljesítményt jelentett.) Szabó Dezső egy szűk csoport számára, de mindvégig kultikus író maradt, s komoly kérdés, hogy olvasói számát valóban tovább növeli-e új státusa. (Az az ember gyanúja, hogy a NAT kidolgozói szoros, közvetlen összefüggést remélnek a legitimitás és a popularitás között, illetve nem tesznek, nem látnak különbséget a kánon és a kötelező olvasmány szavak jelentése között.)
Nyirő József és Wass Albert esetében másként áll a dolog, mert egyikük sem jelenhetett meg az államszocializmus évtizedei alatt. De mindez nem jelenti azt, hogy mindkettejüket ugyanolyan módon és mértékben felejtették volna el. Az 1953-ban meghalt Nyirő olvasói nyilván kevesen voltak, de valamiként mégis megmaradtak. Ha kultusza láthatatlan is volt, mítosza túlélte halálát. Wass 1998-ig élt az Egyesült Államokban, az állampolgárságáról szóló vitától (nem) függetlenül, 1989 után egyszer sem jött haza, sem Magyarországra, sem Romániába.
Mindenesetre az 1934-es bemutatkozásával kezdődő, majd 1940–1944 közötti igazi népszerűségének az 1990-es évekig nyoma sem maradt. Wass hosszú évtizedekre eltűnt úgy az irodalmi kánonból, mint a szélesebb közönség homlokteréből. Az utóbbi időben, a Kairosz kiadó gondozásában Nyirő műveit ismét kiadták, de 1989 utáni népszerűsége nem érte el Wass Albert példátlan sikerét. Az ő karrierje alapos irodalomszociológiai és emlékezettörténeti összefüggéseket feltáró elemzéseket követel, de annyi azért könnyen belátható, hogy Wass Albert azoknak az antikommunista Erdély-nosztalgikusoknak pótolhatatlan olvasmánya, akik nem kívántak elmerülni az 1918/1920 és 1940, tehát Észak-Erdély visszacsatolása közti huszonkét év kultúr- és társadalomtörténetében, akiket nem érdekel a transzilvanizmus irodalma, a független kisebbségi kultúra azon kontextusa, amelyből Wass 1934-ben elindult.
Amúgy a mai magyar jobboldali politika élenjár ebben a szándékos nem tudásban. Erdély önálló szellemi alakzatként való megjelenítése csak akadálya annak az üzenetnek, amelynek Wass Albert megfelel. Adjátok vissza a hegyeimet – ez rímel arra a világos és valóban komoly szellemi erőfeszítésre valló nézetre, amely a „Mindent vissza” retorikai alakzatban került rögzítésre. Wass ideális neobarokk jelenség: katona, gróf, mezőségi földesúr, férfias vadász. Ugyan pályafutása elején ott volt a transzilvanizmus otthonában, Marosvécsett, az erdélyi Helikonban, de politikai-esztétikai programja aztán világos lett: a visszacsatolás maradt az egyetlen lényeges kérdés. Egyéni ízlés kérdése, hogy valaki Wasst antiszemitának véli-e, vagy ő csak, amúgy úriasan idegenkedett, azaz undorodott a zsidóktól, s persze a románoktól. Ami a háborús bűnösségét illeti, annak megítélése levéltári kutatások kérdése, civil olvasóként annyi belátható, hogy az 1940 és 1944 közötti korszaka – mint az Ágoston Vilmos A kisajátított tér című monográfiájából kiderül – finoman szólva homályos és zavaros volt, halálos végű történetekbe keveredett bele, magyarázkodott, rosszízűen konfabulált, úriembernek finoman szólva sem volt nevezhető.
De nyilván nem véletlen az sem, hogy a kormánynak a másik nagy emigránsra sincs már semmi szüksége. Márai ugyanis túl jó és bonyolult író ahhoz, hogy a neobarokk, államosított, restauratív Trianon-nosztalgia emblémája legyen. Hiába lett kultikus figura, hiába jelentek meg, talán túl sokszor is a kötetei, arra a szerepre, amire Wass Albertet szánják – szerencséjére – ő alkalmatlan. Gőgös és független (világ)polgárként semmi köze sem volt ahhoz a szűkös osztálytudathoz, amely Wass habitusát meghatározta, aki messze nem azt értette az arisztokrácia kötelességén, mint az 1945 után otthon maradt, végül hetvenévesen Budapestre áttelepülő Bánffy Miklós; az 1954-ig romániai börtönbe zárt, 1959-ben rehabilitált, majd munkásként dolgozó Bethlen Béla vagy az ugyancsak meghurcolt s ugyancsak panasz nélkül dolgozó, élő Kemény János.
Wass az irodalom határain túl is ismert lett, nincs olyan nemzeti rockkoncert, ahol műveit ne árusítanák nagy tételben, igaz, már leértékelve. Nyirő ellenben a terepet mégiscsak ismerni vágyó Erdély-fanatikusok írója maradt, miközben az egykori gyűjtők a halinakötéses kiadásokat máig féltve emlegetik és őrzik, az újabb nemzedékekből e köteteket nem sokan olvassák. Így aztán Nyirő politikai újrahasznosításához a NAT mellett szükség volt még valamire, s mi lenne alkalmasabb a kulturális érinthetetlenség, a politikai és emberi nagyság vitán felül álló mítoszának érzékeltetésére, mint az újratemetés militáris cirkusza.
A hamvak katonai fogadása Budapesten, a végül betiltott zarándokvonat (sic!), majd újratemetés Székelyudvarhelyen – ez azért félreérthetetlen üzenet. Igazság szerint, Nyirő nem érdemelt ilyen sorsot, de hát az ideológiai vákuumot betömendő, a kormánynak minden mitizálható halottra szüksége van. Wass Albert sírja ez ügyben használhatatlan. Ő ugyanis végakaratának megfelelően Marosvécsen, a kastély kertjében nyugszik, Kemény János sírja mellett. Mintha végül mégis az erdélyi irodalom világa fontosabb lett volna, mint az 1940 utáni egész élet maga. Az a kert a transzilvanizmus mitikus színtere, amelyre a kormánynak, illetve a Wass-rajongóknak sincs semmi szüksége, így aztán a holtak ott békén nyugszanak.
Ami Tormay Cecile rekanonizálását illeti, erős a gyanúm, hogy a döntéshozók nem olvasták el a nép és a Tanácsköztársaság eseményeit rögzítő Bujdosó könyvet, amelyben a szereplők ábrázolása elképzelhetetlen zsidó rasszjegyeik folyamatos leírása nélkül. Tormay Cecile-t kötelező olvasmányként ajánlani nem tűnik felvilágosult gondolatnak, mert az azt ajánlja a fiatal nemzedékek figyelmébe, hogy a zsidók antropológiai lenézése és kulturális megvetése magától értetődő. Hoffmann Rózsa úgy fogalmazott, hogy nem szerencsés ideológiai síkra terelni a NAT-ról szóló vitát. Az államtitkár vagy maga sem olvasta Tormay Cecile-t, vagy az ideológia szó jelentésével nincs tisztában.
Mindez a nemzeti kultúra jobboldali kisajátítására tett abszurd kísérlet, amelynek értelmében e fogalmon az antidemokratikus, antikommunista hagyományt, a tűrhető antiszemitizmust, a neobarokk tekintélyt értjük, centrumában egy kulturális tartalmaitól, társadalmi valóságától megfosztottan kanonizált Erdély-mítosszal, amelynek semmi, de semmi köze ahhoz, ami ott valaha történt. (Igaz, ez mindig így van, amikor a mítosz borítja el a történelmet.) A nemzeti kultúra jobboldali kormánypropaganda-eszközre lefordítása nemcsak veszélyes, precedens nélküli eljárás, hanem lehetetlen és reménytelen vállalkozás is.
Mert ha Wass Albert világában nincs is szerepe a radikális lázadásnak, az önkritikának, mindez nem igaz Szabó Dezsőre, Ady Endrére, Szabó eleget a neobarokk gőg és korlátoltság normáinak, annak, amit a jelenlegi kultúrpolitika megkövetel. És akkor még nem beszéltünk József Attiláról, nem beszéltünk a baloldali kultúráról, amely nem rárontott a nemzetére, hanem magától értetődően azonos azzal, és amely nélkül nemzeti kultúráról beszélni: lehetetlen. A jobboldali ideológiai szélhámos archetípusát, Wavra tanárt a kommunista Déry Tibor írta meg. Erdély Miklós Verzió című, Solymosi Eszterről szóló filmje vajon nem a magyar nemzeti kultúra része-e? Az avantgárd hol látható a jobboldali ideológusok térképein?
Sarkadi Imre, Kondor Béla vagy Hajas Tibor ugyan miféle szellemi égboltok alatt éltek? Nem pusztán a kisebbségi és szórványmagyarság irodalmaiból összeálló ötágú síp a nemzeti kultúra része. A futurizmus és a konstruktivizmus, a bécsi emigrációban élő Barta Sándor ugyanúgy az, mint a mindenhol magányban élő Kassák Lajos. A félmúlt s jelen nagy magyar zeneszerzői Nagyszentmiklóson, Dicsőszentmártonban, Temesvárott, Székelyudvarhelyt születtek, tehát mind Erdélyből származtak. Bartók, Ligeti, Kurtág, Eötvös életük jelentős részét végül emigrációban, illetve az ország mai határain kívül töltötték, töltik. Ha valaki a származásuk iránt érdeklődik, akkor mindössze arra kérhetjük, hogy olvasson Tormai Cecile-t.
A nemzeti kultúrának semmi köze sincsen a politikai váltógazdaság ideológiai szükségleteinek kielégítéséhez – ezt 1989 óta minden kormány tudomásul vette, bármilyen teljesítményt nyújtott egyébként. Az irodalmi kánon nem államosítható, még akkor sem, ha egyes írók – mint az épp Máraival, Nyirővel, Wass Alberttel is történt – betilthatóak voltak. A kánon ritka bonyolult, számtalan hatásmechanizmusnak engedő és hatást keltő gépezet, amely azonban lényege szerint köztulajdon, még akkor is, ha az irodalmi élet belső játékszabályai a kívülállók számára gyakran nehezen követhetőek.
A kormánynak lehetnek ideológiai szükségletei, kívánatosnak tarthatja a hazafias nevelést, a hagyományok, a család tiszteletét. Ezt nem vonom kétségbe. De mindehhez nem használhatja szépségtapaszként közös kultúránkat, amely jóval bonyolultabb és összetettebb – intertextuális hagyomány, utalási háló –, mint egy párt aktuálpolitikai igényrendszere. A nemzeti és kortárs kultúra ideológiai osztályzása a Kádár-rendszer programja volt. Az államszocializmus ideológusai folyamatosan azon gondolkoztak, hogy miként egyeztessék az írói szabadságot sajátos elvárásaikkal. A baloldali forradalmi kultúrának ugyanis soha nem volt köze a Kádár-rendszer normatív esztétikájának végtelen unalmához. (Vö. Magyar Dezső és Bódy Gábor filmjeit.) Ha tehát egy jobboldali ideológus azt hiszi, hogy a nemzeti kultúra illedelmes, lojális, tisztelettudó művekből áll, akkor annak sejtelme sincs ennek a hagyománynak a működéséről.
Pilinszky katolikus, és ennek megfelelően kozmopolita magyar író volt. Mit kezd a jobboldali neobarokk Weöres Sándorral, akit minden bizonnyal a múlt század legnagyobb költői között tart számon a kánon, s aki gondoskodott arról, hogy kisajátíthatatlan legyen. („Meg-nem születettek kiontott / magzatvízben fetrengenek, / születnek orcátlan porontyok, / fürgék, falánkok mint a pontyok, / ők lesznek a gázmesterek” – szól a Scherzo, amely 1964-ben, a Tűzkút című kötetben jelent meg. Ez a remekmű, mint a nemzeti kultúra oly sok nagy teljesítménye, épp kényelmetlen, kínos minden politikai ideológiának, mint amilyen felszabadító mindenkinek, aki nem az állam által definiált kultúra szerint éli életét.
Mert a kulturális identitás megformálása nem az engedelmességgel kezdődik, és nem a parancsteljesítésnél fejeződik be. Aki a kulturális identitást a tiszteletre és az engedelmességre építi, az nem olvasta az Iskola a határon-t, ellenben mindössze egy nyomorult katonaiskolába járt. A mai jobboldali nemzeti kultúra védelme nevében elhangzó fenyegető ostobaságok a Kádár-rendszer legrosszabb ideológusainak érveit szajkózzák: nehogy valaki is rossz színben tüntesse fel az országot, mert aztán még megüti a bokáját. Ami 1960-ban szimpla szamárság volt, az 2012-ben, egy szabad országban: ugyanolyan nevetséges, mint amilyen kultúraellenes, taníthatatlan ostobaság.
Orbán János Dénes Rejtő Jenő/Ady parafrázisa igen jó példa arra, hogy milyen mélységes a szakadék a neobarokk ideológia és az erdélyi – magyar irodalom egyik jeles szerzőjének, fenegyerekének szövegei között. Orbán Vanek ura X-ben semmi más, mint nyelvjáték az irodalomtörténet fogalmával, világos válasz azoknak, akik Erdélyt Móricz Zsigmondtól függetlenül, szerelmes földrajzként Tündérkertként látják, s akik a kisebbségi magyar irodalom nemzetfenntartó felelősségéről beszélnek.
A neobarokk retró: a nemzeti kultúra végleges elszegényítésére, azaz politikai álláspontok mentén való végleges megbontására tett durva kísérlet, amely a lehető legrosszabbkor történik. A nemzetállamok kora után, a globalizáció igazi gazdasági válsága idején, amikor semmire sem lenne nagyobb szükségünk, mint a demokratikus, kortárs és a nemzeti kultúra együttműködésére épülő, közös tapasztalatrendszerre. Arra az élményközösségre, amelyben a szabadság és a felelősség ugyanannak az éremnek a két oldala.
A fennálló kritikája és a fennálló igenlése ugyanúgy beletartozhat a kulturális világunkba, ha tehetséges emberek vallják, s ugyanolyan felesleges bármelyik, ha a művek képesség nélküli akarnokok ideológiai ismétlései. S persze egyikünk sem dönthet arról, hogy mi is az a nemzeti kultúra, amelyet mindannyian szolgálunk. Annyi bizonyos, hogy az nem egy sosem volt mitikus múlt hűséges megismétlése felé, hanem a történeti múltból vezet a mai nemzedékek – valóban sötét – jövője felé. Amely akkor is kétségbevonhatatlan realitás, ha kétségbeejtő.
György Péter. Népszabadság

Hajtóvadászat
Fehéren feketén kiderült az elmúlt napokban Romániában, mennyire törékeny eredmény az, amit a rendszerváltást követő húsz esztendőben a kisebbségvédelem területén elértek.
Nyirő József tervezett újratemetése kapcsán a román hatalom kimutatta a foga fehérjét: előbb amatőr felvételen láthattuk, amint a határőrök koporsókat nyittatnak ki, majd érkeztek hírek arról is, hogy a rendőrség zarándokok autóiban – és hivatalos személyek járműveiben is – kutat az elhunyt író hamvai után. Ezt persze a hatóságok cáfolták, ezért döntöttem úgy, hogy útnak indulok egy üres urnával. A kísérlet eredménye sok tanulsággal szolgált. Elgondolkodtató, hogy egy másik állam titkosszolgálata miként tudja lehallgatni egy magyar újságíró telefonját – hiszen a taxit megállító rendőr elszólta magát, hogy vártak engem, nyilván a marosvásárhelyi reptérre érkezésem pillanatától. Kiderült az is, hogy elvették volna a hamvakat, hiszen egészen addig, amíg nem ragaszkodtam az urna felnyitásához, Bukarestbe akarták szállítani vizsgálatra.
A feltartóztatásom öt és fél órája alatt feltételezett drogcsempészből irredenta és románellenes eszközök terjesztőjévé avanzsáltam (ez állt a főügyész által villámgyorsan kiadott átkutatási parancson – lám, a román hatóságok még szombaton is milyen flottul működnek!), és a bukaresti sajtó tényként közölte, hogy megtalálták a székely író hamvait. Az urna persze üres volt, és fontos azt is hangsúlyozni, még egy hamvakkal teli urnával is szabadon lehet utazni, ehhez semmiféle engedélyre nincs szükség, és nincs joga elkobozni a hatóságnak.
A Székelyföldön az elmúlt napokban azt tapasztaltam, visszatért a nyolcvanas évek Romániája. A megfélemlített vagy megzsarolt emberek és a kollaboránsok világa, ahol a titkosszolgálat emberei döntik el azt is, hogy ki lehet-e ásni egy szabályosan megváltott sírt, avagy sem. Nyirő József sírját nem lehetett, ráadásul a prefektus is megtámadta a talán szándékosan, talán véletlenül hibásan kiállított temetkezési engedélyt, így a szervezők nem tehettek mást, mint újratemetés helyett ökumenikus áhítatot szerveztek a székely apostolra emlékezve. Ez különben méltóságteljesen lezajlott, számtalan rendőr és sportos testalkatú bőrkabátos civil óvó tekintetétől kísérve.
Az újratemetés kapcsán kiváltott országos hisztéria pontosan jelzi a román hatalom és társadalom állapotát: húsz évvel a rendszerváltás után is elég egy szikra, hogy majdnem minden visszazuhanjon a múltba. Csak azért mondom, hogy majdnem minden, mert nem vertek meg a rendőrök – egy ilyen akció miatt a nyolcvanas években valószínűleg agyonütöttek volna. Vasárnap este egy román televízió bekapcsolt az élő műsorába, ahol öten habzó szájjal gond nélkül lefasisztáztak engem is, azt állítva, hogy provokáltam a román hatóságokat. Arra a válaszra nem voltak kíváncsiak, hogy szerintem az a provokáció, ha a hatóságok pünkösdkor hamvak után vadásznak, telefonokat hallgatnak le és autókat kutatnak át az emberek szabad mozgásáról szóló Európában. És persze említhetnék sok minden mást is: a Ponta-kormány az elmúlt két hétben egységnyi idő alatt több magyarellenes intézkedést hozott, mint amennyit a legsötétebb Ceausescu-időkben hoztak.
Győzelemre rendelt a nép, amelyiknek olyan fia van, akinek még a hamvaitól is félnek – mondta beszédében Kövér László, az újratemetés fővédnöke. Bár a mostani helyzetben nincs túl sok okunk az optimizmusra, bízom benne, hogy valóban így is lesz.
Lukács Csaba. Magyar Nemzet

„A magyarok mostanában telepedtek le Erdélyben”
A jelenkori román történetírás kritikusan viszonyul ugyan a kommunista időszakhoz, de a fanatikus etnocentrizmusból két évtized után sem enged – véli Gabriel Catalan román történész a Népszabadságnak adott interjúban. Nehezen képzelhető el, hogy francia–német mintára román–magyar történelemkönyv készüljön.
A 42 éves, jelenleg Peruban élő Gabriel Catalan korábban azzal szerzett magának hírnevet, hogy az egykori titkosszolgálat, a Securitate levéltárát vizsgáló szerv, majd a Román Állami Levéltár kutatójaként bizonyítékokat tett közzé arról, hogy az ortodox egyház volt feje, Teoctist pátriárka részt vett egy bukaresti zsinagóga szétverésében, majd együttműködött a kommunista rendszerrel. Nemrégiben cikksorozatot közölt, amelyben a rendszerváltás utáni tankönyveket hasonlította össze. – Az utóbbi öt évben történtek bizonyos változások, de ezek inkább a tananyag szerkezetét és a módszertant érintik, a tanulók elé kerülő tartalom jóformán érintetlen – állítja.
A történelemhamisító mítoszok elsősorban a román nemzet kialakulását, a magyarokkal szembeni elsőbbségét és Erdélyt érintik. A tankönyvek összemossák a mai Románia területén élők történetét a románok történetével. Például abból, hogy a történelmi források szerint Nagyszebenben már 1373-tól volt ágyúöntő, azt a következtetést vonják le, hogy „a mi harcosaink az elsők között voltak Európában, akik ilyen fegyvert használtak”. „Mi” alatt természetesen a románokat kell érteni.
2008-ban megjelent ugyan egy kisebbségi történelemkönyv, amelyből kiderül, hogy „a helyi történelmet a múltban nem egy nacionalista beállítottságú kutató a románok történelmeként mutatta be”, viszont a kisebbségek történelme opcionális tantárgy, miközben a történelemoktatás kihat a mindennapokra. A románság körében uralkodó vélemény például, hogy a magyarok „mostanában” telepedtek be Erdélybe, így akár „haza is mehetnek”, ha nem tetszik nekik, ahogy a románok bánnak velük.
Catalan értékelése szerint csak a jelenkori történelemmel kapcsolatban vannak újdonságok a tananyagban – például a kommunista időszak kritikai elemzése –, de „szakításról a marxista, materialista történelemfelfogással semmiképpen sem beszélhetünk”. Megmaradtak a nacionalista, xenofób, sovén hangsúlyok is, ezeket pedig csak fokozzák a politikusok és a sajtó által terjesztett előítéletek és sztereotípiák. Catalan nem ért egyet a nagyhírű Lucian Boia professzorral a történelmi mítoszok szerepének értékelésében. – Szerintem téved, amikor azt állítja, hogy a mítoszokat mindössze elemeznünk kell, anélkül, hogy megpróbálnánk „kiiktatni” vagy helyettesíteni őket. Persze nem minden mítosz egyformán veszélyes, de a politika által támogatott mítoszok például súlyos és hosszú távú kárt okozhatnak – mutatott rá.
Romániában éppen zajlik az iskolai tantervek és tananyag revíziója. Kérdésünkre, hogy mely mítoszokat száműzne a történelemkönyvekből, Gabriel Catalan azt válaszolta, hogy rengeteg ilyen van: a dákoromán (dák–római) kontinuitáselmélettől a román keletkezéselméleten át azokig, amelyek a középkori, úgynevezett román államokról és a románság elsőbbségéről szólnak. Azonban úgy véli, a felsoroltak közül egy sem fog eltűnni a történelemkönyvekből, mert a politikai, tudományos és tanügyi elit nem hajlandó semmisnek nyilvánítani a múltját, esetenként az életművét. – Legalább egy generációnak le kell cserélődnie ahhoz, hogy le tudjunk számolni a mítoszokkal – véli Catalan. – De szükség van még valamire: mindkét ország politikusainak le kellene mondaniuk a nemzetieskedő diskurzusról. Természetesen a civil szférának sem kell karba tett kézzel várnia: a két népet egymás ellen fordító mítoszokat bírálni kell, „kivesézni” vagy legalább helyettesíteni olyanokkal, amelyek jobban illenek a XXI. századhoz.
Ilyen körülmények között nehezen képzelhető el egy, a francia–német kísérlethez hasonló, román–magyar történelemkönyv létrehozása. – Nem szabad elfelejteni, hogy ők is kihagyták az első világháború utáni időszakot, azaz elkerülték a XX. század magvas problémáit. Ami Magyarországot és Romániát illeti, nem látok lehetőséget ennyire sem, hiszen nincs olyan kor, amelynek az értelmezésében ne volnának nézeteltérések – mondta a történész.
Szőcs Levente, Bukarest. Történelemportál