Iskola másként, Pécskán
November 24-én, az Iskola Másként hetének keretében a Pécskai 2-es Számú Általános Iskola meghívta volt tanítványait, akik érdekes, szórakoztató, de ugyanakkor tanulságos előadásokban mutatták be választott foglalkozásuk részleteit a diákoknak.
Elsőként ifj. Bartok András szólt a diákokhoz, előadásának témája a mezőgazdaság fejlődése az emberiség történelme során. Bemutatta a mezőgazdaság őskori kezdeteit az ipari forradalomig, hogyan terjedt el a gépek felhasználása, és kitért a jelenkori modern mezőgazdasági eszközök használatára.
Dr. Dancu Gréta Mária játékos, „feleltető” előadása az emberi test belső szerveiről szólt, s a gyerekek közreműködésével ismertette azok helyét és működését az emberi testben, megemlítve egy-egy fontosabb szervi betegséget is.
Dr. Korda Beatrix állatorvos házi kedvenceinkről beszélt, betegségeikről, megfelelő etetésükről, gondozásukról, szállításukról, az azonosító mikrocsip használatáról.
Dr. Kovács Gábor kutató vegyész és Sisa Richárd egyetemi hallgató a kémia rejtelmeibe vezette be a diákokat érdekes kísérleteik segítségével.
Bacsilla Eszter igazgatónő támogatásával hagyományteremtő jelleggel került sor erre az eseményre, melynek szándéka valós, értékes példaképek állítása diákjaink elé, hogy láthassák, szorgalommal, tanulással az életben bármit elérhetnek. Bacsilla Eszter, Bölöni Péter / Nyugati Jelen (Arad)

Permanens december ötödike
Amikor tizenhárom évvel ezelőtt, azon az emlékezetes december ötödikén urnazárást követően kihirdették a szomorú eredményt, miszerint a kettős állampolgárságról szóló népszavazás az alacsony részvétel miatt eredménytelen, bizonyára még a legoptimistábbak közül is csak kevesen merték volna elhinni, hogy tizenhárom évvel később december ötödikén már az lesz a tét, eléri vagy túlszárnyalja az egymillió főt a könnyített honosítás révén magyar állampolgárságot kapó határon túli magyarok száma.
Bár úgy tűnt, a könnyített honosítás bevezetésével jórészt sikerült betemetni azt a szakadékot, amely akkor az anyaországi és a határon túli magyarok, illetve az akkor Budapesten hatalmon levő balliberális pártok között keletkezett, azért sok erdélyi, felvidéki, délvidéki vagy kárpátaljai magyarban mind a mai napig benne van a tüske amiatt, hogy a magyar kormány – amelytől a többségi hatalom által gyakran jogaikban korlátozott határon túli magyarok védelmet és támogatást vártak – demagóg kampányban uszított ellenük.
Emiatt sokan még akkor sem bíznak a szocialistákban, a liberálisokban és a hozzájuk hasonló eszméket valló többi pártban, ha azok egyrészt a parlamentben már megszavazták a könnyített honosításról szóló törvényt, másrészt azóta immár többször is bocsánatot kértek 2004-es minősíthetetlen magatartásuk miatt.
Akad persze olyan, aki semmit sem tanult és nem is felejtett 2004 óta. A határon túli magyarok elleni kampány fő hangadója, Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök. Azóta ugyan csúfosan megbukott, többek között kormánya gazdasági teljesítménye, illetve az ezzel kapcsolatos hazudozás miatti, feliratkozva minden idők legcsapnivalóbb magyar kormányfőinek sorába, de a hozzá szektás ragaszkodással hű körök támogatásával még mindig a felszínen – azaz valamivel a parlamenti küszöb – fölött képes tartani magát. És most, a 2004-es népszavazás évfordulója táján egyéb, érdemi program és hitelesség híján ismét azzal kampányol, amivel akkor: a határon túliak kirekesztésére való buzdítással.
Talán van némi igazságuk azoknak, akik szerint erre azzal kéne válaszolni, hogy az ember tudomásul sem veszi az újabb uszítást. Hiszen Gyurcsány immár az utolsó szalmaszálba kapaszkodva csupán azt a klasszikus reklámfogást alkalmazza, miszerint mindegy, hogy mit mondanak, csak beszéljenek rólad. Ezért azt is felvállalja, hogy a határon túliak szavazati jogának visszavonására buzdítson, eddig legalább részben betemetettnek vélt árkokat kiásva, és begyógyultnak hitt sebeket feltépve.
Mégis, nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egy politikus képtelen megújulni, ehelyett továbbra is a kádári „gyomorsovinizmusra” apellálva próbál magyart magyar ellen fordítani. Talán nem lenne érdektelen megvizsgálni, kimerítheti-e ez a kampány a közösség elleni uszítás fogalmát, elvégre az egykori kormányfő magyar állampolgárok egy jól behatárolható része ellen próbálja hergelni az anyaországi magyarokat, és azt szorgalmazza, hogy fosszák meg őket egy alapvető polgári jogtól. Márpedig ez egyrészt a gyalázatos zsidótörvényeket, másrészt a kommunisták által a nép ellenségének hirdetett körök elleni fellépést idézi.
Éppen ezért az országgyűlési választások előtti ellenzéki útkeresés, lehetséges szövetségesek kutatása közepette mindegyik ellenzéki pártnak érdemes elgondolkodnia: érdemes-e, lehet-e szövetkezni egy olyan párttal, amely a magyar nemzet egy részének kirekesztését, a magyar nemzet végletes megosztását – egyszóval a permanens december ötödikét tűzi zászlajára. Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Interjú dr. Sztáncsuj Sándor Józseffel, a Székely Nemzeti Múzeum régészével
A régészet kaland, de nem romantikus kalandfilm
Dr. Sztáncsuj Sándor Józsefnek, a Székely Nemzeti Múzeum régészének merész álmai voltak, de az álmok lassan valósulnak meg. Az egyik az volt, hogy egyetem után hazatér, hogy itthon dolgozhasson. Nevét az erősdi festett kerámiákat az utókorra hagyó ősi kultúra kutatása kapcsán ismeri a közvélemény. Az utóbbi hónapokban többször találkozhattunk nevével a sajtóban a Málnásfürdőn, majd a feldobolyi református templomban végzett ásatások kapcsán.
– Elsőként az utóbbi időben végzett ásatásairól kérdezném.
– Tudni kell azt, hogy a különféle ásatások helyét és jellegét – legalábbis nekünk, vidéki múzeumokban dolgozó régészeknek – gyakran a szükségszerűség diktálja. Nem csak ott és akkor ásunk, ahol és amikor akarunk. A mi feladatunk többek között a régészeti lelőhelyek környezetében zajló, földmunkával járó beruházások (például építkezések), rekonstrukciós munkálatok esetében a régészeti felügyelet, leletmentés vagy úgynevezett megelőző feltárás. Az utóbbi időben a legtöbb ásatásom ilyen volt: megelőző feltárásokat végeztünk Uzonban a Béldi–Mikes-kastélynál, Feldobolyban a restaurálás alatt álló református templomban. Mindkettő igen jó eredménnyel zárult: Uzonban értékes adatokat nyertünk a 17-18. századi kastély építéstörténetére nézve, nem beszélve az itt előkerült, rendkívül gazdag leletanyagról; Feldoboly esetében pedig sikerült feltárni egy középkori (valószínűleg 13–14. századi) templom maradványait. A középkor és kora újkor régészete nem kimondottan a szakterületem, de kötelességem volt elvégezni ezeket az ásatásokat is. Ráadásul két izgalmas, igen szép eredménnyel végződött munka volt. Az eredményeket, a leletek közlését persze átengedem az ezekkel a korszakokkal foglalkozó régész és művészettörténész kollégáknak.
– Mikor, hogyan jött az ötlet, hogy régész szeretne lenni? Mi ihlette? Mi irányította e pálya felé? Volt gyermekkorában valamilyen különleges élménye, kapcsolata a régészettel?
– Nem valamilyen hirtelen jött ihlet, inkább egy folyamat volt az egész. Mindig is szerettem a történelmet, diákkoromban sokat olvastam, mindenféle történelmi, régészeti tárgyú könyveket. Középiskolás koromban gyakran bejártam a múzeumba, és ekkor, ha jól emlékszem, 1994-ben jutottam el életem első igazi régészeti ásatására, a Balaton-felvidékre. Hát az nekem nagyon bejött (egy őskori kovabányában, majd egy újkőkori településen ástunk egyébként), és később évente visszajártam azzal a csapattal. Amikor pedig 1996-ban, még érettségi előtt tudomásomra jutott, hogy az ELTE bölcsészkarán ösztöndíjas helyeket hirdetnek erdélyi magyar régészhallgatók részére, úgy döntöttem, szerencsét próbálok. Nem mondhatnám, hogy pontosan tudtam, mire vállalkozom, hiszen nekem is, mint valószínűleg a legtöbb pályakezdőnek, akkor még inkább a szakma romantikus oldala lebegett a szemem előtt. Holott a régészet is egy komplex tudomány, vannak szabályai, módszertana, rengeteg szakiránya, hatalmas szakirodalma, számos rokon- vagy segédtudománya, amit mind ismerni kell, legalábbis bizonyos mértékig. De szerencsére remek tanáraink voltak, akik segítettek eligazodni ebben a labirintusban. Így aztán szépen, lassan kialakult a saját szakmai érdeklődési köröm, letisztultak az elképzeléseim arról, hogy – képletesen szólva – milyen irányba mennék tovább a jövőben.
– A régészettel való kapcsolata elején voltak merész álmai? Ezek meg is valósultak?
– Az egyik álmom az volt, hogy az egyetem után hazatérek, és itthon dolgozom. És ma már tudom azt is, hogy ez nagyon merész álom volt. Amikor hazajöttem Sepsiszentgyörgyre, még el sem ismerték a külföldi egyetemi diplomámat – hosszú évekbe telt, míg sikerült honosítani. Közben dolgozhattam a Székely Nemzeti Múzeumban, de nem okleveles régészként, nagyon gyenge fizetéssel. Családdal, gyerekkel a hátam mögött nem volt könnyű a pályán maradni. Szerencsére éppen a családom támogatásának köszönhetem, hogy végül nem kellett más szakma után nézni. Örökké hálás maradok ezért a családtagjaimnak.
– Miért áll közel önhöz a régészet?
– A régészet, mint már említettem, egy tudomány, amelynek hétköznapi valóságában nem sok köze van a kalandfilmekből ismert, csajozós-kincskeresős vircsafthoz. Ugyanakkor – és számomra talán ez a legvonzóbb oldala – hihetetlenül sokoldalú szakma: a múlt tárgyi emlékeinek a felderítésével, feltárásával kezdődik, majd ezeken a tárgyakon, régészeti jelenségeken keresztül kell eljutni az egykori ember világához. Ennek a folyamatnak számos mozzanata van, hosszasan lehetne sorolni: ásatások, terepbejárások, topográfiai és geofizikai felmérések, a tárgyak tipológiai és kronológiai rendszerezése, készítésük és használatuk módjának felderítése, nem beszélve a különféle tárgyak mögött álló, gyakran sokrétű jelentéstartalomról. És persze, túl a tárgyakon, a régészet feladata az egykori ember hétköznapi és szellemi világának a rekonstrukciója, annak minden részletével együtt. Egy ilyen sokoldalú tudományágon belül napjainkra már számos ágazat vagy segédtudomány működik (geofizika, antropológia, régészeti állattan, epigráfia, numizmatika, kísérleti régészet, csakhogy néhányat említsek), és mindegyiknek megvan a maga szakmai apparátusa, de végül minden részeredmény a vezető régész kezében egyesül. Az ő dolga, hogy a kirakós játék apró részleteiből összerakja a nagy képet, és végül mindezeket az eredményeket – könyvek, cikkek, szakmai beszámolók útján – megismertesse a szűkebb szakmával és a szélessebb nyilvánossággal egyaránt. Szóval mindezekkel együtt a régészet egy kemény munka és egy fantasztikus szellemi kaland is egyszerre.
– Akadnak megható pillanatok a régész életében? Milyen érzés az, amikor előkerül a föld mélyéről egy régen élt ember eszköze, esetleg a csontjai?
– Igen, régi tárgyakat (de még emberi maradványokat is) megtalálni különleges érzés. Az ember érzi a felfedezés, a múlttal való találkozás izgalmát, és ez nagyon jó. Én legalábbis érzem ezt, elég gyakran. De ami a legjobb érzés, az a jól elvégzett munka: egy eredményes ásatás, egy jól sikerült kiállítás, egy megbecsült könyv megjelenése, a nagyon ritka, de azért időnként felvillanó elismerés az emberek szemében.
– Miként emlékszik, mikor kezdődött a rajongása a gyönyörű mintázatú kerámiákat és más leleteket hátrahagyó rézkori, erősdi kultúra iránt?
– Nos, hogy pontosan mikor, azt már nem tudnám megmondani, de biztosan az első pillanatban, amikor megláttam az erősdi festett edényeket, az ember és állat alakú szobrocskákat. Az erősdi kultúra, rokonaival, a kelet-európai Cucuteni- és Tripolje-kultúrákkal együtt egy számunkra ismeretlen nyelvű és eredetű rézkori (a Kr. e. 5. évezred második felére és a 4. elejére keltezhető) népcsoport régészeti hagyatéka. Ennek a nagy kiterjedésű kultúrkörnek az egyik legkorábban felfedezett és múzeumunk hajdani őre, dr. László Ferenc által kutatott települése található az Erősd melletti Tyiszk-hegyen, róla nevezték el az egész erdélyi csoportot. De tágabb lakóhelyünkön, Erdély keleti részében számos – összesen mintegy kilencven – ilyen lelőhely található. Az erősdi leletekkel egyébként az egyetemi évek alatt kerültem „szorosabb kapcsolatba”. Nekünk, régészhallgatóknak kötelező múzeumi gyakorlatot kellett teljesíteni, és én T. Biró Katalin pártfogásával a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültem. A múzeum egykori igazgatója, Kovács Tibor hívta fel a figyelmemet arra, hogy a budapesti gyűjteményben egy igen szép, közöletlen/feldolgozatlan leletegyüttest őriznek, amelyet László Ferenc ásott ki 1913-ban. Éppen harmadéves voltam, és lassan szakdolgozati témát kellett választanom: így hát egymásra találtunk. Kézenfekvő volt, hogy erdélyi és székelyföldi létemre valamilyen hazai kutatási témát válasszak. Így kezdődött a kapcsolatom az erősdi kultúrával, és így lett az én igazi szakterületem az erdélyi rézkor. Később erről a kultúráról írtam a doktori értekezésemet is. A sors úgy rendezte, hogy éppen a neves László Ferenc unokája, a szintén kiváló régész és egyetemi tanár, dr. László Attila lett a doktori témavezetőm.
– 1994-ben egy sepsiszentgyörgyi líceumi diák miként juthatott el magyarországi ásatásokig, vehetett részt régészeti munkában?
– A régészettel való találkozásomat Kónya Ádámnak köszönhetem – őt, gondolom, remélem, nem kell senkinek külön bemutatni. Szóval középiskolás koromban a Székely Mikó Kollégiumban művészettörténetet tanított nekünk. Voltunk néhányan, akik az átlagosnál nagyobb érdeklődést mutattunk az efféle dolgok iránt. Ádi bácsi akkoriban a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója volt. A múzeum magyarországi testvérintézménye, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum, partnerségben a Magyar Nemzeti Múzeummal éppen ásatásokat szervezett Szentgálon, ahová önkénteseket toboroztak. Ádi bácsi szólt, hogy elmehetnénk, így vetődtem, életemben először a Tűzköves-hegyre. Végső soron az ásatás vezetői, Regenye Judit és a már említett T. Biró Katalin régészek a „felelősök”, hogy leragadtam a régészet mellett.
– Az eddigi ásatásai közül melyiket emelné ki?
– Amint már említettem, elég nagy számban, sokféle ásatáson vettem részt, és általában korszaktól függetlenül mindegyiket szívesen csináltam. Végeztem már feltárást neolitikus és rézkori telepen, bronzkori halomsíros temetőben, középkori templomban, kora-újkori kastélyban stb. De szakterületemből és érdeklődési körömből kifolyólag a legkedvesebb ásatásom (ha szabad így fogalmaznom) a málnásfürdői, ahol legutóbb idén nyáron ástunk. Itt, az egykori fürdőtelep feletti Füvenyestetőn egy, az erősdivel egykorú, ahhoz hasonlóan gazdag rézkori település nyomait tárjuk fel immár negyedik éve az említett László tanár úr és marosvásárhelyi kollégám, Berecki Sándor segítségével. Ez egy kis felületen zajló, de számunkra, szakemberek számára igencsak izgalmas és eredményes ásatás, amelyen az elmúlt évek során több erdélyi, moldvai, de magyarországi (budapesti, szolnoki stb.) kolléga és régészhallgató is részt vett, románok és magyarok egyaránt. Az ásatás tudományos hozadékán túl az említett csapattal folytatott közös munka számomra mindig nagy élmény.
– A régésznek bizony keményen kell fogni a lapát nyelét. Érezte valaha tehernek ezt a munkát?
– Nem tagadom, vannak rossz napok is. De nem ezek a jellemzők, és az ásatás egyébként se kubikmunka. Nem a kitermelt föld mennyisége számít, hanem a föld alatt lévő régészeti jelenségek minél pontosabb feltárása, megfigyelése és megértése.
– Mesélne a napi munkájáról a Székely Nemzeti Múzeum falai között? Miért szerethető ez a munka?
– Talán épp azért is, mert nincsenek átlagos napok, az ember nem a futószalag mellett áll, képletesen fogalmazva. Én sokat mozgok, szakmámból eredően tavasztól őszig sok időt töltök terepen. Amikor éppen bent vagyok a múzeumban, akkor a legfontosabb feladataim közé tartozik a régészeti gyűjtemény gondozása, rendezése, valamint minden más, a szakmával kapcsolatos tevékenység. Gyakran járok tudományos konferenciákra, néha külföldre is, igyekszem napirenden maradni a „világ állásával”. Tegyük hozzá azt is, hogy mi egy viszonylag kis munkaközösség vagyunk, így aztán ha nagyobb feladatok akadnak – mondjuk például egy kiállítás rendezése –, akkor segítenünk kell egymásnak.
– Vannak még nagy álmai, foglalkozásához fűződően, most, felnőttként, háromgyerekes családapaként?
– Nincsenek amolyan „régészes-felfedezős” álmaim, nem szeretném megtalálni Attila sírját, vagy átírni a történelmet. Arról viszont tényleg ábrándozom, hogy egyszer majd eljuthatok a családommal az Óvilág néhány, eddig csak szakmai olvasmányokból vagy képekről ismert helyszínére, ahová mostanáig nem volt pénzem, lehetőségem elmenni. Fontosabb azonban, hogy azt érezzem, a helyemen vagyok. Nemrég beszélgettem egy régi ismerősömmel, és valahogy szóba került, mivel foglalkozom. Amikor elmeséltem a munkámat, úgy dióhéjban, csak annyit mondott, „hűha, te aztán nem unatkozol!” És valóban így van, igyekszem átélni, élvezni a munkámat. Néha úgy érzem, ez is nagy dolog már önmagában is, hiszen ha körülnézünk a világban, láthatjuk, hogy sokak számára ez is csak egy álom marad.
Dr. Sztáncsuj Sándor József Sepsiszentgyörgyön született 1977. szeptember 30-án. Iskoláit a háromszéki Kökösben, majd Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégiumban végezte – itt érettségizett 1996-ban. 1996–2002 között Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészettudományi Intézetének volt ösztöndíjas hallgatója. Szakmai gyakorlatát, melynek során az intézmény erdélyi származású régészeti anyagát tanulmányozta, 2000–2001-ben a Magyar Nemzeti Múzeumban teljesítette. E tárgykörből készült szakdolgozata is: Az erősdi kultúra leletei a Magyar Nemzeti Múzeumban. Okleveles régész képesítését 2002-ben szerezte ősrégészet-szakágon. Kutatási területe a Kárpát-medence, ezen belül Erdély ősrégészete. 2002 augusztusától a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban dolgozik. Bede Erika / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Csángó bál Budapesten – Idén Lakatos Demeter költő előtt tisztelegnek
Idén is megrendezik a Csángó bált Budapesten; a pénteki rendezvényen Lakatos Demeter csángó magyar költő munkássága előtt tisztelegnek születésének 100. évfordulója alkalmából. Az eseményt Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt megbízott elnöke nyitja meg.
A szervezők a moldvai magyarság létét alapjaiban fenyegető kedvezőtlen társadalmi és gazdasági folyamatokra akarják felhívni a közvélemény figyelmét, és igyekeznek támogatókat nyerni a csángó magyarság megmaradását, felemelkedését célzó erőfeszítésekhez. A rendezvény alapvető célja a moldvai és a gyimesi csángó magyarok rendkívül régies, páratlanul gazdag népművészetének – a viseletek, szokások, táncok – bemutatása.
A XVI. Csángó Bálon Lakatos Demeter csángó magyar költőnek állítanak emléket születésének 100. évfordulója alkalmából – közölte a szervezők nevében a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány az MTI-vel. Mint kiemelték, Lakatos Demeter volt az északi csángó nyelvjárás egyetlen szépirodalmi megörökítője. Versei – irodalmi értékük mellett – elsősorban tájnyelvi dokumentumként fontosak a magyar művelődés számára.
A csángó magyarok hagyományos budapesti fesztiválja, amelynek fővédnöke Schmitt Pál köztársasági elnök, egész estés, párhuzamosan futó programokból álló rendezvénysorozat. A Petőfi Csarnokban színpadra lépnek hagyományőrző zenészek, énekesek és táncosok Forrófalváról, Budáról, Klézséből, Külsőrekecsinből, Pusztinából, Somoskáról, Gastenyből, Prajoaiaból, Setétpatakáról, Balahányospatakáról, Gyimesfelsőlokról.
A bál vendége lesz Legedi László István, Hodorog András, László Erzsébet, Nyisztor Ilona, László Paula, László Ioána, Mandache Aurel, Antim Ioan, Timár Viktor, Tímár János, Antal Tibor, Mojszi Gábor, Kicsi Kóta Károly, Petrás Mária és a Dresch Quartet. Fellép a Jászság Népi Együttes, a Berka Együttes, a Fanfara Complexa, a Tűz Lángja Zenekar, a Kőketánc Gyermektáncház, a Somos, a Zurgó Együttes. A műsorban részleteket vetítenek a „Messze hol nap szentül le” című, Lakatos Demeter emlékére készült filmből.
A színpadi műsort több helyszínen zajló táncház, koncertek, énektanítás és más programok követik. Kiállítás nyílik Petrás Mária keramikus alkotásaiból, valamint Kocsán László és Mucsi Gyula fotóiból, amelyek a moldvai csángók életébe engednek bepillantást. Emellett fényképészek, textil- és kerámiaművészek is bemutatják be a csángó kultúrkörből merített munkáikat.
A színpadi műsort megelőzően tartják a Kőketánc Gyermektáncházat, amelynek minden évben hatalmas sikere van a kisgyermekes családok körében. erdon.ro

Összetalálkoztak a világvándorok és a Gyergyószentmiklóson gyökeret eresztők
„Köszöntünk mindenkit, aki gyergyószentmiklósinak érzi magát, legyen elszármazott, itthon élő, vagy ideszármazott lakos!” – hangzott el a Szent Miklós Napok központi rendezvényén. Mert idén a szentmiklósiak találkozóját hozta ajándékként a püspök.
Gyergyói Seregszemle, Szent Miklós püspök érkezése, tűzijáték és örömzenélés képezte a kedd délutáni, főtéri programot. Olyan mulatság, amelyik egyszerre idézte fel a gyerekkort, az egykor hallott muzsikákat, és a mai slágereket. Több mint hetvenen álltak a színpadon, és több ezren énekelték együtt a szentmiklósi himnusszá vált Örökségünk című éneket.
Szentmiklósinak lenni jó!
A városnapok korábbi éveinek egyik látványos rendezvényét idénre új köntösbe bújtatták. A Seregszemlén a benevező civilszervezetek, összesen huszonhárom csapat vállalta, hogy az eseményre kapott lemezt sajátosan kidíszíti, a csapatra jellemző színeket, formákat, anyagokat felhasználva. Szent Miklós vándorszobrát a Gyilkostó Adventure Egyesület őrzi egy évig
A csapatoknak azt kellett szem előtt tartaniuk, hogy a betűkből fűzött mottót advent ideje alatt kifüggesztik a város főterére. Így, a városban sétálva bárki betekintést nyerhet ezen színes, dinamikus betűket látva az itt folyó aktivitásokba, közösségi életbe.
Idén Szent Miklós vándorszobrát a Gyilkostó Adventure Egyesület érdemelte ki.
A zsűri tagjainak, Ferencz-Mátéfi Krisztának, Nagy Zoltánnak, Gyergyószentmiklós polgármesterének, Pál Lórántnak és Siófok alpolgármesterének, Potocskáné Kőrősi Anitának nem volt könnyű dolga. A legötletesebb betűt, a legtalálóbb bemutatkozást értékelték, de emellett a csapatok létszámát is figyelembe vették.
A Szentmiklósinak lenni jó! mottó a Step Dance Sportklub, Gránátalma Egyesület, Hóvirág Néptáncegyüttes, Napsugár az esőben Egyesület, Vaskertes Általános Iskola, Százszorszép Napközi, Tanulók Házának ritmikus torna szakosztálya, a VUK és a Dancurás Hegyimentő Egyesület, Fogarasy Mihály Műszaki Líceum, Gyilkostó Adventure Egyesület, Gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfikara, Kós Károly Általános Iskola, Fogarasy Mihály Általános Iskola, Szent Anna Ház, Salamon Ernő Gimnázium, Erdélyi-Kárpát Egyesület, gyergyószentmiklósi Vöröskereszt, Gyergyó Területi Ifjúsági Tanács, Gyermekotthon a szivárvány alatt, Ugly Bears, Progym, Body House és a Gyergyószentmiklósi Fúvószenekar alkotása.
Tűzijátékot hozott a püspök
Mint az utóbbi években, idén is Miklós püspök ajándékozott Gyergyószentmiklóson, de a Mikulást váró gyerekek sem maradtak hiányérzettel, hisz a püspökváró mesejátékban megelevenedett alakja. Igaz, lelepleződött a nagy szakállú kiléte: Hopp és Hepp, a két krampusz derítettek fényt arra, hogy a képzeletbeli ajándékokat osztogató piros ruhás valójában a társuk. A megtört varázst Szent Miklós megjelenése oldotta fel. Jóságos gondolatokat osztott meg a rá várókkal, beszélt arról a mesés világról, ahonnan érkezett, és hangsúlyozta, mennyire örül, hogy találkozhat a gyergyói gyerekekkel.
Hiszek benne, hogy a találkozás öröme a legnagyobb erő, a legnagyobb csoda. Nem számít, hogy mennyire van hideg, ha együtt lehetünk azokkal, akiket szeretünk. Az a kívánságom, hogy az év minden napján érezzétek a szeretetet, és örülni tudjatok minden találkozásnak, mert ettől lesz igazán ünnep minden pillanat. A mostani is – szólt a gyerekekhez a püspök. Ajándékként tűzijátékot hozott a város minden lakójának.
Gyergyószentmiklós a mi örökségünk
Sorban álltak színpadra azok, akiket régen nem láttunk már itthon, azok, akik országon belül bár, de más településen élnek, és akik velünk együtt élik a gyergyói hétköznapokat – nem kevesebb, mint negyvenhárom zenész szórakoztatta az egybegyűlteket.
Az eseményre összeállt formáció, a Gyergyói Zenészek – Korpos Szabolcs, Csibi András, Fülöp Lóránd, Mihály Csaba, Pál Andor, Molnár Cs. Attila – vállalták, hogy a hazatérő, saját bandával nem rendelkező énekeseknek muzsikálnak. Színpadra lépett a jelenleg Kolozsváron élő Teleki Zoltán, „akinek gyergyóisága abban áll, hogy minden alkalommal új körülményeket teremt a már ismert daloknak” – hangzott a köszöntő, és felcsendült az Ünnep, a Zene nélkül mit érek én.
Gyergyószentmiklóshoz kötődik sok közismert dobos. A kedd este Cserei Csaba és Horváth Kornél kísérte György Lászlót, aki „ugyanolyan lelkesen énekli a kicsiponki faházban, mint Erdély legnagyobb színpadán, többezres közönség előtt az Egészen egyszerű dalt.”
Női énekeseink lényegesen kevesebb szerephez jutnak, ezért a feléjük áradó szeretetünk még erőteljesebb – közölte Barabás Árpád színművész, és a világvándorságról lemondó, az itthon mellett döntő Szentjobbi Boglárkát és a Szállj fel magasra dalt konferálta fel.
Magyarországról érkezett haza Szabó-Nagy Attila, aki énekes-dalszerző, dalait őszinte és frappáns szöveg, és tempós zene jellemzi. Az eseményen az idén megjelent kislemezéről osztott meg egy dalt, a Litánia 2016-ot.
Az est fellépői közül a legifjabbak az Alteregó tagjai voltak. Fodor László, Csóka Lóránd, Péter Gellért autodidakta módon fejlődik, ennek ellenére, amint elhangzott: Úgy tűnik, az Erdély Legszebb Dala versenyt direkt Gyergyónak szervezik, hiszen már harmadik alkalom, hogy gyergyói zenekar kap komoly elismerést: a Bagossy Brothers Company és a No Sugar után idén az Alteregó is díjazott lett. Tőlük hallhatták a Zűrzavart és a Nem számít című dalt.
És ha már nevüket említették, színpadra léptek, akik a tavaly és idén is állandó szereplői voltak a legfontosabb magyar és erdélyi fesztiváloknak, zenei rendezvényeknek, akik túl vannak már második nagylemezükön, folyamatosan új dalokkal és új ötletekkel állnak elő. A Bagossy Brothers Company: Bagossy Norbert, Bagossy László, Tatár Attila, Bartis Szilárd, Kozma Zsombor a Harmonikás és a Valahol itt dalaikat adták elő.
Négy kamaszkorú fiú és egy kislány zenélni kezdett, így indult az Álarc a nyolcvanas évek végén. Kiadtak egy kazettát, a Karácsony című dal videoklipje is elkészült. A zene hívása Franciaországig is eljutott, így jött haza az énekes, Dali József, Peló, és a régi bandatagok mellé a rokonok, barátok is csatlakoztak e koncertre. A színpadon állt Pelóval együtt Baricz Tamás Csaba, Bíró Zoltán, Gergely Ármin, Szabó Zsófia, Bereczky Botond, Szabó Zsolt, Baricz Tamás Boróka, Kedves Tamás Hanga, az Évezredek béklyója, és az Álarc dalt idézve. Az Álarcból alakult Lovenet két dala, a Vissza hozzád és a Könyörgés is elhangzott úgy, hogy Boeriu Adrian, és Bereczky Botond is hozzáadta zenei tudását.
1988-at írtunk, amikor a gyergyószentmiklósi Faipari vállalatnál dolgozó ifjak, év végi rendezvénnyel kellett a közönséget szórakoztassák. Innen indul az Incognito története. A kilátástalanságból a zenébe menekültek, egy külön világot teremtettek maguknak, és az akkori közönségüknek.
Az egykori énekes mostanra hazarepült, így állt színpadra Bicsak Tibor, Bicska, Ferencz József, Balázs Bolivár, Barabás Attila, Zsák, és újra lehetett hallani a Mégis várlak, valamint a Sivár az élet dalokat.
Közelítve a jelenhez egy „ízig-vérig gyergyói és ízig vérig vándor zenekar” lépett színpadra, melynek alapítója Bereczky Botond. Ővék is volt már Erdély legszebb dala, nyertesei voltak a Cseh Tamás programnak is.
Vendégelőadókkal lépett fel ezúttal a No Sugar együttes: Boeriu Adrian, Basilidesz László, Ferenczi Zoltán, Bereczky Botond, Portik Lívia együtt Bicsak Tiborral és Gáspár Zoltánnal.
Gáspi, az egykori Metrum zenekar énekese is igennel válaszolt a hazahívásra, hisz itthon találja azt a két dolgot, amit nagyon szeret: a zenét és a hegyeket. Portik Lívia és Szentjobbi Boglárka volt társa Az utolsó rock and roll, majd a Miskolc előadásában.
Végül a közös zenélés örömeként együtt énekelt Bicska, Peló, Teleki Zoltán és Gáspi, valamint mindenki, akinek kedvence A zöld, a bíbor és a fekete, majd felcsendült színpadon és nézőtéren egyaránt az Örökségünk, és az ígéretként is felfogható szentmiklósi üzenet azoknak, akik most nem lehettek jelen az egybegyűltek között: Összetartozunk. Balázs Katalin / Székelyhon.ro

Időtálló a szolgálat, mert az a közösség tartja fenn, amely igényli is a munkájukat
Marosvásárhely központi részében egy újonnan vásárolt ingatlanba költözött a Telefonos Szeretetszolgálat, és közösségi szervezetként munkálkodnak azért, hogy krízishelyzetben lévő személyeken azonnal tudjanak segíteni.
Sajó Norbert, a Telefonos Szeretetszolgálat alapítója és vezetője szerdán sajtótájékoztatón mutatta be az új székhelyet, és mesélt a nem is olyan távoli tervekről. Kilenc éve működik a Telefonos Szeretetszolgálat Kolozsváron, amely pár évre rá Marosvásárhelyen is megnyitotta telefonvonalait, nemrég pedig a kincses városból Marosvásárhelyre tette át székhelyét.
Attól közösségi egy projekt, hogy egy közösség felkarolja, a szeretetszolgálat pedig egy időtálló szolgálat, hiszen az a közösség, amely igényli a munkáját, fenn is tudja tartani – fogalmazott Sajó Norbert. Mint mondta, Marosvásárhelynek nem kell vetekednie Kolozsvárral, hiszen sok mindenben túlszárnyalta már azt. Itt még megvan a szívélyesség, a családias légkör, az emberek ismerik egymást, Kolozsváron már nem, és ezt semmilyen uniós projekt nem tudja visszahozni a kincses városba. Az új székhelyet sem uniós támogatásokból, hanem egy marosvásárhelyi vállalkozó segítségével sikerült megvásárolnia a Telefonos Szeretetszolgálatnak, és havi részletekben 15 év alatt kell visszafizetni neki a kölcsönt – mondta Sajó Norbert. Havonta 1700 lejes részletekben törlesztik az adósságot, ez az összeg a havi 10 lejes felajánlásokból gyűl össze, amelyet főként helyi magánszemélyektől, kisnyugdíjasoktól, diákoktól kapnak. Novemberben például az 1700 lej helyett 4200 lejt tudtak törleszteni, annyi adomány gyűlt össze.
A Telefonos Szeretetszolgálat idén harmadik éve szervezi meg Marosvásárhelyen az adventi szeretetvendégséget, amelyen kétszáz szerényebb körülmények között élő személynek terítenek ünnepi asztalt december 15-én 17 órától Marosvásárhelyen a Mobex étteremben. Sajó Norbert hangsúlyozta, ez nem a szegények vacsorája, hanem egy közösségi alkalom a találkozásokra. A szerényebb körülmények között élőkön kívül egyházi vezetőket, orvosokat és üzletembereket is meghívtak. Volt olyan étterem, amely visszautasította a kérésünket, mikor meghallotta, hogy hátrányos helyzetűeknek, kisnyugdíjasoknak, fogyatékkal élőknek terítenénk asztalt, de a Mobex étterem elvállalta – fogalmazott Sajó Norbert. Egy menü ára 15 lejbe kerül, és idén először magánszemélyek felajánlásaiból szeretnék kifizetni az étkezés árát. Az előző években ugyanis helyi magánvállalkozók ajánlották fel az ünnepi vacsora számlájának törlesztését.
A Román Kereskedelmi Bank idei jótékonysági börzéjére is benevezett a Telefonos Szeretetszolgálat, a tavaly egyetlen erdélyi magyar szervezetként vettek részt a kampányban. Ez a jótékonysági börze nevű verseny február végéig tart, addig egy online adományozási lehetőséget biztosít a bank, és az a hatalmas előnye, hogy kezelési költség nélkül, biztonságos körülmények között adományozhatunk online egy szervezetnek 5 és 1000 lej között.
Ha az adományok és a felajánlók száma elégséges, akkor az első három helyezettnek az adományait megduplázza a bank – magyarázta a kampány lényegét Sajó Norbert. A marosvásárhelyi szervezet a menedékszoba megnyitásáért nevezett be a versenybe, hiszen még mintegy tízezer euróra lenne szükségük ahhoz, hogy megnyithassák ezt az új székhelyen. Itt legtöbb három napig ingyenesen szállásolnának el a kórházi beavatkozásokról kijövő vidéki betegeket és hozzátartozóikat. Ezért szükségük van két emeletes ágyra, a központi fűtés beszerelésére, nyílászárók korszerűsítésére, egy kódolt rendszer beszerelésére, amely biztosítja, hogy bejuthassanak a vendégek a szobába akkor is, amikor ők nincsenek ott. A jótékonysági börze részleteiről a bursabinelui.ro oldalon tájékozódhatnak az érdeklődők. Hajnal Csilla / Székelyhon.ro

Orgona- és zászlószentelés Szent Miklós ünnepén Gyergyószentmiklóson
„Boldog a nép, amelyik tud ünnepelni” – idézte a zsoltáros gondolatát Portik-Hegyi Kelemen főesperes-plébános. Felsorolta azokat a helyszíneket, ahol a városnapok alatt alkalom adódott az együttlétre, hogy végül, Szent Miklós napján a templomba gyűljenek össze az ünneplők, részt venni a búcsús szentmisén és körmeneten.
Száztíz éve annak, hogy várossá vált Gyergyószentmiklós. Ezt juttatja a lakók eszébe az a zászló, amelyik a polgármesteri hivatal előtt vontak fel szerdán. A lobogót Potyó Ferenc érseki helynök szentelte meg a körmenet során.
A búcsús szentmise ünnepi szónoka szintén szerdán szentelhette meg a felújított Kolonics-orgonát.
A Szent Miklós templom orgonájának igényes felújítási munkálatai támogatók révén valósulhattak meg – közölte a főesperes, hozzátéve: a gyergyói nép szeret énekelni, és örvend, ha szép orgonajáték kíséri az énekét. A szentmise kezdetén csak a kórus énekelt, az orgona a megszentelés után szólalt meg újra. Az első hangokat Pap Attila keze idézte elő a hangszerek királynőjeként is emlegetett orgonából. A negyedéves, zeneszakos egyetemi hallgató azt mondja, szereti ezt a „családi vállalkozást”: édesapja, Zoltán az orgonarestaurátor, és amikor ő végez a munkával, fia játékával igazolja a sikert. „Nagy élmény első lenni, megszólaltatni egy felújított orgonát, főleg nekem, aki művész szeretnék lenni. Valószínű, a közönségnek is tetszhetett, mert tapsoltak, ami bizony ritka hasonló esetekben. A hangszer értékét jó, ha tudomásul vesszük” – fejtette ki. Pap Attila úgy fogalmazott, hogy Gyergyószentmiklóson Kolonicsnak egy olyan orgonája maradt fenn, amelyet teljesen visszaállítottak eredeti állapotára. Királynő a hangszerek között, ékszere a templomnak: bármilyen művet meg lehet rajta szólaltatni.
Az ember boldogságának forrása
Az örömünnepen a boldogságról beszélt prédikációjában Potyó Ferenc pápai prelátus, általános helynök. Elmondta: a Krisztus-követés nem egy elvont, természetfeletti elvárás, hanem a mindennapi életben az igazságok megélését jelenti. A feladat az, hogy saját életünkben próbáljuk megvalósítani azt, amit Szent Miklós élt, mert ez több, mint másfél ezer év után is aktuális.
Ökrös szekéren a püspök szobra. Minden esztendőben jelen van a körmeneten
A dal is azt mondja, minden ember boldog akar lenni. De ezt a boldogságot hiába hajhássza, próbálja megszerezni az ember, mert nem lehet. Ez Isten ajándéka. Mindaz, aki Istennel szeretetben, tiszta lelkiismerettel együttműködik, az megkapja ezt az ajándékot, és valóban boldog lesz. A püspök erényei közül a jóságot emelte ki másodikként a szónok: „sok mindent szeretnénk, sok mindent nem tehetünk meg. Amit viszont megtehetünk a legkisebbtől a legnagyobbig, a gazdagtól a szegényig az, hogy jók legyünk. Ha nem tudunk jót tenni, rosszat ne tegyünk. Ha ezt az életeszmét tartanánk szem előtt, lényegesen megváltozna a mindennapi életünk. De mindig van lehetőség jót tenni, akár meghallgatni embertársunkat, jó szóval segíteni. Nem mondhatjuk, hogy szegények vagyunk, nincs mit adjunk, mert mindannyiunknak sokkal több van, mint amennyi szükséges. Tudunk ajándékozni, ajándékká válni mások számára.”
A vikárius szerint ennél több nem is kell, hiszen van program, van, amit eltanulni Szent Miklóstól, és megvalósítani, és ez nem csak másokat tesz gazdaggá, hanem ez által mi is megtaláljuk a boldogságot – ezen gondolatokkal indulhattak a körmenetre a szentmiklósi hívek, a környező falvakról érkező búcsús zarándokok és a városnapok vendégei. A sorban jelen voltak az örmény közösség vörös köpönyegesei, a Szent György Lovagrend tagjai és ökrös fogat szállította idén is körbe a központon Szent Miklós szobrát. Balázs Katalin / Székelyhon.ro

Elhunyt Mihály király
96 éves korában elhunyt Mihály volt román király – jelentette be tegnap az egykori uralkodó családja. Mihály daganatos betegségben és leukémiában szenvedett, Svájcban kezelték, ottani rezidenciáján érte a halál. Holttestét december 13-án szállítják Romániába. Ő az utolsó olyan személyiség, aki a második világháború idején államfő volt.
A volt király utoljára 2014 novemberében, 93. születésnapján mutatkozott a nyilvánosság előtt; tavaly márciusban súlyos betegségére hivatkozva közölte, hogy visszavonul a közélettől, és lányát, Margit trónörökös hercegnőt bízta meg, hogy a korona őreként képviselje a román királyi családot.
Bár Mihály korábban sem volt aktív szereplője a román közéletnek, nagy tiszteletnek örvendett az országban, és személyes tekintélye is hozzájárult ahhoz, hogy a királyság eszméje az utóbbi évtizedben egyre népszerűbbé vált Romániában.
A román uralkodókat eddig a Curtea de Argeşen épült 16. századi kolostorban helyezték örök nyugalomra, itt azonban nincs már hely újabb kripták kialakítására, ezért 2009-ben új királyi kápolnát építettek a régi templom szomszédságában. Mihály tavaly elhunyt feleségét, Anna volt királynét már itt temették el.
Mihály a Hohenzollern-családból való II. Károly király fia. Gyermekként 1927 és 1930, majd 1940 és 1947 között volt Románia uralkodója. Fontos szerepet játszott az 1944. augusztus 23-i fordulatban, amikor a már hadszíntérré vált Románia szakított addigi szövetségeseivel, a tengelyhatalmakkal, és az antifasiszta koalíció oldalára állt át. A kommunisták által elűzött királyi család a 2000-es években költözött vissza Romániába, miután államosított ingatlanaik jelentős részét visszaszolgáltatták.
Az utolsó román király halálának hírére a romániai pártelnökök sorra kifejezték megrendülésüket, még Ion Iliescu volt államfő is elismerő szavakkal emlékezett meg róla, noha 1990-ben ő akadályozta meg Mihály romániai látogatását. Az SZDP a gyász miatt lemondta a szombatra tervezett tüntetéseket, a kormány pedig háromnapos nemzeti gyászt kíván hirdetni. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szerint I. Mihály király a gerincesség és a méltóság jelképe volt, halálával az ország történelmének fontos fejezete zárul le. Klaus Iohannis jelenlegi államfő azt nyilatkozta: Mihály király egész életét Románia szolgálatába állította, méltósággal és felelősséggel szolgált az utolsó percig. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Korunk – 2017. december
Hírünk a nagyvilágban a címe a lapszámnak, amely azt vizsgálja, hogyan vélekedtek a történelem folyamán a magyarságról külhonból. Milyen kép alakult ki rólunk történetírók, külföldi utazók, tudósok, írók láttatásában – a honfoglalás korától a Kádár-rendszer végóráiig? Dzsajháni, a kiváló buharai tudós és Bölcs Leó bizánci császár indít, Borbándi Gyula, valamint Méray Tibor zárja az összeállítást. Teljes az ív, a paletta igen színes, szeretnek is, gyűlölnek is bennünket rendesen, tévednek is gyakorta, ki javunkra, ki ellenünkre, tény azonban, hogy szándékos vagy akaratlan elfogultságaik és tévedéseik mellett is páratlanul érdekes adalékokkal egészítik ki írásaikban mindazt, amit más történelmi forrásokból tudunk az adott korszakokról. Néhány szerző és cím a tartalomból: Fodor István – A legkorábbi híradások őseinkről; Zsoldos Attila – Egy német és két muszlim. Freisingi Ottó, Abu Hámid és Idriszi a 12. századi Magyarországról; Csukovits Enikő – Puszta ország – hatalmas ország. Magyarország a tatárjárás idején és a 14. század elején; Oborni Teréz – Pillanatképek – magyarországi és erdélyi útirajzok a 16. század utolsó harmadából; Papp Klára – Hofmannsegg gróf, aki megszerette a magyarokat; Kovács Kiss Gyöngy – Az angol orvos esete a magyarokkal. John Paget utazása Magyarországon és Erdélyben; Beretzky Ágnes – Hírünk és felelősségünk. Egy szelektív idealista és egy kritikus barát írásai a magyarságról (1906-1945); Pritz Pál – Edmund Veesenmayer nevezetes jelentése; Papp István – A Kádár-korszak Magyarországa a nyugati demokratikus emigráció szemével. Prózát Zelei Miklós, Fellinger Károly és Gömöri György jegyez. A lapszámot Fazakas János László illusztrálja. Népújság (Marosvásárhely)

Lemondhatnak az ötödikesek a magyar nyelvű tankönyvekről?
Jelentős erőfeszítéseket tesznek minisztériumi szinten azért, hogy a kiadók minél hamarabb lefordítsák a magyar tannyelvű iskolába járó ötödikes diákok tankönyveit – hangsúlyozta Kovács Irén Erzsébet kisebbségi oktatásért felelős államtitkár kedden, a Liviu Pop tanügyminiszter által összehívott videókonferencián.
„Számos jelzést kaptunk, a tankönyvhiány súlyos probléma, elsősorban az ötödik osztályosokat érinti. Komoly erőfeszítéseket teszünk, hogy megoldást találjunk, versenytárgyalást írunk ki a fordításokra, de más módszeren is gondolkodunk” – fogalmazott az államtitkár.
Az ígéretek ellenére azonban Kiss Imre Kovászna megyei főtanfelügyelő szkeptikusnak mutatkozott, elmondása szerint nem lát már esélyt arra, hogy a magyar ötödik osztályos diákok ebben a tanévben kézhez kapják a lefordított tankönyveket. Sőt attól tart, hogy ha ilyen ütemben haladnak, a mostani ötödikesek jövő tanévben sem jutnak tankönyvhöz.
Kiss Imre kijelentette: már most meg kellene hirdetni a hatodikos tankönyvek kiadására vonatkozó közbeszerzést, hogy idő legyen a procedúra lebonyolítására, majd a tartalom lefordítására, és a könyvek szeptemberben már padokon legyenek. A főtanfelügyelő szerint erre csak akkor van esély, ha hatályba lép az elmúlt hónapokban többször is megígért tankönyvtörvény, amely alapján a kiadást átveszi az oktatási minisztérium, ez esetben a kormányt terheli majd a felelősség, hogy tanévkezdésre elkészüljenek a kiadványok.
Kiss Imre ugyanakkor hangsúlyozta: olyan törvényre van szükség, amely a magyarul megírt tankönyvekre is vonatkozik, hiszen jelenleg csak úgy lehet engedélyeztetni a kisebbségi kiadványokat, ha ezeket előtte lefordítják román nyelvre – csak azért, hogy a minisztériumban értsék, mit tartalmaz. Ráadásul saját fejlesztésű magyar tankönyvek csak bizonyos tantárgyakból – zene, vallás, magyar nyelv és irodalom, kisebbségtörténet – vannak, a többi tantárgyból az engedélyeztetett románt kell lefordítani.
Kiss Imre arra is kitért: mivel jelenleg a tankönyv a kiadó tulajdona, neki kell megkeresnie a fordítót, és lefordíttatnia a tankönyvet, ez azonban költséges eljárás, hiszen nemcsak a nyomtatott változatot, hanem a digitális verziót is le kell fordítani, ez pedig kis példányszám esetén nem kifizetődő. Liviu Pop tanügyminiszter különben már a múlt hónapban megígérte, hogy hamarosan meghirdetik a közbeszerzést a fordításokra.
Pályázhatnak a tanintézetek
Az iskolákat érintő pályázati lehetőségek ismertetése érdekében hívta össze kedden videókonferenciára a megyei tanfelügyelőségek és a sajtó képviselőit Liviu Pop oktatási miniszter. Az eseményen Marius Nica európai alapokért felelős tárca nélküli miniszter bejelentette: a Regionális Operatív Program három tengelyén összesen 258 millió euró hívható le az oktatási infrastruktúra fejlesztésére.
A pályázatokat január 4. és május 4. között lehet benyújtani. Támogatják a bölcsődék, napközik, általános iskolák infrastruktúrájának felújítását, bővítését, valamint a szakoktatás fejlesztését. A két miniszter elismerte: több visszajelzést is kaptak, miszerint az összeg nem túl nagy, de Nica szerint a lehető legtöbb pályázatot kell benyújtani, így a más programok keretében megmaradt pénzekkel ki is egészíthetik a támogatást.
Liviu Pop arra kérte a tanfelügyelőket, biztassák a tanintézeteket fenntartó önkormányzatokat, hogy pályázzanak, ezzel kiegészíthetik az Országos Helyi Fejlesztési Program (PNDL) keretében lehívott pénzeket. Kiss Imre Kovászna megyei főtanfelügyelő hangsúlyozta, minden lehetőséget ki kell használni, Háromszéken ennek megfelelően már 32 pályázatot nyújtottak be a PNDL keretében. Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)

RÖVIDEN
Támogatják a fiatal vállalkozókat
Együttműködési keretszerződést kötött a Magyar Fejlesztési Központ (MFK) és az Erdélyi Fiatal Vállalkozók Szövetsége (YEAT), amely szerint a magyarországi intézmény segíti a határon túli fiatal magyar vállalkozókat a közvetlen támogatású uniós források elnyerésében. Ennek egyik formája az az akkreditált szakképzés, amely során olyan tudáshoz jutnak a határon túl élő magyar vállalkozók, amelyet kizárólag az MFK tanfolyamán sajátíthatnak el, tájékoztatott a sepsiszentgyörgyi Czine Zsolt Attila, a YEAT elnöke, aki Kiss Antal miniszteri biztossal, az MFK ügyvezetőjével írta alá az együttműködési szerződést. Kiss Antal miniszteri biztos rámutatott, a 2020 utáni időszakban várhatóan átalakul az operatív programok felépítése, de a közvetlen források nyújtotta keretek továbbra is lehetőséget biztosítanak arra, hogy a tagországok felkészült szakemberei sikerrel pályázzanak, és a lehető legtöbb támogatást nyerjék el projektjeihez.
A szenátusban módosult az adótörvénykönyv
A szenátus első kamaraként fogadta el az adótörvénykönyvet módosító kormányrendelet törvényerőre emelő tervezetet. A plénum több módosító indítványnak is helyet adott. Többek közt arról döntöttek, hogy választhatnak a profitadó és forgalmi adó között azok a cégek, amelyek legalább két alkalmazottat foglalkoztatnak, minimum 45.000 lejes törzstőkével rendelkeznek, és bevételük egymillió euróig terjed. Emellett a kormány által javasolt 200.000 euró helyett 3.000.000 euróban határozták meg a kamattal járó költségek leírásának felső határát, és azt is, hogy a forrásnál adózzák a szerencsejátékokból adódó jövedelmet, illetve áfa-mentes lesz a kutatási projektek finanszírozása. Ebben a témában a képviselőház lesz a döntő fórum. Kovács Zsolt / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

ENSZ-fórum elé tárták a magyarellenességet
A romániai magyarságot ért jogsértésekről, főként a médiában elhangzó gyűlöletbeszéd hatásairól, valamint a nemzetiségi oktatásban felmerült gondokról tájékoztatták a Pro Regio Siculorum Egyesület és a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat (MIJSZ) munkatársai az ENSZ Emberi Jogi Tanácsát a november 29. és december 1. között Genfben tartott 10. Kisebbségügyi Fórumon – közölte tegnap a jogvédő szolgálat.
Benkő Erika, a szervezet vezetője beszámolt arról, hogy tájékoztatták a fórum résztvevőit a gyűlöletbeszéd aggasztó térnyeréséről Romániában mind a közösségi médiában, mind a hírcsatornákon, ahol újságírók, véleményformálók és szélsőséges nézeteket valló román politikusok a magyar közösség ellen irányuló, felbujtó üzeneteket hangoztatnak. Különböző hírműsorokban káros hatású, szándékosan téves információkat terjesztenek a magyar közösségről. Júniusban a kisebbségek nyelvi jogainak kiterjesztését célzó törvénycsomagot nem fogadott el a parlament, ami részben egyes hírcsatornák agresszív nacionalista médiakampányának tudható be. Bár az olyan jogorvoslati szervek, mint az Országos Diszkriminációellenes Tanács munkája hasznos és fontos, önmagában nem elég. A jogvédő szolgálat munkatársai hangsúlyozzák, arra van szükség, hogy az Európai Unió tagállamai határozottabban lépjenek fel a gyűlöletbeszéd megfékezéséért. Megoldást jelenthet, hogy a nemzeti kormányok népszerűsítsék a kisebbségekről szóló pozitív üzeneteket annak érdekében, hogy feloldják a gyűlöletbeszéd lényegi okait, a többségi társadalom pedig megismerje a kisebbségek történelmét és kultúráját, továbbá szigorúbban kellene büntetni a xenofób üzenetek megfogalmazóit. A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat nyilatkozatot nyújtott be a nemzetiségi oktatás helyzetéről. Ebben rávilágítottak a romániai oktatási rendszer magyar kisebbséget érintő buktatóira. Hangsúlyozták: annak ellenére, hogy Románia számos emberi jogi nyilatkozatot ratifikált, köztük olyanokat is, amelyek kifejezetten a kisebbségek jogairól szólnak, és részben beépítette ezek előírásait a saját jogrendjébe, a gyakorlatban a vállalások nagy részét nem tartja be. Annak ellenére, hogy a 2008-ban tartott első ENSZ Kisebbségügyi Fórum ajánlásaiban kimondták, az oktatás elidegeníthetetlen emberi jog, és a közösségi identitás nélkülözhetetlen támasza, a romániai oktatás nagyon kevés helyet enged a jellegzetes igényeknek, ami a nemzeti kisebbségeket hátrányosan érinti. A középiskolai oktatásban a magyar diákok számára továbbra is kihívást jelent, hogy ugyanazon a szinten tanítják a román nyelvet, mint a román anyanyelvű diákoknak. A román nyelv oktatásának teljes reformjára van szükség, amelyet az idegen nyelvek oktatási módszertanára kell alapozni annak érdekében, hogy a magyar gyerekek megfelelő román nyelvi, elsősorban kommunikációs készségekre tegyenek szert, így megelőzvén a későbbi hátrányos helyzetet a felsőoktatásban és a munkaerőpiacon.
A beadvány kitért a minőségi anyanyelvű oktatáshoz való hozzáférés biztosításának hiányosságaira, a magyar nyelvű tankönyvek hiányára az elemi oktatásban, valamint az ötödik osztályban. A magyar anyanyelvű oktatás nem biztosított minden egyetemi szakon, különösen a mérnök-, illetve az orvosképzésben jelent ez gondot. Aggasztó, hogy nem engedélyezték egy önálló magyar tanszék létrehozását a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, annak ellenére sem, hogy a 2011-es tanügyi törvény kimondja: az egyetemek kötelesek önálló karokat vagy tanszékeket alapítani a kisebbségi diákok számára. A magyar tanszék hiánya többek között azt eredményezi, hogy a gyakorlati tantárgyakat román nyelven tanulják a hallgatók, ami végül a magyar nyelvű orvosképzés teljes megszűnéséhez vezethet. Minőségi anyanyelvű oktatás nélkül nem biztosítható a közösségi identitás megtartása és erősítése – összegez a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat beadványában. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marius Diaconescu történész: nem ígértek autonómiát 1918-ban Gyulafehérváron
Még mielőtt március 15-e hivatalos ünneppé nyilvánítását kérnék, a romániai magyaroknak tiszteletet kellene tanúsítaniuk a románok nemzeti ünnepe, december 1-je iránt – vélekedik Marius Diaconescu történész. A Bukaresti Egyetem tanára a Krónikának adott interjúban „magyar mítosznak” nevezi, hogy a Gyulafehérvári nyilatkozatban autonómiát ígértek a romániai kisebbségek számára.
– Nagy vonalakban ismerjük az Erdély és Románia 1918-as egyesülését eredményező történelmi előzményeket és összefüggéseket. Mégis milyen okok és lépések vezettek az unió gyulafehérvári kinyilvánításához?
– Vlagyimir Iljics Leninnek és Woodrow Wilsonnak a népek önrendelkezési jogáról tett kijelentései kiváltották az európai többnemzetiségű birodalmak összeomlását, mivel bátorították a nemzeti politikai mozgalmakat. Az Osztrák–Magyar Monarchia részeként a Magyar Királyság többnemzetiségű állam volt.
A budapesti kormányok által 1867 után felvállalt magyarosítási politika bumeránghatást eredményezett: a nemzetiségek önrendelkezését és a királyság szakadását. Ha gazdasági értelemben a birodalom működőképesnek bizonyult, hiszen óriási piac volt Közép-Európa számára, politikai szempontból az Osztrák–Magyar Monarchia kudarcra volt ítélve. 1867-ben kompromisszum született ugyan a birodalom megmentésére, ám jelentős különbségek voltak tetten érhetők az osztrákok, illetve a magyarok nemzetiségi politikáját illetően. Miközben az osztrákok megőrizték a helyi autonómiákat és támogatták a nemzetiségeknek a politikai és közigazgatási életben való részvételét, a magyarok egységes nemzetállam létrehozása érdekében el akarták magyarosítani a románokat, szlovákokat, szerbeket stb. Emlékezzünk csak az oktatáspolitikára vagy a családnevek magyarosítására, és látható a budapesti kormány asszimilációs törekvéseinek politikai dimenziója, az a viszonyulás, amely teljesen Budapest ellen fordította a nemzetiségek politikai vezetőit. A magyaroknak fel kell vállalniuk, hogy a nemzetiségekkel szembeni agresszív magyarosítási politikájuk miatt alapvető felelősségük van a magyar királyság 1918-as szétszakadásában. Hiába siránkoznak száz év elteltével is Trianon miatt, ha nem képesek belátni saját, a nemzetiségek függetlenségéhez, valamint Magyarország 1918-as szétdarabolásához vezető tévedéseiket.
– Miként tekintenek a románok ma a nemzeti ünnepükre? Az utóbbi időben egyre többször elhangzik, hogy Nagy-Románia létrejötte után száz évvel sem sikerült autópályával összekötni Erdélyt az ország többi részével, és hogy a különböző régiók egyenlőtlenül fejlődtek. Miben áll az egyesülés centenáriumának jelentősége, fő üzenete a román társadalom számára napjainkban?
– Az egyesülés megünneplésének, a centenáriumnak semmi köze az autópályákhoz. A sztrádák építése a kormányzat hatásköre, ugyanakkor egy ország kormányzati tevékenysége folyamatos, nem köthető csak egy évfordulóhoz. Az autópályák témáját egyesek propagandisztikus célból, megosztási szándékkal dobják be. Mindazonáltal sajnálatos módon a századik évfordulónak nincs összefüggő üzenete a román társadalom szintjén. A helyi és központi közigazgatás részéről hiányzik a centenárium megünneplésének összefüggő megközelítése, ugyanakkor a nyilvánosság csak az adminisztratív káoszt érzékeli, és nem szentel figyelmet a centenárium történelmi jelentőségének.
– A romániai magyar közösség alapvető céljait és követeléseit – beleértve az autonómiát – éppen az 1918. december elsején elfogadott Gyulafehérvári nyilatkozatba foglalt ígéretekre alapozza. A határozat egyik legtöbbet idézett passzusa: „Teljes nemzeti szabadság valamennyi együtt élő népnek.” Viszont a román többség úgy véli, hogy ezeknek a követeléseknek nincs jogalapjuk ennek a történelmi dokumentumnak az alapján. Végül is mit ígértek a romániai nemzeti kisebbségeknek 99 évvel ezelőtt?
– A magyar politikai vezetők szándékosan tévesen értelmezik a gyulafehérvári egyesülési nyilatkozatot. Magam is írtam már erről a magyarok számára kedves mítoszról. Ajánlom, olvassák el a Gyulafehérvári nyilatkozatnak a korabeli sajtóban napvilágot látott, magyar nyelvű változatait, egészen pontosan azokat, amelyek 1918 decemberében a központi magyar lapokban láttak napvilágot. Sehol nem találják majd nyomát autonómiának vagy önrendelkezésnek.
A kiáltvány szerzői éppen a terminológia miatti utólagos bonyodalmak elkerülése érdekében nem használták az autonómia és önrendelkezés kifejezéseket. Gyulafehérváron sem a magyaroknak, sem más, Romániában élő kisebbségnek nem ígértek autonómiát. A „nemzeti szabadság” a nemzeti kisebbségeknek a politikai életben való részvételi jogát jelenti az új állam keretében, éppen a régi magyar királyság negatív példájából kiindulva, amikor a román politikai vezetőket börtönbüntetéssel sújtották amiatt, hogy politikai jogokat követeltek a magyarországi románoknak. A romániai magyarok napjainkban helyi magyar közigazgatással rendelkeznek azokon a településeken, ahol többséget alkotnak, ugyanakkor magyar iskoláik vannak.
A magyarok éppen azzal rendelkeznek, amit Gyulafehérváron ígértek. Itt az ideje, hogy az akkori nyilatkozatot ők is helyesen értelmezzék, a magyar politikusok pedig ne magyarázzanak bele egyebet. Ez álprobléma.
– Egyesek szerint nem tekinthető Románia lojális állampolgárának az a magyar kisebbségi, aki nem tekinti ünnepnek december elsejét. Ön miként vélekedik erről? Ugyanakkor Ön szerint is indokolatlan lenne hivatalos ünneppé nyilvánítani március 15-ét a romániai magyarok számára, ahogy azt a román politikusok többsége gondolja? Eljutunk-e valaha egymás ünnepének kölcsönös tiszteletben tartásáig?
– Még mielőtt március 15-e hivatalos ünneppé nyilvánítását kérnék a maguk számára, a romániai magyaroknak elsősorban tiszteletet kellene tanúsítaniuk a románok nemzeti ünnepe, december 1-je iránt. Miként várják el a magyarok a románoktól, hogy hivatalos ünnepként ismerjék el március 15-ét, miután gyászszalagot tűznek december elsején, és nyilvánosan kijelentik, hogy ez gyásznap számukra? Ha a magyarok azt akarják, hogy a románok tiszteljék a nemzeti ünnepüket, először is át kell értékelniük a december elsejével kapcsolatos hozzáállásukat.
Ugyanakkor nem hinném, hogy a lojalitás mérhető lenne a nemzeti ünneppel kapcsolatos harcos megnyilatkozások alapján. Személy szerint nem értek egyet a kommunizmus idején rendezett ünnepségekkel sem, amikor a magyarok hórát jártak december elsején, mert erre kényszerítették őket. A magyaroknak jogukban áll nem ünnepelni, viszont szerintem kötelességük tisztelni a román többséget, amelyet ne sértegessenek románellenes nyilatkozatokkal és magatartással. Ameddig ők nem tisztelik a román többség nemzeti ünnepét, hiába várnak a románok tiszteletére.
– Tekintettel arra, hogy történészi oklevele megszerzése után Budapesten folytatta egyetemi tanulmányait, ismeri a magyar történetírást is. Ön szerint van-e esély egy régóta emlegetett román–magyar történelemtankönyv megszerkesztésére, például a francia–német példa alapján? A román egyesülés centenáriuma nem jelenthet alapot a két ország történészeinek alaposabb párbeszédére?
– Először is büszke vagyok a történelemtudományokból Budapesten szerzett doktori címemre. Aki meg akarja ismerni Erdély közép- és modern kori történelmét, annak ismernie kell Magyarország történelmét is, ellenkező esetben nem fogja megérteni.
Egy közös, román–magyar történelemkönyv megszerkesztése elsősorban a két ország történészei közötti együttműködés természetes hozadéka kéne legyen. A történelem tankönyveknek a történetírás trendjét kell tükrözniük. Márpedig jelen pillanatban Erdély történelmével kapcsolatban a magyar és a román történetírás nagy vonalakban párhuzamos pályán fut.
A történészek közötti személyes kapcsolatok kivételével a hivatalos kapcsolatok gyakorlatilag nem léteznek, nincs hatásuk a történetírásra. A román–magyar történész vegyes bizottság akadémiai igényeket megfogalmazó vicc csupán, konkrét eredmények nélkül. A román fél magyar és német történészek bevonásával összeállította Erdély történelmét, ám a bizonyos fejezeteiben megőrzött nacionalista diskurzus miatt a magyar történetírás nem vesz róla tudomást. Másrészt magyar történészek nemrég háromkötetes kézikönyvet írtak a székelyek történelméről, amelyet nagy ívű tudományos megvalósításként állítanak be.
Ha már szintézis jellege van, nem lett volna helyénvaló román történészeket is bevonni ebbe? Lám, miként szalasztjuk el a valós párbeszédre alkalmas lehetőségeket.
Annak ellenére, hogy a történészeknek jelentős szerepük van a románok és magyarok közötti megbékélés és párbeszéd terén, hiszen mindkét fél számára a történelem képezi a kiindulópontot, mindkét oldalon hiányzik a valós akarat a román és magyar történészek historiográfiai diskurzusának összehangolására.
A centenárium jó alkalmat teremthetett volna a román és magyar történészek közötti párbeszédre, például Erdély és Románia egyesülése és a trianoni békeszerződés kapcsán, viszont mindkét oldalon hiányzik a kezdeményezőkészség. A történelem a múltat jelenti, amelyen nem osztozhatunk, de tanulhatunk belőle annak érdekében, hogy jobb lehessen a jövőnk.
Marius Diaconescu
1970. január 19-én született a Máramaros megyei Miszmogyoróson. 1995-ben szerzett oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia szakán, 1997 és 2000 között elvégezte a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem történelemtudományi doktori iskoláját Engel Pál és Zsoldos Attila irányítása alatt. Szakterülete a középkor történelme, 2004 óta a Bukaresti Egyetem történelem szakán oktat, a legnagyobb központi napilap, az Adevărul honlapján blogot vezet, amelyen gyakran közöl magyar témában. Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

Fodor Sándor és Csipike kap szobrot Csíkszeredában
Határozattal fogadta el tegnap Csíkszereda önkormányzati képviselői testülete azt a javaslatot, miszerint Fodor Sándor írót – aki éppen ma lenne 90 éves – és híres meseregény-figuráját, Csipikét ábrázoló szobrot állítsanak a központi parkban. A csíksomlyói születésű író tiszteletére emléktáblát is avatnának egykori lakóházánál, illetve felmerült az is, hogy utcát vagy utcarészt nevezzenek el róla a városban.
Idén március végén lapunk számolt be először arról, hogy a Székelyföld kulturális folyóirat kötelékében dolgozó írók és költők ötlete volt a szoborállítás, amely ideális esetben a mai évfordulóra készült volna el, azonban – amint a tanácsülésen kiderült – ennek kivitelezése jóval hosszabb időt vesz majd igénybe.
Molnár Vilmos író a tanácstagoknak kifejtette, hogy Fodor Sándor emléke egyre erősödik, ezért nem mindegy, hogy milyen szobrot állítanak a 2012-ben elhunyt író tiszteletére. Mint mondta, az elképzelés az, hogy a szobor Fodor Sándort ábrázolja, padon ülve, mellette híres mesefigurájával, Csipikével. Ez a gyermekek és turisták számára is kedves látványosság lenne, hiszen leülhetnének ők is a padra, miközben fényképet készíthetnének az alakokkal.
– Nagyon sok helyen állítanak szobrot mesefiguráknak. Valahogy meghittebbé is teszi azt a környezetet, ahol az a szobor áll, és azt hiszem, hogy ilyen meghitt sarkokra itt is szükség van. Ez egyedi jelleget is adna a városnak. Fodor Sándor Csipikéje Székelyföld egyetlen híres mesefigurája, ha nem vesszük figyelembe a népmeséket. És van olyan szerencsénk, hogy Fodor Sándor nem Szentgyörgyön, Vásárhelyen vagy Udvarhelyen született, hanem itt – mutatott rá Molnár Vilmos.
Ferenczes István költő arra tett javaslatot, hogy a szobor elkészítéséhez szükséges összeget vagy annak egy részét a város közadakozásból próbálja meg begyűjteni, lévén költségvetési gondokkal fog küszködni a jövőben.
Ráduly Róbert Kálmán polgármester véleménye szerint ennek a szobornak nem szabad olcsó műalkotásnak lennie, legalább 100 ezer eurós nagyságrendű összeget szánnának az alkotásra. Mint mondta, feltehetően éveket kell várni arra, hogy a szobor elkészüljön, és a helyére kerüljön.
Az utcanévadással várják a kezdeményezők javaslatait, ugyanis több városrész is felmerült. Az biztos, hogy rövid utcát neveznének el az íróról, olyant, ahol kevés ház található, hogy minél kevesebb lakost érintsen a címváltoztatás. Továbbá Fodor Sándor egykori lakóháza elé, amely a Szék útján található – és jelenleg más család tulajdonában van –, a járdaszegély és a kerítés közötti füves részre emléktáblát helyeznének el.
A tanácsülésen elfogadták továbbá a város költségvetésének módosítását, amely elsősorban a pedagógusoknak jó hír, hiszen a városban működő tanintézmények dolgozóinak decemberi bérét építették be a városi költségvetésbe, és hamarosan utalják tovább az érintetteknek. Márk Boglárka / Hargita Népe (Csíkszereda)

Eredetünk kutatásának szócsöve
Kelet Kapuja
A baróti Tortoma Kiadó és a szórvánnyal való kapcsolattartást felvállaló Kun Kocsárd Egyesület egy új, negyedévenként megjelenő őstörténeti folyóiratot indított Kelet Kapuja címmel. Első száma júliusban került a standokra, a második pedig októberben. A tetszetős megjelenésű, képekkel gazdagon illusztrált lapnak dr. Obrusánszky Borbála történész, mongolista, keletkutató a főszerkesztője.
Amint azt a szóban forgó kiadó igazgatójától és egyesület elnökétől megtudhattuk, a Baróton immár negyedik alkalommal megtartott Magyar Örökség-táborban érlelődött meg a folyóirat indításának gondolata. Az itt évente összeverődő előadók megítélése szerint ugyanis szükség volt és van egy olyan tudományos kiadványra, mely közlési lehetőséget biztosít az akadémiaitól eltérő álláspontot képviselő magyar őstörténet-kutatóknak, amely a magyarság eredetkérdésével foglalkozik hazai és külföldi szakértők tanulmányain keresztül, és amely bemutatja a saját és rokon népeink nyelvi, szellemi és tárgyi örökségét a kezdetektől, napjainkig. Mindehhez pedig figyelembe veszi a témával foglalkozó tudományágak, többek között a régészet, történelem, nyelvészet, néprajz, embertan, népzene és genetika művelőinek véleményét és eddig elért eredményeit.
A folyóiratban azonban nem csak a tudós társadalom szűk köréhez kívánnak szólni, hanem az érdeklődők szélesebb táborához is, ezért a megjelenésre szánt dolgozatok és tanulmányok közérthető, illetve olvasmányos nyelvezeten vannak megírva. Céljaik eléréséhez az alapítóknak a maguk területén nemzetközi hírnévnek örvendő tudósokat sikerült megnyerni. Így a már említett főszerkesztőn kívül dr. Ceglédi Katalin nyelvész, szlavista, keletkutató, Benkő Mihály történész, dr. Darkó Jenő történész, Harangozó Imre néprajzos és Sántha Attila irodalomtudós is tagja a szerkesztőbizottságnak.
Nem véletlen a címadás sem, hiszen a szerteágazó és több tudományágat magába ölelő témakörre való tekintettel olyat kerestek, amely mindezt magába foglalja és tükrözi. E meggondolás után pedig a választás azért esett a Kelet Kapuja elnevezésre, mert mindkét tagja a messzi múltban gyökerező magyar szó, és a ma élő rokon népek nyelvében is megtalálható.
A júliusban megjelent első lapszámban a baktriai királyi szkítákról olvashatunk Aradi Éva tollából, Csutak Bodroghy Attila a magyar-székely hunhagyomány kérdésköréről értekezik, Obrusánszky Borbála a hun főhatalomról, Czeglédi Katalin a Turán névről, míg Sántha Attila a székely nyelvjárások „déli-nyugati szláv jövevényszavairól. Dimádzsav Erdenebátor A hunok anyagi kultúrája Mongóliában, Guldana Sarbassova A ló, mint a kazakok kulturális öröksége, Harangozó Imre Vadászok útján, égi csapáson, Obrusánszky Borbála A Kaukázus ismeretlen keresztényei címmel közöl tanulmányt. Rövid írások találhatók továbbá benne a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Napokról, a rómaiak és hunok együttéléséről, a mongol lókultúra eredetéről, valamint a szanszkrit nyelv és a szkíták őshazájáról.
A folyóiratra előfizetést a kiadónál fogadnak el, ugyanakkor újságárudákban meg is vásárolható. Érdeklődni a keletkapujaszerk@gmail.com e-mail-címen lehet. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hetvenöt év az igazság útján
Kamaszkorában mindenkinek voltak álmai, amelyek beteljesedési foka egyénenként igen változó. Elvégre a tehetség, a szorgalom, a kitartás és a szerencse dolgában jócskán különbözünk. Azok mondhatják magukat igazán szerencsésnek, akik nemcsak hogy beteljesítették gyermekkori álmaikat, de azok megélése minden nap örömöt nyújt nekik.
A Szabad Európa Rádió – amely egész nap szólt az otthonunkban a legkeményebb Ceauşescu-korszakban – 1983-ban újra és újra hírt adott az Ellenpontok folyóirat szerkesztőinek sorsáról, akikre nem sokkal azelőtt csapott le a hírhedt román titkosrendőrség, a Szekuritáté. És akik halált megvető bátorsággal belefogtak egy szókimondó szamizdatfolyóirat szerkesztésébe, miközben ennél kevesebbért is agyonvertek embereket akkortájt. Tóth Károly Antal nevét – akárcsak feleségéét, Tóth Ilonáét, Szőcs Gézáét és az azóta igen messzire „gurult” Ara-Kovács Attiláét, ők négy alkották a szerkesztőséget – akkor hallottam először.
Történetük szoros összefüggésben volt a magam igen visszafogott és realista kamasz álmával.
Akkor a kommunista rendszer megdönthetetlennek tűnt. Úgy véltük, abban fogunk megöregedni.
Elérhetőnek tűnt viszont az, hogy Magyarországra telepedjünk, még akkor is, ha az 1988-as magyar pártállami döntésnek, miszerint az erdélyi menekülteket nem adják vissza Romániának, még semmilyen jele nem volt. Ebben az időszakban úgy képzeltem a jövőt, hogy Magyarországra költözöm és ott Erdélyért címmel szamizdatfolyóiratot indítok, amely az erdélyi magyarság sorsával és az anyaországi közvélemény e tárgyú történelmi-politikai felvilágosításával foglalkozik majd. Hála az Ifjúsági Magazin levelező rovatában megjelentetett címemnek, igen sok anyaországi levelezőtársra akadtam. Üzeneteikben visszatérő motívum volt, hogy mikor emigráltam Romániába, honnan tudok ilyen jól magyarul, s akkor a románozásról még nem is szóltam. Érzékelhettem, hogy itt egy generáció az alapvető történelmi tények fogalma nélkül nőtt fel, nem tud Trianonról. Ezen a helyzeten akartam javítani a magam eleve szerénynek álmodott eszközeivel.
Az idő átlépett ezen az elképzelésen, 1990 januárjában viszont már felelős szerkesztőségem mellett jelenhetett meg a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet lapja, a Vétó. Akkor még nem is sejtettem, hogy kamaszkori példaképemet, Tóth Károly Antalt – aki most töltötte be hetvenötödik életévét – valamikor a barátomnak mondhatom. Márpedig így történt, egy másik remek magyar embernek, Takács Ferenc Lászlónak köszönhetően, akit szintén atyai barátomnak mondhatok. Levélkapcsolatunk hamar barátsággá nemesült, ami szép lassan kiterjedt minden családtagunkra.
Nem véletlen, hogy idén eltávozott apám nemrég megjelent kötetének gerincét épp egy Tóth Károly Antal által készített mélyinterjú adja.
Az igazságot kereső
A barátságok között azokat tartom a legtöbbre, amelyek esetében már a harmadik-negyedik beszélgetés alkalmával úgy érzi az ember, mintha hosszú évek óta ismerné a másikat. Ugyanakkor jó érzés, ha az ember felnézhet a másikra. Karcsira nem kevés oka lehet egy nemzetben gondolkodó embernek felnézni, jómagam három erényt említenék ezek közül. Az első az igazság és igazságosság alapértékeinek feltétlen tisztelete. Lehet, hogy a politika világában egy szent cél szentesíthet mocskos eszközöket, akár hazugságot is, de a szellemi életben ez nem így működik. Karcsi azok közül való, akik az igazságot keresik, és ha meglelték, abból nem engednek. Semmi áron.
Bátorság és politikai éleslátás
S ez már átvezet a közvetkező becsülendő erényhez, ami nem más, mint a bátorság. Lehet a következmény üldöztetés, börtön vagy kiközösítés, az igazságnak hangot kell adni – ez a belső parancs jellemezte Karcsi egész életét. Akkor is, amikor az Ellenpontokat szerkesztette, akkor is, amikor a legnagyobb tabut merte megérinteni, cáfolva Nyiszli Miklós Auschwitzcal kapcsolatos tényállításait A tanú című írásában. És akkor is, amikor megírta a jobboldalon is sztárolt íróról, Kertész Imréről szóló szókimondó, a szerzőt reálértékén kezelő, alaposan dokumentált tanulmányát, a Nobelesdit. Majd a Közleményesdit, amiben azt mutatta be, hogy olyan emberek, akik el sem olvasták írását, miként fordultak ellene minden ok és indoklás nélkül egyetlen szempillantás alatt.
Mindez azonban nem érne sokat a harmadik fontos vonás, a politikai éleslátás nélkül.
Karcsi mélyhitű katolikus ember, ugyanakkor ideológiák, dogmák és pártlojalitás által nem kötött, nemzetelvű gondolkodó.
Számára nem az a kérdés, hogy egy adott személyiség, egy adott politikai lépés vagy álláspont megfelel-e valamilyen eszmerendszer kívánalmainak vagy egy adott politikai csoportosulás elvárásainak, hanem az, hogy közelebb viszi-e a nemzetét ahhoz a helyhez, ami több mint ezeréves Kárpát-medencei történelme alapján megilletné nemzetközi szinten, segít-e a magyar létesélyeket optimizálni vagy épp ellenkezőleg, rontja a magyarság pozícióit, sérti érdekeit, mostohábbá teszi kilátásait. S ennek megérzésére kivételes ösztöne van, pontosan látja a jelenségek hátterét. Felismeri a felszín mögötti összefüggéseket, nem ragad le a platóni barlanghasonlatot idézve az árnyékok körvonalainál, hanem a valóság teljességét veszi górcső alá.
A 75. életévét betöltött Tóth Károly Antalnak ezúton kívánok jó egészséget, alkotóerőt a nemzet felemelkedéséért vívott nemes küzdelemben! Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Megszüntették Horváth Anna bírósági felügyeletét
A DNA helyben fellebbezett. Véget ért a tanúk meghallgatása, januárban már a hangfelvételek következnek.
14 hónap után megszüntették a Horváth Anna volt kolozsvári alpolgármester bírósági felügyeletét. Csütörtökön, december 7-én a Kolozs megyei Táblabíróságon befejeződött a tanúk meghallgatása a perben, amelyben Horváth Annát befolyással való üzérkedéssel, Fodor Zsolt üzletembert pedig befolyásvásárlással és pénzmosással vádolja az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA).
A tárgyaláson az ügyész kérte a bírósági felügyelet meghosszabbítását, a védelem pedig annak feloldását, arra hivatkozva, hogy a tanúk meghallgatása befejeződött, illetve a felügyelet nem indokolt. Horváth Anna jelezte: a munkához való joga is sérül a bírósági felügyelet miatt, ugyanis RMDSZ-alelnöki minőségében gyakran kellene magyarországi megbeszéléseken részt vennie.
A bíró döntését már szinte senki nem várta meg, ugyanis a tolmács hiánya miatt az egyik tanú meghallgatását 14.30-ra ütemezték át a 10 órakor kezdődő tárgyaláson. A DNA helyben fellebbezett a bírósági felügyelet megszüntetése ellen, ennek a tárgyalására körülbelül két hét múlva kerülhet sor Bukarestben, addig érvényben marad a felügyelet.
Január 19-én a hangfelvételek meghallgatásával folytatódik Horváth Anna és Fodor Zsolt pere Kolozsváron. A december 7-i tárgyaláson 14 tanút hallgattak meg Kolozsvár volt alpolgármesterének ügyében, 10 a vád, 4 a védelem tanúja volt – bár a külső szemlélő nem igazán állapíthatta meg a különbséget.
A tanúk között több olyan cégvezető is volt, aki támogatta Horváth Anna kampányát. Székely Zsuzsanna 5000 lejt adományozott, és elmondta, soha nem kérte az alpolgármester segítségét, viszont RMDSZ-szimpatizáns, ezért amikor a kampány elején megkereste Horváth, önszántából döntött az összeg felajánlásáról.
Egy másik tanú arról számolt be, hogy a lakása mellett építkezési engedély nélkül felépített ház ügyében kérte az alpolgármester segítségét. A ház 2007-ben épült, de azóta sem történt semmi, ezért a tanú többször megkereste már az előző alpolgármestert is, mivel aktívabb hozzáállást várt el a hivataltól, amely szintén peres fél az illegálisan épített ház perében, de jogi képviselője soha nem jelent meg a tárgyalásokon. A tanú elmondta: Horváth Anna nyitott volt, meghallgatta kérését, tanulmányozta az esetet, és ígéretet tett rá, hogy beszél a jogi osztállyal, de a helyzet ezt követően sem változott. Évekkel később, a választási kampányban adományozott egy összeget, mert pozitív véleménye van Horváth Annáról mind alpolgármesterként, mind közéleti szereplőként.
Egy további tanú arról számolt be, hogy 25 ezer lejt adományozott a kampányra. „Értékeltem, hogy mindig nyitva volt az ajtaja a város polgárai előtt, bár én soha nem éltem ezzel a lehetőséggel, nem fordultam hozzá semmilyen ügyben” – vallotta.
Emil Boc tanácsadója, Mihaela Boc azt nyilatkozta, a vádlott soha nem lépett közbe nála azért, hogy egy építkezési engedély kibocsátását megsürgesse, és nem érdeklődött arról sem, hogy hogy áll egyes engedélyek kibocsátása.
Fodor Zsolt alkalmazottja, aki a Mikes-palota dokumentációját összeállította, arról számolt be, hogy milyen problémák adódtak az átépítés kapcsán, és hogy a lejárt engedélyek miatt keresték fel a polgármesteri hivatalt. Az audiencián azt közölték velük, milyen lépéseket kell követniük az engedélyeztetés érdekében.
Az Automotiv Kft. igazgatója azt mesélte el, hogy 2016-ban kölcsönadott egy autót Horváth Anna férjének, miután az általuk a cégétől vásárolt használt Volkswagen Passat nem érkezett meg időben, majd másnap el is romlott.
Egy másik tanú Nagy Zoltán Levente volt, az RMDSZ ügyvezető alelnöke, aki elmondta: körülbelül tíz éve ismeri Horváth Annát, baráti viszonyba Bukarestben kerültek 2007-ben, amikor mindketten államtitkárok voltak (Nagy a környezetvédelmi, Horváth a fejlesztési minisztériumban). 2016-ban a Kolozsvár főterén lévő vendéglátó hely (az l'Alchimiste) teraszára kért engedélyt, de júniusban visszautasító választ kapott a hivataltól. Ezt követően kereste fel az alpolgármestert, mivel a hivatalos választ nem tartotta kielégítőnek. Az alpolgármester behívatta irodájába az illetékes osztály képviselőjét, aki elmagyarázta: az engedély megtagadásának valós oka az, hogy a polgármesteri hivatalnak nincs lehetősége felbontani egy másik vállalkozóval a teraszhasználatra kötött szerződését. Nagy Zoltán azt vallotta, megértette a valós okokat, amelyeket megalapozottabbnak gondolt, mint a hivatalos választ, és kielégítőnek is találta a választ annak fényében, hogy ők időközben az étterem nyitását átütemezték novemberre, amikor már amúgy sem tartottak volna igényt teraszra. Nagy elmondta: tisztában volt vele, hogy Horváth Anna nem tud közbenjárni az ügyében, és azért fordult hozzá, hogy segítsen megérteni, miért utasította vissza a hivatal az engedély kiállítását.
Hasonló ügyről számolt be vallomásában a Koffer kávézó menedzsere is, ők is teraszra kértek engedélyt a hivatalból, de három hónap után sem kaptak engedélyt, ekkor fordult Horváth Annához, akit nem ismert személyesen. Az alpolgármester elkérte a dosszié számát, érdeklődött az ügyben. És azt közölte, még pár aláírást meg kell várni az engedélyhez. A Koffer végül októberben kapta meg az engedélyt terasz létesítésére.
Egy cégvezető, aki magánszemélyként 8000 lejt adományozott a kampányra, amelyet cége is támogatott 9000 lejjel, arról számolt be, hogy egy 2014-ben kért engedély ügyében fordult Horváth Annához, miután másfél év alatt sem kapta meg azt. Kétségbeesésében minden, a polgármesteri hivatalnál dolgozó ismerősét megkereste, de a mai napig nem sikerült megértenie, miért csúszott ennyit az engedély kiadása, amelyet végül csak három év után, 2017 novemberében állítottak ki. „Horváth Anna volt az egyetlen, aki megpróbált segíteni, és értékelem, amit a közösségért tett” – mondta az üzletember annak indoklásaként, hogy miért támogatta az akkori alpolgármester választási kampányát.
A védelem első tanúja egy szociális lakás lakója volt, akit kilakoltattak visszaszolgáltatott Egyetem utcai lakásából. Horváth Annától azért kért audienciát, mert a lakás, amelyet a hivatal kiutalt neki, nem volt rácsatlakoztatva az áramhálózatra, az alpolgármester pedig azt javasolta neki, forduljon a hivatal műszaki osztályához. Végül a tanú maga oldotta meg a helyzetet az Electricával. Ezt követően még 4-5 alkalommal volt audiencián, mert lakása nem volt szigetelve, és remélte, hogy a műszaki osztály megoldja problémáját, de ez azóta sem történt meg (közben már másik lakást utaltak ki számára). Horváth Anna hozzáállása pozitív volt, próbált segíteni, de korlátozott a hatásköre – mondta a tanú. A következő tanú a Kolozsvári Román Opera énekese volt, aki egy kulturális szervezet vezetőjeként igényelt székhelyet a polgármesteri hivataltól. Bár a listán 3. lett a szervezete, mégsem utaltak ki neki székhelyet, bár a listán utána következők már kaptak. A három éve húzódó ügy miatt fordult Horváth Annához. Azért őt kereste meg, és nem a polgármestertől kért audienciát, mert az meglehetősen nehézkes és időigényes lett volna. Kellemesen meglepte, hogy az alpolgármester fogadta, megkereste az illetékes igazgatóságot, ahonnan eljöttek az irodájába az audienciára. Az igazgatóság azt állította, hogy tettek egy javaslatot a székhelyre, amit a szervezet visszautasított, de ez nem igaz a tanú szerint. A beszélgetést követően problémája megoldódott, és kapott egy székhelyet, bár utólag megbánta ezt, ugyanis az ingatlan nem volt közművesítve, és rengeteg pénzbe került a felújítása, most, három év után pedig vissza kell szolgáltatnia azt.
Emanuel Ungureanu jelenlegi USR-s parlamenti képviselő is a védelem tanúi közt volt. Ő civil aktivistaként kereste meg az alpolgármestert egy nyárádszeredai 16 éves magyar fiú ügyében, akinek 48 óránként dialízis-kezelésre volt szüksége Kolozsváron, ezért egy kolozsvári családi központban próbálták elhelyezni. A marosvásárhelyi alpolgármester javaslatára kereste meg Horváth Annát, arra kérve, hogy segítsen az ügyben, amit az alpolgármester meg is próbált, de a Maros megyei gyermekvédelmi igazgatóság nem adott engedélyt (a tanú szerint azért, mert az igazgatóság havi 4500 lej támogatást kap a veseelégtelenséggel küzdő gyerek után). Végül a gyerek ügyét jogi úton sikerült megoldani, jelenleg egy kolozsvári családnál van. Horváth Anna ezt követően is segítette a beilleszkedésben, kolozsvári magyar iskolába íratta be a gyereket – számolt be a képviselő, aki azt is elmondta: az alpolgármestert többször meghívta, hogy beszélgessen a gyerekekkel, családokkal. A tanú úgy fogalmazott: többször fordult más köztisztviselőkhöz is, de a legemberségesebb Horváth Anna viszonyulása volt. Az utolsó tanú, akinek a meghallgatásán jelen voltunk (a magyar tolmácsot kérő tanú vallomását már nem vártuk meg) egy györgyfalvi negyedbeli apuka, aki a Facebookon tett közzé képeket arról, hogy a tervektől eltérően a Iulius Mall megépítése után a tó partján nem hozták létre a tervezett járdát, illetve a jelzőlámpa sem működik, ezért az ott iskolába járó kisdiákoknak az autók között kell közlekedniük. Miután a közösségi hálón felhívta az alpolgármester figyelmét a problémára, Horváth Anna audienciára hívta, amelyen jelen volt a közlekedési osztály képviselője is. „Azért mentem, hogy felhívjam a figyelmét a problémára. Semmit nem ígértek, de a probléma utólag megoldódott, gyalogút épült, és működik a jelzőlámpa” – mondta a tanú. Balázsi-Pál Előd / Transindex.ro

Ügyészek és ügynökök meséje
Az ügyészek és a hírszerző szolgálat emberei találták ki, hogy a „székely terroristák” robbantani akarnak – írja a Főtér hírportál az Átlátszó Erdély által közzétett összefoglaló alapján, abból az alkalomból, hogy – fél évvel az alapfokú ítélet kihirdetése után (amelyben Beke Istvánt és Szőcs Zoltánt a bíró felmentette a merénylet tervezésének vádja alól) – napvilágot látott az ítélet indoklása is.
Eszerint a terroristaellenes ügyészség hiába készíttetett olyan szakértői jelentést a román hadsereg mérnökével, amelyben nemcsak petárdák pukkantak, hanem szöges bomba robbant, és hiába töltött meg 35 CD-lemezt a kísérleti robbantás felvételeivel, ha a fő bizonyítékként kezelt, lehallgatott beszélgetés a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi tagjai között egyszerűen nem támasztotta alá, hogy petárdás riogatáson kívül bármi másra készültek volna 2015. december elsején. Ezért a bíróság ejtette a terrorvádat, az ítélet indoklásában pedig kissé megfeddte az ügyészséget: „az eljárásnak kétségbevonhatatlan tényekre kell alapoznia, és észszerű következtetéshez kell vezetnie”. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az Erasmus+ programról és az ifjúsági cserékről
Az Interkulturális Közösségek Egyesülete, az NMD és a PKED diákszövetségek szervezésében az Erasmus+ programról és ifjúsági cserékről volt szó csütörtök este a nagyváradi Gekko Pubban.
A szervezők az érdeklődő fiatalokat egy interaktív, laza beszélgetésre hívták, melynek keretében megtudhatták, hogyan lehet ingyen beutazni Európát, barátságokat kötni, és tanulva új tapasztalatokat szerezni, amelyeket a jövőben mindenhol hasznosíthatnak. Arra bátorították és buzdították őket: próbálják ki magukat egy új környezetben ifjúsági cseréken vagy az Európai Önkéntességi Szolgálat (EVS) által, Európa-szerte, mert mint többször is elhangzott, ez „egy baromi nagy lehetőség, melyet kár lenne kihagyni”, hiszen ha 18–30 év közöttiek, ingyen utazhatnak, nem-formális tanulási lehetőségeket vehetnek igénybe, más országokból származó fiatalokat ismerhetnek meg, új tapasztalatokkal és feledhetetlen élményekkel gazdagodhatnak.
A megjelenteket Dulău Dianna EVS-felelős köszöntötte, majd a Partiumi Keresztény Egyetem Diákszervezete (PKED) részéről Mezey Márk elnök, az Interkulturális Közösségek Egyesülete képviseletében pedig ennek vezetője, Gyöngy Alexandru tették ugyanezt.
Grunzó Tímea projektkoordinátor kifejtette: az Interkulturális Közösségek Egyesülete 2008-ban alakult fiatalok kezdeményezésére azzal a céllal, hogy jobbá tegyék a környezetüket, és az elmúlt 9 évben sokféle pályázattal foglalkoztak, legfőképpen ifjúsági projektekkel. Arra hívta fel a figyelmet: az Erasmus+ az Európai Unió ifjúsági programja, amely a fiatalok tanulását, fejlődését támogatja ifjúsági cserék által. A képzettség és a foglalkoztathatóság javítását, valamint az oktatási, képzési és az ifjúsági munka területén működő rendszerek korszerűsítését célozza. A szervezők legalább különböző két országbeli egyesület, az időtartam maximum 21 nap (általában 8–10 nap). Résztvevők: 15–30 év közötti fiatalok, és a csoportvezetők. A tevékenységeket közösen hajtják végre, például: műhelyfoglalkozások, gyakorlatok, viták, szerepjátékok, szimulációk, szabadtéri összejövetelek, városvetélkedők, csapatjátékok, versenyek, sport, művészet, stb. Jelentkezni a hirdetésekre lehet az adott ország egyesületénél, az utazás, a szállás, az étkezés, a programok ingyenesek. A felsorolt foglalkozások közül egyébként a legnépszerűbb és izgalmasabbak az interkulturális esték, amikor a nemzetiségi csoportok kötetlen formában bemutatják a szülőhazájukat, és ezek tárháza végtelen: specifikus ételeket, italokat hoznak magukkal, kvízjátékokat szerveznek, táncolnak.
Önkéntesség
Dulău Dianna arról beszélt, hogy az EVS az EU ifjúsági programja, külföldi kaland, kihívás és erőpróba, amely a fiatalok tanulását, fejlődést támogatja kötetlen módon. Önkéntes munka külföldön egy nonprofit szervezet és a helyi közösség megsegítésére. Lehetőség 18–30 év közötti fiataloknak külföldön önkéntes munkát végezni, nyelvet tanulni minimum 2, maximum 12 hónapig. Több terület közül lehet választani (kultúra és művészet, környezetvédelem, sport, média és kommunikáció, valamint különféle szociális területek), és az anyagi támogatás biztosított (Youthpass, egészségügyi biztosítás stb.). Bővebb információk a 0742/251.997 telefonszámon, az Interkulturális Közösségek Egyesületének Facebook oldalán (Association of Intercultural Communities), az as.comunitatilor.interculturale@gmail.com email címen, vagy a http://interculturalcommunities.ro/ weblapon.
A rendezvény két fiatal, Kelemen Imola és Vígh László tartottak élménybeszámolókat. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Biológusnak tanult, mégis költő, író lett Ferenczes István
Ifjúkorában nem a versek, hanem inkább a természet, a növények, állatok foglalkoztatták Ferenczes Istvánt, aki biológusnak tanult, és csak a főiskola utolsó szakaszában fordult az irodalom felé. Életműve, amely a kortárs magyar irodalom kiemelkedő jelentőségű alkotói közé emelte, bizonyítja, hogy ez jó választás volt. Azt vallja, verset nem kell mindenáron írni, csak akkor, ha annak igazi tétje van.
Csíkpálfalván született 1944 karácsonyának másodnapján, vagyis a névnapján, de csak január 1-jén anyakönyvezték Ferencz-Salamon Istvánként – mint elmondta, lehet, hogy az első fiúunoka születése miatti öröm, mulatozás is közrejátszott a késlekedésben. Építőmester édesapja, Ferencz S. Imre számára a mesterség szeretete mellett az alkotás, a teremtés volt az elsődleges szempont – emlékezett vissza Ferenczes István.
Ő vezette Csíksomlyón a Kós Károly tervei alapján készült KALOT-ház építését, Bukarestben többek között a királyi palota építésénél is dolgozott. Majd a pálfalvi új templom megkezdett építését vette át, amelyet szinte elölről kellett kezdeni, a templom elkészült (1949 júliusában szentelte fel Márton Áron püspök), de a végére már elfogyott a pénz. „Apám, aki színjátszó is volt, és olvasó ember, színdarabot tanult be a házasemberekkel, és addig járták a környékbeli falvakat, amíg összegyűlt a pénz a bádogosmunkára. A falunak kultúrotthon is kellett, azt is ő tervezte, építette, 1958 januárjában avatták fel, de egy héttel előtte még nem volt színpad. Apám az egyetlen tehenünket kivezette az istállóból, eladta, abból a pénzből lett meg a színpad” – mesélte.
Pályát váltott, majd pofázott
Noha elemi és középiskolás korában is írt verseket, bevallása szerint inkább a természet, az erdő, a növények, a madarak, vadak érdekelték. Biológusnak készült az egyetemen, és azt is végezte el.
„Az egyetem utolsó éveiben rájöttem a rendkívül kiszolgáltatott és végzetes nemzetiségi sorsunkra, és éreztem valamit, hogy valamivel többet kellene tenni, mint biológusként dolgozni, növényt meghatározni, bogarat, lepkét gyűjteni. Kolozsváron akadtak barátok, Csíki László, Kenéz Ferenc, akik arra is felhívták a figyelmemet, hogy a mesterséget meg kell tanulni, így az egyetemi könyvtárban a biológia könyvek helyett a versesköteteket kezdtem olvasgatni” – emlékezett. A végső döntést édesapja 1967-ben bekövetkezett hirtelen halála adta meg. Az élet is segítette pályamódosítását, egy év tanítás után, amikor 1968-ban megalakult a megye és a Hargita napilap, újságíróként kezdett dolgozni, ami szerinte iskolának nagyon jó volt, de azt sem bánta meg, hogy 1975-ben eltávolították onnan. „A főszerkesztő, Albert Antal azt mondta, »értse meg, nem tudtam kiállni magáért, mert annyiszor megkértem, ne pofázzon, ne szidja a pártot a szerkesztőségben, a kocsmákban és otthon« – lehallgatták a telefonomat is. Utólag visszagondolva nagyon jót tett, borzalmas lett volna a napi sajtó taposómalmában élni, amikor örvendett az ember, hogy ha az igazat nem is, de a valót meg tudja írni” – vélekedett. Néhány éves szakirányítói munka után ismét újságíróként folytatta, a Falvak Dolgozó Népe munkatársaként bejárta Székelyföldet, élményeket szerzett, embereket ismert meg – ez a munka későbbi alkotásaiban, riportköteteiben is visszaköszönt.
A cenzúra szorításában
A rendszer rajta tartotta a szemét, első verseskötetéből 32 verset vágott ki a cenzúra. „Akkor úgy volt, hogy a cenzor minden oldalra rátette a pecsétet, nekem 32 versemre nem tette rá – ezért lett olyan vékony. Az mondták, pesszimizmust tükröztek – végül azoknak a verseknek nagy részét a következő kötetekbe sem raktam be” – elevenítette fel. 1987-ben a Megőszülsz, mint a fenyvesek című kötete már kész volt, amikor Egyed Péter, a szerkesztő felhívta telefonon, hogy a cenzor megint beszólt. „Péter bezárt a lakásába, és az volt a feladat, hogy az összes metafizikai jellegű, istennel, kereszttel, túlvilággal kapcsolatos részt ki kell gyomlálni. Én nem akartam, aztán Péter meggyőzött, és végül néhány vers még jobb is lett” – emlékezett.
Egy hosszú versét – Hó hull örök vadászmezőkre volt az eredeti címe – szintén a cenzúra miatt Indián tél címmel közölte le Székely János, erről telefonon egyeztettek. „Abban az időben elég sűrűn hívattak a Szekuritátéra, be akartak szervezni. Egyszer rám kérdezett a magyarul tökéletesen beszélő vallatótiszt, hogy miért kellett a vers címét megváltoztatni? A telefonból tudhatta” – mesélte. Ezt a verset akkor a temesvári magyar középiskolások Toró T. Tibor osztályfőnök irányításával betanulták, nagy sikerrel előadták, utána botrány lett, Torót menesztették a tanügyből. „Meghívtak a Temesvári Magyar Napokra, ahol az egykori diákok ismét előadták a verset, és azt mondták, hogy életük meghatározó élménye volt. Mindig az volt az elvem, hogy nem kell minden áron verset írni, csak akkor, amikor az embert nagyon égeti, és valami nagy tétje van. Voltak nekem két-három éves hallgatásaim, után aztán jöttek nagy felszabadult dolgok, Az utolsó kenyér vagy a Ki virággal megveretett című kötetek” – elevenítette fel.
Vers egy Trabanton
Az 1989-es változások előtt egy évvel írta A diktatúra közhelyei című versét, amely, mint mondta, nem is volt teljesen kész, de több példányba legépelte, és odaadta néhány embernek, akik kézről kézre adták. „December 22-én délben, amikor elrepült a diktátor, egy csomag gyertyával lementem a főtérre, meggyújtottam néhányat. Kezdtek jönni az emberek, megjelent egy lyukas zászlóval egy Trabant, feltettek a tetejére, és valaki a kezembe nyomta a vers kézzel írt változatát, hogy olvassam fel. A tömeg kiabálta, hogy még egyszer, a megyeháza balkonjáról is elhangzott még háromszor. A mai eszemmel is újból felmennék arra a balkonra, és újból elmondanám a verset” – mesélte. Illúziói január 3-ig tartottak, amikor a kezébe került néhány Hargita megyei román feljelentése, amiből aztán a Har-Kov botrány lett. „Vásárhelyen volt januárban az első országos RMDSZ-tanácskozás, ahol először mondtam ki, hogy jövőnket csak Székelyföld autonómiájával lehet biztosítani. Az első szünetben a galléromat rángatták, hogy mit akarok a Magyar Autonóm Tartománnyal, itt a román demokráciában minden megoldódik. Mondtam, fiúk, nem lesz megoldva” – elevenítette fel. Egy ideig a művelődési felügyelőség főtanácsosaként dolgozott, a politikában nem akart részt venni, parlamenti jelöltséget sem vállalt.
A Székelyföld alapítója
Néhány szabadúszóként eltöltött év után a megyei tanácshoz került elnöki tanácsadóként – ekkor merült fel egy székelyföldi kulturális folyóirat létrehozásának igénye. „Arra a meggyőződésre jutottam, hogy kell egy periodika, ami rólunk szól, és minket mutat fel a világ felé az itt élő alkotók által. Így született meg a havilap ötlete, sokat töprengtünk róla György Attilával és Molnár Vilmossal. Az akkori megyei vezetés megértette, támogatott, és kezdtük gyűjteni az anyagot, Székelyföld lett a folyóirat neve. Néhány emberen és rajtunk kívül, akik bíztunk benne, rengeteg ellendrukker volt. Azt mondták, még egy évig sem fog működni – idén már húsz éves, ami egy folyóirat esetében már nagykorúságnak számít. Az egyik magyarországi testvérlap azt írta a Székelyföldről, hogy egy jól kitalált lap, valószínűleg azért, mert nem csak irodalmi lap, kulturális folyóirat, interjút, történelmet, szociológiát, néprajzot, színházművészetet, zenét is tartalmaz” – ismertette.
Ferenczes István alapításától 2010-ig, nyugdíjazásáig volt a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, amelynek létrehozását élete egyik legnagyobb megvalósításának tartja.
Az Ergéziek nyomában
Élete egyik nagy szerencséjének tartja a Tudor Arghezi költő székely édesanyjával, Ergézi Rozáliával kapcsolatos kutatás eredményét. Kovács Attila / liget.ro

100 év karácsony. 20. századi kolozsvári kép-történetekből nyílik kiállítás
Októberben privát képeket és hozzájuk kapcsolódó történeteket gyűjtöttek, most 100 év karácsony címmel ezekből nyitnak kiállítás december 12-én, a Sapientia EMTE Tordai úti épületében. Az eseményt az Erdélyi Audiovizuális Archívum szervezi a Sapientia EMTE-vel, a Korzo Egyesülettel és az Erdélyi Krónikával partnerségben. „A karácsonyfa állítás a 19. század második felében terjedt el szélesebb körben a városlakók körében, akárcsak a fotográfia. A fotográfia azonban csak a 20. század elején vált a családi otthonok részévé. Ettől kezdődően a családi együttlétet mindenki a maga módján képbe zárt fénnyel – tehát fényképen – örökítette meg. Míg a karácsonyi ünneplés koreográfiája erőteljesen a hagyományokra épül, és többé-kevésbé változatlan forgatókönyv szerint ünnepeljük, addig a fotográfia az újítások médiuma, amelyiknek technológiája és a fényképezés szokása számos fordulatot vett a 20. század során. Emellett a családokat, a mindennapi életet sem kímélte az idő: a nagy történelem ott bujkál minden 20. századi élettörténetben, sőt olykor nagy történelmi fordulatokra épp a karácsonyi időszakban került sor” – írják a szervezők a kiállítást beharangozó közleményükben. A privát fotókat egybegyűjtő kiállítás kolozsvári történetekből építi fel a város 20. századi idővonalát, amely ugyan töredékes, de annál személyesebb. A képek adományozói ugyanis a fotó és a család történetét is megosztották a szervezőkkel. A karácsonyi képek sorozatában az ünnep ismétlődő kellékei, díszei a ciklikus időtapasztalatot jelenítik meg, míg a háttérben megfigyelhető tárgyi világ és a képleírásokban bemutatott emberi sorsok, életutak az idő kérlelhetetlen linearitásával szembesítenek. A kiállítás képei és történetei egy utazásra hívnak a város nyilvános és intim tereiben, a személyes emlékeken keresztül a város közös emlékezetében.
Megnyitó: 2017. december 12., 18. 00 óra Helyszín: Sapientia EMTE, Tordai út 4. sz., B épület, I. emelet. Látogatható: 2017. december 12. és 2018. január 10. között. Transindex.ro

Szilágyi Péter: tízszeresére nőtt a nemzetpolitikára fordított összeg
Az elmúlt években több mint tízszeresére nőtt a nemzetpolitikára fordított összeg: míg 2009-ben csupán 9,1 milliárdot, az idén és jövőre – beleértve a gazdaságfejlesztésre fordított forrásokat is – már 100-100 milliárd forintot fordítanak a nemzetpolitikai célok megvalósítására – közölte a Miniszterelnökség nemzetpolitikai helyettes államtitkára pénteken Hajdúszoboszlón.
Szilágyi Péter a Rákóczi Szövetség hajdúszoboszlói találkozóján – amelyen százhúsz felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, partiumi és anyaországi iskolaigazgató, intézményvezető és vezető tanár vesz részt – elmondta: 2018. január elsejétől a külhoni magyarok részére is elérhetővé teszik az anyasági támogatást és a babakötvényt.
Előbbi juttatás összege 64 125 forint – ikrek esetén 85 500 forint –, a babakötvény összege jelenleg 42 500 forint – ismertette Szilágyi Péter. Jelezte: megvalósult az a fontos nemzetpolitikai törekvés, hogy 2018-ig letegye az esküt az egymilliomodik külhoni magyar állampolgár.
Szilágyi Péter hozzátette: a Szülőföldön magyarul program keretében az elmúlt hét évben mintegy 38 milliárd forint oktatási-nevelési támogatást nyújtottak az óvodai és közoktatásban résztvevő gyerekeknek, a támogatásból évente 230-250 ezer gyerek részesült.
Kiemelte a Kárpát-medencei óvodafejlesztési programot, amelynek 2016-tól 2018-ig tartó első ütemében 17,1 millió forintból 76 új óvoda és bölcsőde épül fel és több mint 200 kétszáz intézmény megújul.
A program második ütemében 21,5 milliárdos forrásból 77 új óvodát és bölcsődét építenek fel, és 217 intézmény újul meg – fűzte hozzá.
Szilágyi Péter felvázolta, hogy a gazdasági kiszámíthatóság miként befolyásolja az otthonmaradási szándékot a külhoni magyarok körében. Egy felmérés szerint a családi vállalkozások 76 százaléka, a fiatal vállalkozók 60 százaléka, míg a jövedelemmel még nem rendelkező külhoni diákoknak csupán 25 százaléka mondta, hogy nem települne át szülőföldjéről, de még csak el sem gondolkodott ezen.
Hozzátette: 2015-től, a külhoni magyar szakképzés éve program meghirdetésétől 888 millió forinttal 110 felszerelt tanműhely és tangazdaság létrejöttét támogatták, 2016-ban, a külhoni magyar fiatal vállalkozók évében pedig 600 millió forinttal 117 fiatal vállalkozót támogattak. Az idei esztendő a külhoni magyar családi vállalkozások éve, a számukra kiírt pályázat keretösszege 600 millió forint.
Szilágyi Péter rámutatott: a 2016-ban indult gazdaságfejlesztési stratégia keretében – a Külgazdasági és Külügyminisztérium koordinálásával – többmilliárdos fejlesztések kezdődtek a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, a Vajdaságban, Horvátországban és Muravidéken.
A nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár előadásában részletesen szólt a Kárpát-medencei magyar közösségek identitásának erősítését segítő kulturális és oktatási programokról, a magyar diaszpóra-közösségek megerősítését szolgáló törekvésekről, külön kiemelve a Rákóczi Szövetség tevékenységét, amely – a nemzetpolitikáért felelős államtitkárság megbízásából – ezer diaszpórában élő 10 és 29 év közötti magyar fiatal számára hirdet pályázatot magyarországi tanulmányúton való részvételre.
Szilágyi Péter fontos célnak nevezte, hogy ezek a fiatalok megismerkedjenek a Kárpát-medencével, ahonnan őseik származnak, ezért Budapest és a vidéki Magyarország mellett egy-egy határon túli magyar régióba is elviszik majd őket.
A helyettes államtitkár ismertette a kárpátaljai szociális programcsomag elemeit is, benne a gyermekétkeztetési programot, illetve az oktatási, az egészségügyi, a média és művészeti dolgozók, illetve az egyházi személyek támogatását szolgáló programokat.
Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke kiemelte: szervezetük a megalakulása óta különös figyelmet fordít az ifjúságra, mert a külhoni magyarság sorsa jelentős mértékben attól is függ, hogy a fiatalok vállalják-e az idősek identitását.
Örömmel nyugtázta, hogy egyre nő ifjúsági szervezeteik száma, a fiataloknak rendszeresen szerveznek táborokat Magyarországon az óvodás korúaktól az egyetemistákig.
Halzl József utalt arra, hogy szövetségük az elmúlt 12 évben a Kárpát-medence egész területén több mint 270 középiskolában hozta létre ifjúsági szervezeteit, együttműködve a helyi tanárokkal és diákokkal.
A vasárnapig tartó hajdúszoboszlói találkozónak az a célja, hogy a Rákóczi Szövetség Kárpát-medencei középiskolai tevékenységeit hatékonyabbá, összehangoltabbá és eredményesebbé tegye, illetve a középiskolai szervezetek vezetőinek emberi és szakmai együttműködését erősítse – jelezte az elnök. (MTI)

Aki morális okokból fordult szembe a népakarattal (Beszélgetés Lászlófy Pállal, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége volt elnökével)
Azt állítja, véletlenek fűzére kísérte útját az egyetemi KISZ-titkárságtól a pedagógusszövetségi elnöki tisztségig. Beszélgetés az RMPSZ tiszteletbeli elnökével, Lászlófy Pállal, aki a németek visszavonulását is képes volt megakasztani.
– Kisgyermekként élte meg a „kis magyar világot”. Emlékszik valamire azokból az időkből? – Hogyne! Nekem Alsórákos a szülőhelyem, de mivel nem sokkal a megszületésem után az alig néhány kilométerre fekvő Barót Magyarországhoz került, Alsórákos pedig maradt Romániában, átköltöztünk. Ott teltek a szép gyermekéveim, pedig háború volt, emlékszem, ahogy a bicikli csomagtartóján ülve, az anyám derekát fogva mentünk fürdeni Bibarcfalvára, a fejünk felett pedig zúgtak a repülők. Rettenetesen féltem, de megnyugtattak, hogy itt nem dobnak le bombákat. Apám csináltatott nekem honvédtiszti egyenruhát, csillagot is kaptam rá, ha jól viselkedtem. Ha meg nem, lefokoztak. Tíz perc erejéig még a németek visszavonulását is megakasztottam. Tiszti egyenruhámban szalutáltam az elvonuló katonáknak, egy német tiszt pedig megállította az autót, ölbe vett, csokoládéval halmozott el, s míg anyám észre nem vette, hogy a gyermek megint elkódorgott valamerre, állt a konvoj.
– Másik történelmi pillanatban, ötvenhat őszén került a Bolyai Egyetemre. Igyekezett ellenállni az akkori ideológiai viharoknak, vagy a többséggel együtt hagyta magát sodortatni a lelkes idők által?
– Első látásra úgy tűnhet, hogy még vezető szerepet is vállaltam. Ezért aztán nehéz elmagyarázni, még nehezebb el is hitetni, mennyi véletlen volt az életemben. Úgy lettem például KISZ-titkár, hogy egy csángó gyerek, Horváth György javaslatára gólyaként beválasztottak a diákszövetség vezetőségébe. A kutya sem ismert, egyébként sem jelentkeztem soha sehová. Amikor 1959-ben elkezdődtek a két kolozsvári egyetem egyesítését előkészítő gyűlések, néhai Balázs Márton tanár úr, a Bolyai matek-fizika szakának KISZ-titkára épp akkor ment el Bukarestbe hathavi továbbképzésre, és engem, a harmadéves diákot bízott meg a helyettesítéssel. Így lettem közeli tanúja mindannak a förtelemnek, amit végigcsináltak velünk. Az a félév tönkretett, lefogytam, amikor apám meglátott, haza akart vinni. Harmadév végén aztán bejelentettem, hogy a továbbiakban semmilyen funkciót nem vállalok.
– Gyakorló középiskolai tanár akart lenni – tanfelügyelő lett. Ugyancsak véletlenül?
– Mondhatni. Jól elvoltam a szentkeresztbányai szaklíceum fizika-matematika tanáraként, majd igazgatójaként, időközben viszont nyolcadikos lett a nagyobbik lányom, a feleségem pedig döntéshelyzet elé állított: vagy most megyünk nagyobb városba, vagy végleg itt maradunk. Megyünk, határoztuk el, sikeresen versenyvizsgáztam a székelyudvarhelyi mezőgazdasági líceumba, és vártam, hogy felmentsenek az igazgatói tisztség alól. Csakhogy az akkori tanfelügyelő azt mondta: csak akkor mozdulhatok Szentkeresztbányáról, ha elvállalom a matematika-tanfelügyelői tisztséget. Így kerültem végül Csíkszeredába. Főtanfelügyelőként szereztem magamnak hívet is, ellenséget is bőven, de bizonyos szempontból még a diktatúra körülményei között is jobb volt az anyanyelvi oktatás helyzete Hargita megyében, mint ma… Statisztikák is igazolnak: nyolcezer középiskolai diákkal vettem át a tanfelügyelőséget, tizenkétezerrel hagytam ott. Ez a négyezer gyermek pedig a román nyelvű oktatásból érkezett.
– Az 1989. decemberi változásokat követően a „népakarat” helyezte volna vissza a főtanfelügyelői székbe. Miért nem vállalta?
– Mert azt vallottam: nem kezdődhet az új világ azzal, hogy olyan ember áll egy intézmény élére, aki Ceaușescu idején is ott volt. Ez etikai szempontból egyszerűen nem működött. Semmilyen közéleti szerepet nem vállalok, mondtam mindenkinek, tudtom és beleegyezésem nélkül mégis beválasztottak a forradalmi tanácsba. Annak alelnökeként mindenekelőtt azt kezdeményeztem, hogy valamennyi Hargita megyei iskola küldjön képviselőt az 1990. január végére meghirdetett megyei oktatási parlamentbe. Ekkor készültünk meghatározni a megyei oktatás jövőjének irányait, megválasztani a megyei főtanfelügyelőt, elejét akartuk venni annak, hogy Bukarestből próbáljanak valakit a nyakunkba ültetni. Kétszáznegyven ember ült be a szakszervezetek művelődési házának nagytermébe, az udvarhelyszékiek voltak a legfelkészültebbek. Ennek a parlamentnek köszönhető az is, hogy a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumot leszámítva valamennyi Hargita megyei magyar, illetve román iskolát sikerült szétválasztani.
– Milyen alapelvek szerint akarta akkoriban új alapokra helyezni az oktatást?
– Abból a tapasztalatból indultam ki, hogy ha nekünk, kisebbségben élőknek nem esik jól valami, akkor azt bizonyára a Székelyföldön kisebbségben élő románság is hasonlóan élné meg. Embertelen dolog lett volna, ha valamennyi román osztálynak azt mondjuk, hogy mars ki az épületből, ha pedagógusként nem érdekel egy végzős román osztály sorsa. Akadtak kollégáim, akik az azonnali szétválasztás mellett voltak, én akadályoztam meg, hogy így történjen.
– A közélettől való távolságtartása ellenére közel húsz éven át volt az RMPSZ elnöke. Milyen „balsorsnak” tulajdoníthatóan?
– Azt Beder Tibornak „köszönhetem”. Mert miközben vannak és kellenek is a „lángoló” emberek, valakinek a mindennapi munkát is el kell végeznie. Törökországi útjai között 1991 tavaszán főtanfelügyelői minőségében Beder egyszer elment egy marosvásárhelyi ülésre, ahol már többedszer elhatározták, hogy megalakítják a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségét. Miután hazajött Szeredába, azt mondta nekem: elhatároztuk a megalapítást, de ha te nem veszed kézbe a dolgot, nem lesz belőle semmi. Próbáltam „védeni” magam, hagyjon békén, végre taníthatok, osztályfőnök vagyok, épp elég az nekem. De nem hagyott, egy szovátai ülésen megválasztottak intézőbizottsági elnöknek. Októberre a szövetséget már be is jegyeztettük, az első közgyűlést pedig a Székely Mikó Kollégiumban tartottuk, hogy nem minden Csíkszeredára összpontosuljon. Ennek emlékére tartottuk a huszonöt éves jubileumot is Szentgyörgyön. Mi tagadás, nagy lendülettel és lelkesedéssel végeztem azt a munkát, nyugdíjas lévén megengedhettem magamnak, hogy sokat „terepezzek” elnöki minőségemben.
– Beváltotta az RMPSZ mindazokat az elvárásokat, amelyekkel útnak indították?
– Mindenekelőtt azért adok hálát a Fennvalónak, hogy megmaradtunk és ma is tevékenykedünk. Biztosan lehettünk volna eredményesebbek, de ne feledjük, hogy előzmény nélküli szervezetként alakultunk. A szakmai érdekvédelemben is eredményesebbek lehettünk volna, ha az RMDSZ igazi és nem csatlós partnerként tekint ránk. Mert az oktatási stratégiák érvényesítéséhez bizony szükségünk lett volna politikai eszközökre. Ami viszont csak rajtunk múlott, és messze nem sikerült megvalósítanunk: emberközelibbé tenni a szövetséget. Valamennyi iskolában legalább egy olyan embert találni, aki felkészülten képviseli az RMPSZ-t. Nem gyűléseket tartani, papírokat gyártani, hanem segíteni az információáramlást, ami ma is igencsak döcög. A tanügybe 1990 után kerülők derékhadának valóban nem volt érzéke, érdeklődése a hasonló „mozgalmi” feladatok iránt, ám a legfiatalabb nemzedék fogékonyabbnak tűnik. A továbbképzések, a tehetséggondozás, a kulturális tevékenységek iránti érdeklődés, azok fontosságának felismerésében jóval előbbre tartanak, mint az egy generációval idősebbek.
– Leköszönő elnökként mit hagyott örökségül utódjának?
– Azt, hogy az oktatásban szükséges változtatások megvalósítása érdekében az erdélyi magyar politikum valamennyi szereplője felé nyitottnak kell lenni, de nem szolgai módon. Meg hogy ne befolyásolja, ki milyen duzzogással kezeli ezt a nyitottságot. Arra is igyekeztem felhívni a figyelmét, hogy jogosak a kritikák, miszerint az RMPSZ nem figyel eléggé a pedagógusi állomány felhígulására, a tanár ember társadalmi rangjának csökkenésére. Csak részben magyarázat erre, hogy a pedagógusszövetség tevékenysége bizonyos mértékben a szolgáltatások irányába tolódott el, egy sor hazai és anyaországi program lebonyolítója, ami rengeteg energiát visz el. De ezekre hivatkozva sem szabad elhanyagolni a tagságot. Úgy tűnik azonban, hogy egyre több fiatal kolléga ráébred: ha meg akarunk maradni, az csak abba a közösségbe kapaszkodva, azt segítve lehetséges, amelybe beleszülettünk. És az egyetemi képzésben is tapasztalok pozitív változásokat, örvendetesen hangsúlyosabb például a gyermekekkel való bánásmód.
LÁSZLÓFY PÁL ISTVÁN
Matematika-fizika szakos tanár, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének alapító tagja és első elnöke. Alsórákoson született 1939. december 6-án. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen kezdte, és az egyesített Babeș–Bolyai Tudományegyetemen fejezte be 1960-ban matematika-fizika szakon. 1960 és 1975 között a szentkeresztbányai szaklíceum fizikatanára, de tanított matematikát is. 1975 és 1984 között tanfelügyelő, majd főtanfelügyelő volt Csíkszeredában. 1984-től nyugdíjazásáig a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium tanára, 1994 és 2000 között igazgatója volt. Az 1991-ben alakult Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége alapító tagja, első elnöke, majd tiszteletbeli elnöke. A Sapientia Alapítvány kuratóriumának tagja. Közoktatással kapcsolatos írásai a helyi és az országos lapokban jelentek meg. Díjak, kitüntetések: Pro Cultura Hungarica díj (1996), Magyar Köztársaság Kisebbségekért díja (2001), Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (2010), A Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme (2011), Ezüstgyopár életműdíj (2011), Kós Károly-díj (Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, 2017). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sükösd Ferenc színvilága (Emléktárlat Sepsiszentgyörgyön) (1937–1972)
Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelynek többsége a sikeres tehetségkutatásnak köszönhetően jutott el az 1949-ben alakult marosvásárhelyi líceumba, majd később a kolozsvári főiskolára, s melynek a sóvidéki Sükösd mellett a háromszéki Plugor Sándor és Kosztándi Jenő vagy a gyergyói Márton Árpád és Gaál András lehetnének beszédes példái.
Jól ragadja meg a faluról a nagyvárosba érkezés elfogódott hangulatát az akkori tanárok közül Barabás István, aki 1950 körül megfestette a Beiratkozás az iskolába című festményét, és Izsák Márton szobrász-igazgató, aki egy bekecses legénykében az öntudatos Márton Árpádot örökítette meg. Közös volt bennük s későbbi munkásságukban is meghatározó maradt a hamar dologra fogott gyermekek szívóssága – Sükösd az apja mellett törte az útépítésnél felhasznált követ –, valamint az otthoni élmények és bevésődések élethosszig tartó vállalása. Már elindulásukkor mércét jelölt ki számukra a Kultúrpalota Bernády-gyűjteményének gazdag anyaga, többek között Munkácsy Mihály és Paál László festményei, melyek természetértelmezése és színfelfogása sokuk kezdeti korszakában nyilvánvaló hatásként mutatható ki. Közeli barátai és pályatársai rá emlékezve gyakran alkati fegyelmezettségét hozták fel, ami azonban nagyfokú lelki fűtöttséget, a képeken is nyomot hagyó, belső izzást leplezett. „Vannak néhányan, akiknek lelkében hatalmas tűz ég, és soha nem jön senki, hogy megmelegedjék annál. Az arra menők nem vesznek észre többet, mint egy csöppnyi füstöt a kémény fölött, és aztán mennek tovább az útjukon. Őrizzük ezt a tüzet magunkban, hordozzuk a föld sóját, és türelemmel – de mégis mily türelmetlenül – várjuk az órát, míg jön valaki, aki meg akar telepedni ennél a tűznél, aki maradni fog” – jegyezte fel inkább csak saját magának Sükösd. Amit jelképesnek olvasunk, az maga az élet: a kőtömbről vissza-visszapattanó kalapács ütemes hangja mögött mindennapi viaskodása az anyaggal, az izmokat estére elnehezítő, könyörtelenül nehéz munka realitása húzódott meg. A tapasztalati örökség predesztinál: a művész minden képét látszólag súlyos matéria borítja, ami megjelenítésben szűkszavú, balladás hangvételt eredményez, miközben csupán képzeletünk szövi elmesélhető történetté a képek által közvetített látványt (Cantata profana). Főiskolai tanárainak szellemi és technikai befolyása, Kádár Tibor folyamatos figyelésre, kísérletezésre buzdító személyisége, Miklóssy Gábor gyakran kíméletlen kritikája, egy-egy téma vagy beállítás akár hetekig-hónapokig tartó rajzoltatása nemcsak a művészeti életre készítette fel, hanem emberi kitartással is felvértezte a növendékeket. A világ töredékeire, a hétköznapi élethelyzetekre mint lehetséges képtémára tekintő, fürkésző kíváncsiság és a magas szintű szakmai tudás inspiráló kettőssége Sükösd Ferenc életművében is tetten érhető. A magyar művészettörténetben leginkább Nagy Istvánhoz köthető az a reduktív hozzáállás, amely a lényeges formai elemeket összeválogatva a tájképeknél sommázó kompozíciókhoz, a portréknál drámai lélekbelátáshoz vezetett. Rendkívül találó és Sükösd művészetére is alkalmazható Egry József idevágó gondolata: „A képtérből igen sokat kell elvennünk, hogy üres ne legyen.” Ha csak felületesen is végigsiklunk a Sükösd-képeken, egyértelmű a szerkezet, a racionális képépítkezés és a gáttalanul áradó színzuhatagok közötti egyensúlyozás, a korstílusnak is megfeleltethető szintézis megtalálása. Más művein viszont a művész gondosan egymáshoz igazítja az árnyalatokat, ilyen az egységes tónusban tartott Kerítés, ahol a lépésről lépésre történő keverés következtében a deszkák orgonasípjai a meszes fehértől egészen a puha barnákig és zöldekig terjedő regiszterben szólnak. Némely képeken emberi figurák, sok esetben konkrét családtagok bukkannak fel, máskor csupán a hiányukat érzékeljük egy ottfelejtett, kék festőkabát láttán (Műteremhangulat). Minden motívum ténylegesen tapintható, egyszersmind elvonatkoztatott, időtlen, nem evilági dimenziókat sejtet. A sóvidéki gyermekkorból ismert állatok mozdulatai a művész stilizáló szándéka ellenére pontosak, mégis a jelenet egy pillanata alatt a meg nem verselt balladák, az el nem mesélt mítoszok tartományába hurcolnak minket (Viadal). Önálló sorozatot képeznek a Kultúrpalota egyik folyosójából elrekesztett műtermének képkivágatai. A szikár megfogalmazás, a művész szinte rejtőzködő jelenléte, a kenyércsendélet szociális üzenete, a háztetőn fészkelő fekete madarak sejtelmessége, a visszafogott pasztellszínek használata a Derkovits-hagyomány felfedezésére utalnak, melynek különféle rétegei Nagy Albert, Nagy Pál vagy Simon Endre művészetében is felfejthetőek. Sükösdnél az enteriőröket ablakkeretek, festmények, ajtónyílások, falsíkok kontúrozzák. A műterem falai mindig ferdék, néha az a benyomásunk, hogy ránk dől az egész konstrukció: itt jelentkezik árulkodóan a felfokozott lelki töltet. Ziffer Sándorról jegyezték fel, hogy csendéleteit mindig tükörből nézte és festette meg, hogy ne a konkrét valóságot, hanem annak sűrítményét, a képet lássa. A nagy előd, az 1930-as évek embert próbáló időszakában dolgozó Derkovits még talán joggal vélhette úgy, hogy a család, a műterem valamiféle védelmet jelent a külvilág „zajával”, ridegségével, szuronyos menetelésével szemben. Pár évtizeddel később Sükösd megértette, hogy az intim szféra védelmet nem, legfeljebb vigaszt nyújthat, de a lélek belsejébe menekített emlékek és érzések kifestésével szellemi társakra lelhetnek a rossz korban született, didergő művészek is. Sükösd sok mindent tudott, ami speciálisan az övé volt. 1983-as székelyudvarhelyi kiállításának leporellóján állapította meg rövid írásában a pályatárs Balázs Imre, hogy helye az erdélyi festészetben már többé-kevésbé körvonalazható, viszont ebben a széles mezőnyben kell elhelyezni sajátosan egyéni látásmódját. Az egyes cikkekben, visszatekintésekben például gyakran fel-felmerül a különös, fanyar, mégis megnyugtató zöldjeinek említése. 1978-ban, már halála után igen találóan fogalmazta meg Jakobovits Miklós nemzedéke legjobb koloristájának tartott művészbarátjáról: „Hisz hol találunk olyan kesernyés, szelíd, mély, sejtelmes zöldeket, mint a Sükösd bivalyos képein? Kinél olyan gondolatébresztők és lelket simogatóak, bensőségesek a színek, mint az ő Sóvidéket ábrázoló tájképein?” Elgondolkodtató felvetés: valóban, milyen zöldeket ismerünk egyáltalán? Almazöld, méregzöld, fűzöld, smaragdzöld, krómoxid-zöld… A napi használat és a képzőművészeti szaknyelv praktikus és bevált megjelölései sorjáznak elénk. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a művész festményei alapján összeállítható a csak rá jellemző színskála képi világának bartóki zengésű alaphangjaiból: sófehér, bivalyfekete, kézvörös, árnyékkék, keselyűsárga, és persze a legfontosabb: a Sükösd-zöld. Szücs György,
a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhelyen (is) vendégszerepel az M Studio
A sepsiszentgyörgyi M Studio első alkalommal mutatkozik be Szlovákiában december 18-án, előtte pedig két belföldi vendégjáték is lesz: Marosvásárhelyen és Gyergyószentmiklóson lépnek színpadra de-cember 11–12-én a Jóemberek című előadással.
A társulat újra műsorra tűzi a Bezsán Noémi koreográfiájában készült Jóemberek című előadását, amelyet december 9-én Sepsiszentgyörgyön, majd a Bethlen Gábor Alap és a Communitas Alapítvány támogatásának köszönhetően két erdélyi városban is játszanak. December 11-én 19.30 órától Marosvásárhelyen, a Nemzeti Színház Kistermében, december 12-én 19 órától pedig Gyergyószentmiklóson, a Figura Stúdió Színházban mutatják be a táncelőadást.
A rendezőt Mihail Bulgakov A Mester és Margarita című regényének egyik alapgondolata inspirálta, mely szerint „Rossz ember nincs a világon” – minden ember jó, senki sem rossz, csak boldogtalan. Az érzetek és képek kollázsából épülő produkció, amelyben az emberek közötti találkozások lehetőségeit kutatja Bezsán Noémi, a fiatal koreográfus első közös munkája az M Studio társulatával. Az előadás rendező-koreográfusa Bezsán Noémi, művészeti tanácsadója Bocsárdi László, díszlet- és jelmeztervezője Kiss Zsuzsanna, a zenét Ádám Rebeka szerezte, zenei munkatársak Ádám Julcsi és Ferencz Áron.
A Nemzeti Kulturális Alap támogatásával decemberben első alkalommal látogat el Szlovákiába az M Studio. Kassán lépnek színpadra a Fehér Ferenc által rendezett Kampf című előadással, amely a Thália Táncestek rendezvénysorozat keretében lesz látható december 18-án 19 órától. A Kampf szó jelentése harc, azaz protokolláris küzdelem a ranglétrán való felfelé jutásért. Az előadás a kortárs tánc nyelvén, játékos formában jeleníti meg hétköznapi vívódásainkat, gúnyolódással, hatalmi játszmákkal szembeni kiszolgáltatottságunkat. A 2013-ban készült produkció az M Studio történetének egyik legsikeresebb előadása, ez idáig több mint 60 alkalommal – köztük számos romániai és magyarországi fesztiválon – játszották.
A vendégjátékok mellett Sepsiszentgyörgyön december 9-én a Jóemberek című előadást, 14-én és 26-án a Frenák Pál rendezésében készült To_R c. produkciót, december 21-én és 27-én pedig a Háromszék Táncegyüttessel közösen bemutatott Csillag-ösvény népe című előadást játsszák. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)

Téli esztendő kereke
December 9-én, szombaton délelőtt 10 órakor a Téli esztendő kereke című hagyományőrző gyermekprogramra várják a kisiskolásokat a marosvásárhelyi Néprajzi és Népművészeti Múzeumba. A gyermekek a téli hagyományokkal, illetve a karácsonyi ünnepkör népszokásaival ismerkedhetnek meg, lesznek népi játékok és népdaléneklés, szalma-, csuhé- és gyöngydíszeket is készítenek. A belépő 5 lej (testvérek és csoportok esetén kedvezményes jegyek válthatók). Jelentkezni a következő elérhetőségeken lehet: virginasemese@yahoo.com, tel. 0720-671-640. Szervező: Világló Egyesület, Néprajzi és Népművészeti Múzeum. A program szakmai partnere a Hagyományok Háza. Népújság (Marosvásárhely)

Csiky-nap
Szép szavakkal, dallamokkal emlékeztek a névadóra
December 8-án, a pankotai születésű Csiky Gergely drámaíró, műfordító születésnapján emlékeztek meg a róla elnevezett főgimnáziumban az iskola névadójáról.
A Csiky-napi rendezvénysorozatot Lászlóffy Aladár szavaival nyitották meg pénteken reggel az iskola első emeletén, Csiky Gergely mellszobra előtt, a költő köszöntőjét Naschauer Karina VIII. osztályos tanuló tolmácsolta.
Érdekes ténye volt még a napnak, hogy pontosan 15 évvel ezelőtt egy pénteki napon állította fel az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Arad Megyei Szervezete a mellszobrot az iskolában, melyet minden Csiky-napon megkoszorúznak.
Az iskola e neves ünnepén a diákok, tanárok mellett számos hazai és külföldi meghívott, vendég vett részt, jelen volt Szabó Mihály RMDSZ-es városi tanácsos, Pellegrini Miklós megyei főtanfelügyelő-helyettes, Ilyés Ibolya megyei kisebbségi tanfelügyelő, Baracsi Zsuzsanna református lelkész, Nagy Sándor, az iskola szülőbizottságának elnöke, Hadnagy Éva, az Alma Mater Alapítvány ügyvezető elnöke, Bíró Emese, a Pro Schola Csiky Gergely Egyesület elnöke.
Ugyanakkor eljöttek a hazai és külföldi testvériskolák, valamint a megye magyar tannyelvű iskoláinak képviselői: a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum küldöttsége, a hódmezővásárhelyi Szakképzési Centrum Corvin Mátyás Tanintézményének küldöttsége, Krämmer Erika, a Szegedi Szakképzési Centrum Móravárosi Szakgimnázium és Szakközépiskola igazgatóhelyettese.
Továbbá részt vett a Csiky-napon az ágyai Olosz Lajos Általános Iskola, az Aradi Aurel Vlaicu Általános Iskola, a Kisiratosi Páter Godó Mihály Általános Iskola, a Simonyifalvi Simonyi Imre Általános Iskola, a Zerindi Tabajdi Károly Általános Iskola, a Zimándi Móra Ferenc Általános Iskola küldöttsége Lehoczky Attila igazgatóval, valamint az Erdőhegyi Általános Iskola küldöttsége Sime Judit igazgatóval.
Bognár Levente alpolgármester és Faragó Péter parlamenti képviselők, akik eddig minden alkalommal jelen voltak, ezúttal igazoltan hiányoztak, ugyanis éppen Marosvásárhelyen a Szövetségi Képviselők Tanácsának ülésén vettek részt.
„Köszönetet mondanék mindazoknak, akik az elmúlt évben segítettek nekünk, támogattak minket, dolgoztak értünk – akár itt vannak, akár nincsenek itt –, hiszen az ő munkájuk nélkül ez az épület csak egy kék táblás épület lenne a Kálvin János utca 22. szám alatt” – kezdte üdvözlőbeszédét dr. Muntean Tibor igazgató, majd a továbbiakban Csiky Gergely életéről mesélt, leginkább nem szokványos, nem hétköznapi dolgokat, melyek a diákok számára is érdekesek voltak.
Pellegrini Miklós érdekességként kiemelte, hogy az iskola ünnepe egybeesik adventtel, a várakozás időszakával.
„Arra buzdítanék a mai napon mindenkit, hogy igyekezzünk megtanítani saját magunkat arra, hogyan kell várakozni arra, amit nagyon-nagyon szeretnénk. Én azt hiszem, hogy kitartással, hittel és szeretettel, valamint bízva abban, hogy ha nagyon akarunk valamit, az be is fog következni” – mondta Pellegrini.
Naschauer Kinga felemelő szavalatával folytatódott az ünnepség, a X. A osztályos tanuló Juhász Gyula Himnusz az emberhez című költeményét adta elő.
A szép szó nemcsak vers formájában, hanem szép dallammal társulva is jelen volt a Csiky-napon: az iskola kórusa ünnepi hangulatot varázsolva karácsonyi dalokat énekelt Szabó Csilla zenetanár vezényletével.
Az iskola életében hagyomány, hogy a közösséget tevékenyen és eredményesen szolgáló tanulók kitüntetésben részesülnek ezen a napon. A Csiky-díjakat – szám szerint hármat – idén az Alma Mater Alapítvány és a Pro Schola Csiky Gergely Egyesület jóvoltából adhatták át az arra érdemeseknek.
„Ezek a diákok jó iskolai eredményeik mellett kiemelkedő közösségi munkát végeztek, és különböző versenyeken is szép eredményeket értek el. Az osztályfőnököktől, tanároktól beérkezett javaslatok alapján az iskola vezetőtanácsának döntése értelmében a 2017–2018-as tanév Csiky-díjasai: Back Annamária, Mészár Zsófia és Zsámbók Emese XII. A osztályos tanulók” – ismertette Tóthpál Renáta aligazgató, aki a következő szavakkal méltatta a szóban forgó diákokat:
„Back Annamária szerteágazó tevékenysége sokak előtt ismert. Alelnöke volt a diáktanácsnak, szerkesztője iskolánk honlapjának és a Csiky-Csukynak, tagja iskolánk néptánccsoportjának, a KAMASZK színjátszó csoportnak, valamint a kórusnak. Jó tanulmányi eredményei mellett különböző versenyeken is szép eredményeket ért el. A magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny megyei első és harmadik helyre, illetve a vallásolimpián az országos szakaszra minősült. A Romániai Magyar Pedagógusszövetség kétszer tüntette ki Mákvirág-díjjal. Mindig lehetett rá számítani, minden feladatot első kérésre elvállalt.”
Mészár Zsófia
„Az, amivel Zsófi kiérdemelte a díjat, egy olyan kiemelkedő sportteljesítmény, amely iskolánk történetében másodszor fordult elő, és ez az Európai Bajnoki cím elérése az aerobic sportágban. A napi több órás intenzív edzés, a vasfegyelem, a szigorú diéta mellett Zsófi tagja a Csiky-Csuky szerkesztőbizottságnak, a Bánsági Kisfilmfesztiválon első díjat nyert, és a különböző események megszervezéséhez tánckoreográfiákkal járult hozzá vagy kisfilmeket készített, mindezek mellett szép tanulmányi eredményekkel is büszkélkedhet.”
Zsámbók Emese
„A szerénység az egyik kiemelkedő tulajdonsága. Az iskola honlapjának, valamint a Csiky-Csukynak szerkesztője, a Csiky Gergely Főgimnázium suliriportere a Román Televízió 1-es csatornájának magyar adásában, tagja a KAMASZK színjátszó csoportnak, többször volt műsorvezető a gólyabálon, és tavaly a szalagavatón is. 2016-ban a magyar nyelv és irodalom tantárgyversenyen megyei szakaszának első helyezettje volt.”
A szintén hagyományszámba menő, erre az eseményre meghirdetett rajzverseny eredményét Siska-Szabó Hajnalka rajztanár ismertette, majd kiosztotta a díjakat három korosztályban (V–VI., VII–VIII. és középiskolások).
A Csiky-nap idei egyik kiemelkedő eseménye dr. Berthe Nándor emléktáblájának felavatása volt.
„A pedagógusok szerencsések, hiszen folyamatos alkotómunkájuk révén a jelenben a jövőnek nevelnek fel nemzedékeket. Alkotó tevékenységük, bár láthatatlan, mégis maradandó. Ők azok, akik a gyermekek számára értékes mintát mutatnak. Megmutatják, hogyan kell a kultúra értékét megbecsülni, a törvények szerint élni, a tanultakat érvényesíteni” – tolmácsolta a gondolatokat Tóthpál Eszter műsorvezető.
Dr. Berthe Nándor emléktáblájának felavatásával tisztelegtek az iskola egykori tanára előtt, akinek életpályájáról Ujj János helytörténész, egykori csikys tanár és igazgató beszélt a jelenlévőknek.
A Csiky Gergely Főgimnázium kórusa ezúttal a Kispacsirtákkal kiegészülve adta elő az Örökségünk című dalt, melynek az iskola által készített videoklipje második díjas lett egy, a világ teljes magyarságát megszólító pályázaton.
Zárómozzanatként idén is megkoszorúzták a tanári szoba előtt felállított Csiky Gergely-mellszobrot. A megemlékezés koszorúit elhelyezték: az iskola részéről dr. Muntean Tibor és Tóthpál Renáta, az RMDSZ Arad Megyei Szervezete nevében Szabó Mihály, az Arad Megyei Pedagógusszövetség nevében Pellegrini Miklós és Matekovits Mihály, az EMKE Arad Megyei Szervezete nevében Matekovits Mária elnök és Khell Levente, az iskola diáktanácsa nevében Bitai Vivien és Kecskés Lóránt.
Az ünnepélyes koszorúzást Baracsi Zsuzsa lelkész áldása követte, majd a Nemzeti Ima közös éneklésével zárult a Csiky-nap megnyitója.
A diákok és vendégek számára a tevékenységek az iskolában, illetve a Jelen Ház nagytermében folytatódtak. Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)

Magyarok a „királyi többesben” – Dr. Fodor János történész I. Mihály és a kisebbség viszonyáról
Az eddigi ismeretek szerint a kedden elhunyt egykori román uralkodó, I. Mihály király nem nyilvánult meg az országban élő magyar közösség ügyeiben, főbb képviselőivel ugyanakkor kapcsolatban állhatott. Így túlzás kijelenteni, hogy a magyarok bármit is köszönhetnek neki – mondta el a Krónikának az egykori uralkodó és a romániai magyarok viszonya kapcsán dr. Fodor János történész, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanársegédje, a kolozsvári Magyar Történeti Intézet munkatársa. A szakértő egyik fő kutatási területe egyébként Románia, a romániai magyar kisebbség története a két világháború között.
– Tudatosult-e, illetve tudatosították-e Mihályban, hogy nem egy nemzetállam trónörököse, illetve uralkodója, hanem több nemzetiség is él Nagy-Romániában?
– Minden bizonnyal, ugyanis a gondos neveltetését végző királyi udvar eleve nyílt szellemiségű, többnyelvű, ennek megfelelően gondos oktatásban részesítette, mellyel kvázi felkészítette az uralkodásra a már születését követően örökösként kijelölt utódot. Természetesen tudomása volt róla, hiszen ő maga is többnemzetiségű (görög, dán, német, angol stb.) dinasztia leszármazottja. Ilyen környezetben természetesen mások a hangsúlyok a nemzetiségi származást tekintve.
– Ez megnyilvánult-e valamilyen gesztusban?
– Hogy konkrétan például romániai magyar ügyben volt-e megnyilvánulása, arról nincs tudomásom. Viszont tudunk arról, hogy édesanyjával együtt szót emelt a romániai zsidóság védelmében, amely életmentő akciónak bizonyult a második világháború időszakában.
– Kapcsolatba léptek-e a magyar politikai és közéleti vezetők valamilyen formában Mihállyal trónörökösi, illetve uralkodói minőségében a magyar jogkövetelések megfogalmazásakor?
– Erről sincs konkrét tudomásunk, viszont minden bizonnyal tudomása volt, és kapcsolatban állt azokkal a magyar főméltóságokkal, akik valamilyen formában bizalmasai voltak az uralkodói udvarnak. Ilyen szempontból elképzelhető, hogy az ifjú Mihály személyesen ismerhette például Bánffy Miklóst vagy a korábbi időszakból a romániai Országos Magyar Pártnak a királyi udvarral is kapcsolatot tartó kulcsembereit. A két világháború közötti időszakban nem volt teljesen idegen, inkább csak abszurdnak minősített gondolat, hogy létrejöhet egy perszonálunió a magyar és román királyság között. Ennek a gondolatiságnak a képviselői szintén keresték a kapcsolatot a királyi udvarral.
– Köszönhet-e valamit a romániai magyar közösség Mihálynak? Akár uralkodóként, akár már lemondása után fűzhető-e a nevéhez valamilyen, a magyarok számára jogokat biztosító, illetve az igényeikkel szembeni megértésről tanúskodó gesztus?
– Az, hogy köszönhet-e, túlzásnak érzem, ugyanis a Romániához tartozó erdélyi magyarság ugyanúgy tárgya volt a „királyi többes számnak”, amikor az uralkodó beszédet intézett, legalábbis a hivatalos diskurzus szerint. Azonban azt is látni kell, hogy uralkodása igencsak leszűkített jogkörrel, inkább szimbolikus tartalommal bírt, melynek mozgástereit a többségi nemzetiség szempontjából is csupán nehezen tudta érvényesíteni. Lemondását követően egyik szószólója volt a romániai emigrációnak, s mint olyan, a kommunista rendszerrel szemben megfogalmazott üzenetei ugyanúgy minden polgárhoz szóltak.
Végül pedig egy személyes vonatkozás, amelynek tartalma nem biztos, hogy valószerű, de igencsak népszerű gondolat volt régen. Állítólag a vele egy időben született romániai polgárok eredetileg mentesültek volna a katonai szolgálat alól (ebbe a kategóriába tartozott anno nagytatám is), azonban ez természetesen a második világháború kitörése miatt meghiúsult, ha egyáltalán létezett. Ennek a történetnek több variációjával találkoztam, így ha másért nem is, talán e szimbolikus gesztus miatt lehetett népszerű a magyarság körében is.
– Apropó lemondás: mennyiben tekinthető jogszerűnek Mihály 1947-es lemondása/lemondatása?
– Semennyiben. Ahogyan a korábbi/későbbi puccsszerű események is gyakorlatilag a régióra jellemző kiszolgáltatottságot mutatták a második világháborút követő geopolitikai realitáshoz: vagyis Moszkva utasítására történtek bizonyos színjátékok. Ez esetben belefért a választási csalás, a kommunista párt ellenzékének a felszámolása.
Az is tény, hogy ebben a kiszolgáltatott helyzetben a megzsarolt uralkodónak kevés választási lehetősége és mozgástere maradt. Ugyanakkor érdekes közjogi vita lehetne abból, hogy az azóta a köztársasági államformát választó ország lakosságának manapság mi a véleménye a monarchia intézményéről. Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

„Visszatért” Marosszentgyörgyre Petőfi
A település minden ötödik lakosa részt vett december 9-én, szombaton délután a Petőfi Sándor-szobor avatóünnepségén a helyi iskola előtti szökőkút mellett. Vendégek jöttek az egész Kárpát medencéből, az anyaországból, de sokan eljöttek Marosvásárhelyről és a környező településekről. A szoboravatás így a megye magyarságának ünnepévé vált.
Régi vágya teljesült Sófalvi Sándor Szabolcs polgármesternek és a marosszentgyörgyi magyar lakosságának a Petőfi-szobor felállításával. Már a helyhatósági választások előtt, de főként utána, 2008-ban a köztéri szobrok arányának kiegyensúlyozását tűzte ki egyebek mellett célul. Akkor még nem tudta, hogy mennyi vesződséggel és munkával jár ennek a megvalósítása.
Román lakosok is támogatták
Szombaton délután a hideg, borús időjárás ellenére mintegy ezerhatszáz marosszentgyörgyi lakos – magyarok, románok és romák – gyűlt össze a Szent György szobor mögötti iskola előtt lévő szökőkút mellett, amelyet az adventi időszakra hatalmas adventi koszorúvá alakítottak át. A szökőkút egyik oldalán már áll a Constantin Romanu Vivu-szobor, a másik oldalán még lepelben Petőfi. Így egyensúlyozódott ki a település szobrainak aránya – van egy közös, a Szent György, egy román forradalmár és szombattól egy másik forradalmár, immár egy magyar, Petőfi Sándor. Az ünnepség szónokai kiemelték – miután az egész világon állnak már Petőfi-szobrok (még Kínában is van kettő), eljött az ideje, hogy Marosszentgyörgy is kapjon egy ilyent, az itteni közösség óhajára.
Az erdélyi hadjárat idején Petőfi áthaladt ezen a településen is, most pedig „visszatért Marosszentgyörgyre”. Azt, hogy kinek a szobrát helyezzék el a központban a lakosság megkérdezésével döntötték el – emelte ki a polgármester. Annál is inkább szükség volt erre a közös döntésre, mert a szoborállítás teljes anyagi hátterét adományokból biztosították, ami külön is emeli a szobor szellemi értékét. Marosszentgyörgyi emberek, köztük román nemzetiségűek is adakoztak anyagi állapotuk függvényében, helyi vállalkozók, egyesületek, intézmények, magyarországi és Kárpát-medencei települések, emberek válaszoltak a felhívásra, s így sikerült megteremteni a pénzalapot arra, hogy mostanra ez a szobor elkészüljön. A polgármester röviden vázolta a megvalósítás körülményeit, majd szót kaptak a díszvendégek, meghívottak.
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma részéről Lakatos Mihály osztályvezető tolmácsolta a miniszteri üzenetet, Magyarország Kormánya, Semlyén Zsolt miniszterelnök-helyettes üzenetét Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusnak konzulja, Percze László olvasta fel, beszélt Zalaszentgyörgy polgármestere, Kovács Dezső, Kecskemét alpolgármestere, Mák Kornél üzenetét Székely Szilárd olvasta fel, a kárpátaljai testvértelepülés, Dunakarva polgármestere, Duka Gábor, Jászberény polgármestere, Szabó Tamás is szólott az ünneplő egybegyűltekhez, majd a helybeliek közül Novák Csaba Zoltán szenátor és Vass Levente parlamenti képviselő méltatta a szoborállítás fontosságát. Valamennyien kiemelték a költő aktív, tenni akaró egyéniségét, amely példaként szolgál a mai magyarság, az itt élők számára is.
Lehullott a lepel
Az alsósófalvi fúvószenekar által szolgáltatott zenei háttér mellett levonták a leplet a szoborról, Bálint Károly marosvásárhelyi szobrászművész alkotásáról. Ezután a helyi vallásfelekezetek lelkészei (Becsky Örs, Baricz Lajos, Kis János Csaba, Bíró Jenő) megáldották a szobrot és az egybegyűlt ünneplő tömeget. Az esemény ünnepiességét emelte a marosszentgyörgyi egyesített kórus, a marosszentgyörgyi Kistáltosok Néptáncegyüttes, Palkó Réka versmondó fellépése. Az eseményen részt vett a XV. Mátyás huszárezred hagyományőrző csapata, a Visegrádi Szent György Lovagrend marosszéki proiorátusa, valamint a Történelmi Vitézi Rend. Az ünnepség utolsó aktusaként elhelyezték a szobor talapzatánál az emlékezés koszorúit a résztvevők.
A himnuszok elhangzása után a házigazdák szeretevendégség keretében kaláccsal, forró teával és forralt borral kínálták az ünnepség résztvevőit.
Az alkotó öröme
A Petőfi-szobrot a marosvásárhelyi illetőségű, lőrincfalvi születésű szobrászművész, Bálint Károly készítette. Az avatás után elmondta – lőrincfalvi műtermében készen állt a gipsz makett, amikor a marosszentgyörgyi elöljárók megkeresték. Azóta elhunyt felesége javaslatára díjmentesen adta Marosszentgyörgynek a makettet. Mint mondta, öröm tölti el lelkét, hogy a bronzváltozat felavatását megérhette, egyszersmind szomorú, mert felesége, az adományozásra biztató, nem érhette meg a szobor sorsának beteljesülését.
A szobor kiöntését a székelyudvarhelyi Selwerk Kft., a talapzatkészítést a Kovászna megyei Kamen Ro Kft. végezte, tervezők: Keresztes Géza és Furó Judit.
Érdekességek a szoborról
A bronzszobor súlya 346 kg, magassága 150 cm, szélessége 100 cm, mélysége 60 cm. A talapzatot egy tömbből faragott kanfanár mészkő, amit Horvátországból, Pazin településről hoztak. Súlya 3650 kg. A talapzat hátoldalán levő plakett 2 cm vastag fekete gránitból készült Kolozsváron. Rajta az alkotó neve, a község vezetőié, a főbb adományozóké. A szobor érdekessége, hogy teljes mértékben adományokból, támogatásokból készült, a helyi közpénzekből egy banit sem használtak fel. Feliratát („Istenünk és hazánkért!”) Petőfi Föl a szent háborúra című 1849. június 20-30-án írt verséből vették. Bakó Zoltán / Székelyhon.ro

A megszállt szülőváros romjai
Az idegen megtorpant a panelketrecekkel teleépített néhai szülővárosa határában. Jobbra-balra bevásárlóközpontok, a fogyasztás templomai, a rohanó autók dudálnak, ha egy-két másodpercet várakozniuk kell valahol.
A közlekedési lámpánál késlekedő vezetőt csikorgó gumikkal megelőzik és az öklüket rázva „pizdamati”-t üvöltenek rá eltorzult arccal.
Elakadt a lélegzete. Ez még Kolozsvár? – kérdezte magától, és azt is, hogy vajon tényleg be akar menni oda, ahol született és felnőtt.
Végül erőt vett magán, és végighaladt a város nyugati szélére épített, ijesztő panelrengetegen keresztülvezető bevezető úton, vigyázva, nehogy elüssön valakit az ebbe a százezer lakosú horror-lakótelepre összezsúfolt lakosok, zömében messziről idetelepített románok közül, akik, számára érthetetlen módon, teljesen váratlanul néha átszaladtak a négysávos főúton. Pedig gyalogátkelő volt bőven, de a megmagyarázhatatlanul, hangyamódra, a teleköpködött járdán állandóan valahova rohangáló panellakókat ez nem érdekelte.
Az idegen visszaemlékezett arra, hogy gyermekkorában sokszor járt arra, a Szent János kúthoz és az Árpád-csúcsra vezető kirándulásai során, amelyeket az áldott emlékű Zolti bátyus vezetett, de akkor még csak a beszédes nevű Kalányos utca és a városszéli cigánytelep volt ott, amelyet elkerültek.
Elhaladt a Kolozsmonostori Bencés Apátság temploma mellett, amelynek kertjéből annak idején egy avas szagú fekete csuhát viselő oláh pópa kizavarta, akkor még az övék volt, miután a megszállók átadták az oláh ortodox egyháznak az ősi templomot és hiteles helyet. A templomot balkáni módon megmocskolták, a temetőt szétdúlták, a régi sírköveket összetörték. De a templom még áll, égbe mutató ujjként, az oláhok kénytelenek voltak visszaadni a jogos tulajdonosnak.
Nemsokára beérkezett a Fő térre, amelyet a megszállók sokszor átneveztek, és legújabban a Piaţa Unirii (Egyesülés tér) nevet viseli, hirdetve az oláhoknak az Erdély bekebelezésével elért újabb területrablását. A brutális oláhbetelepítéssel háromszázezresre felduzzasztott város központjában lehetetlen parkolóhelyet találni. Az idegen, jó ötlettel, behajtott a Várfal utcába, ahol ugyan a parkolás tilos volt, de, miután a közlekedést nem akadályozva beállt a régi várfal tövébe, ez nem érdekelte. Otthon volt – legalábbis így hitte.
Megsimogatta a régi köveket. Tapintásuk meleg volt és biztató. Mert azok megmaradtak és a régi hazáját idézték vissza. Mindig is vonzódott a kövekhez. Gyermekkorában, iskolába menet és jövet, a régi, szűk utcákban szeretett járni, végigsimogatva a régi házak gömbölyűre kopott sarokköveit és az Óvárban a zeneiskolaként működő ferences kolostor falait. Később a kezébe került Édesapja szedett-vedett, megmaradt könyvtárából tövisi Walter Gyula Kolozsvár kövei című könyve, amelyet többször is elolvasott a forróságot sugárzó olvasólámpa sárga fényénél.
Hova is mehetett volna máshova, mint a Farkas utcába, ahhoz a templomhoz, amelyben megkeresztelték, amelyben házasságot kötött, és amelyben a fiait is megkeresztelték? De ehhez el kellett haladnia a néhai Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem épülete elé odarondított szoborcsoport előtt, amely a Budán tanuló, a magyar hazájukat szembeköpő három gazembernek, az úgynevezett „Erdélyi Iskola” három képviselőjének állít dicstelen emléket.
A templom zárva volt, mint mindig. Az idegen megsimogatta a régi falakat, amelyek felújításán drága testvére, Zolti bátyus is dolgozott az állványokon annak idején, 1958-ban, még kamaszként, mert a család minden tagja ezt tette akkoriban, és a diákkorú gyermekek is végigdolgozták a nyári szünidőt, mert kellett a pénz a kinőtt cipőre, egyenruhára. Egy ujjongó pillantást vetett a sárkány torkát még mindig lándzsával átdöfő Szent György bronzszobrára, majd továbbindult. Kiérkezett a Deák Ferenc utcára, „korzózott” volna egy kicsit, mint annak idején Ida nagyanyjával kisgyermekkorában, útban annak titkos hódolója, Osváth Lajos puskaműves lakása felé, ahol a két öreg egy faragott lábú asztalnál egy órácskát elkávézgatott és beszélgetett, miközben ő a nagy teraszon játszott régi pisztolyokkal, kardokkal. Utána útba ejtették a híres Pataki-féle cukrászdát, ahol ettek egy finom vargabélest. Hazafelé menet nagyanyja többször is mesélt neki az utca vége felé, a Fő tér tövében egykor, 1915-ben állított Kárpátok Őre nevű emlékműről, amelynek avatásán nagyanyja is részt vett. Az idegen az 1918 decemberében Kolozsvárra beözönlő megszálló oláh hadsereg által azonnal lerombolt emlékmű helyett most egy ízléstelen betonszörnyeteget látott, amely a hazájukat hátba döfő úgynevezett „memorandistáknak” állít emléket. Tovább is ment a Fő térre, hogy megtekintse hazája XIV. századi címerét a Szent Mihály templom főbejárata fölött.
Ahogy ott simogatta szemeivel a hatalmas tornyot, tetején a több mázsás arany kereszttel, meghallotta az emberidegen, rikácsoló szitkozódást. A templom előtti kis téren békésen, de magyarul beszélgető két öregúrba kötött belé egy népes, szemmel láthatóan a bőrébe nem férő kamaszcsürhe, amely feltehetően az egyik környékbeli román középiskolából érkezett. Körülállták a két öreget és artikulálatlan hangon azt üvöltözték, hogy „beszéljenek románul, mert Romániában élnek és román kenyeret esznek”. A két őshonos kolozsvári férfi megremegett, ijedten körülnézett, majd, elfordulva, halkabbra fogta a szót, miután a hőbörgő oláh suhancok továbbmentek.
Volt már ilyen. Trianon után minden nyilvános helyen, a vasútállomások várótermében és jegypénztára előtt is ki volt írva, hogy „Vorbiţi numai româneşte” – azaz beszéljen kizárólag románul! Az is igaz, hogy mellette volt egy másik tábla is: „A padlóra köpni tilos!”… Most pedig a templom környékén a járda sűrűn tele van köpködve. A Bukaresti Egyetemen, ahol az idegen egy ideig magyarországi vendégtanárként tanított, a Bölcsészkar kapuján még 2008-ban is ott volt egy korabeli réztábla: „Kérjük, töröljenek lábat!” Egy olyan kapun, ahol egyetemi polgárok járnak be!? És ez a balkáni csürhe bitorolja Erdélyt?…
Lassan már nem merünk magyarul beszélni sem Mátyás királyunk és Bocskai István szülővárosában, gondolta magában az idegen, majd odament a templom míves öntöttvas kerítéséhez és, bizonyságkeresésként, mint a vakok a számukra kitalált írásjeleket, ujjaival mohón végigtapogatta a rajta lévő feliratot: „Simonffi István Kolozsvárt”. A neves öntőmester neve után hosszan elidőzött szülővárosa nevénél, ujjbegyeivel magába szívva városa igazi és örök nevét. Ugyanúgy, mint iskolás korában, amikor még az egyik belvárosi középiskolába járt, és néha elbizonytalanodott a mindenfelől egyre sűrűbben rárontó „Kluzs”, majd „Kluzsnapoka” gúnynevek miatt.
A Bánffy-palotába már nem ment be, tudva, hogy az is ebek harmincadjára jutott. A nyolc évszázados, rangos Bánffy család utolsó leszármazottja, Bánffy György az oláh „házvezetőnőjét” csinálta fel, és így a magyarul nem beszélő ivadékai kapták vissza az oláh rablóállamtól a barokk építőművészet egyik ékkövét, a Kolozsvár főterén díszlő Bánffy-palotát.
Vérző seb még van bőven, mondta magában az idegen, de ezek megtapintásával semmire se jutok, csak a fájdalmat gyűjtöm magamba. Visszament a várfal tövében várakozó autójához és elhajtott a Sétatér bejáratához, ahol, a Hunyadi téri Magyar Nemzeti Színház ellopott épülete helyett kegyesen „kiutalt” Állami Magyar Színház szerény épülete tövében talált is parkolóhelyet. Csendre, békességre vágyott, elindult hát befelé az évszázados fákkal árnyat és enyhet nyújtó Sétatéren.
Végigment a fő sétányokat egymástól elválasztó egykori vizesárok mentén, amelyen gyermekkorában kis fahidak vezettek át és az árokban vidáman csörgedező vízen papírhajókat eregetett annak idején. Ma már se patak, se hidacska. A padok is tönkretéve. Továbbment, mert vonzotta a sétatéri csónakázó tó és környéke, ahol annyit időzött akkoriban. Minden olyan szép és rendezett volt. És helyi alkotás. A kezdeti alkotó az a kolozsvári Kagerbauer Antal építész volt, aki számos ismert kolozsvári romantikus építészeti alkotása mellett az 1860-as évek második felében megtervezte a kolozsvári Sétatér csónakázó tavacskáját szigettel, melyet meg is építettek, és a mai napig rendeltetésszerűen működik. Az idegen is oda járt korcsolyázni, a bakancsra szerelhető korcsolyáival, amelyet nagyanyja szerzett neki valahonnan. Kulccsal kellett rászorítani őket a bakancs talpára, amelyet néha letéptek a korcsolyák. És nyáron néha csónakázott is, a furcsa, buja, vizes szagú csónakokba beülve, ha össze tudta valahogy kuporgatni a félórára szóló jegy árát. Ilyenkor odaevezett a hatalmas fenyőket hordozó mesterséges szigethez és beszélgetett az ott élő hattyúkkal.
De a csónakázó tónál fontosabb volt számára az ottani két építmény. A szintén őshonos kolozsvári, a nagy hírnevet és elismerést kivívó Pákey Lajos városi főépítész alkotásai: a korcsolyapavilon hívogatóan szép épülete és a közeli Malomárokból táplált mesterséges tó közelében épült mulató, a Sanssoucinak is nevezett Úri Kaszinó. És előtte az antik szobrokkal díszített szökőkút és a zenepavilon, ahol vasárnaponként térzene szólt mindig.
A korcsolyapavilont később Kioszk néven étteremként is működtették, az idegen, késő-kamaszkorának egyik válságos időszakában pincérként dolgozott ott egy nyáron át a nyárikertben. Egyetemista korában pedig ott tartotta az esküvője utáni lagzi-féleséget, amelyen kizárólag a maroknyi rokonai és az egyetemi évfolyamtársai vettek részt.
De most mindenütt a koszt, a mocskot, az idegen, visszatetsző nyelvű karattyolást találta. Leült egy nagy platánfa tövében még megmaradt padra. Nézte egy darabig a tó álmos vizét. Eszébe jutott, hogy annak idején, amikor a zsebkendőnyi padlásszobájukba akváriumot vitt, hogy legyen valami, ami hozzá tartozik, a csónakázó tóra járt ki vízibolhát fogni a víz felszínéről, a nővérei kidobott nájlonharisnyájából eszkábált merítőhálóval, hogy azzal etesse az ágya fejénél lévő akváriumból rá kíváncsian néző, tátogó halait.
Minden idegen volt már. Sietős léptekkel visszasétált a Sétatér végéig, és átment a még megmaradt gyaloghídon, az Erzsébet hídon, a folyó túlpartjára és, sok pihenővel, valahogy felkapaszkodott a meredek lépcsősoron a Fellegvárra, ahova oly sokszor ment fel „várost nézni” és csavarogni, az ejtőernyős ugrótornyot bámulva és irigyelve.
Amikor felért a mindenféle táj-és városidegen épületszörnyeteggel elrondított hegyre, nekitámaszkodott a korlátnak és reménykedve lenézett. Az erőszakosan négyszeresére felduzzasztott, idegen város amőbája ott lüktetett alatta. Azt üzente neki, pimaszul és idegen nyelven: Mit keresel itt, idegen?
Eszébe jutottak nagy földije, Wass Albert intő szavai: „Nem szabad idegenként visszatérnünk oda, ahol valamikor otthon voltunk.” Megrázkódott, majd visszanyelte a szájában összegyűlt keserű, fémes ízt.
Az idegen még egyszer végigpásztázta tekintetével a szürke kipufogógáz-felhővel lefojtott szülővárosa felemás, idegen arcát, majd lebotorkált a hosszú lépcsősoron a Szamosig. A hídról még egyszer megnézte a már alig élő folyón a „zúgót”, ahol annyiszor fürdött és horgászott gyermekkorában. A szennyvíztől habzó, sárgás vízben műanyagpalackok és egyéb hordalékelemek járták végtelen és kilátástalan táncukat.
Görnyedten megfordult és odaballagott öreg autójához. Nehézkesen beleült és hosszas, tétova várakozás után elindult. Valahova haza. Tudta, hogy ide nem tér már vissza soha. Csiby Károly / Erdély.ma