Húsz év legnagyobb román beruházása: ortodox templomok
Egy német dokumentumfilmből fény derült arra, hogy Romániában az utóbbi 20 évben több mint 4000 ortodox templom épült állami támogatással. Ez statisztikailag azt jelenti, hogy kétnaponta felépült egy román templom.
Erdélyben a rendszerváltás után gombamód szaporodtak a jellegzetes hagymakupolás ortodox templomok és kolostorok, mivel a bukaresti egyházpolitika előnybe részesíti a keleti egyházat, mint román államvallást a többi egyházzal, felekezettel, így a magyar történelmi egyházakkal – a katolikusokkal és a protestánsokkal szemben.
Természetesen a magyar egyházak is építenek templomokat Romániában, de nem annyit amennyire nekik szükségük lenne, főként anyagi okok miatt.
Gyerő Dávid, az Erdélyi Unitárius Egyház közigazgatási előadó – tanácsosa elmondta, hogy a magyar egyházközösségek legtöbben önerőből fognak neki az építkezésnek, és támogatásra az egyház központi költségvetéséből, a külföldi testvérfelekezetek adományából, és jelentős részben a magyar állam hozzájárulásából sikerül az építkezéseket fejleszteni, és továbbvinni.
A román állam hozzájárulása a magyar egyházak építkezési szükségleteihez kiszámíthatatlan és politikafüggő, vagyis nem előre megtervezett költségvetési tételként jutottak hozzá az egyházak az új templomok építésének alapjaihoz.
A fent említett német dokumentumfilm több támogató és ellenérvet is felsorol, amelyre a román politikusok nem, vagy nagyon visszafogottan reagáltak.
Kossuth Rádió. Erdély.ma

Az RMDSZ nem képes akkreditáltani a Sapientiát
A román kormány botrányosan gáncsolja a Sapientiát, az Erdélyi Magyar Tudományegyetemet számtalan hátrány éri a végleges akkreditáció késleltetése miatt - írta 1egutóbbi számában a Kolozsváron megjelenő Erdélyi Napló. Szomorú évfordulóhoz érkezett az EMTE: pontosan egy évvel ezelőtt jelentette be ünnepélyesen Dávid László rektor, hogy a Romániai Felsőoktatás Minőségét Biztosító Ugynökség (ARACIS) elfogadta az intézmény akkreditációját. Ettől a pillanattól a végleges akkreditáció ügye a pülitikum térfelén pattogott, és egy év alatt emiatt nem történt semmi. Nagy kérdés, hogy a kormányon lévő és a magát minden erdélyi magyar érdeket képviselő szervezetnek nevező RMDSZ miért nem tudta megsürgetni a folyamatot, ami Romániában más magánegyetemek esetében átlagosan négy hónapos procedúra. Mostanáig egyetlen egyetem esetében sem húzódott el ilyen hosszasan az akkreditáció. A kormány beleegyezéséhez - a parlamenti szavazással ellentétben - nincs szükség politikai egyeztetésekre, hiszen az egész procedúra egy egyszerű adminisztratív dolog. A Partiumi Keresztény Egyetem esetében is nem a kormány jóváhagyása miatt késett négy esztendeig az akkreditáció, hanem a két ház stakbizottságainak lassú munkájáért. „Sokszor megtörtént, hogy nem volt meg a neffelelő kvórum, és a nagyváradi kollégák teljesen feleslegesen utaztak Bukarestbe. Mi még ettől is messze állunk, hiszen ahhoz, hogy a parlamenti bizottságok elé kerülhessen ügyünk, már rég meg kellett volna kapnunk a kormány jóváhagyását. Eppen ezért legnagyobb fájdalmunk az, hogy az ARACIS nagyon jó mnősítése - amely sokat nyomhatrıa a latban, a parlamenti viták során - az időhúzás miatt egyre veszít súlyából, jelentőségéből és lassan a homályba vész” - nyilatkozta Dávid László, a magyar történelmi egyházak által alapított és - román állami szubvenció híján - magyarországi támogatásokból élő Sapientia EMTE rektora. Az akkreditáció politikai hátterű késleltetése miatt az erdélyi magyar magánegyetem diákjai nem államvizsgázhatnak saját intézményükben, mesterképzésüket is más egyetemeken kell elvégezzék, az Erasmus, illetve a Socrates ösztöndíjak számukra elérhetetlenek. A rektor elmondta még, hogy nem lesznek új szakok, minden beiskolázási feltétel a tavalyihoz hasonló, így a tandíjak összege sem változik a Sapientián, amelynek Csíkszeredában, Marosvásárhelyen és Kolozsváron karai. A végleges akkreditáció időpontja azonban megjósolhatatlan, mivel a bukaresti kormánynak nincs napirendjén az erről szóló jogszabály megalkotása. Reggeli Újság (Nagyvárad)

A mezőbikácsi áldozatokra emlékeztek
Augusztus 3-án szerdán délután hat órai kezdettel a nagyváradi bazilika kápolnájában emlékeztek a hatvankét évvel ezelőtti mezőbikácsi éhséglázadás után ártatlanul meggyilkolt áldozatokra.
Az engeszetelő szentmisén Mahajduda János, a székesegyház segédlelkésze Kupán Árpád történésznek a mezőbikácsi tragédiáról szóló művéből idézett részleteket. Elhangzott, hogy a mezőbikácsiak közül sokan ma is kenyérkérésnek hívják az 1949 augusztus 2-iki eseményeket, melyeknek előzménye az volt, hogy a falusi dolgozók, a cséplőmunkások és a paraztok napi tizennyolc-húsz órán át végzett munkájuk után csak pénzte kaptak, élelmiszert nem, mint ahogy az korábban szoásban volt, csakhogy az embereke nem tudták elkölteni pénzüket, mert kenyér csak a a
városokban volt. Ez robbantotta ki az éhséglázadást, melyet a hatalom könyörtelenül megtorolt.
Imádkozzunk
Az első áldozat Iványi György római katolikus plébános volt, aki nem tartozott a zendülők közé, épp ellenkezőleg, igyekezett csitítani a kedélyeket, de mégis lelőtték. A hatalom többek között azzal indokolta tettét, hogy Iványi irredenta volt, ami azonban hamis vád volt. Bucskó István földművesnek azért kellett meghalnia, mert épp a községháza előtt haladt el szekerével, amikor a katonák megállították és ráparancsoltak, hogy emelje fel a kezét. Ő zavarában a vasvillájával együtt emelte el a kezét, és ez elég volt a katonáknak ahhoz, hogy lelőjék. A másik két halálos áldozat Bejan Petru és Turcut Petru volt, a hatalom ennyivel sem elégedett meg, további bűnbakokat keresett, és családokat toloncoltak kényszerlakhelyre. Kupán Árpádot idézve az igehírdető elmondta, hogy a zendülésnek nem volt nemzetiségi, etnikai jellege, kizárólag az emberek kilátástalan helyzete vezette őket a lázadáshoz. Ezt követően a lelkész elmondta, a világ túléli az elmúlást, a történelem túléli az embert, aki számára a megváltást Jézus hozta el. Mi felelősek vagyunk cselekedeteinkért, és cselekedeteink alapján kapjuk a büntetést vagy a jutalmat. A kereszténység nem önostorozás, önrombolás, hanem öntudatos és felelősségteljes vállalás, valamint megsejtése annak, hogy van egy jobb másvilág is. A legszerencsétlenebb ember az, akinek nincs hite, nem tud imádkozni, ezért ne engedjük, hogy a hitetlen világ cinizmusa megmérgezzen minket, – monsta Mahajduda János, aki végezetül arra hívta fel a jelenlevők figyelmét, hogy a saját és szeretteink üdvőssége érdekében imádkozzunk.
Pap István
Kupán Árpád: Mezőbikácsi hősök és áldozatok a 20. század első felének tragikus sodrában (Nagyvárad, 2005) erdon.ro

Erdélyt és Magyarországot fenyegeti a cián
Kelemen Hunor elgördítette az első követ a verespataki bánya megnyitásának útjából
Heves indulatokat váltott ki Kelemen Hunor kulturális miniszter döntése, amikor régészeti mentesítési engedélyt adott ki a Fehér megyei településre. Egyes ellenzéki politikusok szerint ezzel a határozattal a román kormány gyakorlatilag engedélyezte a cián alapú bányászatot Verespatakon. A részletekről Eckstein Kovács Péter államfői tanácsossal beszélgettünk, aki korábban RMDSZ-es szenátori minőségében többször is felemelte szavát a környezetvédelmi katasztrófával fenyegető bánya megnyitása ellen.
– A kedélyek azért borzolódtak fel, mert azáltal, hogy a kulturális minisztérium kiadta a feltárási engedélyt, meghatározó lépés történt a verespataki projekt megvalósításának az irányában, amit én csak elutasítani tudok. A tervezetet egyrészt a környékbeli lakosság támogatja, másrészt a bányavállalathoz kötődő érdekcsoportok. Az ott élők érthető módon rokonszenveznek a bánya megnyitásával, hiszen munkahelyeket ígértek nekik, de véleményem szerint más épeszű ember nem támogathat egy olyan projektet, amely visszafordíthatatlanul és súlyosan károsíthatja a környezetet. Ha biztonsági problémák vetődnek fel, a szennyezés Erdélyen kívül Magyarországot is sújthatja. Kilenc éve terítéken van ez a rendkívül népszerűtlen intézkedés, de időközben hiába váltakoztak a kormányok és a miniszterek, eddig senki nem merte kiadni a bánya megnyitásához szükséges engedélyeket. Ennek felelősségétől valósággal menekültek a politikusok, éppen ezért tartom rendkívül súlyosnak Kelemen Hunor döntését, aki gyakorlatilag egyet előre lépett ebben a kérdésben. Habár Kelemen a döntést miniszterként írta alá, és ez látszólag technikai kérdésnek tűnik, az ügy politikai vonatkozásai már a demokrata liberálisoknál is jelentkezni kezdtek, ezért az RMDSZ-nek is mihamarabb állást kellene foglalnia.
– Úgy tűnik, az EU nem fog beleszólni a verespataki bányaügybe, tehát a végső döntés a román állam kezében van…
– Kétségtelen, hogy az EP kibocsátott egy ajánlást az EB felé, amelyben meg szeretnék tiltani a cián alapú bányászatot az unió területén. A politikai manifesztumot a parlament nagy többséggel megszavazta, a bizottságban viszont, ahol az államok képviselői döntenek, bizonyos gazdasági érdekek miatt nagy az ellenállás. A tiltakozó hangok azokból az országokból érkeznek, ahol cián technológiával működő bányák léteznek, de ebben a pillanatban, amikor Németország például környezetvédelmi okokból be akarja fagyasztani az atomerőműveit, Románia nem engedheti meg magának azt, hogy zöld utat adjon egy olyan projektnek, ami szembe megy az EP akaratával, és potenciális veszélyforrást jelent az egész régió számára.
– Lehet-e súlya a hazai civil szervezetek tiltakozásának a végső döntés meghozatalában?
– A bányatársaság, az RMGC az utóbbi hónapokban rendkívül agresszív médiakampányt folytatott, azok a források pedig, amelyek kritikusan nyilvánulnának meg, valósággal eldugultak. Kulcskérdésnek találom tehát a civil szervezetek találékonyságát és meggyőzőképességét abban, hogy megakadályozzák ennek a katasztrófával fenyegető megaprojektnek a beindítását.
– Tudomása szerint hány embert érintene közvetlenül a bánya megnyitása?
– A hangsúly a potenciális munkahelyek számán van, a vállalat ugyanis főként ezzel próbálja kicsikarni a lakosság támogatását. Az RMGC korábban több ezer, ma már csak négyszáz-nyolcszáz munkahelyről beszél, és ami nagyon fontos: ezek csupán időleges állások lennének. A lényeg az, hogy amíg környezetbiztonsági szempontból a bánya nagyon sok embert érint, addig a munkalehetőségek szemszögéből a leendő bányában dolgozók száma rendkívül korlátozott.
–Milyen eszközöket vetett még be az RMGC a lobbija során? – Kevesen írták meg, de hihetetlenül durva volt a magyarok ellen kijátszott kártyájuk. Annak idején, amikor Korodi Attila környezetvédelmi miniszterként, jómagam pedig szenátori és jogi bizottságelnöki tisztségemben tiltakoztunk a verespataki bánya megnyitása ellen, hallatlanul magyarellenes hangot ütött meg az RMGC. A ciántechnológia-ellenes törvénytervezetünket magyar összeesküvésnek nevezték, mondván, hogy szándékosan le akarjuk szegényíteni Romániát, és az aranyat mi akarjuk kitermelni, miután visszafoglaltuk Erdélyt. Nekem éppen ez a legnagyobb bajom a bányavállalattal, hogy a saját gazdasági érdekei miatt magyarellenes politikai feszültséget keltett. Amikor észrevették, hogy ez a kampányuk hatástalan, azonnal elkezdték keresni az erdélyi magyar választók és döntéshozók kegyeit, de a korábbi húzásuk akkor is megbocsáthatatlan. Persze értetlenül állok azon jelenség előtt is, amikor erdélyi magyar újságokban egész oldalas RMGC reklámokat látok. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

MOGYE-ügy: nem engedélyezték a fáklyás körmenetet
Valósággal lesöpörte az asztalról a marosvásárhelyi városháza keretében működő bizottság csütörtökön azt a kérvényt, amelyet a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE), valamint a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) nyújtott be Dorin Florea polgármesterhez, és amelyben egy augusztus 11-ére tervezett főtéri megmozdulásra igényelte az önkormányzat beleegyezését. A két civil szervezet jövő csütörtökön este imával egybekötött körmenetet szándékozik rendezni. A gyertyás akció során a résztvevők a város magyar és román lakossága békés együttélése mellett kívántak volna állást foglalni.
békés tiltakozás során ugyanakkor a két nép egyenrangúságára próbálták volna meg felhívni a MOGYE vezetőségének figyelmét. Mint arról beszámoltunk, az utóbbi hetekben számos diszkrimináció érte az intézmény magyar ajkú tanárait és diákjait. A polgármesteri hivatalba még július közepén benyújtott kérvényükben a körmenet kezdeményezői rámutatnak, hogy a történelmi egyházakat is bevonó akciójuk során a magyar vonal létrehozását kérik.
Rendőrfőnök ítélkezik
A helyi rendőrség igazgatója, Valentin Bretfelean által elnökölt bizottság egyöntetűen elutasította az Ádám Valérián által benyújtott kérvényt. Bár lapzártánkig nem indokolták meg írásban döntésüket, a testület tagjai arra hivatkoztak, hogy a RMOGYKE és a BKB lényegében nem is fordult hozzájuk kérvénnyel, hanem egyszerűen bejelentette, hogy békés tüntetést szervez. „Valóban az első mondat félreértelmezhető, de főleg félremagyarázható – ismerte el Ádám Valérián. – De akkor azt mondtam, semmi gond, kijavítom, aláírom és lepecsételem. Ezt már nem voltak hajlandók elfogadni, mondván, hogy nyújtsak be egy újabb beadványt, amit a következő ülésükön tárgyalnak meg. Egyértelmű volt: nem akarják a körmenetet engedélyezni. Ezt telefonon Bretfelean már előzőleg is tudtomra adta. Nem is csoda, hisz a bizottságban egyetlen magyar személy sem kapott helyet.” A lapunk által megkeresett rendőrségi igazgató megerősítette, valóban nem tartja helyesnek, hogy valakik az orvosi egyetem belügyeit feszegessék. „Egyetemi autonómia van, az efféle gondokra nem az utcán, hanem az intézmény falain belül kell választ keresni” – szögezte le Bretfelean. A rendőr ugyanakkor megjegyezte, szerinte nem felel meg a valóságnak az az állítás, miszerint a MOGYE magyar diákjait bárki is hátrányos megkülönböztetésben részesítené. A Krónika birtokába jutott zárt ajtós tanácskozás jegyzőkönyvéből kiderül, a többségében rendőrökből és csendőrökből álló bizottsági tagok úgy ítélik meg, hogy a körmenet „veszélyeztetné a két népcsoport közötti békés együttlétet”.
Florea: nincsenek gondok
Hasonló álláspontra helyezkedett Dorin Florea polgármester, a tanintézmény egykori diákja. „Beszéltem az egyetem vezetőségével, ott nincs semmiféle gond. Csak hát egyesek megpróbálják szítani a kedélyeket. Meg kell nézni, kik szerveznék a tüntetést, hisz mind olyanok, akik soha semmit nem tettek az életben” – jelentette ki a RMOGYKE vezetőiről, Csiszár Anna Adriennről és Kincses Ajtay Máriáról, akik egyben az egyetem és a hazai orvos- és gyógyszerésztudomány elismert személyiségei. A város elöljárója – aki több alkalommal is rágalmazta az egyetem magyar tanárait – hozzátette: amennyiben mégsem mondanak le a tiltakozó akcióról, és a városháza beleegyezése nélkül megszervezik, komoly bírságokra számíthatnak.
A szervezők kitartanak
Ádám Valérián még így sem nem hajlandó lemondani a körmenet szervezéséről. Mint lapunknak hangsúlyozta, pénteken reggel ismét benyújtja az ezúttal ügyvéd által megfogalmazott kérvényt. „A törvény szerint elég bejelenteni a tiltakozás időpontját és helyszínét, nem szükséges jóváhagyást kérni. De nem akarok ujjat húzni Floreával és Bretfeleannal, s átfogalmazom a beadványt” – mondta. Amint arról beszámoltunk, a RMOGYKE augusztus 11-ére nem csak Marosvásárhelyen, hanem tizenkét európai fővárosban is hasonló megmozdulást készül szervezni. A néma tüntetők fáklyával vagy gyertyával a román nagykövetségek elé vonulnának, ahol a vásárhelyi egyetem diákjai és tanárai közötti egyenjogúságért imádkoznának. (Nincs keletje a fizetéses helyeknek. Miután a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen csak politikai nyomásra, az oktatási minisztérium utólagos, rendkívüli beleegyezésével sikerült a magyar tagozat általános orvosi karának negyven fizetéses helyet biztosítani, kiderült, hogy a felvételizők körében nincs igény erre. Míg a román diákok betöltötték mind a nyolcvan helyet, a magyar jelentkezők közül csak harmincan éltek ezzel a jogukkal. Az érintettek a magas tandíjakra hivatkozva utasították el a pénzért való tanulás lehetőségét. Brassai Attila a gyógyszertan tanszék vezető professzora a napokban felhívást intézett a tandíjköteles hallgatók támogatására. Egy átlagos anyagi helyzetben levő családnak az egész évi tandíj kifizetése nem könnyű – hangsúlyozta Brassai, hozzátéve, egész évben várják a felajánlásokat. Azoknak is jól jön a segítség, akik vállalták, hogy fizetnek, hiszen a beiratkozáskor 2 ezer lejt le kell pengetniük.) Krónika (Kolozsvár)

A szórványba viszik a kultúrát
A Kolozs megyei RMDSZ és a Claudiopolis Egyesület által útjára indított, a szórványban élő magyar közösségeket felkaroló Kulturális Karaván rendezvénysorozat tavaly decemberben kezdődött. Akkor Magyarszarvaskend község magyarjait keresték fel, azóta Kolozs megye több települését bejárták. Többek közt a Puck bábszínház előadásait is elvitték a szórványban élő vidéki magyarságnak. Fekete Emőke, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke, a rendezvénysorozat ötletgazdája többek közt arról számol be lapunknak, hogy a Kulturális Karaván ősszel tovább halad, legközelebb Mákón tartanak nagyobb szabású kulturális rendezvényt.
Tavaly decemberben a kolozsvári filharmónia zenészeinek elődadásával kezdődött el a Kulturális Karaván útja a Szarvaskend községhez tartozó Alsótökön. Hogyan alakult azóta a kezdeményezés sorsa?
– Csak áprilisban tudtuk előteremteni a szükséges anyagi forrásokat, ezért idén egy kissé késve, de folytatni tudtuk a rendezvénysorozatot. Május 16. és 24. között bábszínházkaravánnal látogattunk el 12 Kolozs megyei településre, Körösfőre, Bánffyhunyadra, Kalotaszentkirályra, Tordaszentlászlóra, Tordára, Várfalvára, Mákóra, Mérára, Aranyosegerbegyre, Aranyosgyéresre, Szamosújvárra és Válaszútra. Az itt élő gyerekeknek a Csipike, a Jancsi és Juliska, valamint a Micimackó című bábjátékokat adta elő a kolozsvári Puck bábszínház.
– Miért épp a bábszínházra esett a választásuk?
– Az volt a célunk, hogy a vidéken élő gyerekek színvonalas, jó minőségű előadásokat láthassanak anélkül, hogy utazniuk kellene. Ez azért fontos, mert pontosan az ezzel járó költségek miatt nem tudják a vidéki szülők bábszínházba vinni a gyerekeiket, egy kolozsvári kiruccanás jelentős anyagi megterhelést jelent a számukra. Úgy szerveztük meg a karavánunkat, hogy lehetőleg községközpontokban legyenek az előadások, ahová a környező falvakból is könnyebb behozni a gyerekeket. Ezzel talán hozzájárultunk a gyerekek szellemi épüléséhez, ráadásul az anyanyelvük ápolása szempontjából sem közömbös, hogy megismerhették a minőségi bábszínházat.
– Hogyan fogadták a helyiek a „házhoz szállított kultúrát”?
– A szülők és a tanárok is nagy lelkesedéssel fogadták a bábszínház csapatát, olyannyira, hogy ősszel meg szeretnénk ezt ismételni. Lehet, hogy módosítunk az útvonalon, de a rendezvények menetét változatlanul hagyjuk. Általában mintegy hetven gyerek vett részt egy-egy előadáson, akiket természetesen elkísérték a szüleik vagy nagyszüleik, de ennél kevesebben biztosan nem voltak.
– Tapasztalatai szerint mennyire érződik a falvakon, szórványban elő magyarokon az elszigeteltség a nagyobb magyar közösségektől?
– Ilyen tekintetben különbséget kell tennünk azon települések között, ahol a mai napig él a magyar kultúra, azaz saját önálló rendezvényeik vannak – ilyen például Körösfő, Kalotaszentkirály, Tordaszentlászló –, illetve az olyan helységek közt, mint Aranyosgyéres, Aranyosegerbegy környéke, vagy akár Várfalva, ahol jóval kevesebb kulturális rendezvényen van lehetőségük részt venni a gyerekeknek. Ilyen szempontból hiánypótló is a Kulturális Karavánunk. Azt tapasztaltuk, a helyieknek valós igényük volt arra, hogy a környékbeli falvakból is vigyünk el egy-két gyereket az előadásokra, ugyanis ezekben az elszigetelt falvakban még a falunapi rendezvényekkor sem hallanak a helyi kultúrotthonban magyar szót, mert nagyon kevesen vannak.
– Említette, hogy csak áprilisban sikerült forrásokat találni a rendezvénysorozatra. Miből finanszírozzák a Kulturális Karavánt?
– A Kolozs megyei RMDSZ saját anyagi forrásaiból, illetve a Kolozs megyei önkormányzattól elnyert pályázatokból finanszírozzuk a rendezvényeket, kifizetjük a fellépők honoráriumát vagy annak egy részét, illetve egyéb járulékos költségeket. Ebből a szempontból egyébként fontosnak tartom az együttműködést a helyi egyházközségekkel, ugyanis több településen ingyen rendelkezésünkre bocsátották a tulajdonukban levő épületeket.
– Nyáron is folytatódik a rendezvénysorozat?
– Ebben az időszakban sok helyen falunapokat és más kulturális eseményeket szerveznek, így a Kulturális Karaván néhány településen a falunapok kulturális műsorát biztosította, a valkói falunapokat társfinanszíroztuk, illetve két diáktábort is támogattunk.
– Mit terveznek az őszre?
– A következő állomásunk minden valószínűséggel Mákó lesz, ahol egy nagyobb szabású kulturális rendezvényt szeretnénk lebonyolítani, a helyi RMDSZ-szel együttműködve. Mindezt úgy, hogy a helyi népművészetet is népszerűsítsük. Továbbá a korábbi sikerre tekintettel valószínűleg megismételjük ősszel is a bábszínházas karavánt, hisz igény is van rá. Ez ügyben tárgyalásokat folytatok a Puck bábszínházzal. Megpróbálunk az ifjúság felé is nyitni, és kimondottan ifjúsági kulturális hétvégét szeretnénk rendezni a vidéken élő, ugyanakkor a közösségükért tenni akaró fiataloknak.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Zizegő újságok múltja, jelene és jövője
„Amikor már hivatásos újságíróként dolgoztam, mindig az motoszkált bennem, vajon mikor jön el az az idő, amikor foglalkozhatok Arad magyar vonatkozású művelődéstörténetével, ami sok vonatkozásban még a mai napig is fehér folt, mert évtizedekig háttérbe szorult, szinte feledésbe merült. 1989 előtt az oral historyra alapoztam, és igyekeztem megkeresni azokat a régi aradiakat, akik sok érdekes dolgot tudtak, és nem is féltek ezeket elmondani.” - Beszélgetés Puskel Péter aradi közíróval, helytörténésszel. (1941. április 16-án született Aradon, a helyi magyar gimnáziumban érettségizett 1959-ben. Egyetemi tanulmányai után Nagyiratoson tanított, 1968–2003 között az aradi Vörös Lobogó, a Jelen, a Nyugati Jelen napilapok munkatársa, a művelődési rovat vezetője. Közírói munkája mellett az aradi magyar művelődéstörténet kutatójaként több száz cikket, tanulmányt jelentetett meg hazai és magyarországi lapokban, folyóiratokban, antológiákban. Szenvedélyes gyűjtője a kistérség anekdotakincsének. Tagja a Romániai Írószövetségnek. Önálló kötetei: Arad marad (1997), Arad redivivus (1998), Emléklapok a régi Aradról (2005) – a 2. Szegedi Könyvkiállításon 2006-ban és Vásáron megkapta a Legjobb Külföldi Könyv díját, 150 év a Gutenberg-galaxison – aradi napilapok és periodikák (2011). Díjai: Fényes Elek-, Kiválósági-, Kölcsey- és MÚRE-díj.)
150 év a Gutenberg-galaxison címmel foglalta kötetbe az aradi magyar sajtó történetet. Miért 1861. augusztus elsejétől számítják a kezdeteket, amikor már korábban is adtak ki lapot a vértanúk városában?
– Mert akkor jelent meg az Alföld, amely közel négy évtizedig az egyik legjelentősebb újság volt a 19. században. Ez az első vidéki magyar napilap, és bár Aradon adták ki, az egész régió lapja kívánt lenni. Az Alföld tekintélye, komolysága, súlya miatt tartjuk 1861. augusztus elsejét az aradi magyar sajtó kezdetének. Igaz, hogy 1839-ben már megjelent az Aradi Hirdető, és 1859-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal napvilágot látott, de szerkesztése, grafikai kivitelezése és tartalma nem volt annyira komoly, hogy a lapot a modern aradi magyar újságírás igazi elődjének tekintsük.
– Voltak-e a versenytársai az Alföldnek?
– Némi lokálpatrióta büszkeséggel mondhatom, hogy a 19. század utolsó harmadában három rangos napilapot is rendszeresen kiadtak Aradon. Az Alföldön kívül az Arad és Vidékét, továbbá az Aradi Közlönyt, amely 1883-tól 1940-ig folyamatosan megjelent. De az Alföld volt az 1848-as eszméknek a szócsöve, és csak a megszűnése előtt öt-hat évvel vált a kiegyezést pártoló lappá. Emellett több olyan kezdeményezés fűződik az újsághoz, amely történelmi jelentőségű volt Aradon: a lap által 1867 nyarán közzétett felhívás nyomán országos gyűjtés indult az aradi tizenhárom vértanú emlékének tisztes megőrzésére, egy emlékoszlop, majd a vértanúszobor felállítására, és nem utolsósorban az országos hírű 1848-as Ereklyemúzeum létrehozására.
– Milyen volt akkoriban Arad lakosságának összetétele, vásárlóereje, és milyenek voltak az olvasói igények?
– A szabad királyi város kiváltságlevél megszerzése, 1834 után mezővárosból rohamosan fejlődött iparvárossá. Ehhez fogható gyors felemelkedést nem is tudok a többi erdélyi vagy partiumi, bánsági város fejlődéstörténetében. Nagyon sokáig nem volt hangsúlyosan magyar város: inkább németek és rácok, azaz szerbek lakták, illetve románok is éltek itt. A 19. század hatvanas–hetvenes éveiben viszont számbelileg is megerősödött a magyar lakosság, megjelent a tehetős polgárság, és az iparosok nemcsak sznobságból járattak lapokat, fitogtatták, hogy előfizetők, hanem a státusukhoz tartozott az újságolvasás, és valós szükségét érezték annak, hogy áldozzanak a kultúrára. Ennek jele, hogy a könyvekre előfizetők többsége is az iparosok közül került ki. A három aradi lapnak hat-hétezer állandó olvasója volt, ami egy hetvenezer lakosú városban jelentős szám. Főleg, hogy ugyanakkor létezett német nyelvű napilap, és megjelentek román újságok is.
– Szenvedélyes gyűjtője a város anekdotáinak is: fennmaradt valamilyen történet, sztori a három újság vetélkedéséről?
– Az Aradi Közlöny indulásakor a másik két napilap összefogott, hogy a kormánypártinak és konzervatívnak nevezett újságot ellehetetlenítsék. Például újságírókat csábítottak át a Közlöny szerkesztőségéből. Eleinte úgy tűnt, hogy sikerrel jár ez a „konspiráció”, de amikor a lap élére egy Budapestről érkezett, anyagilag is tehetős, kiváló gazdasági érzékkel rendelkező felelős szerkesztő, Stauber József került, olyan gyorsan fellendült a lap, hogy ezután az újságírók elszipkázása nem sok sikerrel járt.
– Kik azok a tollforgatók, hírlapírók és publicisták, akik beírták nevüket Arad sajtótörténetébe?
– Tiszti Lajost említeném mindenekelőtt, mert ő fogalmazta meg azt a kiáltványt, aminek nyomán kibontakozott az országos gyűjtés a vértanúk emlékműveire és az ereklyemúzeumra. Bolgár Lajos vagy a már említett Stauber József nevét emelném még ki, a későbbi időkből pedig Krenner Miklóst, aki Spectator néven jegyezte írásait, és aki harminc évig dolgozott Aradon. De említhetem Zima Tibort, Fekete Tivadart, Erdős Györgyöt – nagyon hosszú lenne a névsor. Tény, hogy Arad legalább egy tucat olyan újságírót adott a százötven év alatt, akik koruk bármelyik lapjánál megállták volna a helyüket, sőt az élvonalba tartoztak volna. Mindig voltak a lapokhoz közelálló, köztiszteletnek örvendő személyiségek, tanárok, ügyvédek, akik írásaikkal emelték az újság presztízsét és tekintélyét. Ilyen volt például Márki Sándor és Jancsó Benedek: előbbi országos hírű történész és akadémikus, utóbbi szintén neves irodalmár, de ide sorolhatom Lakatos Ottót, a minorita rendház tudós-főnökét is, aki Arad egyik monográfiáját írta meg.
– Milyen volt a sajtó és az újságíró megítélése a különböző időszakokban?
– A 19. század nyolcvanas–kilencvenes éveiben az erősödő polgárság felnézett a sajtómunkásokra. A korabeli főszerkesztők elvárták, hogy az újságíró mindig ápoltan, elegánsan, tekintélyt parancsolóan jelenjen meg, lehetőleg bérkocsival utazzék, noha nem voltak olyan jól megfizetve.
– Mit jelentett az impériumváltás az aradi magyar sajtó számára?
– Hidegzuhanyként érte a magyar értelmiséget, és el kellett telnie egy kis időnek, amíg ebből a sokkból magához tért. Kós Károly 1921-ben megjelentetett lelkes felhívása, a Kiáltó Szó megadta azt az irányt, amelyet a kisebbségbe került sajtónak követnie kellett, majd ehhez Krenner Miklós is hozzájárult, amikor megfogalmazta a „kisebbségi ildomot”, hogy nem a sebek nyalogatása, az örökös siránkozás a követendő út, hanem az, hogy a romániai magyarság megtartsa önazonosságát, nyelvét és kulturális intézményeit.
– A kisebbségi újságíró sorsát, az elnyomás éveit ismerte meg ön is…
– Nehézsége sok volt annak az időnek, szépsége már kevesebb. Arra törekedtünk, hogy a sorok közé mindig becsempésszünk valami üzenetet, és eljuttassuk a magyar olvasóhoz, de azért vigyáztunk, hogy ne okozzon botrányt, ne váltsa ki a Szekuritáté zaklatását. Talán dicsekvésnek tűnik, de már egészen sportot űztünk belőle, és volt, hogy kitaláltunk egy szót, amit a következő cikkbe valamelyikünknek bele kellett írnia…
– Mikor került kapcsolatba a sajtóval?
– Nagyon korán, ugyanis nyomdászcsaládban születtem, és apám mindig hazahozta az újságot. A háború utáni első magyar napilapból, a Jövőből tanultam meg olvasni, és nem az ábécéskönyvből. Amikor már ismertem a betűket, játékból mindig újságot szerkesztettem, egy nagy fehér lapra írtam. Hamar felébredt bennem az írásvágy – sokan úgy mondjak: grafománia –, és az 1950-es évek elején, egy elég sötét korszakban felkértek, hogy tudósítsam a Pionír című gyermeklapot. Kisiskolás voltam, és nagyon örvendtem. Akkor szakadt meg a kapcsolat, amikor azt akarták, hogy írjam meg, kik a rossz gyerekek, akik akadályozzák a jó tanulókat, amihez nekem nem fűlött a fogam. Minden politizálás nélkül, egyszerűen nem akartam, hogy kinézzenek maguk közül a társaim. A középiskolai, majd az egyetemi évek idején hamu alatt izzott ez a szenvedély, de négyéves tanári pályafutás után ismét fellángolt, és akkor végképp az újságírásra adtam a fejem. Több mint négy évtizede dolgozom a sajtóban, igaz, most már nyugdíjasként közlök. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy találkozhattam a régi neves újságírókkal és lapszerkesztőkkel: Erdős Györggyel, Schauer-Sós Aladárral, Messzer Sándorral, Franyó Zoltánnal, aki ugyan Temesváron élt, de Aradon is szerkesztett egy darabig, vagy Anavi Ádámmal. Igaz, akkor meg sem fordult a fejemben, hogy valaha róluk és az aradi magyar sajtó történetéről írhatok. Ha tudtam volna, sokkal jobban figyelek ezekre a baráti beszélgetésekre, a nosztalgiázásokra, több mindent kérdeztem volna.
– A helytörténészi pályára később már tudatosan készült az újságírás mellett?
– Kisdiákként felébredt bennem az érdeklődés, illetve felébresztették tudós tanáraim. Voltak időszakok, amikor alábbhagyott, hogy aztán fokozott erővel visszatérjen. Hivatásos újságíróként mindig az motoszkált bennem, vajon mikor jön el az az idő, amikor foglalkozhatok Arad magyar vonatkozású művelődéstörténetével, ami sok vonatkozásban még a mai napig is fehér folt, mert évtizedekig háttérbe szorult, szinte feledésbe merült. 1989 előtt az oral historyra alapoztam, és igyekeztem megkeresni azokat a régi aradiakat, akik sok érdekes dolgot tudtak, és nem is féltek ezeket elmondani. Az 1970-es évek elején volt egy – mai szemmel nézve szerény – próbálkozásom a lapban, amikor valamelyik régi aradi épületet lefényképeztettem a fotóssal, néhány sor építészeti-urbanisztikai érdekességet fűztem hozzá, és az olvasóknak kellett kitalálniuk, hol található az épület. Nagyon népszerű rovat volt, talán tovább is merészkedtem volna, de két év után felhívtak a megyei pártbizottsághoz, és rettenetesen leteremtettek, hogy visszasírom a múltat, az Osztrák–Magyar Monarchiát, és hajszálon múlt, hogy ki nem rúgtak.
– A százötven éves évfordulón mi a véleménye a mai aradi magyar újságírásról?
– Fáj, hogy megcsappant az olvasói érdeklődés, emiatt csökken a helyi lap példányszáma, aminek egyenes következménye, hogy kevesebb újságíróra van szükség. Amikor lehetőség nyílt arra, hogy mindent szabadon megírjunk, kimondjunk, egy szalmalángnyi fellángolás után lankadt az érdeklődés, és sajnos ma már temetik az írott sajtót. Ebben közrejátszott az is, hogy a rendszerváltás után sorra jelentek meg a különböző kiadványok, majd hangsúlyosabb szerepet kapott az emberek hétköznapjaiban a televízió, a számítógép és az internet. Ezekkel nehéz felvenni a versenyt, ráadásul a vásárlóerő is csökkent. De bízom benne, számít valamit, hogy négy és fél-öt évtől eltekintve, a százötven év alatt folyamatosan jelent meg magyar napilap Aradon. Remélem, jó néhány évig még szükség lesz arra, hogy az aradi magyarság kezébe vegye azt a nyomdafestékszagú, zizegő újságot, amelyben meg lehet keresni azokat az írásokat, amelyekre szüksége van az aradi magyarságnak ahhoz, hogy ne veszítse el hitét és bizakodását a jövőben.
Pataky Lehel Zsolt. Krónika (Kolozsvár)

Miből lehetne magyar tanszék?
Molnár Szabolcs Zsigmond Mária és Zsigmond Győző társaságában
Dr. Molnár Szabolcs a Bihar megyei Mezőtelegden született (1943), apja református lelkész volt, ennek következményeit súlyában viselték gyermekei.
Aradon tanult. Ahhoz, hogy a szocialista diktatúrában egyetemre mehessen, nagybátyja vette örökbe a papi családból. A kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakon oklevelet (1966). Három éven át tanított a nagyiratosi általános iskolában. A bukaresti egyetemen tanársegéd, majd adjunktus, előadó tanár, professzor, katedrafőnök. Ő hozta létre a hungarológia tanszéket a bukaresti egyetemen.
A lexikális adatok mellett szólaljon dr. Molnár Szabolcs professzorról dr. Szonda Szabolcs, aki tanítványa volt, és nála doktorált. Jelenleg a Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár igazgatója. Óhatatlanul hozzá kell tennünk, hogy jelenleg, ugyanis a prefektúra megvétózta a versenyvizsgát és dr. Szonda Szabolcs igazgatói állását. Hogy mi végre, az világosnak látszik: miért nem román az igazgató? Szonda Szabolcs: Egyrészt szakmai mentorom volt dr. Molnár Szabolcs, nála írtam a magiszteri dolgozatomat, más jelentősebb munkáimat. Egyetemi tanulmányaim után a tanszéken marasztaltak, munkatársak is voltunk. Aztán mintegy tíz évig innen ingáztam az egyetemi tanszékre. Érdekes jelenség, hogy innen, magyar közösségből ingáznak többen, most már kevesebben Bukarestbe a hungarológiai tanszékre. Szerintem természetes lenne, hogy a Sepsiszentgyörgyön meglévő katedrák mellett működne magyar környezetben a magyar oktatás, mint Bukarestben. Volt is erről szó, ám ezt a változatot Bukarestben nem hagyták jóvá. Kezdetben a bukaresti egyetem zárkózott el mereven az átköltöztetéstől. Ma talán könnyebb lenne, ha a megye, a város is vállalná anyagilag az új tanszéket. Molnár Szabolcs irányította a figyelmem a régi magyar irodalomra és a verstanra. Lényegében minden dolgozatomat verstanról írtam. Molnár Szabolcs román környezetben is minden elismerést megkapott emberileg is. Ez az, ami megragadott mindenkit, és joggal, hiszen tartásában és tudásában nem mindennapi ember.
Mindezzel nem mondottunk sok rendkívülit, ha nem tesszük hozzá, hogy írónemzedékeket tanított, nála doktoráltak jeles emberek, valamint azt, hogy megpróbálta a lehetetlent is (mellesleg: miért volt lehetetlen?): áthozni a Kárpátokon a hungarológiai intézetet Sepsiszentgyörgyre, Székelyföldre, ahol számos kiváló és katedrán illetékes tanítványa állt volna méltó nemzeti szolgálatba. Nem sikerült végbevinnie ezt a tervét, noha városunk törekvéseivel egybeesik.
– Csíkszereda megelőzött, hamarább indult el ott a tárgyalás. Jelzem, akkor még nem volt ott Sapientia, ám készülőben voltak nagyon is. A mostani sepsiszentgyörgyi polgármester egyetemi város(-ká-)ban gondolkodik, ebben csak támogatni lehetne, kellene őt. Építkeznek, terveznek. Neked, mint egykori katedrafőnöknek, milyen elképzeléseid voltak, illetve vannak?
Molnár Szabolcs: Ott van a Bodok Szálloda lepusztult, elhanyagolt épülete, ott kellett volna szállást adni a Sapientiának, de elakadt ez is, talán pénz híján, talán a gáncsoskodó bukarestiek miatt. Megvolt az akarat, a szándék, pénz is volt hozzá magyarországi áldozatkészségből. De szerintem nem volt meg az az elszántság, a ha törik ha szakad merészség.
– Vajon végleg kútba esett ez az elképzelés? Hiszen magunkon akarunk segíteni. – Nem kell lemondanunk az egyetemről, hiszen vannak itt jól képzett tanítványaink, nem is kellene akkreditálni, itt élnek karnyújtásnyira azok, akik a bukaresti egyetemen tanítottak és tanítanak. A mostani tanügyi törvény is lehetővé teszi hungarológiai tanszék létesítését, viszont anyagiak híján ez valahogy nem sikerült még. De nem szabad lemondani róla, szerintem. Bukarestben a magyar tanszéket átminősítették magyar, cigány és zsidó tanulmányok tanszékévé. Ez így van.
– Érdekes összeállítás katedrán belül, a hungarológiai tanszék helyében. – Most Zsigmond Győző a tanszékvezető, neki adtam át a tanszéket, működik, élnek. Mondok egy példát az "áttűnésre". Teleormanból jött föl egy fiatalember, elvégezte az orosz–magyar szakot. Nagyon rendes hallgató volt, és olyan tanár is lett belőle. Szatmárra került, ott átvette a szatmári magyar tájnyelvet, a hanglejtést. Igen ám, de valahogy megtanulta a cigány nyelvet, rengeteget dolgozott, visszakerült Szatmárnémetiből Bukarestbe, megcsinálta a cigány ábécét, cigány nyelvészetből doktorált. Hogy kik előtt? A szanszkrit, a hindi, az általános nyelvészet no meg a román nyelv tudorai előtt védte meg disszertációját és kapta meg doktori címét. Nos, ő is ott van a közös tanszéken, nagyon ügyes egyébként, mert ő hívja le az európai uniós cigány támogatási pénzeket.
– Ezek a pénzek becsurognak-e a közös tanszék kasszájába?
– Hát ez az, hogy nem csurognak be. Azokat a pénzeket a cigányokra költik. Van cigány adjunktus is a katedrán, egy hölgy, vehemensen védi a maga ügyét, cigány öltözékben jár. És természetes módon védik és terjesztik, amennyire lehet, a cigány kultúrát, végzetteket helyeznek ki rendszeresen megyékbe, akik vállalják a saját feladataikat. Hatvankilencben létesítették a bukaresti egyetemen a magyar katedrát.
– Mindenképpen áldásos munka lehet. És hát bővül a tanszék, gondolom. – Épp az a gond, hogy szűkülnek a keretek. Tizenkilenc oktató tanár volt kezdetben, ma heten vannak.
– Nem mellékes kérdés, Aradon végezted az iskoláidat, majd Kolozsvárt szereztél diplomát, negyven bukaresti év után miért nem Arad felé irányultál, miért a Székelyföldre?
– Helyzet volt, apám esperes, négyen voltunk testvérek, nővérem úgymond szerencsés volt, mert úgynevezett vörös diplomával érettségizett, azzal felvételi nélkül jutott az orvosi egyetemre. A bátyám többször felvételizett, mindig a legjobb eredménnyel, mindig kiírták, hogy sajnos, hely híján nem vehetik fel. Hogy kinek jutott hely olyankor? Az elképzelhető. Ám az esperes fiának nem... Nyolcadszor aztán elfogadták a műegyetemen, fölvették. Engem már érettségi előtt örökbe vett a munkás nagybátyám, ne legyen gond a származásommal. Érettségi után tanítónak mentem, akkor adtak nekem is 25 ár földet, mint szokás volt az akkoriban falun. Ám a községi jegyző a termést egyszerűen elvitte haza magának. Aztán már az egyetemen meggyűlt a bajom azzal, hogy földbirtokosként jutottam be az egyetemre. Megadóztak, meg minden. Arad megyébe mentem vissza a diplomával, írásaim készültek vagy jelentek meg, ’69-ben megalakult a magyar tanszék Bukarestben, oda hívtak engem is.
– Nem is titok, nem is valami érdekesség, hogy a román papok gyermekeit minden további hercehurca nélkül vették föl még az ötvenes években is az egyetemekre. Magam is láttam ezt annak idején Kolozsváron.
– Megállapították egyszerűen, hogy az ortodox román egyház haladó, nemzetépítő, és a többi nem. Punktum. Szabó Zoltán hívott meg a tanszékre. Ingáztak sokan Bukarestbe Erdélyből, nagyszerű emberekkel dolgoztunk. Volt az úgynevezett A szak, azaz főszak, aztán a B. Lehetett választani angol, latin, kínai, arab szakok közt. És valóban gazdagabb volt a nyelvválaszték, mint a Babeş–Bolyain. Aztán egyre folyt a beolvasztás, végül már magyar és keleti nyelveket tanítottak, a szuahélitől kezdve... Szóval sorvadt mindaz, ami egykor sudár volt. – Hadd kérdezzem meg: ha már ilyen szépen fölfejlődött a tanszék egykor, milyen könyvtárhálózat állott a rendelkezésre?
– A Scânteia Ház pincéjében fedeztem föl egy könyvhalmazt. Az csodálatos volt, számtalan olyan könyvvel, amelyeket egyszerűen kitiltott, kiiktatott használatból a kommunista rendszer. Könyvritkaságokat találtam, nagyon értékes, több száz éves kiadványokat. Nos, ha nem is nyíltan, de hasznosítani tudtam azt a pincekönyvtárat a hallgatók meg a magam számára. A 68 éves egyetemi tanárnak még az elmúlt tanévben is voltak órái Bukarestben, doktorandusokat vizsgáztatni is be kellett járnia a fővárosba Sepsiszentgyörgyről. Ahol Molnár Szabolcs megtelepedett. Véle együtt nekünk is megfordul a fejünkben, milyen jó lenne errefelé hozni, át a Kárpátokon a magyar tanszék maradványait!
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ki hitte volna, hogy ilyen is létezik? És létezik.
A bécsi Böhlau Kiadó gondozásában jelent meg az Elűzetések lexikona, a Lexikon der Vertreibungen, mely pontos áttekintést nyújt az 1912-től 1999-ig végrehajtott kegyetlen deportálásokról, kényszer-kitelepítésekről és egyéb etnikai tisztogatásokról.
Három nagy háború következményeként mintegy nyolcvanmillió európai polgár drámáját jelentik ezek az adatok, az 1912 és 1923, 1939, illetve 1991 és 1999 közötti időszakból. A jelszó mindig ugyanaz volt: Akié a terület, azé az egész népesség. Más szóval: Jaj a legyőzötteknek! A kisebbségre asszimiláció vár vagy elűzetés. Habár nehezen hihető, de az angolszászok szentesítették ezt az elvet, amikor a II. világháború után Churchill az alsóházban kijelentette, hogy "az elűzetés az az eszköz, amely mindazok után, amit eddig láttunk, a legkielégítőbbnek és legtartósabbnak fog bizonyulni. Megszűnik az a népkeveredés, amely vég nélküli harag forrása volt. Az asztalt újraterítjük." És megtették. Mintha csak Hitler üzent volna vissza a túlvilágról. A kijelentés elhangzott, és az sem tudta elfeledtetni, hogy a nürnbergi perben a nemzetközi katonai bíróság nem sokkal ezután leszögezte, hogy civilek deportálása és elűzése háborús és emberiség elleni bűntény. Ezt követte az 1948-as arab–izraeli háborúval kapcsolatban hozott ENSZ-határozat, mely tételesen elítélte a zsidó és az arab lakosság elűzését. De, mint azelőtt, úgy azután sem változott a helyzet sehol a világon. Az etnikai tisztogatás – nyíltan vagy burkoltan – ravaszabbnál ravaszabb módszerekkel, napjainkban is tovább folyik. Sajnos, tudnánk rá jó néhány példát mondani.
A törökök elűztek vagy meggyilkoltak egymillió örményt. Hitler lelkén hatmillió zsidó lelke szárad. Sztálin Szibériába deportálta a nem orosz etnikumú népesség százezreit. Antonescu kényszerlakhelyre hurcolta a zsidókat és Transznisztriában kétszázötvenezret gyilkoltatott le közülük. Benes százezrével telepítette ki Csehszlovákiából a magyarokat. Az 1992 és 1995 közötti, bosznia-hercegovinai harcok során mintegy kétmillió lakost űztek el otthonukból az egymással hadakozó szerb, horvát és muszlim csapatok. A Koszovó elleni 1998–99-es háború alatt másfél millió albán és száztízezer szerb került az utcára s lett hontalan. De ki tudná elmondani, hány roma nemzetiségű ember keres magának naponta új hazát?
Az elűzetések lexikona irtózatos sikoly, melynek el kell jutnia azok füléhez, akik az emberiségért felelősséget vállalnak – hivatásból vagy karrierizmusból – ma és a jövőben. Mert mindenkinek joga van egy hazához, egy otthonhoz, békés élethez, fajra, nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül, miként a természetben a fenyőnek és a csalánnak, a liliomnak és az ibolyának, az oroszlánnak és az apró katicabogárnak is. És ezt a jogot senki sem rabolhatja el tőlük.
A nemzeti türelmetlenség ideje lejárt, és ezt mindenkinek meg kell értenie, ha a többséghez, ha a kisebbséghez tartozik. Erre figyelmeztet az elűzetések lexikona.
Erőss Attila. Népújság (Marosvásárhely)

Történelmet ír a „legidősebb” gyulafehérvári templomlelet
Fontos adatokkal bővül az erdélyi kereszténység korai története
Ezer körüli, vagy akár néhány évtizeddel korábbi építésű, bizáncias alaprajzú templomot tárt fel a Daniela Marcu Istrate által vezetett régészcsoport a gyulafehérvári érseki székesegyház előtti térrészen. Az április–májusban, majd június–augusztusban végzett feltárási munkálatok során felszínre került a félköríves szentélyapszis alapozása, a hajó részlegesen megőrződött északi, nyugati és déli oldalfalainak maradványai, északnyugati sarka egy falrészlettel, illetve a hajó négy központi, egykor a kupolát hordozó pillérének alapozása – számolt be a régész szakértő a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségen tartott tegnapi sajtótájékoztatón. Istrate a kutatási eredmények alapján tényként szögezte le: Erdély, sőt talán az egész középkori magyar királyság legrégebbi temploma bukkant a felszínre, amelyet az erdélyi Gyula, vagy az államalapító Szent István építhetett, de amely a XI. század második felére, az új római katolikus székesegyház építésének idején már romokban állt.
Áprilisban az érseki székesegyház nyugati bejáratától 24 méterre, a vár járószint-visszabontási munkálatai során egy kőkút bukkant elő. Régészeti elhatárolása során felszínre került egy felköríves záródású apszis körülbelül hat méterre becsülhető nyílásszöggel. A lelet rétegtani vizsgálata nyomán a régész feltételezte, hogy az apszis egy X. század közepén, vagy a XI. század elején épült templom szentélye lehetett. A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség engedélyével és támogatásával április–májusban folytatódott további feltárása. A hajó régészeti kutatása június 12-én kezdődött, és a tervek szerint augusztus 13-án fejeződik be. A második szakaszban két észak-dél, illetve kelet-nyugat irányú szelvényt nyitottak, és azonosítani tudták az apszis oldalfalait, a hajó nyugati falának egy töredékét, valamint délnyugati sarokrészét – magyarázta Daniela Marcu Istrate. A szentélynél az alapozás, és falazatából két, 1,15 méter széles kőtömb őrzödött meg. Felszínre bukkantak a hajó egykori kőpadlózatának maradványai, és négy központi pilléréből kettőnek az alapozása. A következő szakaszban az érsekség támogatásával további két szelvényt nyitottak az északi és a déli oldalon, ezekben további töredékeket találtak a hajófalakból, illetve a másik két pillér alapjai is láthatóvá váltak.
Eredmények és feltevések
A feltárások eredményeként a régész megállapította: a templom hossza kelet-nyugati irányban 20,7, az észak-déli tengely mentén 12, falainak átlagos vastagsága 1,2 méter. A félköríves apszis nyílása a diadalív vonalában körülbelül 8, a hossztengely mentén 7,3 méter. A hajó oldalfalai 12 méter hosszúak, középrészén négy pillér állt, amelyek feltehetőleg a kupolát tartották. Ez az úgynevezett görögkereszt alaprajzi típus a bizánci építészetre jellemző, és valószínűsíti a templom X. századi keltezését, amely ebben az esetben az erdélyi Gyula, Szent István anyai nagyapja alapítása lehetett. Ha az épület a XI. század elején készült, akkor viszont már Szent István uralkodásához köthető – részletezte Istrate.
A hajó alapozása kőből és kevés téglából készült, kötőanyagként kevés kaviccsal kevert oltott meszet használtak. A nyugati és a déli oldalon az alapozáskor római falakra bukkantak, amelyeket újrahasznosítottak.
– Ez a feltárás azt bizonyítja, hogy az eddig ismert ún. I. Székesegyház (tehát a mai székesegyház alatti, keltezhető részletei alapján Szent László korára befejezett (?) háromhajós bazilika) előtt és az 1200 táján építeni kezdett, ún. II., azaz a mai székesegyház előtt, volt egy keresztény templom Gyulafehérváron s az előbbiek környezetében a XI. század utolsó évtizedeiben létrejött temető sírjai már az utóbbi romjai fölötti rétegben helyezkednek el – mondta lapunknak Kovács András, a BBTE művészettörténet professzora. Ilyen értelemben nem zárható ki, hogy esetleg az erdélyi Gyula –– a rendelkezésünkre álló források szerinti (II.) Gyula –– azaz Sarolt atyja, Szent István király nagyapja korának, a 950-es éveknek bizánci misszionáriusai emelték ezt a templomot. A kereszténység felvétele napirenden volt a X. század végén, így (forrásokkal bizonyíthatóan is) több kísérlet is zajlott az államalapítás korában, amelyek közül végül Szent István kezdeményezése győzött – magyarázta.
Nem egyértelmű az alaprajzi forma bizánci eredete
– A templom töredékesen és esetlegesen fennmaradt részletformái nagy vonalakban az ún. görögkereszt alaprajzú, Bizáncban kidolgozott, kedvelt templomtípusra emlékeztetnek. Erről a nagyon egyszerű alaprajzról azonban nem tételezhetjük fel egyértelműen, hogy csak Bizáncból, s például nem Itáliából, Velence környékéről vagy a Balkán nyugati részéből származott, s azt sem, hogy feltétlenül a görög rítusú egyház terjeszkedésének az emléke – részletezte Kovács András. Így az általunk ismert régészeti körülmények egyelőre azt sem teszik lehetővé, hogy válasszunk Gyula és Szent István kora között. Lerombolásának körülményeiről nem rendelkezünk adatokkal – tette hozzá. Ez a nagyon jelentős felfedezés mindenképpen cáfolja az 1970-es évek régészeti kutatásai kapcsán megfogalmazott felelőtlen és alaptalan vélekedéseket, de bonyolítja is a székesegyház épületegyüttesének eddig ismert történetét. Tudományos értelmezése fontos új adatokkal gazdagíthatja az erdélyi kereszténység és az erdélyi püspökség kezdeteinek a történetét – hangsúlyozta a művészettörténész.
A XI. század közepén már nem létezett
A feltárás során több mint száz pénzérmét találtak, továbbá bronzból és valamilyen ezüstös ötvözetből készült öv- és hajcsatokat, ékszereket, többek között S-végű hajkarikákat. A tárgyi leletek egy része, így a legrégibb pénzérmék, akárcsak a legkorábbi sírok a XI. század végéről származnak, bizonyságául annak, hogy a templom az említett század második felében már nem állt. A leletek tanúsága szerint elszórtan a XIV–XV. században is temetkeztek még a helyszínre. – A megvizsgált 400 sír fele közvetlen kapcsolatban áll a romokkal, egyetlen olyat sem találtunk, amelyet a templom alapozása átszelt, vagy azzal egyidős lett volna – jelentette ki Istrate. Szerinte a templomot 1050 tájára már lebonthatták, az új, már a nyugati kereszténység románkori építészeti stílusában tervezett székesegyház építése idején.
Marton József egyetemi professzor, a gyulafehérvári székeskáptalan nagyprépostja kiemelte: a templom építésének idején még nem határolódott el véglegesen a keleti és a nyugati kereszténység (amint azt Kovács András is kifejtette korábban lapunknak, számtalan példa bizonyítja görög szerzetesek, apácák – például Veszprémvölgyben – jelenlétét is a Magyar Királyság területén, mint ahogyan bizáncias alaprajzok is feltűnnek, így Feldebrőn). Marton József kiemelte: a lelet utal arra is, hogy a X. században már konkrétum volt a gyulafehérvári egyházi központ.
A kutatást a román és magyar szaktárcák is támogatják
Daniela Marcu Istrate elmondta: a feltárási felületet a modern kor számos átalakítása érintette, legtöbbet a nagyméretű gödrök ártottak. A templom állagát az 1970-es években Radu Heitel által vezetett régészeti kutakodás is befolyásolta.
Az ásatást augusztus 20-a után betömik, fölötte zöldövezetet létesítenek, a falak vonalát a felszínen jelzik ki – tájékoztatott Daniela Marcu Istrate, aki szerint az állagmegőrzésnek ez a legmegfelelőbb módja. Kovács András professzor hasonlóképpen úgy véli: betemetve megmarad az emlék, s ha lesz rá technológia, bármikor fel lehet ismét tárni és be is lehet mutatni.
Szász János kanonok, az érsekség gazdasági igazgatója elmondta: a feltárást részben az érsekség finanszírozta, teljes támogatására pedig a román művelődésügyi tárca, illetve a Magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium tett ígéretet. A sajtótájékoztatón jelen lévő Hegedüs Csilla, Kelemen Hunor miniszter műemlékvédelmi szaktanácsadója tényként erősítette meg a támogatás folyósítását, illetve elmondása szerint a szaktárca a további szakirányú tudományos kutatások elvégzéséhez is hozzájárul.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Középpontban Erdővidék értékei
Talán nem sikerült minden úgy, ahogy a szervezők, illetve a résztvevők elképzelték, ám az első alkalommal Bölönben megrendezett Erdővidék az én hazám fesztivál a szerethető események közé sorolható.
Péntek délelőtt négy erdővidéki ifjúsági egyesület részvételével gondjaikról, munkájukról beszélgettek. A sepsiszentgyörgyi Demokrácia Központ ügyvezetője, Nemes Előd tartott előadást, majd együtt elemezték, mit lehetne tenni, hogy a régióban jelentősebb ifjúsági élet legyen. A délután folyamán ifj. Kozma Albert unitárius és Bartha Attila református lelkész a falu történetéről értekezett, este pedig mások mellett fellépett a kézdivásárhelyi Fejér Lilla és a Csillag születik idei győztese, László Attila.
Szombaton tartották a Kék Virág Szavaló- és Néptánctalálkozót, ezen a vártnál kevesebben jelentkeztek, mindössze nyolc település képviseltette magát, de a zsűri és a közönség is elégedett volt az előadásokkal. A szavalóknak Wass Albert Ébredj, magyar című versét és egy szabadon választott költeményt kellett előadniuk, legmeggyőzőbbnek a középajtai Bódi Rozália, a vargyasi Máthé Zsuzsa és a kökösi Györgyilyés Boróka bizonyult. A legjobb népdalénekesnek járó díjat a baróti Virág Csilla kapta, aki a szavalásban is bizonyító Bódi Rozáliát és a helybeli Gergely Erikát előzte meg, különdíjat a bölöni, de Nagyajtán tanuló Boda Szabina kapott. A községi könyvtárban Bölöni Farkas Sándor Kolozsvárról beszerzett kéziratának másolataiból – utazásairól, bölöni és kolozsvári életéről írt jegyzeteiből és öt végrendelet is megtekintető volt – nyílt kiállítás. Sikeresek voltak az Erzsébet parkban tartott tevékenységek, munkájukat népszerűsítették a baróti környezetvédő egyesület tagjai, az Izabella Alapítvány munkatársai és a vargyasi Rika Kulturális és Sportegyesület. Utóbbiak asztalánál több tucat gyermek és felnőtt gyűlt össze kézműveskedni, majd a hagyományos Szende-bálon nem volt hiány mulatni vágyókból és csinos lányokból sem, a legszebbnek járó elismerést a tizenöt esztendős, Sepsiszentgyörgyön tanuló bölöni Nagy Kinga kapta.
Hecser László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar őstörténeti ismertető
Szatmárnémetiben mutatta be hétvégén új könyvét Radics Géza Amerikában élő magyarságkutató, eleget téve a Szatmári Híd Egyesület meghívásának. Az Eredetünk és őshazánk című köteten kívül a szerző három, korábban megjelent könyvéből is hozott magával jó néhányat, és 100-100 darabot ajándékozott belőlük a város középiskoláinak. Partiumi előadás-sorozata alkalmával a szerző megfordult Máramarosszigeten, Nagybányán, Nagykárolyban és Zilahon is, ahol szintén megajándékozta a gimnáziumokat.
Mint elmondta, eddig összesen 250 ezer kötetet adományozott magyarországi és határon túli iskoláknak, melynek költségeit amerikai magyar szervezetek illetve, magánszemélyek állták.
„Az őstörténet a birtoklás tudatának a megalapozása” – vallja a kutató, aki szerint a magyarság zöme nem Ázsiából érkezett a Kárpát-medencébe Árpád vezérletével, hanem tulajdonképpen Mezopotámia északi részéről származik. A térségben körülbelül 10 ezer éve kezdődött népesedési robbanás következtében az emberek kirajzottak a szélrózsa minden irányába, állítja a kutató, aki úgy véli, ez az elmélet magyarázatot ad a sumér–magyar nyelvrokonságra is, valamint a magyarok feltételezett vándorlásaira.
Radics szerint nem ugyanaz a népcsoport vonult végig Ázsián, hanem a leletek rokonnépektől származnak, akikkel együtt éltünk valamikor a Közel-Keleten. A kutató állítja: a magyar nép ősei az Észak-Mezopotámiából útnak indult úgynevezett ősparasztok, akik körülbelül 8 ezer éve élnek a Kárpát-medencében. Elmondta: genetikai vizsgálatokkal igazolták, hogy a magyarságnak csak igen kis hányada származik Árpád népétől, mely – a hunokkal együtt – őstörök nyelven beszélt. Árpád és a veleérkezettek lényegében megszervezték a Kárpát-medence népeit, és megalapozták a magyar nagyhatalmat, maga a magyar nép azonban már itt élt a bejövetelükkor.
A kutató arról is beszélt, hogy az írásbeliség tulajdonképpen a Kárpát-medencében alakult ki, melyre bizonyíték a tatárlaki lelet, valamint a boszniai piramisok környékén talált írásos emlékek, melyeken a magyar rovásírás egyes jelei felismerhetők. „Történelmet úgy kell írni, hogy az ne csak az agynak mondjon valamit, hanem a szívnek is. Meg kell, hogy ragadja az embert már iskolásgyermek korában, hogy érdemes volt magyarnak születni.” – vallja Radics Géza.
Póti Eduárd, a szatmárnémeti református gimnázium történelemtanára szerint a diákok és az oktatók egyaránt érdeklődnek a magyar őstörténet iránt, az internetes források, illetve az ismeretterjesztő kiadványok azonban nem mindig közvetítenek hiteles információkat. Ezért fontosnak tartja, hogy minden iskolában legyenek olyan könyvek, melyeket a múltunkra kíváncsi tanulók forgathatnak.
Babos Krisztina. Krónika (Kolozsvár)

Indul Székelyföld legnagyobb nemzeti fesztiválja
Nemrég ért véget a tusványosi diáktábor, de szerdán újabb közéleti sátorozásra várják a fiatalokat Székelyföldön: idén hetedik alkalommal szervezik meg a térség legnagyobb nemzeti fesztiválját, az Erdélyi Magyar Ifjak táborát. Az EMI kiemelt helyen kezeli az ősszel kezdődő romániai népszámlálás ügyét, és a Kárpát-medencei magyarság népesedésügyi kérdését, így a tábor mottója (Bánffy Miklós szavait kölcsönvéve) a Megszámláltattál. Híjával találtattál? gondolat lett.
A Gyergyószentmiklós melletti 3-as kilométernél sorra kerülő öt napos rendezvényen közéleti beszélgetéseket, történelmi előadásokat és egyéb szórakoztató programokat találnak az érdeklődők. Az eseményre számtalan neves előadót, közéleti szereplőt, újságírót és művészt várnak úgy Erdélyből, mint a Kárpát-medence egyéb részeiből. Előadást tart Kövér László magyar házelnök, aki szombaton beszél az állampolgárságról és a határon túl élő magyarok szavazati jogáról, de ott lesz többek között Berecz András, Böjte Csaba, Jókai Anna, Kovács „Kokó” István, Vona Gábor és még sokan mások is. Kilenc tematikus sátorban mindenki megtalálhatja a kedvére való témát, de akinek még így is marad ideje unatkozni, az bátran válogathat a különféle alternatív programok között, mint például az íjászkodás, túrázás, sportolás, néptáncolás.
A VII. EMI-tábor szervezői, erősítve a rendezvény nemzetpolitikai műhely jellegét, ez évben is nagy hangsúlyt fektettek a magyar közélet alakulásának elemzésére és a problémák továbbgondolására. Szó esik majd a közelgő marosvásárhelyi polgármester választásról, autonómiáról, népesedésről és népszámlálásról, de sok egyéb, a magyar közösség életét befolyásoló eseményről is. A tábor zenei kínálata is az előző évekhez hasonló: a rockzene a meghatározó, és a régi klasszikusok mellett a színpadon helyet kapnak az újonnan megjelent együttesek is. A táborral kapcsolatos összes információ megtalálható a www.emitabor.hu/erdely internetes címen.
Lukács Csaba. Magyar Nemzet

Megszámláltattál (EMI-tábor hetedszer)
Holnap veszi kezdetét a Gyergyószentmiklós melletti kempingben a nemzeti gondolkodású fiatalok hetedik EMI-tábora.
Az évek alatt izmosodó, bővülő rendezvény ismét egy sor, a nemzeti fejlődés szempontjából fontos kérdést tűzött napirendre.
Ehhez igazították a meghívottak névsorát is, a szervezők erősíteni kívánják a nemzetpolitikai műhely jelleget, hangsúlyt fektetve a magyar közélet alakulásának elemzésére. Szó esik majd a közelgő marosvásárhelyi polgármester-választásról, autonómiáról, népesedésről és népszámlálásról. Elfogadta a meghívást többek között Ágoston Balázs, Balczó Zoltán, Berecz András, Berszán atya, Bilibók Jenő, Bíró Zsolt, Bodó Barna, Borbély Zsolt Attila, Böjte Csaba, Csegzi Sándor, Demeter László, György Attila, Jakab István, Jókai Anna, Kovács "Kokó" István, Kövér László, Lázár Csilla, Lukács Csaba, Raffay Ernő, Sántha Attila, Szántai Lajos, Szilágyi Zsolt, Takaró Mihály, Tófalvi Éva, Vona Gábor és mások.
A szervezők kilenc tematikus sátort állítottak fel, a hangsúlyos előadásoknak, vitáknak az előadósátor ad otthont, de lesz kézműves-, film- és bor-, EMI- és társalgó-, művész-, valamint gyermeksátor, jelen lesz, az Erdély Mentőcsoport, külön sátorban foglalkoznak a szórvánnyal és a népesedéssel, és helyet kap a Keskeny út sátor is. Az alternatív programok között íjászkodás, túrázás, sportolás, néptáncolás szerepel. A hivatalos megnyitót szerdán tartják, de a nulladik napra, a bemelegítő bulira is várják az érdeklődőket. Esténként koncertek zajlanak, fellép többek között a Swetter, Charlie, Fankadeli, a Karcolat, a Kárpátia, a Role, a Bojtorján, a Kalapács, a Road, a Dalriada, a Bikini, lesz gitárest Miklós Gyurival, majd az EMI-tábor utolsó napján a húrok közé csap a Hungarica, az Ossian és a Graphic. A rendezvény mottója Bánffy Miklós szavai alapján: Megszámláltattál. Híjával találtattál? Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

[a IV. részt nem lehetett lemásolni internetről]
Román rendőr az EMNP listáin
Tőkés-párti turpisságok – V. rész
Fellebbeztek a Bukaresti Táblabíróságon az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzését alapfokon elutasító ítélet ellen a Tőkés László volt püspök híveit tömörítő alakulat bejegyzésén fáradozók.
Fellebbeztek a Bukaresti Táblabíróságon az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzését alapfokon elutasító ítélet ellen a Tőkés László volt püspök híveit tömörítő alakulat bejegyzésén fáradozók. A Háromszék napilapnak nyilatkozó EMNP-s illetékesek szerint a táblabíróság augusztus 16-án tárgyalja az ügyet. Mint arról lapunkban hírt adtunk: a Bukaresti Törvényszék azzal indokolta a bejegyzés elutasítását, hogy a „Tőkés-párt” programja nem országos, hanem csoportérdekek képviseletét vállalja fel, ami ellentétes a párttörvény előírásaival.
Másodfokon azonban nemcsak az elsőfokú ítélet során kifogásolt kitételek kerülnek újravizsgálatra, hanem a teljes dosszié, az időközben felmerült esetleges újabb jogi fejlemények figyelembevételével. Így az Új Magyar Szó és a Jurnalul Naţional napilapok közös ankétja során napvilágra került – írásszakértők által alátámasztott – bizonyítékok is, melyek szerint az EMNP Kárpátokon kívüli megyékben, valamint Bukarestben gyűjtött támogatólistáin hemzsegnek a hamis aláírások.
Emellett – mint arról beszámoltunk – annak gyanúja is beigazolódott, hogy a „Tőkés-párt” támogatólistáin szereplő egyes személyek személyi adatai sem valósak: a bukaresti, több mint nyolcszáz támogató közül a tényfeltárást végző újságírók által szúrópróbaszerűen kiválasztott több személy lakhelye légből kapottnak bizonyult, miután az illető címeken ilyen nevű emberek nem laknak, és soha nem is laktak.
Árucsatolás: magyar állampolgárság és kötelező párttagság
A fellebbezés tárgyalásán egyébként az EMNP erdélyi aláíráslistáival kapcsolatos különböző panaszokat is a táblabíróság figyelmébe terelhet. Ilyen panaszt fogalmazott meg a perbe való felvételét június 27-én keltezett beadványában kérő Buta Levente marosvásárhelyi lakos, aki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által működtetett marosvásárhelyi demokrácia-központban vele történteket ajánlotta a Bukaresti Törvényszék figyelmébe.
A beadvány szerint Buta Levente április hónap folyamán az EMNT Mihai Viteazul (Klastrom) utca 40. szám alatti demokrácia-központjában érdeklődött a magyar állampolgárság megszerzésével kapcsolatos dokumentumok felől, ahol a központ munkatársai felszólították: írja alá egyúttal az Erdélyi Magyar Néppárt támogatólistáját is.
„Meglátásom szerint ez az eljárás ellenkezik az alkotmánnyal és az érvényes párttörvénnyel” – fogalmaz a perbe való felvételét kérő marosvásárhelyi lakos, aki nem tett ugyan eleget a demokráci-központban dolgozók felszólításának, ám később tudomására jutott, hogy nevét és személyi adatait felhasználták, aláírását meghamisították, és neve mégis szerepel a támogatólistákon.
Alapfokon hozott döntésében Buta Levente kérését a bíróság elutasította, mint ahogyan több olyan magánszemély vagy szervezet kérését is, akik/amelyek a „Tőkés-párt” bejegyzése ellen emeltek kifogást.
Hozzáfértek Tőkésék a lakosságnyilvántartóhoz?
Hasonló ügy annak a Râmnicu Vâlcea-i rendőraltisztnek az esete is, akinek neve tudta és beleegyezése nélkül került fel az EMNP Vâlcea megyei támogatólistáira. Az ő esetében a nevével való visszaélés, személyi adatainak illetéktelen felhasználása és aláírásának meghamisítása egyéb jogi problémákat is felvet, ugyanis a rendőrök jogállását szabályozó törvény számukra nem teszi lehetővé politikai párt támogatását, annak soraiba való belépést.
Mint lapunknak Mircea Vasile Ion elmondta: bűnvádi panaszt tett a Vâlcea megyei ügyészségen, aminek nyomán a bukaresti I. kerületi törvényszéken meghallgatták. Ugyanott aláírási címpéldányt tett le, amelyet grafológusi elemzésnek vetnek alá, és összehasonlítják az EMNP támogatólistáin a neve mellett szereplő aláírással. „Az ügyész szerint szabad szemmel is megállapítható, hogy a két aláírás teljes mértékben különbözik” – mondta az ÚMSZ-nek a Râmnicu Vâlcea-i rendőraltiszt.
Mircea Vasile Ion kérdésünkre határozottan kijelentette, hogy nem kereste meg őt senki a tavasz folyamán semmiféle pártlistával, amit aktív rendőrként amúgy sem írhatott volna alá. „Visszaéltek a nevemmel, személyes adataimmal, és emiatt erkölcsi kártérítést is követelek” – tette hozzá a rendőraltiszt.
Az ÚMSZ kérdésére Mircea Vasile Ion elmondta: nincsenek információi arról, hogy a neve és adatai hogyan kerültek az EMNP aláírásgyűjtőinek birtokába, de arra gyanakszik, hogy illetéktelenek hozzáfértek a lakossági nyilvántartási regiszterekhez. A rendőraltiszt tudomása szerint egyébként többedmagával van ebben a helyzetben: a törvényszéken vele együtt más rendőröket és hivatásos katonákat is meghallgattak, akiknek neve szintén szerepel a „Tőkés-párt” támogatói listáin.
Mint arról az Új Magyar Szó korábban hírt adott, az EMNP okirat-hamisítási ügyét a Bukaresti Törvényszék melletti ügyészség a harmadik kerületi bírósági ügyészség hatáskörébe utalta, amely a rendőrségnek továbbította a dossziét. A rendőrség okirathamisításra való felbujtás és hamis aláírások felhasználása címén indított vizsgálatot, ismeretlen elkövetők ellen. Minthogy a „Tőkés-párt” bejegyzésén fáradozó illetékesek lapunk ellen silentio stampát hirdettek, a vádakkal kapcsolatos álláspontjukat nem áll módunkban közölni.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Marosvásárhelyi háborgás a hátrányos megkülönböztetés ellen
Holnap este 7 és 9 óra között a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) és a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) tiltakozással egybekötött körmenetet szervez Marosvásárhelyen...
...annak ellenére, hogy Dorin Florea polgármester formai hibákra hivatkozva ezt elutasította, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a román szenátusi többség pedig az idei felvételi vizsgák és az egyetemi felvételik lebonyolításában a magyar felvételizőket súlyosan érintő diszkriminatív döntéseket szavazott meg. Marosvásárhelyen idén az általános orvosi szakra 528 román és 274 magyar diák jelentkezett. Az általános orvosi, gyógyszerészeti, illetve fogorvosi fakultáson az egyetem 50–50 százalékos arányban biztosít tandíjmentes helyeket a magyarul, illetve románul tanuló diákok számára, a fizetéses helyeket a román többségű szenátus határozata értelmében az elért média függvényében lehet elfoglalni, függetlenül attól, hogy milyen nyelven folytatják majd tanulmányaikat a fiatalok. A tanügyi törvény előírásai szerint az egyetem vezetősége arról dönthetett, hogy a tandíjas helyeket a román és magyar diákok között egyenlő arányban vagy a média csökkenő sorrendjében osztja el. Az idén a szenátus a média csökkenő sorrendje mellett döntött, és ennek következménye, hogy a magyar diákok elestek a tandíjas továbbtanulás lehetőségétől.
Emellett az évek során az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem folyamatosan diszkriminatív bánásmódnak volt és van kitéve, az 1962-ben pártrendeletre kétnyelvűvé alakított intézmény számára nem tették lehetővé, hogy önálló, saját költségvetéssel és meghatározott számú hellyel rendelkező tagozattá váljék.
A MOGYE története jól példázza az erdélyi magyarság kiszorításának és kisemmizésének tudatosan megtervezett folyamatát. A második bécsi döntés következtében Kolozsváron újjáalakult a Ferenc József Tudományegyetem. 1945-ben Nagyszebenből Kolozsvárra költöztették az I. Ferdinánd király Tudományegyetemet. Azzal az ürüggyel, hogy a kolozsvári klinikákon nem volt elegendő hely, az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre. Ez volt tulajdonképpen a Kolozsvár mint a magyar egyetemi oktatás melegágya, históriai hagyományainak elsorvasztásához vezető első lépések egyike. 1948-ban a tanügyi reform a marosvásárhelyi orvosi kart leválasztotta a Bolyai Egyetemről, és fokozatosan semmibe vették azokat a törvényrendeleteket, amelyek szerint az egyetemet a magyar kisebbség számára hozták létre, és bevezették a kétnyelvű oktatást. A magyar diákok létszáma az évek során fokozatosan csökkent. 1963-ban 88 végzős közül 81 magyar, 2 román és 5 más nemzetiségű volt, 1994-ben 240 végzős közül csak 28 volt magyar, 211 román szerzett diplomát és 1 más nemzetiségű volt.
1990-ben, a romániai fordulat után az egyetem magyar hallgatói sztrájkba kezdtek. Ehhez később a tanárok is csatlakoztak, de Marosvásárhely "fekete márciusa" ezt a jogkövetelő megmozdulást is lesöpörte a tárgyalások asztaláról. Közben a magyar oktatók aránya is fokozatosan csökkent, az újonnan létrehozott szakok zöme – kivéve az általános orvosi asszisztensképzést és a bábaképzést – csak román nyelven indult. A MOGYE magyarországi diákjainak is román nyelven kell államvizsgázniuk. A szenátus kétharmados többségű román szavazógépezet, és az már az orcátlanság határát súrolja, hogy a jelenlegi szenátus tagjainak többsége magyar oktatók által vált jó nevű szakemberré, s ők azok, akik a tanügyi törvénynek a magyarságra nézvést kedvező rendelkezéseit is ellenünk fordítják.
Az olló és posztó ebben a kérdésben is a magyarság politikai képviseletének a kezében, tőlük is függ, hogy a hátrányos megkülönböztetések sorozatának kitett egyetemiek ügye, a magyarság ügye mellé állnak-e.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi magyarság (1918–2011)
Román megszállás
Miután a Monarchia 1918. november 3-án fegyverszünetet kötött és leszerelte hadseregét, Románia – a nemzetközi jog megszegésével – megtámadta Magyarországot.
Az önkéntesekből, önszerveződéssel alakult, kis létszámú Székely Hadosztály honvédő csatákat vívott, megpróbálta feltartóztatni a megszálló erőket. Több helyi jellegű fegyveres ellenállásról is szólnak a krónikák, ilyen volt a Zsil-völgyi bányászvidék lakosságának fegyveres ellenállása. A román uralom hihetetlen brutalitással, rablással, gyilkosságokkal kezdődött, amelynek áldozatai elsősorban a magyar civil lakosok. A megfélemlítés azzal kezdődött, hogy a román hadsereg által megszállt magyar településeken a központban összegyűjtötték a lakosságot, és az elöljárókat megbotozták. A legsúlyosabb terrort Székelyföldön vezették be, mert itt a magyar tisztviselők nem akarták letenni a hűségesküt. A román hadsereg nagyszámú túszt ejtett, internálótáborokat hozott létre, számos magyart vittek Romániába kényszermunkára. Kórházakat szereltek le, óriási állami és magánvagyonokat, terményeket koboztak el, elfoglalták a gazdag ezüst- és aranybányákat is. Megakadályozták a szén- és a gázszállítást Magyarországra, emiatt Budapest fűtés és világítás nélkül maradt. A Károlyi-kormány az atrocitásokról dokumentációt állított össze, amelyet könyv formájában akart a világ elé tárni. Kelet-Magyarország kirablása azonban nem az egyszerű katonák felelőssége volt. Ezt Brătianu miniszterelnök szavai egyértelműen bizonyítják: "Magyarországot a lehető legjobban meg kell gyöngítenünk."
A francia modell
A román nemzetpolitikában már induláskor érvényesült a francia modell. A cél a központosított, homogén nemzetállam létrehozása volt. Bukarest folytatni kívánta a korábban – Dobrudzsa és Moldva területén – gyakorolt diszkriminatív és asszimilációs politikát. 1918 és 1922 között – az erdélyi, Nagyszeben központú Kormányzótanács irányítása alatt – a berendezkedő román államhatalom átvette a magyar intézményrendszert. 1922 és 1926 között nagyszámú magyar ipari vállalatot, pénzintézetet államosítottak, a kisiparosokat hátrányos megkülönböztetésnek tették ki. A gazdasági szintű diszkriminációt az adópolitika tükrözi legjobban. A magyarokra kivetett adó összehasonlíthatatlanul magasabb volt, mint a románok esetében. A nagy gazdasági válság idején – a húszas évek iskolapolitikájának eredményeként – a hivatalokban a magyarság visszaszorult. 1934 és 1938 között tovább folytatódott az anyanyelv használatának szűkítése. Amikor a magyar revíziós politika egyre nyilvánvalóbbá vált, kiadták a Kisebbségi Statútumot. Ez külföldnek szólt, mert továbbra sem szűnt meg a diszkriminatív háttérbe szorítás. 1938-ban a királyi diktatúra egyetlen politikai szervezet működését engedélyezte: a Magyar Népközösség a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként folytathatta a magyarság érdekvédelmét. Tény, hogy a román alkotmányok (az 1923-as, az 1938-as) a nemzeti kisebbségeket csak vallási közösségként ismerték el. Kinyilvánították az állampolgári jogegyenlőséget, de az 1924-es állampolgársági törvény előírásai miatt még 1939-ben is nagyszámú magyar volt román állampolgárság nélkül. A harmincas évek diszkriminatív intézkedései közé tartozik az a jogszabály is, amely megszabta a banki és a vállalati alkalmazottak nemzetiségi arányait. A román nacionalista politika ellensúlyozására alapított Országos Magyar Párt a román pártokkal kötött paktumokkal jutott be a parlamentbe. A Nemzeti Parasztpárt 1927 és 1931 között a román társadalom megerősítése mellett a kisebbségek egyéni integrációjára, egyéni jogegyenlőségre törekedett. A Néppárttal kötött egyezségek a magyarság sérelmeinek orvoslását ígérték (1923-ban, 1926-ban). Az OMP 1928 és 1938 között egymagában indult a választásokon. 1938-ban, amikor királyi rendelettel feloszlatták a politikai pártokat, a Nemzeti Újjászületés Front keretében az erdélyi magyarság a Magyar Népközösségbe tömörülve folytatta tevékenységét. Névelemzés, nyelvtörvények
A román uralom bevezetése után beindult a névelemzés és a származáskutatás. A mintegy 135 000 főre becsülhető magyar anyanyelvű izraelita felekezetűt – aki magát a magyar nemzet részének tekintette – leválasztották a magyarságról. A magyar anyanyelvű cigányokat külön nemzetiségnek nyilvánították, miközben a román anyanyelvű cigányokat a románokhoz sorolták. A magyar anyanyelvű görög katolikusokat és görögkeletieket – az 1930-as népszámlálás idején – szintén leválasztották a magyarságról. A cél egyértelmű: csökkenteni akarták a magyarság lélekszámát. Annak ellenére, hogy Erdélyből 1918 és 1922 között 197 000 magyar nemzetiségű menekült el, 1930-ban a magyarság számaránya még mindig nyolc százalékra, azaz 1,6 millióra becsülhető. A diszkriminációra a kedvező feltételeket a kisebbségi jogok "alulszabályozottsága" teremtette meg. A bíróságokon 1921-ben, a közigazgatásban 1922-ben tették kötelezővé a román nyelv használatát. A tisztségek elnyerésének alapfeltétele az 1930-as évektől kezdve a román nyelvtudás. Ennek következményeként több mint tízezer magyar tisztviselő maradt munka nélkül. 1937-től a magyar földrajzi neveket, helységneveket csak románul lehetett leírni. Földreform Az 1921-es román földreform diszkriminatív volt mind a földkisajátítás, mind a földosztás terén. Erdélyben a magyarság számaránya alapján a földosztásból mindössze 16 százalékban részesült, bár a lélekszáma megközelítette a 30 százalékot. A magyar egyházak földbirtokának 84,5 százalékát, a magyar oktatást és közművelődést szolgáló 314 000 holdnyi földbirtokot is elvették. Kisajátították azokat a birtokokat is, amelyek tulajdonosai 1918 után külföldön tartózkodtak, és magyar állampolgárok voltak. Mindezt a trianoni szerződés előírásainak semmibevételével. A diszkriminációra a legjobb példa az azonos jogi eredetű határőrezredek birtokrendezése. Miközben elvették a csíki székely határőrezred vagyonát, a 62 000 holdnyi erdőt, a hasonló jogállású naszódi román határőrezred vagyona továbbra is a helyi közösségek tulajdona maradt. Az a tény, hogy Románia négy történelmi régiójában más-más földreformtörvényt hoztak, tükrözi annak diszkriminatív jellegét. Habár a legkiegyensúlyozottabb földbirtokrendszert Erdélyben találjuk, mégis itt volt a legnagyobb mértékű a kisajátítás. Mindez egyértelműen jelzi a magyarság gazdasági gyengítésére célzó politikát. A kisajátított földnek csak egynegyedét osztották ki, mert a földek kétharmadát közlegelők és erdők formájában az erdélyi román közösségek anyagi megerősítésére használták. A földreform lehetővé tette több mint 111 román telepes falu létrehozását is. Oktatás A magyar iskolák többségét államosították. Az 1919-ben megkötött kisebbségi szerződés előírta az egyházi és az iskolai ügyekben "az erdélyi szász és székely községek helyi autonómiához" való jogát, de ez nem került be az 1923-as román alkotmányba. Mivel az állam teljesen felszámolta a magyar óvodákat (645), a gyermekmenhelyeket (59), ismétlő népiskolákat (3500) és az ipari és kereskedelmi iskolákat (200), ezért engedélyezte a magyar egyházaknak az állami támogatás és egyetemi képzés nélküli felekezeti oktatás megszervezését. Az 1930 és 1931-es tanévben Romániában 525 protestáns elemi iskola (483 református, 36 unitárius és 6 evangélikus) és 197 katolikus elemi iskola működött. Az egyetemi képzés hiányát a kolozsvári központtal megszervezett egyházi kollégiumokkal pótolták. A román hatalom az 1872-ben alapított kolozsvári Ferencz József Tudományegyetemet még 1919-ben bezáratta. Az egyetemet végzettek számaránya országosan 6 és 7 százalék körül mozgott, miközben a magyarság számaránya 8 százalék volt. A magyar tanulók 57,6 százaléka járt egyházi iskolákba. Az 1934 és 1935-ös tanévben 32 felekezeti polgári iskola (17 líceum, 7 tanítóképző, 4 felső kereskedelmi és 4 téli gazdasági) működött. Az állami magyar tannyelvű iskolák száma mindössze 112. A magyar középiskolások közel fele nem tanulhatott anyanyelvén. A magyar nyelv visszaszorításának élharcosa Constantin Anghelescu közoktatási miniszter volt. Nevéhez fűződött a kultúrzóna intézménye, a magánoktatási törvény és a baccalaureátusi rendszer bevezetése. A kultúrzóna Románia 20 megyéjét fogta át. Ez azt jelentette, hogy a nemzetiségi iskolákban oktató pedagógusok 50 százalékos fizetéskiegészítést, 10 hektár földet és költözési segélyt kaptak. Kötelezővé tették három tantárgy (történelem, földrajz és alkotmánytan) román nyelvű oktatását is. Amikor az erdélyi magyarság panasszal élt, és a Népszövetség elé vitte e kérdést, akkor Anghelescu az 1907-es Lex Apponyira hivatkozva, ügyes csúsztatással meghamisítja az 1907-es magyar törvény szövegét. Elhitette, hogy az említett magyarországi törvény által öt tantárgyat oktattak magyarul, mindezt akkor, amikor a Lex Apponyi csak a hivatalos tanterv alapján való tanítást követelte meg. Az 1925-ben kiadott magánoktatási törvény azt jelentette, hogy a magyar egyházi iskolák külön engedélyeztetés nélkül nem adhattak ki továbbtanulásra jogosító bizonyítványt. A magyar diákoknak az érettségi vizsgákat a baccalaureátusi törvény szerint idegen állami iskola tanáraiból alakított román bizottság előtt kellett letenniük. Ez gyakran azzal járt, hogy még abból a tantárgyból is románul vizsgáztak, amit magyarul tanultak. Ennek ismeretében érthető, hogy az 1925-ben érettségiző magyar diákok 73 százaléka megbukott.
Kultúra, közművelődés
E korszakban a magyarság a már meglévő intézményeinek fenntartására törekedett, mert a román állam igyekezett meggátolni ezek fennmaradását, működését. Így például a nagy múltú Erdélyi Közművelődési Egyesületet – miután a húszas évek elején megfosztották vagyonától – csak 1926-ban ismerték el, Alapszabályzatát pedig 1935-ben. Az Erdélyi Gazdasági Egyesület is sokáig stagnált, míg végül 1936-tól gyors fejlődésnek indult. A Szász Pál elnöksége idején megszervezett falusi tagozatok hamarosan 40 ezer gazdát fogtak össze.
Az erdélyi magyar művelődési életben (1930-ban) a Romániai Magyar Dalosszövetség játszott aktív szerepet, mintegy 150 tagszervezetet működtetve. A közvélemény formálásában jelentős szerepet vállaltak az egyházak, amelyek szócsövei a magyar lapok és időszakos kiadványok. Ilyen téren az erdélyi magyar kultúra viszonylag gazdagnak mondható. Mintegy 30 hírlap (Erdélyi Lapok, Brassói Lapok), folyóirat (Magyar Nép), irodalmi, társadalompolitikai kiadvány (Pásztortűz, Erdélyi Helikon, Korunk, Erdélyi fiatalok) jelent meg. A szépirodalomban a Kemény János vezette Helikon írói társaság szerepe kiemelkedő. Kiadták az Erdélyi Helikon irodalmi folyóiratot, miközben az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában nagyszámú könyvet publikáltak. Az Erdélyi Irodalmi Társaság is folytatta tevékenységét, folyamatosan megjelentették az Erdélyi Irodalmi Szemlét. A harmincas években az Erdélyi Múzeum Egylet is újraindítja az Erdélyi Múzeum folyóirat közlését. Egyház A Vatikán és a román állam 1927 májusában kötött konkordátuma értelmében az erdélyi római katolikus püspökség másfél milliós lélekszámú közösségét alárendelték az alig 26 egyházközséggel rendelkező bukaresti érsekségnek. Ennek hátulütője az volt, hogy a szenátusban a román érsek képviselte a magyar római katolikusok érdekeit. Összevonták a szatmári és a nagyváradi püspökséget. Új görög katolikus püspökség létrehozását engedélyezték, de a magyar és a román katolikus közösség vagyonát közös kezelés alá helyezték. Azokból az egyházközségekből, amelyek korábban a Debreceni Református Egyházkerülethez tartoztak, de a politikai határok megvonása által Romániához kerültek, megszervezték a nagyváradi székhelyű Királyhágó-melléki Egyházkerületet. (folytatjuk)
Kádár Gyula

Sorin Apostu és a multikulturalizmus
Kolozsvár polgármesterének tegnapi sajtótájékoztatóját követően egy elvi kérdésre voltunk kíváncsiak: mit jelent, mint mond Sorin Apostu számára a multikulturalizmus, és hogyan akarja életbe ültetni azt Erdély fővárosában. Ezért nekiszegeztük a kérdést: hogyan gondolja, hogy a mulikulturalizmus gyakorlati vonatkozásait életbe lehet ültetni, holott az RMDSZ-es tanácsosok és László Attila alpolgármester által 2009 novemberében átnyújtott 11 pontból szinte semmi sem valósult meg? Miként akar eljárni annak érdekében, hogy 2020-ban Kolozsvár Európa Kulturális Fővárosa legyen, s addig gyakorlatba ültessék, megvalósítsák a reális multikulturalizmusra vonatkozó elemeket?
A városvezetőt láthatóan feszélyezték e kérdések.
Elmondta: a multikulturalitás alatt az összes kolozsvárit érti. „Nem értek alatta politikusi gőgöt, olyan cselekedeteket, amelyeknek nincs semmilyen logikája. Úgy gondolom, hogy egy egyszerű zöldség- és gyümölcspiac, ahova termelőként vagy vásárlóként etnikai hovatartozás nélkül mindenki egyaránt eljön, csak a dölyföt sérti. Az okos enged változatot választottam, megyünk tovább. Mi több, máshol, pontosabban a város valamennyi lakónegyedében is létesítünk ilyen piacokat, ugyanis sokan ezt kérték, s azt is megjegyezték, hogy a főtéri helyszín nem elégséges. Ismét bebizonyosodott, hogy amikor építeni akarjuk Kolozsvárt, és azt, hogy ne legyen többé cirkusz a városban, akkor ezt az egyetértés politikájával tudjuk megvalósítani” – mondta a városvezető.
Apostut emlékeztettük, hogy az RMDSZ sokkal több, pontosabban 11+1 kéréssel fordult hozzá még 2009 novemberében. – Ön éppen azokkal vitatkozik, nem konzultál, akikkel meg kellene valósítani a multikulturalizmust – vetettük fel a városvezetőnek.
– A két fél között az a különbség, hogy én nem vitatkozom, én közigazgatással foglalkozom. Hogy ők folyton tiltakoznak? Igen, ők veszekednek, ebben önnek igaza van. Hogy egyezség hiányában és egyetértés nélkül miként lehet megvalósítani a multikulturalizmust? Nem tettem le a fegyvert, még remélem, hogy meg tudom győzni őket, értsék meg – fogalmazott.
Továbbá azt kérdeztük, meg lehet-e valósítani az RMDSZ 11+1 pontját, és mikor?
– Egyetértéssel bármikor – válaszolta Apostu.
A városvezető hangsúlyozta: a zöldség- és gyümölcspiacot a valamennyi kolozsvárinak szánt parkoló helyén hozták létre, s azért esett a választás erre a helyre, mert a közelben van közvécé. – A gőg és a dölyf sohasem talál a közigazgatással. Bosszantott, hogy a sajtó egy része azt írta: a zöldség kulturális fővárosa vagyunk. Sajnálom, hogy egyesek nem értették meg, hogy a cirkusz régen elment a városból, s a kolozsváriakat már rég nem hozzák lázba az ilyen címek – fogalmazott.
Ugyanakkor feltettük a kérdést: a Bocskai/Avram Iancu téren miért nem szerveznek soha sörfesztivált, fagyifesztivált?
– Mindenki egyetértett azzal, hogy ezek kulturális rendezvények. Külön megkérdeztem mindenkit, s ezzel egyetértett. Egyébként a termelők és kézművesek vásárát az Avram Iancu téren a szökőkút körül szerveztük – jegyezte meg a polgármester.
KISS OLIVÉR. Szabadság (Kolozsvár)

Hogy lehet ott élni?
Az egyik érdeklődő arra volt kíváncsi, „hogyan tudjuk kikapcsolni magunkban azt, hogy ne ölj?!”
Olykor az embert a döbbenet készteti írásra. Lehetséges ez? A demokratikus világban? Uniós tagországban, amely megsínylette mind a fasizmust, mind a kommunizmust, súlyos árakat fizetve?
Olykor az embert a döbbenet készteti írásra. Lehetséges ez? A demokratikus világban? Uniós tagországban, amely megsínylette mind a fasizmust, mind a kommunizmust, súlyos árakat fizetve?
Lehetséges ma az ölés apológiája Magyarországon? Legyenek erősek, kedves becsületben felnőtt-megöregedett olvasóink: lehetséges.
Bár a rosszullét környékez, le kell írnom, idéznem kell. A forrás az atv.hu-n olvasható tudósítás. Címösszeállítása: „Vona szövetségese: Mi majd le merünk lőni egy rohadt, tetves zsidót? A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom által az idén 11. alkalommal megrendezett Magyar Sziget fesztiválon a gerilla hadviselésről tartott előadást Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője és Dér Zsolt, a Betyársereg tagja.”
Tyirityán - aki elmondása szerint „viszonylag hosszú időt” töltött börtönben – úgy vélte, hogy az ember akkor tud hatékonyan harcolni, „ha életben és gondolkodásban egybe van rakva, tehát nincsenek benne kételyek: akkor tud valóban ölni”. Tyirityán szerint a Betyárseregbe vágyó fiataloknak először is le kell számolniuk magukban a fogyasztói társadalom okozta lustasággal, hedonizmussal, fegyelmezetlenséggel és egoizmussal, majd ha ez sikerült, megnyílik az esélye, hogy „szabadságharcos vagy önfeláldozó mártír” váljon belőlük.
Tyirityán ezt követően azt mondta, hogy el kell jutni oda, hogy „egy gépkarabélynak az elsütő billentyűjét valaki meg tudja húzni, esetleg akkor, hogyha egy másabb bőrszint lát”. A Betyársereg vezetője szerint a fajok háborúja zajlik, ezért el kell jutniuk egy szintre: „arra, hogy újra agresszívvá, erőszakosakká, szikárakká, mohókká, szinte fenevadakká váljunk”. Ugyanis, tette hozzá Tyirityán, saját értékeink megvédése másképp nem fog működni.
„Mikor az izraeliek ide fognak jönni Merkava harckocsikkal vagy Lopakodó bombázókkal, bennük meglesz az a morális kérdés, hogy lakóházat szétlőjön?” – tette fel a kérdést a Betyársereg-vezető, majd a választ is megadta: „Biztos vagyok benne, hogy nem! És bennünk lesz-e annyi, hogy le merjünk lőni egy rohadt, tetves zsidót?” – tette fel az újabb kérdést, mire a közönség soraiból többen azt kiabálták, hogy „lesz”, majd kitört a taps. Az előadás végén a jelenlévők kérdéseket tettek fel az előadóknak.
Az egyik érdeklődő arra volt kíváncsi, „hogyan tudjuk kikapcsolni magunkban azt, hogy ne ölj?!” Tyirityán egy kérdéssel válaszolt: „Ha esetleg, ott feküdne édesanyád vérbe fagyva, és egy mocskos cigány szurkálná belé a kést, szerinted te hallgatnál arra a parancsra, hogy ne ölj?”.
Elnézést a hosszú idézésért, de saját szavaimmal ezt képtelen lettem volna leírni. Értelmezni sincs sok amit. Izraeli tankok Budapest utcáin, vérbe fagyott anyát késsel szurkáló cigány... ez egy józan elme számára sok.
De az ölés ezeknél az eszementeknél nem csak ilyen helyzetekre szól – a „felkészülés” nem ilyen helyzetekre történik! Hanem esetleg kiprovokált alkalmakra. Hiszen az egész hagymázas, primitív indoktrináció az ölésről – amelyben nem nehéz felfedezni a rokon vonásokat az oslói rém szélsőséges fajgyűlölő „szemléletével” – vajon nem a hallgatóság, a nézősereg felkészítését szolgálja? Amely máris sikeresnek mondható, hiszen – „kitört a taps”!
Istenem, milyen jó volt a mi Magyarországunk: a jólét és a kultúra, a jog és a ráció, a szervezettség és a szabadság egész világon megbecsült hona! A sok rosszal együtt mennyire vállalható, becsülhető, védhető, szerethető volt. Most keserűen kell látnunk, hogy ebből egyik sem.
Milyen ország ez? Mit tettek vele? Egy ilyen hazának, ahol így lehet büntetlenül beszélni és – reális a veszély – talán cselekedni is, lesznek az állampolgárai a mi nyitott szívű, a türelmesség tiszteletében nevelt fiataljaink? Vagy őket is megfertőzi a tömény gyűlölet?
... Egykori cimborától kérdezem, akivel az átkosban még „egy gyékényen árultunk”, jóideje magyar állampolgár: hogyan képes elviselni a mindennapos politikai rémálmot, nem látja, hova vezet mindez? Azt mondja, őt ezek a dolgok nem érdeklik (valamikor nagyon is érdekelte a politika), úgy érzi, most jó magyarnak lenni. Csakugyan? És embernek?
Ágoston Hugó. Új Magyar Szó (Bukarest)

Élet a Leveles-ér partján 2.
Vadászi időmúlatásunk befejeztével (lásd Erdélyi Riport 2011/13.), indulunk napkelet irányába, Tőzmiske község legtávolabbi és legfiatalabb helysége, Simonyifalva felé. Számunkra ismerős helyszín, hiszen lapunk egykori munkatársa, Matekovics János több ízben írt riportot szülőfalujáról. A világháló is meglepő bőséggel kínál háttéranyagot, beszédes bizonyítékául annak, hogy az isten háta mögötti településen gyakran történik sajtóba kívánkozó esemény. Már Vadászra érkeztünkben észrevettük, amit portyánk többi állomásán is megtapasztalhattunk, hogy a község magyar többségű falvainak bejáratánál nemcsak a törvény előírta kétnyelvű szabvány-helynév látható, hanem jókora táblákon román feliratok piros-sárga-kék, magyar feliratok pedig piros-fehér-zöld mezőben díszelegnek. Szemlátomást a két nemzeti trikolór békésen megfér egymás mellett, mintegy jelzi, hogy Tőzmiske 36 százaléknyi magyarságának arányánál nagyobb súlya, befolyása van, hiszen a harmadik ciklusát töltő RMDSZ-es polgármester, Haász Tibor, és a tizenhárom tagú tanács kilenc RMDSZ-es tagja „kényelmes” kétharmados többséget képez. És – mint utunk során többször is meggyőződhettünk róla – nem csupán a magyarság, hanem román és roma falusfeleik érdekeit is felelősen képviselik az önkormányzatban.
Az alapítástól a kirajzásig. A falu névadójának, az alapító birtokos Simonyi Lajosnak az apja báró Simonyi József huszár ezredes, ahogy inkább ismerik: Simonyi óbester, a napóleoni háborúk korának legvitézebb magyar huszárja volt, aki tizenhét évesen megszökött az iskolából, és beállt közlegénynek. Hősiességéről országszerte legendák keringtek. Főhadnagy korában, 1802-ben kiérdemelte a legnagyobb katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendet, aminek alapján 1804-ben báróságot, majd több ezer holdas birtokot kapott adományul Vadász és Bélzerind határában. Fia, a falualapító báró Simonyi Lajos szintén hősies katona volt, a honvédségben harcolt, Görgey mellett futárszolgálatot teljesített. A szabadságharc leverése és osztrák várfogság után Vadászon, Arad megyei birtokán élt. Részt vett a passzív ellenállásban, majd a kiegyezés idején politizálni kezdett. Parlamenti képviselő, később ipar- és kereskedelemügyi miniszter volt két kormányban is. 1878-ban Tisza Kálmánnal ellentétbe került, lemondott mandátumáról és visszavonult vadászi kastélyába. Gazdálkodott és megalapított egy életképes magyar települést. Voltaképpen szorult anyagi helyzetében kényszerült arra, hogy kiparcellázva próbálja értékesíteni Simonyifalva mostani határát, ahová 1881-től a Monarchia különböző vidékeiről érkeztek telepesek, zömmel a szomszédos Békés megyéből. Az 1885-ben községi státust elnyerő Simonyifalva népe hamar öntudatos közösségé kovácsolódott. Pedig az otthonteremtés keserves, küzdelmes feladat volt. Matekovics János szerint: „Simonyifalva telepes népe kemény küzdelmet folytatott a megélhetésért. Le kellett csapolni a határt uraló mocsarakat, s embert próbáló volt a falu egész területén az erdőirtás után maradt tuskók kitermelése. Aki egyetlen fatönköt – itt inkább tuskóként ismerik – kiszedett már a földből, az fel tudja mérni, mit jelent a telkek és a határ megtisztítása a sok tízezer tuskótól. És közben fizetni kellett a parcellák után járó részleteket. Az öregek ma is mesélik a nagyszülőktől hallott történeteket. Hogy az egész utcának egyetlen lova volt, vagy csak egypár tehene, nem is ökre, és sorra azzal szántották fel a földet a többieknek is. Vagy volt olyan család, amely a nagy küzdelemben összeroppant, éjszaka felszedte a cókmókját és továbbállt, de égni hagyták a lámpát, hogy ne vegyék észre eltűnésüket. (…) S alig erősödött meg a falu, jött Trianon, jött az impériumváltás, Arad megye s benne a színmagyar Simonyifalva is Románia része lett.”
A több hullámban érkező telepesek közül a kertészkedés terén elsősorban a svábok jeleskedtek, s hamarosan a többiek is eltanulták tőlük az intenzív zöldségtermesztés fogásait. Már az első csoportokkal több kisiparos is érkezett a faluba, biztos megélhetést találhattak a gyorsan fejlődő településen, hiszen annak fénykorában több mint száz mesterember tevékenykedett. Akár megannyi falu a környéken, Simonyifalva is Gyula vonzáskörzetéhez tartozott. A vidék akkor lendült fel igazán, amikor 1906-ban elkészült a 42 kilométeres kisvasút, mely hét települést és több uradalmat kapcsolt össze. A körösközi kishaza terményei, főleg a gabonafélék nemcsak Gyuláig, hanem a MÁV hálózatára átrakodva a fiumei kikötőig is eljutottak. Trianon elvágta a vidéket természetes központjától, ma már csak egy-egy nemrégiben Gyulán, illetve Simonyifalván felállított emlékmű idézi a hajdani kisvasút élénk világát. Az alapítást követő első népösszeíráskor, 1890-ben 1402 lelket számoltak össze, 857 magyar mellett 487 német, 30 szlovák és 28 román ajkú lakost. Korabeli kimutatások szerint – igaz, nagyfokú gyermekhalandóság mellett – a születések számát tekintve az 1909. esztendő csúcsidőszaknak bizonyult a gyarapodás szempontjából, hiszen nem kevesebb, mint 130 újszülöttet jegyeztek fel! A legnépesebb éppen 1920-ban, a trianoni békeszerződés táján volt, 2770 lakójából 2434 magyarnak, 293 németnek vallotta magát. Azután minden összeíráskor egyre kevesebb dolguk akadt a számlálóbiztosoknak: egyik népszámlálástól a másikig három-négyszáz fős apadás következett. Várhatóan az idei „őszi betakarításkor” alig haladják majd meg a hétszáz lelket… A már-már általánossá váló egykézésen kívül az el- és kivándorlás is rohamos apadást okozott a Ceauşescu-éra végén falurombolásra ítélt településen. Kollégánk így foglalta össze a szétszóratás időszakát: „1989 után még évekig nem volt sok jele annak, hogy az utolsó pillanatban megmenekült falu nem múlik ki belátható időn belül »természetes« halállal. A talpraesettek, mozgékonyabbak rendre másfelé keresték a megélhetést, és a »létező szocializmus« utolsó esztendeiben majd a sváb eredetű lakosoknak is eszükbe jutott származásuk, s kivándoroltak Németországba. Úgyhogy ma simonyifalvi emberrel bármelyik földrészen találkozhatunk, de a legtöbben a származás okán Magyarországon és Németországban telepedtek le. Idehaza is a közelibb városokba, Kisjenőbe, Aradra, Nagyszalontára és Nagyváradra költöztek be, de jutott belőlük Temesvárra, Petrozsényba, Bukarestbe, Kolozsvárra és a Székelyföldre is.”
Első intézményük az iskola volt. Egy esztendővel az alapítás után már ötszáz népes család teremtett otthont magának az új kishazában. A gyerekeknek nem volt hol tanulniuk, s nem volt ki tanítsa őket. Kezdetben egy értelmes-lelkes parasztember, Hegyi Imre oktatta őket betűvetésre egy magánháznál. Egy esztendő elteltével, a sokfelől érkezett, immár közösséggé formálódott simonyiak összefogtak, és 1882-ben két iskolaépületet emeltek. Az apró vályogépítmények helyén 1958-ban, majd 1973-ban emeltek tágasabbakat. Az utóbbi években – akár a községhez tartozó valamennyi településen – teljes mértékben felújították és korszerűsítették az épületeket. Beszédes bizonyítékául annak, hogy Tőzmiske Haász Tibor vezette önkormányzata a községközpont mellett Vadászon, Simonyifalván és Bélzerinden is prioritásként kezeli az oktatás ügyét. A simonyi iskola főépületét bármelyik városi intézmény megirigyelhetné. Ízlésesen kimódolt előcsarnok, fényes műkő padlózatú folyosók, tágas, világos termek, s az előcsarnok falán két jeles pedagógus: Hévvizi Otilia és Héja Emma irodalomtanár portréját ízléses domborműveken megörökítő táblák, s bár vakáció idején toppanunk be, az emléktáblák alá friss virágcsokrokat helyezett valaki. Egyébként mindkét emléktáblát a helybeli Szívós László készítette, Hévvizi Otilia bronzplakettjét Deák Árpád nagyváradi, Héja Emmáét Brittich Erzsébet aradi (simonyifalvi születésű) képzőművész remekelte. Szabó Attila igazgató, testnevelő tanár (képünkön) büszkesége a 2009-ben felavatott sportcsarnok. A modern csarnok maga és az előtte kialakított, multifunkcionális szabadtéri pálya is jelzi, mennyire fontos a sporttevékenység. Ami pedig a szellemieket illeti, az intézmény apraja-nagyja minden kulturális rendezvényen szerepel. Gyermekeik tagjai a sokfelé fellépő néptánccsoportnak. Immár hagyománya van a falut, a környékét és a testvértelepüléseket megmozgató, az elszármazottakat is hazacsábító Simonyi-napoknak és a falu szülötte, Simonyi Imre költő tiszteletére rendezett szavalóversenyeknek. „A simonyifalviak összetartó közösség – bizonygatja az igazgató. – Ha valamit meg kellett csinálni, azt velük meg lehetett. Iskolai szinten is bármit akartunk rendezni, mindig akadtak szülők, akik mellénk álltak, és segítettek. Ennek köszönhetően is vannak nagyszabású rendezvényeink. Iskolánk keretében a nemzeti ünnepeket mindig megtartjuk, október hatodikát, március tizenötödikét. Van egy hagyományunk, a Mikulás-váró ünnepség, amikor a hetedik osztályosok felöltöznek, kis jelenetet játszanak el mind a három falu iskolájában. Voltunk már a tőzmiskei önkormányzatnál is, előadták a kis rigmusos jeleneteket, a karácsonyi ünnepséget mindig megtartjuk, farsangi ünnepségre az apraja-nagyja mind felöltözik, az óvodások is, az iskolások is.”
A látottak-hallottak alapján azt gondolhatná a riporter, hogy népes diáksereg jár a simonyifalvi magyar tannyelvű nyolcosztályos iskolába. Szinte hihetetlen, hogy a lét és a nemlét határán küszködő intézményről van szó… Hiszen Szabó Attila elmondása szerint a nyolc osztályba – a felső ciklusban itt tanuló vadásziakkal és bélzerindiekkel együtt – a múlt tanévben összesen 87 tanuló járt, az iskola alá rendelt óvodában 36 gyermekkel foglalkoztak. „A legnépesebb, akikkel büszkélkedhetünk, a most végzett hatodik osztály, huszonegy diákkal. A legszegényebb a harmadik osztály volt, csak négy tanulóval. Mire ötödikesek lesznek, ide iratkoznak a vadásziak és a bélzerindiek, velük együtt tíz tanulóban reménykedhetünk. Sajnos, egyre gyakrabban vannak hullámvölgyek, s a következő időszakban ilyenre számítunk. Két évben csak tíz-tíz diákra futja. Ez nagy probléma lesz, hiszen a tanügyi törvény értelmében most már tizenkettő a minimális létszám osztályonként. Ha ezt a két évet átvészeljük, akkor talán megint kiegyensúlyozódik a helyzet. Nehogy megismétlődjön iskolánkban a hat évvel ezelőtti állapot, amikor az ötödik és a hatodik osztályt összevonni kényszerültünk.”
Mivel az igazgató nem tudott pontos számokkal szolgálni a jelenlegi népmozgalmi adatokat illetően, gondoltam, a falu katolikus és evangélikus papját faggatom ki. Az iskola mellett magasodik a kecses, 1914-ben felszentelt, Nagyboldogasszony titulusát viselő plébániatemplom (képünkön). Főtisztelendő Hegedűs János nem tartózkodik itthon, telefonon tájékoztat a jelenleg mintegy 650 léleknyi, 1910-hez képest harmadolódott katolikusság helyzetéről. Az idén még egyetlen gyermeket sem keresztelt, az előző években öt-hat keresztelő volt, tavaly tizenhétszer temetett, tavalyelőtt huszonháromszor. Az idén még esketni sem esketett, tavaly két, tavalyelőtt három ifjú pár járult az oltár elé. A fogyatkozás ellenére kívül-belül renoválták a templomot, a tornyot is javítani kellett, mert tavaly éppen a templombúcsú napján, augusztus 15-én hatalmas vihar kerekedett, a szélvész lesodorta a toronysisak gömbjét keresztestül. Gyors összefogással sikerült helyrehozni a károkat. Deák Bálint evangélikus lelkipásztor éppen a Maros völgyében, Kladován táboroztatott gyerekeket és fiatalokat. A lutheránus egyházközség indulásból kisebb lélekszámmal dicsekedhetett, mint a katolikus, legtöbben 330-an voltak, jelenleg 140-en vannak. Ennyire kicsi közösségben évente legfeljebb egyszer-kétszer örülhetnek gyermekáldásnak. 2011-ben „csoda” történt: négy gyermek született. Négy, öt, hat temetés mellett jó évnek számít az az esztendő, amelyikre legalább egy-egy esküvő jut. És mindezek ellenére parókia és az imaház helyett templom építését tervezik a simonyifalvi evangélikusok…
Látogatóban a Szívós portán. Akár kudarcnak is minősíthetnők mostani etnoszportyánkat, hiszen minden előzetes próbálkozás, egyeztetés ellenére több helyütt nem sikerül diktafonvégre kapnom remélt riportalanyaimat. Balszerencsénkre a falu egyik legfontosabb személyisége – igaz, vele nem egyeztettünk… –, Szívós László kőfaragó mester, kultúrmindenes tíz perce indult el Békésre egy sírkövessel tárgyalni. Felesége, a tanító Irma fogad bennünket (képünkön), jóízű beszélgetésre. Vele hányjuk-vetjük meg a falu dolgait. „Nagyon kevesen munkálják meg a földeket, egyrészt nem éri meg, másrészt nincs aki művelje, a fiatalok a környező gyárakban dolgoznak, Borosjenőben, Kisjenőben, Nadabon. Azért Simonyifalvára jellemző, hogy a kertészkedés még megy, vannak, akik nagyobb területen foglalkoznak vele. Paradicsomot, paprikát, káposztát, karfiolt, uborkát, zöldségeket termelnek. Sokan el is adták a földjüket. Jelentkeztek olasz felvásárlók, magyarországiak is, van egy nagyobb mezőgazdasági vállalkozás, a polgármesteré, még van két család, amelyik nagyobb földterületen gazdálkodik.”
A simonyifalviak sokfelől telepedtek ide, aziránt érdeklődöm, van-e kapcsolatuk a gyökereikkel, azokkal a településekkel, ahonnan érkeztek. A rokoni kapcsolatokon kívül a közelmúltban testvértelepülési egyezményt írtak alá a magyarországi Békésszentandrással, ahonnan többségükben származtak. A svábok s a szlovákok már csak a nevükben léteznek. A németeket az 1930-as években érte az első nagy csapás, amikor iskolájukat megszüntették, s román tannyelvű intézményt indítottak helyette. Már nem használják az anyanyelvüket, otthon sem. A gazda távollétében Irma asszonyt faggatom ki a férje „viselt dolgairól”. Szívós László tősgyökeres simonyifalvi, az édesapja polgármester volt, az édesanyja tanítónő. „Férjem afféle művészlélek, mindenhez ért – mondja a felesége. – Már a szülői házból magával hozta a szép iránti érzékenységet. Az édesapja jól hegedült, az egész család színjátszott, táncot tanítottak, ők maguk is táncoltak. László középiskolás korában vakáció idején a helybeli kőfaragóműhelyben dolgozott, szépen rajzolt, és kitanulta a mesterség minden csínját-bínját. Igaz, másra, többre vágyott: kétszer is felvételizett – sikertelenül, a marosvásárhelyi színművészetire. Végül itthon maradt, és megnyitotta saját műhelyét. Az egész környéket ellátja sírkövekkel, messzebbről is megkeresik.” Még felsorolni is nehéz, mi mindennel foglalkozik Simonyifalva „mindenese”. Tanácstagságot vállalt, a 2000-ben Nagyzerinden megalakult, a vidék magyarságának összefogását célul kitűző Körös-vidéki Egyesület egyik alelnöke lett, fontos szerepet vállalt a 2001 óta rendszeresen megtartott simonyifalvi napok rendezvényein, és nem véletlenül vált a 2002-ben újraalakult Simonyi Társaság titkárává. Mire riportom megjelenik, lezajlanak a 2011-es simonyifalvi napok is… Hogy Szívós László mennyire megbecsült művelője a kőfaragásnak, azt a nem szokványos munkák igényes megtervezése és kivitelezése bizonyítja. Például az elhurcolt simonyifalvi németek általa megálmodott emlékműve (képünkön). Néha különleges felkéréseknek kell eleget tennie. 2002-ben az aradi Csiky Gergely Líceum padlásán lomtalanítás közben fehér márványdarabokra bukkant Éder Ottó, az iskola igazgatója. Az egyik épebb kődarabon döbbenten ismerték fel Petőfi Sándor arcvonásait. További illesztgetés során kiderült, hogy a dombormű alkotója Aradi Zsigmond neves szobrászművész – ugyanaz, aki a szabadságharcban elesett honvédek emlékére A búsuló Arad című márványkompozíciót is megmintázta. Az igazgató Szívós Lászlót kérte fel az értékes dombormű összerakására, s ő néhány nap alatt összeillesztette és megtisztította a műalkotást, majd Kocsis Rudolf aradi szobrászművész restaurálta.
„László rengeteg munkája mellett arra is szakított időt, hogy felelevenítse a szülei által kezdeményezett népi táncmozgalmat. 2000-ben támadt egy ötlete, alakítsunk néptánc együttest. A prímás szerepét – míg egészsége engedte – Szívós Imre vállalta fel. Összetoboroztuk a felnőttek Leveles együttesét, táncoltunk éveken keresztül, kezdtünk kiöregedni, és megalakítottuk a gyermekek Pitypang táncegyüttesét. László ugyan nem profi táncoktató, még táncos sem, kazettáról, könyvből, füzetből kellett újra megtanulnia táncolni, hogy betaníthassa a gyerekeket. Híresek lettünk a környéken, Budapesten is felléptek a gyerekeink, a fiunk is táncolt, majd ő vette át a táncoktatást. A csoport most is működik, de már csak gyerekekkel. Bárhol fellépnek falunapokon, mindenhová hívják őket. Mi is szívesen mentünk bárhová, kicsit kikapcsolódni. Helyi hagyományok nem nagyon voltak, a ruhákat mi varrattuk. Sokat jártunk a gyerekekkel tánctáborokba, Temes megyébe, a csanádi Nagy Albert bácsi híres táncoktató volt, ő tanította be a lépéseket, a fiunk is elvégezte a tánciskolát, amit máshol tanult, azt adta tovább a gyerekeknek.” Azon sajnálkozom, hogy ottlétünk alatt nem adódik alkalom Pitypangék táncaiban gyönyörködni. A magunk és olvasóink számára a Nyugati Jelen egy 2003 februárjában közölt tudósításából idézem az összefogás szép példáját, Kiss Károly kolléga tollából: „Minden várakozást felülmúlt annak a jótékonysági bálnak a sikere, amelyet szombaton este rendeztek Simonyifalván a helybeli Pitypang gyermek táncegyüttes támogatására. Szinte az egész falu összefogott Szívós László hívó szavára, aki feleségével, Irén asszonnyal együtt foglalkozik a gyerekekkel. Férfiak reggeltől felváltva fűtötték a művelődési ház helyiségeit – a nagytermet, az öltözőt és a büfének helyt adót – fatüzeléssel, s a nagytermet külön még négy gázkályhával, hála a falu pékje, Mészáros István által felajánlott gázbödönöknek, a mamák, nagymamák aprósüteményei és Bier Ferenc 30 liter borával töltött palackok várták a megterített asztaloknál a vendégeket, az utcát homokkal szórták le. Hivatásos együtteseknek is dicséretére válhatna az a több mint másfél órás, többször is vastapssal jutalmazott pergő műsor, amivel a gyerekek bebizonyították a termet zsúfolásig megtöltő közönségnek: jó helyre kerül az a pénz, ami a 270 meghívó megvételéből és egy dél-alföldi népviseletbe öltöztetett vándorbaba elárverezéséből összejött. (…) Az együttesnek jelenleg 57 tagja van, a legkisebb, Péter Adél tegnap volt hároméves, a legnagyobbak nyolcadik osztályosok, de az érdeklődés egyre nagyobb, s a létszám ennek arányában folyamatosan nő. (…) Az előadást gépzene kísérte. A zenekar prímása, Szívós Imre ugyanis egy komoly műtét után most még csak lábadozik, s otthon szurkolt könnyes szemmel a sikerért. De mindenképp boldog lehet, mert van, aki tovább vigye a faluban a hagyományápolást.”
Emlékház és emlékmű. Szívós Irma kíséretében látogatjuk meg a falunapok jelképesen is fontos színterét, a Simonyi-emlékházat. Az épületet, az öntörvényű, sokszor és sokat zaklatott költő Simonyi (családi nevén: Szmola) Imre szülőházát a gyulai önkormányzat támogatásával vásárolták meg és újították fel. A háromosztatú ház egyik helyisége a költőnek, másik Simonyi óbesternek állít emléket, a harmadikban helytörténeti kiállítást rendeztek be. Többszörösen zarándokhely a Simonyi-porta, hiszen 2008-ban az udvarán állították és szentelték fel a kényszermunkára hurcolt simonyifalvi németek emlékművét. Hatalmas talapzaton áll a svéd gránitból készült, középen szögesdróttal övezett, a tetején eltört, fekete gránitoszloptól megosztott emlékmű, amelyen egy csoportban a 26 helybeli deportált nő, a nagyobbik részen a 33 férfi neve van bevésve. A talapzaton román, magyar és német felirat: „A Szovjetunióba elhurcoltak emlékére”. Körülötte 13 kopjafa „a malenkij robot” halálos áldozatainak állít emléket (fenti képünkön). Silabizálom a neveket, az évszámokat. Apa és fia, meglett korú asszonyok és férfiak mellett gyermekkorukból alig kilépett fiatalok: 1903–1947, 1926–1946, 1896–1947, 1927–1945, 1929–1947, 1923–1946, 1919–1947, 1920–1947, 1927–1945. Több név mellől a halálozás időpontja hiányzik, a mai napig nem derült ki, hol, mikor pusztultak el. A falubeliek és vendégeik számára felejthetetlen élményt jelentett a 2008-as emlékműavatás. Tőzmiske község önkormányzata, illetve a Simonyi Társaság nagyszabású rendezvénysorozattal adta meg a módját a simonyi napok alkalmával. A krónikás feljegyzése szerint: „Vasárnap, a katolikus templomban megtartott ökumenikus, kétnyelvű istentiszteleten magyarul ft. Hegedűs János plébános és Deák Bálint helybeli, németül Walter Sinn szemlaki evangélikus-lutheránus lelkész hirdetett igét. A feszület nyomában átvonultak a Simonyiak Emlékházának az udvarába, ahol a nyakuknál fekete szalaggal átkötött egy-egy fehér lepel borította 13 kopjafa, illetve a svéd gránitkőből készült közös emlékmű várt a leleplezésre. A kényszermunkára hurcolt 59, közülük ott elhunyt 13 simonyifalvi emlékére a Balogh Csaba közreműködésével egy-egy kopjafát faragó Brittich Erzsébet képzőművész személyes indíttatású, lélekbemarkoló beszédben ismertette az elhurcoltatásuk, a kínlódásuk történetét. A műsorvezető Szívós László felszólítására nemzeti viseletbe öltözött fiatalok a neveket és születési, esetleg a halál évszámát viselő kopjafákhoz járultak, amelyek lábainál egy-egy nemzetiszínű szalaggal övezett, jelképesen búzakalászt és fenyőágat tartalmazó koszorúcskát és mécsest helyeztek el, miközben a hozzátartozók leleplezték, sírva körbeállták a kopjafát. A külön csoportot alkotó öt női, tulipános kopjafával kezdték, és a nyolc férfinak emléket állító, szív díszítésűvel fejezték be. (…) Az emlékmű Haász Tibor polgármesterrel az élen a tőzmiskei tanács, a Megyei Kulturális Központ, illetve számos helybeli cég és magánszemély anyagi támogatásával készült, a kőmunkát Szívós László és csapata, a parkosítást a felesége, Irén végezte.”
Nagyapám falujában. Még a Szívós-portán beszélgetve derült ki, hogy kedves riportalanyom, Irénke portyánk utolsó falujában, Bélzerinden tanít. A jelenleg alig százhetven lelkes, apró településen az elmúlt tanévben mindössze négy kisiskolásra futotta, Irénke tanító néni az öt helybeli óvodást is a szárnyai alá vette. Kész csoda, hogy – a bezárásáról szóló vészhírek ellenére – az önkormányzat, személyesen Haász Tibor fellépésének köszönhetően a liliputi tanintézmény a mai napig működik. 1900 táján, amikor anyai nagyapám, dr. Gyenge János pásztorolta néhány évig a gyülekezetet, akkor is a vidék legkisebb falujaként tartották számon, mintegy félezren lakták, pedig a 19. század második felében élte a virágkorát. Fényes Elek geográfiai szótárának adatai szerint – a simonyifalvi határrész leválasztása előtt – a falu határának közel háromnegyed részét erdőségek borították: „Róna lapályos határa 4000 hold, mellyből 676 h. szántóföld, 250 h. legelő, 175 h. rét, 2899 hold tölgyes erdő. Sok sertést és marhát tenyészt. Vizei: a Fekete-Körös, Szartos, Tőz, és Leveles folyók, és Kalakampós tó.”
A történelemnek a falut érintő viharai mellett több árvíz és egy tűzvész is pusztította Bélzerindet. Volt, amikor elnéptelenedett, s a természeti csapások következtében háromszor költöztették át a települést, míg – mire nagyapám odakerült – meg nem állapodott a mostani helyén. A múlt századelőn gyakran megközelíthetetlen volt a nagy esőzések idején, ennek ellenére, mint Gyenge János hagyatékából kiderült, a falu nagy tudományú fiatal lelkipásztora nem szigetelődött el a világtól. Amikor 1908-ban megírta a Servet Mihály pöre című könyvét, több mint húsz francia, angol, német és magyar forrásmunkát használt fel, sűrűn levelezett Párizs, London, Genf professzoraival. Vadász és Tőzmiske között jobbra térve jó minőségű mellékúton kanyarodunk Bélzerindre. Annyira kihalt a falu, hogy amíg elérünk a templomig, ahol a polgármester vár bennünket, egy teremtett lélekkel sem találkozunk. Mint utólag megtudom, mindenki a határban dolgozik, most van a „fokhagymaszüret” dandárja. Ugyanis ez a fűszernövény a paprika mellett legfontosabb megélhetési forrása a falubelieknek. Annyira jó híre van a bélzerindi fokhagymának és paprikának, hogy jószerével nem is szorulnak piacozásra, a viszonteladók helyben vásárolják fel a terményeket. Erről nagyapám kései utóda, Petrucz János helybeli lelkipásztor tájékoztat, méghozzá telefonon, ugyanis – lásd fentebb emlegetett pechsorozatunkat – előzetes egyeztetésünk ellenére, halaszthatatlan ügyei Nagyváradra szólították. Ilyenformán az apró gyülekezet népmozgalmi adatairól is távbeszélőn keresztül kapok tájékoztatást. Petrucz tiszteletes 2004 óta szolgál a faluban, ez alatt a hét esztendő alatt hatszor keresztelt, hatszor esketett, és tizenötször temetett. „Régóta fennálló demográfiai egyensúlyborulás következtében fura helyzet állott elő: mindig több fiúgyermek születik a faluban, mint leány. Belterjesen köttetnek házasságok, a felcseperedett ifjak nem törik magukat, hogy másfelől szerezzenek párt maguknak, s ennek a mentalitásnak tulajdoníthatóan nagy az agglegények száma.” A lelkész legalább tíz családtalan öregfiút emleget, ez egy ennyire kis lélekszámú közösség esetében nagyon magas arány. Jelenleg négy olyan fiatal házaspárt tart számon, amelyiknél a „gyermekreménység” reális. Nagyon szorgalmas emberek a bélzerindiek. Sokatmondó köszönési forma, hogy a hagyományos „jó napot!” kívánás helyett a „mit dolgozik?” kérdéssel üdvözlik egymást. Nemcsak szorgosak, hanem segítőkészek is. Jellegzetes szokás, hogy a lakosság jelentős részét kitevő néhány nagycsalád, szélesebb rokonság nagy munkák idején – lett légyen szó akár építkezésről, akár betakarításról – mindig összefog. Az összetartás régi tradíció, szép példája volt a 19. század második felében, az 1860 és 1870 között évente megismétlődő nagy árvizek után, melyek teljesen elsöpörték az akkor ezerlelkes falut, s a lakosság fele elmenekült, a maradék félezer úgy teremtett magának új lakhelyet, hogy először a régi középületeket bontották le, építették újra közös erővel. Így lett Bélzerindnek „új” iskolája a templom mellett, a Simonyi bárótól kapott területen.
Hatszemközt a polgármesterrel. A parókiára ülünk be Haász Tiborral (képünkön) beszélgetni, s a lelkészék távollétében is szíveslátásban részesülünk. A polgármester tősgyökeres simonyifalvi, de az eddigi tapasztalataink alapján bizton állíthatjuk, hogy mind a négy település gondját a szívén viseli. Ő maga is gazdálkodó lévén – 150 hektárnyi területen –, nagyon sajnálja, hogy a község 11 ezer hektáros határának, melyből 5 ezer hektár a szántó, már alig a felét művelik meg. A nagyállat-tartás is vészesen visszaesett. Egy gazdának van negyvenvalahány szarvasmarhája, a falu tíz tehene mellé csordás sem szükségeltetik. A község felségterületén működő három, egyenként 8160 sertést hizlaló farm olyan mértékben gépesített, számítógéppel irányított rendszer, hogy csupán négy-négy alkalmazottat foglalkoztat. Egyetlen kisüzem működik Simonyiban, 16 alkalmazottal. A többi munkavállaló a közeli kisvárosokba ingázik.
A mostoha körülmények ellenére a polgármester szerint jelentős eredmény, hogy a románok és a magyarok mellett az igen nagy létszámú – Vadászon 800, Tőzmiskén 330 lelkes – cigányság többsége is dolgozik valahol. „Hogy ilyen magas a romák lélekszáma, sok gonddal jár, nem könnyű kezelni őket, nagy szociális problémáik vannak, a mindennapi megélhetés is gond nekik, most is van négyszáz személy, aki szociális segélyen van. Őket nem könnyű munkára fogni. Lényegében az okoz feszültséget köztük és az őshonos helybeliek között, hogy ők nem tudnak úgy elmenni a termény mellett, hogy ne vigyenek belőle. Minden nyári szezonban, amikor jön a gabonaérés, meg kell szerveznünk az őrizetet. Ilyen csoportokat hozunk létre őrszolgálatra, akiket felhatalmazunk azzal a joggal, hogy megállíthassák őket, főleg Vadászon. A hidakat részben felszedtük, hogy ne járhassanak bárhol szekérrel keresztül, végig kell jöjjenek a falun, hogy lássák őket. A modernizációt elkezdtük a cigánytelepeken is. Amikor először megválasztottak, 2000-ben, sokkal elmaradottabb volt az egész cigány közösség. Most egyre több fiatal, emancipált család van, akik eljárnak dolgozni a gyárakba, meg lehet nézni a lakásukat, vásároltak háztartási gépeket, vannak már ilyenek. Azt lehet mondani, hogy tíz évvel ezelőtt 90 százalékuk tengett-lengett, meg alkalmi munkából élt, most úgy gondolom, csupán 30 százalék körül vannak ilyenek. A többi már el van helyezkedve, be van illeszkedve a társadalomba. Nagy változás történt. Vannak testvértelepüléseink is, támogatják a roma közösséget, hoznak nekik mindenféle dolgot, a gyerekeket segítik, a gyerekek öltöztetését, tanszerekkel való ellátását. Belga partnerünk főleg a vadászi iskolát támogatja és a nemrégiben – mondhatni számukra – felépült új vadászi óvodát. A cigánytelepen minden utca járhatatlan volt esőzések idején. Elkezdtük rendbe szedni és lekövezni. Most már eljutottunk oda, hogy elkezdtünk aszfaltozni. Ezt szeretném folytatni, erre dolgoztunk ki egy projektet. Több mint 7 kilométert fogunk aszfaltozni augusztusban. Csak abban látom a perspektívát, hogy minden cigánygyerek járjon iskolába, tanuljon szakmát. A modernizáció, az életkörülmények javulása számos részeredményt jelent. A bélzerindi bekötőutat 2004-ben aszfaltoztuk le. Az itteniek szerencséje, hogy a közösséget támogató holland testvérgyülekezetnek köszönhetően már tizenhárom éve kiépült a falu vízhálózata. Most az egész községben a vízprogram megy. Mindenütt le van fektetve a vezeték, a vízüzem Vadászon lesz, meg vannak fúrva a kutak, még egy arzéntisztító állomással is el lesz látva, mivel a mélyfuratok arzéntartalma magasabb a szabványnál. Az iskolákat mind felújítottuk, részint kormányzati pénzekből, részint önerőből. A kultúrotthonokat is renováltuk minden településen, a simonyifalvin még dolgozunk, oda akarok most egy hűtőházat építeni, és vízblokkos belső vécéket.”
Bélzerind büszkesége. Beszélgetésünket a parókiával átellenben ékeskedő kultúrotthonban folytatjuk. Később a lelkipásztor is megerősítette, amit Haász Tibor bizonygat, hogy a bélzerindiek „olyanok, mint a székelyek”. Kőművességhez, fafeldolgozáshoz, ácsmunkához, de még a szövéshez is értő emberek. A polgármester igyekszik maximálisan igénybe venni az „aranykezűeket”, olyan brigádot alakított ki helybeliekből, akik szívesen elvállalják minden középület építését, bővítését, felújítását. Jól jár a község, hiszen megbízhatóak, és jól járnak ők is, hiszen helyben biztosítanak számukra munkalehetőséget. A 2011 tavaszán általuk felújított, belül még festékszagú épület bárhol megállhatná a helyét. A nagytermet citromsárgára festették, a falak alsó részét préselt falemezzel körbeburkolták, új színpadot építettek, az épület helyiségeit – a hozzáépített, lakodalmak alkalmával használatos, oldalsó termet és tálalót is – a falak színéhez illő, világosbarna, csúszásgátló csempével burkolták, központi fűtéssel, vezetékes vízzel látták el az épületet. A négy kisdiáknak és öt óvodás fiókának fészket nyújtó iskolaépület is vadonatújnak tűnik. „Nem hagyom bezáratni ezt a legapróbb intézményünket sem, megszüntetése a falu halálát jelentené” – mondja búcsúzóul Haász Tibor polgármester.
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Az anyanyelvi oktatás bővítését követelték a vásárhelyi magyarok
Ne féljenek a magyarok! Nem szabad félnünk kivívni nyelvi, oktatási jogainkat – hangsúlyozta csütörtökön este Ádám Valérián, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) ügyvezetője a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) diszkriminatív chartája ellen rendezett marosvásárhelyi tiltakozó megmozduláson. A református Vártemplomba összehívott imaesten összesereglett több száz résztvevő előtt tartott beszédében Ádám Valérián toleranciára szólította a Maros-parti város, valamint a MOGYE többségi vezetőségét, emlékeztetve: a hatvanas években a megyeszékhelyre telepedett románokat nagy szeretettel fogadta az akkor még többségben lévő magyar lakosság.
Elítélték a diszkriminációt. Az imaest szónokai egyenlőséget követeltek a MOGYE magyar diákjai és tanárai számára
Ötvös József vártemplomi lelkész, a Marosi Református Egyházmegye esperese többek között a leendő orvosok gyógyító hivatásának jelentőségét hangsúlyozva érvelt az anyanyelvű oktatás bővítésének szükségessége mellett, arra buzdítva a marosvásárhelyi, erdélyi magyarokat, hogy együttműködve és ne egymás ellen fordulva küzdjenek a kisebbségi jogok kiharcolásáért. Kincses-Ajtay Mária, a MOGYE professzora, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) elnöke felszólította az oktatási minisztériumot, ne hagyja jóvá az egyetemi chartát, ez ugyanis szerinte az intézmény magyar tagozata elsorvasztásának befejezését jelentené. Benedek István orvos, az RMDSZ városi szervezetének elnöke leszögezte: reális orvosképzés nem létezhet magyar tagozat nélkül. A szervezők vidofelvételeken idézték fel a hallgatóságnak a MOGYE falain belül az elmúlt hetekben hozott döntéseket, beleértve a charta elfogadását és a költségtérítéses helyeknek a magyar diákoktól történő megvonását. A Vártemplom udvarán elhelyezett feliratok eközben egyenlőséget, teljes körű magyar oktatást követeltek a MOGYE-n, továbbá azt hirdették, hogy az egyetemi autonómia nevében nem lehet megsérteni az ország törvényeit. Az imaest végén különben Ádám Valérián úgy fogalmazott: a tiltakozók ezúttal a magyar oktatás egyenjogúságáért szálltak síkra, és eltekintettek Marosvásárhely főterének „visszafoglalásától”.
Ezzel egy időben a MOGYE ügyében rendezett tiltakozás kapcsán Tőkés László EMNT-elnök és Toró T. Tibor ügyvezető elnök csütörtökön kiadott közleményében bírálta, hogy az egyetem szenátusának többségi része – saját szabályainak felrúgásával – a magyar oktatók és hallgatók példás összefogása és tiltakozása ellenére olyan egyetemi chartát fogadott el, amely még az eddigi helyzethez képest is visszalépést jelent. Az EMNT vezetői szerint az erdélyi magyar orvosképzés nemzetstratégiai jelentőségű, így a szervezet számára az egyetlen elfogadható megoldás, „nemzeti minimum” ennek teljes szintű és önálló tagozatként való megszervezése és működtetése. Tőkésék szerint ebben a kérdésben az RMDSZ-nek nem szabadna „lapítania vagy merő taktikázásra szorítkoznia”, hiszen felértékelődik a szövetség kormányzati pozíciója, kiemelt módon pedig az oktatási tárca tevékenységét felügyelő Markó Béla miniszterelnök-helyettes felelőssége. Az EMNT vezetősége elítéli a MOGYE többségi vezetőinek „szűklátókörűségét és törvénybe ütköző szabálytalanságait”, ezen túlmenően felszólítja az RMDSZ vezetőségét: kormányzati eszközei birtokában akadályozza meg az egyetemi charta jogerőre emelését, és tegye koalíciós szerepvállalása fennmaradásának feltételévé az állami egyetemek magyar tagozatainak létrehozását.
Mint ismeretes, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen az új román oktatási törvény biztosította lehetőségek ellenére az intézmény román többségű szenátusa júniusban megakadályozta a magyar intézetek létrehozását. Júliusban az okozott felháborodást, hogy az általános orvosi karon a 80 költségtérítéses hely mindegyikét a román tagozatra felvételiző diákok kapták meg. Ezt később korrigálták, 40 helyet biztosítva a magyar tagozatnak. A RMOGYKE és a kolozsvári állami magyar nyelvű egyetem újbóli létrehozásáért tevékenykedő Bolyai Kezdeményező Bizottság még júliusban kérvényezte Dorin Florea polgármesternél a csütörtöki főtéri megmozdulás engedélyezését. Az önkormányzat illetékes bizottsága előbb azzal az indokkal utasította el a kérelmet, hogy a felsőoktatási intézmény belügyeire az egyetemi autonómia keretein belül, nem pedig az utcán kell választ keresni, majd az újabb folyamodványt a fasiszta, kommunista, rasszista és soviniszta jellegű, illetve az ország biztonságát veszélyeztető rendezvények korlátozásáról szóló törvénycikkelyre hivatkozva söpörte le az asztalról. Krónika (Kolozsvár)

Negyedszerre állítanák vissza az eltűnt Széchenyi-emléktáblát a Kazán-szorosban
Most az eddigieknél lényegesen nagyobb méretben állítanának emléktáblát az Al-Dunán Széchenyi Istvánnak. A kétszer egyméteres márványlapot magyar hajósok készülnek kihelyezni a Kazán-szoros romániai oldalának sziklafalára. Az utóbbi hat évben kitett emléktáblák sorra eltűntek, noha a hely sem autóval, sem gyalogosan nem megközelíthető. Hamarosan negyedszerre is visszakerül a Duna Kazán-szoros szakaszára a Széchenyi István-emléktábla. A legnagyobb magyar tiszteletére először 1885-ben állítottak emléket, de az a folyam vaskapui szabályozásával mélyen a víz alá került. Az utóbbi években lelkes budapesti hajósok több ízben is kihelyezték a márványtábla kicsinyített mását, azonban az mindannyiszor nyomtalanul eltűnt.
A tábla a 973,3 folyami kilométernél kap helyet, az 1885-ben, az Osztrák–Magyar Monarchia idejében állított eredeti fölött. A 125 évvel ezelőtt sziklába helyezett márványlap a Duna vaskapui szabályzásakor mélyen a víz alá került.
Miközben a szerb oldalon a két évezredes Tabula Traiana feliratot gondosan fennebb helyezték, Széchenyi emlékét a román hatóságok hagyták a hullámok alá veszni. A tíz négyzetméteres márványlap a néhai magyar közlekedési miniszter által épített, sokakban máig is Széchenyi-útként élő szakasszal együtt a vaskapui vízi erőmű építésekor a 60-as évek végén, a 70-es évek elején a folyam mélyére került. Ma már csak akkor bukkan fel, ha valamilyen okból kifolyólag a víz szintje közel tíz métert csökken. A környék megfogyatkozott magyarsága több ízben is Markó Béla segítségét kérte az eredeti tábla másának kihelyezése érdekében, de az RMDSZ politikusa nem tette meg a szükséges lépéseket.
Magasabbra helyezik a táblát
„Igazság szerint az ország területén lévő emlékművekről a romániai hatóságoknak kellene gondoskodniuk. Látván, hogy ez nem történik meg, mi, magyarországi hajósok tettük ki az eredetinél jóval kisebb márványtáblát. Ahányszor eltűntették, annyiszor helyeztük ki újra. Most is erre készülünk, csakhogy ezúttal nagyobb hajóval és létrával érkezünk, hogy csónakból már ne legyen elérhető és leszerelhető” – számolt be terveiről a Krónikának Varga István budapesti hajós.
Több mint százhuszonöt évvel ezelőtt a magyar kormány azért állított emléket Széchenyi Istvánnak, mert közlekedési miniszterként ő volt az első, aki az Al-Duna szabályozásával foglalkozott. Először 1830-ban szakértők kíséretében a Desdemona nevű hajón utazta végig a folyamot. Ekkor a Kazán-szoros még átjárhatatlan volt a nagyobb áruszállító hajók számára. A szabályozási tervet Vásárhelyi Pál mérnök dolgozta ki, a kivitelezéshez alig négy évre, viszont rengeteg pénzre volt szükség. Úgy oldották meg az áruszállítást, hogy a hajók rakományát kocsin szállították a Kazán-szoros fölötti és alatti szakaszok között. Ehhez viszont utat kellett építeni a folyam mellett. A Báziás és Orsova közötti – helyenként sziklába vájt – utat 1837-re fejezték be. Ennek az útnak ma már csak egy kis szakasza – Lászlóvára térségében – maradt a víz fölött. A szorost jóval később, 1890 és ’98 között sikerült hajózhatóvá tenni.
A határrendészekre gyanakszanak
A kisebb méretű táblák sorozatos eltűnésével kapcsolatosan az RMDSZ Mehedinţi megyei elnökének, Molnár Endrének van egy sejtése. „Mivel a szikla, melyen a tábla állt, csak a vízről érhető el, tudvalévő, hogy csak olyan távolíthatja el, aki csónakkal közelíti meg a partot. Sorozatos eltávolításáért eddig senki nem vállalta a felelőséget, de meg merem kockáztatni, hogy csakis a határrendészek idejéből és fejéből telhet ilyesmire” – állítja Molnár. Rájuk gyanakszik Nyisztor József Orsován élő fogorvos is. „A gond csak az, hogy tippelni könnyen lehet, bizonyítani nehezebben” – mondja lapunknak. A gyanúsítottak tagadják, hogy bármilyen közük is lenne a táblák leszereléséhez vagy széttöréséhez. Molnár Endre szerint talán az lenne a legjobb megoldás, ha a kezdeményezők nemcsak magyar, hanem kétnyelvű szöveggel tisztelegnének Széchenyi emléke előtt.
Az igazgató segítene, de nincs képben
Kérdésünkre, hogy az RMDSZ által vezetett Környezetvédelmi és Erdőgazdálkodási Minisztérium alárendeltségébe tartozó országos vízügyi hatóság (ANAR) hajlandó lenne-e támogatni a Széchenyi-tábla hivatalos visszaállítását, az intézmény vezetője, Dávid Csaba beismerte, nincs tudomása semmiféle magyar vonatkozású emlékről az Al-Dunán.
A víz alá került eredeti Széchenyi-táblán kívül Lászlóvára határában – jól látható helyen – egy másik magyar vonatkozású tábla is van. Ez Baross Gábornak állít emléket, megemlítvén, hogy a vasminiszternek is nevezett kereskedelmi tárcavezető I. Ferenc József uralkodása idején, gróf Szapáry Gyula miniszterelnöksége idején kezdte el a szoros hajózhatóvá tételét. Orsovától mintegy 18 kilométerre egy 1889-es, mára megrongálódott tábla Erzsébet királynénak, a magyarok Sissijének állított emléket. A Szinice nevű település közelében, a Duna medrében található három darab háromszöget alkotó, toronyszerű építmény szintén magyar vonatkozású.
Az először 1428-ban említett Háromtorony (más néven: Trikule vagy Tri Cule) az egykori magyar határvédelmi rendszer maradványa. A történészek szerint több al-dunai várhoz hasonlóan ezt is Zsigmond király építtette. A tornyok a duzzasztás nyomán mindig vízbe kerültek, de még mindig láthatók. Továbbhaladva Báziás irányába, Drenkovánál, szintén a vízben pillanthatjuk meg Drankó várának a romjait. A Szörényi bánság fontos erődítményét a 14. században építhették, 1432-ben a törökök elfoglalták, és feltehetőleg le is rombolták. A régi, szintén víz alá került Orsován állt az a kápolna, amelyet 1855-ben a Szent Korona ittlétének emlékére emeltek. A magyar forradalom bukása után 1849-től 1853-ig ide ásták el a fővárosból elmenekített koronát. Az újjáépített Orsova modern katolikus templomának fala 2004 óta egy olyan márványtáblát őriz, mely a Szent Korona történetét írja le.
A vízügyi hatóság igazgatója, Dávid Csaba lapunknak megígérte, utánanéz a dolognak, és amennyiben a hatáskörébe tartozó kérdésnek ítéli, minden támogatást megad a tábla hivatalos elhelyezésére. Krónika (Kolozsvár)

A politikum elgáncsolja az önálló magyar egyetem visszaállítását”
Interjú Kovács Lehel docenssel, a BKB alelnökével
A Bálványosi Nyári Szabadegyetem egyik oktatási előadójaként Kovács Lehel egyetemi docens, a Bolyai Kezdeményező Bizottság alelnöke lesújtó képett festett a romániai magyar oktatás helyzetéről több mint 20 évvel a rendszerváltás után. Őt kérdeztük a romániai magyar nyelvű oktatás kilátásairól. – A tanügyi törvény szerint a magyar iskolák– a kvóta-rendszer alapján – a többségi iskolákhoz képest több támogatásban részesülnek. Tusványoson elhangzott előadása szerint eme állami támogatás a szórványiskolákat mégis lehetetlen helyzetbe hozza. Kérjük, fejtse ki erről részletesebben álláspontját! – Sajnos, az erdélyi szórványban működő iskoláinkkal komoly gondok vannak. Habár az új tanügyi törvény szerint – ha igény van rá –, akármilyen kis faluban anyanyelvi iskola működhet, ennek finanszírozása a szórványban nincs igazán megoldva. A gondok a kis létszámmal kezdődnek. Számításaink alapján ott, ahol az osztályok a törvény által megkövetelt minimum létszámon indulnak, és az iskola egyetlen évfolyamán sincsenek nagyobb létszámú osztályok, a kvóta-rendszer alapján beérkező pénzösszeg nem elegendő a tanárok fizetésére sem, nemhogy az iskola fejlesztésére maradna. Ráadásul a szórványtelepülések helyi tanácsai nem magyar többségűek, így kevés a valószínűsége annak, hogy az iskola fenntartásához szükséges anyagiakat elő lehessen teremteni a helyi költségvetésből. Az új tanügyi törvény megköveteli, hogy az iskola vezetőségi tanácsába (az iskolaszékbe – hogy hagyományosabb kifejezésnél maradjunk) a helyi tanács is személyeket delegáljon. Félő, hogy a szórványtelepüléseken a kevés magyar képviselőt tartalmazó helyi tanács román személyeket küld egy magyar iskola iskolaszékébe, így az ülések is értelemszerűen román nyelven kell, hogy folyjanak. A szórványtelepülések adta feltételek igazából a tagozatos iskolákat részesítik előnyben: itt a nagyobb román létszám ellensúlyozná a kis létszámot egy párhuzamos magyar osztályban. – Milyen megoldásokat lát a helyzet orvoslására? – A magyar oktatás fajlagos költsége magasabb, mint a román nyelvű oktatásé. Alkotmányos állami kötelesség a demográfiai súlyból származó hátrány ellensúlyozása. Egy magyar tanulónak sokkal több lehetősége van, például magyar nyelvű versenyeken, olimpiákon is részt vehet, hasonlóképpen sokkal szélesebb körű az iskolán kívüli tevékenységek listája. Semmilyen garancia nincs arra, hogy a közös kasszába befolyó magasabb támogatás ténylegesen és kizárólagosan a megfelelő célcsoporthoz (konkrétan a magyar tanulókhoz, magyar tanszemélyzethez) jut el. Vegyes iskola esetén a költségvetés elfogadása a román többség által történik, és nem biztos, hogy a magyar tagozat prioritásait veszik figyelembe. Nemzeti érdekeink, autonómia-törekvéseink azt kívánják meg, hogy pénzügyileg is, jogilag is önálló iskoláink legyenek a szórványban is, viszont mi úgy értékeljük, hogy szórványban ez nagyon nehezen valósítható meg. Sokkal nagyobb fejkvóta kellene a szórványban működő magyar iskolák számára, és plusz erőforrások a művészeti, zenei, sport szakokat is oktató iskolák esetén. – A Bolyai Kezdeményező Bizottság több alkalommal is szóvá tette, hogy Romániában nincs egységes magyar tanügyi stratégia az óvodától az egyetemig. Mi ennek az oka? Ön szerint a közeljövőben kiépíthető-e egy átfogó stratégia? – Más testület hiányában az RMDSZ Oktatási Főosztálya kellett volna, hogy kidolgozza ezt az átfogó stratégiát. Nem mondom, hogy semmit sem tett, mert részleges egyeztetések történtek pl. a különböző tanügyi, oktatási szervezetekkel, de az elmúlt 21 év bőségesen meg kellett volna teremtse az egységes magyar tanügyi stratégiát, az óvodától az egyetemig. Ennek hiánya a bizonyítéka arra, hogy nincs önálló állami magyar egyetem, még nincs akkreditálva a Sapientia, átfedő szakok indulnak a különböző magyar egyetemeken, igazából nincs jól megoldva a magyar egyházi oktatás, a szórványban gondjaink vannak az iskolákkal, az óvodákkal, a bölcsődékről nem is beszélve, igen nagy a magyar gyerekek lemorzsolódása: a magyarul tanuló nyolcadik osztályosoknak körülbelül a fele jut el érettségiig. Ezzel a kérdéssel viszont nem igazán törődnek szakmai körökben. Emlékezzünk vissza, hogy a 700 ezer erdélyi magyar aláírásával is szentesített ügyet felvállalva, az RMDSZ 1998 őszén felvetette a kormányból való kilépés lehetőségét, ha a magyar egyetem ügye nem oldódik meg. Nagyon hamar elfogadta a kormány kompromisszumos megoldását, és azóta sem lett semmi az önálló állami magyar egyetemből. Az erdélyi magyar oktatás nagy múltra tekint vissza: ha a latin nyelvű oktatást leszámítjuk, Apáczai Csere Jánostól számolhatjuk a 355 évet. A jövő elképzelhetetlen átfogó és egységes stratégia nélkül, konjunkturális, esetleges és alkalomszerű megoldásokra támaszkodva. Egy olyan oktatási fórum kell létrejöjjön Erdélyben, ahol a különböző szakmai szervezetek, a politikum és a diákok képviselői leülnek, és pontos elemzésekre alapozva átfogó stratégiákat dolgoznak ki az erdélyi magyar oktatás jövőjét illetően. – Az elmúlt két évtizedben a magyar felsőoktatás terén nem történt lényegi áttörés. Létezik-e egységes koncepció az erdélyi magyar felsőoktatás ügyében? – Az önálló erdélyi magyar felsőoktatás kérdése politikai kérdés. Ez egyre inkább bizonyosságot nyer. Pár éve tanúi lehettünk, hogyan gáncsolja el a politikum az önálló állami magyar egyetem visszaállítását Erdélyben, most pedig annak vagyunk tanúja, hogy a már egy éve szakmailag akkreditált és elismert Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem akkreditációját hogyan odázza el a román kormány. Egy tetszőleges román magánegyetem esetében a kormány és a parlament pár hónap alatt megszavazza az akkreditációt, a Sapientia esetében ez már egy éve folyik, a Partiumi Keresztény Egyetem esetében pedig annak idején négy évig tartott. Világosan látszik, hogy miért nem történt lényegi áttörés a magyar felsőoktatás terén az elmúlt két évtizedben. A Bolyai Kezdeményező Bizottság többször szorgalmazta az egységes koncepció kidolgozását az erdélyi magyar felsőoktatás ügyében. Egy erdélyi magyar egyetemi hálózatban gondolkozunk, amelynek részei a létező egyetemeink, a leendő önálló állami magyar tudományegyetem, valamint része lenne egy, a Székelyföldön létrehozandó magyar állatorvosi, agrártudományi egyetem. A magyar szakoktatás nagy részét a Sapientia vállalhatná magára, műszaki profiljainak köszönhetően, és akkreditálása maga után vonná a román állam részéről érkező anyagi támogatásokat is. Egy ilyen egyetemi hálózat megoldaná azokat a gondokat, amelyekkel jelen pillanatban küszködik az erdélyi magyar felsőoktatás, jelesül azt, hogy nagyon sok szak (többnyire műszaki, agrártudományi, állatorvosi, művészeti stb.) nem jelenik meg a magyar oktatási palettán. Igy érthető, hogy magyarokat megillető 6,6% helyett csak 1,4 % egyetemista tanul magyar nyelven. Különben az általunk elkészített, és Tusványoson bemutatott tanulmányok felvázolják ezt a koncepciót. – A gyenge érettségi eredmények okán ismét napirendre került a szakoktatás megerősítése, hogy hatékonyabb legyen a 8. osztályt végzett gyerekek tájékozódása. Mi a véleménye a romániai magyar szakoktatásról? – Véleményem szerint a szakoktatást új alapra kellene helyezni. Szerintem csak úgy működhet igazán jól a szakoktatás – különösen a magyar –, ha különálló iskolákban, jól felszerelt műhelyekben folyna az oktatás, saját tanrend és tanterv alapján, mérnök-oktatók és mesterek felügyeletével. Valójában az a gond, hogy már hiányzik az az ipar, ami indokolná tenné a tömeges szakoktatást. Villanyszerelőkre, vízszerelőkre, autószerelőkre stb. szükség van, de ma már csak inkább „házi használatra”. Az ipar hiánya azt követeli meg, hogy a különböző szakemberek cégeket alapítsanak, magánvállalkozásokat indítsanak, így oktatni kellene az alapvető gazdasági ismereteket is. Az erdélyi magyar, egyetemi szintű szakoktatást pedig az előző pontnál igyekeztem felvázolni, hát igen, ezt meg kell teremteni. Sok szakon ez nem létezik. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Felháborodás, kétkedés és bizakodás a bizonytalanságban – Tanügyi reform
Felháborodás, kétkedés és bizakodás a bizonytalanságban: ez az általános fogadtatása a 2011 januárjában életbe lépett oktatási törvénynek, aminek értelmében a 2011–2012-es tanévtől kezdődően az ötödik osztályba lépő diákok négy helyett öt évig tanulnak az általános iskolában, és csak hármat a középiskolában. Ez többtényezős és szereplős problémát vet fel.
Arról, hogy fel vannak-e készülve anyagilag és szakemberek szempontjából az általános iskolák, hogy van-e elégséges osztályterem, és hogy mik lehetnek ennek a tanügyi reformnak a következményei, Illés Ildikót, Maros megyei főtanfelügyelő-helyettest, Andrássy Árpádot, a Marosvásárhelyi 7-es Számú Általános Iskola igazgatóját, és Kedei Pál Elődöt, a Búzásbesenyői Általános Iskola igazgatóját kérdeztük.
Felháborodás – Folytonos változások
Nem csoda, hogy mindannyiunknak, akik érintettek vagyunk e témában, elegünk van abból, hogy a romániai tanügy, a rendszerváltás óta folyamatos reformokon megy át. 
„Egy olyan rendszert próbálnak meggondolatlanul, előre meg nem fontolt, meg nem vizsgált, és ki nem elemezett módon bevezetni, ami ellentétben van a romániai, de főleg az erdélyi magyar iskolai hagyományokkal. Remélem, nem fog hosszú ideig tartani ez az áldatlan állapot” – fejezte ki nemtetszését Andrássy Árpád. 
Mivel plusz egy évfolyammal fog bővülni a diákok száma, ezért a tanterem problémája sem elhanyagolható, így megoldásként Illés Ildikó szerint erős iskolaközpontok létrehozása lenne a legcélravezetőbb, Andrássy pedig úgy gondolja, hogy csak az a kényszerű megoldás létezik, miszerint visszaállítják a „délutáni műszakot”, azt, aminek eltörléséért a szülők annyit harcoltak. Ez viszont magával vonná a 7-es Számú Általános Iskola diákjai számának csökkenését, hisz az igazgató szerint az iskola „a periférián, a külvárosban helyezkedik el, így egy geopolitikailag kedvezőtlen helyzetben van, és a szülők inkább a városközpontban levő iskolákban szeretik tudni a gyerekeiket.”
A líceumi tanárok leépítése is felháborodásra ad okot: ahány kilencedik osztály eltűnik a líceumokból, az annyiszor másfél tanári állás megszűnését eredményezi. Igaz, a főtanfelügyelő-helyettes asszony szerint ez megoldható az iskola-összevonásokkal és a tanárok „költöztetésével”, de ezt látva, joggal lehet az az érzésünk, hogy ez a reform több kárral jár, mint haszonnal.
Kétkedés – Szakemberek és anyagi támogatás hiánya
Illés Ildikó elsősorban a falusi iskolákban tapasztalható osztályterem-hiány miatt aggódik, mivel jelen pillanatban nekik sincs kidolgozott stratégiájuk erre a problémára, Andrássy szerint sokkal nagyobb kihívást jelent a szakemberek hiánya, és az iskola felszereltségéhez szükséges anyagiak beszerzése. Elmondta, a tanárok (Illés Ildikó véleményével ellentétben) nincsenek felkészülve és felkészítve arra, hogy még egy évet tanítsanak a gimnáziumokban. Tudniillik a középiskolában való tanítás sokkal nagyobb és alaposabb felkészülést igényel, mint az általános iskolában való oktatás. Hiába van a gimnáziumi tanároknak képesítése arra, hogy középiskolában is tanítsanak, nincs meg a megfelelő felkészültségük ahhoz, hogy ebben a plusz egy évben líceumi szinten tanítsanak. Andrássy Árpád még azt is nehezményezi, hogy ennek a reformnak a diákok lesznek a legnagyobb áldozatai, mert akarva-akaratlan az első néhány évjárat, kísérleti évjárat lesz, mert időre és tapasztalatra van szükség ahhoz, hogy a gimnáziumi kilencedik osztály elérje a líceumi kilencedik osztály tanítási, felkészítési szintjét. A másik probléma, amit ugyancsak a szakemberek hiánya generál, az leginkább a falusi iskolákat érinti. Ez pedig abból fakad, hogy ezzel a reformmal együtt bővül a gimnázium végi tudásfelmérés tananyaga, és természetesen megváltozik a felvételi rendszer is. Az általános iskola végén a diákok egy országos tudásfelmérő rendszer keretében vizsgáznak öt – a kisebbségi oktatásban résztvevők hat – kötelező tantárgyból: románból, matematikából és természettudományokból, idegen nyelvből illetve anyanyelvből, továbbá a tanév közben számítógépkezelői alapismeretekből és egy szóbeli keretében társadalomtudományokból is felmérik tudásukat. A bökkenő csak az, hogy a kisebb iskolákban nincs olyan tanár, aki a gyerekeket fel tudná készíteni számítógépes alapismeretekből: „Nekem például jelen pillanatban nincs magyar ajkú tanárom erre, és ha kötelezővé teszik ezeket a tanórákat, nem tudom, hogyan találok majd szakembert, aki heti 1–2 óráért Marosvásárhelyről eljön ide Búzásbesenyőbe” – fejezi ki aggodalmát Kedei Pál Előd, a falu általános iskolájának igazgatója.
Bízzunk. De miben?
„Az iskola egy hagyományőrző intézmény kellene legyen, és a több száz éves oktatási struktúra is igazolta, hogy a nyolc év kisgimnázium és a négy év líceum egy nagyon jó és bevált módszer volt” – fejtette ki Andrássy Árpád, aki azt is hozzátette, nem tartja tisztességesnek, hogy a tanügyben dolgozóknak nem kérték ki a véleményét a tanügyi reformról. De hát mit tehetnek egyebet? Kiszolgálják azt a rendszert, amelyben épp vannak (jelen esetben a helyi önkormányzatot és a tanfelügyelőséget), és bizakodnak, hogy valahogy áthidalják ezeket a nehézségeket, és összeszorult gyomorral várják a következő tanévet, amely szinte biztosan újabb változásokkal és reformokkal fog majd kezdődni, megnehezítve a tanárok munkáját és próbára téve a diákok alkalmazkodó kézségét.
Nem hiszem, hogy egyedüli vagyok, akik választ várnának arra a kérdésre, miért reformálják évente a tanügyi rendszert, továbbá vajon mi járhatott Funeriu miniszter úr fejében, amikor a hírhedten gyenge minőségű, és folytonos reformokon áteső francia tanügyi modellt tukmálja ránk? Reménykedjünk abban, hogy ez a reform nem fogja negatív irányba befolyásolni a gyerekek továbbtanulását, de főleg azt szeretnénk, ha végre ez az intézmény következetességével és kiszámíthatóságával megteremtené azt a biztos pontot, ami egyaránt hozzásegíti a gyereket és a szülőt ahhoz, hogy bizalommal forduljanak a tanügyi intézményekhez.
Pál Piroska
www.kozpont.ro
Erdély.ma

Interjú Péter Sándor sepsiszentgyörgyi pedagógussal, kiadóval
1941. szeptember 9-én született Bögözön, a középiskolát a székelykeresztúri Unitárius Főgimnázium utódintézetében végezte. 1964-ben diplomázott Kolozsváron magyar nyelv- és irodalom szakon. Baróton és Sepsiszentgyörgyön tanár, 1968 és 1991 között a Megyei Tükör, illetve a Háromszék című lap rovatvezetője. 1990-ben kiadót alapít Cathedra, később Proserved Cathedra néven, elsősorban iskolai segédkönyvek megjelentetése céljából. 2007-ben doktori címet szerzett, a MTA köztestületének a tagja, az Akadémia főtitkára által odaítélt tudományos díjban részesült, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége életműdíjasa, az RMPSZ keretében működő Tudományos Tanács megalakításának kezdeményezője és alelnöke, Apáczai-díjas, jelenleg az RMPSZ Kovászna megyei szervezetének elnöke, a Háromszéki Magyar Tudományos Társaság társelnöke. Kutatási területe a névtan, de jelentek meg néprajzi munkái is. Több könyv szerzője, társszerzője, szerkesztője.
– Lassan húsz éve, hogy megjelent az első Metszet, a középiskolás diákok irodalomtanulásának elengedhetetlenné vált segédeszköze. Amikor kikerült a nyomdából az első versfüzet, gondolt-e arra, hogy ilyen hosszú időn át, ennyi rengeteg embernek fog a „közkezén forogni”?
– Kezdetben csak a pillanatnyi szükséglet hajtott: nem voltak szöveggyűjtemények, a legtöbb iskolai könyvtárból sok olyan irodalmi alkotás hiányzott, amelyeket tanórákon használni lehetett, verset elemezni a tanulókkal viszont csak úgy lehet, ha mindenki előtt ott a szöveg. Közel húsz év eltelte után viszont valóban büszke vagyok arra, hogy a rendszerváltás után máig ezek a kiadványok is alapul szolgálnak Erdély legtöbb középiskolájában a magyar irodalom tanításában. Tudtam, hogy nem lesz könnyű az indulás, ám az is nyilvánvaló volt, hogy a gyűjteményben szereplő költemények a magyar irodalom gyöngyszemei lévén, bárhogy változzanak a tanítási szempontok, ezek mindenképpen szerepelnek majd a tanrendben. Az első Metszet, a szürke borítós 1992-ben jelent meg, a kezdetektől a 20. század végéig nyújtott betekintést a magyar lírába. Akkor még az erdélyi magyar irodalmat egy egész éven át tanítottuk a 12. osztályban – innen származott a külön kiadvány ötlete: ez lett a zöldcsíkos Metszet, a két versgyűjtemény mellé pedig egy harmadik – piros – a Mondák, legendák, szépprózai írások című gyűjteményé. Sajnos az utóbbi évtizedben az erdélyi magyar irodalom és vele együtt a zöld csíkos Metszet „kikopni” látszik az iskolából, ám ha esetleg lesz rá igény – legalább a könyvtárak számára –, talán újból kiadnánk. Mellesleg jegyzem meg, hogy régóta foglalkoztat: kinek is írnak az erdélyi magyar írók? Nemrég kérdezett rám az egyik diákom: élnek-e ma is költők, vagy csak mi nem hallottunk róluk?!
– Ne vegye gúnyolódó tyúk-tojás kérdésnek, de mi volt előbb: a Metszet kiadásának szükségessége vagy a kiadóalapítási büszkeség? És egyszemélyes vállalkozásban gondolkodott-e, avagy csapatmunkában?
– Huszonkét év kihagyás után kerültem vissza a katedrára, mivel baróti tanári indulásom után Sepsiszentgyörgyön az alakuló Megyei Tükör belső munkatársa lettem, bár évekig betanítottam az akkori Matematika–Fizika Líceumba, a későbbi Székely Mikó Kollégiumba. A tanítást tartottam fő hivatásomnak, de az újságírást is nagyon megszerettem. Az iskolában én voltam a szerkesztő úr, a szerkesztőségben pedig a tanár úr. 1990-ben merült fel először a kiadólétesítés ötlete: az első kiadványok inkább az anyagi megalapozást szolgálták, reklámlapban is gondolkodtunk, a szöveggyűjtemény tehát nem az első kiadványunk volt. Csapatmunka nélkül nem vághattunk volna bele: hárman fogtunk össze, és – nálunk újdonságként – munkafüzetek közreadását kezdtük meg. Közben meg kellett válnom a helyi napilaptól, és visszatértem a tanügybe. A kiadói csapat összetétele is változott, így az elnevezésünk is módosult: a kezdeti Cathedra névből Proserved Cathedra lett. Munkatársaknak olyanokat kértem fel, akikről tudtam, hogy nemcsak a szakmájukban van tekintélyük, de a tollforgatásban is helytállnak. A legtöbb kiadvány ötlete tőlem származott, különösen az első években, ehhez kellett megtalálnom azokat, akik az ötletből könyvet „gyúrnak”. Egyik-másiknál magam is társszerzőként szerepelek, de a szerkesztés, a lektorálás és végső soron a korrektúra is az én hatásköröm. A szerzői csapat nem volt állandó, sok mindenkivel dolgoztam együtt az eltelt évek alatt, ráadásul – eléggé sajnálatos módon – olyasmivel is szembesülnöm kellett, hogy egyik-másik ötletemet egyszerűen „lenyúlták”, vagy a mi már megjelent munkafüzeteinket némi átírással, hivatkozás nélkül mások is kiadták. Háborogtunk is eleget, de annyival maradtunk. Illetve, hát azzal vigasztalgattuk magunkat, hogy a lényeg: minél több tanulóhoz jusson el az ismeretszerzést szolgáló segédanyag.
– A munkafüzetek és a Metszetek mellett milyen más kiadványaik vannak?
– Különösen az első években sok mindent kiadtunk, mivel tulajdonképpen hiányt pótoltunk. Legnagyobb példányszámban A romániai magyarság rövid története című, három részből álló kisméretű könyvecske jelent meg 1991–’92-ben. Több mint 30 ezer darab kelt el belőle, hihetetlenül olcsón. 1991 elején több történésznek is felajánlottam az ötletet, de nem vállalták. Aztán Kádár Gyula ráharapott, hamar elkészült az első rész – A kezdetektől 1541-ig –, helyi történészek mellett Egyed Ákos professzort is megkértem, hogy véleményt mondjon. Szívesen tette, rá is bólintott, s biztatott, hogy jó lesz igyekeznünk, mert egy kolozsvári történészcsoport májusig ki akar adni pontosan egy ilyen könyvet. A mienk márciusban már az iskolákban volt, a másik máig késik. Örülök, hogy az ügynek meg tudtam nyerni néhai Kónya Ádámot, aki az erdélyi magyar művelődéstörténetet írta meg röviden, tisztán, izgalmasan. Az erdélyi reneszánszról talán ennél közérthetőbben nem is írtak. Az egyik tanítványom nevetve mesélte, hogy amikor hazavitte a kis könyvet, édesapja kikapta a kezéből, s addig nem állt fel a fotelből, amíg végig nem olvasta. Következett a második és a harmadik kötet, 1920-ig, majd jött a hivatalos reagálás: a tanügyminisztérium egyik tisztségviselője óriási cirkuszt csapott, be akarták tiltani, de ennyivel maradtak.
Ma is úgy érzem, jól cselekedtem, amikor úgy döntöttem, hogy a mi történelemmagyarázatunk mellett, függelékként, szerepeljen az iskolában tanított hivatalos román felfogás is. Lehet, ez is olajat öntött a tűzre. Elsők voltunk a matematikai példatárak terén is: Számbirodalom címen adtunk ki legalább ezer feladatot tartalmazó gyűjteményt, benne az összes mértékegység is átszámítva 1–4. osztályosok számára. Ezt követte a 2. és 3., illetve az 5–8. osztályosoknak írt számtangyakorlókönyv. Az éveken át minden szünidőre külön játékos, humoros összeállítású vakációs füzetek is roppant kedveltek voltak, de tartalmilag ma is versenyképesek: a megmaradt példányokra még most is akadnak igénylők, különösen, ha a tanító néni megmutatja a gyerekeknek. Feltétlenül meg kell említenem a Magyar nyelvtan iskolásoknak című kiadványunkat, amely mondhatni nélkülözhetetlen az 6–7. osztályokban a magyar nyelvtan tanításában. De adtunk ki a német nyelvtanulást segítő öszszeállítást, román–magyar és magyar–román irodalmi szótárt, illetve román irodalomból is jelent meg az érettségire való felkészülést segítő, a román költészet keresztmetszetét nyújtó versantológia. Csakis ott volt sikere kiadványainknak, ahol a tanár, a tanító is szívesen vállalta a feladatmegoldás és az ellenőrzés többletmunkáját. Nem hiszem ugyanis, hogy a tanulókon vagy a szülőkön múlna, hogy míg az egyik településen vagy iskolában fontosnak tartják és használják a kiadványainkat, a szomszédban senkinek sem kell. Ezt azért is el kellett mondanom, mert különösen az utóbbi három-négy évben eléggé megcsappant a megrendelések száma, feladni a munkát mégsem akarom.
– Az alternatív tankönyvek, illetve a nem föltétlenül szerzőhöz és műcímekhez ragaszkodó tantervi „vajúdásban” milyen szempontok szerint állították össze, illetve változtatták-bővítették a Metszeteket?
– A Metszetek összeállításában mindig a tantervhez igazodtunk. Lehetőleg vigyáztunk arra, hogy minden vers, ami szerepel a programban, a tankönyvben, bekerüljön a gyűjteménybe, kiegészülve más, a mi számításaink szerint olvasásra, elemzésre számot tartható alkotással. Azért volt aránylag könnyű ezt megtennünk, mert igen jól képzett gyakorló tanárok segítettek. Mivel az erdélyi irodalom kiesett a „kegyekből”, a Metszetnek is lépnie kellett: a sárga a 20. századig, a zöld a 20. századot öleli fel. Epikai és drámai művekből részleteket bemutató Metszeteink is vannak: a barna a 19. század végéig, a kék a 20. század irodalmába nyújt bepillantást.
– A versgyűjtemények mellett igazi slágernek számít az Emlékeztető: bár címe arra utal, hogy elolvasott művek felidézésére szolgál, minden gyakorló tanár tudja, hogy manapság folyamatos, aktív könyvolvasást elvárni a középiskolástól, enyhén szólva utópia. Legföljebb szinopszisokat olvasnak, vagy még inkább ezt is zanzásítva, vagyis a szinopszis szinopszisát. Ezt szeretné az Emlékeztető némiképp tágítani?
– Megjelenésekor az egyik kolléga neheztelését fejezte ki, mondván: a cselekménykivonatok közreadásával a diákok egyszerűen nem fognak többet olvasni. Megkérdeztem tőle: ha régebben olvasott regényt tanít, honnan idézi fel a szereplőket, cselekményszálakat. Azonnal a hasonló tartalmú, magyarországi könyvet említette… A kiadvánnyal az volt a célunk, hogy lehetőleg mindenkihez szóljon: ahhoz is, aki szeret olvasni, ahhoz is, aki könyvet sem vesz a kezébe. Egyszóval: nem bánom, hogy kiadtuk.
– A terjesztés és az adminisztráció emberpróbáló munka: nem érzi úgy időnként, hogy elég volt? Vagyis terveznek-e új kiadványokat, netán újrakiadásokat, magyarán: a jövőben a tanár vagy a kiadóvezető élvez-e majd elsőséget a mindennapjaiban?
– Igaz, hogy évről évre csökkent az érdeklődés, de most is nagy szeretettel végzem ezt a munkát. Megjelentek más kiadók, nehéz versenyképesnek maradni olyanok mellett, akik erős anyagi és – tegyem hozzá – politikai hátszéllel rendelkeznek. Mindenesetre nagy öröm az igényeket kielégíteni. Persze bosszúságra is van időnként éppen elég okom. Különösen, amikor az elküldött példányok ellenértéke nem akar megérkezni, a sűrű, ám egyoldalú levelezés dacára sem. Tehát egyszerű a válaszom: nem unom. Ötletek pedig mindig vannak: a meglévő kiadványok maradnak, ha igény lesz rájuk, és születnek, remélem, újak is, érdekesek meg hiánypótlók, a szegényebb diákok zsebéhez szabottak. Gondolom, ez majd a példányszámon is érződni fog, hisz az újnak mindig nagyobb a keletje. Nálam a tanár és a kiadóvezető szempontjai egyformán számítanak. Tanárként szeretném a legjobb kiadványokkal meglepni a tanulókat, az olvasókat, kiadóvezetőként pedig arra összpontosítok, hogy időben, aránylag olcsón jussanak el az érdeklődőkhöz ezek a kiadványok. És azt sem szabad elfelejtenem, hogy a nyomdai munkát mindig rendesen, idejében ki kell(ene) fizetnem! Bíró Blanka, Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

Negyedszerre állítanák vissza az eltűnt Széchenyi-emléktáblát a Kazán-szorosban
Most az eddigieknél lényegesen nagyobb méretben állítanának emléktáblát az Al-Dunán Széchenyi Istvánnak. A kétszer egyméteres márványlapot magyar hajósok készülnek kihelyezni a Kazán-szoros romániai oldalának sziklafalára. Az utóbbi hat évben kitett emléktáblák sorra eltűntek, noha a hely sem autóval, sem gyalogosan nem megközelíthető.
Hamarosan negyedszerre is visszakerül a Duna Kazán-szoros szakaszára a Széchenyi István-emléktábla. A legnagyobb magyar tiszteletére először 1885-ben állítottak emléket, de az a folyam vaskapui szabályozásával mélyen a víz alá került. Az utóbbi években lelkes budapesti hajósok több ízben is kihelyezték a márványtábla kicsinyített mását, azonban az mindannyiszor nyomtalanul eltűnt. Most az eddigieknél lényegesen nagyobb méretben állítanának emléktáblát az Al-Dunán Széchenyi Istvánnak. A kétszer egyméteres márványlapot magyar hajósok készülnek kihelyezni a Kazán-szoros romániai oldalának sziklafalára. Az utóbbi hat évben kitett emléktáblák sorra eltűntek, noha a hely sem autóval, sem gyalogosan nem megközelíthető. A tábla a 973,3 folyami kilométernél kap helyet, az 1885-ben, az Osztrák–Magyar Monarchia idejében állított eredeti fölött. A 125 évvel ezelőtt sziklába helyezett márványlap a Duna vaskapui szabályzásakor mélyen a víz alá került. Miközben a szerb oldalon a két évezredes Tabula Traiana feliratot gondosan fennebb helyezték, Széchenyi emlékét a román hatóságok hagyták a hullámok alá veszni. A tíz négyzetméteres márványlap a néhai magyar közlekedési miniszter által épített, sokakban máig is Széchenyi-útként élő szakasszal együtt a vaskapui vízi erőmű építésekor a 60-as évek végén, a 70-es évek elején a folyam mélyére került. Ma már csak akkor bukkan fel, ha valamilyen okból kifolyólag a víz szintje közel tíz métert csökken. A környék megfogyatkozott magyarsága több ízben is Markó Béla segítségét kérte az eredeti tábla másának kihelyezése érdekében, de az RMDSZ politikusa nem tette meg a szükséges lépéseket. Magasabbra helyezik a táblát „Igazság szerint az ország területén lévő emlékművekről a romániai hatóságoknak kellene gondoskodniuk. Látván, hogy ez nem történik meg, mi, magyarországi hajósok tettük ki az eredetinél jóval kisebb márványtáblát. Ahányszor eltűntették, annyiszor helyeztük ki újra. Most is erre készülünk, csakhogy ezúttal nagyobb hajóval és létrával érkezünk, hogy csónakból már ne legyen elérhető és leszerelhető” – számolt be terveiről a Krónikának Varga István budapesti hajós. Több mint százhuszonöt évvel ezelőtt a magyar kormány azért állított emléket Széchenyi Istvánnak, mert közlekedési miniszterként ő volt az első, aki az Al-Duna szabályozásával foglalkozott. Először 1830-ban szakértők kíséretében a Desdemona nevű hajón utazta végig a folyamot. Ekkor a Kazán-szoros még átjárhatatlan volt a nagyobb áruszállító hajók számára. A szabályozási tervet Vásárhelyi Pál mérnök dolgozta ki, a kivitelezéshez alig négy évre, viszont rengeteg pénzre volt szükség. Úgy oldották meg az áruszállítást, hogy a hajók rakományát kocsin szállították a Kazán-szoros fölötti és alatti szakaszok között. Ehhez viszont utat kellett építeni a folyam mellett. A Báziás és Orsova közötti – helyenként sziklába vájt – utat 1837-re fejezték be. Ennek az útnak ma már csak egy kis szakasza – Lászlóvára térségében – maradt a víz fölött. A szorost jóval később, 1890 és ’98 között sikerült hajózhatóvá tenni. A határrendészekre gyanakszanak A kisebb méretű táblák sorozatos eltűnésével kapcsolatosan az RMDSZ Mehedinţi megyei elnökének, Molnár Endrének van egy sejtése. „Mivel a szikla, melyen a tábla állt, csak a vízről érhető el, tudvalévő, hogy csak olyan távolíthatja el, aki csónakkal közelíti meg a partot. Sorozatos eltávolításáért eddig senki nem vállalta a felelőséget, de meg merem kockáztatni, hogy csakis a határrendészek idejéből és fejéből telhet ilyesmire” – állítja Molnár. Rájuk gyanakszik Nyisztor József Orsován élő fogorvos is. „A gond csak az, hogy tippelni könnyen lehet, bizonyítani nehezebben” – mondja lapunknak. A gyanúsítottak tagadják, hogy bármilyen közük is lenne a táblák leszereléséhez vagy széttöréséhez. Molnár Endre szerint talán az lenne a legjobb megoldás, ha a kezdeményezők nemcsak magyar, hanem kétnyelvű szöveggel tisztelegnének Széchenyi emléke előtt. Az igazgató segítene, de nincs képben Kérdésünkre, hogy az RMDSZ által vezetett Környezetvédelmi és Erdőgazdálkodási Minisztérium alárendeltségébe tartozó országos vízügyi hatóság (ANAR) hajlandó lenne-e támogatni a Széchenyi-tábla hivatalos visszaállítását, az intézmény vezetője, Dávid Csaba beismerte, nincs tudomása semmiféle magyar vonatkozású emlékről az Al-Dunán. A víz alá került eredeti Széchenyi-táblán kívül Lászlóvára határában – jól látható helyen – egy másik magyar vonatkozású tábla is van. Ez Baross Gábornak állít emléket, megemlítvén, hogy a vasminiszternek is nevezett kereskedelmi tárcavezető I. Ferenc József uralkodása idején, gróf Szapáry Gyula miniszterelnöksége idején kezdte el a szoros hajózhatóvá tételét. Orsovától mintegy 18 kilométerre egy 1889-es, mára megrongálódott tábla Erzsébet királynénak, a magyarok Sissijének állított emléket. A Szinice nevű település közelében, a Duna medrében található három darab háromszöget alkotó, toronyszerű építmény szintén magyar vonatkozású. Az először 1428-ban említett Háromtorony (más néven: Trikule vagy Tri Cule) az egykori magyar határvédelmi rendszer maradványa. A történészek szerint több al-dunai várhoz hasonlóan ezt is Zsigmond király építtette. A tornyok a duzzasztás nyomán mindig vízbe kerültek, de még mindig láthatók. Továbbhaladva Báziás irányába, Drenkovánál, szintén a vízben pillanthatjuk meg Drankó várának a romjait. A Szörényi bánság fontos erődítményét a 14. században építhették, 1432-ben a törökök elfoglalták, és feltehetőleg le is rombolták. A régi, szintén víz alá került Orsován állt az a kápolna, amelyet 1855-ben a Szent Korona ittlétének emlékére emeltek. A magyar forradalom bukása után 1849-től 1853-ig ide ásták el a fővárosból elmenekített koronát. Az újjáépített Orsova modern katolikus templomának fala 2004 óta egy olyan márványtáblát őriz, mely a Szent Korona történetét írja le. A vízügyi hatóság igazgatója, Dávid Csaba lapunknak megígérte, utánanéz a dolognak, és amennyiben a hatáskörébe tartozó kérdésnek ítéli, minden támogatást megad a tábla hivatalos elhelyezésére.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Műhelytitkok, szemrejtélyek
Könyvböngészde
A székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat vezetője, Beke Sándor a kiadó 250. kiadványaként közreadta annak a tíz éven át általa szerkesztett irodalmi folyóiratnak (Székely Útkereső) a szerkesztőségi levelezését, amelyet 1990 márciusában alapított, és amely tulajdonképpeni kiindulópontja volt az Erdélyi Gondolat Kiadónak.
Az ilyen jellegű anyagot általában „post mortem”, több-kevesebb sikerrel átmentett hagyatékokban kutató utódok szokták összegereblyézni – Beke Sándor a szerencsés ritka kivételt jelenti; az általa közzétett anyagot már most elfogadhatjuk hitelesnek és teljesnek.
A levelezésből pedig időrendben, személyi és földrajzi lebontásban kitetszik az, hogy miként vert gyökeret a rendszerváltás után, Székelyudvarhelyen egy olyan széles kitekintésű székely folyóirat, amely a klasszikus lapkészítési hagyományokban csak egy pontig tudta követni a gyors igényváltozásokat és konkurenciális kihívásokat. Választ kapunk a tíz év utáni megszűnés okaira és fejleményeire is, s egyben hiteles kép rajzolódik ki a munkatársak szellemi arculatáról és alkotói elvárásairól, amelyek önként kínálják a fájdalmasan is pertinens tanulságokat. (csg)
A Székely Útkereső levelesládája 1990-2000. Közzéteszi: Beke Sándor /Erdélyi Gondolat Kiadó, Székelyudvarhely, 2011/ Új Magyar Szó (Bukarest)

Az utolsó esély
Közös ima a MOGYE magyar tagozatáért
Ha érvénybe lép a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem új chartája, nincs tovább. Most van az utolsó történelmi esély, amivel megakadályozható a magyar nyelvű oktatás szempontjából diszkriminatív működési szabályzat elfogadása – hangzott el dr. Ajtay Mária egyetemi tanár hosszasan megtapsolt beszédében csütörtökön este a vártemplomi rendezvényen. Mint beszámoltunk, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) és a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) által az anyanyelven tanulás korlátlan szabadságáért és a MOGYE önálló magyar tagozatának létrehozásért meghirdetett közös ima megtartását nem engedélyezték a városháza és a Kultúrpalota előtt, a résztvevők ezért kényszerültek a Vártemplomba.
– Azért tiltottak ki, mert félnek – mondta a szónok, aki összefoglalta az 1946-ban királyi rendelettel létrehozott magyar tannyelvű egyetem külföldi és belföldi professzorok által sikeressé tett korszakát, majd a vegyes tannyelvűvé váló intézet 1962-89 közötti elsorvasztásáról, s a rendszerváltás után az egyetem lépcsőjén az önálló magyar karért sztrájkoló diákság próbálkozásáról beszélt.
– Rosszabb állapotban vagyunk, mint 1989 előtt, mivel a magyar oktatói keret nem nőtt, kevés a fiatal oktató, de ezt a megígért magyarországi segítség igénybevételével orvosolni lehetne. Miközben az egyetem megítélése folyton romlik, a román vezetők egyre ádázabban és nyíltabban mondanak nemet a magyar oktatásra, s az így kialakult ellentét és feszültség hangulatában nehéz dolgozni. Minél meggyőzőbben kell kérni, követelni, hogy a miniszter ne írja alá a magyar oktatást ellehetetlenítő chartát – hangsúlyozta a szónok.
Korábban erre figyelmeztette a jelenlevőket dr. Benedek István professzor, a városi tanács frakcióvezetője is, aki szerint a közösség kell nyomást gyakoroljon a törvény betartatására.
Amíg a törvény megengedi, hogy állami támogatással magyarul lehessen tanulni, ezt a lehetőséget ki kell használni. A küzdelmet nem szabad feladni, s amellett, hogy a város lakossága a magyar kar és a diákok mellé áll, rajtunk múlik, hogy olyan polgármestere legyen Marosvásárhelynek, aki a város őslakóit nem tiltja ki a főtérről – hangzott el dr. Hollanda Dénes egyetemi tanár, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának volt dékánja beszédében.
A főtér visszaszerzését elnapoljuk, de nem sokáig – ígérte a szervezők nevében Ádám Valérián, majd Fodor Imre fogalmazta meg, hogy követeléseinket világosan megfogalmazva kell politizálni, és egy szép csángó imával fejezte be beszédét. Oláh Dénes katolikus főesperes az együtt repülni tudó vadludak példáját ajánlotta követésre méltónak, és kifejezte reményét az isteni gondviselésben. Nagy László unitárius lelkész megdöbbenésének adott hangot, hogy 2011-ben, egy magát demokratikusnak nevező társadalomban azt kérik a lelkésztől, hogy egy héttel a közös ima előtt nyújtsa be a rendőrségre, hogy mit fog mondani. Bibliai példát idézve fejtette ki, hogy a keresztfán Jézus anyanyelvén imádkozott, majd sajnálatát fejezte ki azok iránt, akik az ima erejében kételkedve nem vettek részt a rendezvényen. Végül áldást kért a józan ész győzelmére, s befejezésképpen Ötvös József református esperes, a házigazda mondott köszönetet az együttlétért.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

Magyarországi támogatás a Téglás-iskolának
Három millió forintot (50 000 lejt) nyert el a dévai Téglás Gábor iskola magyarországi pályázatokon.
A Szülőföld Alap örökébe lépő Bethlen Gábor alapítványtól egymillió forintot nyertek el az aula felszerelésére. Nevezetesen korszerű világítótestek, reflektorok fénymixer, valamint hangosító-berendezés vásárlására és felszerelésére, ismertette a helyzetet Kocsis Attila iskola-igazgató. Az aula ugyanis a dévai magyar iskola nagyterme, ott zajlanak a különböző rendezvények (tanévnyitó, évzáró, gólyabál, iskolaünnepségek, diákelőadások, március 15-i megemlékezések, stb.), ahol fontos a megfelelő megvilágítás és akusztika. Ez eddig problémát jelentett, a magyarországi támogatás nyomán, viszont megoldódott.
Egy másik pályázaton – szintén a budapesti Bethlen Gábor alapítványtól – 1,5 millió forintot nyertek el az információs központ kialakítására. Nevezetesen íróasztalokat, könyvespolcokat, számítógépeket vásároltak, illetve szélessávú internetes hozzáférhetőséget biztosítottak. Ez amolyan multifunkcionális terem, ahol a diákok széleskörű információkhoz juthatnak, hagyományos könyvek, vagy az információs világháló révén. Ősztől a helység a bennlakó diákok ott fognak felkészülni délután. Ráadásul a nyár folyamán a nyíregyházi megyei könyvtár 5 tagú szakember-gárdája, dr. Vraukóné Lukács Ilona vezetésével rendszerezte, osztályozta és pontra tette az iskolai könyvtárat, mely Balogh-Botár Csaba aligazgató szerint jelenleg olyan 5000 címet tartalmaz.
Végül a budapesti Balassi Intézet félmillió forinttal támogatta a nem dévai diákok ingáztatását a környező – vagy távolabbi – településekről Hunyad megye egyetlen magyar iskolájába. Nyugati Jelen (Arad)

Régi idők hangulata elevenedik meg Sepsiszentgyörgyön 
Kulturális és szórakoztató rendezvények sora csalogatja Háromszékre a turistákat. Sepsiszentgyörgy városvezetése oroszlánrészt vállal a szervezésben, és úgy tűnik eredménnyel. Az idei esztendő első felében több mint húszezer turista fordult meg Háromszéken, majdnem 80%-al több mint, egy évvel korábban.
Fúvósok játszanak a zenepavilonban, ismét sétálnak a korzón, és benépesült az Erzsébet-park, Sepsiszentgyörgy belvárosa sokat fejlődött az elmúlt egy évben. Régi idők hangulata tért vissza, értéket jelent a kultúra, a találkozás. Sokak szerint ez, a park a varázslatos újjászületésének is köszönhető. Az önkormányzat a Regionális operatív programban pályázott a történelmi belváros felújítására. Az integrált városfejlesztési terv része a mintegy öthektáros park rehabilitációja, kiképzése is. A kertészek csodát tettek a lakók, és a turisták legnagyobb örömére. A leglátványosabb változás a háromteraszos kialakított dísztó, amelybe fehér virágú tavirózsákat ültetett a főkertész.
Nem csak a park újult meg, számos műemléképületet restauráltak, és a tervek szerint sétálóutcákat alakítanak ki éttermekkel, kávézókkal. A turisztikai információs iroda munkatársai sokat tesznek a város, és a térség értékeinek népszerűsítéséért. Ide naponta általában 15 turista tér be érdeklődni a különböző programokról, kiállításokról. 
Duna Tv. Erdély.ma