Potyára utazott Csíkszeredába a Borbolyék perében beidézett tanú
Előre nem látott bonyodalmak késleltetik a Borboly Csaba és tizenkét másik személy ellen folyó büntetőper tárgyalásának előrehaladását. A Hargita Megyei Törvényszék újabb halasztást rendelt el hétfőn, mivel csak az érintettek egy része volt jelen.
A korábban megszokott létszámhoz viszonyítva a hétfőre kitűzött tárgyalási időpontban jóval kevesebben voltak jelen a Hargita Megyei Törvényszék tárgyalótermében. Noha előzetesen az volt kérdéses, hogy a korábban elnöklő bíró vezeti-e tovább a tárgyalást, ő megjelent, viszont az ügyvédek, vádlottak és tanúk egy része nem. Mint elhangzott, több védőügyvéd is halasztási kérelmet nyújtott be, egy részüknek más tárgyalásokon kellett képviselnie védenceit, volt, aki egészségügyi, családi problémák miatt nem tudott eljönni, és helyettesítőt sem talált maga helyett.
A vádat képviselő ügyész kifejtette, az ügyvédek távolmaradásait magyarázó indokok megalapozottak, de álláspontja szerint ez az utolsó alkalom, hogy ilyen okokból halasztásra kerülhet sor. Hozzátette, ha a megbízott védőügyvédek nem tudják megoldani helyettesítésüket, akkor hivatalból kirendelt kollégáiknak kell ellátniuk a vádlottak védelmét. Mivel januárban több időpontban sem tud jelen lenni az egyik ügyvéd, a következő időpontot 2018. február 19-re tűzték ki. Borboly Csaba jelezte, hogy ő akkor Brüsszelben tartózkodik.
Hétfőn egyébként beidézett három tanú közül csak egy volt a teremben, aki – akárcsak a korábbi alkalommal – most feleslegesen utazott ide Brassó megyéből, mivel a halasztási kérelmeket elfogadták, és a tárgyalás, illetve az ő meghallgatása is elmaradt.
Ott volt viszont a jelenleg a szabadságvesztését töltő egyik vádlott, K. Cs., akinek múltkori távolmaradása miatt azt a tárgyalást is elnapolták. Őt most börtönőrök kísérték el. A tárgyalást vezető Vlad Mihai Neagoe bíró még nem kapta meg a Brassói Ítélőtáblához történő áthelyezésére vonatkozó döntést, amelynek érdekében a Legfelsőbb Bírói Tanács (CSM) bírói részlegéhez, majd óvása elutasítása után a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszékhez fordult, amely végül neki adott igazat.
Vitatott útfelújítások
Az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) 2013-ban a Hargita megyei önkormányzat elnökét, Borboly Csabát a közérdek ellen elkövetett többrendbeli hivatali visszaéléssel, magánokirat-hamisításra való többrendbeli felbujtással, hamisított közokirat felhasználására való felbujtással, közokirat-hamisítással, illetve rágalmazó feljelentéssel vádolta meg, vele együtt további tizenkét személyt küldtek a vádlottak padjára.
A DNA szerint a vádlottak két megyei út, a Felsőboldogfalvától Erdővidékre vezető 131-es, és a Csíkrákost Lóvésszel összekötő 124-es számú megyei út felújítása kapcsán több mint 4,8 millió lejjel károsították meg Hargita megyét. A vádirat szerint az összeg a megőrzésre hagyott, ám a valóságban nem létező építési anyagok értékéből, valamint a közbeszerzési eljárásokról kizárt cégek ajánlatai és a tulajdonképpen leszerződött munkálatok értéke közötti különbségekből adódik. Kovács Attila / Székelyhon.ro

Guruló szórványkavicsok
Elárvuló kövek
Prológus
Vannak helyek, ahol valamikor otthon voltunk. Aztán kisebbség lettünk, beszűkült a hazánk. A sors kegyetlensége-e ez, vagy a történelem osztotta ránk ezt a terhet, nem tudni. A nagy emberek felelős vagy felelőtlen politikai döntéseit mindig a kis emberek sorsa sínyli meg, legyen az háború, forradalom, országváltás, a hatalomátvétel bármely formája. A haza nemcsak országot, nemzetet jelent – mondják –, hanem a házat, a családot, a közvetlen környezetet, ahol élünk. A hangzatos beszédeken túl ott lent a mélyben, a kis közösségekben minden másként van. Mert a szabályokat, az együttélési normákat nem a törvényalkotók szabják meg, hanem maga az élet. Az (élet)történetek tanulságosak történelemcsinálóknak, közösségépítőknek, -rombolóknak, azoknak, akik törődnek vagy kevésbé figyelnek oda másokra, példaértékűek lehetnek nekünk, embereknek. Bárhol a világon.
Vannak vidékek, ahol lassan templomokba reked, elhalkul vagy kihal a magyar szó, ahol történelmi hagyatékunk halvány emlék lesz, ahol a kövek elárvulnak vagy romokká lesznek, ahol a magyar nevek levéltári dokumentumokba bújnak el, vagy gondozatlan sírkövek jelzései maradnak csupán, ahol kapaszkodnunk kell egymásba, hogy még megmaradjunk, ahol a sorsunk görög tragédiaként beteljesedni látszik.
Felesedünk
Vannak települések, ahol a hitet és a lelket a közösségekben szórványmissziós egyházi szolgálattal igyekeznek megtartani. A Maros völgyét elhagyva, az Egres-patak mentén haladunk, kopár mezőségi dombok között kanyarogva, a Mezőörményesi Református Missziós Egyházközség beszolgáló lelkészével, Szép Eduárd beresztelki református pappal. Elköszönni készül szórványgyülekezetétől, mert december elsejétől saját lelkésze annak a négy falunak, ahol alig néhány tucat magyar, református él. Átlépjük a Maros és Beszterce-Naszód megye közötti határt. Helyenként földúton haladunk. Jó látni, hogy egyes útszakaszokra a munkagépek is eljutottak, lesz aszfalt. A Nyulas-patak völgyébe jutunk, majd a hasonló nevet viselő községközponton áthaladva, Oroszfáját érintve, Komlódra érkezünk. Ez amolyan „zsákutca”, innen a műúton nem lehet továbbmenni. A falu ősi nemesi birtok volt. 1332-ben, Kökényesrenoldi Renold – a radnóti vár egykori tulajdonosa – halála után Károly Róbert a Kácsik nemzetséghez tartozó Mihály fia Simon székely ispánra hagyta a falut. 1504-ben a Radófi, Zalaházi, Zalai, Apafi, Ősi, komlódi Ősi, Jakabfi, Komlódi és Galaczi családok birtokolták. Apafi fejedelem 1684-ben Wesselényi Pálnak adományozta. Református gyülekezete 1766-ban 51 férfit és 40 asszonyt számlált, 1860-ig anyaegyházat alkotott. Közigazgatásilag Nyulas községhez tartozik. A 2011-es népszámlálás adatai szerint az 1559 lelket számláló községben 90,59%-ban románok, 4,67%-ban romák és 3,73%-ban magyarok laktak. A vallási elosztást illetően a lakosság 87,33%-a ortodox, 4,43%-a görögkatolikus, 3,73%-a református, 2,8%-a baptista. A jelenlegi egyházi nyilvántartás szerint Nyulason nincs magyar, Oroszfáján 26-an, Komlódon 19-en vannak. Az utóbbi faluban a templom gondnoka a 80. életévéhez közeledő Polgár Anna. Hozzá igyekszünk.
Két dombhát között szűk utca vezet Anna néni házához, amely nincs messze a dombtetőn levő templomtól. Kapujával szemben, gazos telken népi építészet jegyeit őrző ház áll romokban. Belépünk Anna néni rendezett udvarára. A házigazda a tornácon fogad. Mosolyogva szabadkozik: tudta, hogy jövünk, de még nem csinált rendet. Betessékel a házba, amely olyan, mint egy múzeum. Tűzifát tesz a kályhába, hellyel kínál. A falon családi képek, közöttük két színes katonai emléklap, amelyen Ferdinánd és Károly román királyok portréja között ugyanabba az egyenruhába öltözött férfi képe. A nagyapa, aki a román hadseregben szolgált. Az ágy melletti asztalról nem hiányzik az ablak a jelenbe: a televízió.
Az egyházi szolgálatról beszélgetünk. Anna néni elmondja, igencsak meg voltak elégedve a tiszteletes úrral, mert „olyan falusiasan beszélt az istentiszteleteken, és itt, ahol egy kicsit keveredünk, mindenki megérti”. Aztán a családra terelődik a szó. Anna néni édesapja a komlódi Szakács Mihály, édesanyja az oroszfájai Sóvárosi Anna volt, akiktől örökölte a „birtokot”. S bár jóval több magyar lakott a faluban, már a nagyapja korában a település vegyes etnikumú volt. „Annak idején megbarátkoztak a magyarok a románokkal. Régebb inkább barátságosak voltak az emberek, mint most. Egy-két kivétellel a szomszédok ma is jól egyeznek egymással.” A fia, Dezső Besztercén lakik. „Feles”, mert a menye román. Gyerekük nem lehetett, ezért árvaházból fogadtak örökbe egy lányt. Sajnos nem beszélnek vele magyarul. Ritkán jönnek látogatóba, akkor a „nagymama” próbálkozik.
– Mindig mondom a leánykának, na, most az apád nyelvén beszélek veled, hogy szokjad, de ő csak áll és gondolkodik. A fiamék szerint örvendeni kellene azért, hogy tud beszélni, mert amikor kivették az otthonból, alig tudott járni, pedig elég nagy volt már. Csak én beszélek vele magyarul. A fiam reggeltől estig dolgozik, nincs ideje a gyerekre. Amikor azt mondtam neki, hogy Dezsőke, miért nem foglalkozol vele, azt válaszolta, örvendjek, hogy nem maradt néma... A menyem ért mindent magyarul. Amikor összeálltak, Dezsőkém ábécéskönyvet is vett neki, hogy megtanuljon magyarul. Nem akart. Elkapott. Egy kicsit betyár fehérnép. Dezsőkémnek is mondtam: miért nem beszélsz te magyarul? Amikor konfirmált, azt írta nekem egy levélben, hogy édesagyám. Megmutattam neki, hogy ny betűvel kellett volna írja, és megszidtam: miért nem foglalkozol azzal, hogy magyarul írjál és olvassál! – meséli Anna néni, majd kezébe vesz egy magyar nyelvű egyházi könyvet, és büszkén újságolja, hogy minden este azt olvassa.
Aztán elmondja, hogy jelenleg 16-an fizetik az egyházadót. Vannak közöttük olyanok is, akik nem laknak a faluban. Anna néni 2001-től kurátor, lemondana megbízatásáról, átadná Polgár Gézának és feleségének, Rózának. „Mert Géza jól beszél románul, és az is kell, hogy tartsa a kapcsolatot a többségiekkel.” Megígérjük, hogy a Polgár családhoz is betérünk, de előtte Anna néni felajánlja, hogy nézzük meg a templomot és a mellette levő közösségi házat.
Kilépünk az ajtón. Kérdésünkre a kapuban elárulja, hogy a romokban álló szomszéd ház a korábbi harangozóé, Albert Sándoré volt, akinek a családja, leszármazottai végleg külföldre távoztak. Az árván maradt házat az idő megemésztette. Sándor bácsi után az Anna néni férje, Jancsi bácsi lett a harangozó, aki négy éve hunyt el. Közben autóba ülünk. A kurátor nem tart velünk. Azt mondja, „hamarabb akar odaérni”, mert úgy illik, hogy a házigazda fogadjon. S mire a szűk utcán odamanőverezünk, valóban tárt kaput és ajtót találunk a templomnál.
A kis templom tetőzete és falai újak, nemrég renoválták. Története a 14. századig nyúlik vissza. S bár a 19. században teljesen felújították, az avatottabb műépítészek észrevehetik a 15. századi gótikus stílus nyomait is. A harangtoronyhoz érdekes módon a karzatról lehet kijutni. Harangján középkori gót betűs felirat áll, nem véletlenül, hiszen a 16. század elejéről származik. A székek mögött, a falba építve címeres sírköveket találunk. Ez a Petrichevith Horváth család síremléke 1598-ból. Ide temették Petrichevith Horváth Kozmát, aki Báthory István királynak és utódainak szolgált, 1573-tól a fogarasi vár kapitánya, majd 1582-1587 között provizora és prefektusa volt, 1588-ban pedig „tanácsúr” lett. 1590. április 28-án hunyt el. Ugyanitt nyugszik felesége, Petki Borbála, aki 1595. február 7-én halt meg. A sírkövet Petrichevith Horváth Ferenc állíttatta szüleinek és Judit nevű kislányának, aki 1598. április 9-én távozott az élők sorából. A bejárat fölötti kő a családi címerekkel együtt a vargyasi Dániel Polixéniának és a hadadi Weselényi Istvánnak állít emléket.
Anna néni elmondta, hogy néhány éve három nagyváradi műemlékszakértő kutatta a templomot. Majd felemeli a szőnyeget, és a padlóköveken a mélyedést mutatja. Itt lehet a kripta lejárata, vagy azt is állítják egyesek, hogy innen alagút vezet a szomszédos dombtetőn álló kastélyhoz. A templom udvarán van a lelkészi lakás, amelyet az egyházközség és a görgényi egyházmegye közös hozzájárulásával felújítottak, és 2017. október 15-én egy kis ünnepség után avattak újra. Mivel nincs állandó lelkész, nem parókiaként használják, télen itt tartják az istentiszteletet. Nyáron cserkésztábort szerveznek itt.
Fele apă, fele víz
Ahogy ígértük Anna néninek, belépünk Polgár Gézához és feleségéhez, Rózához. A nyári konyhában szeretnénk leülni, de azonnal a tisztaszobába vezetnek. Róza néni büszkén mutatja a vetett ágyat, amelyen román hímzésmintájú párnák sorakoznak. Az ágy mögötti falon cseréptányérok, fölöttük díszes törölközők, a sarokban egy román népviseletbe öltöztetett, katrincás baba, mellette egy fényképen hasonló ruhát viselő kislány látható. A szobában van magyar vonatkozású tárgy is: kis pirospaprikás vászonzsák, amelynek zárszalagja piros-fehér-zöld.
Magyarul kezdünk el beszélgetni. Egyszer csak Géza bácsi román nyelvre vált. Elnézést kér, így jobban forog a nyelve. A Román Vasúttársaságnál (CFR) dolgozott, és ott csak románul beszéltek – mondja. Ennek ellenére mindketten magyaroknak vallják magukat, hiszen reformátusok. Róza néni az ortodoxokhoz is eljár. Ünnepnapokon tésztát süt, segít az előkészületekben. Házszenteléskor pedig az ortodox pap is eljön hozzájuk. A román asszonyok is bekapcsolódnak a református ünnepekkor a munkába, sütnek, főznek, mert így illik falun. Róza néni anyósa román volt, ezért ez az átjárás számára teljesen természetes.
– Nem tudok, hogy hogy mondják nekijek magyarul, én se tudak magyarul, úgy beszélek, hogy fele apă, fele víz... Amikor leány voltam, több volt a magyarság, mint a románság. Nem is fértünk a padokban a nagy ünnepeken, lábon álltunk a torony alatt. Most már a románok sincsenek olyan sokan, és mind idősek – mondja Róza néni, majd hozzáteszi, az 50-es években még volt I–IV. osztályos magyar nyelvű oktatás a faluban. Délelőtt a román, délután a magyar diákok jártak iskolába. (Sz. m.: Az állami iskolát 1896-ban alapították, Komlód és Oroszfája iskolaépülete Toroczkai Wigand Ede tervei alapján 1912-ben készült.)
Aztán lassan elvándoroltak a fiatalok. Aki egyszer városba költözött, az már nem tért haza. A fiuk is a faluban végezte a nyolc osztályt, majd Besztercén folytatta tanulmányait. Jelenleg is ott lakik, családot alapított. Géza bácsi mondja, hogy a besztercei börtönben dolgozott, nemrég nyugdíjazták. A mintegy 600 alkalmazott között ő volt az egyetlen magyar. Meg is becsülte a parancsnoka. Ő volt a magyar anyanyelvű fogvatartottak tolmácsa. Megtudjuk azt is, hogy míg a fiuk gyakran meglátogatja szüleit, lányuk, aki Brassóba került, ritkábban jár haza. Egyik unokájuk Angliában orvosi egyetemre jár. Valószínű, nem fog már hazajönni... – mondják Polgárék elkeseredve. Majd az egyházi feladatra terelődik a beszélgetés. Géza bácsi románul mondja, hogy ő a legidősebb presbiter, 16 éve szolgál, de nem akarja vállalni a gondnokságot, jöjjenek a fiatalok. Majd elgondolkodik és kifejti, öt fiatal család van a faluban, azok is 40 év fölöttiek, az átlagéletkor 70 év körül van – aztán hozzáteszi: kérjék fel Katona Jánost, az oroszfájai gondnokot, úgyis ott több a református (sz. m.: 26-an, de erről a későbbiekben).
(Folytatjuk) Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)

MIÚJSÁG.ZIP
A Sapientia EMTE marosvásárhelyi diákjai Miújság.zip néven diáklapot szerkesztenek. A hatodik évfolyamhoz érkezett kiadvány megjelentetését a Népújság kezdetektől abban a reményben támogatja, hogy a magyar médiának és kommunikációs térnek felkészült és hiteles szereplői lesznek az itt publikáló diákok. A lap főszerkesztőjét, Szász Gyopárt arra kértük, hogy egy újságoldalnyi írással vendégeskedjenek a Népújságban. Reméljük, lesz folytatása, és rendszeresen jelen lesznek lapunkban.
Karácsonyi Zsigmond főszerkesztő
Emlék a ködben
Figyeltem, ahogyan a köd beveszi a várost, küzdelem nélkül, lassan mindent beborít, mindent eltakar, minden titkot, minden hazugságot. Figyeltem, ahogyan valaki átmegy az úton, ahogyan valaki az ablakból ülve kémleli a világot, vajon arra gondolt, amire én, vajon ő is érezte már azt, amit én most? Mit láthatott az ablakból, láthatott engem, láthatta az úton átmenő alakot? Egy csendes dallamot susogott a szél, ismeretlen tájakról, hangos emberekről, fáztam, belebújtam a sálamba, úgy éreztem, most senki sem láthat, sem a bácsi az ablakból, sem a szél, sem az úton sétálók. Eltűntem mindenki elől, s most kívül-állóként figyelhetem őket. Néha annyira elfoglal a saját életünk, hogy el is felejthetjük mások jelenlétét, nem gondolunk arra, hogy mások sokkal nagyobb gonddal kell megküzdjenek, haragszunk, ha nem viszonozzák mosolyunk. Nem gondolunk arra, hogy mi is vagyunk morcosak, hogy mi is tévedünk. Néha azt hisszük, hogy mindenki élete kellemesebben telik, mint a sajátunk, hogy nem azt érdemeljük, hogy többre vagyunk hivatottak. Néha elfelejtünk élni, ellustuljuk az egész napot, nem beszélünk senkivel, nem teszünk semmit, mert épp nincs kedvünk rá, ülünk a szobában, régi számokat hallgatunk, elmerülünk emlékeinkben, hagyjuk, hogy a köd a nyitott ablakon becsődüljön a szobába, hagyjuk, hogy a hideg szomorúság lefagyassza szívünk. Nehéz mindig boldognak lenni, nehéz hinni a szépben, amikor annyi rosszat látunk, amikor mindenki azt mondja, végünk, innen nincs kiút, már semmit sem tehetünk, semminek sincs értelme. Hagyjuk, hogy lassan minden elvesszen, mert azt hisszük, már rég elveszett.
Figyeltem, ahogyan a bácsi nagyot sóhajt, nem hallottam, túl messze voltam, az út másik oldalán, a padon, de talán a szél megsúgta nekem, mire gondolhatott. Figyeltem, ahogyan a lámpák lassan felgyúlnak, ahogyan a fény megerősíti a homályt, ahelyett, hogy feloszlatná azt. Éreztem, hogy fázom, éreztem, hogy fel kellene kelnem, hogy el kellene indulnom, haza. De nem tehettem, nem volt rá erőm. Néha jobb más zavarát figyelni, akkor elfelejtjük a sajátunk. Néztem a bácsit, ő az eget kémlelte, nem láthatott semmit, semmi olyat, amit más is láthatott. Felnéztem az égre, szürke volt, fénytelen, akár egy kísértet, egy rémálom, mely elterült a városon, belemarta magát a szívekbe. Figyeltem az eget, látni akartam azt, amit ő lát, érezni azt, amit ő, talán neki jobban fáj. Furcsa, de más fájdalmából erőt merítünk, milyen gyarló.
Láttam a várost magam előtt, a hatalmas tömbházakat, a rengeteg ablakot, a fényt, árnyakat az ablak előtt. Láttam, ahogyan valaki elhúzza a sötétítőt, s hogy valaki a balkonon cigarettázik, ahogyan két ember ölelkezve az úton sétál, láttam, ahogyan valaki ül a padon, majd feláll, felül az autóbuszra, s elmegy. Láttam, ahogyan a köd mindent el próbál takarni, egyre közelebb jön, egyre sűrűbb lesz. Arrébb léptem, leültem a székre, az ablakot nyitva hagytam, hadd jöjjön be a levegő, elővettem egy könyvet, kinyitottam az első oldalra, majd felálltam, megkerestem olvasószemüvegem, s akkor meglátom őt. Mosolyog, egyenesen a szemembe néz, engem bámul, felemelem a képet, s viszonzom tekintetét. Hallom, ahogyan lelkem görcsbe rándul, s emlékek százai futnak át eszemen. Elmosolyodom, lerakom a képet, megsimogatom a kedves arcot, az ablakhoz lépek, beszívom a friss levegőt, s mielőtt becsuknám, észreveszek egy lányt, ahogyan az eget bámulja, a képen lévő személyre emlékeztet, nem látom arcát, de tudom, hogy mosolyog, nem hallom hangját, de tudom, mire gondol, felnézek a szürke burokra, s keresni kezdem azt, amit ő. Majd meglátom, s egy könnycsepp fut le arcomon. Nézem még a tájat, nézem, ahogyan a csillagok megtagadják ragyogásuk, ahogyan a sűrű köd felfedi összes félelmem, nézem, ahogyan egy kislány játszik a labdával, hallom, ahogy nevet, ahogy azt suttogja, „apa”.
Felálltam, beszálltam a most érkező járműbe, leültem, s még utoljára felnéztem a bácsira, láttam, ahogyan mosolyogva felveszi mobiltelefonját, egy kézzel becsukja az ablakot, tudtam, kivel beszél, tudtam, hisz a szél elárulta, kire gondol.
Boldizsár Hanna
Az elnök beszéde
S mit gondol most, Madonna?
Húzzunk hát a vadonba hőn szeretett erdőnkből,
Hogy zsályát csak kenőcsből lássunk, s
Ember által készíttetett maradjon padlásunk?
Az ősi elvándorlás
Az emberi közösségek többségükben egy-egy lételem kötelékéből, egy-egy fontos erőforrás környékéről vándoroltak el, így Ön ezen erőforrások hátrahagyásával lett az az ember, aki ma is fel-feltűnik az utcákon, a hivatalokban, vagy éppen a büfében. Innen a történelem legősibb konfliktusa: stabilitás vagy kaland? A kérdés ma is széles körben vitatott, s bármerre is nézzünk, az egyik vagy másik oldalt támogató, esetleg elvető nézetekkel találkozunk.
…és ami maradt belőle
Egyszer, régen, egy messzi-messzi galaxisban új társadalmi rend volt születőben, és akkor az újat képviselő közeg átvette a hatalmat. Megszületett a liberalizmus, és vele egy időben a konzervatív szemlélet. Pontosabban fogalmazva: lejátszódott a jelenség, melynek hozadéka a két egymással ellentétes nézet megszületése volt. Minden kétségen kívül áll a tény, miszerint a világtörténelem alakulásában ezen nézetek által kiváltott folyamatok működése és egymásra hatása központi szerepet töltött be.
Éppen ezért, mint egy politikai játszma „áldozatai”, szereplői, s közvetve vagy közvetlenül, de támogatói vagy elutasítói vagyunk. Főleg Európában mindenki egy politikai játszma áldozata, elsősorban a személyes érték- és eszmerendszerek szempontjából. A liberális és konzervatív kettősségének igájában éljük mindennapjainkat, olyan végletek között tehát, melyek mindegyike egy ősi döntés hozadéka, még a föntebb fölvázolt döntésé. Kaland vagy „nem kaland”? Maradás az erdőben, az Édenben, vagy a biztonság otthagyása? Megállunk és építkezünk, vagy rohanunk előre, mint az állatok, hogy… Trump uram, Önnek meg van kötve a keze, de az arcáról még mindig ad jelzéseket. Ön forradalmat akar, Mr. Trump? Azt jól teszi. Mert ha csak rohanunk előre, kedves nép, s ó, Madonna, akkor nem lesznek fogódzóink. Mert fölugrunk, mert kiugrunk. Mr. Soros, Ön ezt nagyon jól tudja, de nem tehet mást, igen. Érthető. De próbáljon megállni egy percre. És nézzen körül. Nem-nem, ott. A szobában. Mit lát? Bőrkanapé? Az van? Vagy kandalló? Na igen. Látja, Ön most ott van. Nem kell többet elérnie. Amit keres, az nem fölfelé van, hanem lefelé. Csak merjen lenézni. Tudom, magasan van. És gyerekkorában sem szeretett fára mászni. De higgye el, ami alatta van, az az igazi. Az elismerés. Tőle. Remélem, tett a felhőkarcolójára biztonsági zárat, mert arra most szüksége lesz. Mert a társadalom dobta föl, de ha a társadalomnak futnia kell, hogy Önt elkapja, és aztán még magasabbra dobja, akkor Ön mikor fog megtanulni LEESNI? Úgy igazán. Hogy aztán erős emberként állhasson talpra. A társadalom egyszer elfárad! És akkor Ön felkészületlenül zuhan le, nem lesz, aki elkapja. Tudom, a suliban Ön mindig a sarokban figyelt. Néha meg-megverték. De azonkívül nem néztek Önre. Inkább ez fájt, mint a verés. De semmi baj. Tudja, egy barátom sokszor azt mondja: Az akkor volt.
De az iskolának hamar vége lett. És azon a bizonyos kis szakaszon, mikor fiatalok lehettünk, nem tudtunk megszabadulni a mintáinktól. Ezért úgy maradtunk félig: gyerekként. Még mindig az iskolában. A félelemben. A kételyben. Így vagyunk vele mind, emberek?
Térjünk vissza Mr. Trumphoz! Mr. Trump, Obama elnöknek szüksége volt arra, hogy boldogságot adjon a népnek. Napjainkban ciklikusan változik a boldogság és a lehangoltság, a kiugrás és az építkezés időszaka, ezért Önnek most a sarkára kell állnia. Mert ha nem, az amerikai nép felkészületlenül zuhan le. A csodából, a magasból, a páholyból. És az nagyon fog fájni. Ha a nép még nem engedi, nem baj. Akkor majd az Ön után következő. De gondoskodjon róla, hogy maradjon Ön után következő. Önnek csak ez a dolga. Tegyen hát így. Mint Géza fejedelem. Nézzen utána. Vétel vége.
Látják? Önök máris a barátaim. Viselkedésükkel segítenek megfejteni önnön valóságukat. Úgyhogy, ahogy a nagypapám mondaná: tanuljanak meg viselkedni!
Tisztelettel, Hölgyeim és URAIM,
…ööö…. ki is?
Hát ÉN. Ferencz Alpár / Népújság (Marosvásárhely)

Elhallgatott történelem
A Fekete-Körös-völgyi magyarirtásokról, őszintén
Kevesen tudják, hogy az első és a második világháború végén, a román félkatonai és katonai alakulatok Belényes környékén, a Fekete-Körös völgyében található magyarlakta falvak népén töltötték ki bosszújukat és tucatszámra mészárolták le az ártatlan, fegyvertelen magyar embereket. A Köröstárkány, Kisnyégerfalva, Magyarremete és Gyanta népét ért súlyos atrocitásokat a tárkányi születésű Gábor Ferenc eleveníti fel hiánypótló könyveiben, amelyeknek bemutatójára december 8-án került sor az Új Ezredév Református Központban.
A szerzőt Vetési Zoltán, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács helyi szervezetének képviselője mutatta be a hallgatóságnak, hangsúlyozva, hogy a Fekete-Körös menti magyarellenes atrocitások mély, nehezen gyógyuló sebeket ejtettek a helyi magyarság lelkében, és ezek a könyvek segítik feldolgozni a történelemkönyvek által elhallgatott eseményeket. A köröstárkányi születésű Gábor Ferenc maga mutatta be a magyar és a román történészek által egyaránt elhallgatott tragikus eseményeket hitelesen, a falubeliek tanúvallomásai alapján összeállított hiánypótló könyveit. Hogyan születtek meg ezek a könyvek? Gábor Ferenc a nagyapjától tudott az 1919 húsvétján (még a trianoni döntés előtt) történt köröstárkányi vérengzésekről, amelynek 91 ártatlan magyar ember esett áldozatául. Egy köztéri emlékmű állítását kezdeményezte Köröstárkányban az 1990-es évek végén, amely az első olyan erdélyi emlékmű, amely románok által elkövetett atrocitások áldozatainak állít emléket. Ahogy gyűltek az akkori áldozatok nevei, mindegyik név mellé egy-egy történet is kerekedett, ezekből a tanúvallomásokból, történetekből állt össze az első kötet „Életem viharának emlékére” címmel. Közben az emlékműállítás engedélyeztetése „Gábor úr, maga tudja, kiknek állít emléket ezzel az emlékművel?” – kérdezte a főtanácsos úr. „Én tudom – válaszolta Gábor Ferenc –, és tudja meg, hogy én nem vállalok közösséget azokkal a magyarokkal, akik gyilkoltak valahol, valamikor, de ha Ön azokkal a román gyilkosokkal közösséget vállal, akik köröstárkányban gyilkoltak ártatlan magyar embereket, akkor ne írja alá ezt az engedélyt.” A főtanácsos végül aláírta, és meglett a magyarellenes atrocitások áldozatainak első köztéri emlékműve!
„Kétszáznégy árva gyermek maradt a 91 kivégzett magyar ember után – mondta Gábor Ferenc –, a vérengzést elkövető románok teljesen kirabolták a falut, elvitték a jószágokat, a munkaeszközöket, még az ablakokat is kiszedték a házakból. Egy hét után az életben maradottak visszajöttek Köröstárkányra megsiratni és eltemetni a halottaikat. Ami ezután történt, az a mai napig viszonyítási alap, példa és fogózkodó a számunkra: akik életben maradtak és elveszítették mindenüket, azok nem menekültek el külföldre, hanem saját erőből újrateremtették a magyar életet Köröstárkányban! Minden nagypénteken a falu központjában épült emlékműnél megemlékezünk a tárkányi mártírokról és a hősökről, de ugyanakkor megemlékezünk azokról az emberekről is, akik élve maradtak, és újra tudták teremteni a magyar életet az 1920 után következett román világban.”
A köröstárkányi atrocitásokat leíró könyv megjelenése után kiderült, hogy 1919-ben a szomszédos Kisnyégerfalván is öltek meg magyar embereket, ebből született meg a „Mert magyar vagy” című könyv. De a sorozatnak folytatódnia kellett, mert a második világháború után, 1944 szeptember 23-án az ősi magyar településen, Magyarremetén volt magyarirtás, másnap pedig Gyanta faluban, ezeknek az eseményeknek állít emléket az „Isten se akarja..” és az „Írmagja se maradjon” című kötet. „Sokan kérdezték, hogy nem féltem-e, amikor megjelentettem ezeket a könyveket. Sajnos, bennünket arra tanítottak, hogy féljünk, de ha mindenki félne közülünk, akkor végünk van, menthetetlenül eltűnünk, beolvadunk” – mondta Gábor Ferenc, aki azt fájlalja, hogy sem a magyar, sem a román történészek nem reagáltak ezekre a kötetekre, továbbra is hallgatnak a Fekete-Körös völgyében történt magyarellenes atrocitásokról.
A jól sikerült, gondolatébresztő könyvbemutató után a szerző dedikálta köteteit temesvári olvasóinak. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

„Bearanyozta a napot az Aranyfeszt”
A címbeli idézet egy diák értékelése a szombaton Kolozsváron lezajlott Aranyfeszt országos diákvetélkedő döntőjéről, és nagyszerűen kifejezi az első alkalommal megrendezett program sikerét és népszerűségét. Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából szervezte a vetélkedőt az RMDSZ kulturális és társadalomszervezési főosztálya 7–8. osztályos diákoknak, és a több szakaszból álló verseny utolsó fordulójára, a résztvevő csapatok munkájának kiértékelésére került sor a hétvégén a Tranzit házban: délelőtt csoportos tevékenységet tartottak rajz- és irodalomoktatással, közös verseléssel, délután csapatokra osztva balladai jeleneteket kellett rögtönözniük, majd az Erdély kilenc megyéjéből érkezett 18 csapat bemutatkozó videóját vetítették le, ezt követte a nyertesek ismertetése, majd koncert zárta a jól sikerült rendezvényt.
Még októberben hirdette meg középiskolás diákoknak szánt vetélkedőjét az RMDSZ kulturális és társadalomszervezési főosztálya, és Arany János születésének 200. évfordulójára gondolták ki a feladatokat is, az újszerűségre és főleg a kreativitásra helyezve a hangsúlyt: például karikatúrát kellett rajzolniuk a nagy költő egy általuk kedvelt művéről vagy szereplőjéről, továbbá antológiát kellett készíteni kedvenc Arany János-művekből, szerelmesverset írni Arany-stílusban, és Arany nevében kellett levelet írniuk. Ezeket pontozva döntött a zsűri arról, hogy mindegyik megyéből melyik városi és vidéki iskola juthatott tovább, tehát vehetett részt a Kolozsváron megszervezett utolsó fordulón, amely szintén bővelkedett változatos és ugyanakkor szórakoztató tevékenységekben. Több mint 70 csapat jelentkezett a versenyre, és végül kilenc megyéből 18 csapat, több mint 80 diák és kísérő tanáruk jöhetett el Kolozsvárra a december 8–10-e közötti programokra.Szombaton a Tranzit házban workshopokkal kezdődött a csoportos foglalkozás: Márton Evelin írónő az írás folyamatában történő karakterépítésről mesélt, Balázs Imre József költő, író szintén az íráshoz kapcsolódóan „árult el” tippeket és trükköket, László Noémi költő a versek „megfoghatóságáról” mesélt, Kulcsár Árpád költő a sajtó- és irodalmi nyelv közötti kapcsolatról magyarázott, Könczey Elemér grafikus pedig népszerű bemutatót tartott karikatúrarajzolásból. Ezt követően a diákok megismerkedhettek Lupescu Katával, akivel László Noémi beszélgetett arról, hogy milyen 15 évesen írónak lenni, hogyan viszonyul ehhez a családja és környezete, miként éli meg saját történeteit, milyen a viszonya szereplőivel.Kiss Judit Ágnes magyarországi költőnő a délutáni foglalkozást vezette le nagyszerűen és ötletesen, mindenkit megnevettetve: a diákokat kilenc csapatra osztotta, és három balladából kellett röviden előadniuk, de mai, hétköznapi helyzetekbe képzelve. A walesi bárdokból, Szőke Panniból és az Ágnes asszonyból játszottak el jeleneteket a diákok rendkívül ötletesen, bátran, sok humorral, mindenki figyelemmel és élvezettel követte a másik előadását.Ezt követően került sor a résztvevő csapatok által elkészített bemutatkozó videók levetítésére, amelyek mindegyike úgyszintén tele volt ötletességgel, szójátékkal, humorral. Ezekben meséltek a diákok magukról, településükről, iskolájukról, az irodalomhoz való kötődésükről, Arany Jánosról, hobbijukról, elképzeléseikről. A részvételi okleveleket mindegyik résztvevőnek Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke adta át. A szervezők megkértek mindenkit, hogy röviden mondja el véleményét a vetélkedőről. A diákok rövid értékelése jól jellemezte az ilyen jellegű rendezvények lényegét és értelmét: tetszett mindenkinek a kreativitás, az egymással ismerkedés lehetősége, kiemelték a csapatmunka fontosságát, a feladatok érdekessége lekötötte őket. Érdemes idézni tőlük: „bearanyozta a mai napunkat az Aranyfeszt”, „végre egy olyan verseny, ahol magunkat adhattuk”, „minden perce aranyat ért”, „jó volt másképp, játékosan tanulni”. Hegedüs Csilla úgy fogalmazott, az egyik legsikeresebb diákvetélkedőt szervezték meg a munkatársai, Újvári Dorottya és Molnár Bea. Az elmúlt hetek munkáját a szakmai zsűri részéről Kiss Judit Ágnes és Márton Evelin értékelte. A beküldött munkákkal összegyűjtött pontokkal, és a szombati közös tevékenységet is értékelve az első helyezett a csíkszépvízi Nyírő József Általános Iskola csapata lett (irányítótanár Tamás Tünde magyartanár, csapattagok: Erőss Nóra, Erőss Izabella, Deák Dorottya, Lakatos Krisztina, Balázs Bence). A nyertesek díja egy brüsszeli tanulmányút, amelyet Winkler Gyula európai parlamenti képviselő ajánlott fel. A második díjazott a Küküllődombói Ádámosi Általános Iskola csapata (irányítótanár Fülöp Erika Anna, csapattagok: Tóth Gabriella, Miklós Renáta, Barabás Norbert, Bényi Erik Csongor), és hasonló pontszámmal a harmadik pedig a marosvásárhelyi Liviu Rebreanu Általános Iskola csapata lett (irányítótanár Majláth Gabriella, csapattagok: Fazakas Csongor, Forró-Bathó Eszter-Anna, Henter Szende, Szabó Júlia Emese, Szász Szonia), ők az Idea könyvtér könyvcsomagját kapták.
Hegedüs Csillát a vetélkedő ötletéről, a sikeresség kulcsáról, valamint a folytatásról is kérdeztük. Szerinte a felnőttek sokszor nem mérik fel eléggé azt, hogy mennyire ötletesek és kreativak tudnak lenni a gyerekek, és ahhoz, hogy szeressék az irodalmat, tudjanak érdeklődni adott téma iránt, az is kell, hogy ne feltétlenül az iskolai tanterv szerint tanuljanak, ami merev, sokszor fantáziátlan. Meg kell engedni, hogy kedvük szerint értelmezzék az erdélyi magyar irodalmat. Nagyon élvezték a gyerekek, hogy teljesen formabontó volt a verseny, nem kellett magolni, de sokat kellett keresni az interneten, utánaolvasni. Fontosnak tartotta azt is, hogy egyformán kezelték a nagyvárosból és kisebb településről jelentkezőket, ezt érezték a diákok is, hogy kíváncsiak rájuk. Jövőre is folytatják majd a versenyt, hasonló módon a városi és vidéki iskolák megszólításával, a kreativitásra helyezve a hangsúlyt – a témát egyelőre nem árulják el, de lehet arra lesznek kíváncsiak, hogyan értelmezik a diákok a történelmünket. Szabadság (Kolozsvár)

„A magyar nyelv mindenre alkalmas” – Lövétei Lázár László költő díjairól, kedvenceiről
Lövétei Lázár László költő, műfordító, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője nemrégiben kapott díjairól, kedvencéről, Arany Jánosról, az Arany-emlékévről, a román és magyar irodalom közti átjárhatóságról, valamint a fordítás és lapszerkesztés vonatkozásairól beszélt a Krónikának.
– Mostanában megszaporodtak a díjaid: nemrég ítélték oda neked a 2018-as Balassi Bálint-emlékkardot, amit februárban adnak át, illetve te kaptad a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatának az év legjobb könyve díját Alkalmi című kötetedért. Hogyan értékeled az elismeréseket?
– Minden díjnak örülök, hiszen minden elismerés a szakma részéről érkező visszajelzésként értékelhető, hogy ti. figyelnek az emberre, nem sikkadnak el a mai betűdömpingben a dolgaink. Egyszóval: hogy van értelme az írásnak. Már csak az olvasókat kellene mozgósítani, hogy megvásárolják az Alkalmi itt-ott még föllelhető példányait.
Hogy a Balassi-emlékkard odaítélése esetében mennyire volt fontos az Alkalmi viszonylagos frissessége (alig egy éve jelent meg ez a kis kötet), azt nem tudom, de jövő év február 14-én (Bálint-napkor) meg fogom kérdezni a döntnököket! Amúgy is kíváncsi vagyok, hogy miért kellett ilyen korán bejelenteni a díjazott nevét, hiszen mire kézbe vehetem a szablyát, a török már Bécs alatt lesz! No de a viccet félretéve: valószínűnek tartom, hogy Lackó fiam fog örülni a leginkább, hogy végre lesz egy rendes kardunk, mert fakard rengeteg hányódik a kertünkben, s Lackó a teljes fegyverarzenált (fakardokat, pajzsot, pisztolyt, íjat, puskát, lándzsát) hajlamos szétszórni a fűben, így segítve kaszálgató apja munkáját. Hátha az igazi kardot majd jobban megbecsüli.
– Maradva az emlékkardnál: a Balassi nevével fémjelzett elismerést odaítélő grémium közölte, a te költészetedet tartja a 16. századi költő műveihez méltónak. Kritikusaid, méltatóid sokszor kiemelik, hogy a költészeted szorosan összefonódik a magyar lírai hagyományokkal. Te magad hogyan látod „belülről” ezt a kérdést? Mindig is a hagyományos felé fordult, ebbe az irányba tartott és tart továbbra is a költészeted?
– Talán érdemes itt megemlíteni, hogy Balassi tényleg az egyik nagy kedvencem. Évekkel ezelőtt például a csíkszeredai Corvina Könyvesház vezetője – felháborítónak találván a kies tájainkon is tomboló Valentin-napi őrületet – felkért, hogy tartanék egy előadást Balassiról, Bálint napkor, tehát február 14-én. Írtam is egy esszét Balassiról (ez az előadás éppen a Krónikában jelent meg!), s most, íme én kapom a végvári szablyát! Úgy tervezem, hogy ezt az esszét felolvasom majd a Gellért szállóban, remélem, nem kergetnek el, szablyástul. Bár akkor már lesz mivel védeni magam... Ami meg az általad említett kritikusokat illeti: örülnék, ha igazuk lenne, mert számomra tényleg fontos a költészeti hagyomány (legyen az magyar, vagy éppen latin), hiszen az organikus továbbépítkezést tartom a legszimpatikusabb útnak. Persze, az ellenkezőjére is van példa a magyar lírában: Kazinczy például addig erőltette a nyugat-európai verselést, hogy ma már egészen természetesnek tűnik, hogy jambikus verseket írnak a költőink. Nyilván, ehhez az is kellett, hogy a magyar nyelv mindenre (de tényleg mindenre!) alkalmas.
– Köztudott, hogy kedvenc klasszikusod Arany, úgy is fogalmaztál valahol, hogy a világ legnagyobb formaművésze volt. Esszésorozatod is jelent meg a két évszázada született költőóriásról, napvilágot látott a Széljegyzetek Arany Jánoshoz című köteted is. Honnan származtatod az Arany-életmű iránti erős vonzódásodat, megfogalmaznád, hogy miért éppen őt választottad kedvencedül?
– Kedvencet általában nem választani szokott az ember: vagy azzá lesz valaki, vagy nem. Arany János meg... hát igen! A minap láttam egy orosz „dokumentumfilmet” a TVR 3 csatornán, amatőr színészek adták elő Csehov A 6-os számú kórterem című remekművét. Mit mondjak, torokszorító volt. Mindezt csak azért említem meg, mert Arany nálam szorosan összefügg Csehovval. Arany-ügyben ugyanis én is teljesen átlagos olvasó voltam, egészen addig, amíg el nem olvastam alaposan, nagyon lassan Arany Kertben című versét. Akkor mondtam azt, hogy ha Csehov „kórterme” a világirodalom legkegyetlenebb prózája, akkor Arany Kertbenje a világirodalom legykegyetlenebb verse. Iszonyú dolgok vannak benne, kiráz a hideg, ha csak rágondolok is. Képzeljük el, hogy Vörösmartynál az emberfaj még csak „sárkányfog-vetemény”, Aranynál már „hernyó”! Nem tudom, hogy süllyedhet-e az ember ennél mélyebbre. Nos én ebbe az illúziótlan Aranyba szerettem bele, mondván, hogy aki olyan verset tud írni, mint a Kertben, azt érdemes alaposabban is megismerni. Azóta is vallom, hogy Arany nemcsak a „mondani tudása”, hanem a mondanivalója miatt is az egyik legnagyobb költőnk.
– Az idei év Arany-emlékév, ezért széltében-hosszában rengeteg minden hangzott el jelentőségéről, költészetéről, számos kezdeményezés igyekszik közel vinni életművét a fiatal korosztályhoz, kiemelve, hogy valójában kortárs költőről van szó, hiszen a 21. század gyermekeihez is szól. Miként látod, mennyire klasszikus és mennyire kortárs Arany?
– Talán annyit tennék hozzá, illúziótlanul, az imént már elmondottakhoz, hogy hamarosan vége lesz a bicentenáriumnak, s minden marad nagyjából úgy, ahogy az ünnepségsorozat előtt is volt, hiszen a fesztív jellegű ünnepségek épp a lényegről feledkeznek meg. Arról tudniillik, hogy olvasni kellene Aranyt, nem csak beszélni róla. Nemrég a Magyar Írószövetség karavánjának tagjaként hat székelyföldi középiskolában próbáltuk népszerűsíteni Aranyt, nem tudom, mekkora sikerrel. Volt zene, volt szavalat, én is okoskodtam egy sort, de hogy mi ment át, azt nem tudnám megmondani. Természetesen nem kell feladni, hanem igenis meg kell próbálni „megismertetni” Aranyt a fiatalokkal. Módszer van bőven, számomra az egyik legszimpatikusabb a Margócsy István-féle út. „Ha például gimnazistáknak szeretném »eladni« Aranyt – mondja Margócsy –, akkor valószínűleg a humorát emelném ki. Nemcsak a műveiben rejlő humort, hanem azt is, ami az irodalmon kívüli megnyilatkozásaiban érhető tetten. Például hogy szerkesztőként versekben figyelmeztette a szerző barátait, ha határidőig nem adták le a kézirataikat. Ebből a diákok is megérthetik, hogy Arany számára a versben való kommunikáció a világ legtermészetesebb dolga.” Arany „aktualitására” pedig legyen elég egyetlen példa: olvassa el mindenki (vagy olvassa újra) Arany Gondolatok a béke-congressus felől című, 1850-es versét...
– Költő és műfordító vagy, ugyanakkor a Székelyföld folyóirat főszerkesztője. A lap nagy sikernek örvend az olvasók körében. Mi a fő szerkesztési elved, illetve mi lehet a titka annak, hogy manapság népszerű lehessen egy kulturális havilap?
– Nincs „nagy titok”: egyszerűen igyekszünk komolyan venni saját magunkat is, meg az olvasókat is. S amennyire erőnk engedi, igyekszünk nem kánonkövetők, hanem kánonalakítók lenni. Annak ugyanis semmi értelmét nem látom, hogy tizenöt egyforma lap jelenjék meg a Kárpát-medencében magyar nyelven, ugyanazzal a szerzőgárdával, ugyanazzal az olvasóréteggel. S ami nagyon fontos: mozogni kell, meg kell mutatnunk magunkat, mert marketing ide vagy oda: a legjobb módszer még mindig az író-olvasó találkozó. Lehet szerkeszteni lapot elefántcsonttoronyban is, de akkor előbb-utóbb végzetesen elszakadunk az olvasóktól.
– Magyar–román szakon végeztél a kolozsvári bölcsészkaron, román szépirodalmat fordítasz magyarra, többek közt Mircea Cărtărescu, a Florian fivérek, Alexandru Vakulovski regényét, kortárs költők verseit is magyarítottad. Hogyan választod ki az írásokat, amiket átültetsz magyarra, és milyen kapcsolatban állsz a kortárs román szerzőkkel?
– A lefordítandó művek mindig megtalálják az embert, recept erre sincs, hogy miként történik mindez, de tényleg nem kell izgulni: fordítanivaló mindig kerül, hiszen a kortárs román irodalom (is) nagyon jó periódusát éli. Én meg szeretem tudni, hogy mi történik körülöttem. Lehet, hogy istenkáromlásként fog hatni, de őszintén mondom, hogy néha egy mezőségi „román” regény jobban érdekel (mert többet elmond rólunk, magyarokról és románokról), mint egy péterváradi „magyar” történet. Nem áll szándékomban újra fölfedezni a transzilvanizmust, egyszerűen ez van, és kész.
– Korábban azt nyilatkoztad a Krónikának, hogy szkeptikusak az írók a román és magyar kultúra közeledését illetően. Ez azt követően történt, hogy a Székelyföldnek a magyarok és románok kapcsolatát körüljáró, augusztusi lapszámát Bukarestben mutattátok be román írók jelenlétében egy kerekasztal-beszélgetésen. 1918. december elsejének centenáriuma közeledtével egyáltalán nem mondható felhőtlennek a román–magyar viszony. Hogyan látod, a két irodalom közti átjárhatóság megteremtése valamiképpen elősegíthetné a közeledést?
– Ha nem hinnék abban, hogy érdemes forszírozni ezt a kérdést, akkor eleve nem zaklattam volna magyar és román kollégáimat az augusztusi Székelyföldben megjelent ankéttal. Illúzióim természetesen nincsenek, pláne most, az 1918-as évforduló előestéjén. De csak azért, mert valakiknek nagyon jól jöhet, hogy hirtelen ennyire elszaporodtak a provokátorok, nekünk még nem kell beállni a köpködők közé. Kitombolják majd magukat, nagyon büszkék lesznek (csak tudnám, hogy mire!), aztán marad minden a régiben. És ez még a jobbik eset!
Lövétei Lázár László
1972-ben született Lövétén. Középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte a Tamási Áron Líceumban. Tanári diplomáját 1998-ban szerezte a kolozsvári BBTE magyar–román szakán. 1998 óta a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője, 2010 óta főszerkesztője. Csíkszentdomokoson él. Fontosabb verseskötetei: A névadás öröme (1997); Távolságtartás (2000); Két szék között (2005); Zöld (2011); Alkalmi (2017). Fordításkötetei: Mir­cea Cărtărescu: Lulu (regény, 2004); Filip Florian – Ma­tei Florian: Kölyök utca (regény, 2014); Alexandru Vakulovski: Hányinger utca (regény, 2015). Fontosabb díjai: a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díja, 1997; Déry-díj, 2005; Radnóti-díj, 2008; József Attila-díj, 2009; az Erdélyi Magyar Írók Ligája nagydíja, 2011. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Pártatlan bírónő, fondorlatos ügyész
Újabb tárgyalás a Beke-ügyben
Pénteken zajlott a bukaresti Legfelsőbb Semmítőszéken az ún. Beke-ügy legújabb tárgyalása. A táblabírósági per folytatásában (a felek mind fellebbeztek) tovább zajlik a tanúk újbóli kihallgatása. Beke István a Facebook-oldalán tette közzé, hogy mi történt december 8-án, a 9 és 12 óra között zajló tárgyalás legújabb felvonásán.
A tárgyalás túlnyomó részét a tanúk kihallgatása képezte, ennek két harmadát a védelem által visszahívotté, kinek csak a bíróság részéről majdnem ötven kérdésre kellett válaszolnia, majd az ügyészére és védelem által feltettekre – írja Beke István. Az előző tárgyaláson a bíróság nem hagyta jóvá a Szőcs Zoltán által kért Radu Cătălina és Turóczy Árpád fordítók kihallgatását.
B. Sz.-t ellentmondásos nyilatkozatai miatt kérték visszahívni, akárcsak a védett tanút (Joseph Sandor néven fut). Beke szerint a bírónő teljes pártatlansággal és szakmaisággal vezette a tárgyalást, kérdései a lényegre irányultak. Ennek tudható be, hogy bár a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Ügyosztályt (DIICOT) képviselő ügyész ismételten próbált ködösíteni, a bírónő a tanú újabb nyilatkozatából egyértelműen kiderítette, hogy Szőcs Zoltán nem adott ki parancsot, Beke pedig nem vállalt be semmiféle robbanószerkezet-készítést, nem létezett semmiféle aprólékos merénylettervezet, és nem beszéltek áldozatokról.
B. Sz. továbbra is fenntartotta az állítólagos szervezkedés találkozási időpontjaként 2015. október 10-ét, a telefonján levő, aznap készített képekre hivatkozva, jóllehet a bizonyítékok ellene szólnak. Az is érdekes, hogy azt állította, hogy a találkozón nem voltak telefonok, jóllehet a hangfelvételen egyedül az hallatszik kitűnően, hogy a mobilok többször is csengenek. A védelem ügyvédjének ez irányú kérdésére már lehetségesnek tartotta. A résztvevők azonosítására vonatkozóan most már csak 3–4-ben volt biztos (hangilag), holott az első kihallgatáson ő volt az azonosító a fordítóval. A kihallgatása végén azt is közölte, 2016-ban és még a napokban is fenyegetéseket kapott, célponttá vált.
„Én és a családom két éve vagyunk célpontok. Nagyon jól tudjuk, mit jelent fenyegetve lenni ártatlanul, a feleségem két gyerekkel magára hagyva, kapott nagyon sokat, durvábbnál durvábbakat, de hittünk és hiszünk az igazságban, hogy a Jóisten vigyáz ránk, a hazugság pedig akkor is üldöz, ha nem derül ki!” – írja Beke István. A második tanút (H. I.-t) az ügyészség kérette vissza, az ő kihallgatása sokkal rövidebb volt. Kitartott eddig adott nyilatkozatai mellett, elmondta, nem beszéltek robbanószerkezet készítéséről, hogy Szőcs Zoltán nem adott semmiféle parancsot Bekének. A következő tárgyalás időpontja 2018. február 9-e, amikor elvileg talán az is kiderül, hogy mi lesz a védett tanúval, azaz Sándor Józseffel. Bartos Lóránt / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vencel-nap
Három oldalról is hegyektől védett a falu. Itt semmi sem lehet omlatag, hiszen a tetőkről nézvést egyetlen kemény ökölnek tűnik, mely véd embert, állatot. Tán még az eget is védi, s elhajtja a gyanús fellegeket.
Professzor úr, holnap leszek először tanár, és éppen itt. Tudom fejből azt a szemináriumi dolgozatomat, ötödévről… – Nem elég megélni a létet, föl-, meg- bemutatni is kell azt… Írásbeli fölmutatást kérek önöktől a világról… Nem kötelező megírni…
Tegyük fel, hogy van ún. másvilág. Ha van, ahhoz nekünk itt semmi közünk. Ha átköltözünk, és ha nem, mind független itteni létünktől. Nekünk itt kell megteremtenünk a más és más, igazi világot. A többi néma csöndesség, a madarak és az utánunk jövők gondja.
Próbatanításaim voltak az egyetemen, ötödéven. Itt, Gyepesen megint más, mint Revesen, minden gyermek más és más. Nézem az osztályomat, V. B. Húsz gyermek, mókusok, riadtak. Ők elsősök a tagozaton, én is „elsős”. – Tanár elvtársnak tisztelettel jelentem, osztályunk… – Ő a hetes. Máris felelős. Aranyos kislány. Húsz ismeretlen és más-más világocska.
Hoppá! Ezen a fiúcskán az első padban felnőttre való ing van! És szeptember elején a bakancsa is…, igen, az sem gyermekcipő. Istenem, istenem. Vajon milyen világocskában él?
Szünetekben köztük vagyok. Hallgatózom? Inkább figyelek. A kicsik dörgölőznek, simulnak, mint a kis macskák. A líceumisták nem szaladgálnak, ők beszélgetnek. Professzor nagyuram, mennyi mindent kifelejtettünk a filozófiánkból! A dolgozatomból is. Ki a megmondhatója, mi kellett volna eleddig, és mi nem kellett volna! Mert hát „más világ” ám ez, és mást is akarunk.
Hallom az egyik kislányt, hallhatóan súgja: nézd meg, a Venci lábán kétféle zokni. Magamhoz intem. – Ezt nehogy úgy mondjátok, hogy ő meghallja. Jó? – És látom egy pillanatig, hogy fél a kis copfos. Megijedt? Én mosolyogva mondottam neki.
Családlátogatásra mentem szombat délután a szótlan, szelíd, egy évvel a többinél idősebb Venciékhez. Rendes kerítés a kékre festett régi, jókora ház körül, az udvar kissé gyepes, a ház és a csűr között nagy farakás, három is. Tüzelő télire. Kijön az ember, a gyerek apja. Harmincötnél nincs több, de ötvennek látszik. Törődött, borotválatlan az arca. Kezet nyújt, kérdi, mi járatban a tanító úr, odabenn leültet a nagy konyhában. Rideg minden, de ételillat van. Az ablakokban nincsenek virágok. A kályha is és minden mutatja, nincs asszony a háznál. Nem tudtam.
– Elment. Meghalt. Vérmérgezést kapott.
Csupa csont, erő, háromszáz kilós a bánat rajta. Ő neveli már két esztendeje egyedül a gyermeket. – Én az erdőkön dolgozom. Van úgy, hogy viszem, merthogy ott hálok, s akkor Vencike is, ugyebár. Az anyja nevezte így, Isten nyugosztalja, Vencikének.
Hazafelé mintha belenéznék a szívemben megképzelt világukba. Az utcán köszöngetek erre, arra. Még nem tudom, mit s hogy. Semmit nem tudok, professzor úr, Isten nyugosztalja önt is. Más-más a világ, és most annyira távol vagyok a közepétől…
Nézem a háziasszonyom naptárát, két nap múlva szeptember 28., Vencel napja. Átszaladok az egykori malomba, államosított malomban lakom. Pénzt veszek magamhoz, megyek az üzletbe. Ezt-azt, illőt és kellőt vásárolok. Másnap mondom Ildikónak, a hetesnek, hogy holnap Vencelnek névnapja van. – Készítettem csomagocskát, készítsetek ti is. Az utolsó óra után felköszöntjük Vencit, átadjuk… A tornatanító is örömmel mondta, övé az utolsó óra, és úgy lesz minden.
Az V. B tanulói másnap mintha ünneplőben, egy szálig. A hetes jelentett csengő hangon. Mintha a Mikulásnak jelentene.
A tornaóra tíz perccel rövidebb lett. Az alatt az osztályban rendezkedtek a kislányok, kisfiúk. A katedra mögött találtunk egy jókora fonott kosarat és két műanyag szatyrot, amikor Lajos kollégával bementünk. Ő hátul leült egy székre. A gyerekek mozdulatlanul állva. Frissen fésülködve a fiúk is.
– Kedves gyerekek, mókusok és verebek. Ma Vencel napja van. Isten éltesse a mi Vencikénket névnapján! – Egyszerre kiáltotta az osztály: Isten éltessen Venci!
A katedra mögül a kislányok elkapták a kosarat, a szatyrokat, elébe tették, megpuszilták. Világos nappal volt, de igen-igen hasonlatos a karácsonyi angyaljáráshoz. Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szellem a kastélyban – A Duna Könyvtár-ajándékáról számol be a Határok nélkül és a Térkép
Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. szokatlan adománnyal kedveskedik a partiumi Ottomány településnek: a kommunizmus korának válogatott könyveit viszi el Érmellékre.
A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének őszi, érmelléki rendezvényén az ottományi vendéglátók különös kéréssel fordultak a közmédia jelenlévő képviselőihez. A falu büszkeségében, a Lovass kúriában egy, a kommunizmus időszakával foglalkozó kutatószoba berendezéséhez kértek segítséget. A Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. örömmel tett eleget a kérésnek, mivel szívén viseli a térségben élő magyarság sorsát, kulturális értékekben való gyarapodását. Ennek nyomán a közmédia már számos filmben tárta a nyilvánosság elé a vidék problémáit, Pekár István 2005-ben készült húszrészes alkotása az egész világnak bemutatta Érmellék tájait, értékeit, gondjait.
„A kommunizmus időszakával foglalkozó kutatószoba ötletét jónak tartjuk – írta adományozó levelében Dobos Menyhért, a Duna Zrt. vezérigazgatója. – Önök számos konferenciát szerveznek, s a fiatalabb résztvevők, s a község polgárai így jobban megismerhetik a feledésre ítélt kor valódi arcát. Kollégáink sikeres gyűjtése nyomán a település, s az iskola könyvtárát is gyarapítani tudjuk, s a diákok év végi könyvjutalmához is hozzátehetünk.”
A 900 kötetes könyvtárhoz számos intézmény járult hozzá, a kötetek javarészét a Duna dolgozói, a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány és a Scolar Kiadói Kft. bocsátották rendelkezésre.
A Határok nélkül december 13-án, a Térkép december 16-án számol be a nem mindennapi kezdeményezésről. Zsoldos Barnabás és Egyedi Bernadette mikrofonja előtt megszólal Horváth Béla polgármester, s Dr. Csermák Zoltán, a közmédia kiemelt szerkesztője, az ajándék átadója is.
A közmédiának nagy hagyományai vannak a külhoni könyvgyűjtésben, a kezdeményezések közül kiemelkedik a „Könyvet könyvért Kárpátaljára”, „A könyv, mely célhoz vezet” (roma gyermekkönyv-gyűjtés), valamint a székelyudvarhelyi árvíz sújtotta könyvtárak megsegítésére végzett akció. Az elmúlt negyedszázad alatt a közmédia mintegy 900 ezer (!) könyvvel gazdagította a külhoni könyvtárakat. Erdély.ma

A szobrász, akinek itthon is van otthona
Polgár Botond neve a gyergyóiak számára összefonódik a Szent István-szoborral, ám a jelenleg családjával Budapesten élő alkotó számos díjat érdemelt ki munkái által. Viszonylag korán, 15 évesen került el itthonról, ám mai napig berendezett lakás és műterem várja haza. Másodszor költözött a magyar fővárosba, de most se hiszi igazán, hogy tényleg elhagyta Gyergyót, és letelepedett Budapesten.
– Mikor hagyta el Gyergyószentmiklóst, miért? Gondolom, egy kisvárosban viszonylag kevés a lehetőség egy szobrász számára.
– A kisváros és a kevés lehetőség, a karrierépítés mint szempont, kézenfekvő lehetne, de ennél sokkal árnyaltabb a dolog. Tulajdonképpen már azt sem tudom pontosan megmondani, mikor hagytam el Gyergyószentmikóst, mivel a 8 év általános iskolát követően Csíkszeredába mentem a művészetibe, és már ekkor kezdetét vette egyfajta leválás, csak hétvégén voltam Gyergyóban. Érettségi után Budapestre mentem egyetemre, de ugye, amíg a diákévek tartanak, azt még nem szokták elköltözésnek tekinteni. A gyakorlatban azonban mégiscsak életvitelszerűen Budapesten tartózkodtam, itt alakultak ki a barátságaim, találtam meg az ösvényeimet, és hoztam létre azt a referenciát, amire az ember a tevékenységét fel tudja építeni. A feleségemet is az egyetemen ismertem meg, és mivel ő marosvásárhelyi, ez megkönnyíthette a döntést, hogy diploma után hazaköltöztünk Gyergyóba. Akkor kicsit telítődtem Budapesttel, honvágyam volt, és élt bennem egy romantikus elképzelés a hazatérésről.
De akkor már 28 éves voltam, és 15 éves koromtól egyre kevesebbet voltam a szülővárosomban, úgyhogy éreztem, ez inkább egy próbálkozás, mint határozott és végleges döntés. Aztán a doktori képzés miatt megint ingázni kezdtem Gyergyó és Budapest között, és a munkáim is azt erősítették, hogy vissza kell költözni. Ezért nem is tudom már, melyik költözést kell most számítani…
– A város nevét hallva, mi jut eszébe leghamarabb?
– A szüleim, a rokonaim, az őseim. Utána egy bonyolult kép tájakból, házakból és kerítésekből, kapukból és kilincsekből, ajtókból és ablakokból, szekrényekből és fiókokból, illatokból és hangokból.
– Van-e kedvenc helye szülővárosában vagy környékén, ahová, ha csak teheti, ellátogat, vagy olyan hely, amely inspirálja, feltölti?
– Azt hiszem, nincs, mert összeolvad az egész azzá a képpé, amit említettem. Amikor Parajdot elhagyom, és kígyózni kezd előttem az út, valami furcsa izgalom vesz rajtam erőt, elkezdek sietni (ha valaki mellettem ül, mindig szóvá teszi). Sosem állok meg a Bucsin-tetőn, nem volna türelmem hozzá. Mielőtt elérem a belső forrást, van egy szakasz, ahol a ritkásabb fenyők között jobbra nézve először lehet megpillantani a medencét. Itt kezdődik a kép. Mindig más, ragyogó nyári napsütésben, esőben, ködben, zúzmarás őszi reggelen vagy havas, latyakos úton, mégis mindig ugyanazt érzem abban a pillanatban. És ez folytatódik a falvakon végig, átdöccenve a sorompón, megállva a kapu előtt. Nincs kitüntetett helyszín, mindegyik egyformán fontos, a gyermekkorom udvara, a templom, a temető, a Békény hídjai, a piac, a Csíky-kert, a Szent Anna kápolna, mind része a nagy képnek és a folyamatnak, ami addig tart, amíg ismét háttal vagyok a medencének, elhagyom a Basát, és kígyózni kezdek kifelé.
– A gyergyószentmiklósi Szent István-szobor milyen helyet foglal el az alkotásai sorában?
– Sajátos helyet. Ez az egyetlen szobor, amit itt faragtam, és itt is maradt, még az anyaga is idevalósi. A többi szobor mindegyikét, ami itthon keletkezett, valahonnan hoztam, és utána el is vittem. Bár tavaly került a helyére, évtizednyi távolságban látom, már az avatás napján is egy régi emléknek tűnt. Valószerűtlenül sokáig tartott. Nincs másik szobrom, ami ennyi energiát és ilyen hosszú időt vitt volna el, és valószínűleg nem is lesz. (a művészt 2006-ban bízták meg a Szent István-szobor faragásával szülővárosában, ezen megszakításokkal évekig dolgozott, tíz évvel később avatták fel – szerk. megj.) Az Andrássy-emlékmű is kevesebb, mint 4 év alatt valósult meg, még így is korszakká válik egy életműben, közben magam is változom, a gyerekek nőnek, az életünk telik. Úgy érzem, ha eldönthetném, egy szobrom mennyi idő alatt jöjjön létre, egy évnél nem terveznék hosszabbat. Az egy olyan ciklus, ami már jóval túl van a pillanatnyi hangulatok, hullámzó időszakok befolyásán, de még nem nő rá az emberre, nem válik korláttá vagy teherré. De az élet nem sokat törődik az idealista elképzeléseinkkel. (Polgár Botond 2013 és 2016. között a Kossuth téri Andrássy-emlékmű rekonstrukcióján dolgozott Engler Andrással és Meszlényi Jánossal együtt, ennek kapcsán 2014-ben a Magyar Művészetért Díjban részesült Engler Andrással közösen.)
– Számos díjat érdemeltek ki alkotásai, melyik az a munkája, amely a leginkább a szívéhez nőtt?
– A 2011-ben faragott Lilith című szobrom volt az utolsó olyan befejezett darab, ami belső késztetésre, ihletetten született, határidő és egyéb külső kényszerítő körülmények nélkül. Ehhez az állapothoz szeretnék visszatérni, de nyilván máshol tartok már, nem lehet ugyanott folytatni a sort.
– Most éppen mivel dolgozik?
– Az elmúlt egy év kicsit lappangó átmeneti időszak volt, sok mindennel próbálkoztam, de semmi nem nőtt túl a makettek, tervek stádiumán. Korszakváltás és belső útkeresés van, új helyszínre költöztünk, megszületett a második fiam, a nagyobbik iskolás lett, a jelek szerint decembertől tanítani fogok a Magyar Képzőművészeti Egyetem Szobrász Tanszékén, egy éven belül disszertációt kell írnom. Nincs látványos nagy munka terítéken, helyette végtelen számú apró feladat a családban és a környezetben.
– Mit vitt magával, mit menekített Budapestre Gyergyóból?
– A szerszámaimon kívül a személyes tárgyaink egy részét. De még mindig rengeteg holmi van otthon, így ott üzemképes a háztartás, bármelyik pillanatban ugyanott folytatható, ahol abbahagytuk. Kísérteties, amikor fél év után belépek a műterembe, és a pohár ott van az asztalon, ahová tettem, talpát körberajzolta a por. Olyan, mintha egy párhuzamos életem lenne, amit félbehagytam egy pillanatra vagy egy fél évre. Ilyenkor csak állok és merengek, hogy a gyergyói énem álmodja-e azt, hogy Budapesten él, vagy fordítva...
– Önnek is szólt a Gyergyói Világvándorra a meghívó...
– Amikor megláttam az esemény oldalát, nosztalgiagörcsöt kaptam rögtön. Nehéz átszervezni az életemet, iskolaidőszak van sok teendővel...
Tamás Gyopár
Kiegészítés: Polgár Botond Szent István-szobrát 2016. május 29-én avatták fel Gyergyószentmiklóson. liget.ro

Meleg étel, segélycsomag, szabad fogas a rászorulóknak
Márciusig négyszáz adag meleg vacsorát biztosít az unitárius egyház segélyszervezete a sepsiszentgyörgyi hajléktalanszálló lakóinak, az önkéntesek pedig már a múlt héten megkezdték a tartós élelmiszerek gyűjtését rászoruló családok számára. Amint beállnak a nagy hidegek, a Gondviselés Segélyszervezet háromszéki fiókja szabad fogast állít a megyeközponti unitárius templom elé, ahová bárki kiakaszthat téli ruhaneműt, illetve, ha szüksége van rá, elvihet onnan ruhadarabokat.
A Máltai Szeretetszolgálat által működtetett hajléktalanszállóban örömmel fogadták az eddig két alkalommal kiszállított meleg vacsorát, márciusig minden szerdán ez történik. Az önkéntesek alkalmanként harminc-harmincöt adagot visznek az éjjeli menedékhelyre, ha akadnának még támogatók, hetente akár többször is biztosíthatnák a meleg vacsorát – tudtuk meg Bartha Alpár kökösi unitárius lelkésztől, a vacsoraprogram egyik kezdeményezőjétől. A Gondviselés baróti önkéntesei múlt héten tartós élelmiszereket, tisztálkodószereket és édességet gyűjtöttek a helyi üzletekben vásárló lakosságtól, e hét végén Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen folytatják az akciót a Profi és a Bertis üzletekben. Gazdag Ildikó, a szervezet háromszéki vezetője lapunknak elmondta, saját adatbázisuk alapján keresik fel a rászorulókat a karácsonyi csomagokkal, de a lakosságtól is szívesen fogadnak címeket, neveket, hogy minél több nehéz sorsú emberhez eljuthasson a segítség. A téli ruhanemű gyűjtését is megkezdték, a hívektől már érkeztek csomagok, a továbbiakban a lakossági felajánlásokat is fogadják a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközség hivatali irodájában, és majd akkor is, amikor a templom elé kihelyezik a szabad fogast. A tavalyi sikeres kabátakció tapasztalata alapján a szervezők bíznak abban, hogy mire az igazi nagy hidegek beköszöntenek, lesz, amit kiakasztani, és a szabadba kihelyezett ruhaneműből csak a valóban rászorulók visznek magukkal. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Húszéves a Szövétnek
Megjelent aradi kulturális szemlénk ünnepi száma
Már az elején közzétesszük húsznál több olvasónk válaszát kérdésünkre: Mit jelent számodra a Szövétnek? Köszönjük az őszinte, dicsérő szavakat.
Következik a változatos tartalmú IRODALOM, MŰVÉSZET rovat. A versek (Böszörményi Zoltán: Az arc, Ablakok, Fiegel Erzsébet: Játék, Arany-Tóth Katalin: Cselekvés, Szabó Péter: /régi karácsony/, Grosz László: Örök ünnep, Regéczy Szabina Perle: Karácsonyi elmélkedés, Radnai István: Alzheimer dicsérete, Köteles Nikolett: Örök éjszín), a rövidpróza (Simpf Angelika: Menekülj!, Jámbor Ilona: Az óceánjáró kísértete, Juhász Béla: Festménya falon, Dr. Markovics Radmila: Rohangáló agysejtjeim, Kocsik Krisztina: Vaddisznók, Brauch Magda: A boldogság világnapja avagy boldog-e a „Boldog ember”?, Kurunczi Mária: Szív). Vége felé közeledik Nótáros Lajos: Arad marad című népszerű, folytatásos regénye, amelyet nemrég egy beszélgetés során a szerző „csupán ujjgyakorlat”-nak nevezett. Jubilál az Aradi Kamaraszínház: tizedik születésnapját ünnepeljük. Ebből az alkalomból tesz közzé egy összeállítást a budapesti Vendégváró Fesztivál idején megjelent, a Kamaraszínházat elismerő írásokból Fekete Réka, művészeti titkár és „mindenes” (Tízéves az Aradi Kamaraszínház). A gazdag aradi színházi hagyományokat mindig hitelesen felelevenítő Piroska Katalin Szabálytalanságok az egykori aradi színházban címmel idéz fel néhány érdekességet. Új programot indított útjára a megyénk kulturális értékeit, épített és természeti örökségét népszerűsítő civilszervezet, a Pro Move Arad Egyesület, Aradi Magyar Költészet Napja címmel, tudtuk meg Pataky Lehel Zsolt újságírótól, az egyesület elnökétől. Egy nappal Tóth Árpád halálának évfordulója után a városunkban született költőről emlékeztek meg a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében (Tóth Árpádra emlékeztek a Magyar Költészet Napján).
A HITÉLET rovatban Bátkai Sándor karácsony ünnepét, a Megváltó születését idézi szívhez szóló eszmefuttatásában (Az okos ember lát, a hívő tovább lát). Szilvágyi Zsolt, temesvár-józsefvárosi plébános a temesvári, illetve aradi zárdákban tanító apácákra emlékezik Iskolanővérek című cikkében. Ódry Mária képzőművész-költő beszámol Brittich Erzsébet kiállításairól, amelyeken bemutatták a „Reformáció 500” ünnepi rendezvénysorozat keretén belül, Arad megye református, illetve evangélikus templomairól készült linómetszeteit (Jó ennyi templomot egyszerre látni!). Horváth Csaba lírai sorai szintén a közelgő Karácsonyra irányítják az olvasók figyelmét (A várakozás). Matekovits Mihály Minorita anekdotái biztosítják a rovatban a derűs hangulatot.
A dezsőházi temetőben ünnepélyesen átadták a restaurált, első világháborús magyar emlékművet, amelyet a Pro Move Arad Egyesület újított fel. Erről az eseményről számolunk be a TÖRTÉNELEM rovatban (Átadták a felújított első világháborús magyar emlékművet Dezsőházán.)
Gazdag tartalommal jelentkezik a HELYTÖRTÉNET rovat. Ujj János egy kiemelkedő tehetségű zeneművész életét és munkásságát eleveníti fel (Elfeledett aradi híresség: Weil Magda hegedűművész). Újra képbe kerül Siska-Szabó Zoltán Régi és új Arad című fotósorozata, amelyben Arad főutcája (a volt Andrássy tér) tárul elénk egy valamikori és egy mai képeslapon. A kisiratosi őseit mindig büszkén vállaló Sarusi Mihály új dokumentum-sorozatot indít (Szalbekék), amelyben a Kisiratost 1818-ban újratelepítő jeles Szalbek családnak állít emléket. Puskel Péter, több ezer Aradhoz és aradiakhoz kapcsolódó anekdota tudója ezúttal városunkban elhangzott kijelentéseket, véleményeket sorakoztat fel, amelyeknek egy része szólássá vált (Híres és hírhedt emberek mondták Aradon). Hónapok óta készül Stefanov Titusz Sever Dan igen jól dokumentált, az aradi turizmus múltját és jelenét bemutató, gazdagon illusztrált sorozata (Az aradi turizmus rövid története – 1.).
Az OKTATÁS rovatot egy aktív kémia–fizika szakos tanár, Rogoz Marianna visszaemlékezése (Egy pályakezdés margójára) és egy nyugalmazott pedagógus, Matekovits Mihály írása (Szórványban) teszi érdekessé.
A MEMOÁR rovat szerzői emlékeznek: dr. Vajda Sándor a C-vitamin felfedezőjére (Nyolcvanévvel ezelőtt kapta meg Szent-Györgyi Albert a Nobel-díjat), Szabó István pedig Nagyvarjas két jellegzetes alakjára, akik „még a magyar időkben” váltak hírhedté (Ami a ’Nagyvarjasi harangszó’ című könyvből kimaradt – de jeleztük’).
Ha december, Szilveszter, vidám óévbúcsúztatás, akkor kicsit terjedelmesebb a HUMOR rovat. Köszönet érte elsősorban a németországi Kölnben élő Kövér testvérpárnak (Kövér Péter: Marsbéli migráncsok; Kövér Miklós: Iluska és Jancsi meséje). És nem hiányoznak Grosz László könnyed bökversei sem (Bökik hírességekről).
Jeles munkatársunk, Koreck Aladár a thaiföldi Bangkokból Phi Phi szigetére utazott feleségével egy decemberi napon, hogy a lehető legegzotikusabb körülmények között lépjen át az új évbe. Ezt az élményét osztja meg olvasóival az ÚTINAPLÓ rovatban (Szilveszter Phi Phi szigetén).
A decemberi Szövétnek részére – szokás szerint – Brittich Erzsébet „faragott” KERESZTREJTVÉNYt (A Zerindi Galéria egyik büszkesége).
Szomorú hírt kaptunk Sarusi Mihály barátunktól: Szolnokon elhunyt Vágner Szabó János, régi, kedves munkatársunk, akinek utolsó írása nyomtatásban a Szövétnek októberi számában jelent meg. (Erdély szerelmese volt). Nyugodjék békében!
Végezetül ki szeretnénk emelni a lap grafikai díszletét. A belső oldalakon Kett Groza János virtuóz rajzai, grafikái, illetve Czernák Dorottya művészi illusztrációi színesítik a fekete-fehér oldalakat. A címlapon Allerhand István ünnephez remekül illő fotója (Bronzba öntött angyal), a hátsó borítón pedig Ady Endre kevésbé ismert karácsonyi verse alatt Szász Eszter Jégcsapok című háttérképe látható. Az első belső színes borítón: Aradi pillanatok, a hátsó belső borítón: válogatás Móré-Sághi Annamária Kék című kiállításának falikárpitjaiból.
A 20. születésnapját csendben, méltósággal ünneplő Szövétnek decemberi számában meglepetést kínál: a megszokott 40 belső oldal mellé +20 ajándékoldalt nyújt hűséges, kitartó olvasóinak.
Áldott, békés karácsonyt és jó egészségben, boldogságban eltöltött új évet kíván minden kedves olvasójának és munkatársának – a 20 éves Szövétnek! Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)

Nem zár be a felújítás alatt
E héten, december 15-én elkezdődnek a nagyváradi római katolikus Püspöki Palota rehabilitálási és újrahasznosítási munkálatai, melyek három éven keresztül fognak zajlani három etapban.
A tegnap szervezett sajtótájékoztatón Böcskei László megyés püspök azt mondta, a beruházás célkitűzése a palota statikai megerősítése és restaurálása, a műemlék épület belső dotálása, múzeumi rész kialakítása műtárgyvédelmi szempontok alapján, az épület látogatóbaráttá tétele, különös tekintettel a fogyatékkal élők igényeire, az ingatlan közösségi, közművelődési és identitásmegtartó szerepének növelése a püspökség tulajdonában lévő kulturális örökség által, intézményközi, gazdasági, társadalmi és nevelési partnerkapcsolatok kialakítási, bővítése, a rezidencia vonzóbbá tétele a legmodernebb innovációs eszközök felhasználásával, a kulturális örökség digitalizálása és kutathatóvá tétele. Ugyanakkor az épületrehabilitáció magába foglalja nemcsak az épület statikai megerősítését, hanem a barokk építészeti elemek, a főhomlokzat, az udvar felőli belső homlokzat, a műemlék előcsarnok és a lépcsőház, illetve a barokk díszterem restaurálását is. A felújítás és kiállítóterek kialakításakor figyelembe vették a műemlék strukturális adottságait, tagolását és biztonságvédelmi adottságait. Megújul az ingatlan teljes infrastruktúrája – fűtés, víz- és csatornahálózat, korszerű világítás –, klíma- és riasztórendszert alakítanak ki.
Rendezvények
A Barokk Palota multifunkcionális kiállító, és a közművelődést szolgáló tereinek kialakításakor a zene, a képzőművészet, a múzeumpedagógia, az előadóművészet, tudományos konferenciák és egyéb rendezvények számára akarnak helyet biztosítani az épített örökség megtekintését szolgáló terek és termek (festett termek, freskók, kőből és fából készült építészeti elemek), valamint a püspökségi gyűjteményeket bemutató termek és tárlóhelyiségek (liturgikus ötvöstárgyak, miseruhák, faszobrok, barokk képtár, metszetgyűjtemény és egyéb gyűjtemények befogadása, kiállítása) kialakítása révén.
Mozgássérültek, siketek és vakok számára biztosítanak majd speciális látogatási lehetőséget. A palotában elsősorban a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség közgyűjteményei, egyházi múzeuma kap helyet, az állomány felmérése és digitalizálása ez idő tájt is zajlik. A három évig tartó restaurálás alatt az adminisztráció nem költözik el, és kisebb rendezvények is lesznek továbbra is. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

„Okos az arca, mint egy kovácsnak”
Népi mesterségek diákszemmel
A Kovászna Megyei Művelődési Központ által meghirdetett Népi mesterségek vetélkedőjébe kapcsolódott be az a hattagú, baróti diákcsapat, mely – a versenykiírás egyik feladataként – a múlt héten a kovácsmesterségről tartott bemutatót Erdővidék Múzeumában. Szépszámú közönség előtt beszéltek az ókorban is ismert szakmáról és annak egyik jeles erdővidéki képviselőjéről, az olaszteleki Nagy Györgyről.
Moroianu Anna, Mojsza Panna, Kovács Dorottya, Egyed-Kese Erika, Szász Mónika és Tordai Ákos – mindnyájan a baróti Gaál Mózes-iskola VII. osztályos tanulói – meglátogatták a (már) messze földön híres olaszteleki kovácsmestert, róla és műhelyéről rövidfilmet is készítettek, melyet lelkesedéssel mutattak be a nézőknek.
Elmondták róla, hogy munkáit – jelesen egyik ajtópántját – már nemzetközi kovácsversenyen is díjazták, és hogy a manapság inkább díszkovácsolással foglakozó mester szabad kezűleg, saját ötleteit megvalósítva alakítja üllőjén a tárgyakat, szebbnél szebbeket. Közülük néhányat a helyszínen is bemutattak.
„Figyelmesen dolgozik” – állapították meg róla, és az sem kerülte el a gyermekek figyelmét, hogy munka közben a mester néha az üllő mellé ütött, ami felkeltette kíváncsiságukat.
– Az anyagon néha fordítani is kell, ám ilyenkor jobb mellé ütni, mint megállni, és aztán ismét felemelni a kalapácsot – hangzott a válasz.
Bemutatták a kovácsok öltözetét, szerszámait, megtudhattuk tőlük azt is, hogy a kovácsüllő súlya jócskán meghaladja a mázsát, és hogy Nagy György kovácsoltvasból készült, régi tárgyakat bemutató gyűjteményében még egy hajvágógép is található.
„A népmeséinkben, mondókáinkban, de irodalmunkban és a művészetekben is mindig jelen voltak a kovácsok” – hangsúlyozták a fiatal előadók, büszkén jelentve ki azt is, hogy bizony, e mesterség gyakorlóit a történelem folyamán is mindig a bölcs emberek soraiban tartották számon, nem véletlen, hogy mondás is fennmaradt róluk: „Okos arca van, mint egy kovácsnak”.
Beszéltek még a fém megmunkálásának magyarországi kezdeteiről, de mitológiai alakokról is: Héphaisztoszról, a kovácsmesterség istenéről, vagy Ptah-ról, akit a kézművesek isteneként tiszteltek a régi egyiptomiak.
A baróti Bőrhegedű csapat – ahogy magukat elnevezték – nem titkolt vágya az, hogy dobogós helyezést érjen el a vetélkedőn. A vonzó díjak közül pedig leginkább annak örvendenének, amelyik helyet biztosítana számukra a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban jövőben megrendezendő népi mesterségek táborba. Böjte Ferenc / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Panaszlevél az államelnöki hivatalnak a katolikus iskola alapítása kapcsán
A marosvásárhelyi Unirea Főgimnázium közösségének képviselői levélben fordultak Románia államelnöki hivatalához, amelyben megdöbbenésüket fejezik ki az RMDSZ kezdeményezte és a parlament mindkét háza által elfogadott tanügyi törvénymódosítással kapcsolatban. Szerintük indokolatlan még egy kisebbségi iskola létrehozása, és nem férne el két tanintézet ugyanabban az ingatlanban.
December 4-én mindkét ház elfogadta az RMDSZ módosító javaslatát, miszerint ezután törvénnyel is létre lehet hozni kisebbségi oktatási intézményeket az országban.
A jogszabály-módosításra azért volt szükség, hogy jogalapot teremthessen arra, hogy a parlament törvény útján alapíthassa újra a marosvásárhelyi katolikus iskolát. Ezután következik annak a törvénytervezetnek a tárgyalása és elfogadása, amely kimondja a Római Katolikus Teológiai Gimnázium megalapítását.
Az Unirea Főgimnázium közösségének képviselői a Románia államelnöki hivatalának címzett levelükben kifejtik, az Unirea Főgimnázium tehetetlenül nézte végig a törvénymódosító javaslatot és annak elfogadását, és megdöbbenve vették tudomásul, hogy a módosítás indoklása nem tartalmaz semmiféle magyarázatot a tanügyi törvény 45. cikkelyének 2.1 bekezdésére vonatkozóan a nemzeti kisebbségek iskoláinak létrehozásával kapcsolatban, a korrupcióellenes ügyészség (DNA) vizsgálódásai, illetve a folyamatban lévő bírósági perek ellenére.
Szerintük 2004 óta, azaz amióta az ingatlant visszakapta a római katolikus egyház, bizonytalanságban él az unireás közösség, és 2015-ben nemzeti szegregáció és visszaélésszerű átvétel útján valósult meg az iskolaalapítás anélkül, hogy az Unirea Főgimnázium ebbe beleegyezett volna.
Arra is kitérnek, hogy az unireás közösség jogi lépései a törvénytelenül és visszaélésszerűen megalapított Római Katolikus Teológiai Gimnázium megszüntetését eredményezték, és így az iskola átkerült a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Gimnáziumba.
Az oktatási törvény módosítása közvetlenül érinti a Maros, Hargita és Kovászna megyei román közösségeket, továbbá nem nyújt semmilyen korrekciós vagy védintézkedést az új kisebbségi oktatási intézmények létrehozásával érintett tanügyi egységek számára. A nemzeti kisebbségek tanintézeteinek létrehozásáról szóló 45. cikkelyének 2.1 bekezdése nem ad magyarázatot az ilyen egységek anyagi alapjára és helyiségeire. A Mihai Viteazul utca 15–17. szám alatti tanintézet nem biztosítaná a szükséges helyet két iskolaegységhez, amelyeknek több mint 1300 diákja van – olvasható a szülők levelében.
Azt is szóvá teszik benne, hogy jelenleg Maros megyében számos kisebbségi osztály működik az iskolákban alacsony átmenési arány és magas iskolaelhagyási mutatók mellett.
Úgy vélik, a törvény túl sok kisebbségi tanintézet létrejöttéhez vezetne.
Továbbá azt is szóvá teszik, hogy a teológiai szakirányú osztályok létrehozását nem indokolja a katolikus iskolai osztályok hiánya, figyelembe véve, hogy az utolsó népszámlálás adatai szerint három százalék volt a katolikus diákok aránya (a szülők állítása ellenére a 2011-es népszámlálási adatok arról tanúskodnak, hogy Maros megye 550 846 lakosa közül 48 530 vallotta magát római katolikusnak, ami a lakosság 8,8 százalékát jelenti. Országos szinten pedig az ortodoxok után a római katolikus felekezetűek vannak a legtöbben – szerk. megj.).
Az Unirea Főgimnázium képviselői remélik, hogy nem válnak a törvény áldozataivá, és korrekciós intézkedéseket vezetnek be a főgimnáziumért, és mint írják, nem fogják őket elszigetelni és elfelejteni Románia szívében. A levelet Marius Pascan, Maros megye volt prefektusa is megosztotta kedden Facebook-oldalán, bár egyelőre nem reagáltak rá túl sokan. Hajnal Csilla / Székelyhon.ro

Értékes zenei adomány a Csikynek
Tekintélyes, zenepedagógiai és zenetörténeti szempontból igen értékes adománnyal gazdagodott a Csiky Gergely Főgimnázium könyvtára. Horváth Tünde aradi ny. zenepedagógus és karnagy, az egykori aradi Vox Juventutis gyermekkar megalapítója és lelke évtizedeken át féltve őrzött és gyarapított könyv- és dokumentum-gyűjteményének egy részét ajánlotta fel az iskola számára. A zenei oktatás, a zenepedagógiai képzés szempontjából, ugyanakkor az aradi kulturális örökség tekintetében igencsak hasznos felajánlás darabjai már felkerültek a főgimnázium könyvtárának polcaira.
Horváth Tünde a Nyugati Jelen érdeklődésére elmondta, szerette volna, ha a megye egyetlen magyar középiskolájának is lenne egy zenei könyvtára, az elhatározás körülbelül egy évvel ezelőtt fogalmazódott meg benne. Egy élet munkájáról van szó, zenei, módszertani könyvekről, köztük szépirodalmi kötetekről, melyek zeneszerzők életét mutatják be, és melyek a zenepedagógus szerint nagy mértékben fejleszthetik a diákok zenei kultúráját. Az adomány darabjai között – mintegy 270 könyv és más anyag – akadnak óvónők és zenetanárok számára egyaránt hasznos kották, valamint a Vox Juventutis gyermekkar teljes történetét (12 évet) felölelő dokumentumok (naplók, fényképes beszámolók, sajtókivonatok, film- és hanganyagok stb.). „Úgy éreztem, hogy egy hasznos, örömteli és értékes gyűjteményt hagyhatok az iskolának. Nem akartam elveszni hagyni ezt a hatalmas zenei anyagot” – mondta lapunknak a pedagógus, aki szíve szerint a régi hanglemezeit is átadta volna, az iskola azonban ilyenekre nem tart igényt. A gyermekkar életét, fellépéseit, sikereit végigkövető emlékfüzetektől azonban még nincs szíve megválni, hiszen most is gyakran elcsuklik a hangja, amikor a Vox Juventutisról mesél. Az énekkarról egyébként könyvet is írt, a kötetet még a 2015-i adventi kórustalálkozón mutatták be.
Lapunk megkeresésére Tóthpál Renáta aligazgató a főgimnázium vezetősége nevében mondott köszönetet az egyedi adományért, melyet ígérete szerint nagy becsben fognak őrizni az iskola küszöbét átlépő nemzedékek számára. Sólya Emília / Nyugati Jelen (Arad)

Sok minden érdekli a tanulókat a hivatalos tananyagon kívül
Nagyenyeden tartották a TUDEK országos szakaszát
Három napon át betöltötték a nagyenyedi Bethlen-kollégiumot azok az „okos diákok,” akik diáktudományos munkákban jeleskedtek. A szervező iskola kitűnő vendégfogadónak bizonyult, és igen jó körülményeket biztosított a részvevőknek. A tanulók felkészítő tanáraikkal Erdély legkülönbözőbb részeiből érkeztek. A 2017-es TUDEK (Tudományos Diákkörök Erdélyi Konferenciája) lehetőséget kínált számukra, hogy tanórán kívül született ötleteiket, munkáikat, egyben tehetségüket, szorgalmukat bemutassák hasonló érdeklődésű társaik és tanáraik előtt.
A konferencia nem kimondottan verseny jellegű, hiszen innen mindenki nyertesként távozott. A rendezvény benne van az iskolai és iskolán kívüli nevelő tevékenységek országos kalendáriumában, tehát hivatalos és támogatott. A 2017-es TUDEK előzetesen 138 diákot és felkészítő tanáraikat szólította meg. Jeles vendégek segítettek a szakszerű lebonyolításban. Soós Anna, a kolozsvári BBTE rektor helyettese a bíráló bizottság elnöki tisztjét is betöltötte. Köszöntötte az értekezletet: Kovács Zoltán, a tanügyminisztérium kisebbségi oktatási államtitkárságának képviselője, Dăncila Alexandru Fehér megyei főtanfelügyelő helyettes, Lőrincz Helga Nagyenyed alpolgármestere, Pénzes Gábor a Kutató Diákok Országos Szövetsége ügyvezető elnöke, Nagy Timea Fehér megyei magyar tanfelügyelő, Kovács Irén Erzsébet oktatási államtitkár, Szőcs Ildikó kollégiumi igazgató
Az önképzés jelentőségét a következőképpen fogalmazták meg: „szabadidőben zajló, második, sokszor falak nélküli iskola, ahol nincs sulykolás, kényszer vagy izgalmas számonkérés, de annál több kíváncsiság, kezdeményezés és eredetiség. Itt könnyen megterem a jó közösségi élmény, az alkotás, a felfedezés öröme. Nő a diákok önbizalma, személyiségük autonóm módon fejlődik.” Ez a hosszú tapasztalatból adódó meggyőződés vezette azokat a diákokat, akik bemutatták munkáik eredményeit. A tartalmas programfüzet széles skálájú tematikát tükröz. Tíz szekcióban folytak a bemutatók és az értékelések, például irodalom, irodalomelmélet, nylevészet; történelem, művészet és vallástörténet; néprajz, társadalomtudományok; biológia (állattan, növénytan, embertan); földrajz, környezetvédelem; matematika, fizika, kémia. Összesen 89 dolgozat hangzott el. Minden bemutató teremben a kollégium házigazda tanára segítette a gördülékeny lebonyolítást. Az értékelő bizottság zömében kolozsvári egyetemi szakemberekből állt. Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)

Zene és varázslatos mesevilág
Filharmonikusaink péntek esti hangversenye varázslatos mesevilágba kalauzolta a közönséget. Şerban Marcu mitológiai tárgyú szimfonikus költeménye Aktaión és Artemisz legendájából inspirálódott, Alexander von Zemlinsky zenekari fantáziája pedig A kis hableány című Andersen-meséből merítette mondanivalóját. Csajkovszkij Variációk egy rokokó témára című alkotását ugyan nem mese ihlette, de Aurélien Pascal fiatal francia csellóművész pazar előadásában, a variációkban a zene varázslatos, mesés világa lüktetett.
Şerban Marcu (sz. 1977) Acteon (Aktaión) című szimfonikus költeménye eredetileg egy 14 tagú kamarazene együttesre íródott, nagyzenekari feldolgozása nagyobb kifejezőerővel bír. Alapjául a vadász Aktaión tragikus története szolgál, aki a legenda szerint megleste a meztelenül fürdőző Artemiszt, az istennő pedig haragjában, szarvassá változtatta. Az üldöző vadászból üldözötté vált Aktaiónt végül a saját vadászkutyái marcangolták szét, mert nem ismerték fel gazdájukat. A drámai szimfonikus költeményben a férfias, energikus téma Aktaiónt, a gyöngéd lírai Artemiszt képviseli. A vonósok az erdő mélyének titokzatosságát, a fafúvók a lírai, a rezek és ütősök a mű drámai vonalát erősítik. A szimfonikus költemény középső részének szuggesztív zenei képeiben egyre növekvő zaklatottság, feszültség uralkodik, szinte érezni a veszélyt, amint a vadászkutyák a szarvassá változtatott Aktaiónt üldözik, majd szétszaggatják. A finálé elcsendesülő hangjai a haldokló könnyes búcsúját idézik.
A szatmári születésű, Kanadában élő Andrei Feher világhírességektől tanult, jól felkészült, muzikális karmester. Mozdulataiban nincs semmi túlzás, semmi felesleges. Az est teljes műsorát magabiztosan, precízen, a hangulatok és színek gazdag palettájával vezényelte. Habár a hangverseny minden egyes műsorszáma szerzett élménypillanatokat, mégis az est fénypontjának Aurélien Pascal fiatal francia csellóművész fantasztikus interpretációját tartom.
Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840–1893) Variációk egy rokokó témára című gordonkára és zenekarra komponált művében, ahány variáció, annyi szenvedéllyel elmesélt, érzelemdús történet, amelyek mindegyikében ott szunnyad a balettszerűség. Aurélien Pascal meleg tónusú, muzikális előadásában a virtuozitás és a poézis, a magabiztosság és az érzékenység, a szenvedély és az énekszerűség, valamint a „mesélőkedv” harmóniája lenyűgöző volt. Ragyogó előadását a közönség és a zenekar is nagy ovációval fogadta. A ráadásként játszott Rosztropovics-, illetve Duport Etűdcsak újabb bizonyítéka volt annak, hogy a 22 éves csellóművész nem ismer lehetetlent a virtuozitásban, a dinamikai árnyalatok finomságában, sem az érzelmi sokszínűségben.
Alexander von Zemlinsky (1871–1942) A kis hableány című három részes zenekari fantáziája ritkán hallható zenei csemege. Zemlinsky ismerte ugyan a 20. századi törekvéseket, de megmaradt romantikusnak. Zenéjében az egyedi jegyek mellett, Wagner, R. Strauss, Mahler hatások érezhetők. Az első zenekari „tabló” a tenger mélyének sejtelmes világát idézi, azt a „hullámokon túli világot”, amelyben a kis vízi tündér él. Vihar kerekedik, egy hajó veszélybe kerül, és a hullámok lesodorják a herceget. A kis sellő megmenti a herceget, akibe beleszeret. Szerelméért minden áldozatra kész. A második zenekari képben, remélve, hogy szerelme viszonzásra lel, a varázsló „banya” segítségét kéri, változtassa őt érző földi lénnyé. A herceg nem tudja, hogy a vízi tündér mentette ki a tengerből, és egy hasonló szőke hajú, kék szemű hercegnőt vesz feleségül. A harmadik részben beteljesül a varázsló banya jóslata, mivel a herceg más leányba szeretett, a hableány szíve összetörik, megsemmisül. Ezen az estén a kis hableány törékeny alakját, szenvedélyeit, vágyait, bánatát Ana Török meleg tónusú, bensőséges, érzékeny hegedűszólói idézték. Andrei Feher keze alatt a zenekarnak sikerült a fantázia érzelmi hullámzásait, romantikus szárnyalását, ezernyi hangszínét megcsillogtatnia. A mű fináléja magasba emelt, jeléül annak, hogy a mesebeli hableány szelleme tovább él a gyermekek és a gyermekszívű felnőttek jótetteiben. Kulcsár Gabriella / Szabadság (Kolozsvár)

Látszateljárás az EMNP feljelentése nyomán
Se hang, se kép
Semmi hír arról az eljárásról, amit az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) vezetője indított a Románia Modernizálásáért Nemzeti Koalíció (CNMR) elnöke ellen. Toró T. Tibor (fotó) még augusztusban tett gyűlöletkeltés vádjával bűnügyi feljelentést Alexandru Cumpănaşu ellen.
Alexandru Cumpănaşu Kelemen Hunor román állampolgárságának megvonását kezdeményezte azt követően, hogy az RMDSZ szövetségi elnöke kijelentette: az erdélyi magyarság nem tudja, és nem akarja ünnepelni Erdély és Románia egyesülése kinyilvánításának 2018-ban esedékes centenáriumát, és ez az erdélyi magyarság egészének az életérzését fejezi ki. Úgy vélte: bár blöff az egész (az állampolgárságot nem lehet megvonni) a fenyegetés megfélemlítő hatással van az egész erdélyi magyar közösségre, arról nem is beszélve, hogy ezt követően a román politikusok kifejezett késztetést éreztek arra, hogy maguk is „beszálljanak a versenybe, és megmutassák, hogy ki jobb román”. Toró szomorúnak tartotta, hogy Klaus Johannis államfő semmilyen módon nem reagált az azóta is dagadó botrányra.
– Miután megtettem a feljelentést, behívtak a rendőrségre, ahol nyilatkozatot vettek, jegyzőkönyvet írtak, átvették azokat a plusz bizonyítékokat, amiket bevittem, és azt mondták, hogy majd értesítenek a fejleményekről. Egyelőre se hang, se kép – mondta el megkeresésünkre az EMNP ügyvezető elnöke. Toró nem számít arra, hogy „csoda történne karácsony előtt”. Úgy véli, bizonyosan megpróbálják „elásni” a témát, azonban tény, hogy egyelőre arról sem kapott értesítést, hogy az ügyet a bűnügyi nyomozás elindítása nélkül (n.u.p) lezárták volna – az érvényben lévő jogszabály értelmében ugyanis arról is értesíteni kellene a felperest. Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Gyermekekről felnőtteknek
Rossz volt egyedül
Amint arról már beszámoltunk, az általuk alapított budapesti Pont Kiadó legfrissebb termésével november végén Sepsiszentgyörgyre is ellátogatott a Szávai házaspár. A Bod Péter Megyei Könyvtár olvasótermében velük folytatott beszélgetésen pedig nemcsak egy-egy általuk írt könyv megismerésével bővült a hallgatóság szellemi kincsestára, hanem egy megrázó lelki élménnyel is. Szávai Ilona és Szávai Géza ugyanis legújabb könyvében fájdalmas, egyénileg és társadalmilag egyaránt megkerülhetetlen témákat feszegetett.
„Most, amikor az egész kortárs világot érintő gazdasági válság nyomán közérzeti, morális és kulturális válságjelenségeket is érzékelünk, még fontosabb feltenni azokat a kérdéseket, amelyek a magyar gyermekkultúra állapotából fakadóan egész jövőnket érintik.” Ennek a megállapításnak a jogossága, mely Szávai Ilona Az egyke című kötete fülszövegében olvasható, sajnos, kétségbevonhatatlan. Hiszen, amint a cím is sugallja, a magyar nemzettesten belül és általában a nyugati civilizációban általánossá vált egygyermekes családmodell több irányba ható következményeit ma már nem lehet, de nem is szabad az asztal alá seperni. Illetve, ha továbbra is ezzel próbálkozunk, akkor annak ránk nézve tragikus következményei lesznek. Ráadásul a Föld más vidékein, például Kínában és Indiában, de nem csak, túlnépesedéssel küzdenek, ezért amíg nálunk a több gyermek vállalása jelenti a jövőt, ott ennek éppen a fordítottja igaz. Ebből viszont azonnal egy megkerülhetetlen kérdés következik. Hogyan lehet a Földön összeegyeztetni ezt a két, egymással ellentétes társadalmi–erkölcsi–érzelmi elvárást?
Szerzőnknek a téma iránt megnyilvánuló érzékenysége és felelősségtudata személyes okokra vezethető vissza. Gyerekhalállal végződő első szülése után világra jött második gyermekét ugyanis nem követhette egy újabb testvér, ezért egykeként kellett felnőnie. És, hogy ezt miként élte meg az édesanya, édesapa, valamint a legjobban érintett, a magányos kislány, az ebben a könyvben mind-mind le van írva. De nem öncélúan, hanem a kényszerből vagy saját elhatározásból egykét nevelőknek nyújtandó tudati, lelki fogódzóként.
Az immár háromgyermekes Szávai Eszter így vall az általa átéltekről: „Utáltam egyedül lenni. Egyedül gyerekként. Szerettem volna egy fészekben lenni sok más bolyhos csibével, melegben, biztonságban. (…) Hiányzott az akol melege. A közösség. Rossz volt egyedül gyereknek lennem.”
Szávai Géza, a Harmincdekás Pistike színházi ruhája cím alatt megjelent novelláskötetében, melyben a szerző korábbi írásai is megtalálhatók, azonos témával foglalkozik. Minden benne található írás a gyerekek, fiatalok világáról szól. A címadó novella például egy vidéki városkában nehéz körülmények között élő, de a maguk módján mégis boldog fiatal értelmiségi pár mindennapjaiba nyújt betekintést. Egy olyan házasságba, melynek tagjai a megfogant gyereknek a nehézségek ellenére is örülni tudnak. A színházba menés viszont megfelelő öltözet hiányában mindkettőjüknek gondot okoz, míg a férj meg nem fogalmazza, hogy nem a külső a fontos, hanem ami mögötte rejlik, és a megszületendő gyerek. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A román király
Sajnáljuk ezt a kilencvenhat éves öregembert, aki végül is Lear királyként távozik az övéi közül, miután ezelőtt hat évvel jobb beszédet mondott a román parlamentben, mint bármelyik eddigi elnök.
A kilencvenes évek legelején, talán 1990 novemberében néhány napos svájci körúton voltam egy román ellenzéki küldöttséggel. Egy ottani alapítvány hívott meg minket, több svájci politikussal találkoztunk, és kisebb-nagyobb fórumokon is részt vettünk, ma is emlékszem egy népes közönség előtt lezajlott genfi vitaestre. Persze a résztvevők zömmel ottani románok és magyarok voltak, de a vita franciául folyt. Radu Câmpeanu szenátor, a Nemzeti Liberális Párt elnöke, Marcian Bleahu szenátor, az egyik környezetvédő párt elnöke és Gabriel Țepelea képviselő, a Román Nemzeti Parasztpárt alelnöke volt még rajtam kívül a küldöttségben. Szenátor voltam én is, más tisztségem nem volt, és valószínűleg azért esett rám a választás, mert beszéltem franciául.
Abban az időben még rendkívül gyenge volt az ellenzék a román parlamentben, ennek érzékeltetésére elég, ha felidézem, hogy a kormányzó Nemzeti Megmentési Front után a Romániai Magyar Demokrata Szövetség volt a második legnagyobb politikai szervezet a maga alig több mint hét százalékával. A parasztpártiak például csak a képviselőházba jutottak be, a liberálisok pedig ott voltak ugyan a szenátusban, de kevesebben, mint mi, és volt még néhány környezetvédő, illetve egyetlen független szenátor is, az alkotmányt kidolgozó bizottság egyik tagja, Antonie Iorgovan. Nagy szükség volt hát arra, hogy az ellenzék szolidaritását külföldön is minél gyakrabban bizonyítsuk, másrészt a Román Nemzeti Parasztpárt és akkor még a Nemzeti Liberális Párt is próbálta lemosni magáról a két világháború közti nacionalista múlt nyomait, és keresték az együttműködést az RMDSZ-szel.
Marosvásárhely márciusa után Nyugat-Európában is sokat számított a magyarokkal való jó viszony, kellett a szalonképességhez. Természetesen nekünk is szükségünk volt rájuk, hiszen akkorra már kiderült, hogy Ion Iliescuékkal nem tudunk zöldágra vergődni, miközben például Corneliu Coposut, a Parasztpárt elnökét én intelligens és karizmatikus, pártjának egykori nézeteit revideálni hajlandó, a román-magyar megegyezést nemzeti érdeknek tekintő politikusként ismertem meg. Minden vitánk dacára máig szimpátiával gondolok vissza rá, akárcsak Gabriel Țepeleára vagy a a párt későbbi elnökére, a szintén börtönviselt Ion Diaconescura.
Vitáztunk Svájcban is, nyilvánosan is, többek közt azon az említett genfi fórumon, de azt hiszem, az összbenyomás rólunk mégis az lehetett, hogy közösen keressük a kiutat Románia számára. Látogatásunk második vagy harmadik napján vendéglátónk, a meghívó alapítvány titkára valamilyen ürüggyel egyenként félrehívott minket, és megkérdezte, hogy hajlandók lennénk-e megállni Versoix-ban, találkozni Mihály királlyal. Nem nagy kitérő, tulajdonképpen útba esik. Ez a megálló természetesen nem szerepelt a hivatalos programban, hiszen Hohenzollern Mihály abban az időben még persona non gratának minősült Romániában. 1990 áprilisában megpróbált ugyan Zürichben repülőre szállni, hogy Bukarestbe utazzék, de ezt a román hatóságok valamilyen ürüggyel megakadályozták. Gondolom, akkor még beutazási vízumra lett volna szükség. Nem sokkal svájci látogatásunk után pedig, 1990. december 25-én ismét megpróbálkozott a romániai úttal, el is jutott kíséretével együtt Otopeni-re, sőt, gépkocsival elindultak Curtea de Argeș felé, de végül a csendőrség feltartóztatta őket, visszavitték a repülőtérre, és gyakorlatilag kitoloncolták őket.
Csak jóval később, 1992 húsvétján látogathatott haza Romániába az a férfiú, aki személy szerint is nagy bátorságról tett tanúbizonyságot 1944. augusztus 23-án, amikor elrendelte Ion Antonescu marsall letartóztatását és a hadsereg átállását. Huszonhárom éves fiatalember volt akkor, nyilván a körülötte levő román politikusok készítették elő a román nemzet huszadik századi történelmében sorsdöntőnek számító lépést, de azért a legnagyobb kockázatot ő vállalta. Sokat köszönhet Románia a Hohenzollern családnak már a tizenkilencedik század második felétől, amikor I. Hohenzollern Károlyt meghívták uralkodónak, és attól kezdődően a román állam sokkal szorosabban illeszkedett Európába, királyainak az európai monarchiákkal való szerteágazó kapcsolatait – a rokoni szálakat – kellőképpen kihasználva. Aztán 1947 végén a köztársaság kikiáltásával a még mindig csak huszonhat éves Mihályt megfosztották trónjától, és az országból is kiebrudalták.
Nekem, aki az ötvenes években voltam kisgyerek, a királyság már csak költészet volt, Arany János verséből, A walesi bárdokból, esetleg Petőfi Sándortól tudtam, hogy mit is érdemelnek a zsarnokok: „Akasszátok fel a királyokat”. Előttem van most is, az egyik gyereklap szép színes oldalain láttam gúnyképet a Hohenzollernekről: molyrágta palástban, ütött-kopott vulkánfíber bőrönddel (tudja-e még valaki, mi is az a vulkánfíber) érkezik a király Romániába, és kincsekben dúskálva, megrakott vonattal távozik ugyancsak ő, hiszen a karikatúra a történelmi idővel mérve amúgy sem túl hosszú életű dinasztiát egyetlenegy alakban jelenítette meg. Máig könyv nélkül tudom Horváth Imre minden bizonnyal nemcsak a hivatalos elvárásokat, hanem a korhangulatot is tükröző négysorosát (Neked tiszteleg): „Királyság volt s most Népköztársaság van. / Mit jelent ez? Figyeld az éneket: / a réginél még te álltál vigyázzban, / az új himnusz már neked tiszteleg.”
Mindent összevetve, az iskolában sulykolt kommunista ideológia mellé szüleink, nagyszüleink Kossuth-pártiságát, Habsburg-ellenségét is figyelembe véve, nem fűzött engem semmiféle kései nosztalgia a monarchiákhoz és ehhez a fiatalemberhez sem, akinek arcvonásait az akkor már értéktelen vasdarabokon, a forgalomból kivont százlejes érméken (román szóval „szutásokon”, ahogy a Székelyföldön mondták a régi pénzzel játszó gyermekek) láthattam eleget. Éppen ellenkezőleg: gyűlöltem mindenfajta privilégiumot, dühös republikánus voltam én is Petőfivel együtt, és mi tagadás, ma is az vagyok. Meggyőződésem szerint egyenlőnek kellene születnünk, de ma már azt is jól tudom, hogy nem születünk egyenlőnek. Privilégium lehet a hely, az idő és persze a vagyon, amelybe beleszületünk, és ezeket a különbségeket teljesen megszüntetni nem lehet, viszont kutyakötelességünk enyhíteni rajtuk, és ahol mód van rá, egyenlő esélyeket kínálni mindenkinek.
Nemcsak én, hanem a romániai közvélemény túlnyomó része is monarchia-ellenes volt még a kilencvenes években. Az alig összeomlott kommunista rendszer ideológiája egalitárius volt ugyan, de a hatalomgyakorlást minden szempontból a személyi kultuszra építette. Mi sem állt távolabb tőlünk, mint egy újabb személyi kultuszt támogatni, hívják bár alkotmányos monarchiának. A hajdanában még monarchista történelmi pártok is így voltak ezzel, ahogy én láttam. Elenyésző volt ezeken a pártokon belül is a monarchista áramlat, egy-két olyan közismert személyiséget leszámítva, mint például a neves színész Ion Caramitru.
Nem is értettem Ion Iliescut, miért ijedt meg, hogy Mihály haza akart látogatni. (Mert nyilvánvalóan az államelnök döntése volt, hogy nem engedték be a királyt.) Amikor aztán mégis beutazhatott, ki is derült, hogy semmiféle társadalmi megrázkódtatást nem okozott ez a látogatás. Nos, nem győzöm ismételni, nem vagyok monarchista, ráadásul a Hohenzollern-dinasztia sok jót a magyaroknak nem hozott az elmúlt másfél évszázadban. Ennek ellenére szívesen találkoztam Mihály királlyal. Némi lobbi-lehetőséget is láttam ebben, de főként kíváncsi voltam arra az emberre, akinek arcképére az egykor „szutásokról” emlékeztem. Habozás nélkül igennel válaszoltam az óvatos tapogatózásra, és így válaszolt Gabriel Țepelea és Marcian Bleahu is. Viszont Radu Câmpeanu nem vállalta a találkozót. Szapora szavakkal magyarázgatta, hogy éppen akkorra fontos interjút beszélt meg fontos újságírókkal, miközben mindannyian tudtuk, miről van szó: félt. Attól félt, hogy amennyiben otthon kitudódik, politikai esélyeit csökkenti egy ilyen találkozó. Igen, az emigrációból hazatért Radu Câmpeanut egy egészen rövid ideig karakán disszidensnek gondoltam, aztán közelebbről megismerve, rá kellett jönnöm, meglehetősen kisszerű opportunista. 1990 tavaszán, amikor ő a liberális párt színeiben, Ion Rațiu meg a parasztpárt színeiben volt elnökjelölt, az erdélyi magyarok, különösen a székelyföldiek tömegesen Câmpeanura szavaztak, holott az RMDSZ-nek az volt az álláspontja, hogy Rațiu és közte nem teszünk különbséget, és arra biztatjuk a választókat, döntsék el, kire szavaznak, csak ne Ion Iliescura. Viszont az akkor nagy befolyással bíró Király Károly egyik marosvásárhelyi híve, Jakabffy Attila egy rádiónyilatkozatban Câmpeanu támogatására szólította fel a magyarokat.
Ezzel önmagában nem is lett volna baj, annál is inkább, mert Ion Iliescu elsöprő fölénnyel nyert, és ezen a mi szavazataink, sajnos, sehogy sem tudtak volna változtatni, de a Nemzeti Parasztpártnál teljesen fölöslegesen szereztünk egy fekete pontot. Radu Câmpeanu pedig nemhogy méltányolta volna ezt a támogatást, hanem 1992 nyarán kiléptette pártját az ellenzéki koalícióból, a Demokratikus Konvencióból, azzal az indokkal, hogy az RMDSZ jelenléte a koalícióban rontja a választási esélyeiket. Külön indultak az 1992-es őszi választásokon, és mi tagadás, nagy elégtételem volt, hogy Radu Câmpeanu számítása nem vált be, ugyanis be sem jutottak a törvényhozásba. 1992 és 1996 között így csak a Demokratikus Konvencióban maradt szakadár liberálisok voltak ott néhányan a parlamentben.
Megálltunk tehát Versoix-ban. Szép, de meglepően kicsi tóparti villában lakott a királyi család. Mint a mesében: király, királyné és három királykisasszony fogadott minket (ezek szerint a másik kettő éppen máshol volt), Margit, Ilona és Zsófia, vagyis Margareta, Elena és Sofia. Margit, a trónörökös fáradt, de még fel-felsugárzó szépség, Zsófia kissé molett, vonzó teremtés, Ilonára nem emlékszem, csak tudom, hogy ott volt, ha össze nem tévesztem Irénnel (Irina) vagy Máriával (Maria). Mihály viszont... hát ő hatvankilenc évesen, megráncosodva is szakasztott olyan volt, mint azokon a gyermekkori pénzérméken a fiatal király.
Nem torzult semmit a tartása sem, az arca sem, csak meggyűrődött nyilván. Előbb figyelmeztettek minket, hogy a kötelező megszólítás: „Maiestate”, vagyis „Felség”, ez Țepeleának meg Bleahunak nem is okozott nehézséget, én viszont csak jónapottal és enyhe meghajlással köszöntem, de ez végül nem keltett megütközést, hiszen egy magyar politikus jelenléte önmagában is fontos gesztus volt a királyi család számára. Rokonszenvvel fogadtak, a társalgás hol románul, hol franciául zajlott, ugyanis a királyon kívül a többiek nem beszéltek románul. Anna királyné egyszer vagy kétszer franciásan Michel-nek szólította a férjét, de egyébként nagyon visszafogott volt. Mihály a sok évtizedes száműzetés után is meglepően jól tudott románul, de kásás beszédét elég nehezen lehetett érteni. Nem lepett meg, olvastam róla, hogy műteni kellett annak idején, farkastorokkal született ez az egyébként jó kiállású férfi, az automobilok és repülőgépek szerelmese.
Beszélgettünk hát, időnként szinte kívülről láttam magamat, hogy mibe is csöppentem. Akasszátok fel a királyokat? Hol van az már! Mint egy sci-fiben, különös időhurokba kerültem, mintha a gyermekkorom előtti években lennék. És mégsem. Mert közben a körülöttünk levő világ tele volt új kérdésekkel, amelyekre választ kellett adni. Mihályt is felkészíthették persze, nem mulasztotta el a magyarokról kérdezni, és mintha nem csak udvariasságból kérdezett volna. Próbáltam precízen felvázolni az otthoni helyzetet, de laza voltam közben, nem volt túlságosan nagy tétje a találkozásnak, kíváncsian figyeltem a királyi családot, mintha a Louvres-ban jártunk volna, egy színes, furcsa, élő múzeumban, a megelevenedett történelemben.
Ami nonverbális üzenetként leginkább megmaradt bennem: a nyugalom. A király nyugodt, szinte derűs arca. Egy ilyen beszélgetés, akárcsak a későbbi két-három alkalom, amikor még szót válthattunk, nem volt alkalmas arra, hogy felmérjem politikai képességeit vagy tájékozottságát. De egyvalami hiányzott az arcáról, ami viszont a politikusokra annyira jellemző, ezt ma már rögtön észreveszem: a hatalomféltés feszültsége. A vérbeli politikusok szemében mindig ott van az ugrásra kész vad nem lankadó figyelme, a szörnyű éberség, hogy bármelyik pillanatban meg kell harcolni a hatalomért, taktikázni kell, hátulról bekeríteni vagy édesgetni, csapdába csalni, aztán felmorzsolni az ellenfelet. Saját hatalom-megszerzési és hatalom-megtartási technikáinak rabszolgája a politikus, és ez az örökös szenvedés van az arcán.
Sem Mihálynál, sem valamivel később Habsburg Ottónál nem láttam ezt a szenvedést. Az osztrák és magyar trónörököshöz emberileg is közelebb éreztem magam, néhányszor találkoztunk csupán, de nem felejthetem hosszú beszélgetésünket Bukarestben, a kormánypalotában, miniszterelnök-helyettesi dolgozószobámban. Németesen raccsolva, ám kifogástalanul beszélt magyarul az a bölcs öregember, aki Mihállyal ellentétben határozott politikai véleményt mondott, de ő politikus is volt, EP-képviselő. Viszont neki is nyugalom volt a tekintetében, és amíg tárgyaltunk, teljesen elfelejtettem Habsburg-ellenességemet. Ma már tudom, mi ennek a nyugalomnak a magyarázata: az öröklött címért nem kell megharcolni.
Mondom, gyűlölnöm kellene mindenféle privilégiumot, plebejusnak neveltek, ilyen vagyok, de a politikában megtanultam, hogy valamit valamiért. És mostanában sokszor elgondolkozom azon, hogy az igazi demokrácia analógiája vajon nem a csonka kúp vagy csonka gúla-e sokkal inkább, mint egy kihegyesedő mértani idom? Más szóval: a körülöttünk levő, fel sem épült és máris széteső demokráciák láttán óhatatlanul el kell töprengenem, talán ezeknek a rendszereknek az egyik nyavalyája éppen az, hogy a csúcsot nem hagyhatjuk üresen. Például úgy, hogy a legfőbb állami méltóságot, az elnöki tisztséget nemcsak időben korlátozzuk – két mandátumra általában –, hanem igazi hatalmat sem kellene a kezébe adnunk, kivéve a válsághelyzeteket.
Ez közhely, ezt mindenki tudja, ilyen a parlamenti köztársaság, de tessék megnézni: vajon nem az-e az oka mai politikai meghasonlottságunknak, a hatalmi ágak közti egyensúly már-már végzetes felborulásának, hogy egy tíz éven át regnáló államfő, Traian Băsescu a joghézagokat kihasználva, az alkotmányt rosszhiszeműen értelmezve olyan hatalommal ruházta fel a választott parlamenten kívüli intézményeket, hogy ezek ma már valószínűleg magát az államelnököt is fogságukban tartják, bárki is legyen az. A csúcson nemhogy túlhatalomnak, de hatalomnak sem kellene lennie, a csonka kúp vagy gúla teteje egy nyugalmas tisztás, egy apró fennsík, semmi más. Mint ahogy a miniszterelnöki mandátumokat is korlátozni kellene, hiszen az a tisztség is könnyen „kicsúcsosodhat”, könnyen válhat túlhatalmi eszközzé, ezt is tudjuk.
Így aztán, szégyenkezve bár, és alapjában véve meggyőződéses republikánusként továbbra is, de újabban fel-felötlik bennem, hogy egy született király, aki komoly hatáskörök nélkül, csakis azért került oda, hogy más ne lehessen azon a helyen, vajon tényleg olyan nagy kompromisszum lett volna-e éppen a felépítendő demokrácia érdekében. Nyilván ez ma már tárgytalan. Meghalt a király, és nem mondhatjuk, hogy éljen a király, mert ahogy látom, a Hohenzollern családban is dúl már a harc a hatalomért vagy talán a bőven visszakapott vagyonért, ki tudja. Az én időutazásom is véget ért, nincs már a „rosszpénzen”, a „szutáson” látott „jó arc”, eltűnt az a fiatalember, akinek gyerekként úgy állítottak össze iskolai osztályt, úgy válogattak különböző társadalmi rétegekből és régiókból osztálytársakat, hogy még egy magyar fiú is volt közöttük. Nem lett ő ettől magyarbarát, nincsen mit köszöngetnünk neki, de mégis sajnálom ráncos arcát, amelyet nem a hatalmi harc dúlt fel, csak a megállíthatatlan idő. A demokrácia dolgát pedig nekünk kellene elrendeznünk minél hamarább, egy olyan országban, ahol a kilencvenes években másodjára is kiűzték a királyt, aztán visszafogadták, kárpótolták palotákkal, kastélyokkal, sok tízezer hektár erdővel, most meg hisztérikus lelkiismeretfurdalással gyászolják.
Talán azért, mert csak azt lehet gyászolni igazán, akinek nem volt semmiféle hatalma fölöttünk, és éppen ezért nem kellett megkönnyebbülnünk titokban, hogy itt hagyott minket. Éppen ellenkezőleg, sajnáljuk ezt a kilencvenhat éves öregembert, aki végül is Lear királyként távozik az övéi közül, miután ezelőtt hat évvel, 2011. október 25-én, kilencvenéves születésnapján, a szavakat nehézkesen formálva is jobb beszédet mondott a román parlamentben, mint bármelyik eddigi elnök, Iliescu, Constantinescu, Băsescu vagy Iohannis. Pedig sem olyan felkészült, sem olyan rafinált politikus nem volt, mint a többiek. Csakhogy az elnökök arcáról letörülhetetlen a szavazatgyűjtés mimikája, mondataikból kiirthatatlanok a kortesbeszéd utálatos fordulatai, és miközben az országot emlegetik, a pártjukra gondolnak, és választóikat számolgatják magukban. Milyen jó lenne egy hatalom nélküli elnök, egy mandátuma végeztén vulkánfíber bőrönddel távozó, koronázatlan király, aki csak sétálgat azon a képzeletbeli tisztáson, hiszen semmi dolga, kizárólag azért van ott, hogy más a helyét ne bitorolhassa. Markó Béla / Transindex.ro

Magyar sarok a magyar óvodáknak
Hogy angyali tettek léteznek, bizonyítja a mai nap: Magyarország óvodafejlesztési programjának részeként a háromszéki magyar óvodák vagy óvodákban működő magyar csoportok Magyar sarok fejlesztőcsomagot vehettek át. Az ajándékozásra az Óvodapedagógusok a gyermekközpontú óvodákban című, tegnap délután Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban zajlott szakmai konferencia előzeteseként került sor.
Ha ajándék, azt illik megköszönni: a magyar sarkokért a sepsiszentgyörgyi Hófehérke és Gulliver óvodák kisgyerekei adtak táncos-mondókás-dalos műsort a hányatott sorsú iskola konferenciatermében nagy számban összegyűlt háromszéki óvónők előtt. Műsoruk után Brendus Réka, a Nemzetpolitikai Államtitkárság főosztályvezető-helyettese ismertette röviden a Kárpát-medencei óvodafejlesztési programot, kiemelve: a magyar sarkok sokoldalú, az ismeretek teljes spektrumának elsajátítására alkalmas felszereléseket tartalmaznak. Vârtic Mayla Júlia, a romániai oktatási minisztérium tanácsosa Kovács Irén Erzsébet kisebbségi oktatásért felelős államtitkár üzenetét tolmácsolva elmondta, a magyar sarkok az óvodások értelmi és érzelmi fejlődéséhez járulnak hozzá, köszönetét Magyarországnak az ajándékért úgy fogalmazva meg: ez az a ritka alkalom, amikor a kisebbségi lét előnyt jelenthet. Burus-Siklódi Botond, az óvodafejlesztési program erdélyi stratégiai partnerének, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke beszédében kifejtette, a program nem csupán a nagy és kis infrastruktúrai fejlesztésekről – óvodaépítéstől és – felújítástól a játszóterek építésén át az oktatási-didaktikai eszközök beszerzéséig – szól, hanem az óvodapedagógusok szakmai fejlesztéséről is, amelyeken való részvételre buzdította az óvónőket. A magyar sarkokról pedig megjegyezte: „elismerés és köszönet a korábban példátlan fejlesztési lehetőségért”. Végezetül Kiss Imre megyei főtanfelügyelő elmondta, a magyar sarkoknak Háromszéken 129 óvoda 4540 óvodása fog örülni, akiket 33 magyar ajkú óvónő oktat 242 csoportban.
A magyar sarkok jelképes átadását követően szakmai konferencia következett, Az óvodapedagógusok didaktikai kultúrájának megújulásáról címmel előadást tartott Szőcs Imola (Kovászna Megyei Tanfelügyelőség), Az óvoda és a család együttműködése a gyermekek fejlesztése érdekében címmel Márton Adél (Hargita Megyei Tanfelügyelőség), míg Deák Gyula – ezúttal a Romániai Magyar Néptánc Egyesület képviseletében – a népi hagyományok általi kompetenciafejlesztésről értekezett. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar kormány adományai
Ajándék az óvodáknak
Pénteken Szovátára, kedden délután Marosvásárhelyre is megérkezett a magyar kormánynak a megyénkbeli óvodáknak szánt ajándéka. A Kárpát-medencei Óvodafejlesztési Program keretében minden óvoda, ahol magyar tannyelven is folyik oktatás, egy Magyar saroknak nevezett csomagot kap, ami 35 készségfejlesztő játékot, mesés- és mondókáskönyvet tartalmaz, továbbá egy kis szekrényt, amelynek a polcain a játékok és könyvek elhelyezhetők. A csomag célja a gyermekek értelmi és érzelmi fejlesztése. Szovátán 100 csomagot raktak le Buslig Dalma Mária óvónő irányításával a Teleki Oktatási Központban. Kedden Marosvásárhelyen a 24 tonnás teherautó 112 szekrénykét hozott. Horváth Gabriella, a megyei pedagógusszövetség elnöke, Haller Katalin szaktanfelügyelő és Vincze Csilla, a marosvásárhelyi Fecske óvoda vezetője jól megszervezte a teherautóból a lerakodást. Az óvónők kérésére a szállítócég megbízottjai mellett több mint húsz apuka jelentkezett, marosvásárhelyi és Marosvásárhely környéki óvodás gyermekek szülei, akik hamar végeztek a munkával. A szekrényeknek Körtesi Sándor, a 7-es Számú Általános Iskola igazgatója adott helyet a mentőállomás mellett működő volt 6-os iskola egyik üres osztálytermében, ahonnan ma délutántól átvehetik az óvodák. Az óvodafejlesztési program a benyújtott pályázatok alapján óvodák építését, külső és belső fejlesztéseket, játszóeszközök beszerzését foglalja magában, továbbá az óvónők szakmai továbbképzését is. Népújság (Marosvásárhely)

Összefogásból születő ajándékok időseknek
Az egymásra figyelés jegyében keresik fel a napokban az egyedül élő dévai időseket a Petőfi-program ösztöndíjasai. Surányi Bettina és Virág Ádám a Szent Ferenc Alapítvány, a Dél-Nyugat-Erdélyi Unitárius egyházközség, valamint a Téglás Gábor Elméleti Líceum közösségével együtt készítenek karácsonyi csomagot, mellyel bekopognak a magányos idős emberekhez. – Az elmúlt hétvégén hét idős unitárius gyülekezeti tagot kerestünk fel. Mindannyian egyedül élnek, és nagy öröm volt számukra, hogy meglátogattuk őket. Igyekeztünk tartalmas csomagot összeállítani. Nagyfalusi Éva, a Szent Ferenc Alapítvány munkatársa cukrot és lisztet ajánlott fel a csomagokba és a családjában nevelkedő gyermekekkel linzert sütöttek. A Téglás iskola ötödik B osztályának diákjai Kun-Gazda Kinga osztályfőnökkel mézeskalácsot sütöttek, melyeket Fülöp Júlia unitárius ifjúsági lelkész díszített ki. Jómagam szalvétatechnikával díszített tálcát készítettem. Így állt össze a hét csomag, melyet Surányi Bettina, Petőfi-programos társammal, valamint Kosztandi Annamária nevelővel és két alapítványi gyermekkel vittünk el az idős emberekhez – meséli Virág Ádám, miközben Bettinával együtt gyúrják a következő adag mézeskalácsot. – Ebből a Szent Ferenc Alaptívány, az unitárius egyházközség, valamint az iskola munkatársait szeretnénk megajándékozni. De a héten folytatjuk az idős emberek felkeresését is. Hétvégén a római katolikus közösség hat magányos tagjához készülünk elmenni, szintén az alapítványi gyermekek kíséretében. Szándékunkban van felkeresni református időseket is. A most hétvégén kiosztásra kerülő csomagokba az említett összetevők mellé teát, csokoládét és szaloncukrot vásároltunk Bettinával és Nagyfalusi Éva jóvoltából gyümölcs is kerül a finomságok közé. Minden csomag mellé üdvözlőkártyát is adunk. Ezt szintén az ötödikes diákok készítették nagy szeretettel – mutatja a képeslapokat Virág Ádám. Miközben beszélgetünk, össze is áll a mézeskalács-tészta. Péntekig kisülnek a pogácsák és a cukormázas dísz is rákerül, hogy újabb idős emberek, munkatársak arcára, szívébe hozzanak mosolyt, karácsonyi hangulatot. Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)

Képek és emlékek 100 év karácsonyáról
Az Erdélyi Audiovizuális Archívumnak nem az első kiállítása, de tematikájában mégis első és figyelemfelkeltő, ugyanakkor az ünnepekhez közeledve időszerű is a kedden délután megnyitott fotótárlata a Sapientia Tudományegyetem Tordai úti épületében, 100 év karácsonya – kolozsvári kép-történetek a 20. századból címmel. A Sapientia EMTE, az Erdélyi Audiovizuális Archívum, a Korzo Egyesület valamint az Erdélyi Krónika közös szervezésében, már október elején meghirdették kolozsváriak körében a fényképgyűjtést azzal a céllal, hogy az elmúlt 100 évben készült karácsonyi fotókat digitalizálják, ezáltal megőrizzék, és a róluk mesélt kis történetekkel majd kiállítást szervezzenek. A kedd délutáni megnyitón jelen voltak a kurátorok: Blos-Jáni Melinda, Mira Marincaș fotós, Ferenczi Szilárd történész, Újvári Dorottya művészettörténész.
Blos-Jáni Melinda, az Erdélyi Audiovizuális Archívum vezetője a megnyitón úgy fogalmazott: szerették volna az archív képeket felhasználni, a személyes történeteket megismerni, és mindezzel hozzájárulni a vizuális kultúra fejlesztéséhez. A fényképeket azonban nem csak felhalmozni szeretnék, hanem kutatni is. A városlakók körében a karácsonyfa állítás, akárcsak a fotográfia, a 19. század második felében terjedt el inkább, a fényképezés pedig főleg a 20. század elején vált a családi otthonok részévé. Ettől kezdve készült egyre több fénykép a családokban az ünnepekről, a közös együttlétekről, és ezeknek a felvételeknek a segítségével tudhatunk meg több mindent egy adott történelmi korról is.
Hiszen a fotográfiák mesélnek korokról, szokásokról, divatról, meg természetesen az emberekről. Ennek a kiállításnak az ötlete a tavaly fogalmazódott meg az Orbán Lajos kiállítás nyomán, amikor a családi házat rekonstruáló részben rájött, milyen sok fénykép készült karácsonykor – mesélte Blos-Jáni Melinda. Úgy gondolta, ez egy olyan téma, amely mindenkit érint, hiszen mindenkinek vannak emlékei a karácsonyról: hasonló rituáléval bonyolítjuk le, mégis minden évben kicsit másképp telik, mert változnak a történelmi korszakok, az egyéni életek, vagy akár a fotók készítésének módszerei. Mindezt szerették volna felidézni a tárlattal. Az október elején meghirdetett fényképgyűjtési felhívásukra ugyan nem jelentkeztek tömegesen, de annál különlegesebb és érdekesebb felvételeket, valamint az ezekhez kapcsolódó személyes történeteket osztottak meg a lakosok, amelyek mintegy körüljárják a „kolozsváriságot”.
Ferenczi Szilárd történész az Erdélyi Krónika képviseletében elsősorban a történelmi szempontokról beszélt, amelyeket a felvételek megörökítenek és közvetítenek. Újvári Dorottya művészettörténész a Korzo Egyesület képviseletében felidézte egyik tematikus sétájukat, amely az 1989-es decemberi forradalomról illetve annak kolozsvári helyszíneiről szól, és amelyen tapasztalták, hogy az emberek szeretnek emlékezni, és inkább személyesebb módon osztják meg másokkal történeteiket. A családi fényképalbumok kutatása során pedig arról mesélt egy adatközlő, hogy karácsonykor az albumokat elővették, újranézték, és ezáltal mintegy összegyűlt ismét a nagycsalád az asztalhoz – az élők és az eltávozottak is, az emlékezés révén. A kiállítás is egy ilyen alkalom: az együtt ünnepelésé.
A kiállított fényképeket évszámok szerint csoportosították, mindegyikről rövid történet is olvasható.
Helyszín: Sapientia EMTE, Tordai út 4. sz.,B épület, I. emelet. Látogatható: 2017. december 12. és 2018. január 10. között.) Szabadság (Kolozsvár)

Búcsú a piszkos politikától
A csíksomlyói búcsú körüli UNESCO-s hercehurca megkülönböztetett védelem helyett eddig inkább csak a zarándoklat szellemiségéhez méltatlan helyzeteket eredményezett. Hogy miért sült el fordítva? Mert mindegy, mit emelnek be a romániai politikai színtérre: azt óhatatlanul megforgatják az aktuális vagy időtlen csatározások piszkában.
Az RMDSZ bő hat évvel ezelőtt kezdeményezte, hogy a csíksomlyói búcsút terjesszék fel az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének világörökség-listájára. Vitathatatlan, hogy a Kárpát-medence magyarságának egyik legnagyobb vallásos ünnepe nemcsak katolikus, nemcsak erdélyi, nemcsak magyar érték, hanem méltán válhatna a világörökség elismert részévé is.
A felterjesztés természetes lépés, ám az elmúlt évek kudarcsorozata ismeretében felmerül a kérdés, hogy vajon megérte, megéri-e. Hiszen nyugodt szívvel kijelenthetjük: a ma is százezreket megmozgató csíksomlyói búcsú léte, megmaradása nem forog veszélyben, nincs szüksége nemzetközi védelemre (mint például Verespataknak) – az UNESCO-cím odaítélése a székelyföldi zarándoklat esetében magától értetődő, ám csupán jelképes gesztus lenne.
Nyilván tisztában van ezzel az RMDSZ is, amely az elmúlt években nem egyszer a világszervezet küszöbéig vitte az ügyet, ám az utolsó métereken rendre elbukott a kezdeményezés. Ugyanis a felterjesztés idővel – sajnos – a magyarjelkép-üldözés tárgyává dagadt, a magyar érdekképviselet pedig egy éve – sajnos – már kampánytémává tette az ügyet.
Az UNESCO 2016-os közgyűlésén ugyanis az akkori szakértői kormány képviselője – az ígéretek ellenére – gyakorlatilag ellehetetlenítette a búcsú felterjesztésének elfogadását, a jogos magyar felháborodásból pedig Kelemen Hunorék megpróbáltak politikai tőkét kovácsolni a közelgő parlamenti választások előtt. „Ha nem vagyunk ott, ahol a minket érintő döntések születnek, akkor nem járunk sikerrel. Ezért kell felmutatnunk közösségünk erejét december 11-én” – fogalmazott egy évvel ezelőtt, az UNESCO-döntésre reagálva a szövetség elnöke.
Nos a közösségünk tavaly „megmutatta erejét”, a megizmosodott RMDSZ pedig „ott van”, ráadásul parlamenti együttműködést is kötött a kormánykoalíció tagjaival, ám mindezek ellenére a világszervezet idei, nemrég lezajlott közgyűlésén már fel sem merült a csíksomlyói búcsú ügye. A tavalyi felháborodás idénre egy írásbeli számonkéréssé szelídült, amelyet a parlament UNESCO-bizottsága (ilyen is van) címzett a művelődési minisztériumnak.
Az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnökének magyarázata pedig egy év elteltével is jobbára a Cioloș-kormány „hazug” képviselőinek pocskondiázásában merül ki, azzal megspékelve, hogy a sikerre egy újabb kormányra lépés jelentene garanciát – azaz nem elég ott lenni, Hegedüs Csilla szerint kormányozni is kellene. Ez az a pont, amikor nyugodtan kijelenthetjük: ennyit tényleg nem ér meg. A csíksomlyói zarándoklat lelkületétől, szellemiségétől, örökségétől távol állnak a politikai alkuk, pártok, kormányok, éppen ezért nem szabad a végletekig erőltetni egy olyan elismerés kiharcolását, amely gyakorlatilag semmivel sem teszi gazdagabbá a hívek, zarándokok számára a pünkösdszombati ünnepet. És éppen ezért politikai tőkét sem illik kovácsolni belőle. Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)

Másodszor adták át az Élő Székelyföld-díjakat
Kis falvakban lüktet, vért pumpál a mindennapokba, jövőt éltet a szülőföld pulzusa köszönhetően azoknak az embereknek, akik szívügyüknek tekintik, hogy munkájukkal a székelység testi, szellemi gyarapítását szolgálják. Példaértékű életutak elismeréséről szólt az Élő Székelyföld Munkacsoport díjátadója, amelyen id. Szávai Márton énlaki nyugalmazott tanítót és Bancsi-Rigó Istvánt, a Homoródszentmártonban gazdálkodó fiatal agrármérnököt tüntették ki.
Nem telt meg zsúfolásig a Székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncertterme, de szép számban voltak, akik jelenlétükkel megtisztelték az Élő Székelyföld Munkacsoport és Egyesület december 12-i díjátadóját, jelenlétükkel, szavakkal is kifejezték tiszteletüket, mind a díjalapítók, mind pedig az elismerésre érdemesnek talált személyek iránt. Ez a hangulat ünnepi rangra emelte az eseményt, amelynek méltóságot adott az is, hogy munkatársunk, az est házigazdája, forgatókönyvének szerzője, Simó Márton író, újságíró, az Élő Székelyföld Egyesület és annak tevékenységét pártfogoló Munkacsoport vezetője igazán megadta a módját a közel kétórás estnek. Gondoskodott arról, hogy az egybegyűlteknek ne csak friss kalács jusson, ne csupán az ünnepeltek egészségére koccintsanak jófajta házi borral, pálinkával, de hazai földön termett szellemi táplálékot is kapjanak útravalóul. Erről a meghívottak gondoskodtak.
Sebestyén Péter plébános, közismertebb nevén Péter páter adventi gondolatait osztotta meg, figyelmeztetve a „kalandvágyból itthon maradottakat”, hogy mindig, de különösen a várakozás időszakában éber, az isteni gondviselést, áldást otthonukba befogadó kapuőrök legyenek. Vetített képekben mutatta be Gyöngyössy János történeti grafikus a székelyderzsi, bögözi, homoródkarácsonyfalvi, gelencei, sepsikilyéni évszázados templomokban feltárt Szent László-freskókat, előadását Magyari Hunor kiváló fotóival illusztrálva. A Székelyföld folyóirat decemberi lapszámát, a Székely Könyvtár sorozat legfrissebb öt kötetét a hamarosan Balassi-karddal „felfegyverkező” Lövétei Lázár László költő, főszerkesztő jóvoltából ismerhették meg a résztvevők. Nem feledkezhetünk meg a hírneves korondi keramikusról, Páll Ágostonról sem, aki különleges ajándékkal, a kemencében aznap „kisült” míves kerámia plakettel lepte meg a kitüntetetteket, és az etédi, illetve énlaki asszonyokról sem, akik székely ruhába öltözve jelentek meg és ajándékukat nótacsokorba kötötték.
A jövőnk falun lakik
– Mindennél fontosabb, hogy figyeljünk a vidéki élet jelenségeire és segítsünk a falunak, hogy megerősödve tarthasson meg minket. Ennek szellemében dolgozunk és tervezzük a jövőt, többek közt azt, hogy a most szerény, szociális segély összegű díjunkat is valamelyest növelni tudjuk – fogalmazott rövid felvezetőjében az egybegyűlteket üdvözlő Simó Márton. – A falu testi és szellemi táplálékot ad a városnak, az ott élő, dolgozó emberekre való odafigyelés fontos és szükséges – vélekedett Bálint Mózes, az első Élő Székelyföld-díjas, méltatva a Munkacsoport és Egyesület törekvéseit, szellemiségét. A bevezetőt a díjazottak bemutatása követte. A szervezők felkérésére Farkas Antal és Szabó Károly operatőrök rövid, de a lényeget szépen summázó filmes portrét rajzoltak a két díjazottról.
Aki egy egész falut tanított
Jó volt látni, ahogy a varrottasokkal, szőttesekkel berendezett szobában, fekete-fehér fotográfiákat nézegetve mesélt id. Szávai Márton. Többek közt arról, hogy miért volt szívügye és minden erőfeszítése ellenére miért hiúsult meg az, hogy Énlaka is felkerüljön az UNESCO Világörökség listájára, valamint, hogy jelenleg azon dolgozik, hogy az eddig megjelent közel 70 énlaki tanulmányt, a Pro Énlaka Alapítvány által elindított sorozatot a székely népdal és néptánc témájú munkájával egészítse ki.
A tanítóként, a helyi kulturális, civil élet felpezsdítőjeként, a falu épített és szellemi örökségének megőrzőjeként, a honos gyümölcsfajták felleltározója és a kihalásra ítélt genetikai állomány megmentőjeként és továbbéltetőjeként jellemezte id. Szávai Mártont laudációjában P. Buzogány Árpád író, művelődésszervező, a Hargita Megyei Hagyományőrző Forrásközpont munkatársa. Úgy fogalmazott: példaértékű néptanító, akinek élete összefonódott a faluval, amelynek úgy adott rangot, hírnevet, hogy értékeit megmutatta, és hittel, kitartással dolgozott azért, hogy a felnövő nemzedékek ne váljanak gyökértelenekké.
– Szávai Márton és kortársainak népszolgálata az erős elkötelezettségből fakadt. Gárdonyi Géza (…) lámpásoknak nevezte őket. Mi tudjuk, hogy vannak köztük fényes csillagok is. Szávai Márton a mi csillagaink közé tartozik – méltatta az Élő Székelyföld életműdíjasát P. Buzogány.
Megbecsülni a föld ajándékait
2013-ban döntött úgy, hogy hagyja a kincses Kolozsvárt, hazaköltözik szülőfalujába, Homoródszentmártonba, és saját földjén gazdálkodik. A fiatal agrármérnök, Bancsi-Rigó István a nehezebbik, de ugyanakkor a szebbik utat választotta arra, hogy szakmailag, emberileg kiteljesedjék, mondta laudációjában Nagyálmos Ildikó költő, újságíró. Úgy vélekedett, Bancsi-Rigó, aki a földművelést választotta megélhetési forrásnak, nemcsak elismerést, de csodálatot is érdemel. – Kevesen látják meg a föld szépségét, s még kevesebben tudnak a növények nyelvén beszélgetni. Kétség nem fér hozzá, Bancsi-Rigó István ezen kiváltságosok közé tartozik, hiszen másképp nem választotta volna ezt a megélhetési formát, feladva a sokkal divatosabb és nyilván pénzesebb kertészmérnöki nagyvárosi állását. (…) Alázattal és alapos pontossággal végzi a munkáját az év minden szakában, ő maga hozza be a városi piacra a terményt, mert fontos számára a vásárlókkal, fogyasztókkal való találkozás, kapcsolattartás, visszaigazolás. Az elégedett vásárlók pedig rendszerint visszajárnak hozzá és bizonyságot tesznek arról, hogy fáradságos munkája nem volt hiábavaló – hangzott el a méltatásban. A díjak átadását követően Szőcs László és Jakab Attila, Etéd és Homoródszentmárton község polgármestere szintén rövid köszöntőt mondott. Az Élő Székelyföld-díj átadásának második kiadását kötetlen, jó hangulatú beszélgetés zárta. Lázár Emese / Hargita Népe (Csíkszereda)

Diákok vernek tanárokat az iskolákban: mi áll az ijesztő jelenség mögött?
Csak múlt héten három olyan eset is napvilágot látott a sajtóban, amikor diákok ütöttek meg tanárokat az iskolában. Az egyik eset éppen Csíkszerdában történt: a Liviu Rebreanu román tannyelvű általános iskolában egy 14 éves, hetedik osztályos diák feleltetés miatt előbb meglökte, majd ütlegelni kezdte a tanárnőt, aki megpróbált a naplóval védekezni. Egy újabb lökés következtében a pedagógus nekiesett a fűtőtestnek és a közelében található szekrénynek. A tanárnőnek krónikus hátfájdalmai vannak hosszabb ideje, ezért hívta ki a mentőket is.
Teleorman megyében még képtelenebb jelentek zajlottak az osztályteremben: miután egy tanárnő képtelen volt fegyelmezni a diákokat polgári nevelés órán, el akarta hagyni az osztálytermet, de két fiú ebben megakadályozta. Egyikük elállta az ajtót, a másik a pedagógus fenekét, hátát csapkodta, trágárul szidalmazta. Az osztály röhécselve követte a jeleneteket, senki sem akadályozta meg a tanárnő megalázását. A jelenetről videófelvétel is készült.
A harmadik incidens Konstanca megyében történt, francia órán. A tanárnőnek feltűnt, hogy a teremben tartózkodik egy olyan diák, aki nem tagja az osztálynak. Megkérdezte tőle, hogy hívják, majd felkérte, hogy hagyja el a termet. A diák erre nem volt hajlandó, a nevét sem árulta el, csak annyit mondott, hogy egy párhuzamos osztályba jár. A tanárnő ekkor felszólította, hogy együtt keressék fel az iskolaigazgatót. A kamasz erre ököllel állon ütötte a pedagógust, kitépte a kezéből az osztálynaplót, és ütlegelni kezdte, lerepítve a szemüvegét. Kis idő után abbahagyta a tanárnő bántalmazását, és kirohant a teremből. Mint kiderült, a kamasznak rendezetlen a családi háttere, a nagymamája neveli, évet ismételt, és már korábban is voltak magatartásbeli problémái.
A sort folytathatnánk azokkal az esetekkel is, amikor a tanárok lépnek fel agresszíven a diákokkal szemben, és a diákok közti bántalmazásokról még nem is beszéltünk. A Romániai Magyar Diákszövetség (Makosz) elnökével, Bukur Tamással, Román Mónika pszichológussal és Erdei Ildikó, a temesvári Bartók Béla elméleti líceum igazgatójával annak próbáltunk utána járni, mi állhat az erőszak mögött és hogyan lehetne ezt megelőzni.
Hiba lenne csak a diákokat okolni
A Makosz elnöke, Bukur Tamás szerint hiba lenne az agresszió okait azzal letudni, hogy a diákokat képtelenség fegyelmezni. „A diákok többsége gyerek. A fegyelmezetlenségnek rengeteg oka van, ide sorolhatjuk a családi állapotot, a szociális helyzetet. Az erőszak leginkább azokban az iskolákban gyakori, ahol a tanulók gyenge szociális körülményekből jönnek. Elég sajnálatos, de a különböző romániai iskolákban eltérő az oktatás minősége, az oktatás minőségétől is függ, hogy mennyire van jelen az erőszak egy iskolában” – magyarázta.
A diákok közötti kegyetlenkedésekről Bukur elmondta, ez elég általános az iskolákban, és ez alól a magyar tannyelvű intézmények sem kivételek. „A diákok nagy része gyerek, és nem tudják mindig meghúzni a határt, hogy a játék, a viccelődés mikor csap át bántalmazásba. És szerintem ezt a határt sokszor a szülők és a tanárok sem ismerik fel, így nem tudják időben meghúzni a vonalat. Romániában a bullying, a kegyetlenkedés jelenségével alig foglalkoznak, miközben a nyugati világban egyre nagyobb figyelmet fordítanak ennek visszaszorítására. Nagyon gyakori nálunk is, hogy egy osztályközösségben kirekesztenek gyermekeket. A kirekesztés nemcsak abban áll, hogy magára hagyják, hanem nagyon gyakran erősen zaklatják, bántalmazzák, tönkreteszik a lelki világát. Leginkább az általános iskolákban jellemző ez” – mondta. A Makosz elnöke szerint a romániai oktatás fölött mintha megállt volna az idő, a mentalitás, a tanítási technikák, a módszerek legalább száz évesek.
Elmondta, a Makosz nem kapott az utóbbi 2-3 évben egyetlen tagszervezettől sem panaszt arra vonatkozóan, hogy a tanárok és a diákok között fizikai erőszak történt volna a magyar tannyelvű iskolákban. Verbális bántalmazás miatt viszont már kaptak panaszt diáktanácsoktól, tanár fenyegetett meg diákot, hangfelvétel is készült az esetről. „Elég durva volt, nagyon meghökkentünk” – mondta Bukur Tamás.
Az okok a családban keresendők
Román Mónika pszichológus szerint a diákok agresszív fellépésének oka mindenképpen a családban keresendő. „A legsúlyosabb tényezőnek azt látom, amikor a szülők annyira elfoglaltak, hogy nincs idejük a gyerekre, és az elektronikus bébiszitterre hagyják őket. A gyerek nem tanul meg szociálisan közeledni a szüleihez, pedig ez az első számú felnőtt kapcsolata az életében. A tanárokkal való kommunikáció alapjául ez az első számú felnőtt kapcsolat, vagy annak hiánya áll. Kamaszkorban, amikor a bántalmazások történnek, már nagyon nehéz pótolni ezt” – mondta a szakember.
Hozzátette, egy gyermek szükségét érzi annak, hogy egy erős szülő meghatározó dolgokban korlátokat állítson neki. „Ezért később hálás is lesz a gyermek, hiszen tud gyermeknek maradni, nem próbál felnőttként viselkedni, felnőtteket megítélni, felnőttek dolgába beleszólni például később, az iskolában” – mondta a pszichológus. Hangsúlyozta, ez a határvonás semmiképp sem fizikai bántalmazással kell, hogy megtörténjen, hiszen ezzel éppen az ellenkező hatást érnénk el.
A külföldi munkavállalás tönkreteszi a gyermekeket
A szakember nem finomkodott azokkal a szülőkkel, akik gyermekeiket magukra hagyva külföldre mennek dolgozni. „Az elhanyagolás súlyos formája, ha a szülők magukra hagyják a gyermekeiket. Ezek a gyermekek sokszor úgy érzik, hogy a szülő számára nem képviselnek akkora értéket, mint a pénz, elvesztik a legelemibb kapcsolatot, nincs, akiktől tanuljanak. A nagyszülő soha sem tudja teljes mértékben pótolni egy szülőt, egy nagyszülő már nem tud a gyermek nyelvén beszélni. Mi, felnőttek is nehezen kommunikálunk a gyerekeinkkel, olyan hirtelen, olyan gyorsan változik a világ, hogy nem bírjuk követni, erre nagyszülő már végképp nem képes. Az elment szülő effektív magára hagyja a gyermekét. Azzal, hogy a gyermek fizikai szükségleteit kielégítjük, még nem fogunk olyan biztonságot nyújtani, olyan biztos kötődést, ami alapján egy alapvető szabályokat betartó felnőtté válik” – magyarázta.
Az iskolában számos jó gyakorlattal élhetünk
Erdei Ildikó, a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum igazgatója, iskolapszichológus, úgy vélte: ha eljutunk oda, hogy egy diák felemeli kezét egy tanárra, már túl késő – azt jelenti, hogy nem tettünk a megelőzésért. Az igazgató szerint a kegyetlenkedés elleni programoknak onnan kell elindulniuk, hogy az iskolában nagyon világos belső szabályzatot fektetünk le, amely mellett mindenki elköteleződik. „Meg kell értetni diákkal, tanárral szülővel, hogy a szabály értünk van, az együttműködésünk alapja, ezért mindenkinek ki kell állnia mellette” – mondta.
„Ha viszont azt nézzük meg, mit ír elő például a diákstatútum a büntetésekről, meg kell állapítanom, hogy a kötelező oktatásig, tízedik osztályig szinte meg van kötve a kezünk. A tanulót négyszemközt lehet csak megszidni, írásban is figyelmeztetnem kell, mielőtt szankciókat foganatosítok. Ha tehát a büntetés felől közelítem meg a problémát, nagyon kevés eszköz van a kezünkben. Ezért inkább a megelőzéssel kell foglalni” – magyarázta. Elmondta, a világos szabályok lefektetésén kívül vonzó játszóhelyeket kell létrehozni, komolyan kell venni a szolgálatos tanár munkáját a szünetekben. A megelőzéshez járul hozzá, ha egy pedagóguscsoport azon dolgozik, hogyan érezze jól magát a diák az iskolában. Fontos, hogy a szülők legyen támogatók, partnerek.
A rendszeres osztályfőnöki órák szintén nélkülözhetetlen elemei a kegyetlenkedésekkel szembeni fellépésnek. „Ma, amikor az osztályfőnöki órák opcionálisak középiskolában, mégiscsak az iskolán múlik, hogy mennyire tudja meggyőzni a szülői közösséget, hogy erre szükség van” – mondta Erdei Ildikó. De ott vannak a kooperatív tanulás eszközei, az osztályépítő hétvégék. „Ha én be tudom építeni a közösségembe a kirekesztetteket, jóval kevesebb esély lesz arra, hogy a frusztráció nőjön és ez kegyetlenkedések formájában bukjon ki” – mondta a szakember.
Személyes minták nélkül nem fog menni
Emlékeztetett, elsősorban a minták azok, amelyek hatnak. „Tanítunk az erőszakról, a szociális érzékenységről, de sokkal nagyobb szerepe van az úgynevezett láthatatlan curriculumnak. Ha tanárként például behunyom a szemem egy verbális erőszak hallatán, nyilván, mindegy, hogy mit tanítok, hiszen nem vagyok hiteles a mindennapi cselekedeteimben” – mutatott rá a pedagógus.
A Bartók Béla Elméleti Líceumban az iskolapszichológus mellett logopédus, fejlesztőpedagógus is segíti, hogy a diákok biztonságban érezzék magukat, az iskola szociális gondozókkal is együttműködik. A védőháló kiépítése viszont az iskola érdeme. Emlékeztetett, hogy a közoktatási rendszerben például be lehetne vezetni olyan intézkedéseket is, amelyekkel például akár anyagi jutalomban részesítenék azokat a tanárokat, akiknek sikerül beépíteni a közösségbe a problémás gyermekeket. Anyagi jutalom jelenleg annak a pedagógusnak jár, aki jó eredményeket ér el diákjaival versenyeken. Oborocea Mónika / maszol.ro

A Bartók Béla Alapítvány 25. esztendeje
„Álmodjunk közösen arról, hogy milyen legyen a magyar közösség iskolája!”
A Temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum támogatására 1991–1992-ben hozta létre az iskola 21 tanára és volt diákja a hasonló nevű alapítványt. A Bartók Béla Alapítvány hivatalos bejegyzésének 25. évfordulóját 2017 december 15-én ünnepelték meg az iskola csordultig megtelt dísztermében, az egykori alapítók, a támogatók, testvériskolák és a partner szervezetek vezetői, valamint az iskola tanárai és tehetséges diákjai részvételével.
Az Alapítvány negyed évszázadának eseményeiről és eredményeiről Halász Ferenc elnök tartott vetített képekkel illusztrált előadást. Az Alapítványt eredetileg azzal a céllal hozták létre, hogy a Bartók Béla Elméleti Líceum – Temes megye egyetlen önálló magyar középiskolája – számára az anyagi-pénzügyi támogatást biztosítsa. Az évek során, az Alapítvány pénzügyi megerősödése lehetővé tette, hogy támogatását kiterjessze a város és a megye minden magyar tannyelvű iskolájára és óvodájára. 2001-től az Alapítvány a Temes megyei magyar szórványoktatási program koordinátora. Figyelemre méltó, hogy az Alapítvány egyre munkaigényesebb működtetését egészen a közelmúltig kizárólag önkéntesek végezték!
Az ünnepi rendezvényen jelen volt két olyan támogató – Almássy Zoltán és Szegedi Lajos – akik a kezdetektől rendszeres adományaikkal segítették a temesvári magyar iskolát. A jelen levő szponzorok nevében Almássy Zoltán, az iskola volt diákja és hűséges támogatója mondott köszöntőt, egy bankhoz hasonlítva az alapítványt, amely meghálálta a befektetőinek a bizalmat, és hozzájárult egy „széleslátókörű jövendő nemzedék” kineveléséhez. Az iskolát támogató véndiákok között van Nagy István is, aki büszkén mondta, hogy immár a kisfia is az iskola diákja és arra hívta fel a diákság figyelmét, hogy „most használják az idejüket tanulásra, amikor mindenki segíteni akar nekik”!
Dr. Erdei Ildikó köszöntője során így fogalmazott: „Számomra az alapítvány az a biztos pont volt, amelyik megerősítette azt, hogy érdemes álmodozni, nemes dolgokat kitalálni. Az alapítvány egy remek háttér, ezért arra kérem a jelenlevőket, hogy álmodjunk közösen arról, hogy milyen legyen a Temes megyei magyar közösségnek az iskolája”.
A Bartók Béla Alapítvány alapítóit és önkéntes működtetőit emléklapokkal tisztelték meg a szervezők. A magyarországi Pallas Athené Alapítvány jóvoltából dr. Erdei Ildikó iskolaigazgató és Halász Ferenc alapítványi elnök ösztöndíjakat adtak át a 2016–2017-es tanév legeredményesebb diákjainak és felkészítő tanáraiknak. Az évfordulós rendezvényt a Bartók Béla Elméleti Líceum hagyományőrzőinek fellépése színesítette.
Halász Ferenc, a Bartók Béla Alapítvány elnöke a Nyugati Jelennek elmondta: fontos eredménynek tartja, hogy az alapítvány 25 esztendőn keresztül fennmaradt, és végezhette áldásos a tevékenységét. „Olyan 25 évről van szó, amelyben a pénzügyi források, a támogatók, a partnerek száma állandóan növekedett és ennek megfelelően a programok is egyre szerteágazóbbak lettek. Az Alapítvány életében fordulatot hozott, amikor magyarországi támogatással, az Apáczai Alapítványon keresztül megindult az a szórványprogram, amely térségekben és megyékben gondolkodott. Magyarországon a Bartók Béla Alapítványt szemelték ki a Temes megyei szórványoktatási program koordinálására, ezt a széleskörű tevékenységet folytatjuk ma is. Az alapítvány éves bevételei 150 ezer lej körül mozognak, ennek a döntő többsége magyarországi pályázatokból származik. Az alapítvány munkájának a legnagyobb elismerése az, hogy most már Magyarországon sok esetben meghívásos pályázatokon veszünk részt. Ha valakit meghívnak pályázni, azt jelenti, hogy elismerik a munkáját, hogy letett valamit az asztalra és ez egyben számunkra is egy rendkívüli elismerés.”
Ami az Alapítvány jövőjét illeti, Halász Ferenc elmondta: módosítani kellene az alapszabályzaton, mert a mostani nem teszi lehetővé európai pénzek lehívását, ez a következő esztendő fontos témája lesz.
Dr. Toró László fizikus, az iskola volt diákja, immár 25 esztendeje a Bartók Béla Alapítvány támogatója és alelnöke egy személyben. Az alelnök úr azt tartja a 25 esztendő legfontosabb hozadékának, hogy a háttérből segítve a magyar középiskolát, az beverekedte magát Temesvár legjobb iskolái közé. „Véleményem szerint a Bartók Béla Líceum jelenleg a legjobb 5-6 temesvári középiskola között van, és ez nem kis mértékben az Alapítvány által nyújtott támogatásnak köszönhető” – hangsúlyozta dr. Toró László. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

Aradi diákok Lakiteleken
Lakiteleken idén is megtartották a Tollas Tibor helyesíró versenyt, méghozzá november 16-án. Arad megyéből 18 III–IV. osztályos diák vett részt a Csiky Gergely Főgimnáziumból, illetve az Aurel Vlaicu Általános Iskolából. A gyermekek által közkedvelt verseny keretén belül sok érdekes programon vehettek részt: a tanulók nyelvi játékok segítségével hangolódhattak rá a versenyre, majd lazításként uszodába mehettek és habár elég télies volt az idő, kipróbálták a kinti termálvizes medencét is.
A versenyről szép eredményekkel tértek haza: egyéniben Budacsek Tímea II. hely (felkészítő tanító Almási Valéria Anna), Kovács Bence Dániel III. hely (felkészítő tanító Bálint Erika Vanda), csapatban pedig Budacsek Tímea, Lészay Sarolta Emese, Somodi Adrienn Szonja I. helyet szereztek (felkészítő tanító Almási Valéria Anna).
Köszönjük a Lakiteleki Népfőiskola vezetőségének a kifogástalan szervezést, a Pro Schola Csiky Gergely Egyesületnek, hogy támogatta az utazási költségeket. Bálint Erika Vanda beszámolója / Nyugati Jelen (Arad)