Egy elírás, ami a lényegen mit sem változtat
Mutyiszínház című szombati jegyzetemben a sietség és figyelmetlenség hibát szült: a 2011/2012-es nagyváradi színházi évad utolsó előadásairól írtam volt, hogy tessék-lássék formában letudták azokat a Szigligeti Társulatnál, holott természetesen az előző, tehát a 2010/2011-es évadra gondoltam, aminek ugyebár júniusban lett vége. Akik akarták, nyilván jól értették, több olvasónk – színházszerető emberek, sőt bennfentesek is – egyetértőleg reagált az írásra, az abban megfogalmazott bírálatra és a belőle sugárzó aggodalomra. A legfrappánsabban éppen egyik nem váradi olvasónk fogalmazott: „Mutyiországban mutyiszínház illik.” Eme mutyizás újabb adaléka: miközben a Nagyváradi Magyar Színház hivatalosan semmit nem közöl a külvilággal az új, 2011/2012-es évadról, az RMDSZ sajtója a hátsó kapun kap információkat – például a már össze is állított műsortervről meg az illetékes döntnökök kilétéről. Egy, a minap az internetre felkerült interjúban elbújtatva hozták a tulipános média fogyasztóinak tudomására, hogy valakik valamikor új művészeti igazgatót neveztek ki a magyar társulathoz. A „Szabó K. István: A megélt csoda erejében hiszek” című interjú ugyanis ezzel a riporteri kérdéssel kezdődik a dolog közepébe vágva, nyilván nevezett Szabó K. Istvánnak szegezve: „Ön feladta egy jól működő román színház főrendezői állását azért, hogy Nagyváradon művészeti igazgatóként dolgozzon. Mikor döntötte el, hogy a Szigligeti Társulathoz szerződik, és miért?” Nem emlékszünk egyetlen olyan nyilvános, hetedhét országra szóló pályázatra sem, amely üres művészeti igazgatói posztot hirdetett volna meg mostanság a Nagyváradi Magyar Színháznál. Ami nem jelenti azt, hogy esetleg mutyiban nem „könyveltek le” egy ilyen pályázatot, illetve más, a színháznál kitalált állásokra vonatkozókat a megyénél, a városnál, az RMDSZ-nél – vagyis azokban a bugyrokban, ahol a váradi magyar színjátszást teszik-veszik ide-oda, nyilván a legjobb, legnyíltabb és legtisztességesebb szándékkal…
Dénes László. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Korszerűsödő egyetem a Partiumban
Látványában és felszereltségében is megújult intézmény fogja fogadni az új tanévben a hallgatókat Románia első akkreditált, magyar tannyelvű magánegyetemén, a Partiumi Keresztény Egyetemen, tudtuk meg annak rektorától, Dr. János Szatmári Szabolcstól.
– Az elmúlt tanév zárásakor elhangzott, hogy az egyetem vezetősége bizakodóan tekint az intézmény jövőjére. Megmaradt-e ez az optimizmus a lezajlott beiratkozások és felvételik után, tekintve a botrányos érettségi eredményeket, mely bizonyára befolyásolta a jelentkezők számát a Partiumi Keresztény Egyetem esetében is?
– Ez a viszonyulás semmiben sem változott. Főleg, hogy időközben jó híreket kaptunk akkreditációs ügyekben. Évzáró környékén és az utána következő 2–3 hétben három mesterképzőnk nyerte el az akkreditációt: egy a zeneművészet, egy a képzőművészet, egy pedig közgazdaságtudomány terén. Jó visszajelzéseket kaptunk. Nyilvánvaló módon nem örvendtünk, mint ahogy nem örvendett egy romániai egyetem sem annak, ami az érettségikapcsán történt. 45 százalékos átmenési átlag egy felsőoktatási intézményre sem hat pozitívan. Ami az első felvételi alkalmunk egyik tanulsága és szerintem jó eredménye volt, hogy az érettségin megbukók arányával nem csökkent egyenes arányban a hozzánk jelentkezők száma. Nagyságrendben 15–20 hallgatóval kevesebbet vettünk fel, mint a tavaly. Kedvezőtlen érettségi eredmények születtek sajnos azon régió iskoláiban, ahonnan a mi hallgatóink alapvetően származnak, gondolok itt most elsősorban a Bihar, illetve Szatmár és Szilágy megyei magyar iskolákra. Mi majdnem minden szakon fel tudunk ajánlani akár tandíjmentes helyeket is a pótérettségizőknek. A fizetős helyekre bejutóknak sincs okuk aggódni, mivel a tandíjas/tandíjmentes helyekre való besorolás mindig csak egy évig érvényes, aztán majd a következőkben az első éves tanulmányi eredmények alapján mindenkit átsorolunk. A tandíjaink sem túlságosan magasak. Az a 300 eurós tandíj, amit szakjaink többségében alkalmazunk, nem egy nagyon jelentős összeg, ahhoz képest, amit más intézmények esetében látunk. Bizakodóan állunk tehát a mostani, őszi pótfelvételi-időszak elé. Reméljük azt, hogy a megmaradt helyeinkre – melyek között vannak tandíjas és tandíjmentes helyek egyaránt – szép számban fognak jelentkezni.
– Szintén ekkor hangzott el az, hogy megduplázódhat a hallgatói létszám. Ez mennyire reális, illetve hány éven belül történhet meg?
– A hallgatói létszám megduplázódása mindenképpen egy jó néhány éves folyamat. Ez nem egyik napról a másikra megy. Jelenleg néhány szakunkon még nincs harmadév, vagy másodév, ez egy-két éven belül változik. Mindezek mellett újabb szakok indulnak. Megkaptuk a Bank és pénzügy alapszak működési engedélyét, várjuk, hogy jelenjen meg a Hivatalos Közlönyben. Három-négy éven belül jelentősen nő a hallgatói létszám azért is, mert megtelnek a most induló mesterképzős helyek is.
– Milyen szakok iránt volt nagyobb az érdeklődés az idén, melyeken maradtak még üres helyek?
– Minden alapszakon maradt betöltetlenül több-kevesebb tandíjas hely, esetenként pedig néhány tandíjmentes is. Az angol, a magyar, a képzőművészet, a menedzsment és a turisztika szakokon már csak fizetős helyeket tudunk biztosítani a jelentkezőknek, tehát ezek iránt volt nagyobb érdeklődés. Egy-egy tandíjmentes hely maradt üresen a szociális munkán, szociológián, angol-románon, kettő pedig zenepedagógián. Várjuk természetesen a jelentkezőket a vallástanári, a német, a filozófia illetve a román szakokra is, ahol szintén maradtak betöltetlen ingyenes és tandíjas helyek. Az immáron nyolcra bővült mesterképzőkre nem volt nyári felvételi, ezekre szintén szeptemberben lehet jelentkezni.
Intézményépítés
– Milyen stádiumban van az intézményépítés folyamata, gondolok az új székhely építkezési munkálataira, illetve az infrastrukturális beruházásokra?
– Rendelkezésünkre áll a magyar kormány részéről 100 millió forint az új főépület építésére. Ennek a felhasználásáról nemrég kértek tőlünk konkrétumokat. Közös stratégiát adtunk le a Sapientiával, időbeli és prioritási sorrendet állítottunk fel az esedékes beruházásokról. Reméljük, hogy októbertől el tudjuk kezdeni a régi épület háta mögötti telken tervezett épület engedélyezésének megszerzését, illetve az alapozást. Szeretnénk, ha télire már az alapok meglennének, és akkor tavasztól folytathatjuk az építkezést. Ami az egész intézmény infrastruktúráját illeti, itt több változás következett be ebben az évben. Saját forrásból, illetve a magyar kormány különleges támogatásával nagymérvű infrastrukturális fejlesztéseket vittünk véghez. A túlsó (a zsinagóga melletti – szerk. megj.) épület teljes felújítása jelenleg folyamatban van, ami azt jelenti, hogy tantermeket festünk ki, szigetelünk, irodákat újítunk fel. Modernizáljuk a termekben elhelyezett infrastruktúrát: minden termünk, projektorral, laptoppal, stabil számítógéppel lesz ellátva állandó jelleggel. Továbbá egy állandó hangosítási berendezést helyezünk el a díszteremben és amennyiben lehetséges a Bartók teremben is. Ezen túlmenően klímaberendezést szereltünk fel az étkezdében, illetve a túlsó épület manzárd részében, ahol ilyenkor a legmelegebb szokott lenni. Javában újítjuk a kollégiumi szobákat is, azokat, amelyeket a tavaly nem sikerült. Igazából hallgatóinkat egy látványában és felszereltségében is megújult épület fogja fogadni.
Erasmus-hálózat
– Milyen üzenetet tolmácsol a PKE jelenlegi hallgatói közösségének, illetve azoknak, akik ide készülnek felvételizni?
– Kívánom legelőször is, hogy kipihenten és emberileg, szakmailag feltöltődve tudjunk nekikezdeni az új tanévnek. Fokozott odafigyelést kérek úgy a hallgatóktól, mint a kollégáimtól is. Mindenkinek figyelmébe ajánlom a közös célok érdekében végzett munkát, a tudományos vagy oktatási téren megvalósuló összefogást. A most érettségiző, potenciális hallgatóknak szép eredményeket kívánok, másrészt meghívom őket az egyetemünkre: jöjjenek, és iratkozzanak be, hiszen gazdag oktatási és oktatáson kívüli programokat tudunk nekik kínálni. Ebből említenék meg még néhányat. Egyre inkább bővül az egyetemünk Erasmus hálózata, ami azt jelenti, hogy idén kétszer annyi pénzt kaptunk a román államtólErasmus mobilitásra, mint a tavaly. Ez egy óriási eredmény, mert azt jelenti, hogy több hallgatót tudunk külföldre küldeni, másrészt az összegek odaítélése mindig az előző év kiértékelésének az eredménye, tehát nagyon pozitívan értékelték az elmúlt tanévre vonatkozó tevékenységünket. Mi felhasználtuk az összes lehetséges mobilitásunkat, bővült az egyetemek köre, ahova lehet menni. Már vannak Spanyolországban, Belgiumban, Svájcban is fogadó intézeteink, a meglévő magyarországi egyetemek mellett. Ez utóbbiak konstans módon keresnek újabb és újabb Erasmus szerződések megkötése érdekében. A hallgatók figyelmébe ajánlanám a frissen megalakult Janus Pannonius Szakkollégium munkáját is. Nem akármilyen jelentőséggel bír az, hogy az alig egy fél éve alakult Szakkollégium volt az egyik főszervezője, egyben házigazdája a nyári szakkollégiumok találkozójának, ahova minden kárpát-medencei magyar nyelvterületen működő egyetemi szakkollégium képviseltette magát. Ez kifejezetten jó lehetőségeket nyújt a hallgatóknak a kiemelt minőségű tudományos munkásságra. Az új tanévben is rengeteg programunk, meghívott vendégelőadónk lesz. Tizedik alkalommal került megszervezésre ugyanakkor a Kárpát-medencei Nyári Egyetem, melyen körülbelül kétszáz regisztrált résztvevő volt. Véleményem szerint, ha a hallgatók minket választanak, mindenképpen gazdag program- és rendezvénykínálatra számíthatnak, amellett, hogy nyilván részt vesznek az oktatás mindennapjaiban.
Tököli Magdolna. erdon.ro

Sic: vicc vagy pénz?
Nem csak az RMDSZ vezetői, hanem Tusnádfürdő MPP-s polgármestere is elhatárolódott a hét végén a „székely pénz” bevezetésének gondolatától, amelyet a román politikusok a magyar szeparatista törekvések újabb bizonyítékaként kommentáltak
Ebben szerepet játszhat, hogy a kezdeményezés annak a tusnádi Éltes Zoltán vállalkozónak a nevéhez fűződik, aki tavaly új magyar párt megalakítását hirdette meg Erdélyi Erő néven. Az alakulat egyebek mellett a Szent Korona tanaira épít, és azt hirdeti, hogy 2030-ra az „erdélyi civilizációt” svájci színvonalra emeli.
E színvonal elérésének egyik eszköze lenne Éltes Zoltán szerint a Sic nevű pénzhelyettesítő utalványok bevezetése, egyelőre csak Hargita megyében. A vállalkozó első lépésként Siculorum-Bes Bank néven többedmagával pénzintézetet hozna létre, az abba belépő vállalkozók és magánszemélyek egymás közti üzletkötésekben és elszámolásokban Sic-et használhatnák mint csereeszközt.
„Olyan közösségi pénzintézetet akarunk létrehozni, ahol a pénzünk és megtakarított anyagi, valamint szellemi javaink is biztonságban vannak, és gyarapodnak” – magyarázta korábban a szekelyhon.ro-nak Éltes Zoltán, akit tegnap lapunknak a kezdeményezést népszerűsítő honlapon feltüntetett telefonszámok egyikén sem sikerült elérni. Tájékoztatása szerint a Sic pénz lehetőséget adna a tagok közötti cserekereskedelemre, ugyanakkor Székelyföld egyfajta jelképévé is válhatna, mivel azon a térség hírességeinek portréi lennének láthatók. Az egysicest például Bethlen Gábor erdélyi fejedelem arcképe díszítené.
Szándékaik szerint a bankalapítók szeptember végén véglegesítenék az új pénzintézet működései szabályzatát, ám előtte szűk körű találkozót terveztek szombatra egy tusnádfürdői csárdában. A hét végi találkozó azonban vélhetően nem jött létre, mert a vendéglő tulajdonosa, Albert Tibor polgármester lefújta a rendezvényt. Az elöljáró a Mediafaxnak arra hivatkozott, hogy a sajtóból tudta meg, mi a találkozó célja.
„Éltes Zoltán két hete megkért arra, hogy a csárdámban összejövetelt tarthasson, ám a rendezvény témáját nem árulta el. Amikor megtudtam, miről van szó, megtiltottam, hogy belépjen a vendéglőmbe” – számolt be a történtekről Albert. A polgármester hangsúlyozta: nem ért egyet az új pénznem bevezetésével és az új bank létrehozásával, Éltes Zoltánt pedig „kétes személynek” tartja.
Az RMDSZ szövetségi elnöke, Kelemen Hunor viccnek, politikai alelnöke, Borbély László pedig „egzotikus vágyálomnak” nevezte Éltes Zoltán kezdeményezését. „Bankókról nem lehet szó, hiszen ezt a román törvények tiltják. Ha jól értettem, ilyesmire volt precedens Svácjban és Magyarországon. Ez azonban még csak székelyföldi vállalkozók vágyálma. Higgyék el, senki nem akarja megszűntetni a román lejt az ország területén” – magyarázta a román újságírók kérdésére szombaton Borbély László.
A politikai alelnök által emlegetett egyik precedens a Magyarországon már évek óta használatos soproni kékfrank: ez egy olyan utalvány, más néven pénzhelyettesítő, amely biztosítja a gazdasági kapcsolatban levő szövetkezeti tagok között a hivatalos fizetőeszköz (forint) nélküli elszámolásokat.
A Wikipédia szerint a svájci WIR helyi számlapénz-rendszer az egyik legrégebbi a világon, ami hetven éve működik: a WIR Bank és a hozzá kapcsolódó helyi fizetőeszköz, a WIR eredetileg 16 taggal indult az 1929-es világválság után. A rendszer a vásárlóerő megteremtését teszi lehetővé saját kibocsátású pénzhelyettesítővel, amit egy 60 ezer résztvevőből álló nemzeti üzleti kör biztosít. Új Magyar Szó (Bukarest)

Udvarházak, kastélyok és lakóik (In memoriam Demény Lajos)
Nemzetközi történészkonferenciát tartanak kora ősszel a Székely Nemzeti Múzeum égisze alatt a nemrég elhunyt nagy székely történész, Demény Lajos emlékének szentelten. A Múzeum ezzel és hasonló rendezvényeivel egyre inkább betölti azt a szerepet, melyet mindig is szántak neki, s mely sajátos körülményeink között többszörösen indokolt, nevezetesen, hogy az akadémiai rangú kutatás mentora és fóruma legyen. Az eseményre azért érdemes már most felhívni a figyelmet, mert várhatóan fontos állomása lesz az egyre erőteljesebb együttműködésnek az erdélyi és anyaországi, illetve nemzetközi tudományos körök között.
A kezdeményező dr. Tüdős S. Kinga ismert háromszéki tudományos kutató, aki a szervezők egyikeként is beszámol az alábbiakban arról, amit az eseményről már most tudni lehet. Teszi ezt a figyelemfelkeltés szándékával is, a szervezők és támogatóik a szélesebb nagyközönséghez és a tanulóifjúsághoz is fordulni kívánnak ajánlatukkal.
Tüdős S. Kingának különben, mint ismeretes, tucatnyi kötete közül nem egynek idevágó a témája, hogy csak párat említsünk közülük: Erdélyi hétköznapok, Székely főnemesi életmód a XVII. század alkonyán, A régi gernyeszegi várkastély, Erdélyi védőrendszerek a XV– XVII. században, illetve az Erdélyi testamentumok sorozat kötetei, de ide sorolhatnánk a Székely oklevéltár szerkesztésében játszott szerepét is. A kutató nyugdíjba meneteléig a bukaresti Nicolae Iorga Intézetben dolgozott, több rendben volt vendégprofesszora a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemnek és előadó több történettudományi intézetben.
Kastélylakók – Udvarházak, kastélyok és lakóik 1700-ig, az erdélyi fejedelemkor végéig – e cím alatt hirdettük meg a konferenciát – tájékoztat a kutató, hozzátéve, hogy a legrégibb időkbe bevilágító, újabban örvendetesen fellendült székelyföldi régészeti kutatásoknak is szentelnek pár előadást. – Kik fogadták el meghívásukat? – A teljesség igénye nélkül: nagy megtiszteltetés, hogy jelentkeztek a Magyar Nemzeti Múzeum és az Országos Magyar Levéltár igazgatói, a résztvevők fele-fele arányban erdélyiek és anyaországiak lesznek. Nem titkoltan kapcsolatépítési lehetőséget is kínálunk azok számára, akik érdemben foglalkoznak a székelység történetével határon innen és túl. Rendezvényünk mintegy folytatja, amit egy hasonló debreceni is pedzett, vagy részben a májusban megtartandó Rákóczy-konferencia is folytat, mivel oda székely témákkal is lehet jelentkezni. Háromnaposra terveztük, szeptember 22–23–24-ére, a dolgozatok bemutatásának és vitájának két napot szentelünk, a harmadikat pedig jutalomkirándulásnak. Kiemelten említem a jelentkezők közt Egyed Ákos akadémikust, aki Demény Lajosnak kortársa is volt, és nem kell külön bemutatni. A helyiek közül részt vesz Jánó Mihály, Benczédi Sándor, Csáki Árpád és Boér Hunor. Ennek kapcsán megjegyzem, hogy az első nap a történészeké, a második nap a régészeké és művészettörténészeké lesz. Azért tágítottuk ki az időbeli kereteket, hogy a régészeket is be tudjuk vonni. Tudni kell, a Székelyföldön valóban dolgoznak nagyon jó régészek. Reméljük, eljön Benkő Elek is Magyarországról, aki korábban Székelykeresztúron dolgozott, itt lesz Kordé Zoltán, az ismert székely eredetkutató Szegedről, ugyanonnan Papp Sándor, továbbá Gebei Sándor, Csoma Zsigmond a Mezőgazdasági Múzeumból, Pásztor Emese az Iparművészeti Múzeumból, ketten a Nemzeti Múzeumból és a fejedelemkori témákkal újszerűen foglalkozó Balogh Judit a miskolci egyetemről. Úgy tervezzük, hogy egy címereknek szánt oklevél-kiállítást is megrendezünk, melynek anyaga a Magyar Országos Levéltárban található, s melynek poszter alakban készült színes fénymásolatait bocsátaná rendelkezésünkre az intézmény. Székely nemesi családok címereiről van szó.
Asszonyszemmel – A történettudomány pár évtizede sokat foglalkozik a valamikori hétköznapok témáival, saját kutatásai is ezt tükrözik. – Az életmódról annyit: nagy élményt jelentett Kálnoky Sámuel erdélyi vicekancellár életének kutatása, ő alapozta meg különben a mai grófi ág hírnevét. Hasonlóképpen vizsgáltam például az első Mikes Kelemen – az író egyik nagybátyjának apja volt – halála kapcsán a kor temetkezési szokásait és eseményeit, hogyan szólalkozott össze Teleki uram Bethlen Miklós urammal a csíksomlyói templomban tartott gyászszertartáson. Aki elmélyed az iratanyagban, az előbb-utóbb egy témánál leragad. Legutóbb például az tűnt fel nekem, hogy milyen sokan kaptak címeres nemesi oklevelet a fejedelemtől írástudásuknak köszönhetően. Sokáig azt hitték, nem tudtak írni-olvasni a székelyek, holott ennek a fordítottja igaz. A székely katonai rendben az írástudás elterjedt volt. Erdélyben I. Rákóczi Györgytől 33-an kaptak e révén nemesi címet, 24 százalékuk a Székelyföldről származott. – Egy személyes kérdés: levéltári búvárkodásai közben kiemelten foglalkozott a nőlét kérdéseivel, mégpedig interdiszciplináris megközelítésben. Rokonszenves nőfigurákat állít elénk. – Igen, ebben hasznát vettem az ELTE-n végzett művészettörténészi és lélektani tanulmányaimnak. Egy kutatónak fantáziája is kell hogy legyen, különben amit produkál, nem egyéb fűrészkorpánál. Nekem több nagyasszonnyal van abszolút "személyes" kapcsolatom. Kálnoky Sámuel feleségével például, Lázár Druzsiannával, aki a Bethlen Gábor-féle Lázár családhoz tartozott. Nem Druzsina, hanem Druzsianna, ez így szép! Másik kedvencem Bethlen Druzsianna, Mikes Mihály felesége, az említett Mikes Kelemen menye. A harmadik Mindszenthy Krisztina, aki előbb Erdélyi István, majd Csáky István felesége volt. "Bensőséges viszonyban" állok stúdiumaim révén Bölcsesti Sára Székely Lászlónéval is. Ő román bojárfamíliából származott, mely összeházasodás révén bekerült Erdélybe. Édesanyja Szalánczy lány volt, szülei is már Erdélyben éltek. Hatalmas vagyonnal bírt. Hozzáment az erkölcsileg vitatott Székely Lászlóhoz, aki még a fejedelmi címmel is kacérkodott, végig a fejedelmek embere lévén. Meghalt, és három fiút hagyott maga után. Sára pedig másodszor Haller István katolikus gubernátorhoz ment férjhez. Nem az érdekelt, hogy katolizált-e, hanem a házasságkötés módja, a lakodalom lefolyása stb. – Van-e valami közös ezekben a nőalakokban? – Hogyne lenne. Nem tudom, hogy Mindszenthy Krisztinát hol tanították, de a korban a nemes kisasszonyokat is képezték, neki pedig aláírását láttam, tehát tudott írni. Nem vagyok semmilyen vonatkozásban feminista, de meg szeretném írni róluk, hogy megállták a helyüket a férjük mellett. Nem igaz, hogy kizárólag a szülés és gyermeknevelés volt a dolguk. A férjek sokszor voltak távol, a viszonylag nagy földbirtokot igazgatni kellett. Kálnoky azt írja levélben feleségének, ne riogassa a jobbágyokat, amíg ő odalesz, bánjon kesztyűs kézzel velük, mert akkor jobban dolgoznak majd neki. Számos adatom van arra, hogy ezek a nagyasszonyok szekéren mentek egyik helységből a másikba, gyerekkel az oldalukon, vagy hogy receptes könyvet írtak, feljegyzéseket vezettek, este mesét olvastak a gyereknek, emellett más nemesek gyerekét is maguk mellé vették, mint egy nevelőintézetben. Vezettek számadáskönyveket, vagy ellenőrizték azokat. Gyűjtöttek gyógyfüvet, udvart tartottak. Többször leírtam, hogy minden sikeres férfinak a háta mögött ott állt egy okos, kiegyensúlyozott, kedves teremtés: a feleség, az anyós, a szerető, a múzsa, akinek távolról sem az volt az egyedüli szerepe, hogy szüljön és szaporítsa a nemzetet! A konferenciáról még annyit: a Székely Nemzeti Múzeum segítsége mellett a szállásadásban a szervezők élvezik a megyei tanács támogatását, az élelmezéshez még szponzorokat keresnek. A Kálnoky család ösztöndíjat kíván felajánlani a konferencián egy középiskolásnak meghatározott téma kifejtésére, a pályázatot a rendezvényen fogják kihirdetni.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagy megy, Abos jön
Kinevezte a lemondatott RMDSZ-es tisztségviselő utódját a kormányfő
Abos Gábort, a Környezetvédelmi Őrség eddigi főfelügyelő-helyettesét nevezte ki tegnap Borbély László környezetvédelmi miniszter javaslatára Emil Boc miniszterelnök az Országos Környezetvédelmi Ügynökség élére.
Abos Nagy Józsefet váltja a tisztségben, aki szintén tegnap nyújtotta be lemondását, azután, hogy a tisztségviselő a hétvégén jelezte már lemondási szándékát.
Mint arról az ÚMSZ tegnapi számában hírt adtunk: Nagynak amiatt kellett távoznia, hogy nem készültek el azok a jelentések, amelyeket Romániának a Kiotói Egyezmény értelmében az illetékes nemzetközi intézményeknek kell továbbítania, és amelyek lehetővé teszik, hogy Bukarest eladhassa széndioxid-kibocsátási kvótafölöslegét más országoknak.
Borbély László tegnap a minisztérium székhelyén tartott sajtótájékoztatóján jelentette be Abos jelölését. Borbély leszögezte: a jelentések elkészítésével kapcsolatos mulasztások 2007-re nyúlnak vissza, és amikor ő átvette a tárca vezetését, azzal szembesült, hogy a jelentések leadásához szükséges, mintegy félmillió euró összértékű, összesen hat szakmai tanulmányból egy sem készült még el.
Ugyanakkor a miniszter szerint 2009-ben az is akadályozta a munkát, hogy a pénzügyi és a környezetvédelmi tárca akkori vezetői nem tudtak megegyezni a szükséges törvénymódosításokról, amit Borbély mandátumának első öt hónapja után már sikerült is tisztázni.
„A miniszteri mandátumom ideje alatti első költségvetési kiegészítés után elkészült két tanulmány, és idén augusztusban jelentettük is ezt az előrelépést. Ennek ellenére nem sikerült elkerülni a kvótatranzakciók ideiglenes leállítását” – magyarázta Borbély, aki szerint „nem világvége” ez az állapot, nem veszett el semmi, hiszen a szeptemberben leadandó jelentés után decembertől remélhetőleg feloldják a tilalmat a nemzetközi intézmények.
„Addig is lehet tárgyalni a kvóták adásvételéről, csupán magukat a tranzakciókat kell néhány hónappal elhalasztani” – tette hozzá a miniszter. Borbély szerint egyébként a széndioxid-kibocsátási nemzetközi kvótapiac jelenleg nem túlságosan dinamikus, egyetlen országnak sem sikerült nagy mennyiségben áruba bocsátania ezeket a kvótákat, amelyekből Romániának 300 millió egység áll rendelkezésére. „Jelenleg egységenként 4-5 eurós piaci árról lehet beszélni, ami a két-három évvel ezelőtti érték alig egyharmadának felel meg” – tájékoztatott a miniszter.
Mint arról lapunk beszámolt, Borbélynak az elődei felelősségére vonatkozó kijelentésével kapcsolatosan Korodi Attila volt környezetvédelmi miniszter leszögezte: Borbély Lászlónak alig két hónapja hiányzik ahhoz, hogy mandátuma hosszúságában beérje őt. „Ennél többet nem kommentálom a dolgot” – tette hozzá Korodi.
Borbély tegnap kérdésünkre kifejtette: nem akar ujjal mutogatni senkire, de mindenkinek vállalnia kell a felelősséget azért, amit akkor tett, amikor miniszter volt. „Tudtommal az előkészítési munka el volt végezve, és a 2009-es időszak volt az, amikor leálltak a dolgok” – tette hozzá.
Abos Gábor, az Országos Környezetvédelmi Ügynökség frissen kinevezett elnöke az Agerpres hírügynökségnek tegnap kifejtette: mandátumában „prioritást élvez azoknak az okoknak az azonosítása, amelyek miatt a Bukarestet elmarasztaló döntés megszületett, illetve azok elhárítása”.
S. M. L. Új Magyar Szó (Bukarest)

Magyartankönyv-láz: szamárfültől vadonatújig
„Jó értelemben” folyik tűzoltás a tankönyvfronton Kovács Péter RMDSZ-főtitkár szerint: megfeszített munkával készítik elő a következő tanévre a magyar nyelvű földrajz- és történelem-tankönyveket. Ötezer kötetet a Communitas Alapítvány segítségével ingyen kaphatnak a hazai diákok, akinek pedig nem jut támogatott kiadvány, vásárolnia kell magának.
„Tűzoltás folyik” – foglalta össze Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára a tanévkezdés előtti tankönyvellátás ügymenetét. A politikus szerint azonban a sietségnek alapos oka van, hiszen a cél az, hogy a lehető leghamarabb ellássák magyar nyelvű taneszközökkel a magyar diákokat. Mint Kovács hozzátette: az idei tanévben még a régi, oktatási reform előtti tanterv van érvényben, ezért szeptembertől maradnak a régi tankönyvek, történelemből és földrajzból pedig az eddig használt könyvek magyar nyelvű fordítását kapják kézhez a diákok.
„A Communitas Alapítvány 5000 kötetet bocsát a rászorulók rendelkezésére, a kiadványok elosztásáról a megyei tanfelügyelőségek, illetve az iskolák gondoskodnak” – tájékoztatott Kovács Péter. Az RMDSZ főtitkára reményét fejezte ki, hogy a 2012/2013-as tanévben már kifejezetten a kisebbségi oktatásban résztvevők számára készült tankönyvek kerülnek forgalomba.
Dáné Károly, az Országos Tankönyvkiadó vezetője lapunk megkeresésére megerősítette, hogy a földrajz és történelemtankönyvek elkészültek. „A megyei tanfelügyelőségek által kijelölt pedagógusbizottság döntött arról, hogy melyik forgalomban lévő tankönyvet fordítsuk le, . A nyolcadikosok számára ingyenes a kiadvány, mert ők még a kötelező oktatásban vesznek részt. Azok a líceumi végzősök pedig, akikhez nem jut a Communitas által támogatott példányokból, megvásárolhatják a köteteket” – mondta Dáné. A magyar tankönyvek árát még nem rögzítették, de várhatóan 25 lejbe kerül majd egy „kisebbségre szabott” kötet.
Dáné az új „reformtankönyvek” kiadásával kapcsolatban nem osztotta Kovács Péter optimizmusát. „Már most is késő van ahhoz, hogy a 2012-2013-as tanévre meghirdessék és lefolytassák a tankönyvek előállításához szükséges eljárást” – figyelmeztetett a tankönyvkiadó vezetője.
Hozzátette: nemcsak a kiadványok megírása jelent gondot, hanem a szerzői jogok rendezése. „Utoljára ilyen jellegű eljárást 2006-ban folytattak, azóta uniós taggá váltunk, és a tankönyvkiadás feltételei jelentősen megváltoztak. Nagyon sok időt vesz igénybe például, hogy az illusztrációk, az idézetek közlésének a szerzői jogát rendezzük” – emlékeztetett Dáné Károly.
A magyar történelem- és földrajzkönyvek a létező román nyelvűek fordításai
Magyarul drágább
Nem csak az okoz gondot a következő tanévben, hogy mi kerül a magyar diákok padjára, hanem az is, hogy mennyibe kerülnek a kisebbségi kiadványok. A magyar anyanyelvű tanulóknak szánt oktatási eszközök ugyanis jóval drágábbak, mint a román kiadványok, így csak nagyon kevés új tankönyv kerülhet iskolakezdéskor a padokra.
„Idén 259 ezer lejt költhetett a Hargita megyei tanfelügyelőség tankönyvek pótlására. Ez a pénz eleve kevesebb a szükségesnél, a kisebbségi oktatás pluszköltségeit semmiképpen sem fedezi” – magyarázta a beszerzés nehézségeit lapunknak Waczel Ferenc. A Hargita megyei tanfelügyelő úgy tudja, a különbség a tankönyvárak között kötetenként akár 5-7 lej is lehet. Míg egy román nyelvű ábécéskönyv darabja 1-2 lej, a magyar kisdiákok hasonló könyve 6-9 lejbe kerül.
„Sajnos az idén alig jut pénz új könyvekre” – vont mérleget Waczel Ferenc. A tanfelügyelő emlékeztetett, hogy a különbség elsősorban az előállítási költséggel magyarázható. „Nem mindegy, hogy mekkora példányszámban nyomnak egy könyvet. Ha nagyobb tétel kerül forgalomba, és nem változik a tartalom, akkor kevesebbe kerül az utánnyomás” – magyarázta. Waczel az idei nehézségek ellenére is abban bízik: mindenkinek lesz, amit az iskolatáskába tennie.
Teljesen új tankönyvekből az első osztályba induló kisdiákok tanulhatnak, a második és negyedik osztályosok tankönyvei sincsenek régóta forgalomban. Problémát jelent viszont az általános iskola felső tagozatának az ellátása. Ötödiktől nyolcadikig nagyon kevés új kötet lesz elérhető, tizenegyedik és tizenkettedik osztályban pedig a diákoknak kell megvásárolniuk a kiadványokat.
Arról, hogy Hargita megyében hogyan osztják el a magyar nyelvű földrajz- és történelemkönyveket, a tanfelügyelő nem tudott érdemi információval szolgálni. „A minisztérium kérésére múlt hét végén küldtük el a tankönyvszükségletre vonatkozó kimutatást. De arról semmit sem tudunk, hogy mikor érkeznek, ha érkeznek a kötetek” – tette hozzá Waczel Ferenc.
Burus Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség vezetője az ÚMSZ-nek azt nyilatkozta: még nincs a kellő információk birtokában a tankönyvelosztásról. „Nemhivatalos forrásból úgy tudom, hogy a hétvégén Marosvásárhelyen találkoznak a főtanfelügyelők, földrajz- illetve történelemszakos pedagógusok, hogy a tankönyveket érintő kérdéseket tisztázzák” – osztotta meg velünk információit Burus.
Drágább a magyar tankönyv, háromszor kerülnek többe a kisebbségi kiadványok
Kitört a tankönyvfrász
„Felháborítónak tartom, hogy érettségi előtt kell tankönyvet vásárolnunk” – minősítette az érvényes eljárást a marosvásárhelyi Sipos Péter, akinek lánya jövőre érettségizik. Ez azt jelenti, hogy nincs mindenkinek egyforma esélye felkészülni az érettségire, a gazdagoknak könnyebb helyen áll az oklevél.
Van, aki a magyar nyelvű könyvek fordításával elégedetlen. „Örömmel hallom, hogy lesznek magyar nyelvű földrajz- és történelemkönyvek, de a tapasztalataim azok, hogy a forgalomban lévő román kiadványok minősége is súlyosan kifogásolható. Attól tartok, nem jó üzlet lefordítani ezeket” – vélekedett Kulcsár István pedagógus.
„Mindegy, hogy ezeket eredetileg magyarul írták, vagy csak fordítások, a lényeg az, hogy a gyerek most már az anyanyelvén tanulhat. Ez nagyon nagy előrelépés” – vélekedett Sántha Gyula, akinek általános iskolás fia Marosvásárhelyen kezdi a nyolcadik osztályt. Kádár Erzsébet szerint mindenki a tankönyvekről beszél, de legalább olyan lényeges kérdés, hogy lesz-e elég munkafüzet, kiegészítő tananyag, alternatív tankönyv.
„Bár az általános iskolákban a tankönyvek ingyen vannak, a munkafüzetek jelentős részét a szülők vásárolják meg, és ez is nagyon nagy teher” – emlékeztetett a kétgyerekes szülő, aki elmondta: tavaly harmadikos és negyedikes fiai számára százötven lejt fizetett ki különböző munkafüzetek, gyakorlókönyvek beszerzésére. Új Magyar Szó (Bukarest)

Választások csak 2012 őszén?
Az RMDSZ csakis a régi, arányos képviseletet biztosító választási rendszert, vagy egy olyan vegyes választási rendszert tud támogatni, amely az egyéni jelöltek megmérettetése mellett azt is garantálná, hogy a leadott szavazok a lehető legnagyobb arányban mandátummá konvertálódnak – fogalmazta meg a szövetség álláspontját tegnap Márton Árpád a koalíciós alakulatok által felállított, a választási reform lehetőségeit megvitató bizottsági ülés után.
Az RMDSZ csakis a régi, arányos képviseletet biztosító választási rendszert, vagy egy olyan vegyes választási rendszert tud támogatni, amely az egyéni jelöltek megmérettetése mellett azt is garantálná, hogy a leadott szavazok a lehető legnagyobb arányban mandátummá konvertálódnak – fogalmazta meg a szövetség álláspontját tegnap Márton Árpád a koalíciós alakulatok által felállított, a választási reform lehetőségeit megvitató bizottsági ülés után. Az RMDSZ-es politikus elmondta, a kormányt támogató pártok kivétel nélkül egyetértettek abban, hogy a jelenlegi választási rendszert módosítani kell.
„A jelenlegi rendszerrel az a legnagyobb gond, hogy az országos visszaosztáskor a harmadik, sőt negyedik helyről is parlamenti mandátumot lehet szerezni. Mivel nem érvényesül a választók akarata, megoldást kell keresnünk a problémára” – fogalmazta meg a találkozó következtetéseit az Agerpres hírügynökség számára az RMDSZ képviselőházi frakcióvezető-helyettese.
A bizottság ugyanakkor megtárgyalta a jövő évben esedékes helyhatósági és parlamenti választások összevonásának lehetőségét. A koalíciós alakulatok egyetértettek abban, hogy a nyár elejére tervezett helyhatósági választásokat kell „kitolni” a november végén, december elején esedékes parlamenti választásokig.
Roberta Anastase, a képviselőház demokrata-liberális elnöke szerint ez az egyetlen alkotmányos megoldás a 30 millió eurós megtakarítást jelentő összevonásra. Hozzátette: a koalícióban fel sem merült az ellenzéki Szociál-Liberális Szövetség (USL) azon javaslata, hogy előrehozott parlamenti szavazással nyáron duplázzák meg a helyhatósági voksolást, ugyanis ez utóbbi változathoz fel kell oszlatni a parlamentet.
Bár eredetileg az ellenzékiek is egyetértettek a két voksolás összevonásával, és attól sem zárkóztak el, hogy erre 2012 késő őszén, a parlamenti szavazás tervezett idején kerüljön sor, tegnap Crin Antonescu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke, az USL társelnöke leszögezte: nem ellenzik a helyhatósági szavazás elhalasztását.
„Nincs semmilyen oka a helyhatósági választások elhalasztásának. Egy ilyen döntés bizonytalanságok és felfordulást okozna” – vélekedett Antonescu, hangsúlyozva, hogy az alkotmány egyértelműen megnevezi azokat az okokat, amelyek alapján meg lehet hosszabbítani a helyi közméltóságok mandátumát. „Most sem, és remélem, hogy jövőre sem áll fenn a felsorolt helyzetek valamelyike, súlyos természeti csapás vagy háború” – mondta el a liberális elnök.
Antonescu populistának nevezte a koalíciós pártok azon érvét, hogy az összevont választásokkal pénzt lehetne megtakarítani, ugyanis a helyhatósági és a parlamenti választási kampányok különbözőek. Arra a kérdésre, hogy az USL mikor szeretné megméretni magát előrehozott választásokon, az USL társelnöke elmondta: minél hamarabb, annál jobb.
„Idén ősszel, jövő tavasszal, jövő nyáron. Minél hamarabb tartunk előrehozott választásokat, annál hamarabb kerül az ország élére olyan kormány, amelynek parlamenti támogatottságát nem csalással és zsarolással biztosították” – fogalmazott Crin Antonescu.
M. Á. Zs. Új Magyar Szó (Bukarest)

Folytatódnak a tüntetések a marosvásárhelyi magyar orvosképzésért
Már nyolc napja tüntet néhány romániai magyar fiatal azért, hogy magyar intézetek is alakulhassanak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen.
A Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Képzésért Egyesület képviselői – nagyjából tizenöten – kettesével sétálnak Marosvásárhely főbb utcáin, fehér orvosi köpenyben, narancssárga esernyővel, figyelemfelkeltő feliratokat viselve.
„Ha kell, a román nemzeti ünnepen is itt leszünk a város főterén, és kettesével sétálva tiltakozunk a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a magyar diákokat és tanárokat érő etnikai diszkrimináció ellen" – nyilatkozta a Krónikának Ádám Valérián, az RMOGYKE ügyvezetője.
„Magyar intézeteket akarunk a MOGYE-n!", „Az egyetemi autonómia nevében nem sérthetők meg az ország többi törvényei", „A tanügyi törvényt nem vitatjuk, hanem végrehajtjuk", „Egyenlőséget a MOGYE-n" ilyen és ehhez hasonló feliratokat viselnek a sétálva tiltakozók.
A civil szervezet azért választotta a tiltakozás ezen formáját, mert a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal előbb betiltotta a MOGYE főtéri körmenetét, majd a tájékoztató sátor felállítását is megakadályozta. A tiltakozó akciót az váltotta ki, hogy az egyetemen az új román oktatási törvény biztosította lehetőségek ellenére az intézmény román többségű szenátusa júniusban megakadályozta a magyar intézetek létrehozását. Júliusban az okozott felháborodást, hogy az általános orvosi karon a 80 költségtérítéses hely mindegyikét a román tagozatra felvételiző diákok kapták meg. Ezt később korrigálták, 40 helyet biztosítva a magyar tagozatnak.
MTI. Erdély.ma

Elkészült a földrajz- és történelemtankönyvek magyar fordítása
Egyre biztosabb, hogy szeptembertől magyar nyelvű tankönyvekből tanulják a diákok Románia történelmét és földrajzát. A kiadványok egy részét már megkapták a tanfelügyelőségek, kiosztásuk a napokban kezdődik el. Király András oktatásügyi államtitkár szerint politikai akarat kérdése, hogy jövőre a románból fordított tankönyveket felválthatják-e a magyar szakemberek készítette tankönyvek. A kiadványokban a földrajzi neveknél fejezetenként zárójelben szerepel a román megnevezés, tehát egy leckében egyszer írja a Maros mellett, hogy Mureş, míg a történelmi személyiségek esetében a román és a magyar neveket sem fordították le, vagyis Mircea cel Bătrân így szerepel, ám Dózsa György nevét sem románosították.
Elkészült a történelem- és földrajztankönyvek magyar fordítása, a kiadványokat már az új tanévben használhatják a diákok. Király András oktatási államtitkár a Krónikának elmondta, a magyar nyelvű könyvek kiadását az Országos Tankönyvkiadó vállalta, és a minisztérium tervei szerint tanévkezdésre mindenhol lehetőség lesz a lefordított, magyar nyelvű tankönyvekből oktatni Románia földrajzát és a románok történelmét. Király András emlékeztetett, hogy a középiskolában nem ingyenesek a tankönyvek, ám a Communitas Alapítvány és a kisebbségi alap hozzájárulásával a tizenkettedikes lefordított földrajz- és történelemtankönyvekből 3000-3000 példányt nyomtattak, ezeket elsősorban azok a diákok kapják meg ingyenesen, akik kötelező módon vagy választottként érettségiznek ezekből a tantárgyakból. A kötelező oktatásban, tehát a nyolcadik osztályban is ingyenesek a tankönyvek, így minden magyarul tanuló nyolcadikos természetesen díjmentesen jut hozzá a kiadványokhoz. Az oktatási államtitkár elmondta, a tankönyvek rendelésekor az idén hetedik osztályt kezdő diákok létszámát vették figyelembe, mert ebben az évfolyamban van a legtöbb gyerek, és így jövőben sem lesznek gondjaik a tankönyvekkel.
Politikafüggő magyar tankönyvek
Király András a Krónika kérdésére elmondta, a politikai akaraton is múlik, hogy a 2012/2013-as tanévtől kezdődően a románból fordított tankönyveket felválthatják-e a kisebbségi oktatásban a magyar szakemberek készítette tankönyvek. Emlékeztetett: a törvény úgy fogalmaz, hogy a kisebbségi nyelvű oktatásban lehet írni és fordítani tankönyveket, kis lélekszámú közösség esetén külföldről is lehet behozni. Az államtitkár úgy véli, Románia földrajza és a románok történelme esetében egy korrekt fordítás működhet, ám a tizenkettedikes tankönyv alapkérdéseket tárgyal, sok benne a világtörténelmi hivatkozás, ez esetben könnyebben megoldható az oktatás saját tankönyvekből. Király András ugyanakkor elmondta, a törvény előírja, hogy a földrajzi nevek román változatát is meg kell tanulniuk a diákoknak, ezt úgy oldották meg, hogy fejezetenként zárójelben szerepel a román megnevezés, tehát egy leckében egyszer írja a Maros mellett, hogy Mureş, magyarázta az államtitkár. A történelemkönyvekben pedig azt a megoldást választották, hogy a román neveket és a magyar neveket sem fordították le, vagyis Mircea cel Bătrân így szerepel, ám Dózsa György nevét sem fordították le románra.
Elégedettek a pedagógusok
Keresztély Irma Kovászna megyei főtanfelügyelő elmondta, megkapták a lefordított történelem- és földrajzkönyveket, és folyamatban van ezek szétosztása az iskolák között. Hargita megyébe eddig csak a tizenkettedikeseknek szánt példányok érkeztek meg, ám Ferencz S. Alpár hargitai főtanfelügyelő lapunknak elmondta, a tanévkezdésig a padokon lesznek a tankönyvek. Ferencz S. Alpár történelem szakos tanárként elmondta, Hargita megyei tanárok is részt vettek a fordításban, jó tankönyvek készültek. Úgy értékeli, ez az első lépés az anyanyelven történő tanuláshoz való jog kiszélesítésében. „A tanügyi törvény szellemében biztos vagyok benne, hogy a minisztérium következő lépése az lesz, hogy lehetővé teszi, hogy nemcsak a román nyelv és irodalmat, hanem a történelmet és a földrajzot is saját tankönyvekből és saját program szerint tanulhassák a kisebbségi oktatásban” – szögezte le a főtanfelügyelő. 
Késik a tájékoztatás
Illés Ildikó Maros megyei helyettes főtanfelügyelő érdeklődésünkre elmondta, a megye iskoláiban ingyenesen összesen 272 magyar nyelvű földrajz- és történelemkönyvet osztanak ki az új tanév kezdetéig. A procedúráról egyelőre nem tájékoztatták a tanintézeteket, kiderült ugyanis, hogy a Maros megyei iskolákban semmi konkrétumot nem tudnak a beígért anyanyelvű tankönyvekről. Hajdú Zoltán, a vásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Gimnázium történelem szakos tanára arról sincs meggyőződve, hogy egyáltalán sikerül a 2011/2012-es tanévtől magyarul oktatni a történelmet és a földrajzot. „Nemhogy véleményt nem tudok mondani a fordításokról, nem is tudok arról, hogy egyáltalán elkészültek-e, vagy sem. Mint ahogy azt sem, hogy szeptember 15-étől magyarul oktatunk-e a végzős osztályokban, vagy továbbra is románul kell leadnunk a leckét” – adott hangot kételyeinek a bolyais pedagógus. Hajdú hozzátette: ő eddig is mindkét nyelven leadta a tananyagot. Véleménye szerint a diákoknak nem is annyira a személyiség-, illetve településnevek fordítása, mint inkább a megfogalmazások jelentettek gondot. Nem rendelkezik több információval az RMPSZ Maros megyei vezetője, Horváth Gabriella sem. A tanárnő azonban reméli, hogy a könyvfordítóknak és a kiadóknak sikerül tartani az ütemtervet, hogy a magyar gyerekek az ősztől anyanyelvükön tanulhassák az említett két tantárgyat.
Összesen 260 magyar nyelvű földrajz- és történelemtankönyv áll térítésmentesen a Kolozs megyei végzős gimnazisták rendelkezésére a Communitas Alapítvány támogatásának köszönhetően – tudtuk meg Péter Tünde Kolozs megyei helyettes főtanfelügyelőtől. Péter Tünde a Krónikának elmondta, 547 magyar diák fejezi be a következő tanévben a gimnáziumi tanulmányait, így két diákra jut egy-egy, anyanyelvű tankönyv. A pedagógustól ugyanakkor megtudtuk: a 8. osztályos földrajz- és történelemkönyveket még nem kapta meg a tanfelügyelőség, de hamarosan azok is megérkeznek. Mint mondta, összesen 640 magyar nyolcadikos tanulhatja az idei tanévtől anyanyelvén Románia történelmét és földrajzát, ők valamennyien térítésmentesen jutnak a tankönyvek birtokába. Krónika (Kolozsvár)

Nem adják fel: sétáló tiltakozás a MOGYE-ért
„Ha kell, a román nemzeti ünnepen is itt leszünk a város főterén, és kettesével sétálva tiltakozunk a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a magyar diákokat és tanárokat érő etnikai diszkrimináció ellen” – jelentette ki a Krónika megkeresésére tegnap Ádám Valérián. A Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Képzésért Egyesület (RMOGYKE) titkára immár nyolcadik napja rója többedmagával Vásárhely főbb utcáit, figyelemfelkeltő feliratokat viselve fehér orvosi köpenyén és narancssárga ernyőjén. „Magyar intézeteket akarunk a MOGYE-n!”, „Az egyetemi autonómia nevében nem sérthetők meg az ország többi törvényei”, „A tanügyi törvényt nem vitatjuk, hanem végrehajtjuk”, „Egyenlőséget a MOGYE-n” – csak néhány azon jelszavak közül, melyek nyomtatott formában kaptak helyet a naponta sétáló, mintegy tizenöt fiatal öltözékén.
A civil szervezet azok után volt kénytelen ezt a nem mindennapos tiltakozó formát választani, miután – mint arról lapunkban beszámoltunk – a polgármesteri hivatal előbb a főtéri körmenetet tiltotta be, majd a tájékoztató sátor felállítását akadályozta meg. „Az első nap a helyi rendőrök belénk kötöttek, de nem tudtak egyetlen olyan törvénycikkelyt sem felmutatni, amely alapján egy sétáló embernek meghatározható lenne az öltözéke” – mondta el Ádám Valérián. Éppen ezért a RMOGYKE aktivistái – akik többnyire az intézmény volt és jelenlegi diákjai közül kerültek ki – mindössze kettesével járják az utcákat, hogy a hatóság emberei még a gyülekezési törvényre hivatkozva se köthessenek beléjük. A járókelőknek így is alkalmuk nyílik a tiltakozó szlogenek komótos elolvasására.
Az első hét mérlegéről a RMOGYKE-titkár lapunknak elmondta, az utcán sok magyar ember gratulál, és kitartást kíván. Hasonlóan járt el az intézmény több tanára is, akik telefonon köszönték meg a fiatalok bátor kiállását. Ezzel szemben a románok általában ellenszenvvel fogadják a különös tüntetőket, és olykor sértő megjegyzéseket tesznek, vagy tendenciózus kérdésekkel fordulnak hozzájuk. „Ilyenkor elmagyarázzuk, hogy közel fél évszázaddal ezelőtt az egyetem magyar oktatói mekkora erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy az egyetlen tollvonással létrehozott román tagozat működőképes legyen. Azt is elmondjuk, hogy a magyar tagozat létrehozása nem csorbítja a románság érdekeit. A legtöbben csendben hallgatják végig, majd szégyenkezve távoznak. Persze olyan járókellő is akadt, aki irredentizmussal vádolt bennünket, sőt az egyik kifejtette, hogy a magyar oktatás kiteljesítése egy újabb lépés lenne Erdély Magyarországhoz való csatolása folyamatában” – tette hozzá nevetve Ádám Valérián. Ennél sokkal kellemetlenebbnek bizonyult az az eset, amikor a sétáló fiatalokat néhány román suhanc szinte egy órán keresztül követte, és folyamatosan az 1990 fekete márciusában divattá vált magyarellenes „Afară, afară cu ungurii din ţară!” jelszót skandálta. (Oktatási fórum a MOGYE-ről. Pénteken egész napos fórum keretében vitatják meg a romániai magyar felsőfokú anyanyelvű oktatás helyzetét a marosvásárhelyi Bernády Házban. Borbély László, az RMDSZ politikai elnöke által kezdeményezett tanácskozáson Markó Béla miniszterelnök-helyettes és Kelemen Atilla parlamenti képviselő is részt vesz, de számítanak a MOGYE, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem, a Sapientia EMTE és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem vezetőinek a jelenlétére is. Az eredeti program szerint az orvosi egyetem két helyettes rektora, Nagy Örs és Brânzaniuc Klára tart előadást az intézményben kialakult helyzetről.)
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Magyar műfordítói lexikon (1945–2010) tervezete
Marosvásárhelyiként, a budapesti egyetem elvégzése után az ELTE Idegen Nyelvi Lektorátusán tanítok. A lektorátus kiemelkedő szerepet vállal a legnagyobb magyarországi egyetem fordítóképzésében. Papp Andrea egyetemi docens, lektorátusvezető irányításával fordítók számos generációját indítottuk útnak 2002 óta. Az évek során tanszékünk több jegyzetet és szöveggyűjteményt adott ki, ezek szerkesztése kapcsán felvetődött, hogy milyen nehéz adatokat szerezni azok magyar fordítóiról, többségükről nagyon kevés anyagot találtunk. Számos alkotó esetében egyáltalán nem találkoztunk adatokkal!
Az elmúlt években merült fel egy olyan lexikon megírásának a gondolata, amelyik összegyűjtené ezeket a szerzőket. Magyar nyelven számtalan lexikont adtak ki, de sajnálatra méltóan műfordítóit nem! Miért nem? A választ nem tudjuk, de vállaltuk, hogy elkészítjük! Miért? Fordítókkal beszélgetünk naponta, és észleljük, hogy mennyire nem ismeri ezeket a személyeket az irodalomszerető társadalom. És akkor az anyagi megbecsülésükről nem is beszéltünk! A szakma megítélése, sajnos, nem megfelelő! Vajon a műfordítók miért nem érdemlik meg ezt a megbecsülést? Szerintünk megérdemlik, ezért is szeretnénk emléket állítani azoknak az alkotóknak, akik a világirodalmat megismertették, megismertetik a világ magyar olvasóközönségével.
Néhány szót a magyar műfordítói lexikonról. Amikor a szerkesztők (Papp Andrea, Vihar Judit és jómagam) elkezdték az adatgyűjtést, az volt az eredeti elképzelés, hogy a lexikon valamennyi kor magyar műfordítóiról tartalmazzon adatokat. Néhány hét után a szerkesztők rájöttek, hogy ez akkora adatbázis lenne (több tízezer név), amelyet egy emberöltő alatt nem lehet összegyűjteni. Szükséges volt leszűkíteni a kutatási területet egy olyan korszakra, amelyet néhány év alatt megfelelően lehet kidolgozni és kiadni. A végleges döntés az lett, hogy előbb az 1945. január 1. és 2010. december 31. között magyar nyelven kiadott műfordítások szerzőiről készül kiadvány. Az eddig elkészült anyag alapján a kiadvány legalább 5000 szócikket tartalmazna. A lexikon elkészítését a szerkesztők három év alatt szeretnék megvalósítani. Fontos megjegyezni, hogy könyvünkben bármely földrészen megjelent magyar műfordítókat kívánjuk szerepeltetni. A lexikon, mint műfajteremtő, hosszabb bevezető tanulmányt tartalmazna, amely vázolja a műfaj magyar és nemzetközi elméleti hátterét, illetve bemutatná a legfontosabb korszakokat. Egy szócikk a következő adatokat tartalmazza: név, születési adatok (év, helység), életrajzi adatok, egyesületi tagságok, milyen nyelvből fordított, fordítások kiadási adatai (szerző, magyar cím, kiadó neve, kiadási év).
Nagyon fontosnak tartjuk a külföldi magyar nyelvű fordítók adatainak összegyűjtését. Több ország magyar kiadója járult hozzá a külföldi irodalmak magyar nyelvű megismeréséhez. Engem ért a megtisztelés, hogy összegyűjtsem és szerkesszem a romániai magyar műfordítók jegyzékét a vizsgált időszakban. Azt kell mondanom, sajnos, a romániai magyar műfordítás helyzete sem jobb a magyarországinál, sőt … Még az anyag elején járok, de engedjék meg, hogy minden tiszteletemet kifejezzem azok előtt, akik 1945 és 1990 között kiadták azt a rengeteg magyar könyvet, még nagyobb tiszteletemet azok előtt, akik a mai nehéz körülmények között a magyar kultúra és irodalom terjesztésén fáradoznak, és hódolatomat azok előtt, akik a jövőben is ezt fogják tenni. De megéri, mert az emberek megérdemlik, hogy megismerjék az egyetemes kultúra és civilizáció értékeit. Fentebb említettem tiszteletemet a vizsgált időszak műfordítói iránt, itt még nagyobb tiszteletemet és hódolatomat kell kiemelnem azon alkotók előtt, akik megalkották a romániai magyar irodalom eddigi két legnagyobb adatbázisát: a Romániai Magyar Irodalmi Lexikont és az Erdélyi Magyar Adatbankot. Annál nemesebb ez a két mű, mert egyik „határon túli” (marosvásárhelyiként engedjék meg, hogy idézőjelbe tegyem a szót) magyar irodalom sem rendelkezik ilyen nagyon jól összegzett adatbázissokkal. Felülmúlhatatlan segítség a romániai anyag összeállításában. Külön köszönet a Babeş–Bolyai Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszékének, különösen Benő Attila kollégának a segítségért!
A romániai magyar műfordítók listája eddig 174 szócikket tartalmaz. De még nagyon az elején tartok. Már most vannak olyan szerzők, akikről jóformán semmilyen adat nem áll rendelkezésünkre. Mint szerkesztő nem tisztem értékítéletet alkotni a fordításokról. Ugyanúgy fognak szerepelni azok nevei, akik a szocialista kultúrából fordítottak, mint akik az egyetemes irodalom minden részéből tolmácsoltak alkotásokat. Mert mindenki megérdemli a szerepeltetést. A fordításkritikai észrevételek nem a mi asztalunk! Már most látszik azoknak a kiadóknak a felelőssége, akik a könyveket kiadják. Számtalan olyan kiadvány létezik, amelyben nem csupán a kiadás évét nem szerepeltetik, de a fordító nevét sem! Őszre tervezem befejezni az adatgyűjtést majd, mint a délvidéki műfordítók szerkesztője, Szerbiával folytatom a munkát.
A név-adatgyűjtés után megosztjuk olvasóinkkal a tapasztalatainkat, és a hiányzó adatok összegyűjtésében segítségüket fogjuk kérni. Amint a lexikon elkészül, hírül adjuk, és reméljük, minden olvasó hasznát veszi.
Nagy Sándor István vezetőtanár, nsi@ludens.elte.hu. Szabadság (Kolozsvár)

MIT-tábor és tisztújító küldöttgyűlés hétvégén Lakiteleken
Szeptember 2–4. között Lakiteleken szervezi meg táborát a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT). A találkozó célja, hogy a tagszervezetek nagyobb létszámban megjelenő képviselői jobban megismerhessék egymást, lehetőségük legyen a MIT tevékenységének tervezésébe bekapcsolódni, és a magyarországi partnerszervezetekkel közvetlen kapcsolatba lépni.
A MIT-táborban ilyenképpen jelen lesznek a MIT tagszervezeteinek átlagban 15-30 fős küldöttségei: az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE), az Ifjúsági Keresztyén Egyesület (IKE), a Romániai Magyar Cserkészszövetség (RMCSSZ), a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ), valamint az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) részéről, továbbá a MIT elnöksége és közvetlen munkatársi köre. A helyszín kiválasztása Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke meghívásának köszönhető. Ily módon a magyarországi helyszín jelképes üzenet a határtalanul élés erősítésére is. A táborban jelen lesz a Fidelitas (a Fidesz ifjúsági szervezete), valamint az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség (IKSZ, a Kereszténydemokrata Néppárt ifjúsági szervezete) képviselete is. Rendezvényünket megtiszteli jelenlétével Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár, Téglásy Kristóf ifjúsági főosztályveszető, Kapus Krisztián Ifjúsági Albizottság elnök is.
A táborban a pénteki nyitó előadás után szombat délelőtt műhelymunkákra kerül sor a MIT és tagszervezeteinek különböző működési területei mentén: oktatás, nem formális nevelés, kultúra, közművelődés, szabadidős és szórakoztató tevékenységek, ifjúsági szolgáltatások, valamint ifjúságpolitika és érdekvédelem témakörökben.
A MIT-tábor keretében ünnepi tisztújító küldöttgyűlésre is sor kerül, szeptember 3-án, délután 18 órától. A MIT legfontosabb döntéshozó fórumán jelen lesznek a tagszervezetek küldöttei, valamint a MIT elnöksége. A napirendi pontok között elnökségi és tagszervezeti beszámolók, a folyamatban levő programok teendői, a XXII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor, a Hun-tábor és más nyári programok szervezeti kiértékelője, valamint a középtávú tervek és teendők megbeszélése szerepelnek.
A lakiteleki küldöttgyűlésen tisztújításra is sor kerül, mivel az eddigi elnökség (Vadász-Szatmári Huba, Bozsó Imre Lehel, Tőkés Lehel alelnökök, Sándor Krisztina elnök) kétéves megbízatása lejárt. Sándor Krisztinát először 2003-ban választotta meg elnökként a MIT Küldöttgyűlése, és a továbbiakban nem vállalja az említett tisztséget. Az eddigi tagszervezeti javaslatok alapján az új elnökjelölt Bozsó Imre Lehel alelnök, az IKE projektfelelőse. A tisztségekre való további jelöléseket a tagszervezetek a küldöttgyűlés adott napirendjénél is megtehetik.
Kristály Bíborka Réka
MIT Sajtóiroda. kmka.hu

Pál-Antal Sándor: AZ ERDÉLYI MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS MA /Magyar Tudomány (Budapest), 2011. 8. sz./
Az erdélyi magyar történetírás, akárcsak általában az erdélyi magyar tudományosság, sajátos helyzetben van. Kettősség jellemzi. A kisebbségi viszonyok között is szerves része maradt az általános magyar történetírásnak, az összmagyar tudományosságnak, de részese a romániai tudományos életnek is. Ez a kettősség meghatározza feladatkörét és célkitűzéseit. Az erdélyi magyarság történetének kutatása és feltárása nemcsak az összmagyar, hanem a romániai történetírást is szolgáló tevékenység, amely összehangolt tevékenységet igényel.
Történetírásunk, múltunk kutatása, az 1989. decemberi fordulat után egy új, felfelé ívelő korszakát éli. Két évtizeddel ezelőtt a fél évszázadig tartó tiltó és elsorvasztó nacionál-kommunista politika béklyóitól megszabadult történetírásunk rendkívül komoly lemaradással kellett szembenézzen. A lemaradást súlyosbította az a tény is, hogy a kommunista korszakban kifejtett, amúgy is szegényes tevékenységet kénytelenek vagyunk átértékelni, részben újraírni.
Az igény, hogy a pártállam aktuálpolitikája és a marxista ideológia eszközévé silányított, meghamisított múltunk hitelét helyreállítsuk és történelmi ismereteinket gyarapítsuk, gyökereinket megismerjük, népakaratként nyilvánult meg az 1990-es évek elején. Ezt az igényt pedig csakis történelmi tárgyú írások elégíthették ki. A napisajtóban és különböző kiadványokban rendszeresen olvashattunk múltunkra vonatkozó írásokat. Mivel történetírásunk komoly szakemberhiánnyal küzdött, e tevékenység jelentős részét a történelemhez vonzódó műkedvelők, többnyire dilettánsok vállalták magukra. Következésképpen ekkor történelminek nyilvánított cikkek, tanulmányok sokasága látott napvilágot, ami csak züllesztette történetírásunk hitelét.
A szakemberhiány a rendszerváltást követően, a megváltozott körülmények között vált érezhetővé. 1989 előtt is léteztek nálunk olyan állami tudományos intézetek, amelyekben magyar szakemberek is dolgoztak. Gondolok itt a székelyföldi és a partiumi múzeumokra, az erdélyi dokumentációs könyvtárakra, a történettudományi kutatóintézetekre, valamint az egyetemi háttérintézetekre, amelyekben magyar anyanyelvű kutatók is tevékenykedtek, főként Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Számuk azonban messze az igények alatt maradt. Így legfontosabb teendőnek a szakemberhiány felszámolása, az utánpótlás képzése bizonyult. Az utóbbi két évtizedben e téren komoly eredmények születtek, és a hiány felszámolása napjainkban is tart. A fellendült szakember-képzés terén kifejtett erőfeszítések eredménye kézzelfogható. A fiatal szakemberek jelenléte történetírásunkban bizakodást kiváltó tény.
1989 után gyökeres változás állott be a történettudomány-művelés gyakorlása tekintetében. Megszűntek a tilalmak, lehetővé vált a belső és külső, mindenekelőtt a magyarországi szakintézményekkel és szakemberekkel való kapcsolatok kiépítése. Megváltozott a tudomány művelésére vonatkozó, korlátokkal körülvett szemlélet az erdélyi kutatóműhelyekben. Fokozatosan eltűntek a tabutémák, kutathatókká váltak az évtizedekig zárolt levéltári és könyvtári források.
Az állami költségvetésen fenntartott köztestületek közül főként a székelyföldi múzeumok és dokumentációs könyvtárak váltak a magyar történelemmel foglalkozó kutatás központjaivá. Sajnos ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékei mögött gyakorlatilag nincs magyar háttérintézmény, a Sapientia pedig nem a történészek otthona. Az 1989 után megjelent alapítványok, egyesületek, szervezetek közül kevés a tudományos kutatást, a történetírást felkaroló közület. Kivétel a nagy hagyományokon alapuló és a történetírást ápoló Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek fiókegyesületei a magyarság által tömbben lakott városokban –Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és Szilágysomlyón-Zilahon – fejtik ki tevékenységüket, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Alapítvány és az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport, a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület. Ide sorolhatjuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot is, amely széleskörű népszerűsítő, tudományterjesztő tevékenységet folytat, de helytörténeti írásokat is közöl. Igazi tudományos műhelynek (leszámítva a múzeumok régészeti tevékenységét) csak az EME tekinthető, ahol a szakemberek kutatómunkát szervezett keretek között, főtevékenységként (vagyis fizetett alkalmazottakként) folytathatnak.
Ma már jelentős számú magyar történetírással foglalkozó szakemberrel rendelkezünk, a megvalósítások mégis elmaradnak képességeinktől. Ennek oka, hogy a tudományos munkát kifejteni szándékozóknak csak egy kis része került olyan helyzetbe, hogy a hivatalos munkahelyi tevékenységét összekapcsolhatta a kutatói munkával. A legtöbben szabadidőben művelik a szakmát. Amikor a tudományos műhelyekről szólunk, többnyire az egyéni kisműhelyekre vagyunk kénytelenek gondolni.
Történészeink területi szóródása nem egyenletes. Legtöbben Kolozsváron élnek és tevékenykednek, hiszen ott működik a történészkatedrákkal is rendelkező egyetem, valamint az EME. De ma már jelentős történetírói tevékenység folyik Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Gyergyószentmiklóson is. Az a kép, amelyet nem egy alkalommal a kolozsváriak által készített ismertetők nyújtottak ezelőtt az erdélyi magyar történetírásról, ma már túlhaladott, mert nem csak Kolozsváron van eredményes tudományos élet.
Kutatóink területi szóródása kiterjedt, de nem országos, hanem történeti Erdély-centrikus. Kolozsváron élt, de időközben elhunyt Jakó Zsigmond, Imreh István és Csetri Elek akadémikus. Itt tevékenykednek jelenleg is Egyed Ákos, Benkő Samu és Kovács András akadémikusok, Kiss András és Sipos Gábor levéltárosok, Csucsulya István, Marton József, Pál Judit, Rüsz Fogarasi Enikő, és Vekov Károly egyetemi tanárok, Pap Ferenc régész, Kovács Kiss Gyöngy történész és több fiatal kutató (Hegyi Géza, Fejér Tamás, W. Kovács András és mások). Marosvásárhelyen dolgozik Pál-Antal Sándor akadémikus, Szabó Miklós, Simon Zsolt és Novák Csaba Zoltán tudományos kutatók, Tamási Zsolt egyháztörténész, Berekméri Róbert és László Márton levéltárosok, Sebestyén Mihály könyvtáros, Soós Zoltán, Bereczki Sándor, Györfi Zalán és László Keve régész, Székelyudvarhelyen Hermann Gusztáv Mihály, Zepeczaner Jenő és Róth András Lajos, Mihály János és Kolumbán Zsuzsanna történészek, valamint Sófalvi András régész-középkorász, Sepsiszentgyörgyön Tüdős S. Kinga tudományos kutató, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek, Székely Zsolt régész, Bordi Zsigmond Loránd régész-középkorász, Csíkszeredában Szőcs János történész, Botár István és Darvas Loránt régész-középkorászok, Gyergyószentmiklóson Garda Dezső történész és Rokaly József tanár, Gyulafehérváron Bernád Rita levéltáros, Nagyváradon Fleisz János történész, Emődi András levéltáros, Dukrét Géza helytörténész, Szatmárnémetiben Tóth Péter muzeológus, a helytörténeti műveket is író Bura László nyelvész, Nagybányán Balogh Béla levéltáros, Zilahon Bajusz István régész, Nagykárolyban Németi János régész és mások.
Ugyanakkor sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tüdős S. Kinga vidékre költözésével és Demény Lajos elhunytával Bukarestben megszűnt a magyar nyelvű történetírás. Hasonló helyzettel állunk szemben Aradon is, ahol Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás.
Történészeink számát gyarapítják Magyarországon élő szerzők, akik rendszeresen foglakoznak Erdély történetével. Gondolok itt, a teljesség igénye nélkül, Szász Zoltánra, Benkő Elekre, Oborni Terézre, Bárdi Nándorra, Balaton Petrára és Stefano Bottonira Budapestről, Barta Jánosra, Takács Péterre és Jeney Anna-Máriára Debrecenből, Kordé Zoltánra Szegedről, Gebei Sándorra Egerből, Balogh Juditra Miskolcról és másokra.
Az erdélyi magyar értelmiség, köztük a történészek is, az 1990-es évek elején elsősorban az EME-től vártuk egy átgondolt, összehangolt hazai magyar tudománypolitika, stratégia kialakítását, de erre objektív okok miatt nem került sor. Ezt a rangos és nemes feladatot végül is felvállalta az erre hivatott legrangosabb tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozása, a külső tagság és a köztestületi tagság kiterjesztése, a Domus Hungarica Scientiarium et Artium pályázati rendszer bevezetése, ösztöndíjak biztosítása jó feltételeket teremtettek tudományos életünk felemelkedéséhez és az összmagyar tudományosságba való beépüléséhez. Mindezt követte a Kolozsvári Akadémiai Bizottság felállítása, amely megvalósíthatja az erdélyi magyar tudománypolitika és -stratégia kidolgozását, irányt szabva a végzendő tudományos kutatásoknak.
A tudományművelés eredményessége nagymértékben a közzétett közleményeken keresztül mérhető le. Így van ez a történettudomány esetében is. Az utóbbi években megjelent írások alapján megállapítható, hogy jelentős előrehaladás észlelhető a magyarság történetéhez kapcsolódó, középkorra vonatkozó régészeti kutatások terén. E téren, a székelység Erdély délkeleti részén való végleges letelepedésének kérdését illetően, a vár- és templomásatások bizonyultak eredményesnek Marosvásárhelyen és környékén, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszereda környékén. De felzárkóztak mögéjük a Partiumban végzett régészeti kutatások is.
A középkor történetére vonatkozó kutatásainkat nagy veszteség érte Jakó Zsigmond és Demény Lajos elhunytával. De vannak tehetséges fiatal kutatóink – W. Kovács András, Simon Zsolt, Hegyi Géza és mások –, akik eredményesen folytathatják elődeik munkáját. Gondolok itt a székelyföldi múzeumokban tevékenykedő középkor-régészekre is, azokra, akik képzettségüknél és rátermettségüknél fogva a korszak szaktekintélyeivé válhatnak. Példa erre a székelyudvarhelyi–gyergyószentmiklósi régészek közös munkája, akik (Demjén Andrea és Sófalvi András) kétévi ásatás eredményét Máréfalva középkori temploma című írásukban összegezték.
Legtöbb kutatónk a koraújkorral és az újkorral foglalkozik. A legjelentősebb eredményeket az 1541–1848 közötti időt felölelő kutatások hozták. Történészeink (Egyed Ákos, Demény Lajos, Pál-Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály, Garda Dezső és mások) összefoglaló munkái is erre az időszakra vonatkoznak.
Az 1848 utáni polgári korszak nem felkapott téma. Kevesen választották szakterületüknek. Erre az időszakra vonatkozóan egy pár köteten kívül csak résztanulmányok készültek. Az összefoglaló munkák közül csak Egyed Ákos gazdasági-társadalmi kérdésekkel, Pál Judit székelyföldi várostörténettel és Csucsulya István Mocsáry Lajossal foglalkozó munkáit említhetem.
Az 1918-at követő időszak bemutatása Trianon miatt 1990-ig elhallgatott téma volt. A kisebbségi sorba kerülés első időszaka, a két világháború közötti huszonkét év ma sem képezi komolyabb kutatás tárgyát, szinte kiesik az érdeklődés köréből. Erről az időszakról még köztörténeti összefoglalás sem készült. Bárdi Nándor budapesti kutatónak az 1918– 1920 évi impériumváltás Udvarhely megyei vetületével foglalkozó írásán, Benkő Samunak Koós Károlyról és Nagy Gézáról írt tanulmányai, Fleisz Jánosnak Nagyvárad a két világháború között című könyvén és egy-két kisebb lélegzetű cikken kívül, egyes falutörténetekben találunk helyi vonatkozású feltárásokat (például Pál-Antal Sándor Csíkmadaras falutörténetét ismertető munkájában).
Fiatal kutatóink kedvenc témája lett viszont a kommunista éra. Többen is komolyan foglalkoznak az 1945 utáni rendszerváltással, az új elit kialakulásával, a mezőgazdaság kollektivizálásával, a Magyar Autonóm Tartomány történetével. E téren elismerésre méltó eredményeket mutattak fel Nagy Mihály Kolozsvárról, Novák Csaba Zoltán és László Márton Marosvásárhelyről és Oláh Sándor Csíkszeredából.
A várostörténet Fleisz János (Nagyvárad történetére vonatkozó könyvei), Pál Judit (Városfejlődés a Székelyföldön), Pál-Antal Sándor (Marosvásárhely története I., valamint Székelyföld és városai), Garda Dezső (Gyergyószentmiklós története), az oktatástörténet Szabó Miklós és mások kutatási területe. Örömmel könyvelhetjük el, hogy már magyar vonatkozású erdélyi hadtörténeti munkák is olvashatók (Koszta István és Berekméri Árpád Róbert írásai révén).
Egyháztörténet terén kimagasló Marton József teológiai tanár tevékenysége, aki több írásában foglalkozik az egyetemes és az erdélyi római katolikus egyház történetével, Sipos Gábor pedig a református levéltári és egyháztörténeti kérdéseket boncolgatja.
A művészettörténeti kutatások eredményeinek, problematikájának számbavétele, úgy érzem, egy művészettörténész feladata, ezért jelen ismertetőben nem térek ki rá.
*
Az utóbbi évtizedben a történelmi tárgyú publikációk száma látványosan megnőtt, és a megjelent írások tudományos szintje érezhetően javult. Látványosan csökkent a dilettantizmus jeleit viselő írások száma, és nőtt a tudományos jellegűeké. És nemcsak tanulmánykötetek készültek, hanem önálló összefoglaló művek és forráskiadványok is. A történelmi tárgyú kiadványok zömét az EME, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Erdély emlékezete sorozat), valamint a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó (Múltunk könyvek című sorozat) és a Pallas Akadémia Kiadó jelentette meg. Számukat, kisebb mértékben, gyarapította több erdélyi vagy magyarországi kiadó is. A monografikus írások közül csak párat említek: Erdély 1848–1849 és A székelyek rövid története Egyed Ákostól, Náció és nemzet Hermann Gusztáv Mihálytól, Székely önkormányzat-történet Pál-Antal Sándortól, Városfejlődés a Székelyföldön Pál Judittól. A székelyek rövid története példaként szolgálhat a népszerűsítő, de tudományos igényű írásokkal foglalkozók számára. Azt csak sajnálni lehet, hogy még mindig nem látott napvilágot egy népszerűsítő jellegű erdélyi magyarságtörténet, illetve egy nagyobb lélegzetű Székelyföld-történet szintézis, hiszen rendelkezünk jó képességű, erre alkalmas szakemberekkel.
Az utóbbi időben látványos előrelépés történt a forráskiadások terén. Demény Lajos folytatta az 1983-ban újraindított, de 1985-ben leállított Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből 1994–2008 között megjelent hat kötet. Újra indult a Jakó Zsigmond által szerkesztett Erdélyi történelmi adatok, amelyben Kovács András Gyulafehérvár és Wolf Rudolf Torda város jegyzőkönyveit közölték. 2005-ben Pál-Antal Sándor is elindított egy székelyföldi vonatkozású forrássorozatot a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál, Székely székek a 18. században címmel. Ennek az ötödik kötete is kiadás előtt áll. A fentieken kívül megemlítjük az erdélyi diákok külföldi egyetemjárására vonatkozó, Szabó Miklós és munkatársai (Tonk Sándor, valamint Szögi László) által összeállított köteteket, a Pál-Antal Sándor által közzétett 1848–1849-re vonatkozó két kötetet, valamint a Marosvásárhely jogszabályai címűt. Ide sorolható a Tüdős Kinga nevéhez kötődő Erdélyi testamentumok eddig megjelent négy kötete, valamint a jelentős számú református és katolikus egyháztörténeti forráskötet. Gondolok itt elsősorban a vizitációs jegyzőkönyvekre, de egyéb egyháztörténeti forrásokra is. A Magyarországi boszorkányság forrásai című sorozat számára Balogh Béla, Kiss András és Pál-Antal Sándor levéltárosok végeztek eredményes munkát, több kötetnyi anyagot közölve abban.
Annak ellenére, hogy nem erdélyi, hanem debreceni kiadvány, a felsorolandó források közé tartozik a Takács Péter által 2001–2003 között, a Források Erdély történetéhez című sorozat keretében közölt, Székelyföldre vonatkozó 1820-as úrbéri összeírás parasztvallomásait tartalmazó ötkötetes munka is.
Már említettem, hogy 1990 után elburjánzott a tudományos igényeket nélkülöző köztörténeti, őstörténeti, helytörténeti „monográfia” és egy sor „népszerűsítő” írás. Visszaszorításuk nehéz feladatnak bizonyult. Ennek egyik akadálya, hogy kiadványaink jelentős része nem részesült kompetens szerkesztésben, nem estek át kiadásuk előtt szaklektoráláson. Nem írtak róluk kritikai recenziókat, amelyek befolyásolhatták volna a szerzői igényességet. De, amint azt évekkel ezelőtt Benkő Samu és Péntek János akadémikusok és mások több alkalommal is nehezményezték, hiányzik a kritikák közlését felvállaló fórum, és egy egészséges, kritikus történetírás-szemlélet. Viszonylag ritka a vita, az elfogulatlan, nem személyeskedő, kizárólag a tárgyra szorítkozó véleményütköztetés. Az Erdélyi Múzeum, amely többek közt recenziókat is közöl, egymaga nem képes ezt a feladatot ellátni. A múzeumi évkönyvek és az Areopolis sem tekintik ezt a kérdést feladatuknak, rendszeres megjelenésük pedig lehetővé tenné a recenziók közlésének felvállalását, nem az egyszerű ismertetésekét, hanem a kritikai recenziókét. Mindehhez társul a kiadók túlzott anyagias gondolkozása. A szaklektorálás, a kompetens szerkesztő alkalmazása ugyanis a kiadók számára pluszköltséget jelent, amihez hiányzik az anyagi (pénzügyi) fedezet, ami miatt így rendszerint lemondnak róla.
*
Ma már elérkeztünk arra a szintre, amelyen kiértékelhetjük az eddigi eredményeket, és körvonalazhatjuk a követendő utat, kitölteni azokat az űröket, amelyeket minden kutató érzékel, amikor egy-egy kérdés feldolgozásához fog. Az is feladat, hogy nagyobb rendet teremtsünk a forráskiadások terén. Hiszen a kiadásra kerülő forrásszövegek átírását általánosan elfogadott elvek alapján kell végezni és szerkeszteni, hogy lehetőleg hibamentes kötetek kerüljenek a kutatók asztalára. Ezért szükséges a különböző korszakokkal és kérdéskörökkel foglalkozó forrásközlők munkájának összehangolása. Az egyéni műhelyek tevékenységének a támogatása is megoldatlan kérdés. Össze kell állítani, illetve befejezni és nyilvánossá tenni az eddig megjelent források katalógusát, és pontosítani a forrás-előkészítésekhez kapcsolódó kérdések körét.
Áttekintve a fennebb elhangzottakat, ismertetőnket így összegezhetjük:
Mint sajátosság, történetírásunk magán viseli az erdélyi magyarság sorsát befolyásoló tényezők hatását. Ahogyan az erdélyi magyarság a magyar nemzet részét képezi, ugyanúgy az erdélyi magyar történetírás is a magyar történetírás szerves része. Művelése az erdélyi történetírók számára, Trianon előtt, zökkenőmentes volt. A több mint kilencvenéves kisebbségi múlt körülményei között megváltoztak az erdélyi magyar történetírás prioritásai. Mivel történetírásunk a nacionál-kommunista időszakban az elsorvasztó politika tárgyává vált, az a tudományág nagymérvű lemaradásához vezetett. Az 1989-es változások fordulatot jelentettek az erdélyi magyarság történetére vonatkozó kutatások terén is. A megújulás felszínre hozta történetírásunk megoldásra váró feladatait, egy egészséges történelemszemlélet megteremtését, a rendkívül meggyérült szakember-utánpótlás kérdését, az intézményes keretek kiépítését, a kutatások megszervezését, a hirtelen fellángolt múltismeretigény körülményei között elburjánzott amatőrizmus megfékezésének kérdését és egyebeket. A tudatosan művelt erdélyi magyar történetírás az utóbbi években, viszonylag rövid idő alatt jelentős lépéseket tett a felzárkózás érdekében. Az eredmények azt jelzik, hogy a feladatok megoldása jó ütemben, jó irányba halad. Talán nem túlzás, ha papírra vetem: most már eljutottunk arra a szintre, amikor történetírásunk bekapcsolódhat a szélesebb perspektívát nyitó egyetemes történetírás művelésébe, és az összmagyar történettudomány szerves részeként beépülhet az egyetemes tudományosságba.
Elhangzott 2010. november 19-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciáján.

-

Magyar elsősök nélkül marad az Unirea?
Könnyen megeshet, hogy Marosvásárhely elitiskolájának számító, vegyes tannyelvű Unirea Főgimnáziumban idén nem indul magyar tannyelvű első osztály. A beíratott gyerekek szülei az iskolában tartott gyűlés keretében fejtették ki: amennyiben a tanfelügyelőség és az iskola vezetősége Kolumbán Hajnal tanítónőt bízza meg az első osztály alakításával, ők azonnal más tanintézménybe helyezik át csemetéiket.
anító vagy osztály?
A helyzet nem precedens nélküli: tavaly azonos volt a forgatókönyv, csakhogy a tanfelügyelőség megtalálta azt a jogi kiskaput, amellyel ki lehetett „menteni” az osztályt a szóban forgó pedagógus kezéből. Akkor az összes unireás gyereket a Bolyaiba helyezték át, az osztály nélkül maradt tanítónőt pedig kihelyezték az egyik peremközségbe. A pedagógus ezúttal viszont leszögezte: nem vállal újabb száműzetést.
A gyerek nem kísérleti nyúl
A Krónikának is panaszkodó szülők elmondták, az előző nemzedékektől és Kolumbán Hajnal pedagóguskollégáitól kértek referenciát a tanítónőről. „Mindenki csak rosszat mond róla, azt állítván, hogy csúnyán bánik a gyengébb vagy közepes képességű gyerekekkel. Én a gyűlésen is kifejtettem, nincs semmi kifogásom ellene, csak hát a gyerekemet más iskolába viszem” – mondta el lapunknak egy nevét nem vállaló szülő. Egy másik apuka, Móra Ákos abból indul ki, hogy ha az iskola a szolgáltatóegység, akkor a gyermek meg a szülők az ügyfél. „A kliensnek joga van kifejteni az álláspontját, és esetleg meg is válogatni a szolgáltatót. Lehet, hogy Kolumbán Hajnal a világ legjobb tanítónője, de ahogy egy olyan orvoshoz sem megyek, akiről eddig csupa rosszat hallottam, úgy a gyermekemet sem bízom egy olyan pedagógus kezére, akit úton-útfélén bírálnak” – adott hangot véleményének a háromgyerekes apa. Egyébként a híresztelések ellenére valamennyi szülő elismeri, hogy a középkorú tanítónő akár kiváló pedagógus is lehet, csak arra kérik, ezt bizonyítsa máshol. „A mi gyerekeink nem kísérleti nyulak” – hajtogatják az érintettek.
Patthelyzet alakult ki
A tanfelügyelőség is elismeri, hogy Kolumbán Hajnal az Unirea legvaskosabb dossziéjával és legmagasabb pontszámával rendelkező magyar tanítónő. Fejes Réka szaktanfelügyelő azt is tudja, hogy soha senki nem nyújtott be ellene írásos panaszt. „Nagyon sokan panaszkodnak rá, régi diákok, szülők, csak hát éppen senki nem mert vele szembeszállni. Nem azt kifogásolják, hogy nem tanít, hanem azt, hogy képtelen a közösséggel kommunikálni. Nyers, merev, durva – állítják róla. A tanítónő legyen szigorú, de azért viselkedjen szépen a gyerekekkel” – szögezte le Fejes. A tanfelügyelő emlékeztetett a néhány évvel ezelőtti esetre, amikor a szülők tanév közben vették ki gyermekeiket Kolumbán osztályából, s akkor csak a Pál atya által működtetett árvaház lakóival sikerült feltölteni az osztályt, és megmenteni az Unirea magyar tagozatát. Hogy a felek milyen megoldást találnak a közelgő tanévkezdetig, nem tudni. „A tanfelügyelőségnek meg vannak kötve a kezei. Próbáltam szép szóval elmagyarázni, hogy a magyar tagozat léte forog kockán, a kolléganő akkor sem hajlandó tágítani. Ő az Unireában dolgozik, innen nem hajlandó távozni” – vonta meg a vállát Illés Ildikó helyettes főtanfelügyelő, aki már a minisztériumi illetékeseknek is jelezte a kellemetlen helyzetet.
Kolumbán: a tanfelügyelőség manipulál
Kolumbán Hajnal abbéli meggyőződésének adott hangot, hogy a tanfelügyelőség manipulálja a szülőket. „Ezek az emberek nem is ismernek engem, nincs, miért támadjanak. De a tanfelügyelőség ki akar csinálni. Ezért vitte el a tavaly az osztályt a Bolyaiba, engem meg kiküldött Marosszentkirályra a cigányok közé. Az sem igaz, hogy túl szigorú lennék, csak következetes vagyok. Akinek nálam elemiben csak elégségese volt, az most 5–8.-ban bukdácsol” – védekezett a három évtizede oktató pedagógus. Kolumbán azt sem rejtette véka alá, hogy amennyiben a tanfelügyelőség újabb jogi kitérőt próbál keresni, bírósághoz fordul. Kérdésünkre, hogy amennyiben jogilag igaza van, de gyakorlatilag a szülők döntése következtében osztály nélkül marad, mit tesz, kijelentette, ő semmiként nem fogja hibásnak érezni magát azért, hogy az Unireában megszűnik a magyar tagozat.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Égető probléma a magyar diákhiány
Amint azt lapunkban is olvashatták, a prefektúra, a közegészségügyi igazgatóság és a tanfelügyelőség képviselői szeptember elsejétől ellenőrzik a tanévkezdésre készülő iskolákat, óvodákat. 
Pellegrini Miklós Arad megyei helyettes főtanfelügyelő a Nyugati Jelennek elmondta, leginkább azokat a létesítményeket látogatják meg, melyeknek már a korábbi években is problémát okozott a működésükhöz szükséges egészségügyi engedélyek megszerzése. Arad megyében tavaly a tanintézmények 13%-a egészségügyi engedély nélkül működött, legfőképp az ivóvízgondok miatt. Ezeket fogják most sorra venni, bár a hatóságiak szerint az érintett iskolákat működtető kistelepülési önkormányzatok java továbbra sem rendelkezik megfelelő anyagi forrással a helyi ivóvízproblémák megoldására.
Az Arad Megyei Tanfelügyelőség nyilvántartása értelmében a 2011–2012-es tanévben összesen 13 892 óvodást, 17 008 elemistát, 17 192 gimnazistát és közel 16 000 líceumi diákot várnak. Utóbbiak száma még nem végleges, hisz még hátra van egy utolsó számítógépes elosztás a betöltetlen helyekre. Pellegrini helyettes főtanfelügyelő szerint várhatóan mintegy 2500 diákra számítanak a magyar tagozaton. Az alacsony gyereklétszám miatt több magyar iskola, illetve magyar tagozatot működtető létesítmény kérte azt a tanfelügyelőségtől, hogy csökkenthessék a minimális osztályonkénti gyereklétszámot (ami jelenleg 10 diák). Ezt a problémát minisztériumi szinten kell megoldani, de mivel Arad megyének van egy magyar oktatási államtitkára, remélhetően ennek nem lesz akadálya. Több magyarlakta település is küszködik ezzel a gonddal, például Majláthfalva, illetve Zimándújfalu, vagy a megye egyetlen magyar középiskolája, a Csiky, ahol – diákhiány miatt – még kérdéses, hogy beindul-e a líceumi filológia szak.
A főtanfelügyelő-helyettestől azt is megtudtuk, hogy elkészült a román tankönyvek fordítása; mint ismeretes a nyolcadikos és tizenkettedikes magyar tagozatos diákok az elkövetkező tanévtől magyarul tanulhatják Románia történelmét és földrajzát. A magyarra fordított tankönyvekkel kapcsolatban szeptember 3-án, szombaton lesz egy bemutató Marosvásárhelyen, az eseményen Arad megye is képviseltetik, így jövő héten minden bizonnyal mi is többet tudunk majd minderről.
Sólya R. Emília. Nyugati Jelen (Arad)

Végre kell hajtani a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés határozatait – Felhívás
Felhívás Székelyföld választópolgáraihoz és az önkormányzati választások jelöltjeihez
2009-ben a Székely Nemzeti Tanács azzal a céllal kezdeményezte a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés életre hívását és működtetését, hogy az önkormányzatokat bevonja az autonómia küzdelembe, megteremtse az autonómia intézményeinek előfutáraként a régió elő-parlamentjét, világossá tegye, hogy az önkormányzatok cselekvően fel fognak lépni a közigazgatási reform során Székelyföld területi integritása mellett, és az önkormányzatok révén máris megkezdi valóra váltani Székelyföld autonómia statútumából azt, ami az önkormányzatok hatáskörén belül valóra váltható. Az önkormányzati választások előtt, mielőtt a jelöltek a programjaikat kidolgozzák, mielőtt a választók az elvárásaikat megfogalmazzák szükséges leszögezni: ezeket a határozatokat a választási előkészületek során iránymutató elvekként kell kezelni:
1. Székelyföld fel nem osztható és be nem olvasztható, csakis természetes, történelmileg kialakult regionális határai közt, önálló, többlethatáskörökkel rendelkező autonóm közigazgatási egységként képzelhető el a jövőben, amelynek egyben különálló fejlesztési régiónak is kell lennie. Azt az Európai Unióban elfogadott elvet kell irányadónak tekinteni Románia számára is, amelynek megfelelően, a régiókat nem kijelölni, hanem elismerni kell.
2. Székelyföld önkormányzatai támogatják a Székely Nemzeti Tanácsnak Székelyföld autonómiájára vonatkozó törvénytervezetét, amelyet az autonóm Székelyföld alaptörvényének tekintenek, minden rendelkezésükre álló törvényes eszközzel segítik annak parlamenti beterjesztését, beleértve egy állampolgári törvénykezdeményezés támogatását. Településeiken népszerűsítik a tervezetet, terjesztik nyomtatott és digitális változatát, előadásokat szerveznek, hogy a választópolgárok azt minél alaposabban megismerhessék.
3. Népszavazásokat írnak ki Székelyföld településein a közigazgatási határok megváltoztatására vonatkozóan, hogy Székelyföldet különálló, autonóm közigazgatási egységként törvény által létre lehessen hozni. Vállalják a népszavazások megszervezését, bírósági meghiúsításuk esetén pedig közösen fordulnak az Európai Tanács Parlamenti Közgyűléséhez, hogy ezúton bírják rá a román hatóságokat Románia nemzetközi kötelezettség vállalásainak tiszteletben tartására.
4. A magyar nyelv hivatalos nyelv Székelyföldön, jogállása azonos az állam hivatalos nyelvével. Székelyföld minden polgárának joga van szabadon, azonos feltételek mellett használni szóban és írásban mindkét nyelvet. Székelyföld önkormányzatai biztosítják mindkét nyelv természetes és hivatalos használatát, elfogadva minden olyan rendszabályt, amelyre szükség van megismerésük érdekében, megteremtve minden olyan feltételt, amely garantálja teljes egyenlőségüket. A Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés Házbizottsága az önkormányzatok szakértőivel közösen meg fogja határozni a közhivatalnokoknak azt a körét, amelynek kötelező módon beszélnie kell mindkét nyelvet: akik esetében a két nyelv ismerete a szakmai kompetencia részét képezi.
5. – A Székely Himnuszt, Székelyföld himnuszának nyilvánítják. - A Székely Nemzeti Tanács által 2004. január 17.-én elfogadott címert, zászlót és lobogót Székelyföld címerének zászlajának és lobogójának nyilvánítják, - A SIC rövidítést, Székelyföld rövidített regionális jelzésének nyilvánítják, és nemzetközi szabványosítását minden eszközzel segítik.
6. A székely székek önkormányzatai, sajátos regionális érdekeik megjelenítésére, közös érdekeik védelmére, közös programok végrehajtására nyolc önkormányzati társulásba tömörülnek. Ezek az önkormányzati társulások a következők: Bardóc-Miklósvárszék, Barót székhellyel, Csíkszék, Csíkszereda székhellyel, Gyergyószék, Gyergyószentmiklós székhellyel, Kézdiszék, Kézdivásárhely székhellyel, Marosszék, Marosvásárhely székhellyel, Orbaiszék, Kovászna székhellyel, Sepsiszék, Sepsiszentgyörgy székhellyel, Udvarhelyszék, Székelyudvarhely székhellyel. 7. A Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlést a székelyföldi közélet konszenzusra épülő intézményi keretének tekintik, a közösen hozott döntéseket végrehajtják, A Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés évente legalább egyszer rendes munkaülésre ül össze
8. Programot dolgoznak ki azokkal a feladatokkal, amelyet az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának Regionális Kamarájában, valamint az Európai Parlament Régiók Bizottságában az elkövetkező időkben végezni kell. Megkereséssel fordulnak az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése és az Európai Parlament magyar képviselőihez, hogy Székelyföld autonómiatörekvését képviseljék, és közös programokat dolgozzanak ki Székelyföld népszerűsítése és regionális önkormányzásának valóra váltása érdekében. 9. Március 15. helyi jellegű hivatalos ünnep, s mint ilyen, munkaszüneti nap Székelyföldön.
Felkérjük Székelyföld választópolgárait, hogy tekintsék a fenti határozatokat minden jelölt számára kötelezőnek, kérjék tőlük számon, és csak olyan jelöltre szavazzanak, aki ezeket a programjába foglalta. Felkérjük Székelyföld önkormányzati tisztségviselőit, hogy a választásokig hátralevő időben tegyenek konkrét lépéseket a fenti határozatok gyakorlatba ültetésére. Felkérjük a pártok vezetőit, a székelyföldi közélet személyiségeit, az önkormányzati választások jelöltjeit, hogy tegyék meg a szükséges lépéseket, hogy a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés fenti határozatcsomagja a 2012-es önkormányzati választás elvi eszmei iránytűjévé váljon.
Marosvásárhely 2011. szeptember 01.
Izsák Balázs a Székely Nemzeti Tanács elnöke. Erdély.ma

Bűzlik az arany Cotroceni-ben (Lemondott Eckstein-Kovács Péter)
A verespataki aranybánya-beruházás miatt lemondott tisztségéről Eckstein-Kovács Péter, Traian Băsescu államfő kisebbségügyi tanácsadója. Az RMDSZ-es politikus ellenzi a verespataki ciántechnológiás aranykitermelést, az elnök viszont az elmúlt napokban nyílt kampányt folytat a projekt mellett. Álláspontja miatt Eckstein Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel is összetűzésbe került néhány nappal korábban. Az államfőt egyébként rendre hagyják el tanácsadói: csak a második mandátumában 14 munkatársa hagyta ott a Cotroceni-palotát.
Eckstein-Kovács Péter tegnapi nyilatkozataiban elmondta: lemondása oka, hogy Traian Băsescu államfő támogatja a bányaberuházást, ő maga viszont ellenzi; egy tanácsadónak pedig támogatnia kell az államfő kezdeményezéseit. "Államelnöki tanácsadóként az államfő véleményét kell tolmácsolnom és népszerűsítenem. A verespataki aranybánya esetében ezt nem tudtam vállalni, hiszen évek óta következetesen a ciántechnológia ellen foglaltam állást" – fejtette ki. Mint mondta, lelkiismereti kérdésről van szó, Traian Băsescut szóban tájékoztatta döntéséről, ő pedig elfogadta lemondását, melyet hétfőn írásban is benyújt.
Gesztusát Kelemen Hunor RMDSZ-elnök nem kívánta kommentálni. Olyan döntésről van szó, amelyet el kell fogadni, nem kommentálni kell, hiszen az államfő és tanácsosa közötti nézeteltérésről, konfliktusról, feszültségről van szó. Hozzáfűzte: Eckstein Cotroceni-beli lemondása után is politizálni fog. A szabadelvű RMDSZ-es politikus egyébként nem csak az államfővel, hanem Kelemen Hunor szövetségi elnökkel is összetűzésbe keveredett, miután aláírta a verespataki bánya megnyitását ellenző hetvenhét romániai magyar civil szervezet állásfoglalását. Ebben a dokumentumban a civilek amiatt tiltakoztak, hogy a Kelemen Hunor vezette kulturális minisztérium lehetővé tette a Kirnyik-hegységre vonatkozó régészeti mentesítési bizonylat kibocsátását. A nyilatkozat aláírása után Eckstein elmondta: azért csatlakozott a kezdeményezéshez, mert véleménye szerint a verespataki befektetés káros Románia számára. Az aláírók azt kérték Kelementől, vonja vissza a bizonylatot, vagy – ha ezt nem teheti meg – mondjon le miniszteri posztjáról. Ezt követően Kelemen leszögezte: az engedélyt nem lehet visszavonni, és nincs szándékában megszüntetni a régészeti mentesítésre előterjesztett Kirnyik-hegy törvényes védettségét mindaddig, amíg nem tisztázódik, milyen arányban vesz részt az állam a verespataki kitermelésben. Felszólította Ecksteint, egyértelműsítse álláspontját, döntse el: vagy RMDSZ-tagként viselkedik, vagy továbbra is elhatárolódik az RMDSZ elnökétől, ez esetben azonban "szabad az út, oda megy, ahova akar". Válaszként Eckstein azt mondta: hosszabb ideje tagja az RMDSZ-nek, mit Kelemen Hunor. "Ha a szövetség vezetői úgy gondolják, hogy egy véleménykülönbség miatt, vagy mert nem szeretem a ciánt, kirúghatnak az alakulatból, hát tegyék, de én önszántamból nem távozom" – szögezte le, majd hozzáfűzte: Verespatak kapcsán fogalmazott meg személyes véleményt olyan kérdésben, amelyben az RMDSZ még nem alakította ki hivatalos álláspontját. Az RMDSZ-es politikus 2009-től töltötte be a tanácsadói tisztséget, amelyet Băsescu azt követően ajánlott fel neki, hogy 2008-ban nem jutott be szenátorként a parlamentbe. Eckstein évek óta küzd a bányászati ciántechnológiák betiltásáért, korábban társkezdeményezője volt egy olyan törvénytervezetnek, amely a betiltást írta elő, de a parlamentben nem sikerült elfogadtatni ezt a jogszabályt. A kolozsvári politikus a 14. tanácsadó, aki Băsescu második mandátumában lemondott. Az államfőt egyébként első mandátuma idején is rendre otthagyták munkatársai, különféle okokból olyan ismert személyiségek távoztak a Cotroceni-palotából, mint Renate Weber, Andrei Pleşu, Adriana Săftoiu vagy mostanság Cătălin Avramescu, Sebastian Lăzăroiu.
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Aszfaltország szórványmagyarjai
Pusztaújlaknál balra letérve kanyarodunk a Réz-hegységet átszelő mellékútra. A szelíd emelkedőn fölfelé kapaszkodtunkban mögöttünk fokozatosan kibomlik a Sebes-Körös völgye a víztározó hosszan elnyúló, csillogó tükrével, a lankás hátakon erdők, kaszálók szegélyezik az utat, a dombbordák felől szénaillat fogad, végigkíséri utunkat a száradó fű szaga. „Mintha a Székelyföldön járnánk, olyan a tájhangulat” – mondogatja kollégám óvatosan kerülgetve a kátyúkat. Óvatossága elnyeri méltó jutalmát, mire lakott helyre érünk, az úttest tükörsimává nemesedik a hajdan fél Európát aszfalttal ellátó vidék felé igyekeztünkben. A tágabb kishazát, Rézalját, ahová ereszkedünk, a Berettyó felé igyekvő patakok szabdalják változatossá. Cigányfalva peremén kijutva érkezünk falvak hosszan elnyúló, egymással összeérő sorába. A Gyepes és a Görbed völgyébe ereszkedő, a Telegdiek birtokára a 14. század derekán telepített vlach pásztorok megülte Lakság volt egykoron gyűjtőneve a Cigányfalva–Szóvárhegy–Tataros–Felsőtótfalu alkotta, több kilométeres faluláncnak. Szalárdi János 17. századi Siralmas magyar krónikája már „sűrű oláh falukkal ültetett hosszú völgy”-ként említi. A 19. század második felében vált szerves részévé a derna–tatarosi, főleg szenet és aszfaltot termelő bányavidéknek, amelynek fellendülése jelentősebb számú szlovák és magyar népelemmel tarkította a környező településeket. Etnoszportyánk első állomására, Kövesegyházára a kettős állampolgárság ügyében fáradozó „RMDSZ-különítményt” kísérve érkezünk.
Közös szórványmentés. 1851-ben Fényes Elek még ezt írta a helységről: „oláhul Szelistye, oláh falu, Bihar vmegyében, Váradhoz éjszak-keletnek 4 órányira, hegyektől övedzett völgyben: 326 g. kath. lak., s anyatemplommal”. Az apró településnek 1880-ban mindössze 114 – 97 román és 17 magyar – lakója volt. Fénykorában, 1941-ben sem haladta meg a félezret, amikor 228 román, 170 magyar, 48 cigány és 37 szlovák lakta. Ennek a bécsi döntést követő „fénykornak” az idején, 1943-ban épült a falu református temploma. Mialatt Grim András szórványokért felelős RMDSZ-alelnök csapata a parókián fogadja az ügyfeleket, Lukács András Levente lelkipásztor és Balogh Károly kurátor, helybeli RMDSZ-elnök kíséretében megtekintjük a jókora gyümölcsössel körülvett, szénaboglyák övezte templomot. Belvilágát szépen rendbe tették, a külseje szorul alapos renoválásra. Lukács tiszteletes várad-olaszi, majd zilahi segédlelkészkedés után lett 2008-ban a szórványközösség lelkipásztora. Helyben 35, Dernán 40, Tataroson 15, Varaszón 11, összesen 101 tagja van a gyülekezetnek. A templomépítés óta, több mint hat évtizedig nem volt saját lelkészük, a pusztaújlaki szolgált be ide. Nem csoda hát, hogy Lukács tiszteletes nagyon rossz körülmények között vette át a hivatalát, minden épület le volt romolva, a lakatlan papi lak éppúgy, mint a jószerével alig használt istentiszteleti hely. Szinte veszélyes volt az egyház portájára bejutniuk a templomba igyekvő híveknek, hiszen csak egy billegő, korhadt fapalló hidalta át a patakot. Nemcsak kőhíd került a Gyepes fölé 2009-ben RMDSZ-es segédlettel, hanem végre bevezethették minden épületbe a villanyvilágítást is, a hagymádfalvai önkormányzat, illetve az esperesi hivatal támogatásával. A teljes tetőzetet lecserélték állami pályázat révén, hiszen esőzések alkalmával gyakran beázott a templomhajó, és ugyancsak tavaly ablakokat, ajtókat cseréltek a megyei tanács költségvetéséből juttatott anyagi támogatással.
Két magyar intézmény: a református egyház és az érdekvédelmi szervezet szinte egyszerre indította el szórványmentési tevékenységét. Gyakorlatilag egy-két esztendőnyi fáziseltolódással, vagy éppen egy időben alapítottak megyeszerte szórvány-egyházközségeket, illetve helyi RMDSZ-szervezeteket az igen kis lélekszámú közösségekben. Ennek a hatékony szinkronicitásnak szép példája riportutunk mostani első helyszíne…
A gyülekezet hetven százaléka idős ember, a fiatalabbak jó része vegyes házasságban él. „Három esztendeje, mióta itt szolgálok, a négy helységben összesen hét temetés volt, keresztelő egy sem – mondja a lelkipásztor (képünkön). – Kövesegyházán egyetlen református gyereket tartunk számon, 2009-ben két leánykát konfirmáltunk. Esküvő 2010-ben volt, dernai fiatalok jöttek ide hűséget fogadni egymásnak. Ott van egy imaházunk, a többi helyen magánházaknál tartjuk az istentiszteletet. Egyik vasárnap Kövesegyházán és Dernán szolgálok, a másikon Tataroson és Varaszóban.” A faluban összevont négyosztályos román iskola működik, mindössze 12 tanulóval, nyolcosztályos tanintézmény csupán a gyakorlatilag színromán községközpontban, Hagymádfalván van. A helybeliek emlékezete szerint régente az iskola épületében tartották az istentiszteleteket. Az apró közösség összefogásából előbb csak egy haranglábra tellett, majd 1938-ban kezdték el építeni a templomot. Akkoriban néhány évig saját lelkipásztoruk is volt, aki a tanítóságot is elvállalta. Az istentiszteleti hely felépülte után néhány esztendővel, a negyvenes évek végén összegyűjtötték a fiatalok több nemzedékét, ilyenformán az első konfirmáció alkalmával tizennyolc taggal gyarapodott a gyülekezet. Még egy hasonló „akció” zajlott le az ötvenes évek elején, tíz konfirmáló gyerekkel. Akkoriban mindenki Kövesegyházán végezte el a négy osztályt román nyelven, ötödikesekként Tataroson folytatták, ahol viszont a varaszótanyaiakkal együtt elegen lettek egy magyar tannyelvű osztály beindításához. Később a magyar felső tagozat Felsődernára került, ott a hatvanas években szűnt meg a magyar nyelvű oktatás.
Fatolvajok és vaddisznók prédája. Fényes Elek százhatvan évvel ezelőtti statisztikája szerint Kövesegyháza „határa 416 hold, mellyből urb. szántó 42, rét 14, majorsági rét 80, erdő 200, közlegelő 40, szőlő 40 hold. Földe sovány; esőzéskor a tengerit jól megteremné, de a közel levő Réz-hegyben tanyázó vadsertések pusztítják”. A falu határa az erdőirtások ellenére napjainkban sem sokkal terjedelmesebb, bizony, a kétszázvalahány helybeli számára nem nyújt megélhetést. Amióta a bányákat bezárták, a környéken minden munkalehetőség megszűnt, sokan Nagyváradra, Margittára ingáznak, a fél határ parlagon maradt.
Hogy „vadsertés ügyben” mennyire nincs új a nap alatt, az a parókián megtartott rögtönzött falugyűlésen is elhangzik, amikor a Grim Andrással és csapatával ide látogató Szíjjártó Zoltán, az Erdészeti Hivatal gazdasági igazgatója tart tájékoztatót az állami és magánerdők helyzetéről. Mindenkinek van egy kis erdeje, bár nem az eredeti részüket kapták vissza. A főleg helybeli, az erdőszéli dombon lakó romák űzte falopás megakadályozása egyetlen, a faluközösség által felfogadott erdőőr tiszte volna, de ennél nagyobb gond, hogy nemcsak az erdőgazdálkodásnak, hanem a vadállomány szabályozásának sincs gazdája. Annyira elszaporodtak a vaddisznók, hogy nemcsak az erdőszéli földekre járnak rá, hanem szerte a határban már vetés után feltúrják a szántókat, nyár végére nem sok kukorica marad, hiszen betakarítás előtt felprédálják a földeket, még a faluba is lejárnak, túrják a kerteket. (Később egy vadszakértőtől tudom meg: az idei, szinte példa nélküli inváziónak az a magyarázata, hogy a bükkösökben-tölgyesekben igen csekély a makktermés, emiatt az állatok – nemcsak a vaddisznók, de az őzek, a szarvasok is – állandóan fosztogatják a termőföldeket.) Az erdészeti vezető szorgalmasan jegyzetel, megígéri, hogy felveszi a kapcsolatot az illetékes vadásztársasággal, amelyikhez Rézalja tartozik. Nemcsak a segítséget kínálja fel, hanem tanácsokkal is szolgál a vonatkozó törvényeket, a fakitermelést és az erdők újratelepítését illetően.
Grim András sem jött üres kézzel, a szórványprogram keretében a falugondok vizsgálata, az egyszerűsített honosítási eljárásról tartott tájékoztatók mellett, munkatársai az érdeklődőknek összeállítják a dokumentációt. A megyei alelnök a beszélgetés során kiemelten foglalkozik az őszi népszámlálással kapcsolatos kérdésekkel is. Nem csupán megszólítani igyekeznek a szórványmagyarságot, hanem felkutatni és megtartani is. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy mindenki, a vegyes házasságban élő magyarok is vállalják az identitásukat, és ellenőrizzék, hogy nemzetiségüket helyesen tüntetik-e fel a számlálóbiztosok. Szó esik a 2012-ben esedékes önkormányzati választásokról is. Egyöntetű vélemény, hogy ha jövő nyáron összefognak, akár egy tanácsosi helyet is megszerezhetnek. Balogh Károly, a kurátori tisztséget is betöltő helybeli RMDSZ-elnök ambiciózus fiatalember, szívesen elvállalná a kihívást… A falu dolgait már a parókián várakozó helybeliekkel hányjuk-vetjük meg. A fiatalabb nemzedéket a gondnok mellett az egy szem kövesegyházi gyermek édesanyja, Megyeri Mónika képviseli. Nagyváradról jött ide férjhez, az egyik helybeli ABC-ben dolgozik. Kozma Bálint 84 éves, Balogh Jenő 69 éves nyugdíjas bányász és négy nagymama korú, fürge asszony, Bokra Erzsébet, Balogh Karolina, Kovács Erzsébet és Kovács Klára vesz részt a tanácskozáson, s annak befejeztével jó hangulatban búcsúzunk el a kövesegyháziaktól, hiszen Balogh Karolina, „mindenki Kara nénije” legendás fánkjával kínál meg bennünket, mielőtt útra kelnénk.
Népesedési hullámvölgy. Felsődernára tartva kapaszkodunk a múlt század harmincas éveiben még közel ezer szlovák, feleannyi román lakta (az oklevelekben először 1406-ban „posessio walachalis”-ként emlegetett) Sástelek, egy mára alig félezer lelkes falu felé. Akár a környék megannyi településén, a 18–19. század fordulója után több hullámban ide érkező derék tótok előbb az erdőirtással, hegyi gazdálkodással, majd bányászattal, keletebbre, Almaszeghuta és Feketeerdő környékén pedig üveggyártással is foglalatoskodtak. Napjainkra főleg a ki- és elvándorlásnak s a külhoni munkavállalásnak betudhatóan megharmadolódott a lélekszámuk a Réz-hegység két oldalának erdőségeiben megbúvó „Kis-Szlovákiában.”
A községszékhely felé ereszkedő szerpentinút szokatlanul jó minőségű, jószerével nyoma sincs a néhány esztendeje még oly sokszor felpanaszolt rombolásnak, amit a Sebes-Körös és a Berettyó közötti vízválasztón átrobogó autósztráda-építők nehézjárművei okoztak. Felsőderna hajdani híres bányászközpont és ipartelep voltát immár csak néhány elhanyagolt épület és egy magányos gyárkémény jelzi. Az 1880-ban egy híján kétszáz lelkes apró település két-három évtized alatt hatalmasat fejlődött az előző századforduló táján, amikor elkezdődött az aszfalt, a szén és kisebb mértékben a kőolaj bányászata és feldolgozása. Magyar szempontból az utolsó Trianon előtti népszámlálás jelentette a csúcsot, 1910-ben immár 1302 lakosa volt a településnek, melyből 826 magyar (63,4 százalék!), 347 román, 44 német, 31 szlovák és 54 cigány volt. A magyarok száma tíz év múltán 383, újabb tíz év elteltével 201 lélekre csökkent. A kommunista érában bekövetkezett második fellendülés nagyjából ugyanolyan mértékű lakosságnövekedést eredményezett, csakhogy 1960-ban már a román elem dominált: a többségi nemzethez tartozónak 832-en, magyarnak 450-en, szlováknak 21-en vallották magukat. A legutóbbi összeíráskor a község a hozzá tartozó falvakkal együtt 3021 lelket számlált, fölényes, 2180 főnyi román többséggel, 183 főre apadt magyarsággal, és akkor még életerősnek tűnő, 629 léleknyi szlovák közösséggel.
Felsődernán is Lukács tiszteletes biztosít az „RMDSZ-különítmény” számára spáciumot, a kicsiny református imaházban. Régente – akár Tataroson vagy Varaszótanyán – itt is egy-egy családi házban tartották az istentiszteleteket. A dernai hívek áldozatkészségéből nem tellett templomra, mint Kövesegyházán. Igaz, már a nyolcvanas években kibérelhették a magyar iskola községi tulajdonban és rossz állapotban lévő bentlakását. Teljesen rendbe tették, most afféle alkalmi közösségi házként is működik. Az önkormányzat annyiban segíti őket, hogy ingyen használhatják. Célul tűzték ki, hogy ha meglesz rá a pénz, megvásárolják az épületet. Bár az itteni magyar közösség népesebb volna, mint a kövesegyházi, kevesebben várakoznak a hajdani magyar iskola leányinternátusának helyiségében.
Az utca másik oldalán, ferdén átellenben ott árválkodik a magyarok iskolájának lakatlan, kihasználatlan épülete. (Egy 1910-es keltezésű feljegyzés szerint fénykorában 163 tanulója volt az intézménynek.) Amíg működött, a bentlakásnak köszönhetően összegyűjthették a környező falvak magyar gyermekeit is, „tellett” a magyar nyelvű oktatásra – magyarázza Udvari Sándor presbiter, helybeli RMDSZ-elnök. Presbitertársa, Kovács István a szlovákokat emlegeti. Igaz, ők többen vannak, és igénylik az anyanyelvük fakultatív oktatását a nyolcosztályos román iskolában. Nem úgy, mint a magyarok, de hát nem is lenne széles e vidéken, ki tanítson magyarul. Nemrégiben egy életerősebb hegyközi magyar település, a közeli Micske pedagógusai jártak itt gyerekeket toborozni az iskolájukba. Bentlakást ajánlottak, teljes ellátással, iskolabuszt, mely minden hétvégén hozta-vitte volna a tanulókat, de a szülők nem álltak kötélnek. Mind a húsz dernai magyar gyermek román iskolába jár. Egyébként szinte mindenki vegyes házasságból született. Udvari Sándor bevallja, hogy náluk odahaza is inkább a román szó járja. Bár a veje, Szentgyörgyi Péter is magyar, a szülei reformátusok voltak, de román faluban nőtt fel, emiatt nem is töri a magyar nyelvet, s az unokákat ortodoxnak keresztelte. Igaz, a tízéves leányzó „eljár ide, a reformátusokhoz”, ő jobban, a hétesztendős fiú unoka kevésbé beszél magyarul, az apjukra is „ragadt valami”… Beszélgetőpartnerem még jobban elkomorodik, amikor megpendítem, hogy a lélekszám alapján akár magyar tanácsosa is lehetne Felsődernának. A kilencvenes években volt is egy képviselőjük a helyi tanácsban. Aztán elsorvadt az RMDSZ-fiókszervezet. 2008-ban újraalapították, de a legutóbbi önkormányzati választásokon a mintegy 160 magyarból csupán 18-an szavaztak az RMDSZ jelöltjére. „Az egyik román párt pálinkát osztogatott meg üdítőt, a másik pedig rizset meg cukrot – mentegetőzik –, többen nyíltan a szemembe mondták: ti nem adtatok semmit, ugyan miért szavaztunk volna rátok?” Néhány magyar családot, akár román vagy szlovák falusfeleik egy részét, elhódítottak a gyarapodó „hívők” – a neoprotestáns felekezetek. Ezek a famíliák teljesen elkülönültek, nem vesznek részt a közösségi életben, annyira nem, hogy például választások alkalmával sem lehet rájuk számítani, el se mennek szavazni.
Vakációban felpezsdül az élet. A dernai asszonyok (képünkön) elmondása szerint, ha az utánuk következő nemzedék helyben maradt volna, sokkal erősebb lenne a helybeli magyar közösség. Kovács Ilona például, akárcsak Udvari Anna, három gyereket szült, és mind a két nagymamának hét-hét unokája van. Ha hozzájuk számláljuk Kovács Irénkének, Bödör Erzsébetnek és Szilágyi Dalmának, a beszélgetés további résztvevőinek a leszármazottait is, csupán a megjelentek ivadékaiból kitelne egy kisebb iskolára való létszám. De hát szétszóródtak az országban, a nagyvilágban, csupán nagy ünnepek alkalmával, meg ilyenkor, vakáció idején támad élénkség a nagyszülők portáján.
Ismét előkerül a szlovákok példája. Jobbára római katolikusok, nincs saját papjuk, a bodonosi plébános jár át szentmisét tartani a templomukba. De náluk nyaranta még jobban megpezsdül az élet, hiszen az anyaországba költözöttek és a Szlovákiában csak vendégmunkát vállaló helybeliek szinte mind egyszerre térnek haza olyankor. Sok fiatal értelmiségi is vállal itt „missziós” munkát, a közeli Sástelken működtetnek ifjúsági és gyermektábort vakáció idején. Mialatt az RMDSZ csapata bent, az imateremben ugyanazokban az ügyekben fáradozik, mint Kövesegyházán, beszélgetésünk során itt is hasonló gondok merülnek fel, mint riportutunk előző állomásán. Parlagon marad a földek nagyobb része, nem érdemes gazdálkodni, nem is bírja a korosodó maradék. Ami az erdőket illeti, talán még rosszabb a helyzet, mint Kövesegyházán. Senki se vállalja az erdőőri megbízatást, a faállomány pusztul, szabad prédája mindenkinek. Senki nem vigyáz az erdőre, az egymásét is lopják, olyan tulajdonosok is vannak, akik fűtéssegélyt kapnak az államtól, miközben eladják a fájukat. Itt sincs senkinek vadászengedélye, vaddisznó, őz, szarvas szabadon ga(rá)zdálkodik a még megművelt szántóföldeken.
Persze itt is a legnagyobb gondot a bányák, a gyárak bezárása jelenti. Amikor erről kezdek faggatózni, bár egyik beszélgetőpartnerem, Kovács István húsz évig dolgozott a tárnákban, arra biztatnak, hogy bányaügyekről inkább a szemközti porta kapujában állingáló Kolozsvári Sándort faggassam. Sándor 24 évet húzott le gépészként a szénbányában. Emlékezete szerint a szén- és aszfaltbányászat fénykorában a kitermelőhelyeken, a felszíni kiszolgálóüzemekben és a karbantartóműhelyekben több mint hatezren keresték meg a kenyerüket.
Kis bányatörténeti trakta. A szakirodalomban először Francois-Sulpice Beudant francia tudós említi a derna–tatarosi aszfaltot. Az 1800-as évek elején a kor nagy tekintélyű természettudósa XVIII. Lajos megbízásából és támogatásával rótta az akkori Magyarország úttalan útjait. Az első részletes geológiai leírás 1822-ben készült el – francia nyelven. Beudant így fogalmaz terjedelmes munkája előszavában: „Egy ország, amelyre a természet minden kegyét pazarolta, amelynek éghajlata félgömbünkön a legkedvezőbb, földjét hatalmas folyók öntözik, síkságai csodálatosan termékenyek, a hegyei pedig – amelyeken a földmivelés már lehetetlen – ásványokban gazdagok. Az ilyen ország felébreszti az utazó kíváncsiságát és a természetbúvár figyelmét.” A reformkorban nemcsak közútjaink voltak burkolatlanok, hanem a városi utak nagy része is. Széchenyi István magáévá téve azt a latin mondást, hogy „via vita”, azaz: út az élet, rámutatott, hogy az utak hiánya az ország fejlődésének legnagyobb kerékkötője. Felhívása pusztába kiáltott szó maradt. Hogy a század második felében mégis megindult az útépítés, sőt, az aszfaltútépítés, az többé-kevésbé a véletlen műve. Egy Kovács Mihály nevű inzsellér 1858 tavaszán kirándult Bihar megyébe, Nagyvárad környékére. Feltűnt neki, hogy néhány faluban – Alsó- és Felsődernán, Tataroson – a házak falának legalsó részét mintegy 40-50 centiméternyi magasságban feketére festik. Érdeklődésére a falu lakosai elmondták neki, nem festék ez, hanem a falu határában található szurokszerű anyag, amely megvédi a falat az átázástól. Kovács a helyszínre sietett, és megállapította, hogy amire első pillanatban gyanakodott, az valóság. Ez az anyag a szakkönyveiből már jól ismert bitumen. Laboratóriumi vizsgálatokkal ugyanerre az eredményre jutott. Azonnal társat keresett – és talált is – a nagyüzemi kitermeléshez, s 1863-ban Popper Istvánnal megkezdték a bányászást. Ez a bitumen igen jó minőségű volt, s nagy tömegben fordult elő a földfelszín alatt mintegy 150 méter mélységig.
A társvállalkozó fia – szintén képzett mérnök – már olvasott a bitumen felhasználásával kialakított zajtalan, egységes burkolatról, az aszfaltról, ezért 1864-ben kiutazott Párizsba, hogy idevágó tapasztalatokat szerezzen. Hazautazása után azonnal hozzákezdtek az aszfalt gyártásához és bedolgozásához. Az első magyarországi aszfaltburkolatot Budapesten a Palatinus (ma Nádor) utca 21. számú épülete előtti járdaszakaszon készítették. Hogy a magyar aszfalt kiváló minőségű volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1878-ban, a párizsi világkiállításon a mintadarabok díszoklevelet és aranyérmet nyertek. A fővárosi sikerek után keverőtelepeket hoztak létre szinte minden nagyobb városban, így Nagyváradon, Pécsett, Szegeden, Győrött, Aradon. További előrelépést jelentett a hengereltaszfalt-burkolat meghonosítása. Igaz, a kísérletek először kudarccal végződtek. Az első ilyen burkolatot – egy amerikai szakértő bevonásával – 1906-ban, Nagyváradon építették. Ez azonban egyetlen hét alatt tönkrement. Kiderült, hogy a „szakértő” szélhámos volt… Az első szakszerű leírás Szontagh Tamás érdeme. 1886-ban megjelent tanulmányában közölte, hogy a Réz-hegység északnyugati oldalán neogén lerakódások vannak, gazdag aszfalt- és lignittelepekkel. Tataros, Felsőderna és Bodonos határában az aszfaltot a diluviális agyag alatt fekvő pontusi homok tartalmazza, nagy kiterjedésű lencsékben. Közel 8 km hosszan aszfalttal impregnált homokkő van a Derna-patak felső völgyében. A másfél méternyi agyagos termőföld alatt sovány aszfaltréteg fekszik, alatta művelésre érdemes, fekete aszfaltréteg, legalul pedig lignitréteg húzódik.
Egy tudósítás szerint, melyet a millennium korában írtak, Európában a 19. században csupán két jelentősebb aszfalt-előfordulást találtak: 1849-ben a svájci Val de Travers-i, majd 1864-ben Biharországban a felsődernai és tatarosi „aszfalthegyeket.” 1864-ben jegyezték be Nagyváradon a „Magyar asphalt vállalat” nevű céget, mely később részvénytársasággá alakult. Ezekben a bányákban a természetes aszfaltot – ahogy egyszerűbben nevezték: a földszurkot – tárnákban bányászták. A leírások szerint 60–100 méter mélységig öt réteg-előfordulás volt, és a természetes aszfaltrétegek alatt mintegy 1 méter vastagságban lévő lignitet is kibányászták. Leggazdagabbak lignitben (fiatal képződésű barnaszénben) és aszfaltban a Réz-hegység nyugati homlokán elterülő pontusi rétegek, úgyhogy a Czigányfalva, Tataros, Derna és Bodonos közt fekvő alacsony hegységet Aszfalt-hegyeknek nevezték el.
Európában a századforduló táján csak Angliában és Magyarországon építettek hengerelt aszfaltokat. Vidéky László mérnök már 1873-ban szorgalmazta ezt a technológiát. Egy német útépítő cég a Magyar Asphalt Részvénytársasággal közösen Stuttgartban építette az első aszfaltburkolatot, éppen Vidéky irányításával. A millenniumi kiállítás riportere szerint: „Aszfaltot egy cég állított ki, még pedig a hazai aszfaltipari részvénytársaság (Budapesten, gyárak Tataroson, Mezőtelegden). E cég kiállítása részint a bányászati, részint a vegyipari pavilonban volt látható. Mindenek előtt ki volt állítva azon pontusi korú, nyers aszfaltos homok, amelyből a gyár az aszfaltot nyeri. Magát az aszfalttelepet fotográfiák illusztrálták. Meglepő volt a készítmények sokasága, amelyek közül felsoroljuk az aszfalt briquetteket, aszfalt fedőlemezeket, isolálásra szolgáló lemezeket, nyers olajat, gépolajakat, sárga bőrkenőcsöt, vörös tetőmázt, fekete kocsikenőcsöt, aszfaltlakkot stb. A Magyar Asphalt Részvénytársaság felsődernai és tatarosi telepe nemcsak Magyarországon, de külföldön is, különösen a Keleten, egyre nagyobb tért hódít, a miben az anyag kitűnő minőségén kívül a tulajdonos részvénytársaság vezetőinek is nagy részük van. Bihar vármegye aszfalt-ipara nemcsak a bánya-termelésnek egyre fokozódó emelkedése által tanúsítja a fejlődés jeleit, hanem az által is, hogy mellékiparágak keletkezését és fejlődését tette lehetővé.”
Az aszfaltbányászat és -gyártás bihari úttörői (inkább „útépítői”), Kovács Mihály, Popper István és Vidéky László nyomában haladva, a múlt század második felében mind műszaki, mind tudományos szempontból igen jelentős szerepet vállalt Váradi Ernő vegyészmérnök és mineralógus. Beszélgetéseim során többször is emlegetik a hajdani bányászok a vidék legendák övezte, rejtélyes kutatóját. 1910-ben született Nagyváradon, Váradi Ödön, az Ady-kortárs neves jogász és publicista fiaként. 1935-ben fejezte be vegyészeti és ásványtani tanulmányait Drezdában. Hazatérve előbb a Rézbánya környéki molibdén- és uránlelőhelyeket kutatta, majd az 1940-es évek elejétől a derna–tatarosi bányavidék kísérleti központját vezette. Nevéhez több mint 70 találmány kötődik. Legnagyobb sikerét a dernai bitumenből általa előállított termék, az úgynevezett poláris olaj előállításával aratta. A szovjet légiflotta gépei ennek a különleges, mínusz 63 fokig fagyálló ásványi olajnak a felhasználásával repülték át 1952 telén az Északi-sarkot. Váradi Ernő a legmagasabb állami kitüntetésekben részesült, s a fáma úgy tartja, hogy (íme, a nevéhez fűződő legendák egyike…) Sztálin – közvetlenül rejtélyes halála előtt! – Moszkvába hívatta, és tudományos érdemeit elismerve, egy halom arany ékszerrel jutalmazta meg őt. Számos legendás elem fűződik az időközben akadémikusi címet elnyerő kutató titokzatos bukaresti és jászvásári útjaihoz is. Sokan tudni vélik, hogy néhány havi németországi szimatolás után, ezen eltűnései alkalmával alapozta meg a polimerek kutatását, mellyel Elena Ceauşescu tudományos hírnevét „öregbítette”. Házvezetőjének visszaemlékezései szerint még idős korában is, ha éjszaka „megálmodott valamit”, felkelt, fel se öltözött, hanem pizsamában a laboratóriumába sietett, és azon frissiben kísérletekbe fogott. A közelmúlt krónikája. A Magyar Asphalt Rt. a saját szükségletére kezdett lignitet bányászni, először a Felsődernával szomszédos Bodonoson. Az első szénbányászok a Baranyiak által erdőirtás végett a Réz-hegységbe telepített szlovákok leszármazottai voltak. Bodonosról alagúton keresztül lóvontatta csillékkel szállították az üzemanyagot Dernára. A fél évszázadig kitermelést folytató magyar részvénytársaság vagyonát, tizenegy aszfalt- és szénbányájával, ipartelepeivel, épületeivel együtt Trianon után 1922-ben „vette át” – minden kártérítés nélkül! – a Román Kőolajipari Vállalat. A bécsi döntést követő négyesztendős „magyar közjáték” alatti fellendülés után a bányavidéken az 1940-es évek végén, 1950-es évek elején kezdődött az egyre nagyobb iramú fejlesztés. Az „almaszegi szénmedence”-ként emlegetett kisrégió az ipar, elsősorban az erőművek fokozódó, csillapíthatatlan lignitigényének köszönhetően mintegy hatezer bányásznak biztosított az országos átlagnál „több”, „jobb” kenyeret. Bár – mint azt nyugdíjas riportalanyaimtól megtudom – a Zsil-völgyi bányászok az ottani nagyobb fűtőértékű feketeszén miatt mindig sokkal többet kerestek, mint ők. Az almaszegi bányát műszaki fejlesztés révén 1975-ben – elsőként az országban – teljes mértékben gépesítették. Ennek eredményeként 1985 és 1988 között a munkaversenyben elnyerték az országos első helyet. Románia kőszénellátásának 10 százalékát adva többször kiérdemelték a „Szocialista Munka Hőse” kitüntetést…
Ebek harmincadján. Kolozsvári Sándor nyugalmazott bányagépész véleménye szerint barnaszén még akár évtizedekre elegendő volna a közel száz kilométer hosszan elnyúló tárókban, de csak egyetlen vállalkozó próbálkozik a bányászat felélesztésével a közeli verzár–bodonosi bányavidéken. A tárnákat a rendszerváltozás után fokozatosan zárták be, úgymond konzerválták, szerre nyilvánították „nem rentábilissá” őket. Sándor máig nem érti, kinek, kiknek az érdeke volt a teljes leállás. Mint megannyi ebek harmincadjára ítélt üzem esetében, a „konzerválás” itt sem jelentett egyebet, mint mindennek a szétverését, minden elmozdítható széthordását. Sándor több mint két évtizedig bányakombájnok kezelőjeként dolgozott. A fejtés előkészítése nyomán két fronton haladtak előre, akár nyolcvan-száz méter szélesen. A kitermelt lignitet futószalagon hozták ki, apró villanymozdonyok vontatta csillékkel, billenőkocsikkal szállították az almaszegi szénsilókig, ahol vagonokba rakták át, s főleg a nagyváradi hőerőművet táplálták ezzel a fűtőanyaggal. Kolozsvári Sándor emlékezete szerint a középesi bányában, ahol ő dolgozott, hét halálos baleset történt. A frontfejtésben dolgozók közül szinte mindenkit értek kisebb-nagyobb sérülések, őt magát is. Bányalégrobbanás csak a bodonosi fejtésnél fenyegetett, csak ott keletkezett metángáz a tárnákban. A szolidaritás viszont sok életet mentett meg. Egyszer Sándorék brigádja mögött kigyulladt egy frontfejtés. Egyetlen bányásznak sem volt kötelező védőmaszkja, s a nagy füst teljesen elzárta a visszautat, nem tudtak kimenekülni. Az egyik igazgató – a főnökök mind el voltak látva komplett, oxigénpalackos védőfelszereléssel – mentette ki őket, annyi maszkot hozott magával, ahányan bent rekedtek. Az egyik maszk meghibásodott, s megmentőjük váltakozva hol a pórul járt bányász, hol a saját szájába dugdosta az életet jelentő oxigén forrását. Amikor megszűnt a bányászat, sokan elköltöztek, másfelé próbáltak szerencsét. Sándor egyik cimborája meg sem állt Kanadáig. Mivel jóval kevesebbet kerestek, mint a feketeszenet bányászó Zsil-völgyiek, a nyugdíjuk is jóval kevesebb lett. Debreceni Sándornak huszonnégy esztendei föld alatti munka után 1370 lejjel kell beérnie. Sándor egyébként újságolvasó ember, beszélgetésünk során tájékozottnak bizonyul az ország-világ dolgaiban. Bevallja őszintén: „a politika nem érdekli”, az elvonások és a megígért, de elmaradt nyugdíjemelések miatt „nem ért egyet az RMDSZ politikájával”. Emiatt leskelődött át „közömbösen” a kapujában álldogálva, emiatt nem kelt át az úton, hogy részt vegyen az imaházban tartott megbeszélésen. Szerinte a Szövetségnek nem kellett volna belépnie a demokrata-liberálisok vezette kormánykoalícióba. Mielőtt elbúcsúznánk egymástól, az iránt érdeklődöm: az ő ifjúsága idején milyen volt Felsődernán és széles e vidéken az élet. „A bányászok nagyobb része áttelepedett a vidék falvaiba, de sokan ingáztak, akár hatvan kilométerről is. Autóbuszkonvojok hozták-vitték naponta háromszor a váltásokat. Sok-sok magyar élt itt – kapom a választ. – Volt egy jó focicsapatunk, bányásznapi rendezvényeken nagy ünnepségek zajlottak, a prémiumokból bőven futotta miccsre, sörre. Akár hiszi, akár nem, itt fent a gyártelepen szinte csak magyar szót lehetett hallani az én gyerekkoromban, a románok meg a szlovákok lejjebb laktak, a faluban, de sokan közülük beszéltek magyarul. Csupa magyar szomszédunk volt, ez véges-végig magyar utca volt, én még magyar iskolában végeztem a hét elemit. Amikor Nagykágyán beiratkoztam a gépészeti szakközépiskolába, nagy gondom támadt abból, hogy jószerével egy szót sem értettem románul.” Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

/vezércikk/
Eckstein példája
Amikor az elveszített 2008-as parlamenti választások után Eckstein-Kovács Péter volt RMDSZ-es szenátor elszegődött Traian Băsescu mellé kisebbségügyi tanácsosnak, az RMDSZ éppen akkor került ellenzékbe.
A volt kisebbségügyi miniszter úgy vált tehát részévé az államelnök gyakorolta hatalom köreinek, hogy alakulata ellenzékben volt kénytelen politizálni. Akkor a politikus gesztusát sokan oportunistának titulálták – e sorok írója is –, és azt vágták a fejéhez, hogy a hatalomból kiszorult RMDSZ-t cserben hagyva „lepaktált” a Cotroceni-palota urával
Most, majdnem három év után, fordult a kocka: az RMDSZ van kormányon az „elnöki párt” oldalán, és Eckstein-Kovács Péter „vonult ellenzékbe” azzal, hogy lemondott magas cotroceni-i posztjáról. A volt szenátor elvi okokkal indokolta lemondását: Traian Băsescuval szöges ellentétben ő ellenzi a verespataki bányaberuházást, és ez a nézetkülönbség lehetetlenné teszi az együttműködést közöttük más kérdésekben is.
Eckstein gesztusa mindenképpen üdvözlendő, még akkor is, ha felmerül a kérdés: miért csak most, és miért éppen most kerül rá sor? Az államfő ugyanis már a korábbi években is egyértelműen értésre adta vélekedését ebben a kérdésben – legutóbb a 2009-es államelnöki választási kampányban, amikor az ellenfelével, Mircea Geoanával lefolytatott tévévitában ország-világ előtt kinyilatkoztatta: ő az aranykitermelés híve. Ha tanácsosa már akkor nyilvánosan elhatárolódik tőle, ha akkor lemond, a gesztusnak azonnali, akár a választások végkimenetelére is kiható politikai következményei lettek volna.
Így azonban marad az igencsak kevés konkrét gyakorlati következménnyel járó becsületbeli lemondás, aminek értékéből levon valamelyest a késői „eszmélés” ténye is. Arról nem is beszélve, hogy abban a kérdésben, amelyikben Eckstein-Kovács Péter valóban illetékes – a kisebbségvédelem terén – nem sok eredményt mutathatott fel a Traian Băsescu oldalán eltöltött szűk három év alatt: az államfő továbbra is a caracaliakéval egyenrangúnak tartja a székelyföldi emberek autonómiaigényét (egy lemondást ez is megért volna!), az e területen elért eredmények pedig sokkal inkább köszönhetőek az RMDSZ kormányzati, mintsem Eckstein cotroceni-i szerepvállalásának.
Egyébként,ha már párhuzamot vontunk az RMDSZ és volt szenátora által leírt politikai ívek között, tegyük fel a kérdést: ha már annakidején – nem sokkal Eckstein után – a szövetség is az elnök és pártja mellé állt, megtörténik-e ugyanez most is, ellenkező irányban? Érdekes fordulata lenne ez a politikai életnek.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Tőkés Eckstein-Kovács Péter lemondását követendő példának nevezte –
Péntek délelőtt nagyváradi EP-irodájában sajtótájékoztatót tartott Tőkés László európai parlamenti alelnök és Szilágyi Zsolt kabinetfőnök. Felvázolták az EP-alelnök főbb célkitűzéseit.
Szilágyi Zsolt kabinetfőnök elmondta: mivel lezárult egy időszak, és elkezdődött az Európai Parlament őszi ülésszaka, fontosnak tartották, hogy összefoglalják Tőkés László eddigi EP-képviselői és alelnöki tevékenységét, és felvázolják a főbb célkitűzéseket. Szerintük a következő tárgykörök és ügyek képezik ezek lényegét: a nemzeti és keresztény értékek képviselete, a kelet-közép-európai rendszerváltoztatás előmozdítása, a kisebbségi közösségi jogok kivívásáért folytatott küzdelem egy európai kisebbségvédelmi rendszer kialakítása távlatában, a kárpát-medencei magyarság érdekeinek védelme a közép-európai nagyrégió helyreállítása és kiépítése keretében, az üldözött keresztények és kisebbségi közösségek védelme, a Lisszaboni Szerződés vallási párbeszédre vonatkozó 17. cikkelyének az életbeléptetése, illetve az intézményes európai-egyházi kapcsolatok kiépítése, a nyugat-balkáni és a keleti partnerséghez tartozó országoknak az EU-hoz történő csatlakozásának támogatása, Románia schengeni övezethez való csatlakozásának az elősegítése és az országhatárok átjárhatóságának munkálása, a cigányság jogainak védelme és emancipációja az európai cigánystratégia létrehozása és életbe léptetése által, a közvetlen polgári demokrácia eszközrendszerének kialakítása az állampolgársági kezdeményezés elfogadásával és alkalmazásával, valamint az európai környezetvédelem globális kitekintésű érvényesítése a cián alapú bányakitermelés betiltásával (Verespatak).
Egyaránt képviseli
Tőkés László hangsúlyozta: az Európai Parlamentben egyaránt képviseli a magyar és a romániai érdekeket. „Szívügyének” tekinti Románia schengeni csatlakozást, de ugyanúgy felvállalta a magyar érdekképviseletet is, például az anyaország féléves EU-elnöksége alatt. Úgy fogalmazott: számára természetes, hogy magyarként a magyar nemzeti, román állampolgárként pedig Románia érdekeit képviseli, hiszen e két ügy egy egyesült Európában nem lehet ellentétben egymással. Ugyanakkor pozitív politikai konjukturának nevezte, hogy a néppárti frakciónak a tagja, mely tömörülésnek Schmitt Pál és Traian Băsescu államelnökök is a hívei, illetve a PDL és az RMDSZ EP-képviselői is ezen csoport széksoraiban foglalnak helyet.
A volt püspök magyar-magyar összefogásra buzdított, mert megítélésében ez „categoricus imperativus”, azonban szerinte „nem fog menni, ha folytatódik az RMDSZ verespataki politikája, amit Kelemen Hunor és Borbély László, az RMDSZ vezető emberei testesítenek meg, ha továbbra is a hatalom fogságában maradnak, ha gátolják az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzését, és ha a magyar nemzetpolitika ügyében nem tisztázzák álláspontjukat”. Újságírói kérdésre válaszolva az EP-alelnök követendő példának nevezte Eckstein-Kovács Péter elnöki tanácsos lemondását, meglátásában ezen tettével indirekt módon az RMDSZ opportunista és megalkuvó politizálására figyelmeztetett, mellyel nagy károkat okoz az erdélyi magyarságnak. Tőkés László Verespatakkal kapcsolatban megjegyezte: az európai regionalitás szellemében elképzelhetetlen lenne, hogy a fővárosban hozzanak egy ilyen jelentős, az egész Kárpát-medence szempontjából fontos döntést, anélkül, hogy megkérdeznék a helybélieket.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro. Erdély.ma

Kisebbségi szeminárium a magyarnyelvű felsőoktatásról
Jóváhagyta a román kormány a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem akkreditálását, a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen azonban továbbra is megoldatlan a magyar tagozat önállósulása. Ezek voltak a kiemelt témái egy kisebbségi szemináriumnak Marosvásárhelyen.
Az RMDSZ miniszterei jó hírrel érkeztek a felsőoktatási tanácskozásra: a román kormány a héten jóváhagyta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem akkreditálását, igaz, erre a döntésre több mint egy évet kellett várni.
A Bernády Közművelődési Alapítvány rendezvényén a napok óta műtős ruhában demonstráló marosvásárhelyi orvostanhallgatók is megjelentek. Ők amiatt tiltakoznak, hogy az egyetem szenátusának román többsége elutasította egy önálló magyar tagozat létrehozását, holott ezt már törvény írja elő. Az RMDSZ politikai alelnöke szerint a Román Oktatási Minisztérium csak akkor hagyhatja jóvá a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem új chartáját, ha abba belekerül a magyar tagozat szervezeti önállósága.
Az anyanyelvi felsőoktatásról rendezett tanácskozáson elhangzott: az új oktatási törvény nem csak lehetővé teszi, hanem előírja, hogy a többnyelvű állami egyetemeken önálló tagozatokba szervezzék a kisebbségi nyelveken működő szakokat.
Duna Tv, Híradó. Erdély.ma

Kihasználni az esélyeket
Nehéz a törvényt alkalmazni
Az anyanyelvi oktatás esély és szükségesség. Élünk-e a lehetőséggel? E kérdés köré szerveződött az a tanácskozás, amelyet a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kezdeményezett a romániai kisebbségi oktatás képviselőivel. A marosvásárhelyi Bernády Házban tartott szemináriumon az alapkérdésre Tonk Márton egyetemi docens, a Sapientia EMTE Természettudományi és Művészeti Karának dékánja adott választ: véleménye szerint az esélyeket nem tudtuk kellőképpen kihasználni. Ugyanakkor ő fogalmazta meg, hogy egy ernyő alá, egy konzorciumba kellene összefogni a különböző egyetemeken folyó magyar oktatást, ami számottevő előnyökkel járna. A kérdés az, hogy ki teszi meg ennek érdekében az első lépést.
A teljes körű anyanyelvi felsőoktatás mindenképpen megilleti az 1,6 milliós romániai magyar közösséget, amely az anyanyelvi oktatás és felsőoktatás terén évszázados hagyományokkal rendelkezik Erdélyben – hangzott el a tanácskozást vezető Borbély László miniszter beszédében, aki ismertette az új tanügyi törvény nyújtotta lehetőségeket az anyanyelvi oktatásban. Ezt hangsúlyozta a későbbiekben Markó Béla miniszterelnök-helyettes is, aki szerint a közoktatási törvény az eddigi jogszabályok közül a legjobb, mivel kizár mindenféle hátrányos megkülönböztetést. Ugyanakkor, mint minden reform esetében, gyakorlatba ültetése nehézségekkel, ellenkezéssel jár, és fontos szempontot jelent, hogy sikerül-e a többség támogatását megnyerni. A többség viszonyulása azonban nem jelentheti azt, hogy az egyetemi charták kidolgozásakor el lehet tekinteni a törvény előírásaitól. Az egyetemi szenátusnak – és itt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre utalt – azt kell eldöntenie, hogy hány intézetet (főtanszéket hoz létre) és nem a visszautasítását annak, amit a jogszabály világosan leszögez.
Annál is inkább, mivel a MOGYE 1945-ben éppen a magyar nyelvű orvosi és gyógyszerészeti oktatás érdekében jött létre – hangzott el Nagy Örs rektorhelyettes beszédében, aki a magyar tagozat fokozatos elsorvasztásának történetét vázolta fel, továbbá azt a folyamatot, ami a rendszerváltás után kezdődött és pozitív eredményekkel járt a helyek számát illetően, de nem oldotta meg az oktatói utánpótlást. A rektorhelyettes hivatkozott a törvényre és arra a szándéknyilatkozatra, amelyben a magyarországi orvosi egyetemek vezetői a hiányzó tanszemélyzet pótlására és a tudományos munka támogatására ígértek segítséget. Csakhogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészet Egyetemen nincsenek akkreditálva a magyar magyar oktatási programok, ez az egyik szempont, amiért a szenátus nem szavazta meg, hogy az új működési szabályzatban szerepeljen az önálló magyar oktatási vonal – jelentette be Brânzaniuc Klára tudományos rektorhelyettes, aki nem tudott válaszolni Borbély László azon kérdésére, hogy mi akadályozta meg az egyetem szenátusát abban, hogy a törvény értelmében létrehozzák a magyar vonalat alkotó főtanszékeket.
Mint később kiderült, a másik két multikulturálisnak nyilvánított egyetem, a kolozsvári Babes-Bolyai és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem idejében elindította a magyar szakok akkreditálására vonatkozó folyamatot. Ez Magyari Tivadar rektorhelyettes szerint lehetővé tette a BBTE magyar tagozatának oktatásszervezési önállóságát, csakhogy szétszórttá, sérülékennyé vált a felaprózódott magyar vonal.
Hogy valóban nem egyszerű a közoktatási törvény előírásainak gyakorlatba ültetése, ezt erősítette meg Béres András, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára. Bár idejében felkészültek a törvény alkalmazására, s az egyetem új felépítésére két változatot is kidolgoztak, az új chartát visszautasította a közoktatási miniszter.
A Sapientia egyetem a MOGYE-val ellentétben előkelő helyen áll a kutatásban elért eredmények terén, de intézményi akkreditációját egy év elteltével sem foglalták törvénybe, ami egy sor előnytől fosztja meg az felsőoktatási intézményt – hangzott el Székely Gyula dékán beszámolójában.
Az előadásokhoz sokan hozzászóltak, s a tanácskozás alatt a Romániai Magyar Orvosképzésért Egyesület tagjai tüntettek a Bernády Házban.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

Felsőoktatási körkép: legrosszabb Marosvásárhelyen a helyzet
A hazai kisebbségi felsőoktatásról tanácskoztak Marosvásárhelyen az új oktatási törvény biztosította lehetőségek tükrében. A magyar nyelvű oktatást biztosító állami és magánegyetemek vezetői az intézményeikben tapasztalt helyzetet ismertették. Kiderült, hogy egyértelműen a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) a legrosszabb a helyzet a magyar nyelvű oktatás szempontjából.
– Mi is elégedetlenek vagyunk, de ezek után csak azt mondhatom, hogy nálunk mennyország van – állapította meg a hallgatóság körében helyet foglaló Magyari Tivadar, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektorhelyettese, miközben a MOGYE vezetőinek helyzetjelentését hallgatta.
A Bernády György Közművelődési Alapítvány által szervezett tanácskozáson Nagy Örs, a MOGYE rektorhelyettese felidézte: az egyetem szenátusa a magyar nyelvű oktatás számára hátrányos egyetemi chartát fogadott el. A charta ugyanis nem teszi lehetővé az önálló magyar intézetek (főtanszékek) alapítását. Történik mindez azon az egyetemen, amely 1945 és 1962 között magyar nyelvű felsőoktatási intézményként működött, a román tagozatot csak a hatvanas évek elején alapították, azóta viszont a magyar nyelvű oktatás háttérbe szorult. A rektorhelyettes szerint rendszerváltás óta voltak kedvező folyamatok, így sikerült biztosítani, hogy a tandíjas helyeket fele-fele arányban osszák el, a tandíjmentes helyekért viszont már folyamatosan alkudni és vitatkozni kell. Az orvosi egyetemen ugyanis egyáltalán nem létezik önálló magyar tagozat, még a BBTE egykori úgynevezett magyar vonala formájában sem.
Nehéz az akkreditálás
A román többségű egyetemi vezetőség azzal a fő érvvel utasította el a magyar oktatók kérését, hogy a magyar tagozat külön nem rendelkezik akkreditált szakokkal, ugyanis az egyetem három kara, az orvosi, a gyógyszerészeti és a fogorvosi közösen van akkreditálva a román és a magyar nyelvű oktatás számára. Nagy Örs elismeri, hogy a magyar tagozatot ebben a pillanatban nem is tudnák létrehozni, még akkor sem, ha az egyetem szenátusa ezt megengedné. Viszont távlatosan teljesíthető cél, ezért kellene már a mostani chartában rögzíteni a magyar főtanszékek létrehozását. A magyar tagozat létrehozása érdekében a magyar nyelvű szakokat ugyanis külön kellene akkreditálni, az új oktatási törvényben rögzített szigorú feltételeket viszont jelenleg nem tudják teljesíteni. Az egyetem magyar tagozatának létrehozása szempontjából az egyik legnagyobb gond a tanárutánpótlás, amit elsősorban a nagyfokú elvándorlás miatt nem sikerült biztosítani. Nagy Örs szerint voltak olyan magyar végzős évfolyamok, amelyeknek a 70–80 százaléka külföldre telepedett a jobb megélhetés reményében.
Magyarországiak kellenek
Emellett az új oktatási törvény szerint összesen 11 professzort kellett nyugdíjaztatni, hiszen a jogszabály előírja, hogy a 65. életévüket betöltött oktatók már nem taníthatnak, a nyugdíjazott professzorok közül pedig kilenc a magyar tagozaton tanított. Így jelenleg az orvosi karon 12 professzor, a fogászat karon két professzor tanít magyarul, a gyógyszerészeti karon pedig egy magyar professzor sem maradt a nyugdíjazás következtében.
A tervezett magyar tagozat akkreditálása érdekében az egyetemen jelentősen növelni kellene a magyar nyelven tanító főállású professzorok számát, ezt viszont csak úgy lehet biztosítani, ha a magyarországi professzorok a magyarországi főállásuk mellett a marosvásárhelyi egyetemen is állandó alkalmazásban lennének. A rektorhelyettes szerint a debreceni, a pécsi a szegedi és a Semmelweis Egyetem oktatói jelezték, hogy hajlandók támogatni ily módon is az erdélyi magyar orvosképzést. Ez csak ideiglenes megoldás lenne addig, amíg saját erőből biztosítani tudják a magyar oktatói utánpótlást. Ennek azonban még magyarországi törvénykezési akadályai vannak, és azt sem lehet tudni, hogy mit szólna az egyetem román többségű vezetősége egy ilyen lépéshez.
Egynegyed tanul magyarul
Magyari Tivadar, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektorhelyettese előadásában is kifejtette, hogy a kolozsvári felsőoktatási intézményben a magyar nyelvű oktatás szempontjából sokkal jobb a helyzet a marosvásárhelyi egyetemhez képest, hiszen Kolozsváron már az 1990-es évek végén megalakultak a kisebbségi, a magyar és a német tanulmányi vonalak Szilágyi Pál volt rektorhelyettesnek és csapatának köszönhetően. Az új oktatási törvény nyomán azonban most megalakulhattak a magyar nyelvű intézetek, ami nagyobb fokú önállóságot biztosít az eddigiekhez képest a magyar tagozat számára. Magyari közölte, hogy eddig 18 ilyen magyar intézet jött létre, még kettőnek kell megalakulnia.
Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja által ismertetett statisztika szerint évente körülbelül 8 ezer diák érettségizik magyar nyelven, akiknek csak a 25 százaléka folytatja anyanyelven egyetemi tanulmányait, másik 25 százalékuk román nyelven tanul tovább. Az érettségizők 50 százaléka pedig nem vesz részt felsőoktatásban.
B. T. Szabadság (Kolozsvár)

Fontos a barátságos szellemiség és a konszenzusra törekvés
Interjú Sándor Krisztinával, a Magyar Ifjúsági Tanács leköszönő elnökével
Sándor Krisztina Brassóban született 1980. június 15-én, Sepsiszentgyörgyön nőtt fel. 2003-ban végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Politika- és Közigazgatástudományi Karának újságírói, 2005-ben pedig politikatudományok szakán. A Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) elnökeként nyolc éven át irányította a nemzeti, keresztény, hagyományőrző és hagyományalakító irányvonalat képviselő, a szerves fejlődésre összpontosító ifjúsági ernyőszervezet munkáját. MIT-elnökségét megelőzően a homoródalmási, sepsiszentgyörgyi helyi unitárius ifjúsági egyletekben, majd az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletben (ODFIE) tevékenykedett. A fiatalok folyamatos önképzésének, aktív közösségi szerepvállalásának buzdításáért végzett lelkes munkája mindössze egyik meghatározó jellemvonása elnöksége időszakának. A MIT vezető testületének legutóbbi, kétéves megbízatása lejárt, a szeptember 2–4. között zajló lakiteleki táborban tartott mai tisztújító küldöttgyűlésen pedig új elnökséget választanak, amely Sándor Krisztina reményei szerint friss lendületet ad majd a szervezetnek. Könyv, biciklitúra, civilsuli, diákvetélkedő
– Nyolc éve irányítod a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) tevékenységét. Milyen mérföldköveket emelnél ki ebből az időszakból? Milyen akadályokkal szembesültél elnökként és melyek voltak a számodra legjelentősebb megvalósítások?
–Mérföldkőnek tekintem az első önálló MIT-iroda kialakítását 2003-ban, a 15 éves ernyőszervezet megünneplését a szovátai MIT-táborban – tortával, kis ajándékokkal, ahogy illik –, illetve ennek kapcsán a Másfél évtized című interjúkötet kiadását 2006-ban. Szintén meghatározó volt a Tekerj rá! elnevezésű, az autonómiát népszerűsítő biciklitúra megszervezése 2006-ban Székelyföldön, a Civilsuli városjáró konferenciasorozat elindítása 2007-ben egy első alkalommal elnyert európai uniós pályázatnak köszönhetően, a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor szervezésének átvétele 2008-tól, valamint az idén ötödik alkalommal megszervezett Adj, király, katonát! vetélkedősorozatunk iránti hatványozott érdeklődés és siker megtapasztalása. Ezeket így hirtelen soroltam fel, s ha ennyire jól emlékszem az évszámokra, akkor valóban mérföldköveknek is számítanak. Természetesen ezek mellett még sok kisebb-nagyobb programnak voltunk a részesei, nehéz is lenne felsorolni.
Az akadályokról szólva elmondhatom, hogy az ernyőszervezet berkeiben évekig arra figyeltünk a négytagú elnökséggel (akik közben mellettem cserélődtek), hogy a tagszervezetek egymás közötti, valamint MIT-hez való viszonyát megfelelő szinten ápoljuk, fejlesszük a közös programok és a képviselet által. Belső akadályoztatás irányomban nem volt: ha konfliktusaink akadtak – mert természetesen voltak –, akkor azt igyekeztünk kellő időben kezelni. Számomra mindig az volt fontos, hogy csapatban gondolkodjunk, s egymást folyamatosan segítsük. Ettől is több a MIT, mint külön egy-egy tagszervezete, s ezt a sokszínű csapatot másképp nehéz is volna összetartani.
– A MIT hangsúlyos szerepet tölt be az erdélyi civil életben. Melyek irányvonalának főbb meghatározó elemei? Megalakulása óta bekövetkezett-e számottevő változás a szervezet ideológiájában?
–A szervezet irányvonala az, amit szerintem sikerült megőrizni az évek során. Jelmondatunk – Mi tudjuk, mit akarunk! – nem csupán szójáték, hanem azt is jelzi, hogy határozottan képviseljük azt a nemzeti, keresztény, hagyományt őrző, alakító, és a mában megvalósítható fejlődésre figyelő irányvonalat, amely mindig is meghatározta ezt az ernyőszervezetet. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a tagszervezetekbe és a MIT-be bekapcsolódó fiataloknak azt a felfogást igyekszünk átadni, hogy a folyamatos önképzés, az aktív közösségi élet és az ehhez tartozó célok által mindannyian otthonosabban fogjuk érezni magunkat. Tudatosítani szeretnénk bennük, hogy közös felelősségünket ugyanúgy vállalni kell, ahogy mások is megtették előttünk. A legfontosabb pedig az, hogy minél több erdélyi magyar fiatal ráérezzen a közösen végzett önkéntes munka ízére, az ily módon elérhető sikerekre, tapasztalatgyűjtésre, és ezáltal a közösségi fejlődés útjára lépjen.
Négy év Tusványos
– 2008-ban a MIT átvette a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor erdélyi főszervezői szerepét. Milyen összefüggésben valósult meg ez a szervezet történetében, illetve milyen belső és külső értékelések, visszajelzések szűrődtek le mindeddig a MIT szintjén?
– Erre már úgymond pár évvel korábban készültünk, és jeleztük is az erdélyi és magyarországi alapítóknak, hogy mi úgy gondoljuk, ez pontosan a MIT-nek „való”, hiszen tömörítjük a jelentős magyar országos ifjúsági szervezeteket. Voltaképpen a következetes, jó értelemben vett lobbizás, valamint az alapítók jó irányú döntése folytán került hozzánk Tusványos erdélyi szervezése.
Idén negyedik alkalommal szerveztük meg, és az első két év majdnem felhőtlen sikerein túl már természetesen többet látunk, többet elégedetlenkedünk a saját munkánkkal szemben is. Mivel legalább kétfejű a szervezés – a MIT és a magyarországi partner, a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány –, s még a korábbi szervezők is besegítenek, időnként nehéz összefogni a szálakat. Ennek ellenére mindegyik évben sikeresnek könyveltük el a rendezvény lezajlását, nagy problémák nem adódtak. Mindez elsősorban a nagyszerű szervezőcsapat érdeme, akikkel évről évre öröm dolgozni, és átélni a helyszínen mindazt, amit egy hét erőteljes munka és azt övező siker jelent. Tusványos a kedvenc, és az is marad, nemcsak nekem, hanem ma már sokak számára.
MIT MIÉRT
– Az elmúlt évek folyamán hogyan alakult a két fő erdélyi ifjúsági szervezet – a MIT és a MIÉRT – viszonya, illetve milyennek minősítenéd ezt jelenleg?
– Erről annak idején sokat írtunk, beszéltünk, nyilatkoztunk, voltak éles viták is. Mára enyhült a viszony, hiszen gyakorlatilag szinte teljesen párhuzamosan él és építkezik a két ernyőszervezet. Természetesen vannak közös felületek, mint például a Magyar Ifjúsági Konferencia ülései, illetve az erdélyi régiós ülések, de ott is többnyire a közös feladatokra figyelünk, nem arra, ami a múltban volt. Ez annak is köszönhető, hogy nálunk és a MIÉRT-ben is az évek során részben kicserélődtek az elnökségi tagok, az újakban pedig értelemszerűen nem volt olyan mély az ellentét egymással szemben. Én természetesen még „értem” a konfliktusos időszakot is, és most is csak azt mondhatom: a MIÉRT-et annak idején az RMDSZ a MIT ellenében, annak a helyére hozta létre, így értelemszerű, hogy a viszony nem lehet felhőtlen. Elvagyunk – mindkét szervezet éli a maga életét, de többre nemigen vágyik egyik sem a másiktól.
– Milyennek értékelhető a MIT és tagszervezeteinek jelenlegi viszonya? Mennyire vállalják fel az ernyőszervezet általános értékrendjét?
– Alapvetően civil ernyőszervezetként határozzuk meg magunkat, viszont fontosabb közéleti-politikai kérdésekben állást foglalunk. A tagszervezetek természetesen a MIT-nél „még civilebbek”, ha lehet így fogalmazni, hiszen sem a cserkészek, sem az IKE nem foglalkoznak közvetlen módon a közéleti-politikai történésekkel. Ám éppen azért létezik a MIT, hogy ezen a szinten igenis tudjuk kifejezni a véleményünket, bekapcsolódjunk azokba a folyamatokba, amelyeket jónak tartunk stb. A MIT-nek mindvégig erős közéleti jellege volt, s ezt igyekeztünk úgy alakítani, hogy a tagszervezeteknek is megfeleljen. Szólnom kell arról, hogy természetesen voltak ebből fakadóan nagyobb konfliktusok is. 2007-ben, amikor a MIT felvállalta, hogy segíti és támogatja Tőkés László független európai parlamenti képviselőként való indulását, akkor két addigi tagszervezetünk – az OMDSZ és a RODOSZ – kilépett köreinkből.
Civil és politikum határán
– Hogyan látod a női érvényesülés esélyeit az erdélyi társadalmi, illetve politikai életben?
–Tulajdonképpen ugyanolyan esélyeink vannak a közéletben, politikai életben is az érvényesülésre, mint bármely más területen. Ez elsősorban az adott egyén képességeitől, tehetségétől, munkabírásától függ. A többi másodlagos, ezért nem is tartom fontosnak részletezni, mert egy adag közhelybe botlanék.
–Milyen megfontolásból döntöttél úgy, hogy lemondasz a szervezet éléről, nem vállalsz újabb elnöki megbízatást?
– Lejárt a legutóbb vállalt kétéves megbízatásom, de már akkor is azt kértem a szervezetvezető társaimtól, hogy mielőbb váltsanak le, mert itt az ideje, hogy fiatalabbak kerüljenek az élre. Ezt változatlanul így gondolom. Nekem és a szervezetnek is elég, sőt talán sok is volt a nyolc év. Nyugodt lélekkel adom át, mert tudom és látom, hogy a MIT és a tagszervezetek körül vannak tettrekész, ügyes fiatalok, s olyanok is, akik már annyit láttak és dolgoztak a MIT-ért, hogy tovább tudják vinni.
– Mennyire tekinti fontos célkitűzésének a szervezet a jövendő politikusi nemzedék, „utánpótlás” kinevelését?
– Nem ez a közvetlen cél, bár természetesen „benne van a pakliban”. A lényeg az, hogy cselekvő, a közösségükért – nemcsak politikai eszközökkel – tenni akaró, tapasztalatokkal, kiépített kapcsolatrendszerekkel rendelkező, ügyes fiatalok legyenek, akik az erdélyi, székelyföldi falvak és városok életét sikeresen és jól alakíthatják a jövőben. Végignézve a korábbi elnökségi tagok pályáját, valóban elég sokan kerültek politikai tisztségekbe. Fontosnak tartom, hogy azokat a fiatalokat, akik a MIT köreiben szereztek vezetési, szervezési tapasztalatokat, s van rá ambíciójuk, igenis támogassuk a politikai pályán való elindulásukban.
– Milyen úton kellene haladnia a jövőben a szervezetnek? A MIT leendő elnökségének milyen követendő szempontokat, javaslatokat és célokat ajánlanál?
– Arra számítok, hogy az új elnökséggel friss lendületet nyer az ernyőszervezet, s ehhez majd az is hozzájárulhat, hogy nemrég bővült a MIT egy újabb tagszervezettel, az EMI-vel. Szeretném, ha az elmúlt években kialakult országos programokat folytatnák, és ezek mellett azt, hogy megőrizzék és kövessék azt az értékrendet, ami nemcsak a MIT-é, hanem valamennyi tagszervezeté is. A leendő elnökségben bízom, és amint már nekik is elmondtam: azt ajánlom, hogy az együttműködési készség, a barátságos szellemiség, a konszenzusra törekvés mindenkor fontos legyen úgy a tagszervezetekkel való kapcsolat alakításában, mint a személyes szervezetvezetői viszonyok terén is. A céljaink megvannak, munka is van, csak kitartóan kell dolgozni, csapatban, alázattal, s nem egyéni elismerésekre várva.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

„Hosszú az út a felismeréstől a kinyilatkoztatásig”
Dr. Németi János régész–történész pályafutásának küzdelmeiről, kutatási eredményeiről, a régészi munkáról és az azzal járó nehézségekről, valamint az őszinteség és a kitartás miatt őt ért hátrányos helyzetekről is beszélt lapunknak adott interjújában.
Mivel a nagykárolyi kastély felújítás alatt van, a múzeum régészeti anyaga ideiglenesen a volt 4–es iskolában van elhelyezve. Németi János régész–történész már rég nyugdíjas, de naponta több órát tölt itt, hogy az eddig összegyűjtött anyagait feldolgozza. Az alábbiakban vele beszélgettünk.
— Hogyan tölti hétköznapjait egy nyugdíjas régész?
— 2003 februárjában menten nyugdíjba, de azóta is folyton dolgozom. Ezt a szakmát nem lehet abbahagyni. Amit az ember 40–45 éven át nem azért csinál, hogy legyen egy megélhetési lehetősége, hanem azért, mert szereti, azt nem tudja abba hagyni. Nekem ez volt a munkám és a hobbim. Nagyon sok anyagot összegyűjtöttem, amit nem sikerült feldolgozni. Annak, ami a feltárásokból, az ásatásokból, a leletásatásokból, a tervezett ásatásokból és minden terepmunkából összegyűlt, ha csak a nagyobb részét lenne időm feldolgozni, elégedett lennék. Ezeknek a megfigyeléseit is én végeztem. Bizonyos dolgokat, a megfelelő dokumentációkkal át lehet adni a kollégáknak, de van néhány olyan téma, amihez ragaszkodom. Ilyenek a kelta anyagok, amelyekkel nagyon sokat foglalkoztam, vagy a bronzkor.
— Mióta foglalkozik régészettel?
— Boldádon 1966-ban kezdtem el az ásást. Kimaradt egy időszak, amíg a Trák Intézetnek dolgoztam. 1986–ban kezdtük újra, 1990–től egyedül dolgoztam. Ezt követően kötöttünk egy egyezséget a Babes–Bolyai Tudományegyetemmel, amikor ott megalakult a régészeti szak. Nem kaptak egy olyan embert, aki járatos az ősrégészetben. Egy–egy magyarországi meghívott tartott néha előadást, de gyakorlatilag nem irányították a diákokat a régészet szakmai megismerésére. Úgy döntöttünk, hogy ezeket a diákokat elhozzuk Boldádra, ahol részt vesznek a régészeti ásatásokon, így lehetőségük van megismerni egy olyan bronzkori települést, amelyik az egész bronzkort átfogja. Itt a kora bronzkortól a késő bronzkorig mindent meg lehet találni. Mivel itt található Boldád középkori temetője, a diák megtanulhat feltárni egy sírt, megismerheti a kerámiákat, a rétegtani problémákat, megtanulhat rajzolni és sok olyan dolgot, amit az egyetemen nem lehet megtanulni, bármilyen jó képzést is kap. Ehhez a szakmához gyakorlat, terepmunka kell. Hogy ez a tevékenység mennyire hasznos volt, azt az bizonyítja, hogy a végzősök hatvan százaléka erdélyi múzeumokban dolgozik. Ezzel hozzájárultunk a magyar régészek képzéséhez. Romániában sokáig nem volt régészképzés, a változás után indult be néhány kar, de kevés volt a magyar jelentkező. Így sikerült olyan régészeket képezni, akik nem csak az őskornál maradnak, hanem szakosodnak a népvándorlás korára és az Árpád–korra.
Komplex munka
— Miből áll a régészeti munka?
— A régész munkája sokkal komplexebb, sokkal összetettebb, mint a levéltárosé, az ásatással és a megfigyeléssel kezdődik. A régészeti anyag, ami évszázadokon át a földben volt, felszínre kerül, azt rendszerezzük restauráljuk, megkeressük a hozzá hasonló régészeti leleteket, tanulmányozzuk a korabeli szakirodalmat, és csak ezek után írjuk meg a szakcikket. Én folyamatosan ástam — kivéve azt az időszakot, amikor a Trák Intézetnek dolgoztam —, de soha nem volt restaurátorom, fényképészem, rajzolóm. Mindent egyedül csináltam végig. Én csak akkor tudok leközölni egy anyagot, ha kiállításra alkalmassá teszem. Egy kerámia restaurálásra négy–öt évet is várni kellene, hiszen a megyei múzeumnak csak egy restaurátora van. Annak, hogy én restaurálom a leleteimet, megvannak a hátrányai és előnyei is. Az előnye az, hogy ma már úgy ismerem a kerámiát, mint a tenyeremet. Ma már a régészetben nagyon sok a szakosodás. Nem csak bizonyos régészeti korokra, hanem bizonyos régészeti problémákra is lehet szakosodni. Ennek az a hátránya, hogy az, aki csak egy szakon indul el, a terepen nem tudja mivel találkozik. Aki nem ismeri a kerámiát, az el van veszve. Én mindig arra figyelmeztetem a fiatal kollégákat, hogy sokat menjenek terepre, sok anyagot nézzenek meg, dolgozzanak a kerámiával, mert különben annyira egyoldalúvá válnak, hogy csak egy bizonyos kor, bizonyos részét ismerik meg. Nagyon sok munka van addig, amíg egy régészeti anyagot, hozzáolvasva a megfelelő bibliográfiát össze lehet állítani úgy, hogy az, ha szakemberek elé kerül, nem mondják rá, hogy félcmunka.
A diktatúra idején
— A múlt rendszerben a politika keményen rátette súlyát a történelemkutatásra. Az elvtársak azt is megparancsolták, hogy milyen évfordulókra, milyen leletekre kell bukkanni. Hogyan tudtak ilyen körülmények között dolgozni a régészek?
— Itt van egy másik dolog, hogy a szakmai feldolgozáson kívül, nekünk közel kell vinni a régészetet a közönséghez. Kiállításokat kell szervezni, gyakran kell írni róluk cikkeket közérthető nyelven, hogy azt az emberek megértsék. Mindez nem könnyű dolog. Volt időszak, amikor nem lehetett leírni, amit valóban tudtunk az anyagról. Megvoltak a politikai beállítottságok, a dákó-román elmélet, amiből nem lehetett kilépni. Én merem állítani, hogy soha nem írtam le olyan dolgot, amiről nem voltam meggyőződve, hogy az úgy van. Inkább ott maradt az anyag a fiókban egy–két évtizeden át, de közönség elé nem vittem olyan anyagot, ami nem felelt meg a valóságnak. Például ott volt a drákológia kérdése, ami egy nagyon érdekes dolog. Olyan sokat beszéltek róla az iskolában, előadásokon, állandó téma volt a sajtóban, hogy annyira ismert lett, mint az Anyám tyúkja. Kötelező volt dák leletekre bukkanni. Nagyon sokszor megkérdezték ismerőseim, hogy találtam dákokat? Volt, amikor azt válaszoltam, hogy igen. Ilyenkor furán néztek rám és találgatták, hogy én is behódoltam? Ezeket a dolgokat megírtam a 2009–ben megjelent Barangolásom Szatmárban című visszaemlékezéseimben, amire nagyon büszke vagyok. Ebben az írásban igyekeztem összegyűjteni azokat a problémákat, amelyek foglalkoztatják az embereket, és érthető nyelven választ adni a nyitott kérdésekre úgy, hogy megmaradjak tudományos szinten. Ebben a kötetben is felvetődött a dák kérdés. Nem az a probléma, hogy voltak–e dákok vagy sem. Mivel a román nemzetpolitika túllicitálta ezt a témát, és a dákó–román elmélet dákó–román vallássá vált, a politika mindent ezzel próbált igazolni, az embereknek pedig kezdett elegük lenni belőle. A politikusok nem vették észre, hogy a kutatók és a tudósok célja és feladata nem az, hogy a politikát kiszolgálja, hanem az, hogy azt ami van, reálisan tárja fel.
— Nézeteltérései miatt került nehéz és hátrányos helyzetekbe?
— Corneanu elvtár, Nagykároly akkori párttitkára történelem szakot végzett a Stefan Gheorghiun, és mai nap is nagy történésznek tartja magát. Mivel én kelta kutatással foglalkoztam és abból is doktoráltam, nem voltam közkedvelt a pártvezetésnek, ezért mindent megtettek, hogy eltávolítsanak a kutatástól. Erre hamarosan két okuk is adódott. Az egyik az, hogy Székesfehérváron megrendezték a kelta világkongresszust, melyre egy bukaresti és egy kolozsvári kelta kutató mellett engem is meghívtak. Egy nagyon érdekes anyagot készítettem a piskolti kelta temetőről, ami kiegészítette mindazt, amit addig tudtunk a keltákról. Ezt elküldtem Bukarestbe, ahol lefordították francia nyelvre, de útlevelet nem kaptam, hogy elmehessek a kongresszusra. A kollégák kivitték az anyagot, ami megjelent egy kötetben, amiből több példányt küldtek Romániába is. A szekuritáté azonnal lefoglalta, és elkezdett nyomozni, hogy ki juttatta ki az anyagot. A bukaresti kolléga beismerte, hogy ő fordította le és vitte ki, így megmenekültem a nagyobb büntetéstől, de jó ok volt arra, hogy eltávolítsanak a múzeumtól. Ekkor helyeztek át az 1–es iskolába aligazgatónak, ahol tíz évig dolgoztam. Gyakorlatilag nem veszett el ez a tíz év. Nem dolgoztam ugyan a szakmában napi tíz–tizenkét órát, hanem elvégeztem a dolgom az iskolába — megjegyzem az aligazgatói munka nem kis feladat — utána, vagy szombaton és vasárnap elmentem ásni. Ekkor is olyan dolgokkal foglalkoztam, amivel senki más. Ilyen volt a Kraszna–menti megfigyelés Domahida és Börvely között. A töltés bal oldalán rengeteg anyag került a felszínre, de se a szatmárnémeti, se a nagykárolyi múzeum nem érdeklődött. Én akkor annyi anyagot gyűjtöttem össze, hogy a mai napig is dolgozom velük.
— Corneanunak voltak még zseniálisnak tűnő felső utasításai?
— Volt egy érdekes esetem, amikor egy magyarországi (nyíregyházi) küldöttség járt Nagykárolyban. Akkor is, mint mindig, én mutattam be a várost és a kastélyt. A találkozó végén Corneanu elvtárs szűkebb körben megjegyezte, hogy aránylag jól bemutatom én a kastélyt, de csak övtől fölfelé, a lényeget elhallgatom. Mi az, amit elhallgatok — kérdeztem. Azt, hogy a kastély alatt van egy dák vár — felelte. Megdöbbenve kezdtem magyarázni, hogy a küldöttségbe benne van Németh Péter, a nyíregyházi múzeum igazgatója, aki nagyon jól tudja, hogy ez nem igaz. De én ilyet amúgy se mondanék, mert nem engedi meg a szakma, és én sem engedem meg magamnak. Nem mondhatok olyat, ami nincs. Corneanu elvtárs azt válaszolta: lehet, hogy nincs, de neked ezt kell mondani, mert ezt követeli a román nép és a román politika. Voltak, akik beálltak a sorba, és hangoztatták a dák elméletet, lehettek múzeumigazgatók, vagy más magas beosztásúak, de ezeket a szakma sohasem fogja elismerni. Az a baj, hogy még mindig folytatódik a félretájékoztatás. Az iskolai könyvekből kivették a Ceausescu idézeteket, de a koncepció maradt. Pártiskola már nincs, de szerveznek tanfolyamokat, amelyek tovább terhelik az agyakat a hamis ismeretekkel. Nagyon sok kiadvány jelenik meg, amelyek olyan anyagokat tartalmaznak, hogy óvni kell tőlük az olvasókat, főként a fiatalokat. Ezekkel szembe lehet szállni, de nem lehet meggyőzni vagy legyőzni őket, mert befolyásos emberek állnak mögöttük.
Nagy kérdés
— Hogyan tett eleget az elvárásoknak? Például, ha dák leletekre kellett bukkanni?
— Megkövetelték, hogy találjunk dák leleteket is. Én megtaláltam egy őskori elemet, csak az volt a gond, hogy az nem dák anyag volt, hanem korábbi, még a szkíta korszakból. Nálunk a kelták a Krisztus előtti és utáni első században éltek. Számomra nagy kérdés volt az, hogy ezek a települések az első század végétől eltűntek. Akkor itt valaminek történnie kellett. Valami történelmi fordulat lehetett, mert a kelták nem mentek el innen maguktól. Valami oka volt, hogy visszavonultak a Duna vonaláig. Utánanéztem az ókori forrásokban és rájöttem, hogyan alakult a géta–dák kultúra, és milyen hatást váltott ki később. Számomra fontos volt, hogy ezen a környéken találjak olyan anyagot, ami beékelődik a Krisztus utáni és előtti századba. Minden anyagot megnéztem, és a végén teljesen a véletlen hozta ki, hogy Bobáldon sikerült megtalálni egy teljesen értékes dák klasszikus anyagot, amelyen van egy római kori figura. Ez annak a bizonyítéka, hogy a géta–dák előretörés eljutott eddig. Tehát nem az a kérdés, hogy voltak–e dákok vagy sem, hanem az, hogy a dák vaskori kultúrának semmi köze nincs a román nép kialakulásához. Ezt nehéz volt megmagyarázni, miután évtizedekig ezt sulykolták a diákok fejébe, erről beszéltek minden előadáson, erről írt a sajtó. A dák nemzet pontosan egy olyan színfoltja az európai kultúrának, mint bármelyik akkori nép, csak nem lehet kötni egy később kialakult néphez, és nem lehet vissza vinni egy nép gyökereit a dákokig.
Magyar délibábok
— A magyarságkutatásban is vannak olyan elméletek, amelyeket nem lehet bizonyítani. Ezek tisztázódni fognak valaha?
— A magyar régészetben is vannak különböző irányzatok. Ilyen a székely–magyar kérdés. Vannak, akik azt állítják, hogy a székelyek itt vannak Attila korától, a magyarok a honfoglaláskor már itt találták őket. Attila korát nem tudjuk elvezetni a honfoglalásig, hogy bizonyítani tudjuk a folytonosságot. Vannak hasonlóságok a hun, az avar és a magyar kultúra között, hiszen mindhárom nép keletről jött, de nincsenek nyelvemlékeink. A régészetben sohasem lehet határozottan azt mondani, hogy etnikailag egy bizonyos néphez tartozik. A népvándorlás korában sok volt a keveredés. Nem lehet úgy venni, hogy az első honfoglalás a hunok, a második az avarok, a harmadik a magyaroké volt, és ezeket visszavinni az őskorba.
A nemzetállamok gyökerei
— Mi az oka annak, hogy több száz, akár ezer év is el kell teljen ahhoz, hogy tisztázódjanak bizonyos történelmi események? Nemrég hallottam egy francia történész szájából, hogy még nem telt el elegendő idő ahhoz, hogy tisztán láthassuk a nagy francia forradalom eseményeit.
— A nagy francia forradalomnak vannak olyan eseményei, amelyek valóban még mindig tisztázatlanok. Ennek a forradalomnak vannak pozitív és negatív hatásai. Negatív hatása például a nemzetállamok kialakulása. Erőltette, hogy minden nép próbálja megtalálnia gyökereit. Ahhoz, hogy ki tudjuk mutatni a nemzetállamot, szükség van az etnikai egységre. A franciák forradalom után kezdték bebizonyítani, hogy ők a kelták egyenes leszármazottai. III. Napóleon, pontosan a francia nemzetállam érdekében hatalmas összegekkel támogatta azokat az ásatásokat, amelyek a kelta településekhez kötődtek. Amelyik országnak nem voltak gyökereik, azok kreáltak maguknak. Az, hogy ma már nagyon sokan foglalkoznak magyarságkutatással, nem egy jó dolog. Főként azok részéről, akik Amerikából akarják megváltoztatni a magyarság történetét. Ezek a kutatások bizonyára célszerűen történnek, de rossz hatást keltenek. Én bízom abban, hogy a Szatmár Megyei Múzeumban mindig lesznek olyan szakemberek, akik a szakma tiszteletével végzik majd tevékenységüket. erdon.ro

Gyászos pótérettségi-eredmények
A nyári jegyeknél is gyengébbek a pótérettségi eredményei: országos szinten csupán a pótvizsgára beiratkozottak 16,6 százalékának sikerült átmenő jegyet szerezni. A részleges eredményeket tegnap délután függesztették ki, az óvások megoldására két nap jut, így végleges jegyeiket szerdán tudhatják meg a diákok. Az eddigi eredmények szerint a leggyengébb jegyek Máramaros megyében születtek, ahol csupán a végzősök 8 százaléka szerez diplomát, de Konstanca megyében is csak 9 százalékuk veheti idén kézbe az okmányt. Temes megyében, ahol 14 százalékos az átmenők aránya, „halálos áldozata” is lehet a vizsgának: tegnap egy raktár udvarán megtalálták egy 19 éves fiú holttestét.
A rendőrök nem zárják ki, hogy a moldovai köztársaságbeli fiatal öngyilkos lett, miután nem sikerült az érettségije. Fehér megyében 17,35 százalék vette sikeresen az akadályt, négy iskolában egyetlen végzős sem ment át. Ennél is kisebb, 16,7 százalékos volt az átmenési arány Arad megyében, itt két iskolában nem volt átmenő jegy, míg egy tanintézetben mindenki sikeresen vizsgázott. Bihar megyében jóval magasabb, 22,31 százalékos volt az átmenési arány, Dorel Luca megyei tanfelügyelő szerint „mindegyik diák akkora jegyet kapott, amennyire fontosnak tartotta, hogy tanuljon a vizsgára”.
Maros megyében ennél is magasabb, 24,85 százalékos volt a sikeresen vizsgázók aránya, Mezőbándon, ahol nyáron sem szerzett senki átmenő jegyet a 11 végzős közül, megismétlődött a helyzet. Meglepően magas, 36,31 százalékos az átmenési arány Suceava megyében, míg Mehedinţi-ben 52,97 százaléknak sikerült a vizsga. Hargita megyében ellenben nagyon kicsi, 12,2 százalékos a sikeresen vizsgázók aránya.
Ferencz S. Alpár Hargita megyei főtanfelügyelő nem kívánta minősíteni az eredményeket. Véleménye szerint az alacsony átmenési arány annak tudható be, hogy a diákok nem készültek megfelelően a vizsgákra, és nem annak, hogy a nyári érettségivel ellentétben a pótvizsga ideje alatt Hargita megyében is kamerákat helyeztek a tantermekbe. „Az óvások utáni, végső eredményeket követően, tanárokkal és szakemberekkel közösen sort kerítünk a történtek elemzésére. Ennek során tudjuk majd biztosan megállapítani, hol merült fel probléma a pótérettségivel kapcsolatban” – mutatott rá a főtanfelügyelő. Hozzátette: tavaly országos szinten a székelyföldi megyében zajlott a legkomolyabb próbaérettségi. „Ezt fogjuk megismételni a következő vizsgaidőszak előtt is, még alaposabban és szigorúbban, ha szükséges” – fejtette ki Ferencz S. Alpár, aki azt is elmondta: jövőre már a nyári vizsgaidőszakban is használnak majd kamerákat.
Király: várható eredmények
Király András oktatási államtitkár szerint várható volt, hogy alacsony lesz az átmenési arány a pótérettségin, hiszen ugyanazon feltételek álltak fenn, mint a nyári vizsgaidőszak alatt. Elmondása szerint előre látható volt, hogy akik az érettségire nem készültek fel megfelelően, ősszel sem fognak kimagaslóan teljesíteni. „Ha azonban a tanügyminisztérium tartja magát jelenlegi álláspontjához, a jövőben javulni fog a helyzet” – vélekedett az államtitkár, aki szerint a diákoknak rá kell jönniük arra, hogy az érettségire, a gimnáziumi éveik befejezésére komolyan kell készülni. Hozzátette: az új tanügyi törvénynek köszönhetően a következő években mindenképpen jobb eredmények várhatók majd, hiszen ennek értelmében mindenki a szakjának megfelelően vizsgázik.
Nem tartja meglepőnek a pótérettségi vizsga eredményeit Péter Tünde Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes sem. Mint mondta, nagyon rövid a nyári és őszi vizsgák közötti időszak, így nincs lehetősége megfelelően felkészülni annak, akinek az első szakaszban nem sikerült az érettségije. „Végleges megoldást a különböző szintű érettségi bevezetése jelentene. Akárcsak Magyarországon, itt is másképp kellene kezelni azokat, akik egyetemre készülnek, és azokat, akik a középiskolát szeretnék elvégezni” – vélekedett a főtanfelügyelő-helyettes. Kolozs megyében egyébként 20,62 százalékos volt az átmenők aránya.
Kónya: a minisztérium a hibás
Előre látható volt a pótérettségi eredménye Kónya László Szatmár megyei főtanfelügyelő-helyettes szerint is, a partiumi megyében a 17 százalékot sem érte el az átmenők aránya. Kónya szerint az eredmény előre látható volt, mivel az oktatási minisztérium „ahelyett, hogy a rendszeren javított volna, szabályszerű támadást intézett az oktatásban résztvevők ellen”. „Óriásit ütöttek ezzel a szakoktatáson – fejtegette. – Akik szakközépiskolát végeztek, most ott állnak, hogy se szakmájuk nincsen, mivel alig praktizáltak, se érettségijük.” Kónya László szerint most azokon csattant az ostor, akik a legkevésbé voltak hibásak a félresikerült oktatási reformokért: a diákokon és a tanárokon. Elmondta: a bukottak 90–95 százaléka a szakközépiskolákból került ki, akik felvételikor még nem tudták, hogy érettségire kötelezik őket. A tanügyminiszter pedig a román oktatás folyamatos ócsárlásával tovább rontott a tanárok amúgy is alacsony megbecsültségén. A szatmárnémeti vizsgaközpontokban tegnap sokan nézegették lógó orral az eredményeket. Az egyik általunk megkérdezett érettségizőnek nem okozott meglepetést az, hogy megint meghúzták, mint mondta: a matekvizsgán rosszul lett, ki kellett jönnie, így biztos volt benne, hogy nem sikerült, bár úgy vélte, ha benn is maradt volna, akkor sem írja meg az ötöst, mert nagyon nehéz volt a tételsor. Egyesek örvendeztek is, az egyik sikeres vizsgázó – szintén neve elhallgatását kérve – elmondta: ő tavaly próbálkozott először, meg is kapta mindenből az átmenőt, de nem jött ki a hatos átlaga. Ezért csak magyarból vizsgázott újra – nyáron ugyan nem sikerült elérnie a 7-es osztályzatot, most viszont 7,30-cal végre túlesett az érettségin
Nem tanultak eleget!
Kovászna megyében 18,69 százalékos volt a sikeresen vizsgázók aránya. Keresztély Irma főtanfelügyelő lapunknak elmondta, csalódott, ennél jobb, legalább 30 százalékos átmenési arányra számított. A háromszéki pótérettségizők 80 százalékának csak egy vagy két tantárgyból, általában románból és matematikából kellett újravizsgáznia. A két vizsga közötti másfél hónap alatt ezt a két tantárgyat „meg kellett volna enniük”, hogy biztosra mehessenek, mondta a főtanfelügyelő. Úgy vélte, kevesebb nyaralással és több tanulással jobbak lettek volna az eredmények. Ez alkalommal is a diákok vizsgáztak, és nem a pedagógusok, szögezte le a szakember, arra utalva, hogy sokan a tanárokat hibáztatják a gyenge eredmények miatt. Az őszi vizsgán a tételek nem voltak nehezebbek, de könnyebbek sem, mint a nyáron, a minisztérium ezzel azt jelezte, hogy az őszi akadályt is ugyanolyan komolyan kell venni, mint a nyárit, magyarázta a főtanfelügyelő. Keresztély Irma azt reméli, hogy az idei két érettségi kudarcából legalább a következő generációk levonják a tanulságot, és komolyan veszik a tanulást.
Akiknek pedig nem sikerült az érettségijük, bár nem lesz könnyű, de meg kell próbálniuk elhelyezkedni a munkaerőpiacon, hogy ne töltsék haszontalanul a következő egy évet, tanácsolta Keresztély Irma. Krónika (Kolozsvár)

MOGYE-rektorhelyettes: nem tanácsos létrehozni a magyar vonalat
Sokféleképpen lehet értelmezni az egyetemi multikulturalitást – derült ki azon a szemináriumon, amelyet az anyanyelvű oktatás témakörében szervezett a hétvégén a marosvásárhelyi Bernády György Közművelődési Alapítvány. Míg Magyari Tivadar, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem leköszönő helyettes rektora szerint ez a kolozsvári tanintézményben 72 magyar és 16 német szak létrehozását és fejlesztését tette lehetővé, Brânzaniuc Klára, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) tudományos rektorhelyettese szerint az etnikai sokszínűség semmiképpen nem jogosítja fel a kisebbségi diákokat a magyar vonal létrehozására.
Az anyanyelvű oktatás esély és szükségesség. Élünk e lehetőséggel? – e címmel szervezett nemzeti szemináriumot a hétvégén a marosvásárhelyi Bernády György Közművelődési Alapítvány. Az előadásokból és a román előadók hozzáállásából egyértelműen kiderült, hogy a kérdésre a válasz egyszerű: mi élnénk a lehetőséggel, amennyiben azt hagynák.
A színe és a fonákja
Erre lehetett következtetni Brânzaniuc Klára, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem helyettes rektorának a felszólalásából, aki negyed órán keresztül arról beszélt, hogy a magát multikulturális intézménynek tituláló MOGYE-n miért nem lehet és nem is tanácsos létrehozni magyar vonalat.
Míg kollégája, Nagy Örs rektorhelyettes a magyar diákokat és pedagógusokat ért diszkriminációról, az utánpótlás hiányáról, a végzősök külföldre távozásáról beszélt, Brânzaniuc kifejtette, megítélése szerint a multikulturalitás csupán annyit jelent, hogy bárki tanulhatja az elméletet románul, magyarul vagy akár angolul, de a gyakorlati oktatásban és a vizsgákon csakis az állam egyetlen hivatalos nyelvét használhatja. „Mindenki tud románul, így természetes, hogy mindenki így is beszéljen” – szögezte le az amúgy magyar felmenőkkel is rendelkező orvos-professzor asszony.
Brânzaniuc viszonyulása a kisebbségi kérdéshez a teremben lévő több kollégáját is meghökkentette, de a leginkább Benedek Imrét hozta ki a sodrából. A kardiológus professzor meg is jegyezte: egy ilyen szemináriumon nem arról kellene beszélni, hogy miért nem lehet megalakítani a magyar kart. „Ha létezik akarat, bármi megvalósítható. Amikor engem műtöttek és magamhoz tértem, anyanyelvemen kérdezték meg, hogy érzem magam. Már attól jobban voltam, hogy magyarul szóltak hozzám. Én nem tehetek arról, hogy anyanyelvemen jobban érzem magam” – hozta fel saját példáját a MOGYE tanára.
Az 1990-es évek elején a kolozsvári BBTE-n is voltak hasonló viták, ott azonban Magyari Tivadar leköszönő rektorhelyettes szerint már több mint tíz éve sikerült megoldást találni a magyar fél kéréseire. A mintegy negyvenezer diákkal működő tanintézményben 72 magyar és 16 német szak működik.
Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) kolozsvári karának dékánja egy statisztikát ismertetett. Eszerint Romániában évente körülbelül 8 ezer diák érettségizik magyar nyelven, azonban csak 25 százalékuk folytatja anyanyelvén egyetemi tanulmányait, további 25 százalékuk román nyelven tanul tovább. Az érettségizők 50 százaléka nem vesz részt felsőoktatásban.
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem multikulturalitásának kiteljesedését a MOGYE-val ellentétben nem az ott oktató tanárok, hanem az oktatásügyi minisztérium nem hagyta kiteljesedni, derült ki Béres András előadásából. Az intézmény volt rektora elmondta, hogy míg az egyetem vezetősége egyetértett az önálló román illetve magyar struktúrák létrehozásában, a szaktárca elutasítóan viszonyult a kezdeményezéshez.
Szász intés a magyaroknak
A Német Demokrata Fórum képviselője, Hermine Pop mind kisebbségiként, mind pedagógusként arra intette az erdélyi magyarokat, hogy tanuljanak a romániai szászok és svábok esetéből és próbálják megelőzni azt, hogy az ő sorsukra jussanak.
Ebben bíznak a magyar politikusok is; a szeminárium résztvevőjeként Markó Béla miniszterelnök-helyettes például kijelentette, hogy a MOGYE esetében kizártnak tartja, hogy az oktatási minisztérium egy olyan egyetemi chartát fogadjon el, amely nem biztosítja az önálló karok létrehozásának lehetőségét. Megítélése szerint az új oktatási törvény egyértelmű rendelkezéseket tartalmaz, amelyek gyakorlatilag kötelezik a többnyelvű egyetemeket arra, hogy a kisebbségi oktatás számára önálló karokat hozzanak létre. „Mindenkinek meg kell értenie, hogy az önálló döntés lehetősége egy alapvető jog, amelyet nem lehet elvitatni” – nyomatékosította álláspontját Markó Béla.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Határok nélkül: összefognak a magyar doktoranduszok
2011. augusztus 26-án megalakult a magyarországi és határon túli doktorandusz szervezeteket tömörítő Magyar Doktori Közösség, amely egységes Kárpát-medencei magyar „tudástér" létrehozását tűzte ki célul.
2011. augusztus 25. és 28. között Sárospatakon zajlott a Doktoranduszok Országos Szövetségének (DOSZ) hagyományos nyári tábora, melyen először képviseltette magát a 2011 márciusában alakult Momentum Doctorandus, a kárpátaljai magyar, doktori képzésben résztvevő hallgatókat tömörítő szervezet. A tábor szakmai és kulturális részből tevődött össze. A szakmai rész a PhD hallgatók előtt álló problémák megoldásában próbált irányt mutatni, segítséget adni: a diákok csoportépítő foglalkozáson próbálkozhattak a személyiségtípusok megfelelő kezelésével, az együttműködés kialakításával. A doktori tanulmányaikat folytató hallgatók esetleges felmerülő problémáik megoldásával kapcsoltban a jogorvoslattal foglalkozó előadáson kérhettek tanácsot.
A Magyar Doktori Közösség fő céljai közé tartozik annak előmozdítása, hogy a határon túli doktoranduszok és doktorjelöltek is részt vehessenek a magyar egyetemek rendezvényein, közös projekteket indíthassanak, együtt pályázhassanak mind magyarországi, mid Európai Uniós szinten is. A szervezet vállalta továbbá, hogy próbálja ösztönözni és segíteni a határon túli szervezetek működését. A közösség céljaival a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium képviselői is egyetértettek. Biztosították a jelenlévőket arról, hogy a magyar kormány támogatja a térségi oktatási intézmények közötti átjárhatóságot és kooperációt mind a hallgatók, mind a kutatók számára. Mint elmondták, a XXI. század legfontosabb értéke a versenyképes tudás, amihez a kiemelkedő kapcsolati háló és az egységes Kárpát-medencei „tudástér" elengedhetetlen.
Kitekintő/karpatalja.ma. Erdély.ma,

Iskolai költözködések Kolozsváron
Kolozsvár magyar szempontból is jelentős iskoláinak életébe jelentős változást hoz a 2011-es tanévkezdés. Több mint fél évszázada a város lakossága tájékozódási pontként ismeri a „Brassai” épületét, de a Zenelíceum is fogalomszámba megy. Nem csak az egykori ottani diákok, de az épületekben zajló számos rendezvény, s nem utolsósorban maga a két patinás, impozáns épület is hozzájárult ahhoz, hogy magyarok–románok egyformán emlegessék a két elnevezést. A Brassai neve 1957 óta szerepel a cégtáblán, s bár néhány éve a János Zsigmond Unitárius Kollégium feliratát is kifüggesztették, még korántsem vette be a köztudat az új elnevezést.
Az iskolaépületek elmúlt évtizedben történt visszaszolgáltatása az egyházaknak oda vezetett, hogy a bennük működő állami iskoláknak költözniük kell. Ez országos jelenség, számos konfliktushoz is vezetett. A megoldás többnyire a helyi önkormányzattól, illetve néha az egyházaktól függ. Hiszen lehet szó kiegyezésről, iskolaegyesítésről is, illetve más egyházi épület felajánlásáról. Városunkban az idén ősszel kétféle megoldásnak is tanúi lehetünk.
A Brassai Sámuel Elméleti Líceum épületét 1999-ben kormányrendelettel kapta vissza az unitárius egyház. Már korábban, 1993-ban megalakult az Unitárius Teológiai Líceum, mely eleinte jól elfért az állami líceum mellett, tanáraik jó része közös volt. Aztán az egyházilag támogatott iskola mind jobban kifejlődött, s ennek arányában a Brassai kénytelen volt összehúzódni, a végén már nyomorogni. Mikor 2003-ban az unitárius tanintézet felvette a János Zsigmond Unitárius Kollégium elnevezést, nyilvánvalóvá vált, hogy a Brassainak előbb-utóbb távoznia kell az épületből. Tavaly a kiéleződött konfliktust az egyház és a városi önkormányzat összefogásával sikerült megoldani. A szintén visszaszolgáltatott régi kollégiumépületet az egyház felajánlotta a Brassainak, ha onnan kiköltözik a Victor Babeş Egészségügyi Líceum. A város a líceumot más ingatlanba helyezte át, úgyhogy a Brassai költözhetett a Kossuth Lajos utca 7. szám alatti, a Sora üzletház melletti kétemeletes épületbe.
Nem akárhol, a város szívében kapott új otthont a Brassai, pár lépésre korábbi épületétől. Ezen a helyen 1718 óta működött az unitárius tanintézet, s Leder József tervei szerint 1806 őszére húzták fel a ma is látható kétemeletes, műemlék jellegű, barokk és klasszicista elemeket kombináló épületet. Eredetileg jón oszlopos, urnával díszített kapuzata volt, melyet a múlt századfordulón lebontottak. Ennek feliratos kövét az új kollégiumépület egyik udvari ajtója fölé falazták be, rajta máig kibetűzhető a MVSIS ET VIRTVTIBUS MDCCCVI / COMMUNITAS VNITARIORVM REAEDIFICAVIT (A múzsáknak és erényeknek 1806. Újjáépítette az unitáriusok közössége) szöveg. Ebben az épületben tanult aztán Brassai Sámueltől kezdve Szentiváni Mihály és Kriza János költőkön, Jakab Elek és Kőváry László történészeken, Berde Áron természettudóson át Gyallay Domokos íróig közel egy századon keresztül minden jeles unitárius személyiség. 1860-ban szűknek bizonyult az épület, úgyhogy a templommal párhuzamosan a földszintet meghosszabbították 5 helyiséggel. 1887-ben a Pákey-házat (a mai Sora helyén állt) is hozzácsatolták, s még így is alig felelt meg a 19. századvég követelményeinek. Ezért vált szükségessé az új épület felhúzása 1900–1901-ben.
Most nem kis feladat vár a Brassai vezetőségére, hogy a már száz évvel ezelőtt is szűkös, korszerűtlen, de kétségtelenül patinás épületet a modern tanügy követelményeinek megfelelően berendezze, használhatóvá tegye. A legszebb helyiséget, az egykori nagy auditórium két emeletet átfogó termét – ahol Brassai híres székfoglaló beszédét is elmondotta – most tornateremként örökli meg a polihisztor nevét viselő tanintézet. Egyelőre hiányzik a kisiskolásoknak nélkülözhetetlen udvar, a színpados díszterem, s még a tantermieken kívül számos felszerelésnek kell megfelelő elhelyezést találni. Remélhetőleg olyan hosszasan tud majd itt működni a Brassai, hogy nevét idővel az unitárius ókollégium épületéhez is hozzákapcsolják.
A másik költöző iskola a Sigismund Toduţă Zenelíceum. Ennek eddigi épülete az óvári kétemeletes gótikus kolostorépület volt. Mikor ezt 1949-ben államosították, az éppen megalakított román és magyar tannyelvű zeneiskolának utalták ki, minthogy a kis cellák megfeleltek a zenetanítás követelményeinek. Miután az épületet visszaszolgáltatták a Ferenc-rendnek, elkerülhetetlenné vált az iskola kiköltöztetése. Már egy-két éve folynak a tárgyalások. A szülők és a tanárok is nehezen veszik tudomásul, hogy a város központjától távolabbra kell költözni. Új otthont kell kialakítani. A város önkormányzata az Unirea Iskolacsoport Pap/Párizs utcai épületét utalta ki számukra.
Ennek az épületnek is megvan a maga százéves története. Az 1896-os millennium alkalmából május 17-én a városi törvényhatóság Albach Géza polgármester vezetésével, gróf Béldi Ákos főispán jelenlétében ünnepi közgyűlést tartott, s ezen határozatot hoztak a millennium megörökítéséről. A kilenc pont között szerepelt a Mátyás-szobor alapkőletétele, a Szent György-szobor másolatának kolozsvári felállítása, technológiai és iparmúzeum létesítése. A 8. pontban kimondják, hogy sor kerül a II. községi népiskola alapkövének elhelyezésére, s az intézetet Millenniumi Népiskolának fogják nevezni. Az ünnepélyes alapkőletételre az év folyamán mégsem került sor, de a következő két évben a tanintézet egyemeletes épülete elkészült. Az akkoriban külvárosnak számító Pap utca és még csak körvonalazódó Apafi (utóbb Móricz Zsigmond, ma Bukarest) utca sarkára emelték. A századfordulón II. Községi Vegyes Iskola volt az elnevezése, címe pedig Pap utca 35. szám. Igazgatója Elek Gyula. 1914-ben mint Magyar Királyi Állami Millenniumi Iskola szerepel ugyanezen a címen. Igazgatója még mindig Elek Gyula, „az arany érdemkereszt tulajdonosa”, mellette négy férfi tanító és öt tanítónő, valamint 2 óvónő és egy kézimunka-oktató működik az intézetben. Ezek szerint az öt-öt fiú- és leányosztály mellett óvodai csoportok is voltak. 1943-ban Állami Millenniumi Népiskola a tanintézet neve, címe változatlan. A világháború után a magyar tannyelvű 12-es számú Középiskola működött itt, címe már Párizs utca 60. számra módosult. 1958-ban a középiskolát átköltöztették az Ipar utcába, s az épületben a 7-es számú Általános Iskola létesült román–magyar tagozattal. 1975 táján egy Monostor negyedi általános iskola felépítése nyomán az itteni iskolát megszüntették, s az épületet kiutalták az Unirea gépgyárhoz kapcsolt ipari „iskolacsoport” részére. Ennek aztán külön műhelyépületet húznak fel az udvaron. Ezt igyekeznek most átépíteni a zeneiskola igényeit figyelembe véve. Az iskola saroképületét annak idején a népiskolák követelményeinek megfelelően alakították ki világos, tágas tantermekkel, szükséges mellékhelyiségekkel. Napjainkban az előtte található egyik legforgalmasabb utcakereszteződés a környéket meglehetősen zajossá és szennyezetté teszi. Az átalakítások után bizonyára a Zenelíceum itt is sikerrel folytatja már hat évtizedes munkásságát.
GAAL GYÖRGY. Szabadság (Kolozsvár)

Kit akarnak itt felszámolni?
Bekapcsolom a tévét, hallgatom, nézem Corneliu Vadim Tudor és eszmetársai újabb hőbörgéseit Székelyföldről, amelyről mint ősi román földről papolnak. Az elszánt "vitézek" épp a románság felszámolásáról adnak hírt, riogatják az ország jobb sorsra érdemes lakosságát. Úgy tűnik, hogy az agresszív magyar nacionalizmus miatt a székelyföldi román kisebbség megtűrt "elemmé" vált "ősei földjén". Ezt hallhatja, láthatja az elképedt tévénéző, hazafiságtól duzzadó keblű, elkeseredett román honfitársunk. Mindezt teátrális, szörnyű mimika kíséretében, indulatokkal felkorbácsolt hadonászással, kellő hangorgánummal hozzák a tudtára!
Vadimék újabb sérelmei
Vadim Tudor és hasonszőrű társai legújabb felfedezése szerint a Kovászna megyei rendőrség címere egy magyar kezet és egy átszúrt román szívet ábrázol. A 2009-es kormányrendelet alapján készült címer megalkotására, amint a megyei rendőrség szóvivője, Buzsi Andrea is elmondta, egy bukaresti heraldikust, Ştefan-Laurenţiu Szemkovicsot kérték fel. A szakember a megyei címerből vette át az átszúrt szívet tartó páncélos kart. A rendőrség címerét mind az országos heraldikai bizottság, mind a belügyminisztérium jóváhagyta. E címer 2011 júliusában vált hivatalossá, amikor megjelent a Hivatalos Közlönyben.
A kifogásolt, kardot tartó páncélos kar az itt élő lakosság határvédő hősiességét szimbolizálja, míg a szív nemcsak az áldozatkészséget, de a szülőföld szeretetét is. Mivel e szimbólumok a székely nemzet legrégibb címerének jelképei, így a 600–700 éves címerjelképek nem gyalázhatják a helyi románokat. Ezt már azért sem tehetik, mert az első román csoportok sokkal később jelentek meg Székelyföld területén. Mindazok, akik a helyi román közösség elleni merényletről beszélnek, megnyugodhatnak. Sepsiszentgyörgyön az első két román család oklevelekben való első említése 1614-ből származik. A székely nemzet említett címerét már 1438-ban új címerrel cserélték fel, így ennek is immár 573 éve! Tehát e szimbólumok – a XIV. és a XV. században – nem sérthettek egy olyan lakosságot, amely nem e tájak lakója! Ezt azért kellett leírnom, mert az említett címer elfogadása ellen több hazafias szellemiségű román szervezet tiltakozott. Ők úgy vélik: e jelképek a helyi román közösséggel szembeni intolerancia jelképei. Nem, uraim: ezek a legrégibb székely címer szimbólumai! Kétnyelvűségért ötezer lejes büntetés
Olvasom, hogy dr. Szász János főorvost – a dicsőszentmártoni kórház igazgatóját – 5000 lejes büntetés kifizetésére kényszeríthetik, mert kétnyelvű tábla hirdeti a kórház nevét. Ilyen aljasság, mármint kétnyelvű táblát kitenni egy kórház falára a huszonegyedik század Európájában, valóban vérlázító, tűrhetetlen! E demokráciát gyalázó tett nemcsak arcátlanság, de kimeríti a szelíd, a béketűrő román nacionalizmus toleranciájának tele kosarát is! Ilyen bűnt elkövetni az "ősi román földön"! Nem csoda, ha ily nagy összegű büntetést helyeztek kilátásba! E főbenjáró szemtelenséget, gyalázatos fondorlatot, provokációt csakis komoly büntetéssel lehet helyére tenni! Muszáj gyökereiben meggátolni a békés együttélést, a tiszta egynyelvűséget zavaró akciót. Időben kell dobbantani! Ha nem teszik, soha nem lehet tudni, elkanászosodnak ezek a magyarok, és holnapután már egész Erdélyben követelni fogják a magyar nyelv hivatalossá tételét! Ha a magyar lakosság számaránya Dicsőszentmártonban húsz százalék alá esett, tessék tudomásul venni, nincs helye a magyar szónak! Nincs apelláta! Az ítélet jogerős. A román törvényeket tiszteletben kell tartani! Kit érdekel olyan apróság, hogy Dicsőszentmárton, akárcsak Erdély legtöbb városa, magyar többségű volt? Kit érdekel az, hogy 1910-ben a románság aránya alig 21 százalékot tett ki! A lényeg az, hogy most túlhaladja a 80-at. Bár mindez a 91 éves toleráns román uralomnak, a masszív betelepítésnek, az etnikai arányok erőszakos megváltoztatásának köszönhető, az már nem érdekes! Az csak természetes, hogy a kisebbség nyelve is másodrangú! Teljesen lényegtelen, említésre sem méltó, hogy a helyi magyarság nem kérte a tömeges román betelepítést az ősei által alapított városba, nem kívánta a kisebbségi sorsot. A törvény, az törvény!
Hófehérke helyett Fluieraşul fermecat
Arany János szülővárosában, Nagyszalontán, a Bocskai István fejedelmünk által letelepített hajdú utódoknak az óvodaközpont Hófehérke nevétől kell búcsúzniuk. Helyette nagylelkűen kárpótolták őket, megkapták, akár akarták, akár nem, a varázslatos furulyahangra emlékeztető Fluieraşul fermecat nevet. Mindezt egy olyan óvodában, ahol a 18 csoportból 11 magyar. Az csak természetes, hogy egy kalap alatt eltávolították a korábbi kétnyelvű óvodatáblát is. A mesegyűjtő Arany László nevet óhajtó magyar szülők csak az óhajjal, a sóhajjal maradtak, mivel hiába vannak többségben, ők másodrangú állampolgárok, akár bevallják, akár nem. Ők olyanok, akiket meg lehet félemlíteni, mert nem az uralkodó nemzet tagjai! Ők csak megtűrtek a saját szülőföldjükön, amelyért elődeik annyi véráldozatot hoztak. Még hogy Arany János városában Arany Lászlóról óvodát nevezzenek el! Ugyan már! Még mit nem! Hisz a közmondás is azt mondja, nem minden arany, ami fénylik. Diszkrimináció ellen tüntetnek
1941-ben az alig 3,9 százalékarányban románok által is lakott hajdani Székelyvásárhelyen, az 1616-ban Marosvásárhely névre keresztelt magyar királyi jogállású városban, ahol az 1948-as tanügyi reform után létrehozták a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemtől független Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet, ma is dühöng a csodálatos tolerancia! Itt a hatvanas évek derekáig (jórészt) magyar orvosképzés folyt, majd fokozatosan beindult a magyar egyetem elrománosítása. Az intézet 1991-ben vette fel a mai büszke nevet: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem megnevezést. Az egyetemen az egyetemesség egyre inkább csak a román etnikumhoz tartozókat jelenti. Jó példa arra, hogy miként lehet fokozatosan visszaszorítani, törpe kisebbséggé, megtűrtté tenni a magyar többséget! Immár több hete zajlik a békés tüntetés azért, hogy a hajdani magyar egyetem keretében – a diszkrimináció megszüntetésére – engedélyezzék az önálló magyar tagozatok létrehozását. Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja szerint évente mintegy nyolcezerre tehető a Romániában magyarul érettségiző diákok száma. Ezek egynegyede anyanyelvén, másik negyede román nyelven tanul tovább. Ez a magyar állami egyetem hiányával (is) magyarázható! Jó lenne, ha a magyar adófizető pénzéből jutna az önálló állami magyar egyetemre is. Azonban lehetséges az is, hogy e sorok írója túlzásba esett. Mindazoknak, akik a nagy tolerancia szellemében nem teszik lehetővé egy másfél milliós magyar közösségnek az önálló magyar állami egyetemhez való jogát, igazuk lehet! Báthory István erdélyi vajda, később a lengyelek (egyik) legjelentősebb királya és erdélyi fejedelem 430 évvel ezelőtt, 1581-ben tévedésből alapított egyetemi képzést Kolozsváron, akarám mondani, a Ceauşescu által elkeresztelt Cluj-Napocán. Ez utóbbi megnevezést a román "barátaim" nagy bánatára azért nem használhatom, mert a jelzett korban e várost felerészt magyarok és felerészt szászok lakták. Annak ellenére, hogy az egykori kolozsvári bíró, Gheorghe Funar szerint a románság tízezer éves múltra tekint vissza, a kincses városban 1941-ben a románság számaránya mindössze 8,9 százalék volt. Ennek ellenére az 1871-ben alapított Ferenc József Tudományegyetemet az új, a toleráns hatalom jóval a trianoni békediktátum előtt, már 1919-ben felszámolta! Az 1947-es párizsi békedöntés pozitív befolyásolására 1945-ben megalapították a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemet. Ez azonban még tacskó korában, alig tizennégy éves létezés után kimúlt. Megszűnt az önállósága! Miután a párizsi békediktátum Észak-Erdély magyar többségű területeit Romániához csatolta, megkezdték a magyarság intézményeinek szétverését. 1959-ben a Bolyait olvasztották be a ma is működő Babeş–Bolyai Tudományegyetembe. Eredménye: ma Romániában a magyar egyetemista diákok fele nem tanul anyanyelvén.
Kinek a nyelvét akarják eltüntetni?
Immár a saját bőrünkön tapasztalhatjuk, hogy a magyarnyelv-használat visszaszorítása elleni küzdelem már Sepsiszentgyörgyön is hatalmas energiát emészt fel. Büszkén használhatjuk az önkormányzat szót, de még egy utcanévről szóló helyi döntést is törvényszék semmisíthet meg, ha az magyar! Oda jutottunk, hogy Sepsiszentgyörgyön olyan "polgártársaink" élnek, akik a békés együttélés megteremtése érdekében bűnvádi feljelentéseket tesznek, ha a magyar nyelv ellen kell fellépni! Gondoljunk csak arra, hogy a megyei könyvtár igazgatójának kinevezése immár negyedik éve törvényszéki ügy. Nem csoda! Hogyan képzelte el a megyei tanács azt, hogy egy 85 százalékban magyar intézmény élére olyan személyt nevezzen ki, aki ismeri a helyi lakosság nyelvét?! Helyesebben: hogy merték a poszt elnyerésének feltételéül a magyar nyelv ismeretét szabni?! Egyértelmű, a román nyelvi hegemónia megszállottjai nehezen viselik el az egyenrangúság gondolatát. Már most másodrangúként szeretnének kezelni bennünket azok, akiknek elődei az elmúlt évtizedekben érkeztek e tájakra. Kérdem én: ki kit számol fel? Kinek a történelmét, nyelvét akarják eltüntetni? Háromszék (Sepsiszentgyörgy)