„Példaként élt, úgy élt, hogy tanított”
Nemes János halálának 45. évfordulójára
A nagyenyedi Bethlen Kollégium immár közel 400 éves történetének minden korszakában – mind békés, mind békételen időkben egyaránt – voltak kimagasló oktató-nevelő egyéniségei, akik hosszú-hosszú időkre meghatározták az intézmény magasfokú minőségét, hivatását, az erdélyi magyar közéletben betöltött szerepét, akiknek küldetése évtizedeken, sőt évszázadokon át irányadó eszmeként valósította meg az alapító fejedelem szellemi örökségét.
Nemes János mintatanító és két évtizeden át kollégiumi aligazgató is ezen különleges emberi értékekkel felruházott egyéniségek közé tartozott. Halálának 45 éves évfordulóján tekintsünk vissza, és próbáljuk fölvillantani kollégiumi életpályájának legfontosabb vetületeit. Előrebocsátom, hogy jómagam, a múlt század 60-as éveinek bentlakó diákjaként emlékezem a köztiszteletben álló egykori aligazgatómra. Noha engem nem tanított, de embersége, egész lénye, a kollégiumhoz, a diákokhoz való viszonyulása mindmáig élő emlékként maradt meg. Mindig gyors léptekkel, maréknyi kulccsal a kezében láttam fölsietni a második emeletre, megtekinteni a rendezvényre váró dísztermet, majd a fiú- illetve a leánybentlakásban osztotta meg észrevételeit, onnan az osztálytermeket ment ellenőrizni, végül ebédkor, az étkezdében, diáknyelven a „vityin”, egy csoportban 300 étkező diák előtt részletezte napi tapasztalatait, észrevételeit. S bármennyire is kimerítőek voltak ezen mindennapos útjai, mindig a türelem, a jószándék, az emberség hangján szólt valamennyiünkhöz. Az évvégi tornabemutatók alkalmával pedig a nélkülözhetetlen hegedűjével, Demény Zoltán, Molnár Árpád, Makkai Kálmán, Kis István tanárkollégái által alkotott zenekar részeként, szebbnél-szebb dallamaikra végeztük, mintegy 500-an egyszerre, a betanult közös tornagyakorlatokat a tornakert nagypályáján.
Nagyenyeden született 1914. április 17-én. A Bethlen Kollégiumban szerzett tanítói oklevelet. 1932–33-ban Szilágysomlyón tanít, majd 1933–1952 között a nagyenyedi tanítóképző gyakorló iskolájának mintatanítója és hegedűtanára, 1952–1972 között a kollégium aligazgatója. Erdélyi Gyula tanítóképzőintézeti tanárral közösen adta ki Nagyenyeden a Bethlen nyomdában 1941-ben Betűerdő című ábécéskönyvét, egy hozzátartozó Vezérkönyv használati utasításaival együtt. Az elemi iskolai tantárgyak előadásának módszertanát A nevelő tanítás címmel szintén Nagyenyeden jelentette meg 1946-ban. A Betűerdő című ábécéskönyv 60 olvasmánya közül 12-nek a szerzője Nemes János. A szerzők az Előszóban 1941 augusztus havában a következőket írták: „Jelen Vezérkönyvünket és az Ábécét a helyzet okozta követelmények következtében nagyon rövid idő alatt kellett megírnunk. Mindazonáltal igyekeztünk a jelen pedagógiájának elméleti és gyakorlati követelményeit, valamint a tanítás közben szerzett tapasztalatainkat figyelembe véve, hosszabb időre számított alapos munkát végezni. Hogy ez mennyiben sikerült, a régebbi ilyen fajta munkákkal való összehasonlítás és a gyakorlatban való használat sikere dönti el. Kérjük kartársainkat, hogy gyakorlat közben szerzett tapasztalataikat közöljék, hogy azokat esetleges újabb kiadás esetén figyelembe vehessük. Abban a reményben bocsátjuk útjára szerény munkánkat, hogy ezáltal hozzájárulunk a nevelés nehéz, de sok örömet nyújtó áldozatos munkájának a megkönnyítéséhez”.
A nevelő tanításról
A nevelő tanítás Előszavát Csefó Sándor tanítóképzőintézeti igazgató jegyzi 1941 novemberében. A magvas, tartalmas írásnak csupán befejező gondolatait idézem, amelyekben olyan jeles pedagógusokat idéz mint Johann Friedrich Herbart, Adolph Diesterweg, Johann Heinrich Pestalozzi, és nem utolsó sorban a magyar közoktatásügy egyik legkimagaslóbb előharcosát, br. Eötvös Józsefet, az 1848-as és ’67-es idők közoktatási miniszterét, akitől Csefó a következőket idézi: „Félig sem olyan fontos az, mit tanítunk gyermekeinknek, mint az, hogyan tanítjuk. Amit az iskolában megtanultunk, annak legnagyobb részét elfelejtjük, de a hatás, melyet egy jó oktatási rendszer szellemi tehetségeinkre gyakorol, megmarad”. E gondolatmenet folytatásaként írja aztán, hogy „erre minden elemi iskolai nevelőnek olyan nagy szüksége lesz, mint egy orvosnak vagy mérnöknek a műszereire, egy iparosnak vagy gazdának a legfontosabb műhelybeli vagy gazdasági szerszámaira”. Mindenezek egybevetéseként pedig e szavakkal zárta méltató értékelését: „Abban a reményben, hogy ez a munka, jelentőségénél fogva nagy keresettségnek és olvasottságnak fog örvendeni, elismeréssel szólva Erdélyi Gyula és Nemes János szerzőkről, akik nemcsak nagyon időszerű munkát végeztek, hanem azt alapos szaktudással és komoly lelkiismeretességgel hajtották végre, a munkát úgy hivatalos köreinknek, mint összes nevelő testvéreinknek meleg szeretetébe és pártfogásába ajánlom és kívánom, hogy ilyen természetű munkával még sokkal gyarapíttassék tudományos irodalmunk”.
E módszertankönyvek megírásával párhuzamban Nemes János népnevelő írásaival is gyakorta van jelen enyedi és vidéki időszaki lapokban. Ez alkalommal csupán a nagyenyedi Hangyaközpont Szövetkezés nevű rangos lapjában, 1941. május 1-jén közzétett: Az édesanya, mint nevelő című, tartalmas َírására hivatkozok néhány gondolat erejéig. Az Anyák Napja alkalmából szerkesztett és közzétett szöveg számos megszívlelendő intelmet, nevelési módszert, eljárást ajánl készséggel a gyermeküket nevelő édesanyák szíves figyelmébe. Miután gyönyörű szavakkal méltatja az anyáknak gyerekeik nevelése érdekében kifejtett áldozatteljes munkáját, s meggyőző példázattal idézi föl az édesanya sorsdöntő szerepét a gyerekek, a családi kör szeretetének, melegének s azon erényeinek kifejlesztésében, amelyek a továbbiak során az egész élet folyamán talizmánul szolgálnak, így folytatja gondolatmenetét: „Az édesanya ébresztheti fel a gyermekben a vallásosság, hazaszeretet, jóakarat, áldozatkészség, tisztelet s hála nemes érzelmeit. Szoktassa az édesanya feltétlen engedelmességre, szorgalomra, pontosságra, kötelesség teljesítésre gyermekét. Parancsaiban legyen következetes s azoknak teljesítését feltétlenül kívánja meg. Még karonülő kis gyermekét tanítsa meg imádkozni. Ha gyermekei kezét összekulcsolva, a kicsinyeket apjukhoz vezeti, áhítat lepi meg sokszor a leghitetlenebb férfi lelkét is”. A továbbiakban azt fejtegeti, hogy a kisded már nevelése első pillanatától zsarnoka környezetének. Bármiféle körülmények közepette is a saját akaratát, igényeit törekszik érvényesíteni s kíméletlenül uralkodik szerető anyján, aki annyi gyöngédséggel s türelemmel nézi el mindezeket kisgyereke részéről. Viszont amikor 5-6 éves korában egész hosszában terül el a padlón, kapálodzik, veri sarkával a földet, ordít, sikolt a fulladásig, mert egy teljesٌíthetetlen kívánsága nem valósult meg, akkor – a szerző szerint – kevés anya gondol arra, hogy ez nem egyéb, mint téves nevelésének szomorú jelenete. „És hogyan törekszik a legtöbb anya ezt a bajt orvosolni”? – teszi fel a kérdést Nemes János. Válasza: „Csitító cirogatással, igérettel, cukorral és csókkal, ami olaj a tűzre. A kis zsarnok annál jobban sikolt, eldobja a cukrot s megesik, hogy dédelgető anyjára emeli kezét. S talán ezen merénylet megtorlatlan marad? Óh nem, mert a gyönge anyai szívnek fáj gyermeke fájdalma. Pedig ezen makacsságnak egyetlen gyógyító szere: ne vegyük számba. Hagyjuk tombolni kifáradásig: járjunk el mellette harag és békélgetés nélkül, ne lássuk, ne halljuk, éppen mintha semmi sem történnék. Ki fog merülni lassanként maga is és daca is. Igen, de hány anya van, aki azt mondja: »Hiszen, hogy lehessen még az oly kicsinnyel szigorúan elbánni, nincs még az ilyennek ahhoz esze!«. Az ilyen anya nem gondolja meg, hogy ha gyermekének nincs esze, legyen hát neki!”.
Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák leveléből
Az enyedi születésű Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák, hozzám intézett leveleiből nem egyszer idézgettem lapunk hasábjain megjelentetett írásaimban. Nos, ez alkalommal is ismételten van szerencsém őt idéznem azokról a világháborús eseményekről, amelyeknek zűrzavaros hangulatában volt kénytelen, VIII-os osztálytársaival egyetemben letenni a képesítő vizsgát 1944 áprilisában. Fontos erre hivatkoznom, ugyanis az esemény két fontos oktató, nevelő főszereplője nem más, mint Nemes János és Erdélyi Gyula. „Az 1943-44-es iskolai év nagyon sok nehézséggel, kellemetlenséggel kezdődött és telt el!” – jegyzi meg levélíró. Az történt ugyanis, hogy 1943. október 15-én a Siguranţa bérencei négyüket, politikai megtorlásként Besszarábiába vitte, ahonnan csak december közepén szabadultak. Így veszítettek két hónapnyi tanulást. 1944. március 1-jén a kollégium kényszerbezárásával osztálya még veszített két és fél hónapot a felkészülésből. „Elképzelhető, milyen megerőltető munkát követelt tanároktól, tanulóktól, hogy az évvégi képesítő vizsgát letehessük” – hangzik Sebestyén megállapítása. Majd tovább: „Szabad délutánunk csak a szombati volt. Este a díszteremben istentiszteleten vettünk részt. Vasárnap délelőtt pedig, 10 és 11 óra között a nagytemplomban hallgattuk Isten igéjét. Mint VIII-os képzősök az orgonakarzaton Nemes János kántor mellett ültünk. Nem egyszer Delly Szabó Géza zenetanárunk is az orgona mellett ült s csodálatos művészi orgonajátékával Bach-, és Beethoven-darabokat adott elő. Déneském, ezek az órák nekünk is, az enyedi református templomban levő hívek számára is felejthetetlen élmények maradtak! Ezzel kapcsolatban eszembe jutottak az 1938-39-es évek több vasárnapi istentiszteletei, vagy vallásos ünnepei (október 31), amikor Szabó Géza fiatal tanárunk Hollandiából hozott fiatal feleségével, aki szintén orgonaművész volt, négykezes orgona-darabokat adtak elő a templomi orgonán. A fiatal feleség, orgonaművésznő Enyedre kísérte el férjét, Delly Szabó Gézát, általunk is szeretett, csodált művésztanárunkat. A sorsuk velük is elég kegyetlen volt. Hollandiából hozzánk szakadt, fiatal művésznő életet adott egy fiucskának, ha jól emlékszem Ádámkának! A születéskor az anya meghalt. Elhagyta szeretett férjét, kisfiát. Elhagyta az enyedi híveket, a Bethlen Kollégium diákseregét, akik oly szeretettel, csodálattal fogadták maguk közé!”
A továbbiakban a képesítővizsga lépésről-lépésre zajló mozzanatai kerülnek fölidézésre, mely vizsga végeredménye: mind a 10 képzős osztálytársa sikeres képesítő vizsgát tett s ezáltal református tanítónak nyilvánította őket a vizsgáztató bizottság. S ekkor jött a derült égből villámcsapás. A bizottságnak a szakminisztérium által kinevezett román elnöke ekkor egy borítékot vett elő, amelyben az állt, hogy a szaktárca rendelete értelmében a felekezeti és magániskolák diákjai közül csupán 70% kaphat átmenő, azaz „Admis” minősítést, a többi 30% -ot pedig „Respins” minősítéssel kell lezárni. Magyarán mondva, a 10 átmenő diákból 3-at hivatalból el kellett vágni!
A levélíró erre így emlékezik: „Ha az istennyila ütött, csapott volna a vizsgáztató tanáraink közé, akkora meglepetést, mondhatom lelki fájdalmat nem okozhatott volna, mint ez az aljas, embertelen, magyargyalázó rendelkezés. Csefó Sándor felugrott a székről, román tudásával, tótos, németes, román kifejezésével törvénytelennek, embertelennek kiáltotta ki. Szinte ordítva fejezte ki tiltakozását... Mi a folyóson, az ajtó mellett hallgattuk. Hallottuk, amikor Csefó Sándor, testsúlyának megfelelően, döngő léptekkel az ajtóhoz jött, felrántotta, utána Elekes Viktor rektorprofesszorral az irodába siettek... Erdélyi Gyula és Nemes János is kijött az osztályból. Erdélyi Gyula a folyosón le-fel járva, egyik Golf-cigarettát a másik után szívta el! Nemes János, a folyosó egyik oszlopa mögé állva, az iskola udvara felé fordulva, Déneském, hidd el: sírt!. Zsebkendőjével könnyeit törülgetve: sírt! Sírtunk mi is. – Kit, mit siratott Nemes János 1944. április 5-én a Bethlen Kollégium folyosójának egyik oszlopának dölve: siratott minket? Siratta a Bethlen Gábor ősi kollégiumának akkori helyzetét? Siratta a dél-erdélyi magyar ifjúságot, a diákságot? Fájdalmas, akkori nyomorult életünket?”
Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák leveléből kiderül továbbá, hogy közben ismételten kénytelen volt összeülni a kollégiumi tanárokból álló vizsgabizottság, és végül három képzőst, akik 7-esnél kisebb osztályzatot értek el az írásbelin: „Respins”-nek kellett nyilvánítaniuk. Ők viszont a másnapi kántorvizsgán átmenő jegyet kaptak s mint református kántorok távoztak a Bethlen Kollégiumból. 1944 őszén aztán Észak-Erdélybe mentek, ahol Kolozsváron sikeresen képesítőztek s mint szakképzett tanítók nyomban álláshoz is jutottak. Sebestyén József ehhez kapcsolódóan különös elismeréssel sorakoztatja föl akkori tanárait, oktatóit: Csefó Sándor, Juhász Albert, Vita Zsigmond, Horváth Zoltán, Horváth Ida, Demény Zoltán, Constantinescu Maria, Elekes Viktor, Zalányi István, Delly Szabó Géza, I. Szász Árpád, Farkas Ferenc, id. Veress István, ifj. Veress István, dr. Fülöp Ferenc, Bereczki Sándor, Horváth Jenő. „Külön említem meg, nagy hálával emlékezünk mind a tíz, 1944-ben végzett tanítóképzős diák Erdélyi Gyula és Nemes János tanárunkra, mintatanítónkra. Csodálatos tehetséggel megáldott, diákszerető, szigorú, következetes munkával, szervezéssel tanították a tanítás módszertanát, a hospitálási órák beosztását, a mintatanításokat, a mi gyakorlati tanításainkat az elemi iskolában. Erdélyi Gyula lélektan-, gyermek- és általános lélektani, logikai órái, pedagógiája, a szigorú kritikai megjegyzései, vitaindító órái a gyakorlati tanításainkat alaposan, apró részletességgel előkészítő jegyzeteink bizonyították: jól felkészített, gyermekszerető tanítókat akartak az akkori nehéz politikai, háborús időkben, a magyar református iskolákba küldeni.”
Ezen eseménysorozat mintegy befejezéseként, ismételten a levélírónak adom át a szót, aki egy másik levelében a következőket írta nekem: „1954 nyarán, titokban, még akkor nem volt megengedve a véndiák találkozó megtartása a Bethlen Kollégiumban, mi 10-en, Nemes János segítségével, egy eldugott, a Kis Kollégium végén levő, Nemes János zenetermében, tanáraink közül Vita Zsigmond volt osztályvezetőnk, Demény Zoltán, Zalányi István, Szász Árpád és Horváth Zoltán (Tutuka), valamint volt gimnazista társunk, Császár Gyula jelenlétében, csak megtartottuk! Császár Gyuszi is eljött, meghívtuk, mert 1944-ben megszűnt a líceum, illetve bezárták s ő nem vehetett részt az osztálytársai által meg nem tartott 10 éves találkozóján. A mi képzős osztályunk diákjainak, nagyon jó, úgynevezett kebelbarátja volt, édesapja, Gyuszi bácsi, úgy kezelt minket, mint az édes fiait… Meglátogattuk Elekes Viktor rektorprofesszorunkat, Csefó Sándor volt igazgatónkat a lakásán. Ők hivatalosan ki voltak tiltva a Bethlen Kollégiumból (még 1954-et írtunk). Örömmel, szerettel fogadtak; virággal köszöntöttük. Ők maguk, mondták, nem jönnek el a találkozónkra; ugyis titokban tartjuk meg; nem akarnak a Bethlen Kollégiumnak, Nemes Jánosnak, mint titkos rendezőnek kellemetlenséget okozni. Ime, milyen szellemű nevelőink voltak! Tudomásunk szerint, a háború után, ha titokban is, de mi voltunk az első osztály, aki találkozót rendezett s ezzel megindítottuk a véndiák találkozók sorozatát...”
1959-ben Munkaérdemrenddel, 1963-ban Éltanítói címmel, 1972-ben pedig Érdemfokozattal honorálták Nemes János szakmai, emberi hozzállását. Alkotó, kitartó, fáradságot nem ismerő, lendületes tevékenysége közepette tragikus hirtelenséggel, 1972. december 7-én bekövetkezett végzete általános fájdalmat okozott kollégái, munkatársai, barátai, véndiákjai, tisztelői, helybeli és távoli ismerősei körében.
Csávossy György búcsúszavai
A sírnál, az enyedi református temetőben, Csávossy György, író, költő, borász, a szakma elsőrendű szakembere, az elhunyt jó barátja, aki immár szintén onnan a csillagokból tekintget le mireánk, mondotta a búcsúszavakat. Ime a saját versével kezdődő, tulajdonomban lévő, eredeti búcsúbeszéde a maga teljességében:
Ime az ember
Nemes János tanár emlékére
A puszta szó oktató igazát
szemléltetőn, ha volna oly plakát,
élet, a nagy ábra egy elképzelt falon,
most bizonyíthatná. Utolsó alkalom,
hogy elmondjuk a tisztáról, hogy tiszta,
hogy bízhatott, ki gondját őrá bízta,
hogy kézfogása melegét idézzük,
míg hunyt szemén az árnyék útját nézzük.
Mert megszürkült és elhervadt a lélek
tartós virága, arcán a mosoly,
szokatlan, hogy oly közönyös, komoly,
pár napja fekszik, annyit loholt,
nyers téli reggelen, míg ködben fuldokolt
a lámpafény, halk sóhajjal pihent el.
Ime az ember.
Már halott.
Példaként élt, úgy élt, hogy tanított.
Hitt a mesében, mint a régi hős, hogy aki jó,
csodával tehetős,
és nemesfémű kincsét, divatja múlt becsét
pazarlón osztogatta, tördelte szerteszét.
Ha fösvény, ma is élne. Más lenni nem tudott.
Ember volt. Hős volt. Példa. Nem szánni hivatott.
Kedves Barátom!
A megszólítás jelezni is hivatott azt a testületet, melynek képviseletében a megrendült Isten-hozzádot elmondani szándékozom.
A barátaid szóvívője vagyok.
Ha Nemes János, a Bethlen Kollégium fáradhatatlanul tevékeny aligazgatója, szíve vésztjelző aritmiájára számadást készít életéről, a zárómérleg nyereség oldalán legnagyobb számmal a barátait könyvelheti el. A kényszerű távollevőket megszámlálni képtelen kezem mozdulatával olyan tömegre mutathatok sírja körül, mely kerek igazságként tanusítja: olyan embert gyászolunk, akinek csak barátai és tisztelői voltak. Milyen felsőfokkal minősített bizonyítványa ez az élet értelmének.
Egy sír körüli felsorakozás nem csupán a szertartásban való részvétele a közösségnek, lelkiismeretvizsgálat és tanuságtétel egyúttal. Lelkiismeretvizsgálat, hogy mit és mennyit tettünk meg egymásért, hogy mivel és mennyivel tartozunk annak az ügynek, melyet legjobbjaink életük megkurtításával szolgáltak és tanuságtétel, hogy ismerjük és megbecsüljük értékeinket.
Nem hiszek a sírok csodatevésében, Szabó Lőrinc szavával a halál a lélek ágya, párnája feledés, takarója csönd és végül legkedvesebb halottaink fölött is eloltjuk a gyertyákat. Hiszek azonban a munka és az áldozat értelmében, hiszem, hogy mindaz, amit Nemes János munkájával és példaadásával nemzedékek hosszú sorának adott, az élő oltóanyagként tovább erjed a tudatok felszíne alatt és ha számszerűen kimutathatatlanul is, de bizonnyal nem kevéssel gyarapítja egy hatalmas család minőségi értékét. A kidőlt fa nagyságát azzal érzékeljük, hogy mit hagy takaratlan, milyen területe e teendőnek maradt a kollégiumban és e városban barátunk kidölte után takaratlan, az ebben az órában még áttekinthetelen. Olyan űrt hagyott maga után, hogy teljes betöltésére fogadkozni a legjobb szándékú is restelkedik. Vegyük hát szellemi örökségét nem a szavak elpattanó buborékával, hanem munkálkodással.
Nevelő volt és e hivatás gyakorlóinak egyik legkiválóbb képviselőjének tartom: nem módszerei, a szíve tette azzá. Ezt a nagy és rajongó szívet, ezt a testileg fáradt, érzelmileg folyton hevülő szívet, mely végül is elragadta közülünk, többször kell még a továbbiakban felemlítenem. Az életét szentelte az iskolának, az ifjúságnak. Kerülni szeretném a nagy szavakat. Nemes János közismert szerénységéhez illően szeretnék itt róla megemlékezni, de akárha az iskolaalapító nagy fejedelemnek kellene jelentenem, nem mondhatnék hitem szerint mást: lehetett az ősi kollégiumnak 350 éves fennállása alatt számos nevesebb professzora, de adott lehetőségeihez képest senki a nagymúltú skola tanárai közül nem áldozott életéből többet az itt tanulókért, mint az elhunyt, senki sem élt több diákszív szeretetének övezetében, mint ő. Az ifjúság ügyében-dolgában mozgósított mindenkit, akit ismert, írót, zeneművészt, állami hivatalnokot, érettségiztető pályatársat, mindenkit, aki segíthetett, aki ilyen vagy olyan módon az oktatás és a nevelés szerteágazó kérdéseiben hasznos lehetett. Agitátor volt ebben az értelemben, áldozatos, nemcsak erkölcsi, hanem gyakorta anyagi értelemben, a saját terhére is.
Igazán nagy szenvedélye a munka volt. Ő aki oly végtelen odaadással szerette családját, még szerettei kedvéért sem hanyagolta el a kötelességen túlmenő hivatásgyakorlást és azok, akik szerették, ha aggodalommal is, pótolhatatlan szerepének tudatában szemlélték ezt.
Lankadatlan szorgalma emelte őt a sütői megfogalmazás szerinti elv, a szellem megmaradásának egyik tényezőjévé, a hagyományok éltetőinek sorába. Ő volt a kollégium bonyolult szerkezetében a hajszálrugó. Nem díszes mutató, nem világító számlap, nem a márka hivalkodó hordozója, hanem végtelen finomságú, értékes ötvözetű, a háttérben halkan működő vezérlő. A munkájának kijáró, azzal értéköszhangban lévő kitüntetést nem kapott. Mint ahogy a névtelen katonának csupán a sírja részesül az elismerés, a tisztelet gazdag megnyilvánulásában, Nemes Jánost is halála avatta közösségének megkoszorúzott tagjává.
Ne vegye senki zokon, ha életéből, arra oly jellemzően az alábbi kép él sokunknak emlékezetében. A Kollégium 350 éves évfordulóján, melynek előkészítésén, ma már sejtjük, hogy élete megrövidítésével fáradozott, a díszes emelvény háta mögött lámpalázasan nézte át beszédének jegyzetét. Látom az emelvényt virágosan, elől a díszelnökség széksorával, és jóval hátrább, a kárpit mögött, az aligazgatót, a 350 éves harc névtelen katonáját. Ha katonának nevezem, nem kisebbíteni akarom elismert rangját, csupán hangsúlyozni kívánom, hogy Nemes János nem a magaslatról vezénylők fajtájához tartozott, hanem maga is mindig rohamra indult a feladatokkal való közvetlen küzdelemben. Hogy ez mit jelentett, hogy milyen biztonságot a vezetés egészének, azt csak azok tudják, akik az enyedi iskolát az ő segítségével igazgatták. A névtelen katona szimbolummá kristályosodik népe tudatában. Ilyen szimbolummá válik számunkra Nemes János, akkor amikor az emberség és a munka nemcsak divatozó fogalma, de parancsoló szükséglete a kornak, és mindkettőt oly egyszerű természetességgel tette életével emlékezetes valósággá.
Érzelmekben gazdag lelkű volt. Művészlélek és kissé bohém, a nemes fajtából való. Idézettel élve, olyan aki „Percre feledte, ha orgona nyílt odakint”. A szívével közeledett mindenhez. Felgyújtották a versek és rabja volt a muzsikának. Társaságban ő volt a jókedv kovásza, észrevétlenül tudott fáradtan is kedélyt éleszteni. Oly könnyű az állítás: Nincs pótolhatatlan ember. De még ilyen érzelmi síkon is elénk ágaskodik számtalan kérdőjel. Aggodalommal kérdezik az enyediek, hogy mennyivel lettek e sír révén szegényebbek a kollégisták, hogy elképzelhető-e az iskola, a szülők, hogy miként festenek majd az összejövetelek, a véndiákok, hogy mivé hervadnak majd a találkozók Nemes János buzgalma, derűje, mindent beragyogó szelleme nélkül. E szemérmesség nem jelenti a szeretetrevaló szomjúság hiányát. Utolsó születésnapján meghívta egyik pályatársát, kérte, hozna magnót is magával. A zongorára két poharat állított, többre, mondjuk, feledékenységünk révén, nem volt szüksége. Ő, ki fél évszázadot töltött egyetlen intézményben, így ünnepelte magát. Koccintott, sorra játszotta elhunyt barátai kedvenc dalait és végezetül a magáét. Kinek hegedűje mellett annyi szívben lazult a gondnak szorítása, a személytelen időnek zenélt már. Az volt a hattyúdala. Ha ezután hallani kívánjuk, dallamait a csillagok zenéjéből szűrhetjük ki.
Amikor elbúcsúzom Tőle, nem feledhetem, hogy hasonló szerepet hányszor vállalt barátait sírig kísérő szívvel. Ma egy kölcsönös igérethez híven, én búcsúztatom. Az ő megemlékezéseihez képest sokkal szárazabb szavakkal, hogy azok idő előtt könnybe ne fulladjanak.
A búcsúzó személye esetleges szavával az kap hangot, amit a távozó, mint fenyő hullása, a visszhangjával megidéz.
Kedves Jancsi, feledhetetlen barátunk, a Te mindig érezhető szereteted visszhangjával búcsúzunk Tőled: Nyugodjál békében! Győrfi Dénes / Szabadság (Kolozsvár)

Az igazságügyi törvénycsomagról
Csoma Botond jogász, az RMDSZ parlamenti képviselője pontszerűen válaszolja meg az Eckstein-Kovács Péter véleményanyagában állítottakat. (Szabadság, 2017. december 16., Kérdések, válaszok meg egy kis nyelvészkedés – Véleményszilánkok az igazságügyi törvénycsomagról)
1. Állam-ügyészállam
Az a tény, hogy a Pallas Nagylexikon, az Oxford Dictionary vagy a Google sokunk jóbarátja nem definiálja az ügyészállamot, nem jelenti azt, hogy a politológiában nem létezik ez a fogalom. Az Egyesült Államokban, az akadémiai körökben igen élénk vita folyt a lehetséges ügyészállamról. Ez két esetben is felmerült, Richard Holbrooke volt diplomata és a Lewinsky-ügy kapcsán is megjelentek ilyenszerű vélemények.
Ugyancsak az ügyészállamnál maradva, Eckstein-Kovács Péter arról beszél, hogy a 24 órás fogvatartáson túl minden mást a bíróságnak jóvá kell hagynia. Nemcsak a fogvatartás intézményén keresztül kell megítélni ezt a helyzetet, hanem meg kell vizsgálni más elemeket is. Az ügyészség és a titkosszolgálatok közötti esetleges titkos, demokratikus szempontból átláthatatlan együttműködési megállapodások kapcsán felmerülhet az a kérdés, hogy az előbbi vajon nem jut-e túlzott befolyáshoz, amely ellentmondhat a hatalmi ágak szétválasztásának, és meghaladhatja a jogállamiság kereteit. Nyugati konszolidált demokráciákban, ahol komolyan veszik a hatalmi ágak között létező fékek és ellensúlyok rendszerét, elképzelhetetlen lenne, hogy egy vezető ügyész ne jelenjen meg egy parlamenti kivizsgáló bizottság előtt, és teljesen ignorálja a törvényhozó hatalmat.
Eckstein-Kovács Péter: „az ügyészek munkájának eredményességét/törvényességét a jogerős bírósági ítéletek minősítik: ha a vádlottakat felmentik, az azt jelenti, hogy az ügyészek rosszul végezték dolgukat. A DNA esetében a bíróságok által ítélettel »hitelesített« vádiratok aránya évek óta 90% körül volt. Ez nem tökéletes, de messze a nemzetközi átlag feletti eredmény.”
Bennem kételyek merülnek fel, amikor azt látom, hogy a bíróságok 90 százalékban a DNA-nak adnak igazat, ez az arány Európa nyugati felében 65-70 százalék. Ennyivel felkészültebbek lennének a romániai ügyészek nyugati kollégáikhoz képest? Ebben a tekintetben muszáj megemlíteni a Mikó-ügyet, amely nyilvánvaló justizmord (súlyos bírói tévedés), vagy más pereket, a Nagy Zsolt elleni eljárást például, ahol nagyon is vitatható bírói ítéletek születtek. A jogállamiság megszilárdításának szempontjából kifejezetten jónak tartom azt, hogy a bíróknak és ügyészeknek nyilatkozniuk kell arról, hogy együttműködtek-e 1990 után a titkosszolgálatokkal. Tilos őket ügynökként beszervezni, és az esetleges megállapodások az ügyészségek és a titkosszolgálatok között közérdekű információnak minősülnek.
2. A 2004 évi 303. sz. törvény a bírók és ügyészek jogállásáról
Eckstein-Kovács Péter:„A 3§-ból törölték azt a kitételt, hogy az államelnök által kinevezett bírók függetlenek a törvény által meghatározott kereteken belül. A továbbiakban megfosztották az államelnököt attól a jogától, hogy kinevezze az ügyészség vezetőit. Az ügyészek függetlenségének törlése utat nyit az ügyészek politikai alávetésének az Igazságügyi Minisztériumnak.”
A 3§ az ügyészek és nem a bírók függetlenségéről szól! Az ügyészek a tevékenységüket az Igazságügyi Minisztérium autoritása alatt fejtik ki, ez nem jelent alárendeltségi viszonyt (relaţii de subordonare), a minisztérium nem utasíthatja az ügyészeket, hogy ki ellen emeljenek, vagy ne emeljenek vádat, az autoritás szervezeti kérdésekre terjed ki. Nem mellékes, hogy az autoritás fogalmának bevezetésével nem történt semmi más, mint az, hogy a törvényt összhangba hozták az Alkotmány 132. cikkelyének első bekezdésével, amely így szól: „Procurorii îşi desfăşoară activitatea potrivit principiului legalităţii, al imparţialităţii şi al controlului ierarhic, sub autoritatea ministrului justiţiei.” (Az ügyészek a törvényesség, a részrehajlás mentesség és a hierarchikus ellenőrzés elvei szerint, az igazságügyi miniszter fennhatósága alatt fejtik ki tevékenységüket.) A demokratikus társadalmakban mindenhol különbség van az ügyészek és a bírák függetlenségi mértéke között, hiszen az előbbiek nem képezik a harmadik hatalmi ág, a bírói hatalom részét, és hierarchikus szervezetekben fejtik ki tevékenységüket.
Eckstein-Kovács Péter: „A továbbiakban megfosztották az államelnököt attól a jogától, hogy kinevezze az ügyészség vezetőit.”
A szenátusi vita előtt a speciális bizottság megszavazta, hogy az államfő egyszer visszautasíthat indokolt módon ügyészi kinevezési javaslatot.
Eckstein-Kovács Péter: „A 96§ olyan értelemben módosult, hogy az állam köteles viszontkeresettel fordulni a súlyos tévedésével vagy akaratlagosságával anyagi kárt okozó bírók és ügyészek ellen. Eddig a Legfelső Bírói Tanács (CSM) döntéskörébe tartozott, hogy megállapítsa a rosszhiszeműséget/súlyos tévedést, ami anyagi kárt okozott, vagy indokolt esetben megkeresse a bíróságot, hogy az állam által kifizetett kártérítést a vétkes bíróra hárítsa. Ez volt szerintem a helyes megoldás. A kötelezően beindítandó viszontkereset erősen elbátortalaníthatja az ítélkező bírókat, rendelkező ügyészeket.”
A bírák és ügyészek anyagi felelőssége nagyon szigorú feltételek között valósul meg. Az első feltétel az, hogy egy nemzetközi testület, mint például a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának, kártérítés kifizetésére kell ítélnie a román államot. Másodszor egy bírósági eljárás keretén belül meg kell állapítani, hogy az illető bíró vagy ügyész rosszhiszeműen járt el, vagy súlyos gondatlanságot követett el, és emiatt következett be a kár, amelyet az államnak ki kellett fizetni. A harmadik lépésben az államnak a Pénzügyminisztériumon keresztül pert kell indítania az illető ellen, hogy a kártérítést behajtsa. Tehát, három bírósági eljárásról van szó, ami elég komoly garanciát jelent a jogállamiság szempontjából, és nem állunk azzal szemben, hogy itt tulajdonképpen a bírák vagy az ügyészek megfélemlítése történt. Ami az anyagi felelősséget illeti, azt gondolom, hogy a jogállam szempontjából elfogadható, tekintve, hogy a bírák és ügyészek emberi sorsokról döntenek.
3. A 2004 évi 317. törvény a CSM szervezéséről és működéséről
Eckstein-Kovács Péter: „A 67§ első bekezdése létrehozza az Igazságügyi Felügyelet (Inspecție judiciară) új formáját: megalapít egy, a CSM-től függetlenül működő, bár szervezésileg odasorolt bűnüldözési struktúrát, amelyik a bírók és ügyészek által elkövetett bűncselekmények esetében nyomoznak. Jól mutatja a Iordache-bizottság ordas szándékát az, hogy eredetileg ezt a testületet az Igazságügyi Minisztérium alárendeltségébe kívánta volna létrehozni, ami még rosszabb döntés lett volna. Az elfogadott változat is rossz: ez kivonja a bírókat a DNA hatásköre alól, és egy maréknyi magisztrátusnak adja át a többi kolléga feletti nyomozás jogát.”
Ebben az esetben tárgyi tévedéssel állunk szemben. Az Igazságügy Felügyelet semmilyen bűnüldözési hatáskört nem kap. Az Igazságügy Felügyelet kizárólag szakmai ügyekben ellenőrizheti a bírákat és ügyészeket, és fegyelmi ügyekben járhat el. A bírák és ügyészek által elkövetett korrupciós bűncselekményeket továbbra is a DNA vizsgálja, az igazságszolgáltatással kapcsolatos bűncselekmények vizsgálására létrehoztak egy részleget az Általános Ügyészségen belül, a főügyész közvetlen alárendeltségében. A politikumnak semmilyen befolyása nincs erre a testületre.
Eckstein-Kovács Péter: „Jogállaminak nem minősíthető az a módosítás, ami szerint a vezető ügyészi beosztásokra való pályázás mellőzi az eddig kötelező írásbeli próbát, márpedig a régi rómaiak is tudták, hogy scripta manent.”
Vezető ügyészi beosztásokra csak olyan ügyészek pályázhatnak, akik komoly régiséggel rendelkeznek, nem tegnap léptek be a rendszerbe, az interjúkat nem politikusok tartják, hanem a Legfelső Bírói Tanács.
4. A büntetőjogot és -eljárást módosító javaslatokat
nem elemezném, mert még nincsenek végleges javaslatok a bizottságban sem. Az RMDSZ pedig nem tud egyetérteni minden egyes módosítással.
5. Eckstein-Kovács Péter kérdései
„Elfogadható-e, hogy nem maga a kormány terjeszti be az igazságügyi törvénycsomagot, hanem egy amorf, nehezen felelősségre vonható bizottságra bízza azt? Ad-e okot bizalomra az, hogy a bizottság vezetését nem egy szakemberre, hanem a 13-as kormányrendelet során már megbukott képviselőre bízták (Fl. Iordachera), illetve a bizottságban vezető szerepet kapott egy személyesen érdekelt személy (St. Cătăniciu)? Vajon miért nem kérték ki szavazás előtt a Velencei Bizottság véleményét? Mivel indokolható, hogy az Alkotmánybíróság által megsemmisített előírások mellett a jogállamiságot súlyosan sértő rendelkezések kerültek túlsúlyba a csomagba? Milyen hatást kelt, ha a módosítások közvetlenül befolyásolhatják a kormányzó pártok vezetőinek folyamatban levő büntető pereit? Mi a magyarázata annak, hogy a szakmai szervezetek, köztük a CSM negatívan véleményezte a tervezetet? Mivel magyarázható az, hogy tüntetések gerjedtek országszerte a csomag ellen? Hát az, hogy a nemzetközi intézmények aggódnak azért, hogy csapást szenved a korrupció elleni harc, ha a tervezet szerint fogadják el a csomagot? Mivel magyarázható, hogy fontos nagykövetségek vagy például az amerikai külügy aggódva figyelik, mi történik? Képesnek tartja-e a parlamenti többséget arra, hogy a végszavazásnál minden engedményt visszacsináljon abból, amit az eredeti tervezethez képest tett? Hiszi-e, hogy a PSD–ALDE szövetség a jogállamot erősíteni akarja a csomaggal, és nem gyengíteni azt a számos bajban levő vezetője javára?”
Nem tartom ördögtől valónak, hogy az igazságügyi törvényeket nem a kormány – habár az eredeti tervezetet a kormány dolgozta ki –, hanem egy parlamenti bizottság terjeszti be. Egyetértek, hogy el lehetett volna küldeni a Velencei Bizottságnak véleményezésre, az államfő is megteheti kihirdetés előtt. A képviselőházban eddig megszavazott három törvény nem bontja le a jogállamiságot, nem állít le folyamatban lévő bűnvádi eljárásokat, nem segít sem Dragneának, sem másnak.
Nagyon nehéz tárgyszerűen és higgadtan viszonyulni ehhez a kérdéshez olyan körülmények között, amikor a mindent átható politikai csatározás teljesen háttérbe szorítja a szövegszerű jogi elemzést. Nem segít a helyzeten az sem, hogy a PSD elnökének büntetőjogi gondjai vannak, a speciális bizottság elnöke, Florin Iordache pedig, akinek vezetésével tárgyalják a tervezeteket, a hírhedt 13-as sürgősségi kormányrendelet kezdeményezője. A PSD hathatósan hozzájárult ahhoz, hogy ezt a kérdést is teljesen behálózza a politikai antipátia.
Johannis megnyilvánulása az igazságügyi törvények kapcsán teljesen politikai logikát követ, mellőzi a jogi megközelítést, ez részben érthető is, hiszen annak ellenére, hogy de iure államfő, de facto, tulajdonképpen az ellenzék vezéralakja, hálás téma ez a belpolitikai csatározásban. Alkotmányossági szempontból viszont aggályos az, hogy teljesen ellenzéki politikai szereplőként viselkedik ebben a kérdésben. Szabadság (Kolozsvár)

Árvák a rászorulókért: zsoboki ajándék a módosi gyermekeknek
Szívmelengető kezdeményezéssel kapcsolatban – amelyet az Ágoston Sándor Alapítvánnyal karöltve kiviteleznének – kereste meg a Bethesda Gyermekotthont Ottucsák Melinda (egykori zsoboki Petőfi-ösztöndíjas). Arra gondoltak, mi lenne, ha idén a zsoboki gyermekotthon lakói cipősdoboz ajándékokat készítenének a szerbiai Módoson élő rászoruló gyermekeknek.
Szerbiában, a szerb–magyar határhoz közel, Zsoboktól nagyjából ötórányi autóútra található egy Módos nevű vajdasági falu. Mintegy 2400 lakosa közül mindössze 250 ember magyar, a gyermekek száma pedig drasztikusan alacsony. A gyermekek többsége vegyes házasság szülötte, így ők nem tudnak olyan jól magyarul, mint szüleik vagy nagyszüleik. Az Ágoston Sándor Alapítvány nyaranta egyhetes tábort szervez a vajdasági szórványmagyarság részére Módoson, ahol a gyermekek tanulhatják a magyar nyelvet.
A módosi magyar gyermekeknek minden adventben az Ágoston Sándor Alapítvány visz karácsonyi csomagot. Sajnos idén az eddigi támogató nem tudta vállalni a budapesti gyűjtést. Ekkor jött az ötlet, hogy mi lenne, ha az idén a zsoboki gyermekek ajándékoznák meg őket. Így felkérték a Bethesda Gyermekotthon lakóit, hogy ők készítsék el a meglepetést. A gyermekek nagy lelkesedéssel kezdtek hozzá a csomagok összeállításához.
Melindától megkapták a gyermekek nevét, életkorát és nemét, így mindenkinek személyre szabott ajándékot készíthettek. A zsobokiak kiválaszthatták, hogy ki kit szeretne magajándékozni. A csomagba kerültek ruhák, írószerek, tisztálkodási szerek, játékok, édességek és üdvözlőlapok az „angyalkáktól”. Öröm volt látni, hogy milyen lelkesedéssel készítik az otthon lakói a kis ajándék-pakkokat. 19 gyermeknek és egy tanárnőnek csomagoltak, a dobozokba a felsoroltak mellé szeretetet és gondoskodást is sikerült becsempészni.
A csomagokat december 12-én éjjel indították útra, Budapestre 13-án hajnalban érkeztek meg. Az Ágoston Sándor Alapítvány munkatársai pedig december 16-án vitték tovább Módosra. A módosi Anyanyelvápoló Szakkör diákjai karácsonyi műsorral fogadták az alapítvány önkénteseit. Lídia tanárnő, aki a műsort is betanította, már 9 éve dolgozik a délvidéki szórványmagyarság gyermekeivel. A műsort követően a nagyszülők és szülők szeretetvendégséggel fogadták a vendégeket. A finom ételek után közösen adventi énekeket énekeltek, majd bemutatták az idei angyalaikat, a Bethesda Gyermekotthon lakóit és Zsobokot. Az otthon lakói kis videóüzenetet is küldtek a módosiaknak, amelyben nagyon boldog karácsonyt kívántak mindenkinek. A módosi gyermekek számára nagy meglepetés volt, hogy velük egykorúak ajándékozták meg őket. Ezt követően közös játék és beszégetés következett az alapítvány önkénteseivel.
Hihetetlen öröm volt látni, hogy milyen önzetlenül és szeretettel készítették a zsoboki Bethesda Gyermekotthon gyermekei a kis ajándékokat kortársaiknak. Hogy milyen lelkesen ajánlották fel ajándéknak szánt apróságokat azoknak, akik még ebben is szükséget szenvednek. Megható volt látni, hogy olyan gyermekek lepték meg az ünnep alkalmával társaikat, akik maguk is hiányban szenvednek.
Reméljük ez a kezdeményezés egy új kezdet, amelynek mottója „Adni jobb!” Simon Luca Eszter / Szabadság (Kolozsvár)

Átadták a Kölcsey Ferenc Főgimnázium felújított bentlakását
Újabb szatmárnémeti tanintézmény kapott új arculatot az elmúlt hónapok során. A mai nap folyamán ugyanis az intézmény vezetőinek, a kivitelezőknek és a polgármesteri hivatal szakembereinek a jelenlétében, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium bentlakásában írta alá a munkálatok befejezését igazoló dokumentumokat Kereskényi Gábor polgármester.
Az épület külső részét teljesen felújították és kicserélték a nyílászárókat is. A 350 ezer lejből elvégzett munkálatoknak köszönhetően 98 tanuló töltheti jobb körülmények között az iskolai órák utáni idejét, akik nem csak a Kölcsey diákjai, hanem akad a lakók között a Nicolae Steinhardt, a Ioan Slavici és a Mihai Eminescu középiskolák tanulója is.
Az iskola vezetősége már évek óta próbált különböző források révén megoldást találni a bentlakás felújítására, a belső felújítási munkálatokra már 2014-ben és 2015-ben sikerült megoldást találni,a külső felújításra azonban csak idén kerülhetett sor. Ezzel egy impozáns szatmári épület sorsa is rendeződik: a XX. század elején épült szatmári „Kenyérgyár” többek között Dsida Jenőnek is diáklakása volt. szatmar.ro

Huszonnyolc év után sincsenek tettesei a marosvásárhelyi gyilkosságoknak
Pontosan huszonnyolc évvel ezelőtt este dördültek el az első lövések Marosvásárhely központjában. Hat halott maradt az előtte is, most is Győzelemnek nevezett téren. A hősi halottak hozzátartozóit, árváit magukra hagyták. A December 21. Egyesület helyi elnöke szerint Araddal és Temesvárral ellentétben Marosvásárhelyen a helyi hatóságok részéről teljes a közöny.
A temesvári „események” már napok óta lázban tartották a lakosságnak azt a részét, amely külföldi tévéadókból, a Szabad Európa Rádióból, vagy ismerőseitől értesült az ottani eseményekről.
Nagyvonalakban mindenkinek volt némi tudomása a dolgokról, ha máshonnan nem is, hát a hivatalos romániai sajtóból, amelyben az ország teljhatalmú ura nyilatkozatokban ítélte el a temesvári huligán (fasiszta, nacionalista, revizionista és más hasonló kedvességekkel megbélyegzett) elemeket, akik külső biztatásra, sőt, felbujtásra az államrend megdöntésére tettek kísérletet
Ennyi már elég is volt az értő embernek, aki megszokta, hogy a „nép legszeretettebb fia, a Kárpátok géniusza” általában hazudik. Közben pedig folytak a temesváriakat elítélő nagygyűlések a város iparvállalataiban, ahol szónokok olvasták fel a pártfőtitkár utasításait, meg a megyei pártbizottság táviratait, amelyekben biztosították a géniuszt, hogy egy emberként...
Másfél hónappal korábban egy fiatal „metalotehnikás” mérnök, Emil Târnăveanu a pártfőtitkár újraválasztása ellen szavazott. Kizárták a pártból, figyelni kezdték az állambiztonságiak, de a példája bizalmat és bátorságot adott az embereknek.
Akik szégyellték, hogy a temesvári „huligánokat” el kellett ítélniük. Egy kicsit ez is vezetett el a december 21-i megmozdulásokhoz. Mondom, egy kicsit, mert ott volt a temesvári példa, a korábbi, ’87-es brassói, a ’77-es Zsil-völgyi megmozdulások, amelyek már rést ütöttek a kommunizmus pajzsán.
Amikor betelt a pohár
Azon a december 21-i csütörtöki napon betelt a pohár. Az embereknek elegük lett a szójás szalámiból, a tej-, hús-, cukor-, olaj és ki tudja még milyen sorokból, az áramkorlátozásból, a jegyre-húszliter-benzinből, az abortusztörvényből és még számtalan sokoldalúan fejlett szocialista vívmányból, s a munkások elindultak a város központja felé.
Az ipari negyedből jöttek, az imatexesek, irások, metalotehnikások és a többi gyár munkásai, amire válaszul a megyei pártbizottság két teherautónyi milicistát és kiskatonát küldött eléjük. Akkor még fegyver nélkül. Ám azt a hömpölygő tömeget már nem lehetett megállítani.
Legfeljebb eltéríteni.
Az Állomás tér környékén eltérültek a kövesdombi utcák felé, hogy nemsokára a Hosszú utcai tömbházak közül bukkanjanak elő, s tömött sorokban menjenek a főtér, a tornyos városháza irányába. A postapalota melletti katonai kordon szétnyílt a tömeg előtt, s az emberek elárasztották a városháza előtti teret.
A katonai kordonnak ez a meghátrálása bátorságot adott az embereknek.
Oszlatás vízágyúkkal
A délután folyamán hol fogyatkozott, hol felduzzadt a tömeg. Időről időre könnyfakasztó gránátokkal, vízágyúkkal próbáltak oszlatni, de már nem sikerült.
Ha el is szaladtak a vízsugarak, meg a fojtó füstfelhők elöl, nemsokára visszatértek az emberek. Estére újabb tömegek érkeztek a térre. Egy szomszédasszonnyal, s annak Daciájával éreztünk annak idején a tüntetésre, hely már nem volt a parkolókban, így aztán a Bălcescu szobor mögött, a járda mellett hagytuk az autót, s az épp ott posztoló Lengyel nevű közismert milicistának szóltunk, mi megyünk egy kicsit tüntetni, vigyázzon egy cseppet az autóra. Ő bólintott, mi meg mentünk a postapalota épülete felé. Nyolc óra körül katonai és rendőrségi (milíciai) kordonok kezdték volna kiszorítani a tömeget a térről, ám ez nem sikerült. Saját tapasztalatomból tudom, hogy a rendőrtisztek sem vették komolyan a felsőbb parancsot. Elszakadtam a postapalota melletti ad-hoc csoportomtól, s valahonnan a katonaszobor mellöl próbáltam visszatérni. Egy milicista őrnagy megállított, hogy nem lehet átmenni a téren, de ugyanő mondta – ha a postapalotához akarok jutni, menjek fel a szülészet felé, kerüljek le a Grand mögé, s a vízügyi igazgatóság kerítése mellett visszajuthatok a postához. Úgy tettem. A vízügyi igazgatóság kerítésén belül kiskatonák álltak. A sötétben is látni lehetett, hogy valósággal reszketnek a félelemtől.
És lőttek az emberekre
Kilenc óra körül a városháza előtti téren lekapcsolták a világítást. Ma sem tudom honnan, de szinte mindenkinek gyertya került a kezébe.
Az emberek biztatták egymást, Libertate! (Szabadságot!), Jos Ceauşescu! (Le Ceauşescuval!), Fără violenţă! (Erőszak nélkül!), zengtek a jelszavak.
A sötétséget kihasználva néhányan betörték a Romarta üzlet vastag üvegből készült ablakait. A különleges anyagból készült üvegtáblák tompa morajjal omlottak le. Kilenc óra körül lövések kezdtek ropogni. A tér fölött nyomjelző lövedékek szálltak át, a háborút csak filmekről ismerő embernek különös érzése támadt.
Nem halálfélelem, inkább a kiszolgáltatottság tehetetlenségének fura érzése kerített hatalmába, miközben a tömeg rohanni kezdett a golyók elől a Hosszú utca irányába. Fel-felnéztem az ég felé, s akkor láttam, hogy a postapalota tetejéről is lőnek, feltehetően a Grand, meg a Romarta tetejéről is, a világító nyomjelző lövedékek pedig valahonnan a városháza elöl szálltak felfele s íveltek a kövesdombi lakótelep irányába. Legalábbis a postapalota mellől így látszott. Később tudtam meg, hogy a közvetlen közelünkben emberek haltak meg.
Hat marosvásárhelyi kapott halálos lövést: a 21 éves Adrian Hidoş, a 25 éves Hegyi Lajos, a 33 éves Pajka Károly, a 30 éves Ilie Muntean, a 33 éves Bodoni Sándor és a 38 éves Tamás Ernő. Egy az úttest szélén hagyott traktor-utánfutó kerekei mellé hasaltunk le, s amikor a lövöldözés alábbhagyott, egy Budai negyedbeli tömbházlakás konyhájában, néhánnyal többen, mint ahányan oda beférhettek, ismeretlen ismerősök között vártuk ki a háborús állapot megszűntét.
Az új élet reménye
Másnap új élet kezdődött. Legalábbis úgy hittük. Az első magyarázatok szerint akik lőttek – hogy kik, az soha nem derült ki hivatalosan –, nem emberekre, hanem a levegőbe lőttek. Ennek ellentmond, hogy a Romarta üzlet oszlopainak travertin-burkolatán a mai napig látszanak a golyó-ütötte nyomok.
És a szemközti oldalon levő fém-villanyoszlopon is ott volt egy golyó-ütötte lyuk, mellmagasságban. Később a katonai ügyészség úgy látta, a karhatalmi szervek törvényszerűen jártak el, elsődleges szándékuk a tüntetők szétoszlatása volt, a karhatalmi szervek vezetői nem adtak külön tűzparancsot. A halálos áldozatokat „állítólag” követelő sortüzekre a helyzet okozta zűrzavarban került sor.
Tény, hogy a sokszor emlegetett, a forradalom áldozatainak emlékműállítására vonatkozó terv megvalósítására máig sem került sor, 28 év után is az akkor készített fakeresztekből összeállított emlékhely áll a Győzelem téren.
Magukra hagyott áldozatok
Hamar Alpár Benjamin, a December 21. Egyesület helyi elnöke a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta – a hősi halottak hozzátartozóit, főként árváit teljesen magukra hagyták. Értelmes gyerekek, de saját magukat kell fenntartaniuk, csak egyiküknek sikerült felsőfokú iskolát végeznie. Semmi segítséget nem kaptak és nem kapnak az államtól, annak ellenére, hogy 2014-től van egy erre vonatkozó kormányrendelet, amelyet nem alkalmaznak. Nálunk Marosvásárhelyen nagyon mostohán bánnak a forradalmárokkal. Volt lehetőségem tapasztalni Aradon és Temesváron a helyi hatóságok vezetőinek, prefektusnak és polgármesternek a teljesen normális, segítő szándékú hozzáállását. Itt teljes a nemtörődömség, a semmibevevés, és csak remélni lehet, hogy egyszer megszűnik az egykori forradalmárokat is célkeresztbe állitó nacionalista hullám egyes újságokban – mondta Hamar. A forradalmár-emlékművel kapcsolatban csak reméli, hogy a sok ígérgetés után a harmincadik évfordulóra sikerül méltó emlékművet emelni a hat áldozatnak és a sebesülteknek. Bakó Zoltán / Székelyhon.ro

Okostáblák, osztályterem-felújítás és egy nagy bejelentés az NSKI-től
Négy interaktív multimédiás táblával gazdagodott az udvarhelyi Tamási Áron Gimnázium, és eggyel a Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola a Nemzetstratégiai Kutatóintézetnek (NSKI) köszönhetően. Mindkét tanintézet vezetősége örömmel fogadta a segítséget, és úgy érzik, hatékonyabbá válik a diákok felkészítése.
„A 21. század kihívásaira 21. századi eszközökkel kell válaszolni, ezért iskolánk folyamatosan keresi a lehetőségeket, hogy javítsa didaktikai eszközparkját, illetve az ehhez kapcsolódó tudást. Fontos számunkra az iskola versenyképességének növelése, erre kötelez a 425 éves múlt, és erre sarkall a vágy, hogy a nálunk tanuló gyerekeket az őket amúgy is körülvevő természetes és digitális környezetük értőjévé és alakítójává tegyük, ne csak egyszerű fogyasztójává” – fogalmazott László Mária tanítónő az NSKI-től kapott négy interaktív multimédiás tábla bemutatóján. Mint a Gimnázium pedagógusa elmondta, roppant hasznos eszközökről van szó, hiszen az iskolának olyan kihívásokra is fel kell készítenie diákjait, amelyek ma talán még nem is léteznek. Szerinte a magas szintű oktatás egész Székelyföldnek fontos, hiszen ez az alapja a régió fejlődésének, megmaradásának. „Számtalan példa mutatja az életben, hogy aki megszűnik fejlődni, az egyben jónak lenni is megszűnik. Ez iránytű kell legyen a tanárok számára is” – jelentette ki. Megjegyezte, az NSKI-től kapott segítségnek köszönhetően a környék egyik legmodernebb iskolájává válhattak. Az elemi osztályos tanulók mindegyikét az okostáblák segítségével taníthatják. Laczkó György, a Tamási Áron Gimnázium igazgatója úgy látja, sokkal színesebbek, hatékonyabbak lesznek a tanórák a tábláknak köszönhetően. Arra is kitért, hogy a magyar kormány kiemelten támogatja tanintézetüket, ami abból is látszik, hogy anyagi segítségüknek köszönhetően egy teljes körű felújításba foghatnak. A gyerekek furulyakoncerttel és énekléssel köszönték meg az adományt.
Jelentős támogatások a giminek „Nekünk jóleső érzés, hogy segíthetünk. Az ember sokszor akkor is hazagondol, ha Udvarhelytől távol teljesít szolgálatot. A mi kis intézetünk arra képes, hogy jó követe legyen az udvarhelyi ügyeknek” – fogalmazott Szász Jenő, az NSKI elnöke. Egyébként a Tamási Áron Gimnáziumnak most nyújtott támogatás közel tízmillió forintos nagyságrendű, ami a táblákon túl egy osztályterem felújítását is fedezi. Ezenkívül az Arany János Toldi című művéből készült könyv díszkiadását – amelyet Jankovics Marcell, a „kortárs képzőművészet egyik legnagyobb alakja” látott el rajzaival – is megkapta az iskola összes 0–8. osztályos diákja. A nagyobb mértékű segítség, amiért a magyar miniszterelnökségnél járt közben az NSKI, az a másfél milliárd forintos támogatás, amelyből megújulhat az iskola. Szász Jenő ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy az adomány révén azok a vádak is megszűnnek, miszerint csak azoknak az osztályoknak segít, amelyekbe az ő gyerekei járnak.
Egy termet is felújítottak Teljesen felújíttatott egy termet az NSKI a Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskolában, illetve egy multifunkcionális interaktív táblát is adományoztak az intézménynek – fejtette ki az átadási ünnepségen Porsche Éva, az iskola igazgatója. Mint mondta, a tantermet birtokba vevő V. B osztály tanulói eddig nem láthatták teljes egészében a termet, így ez nekik is karácsonyi meglepetés volt. Az igazgatónő úgy értékelte, az ajándéknak köszönhetően aktuális oktatás-nevelést tudnak folytatni. Hangsúlyozta, a támogatás jelentősége abból is látszik, hogy az igencsak megnyirbált költségvetésük miatt más termekben kénytelenek a „krétás módszerrel” oktatni. Ezután felkérte Szász Jenőt, hogy jelképesen adja át a termet, vagyis vágja el a táblára kötött szalagot. A gyerekek egy előadással mondtak köszönetet. Az NSKI elnöke elmondta, nagyjából nyolcmillió forintos támogatást biztosítottak az iskolának. „Ez a tábla megtanítja majd a gyerekeknek, miként lehet értelmesen használni mindazt, amit digitalizációnak hívunk” – fogalmazott, majd a diákoknak átnyújtott egy-egy példányt a már említett, Jankovics Marcell által illusztrált kötetből. Fülöp-Székely Botond / Székelyhon.ro

A mozi és az iskola
Két jó hírnek is örülhettünk tegnap székelyföldi, erdélyi magyarokként, ráadásul – egészen hihetetlen módon – mindkettő a parlamentből érkezett.
Az egyik szerint a képviselőház oktatási bizottsága kedvezően véleményezte a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum megalapításáról szóló törvénytervezetet. Az alsóház másik, számunkra kedvező döntése, hogy ezentúl magyar felirattal vagy szinkronnal is nézhetünk filmeket a mozikban. Mielőtt azonban pezsgőt bontanánk, és a bukaresti hivatalos állásponthoz hasonlóan ódákat zengenénk Románia példás kisebbségpolitikájáról, vegyük alaposabban szemügyre a két hír hátterét, lássuk, tényleg maradéktalanul boldogok lehetünk-e. Kezdjük a marosvásárhelyi római katolikus gimnáziummal, hisz alig van olyan erdélyi magyar, aki ne hallott volna a tanévkezdés előtt pár nappal még iskola nélkül maradt diákok kálváriájáról, a korrupcióellenes ügyészség brutális beavatkozásáról, a szülők meghurcolásáról, a tanoda igazgatójának megvádolásáról – az erdélyi magyarság jelenlegi helyzetét talán legélesebben felvillantó jogtiprásról van szó, mely ugyanakkor a román államhatalom féktelen magyarellenességét és egyes igazságszolgáltatási szervek obskúrus politikai célokra való kihasználását is illusztrálja. A romániai magyarság egyként lépett fel a nyilvánvaló és felháborító jogfosztás ellen. Tiltakoztak a szülők, tüntetést szerveztek, felléptek a civilek, az egyházak, a magyar pártok és szervezetek, az utcán, az önkormányzatban, a parlamentben, a kormánypalotában kerestük igazunkat, mígnem a katolikus gimnázium helyzete államközi üggyé terebélyesedett, és Magyarország ultimátumot intézett Romániához, bejelentve, hogy mindaddig megvétózzák az ország csatlakozását a világgazdasági elit klubba, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetbe, amíg nem rendezik a tanoda helyzetét. Lám, az idei tanévnek közel fele már eltelt, az iskola jogi helyzete pedig még mindig megoldatlan – igaz, legalább kimozdulni látszik a holtpontról. A másik jó hír hallatán is vélhetően tágra nyílt szemekkel csodálkozna minden normális országban élő polgár: jobb helyeken még csak kérdésként sem merül fel, hogy nézhetjük-e anyanyelvű szinkronnal vagy felirattal a legújabb vagy a jól ismert alkotásokat. Nálunk viszont mindeddig tiltott volt, hogy például a Jégvarázs című animációs filmet magyarul nézhessék – és ily módon maradéktalanul értsék is – a kicsik. Hogy ez most lehetővé válik, az kétségkívül fontos – inkább az a döbbenetes, hogy mindeddig tiltott volt, mintha bizony valamiféle nemzetbiztonsági kockázatot hordozna, ha például az örök karácsonyi slágerfilm, az Egyedül otthon Kevinje magyar nyelven járna túl a banditák eszén. Ezek lennének hát a parlamentből érkező jó hírek – csoda-e, ha egyik szemünk nevet, de a másik sír? Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Párhuzamos valóságokat szülnek a módosítások (Igazságügyi tiltakozások)
A törvényszék, a sepsiszentgyörgyi bíróság ítélethozói, az ügyészségek, a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni igazgatóság helyi képviselői is csatlakoztak tegnap a bíróság épülete előtt immáron második napja megszervezett csendes tiltakozáshoz. Az igazságügyi dolgozók egy kisebb csoportja nagyjából egy órát álldogált teljes csendben az épület előtt.
A büntető törvénykönyv, valamint a büntető perrendtartási törvénykönyv tervezett módosításai ellen zajló tiltakozások az állampolgárok – főképp a bűncselekmények áldozatai – érdekeit szolgálják. Félreértés ne essék, sem a bírák, sem az ügyészek nem magasabb bérekért vagy más jogokért vonulnak most utcára. Amennyiben ugyanis hatályba lépnek a jelenleg a parlament közös bizottságának asztalán fekvő módosítások – melyek szinte kizárólag a gyanúsítottak érdekeit tartják szem előtt, nekik kedveznek –, gyakorlatilag kiürítik a bűnvádi vizsgálatokat – tisztázta érdeklődésünkre Jănică Chiper bírósági szóvivő. Hangsúlyozta: nem a perek ügymenetét befolyásolják ezek a módosítások, hanem magát a vizsgálati időszakot. A súlyos viszont az, hogy az előírások általánosak, és nemcsak a korrupciós ügyekre vonatkoznak, hanem a köztörvényes bűncselekményekre is. Felvetésünkre, hogy ezáltal a vádemelés vonatkozásában is komoly változások állhatnak-e be, Chiper rámutatott: könnyen megtörténhet, hogy már rendőrségi szinten megrekednek ügyek, hiszen gyakorlatilag a bizonyítékok körét szűkítik le számottevően az új előírások. A videó- és hangfelvételek felhasználása, a házkutatás, valamint a tanúvallomások bármely bűnvádi eljárás alapvető bizonyító eszközei, és most ezekre nézve teljes vagy részleges korlátozásokat vezetnek be. „A módosítások hatályba lépésével azt kell mondanom, visszalépünk az 1989 előtti időkbe, amikor senki nem rendelkezett mobiltelefonnal, videókamerával, nem léteztek térfigyelő kamerák. Képzeljék el, milyen párhuzamos valóságok alakulnak majd ki, míg a közösségi médiában majd felvételek keringenek, a nyomozó és vádhatóságok ezeket nem használhatják, magyarán ugyanazon ügyben két, talán teljesen eltérő kép alakul majd ki. A hatóság leállítja az eljárást az elkövető ellen, vagy a bíróság menti fel az illetőt, hiszen nincs elegendő bizonyíték a vádemeléshez, vagy az elmarasztaló ítélethez” – fogalmazott a szóvivő. Az irányelv előírásaival, amelyeket a hazai jogrendbe szándékoznak ültetni, nincs semmi gond. Fenntartások nélkül egyetértenek azzal, hogy az ártatlanság vélelmére vonatkozó egyes előírásokat pontosítani kell, így például a gyanúsítottaknak a nyilvánosság előtti kezelésére vonatkozókat (a megbilincselés vagy az ítélet előtti megbélyegzés állásfoglalásokkal) változtatni kell. Az ügyekkel kapcsolatos tájékoztatás kapcsán Chiper ugyanakkor úgy vélte, a teljes hírzárlat (amiről a módosítások rendelkeznek a nyomozati-vizsgálati időszakban) nem feltétlenül jó megoldás, valamilyen szintű kommunikációra ugyanis szükség van. Értesülése szerint a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács egy új kommunikációs stratégián dolgozik, ami pont az e vonatkozásban tapasztalt vitatható helyzeteket kezelné. Amennyiben viszont a módosítások hatályba lépnek, akkor ez is tárgytalanná válik – magyarázta. Jănică Chiper szerint az egész módosításcsomagot – és ide vehető a hivatali visszaélésre vonatkozó, a napokban benyújtott furcsa javaslat is, amely kizárja a bűncselekményt, ha nem az elkövető a jogtalanul szerzett javak haszonélvezője – olyanok készítették elő, „akik életükben nem dolgoztak egy bűnvádi dosszié összeállításán, sőt, megkockáztatom, hogy tárgyalóteremben sem jártak”, és ezáltal nem képesek felmérni a módosítások gyakorlati következményeit. A szóvivő szerint az egész folyamat nagyon jó példa arra, amikor egy kezdeményezés kizárólag a politikum irányából érkezik anélkül, hogy egyeztetnének bárkivel, aki ezt a szakmát hivatásszerűen gyakorolja. A tiltakozást illetően Chiper rámutatott: most kell lépniük, mivel a módosítások hatályba lépését követően nekik nem marad más, mint a törvény alkalmazása. Az ügyészek és bírák szempontjából még előnyösek is az előírások, hiszen kevesebb munkájuk lenne, egy rakás potenciális bűncselekményt talán ki sem kell majd vizsgálniuk bizonyítékok híján, viszont a közrend és a közbiztonság tekintetében súlyos következményei lehetnek – fogalmazott. Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Év végi forrongás
A 89-es forradalomra való emlékezések közepette forrong a társadalom, egyre többen tüntetnek, elsősorban Bukarestben, de az ország nagyobb városaiban is. A kormánypárt év végére sűrítette a jogszabályi változásokat, de a különböző ágazatok érdekvédelmi szervezetei is igencsak lendületbe jöttek.
Az elmúlt évek egyik legfontosabb jogszabály-változtatására januártól kerül sor, amikortól a társadalombiztosítási járulékokat teljes egészében áthárítják a munkavállalókra. Ezekre a lépésekre gyors ütemben, határidők betartásával kerül sor. Az alkalmazottakkal tegnapig el kellett kezdjék a bértárgyalásokat a cégek, amelyek többsége mellesleg nem is ért egyet az európai országokban bevett gyakorlattól eltérő adózási rendszerrel. A multik egy része jól áll, a kisebb vállalkozások azonban (a munkafelügyelet adatai szerint országos szinten 580.000 munkaadót és mintegy 5 és fél millió munkavállalót tartanak nyilván) még kivárnak, el sem kezdték a kollektív tárgyalásokat az alkalmazottaikkal. Miközben a vállalatok számolgatnak, biztos ami biztos alapon készülve a változásra, az alkalmazottak számára igencsak ködös a járulékbefizetés módja január 1-től. Az „áthárítás” kommunikációja sajnos meglehetősen pocséknak mondható.
Aztán ott van az igazságügyi törvények módosítása. Az utcára vonult emberek mellett immár a bírák, tegnaptól pedig a joghallgatók is tiltakoznak. De tegnap szállítók ezrei vonultak ki, és a belügyminisztérium alkalmazottai (rendőrök és börtönőrök) is tiltakoztak a rendszer alulfinanszírozottsága miatt.
Tüntetésekkel kezdődött az év, és úgy tűnik, azzal is fejeződik be. Azzal egyidejűleg, hogy a ’89-es forradalomra, annak több mint ezer halottjára, sok ezer sebesültjére emlékezünk a napokban (egy percig sem feledve, hogy a 28 évvel ezelőtti eseményeket még mindig nem látjuk tisztán, a felelősségrevonás sem történt meg teljesen), újabb tiltakozáshullám borítja el az országot. Nem így kellene lennie majd’ három évtizeddel a véres események után.
De, mint mindig ilyenkor, reménykedünk, hogy a jövő év jobb lesz. Antalfi Imola / Népújság (Marosvásárhely)

Újabb igazságügyi módosítás – jöhet a bírákat és ügyészeket vizsgáló ügyészség
Újabb igazságügyi törvénymódosítást fogadott el szerdán a szenátus: a felsőház az igazságszolgáltatás megszervezéséről szóló, 2004/304-es törvény módosító tervezetet is megszavazta, így az a bírák és ügyészek jogállásáról szóló jogszabály módosításaival együtt az államfőhöz kerül kihirdetésre.
A szenátorok emellett délután a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) megszervezéséről szóló, 2004/317-es jogszabály módosításának vitáját is elkezdték. Az ellenzék azt indítványozta, hogy halasszák el a módosítások tárgyalását, ezt azonban az RMDSZ támogatta többség elutasította.
A Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) képviselői eközben a karzatról követték figyelemmel a szenátus ülését, miután először nem akarták őket beengedni az ülésterembe. A párt szenátorai ugyanakkor az ülés idején többek között egy, a szónoki pulpitus mellett a párt két tagja által kifeszített vászonra öbbek között magyar nyelven is a módosítások elleni tüntetéseken alkalmazott „#Látunk” szlogent, valamint az utcai tüntetéseken készül fényképeket vetítették ki.
PSD-s honatyák erre később „Jobb PSD-snek lenni, mint szekusnak” feliratú molinkókkal válaszoltak. A tervezeteket végül a kormányoldal és az ellenzék közötti szóváltások közepette szavazták meg. A parlamenti különbizottság által elutasított módosító javaslatok közül egyet sem fogadtak el a végszavazáson.
Az USR bejelentette: az összes igazságügyi módosítást megtámadja az alkotmánybíróságon.
A vitával egy időben a Bukaresti Tudományegyetem jogi karának mintegy 250 hallgatója az alkotmánnyal a kezében némán tüntetett az egyetem lépcsőin.
Mint ismeretes, az ellenzék azzal vádolja a kormányoldalt és a koalíciót támogató RMDSZ-t, hogy céljuk az igazságszolgáltatás alárendelése a politikumnak. Az igazságügyi törvények módosításait kidolgozó különbizottság kedden este fogadta el a két jogszabály módosításaira vonatkozó jelentéseket.
Az igazságszolgáltatás megszervezéséről szóló jogszabály többek között előírja, hogy létrehozzák a bírák és ügyészek által elkövetett bűncselekményeket kivizsgáló ügyosztályt.
A részleg kizárólagos hatásköre a bírák és ügyészek által elkövetett minden törvénysértés kivizsgálása. A legfőbb ügyészség keretében létrehozandó új ügyosztály a bírák és ügyészek által elkövetett minden törvénysértés kivizsgálásában illetékes lesz. Az RMDSZ által előterjesztett és elfogadott javaslat értelmében abban az esetben is ez az ügyosztály illetékes a nyomozásban, ha az ügyben más személyek is érintettek.
Egyébként Cseke Attila, az RMDSZ szenátusi frakcióvezetője kedden indoklást tett közzé arról, miért támogatta a szövetség a bírák s ügyészek jogállásáról szóló törvény módosítását. Szerinte a kedden megszavazott törvénymódosítás az ügyészállam felszámolását célozza, és nem veszélyezteti a korrupcióellenes harcot.
Az RMDSZ „az ügyészállam felszámolását” támogatta az igazságügyi módosítások megszavazásával Cseke Attila RMDSZ-es szenátor szerint azért támogatták a bírák és ügyészek jogállását szabályozó törvény módosítását, mert a kezdeményezés az ügyészállam felszámolását célozza.
Pártbeli főnöke, Kelemen Hunor szövetségi elnök szerdán azt mondta: minden egyes cikkelyt meg kell vizsgálni, hogy vajon csökkenti-e az igazságszolgáltatás függetlenségét vagy a korrupcióellenes harc hatékonyságát, ugyanakkor úgy vélekedett: nem csökkenti. Rámutatott: egyensúlyra van szükség az ügyészségek és a bíróságok között.
Klaus Johannis államfő viszont úgy vélekedett: a módosítások miatt fennáll a veszélye, hogy Romániát ugyanúgy szankcionálni akarja majd az EU, mint Lengyelországot, a módosítások okaként pedig azt nevezte meg, hogy a büntetőügyes politikusok „egy kicsit bepánikoltak.” Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Betegek és áldozatok
Érthető okokból egyre többen veszik igénybe az egészségügyi magánszolgáltatásokat, ám egyre több példa igazolja, hogy Romániában a privát közegben sem tudják vagy akarják teljes mértékben felszámolni az állami szektort behálózó korrupciót. Minden bizonnyal nem is lehet, hiszen a magánszféra számtalan szállal kötődik a közegészségügyhöz – például azokon a minden hájjal megkent szakembereken keresztül, akik mindkét világban „kiteljesedhetnek”.
A kolozsvári Urológiai és Veseátütetési Klinika sztárorvosa – ha beigazolódnak az ügyészek gyanúi – nagyban játszott: miközben kritikán aluli az állami kórházak felszereltsége, egy ritkaságszámba menő korszerűsítést követően a sebész szépen fogta magát, és átvitt a magánklinikájára egy modern gépet, hogy a vizsgálatokért több ezer eurót fizető betegek az ő számlájára pengessenek.
Ha igaz, hihetetlen, hogy ilyesmi megtörténhetett, főként azért, mert jó néhány illetékes szó nélkül asszisztált a több millió lejes kárt okozó manőverhez – tulajdonképpen egy állami és egy magánintézményt is érintő bűnszövetkezet éveken keresztül nyugodtan tevékenykedhetett. Ehhez képest csupán „rosszalkodásnak” tekinthető, hogy a szakmában nagy elismertségnek örvendő orvos ha tehette, betegeit magánvállalkozása felé irányította, hogy ott – természetesen busás összegek fejében – jól meggyógyítsák őket.
Köztudott, hogy rengeteg orvos, egészségügyi alkalmazott arra kényszerült az állami szférában uralkodó elfogadhatatlan, megalázó körülmények miatt, hogy a privát szektorban is munkát vállaljon. Ugyanezen okok miatt választja egyre több beteg is inkább a „fizetős” vizsgálatokat, ellátást, dacára annak, hogy hűségesen lerója a kötelező egészségbiztosítási hozzájárulást. A magánrendelők, -klinikák tulajdonképpen az áldatlan közegészségügyi állapotoknak köszönhetően gyarapodnak: például tavaly már 201, betegággyal rendelkező magánkórházat tartottak nyilván, miközben 2011-ben még csak 79 állt szerződésben az egészségbiztosítási pénztárral.
Egyértelmű, hogy bármelyikünk megérdemli az emberközpontú, sorban állás nélküli, borítékmentes betegellátást, a nagyobb odafigyelést, az alaposabb vizsgálatokat, és bizony mindezeket sajnos még sokáig csak a díjszabásos magánszolgáltatások biztosítják, amelyeket kevesen engedhetnek meg maguknak. A sztárorvos esete azonban arra világít rá, hogy a privát szektorban is súlyos visszaélések történhetnek. Ugyanakkor fontos különbség, hogy itt már semmilyen szinten nem tekinthető egyfajta cinkostársnak a kenő- és hálapénz zsebbe csúsztatásáról leszokni nem tudó, „rendszerfenntartó” beteg. Áldozatnak viszont annál inkább. Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)

Kényszerből tett kisebbségbarát gesztusok
Sok legenda él Mihály királynak az uralkodása idején a magyarság irányába tett gesztusairól. Erről beszélgettünk Nagy Mihály Zoltán nagyváradi történésszel és levéltárossal.
– 1940-ben a trónt ténylegesen elfoglaló Mihály király apjától nehéz örökséget vett át a második világháború elején. Mi volt az oka az Antonescu-féle puccsnak?
– Ion Antonescu hatalomra jutása szorosan összefüggött a II. bécsi döntéssel: a román politikai elit, a katonaság és a társadalom nem nyugodott bele a területveszteségbe. A román hadsereg forrongott a revánsvágytól, hiszen egyetlen puskalövés nélkül kellett feladnia Erdélynek azon részét, ahol korábban egy esetleges magyar támadás feltartóztatására hadászatilag komoly erődrendszert épített ki. A román történelmi pártok bebizonyították, képtelenek biztosítani az ország területi épségét. Antonescu e tömeghangulatot használta ki jó politikai érzékkel. Támogatást a hadseregtől remélt, hiszen a legfelsőbb tisztikar elismert tagja volt, és úgy vélte, a legionárius mozgalom kellő politikai támogatásával biztosítani tudja az államszervezet zavartalan működését, és megóvja Romániát az újabb területi veszteségektől. A fiatal trónörökös személye e krízishelyzetben felértékelődött: I. Mihály király édesapja, II. Károly korábban többször is bebizonyította alkalmatlanságát. Így a fiatal király trónra lépése legitimizálta az új hatalmat. E sorsfordító időkben I. Mihály király volt az igazodási pont, a román nemzeti egység és az összetartozás megtestesítője.
– 1940-ben a trónt ténylegesen elfoglaló Mihály király apjától nehéz örökséget vett át a második világháború elején. Mi volt az oka az Antonescu-féle puccsnak?
– Az 1944. augusztus 23-i átállás levezénylőjeként Mihály király történelmet írt, az oroszoknak tett hatalmas gesztus ellenére az orosz hadsereg megszállta az országot, és százezernyi román katonát deportált Szibériába. Az orosz megtorlásnak hány dél-erdélyi magyar férfi esett áldozatul?
– Az augusztus 23-i román átállás hírét teljesen háttérbe szorították a francia fővaros, Párizs felszabadításáról tudósító nemzetközi sajtóorgánumok, holott a bukaresti események katonapolitikai szempontból sokkal nagyobb jelentőséggel bírtak. A király és a hadsereg gyors helyzetfelismerő képessége és döntései nemcsak Románia nemzetközi megítélését változtatta meg, hanem hadászatilag lerövidítette a Vörös Hadsereg dél- és közép-kelet-európai előrenyomulását. Ennek ellenére a román területre lépő Vörös Hadsereg nem szövetségesként tekintett a román hadseregre, hanem a szeptember 12-én aláírt fegyverszüneti egyezmény időpontjáig 150–200 ezer román hadifoglyot ejtett. A kutatás jelenlegi szakaszában nem állnak rendelkezésünkre pontos adatok arról, hogy a román hadseregben szolgálatot teljesítő magyar nemzetiségű katonák közül ekkor hányan estek orosz hadifogságba. A Szovjetunióba deportált román hadifoglyok névsorában csak az állampolgárságot tüntették fel, a nemzetiségi hovatartozásra csak névelemzés alapján következtethetünk. A korszakban sokkal nagyobb visszhangot kapott az észak-erdélyi magyar hadköteles férfiak, a katonaszökevények, valamint a magyar polgári lakosságot érintő 1944 őszi tömeges deportálások.
– Mennyire mondható el, hogy az 1945 márciusától kezdődő kommunista kormányzás alatt Mihály királynak alig maradt valós hatásköre az ország irányításában?
– Előre kell bocsátani azt a tényt, hogy az 1945. március 6-i kormányátalakítás, a baloldali pártok előretörése Moszkva kőkemény politikai és katonai nyomásgyakorlására ment végbe. A Bukarestben és környékén állomásozó orosz csapatok számának látványos felduzzasztása és orosz részről Erdély kérdésének lebegtetése kényszerhelyzetbe sodorta I. Mihály királyt: a nyugati hadszíntérre kivont román csapatok támogatásának hiányában értelmetlennek mutatkozott bármiféle román fegyveres ellenállás, de legfőképpen Erdély elvesztésének rémhíre racionális döntés meghozatalára serkentette. Ugyanakkor a fiatal király biztosítékot kapott arra vonatkozólag, hogy továbbra is megőrizheti alkotmányos jogköreit. A törvények csak az ő ellenjegyzése esetében emelkedhettek jogerőre, s abban bízott, hogy az angolszász nagyhatalmak és szövetségeseik minden eszközzel támogatni fogják az alkotmányos berendezkedés fenntartását, a monarchia fennállását és a román demokratikus jogállamiság működését. Ebben azonban a fiatal királynak csalódnia kellett. Nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, hogy 1945 augusztusától négy hónapon keresztül nem volt hajlandó ellenjegyezni a kormány rendelkezéseit. Ellenben az 1946 őszi román parlamenti választásokat megnyerő, pontosabban meghamisító kommunista párt előretörése már előrevetítette a monarchia megszűnését.
– Hogyan jellemezhető az erdélyi magyarság sorsa az 1944 őszétől az 1947 decemberéig terjedő királyi időszakban?
– Figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy az 1945. márciusi kormányváltás után a baloldali pártok fokozatosan átvették az irányítást az összes központi közigazgatási intézményben, és az élet minden területén megkezdődtek a kivizsgálások, azaz a tisztogatások. Ez a taktika nem volt romániai jelenség, a kommunista pártok hasonlóképpen vették át az államigazgatás és a társadalom feletti ellenőrzést a Vörös Hadsereg uralta térségben. Annak ellenére, hogy az alkotmányos monarchia 1947 végéig fennmaradt, a király hatalmi jogkörei folyamatosan csorbultak. Egyértelmű, hogy az erdélyi magyarságot érintő jogkiterjesztő vagy -jogkorlátozó intézkedések nem a király kisebbségpolitikai elképzeléseit tükrözték, hanem elsősorban a lenini-sztálini nemzetiségi politika elveit részben követő vagy azt csak hangoztató Romániai Kommunista Párt érdekei érvényesültek.
– Tehát elsősorban kommunista érdeknek tudható be a Kisebbségi Statútum és a magyar egyetem újraindítása?
– Külön történet, és némileg kuriózumnak tekinthető a Kisebbségi Statútum és a Bolyai Egyetem ügye. A román hatalomátvétel után alkalmazott intézkedések eltértek a kisebbségi sorba került magyar nemzetrészekkel szemben a térségben alkalmazott politikai joggyakorlattól. Délvidéken a baloldali Tito vezette partizánok ekkor kezdték meg a magyarság megfélemlítését, a sokszor leírhatatlan brutalitást sem nélkülöző csoportos kivégzéseket, míg Felvidéken az egész magyarságra kiterjesztették a kollektív bűnösség elvét. Kárpátalján a Vörös Hadsereg vezényletével elkezdődött a magyarság tömeges deportálása. Romániában az 1944 őszén felállt tábornokok vezette kormányok és az Észak-Erdélyben berendezkedő román katonai és polgári hatóságok úgyszintén elkezdték a hadköteles magyar férfi lakosság deportálását. Ugyanakkor a román katonaság és a paramilitáris egységek – a Maniu-gardáknak titulát csapatok – számtalan településen atrocitást, kegyetlenkedést követtek el. Ezek méreteiben azonban nem hasonlíthatók össze a térség egyéb országaiban alkalmazott nemzetiségi politikai gyakorlattal. De nemcsak ebben volt egyedi a romániai helyzet, hanem abban is, hogy a moszkvai vezetésnek más érdekei voltak Romániával. A szovjet elképzelések szerint a kommunista pártnak már 1944 szeptemberében át kellett volna vennie a hatalmat Romániában, amit a király és a katonaság gyors helyzetfelismerő képessége megakadályozott. Éppen ezért a Kreml új taktikához folyamadott: az erdélyi kérdés „lebegtetésével” befolyásolta a román belpolitikai eseményeket. Arról van szó, hogy 1944. november 12-én a román katonai és polgári hatóságoknak el kellett hagyniuk Észak-Erdélyt, a területen szovjet katonai közigazgatást vezettek be. Ez azt jelentette, hogy a román átállás fejében remélt nyereményjegy beváltását Moszkva felfüggesztette. Ez józanítólag hatott a királyra és környezetére: érzékelnie kellett, hogy a kisebbségellenes politika nem folytatható, a magyarsággal szemben más politikát kell alkalmazni. Ezt a felismerést tükrözi az 1945. február elején megjelent Kisebbségi Statútum is. Vagyis a törvénycsomag reálpolitikai döntés eredménye volt, a magyarság irányába kényszerből meghozott gesztus, semmi több.
A Bolyai Egyetem létrejötte már a kommunista hatalomátvételhez köthető, hiszen az 1945 május végén megjelent törvényt a Petru Groza vezette kormány dolgozta ki. Elmondhatjuk, hogy a korszakban ez a döntés is egyedinek tekinthető, de a látszólag szovjet magyarbarát nemzetiségi politika mellett figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy 1944 őszén a kolozsvári egyetem vezetősége nemet mondott a kiürítési parancsra, helyben maradt, és az 1945 márciusától Észak-Erdélybe visszatérő román hatóságok egy működő magyar egyetemmel találták szembe magukat. A törvény szépséghibája az, hogy nem ismerte el a magyar egyetem jogfolytonosságát (valójában egy új magyar egyetemet hoztak létre) és az épületek elosztása, illetve az orvosi kar Marosvásárhelyre való költöztetése súlyosan sértették a magyar érdekeket.
– Az 1948 januárjában Nyugat-Európába távozó királynak az országból történő kiutasításával a kommunista rendszer teljes hatalomátvételt hajtott végre. Mi maradt a király után?
– Az 1947 decemberében megjelent törvény felszámolta a fiatal, mintegy 70 éves múlttal rendelkező román alkotmányos monarchia intézményét, és vele együtt véget vetett az akkor még csak 26 éves I. Mihály király uralkodásának is. Az adott bel- és külpolitikai helyzetben I. Mihály döntése – vagyis az, hogy trónjáról lemond, és a száműzetést választja – reálpolitikainak tekinthető. A sors iróniája az, hogy az ő személyéhez köthető vagy éppen a személyes döntésének köszönhető Románia területi szuverenitásának deklarálása, a román nemzeti és politikai egység megteremtése és védelmezése, és 1948-ban éppen neki kellett elhagynia ezt az országot.
– Sokan eljátszanak a gondolattal, hogy a rendszerváltás után Mihály király trónra való visszatérésével ma sokkal jobb helyzetben lenne az ország. Vajon mennyire reális ez az elképzelés?
– Történészként nehéz e kérdésre válaszolni. Azonban éppen a tanulmányaim és kutatásaim során szerzett ismereteknek köszönhetően kockáztatnám meg azt, hogy az alkotmányos monarchia visszaállítása nagyobb belpolitikai stabilitást hozott volna Romániának. 1990 után szemtanúi lehettünk az önjelölt politikusok, valamint a történelmi múltat és a hagyományokat nélkülöző pártok „regnálásának”, amely viszonyok közepette minden politikai szereplő a hatalom megragadásával és annak megtartásával volt elfoglalva, mindeközben az ország állampolgárai csak kárvallottjai voltak ennek a folyamatnak. E helyzetben hasznos lett volna az alkotmányos monarchia bevezetése, mert a király személyében egy, a politikai csatározások és érdekek felett álló személy garantálhatta volna a nemzeti egységet és az állami intézmények jogszerű működését. De mindez I. Mihály király halálával a múlt ködébe veszett. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Bölönben egyedi programmal próbálkoznak
Ebédet az iskolában
Két hete hagyták jóvá azt a kormányrendeletet, melynek értelmében Románia ötven különböző tanintézményében a diákok számára – próba jelleggel – meleg étel avagy élelmiszercsomag biztosítását tennék lehetővé a tanév végéig, fejenként napi 7 lej értékben. Az intézkedés célja többek között, hogy megelőzzék az iskolából való kimaradást, segítsenek a nehezebb körülmények között élő diákokon.
Kovászna megyében az egyetlen tanintézmény, mely bekerült ebbe a programba, a Bölöni Farkas Sándor Általános Iskola. Sikó Imrétől, Bölön polgármesterétől érdeklődve megtudtuk, már ezt a programot megelőzően érlelődött az önkormányzatnál a gondolat, hogy valahogy legalább az óvodásoknak biztosítani kéne a napi meleg ételt, azért, hogy a gyermekek késő délutánig az intézményben maradhassanak. Sok munkába járó szülő válláról is levennének ezzel egy gondot, hiszen nincs mindenkinek lehetősége elvenni délben gyermekét az óvodából, meg kell azzal bíznia valakit.
A mostani élelmezési program tehát, mely a polgármesteri hivatal segítségével és részvételével valósulna meg, éppen kapóra jött, mert az óvodásokra is kiterjed. De egyelőre még kérdéses, hogyan fogják kivitelezni, mert az alkalmazási módszertan várat magára.
Bölön község szintjén körülbelül 550 óvodás, illetve I–VIII. osztályos gyermekről beszélhetünk, élelmezésükre a kormányrendelet összesen 734 ezer lejt irányzott elő. Az elöljáró gondolkodik már a lehetséges megoldásokon, azon, hogy hol, hogyan tudnák a gyermekek az ételt a legjobb körülmények között elfogyasztani. A faluban a Pózna panzió jöhetne szóba ebédeltetés helyszínéül (ez az egyetlen vendéglátó egység a közelben), Bölönpatakon pedig az a szociális központ, melyet 2011-ben adtak át, épp azért, hogy a helybéli roma gyermekeket szolgálja. Ugyanakkor a bölöni iskolánál úgy tudják, ha egy cég kiszállítaná az ételt egyszer használatos dobozokban, azt a diákok (vagy óvodások) a helyszínen, vagyis az óvodában, az iskolában is elfogyaszthatnák.
Bárhogy is lesz, tény, hogy a bölöni önkormányzat – Erdővidéken legalábbis – elöl jár a szociális gondok enyhítését célzó intézkedések terén az említett, általuk kezdeményezett élelmezési programban való részvételükkel, újfent bizonyítva, hogy törődnek a lakosság gondjaival, és törekednek arra, hogy a felhalmozódó igényeknek eleget tegyenek.
Jó ideje, karöltve a Kovászna Megyei Vöröskereszttel, beteg vagy egyedülálló idős embereknek is meleg ebédet szállítanak ki – igaz, ellenérték fejében, de akkor is nagy szolgálatot téve nekik. Az ebéd szétosztását a Vöröskereszt alkalmazottja, Kisgyörgy Ibolya végzi, aki egyúttal – ha szükséges – segít az időseket ellátni, abban is, hogy gyógyszereiket kiválthassák, de akár a napi látogatás, állapotuk ellenőrzése, a pár hozzájuk intézett jó szó is már sokat számít. Mintegy hetven embert látogat rendszeresen, több mint húszan igényelték az ebédet. Böjte Ferenc / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ügyes diákok népszerűsítik a mesterségeket
Jó népi mestereink vannak
Kedden a megyei könyvtár Gábor Áron-termében díjazták azokat a lelkes kis diákcsapatokat, akik novemberben beneveztek a Kovászna Megyei Művelődési Központ által meghirdetett Népi mesterségek vetélkedőjébe, és becsülettel kiállták a próbát.
– Még 2015-ben történt, hogy a Kovászna Megyei Művelődési Központ megnyert egy 80 ezer euró összértékű pályázatot a Norvég Alapnál népi mesterségek művelőinek felkutatására, munkásságuk dokumentálására. Nagy volt a központ munkatársainak meglepetése, mikor a becsült 250 mester helyett ezresre kerekedett a lista. A pénzből egy igényes honlapot is szerkesztettek, amelyen 43 népi mesterséget dokumentáltak, 300 mestert mutattak be, illetve 382 különböző eszköz leírását, fotóját is feltöltötték. Elkészült 10 kisfilm is, és továbbra is készül évente 2-3. Eme munka folytatását képezik a témával kapcsolatban szervezett további rendezvények is – foglalta össze a verseny előtörténetét Imreh-Marton István, a központ igazgatója.
Novemberben öt-nyolcadikos diákokat vonzottak-vontak be ebbe a vetélkedőbe, melynek célja, hogy a fiatalok megismerjék, népszerűsítsék, tovább éltessék a hagyományos mesterségeket és művelőiket. A verseny nagydíjának, a Depo cég által felajánlott 1000 eurós vásárlási utalványnak az elnyerésével a csapatok ugyanis falujuk egyik (vagy akár több) mestere műhelyének a felszerelését segítik elő.
Izzasztó munkát adtak a Kinda István néprajzkutatóból, Dimény-Haszmann Orsolya muzeológusból és Vargyasi Levente filmes szakemberből álló zsűrinek a lelkes kis csapatok, akik vállalták a négy próbát. Ugyanis sokféleképpen megmérettettek: fogalmazást kellett írniuk a mesterségről, 5 perces portréfilmet szerkeszteniük a mesterről, prezentációt egy bizonyos munkafázisról vagy egy termék elkészítéséről, és végül egy rendezvényt is kellett szervezniük, minél többeket bevonva, így növelvén a mesterség népszerűségét.
A zsűri elsősorban az eredetiséget értékelte: milyen mértékben használtak fel terepmunka során készített felvételeket, fényképeket, illetve hány embert vontak be a tevékenységekbe, mekkora hírverést csaptak azoknak. Természetesen a nyolcadikosokkal kicsit szigorúbbak voltak, mint az ötödikesekkel, mégis úgy esett, hogy az első díjat az utóbbiak szerezték meg, a kisbaconi Reszeltesek csapat a fődíj mellé még 3000 lej értékű reklámozási lehetőséget is nyert a bemutatott kovácsmesterség népszerűsítésére. A második helyezés a szövést és Csog Jolán szövőasszonyt ismertető erdőfülei Fülemüle csapat (VII–VIII.), amely ilyenformán értékes könyvcsomaggal gazdagítja iskoláját, harmadik a lemhényi Mi a kő (VII.), amely a kőfaragást és annak mesterét, Zsigmond Miklóst népszerűsítette. A dobogósok nyáron 5 napig a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban táborozhatnak és gazdagodhatnak tovább néprajzi ismeretekben. Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A teológiai intézet örök barátja
Lelkészcsaládban született, amely többször is lakóhely-változtatásra kényszerítette. Több iskolába járt, később börtönbe került, majd a teológiára felvételizett. Mezőségi lelkipásztorsága után került a teológiára, ahol a diákok kedvence lett. Dr. Kozma Zsolt nyugalmazott teológia professzorral beszélgettünk.
– Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára, amelybe a második világháború is beleszólt?
– Árpástón születtem 1935-ben. Édesapámnak ez volt az első parókusi állása, azelőtt segédlelkészként szolgált. Itt éltük meg a második bécsi döntést, amely ránk nézve az elején ijesztő volt. A környéken ugyanis a Maniu-gárdisták raboltak, pusztítottak. Kipárnáztuk az ablakokat, hogy ne tudjanak belőni, ha arra járnak. Ameddig bejöttek a magyarok, rettegésben éltünk, utána a felhőtlen öröm következett. Édesapám a templomtoronyból egy 22 évig őrzött összehajtogatott piros-fehér-zöld zászlót vett elő, lovas szekeret fogadott, és azzal mentünk Rettegre, hogy lássuk a Dés–Bethlen–Beszterce útvonalon érkező magyar katonákat. Nemsokára kezdtem az első osztályt egy Debrecenből áthelyezett tanítónővel, de a faluba Magyarországról helyeztek át jegyző házaspárt is, így mindjárt egy kis „magyar hangulat” uralkodott a helységben, ahol fele-fele arányban éltünk reformátusok és román görög katolikusok. A faluban különben mindig béke volt.
Emlékszem, édesapám a magyar államtól kapott 20 pár bakancsot, abból tízet a görög katolikus papnak adott, hogy az ossza szét a románok között.
– Közeledett a front 1944 őszén. Mit tett a család?
– Felpakoltunk és nyugat felé indultunk, de csak a Szilágyságig jutottunk el. Szilágypanitba kerültünk, ahol anyai nagyapám volt a lelkipásztor. 1944. október 17. volt az a tragikus nap, amikor az orosz csapatok egy szakasza a faluba érkezett. Édesanyám kiugrott hátul az ablakon, elöl benyomultak az oroszok, lövöldözni kezdtek a lakásban, és keresték a nőket. Az árpástói családunk – szüleim, testvéreim és a velünk érkezett apai nagymamám – kiment a rétre, egy szénaboglya alá menekült, csak másnap tért vissza. Akkor már nagytatám, aki szenvedélyes vadász is volt, meglőtte nagymamámat, aki súlyos tüdőbajban szenvedett, és saját magával is végzett: nem bírta elviselni azt, ami velük történt.
– Miként került a család Kolozsvárra?
– 1948-ban a tanügyi reform miatt a vallásoktatást megszüntették, édesapám a zilahi kollégiumban állás nélkül maradt. Viszont zenei képzettsége is volt, ezért kinevezték énektanárnak a tanítónőképzőbe. 1949-ben ért minket a sokk, hogy nem kérték fel a megüresedett gyakorlati teológiai tanszéki állásba, ezért 1950-ben a kolozsvári operához szerződött.
– Érettségi után sikeres felvételi helyett letartóztatás és börtön következett. Miért ítélték el?
– 1952 áprilisában rendszerellenes röpcédulákat szórtunk a városban. Még mindig szó szerint emlékszem a szövegre, amit akkor kezdetleges eszközökkel sokszorosítottunk: „Emberek, harcoljatok a vörös kutyák ellen, akik romba döntik családjaitokat, és elviszik a nép legjobb fiait”.
Nyáron a Bolyai Egyetem kémia szakára szerettem volna felvételizni, ezért otthon tanultam, társaim pedig augusztus 22-én újabb akcióra készültek. Egyik barátunk családjának illegális kommunista harcos tagja feljelentett, és társaimmal együtt engem is letartóztattak. Kolozsváron, két helyen voltam fogdában, összesen nyolc hónapig, utána kényszermunkatáborba vittek a Duna–Fekete-tenger-csatornához. Öt évre ítéltek, de két év után közkegyelemben részesültem.
– Miért felvételizett a teológiára?
– Vallásos környezetben, hívő emberek között nőttem fel, mindig jártam templomba. 1954 szeptemberében szabadultam, de a börtönben minden este imádkoztam. Egy magát ateistának mondó személlyel is – később kiderült, hogy hívő katolikus volt – sokat vitatkoztam, aki „legyőzött”, ezért akkor nagyon elkeseredtem, de megerősödtem. Szabadulásom után hazajöttem Kolozsvárra, édesapám tanácsára pedig a teológiai istentiszteletekre kezdtem járni. Megtetszett a környezet, a hangulat, a közösség. Ezért azt mondom: belső indíttatásból, de számos külső hatás következtében határoztam el, hogy teológus leszek.
– Hogyan vált egy kufferes pap kedveltté a Mezőségen?
– Telefonon érkezett a „felső értesítés” a püspökségre, hogy túl sok lelkészjellegű személy él Kolozsváron. Ezért Dávid Gyulának ki kellett helyeznie a segédlelkészeket falura. Megkérdezte tőlem, hova akarok menni, nekem azonban mindegy volt. A megüresedett Szárazajtára Magyarszovátról választották meg a lelkészt, így én kerültem a helyébe a Mezőségre. Karácsony után érkeztem meg az autóbusszal: leszálltam a bokáig érő sárba a kufferrel, s miután mindenki szétszéledt, a sötétben valaki rám kérdezett: maga a pap? A harangozó volt, aki bevitt a jéghideg parókiára, s ott maradtam. Néhány nap múlva megtartottam az újévi istentiszteletet. Ekkor már olyan hangok hallatszottak, hogy „nekünk nem kell kufferes pap”, „mi lelkipásztort akarunk választani”. Azt válaszoltam, hogy amúgy is csak addig vagyok ott, ameddig választanak. Elkezdtem a szolgálatot, közben családot látogattam, tanítottam a konfirmandusokat. Még a konfirmáció is Magyarszováton ért, utána viszont karácsonyig elvittek katonának. Kolozsvárra jöttem vissza, ám a presbiterek megkerestek Szovátról.
– A presbiterek azt szerették volna, hogy öt évig maradjon, végül 17 évig szolgált a gyülekezetben. Hogyan tudott érvényesülni egy városi fiú vidéken?
– A presbiterek valóban azt akarták, én azonban nem írtam alá az öt évre szóló szerződést. Ennek ellenére a gyülekezet megválasztott. Nehezen szoktam meg a falusi környezetet, a bokáig érő sarat. Öt évig villany sem volt, a 3000 lelkes községben három telefon működött. Lassan azonban belejöttem, s megtanultam, hogy ne csak köszönjek, hanem a kertben kapáló bácsit arról is kérdezzem meg, ellett-e a tehene. A több mint másfél évtized alatt kétszer javítottuk a parókiát, háromszor a templomot, 40 méteres kerítést és a dombon betonlépcsőt építettem. Közben folyamatosan tanultam, magiszteri tanfolyamra iratkoztam be. 1966-ban megnősültem: Kali Gyöngyvért, a backamadarasi lelkész lányát vettem el feleségül. Négy gyermekünk született.
– A magiszteri tanfolyam, majd a doktori cím jelentette a lépcsőfokot a tanári állás felé?
– Részben igen. 1949-ben alakult meg az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet, 25 évvel később pedig ünnepélyes keretek között 14-en tettük le a doktorátust, ekkor tíz díszdoktort is avattak. Mindez márciusban történt, októberben pedig már óraadó tanárként alkalmaztak. Szovátról ingáztam: kedden reggel öt órakor a buszra ültem, kedden és szerdán megtartottam az órákat, szerda délután pedig hazamentem. Eleinte a héber és görög nyelvet tanítottam, a kezdőknek pedig németet. Úgy próbáltam megoldani az óratartást, hogy a gyülekezetben egyszer sem kellett helyettesíteni a két év alatt.
– Hogyan került a gyakorlati teológiai tanszékre?
– Két év után versenyvizsgáztam, s beköltöztünk Kolozsvárra. Hat évig voltam lektor. Ezt követően történt az, amit sokan helytelenítettek. Megüresedett az egyik gyakorlati tanszék – édesapám, aki korábban már az egyetemre került, nyugdíjba ment –, Nagy Gyula püspök felhívatott, és azt mondta, engem nevez ki helyette. Hiába mondtam, hogy ószövetséges vagyok, mégis a gyakorlati teológiai tanszékre kerültem: liturgikát, pojmenikát, katekétikát adtam elő. Majd megbíztak az ószövetségi bibliaismerettel is.
– A mintegy három évtizednyi tanárság ideje alatt 2500 prédikációvázlata született, számos prédikációs kötete jelent meg. Melyik munkáját tartja a legjobbnak?
– A legjobbnak Jézus Krisztus példázatait tartom. Azon ritka könyvek közé tartozik, amelyeket nem megrendelésre írtam. Ugyanis számos kötet úgy jelent meg, hogy a benne levő tanulmányok megírására, az előadások megtartására felkértek. A leghasznosabbnak a Teológiai idegen szavak, kifejezések, szólások szótárát tartom. A legtöbb időt mégis a Református Szemle repertóriumával töltöttem, amely 18 449 címszót tartalmaz, majdnem egymillió nevet és több mint tízezer helységnevet. 2011-ben kezdtem el, és 2016-ra fejeztem be. Aprólékos és nehéz volt, de élveztem átnézni azt, hogy az elmúlt évszázadban kik miről és mit írtak.
– Külföldi tanulmányútra nem engedték, itthon alkotott. Egyesek szerint talán ezért is kerültek ki tollából jellegzetesen erdélyi magyar református munkák, írások. Nem tekint vissza minderre úgy, mint valami isteni gondviselésre?
– Részben magam, részben mások életére nézve is szoktam mondani: a hit főleg azt jelenti, hogy rábízom életemet Istenre a jelenben (jövőre néző hit), és csak másodsorban azt, hogy Isten engem megsegített eddig (múltra néző hit). Több olyan év telt el, amikor negatív élmények értek. Akkor nem tudtam, hogy ezek valamire jók. Nem volt olyan hitem, hogy azt mondjam: ezek majd valamire jók lesznek. Később jöttem rá arra – és ez nem a teljes hit –, hogy Isten ezeket felhasználja majd mások javára. Külön története van annak, miért nem mehettem külföldre. Nem az történt, hogy elhatároztam, Erdéllyel szeretnék foglalkozni, hanem rá voltam erre kényszerítve. A Makkai Sándor-évforduló után következett a Tavaszy Sándor-, majd Ravasz László- és Imre Lajos-évforduló. Mind tősgyökeres erdélyi teológusok voltak, akikkel foglalkozni kellett. Ráálltam a témákra: mindig azt néztem, hogy az egyetemes református egyházon belül milyen sajátosságai vannak az erdélyi reformátusságnak, illetve ez hogyan viszonyul a magyarországihoz. Azt vallottam, hogy mindaz, ami velünk történt itt Erdélyben, az határoz meg minket. Az összesítőket és repertóriumokat is azért készítettem, hogy világosabban lássam, kik voltunk és kik vagyunk, hogyan érkeztünk el a reformációi emlékévig.
– Tudatosan készült a nyugdíjas évekre?
– Édesapám mellett Tőkés István, Geréb Pál, Juhász István is sértetten ment nyugdíjba a teológiáról. Nem szerettem volna vákuumba kerülni és traumaként megélni a nyugdíjazást. Ezért erre lelkileg is felkészültem. És gyakorlatilag is: nyugdíjazásomat követő első naptól kezdve új témával foglalkoztam, a Zsidókhoz írt levéllel, amely a Magyarországon készülő kommentársorozat egyik része lesz. Tudtam, minden időmet igénybe fogja venni. Még a doktorjelöltekkel való további foglalkozást is visszautasítottam. A teológiáról való távozás a tudatos készülődés miatt nem viselt meg. Előtte játszottam a gondolattal, hogy milyen lesz az utolsó tanári gyűlés vagy az utolsó akadémiai istentisztelet, mit fogok mondani. Végül minden úgy történt, mintha nem is készülnék nyugdíjba: nem mondtam semmit, azt sem, hogy mit jelentett számomra a teológia, mint intézet.
– És mit jelentett?
– Amikor teológus voltam, a teológia második otthonom volt. Amikor magyarszováti lelkipásztorként készültem a doktorátusra, a teológia második otthonom volt. Amikor tanár voltam, a teológia második otthonom volt. Most, amikor nyugdíjas vagyok, a teológia a második otthonom. Szinte nem telik el olyan nap vagy hét, hogy ne lennék legalább a teológia könyvtárában. Remélem, a teológus ifjúság öreg barátja és a teológiai intézet örök barátja maradok. Somogyi Botond / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Angyaljárás Élesden
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, minként hosszú évek óta minden alkalommal, ebben az esztendőben is meglátogatott egy hátrányos helyzetben lévő közösséget a karácsonyi ünnepek előtt.
Ezúttal a Sebes-Körös völgyi Élesdre, a református egyház által alapított és fenntartott Kajántó Mária Gyermek- és Ifjúsági Otthonba látogatott, ahol Dénes István Lukács lelkipásztor, bihari esperes és az intézmény vezetője, Dénes Éva, valamint a huszonegy bentlakó kiskorú fogadta.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspökét Nagy József Barna, az EMNT partiumi régióelnöke, a Magyar Polgári Egyesület vezetője kísérte el, aki röviden köszöntötte a gyermekeket és a jelenlévőket. Mint elmondta, Tőkés Lászlóval még püspöki szolgálata idején, hosszú évekkel ezelőtt honosították meg, hogy karácsonykor vagy az azt megelőző napokban ellátogatnak a szükségben lévőkhöz. Nagyon sok helyen voltak már az elmúlt években: hajléktalanoknál, romáknál, szórványban élő gyermekeknél, gyermek- és öregotthonokban, kicsi eldugott falvakban vagy éppen a nagyvárosi periférián. Ezeken a látogatásokon minden alkalommal karácsonyi köszöntőt mondanak és ajándékokat visznek a rászorulóknak.
Tőkés László a 130. zsoltár üzenetével – „Várom az Urat, várja az én lelkem” – köszöntötte a gyülekezetet. Röviden elmondta, mindnyájunk életében nagyon fontos, hogy várjuk a Szabadítót. Beszélt a gyermekeknek az 1989-es várakozásról, amikor Temesváron és később az egész országban várták és óhajtották a szabadságot, mindenki valami újra, valami szépre vágyott. Kis történelemórát is tartott a gyermekeknek, amikor elmondta, hogyan éltek a kommunizmusban az emberek, milyen diktatúrát kellett elszenvedni, mit jelentett a nélkülözés, a sötétség, a sorban állás az élelemért, milyen volt az akkori világ. De a kitartás, az imádság meghozta a gyümölcsét, és ebből a helyzetből is meg lehetett szabadulni. Így kell nekünk a mai korban is kitartani, imádkozni, mert akkor megszabadulhatunk gondjainktól, bajainktól, mint ahogy az itt lakó gyermekek is megszabadultak nehéz sorsuktól, és immáron más körülmények között élhetnek.
A rövid alkalmi beszéd után a bentlakók kérdésekkel halmozták el Tőkés Lászlót, kötetlen beszélgetéssé alakítva az áhítatot. A püspök mindenkivel elbeszélgetett, majd átadta ajándékait az otthonnak és a gyermekeknek, a több doboznyi gyümölcsöt és édességet. A gyermekek egy karácsonyi énekkel köszönték meg a látogatást, és azzal az ígérettel engedték el a püspököt, hogy még visszatér hozzájuk.
Nagyvárad, 2017. december 21.
Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája erdon.ro

Ahány műhely, annyi szokás (Népi mesterségek vetélkedő)
A kisbaconi Reszeltesek csapat nyerte a Népi mesterségek vetélkedőt, amelyen a részt vevő kilenc település diákjai a legkülönfélébb ötletekkel, megoldásokkal rukkoltak elő a verseny négy szakaszában. A verseny célja az volt, hogy a diákok megismerjék a saját településükön élő népi mestereket, az általuk művelt mesterségeket, és lehetőségeik szerint népszerűsítsék azokat. A Kovászna Megyei Művelődési Központ pályázatának eredményhirdetését kedden tartották a sepsiszentgyörgyi megyei könyvtár Gábor Áron Termében.
Az első fordulóban a csapatoknak az általuk választott népi mesterség múltját kellett bemutatniuk egy leírásban, a második feladat egy rövidfilm elkészítése volt a mesterekről, a harmadik körben vetített képes bemutatót kellett beküldeniük, amelyben ismertetik az adott mesterség egy vagy több szakaszát. Az utolsó mozzanat egy rendezvény szervezése volt, amelyen a mesterséget kellett népszerűsíteni lehetőleg a mester jelenlétében. A díjkiosztón Kinda István néprajzkutató ismertette az elbírálás szempontjait, majd a kisfilmek bemutatása után a zsűri másik két tagjával – Haszmann Orsolya, a csernátoni Haszmann Pál Múzeum vezetője és Vargyasi Levente filmes szakember – egyenként értékelték a csapatok munkáját. A kisbaconiak – Bedő Mátyás, Benedek Adrienn, Benedek Tamás János, Incze Gyopár, Kolcza Etele és Kosza Ottó, felkészítő tanár Kolcza Judit – plakátot készítettek, amelyet a falu több pontján függesztettek ki, segítségül hívtak nyugdíjas pedagógust, a helyi tiszteletes asszonyt, a Bodvaj Egyesületet, az Ifjúsági Keresztyén Egylet tagjait, iskolásokat, óvodásokat, a nőszövetséget, valamint az Erdővidék Térségi Televíziót az esemény dokumentálásához. A kovácsolást választó csapat a beszámolóban azt írja, hogy december 9-én nagy volt a sürgés-forgás a régi paplakon. „A fiúk beöltöztek kovácsnak, Ottó és Alpár illendően fogadta az érdeklődőket már a kapunál, kipróbálhatták erejüket azok, akik az üllőn szét tudtak kalapálni egy söröskupakot, vagy patkót tudtak dobálni Etele és Mátyás irányításával. A lányok székely ruhában fogadták a vendégeket. A gyerekek kézműveskedtek, a Bodvaj Egyesület tagjaival papírlovacskákat készítettek, színeztek. A terem egyik felében kiállítottuk az elmúlt évben összeállított, Népi mester(ség)ek tárháza című gyűjtőmunkánkat, Bakó László kovácsmester munkaeszközeit (reszelő, fogó, kalapács, bőrkötény), Baló Gyula kovácsmester kalapácsait, valamint egy olyan láncot, amit egy régi kisbaconi cigány kovács készített.” Az eseményen Baló Gyula kovácsmestert mézeskaláccsal ajándékozták meg.
Csog Jolán viseletkészítő és anyósa, Lídia néni elvarázsolta a hallgatóságot az erdőfülei egykori óvodában tartott törökbúzaesten – számoltak be a második helyezett Fülemüle csapat tagjai. „A régi óvoda épülete ismét megtelt élettel, sürgő-forgó diákok takarítottak, díszítettek, tüzet raktak. A régi, féltve őrzött szőttesek előkerültek, ki-ki elhozta dédije, nagymamája, édesanyja egy-egy féltett örökségét, emlékét. Az est legidősebb vendége a 82 éves Szőcs Sára Magdolna (Sári mámi) volt, aki elhozta a szövésre kapott okleveleit. A régen meszelt falakat színes szőttesek díszítették, ropogott a tűz, héjalt kukorica illata lengte be az óvoda termeit. Úgy éreztük, mintha visszarepültünk volna az időben.” Csog Jolán szövőmester segítségével a jelenlévők kipróbálták a szövést, régi viseleteket mutattak be, fellépett a Dobó Néptánccsoport, és természetesen nem maradt el a hajalt főtt kukorica és a kalács sem. „Közel három hetet vett igénybe a készülődés. Felkerestük Zsigmond Miklós kőfaragót, és megkértük, jöjjön el hozzánk az iskolába, beszéljen a kőfaragás mesterségéről, mutassa be eszközeit, adjon nekünk, tanulóknak ízelítőt arról, hogyan is kell a követ alakítani, faragni, életet vinni egy élettelen tárgyba” – számolt be a harmadik díjas Mi a kő nevű lemhényi csapat. A Bem József Általános Iskolában tartott mesterségbemutatóra a falu elöljáróit is meghívták, szép számban voltak jelen érdeklődők, a tombolához pedig a helyi Kéknefelejcs Egyesület járult hozzá. Bemutatták a Zsigmond Miklós kőfaragóról készített kisfilmet, majd a mester mesélt életéről, mesterségéről.
A zsűri gratulált a nyerteseknek és a többi csapatnak: a szövést választó ozsdolai Gyémántoknak és a bardoci Szorgos kezeknek, a mézeskalácsos árkosi Árkostolónak, a zsindelykészítést tanulmányozó gelencei Zsendelyezőknek, a kovácsolást felgyűjtő Felsőcsernátoni Aranypatkóknak és a baróti Bőrhegedűnek. Imreh István, a Kovászna Megyei Művelődési Központ igazgatója elmondta, a helyi DEPO cég által fődíjként felajánlott 1000 euró értékű vásárlási utalványt az első díjas csapat a mesternek vagy mestereknek nyeri, eszközökkel támogathatják munkájukat, a pályáztató által a második díjasnak felajánlott háromezer lejt pedig népszerűsítő anyagok készítésére lehet fordítani. A harmadik helyezett csapat könyvcsomagot kapott, és minden résztvevőt megajándékoztak a szervezők a Népi mesterségek Háromszéken című könyvvel és trikóval.
A Népi mesterségek vetélkedője több volt megmérettetésnél, igazi mozgalommá alakult. A több mint félszáz versenyzőnek és felkészítő tanáraiknak sikerült bevonniuk a települések lakóit, civil szervezeteit, és ami a legfőbb: azokra a népi mesterekre – és mesterségekre – irányították a figyelmet, akik közöttünk élnek, és gyakran közvetlen környezetükön kívül kevesen tudják, hogy munkájuk révén milyen értéket képviselnek. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyv Arad két nagy tanáregyéniségéről
Szép elismerés, ha az utókor megemlékezik méltó elődeiről, akik valamit letettek a „közösség asztalára”.
A jelentős múltú Aradi Kölcsey Egyesület legújabb, szerdán este a Jelen Házban bemutatott „fecskés” könyvében (a sorozatot a jó pár esztendeje immár az örökkévalóságba vonult Pávai Gyula indította újra 1989 után) két jelentős aradi tanár-személyiség, Fischer Aladár és Gnandt János emléke előtt tisztelgett. Előbbit, személyesen – minthogy 1943-ban elhunyt –, ma már csak néhány, idős aradi ismerhette, tanítványként, vagy inkább az általa vezetett intézmény egyszerű kisdiákjaként, utóbbinak (2001-ben hunyt el) még szép számmal élnek egykori tanítványai, akik ma is felidézik a kivételes tanáregyéniség földrajz- vagy történelemóráit.
A Fischer Aladár és Gnandt János emlékezete (Kölcsey Egyesület, 2017) c. könyv bemutatója jó hangulatú „családi” eseménynek sikerült, bár kissé beárnyékolta, hogy a kötet ötletadója és szerkesztője, Réhon József tanár úr nem lehetett jelen.
A könyvbemutató-szerepkörét ketten vették át: Berecz Gábor (a Kölcsey vezetője) és Ujj János tanár, helytörténész. Előbbi az 1920-as évek aradi kulturális történéseinek, helyzetének képét vázolta fel, megemlékezve arról is, hogy nemrégiben Budapesten a Reménység szigetén az Aradi Kölcsey Egyesület „örökbe fogadta” Kuncz Aladár (aradi születésű) jelentős erdélyi írót.
Ujj János (némileg szokatlan módon) egy sport-párhuzamból kiindulva arról beszélt, hogy az aradi középiskolai oktatásban az idők során hány kiváló (különböző tantárgyakat oktató) aradi tanár működött, név szerint is felsorolva sokakat, és feltéve a (költői) kérdést: lehet-e sorrendet felállítani közöttük? A lényeg: az adott körülmények között, felelősségük tudatában mindenikük megpróbálta (ezt már magam teszem hozzá: a nemzet felelős napszámosaként) a maximumot teljesíteni.
Fischer Aladár (akit személyesen ma már csak pár, idős aradi ismerhetett) és Gnandt János, akinek még jócskán élnek egykori tanítványai – mindkettő jeles iskolaszervező volt – méltók arra, hogy bevonuljanak az aradi középiskolai oktatás pantheonjába.
A Kölcsey Egyesület mostani könyvével az első fontos lépés megtörtént.
Szólni kellene arról is, persze, bővebben, hogy a kötet egy Gnandt János által. Az aradi Királyi Főgimnázium története 1895/96–1918/19 c., valamint II. világháborús emlékiratait is tartalmazó (rendkívül érdekes) fejezetet is tartalmaz. Fontos adalékokat az aradi oktatás jó százéves múltjára vonatkozólag. Az érdeklődő olvasó számára a kötet rendelkezésre áll. Nyugati Jelen (Arad)

Johannis nem írta alá az oktatási törvény módosítását - mi lesz a katolikus iskola újraalapításával?
Klaus Johannis államfő csütörtökön visszaküldte megfontolásra a parlamentnek az oktatási kerettörvény két hete elfogadott módosítását, amely megteremtené a jogi feltételét annak, hogy a parlament törvénnyel alapítsa újra a helyi hatóságok által felszámolt magyar tannyelvű marosvásárhelyi római katolikus gimnáziumot.
A visszadobott törvénymódosítás – a marosvásárhelyi iskolaügy szempontjából fontos cikkely mellett – alapvetően a mezőgazdasági szakoktatás átszervezéséről szól. Az államfő ugyan nem a törvény általi iskolaalapítás lehetősége, hanem a törvénymódosítás más rendelkezései ellen emelt kifogást, de a parlamenti procedúra megismétlése a marosvásárhelyi iskolaügy rendezését is hátráltathatja. Az oktatási kerettörvény gyors kihirdetésének reményében csütörtökön a képviselőház már meg is szavazta a marosvásárhelyi felekezeti iskola újraalapításáról rendelkező törvénytervezetet, de az államfő fenti lépése kérdésessé teszi, hogy a meghurcolt iskola helyzetét rendező tervezetet ilyen körülmények között elfogadja a szenátus. Szabadság (Kolozsvár)

Véres színjáték
A kommunista diktatúra utolsó évtizedében Románia lakosságát mély fizikai és erkölcsi nyomorba taszították, melynek nyomasztó hatására egyre többen úgy érezték, hogy napról napra nehezebben cipelhető teherré torzult az élet. Hiszen fizikai és szellemi táplálék, valamint gondolati és lelkiismereti szabadság hiányában már az emberi lét értelme és jogosultsága megkérdőjeleződik.
Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben azonban mégis csak akadt egy modernkori Dávid, aki szembeszállt a félelmetes Góliáttal, és végül legyőzte azt. Tőkés László református lelkész halált megvető ellenállása ugyanis népfelkelést robbantott ki Temesváron. A félelem bilincseit szétfeszítő tömeget pedig már nem lehetett sem géppisztolysorozatokkal, sem tankokkal megállítani. Napokig tartó és a nyilvánosságra került adatok szerint 93 személy életét követelő harcok árán ugyan, de 1989. december 20-án Temesvár szabad várossá vált.
A hírzárlat ellenére az országban futótűzként terjedt a temesvári események híre, melynek hatására december 21-én Bukarestben, majd Aradon, Szebenben, Marosvásárhelyen, Brassóban és Kolozsváron is utcára vonult a nép, és a kivezényelt fegyveres erőkkel szembeszállva a diktátor azonnali távozását követelte. A palackból kiszabadult szellemet pedig már nem lehetett oda többé visszaszorítani. Másnap a forradalmi láz átterjedt az ország egészére, Ceauşescu pedig tanácsadói unszolására egy helikopter fedélzetén elhagyta a fővárost. Még aznap elfogták, december 25-én rögtönítélő bizottság elé állították, halálra ítélték és kivégezték az ország irányításában fontos szerepet betöltő feleségével együtt.
Úgy tűnt tehát, hogy győzött a népfelkelés, azonban sajnos nem ez történt. Az irányítást a Ion Iliescu nevével fémjelzett kommunista csoportosulás kaparintotta meg, akik hatalmuk törvényesítése és megszilárdítása érdekében a katonai diverziótól sem rettentek vissza. Így eshetett meg, hogy a diktátor bukása után sokkal többen veszítették életüket, mint az ellene kitört népfelkelés vérbefojtásának kísérlete alatt. A bűnösök felelősségre vonása pedig a mai napig várat magára. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kommunista „karácsony”: illegális angyalka, szekus Télapó
A múlt században, az ötvenes évektől kezdődően a kommunista hatalom egyre jobban igyekezett semmissé tenni a karácsonyi ünnepeket. Ugyanez volt a helyzet a többi, vallásos jellegű ünneppel is. Az erdélyi magyarok mindenek ellenére megőrizték az ünnep szentségét, megtartották a hagyományokat.
Az átkos egyik legjellegzetesebb vicce volt. Megkérdezi Mórickát egy osztálytársa: neked mit hozott a Mikulás? Dincs is Bikulás! – dünnyögi amaz. Hát akkor mi van? Délapó – vágja ki Móricka. Hát akkor mit hozott neked a Télapó? Egy ilyen dagy csokoládébikulást! – mutatja diadalmasan széttárva a karjait.
A hatalom még megnevezésükben is üldözte a vallásos ünnepeket. Így lett aztán a Mikulásból meg az angyalkából többé-kevésbé szocialista Télapó, aki nem szánon, csak szánkón jött, és nem december ötödikén este vagy huszonnegyedikén éjjel, hanem valamikor szilveszter előtt. És általában nem haza ment a többé-kevésbé jó gyermekekhez, hanem az óvodába, napközibe, iskolába, szóval hát olyan helyekre, ahol több gyereket lehetett egyszerre megajándékozni. Amolyan sokoldalúan fejlett szocialista futószalagon folyt az osztogatás. Üres dobozokkal feldíszített karácsonyfa a marosvásárhelyi főtéren 1985-ben.
Egy alkalommal az egyik marosvásárhelyi napköziben az igazgatónő elfelejtette időben megrendelni a Télapót – általában a bábszínházi művészeket, a jobban fekvők a színházéit kérték fel, aztán ha már mind elfogytak a hivatásos művészek, jöttek a műkedvelők, ha meg azok is, hát a kontár civilek. Szóval kapkodott a jobb sorsra érdemes dirinéni, de nem talált még egy szál ámátört sem, ott állt télvíz idején egy szem télapó nélkül. Így aztán kényszerből megdumálta a férjét, hogy öltözzön be. Nem túl szívesen, de megtette a derék férfiú.
Aki egyébként az állambiztonsági szerveknél volt alkalmazásban, őrnagyi rangban.
Eljött a télapójárás, ott tolongtak a szülők a napközi előszobájában lesték a játszótermi történéseket, a haza sólymainak Télapó-fogadását. Aztán egy adott pillanatban a férfiak kezdtek egymás után kiszállingózni az udvarra, cigarettázást mímelve, de közben taknyuk-nyáluk összefolyt a röhögéstől. Az történt, hogy egyik szülő, aki ismerte az óvónéni férjét, visszafojtottan továbbadta a többi apukának: szekus a Mikulás.
Az ötvenes években, amikor még annyira nem mertek belemászni az emberek lelkivilágába és még egy Magyar Autonóm Tartományt is létrehoztak, az angyalka kapott olyan nyolcévnyi haladékot – nem tüntették el teljesen. De már csak amolyan megtűrt, majdhogynem persona non grata volt. De hát hogyan is merte volna felvenni a versenyt a törzsökös párttitkárokkal, akik büszke daccal járták ki korábban a burzsoá elemi iskola három-négy, majd a népi demokrácia látogatás nélküli tagozatának újabb három-négy osztályát, hogy aztán megdicsőülve üljenek be igazgatói bársonyszékekbe vagy a pártkabinetek büdös burzsujoktól elkobzott karosszékeibe.
Szóval azt is mondhatnók, hogy az angyalka lapított, de azért eljárt karácsonykor ajándék-osztani. Főként falun, mert ott még nem éleződött annyira az osztályharc. Bár... Csak amikor elkezdték a kulákokat kilövöldözgetni a tóthzolik meg lőtelászlók, akkor vonult illegalitásba az angyalka falun is. Pedig ő nem is volt kulák. De azért faluhelyen még sokáig folyt a betlehemezés.
Emlékszem, Vásárhelyen az ötvenes évek közepén is jártak még a betlehemesek. Legalábbis az akkor külteleknek számító Szentgyörgy téren bekopogtak a tizenkét családos bérházudvar minden lakásába. És be is fogadták őket mindenütt. Eljátszották a gyertyával kivilágított tornyos istállóban a történetet, s a „lopják a sonkát" kiáltásra pánikszerűen menekültek, hónuk alatt az arasznyi szalonnával, kolbásszal, kaláccsal, de előtte még módszeresen megitták a köményes pálinkát, amit a ház ura jó előre kikészített az egyszobás szűk lakás asztalára.
Akkortájt a karácsonyi csomagba pléhből készült, pirosra festett, kulccsal felhúzható kisautó, baba, ember-ne-mérgelődj nevű társasjáték, némi házi készítésű szaloncukor, esetleg Eugenia keksz, házicsokira emlékeztető gyurma, dió, alma került.
Ajándék játékokat beszerezni nem egykönnyen lehetett. A város egyetlen gyerekáruháza a Gulliver volt. Előbb a főtéren, a mostani Nemzeti Bank környékén működött, ahol ha húsz ember bement, valakinek ki kellett jönni, hogy újabb vevő beférjen. Aztán átköltöztették a katonaszobor jobbjára, egy tágasabb helyiségbe. Ide már akár harmincan is betérhettek. Volt benne baba, meg baba, meg újabb baba, plüss- meg gumiállatok, két-három féle társasjáték és rengeteg iskolai egyenruha.
Később aztán a városon is érzett az ünnepi hangulat. A Bartók utca sarkán levő Mercur üzlet, a vele szemben levő Extra, meg a Bolyai-sarkon levő Corso tetejére kiírták, hogy ajándékok hónapja, meg hogy boldog új évet. Államnyelven. Innen lehetett tudni, hogy karácsony jön. És még onnan, hogy a virágóra helyére beállítottak egy nagy fenyőt, teleaggatták színes gömbökkel, meg rengeteg becsomagolt üres dobozzal, s kivilágították. A dobozok az ajándékokat voltak hivatottak jelképezni. Egy éjszaka néhány illuminált egyenrangú kisebbségi leszedett néhány dobozt, bontogatták őket, aztán hogy kiderült, csak kívül ajándék, belül üres, földhöz vágták őket bősz kiáltással, miszerint szarnak ők az ilyen télifára. Na meg onnan is lehetett tudni, hogy karácsony jön, hogy a tömbházak erkélyein megjelentek a karácsonyfák. Jobb helyeken kettő is. A jobb helyek azok voltak, ahol pártaktivisták, igazgatók, katonatisztek, rendőrök vagy félénkebb, megalkuvóbb vásárhelyiek laktak. A két fa a következőképpen működött. A családfő egyszerre kettőt vásárolt meg, majd kitette őket az erkélyre. Karácsony szombatján egyiket bevitte, feldíszítették, hadd legyen karácsonya a büdös kölöknek, mint a többi prolinak. A másik fa kinn maradt az erkélyen, jól látható módon. Hogy lássa az aktivista elvtárs, vagy a párttitkár elvtárs, ha arra jár, mert hát biztosan arra jár majd nézelődni, hogy ők nem karácsonyfát, hanem télifát állítanak, és nem karácsonykor, hanem kimondottan szilveszterre, mint a többi öntudatos kommunista. Aztán december 31-én szépen lefektették a kint levő fenyőt a terasz padlójára, hogy olybá tűnjön, mintha bevitték volna feldíszíteni. Vízkereszt után kidobták mind a kettőt a szemétre. Akkor már a kutya sem nézte, hogy melyik lakrészből hány fa kerül a kuka mellé.
Az akkori egyetlen napilapnál ’89 előtt egymással beszélgetve csak télikarácsonyfát mondtunk. Hogy megkapja a császár is ami neki jár, meg az ünnep se szenvedjen csorbát. Egy kicsit olyan volt ez, mint a nyárimikulás. Bakó Zoltán / liget.ro

Iohannis most sem figyelt a magyarok igényeire
Visszaküldte megfontolásra a parlamentnek Klaus Iohannis román államfő csütörtökön az oktatási kerettörvény két hete elfogadott módosítását, amely megteremtette volna a jogi feltételét annak, hogy a parlament törvénnyel alapítsa újra a helyi hatóságok által felszámolt magyar tannyelvű marosvásárhelyi római katolikus gimnáziumot.
A visszadobott törvénymódosítás - a marosvásárhelyi iskolaügy szempontjából fontos cikkely mellett – alapvetően a mezőgazdasági szakoktatás átszervezéséről szól. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) ősszel, amikor bebizonyosodott, hogy az ellehetetlenített marosvásárhelyi felekezeti iskola ügyét helyi szinten nem sikerül rendezni, ezt a – jogalkotási eljárás előrehaladottabb szakaszában lévő – törvénymódosítást használta fel arra, hogy a központi hatóságok számára megteremtse a beavatkozás lehetőségét, utat nyisson a politikai megoldás előtt.
Az államfő ugyan nem a törvény általi iskolaalapítás lehetősége, hanem a törvénymódosítás más rendelkezései ellen emelt kifogást, de a parlamenti procedúra megismétlése a marosvásárhelyi iskolaügy rendezését is hátráltathatja.
Az oktatási kerettörvény gyors kihirdetésének reményében csütörtökön a bukaresti képviselőház már meg is szavazta a marosvásárhelyi felekezeti iskola újraalapításáról rendelkező törvénytervezetet, ám az államfő mostani lépése kérdésessé teszi, hogy a meghurcolt iskola helyzetét rendező tervezetet ilyen körülmények között elfogadja a kétkamarás román parlament szenátusa.
A Maros megyei tanfelügyelőség szeptember elején függesztette fel a magyar tannyelvű katolikus iskola működését egy tavaly kezdődött, az iskolaalapítás törvényességét megkérdőjelező ügyészségi eljárásra hivatkozva. Az intézkedés következtében a magyar kormány bejelentette, hogy csak akkor fogja támogatni Románia felvételét a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetbe (OECD), ha Bukarest megnyugtatóan rendezi a tanintézet jogi státuszát. MTI; itthon.ma/erdelyorszag

Léleknek való a díszkivilágítás (Karácsony)
Jóformán nincs, de lehetne – ez a betlehemezés jelenlegi helyzete Háromszéken, a több évszázados múlttal rendelkező karácsonyi pásztorjátékot csupán Kézdiszentléleken mutatják be. A betlehemezés kiváló ismerője, Kakas Zoltán sepsiszentgyörgyi néprajzos, a Székely Nemzeti Múzeum nyugalmazott munkatársa évtizedeken át gyűjtötte Gyimesben e népszokás adatait, fényképezte, hanganyagot rögzített, filmezett. 1989 után több kézdiszéki településen szorgalmazta az újrakezdést, felkarolva a betlehemezőket. Nem rajta múlott, hogy térségünkben mára alig maradt, aki folytatná eme értékes hagyományt, ellentétben a gyimesiekkel, ahol megszakítás nélkül, még a pártállami diktatúra idején is rendszeresen betlehemeztek. Az idén hetvenöt esztendős Kakas Zoltánt nem csupán etnográfusként, hanem természetvédőként, az egykori Nemere Természetjáró Kör vezetőjeként, a Bao-Bao honismereti túrasorozatok kezdeményezőjeként, kiváló fotósként ismerik.
Régi maksai karácsonyok Kakas Zoltán gyermekkori karácsonyai szegényesek, ám mégis feledhetetlenek. Meghitten, szűk családi körben és templomban ünnepelték, hiszen az ötvenes években, a kollektivizálás idején – Kakas Zoltán cseperedése pont erre az időszakra esik, ugyanis 1942. augusztus 2-án született – szülőfalujában, Maksán is nehéz esztendők jártak. Jézus születésének napja tiltott éppen nem volt, csupán megtűrt, titokban tartott, akkoriban a kommunisták az egyházat is üldözték. A tanítóknak még a karácsonyfa öltöztetésével is óvatosaknak kellett lenniük, nehogy szemet szúrjon, és „kibeszélje” a szomszéd gyermek. Akinek nem volt vezető beosztása, emelt fővel mehetett a helybeli református templomba, a pedagógusoknak már óvatosabbaknak kellett lenniük, hiszen „főbenjáró bűnnek” számított, ha istentiszteleten vettek részt, akik pedig valamilyen tisztséget töltöttek be, azok kétszer is meggondolták, vállalják-e, hogy felkeresik az istenházát. Megtörtént, hogy a tanács elé kiállt valamelyik felpöckölt orrú vezető, s harsányan odakiáltott a templomba igyekvőknek: miért mentek, ugyan mit kaptok ott? Ezt az akkori agitátorok feladatként is kapták az ateista államban, sokan hitték, ez a jövő. Mégis, a kollektivizálás idején karácsonykor békesség honolt Maksán, bármekkora nyomás nehezedett az emberekre. A faluban a mezőgazdasági szövetkezet 1950-ben alakult, és olyan elnökre is emlékeznek, aki még írni sem tudott, épp hogy kínnal-bajjal begyakorolta odakaparintott aláírását, ugyanis sűrűn kellett okmányokat kézjegyével ellátnia. Karácsonyi emlékei közül Kakas Zoltán egy rendhagyót idéz fel: tizenöt-tizenhat évesen már Kézdivásárhelyen járt szakiskolába, következett a téli vakáció, s a szenteste éppen szombatra esett, haza kellett menniük. Diáktársaival hiába álldogáltak az út szélén, senki sem vette fel őket, forgalom is alig volt az akkori köves úton, így hát télvíz idején – azokban az esztendőkben karácsony tájékán mindig leesett a pompás hó – gyalogosan indultak haza, ki-ki a saját falujába. „Embertelen” volt ez a húsz kilométeres gyaloglás Kézdivásárhelyről Maksára az országúton, ő maga estére, sötétben toppant be a családi házba édesanyja, nagymamája örömére, megnyugvására. Nehezen, de hazaért, ezt a karácsonyestét azóta sem feledte. Ma is őriz olyan becsomagolt kockacukrot, amely gyermekkorában a hiányzó ünnepi szaloncukrot helyettesítette, s bizony az akkori nincstelenségben szerencsésnek számított, aki bár ezüst, arany papírba burkolt fehér cukortömböt aggathatott a fára a nélkülözhetetlen piros alma, sütemény és bronzfestékkel színezett dió mellé. „Nagy luxusnak számított, ha kockacukrot lehetett felöltöztetni”, az ajándékozás is nagyon szerény volt, a gyermekeket kis ruhadarabokkal lepték meg, általában ennyire futotta a családoknak. „És ettől függetlenül azok a karácsonyok mégis szépek voltak, hatalmas havazásokkal, lehetett szánkózni, játszani a hóban, hóembert építeni. Gyermekek voltunk, fiatalok voltunk, erre a korra mindenki örömmel emlékezik, a nehézségeket elfelejtettük.” Betlehemezők alkonya Kézdivásárhelyi diákként előbb a régészet keltette fel érdeklődését, több megyei ásatáson is részt vett, majd a néprajzi gyűjtés, az etnográfia felé fordult. Kakas Zoltán autodidakta módon, ismert etnográfusokkal kapcsolatot tartva, a húsvéti néphagyományoktól, tojásírási szokások tanulmányozásától jutott el a betlehemezésig. Balázs Márton Adatok Háromszék vármegye néprajzához című kötetében öt betlehemes játék leírásáról olvasott, e leírás arra is utalt, ennek jó hagyománya volt Háromszéken is. Erre vonatkozóan több emléket, köztük lemhényi feljegyzést ő maga is talált 1974-ben Paizs Dénes bácsinál. A fiatal betlehemezők álarcosan, szerepek szerint beöltözve, házról házra járva, illetve templomban (ilyenkor kevesebb vicces elszólással) adták elő pásztorjátékukat, amely Szállást keres a szent család néven is ismert. A népi forgatókönyv szerint a várandós Mária Szent Józseffel elindul Betlehem felé, pihenőt keresnek, ám a király városon kívüli istállóba utasítja őket, ahol aztán megszületik a kis Jézus. A játékot szenteste adták elő a templomban, majd december 25-étől kezdődően házról házra jártak 9–13 fős csapatban, s a lakók megtiszteltetésnek érezték, hogy bekopogtak hozzájuk a betlehemezők. Háromszéken 1990 előtt már nem volt betlehemezés, a pártállam hatóságai „kiirtották” azt, mert veszélyesnek, bűnnek tartották, hiszen több évszázados néphagyomány, közösségi érték. Viszont megmaradt Gyimesben, ott megszakítás nélkül betlehemeztek, egy-egy településen akár tíz csoport is. Nagypatakon, Hidegség szomszédságában Kakas Zoltán találkozott olyan adatközlővel, aki legalább tízszer járt az elvtársaknál Csíkszeredában, amíg azok jóváhagyták a pásztorjáték bemutatását. S ha nem bólintottak volna rá, vélhetően az sem tántorította volna el őket. Ráadásul a gyimesi vezetés is volt annyira „rugalmas”, hogy nem szaladtak azonnal jelenteni a megyei pártbizottságnál, ha valakik például Jávárdiban megtanulták és előadták a betlehemest. S hogy még a diktatúra idején láthatta az autentikus, gyimesi betlehemezőket, meghatározó élménye, ma is meghatódik, amikor erre gondol. Gyönyörű hangokat hallhatott, meg is hurcolták az egyik csoportot miatta – emlékezik vissza Kakas Zoltán. Besúgták őket, majd behívták a szereplőket a rendőrségre, ám Gyimesközéplok párttitkára ismerte a sepsiszentgyörgyi néprajzost, s közölte a rendőrökkel, „nem magyarországi, tőle nem kaphatnak kávét”, s kérte őket, ne zaklassák a betlehemező csángó fiatalokat.
A rendszerváltás előtt Kakas Zoltán gyimesi betlehemezőket fotózott, filmezett, hanganyagot gyűjtött, majd 1990 után keresni kezdte Háromszéken is azt, amiről Balázs Márton is írt, feljegyzések, énekek, szövegek, adatközlők után kutatva. Berecki adatokat talált, de gyűjtött Kovásznán, s még baróti anyagra is bukkant (ott érdekes módon dupla szereposztásban adták elő), a kottázásban Török Csorja Viola segítette. A legrégebbi háromszéki pásztorjátéknak a kézdiszentlélekit tartják, az 1600-as években jegyezték le, szövege meg is jelent a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben még az ötvenes években. Kézdikőváron is ismerték a betlehemes játékot, az ottaniak is emlékeztek szövegrészekre, fénykép került elő az 1930-as évekből. A betlehemezők egyébként szerették fényképeztetni magukat, gyakran a Kézdivásárhely körüli falvakból beöltözve gyalogoltak be a városi fényképészhez. Érdekes színfolt, hogy 1990 után betlehemező kőröspatakiak beöltözve, álarcosan utaztak busszal Kézdivásárhelyig, onnan pedig Torjára indultak gyalogosan, hogy ott is előadják játékukat. A betlehemezést Kakas Zoltán kezdeményezésére felújították Bereckben, Kézdiszárazpatakon, Kézdikőváron – itt közel száz háznál mutatták be egyetlen karácsony alkalmával, a pásztorok szerepét lányok játszották, mert fiú nem jelentkezett – és Kézdiszentléleken (napjainkban ez az egyedüli hely, ahol még előadják). Tud Kőröspatakon előadott pásztorjátékról, illetve Gelencéről is kapott erre utaló jelzéseket. E néphagyomány nem csak római katolikus vidékek jellemzője, Háromszéken kézdimárkosfalvi református fiatalok is beálltak a betlehemezők körébe, szép sikerrel. Ezt más közösségekben is megtehetnék, bizonyosan örömmel fogadnák az ott élők – teszi hozzá Kakas Zoltán.
Az 1990 utáni felélesztési próbálkozások után újra kiveszni látszik a betlehemezés, annak ellenére, hogy mind a játékot próbáló fiataloknak, mind a falvak lakóinak közösségi élményt jelenthetne. Régebb szenteste előtt legalább egy hónappal elkezdték tanulni, a fiatalok összejártak, énekeltek, ruhákat, jelmezeket készítettek. A pásztorjáték „kényeskedés” miatt bukott el, lényegtelen kifogások okán, akadtak, akik azt mondták, nem összefüggő a szöveg, nem érthető, nem tudják, mit keresnek ott a román szavak, és maguk az érintett katolikus papok sem értettek egyet abban, szükséges-e vagy sem a betlehemezés. A pásztorjáték mindenki részéről áldozatot kíván, a szereplőkéről is, ám őket lehet ösztönözni – teszi hozzá. Hatalmas érték, három-négy évszázados múlttal, ezt minden szinten támogatni kellene.
Távol a tárgyaktól
Kakas Zoltán most a Beszélő kövek című anyagát gondozza, szerkeszti, illetve rájött, számos sziklát újra kell fotóznia, Putnától Vaskapuig, illetve Szaploncától Hârșováig, s ez nem egyszerű feladat. Válogatásának egy korábbi változata a kétezres évek elején digitális formában már megjelent. A „beszélő kövek” egyébként olyan sziklák, kövek, kavicsok, amelyekhez népi mondák, legendák, hiedelmek és mindenféle rítusok fűződnek, ez utóbbiakat összegyűjtve korábbi kiadványában százat mutatott be, de azóta már százötvennél tart, fényképes néprajzi gyűjtésének újabb változatát most készíti, bővített anyagából pedig fotókiállítást, kötetet tervez. Mostani karácsonyát ugyanott tölti – miként az előző esztendőkben is –, mint a hetven évvel ezelőttieket: a maksai szülői házban 94 esztendős édesanyjával. Ma már az ajándékozás is nagyon egyszerű, jelképes. „Ebben a korban már nem kívánunk tárgyakat magunk köré, még könyvet sem, tele vagyok azokkal” – mondja Kakas Zoltán otthoni, kötetek százaiból épített bástyájából. „Hálát adok az Úrnak, hogy édesanyám létezik, és őt szolgálni nagy dolog. Én is örvendek, hogy létezem, elmehetek a templomba.” A gyermekkori és a mostani karácsonyok között óriási a különbség, nagyon rányomja a bélyegét a fogyasztói társadalom, „a gyermekeknek annyi kocsit vesznek s akkorákat, hogy már az sincs, ahová tenni, legalább tudnák továbbadni azokat”. Megjegyzi, újabban kifogásolják a díszkivilágítást is, „amely olyan sincs, mint volt, hát én nem is kérnék belőle, a lelkünkben kellenének az ünnepi fények. Mert a lélek díszkivilágítása nem fényszennyezés, és ott fenn is sokkal jobban látszik...” Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csender Levente: A forradalom hőse (Karácsony)
Előd nagybátyámmal együtt jártuk az erdőt. Állandóan a medvéket hajtottuk a kutyákkal. Zavartuk ki a ciherekből, nem hagytuk őket békén.
Elődöt egyszer majdnem széttépte egy hím, két hétre meg is némult az ijedtségtől, de aztán, hogy újra megszólalt, továbbra se nyugodott: állandóan zaklatta őket, mintha be akarta volna bizonyítani, hogy Nyúládban ő a király. Egyszer bementünk a sűrűbe, befeküdtünk egy fenyőgallyakból összehordott medvevacokba. Előd az anyamedve, én meg a bocs heverésébe. A két kutyát a lábunkhoz fektettük és vártuk, hogy megjöjjenek. Az volt Előd terve, hogy ha észrevesszük, hogy jönnek, szembeugrasztjuk velük a kutyákat. Ezen a cselen jót derült, de én nagyon féltem. Előd látta rajtam a majrét, de engem is kinevetett. Megkönnyebbültem, mikor kikászálódhattunk épségben, és még mindig nem jöttek meg a medvék. Nagybátyámat nagyon merésznek tartottam, de az igazi király mégsem ő volt. Az igazi király a faluban lakott, én is ismertem, Liviunak hívták, ő volt a milíciaparancsnok. Mikor odakerült, magyarul egyáltalán nem beszélt. Besztercei román volt, magas, sportos ember. Sokakat vert meg csak úgy, mert olyan kedve volt. A helyiek nem is nagyon szerették. A községet, meg a hozzá tartozó öt falut saját királyságának tekintette, olyan királyság volt ez, ahol csak a királynak lehetett igaza, s nem lehetett panaszra menni sehova. Például bement Márton bácsihoz, rámutatott két fára, hogy arról a termés kell neki, Márton bácsi hozta a kosarat, leszedte a gyümölcsöt, és elvitte neki, persze, ellenszolgáltatás nélkül. Vagy valaki fát hozott az erdőből bárca nélkül, ő megfogta, az illetőt megbüntette, a fát meg a saját udvarába vitette, az illetővel fel is vágatta és eltüzelte. Mert az járt a királynak. Ha valakit meg akart verni, kihívatta a milíciára, és addig verte, míg el nem fáradt. Az már a jó oldala volt, mikor egy embert úgy megvert, hogy ágyban fekvő beteg lett, az ember fel akarta jelenteni, ő elment hozzá és felajánlotta, hogy fizet, csak ne jelentse fel. Akiket ok nélkül vert meg, gondolkozhattak, hogy mit csináltak, nem szóltak-e valamit a vendéglőben, ami nem tetszett Dorinának, a milicista feleségének, akit benyomott oda pultosnak, s ha bárki olyant szólt, adta a drótot az urának, s ment az illetőnek az üzenet, hogy Liviu várja. Azokat is ő verte, akik át akartak szökni a határon, de elkapták és visszatoloncolták. Őket már kopaszra nyírva, és félig agyonverve hozták vissza, Liviu csak a kezelést folytatta, mindig eszükbe juttatva, hogy Romániában élni a legjobb hely. Nekik naponta kellett jelentkezniük abrakért. A tenyerüket meg a talpukat verte gumibottal, mert az iszonyatosan fájt, de nem látszott. Az emberek megszokták, mint annyi mindent, és eszükbe se jutott, hogy ennek egyszer vége lesz. Maguk is meglepődtek 1989 decemberében.
* December 22-én Előd épp készülődött a kultúrházba színdarabot próbálni, mert tizennyolc éves múlt, besorozták katonának, s olyankor a regruták bált szerveznek, előtte színdarabot adnak elő, s annak a próbájára készülődött. Miközben öltözött, hallgatta a rádiót, a híradóban mondták, hogy a Ceaușescu-rendszer megbukott, és szabadság lesz, meg azt is bemondták, hogy Temesváron lőnek, és sok halott van. Mentek be a szomszédok, ők is hallgatták a rádiót, nem nagyon tudtak mit kezdeni a hírekkel, de érezték, hogy fontos dolog történik. Estefelé a fiúk együtt mentek ki a központba. A vendéglőben bedobtak egy sört, akkorra már ott voltak a szónokok, akik fölálltak az asztalra, és mondták, hogy a kommunistákat ki kell vetni az ablakon, és hogy jön a nagy libertate. A szónokok között kommunisták is voltak. Előd csodálkozott, hogy miért akarják magukat is kivetni az ablakon, de ezzel aztán nem foglalkozott, mert elragadták az események. A szónokok biztatására lementek a Néptanácshoz, a Ceaușescu-képeket leszedték az épület minden termének minden faláról, a román feliratokat is letépték, a zászlókat kihányták, máglyán elégették. Közben megjöttek az ingázó munkások, és mondták, hogy Udvarhelyen is ég a milícia, meg hogy ki is nyírtak pár milicistát, de a szekusok nagy része elmenkült. Egyre szaporodott a központban gyülekezők száma. Tíz óra körül már több mint háromszázan voltak a sötétben. Lementek a templom elé, gyújtottak egy-egy szál gyertyát a temesvári halottakért, elmondtak egy miatyánkot is. Valaki azt mondta, hogy menjenek a milíciára, mert ott vannak a fegyverek. A tömeg elindult, mert senki nem bízott a milicistákban. Mondták, hogy nem jó az, hogy ott vannak a román milicisták, fegyverrel a kezükben, mert az elmenekült szekusok bármikor jöhetnek, és Liviuék biztos kiszolgálják őket. Az járt a fejükben, hogy a karácsony szent ünnepe előtt vannak, olyankor az emberek a templomban tartózkodnak, s fegyverrel egy szekus az egész falut kiirthatja. Mert a rádióban mondták azt is, hogy terroristacsoportok garázdálkodnak az országban, és bárhol megjelenhetnek. Jóformán nem is ismerték azt, ki az a terrorista, meg hogy mit jelent maga a szó, de olyan fenyegetően hangzott, hogy elindult a tömeg le a milícia épületéhez. Voltak már vagy 350-en, felszólították a milicistákat, engedjék meg, hogy 4-6 ember őrt álljon a fegyvereknél. Vasile, a parancsnokhelyettes azt mondta, hogy ő az emberekkel és a szabadsággal van, tőle azt csinálnak, amit jónak látnak, de Liviu volt a parancsnok, és ő nem egyezett bele. Ettől a tömeg bedühödött, és sokan benyomultak az épületbe, mindent kihánytak onnan is. Néhányan gyorsan felmentek Liviu szolgálati lakásába számon kérni egy s mást. Liviu megijedt, mikor az ajtaján dörömböltek. Érezte, hogy valahová sürgősen lépnie kell. Más út nem volt, csak az ablak. Kiugrott az első emeletről, de addigra már a tömeg körbevette az épületet is, Előd is ott állt lenn, s meglátta, hogy Liviu repül, odalépett és ő is hozzá. Liviu erre a fogadtatásra azért nem számított. A hangosan közeledő felhergelődött tömeget látva futni kezdett, ugrált át a kerítéseken, elég sokan vetették utána magukat, mint a kutyák, és aki utolérte, ütötte. Előd nem futott utána, ő inkább néhányadmagával lement a pincébe, betörték a fegyvertár ajtaját, és adogatták ki a fegyvereket. Száztizenöt puska és néhány szalagos gépfegyver volt a raktárban. Nem értették, hogy miért kell egy község milíciáján ennyi fegyver legyen. Ennyire féltek tőlük? Eldöntötték, hogy viszik a Néptanács épületébe, biztonságba helyezik, és őrséget állítanak, ahogy eredetileg tervezték. Fölálltak láncba és adogatták kézről kézre kifelé a zsír új karabélyokat. Mire kijöttek a pincéből a fegyverek kiadása után, látták, hogy a puskákat senki nem a Néptanács épületébe vitte, hanem mind bedobálták a tűzbe. Mintha megijedtek volna a gyilkolásra alkalmas vasaktól. Elődék nem ezt akarták, de hát mit tudták az elején, hogy a többiek a sor végén mit csinálnak. Az már nem volt kontroll alatt. Ott már nem lehetett azt mondani, hogy te ezt vagy azt csináld, mindenki azt csinálta, amit jónak látott. Ez volt a szabadság első jele. A fatusok leégtek, a vascsövek felizzottak. Akkorra már az épület is lángot vetett. Előd egy karabélyt a kabátja alá dugott, az egyik lőszeres ládából egy jó marék golyót is elrakott. Elfogta a szabadság könnyű mámora, fülében csengett, amit a vendéglőben hallott, hogy félre kell tenni a kommunistákat végleg, uralkodtak eleget. Nem az egy sörtől, az új érzéstől volt mámoros... Égett a milícia, égtek a zászlók, a dossziék, a fegyverek, az egész múlt égett, úgy tűnt, hogy vége annak a hosszú nyomasztó érzésnek, hogy velük bármit megtehetnek, uralkodik rajtuk valaki, és akkor is igaza van, ha nincs, és nekik akkor sincs igazuk, ha van. Nagyon megkönnyebbült attól is, hogy egyet bevághatott Liviunak. Tartozott ennyivel valami régi ügy miatt. Friss hó volt, és telihold. Úgy világított, mintha nappali fény lenne, és olyan könnyűek voltak a léptei, hogy szinte elszállt, minden súly lekerült róla, kezében volt a karabély, ami a földön tartotta. Ment hazafelé a hosszú havas utcán, és énekelte, hogy nem kell nékem se fegyver, se golyó, elég lesz a puskapucoló. Hazaérve benyitott az ajtón, és mondta, hogy most szabadság is van, fegyver is van, nem kell félni többet a medvéktől. Nagyanyám ijedten kunkorodott fel az ágyból, Nagyapám is felült, de ő higgadtan azt mondta, hogy ahonnan elhoztad azt a puskát, oda tedd vissza, mert ebből neked bajod lesz. Előd hősködött, hogy most már nem kell félni a medvéktől, már nemcsak Ceaușescu szabad vadássza, hanem majd ő rendet tesz fenn a havason, és ő azokat a medvéket, amelyek az ő marháikon híztak fel, sorjában kilövi, és nem kell kínosan örülni többet, hogy a helikopterről puffogtató Secretar General... mackótalpas ebédjéhez hozzájárulhatnak. A karabély azzal az érzéssel töltötte el, amire régóta vágyott, biztonságot adott. De ez az érzés nem tartott sokáig. Másnap bemondták a rádióban, hogy akinél fegyver van, szolgáltassa vissza. Előd sokat gondolkodott azon, hogy el kéne ásni valahol egy zsákban, de aztán mégis inkább visszavitte. Nagyanyám is megnyugodott, amikor eltakarította a háztól a bürrögtetőt. Mikor az ideiglenesen felállított gárda tagjainak leadta a karabélyt, mondták neki, hogy Liviu az éjszaka folyamán meghalt az egyik kertben. A sok ütéstől olyan súlyosan sérült, hogy belehalt. Elmehetett volna előző délután, szóltak neki, hogy jobb, ha elmegy, de ő maradt, az ő választása volt. Vasilét senki se bántotta, mert ő sem bántott senkit. Kicsit megdermedt a világ a nagy mámor után. Jött a karácsony. Az első szabad karácsony a gömböcös töltelékes káposztával, lecsipecsivel, cikakáposztával, zengett a Mennyből az angyal, s a székely himnusz meg a magyar himnusz a templomban, ami azelőtt évtizedekig nem volt. Hosszú téli esték következtek, mindenki várta, hogy mi lesz. A levegőben még érződött a hullaszag. Ceaușescut, Elenát is kivégezték. Zetelakán a parancsnok, Gabi Danaila, miután hasba lőtt egy embert, ijedtében magát lőtte meg. Udvarhelyen román és magyar áldozata is volt a forradalomnak. De ezeket valahogy akkor nem érezték nagy veszteségnek. A rádió beszámolt, hogy országszerte több mint ezer civil is életét vesztette. Jött az újév, kicsit alábbhagyott a lendület, friss szelek fújtak, de azok nemcsak jót hoztak.
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Karácsonyi sokadalom és cipődoboz-akció a Téglásban
A szeretet ünnepe így lett szép
A nagysikerű adventi szavalóverseny után e héten tovább fokozódott az ünnepi hangulat a Dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban, ahol szerda délután került sor a hagyományos karácsonyi sokadalomra.
A Winkler család jóvoltából már a hét elején meghozta az angyal a hatalmas karácsonyfát: egy gyönyörű ezüstfenyőt, amit a diákok, pedagógusok gondos keze díszített fel. Ennek tövében kezdődött szerdán a sokadalom, melynek első mozzanataként számos osztályközösség mutatott be ötletes karácsonyi jelenetet, népi játékot, manó táncot és Lengyel Izabella zenetanárnő munkájának köszönhetően gyönyörű karácsonyi dalok is elhangzottak. Az ünnepi műsor a hála jegyében kezdődött. Balogh-Botár Károly-Csaba igazgató-helyettes örömmel mondott köszönetet a kollégáknak, diákoknak, akik az idei tanévben is számos nagysikerű rendezvénnyel öregbítették az iskola hírnevét. És nagy-nagy köszönet illette a szülőket, akik bizalmuk és önzetlen munkájuk mellett anyagiakban is támogatják az iskolát. Idén a két százalékos adófelajánlásokból 9300 lejt kapott az iskola, melyből a gyermekek versenyekre, táborokba való utaztatását, díjazását és számos egyéb tevékenységét sikerült támogatni – számolt be az igazgató-helyettes, örömmel jegyezve meg, hogy a legnagyobb ajándék az intézmény számára az a sok mosolygó gyermek, akiket az angyal oda ültetett a gyönyörű iskolai karácsonyfa alá. A gyermekek pedig igazi ajándékként mindent beleadtak, hogy örömet szerezzenek a jelenlévő szülőknek, tanáraiknak, társaiknak. Az effajta igyekezet a pedagógusokban is munkálkodott. Az osztályközösségek műsorának összeállításán túl, hatalmas tányér süteménnyel lepték meg azokat az osztályokat, illetve óvodai csoportot, akik a legötletesebben díszítették ki tantermük ajtaját. – Az idei adventben ajtódíszítő-versenyt is hirdettünk, és igazán nagyszerű díszek készültek. A zsűrizést Márton Enikő és Gergely Mónika iskolai titkár nénikre bíztuk, a díjként szolgáló süteményeket pedig jólelkű nagymamák sütötték: Judt Borbála, Both Mária, Popa Magdus és Gáspár Juliánna – vezette fel a díjkiosztást Csatlós Erzsébet-Zsófia tanító néni, átnyújtva a díjat a nagycsoport, a IV. A, az V. B és X. MI osztály képviselőinek. A következő bő egy órában verssel, dallal, tánccal, jelenettel fokozták az ünnepi hangulatot a diákok. – Ilyenkor igyekszünk műsorba foglalni mindazt, ami iskolai tevékenységeinket illusztrálja, így német dalokat és reneszánsz táncot is előadtak diákjaink – fogalmazott Lengyel Izabella tanárnő, a rendezvény fő szervezője, aki a tanító-kollégákkal és a Hauer Erich Diáktanáccsal közösen készítette elő az idei sokadalmat, hálás szívvel köszönve meg mindannyiuk munkáját. Az ünnepi műsor immár hagyományosan a Csendes éj eléneklésével zárult, melybe az iskola kórusa mellett a jelenlévők apraja-nagyja: tanárok, szülők, testvérek, nagyszülők is bekapcsolódtak, igazi nagycsaládi hangulatot teremtve.
Ezt követte a kirakódó-vásár, melyen hihetetlenül változatos portékát kínáltak a diákok. A kézműves tárgyak különlegességeként említendő, hogy többnyire újrahasznosítással készültek: papírból, textil-maradékból, gombból, fagylaltpálcikákból stb. A végtermék viszont minden esetben csodálatos lett. A szülők, pedagógusok kövérre tömték táskájukat, tarisznyájukat a vásári portékával. És közben senki nem maradt éhen, hiszen kisebb és nagyobb diákok egyaránt gondoltak a gasztro-termékekre is: mutatós süteményeket, jókora pizzaszeleteket kínáltak a vásári forgatagban. Így aki ott volt, jól lakhatott, és a szíve is csordultig telt örömmel.
Csütörtökön – a sokadalom másnapján – tovább fokozódott az ünnepi hangulat. Ezúttal Oprisa Melinda óvónő kezdeményezésére került sor a cipődoboz-akcióra. – Eredetileg a rászoruló gyermekek számára kezdtünk ajándékot gyűjteni, de akkora volt a lelkesedés, hogy általánosítottuk a felhívást, és az iskolánkban tanuló valamennyi óvodás és kisdiák ajándékcsomagot adott, illetve kapott egy-egy társától – számolt be Oprisa Melinda, egy kedves idézettel mutatva rá, hogy boldoggá tenni másokat nem nehéz feladat, csupán szeretet kell hozzá, tisztelet, s naponta pár kedves szó. Az ajándékosztás megszervezésébe is lelkesen kapcsolódtak be a tanító- és óvónők. Még egy dallal is készültek, hogy megénekeljék ragyogó szemű kis tanítványaikat. Oprisa Melinda pedig Borsai Mária Varázskorona című meséjével lepte meg a népes gyermeksereget, rávezetve őket az önzetlen ajándékozás örömére. A nagy izgalom csillapítása végett egy adventi játékra is sor került, majd valamennyi osztályközösség átadta ajándékait az alatta járó évfolyamnak. Virág Ádám Petőfi-ösztöndíjas fiatal még további meglepetéssel is szolgált. A Palánta Sorsfordító Alapítványnál nyert pályázat nyomán kedves mesekönyvvel, színezővel, illetve CD-vel ajándékozta meg a gyermekeket. Ennyi örömteli pillanat után szinte harsogva csendült fel az iskola aulájában a Mennyből az angyal és a szívből jövő jókívánság: Boldog karácsonyt mindenkinek! Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)

Az egyházi sajtós cipőjében: Kiss Gábor számára a megismerés éve volt 2017
Két hét alatt végigutazni az Erdélyi Református Egyházkerület jelentős részét, nem kis feladat. Emberpróbáló szembesülni a tetőtlen templomokkal, fákkal benőtt szószék látványával, és kivételes ajándék kis gyülekezetek csodatevő erejét megtapasztalni. Kiss Gábor, az egyházkerület sajtóreferense fotográfusként kereste az erdélyi református templomok ajtóit, ablakait, és szervező-sajtósként élte meg a reformáció 500. évfordulójának megannyi ünnepi rendezvényét.
Templomajtók, ablakok lóhalálában
Az erdélyi műemlék templomokat már sokan sokszor fényképezték, de talán még soha ilyen célirányosan: ajtókat és ablakokat. Ami kósza ötletként indult Ballai Zoltán gazdasági tanácsostól, az termékeny táptalajra lelt a munkatársakban, és végül egészen gyorsan megvalósult: a Protestáns Teológiai Intézet tekintélyes méretű tűzfalát templomok kapui, ablakai díszítik ma már. Kiss Gábor, az egyházkerület sajtóreferense a Szamos-hátságot, Kalotaszeget járta be, kolozsvári, székelyföldi, marosvásárhelyi templomokat fényképezett, Székelykeresztúr és Székelyudvarhely környékét szinte településről településre, továbbá a Hunyad megyei romtemplomokat is lencsevégre kapta.
– Rájöttem, hogy bár rengeteg helyen jártam az elmúlt években, még mindig egy csomó templomot nem ismerek. Nem kértem, hogy nyissák ki a templomot, kívülről kellett fényképezzem az ajtót, ablakot, ehhez van most már egy szolgálati létrám. A létrával bevonultam, felállítottam, szemből lefényképeztem az ablakot, hogy ne torzítson a perspektíva, aztán összecsuktam a létrát és irány a következő falu. Mindezt nagyon gyorsan, sürgetett az idő. Székelydályán kinyitották a templomot, a fotózás után bementem, a sietségben is engedélyeznem kellett magamnak negyedórát a páratlan freskókra.
A székelydályai templom különleges freskói
Kolozsvárt nagyon jól ismerem, azt hittem, meglepetést már nem hozhat. Most, hogy csak arra figyeltem, a bejáratát érdekesen láttassam, a sajátos hangulatú Kakasos templomnál rájöttem, milyen szépen kialakított az ajtó háromszöge, és hogy felette már van öt ablak, ami bekerül a képbe, ha azt a háromszöget beveszem. A hidelvei elég nehézséget okozott, mert főúton van, nincs hely mozogni, ablakot nem is nagyon tudtam fényképezni, a létrát nem lehetett felállítani. Nem állhattam meg az átjárón, folyamatosan figyeltem a forgalmat, kettőt hátraléptem, kettőt előre, ha jött az autó. Ahhoz, hogy minél kevésbé torzuljon a kép, fix objektívet használtam, vagyis a látószögem is korlátozva volt.
Több mint 70 ezer kilométert vezettem az idén
– Nekem egy kicsit a megismerés éve volt az idei, jóval 70 ezer km felett vezettem. A saját szervezéseinken túl igyekeztünk mindenhova eljutni, ahova meghívták a püspök urat. Rengeteg gyülekezetet ismertem meg, ezek az alkalmak általában egészen jó keresztmetszetei annak, hogy milyen gyülekezeti élet zajlik ott, ahova eljutunk. Nagyon hamar meglátszik, hogy a gyülekezet tényleg él, dolgozik, szeretné, hogy az a templom vagy gyülekezeti ház megújuljon, vagy csak úgy megnyertek egy pályázatot és ha már lehetett, meg kellett csinálni. Nagyon sokfélék a gyülekezetek, semmiféle sémát, receptet nem lehet találni, amitől jobban vagy kevésbé összeforrottan működik egy-egy közösség. A gondnoktól és a lelkipásztortól függ. A székelyföldiek például híresen nem templomba járók, de ha valami történik a gyülekezetben, ott vannak és segítenek. Kalotaszegen a leginkább templomba járók az emberek (Zsobokon a legnagyobb a templomlátogatottság), viszont ebben a régióban elég sok konfliktushelyzet alakul ki egy-egy lelkész megválasztása kapcsán.
Unokán már olyan kicsi a gyülekezet, hogy nem tud eltartani egy lelkészt, mégis önerőből, minimális segítséggel gyönyörűen felújítottak egy kicsi templomot, ahova az ünnepségen nem lehetett beférni. Mert hazajöttek. Azok is, akik elköltöztek, azok is, akik Szászrégenben vagy a Mezőség felső csücskében élnek, azok is, akik Kolozsváron élnek. Ott láttam először, hogy nem is feltétlenül a lelkészen múlik, mi történik egy gyülekezetben. Unokán van egy nagyon erőskezű gondnok, aki odaállt és tette a dolgát akár ott volt a lelkész, akár nem.
A kristyori romtemplom és szószéke
Az egyházi sajtó kötelék
Az egyház sajtója által értesülhetnek a történésekről a saját gyülekezetükből elszármazottak, akik érzelmileg továbbra is kötődnek a templomhoz, a gyülekezethez, a padhoz. Főleg Facebookon kerülnek elő ezek a történetek, a hozzászólásokban leírják sokan: itt konfirmáltam, itt kereszteltek, itt kötöttem házasságot, és milyen öröm számára, hogy látja egykori gyülekezetét. Arra törekszünk, hogy az események hangulatát átadjuk, így is rengeteg rendezvény van, ahova nem jutunk el, ketten dolgozunk a honlapon (reformatus.ro). Sokszor hiányolom, hogy nem lehet ott ülni még egy fél napot, ráérősen beszélgetni a presbiter nénivel, bácsival, vallásórás gyerekkel.
Hitvallásról „reformátusul, unitáriusul, katolikusul”
– Máris itt a következő esemény: jövőre 450 éves a tordai ediktum.
– Amelynek leggyakrabban emlegetett mondata: a hit Isten ajándéka. Kitaláltuk, hogy 2018 refo 500+1 év legyen és a hitvallás éve. Ezt a témát minden felekezet feldolgozhatja, így a négy történelmi egyház ugyanazt az évet ünnepelheti, és ezen az egységes fellépésen belül mégis mindenki a maga hitvallásával foglalkozhat. A református egyháznak ott a heidelbergi káté, a második helvét hitvallás, az apostoli hitvallás. Teológiai tanárokat kell bevonni a munkába, akik a gyülekezetek számára útmutatást, ajánlást dolgoznának ki. Majdnem 18 éves voltam, amikor konfirmáltam, kijelentettem ugyanis a szüleimnek, hogy amíg meg nem értem, mit fogadok meg a gyülekezet előtt, addig én oda nem állok ki. Megvolt az a luxusom, hogy „házipapom” volt, édesapával átbeszélgettük a kérdéseket. Nagyon nehéz, régi nyelvezet a hitvallásoké, amit nem biztos, hogy mindenki megért. A második helvét hitvallást szerintem nagyon kevesen értik, pedig egyházi életünk alapdokumentumaként folyamatosan hivatkozunk rá, de ha megnézzük, hogy a majdnem 300 ezer erdélyi református hívőből hányan olvasták, nem sokan lennének, alighanem csak a lelkészek. Milyen jó volna, ha ezekből is bizonyos részeket be lehetne emelni a vallásórákba, kátéórákba – mai nyelvezettel, aktuális, közérthető értelmezéssel. Gazdasági tanácsosunk, Ballai Zoltán mondta egy előadásában, hogy a hitvalláshoz nem úgy kell hozzáállni, mint egy imához, hogy elmormogom magamban, a hitvallás nagyon erősen kéne üssön, azt kiáltani kell, hangosan a külvilág felé megmutatni. Ezt márpedig nem lehet úgy, hogy közben nem is igazán értjük. Az 500. évforduló kapcsán mind a heidelbergi kátéval, mind a második helvét hitvallással elég sokat foglalkoztak, de ez inkább arról szólt, hogy újrafordították, kiadták. Most új értelmezést kellene adni a hitvallásoknak, a lelkészek kezébe adni a témákat, amelyeket ők aztán feldolgozhatnak a gyülekezetekben. Ajánlani fogjuk, hiszen szép lenne, hogy ez evangélikus, unitárius és katolikus részről is megvalósuljon. Szabadság (Kolozsvár)

Bizakodó építkezés, kritikus empátia
Tervek a Domokos Géza Egyesületnél
Jövőre kilencvenedik életévét töltené Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó alapító igazgatója, így a róla elnevezett Egyesület részére 2018 értelemszerűen Domokos Géza Éve, derül ki a szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményből. Egy esztendővel később, a Kriterion ünnepli fennállásának 50. évfordulóját, így a Domokos Géza Egyesület a Kriterion Évének tekinti 2019-et.
„Idén szeptemberben az Egyesület Sepsiszentgyörgyön szervezte meg az Egy értékrendszer életképessége a 21. században – Domokos Géza és a Kriterion könvkiadó értékrendje című kerekasztal-beszélgetést, amelyet 2018-ban tető alá hoz Bukarestben is”, olvasható továbbá a közleményben. Hasonló címmel előadást és vetítést szerveznek továbbá Amszterdamban, valamint Athénben. Tavasszal időszerű témakörökkel folytatja éves munkálatait a harmadik kiadását megért, és az Egyesület keretében működő Dioméd elnevezésű szakmai műhely (think-tank). Újdonságként Gáspár Antónia Kamilla egyesületi munkatárs természetközpontú multimédiás előadássorozattal keres föl tömb- és szórványbeli óvodásokat, kisdiákokat jövő tavasszal és ősszel. Szintén ősszel kerül sor a Domokos Géza- és Domokos Géza Egyesület-díjak Gálája harmadik kiadására, amelynek keretében, többek között, elismerésben részesül emberléptékű diplomáciai szolgálatáért (1988–1993) a nemrég elhunyt Coen Stork volt bukaresti holland nagykövet. Az előző évek hagyományához híven, elismerésben részesülnek a magyar-román, illetve román-magyar közeledést, párbeszédet kezdeményező és, főként, folytató projektek is.
„Az Egyesület részére a Kriterion Könyvkiadó Éve lesz 2019, hiszen a rangos művelődési intézmény létrehozásának 50. évfordulóját ünnepli. Ebből az alkalomból az Egyesület saját és társszervezésben tető alá hozott rendezvényekkel kívánja reflektorfénybe állítani a Kriterion gazdag és feledésre nem érdemesült szellemi örökségét. Folytatja az Egy értékrend életképessége a 21. században című kerekasztal-beszélgetéseket és vetítéses előadásokat erdélyi városokban, de a határokon túl is. Az Egyesület önálló tervei között szerepel Bartha Katalin Ágnes kolozsvári irodalomtörténész A Kriterion Könyvkiadó (1970–1989) interjúkban. Egy kutatás keretei című könyvének, valamint Domokos Géza Igevár. Kriterion-történet tizenhat helyzetképben elmondva című kötetének (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000) lefordítása és publikálása holland nyelven”, áll a közleményben.
Az Egyesület felterjesztésére a Román Kulturális Érdemrend lovagi keresztjét kapta fennállásának 45. évfordulója alkalmából a könyvkiadó Klaus Johannis román államfőtől 2015 novemberében.
„Bizakodva építjük tovább névadónk szellemi hagyatékát, és kritikus empátiával viszonyulunk a világ történéseihez” – nyilatkozta Domokos Péter egyesületi elnök. Szabadság (Kolozsvár)

Karácsonyvárás Nagyenyeden
A kereszténység második legnagyobb ünnepe (húsvét után) ma már szabad örömnapokat jelent a legtöbb családban. Nagyenyed lakossága is a készülődés időszakát éli, ennek látható nyomai vannak a város terein és intézményeiben.
A gyerekek, fiatalok ügyes lábakkal jól gyakorolható kikapcsolódási lehetősége a korcsolyázás. A helyi tanács által üzemeltetett korcsolyapálya már napokkal ezelőtt elkészült a városközpont közelében található kis park mögött. Hamar akadtak csúszkálni vágyó fiatalok is. A kisiskolás Zudor Mezei András szerint nagyon jó a pálya, és ő többször is el fog jönni korizni. A zenei kíséret is jó, nem túl hangos. Korcsolyát is lehet kölcsönözni záros határidőre öt lejért, a belépti díj pedig szintén annyiba kerül. A pálya január végéig üzemel.
A havat és a téli hideget hiányolják a városlakók, mert szeretnének havas karácsonyt. A néphiedelem szerint amennyiben nincs hó és hideg karácsonykor, húsvétkor hideg lesz és havazni fog. A javíthatatlan optimisták szerint viszont az a jó, hogy karácsonykor már egy „kakaslépéssel” megnyúlik a nagyon összeszorult nappal.
A Bethlen-kollégiumban is vakációs és karácsonyváró a hangulat. Sok vidéki bentlakó tanuló már hazakészül az ünnepekre, de a karácsonyi ünnepi műsorokon még szívesen részt vesznek a szülőkkel és tanáraikkal együtt. A műsorokat a különböző tagozatok (elemi, általános és líceumi) külön-külön szervezték, a legnépszerűbb a líceumi műsor volt, amit a hagyományoknak megfelelően a tagozatkezdő osztályok, ezúttal a három kilencedik mutatott be. Színdarabbal indult az előadássorozat Fodor Katalin tanárnő rendezésében, majd következett a kilencedikesek karácsonyi műsora (Lázár Emőke tanár irányításával), amelynek fénypontja az újraalakult kórus fellépése volt Szabó Zsombor zanetanár vezetésével. A vegyeskórus ezúttal is nagyszerű programmal rukkolt elő, kánonban előadott műsorát vastaps követte.
Végül felolvasták az osztályok anyagi hozzájárulását, amit a református iskolák és az ukrajnai magyar közösség támogatására szántak. Szőcs Ildikó igazgató így fogalmazta meg a nap tanulságát: karácsonykor fogjuk meg egymás kezét, mert mindnyájan a „nagycsaládban” egymáshoz tartozunk. Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)

Karácsonyi együttlét a Gondviselés Egyesületnél
A fogyatékkal élő felnőtteket foglalkoztató Gondviselés Egyesület az előző évekhez hasonlóan idén is megszervezte meghitt karácsonyi ünnepségét az egyesület központjában, szeretetben gazdag kis közösségében. Az énekszó és versek mellett elhangzottak a fiatalok személyes jókívánságai is az újévre vonatkozóan. „Jó nekünk itt együtt lenni, mert itt barátokra találtunk”, „Kívánjuk hogy mindenki boldog és egészséges legyen a következő évben is!”– fogalmaztak a résztvevők.
Mint minden évben, idén is megtiszteltek jelenlétükkel az RMDSZ szervezet képviselői Makkai László hidelvi kerületi elnök vezetésével, aki kedves, bíztató szavakkal köszöntötte a közösséget és a munkatársakat, hangsúlyozva, hogy van értelme a tevékenységünknek, a közös munkának, a jövőbeli terveknek. Makkai Laszló nemcsak bátoritó szavaival, hanem karácsonyi ajándékokkal is meglepte a kis közösséget.
Köszönjük az RMDSZ hidelvi kerületének, hogy több éve úgy morálisan, mint létfenntartásunkhoz szükséges eszközökkel támogatja az egyesület működését, lévén egyetlen ilyen jellegű magyar egyesület Kolozsváron.
Áldott ünnepet kívánunk mindenkinek!
A Gondviselés Egyesület munkaközössége Szabadság (Kolozsvár)

Használati útmutató a magyarországi anyasági és életkezdési támogatás igényléséhez
Két juttatás válik elérhetővé 2018. január 1-jétől a magyarországi családtámogatási ellátási formák közül a Magyarország közigazgatási határain kívül élő magyarok számára is. Az alábbiakban ismertetjük a támogatáshoz kapcsolódó fontos tudnivalókat.
A két támogatási forma az anyasági támogatás és a fiatalok életkezdési támogatása (Babakötvény). A Magyarország kolozsvári főkonzulátusa által lapunk szerkesztőségéhez eljuttatott tájékoztatás szerint anyasági támogatásra jogosult a Magyarország területén kívül született és ott élő magyar állampolgárságú, Magyarországon anyakönyvezett gyermek vér szerinti anyja, örökbefogadó szülője vagy gyámja.
A támogatás előfeltétele a magyar állampolgárságú gyermek külföldön történt születésének magyarországi anyakönyvezése. Örökbefogadó szülő, illetve gyám esetén a gyermek születését követő hat hónapon belüli jogerős határozat.
A támogatást igényelheti a támogatásra jogosult vér szerint anya állampolgárságától függetlenül, valamint az örökbefogadó szülő vagy gyám is. A kérelmet a gyermek születését követő hat hónapon belül lehet benyújtani. Az anyasági támogatás legkorábban 2018. január 1. napjától igényelhető a 2017. június 30. napja után született gyerekek esetében. Személyesen igényelhető a konzuli feladatokat ellátó hivatásos magyar külképviseleteken, Magyarországon az integrált ügyfélszolgálatoknál (kormányablakoknál), valamint postai úton (Magyar Államkincstár, 1081 Budapest, Fiumei út 19/A).
Magyar állampolgárságú gyermek esetén a kérelemhez csatolandó a gyermek magyar anyakönyvi kivonatának másolata, amennyiben a gyermek külföldön történt születésének hazai anyakönyvezése már megtörtént. Amennyiben az anyakönyvezés még nem történt meg, a magyar állampolgárságú gyermekének külföldön történt születését az anyasági támogatás iránti kérelem beadásával megindul a hazai anyakönyvezési eljárás.
Örökbefogadó szülő, illetve gyám által benyújtott kérelem esetén csatolni kell továbbá az örökbefogadást engedélyező gyámhatósági határozat másolatát, vagy a gyámkirendelő határozat másolatát.
A megállapított anyasági támogatást a Magyar Államkincstár folyósítja a döntés meghozatalát követő 8 napon belül a kérelemben megadott bankszámlaszámra, ennek hiányában a folyósítás postai kézbesítés útján történik, a kérelemben feltüntetett folyósítási címre. Az anyasági támogatás egyszeri ellátás, melynek gyermekenkénti összege 64 125 forint, ikergyermekek esetén 85 500 forint.
A fiatalok életkezdési támogatására (Babakötvény) a 2017. június 30. napja után született, Magyarország területén kívül élő magyar állampolgárságú, Magyarországon anyakönyvezett gyermek jogosult. Az életkezdési támogatás előfeltétele a magyar állampolgárságú gyermek külföldön történt születésének magyarországi anyakönyvezése. Igényelheti az életkezdési támogatásra jogosult gyermek szülője vagy az életkezdési támogatásra jogosult gyermek más törvényes képviselője. A kérelmet a gyermek születését követően lehet benyújtani. Az életkezdési támogatás legkorábban 2018. január 1. napjától igényelhető a 2017. június 30. napja után született gyermekek után. Igényelhető az anyasági támogatás igénylésével együtt a megfelelő formanyomtatványon, személyesen a konzuli feladatokat ellátó hivatásos magyar külképviseleteken, Magyarországon az integrált ügyfélszolgálatoknál (kormányablakoknál), valamint postai úton (Magyar Államkincstár, 1081 Budapest, Fiumei út 19/A).
Ha egyidejűleg anyasági támogatás igénylésére nem került sor, külön a vonatkozó formanyomtatványon igényelhető.
A kérelemhez magyar állampolgárságú, Magyarországon anyakönyvezett – vagyis a kérelem benyújtásakor már magyar anyakönyvi kivonattal rendelkező – gyermek esetén csatolni kell: a gyermek személyazonosító igazolványának hiteles másolatát; a kérelmező (szülő vagy más törvényes képviselő) személyazonosító igazolványának hiteles másolatát.
Örökbefogadó szülő, illetve gyám által benyújtott kérelem esetén csatolni kell továbbá az örökbefogadást engedélyező gyámhatósági határozat másolatát, vagy a gyámkirendelő határozat másolatát.
Életkezdési támogatásként jelenleg egyszeri 42 500 forint összegű támogatási összeg jár, amelyet a Magyar Államkincstár a gyermek részére nyitott életkezdési letéti számlán ír jóvá.
Részletes tájékoztatás, kérésre adható. A két támogatási formával kapcsolatban részletes tájékoztatást, illetve a szükséges adatlapokat a honosítást segítő szervezetek (Eurotrans-irodák, demokráciaközpontok) megkapták. Krónika (Kolozsvár)