Ellentmondásos, balkáni meghallgatás
A Beke-ügy a semmítőszéken
Hosszas szünet után – szeptemberben ugyanis halasztottak – október 27-én megtartották az első érdemleges tárgyalást az ún. Beke-ügy kapcsán a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszéken. Jelen volt Beke István és ügyvédje, Szőcs Zoltán igazoltan hiányzott, így őt szintén ügyvéd képviselte. A Beke István által szerkesztőségünknek eljuttatott „tudósítás” szerint a meghallgatás jellemző balkáni menetrend szerint zajlott, ellentmondásos, furcsa kérések és megállapítások hangzottak el.
Mint ismeretes, Beke István és Szőcs Zoltán, a terrorizmussal vádolt, de alapfokon felmentett, petárdák miatt elítélt székely fiatalok ügye nem zárult le, miután mind a két érintett, mind a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Ellenes Ügyészség (DIICOT) fellebbezett ez év áprilisában. Beke István szerint a tárgyalás majdnem órás késéssel kezdődött, majd ismét halasztottak fél órát a bíróság által kötelezett fordítói jelenlét hiánya miatt. Ami ez esetben szükségtelen volt, hiszen Beke az eltelt majd két év alatt soha nem igényelt fordítót. Szőcs Zoltán távollétét ügyvédje a franciaországi munkáltatója által kiállított igazolással bizonyította.
A bíró elsősorban arra volt kíváncsi, hogy Beke kíván-e új nyilatkozatot tenni, amire az jelezte, hogy fenntartja azt a vallomást, amit a táblabíróságon mondott. Ezt követően az ügyész kapott szót, elfelejtvén közölni, hogy a másodfokra javasolt bizonyítékok listáját a tárgyalás időpontjáig nem nyújtották be, ellentétben a védelemmel. Az ügyész is újabb nyilatkozatot akart Beke Istvánból kicsikarni, az eddigieket ellentmondásosaknak minősítve, majd kérte az alapfokú döntés felülvizsgálatát, a „helyzet újraértelmezését” az általuk bizonyítottak alapján. Kérte Hodor István ismételt kihallgatását, ugyancsak ellentmondásos nyilatkozatai miatt (az ügyészség minősítése), ellenben nem tartott igényt Bandi Szabolcs újbóli meghallgatására, őszintének tartva korábbi vallomását. Az ügyész közölte: a védelem által benyújtott bizonyíték, a petárdás cég vezetője és Beke István között Messengeren történt beszélgetés – melyben a vállalkozó jelezte, hogy küldi tartozását – nem elfogadható; az a megfelelő, ami a vádiratban szerepel. Továbbá azt is közölte, hogy a következő tárgyaláson benyújtja a bizonyítékokat arra nézve, hogy Szőcs Zoltán próbálta befolyásolni a tusnádi tanúkat (ezt már alapfokon megtették), ill. egy független fordítót: ez utóbbit is megpróbálta befolyásolni, hogy a számára megfelelő fordítást végezzen. Korábban a petárdás cég vezetője a táblabíróság előtt elismerte Beke állítását, hogy régebbi rendelést teljesített.
Beke ügyvédje kérte a védett tanú ismételt kihallgatását (mert a védelem és a bíróság egyetlen kérdésére sem válaszolt), és Bandi Szabolcs újbóli kihallgatását a bizonyítékokkal ellentétes nyilatkozatai okán. Azt is kérte, hogy a bíróság ellenőrizze: a védett személy azonos-e egy bizonyos tanúval, mert ha igen, ismételten sértik Bekéék jogait. Kérte továbbá, hogy az ügyészség bocsássa rendelkezésre az eredeti felvevőeszközt, az eredeti hanganyagot, annak átírását magyarra. És ami fontos: határozzák meg végre térben és időben a beszélgetés valódi időpontját, az eredeti hanganyag kriminalisztikai elemzését, a résztvevők azonosítását (akiket a nyomozóhatóság fordítója és Bandi Szabolcs azonosított, több esetben helytelenül és szakmai felkészültség mellőzésével). A kérések között szerepelt Radu Cătălina fordító (aki a hanganyagot fordította) kihallgatása, hiszen a táblabíróság alkalmazottja az alapfokú tárgyaláson megerősítette: a hanganyag alig 5 százaléka érthető. Szőcs Zoltán ügyvédje hasonlóan pontozott, majd elmondta, elfogadhatatlan, hogy egy ilyen ügyben az ominózus beszélgetés résztvevőit egy tanú és egy fordító azonosítsák, hogy a fordítás hiányos és hibás legyen, hogy egyébnek lehessen beállítani.
A bíróság a bizonyítékok elfogadására vonatkozó döntését elnapolta. A következő tárgyalás időpontja december 8. Bartos Lóránt / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kelemen: a román társadalom nem tudta levetkőzni a kommunista történelemszemléletet
Ünnepeinkről, a magyarokkal szembeni előítéletekről, a magyar-román államközi kapcsolatokról beszélgettünk az RMDSZ elnökével A politika belülről új kiadásában.
– Az utóbbi hetekben visszatérő témák voltak a magyar nemzeti ünnepek, egyrészt a március 15-ről szóló törvénytervezete miatt, másrészt október 23. miatt. Ünnepeinkkor rendszerint nyilvános beszédeket mondanak a politikusok, és ilyenkor nehéz újat mondani. Hogyan birkózik meg ön ezzel a feladattal?
– A magyar ünnepek általában a szabadságharcokhoz kötődnek, augusztus 20. kivételével. Ha azt nézzük, hogy a szabadság olyan emberi érték, amelyért a történelem során a népek, nemzetek mindig föllázadtak – akkor is, amikor nem a mostani nemzetfogalom létezett –, viszonylag könnyen el lehet jutni mindig a mához, a ma kihívásaihoz, és össze lehet kapcsolni a múltat a jelennel és a jövővel. De az igaz, hogy ha a március 15-i vagy az október 23-i beszédeinket megnézzük visszamenőleg sok évre, akkor látszik azokon az ismétlés is és az is, hogy az ember miként próbál úgy újat mondani, hogy azért a múltat a jövővel összekapcsolva ne beszéljen butaságokat. Nem egy egyszerű mutatvány, én ezt készséggel elismerem. Szoktunk a kollégákkal erről beszélni, főleg azokkal, akinek megadatott, hogy sok-sok március 15-én, vagy sok-sok október 23-án mondjanak beszédet. Azért nem baj, ha az embernek azon kívül, hogy politikus, van egy kis alkotói készsége, íráskészsége. Nyilván sokat lehet arról is beszélni, hogy miért kell minden egyes ünnepen a politikusoknak beszélniük. Próbálom úgy alakítani a programomat, hogy időnként kimaradjon egy-egy esztendő, hogy csak koszorúzzak, csak ott legyek, én is csak meghallgassak másokat, és ne mindig csak én beszéljek. De akkor is kihívás, mert egy beszéd az egy alkotás, és ilyen értelemben nem egyszerű.
– Idén március 15. politikai téma lett. Úgy tűnik, hogy a március 15-öt a romániai magyarság nemzeti ünnepének elismerő törvénytervezetnek semmiféle parlamenti támogatottsága nincs, vissza is került a szenátusból a szakbiztosságokhoz. Miért március 15-re esett a választás?
– Több mint másfél esztendővel ezelőtt, még a korábbi parlamenti ciklus idején fölmerült, hogy március 15-tel kapcsolatosan fogalmazzunk meg egy törvénytervezetet, hogy a tatárokhoz, a romákhoz hasonlóan legyen a magyar közösségnek is egy ünnepe. Egy bejárt utat próbáltunk mi magunk is továbbjárni, hiszen az említett két kisebbségnek már van ünnepe Romániában.
Illetve ezzel párhuzamosan még a Tokay György minisztersége alatt, Constantinescu elnöksége alatt született egy kormányhatározat, amely december 18-at az összes nemzeti kisebbség napjává teszi, ebből lett a napokban törvény. Ezeknek a kezdeményezéseknek ilyen értelemben van már hagyománya.
Azért döntöttünk március 15. mellett, mert ez a leginkább elfogadott a teljes erdélyi, romániai magyarság számára, és erről az ünnepünkről mondjuk azt, hogy a bárhol élő magyarok ünnepe. Egy olyan nemes ideához köthető, amelyet az én értelmezésem szerint nem kifogásolhatna senki, mert a szabadságról, a francia forradalom eszméiről van szó, amelyek Magyarországon 1848-ban a szabadságharc kirobbanásához vezettek. Szabadság, egyenlőség, testvériség: olyan dolgok, amelyeket minden nemzet, minden nép kért és kér maga számára. Ebben az értelemben március 15-én, amikor a magyar szabadságharc kirobban, még semmiféle etnikai konfliktusról nem beszélünk. Az, hogy később mi hogyan alakult, és hol csúsztak vagy nem csúsztak mellé, és hogyan verték át, és ki hová állt, egy nagyon bonyolult történet, de maga a forradalomnak a kirobbanása nem tartalmazott semmilyen etnikai típusú konfliktust. Ezért gondoltuk azt, hogy ez lehet az a nap, amit a románokkal is racionális érvekkel el lehet fogadtatni. Másrészt pedig 26 esztendeje ünnepeljük szabadon ebben az országban, ezért is gondoltuk, hogy nem okoz különösebb problémát a román társadalomban az elfogadottsága. Ugyanis évek óta, Constantinescu óta az államelnökök, miniszterelnökök mindig megfogalmaztak ilyen vagy olyan, hosszabb vagy rövidebb, tartalmasabb vagy inkább csak formai üzeneteket, amelyet március 15-én felolvastak románul és magyarul. Ma már ki lehetne adni egy nagy könyvet abból, hogy ki mit mondott a román politikusok közül, és utána ahhoz képest, hogy miket mondott, hogyan viselkedett. Tehát úgy gondoltuk, hogy ennek az ünnepnek az elfogadottsága a román társadalomban eléggé stabil. Illetve azt mondtuk, hogy a tatárokhoz és romákhoz hasonlóan fogalmazzuk ezt meg, ami azt jelenti, hogy azon a napon a munkaadók a munkavállalóknak adhatnak szabadnapot, és az önkormányzatok, ahol szerveznek ilyen rendezvényeket, megemlékezéseket, hivatalosan is részei lehetnek a rendezvénynek. És ezért esett március 15-re a mi döntésünk. De mondom, ez nem ennek a parlamenti ciklusnak volt a döntése, ezt a törvénytervezetet még 2016 folyamán fogalmaztuk meg, de a választások közeledtével nem nyújtottuk be, mert mindenki választási kampányban volt, a parlament alig ülésezett. Azt mondtuk, hogy megvárjuk a választásokat, és az azt követő időszakban nyújtjuk be. Ezért nyújtottuk be most tavasszal, a március 15. előtti napokban. Az, hogy hogyan viszonyul ehhez ebben a pillanatban a román társadalom, sok mindenre rávilágít, de különösen arra, hogy ezt az egész március 15-és történetet nem tudják abból az értelmezési kontextusból kivenni, amelyet a kommunista idők alatt a történelmi oktatásban beléjük vertek. Avram Iancu, a 40 ezer, magyarok által legyilkolt román, ilyen butaságokat beszélnek, annak ellenére, hogy a történészek bebizonyították, hogy az a 40 ezer román, aki kárpótlást kapott az osztrák császártól később, nem az, akiket legyilkoltak. Hiába vannak a történelmi szempontból cáfolhatatlan tények, bizonyítékok, mert a románokban benne van a Ceauşescu-időkben tanított rossz történelem, a történelemhamisítás. Ezt hozták a felszínre most, arról nem is beszélve, hogy az Unió Erdéllyel kiáltványból pontot ma hogyan értelmezik. Főleg Băsescu hathatós segítségével az az értelmezés került köztudatba, hogy ha március 15-ét Románia elismeri ünnepként, akkor ezzel Románia kimondja, hogy Unió Erdéllyel, és ez elfogadhatatlan. Az 1848-as ideákat, a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget teljesen lebutították, föláldozták ilyen buta értelmezésekkel, és úgy aktualizálták azt, amit felolvastak a múzeum lépcsőjén, mintha az ma történne, mintha ma olvasnák fel valahol és mai törekvések lennének pontszerűen. Próbáltunk sokféleképpen érvelni, próbáltuk elmondani azt, hogy 1848-ban hol volt Románia, hol volt Erdély, hol volt Magyarország. Próbáltuk elhelyezni az akkori kor történelmi és politikai kontextusában, korrektül, viszont a racionális érveknek egyre kevesebb helye van. Egy ilyen feltüzelt, felfokozott nacionalista hangulatban a racionális érvek szinte senkire nincsenek semmiféle hatással, mert az érzelmi hangulat sokkal erőteljesebb, elnyom mindenféle észszerűségi követelményeknek megfelelő vitát. Egyelőre annyit tudtunk elérni, hogy most meghosszabbítottuk a hallgatólagos elfogadási határidőt, mert a szenátus az első ház, illetve a tervezetet visszaküldték a szakbiztottságba. Elhangzott az is, hogy keressünk egy más dátumot, és akkor elfogadják. Hát ez nem így van, hogy akkor kezdünk a törvénykönyvbe keresgélni dátumokat, és amelyik nekik tetszik, azt mi elfogadjuk. Nem vagyok én ma túlságosan optimista, hogy a szenátusban ebben az időszakban ebből pozitív döntés születik, bár a szakbizottsági jelentés, amely a plenáris ülés elé került, az elfogadásról szól. De ez még júniusban készült, azóta a PSD és az ALDE is meggondolta magát, hiszen mindig, amikor ez napirendre került, vagy szóba került, akkor a liberális párt és Băsescu pártja nagyon agresszíven támadták a szociáldemokratákat és az ALDE-t, hogy magyarbérencek, nemzetárulók, az ország érdekeit elárulják, elszakítják Erdélyt, és ettől megijedtek, megijednek. Az USR-ben láttuk azt, hogy van egy nagyobb nyitottság, az ideiglenes elnökük, Elek Levente írt egy levelet a szenátusi frakcióhoz, amiben arra kéri a frakciót, hogy támogassák ezt, mert ebben nincs semmi elvetni való. A frakciónak egy része, úgy értettük, hogy támogatná, de ez azért kevés.
Elindítottunk egy frakciókkal való egyeztetést is, a szenátusi frakcióvezetőnk egy történészkollégával, Novák Csaba Zoltánnal és egy másik szenátor kollégával már volt az ALDE frakcióban, és a frakció előtt érveltek a múlt héten. A frakcióval való beszélgetés után az ALDE-sek azt mondták, hogy az ő részükről ez után a beszélgetés után nincs semmiféle kifogás, de hát ők nyolcan vannak. Következik egy hasonló beszélgetés a PSD frakcióval is, próbáljuk megértetni velük, hogy ez miről szól, utána az USR-vel is és a PNL-vel is. A PNL szenátusi frakciójával körülbelül 10-12 nap múlva lesz ez a találkozó, ahol próbáljuk elmondani, hogy ez a törvénytervezet a románoktól nem vesz el semmit, nem bántja a románokat, a románok jövőjét sem erkölcsi, sem szellemi, sem anyagi értelemben nem rövidíti meg. Március 15-e maga, amikor kitört a szabadságharc, nem etnikai konfliktusokról szólt – hasonló érveket próbálunk felhozni, aztán meglátjuk. A képviselőház a döntő ház ebben az esetben, és az is megtörténhet, hogy 2018-ban egy fiókban marad, ha úgy látjuk, hogy nem érdemes továbbvinni, és megvárjuk, hogy talán egy békésebb, barátságosabb pillanatban beszéljen erről a képviselőház. Ma valóban nagyon erős érzelmi, nacionalista hangulatot kreáltak a törvény körül is.
– Ebben a hangulatban, ha egy ilyen, alapvetően sokkal inkább szimbolikus, mintsem kézzelfogható eredményeket hozó törvény kapcsán is ekkora problémák vannak, mennyire működhet egyáltalán az a parlamenti együttműködés, amelyet a PSD-ALDE kötött az RMDSZ-szel annak idején?
– A parlamenti együttműködésnek az egyik lényeges része, hogy sem az egyik, sem a másik oldal részéről nem tartalmaz konkrét tervezeteket. Hogy ez jó vagy rossz, az vitatható. Ezért van az, hogy minden egyes kérdésben egyeztetni kell. Ha meg tudunk egyezni, akkor támogatjuk azt, amit előterjesztenek, és fordítva, ha meg tudunk egyezni, akkor támogatják azt, amit mi beterjesztünk, ha nem, akkor nem. Mivel nekik nincs szükségük a mi szavazatainkra feltétlenül, nélkülünk is megvan a többségük, ezért ez a parlamenti megállapodás egy sokkal lazább keret, mint ami akkor lenne, ha nélkülünk nem tudnának többséget alkotni, nem tudnának kormányozni. Tulajdonképpen ez egy eszköz, egy fogódzó, amibe nap mint nap, ha valamit akarunk, vagy ők akarnak valamit, akkor bele lehet fogódzkodni, meg lehet tölteni tartalommal, vagy teljesen üres maradhat, és akkor sem történik semmi. A március 15-ével, és általában a kisebbségi nemzeti kérdéssel kapcsolatosan pedig úgy gondolom, hogy mindenek előtt ahhoz kell fordulni, aki a többséget adja, de ez az ügy nem kizárólag ez a PSD, az ALDE, vagy az aktuális parlamenti többség dolga. Mert ez a román társadalomnak a dolga, a román többségnek a dolga. A többség felelőssége az, hogy mi történik a vele együtt élő nemzeti kisebbséggel, a mi esetünkben a magyarokkal. Ezért szólítjuk meg mi az USR-t, ezért szólítjuk meg a PNL-t, és ezért próbálkozunk a Băsescu-féle párttal is, és nemcsak ebben az ügyben. Akkor is, amikor a nyelvhasználati törvényről van szó, és akkor is, amikor más ügyekről van szó. Mert nem hiszem, hogy ezt valamelyik oldal kisajátíthatja, a kormányoldal vagy ellenzék. (Azért mondom, hogy kormányoldal, és nem baloldal, mert a PSD egyre távolabb van attól, hogy baloldalinak nevezhetnénk, és a liberális párt már régóta távol van attól, hogy liberálisnak lehessen őket nevezni. Az csak ott maradt a nevükben, hogy liberális.) Amikor március 15-ről beszélünk, azt várnám el, hogy egy ilyen kérdés mellé mindkét oldal álljon oda, és ha vannak fenntartásaik, akkor azt meg kellene beszélni. De nem hiszem, hogy ezt mindig a kormányon lévő oldallal kellene megbeszélni. Ez elvezethetne oda, hogy egy adott pillanatban a kisebbségi kérdést, a magyar ügyet kiemelhessük a napi politikai harcokból a többség-kisebbség, ellenzék-kormányoldal háborúból, mert ez egy folyamatos belpolitikai harc, nem csak nálunk, máshol is. Se ez nem ma fog megtörténni, nincsenek nekem sem illúzióim. Az elmúlt időszakban számtalan olyan eset volt, ahol a PSD-ALDE kezdeményezéseit mi nem támogattuk, és a következő időszakban is lesznek olyan kérdések, ahol nem fogjuk támogatni az ő kezdeményezéseiket, mert úgy gondoljuk, hogy nem szolgálják a közjót. Például az áfával kapcsolatos beterjesztésüket nem fogjuk támogatni, mert nem tartjuk jónak, nem tartjuk helyesnek. Ez így fog működni a továbbiakban is, függetlenül attól, hogy van vagy nincs parlamenti megállapodás. Ha kérnek támogatást valamihez, megnézzük, hogy a mi szempontjaink szerint a közjót, az általános érdeket, a magyar közösség érdekeit szolgálja vagy nem, ha szolgálja, akkor megszavazzuk, ha nem szolgálja, akkor nem szavazzuk meg. Így állunk hozzá ebben a pillanatban ehhez a parlamenti együttműködéshez, és meglátjuk a parlamenti ülésszak végén, december végén, hogy hogyan folytatjuk. Én a parlamenti ülésszak alatt ezt nem szívesen vitatnám, tárgyalnám újra. Szeptember elején hoztunk egy döntést, az december végéig érvényes.
Persze, előállhat egy olyan helyzet menet közben is, amikor az ember azt mondja, hogy eddig volt és nem tovább, de minden héten arról beszélni, hogy akkor fenntartjuk/nem tartjuk fenn, széttépjük/nem tépjük szét, fölmondjuk/nem mondjuk föl, ahhoz hasonlítana, mint amit, nagyon rosszul, ’96-’97-’98 táján minden héten vitattunk, hogy bent vagyunk vagy kint vagyunk, maradunk vagy megyünk. Ezzel töltöttünk el másfél-két esztendőt az első kormányzási időben. Nem lehet ezt így csinálni.
– Miközben a romániai politikában egyre nagyobbak a szakadékok a románok és a magyarok között, diplomáciai szinten mintha egyre közelebb kerülne Magyarország és Románia, legalábbis a külügyminiszterek egyre gyakrabban találkoznak. Valós ez a közeledés, vagy csak a véletlen hozza azt, hogy idén a korábbinál több kétoldalú találkozó volt?
– Azért annyi véletlen nincsen, hogy ilyen gyakran találkozzanak a külügyminiszterek. Azt gondolom, hogy ez a normalitás felé vezető út, mer ha megnézzük az egymással szomszédos európai államokat, hogy például Hollandia, Belgium, Franciaország, Németország, Spanyolország bármelyik szomszédjával milyen gyakran találkoznak a kormányzati szereplők, a vezető politikusok, akkor az a természetes, hogy szinte hetente, kéthetente, háromhetente találkoznak. Ha dolguk van, és nem telefonon akarják megbeszélni, akkor beülnek az autóba, fölülnek a repülőgépre, megbeszélik, visszaülnek a repülőgépre, és hazamennek, és az egészet egy fél nap alatt letudták. Közép-Kelet-Európában is ez kellene normális legyen, függetlenül attól, hogy kinek mi az álláspontja egy-egy globális kérdésben. A regionális együttműködésnek sok politikai-gazdasági érdeket kell kielégítenie, és ha ezeket az érdekeket össze lehet hangolni, akkor mindenki nyer. Nyernek belőle a románok, a magyarok, csehek, lengyelek, horvátok, szlovénok, osztrákok, mindenki. Én hiszek a közép-kelet-európai együttműködések erősítésében. Ennek a térségnek az érdekeit meg kell tudni jeleníteni az Európai Unióban, amikor lehet, együtt, amikor nem lehet, akkor külön. A Három Tenger Kezdeményezés is, amiről nagyon keveset beszélünk, nem csak egy jószomszédi és biztonságpolitikai kérdés, az egy nagyon komoly gazdaságpolitikai együttműködés lesz, amennyiben a működése kiteljesedik, és tartalommal fog megtelni. Ezért én azt gondolom, hogy az lenne a normális, hogy ne csak a külügyminiszterek találkozzanak, hanem a miniszterelnökök, miniszterek, államtitkárok, szakpolitikusok, szakértők is, hisz az elmúlt esztendőkben, úgy 2011-től errefele, annyira megromlott a viszony, elmérgesedett, vagy megszakadt a kapcsolat, hogy az nem normális. Nem lehet azt természetesnek venni, hogy eddig nem találkoztak, és csodálkozni azon, hogy mi a fene történt, hogy most találkoznak. Bízom benne, hogy azok a gesztusok, az a nyitás, amit egyik fél is, másik fél is, ilyen vagy olyan formában megfogalmazott, tartós lesz. Nem lesz egyszerű a bizalmat visszaépíteni, ezt elismerem. Nem lesz egyszerű az elrontott dolgokat helyrerakni, de, ha el sem kezdik, akkor azok tovább romlanak. És én nem hiszem, hogy ez érdeke lenne a románoknak, vagy érdeke lenne a magyaroknak, rólunk nem is beszélve. Nekünk, erdélyi, romániai magyaroknak nem az az érdekünk, hogy a két állam folyamatos vitában, feszültségben, neadj’isten, konfliktusban éljen.
– Érdekes követni azt, hogy az, ami a politikában történik, hogyan szivárog vissza a társadalom szintjére. Az Elie Wiesel Kutatóközpont időnként megrendel egy olyan kutatást, amiben azt vizsgálja, hogy a különböző kisebbségekhez hogyan viszonyulnak a romániaiak, és most azt tapasztaljuk, hogy 2015-höz képes a magyar kisebbséggel szemben elutasítóbbak a romániaiak. Furcsa számomra, hogy a bukarestiek körében mennyire nagy a magyarokkal szembeni elutasítás szintje.
– Szociológusoktól kellene megkérdezni a magyarázatnak a különböző részleteit. Én azt gondolom, hogy a nagyon aktív bukaresti fiatal és középkorú társadalmi réteg sok tévét néz, Realitateát, Digit, Antena 3-at. Ezekből most már jóideje a magyarellenesség, a magyarok iránti antipátia ömlik. Ők a bukaresti társadalom legaktívabb rétege, a manipuláció őket sokkal hamarabb eléri. És nem élnek együtt a magyarokkal, mint mondjuk itt, Erdélyben, talán ez az egyik magyarázata, de nem biztos, hogy az egyetlen magyarázata. Ennek a jelei már jó ideje látszanak, ezt érezzük, mondjuk. A másik, amivel nem szembesül minden nap a polgár, de például a parlamentben mi látjuk, hogy az erdélyi román képviselők többsége az, párttól függetlenül, akik a legkevésbé akarják elfogadni például azt, hogy március 15-tel kapcsolatban lehet hozni egy jó döntést. A délieket ez különösebben nem érdekli, velük ebben az ügyben vagy a nyelvhasználat ügyében hamar szót lehet érteni, mert ott ezt nem kell alkalmazni, Alexandriában senki nem fog magyarul beszélni az önkormányzatban, és március 15-ét sem fogják valószínűleg megünnepelni Alexandriában az ott élő magyarok. Az erdélyi képviselők azok, akik folyamatosan bombázzák a pártvezetést, hogy nem, nem és nem. Ezzel az elmúlt hetekben, hónapokban nagyon gyakran találkoztunk, és próbáljuk meggyőzni őket, a beszterceiket, a hunyadiakat, a brassóiakat, a Fehér megyeieket, helyenként a Kolozs megyeieket, Marosról nem is beszélve, hogy urak, hölgyek, évek óta együtt ünnepeljük, eljösztök, koszorúztok, beszédet mondtok március 15-én, fölolvassátok a miniszterelnök, az államelnök üzenetét, akkor most miről van szó, mi történt? Van egy ilyen típusú probléma is, amivel szembesülünk. Az Elie Wiesel központ felmérése engem is elgondolkodtatott. Van egy csomó olyan eleme, amiről a következő időszakban a politikusoknak, a társadalomkutatóknak, politológusoknak érdemes lenne alaposabb beszélgetéseket, elemzéseket végezni, mert azt mutatja, hogy a román társadalom többnyire azokat a kisebbségeket fogadja el, amelyek létszámban nagyon-nagyon lecsökkentek. Velük kapcsolatosan a bizalom nagyobb, vagy az ellenszenv kisebb. Azokat, akik nagyobbak vagyunk, és a befolyásunk érezhető, nem fogadja el. A romákat sem, de őket más okból. És azokat nem fogadja el, akikkel nem találkozott soha, de akikről hallotta, hogy esetleg bánthatják a román embert. Ezekre koherens magyarázatot adni és orvoslást találni nem egy egyszerű mutatvány.
– Egy politikai pártnak van-e lehetősége egyáltalán, hogy a társadalomban pozitív változásokat idézzen elő ezzel kapcsolatban?
– Önmagában nincs. Azt mondani, hogy a politikusok mindenhatóak, és csak azon múlik, hogy ők meg akarják-e változtatni a társadalmat, vagy nem, szerintem hiba. De a politikusoknak – a mi esetünkben az RMDSZ politikusainak, önkormányzati és parlamenti képviselőinek – próbálniuk kell minden esetben a párbeszédet újrakezdeni, próbálniuk kell érvelni, próbálniuk kell a bizalmi szintet ha nem is országosan, egyből, de helyenként, pontszerűen növelni, különböző társadalmi rétegekkel találkozva. És ebben jó lenne, ha minél nagyobb szerepet vállalna az értelmiség is. Nem úgy, hogy a politikai vitákban részt vegyenek, hanem úgy, hogy írjanak románul, vitázzanak románul, ne csak a politikusoktól várják el, hogy ezt a feladatot elvégezzék. De ez a román oldalról is ugyanígy igaz. Mostanában sokszor mondtam, de régóta gondolom, hogy talán ma sokkal célravezetőbb lenne az erdélyi románokkal intenzívebb párbeszédet folytatni. Ez nem azt jelenti, hogy a bukarestiekkel, a déliekkel vagy a moldvaiakkal nem kell beszélni, de talán most, a centenárium közeledtével, ebben az időszakban, a nyitottabb erdélyi románokkal – mert nem mindenki az – intenzívebbé kellene tenni a társadalmi párbeszédet minden szinten. Ez nem a politikusoknak a kiváltsága. A politikusok a parlamentben beszédeikkel, a törvényekkel, azzal a kis befolyással, amivel rendelkeznek (mert ma már nem akkora a politikusok befolyása, mint a 90-es években) javíthatnak vagy ronthatnak a helyzeten. Sajnos, az utóbbi időben azt tapasztaljuk, hogy a felkorbácsolt, feltüzelt nacionalizmussal inkább rontanak. Azzal, hogy minden nap minden tévéadásban azt a látszatot akarják kelteni, hogy a magyarok el akarják szakítani Erdélyt, hogy a magyarok rosszat akarnak a románoknak, hogy a magyarok mindig csak bajt okoznak, hogy a magyarok a román társadalom biztonságát veszélyeztetik, azzal nem segítik a közeledést. És amikor ebbe akadémiai szinten is bekapcsolódnak román emberek, az hihetetlenül problematikus. Lehet az RMDSZ-t vádolni, hogy elrontja vagy elrontotta, nem teszi helyére a dolgokat vagy nem javítja, de nem hiszem, hogy az elmúlt időszakban mi lettünk volna azok, akik a magyarellenességet szítottuk. Voltak olyan kijelentéseink, amelyek a románoknak nem tetszettek, de azokat soha nem a sértés szándékával mondtuk.
– A tévén keresztül nézve valóban úgy tűnhet, hogy a parlamentben folyamatos konfliktushelyzet van a magyarok és a románok között.
– 15-20 percig kérdezgetnek a tévések a parlament folyosóján, én nagyon türelmesen, nagyon őszintén elmondom, mi a véleményünk gazdaságpolitikai kérdésekről, a gáztőzsdéről, mindenféle egyéb ügyekről. Utána semmit nem játszanak be, csak azt az egy dolgot, hogy nem szavazzuk meg a TVA-t, és összevesztünk a PSD-ALDE-val. Egy 15 perces beszélgetésből csak azt az egy dolgot bejátszani engem semmi másról nem győz meg, csak arról, hogy van egy nagyon erős manipulatív szándék. Feszültségkeltés, feszültségkeltés, feszültségkeltés. Transindex.ro

Erősd, erősdi magyar nap
Negyedik esztendeje szervezi meg Kovászna Megye Tanácsa a Székelyföldi Magyar Napokat. S mert a hidvégi kultúrotthon épületét éppen javítják, idén kivételesen Erősdön és Árapatakon szólalt meg a magyar ének, a humor, ott léptek fel a néptáncosok és színjátszók. Mondanunk sem kell, az eltelt három év alatt a székföldiek tanúbizonyságát adták az összetartásnak.
Település szélárnyékban
Sajnos a közlekedés szempontjából kedvezőtlen Erősd helyzete. A Brassó felé irányuló közúti szállítás zöme az Árapatak melletti korszerű Olt-hídon történik, s így a három kilométerrel délebbre fekvő Erősd – úgymond – szélárnyékba kerül. Híd az Olton itt is van, de leromlott állapotban, személygépkocsik, szekeres fogatok ugyan közlekednek rajta, de súlyosabb gépjárművek nem. A híd Kovászna megye tulajdona, a megye feladata lenne vagy megerősíteni, vagy újat építeni helyette.– De nem fáj ez senkinek sem, csak az erősdieknek – jegyezte meg Ráduly-Baka Zsuzsanna, az erősdiek „magyar papja” –, mert a helyiek zöme, aki dolgozik, mind-mind Brassó megyében vagy Brassóban keresi a kenyeret, és ezt a hidat veszi igénybe, erre nagyon nagy szükség van. Brassó megye, illetve a szomszédos Botfalu önkormányzata, látva, hogy Kovászna megye évek óta semmit nem lépett az erősdi híd dolgában, rettentő leromlott állapotban hagyta a híd és Botfalu közötti útszakaszt, ez a másik akadálya, hogy az erősdi autósok ezen a szakaszon közlekedjenek. Nem igaz, hogy nem lenne jobb, ha az erősdi ember Árapatakon vagy Sepsiszentgyörgyön kereshetné meg a mindennapit, de Erősdről a megyeszékhely felé emberemlékezet óta nem közlekedik semmilyen közszállítási eszköz!
– Mit tett, milyen lépést tud tenni a helyzet megoldása érdekében az árapataki önkormányzat? – kérdeztük Kovács László községi polgármestert. – Tudjuk, hogy ez a mi feladatunk lenne, de eddig mindig a pénzhiány volt az akadály. Jelenleg keressük a céget, amely elkészítene nekünk egy szaktanulmányt, egy költségvetést, hogy mennyibe kerülne az önkormányzatnak, ha nem is egy új híd építése, legalább a jelenlegi megerősítése-javítása.
– Mi az a segítség, amit az erősdi ingázók kérnek az Olt-híddal kapcsolatosan? – kérdeztük Bernád Edittől, aki az utolsó helyhatósági választások óta képviseli Erősdöt a községi tanácsban. – Néhány szociális segélyben részesülő árapatakira lenne szükség – felelte. Fel kellene törni és az Oltba lapátolni azt vastag és megkeményedett földréteget, amely az évek során rárakódott a hídra, göröngyössé tette, s amiatt jobban inog, amikor rámennek a szekerek, kisautók. – Egyáltalán milyen fejlesztéssel tudná segíteni az önkormányzat Erősd falu lakhatósági szintjét? – tettük fel a kérdést Árapatak alpolgármesterének, Nicolaie Cucunak is. – Többször elhangzott tanácsülések alkalmával – felelte –, hogy sínen van már az a pályázat, amelynek segítségével Előpatakot és Árapatakot rákötnék a sepsiszentgyörgyi ivóvízhálózatra, és ebben a tervezetben szerepel az Erősd felé tartó fővezeték is. Reménykedünk, hogy a közeljövőben lefektetik, mert ez lenne a legfontosabb feltétele annak, hogy folytatni lehessen Előpatak korszerűsítését. De pályáztunk a község három kultúrotthonának főjavítására is, s ezek között ott van az erősdi kultúrház is.
Sínen az eklézsia nagy terve
Második esztendeje, hogy az erősdi református gyülekezet megkezdte egy közösségi ház, imaház építését a lelkészi lakás udvarán.
– Szépen haladtunk az építkezéssel – mondta Ráduly-Baka Zsuzsanna, a csupán százharminc lélekkel működő református gyülekezet lelkipásztora. – Büszke vagyok erősdi híveimre, akik a nagyon hasznos és szükséges kalákamunkával remekeltek. Amikor közmunkát hirdettünk, mindennap huszonöt-harminc személy jelentkezett és segített örömmel, s az egyházközség is hozzájárult szerény jövedelméből. Jól jött ez, mert kiegészítette a községi és a megyei tanácstól, a református egyházmegye tanácsától és az Emberi Erőforrások Minisztériumától kapott anyagi támogatást. Most a Gyülekezeti Ház belső munkálatai vannak soron. Ebben lesz egy imaterem, vendégszobák és egy állandó kiállítás, amely az országos, sőt, európai szinten ismert erősdi neolitikumi kultúrát-műveltséget mutatja be. A tárlat összeállításában segítségünkre lesz a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum régészközössége. Az említett őskori régészeti telep és rezerváció a falu keleti része fölé emelkedő Tiszk-hegyen van. A védőárokkal kerített, csiszolt kőkorszaki telephez piros háromszög jelzés vezet (menetidő: 20 perc). A festett kerámia tárgyi anyagának feltárását  László Ferenc, a Székely Nemzeti Múzeum régésze kezdte meg (1905–1925), majd a múzeum és a Jászvásári Egyetem közös régészcsoportja folytatta. A tárgyi anyag és a neolitikumi ősember rekonstruált lakása a Székely Nemzeti Múzeumban látható.
Van előzménye Erősdön a vagyonát gyarapítani akaró helyi gyakorlatnak. Erdélyi Lajos (1920–1970) lelkipásztor idejében a gyülekezet saját erejéből kijavíttatta templomát, újravakoltatta a tornyot, téglakerítéssel vették körül a cintermet – tudtuk meg az Adalékok az Erősdi Református Egyházközség XX. század közepi történetéhez című kiadványból, amelyet Kozma Csaba bodoki magyartanár-igazgató, a lelkész Erdélyi Lajos (1920–1970) unokája állított össze, és 2015-ben, az erősdi templom felújításának 50., a lelkipásztor nagyapa elhalálozásának 45. évében jelent meg Sepsiszentgyörgyön. Ha szélárnyékban is, de zajlik az élet Erősdön. November 5-én tartják a reformáció emlékünnepségét, de azt megelőzve az erősdiek is ott lesznek a sepsiszentgyörgyi nagy ünnepségen, s miként a lelkipásztor elmondta, az Illyefalva környéki alvégi és a székföldi egyházköz­ségek körzeti presbiteri találkozóját is Erősdön tartják november 11-én.
A kis falu látnivalói
Talál érdekes látnivalót az ideérkező vendég. Érdemes megtekinteni a falucska magyar és román templomát. A református templom építési idejére vonatkozó biztos adattal nem rendelkezünk. Erősd első írásos említése 1520-ból származik, 1613-tól neve már gyakrabban előfordul. Temploma a XVIII. századból való lehet, hisz ebből a századból származnak klenódiumai (1758, 1778) is, kis harangja pedig 1733-ból. Mennyezetkazettái ennél talán kissé későbbiek. Nemrég látogatta meg a templomot a nagyborosnyói Bartha család egy Svájcban élő kazettaszakértője, aki ezt a deszkamennyezetet különlegesen érdekesnek, egyedinek és értékesnek találta. Volt a faluban egy görögkeleti fatemplom, amely a román temetőben állott 1903–1957 között. Helyette a főút mellett 1958-ban újat építettek. Mindkettőnek védőszentje Nagyboldogasszony. Az új templom néhány ikonja még a régi templomból való, födémje bizánci kupolás. A templom előtti díszes troicát (keresztet) az árkosi származású de előpataki lakos, Molnár Sándor faragómester készítette. „Sok évvel ezelőtt félelmetes rablóbandák tanyája volt a Veczerkő környéke és a Veczerkői-barlang – jegyeztük le a helyi mondát néhai Berád Irén jóvoltából – Ők osztán lassacskán elmenekültek innen, de kincseiket biztos, hogy valahol elásták, elrejtették. A barlang Rózsa Sándor barlangja volt. Ő itt lakott, ezen a vidéken. A szegény embereket nem bántotta. Erősdöt azért szerette, mert itt nem volt gazdag földesúr.”
Magyar napok
A kétórás fergeteges, humoros és tanulságos színpadi műsort a gyerekeknek szánt kézműves-tevékenység előzte meg, amelyet az erdővidéki Bodvaj Egyesület szervezett, élén Benedek Mártával. A műsor zömét jobbára helyi gyerekek szolgáltatták. Aranyosi Rebeka és Róbert Móra Ferenc A cinege cipője című versét adták elő, A ló meg a kutya magyar népmesét pedig Kertész Mónika és Ráduly-Baka Boglárka. Három kislány – Aranyosi Rebeka, Joó Andrea és Ráduly-Baka Rubinka – tortás jelenete a sütéshez kevésbé értő kislányok jóakaratáról szólt, akik elfoglalt édesanyjukat szerették volna meglepni segítőkészségükkel. Kéri Ferenc Az alkohol öl... című humoros jelenetét a szotyori művelődési ház felnőtt színjátszó köre elevenítette meg. Közönségsikernek örvendett az a helyi, magyarlapádi és széki népdal-összeállítás, amelyet az erősdi Ráduly-Baka család zenekara és az erősdi lányok adtak elő. A legváltozatosabb vidékek néptáncait a közönség által már ismert sepsiszentgyörgyi Százlábú Néptáncegyüttes vitte színpadra. Olvasóink bizonyára érzik-látják, hogy a megye peremén élő magyar szórványban mit is jelent egy tevékeny lelkész család jelenléte, és az évente egy alkalommal megszervezett magyar nap. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Marosvásárhelyi Magyar Baptista Gyülekezet
500 éves a reformáció
Kik a baptisták, és mi közük van a reformációhoz?
Erre a kérdésre többször az volt a válaszom, hogy ugyanolyanok, mint a reformátusok a mi hitvallásunkban. A különbség két területen kiemelkedő: a keresztség gyakorlásában és az egyház vezetése, szervezése tekintetében.
A „baptista” megnevezés a görög „baptizó” szóból származik, amely „alámerülést” jelent. Nem mi választottuk magunknak, azért ragadt ránk, mert az első keresztyén gyakorlathoz hűen végezzük a hitvalló felnőttkeresztséget a víz alá merítés által.
Hisszük az apostoli hitvallást, mi is örömmel gondolunk a reformáció által létrehozott szellemi ébredésre, és örömmel valljuk magunkénak annak szellemi örökségét.
Sola scriptura, vagyis egyedül a Biblia bír isteni tekintéllyel, ezért a Szentírás hitünk és életgyakorlatunk legfelsőbb mércéje.
Sola fide, azaz egyedül hitből és hit által van az üdvösség, nem cselekedetekből. A hitből kapott megigazulás gyümölcsei a jócselekedetek, és nem a megigazulás megszerzői.
Sola gratia, jelentése egyedül, kizárólag kegyelemből van üdvösségünk. Bűnös emberként nincsen bennünk semmi, ami Isten kegyelmét kiérdemelné, vagy hogy jóindulatát felénk fordítaná.
Solus Christus, vagyis egyedül, kizárólag Krisztus a mi közbenjárónk. Ő egyetlen áldozatával kiengesztelte az Isten jogos haragját, és ő lett az egyetlen út az Atyához.
Soli Deo gloria, azaz egyedül Istené a dicsőség, mert mindent ő végzett el üdvösségünkért. Az örökkévaló Fiát adta értünk, a hitet is Ő adja, igéje által, mely Szentlelke meggyőző munkájaképpen jut a szívünkbe, és továbbra is a Szentlelke vezet el a Krisztushoz való hasonlóságra.
Szeretnénk a „Semper reformanda” szüntelen reformációt is gyakorolni: ha észrevesszük, hogy tanításunkban vagy jellemünkben eltérünk az Úr Jézus Krisztusétól, akkor azonnal visszatérjünk.
Nem gondoljuk, hogy mi lennénk az egyedül üdvözítő egyház, hanem elfogadjuk, hogy Istennek gyülekezete nem korlátozható külső egyházi keretekre. Azonban mi, baptisták, igyekszünk szorosan ragaszkodni a Szentírásban kijelentett igazságokhoz hitünkben, gyakorlati életünkben.
Gyökereink – rövid történelmi áttekintés
A reformáció harmadik és legradikálisabb ágaként emlegetett anabaptista mozgalomból származtatjuk eredetünket. Az anabaptista jelentése: újrakeresztelő. Azért nevezték így őket, mert a gyerekkeresztséget érvénytelennek tartották, a felnőtteket újrakaresztelték a Krisztusba vetett hitük alapján. Először gúnynévként alkalmazták az anabaptista nevet, azután nemzetközileg elfogadott szakkifejezés lett a teológia és történettudományi irodalomban. Különösen érdekes, hogy több helyen anabaptista csoportok jöttek létre majdnem egy időben, egymástól függetlenül Európában. Ez úgy történt, hogy a Szentírást olvasva többen rájöttek arra, hogy a bemerítés kérdésében, az egyház-állam kapcsolatát tekintve, valamint az egyházi hierarchikus vezetést illetően a reformátorok nem jutottak elég messzire. Voltak szélsőséges vonalai is az anabaptizmusnak. A reformáció főbb ágai, mind a lutheri, mind a kálvini vonal az anabaptisták egyházszervezetét több dologban példaértékűnek tartották, mégis üldöznivaló tévtanítóknak vélték. Úgyhogy mind a katolikus, mind a reformátori egyházak, mind a hatóságok egész Európa-szerte üldözték őket. Egyedül Bethlen Gábor erdélyi fejedelem biztosított számukra letelepedési lehetőséget, vallásszabadságot és adómentességet az 1622-es kolozsvári országgyűlésen. Majd 1625. augusztus 25-én a Bethlen Gábor által kiadott kiváltságlevéllel a Morvaországból érkező habán kézművesek (hutteriták) Alvinc környékén telepedtek le. Közöttük voltak jeles orvosok, tanítók. Az anabaptisták munkássága nagyban elősegítette Erdély iparának és kereskedelmének felvirágoztatását. A mai baptisták és az akkori anabaptisták közötti történelmi folytonosság megszakadt, és még teológiai vonatkozásban sem teljesen azonos. Szellemi őseinknek tartjuk őket, mert teológiai, etikai és egyházszervezeti párhuzamok találhatók a mai baptisták és az akkori anabaptisták között.
A tényleges, ún. modern kori baptisták 1609-ben jelentek meg Hollandiában, amikor Amsterdamban az első baptista gyülekezet megalakult. Úgy történt, hogy a királyi önkényuralom elől Hollandiába menekülni kényszerülő puritánok között többen felismerték a bemerítés fontosságát egy menonita gyülekezet hatására (Menno Simons reformációkori anabaptista vezető után hátramaradt gyülekezet), és bemerítkeztek. Így közel 40 taggal alakult az első baptista gyülekezet. Vezetőik John Smith és Thomas Helwys voltak. Mivel a politikai helyzet enyhült, Thomas Helwys 1612-ben hazautazott Angliába, és ott is alakítottak baptista gyülekezeteket. Majd az újra feltámadt üldözés következményeként 1639-ben eljutott e felekezet Amerikába is, ahol több baptista gyülekezet jött létre.
Európában 200 évvel később terjedt el a németországi Johann Gerhard Oncken (1800-1884) által, akinek egész Európára kiterjedt látása volt, és tőle maradt fenn az a híres mondat, hogy „minden baptista egy misszionárius”.
Németországból Magyarországon keresztül Erdélybe is eljutott a baptista hit a XIX. sz. második felében. Az úttörő munkások között érdemes megemlíteni Rottmayer Jánost, aki 1866-ban Kolozsvárra költözött, és a skót misszió megbízott bibliaterjesztőjeként több társával együtt sokfelé eljuttatták az evangéliumot. Ennek eredményeképpen megtért Kornya Mihály (1844-1917) Nagyszalontán. Ő volt az erdélyi baptista misszió legkiemelkedőbb alakja, aki munkatársaival együtt több mint 11.000 embert merített be, és ennek következményeképpen 1875-1920 között 220 gyülekezet is alakult. Ugyanakkor sok lelkipásztort és missziómunkást is szolgálatba állítottak. Mindezt elérték annak ellenére, hogy a baptista úttörők munkáját általános ellenszenv, üldözés és sokféle akadály nehezítette.
Napjainkban a baptisták a legnagyobb protestáns gyökerű vallásfelekezet a világon. Gyülekezetei több mint 220 államban és országban vannak jelen, és körülbelül 120 millió tagja van.
Romániában ma több mint 1700 gyülekezet létezik 150.000 taggal és hozzátartozóval. Országunkban a gyülekezetek a Baptista Gyülekezetek Uniójába szerveződnek, amely 1920-ban jött létre, székhelye Bukarestben van. A Romániai Magyar Keresztyén Baptista Gyülekezetek Szövetsége, mely magában foglalja a magyar baptista gyülekezeteket, országunkban része a Román Baptista Gyülekezetek Uniójának. Székhelye Nagyváradon található.
A baptisták már a kezdetektől harcoltak az egyén lelkiismereti és vallásszabadságáért. John Locke angol filozófus így nyilatkozott: „A baptisták hirdették elsőként a világon a teljes, hiteles, igazságos, egyenlő és pártatlan vallásszabadság lehetőségét”.
Ugyanakkor a modern keresztény misszió indítványozói is, amit William Carey (1761–1834) misszionárius neve fémjelez, akit a modern missziómozgalom atyjaként tartanak számon.
Gyülekezetünk története
Marosvásárhelyre a baptista misszió 1914-ben jutott el azáltal, hogy egy házat bérelve erre a célra, rendszeres alkalmakat kezdtek tartani. Székelyföldön már jóval korábban megjelentek baptista közösségek. A Brassó és Maros megye közti nagy területet Lőrik István prédikátor látogatta, a már meglévő 63 misszióállomást.
1924-ben merítkeztek be az első marosvásárhelyi baptisták, összesen kilencen. Bihar megyéből való V. Nagy Lajos munkálkodott 1924–1928 között, őt 1928-tól 1933-ig Lacikó Péter váltotta fel, aki itt kezdte frissen a szolgálatát. A harmincas évek elején bekövetkezett pénzügyi válság miatt a hívek mind elköltöztek. Majd 1938-ban újraalakult a gyülekezet – egészen 1940-ig – a Szántó utcában, 1940–1950 között pedig a Bolyai téren, egy házban tartotta összejöveteleit. Imaházként szolgált 32 éven át (1950–1982) az Eminescu u. 32. sz. alatti ház. A körülmények több okból sem voltak megfelelőek az egyre növekvő gyülekezetnek, amelyet már dr. Vass Gergely pásztorolt 1949–1990 között. Ennélfogva a gyülekezet elhatározta, hogy imaházat (templomot) épít már 1956-ban, ennek érdekében imádkozni és gyűjteni kezdtek.
Együtt a román testvérekkel
A hatvanas évek második felétől a városba költöző román baptisták is egyre többen csatlakoztak gyülekezetünkhöz. Az volt a gyakorlat, hogy az istentisztelet nagy része magyarul folyt, de volt igei üzenet románul is, és imádságok, énekek mindkét nyelven. Szép bizonysága volt annak, hogy Krisztusban „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban”. (Gal 3,28.) Gyakorlati okokból azonban nem volt ideális helyzet. Hogy mindkét csoport a saját anyanyelvén tarthassa az istentiszteleteket, megegyeztek, hogy külön gyűlnek. Aztán 1979 júniusától sikerült a román testvéreknek is a Szabadság utca 12. sz. alatt imaházat kialakítani. Ebből lett aztán a Szabadság utcai baptista gyülekezet. Még azután alakult egy román baptista gyülekezet a Parângului utca 4A sz. alatt. Gyülekezetünkből más csoportok is váltak ki a 90-es évek elején és végén. De Isten kegyelméből és segítségével mindig újra megerősödött, és fenn tudott maradni. Gyülekezetünk lelkipásztorai voltak: 1990–1999 Vass András, 1999-ben rövid ideig Mike Béla, 1999–2008 között dr. Borzási István, a jelenlegi lelkipásztor 2004-től szolgál.
Az építkezés csodája
Először azt tartjuk isteni közbeavatkozásnak, hogy az egyházellenes kommunista rendszerben imaházépítési engedélyt kapott a gyülekezet, ami akkor nagyon ritka volt. A második csoda a gyülekezet felépítése esetében tanúsított összefogás volt. A gyülekezet viselte az építkezés terhét. A szakemberek és minden munkaképes férfi és nő a munkahelyi programjuktól függően délelőtt vagy délután ide érkeztek a munkahelyről, és innen indultak munkába, itt is étkeztek. Itt töltötték szabadságukat a munkával. Továbbá más baptista testvérek és a lelkipásztorok sokat segítették fizikai munkával is az építkezést. A Tudor Vladimirescu utcában már korábban megvett két telekre 1981-ben kezdtek el építkezni. 1982 végén már a lelkipásztori lakás földszintjén kialakított imateremben tudtak gyűlni. 1984-ben fogtak neki az imaház építésének. Azalatt, amíg nem voltak megfelelő körülmények, sokszor tapasztalta gyülekezetünk a testvéri összefogást más egyházakkal is, amiért hálásak vagyunk Istennek. Többször tartottak menyegzőt a református templomban, ugyanakkor bemerítéseket az adventista imaházban. Végül a példaértékű összefogás eredményeképpen 1989 októberében megnyitották az imaházat. Jelen voltak egyházi képviselők majdnem minden felekezetből. (Meg lehet tekinteni a youtube-on A marosvásárhelyi magyar baptista imaház megnyitója címmel, két részből áll.)
A jelen
Gyülekezetünk 100 baptistát tart számon, amiből 60 rendes úrvacsorázó tagunk van. A számok közötti különbség magyarázata az, hogy nálunk a gyerekek nem válnak automatikusan taggá, hanem csak ha már érett döntést hoztak Jézus Krisztus mellett, és a bemerítkezésben is vállalták az Úr Jézus követését. Az egyházfegyelmet is komolyan vesszük, amit Kálvin János az élő egyház ismérvei közé sorolt. Tehát, ha valamelyik tag bűnben él, és nem hajlandó megtérni belőle, felfüggesztődik a tagsága addig, amíg lelkileg helyreáll. Az ilyeneket hozzátartozóként tartjuk számon. Ezeken kívül még járnak hozzánk más felekezetű családtagok, barátkozók, illetve baptista diákok, akik éppen itt tanulnak. Valójában jóval több emberrel foglalkozunk, mint amennyit a fentebb említett számok mutatnak.
Az igazi hívő ember szereti az igét, és rendszeresen kíván táplálkozni belőle, ugyanakkor szereti a testvéreit is. Ezért alkalmainkon általában aki csak ott tud lenni, ott van. Egy-egy vasárnapi istentiszteleten a jelenlévők száma 50-70 között van.
Imaházunk a Tudor Vladimirescu u. 50. szám alatt, a Mureş Mall mögött, a Poklos-patak partján található.
Rendszeres összejöveteleink vannak vasárnap de. 10-től, du. 5-től. Bibliaóra szerdán 19 órától.
Ezenkívül még imaalkalmaink vannak több csoportban, ifjúsági alkalmak hetente, vasárnapi iskola gyerekeknek a délelőtti istentisztelettel párhuzamosan. Havonta van mosolyklub 3-11 éves gyerekeknek, és fiatal házasoknak alkalom. Ezekre szívesen várunk mindenkit. Szoktak is jönni alkalmainkra nem csak baptisták. Nyaranta több tábort is szervezünk gyerekeknek és fiataloknak egyaránt.
Célunk mindezzel, hogy az Úr Jézus parancsát teljesítsük: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek” (Máté ev. 28,19-20a). Ez megvalósul az ige hirdetése és személyes bizonyságtételünk által. Vágyunk, hogy az Úr Jézus Krisztust ismertessük meg minél több emberrel, hogy megtérjenek és örök életet nyerjenek. Hiszen nem elég a vallásosság. Személyes, élő kapcsolatra van szükség, ami a hit és megtérés által jön létre.
A marosvásárhelyi gyülekezethez tartoznak kisebb közösségek, imaházak, és a helyi lelkipásztor látogatja őket: Radnóton, Héderfáján, Fintaházán. Ezeken kívül a megyében még vannak baptista gyülekezetek, leánygyülekezetek és misszióállomások a következő helységekben: Erdőszentgyörgy, Havadtő, Kelementelke, Gyulakuta, Székelyvaja, Havad, Makfalva, Szováta, Kibéd, Nyárádmagyarós, Nyárádszereda, Szászrégen, Kisfülpös, Gernyeszeg, Körtvélyfája, Abafája, Marossárpatak. Ezeken a helyeken van rendszeres összejövetel, legtöbb helyen imaház is. Kelemen J. Sándor lelkipásztor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dicsőszentmárton és környéke
Barangoló – Maros megyei turisztikai ajánló
A megye délkeleti sarkába kalauzoljuk el olvasóinkat. Dicsőszentmárton a Kis-Küküllő régió „fővárosa”. Régi kereskedőváros volt, ahol évszázadokkal ezelőtt valószínűleg a kézműves és gazdálkodó szászok, a bortermelő magyarok (székelyek) és a pásztorkodó románok árui cseréltek gazdát, s a kereskedelmet a XIX. században betelepült zsidók tartották a kezükben. A város fejlődését a ma már csődbe jutott két vegyipari kombinátjának köszönhette, ahol gyakorlatilag a város lakosságának több mint fele dolgozott, vagy valamiképpen érintett volt. A kombinát bezárása után a város nehezen talált magára, egykori dicsőségét csak a főtéri nagy épületek őrzik, amelyek közül a jelentősebbek történetét leírtuk.
Küküllőkirályfalva az egyik legismertebb borfajtához, a királyleánykához kötődik, mert úgy tartja a fáma, hogy ezen a vidéken terem meg az a szőlő, amelyből itt tudják a legjobb bort készíteni. Akinek több ideje van barangolni a környéken, annak érdemes átruccanni Herepére is. Olyan az a falu, mintha legalább 200 évet utaznánk vissza az időben. S bár Küküllővár nem tartozik a megyéhez, érdemes megállni előtte, hiszen az Erdély múltjához kötődő egyik legjelentősebb történelmi épület.
Dicsőszentmárton
A Kis-Küküllő mente központi települése az egykori Kis-Küküllő vármegye székhelye volt. Nevét a „Dicsőséges Szent Márton” tiszteletére emelt templomáról kapta. Dicsőszentmárton turisztikai látványosságai közé tartozik XIII. századi, gótikus stílusú unitárius temploma, a helység egyetlen középkori műemléke, amelyet 1599-ben felújítottak. Megmaradt egy 1636-ban készített aranyozott ezüstpohár és egy ezüsttál 1678-ból, valamint az 1678-ban öntött harang. Ugyancsak a főtéren áll a görögkatolikus, a református, a római katolikus és az evangélikus templom.
A Pekry-kastély
1590-ben dicsőszentmártoni birtokot adományoz Báthory Zsigmond fejedelem Pekri Lajosnak. A család két, dicsői és magyarózdi ága 1700-ban birtokokat cserélt, ettől kezdve a dicsői kastély a nemesi ág tulajdonába került, és maradt is 250 éven át. Legjelentősebb tulajdonosa Pekri Sándor (1855-1928) volt, aki többek között a dicsőszentmártoni római katolikus egyház gondnoka, a Takarékpénztár igazgatója, az Olvasó- és Társaskör elnöke, a Tűzoltóegylet megalapítója, valamint a Kis-Küküllő vármegyei Országos Magyar Párt elnöke volt. A kastély földszintes épület, amelynek főhomlokzata középtengelyében egy, a hatalmas tető alatt valósággal roskadozó tetőt emeltek. A négy toszkán féloszloppal díszített árkádos bejárathoz egyszerű lépcsősor vezet. A félköríves záródású ajtónyílás kétoldalán nagyméretű, ugyancsak félköríves ablakok nyílnak, alattuk bábos mellvéd húzódik. A portikusz főpárkánya fölé attikafal készült, egykor itt lehetett elhelyezve a család címere. A portikusz aránytalanul nagy, barokkos tetőzetet kapott. A nyugati oldalon az épület tömbjéből kétemeletes saroktorony emelkedik ki. A hatszögű tornyok minden második oldalán egyenes záródású, dísztelen ablakokat alakítottak ki. Mindkét torony a portikusz tetőzetével harmonizáló, barokkos sisakot kapott. Az államosítás után a kastélyban vendéglő nyílt, ma is az működik benne.
Béldi-ház
A kúria a XIX. század második felében épült Béldi Gergely gróf lakásaként. Az államosítás után a helyi katonai bizottság székhelye lett, majd 1968-tól a Városi Múzeum működik benne.
A zsinagóga
Bár egykor a főtér képéhez tartozott, elejébe tömbházakat építettek, így a Pekry-kastéllyal szembeni tömbház alatti bejárón kell átmenni a zsinagógához, amely a XIX. század végén és a XX. század elején épült mór stílusban. Felirata szerint száz évig, 1902 és 2002 között a zsidó hitközség rendeltetése szerint használta, azóta a Kis-Küküllő Alapítvány béreli az épületet, és kulturális rendezvényeknek adnak helyet benne, Magyar Házként működik. A zsidók száma megfogyatkozott a városban, bár az 1930-as években több mint 500 zsidó személyt tartottak számon, mára tíznél is kevesebben vannak.
Ligeti György szülőháza
Dicsőszentmártonban született 1923. május 28-án Ligeti György világhírű zeneszerző (2006. június 12-én, 82 éves korában Bécsben hunyt el), akinek a szülőházán 2016-ban emléktáblát avattak. Ligeti György a kortárs komolyzene egyik legjelentősebb személyisége, a zenei Nobel-díjként is emlegetett Polar Music Prize kitüntetettje, a város post mortem díszpolgára. Ligeti György olyan művekkel lett világhírű, mint az Atmosfere, Lux Aeterna, Volumina, Requiem, Lontano, Ramification, String Quartet no. 2 vagy a Le grand macabre. Számos zeneművét filmekben is felhasználták, többek között a 2001: Űrodüsszeia, a Ragyogás, a Viharsziget című filmekben csendülnek fel a számos díjjal kitüntetett zeneszerző alkotásai. Ligeti György a kolozsvári konzervatóriumban, majd a budapesti zeneakadémián tanult, utána népzenekutatással foglalkozott. Romániában több száz erdélyi magyar népdalt gyűjtött. 1950-től a budapesti zeneművészeti főiskolán tanított. Az 1956-os forradalom leverése után menekülni kényszerült, a kölni rádió külső munkatársa lett. 1959-ben Bécsben telepedett le. Állandó résztvevője volt a darmstadti nyári mesterkurzusoknak, vendégtanárként oktatott a stockholmi zeneművészeti főiskolán. Tanított Berlinben és a kaliforniai Stanford Egyetemen is. 1973-ban Hamburgban telepedett le, ahol a helyi zeneművészeti főiskolán zeneszerzéstanári állást vállalt.
Ádámos – Küküllődombó, Sövényfalva, Küküllővár, Magyarherepe, Szásznagyvesszős, Kincses
A XV. században említik először, ekkor még Adamus néven. Az unitárius műemlék templom 1518-ban épült, festett kazettás mennyezetét 1526-ban készítették. 1618 és 1695 között tíz zsinat színhelye volt. 1659. március 30-án az unitárius papság itt tett hűségesküt Barcsay Ákos fejedelemnek. 1663. október 21-én itt választották püspökké Koncz Boldizsárt. A templom több tárgyát, például szentszékét és mennyezetfestményeit – a Magyar Nemzeti Múzeum Régiségtára felvásárolta. Első ortodox temploma 1692-ben épült.
Magyarkirályfalva
Magyarkirályfalváról az első hivatalos dokumentumok 1332-ből maradtak fenn, ekkor a pápai tizedjegyzék királyi birtokként jegyezte fel, Villa Regis néven. 1412-ben a Szentléleki, Dicsőszentmártoni Sándor, Keszi és Tarnóczi Székely családoké, később pedig a Somkeréki Erdélyi, Gerendi, Bánffy és Szapolyai családok birtoka volt. 1492-ben Keszi Székely László Kyralfalwa birtokbeli részét elcserélte. 1502-ben Kyralfalwa egész birtoka Kizdi Jánosé, 1517-ben pedig Somkeréki Erdélyi Márton volt itt a birtokos. 1546-ban Tarnóczi Sebestyén testvéri szeretetből Susalit-Horváth Jánosné Romhányi Zsófiának ajándékozta Kyralffalwan azt a jobbágytelket, amelyen Tóháti Antal lakott. 1638-ban Kiralyfalva I. Rákóczi György birtoka volt. Magyarkirályfalva református gyülekezete körülbelül 1568-ban alakult. Az első írásos feljegyzések 1570-beliek a levéltárban.
Királyfalván érdemes felkeresni a két régi temetőt. A legrégibb a templom körüli magaslaton fekszik, itt nyugszik Ilyés Géza (1883-1950) történész-lelkipásztor, esperes is, aki ennek a magára hagyott vidéknek elkötelezett írástudója volt. A temetők fejfái, emlékfái néprajzi, faragászati szempontból is érdekesek. Értékes XVI–XVII. századi kegytárgyak találhatók a református egyház birtokában.
Küküllővár
Nem Maros megyében van ugyan, de aki Dicsőszentmárton környékén jár, keresse fel a Küküllővárat is. A Küküllő mocsaras árterületén fekvő településen épült a Mocsárvár, amely a tatárjáráskor elpusztult. Ennek a várnak az utódját 1321-ben említik először. Mátyás király 1462-ben Pongrácz János erdélyi vajdának adományozta, az ő halála után, 1476-ban hűbérbe adta Ştefan cel Marénak, Moldva fejedelmének. 1507-ben Ştefan fiának, Bogdan vajdának a kezén volt a vár, de a soron következő vajda, Petru Rareş, I. Ferdinánd támogatójaként 1538-ban elvesztette, és az erdélyi országgyűlés határozata alapján 1565-ben lerombolták. 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem öccse, iktári Bethlen István építtette a ma álló, négyszögletes, sarkain hengeres saroktornyos kastélyt egy régi udvarház helyére. Több tulajdonos után 1758-ban Bethlen Gábor udvari kancellár vásárolta meg a birtokot a kincstártól. Tőle 1764-ben csere útján testvéréhez, Miklóshoz került, aki lépcsőházat emelt, a külső várfalat lebontatta, kápolnát, lóistállót és egy kaputornyot építtetett (1972-ben leomlott). Ezekre a munkálatokra emlékeztet az épület mögötti emléktábla az 1773-as évszámmal, hátán egy görbe lábú huszárral. 1884-ben a birtok gróf Haller Jenő birtokába került, aki kártyán nyerte el Bethlen Márktól. Az 1944-es harcokban a kastély falai megsérültek. Hasznát vették magtárként, irodaházként, majd a 70-es évektől a Zsidvei pezsgőgyár használta a várkastély tágas pincéit. Az örökösök visszakapták az épületet, és a Zsidvei gyár tulajdonosa megvásárolta a kastélyt, amelyet felújítottak. Sajnos a magyar történelmi és kulturális örökség nem látogatható. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)

Dombormű Csiha Kálmán emlékére
„És mégis fennmaradtunk”
Tíz éve, 2007 novemberében hunyt el Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület 44. püspöke, a marosvásárhelyi Kistemplom egykori lelkipásztora. Tíz év hosszú idő, de a néhai egyházfő áldott emlékezete sokakban megmaradt, és nem véletlenül.
Sokatmondó, lélekhez szóló és tömör igehirdetései mögött egy mély hitű, mégis nagyon világi, igen széles látókörrel rendelkező ember állt, akit az élet nehézségei – a nemesi származása miatt az őt és családját ért kitelepítés, majd fel-nem-jelentés miatt ártatlanul bebörtönzés, politikai fogság, diktatúra – nem elkeserítettek, hanem még erősebbé tettek. Sokak példaképévé vált: tízévnyi püspöki szolgálata alatt neki volt köszönhető a felekezeti oktatás újraindítása, több mint száz egyházi épület felépítése, nyugdíjazása után pedig vándorprédikátorként járta a magyarlakta vidékeket. Több kötet – közöttük három önéletrajzi jellegű regény – szerzőjeként azok is megismerkedhettek vele, oszthatták világlátását, akik személyesen nem ismerték. Emlékezetét jelzi, hogy többek között a családi kúria szomszédságában, Érsemjénben szobrot állítottak neki, további szobra a Vártemplom gótikus termében látható, és immár emlékplakettek is hirdetik egykori szolgálatát. Ezek közül kettőt a hét végén állítottak: egyet Nyíregyházán, a magyarországi igehirdetések és evangelizációs körutak emlékére, egyet pedig Kolozsváron, az általa újraindított Református Kollégium udvarán.
Az utóbbi domborműavatásra a reformáció 500. évfordulójára szervezett ünnepségsorozat keretében került sor múlt szombaton, a Farkas utcai templomban szervezett kórustalálkozón. Délelőtt 11 órakor kezdődött az ünnepi istentisztelet, amelyen a zászlós bevonulást követően Nagy Tibor Sándor lelkipásztor és tanár hirdetett igét, majd dr. Székely Árpád, a Református Kollégium igazgatója köszöntötte a szép számban megjelent gyülekezetet. A fellépő énekkarok – a Szatmárnémeti Református Kollégium, a Marosvásárhelyi Református Kollégium, a zilahi Református Wesselényi Kollégium és a Kolozsvári Református Kollégium – műsorát követően könyvbemutatóra került sor: a Magyarországon élő Heumann Erzsébet Katalin, Csiha Kálmán távoli unokatestvére, jó barátja, emlékének szorgos ápolója írta és szerkesztette az És mégis fennmaradtunk című kötetet, amelynek esztétikai minősége és tartalma egyaránt példamutató. A könyvet dr. Ősz Sándor Előd egyháztörténész mutatta be, aki elmondta: a kötet három részből áll. Az első rész a család történetét és családfáját mutatja be, amelyből kiderül, hogy Csiha Kálmán anyai ágon a sokáig kihaltnak hitt, de a legutóbbi történészi kutatások egyöntetű eredménye szerint mégis tovább élő Horogszegi Szilágyi ház – Horogszegi Szilágyi Erzsébet, Mátyás király édesanyja családjának – egyenes ágú leszármazottja. A második részben olvashatjuk a család tagjainak – közöttük a származása miatt szintén kitelepített Heumann Erzsébetnek – a visszaemlékezéseit, míg a harmadik rész Csiha Kálmán szolgálatairól, életének különböző eseményeiről szól, riportköteti jelleggel, főként a prédikációk és korabeli beszámolók, interjúk szövegének tükrében, azok közlése által. A kötetet gazdag képanyag, minőségi nyomdai munka és szerkesztési koncepció jellemzi.
A könyvbemutatót Varga Balázs színművész, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának színésze, a Kolozsvári Református Kollégium egykori diákja szavalatai színesítették – Csiha Kálmán pár versét mondta el –, majd az ünneplő gyülekezet a Református Kollégium épületébe vonult. Az iskola udvarán – ugyancsak Varga Balázs szavalatát követően – a részt vevő énekkarok, diákok gyűrűjében leplezték le D. Dr. Csiha Kálmán emlékplakettjét, a kolozsvári Nemes Csaba képzőművész alkotását. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)

Felavatták Ütő Lajos mellszobrát
Másfél évszázados a küküllődombói templom
A Küküllődombói Unitárius Egyházközség hívei október 29-én, vasárnap a százötven éves templom fennállását, a hat éve megkezdett felújítási munkálatok befejezését ünnepelték, ugyanakkor a templomépítő papjuk, id. Ütő Lajos emléke előtt tisztelegve leleplezték a település 23. papjának mellszobrát.
Az ünnepi eseményen igét hirdetett Bálint Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház püspöke, Szentgyörgyi Sándor esperes és Miklós Tibor polgármester pedig az egybegyűlteket köszöntötték és a faluhoz kötődő emlékeiket elevenítették fel.
A Kis-Küküllő menti település első írásos említése 1278-ból származik, Dombó pataka összefüggésben olvasható egy középkori okiratban. Az egykori feljegyzések szerint a településnek 1332-ben még plébániatemploma és a pápai tizedjegyzék szerint Jakab nevű papja volt. 1568 után lakossága áttért az unitárius vallásra, és az évszázadok során három templomot építettek. Az elsőt 1690 körül, ezt felváltotta az 1762–1778 körül épített istenháza, a jelenlegi templom építésének szükségességéről 1861-ben döntöttek és 1876-ban fejezték be. Ütő Lajos 1866–1910 között szolgált Küküllődombón, akinek irodalmi, művelődésszervező tevékenysége és a falu lakossága életében betöltött horizonttágító és oktatói tevékenysége sem elhanyagolandó. A lelkipásztor fontosnak tartotta a folyóiratok megismertetését a faluközösséggel, olvasótársaságot hozott létre, és az olvasótársaság tagjai által összegyűjtött pénzből előfizettek a Vasárnapi Újságra, Üstökösre, Keresztény Magvetőre, Hírmondóra stb. Id. Ütő Lajos 1876-os feljegyzései szerint „minden vasárnap délután, nem csak az olvasótársaság, hanem mások is összegyűltek az iskolában, és amikor a tanító nem lehetett jelen, a legjobban olvasni tudó a lapokat olvasta, a többiek pedig örömmel és gyönyörűséggel hallgatták…”
Az összetartozás megtartó ereje
Ünnepi igehirdetésében Bálint Benczédi Ferenc püspök az összetartozás megtartó erejét hangsúlyozta. Mint kifejtette, a hasonló találkozások, kézfogások segítenek abban, hogy kimondatlanul is erősödjék az együvé tartozás érzése. Kiemelte annak az erőnek a fontosságát, amely egy családhoz, faluközösséghez, nemzethez való tartozás révén megadatik. Ennek az erőnek fokozott szerep jut napjainkban, amikor szinte tervszerűen akarják szétverni a kisebb-nagyobb közösségeket – figyelmeztetett a püspök beszédében.
Péterfi Sándor lelkipásztor felolvasta id. Ütő Lajos lelkész feljegyzéseit, amelyekben részletesen leírta a templom építésének kezdeteit, a munkálatok során felmerülő hiányosságokat, illetve azt az összefogást, amellyel az akkori hívek önzetlenül kivették részüket mind az adakozásból, mind az építkezésekből, melyeket nagyrészt közösségi munka révén végeztek. A küküllődombói unitárius templom építéséről 1861-ben döntöttek, Ütő Lajos lelkipásztor javaslatára 1867 májusában elkezdték a munkálatokat, és ősszel már imádkozhattak a falai között. A feljegyzések szerint 8.525 forintba került a kőből, téglából épült és cseréptetőzettel ellátott templom, amelyet azóta többször feljavítottak. Az összefogás egyik példája, hogy az impozáns épület méretes alapjának a kiásását a dombói férfiaknak három nap alatt sikerült elvégezniük.
A lelkész emlékeztetett a kommunizmus idején szolgáló Benczédi Ferenc lelkipásztorra is, akinek szolgálata alatt virágzott az egyházi élet Küküllődombón. Az emlékünnepség egyik momentuma a templom külső-belső felújítási munkálatainak megörökítését szolgáló emléktábla felavatása volt. Amint a lelkipásztor hangsúlyozta, a 2011-ben megkezdett javítási munkálatokat a hívek közadakozásából sikerült idén nyáron befejezni.
Két generáció – száz év szolgálat
Néhai id. Ütő Lajos lelkipásztor dédunokája, Ütő László tanár Székelykeresztúrról érkezett az emlékünnepségre. Köszöntőjében az erős, önzetlen hitközösség, illetve ősei – mindenekelőtt az öntudatos építő papként jellemzett dédnagyapa – szerepét emelte ki. Mint hangsúlyozta, a negyvennégy évi szolgálata alatt 1867-ben templomot, 1886-ban paplakot, 1893-ban pedig általános iskolát, de kántori lakást is építtetett a falunak, mivel tudta, hogy aki „templomot és iskolát épít, az jövőt épít”. Az építő munka mellett hitében is megerősítette a híveket és összetartó, erős közösséget formált. 1910-ben fia, ifj. Ütő Lajos (lelkész-esperes, egyházi író, lapszerkesztő) lépett a nyomdokaiba és szolgálta tizennégy éven át a helyi közösséget, majd nyugdíjazásáig a székelykeresztúrit. Apa és fia több mint száz éven át állt az Erdélyi Unitárius Egyházközség szolgálatában – mondta a dédunoka. A család ezért is tartotta fontosnak, hogy a megemlékezés mellett mellszobrot készítsenek és azt adománylevél kíséretében a küküllődombói egyházközség gondjaira bízzák. A család és a gyülekezet életében egyaránt történelmi pillanatként jellemzett eseményt, az egybegyűlteket és a műalkotást a püspök áldotta meg. Ezt követte a templom udvarán, a bejárat közelében elhelyezett emlékmű leleplezése az unitárius püspök és az ükunoka részéről, akinek karján a hatodik generációt képviselő székely harisnyás legényke is szerepet kapott. Az erőt és határozottságot sugárzó markáns kőszobor Demeter István szobrász-művész alkotása.
Az ünnepi megemlékezést a dalkör, az asszonykórus és a Székely Varga Melinda tanárnő által irányított diákok alkalomhoz illő rendkívüli ünnepi műsora színesítette. Szer Pálosy Piroska / Népújság (Marosvásárhely)

Akikre felnézni mindig érdemes
Kettős könyvbemutató
Két új kötettel gazdagabb a hazai könyvek tárháza: Deé Nagy Anikó Báró hadadi Wesselényi Kata, a hitben élő református nagyasszony című kötetével, valamint A Telekiek és a kultúra című tanulmánykötetével, melyeket szombaton délelőtt a Kultúrpalota kistermében mutattak be számos érdeklődő jelenlétében.
Bár a könyvek bemutatásának bejelentett sorrendje megváltozott, mégis Deé Nagy Anikó igényes, szépen szerkesztett, gazdagon illusztrált kötetének bemutatásával kezdenénk, melyet H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója, valamint dr. Buzogány Dezső, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet professzora és maga a szerző ismertetett.
Wesselényi Kata, a hitben élő református nagyasszony
Rendhagyó kötetről van szó, amely lényegében a könyv kissé eklektikus felépítéséből adódik. Ennek oka a kötet létrejöttének körülményeiben rejlik, hiszen a szerző, Deé Nagy Anikó évtizedeken át foglalkozott a Teleki Téka alapítójával, Teleki Sámuellel. A levéltári búvárkodások alkalmával folyamatosan előkerült egy asszony neve, a báró hadadi Wesselényi Katáé. Teleki feleségének, iktári Bethlen Zsuzsannának a nagynénje volt, aki fontos szerepet játszott a Teleki család életében. Miközben egyre több adat került elő az addig ismeretlen, mélyen vallásos, dolgos és bőkezű mecénásról, a szerző úgy döntött, könyvet szentel neki.
Feldolgozta az életrajzi vonásokat tartalmazó verses imádságait, áttekintette könyvgyűjtő szenvedélyét, s átírta szakácskönyvét, amely az ételreceptek mellett a XVIII. századi erdélyi háztartásban folyó munkák sokaságát sorakoztatja fel.
Tehát verses imádságok, konyhai dolgok leírását böngészheti a régi szövegek megfejtésére is hajlandó olvasó. Ezzel a kötettel teljesebb lesz a XVIII. századi református nagyasszonyról alkotott kép.
A reformáció 500. évfordulóján számvetés készül az elmúlt öt évszázad szellemi értékeiről. Felmérhető, hogy a lelki megújulás milyen értékeket teremtett magyar vonatkozásban is. A művelődéstörténetünkben maradandót alkotó férfiak mellett az asszonyok szerepét is vizsgálják. A kötet azzal a céllal született, hogy az olvasóközönség megismerkedjen a XVIII. század második felében élő erdélyi főrangú nagyasszonnyal, özvegy gróf Rhédei Zsigmondné báró Wesselényi Katával. A kötet bepillantást nyújt a főúri élet mindennapjaiba. A Wesselényi Katáról szóló könyv hiányt pótol az erdélyi művelődéstörténetben – fogalmazott a szerző, aki leszögezte, hogy nem egyedi életútról van szó, a művelődéstörténet sok hasonló nőalakot ismer és ismertet, valamennyien megtestesítői a Kálvin János által megrajzolt keresztyén embertípusnak, aki életét egyháza, közössége s mindenekelőtt Isten szolgálatába állította.
Wesselényi Katáról nem maradt fenn portré, bár Kelemen Márton könyvtáros 1826-os lajstromában még szerepelt a Teleki Téka előterét díszítő portréja, aztán nyoma veszett. Rettegi György feljegyzéseiben szép ábrázatú asszonyként szerepel.
Az 1735-ben Hadadban született bárónő életrajzi adatai megtalálhatók a kötetben, báró Wesselényi Ferenc és Rhédei Zsuzsanna lánya, 16 évesen megy férjhez gróf Rhédei Zsigmondhoz, aki az erdőszentgyörgyi kúriába viszi fiatal feleségét. Hétévi házasság után, 23 évesen egy fiúgyermekkel megözvegyül.
A főúri kastélyban fiatalokat nevel, verseket, imádságokat, naplót ír, sokat tesz Erdőszentgyörgyért, 1758-ban kőkápolnát építtet, 1760-ban felújíttatja a templomot, ezt a faragott kő szószéken a Wesselényiek címere mellett felirat örökíti meg. Építkezett Malomfalván, megújította a veresegyházi (Szolnok-Doboda vm.) templomot, kő szószéket építtetett a bánffyhunyadi református templomban.
Legjelentősebb a marosvásárhelyi Wesselényi–Rhédei-ház építése a Szent Miklós utcai telken. Ezt a házat Wesselényi Kata Teleki Sámuel feleségére, iktári Bethlen Zsuzsannára testálta, s ezzel részese lett a XVIII. századi legnagyobb jelentőségű erdélyi közkönyvtár létrejöttének. De nemcsak ezzel járult hozzá a könyvtárteremtéshez, hanem azzal is, hogy saját könyvtárát is unokahúgának adományozta.
A kötet a Kriterion kiadónál jelent meg, a fényképeket J. Márton Krisztina, Kovács Mária Márta, Márton Imre és T. Horváth Iringó készítette. A textíliák T. Horváth Iringó gyűjtéséből valók.
A bemutatón dr. Buzogány Dezső beszélt a református nagyasszonyról, s ajánlotta a kötetet az olvasóknak. Mivel a könyv recepteket is tartalmaz, a teológiai professzor felesége ki is próbált egy mandulás süteményt, amelyet a professzor jó szívvel kínált a hallgatóságnak. Ilyesmi ritkán fordul elő mifelénk, ezért köszönet jár mindannyiunk nevében.
A Telekiek és a kultúra
A második, a Telekiekről szóló tanulmánykötet Haller Béla, a Teleki Téka Alapítvány elnöke és Bányai Réka szerkesztő ismertette.
A Teleki Téka könyves műhelyének negyedik tanulmánykötete ez, amely a Teleki család kultúrapártoló munkálkodása jegyében szervezett tavalyi konferencia tudományos anyagait tartalmazza, s amely Bányai Réka gondos szerkesztésében jelenhetett meg.
– A teljesség áttekintése nem adatik meg egyetlen nemzedéknek, de egyre több pászmára vetül fény, s láthatóvá válnak nagy elszánások, kivételes küldetések és teljesítmények. Régen volt nemes szándékok felmutatása már önmagában is nemes szándék. Isten támaszokat állít a nemzetnek egyes fiakban, ezek közé sorolandó a Telekiek fényes háza is. Ez a nemes sarjadékokat nevelt régi törzs, a Teleki család, a kultúraápolás, a mecénáskodás és a könyvgyűjtés bűvkörében élt. A XVII. században élt Teleki Mihály erdélyi kancellár gernyeszegi könyvtára jelentős volt, fiai pedig tovább fejlesztették… A kötet olvasói számos ponton kapcsolhatják majd a tanulmányokban felbukkanó eseményeket a város mai valóságához. Szó van a református kollégium építési szándékáról, az építkezés megvalósulásáról, annak a szárnynak a felépítéséről, amely ma újra átépítés előtt áll – fogalmazott Haller Béla, aki ismertette a kötetet közzétevő alapítványt is.
A könyvek bemutatását követően dedikáltak a szerzők. Mezey Sarolta / Népújság (Marosvásárhely)

Pádár Zoltán: nem működnek a globális megoldás-receptek
Tudományos pályáról váltott szakmát már a krisztusi koron túl Pádár Zoltán, aki jellemzően katolikus északkelet-magyarországi vidék kisebb településeinek református lelkésze, tulajdonképpen vallási szórványterületen szolgál. Az egyház mai céljai között tartja számon társadalmunk közös szükségleteinek meghatározását, a Szentlélekre való odafigyelést, a munkálkodni kívánó egyháztagokkal való együttműködést, a gyülekezeti tagokkal kialakított személyes kapcsolatokat.
– A lutheri reformáció 500. évfordulója kapcsán időszerű és releváns téma az aktuális állapotunkkal való szembenézés, a múlt és a jelen értékelése, valamint a jövőre való tervezés. A kérdés az összes keresztyén felekezetre érvényes, hiszen a statisztikák mindenhol létszámcsökkenésekről számolnak be. A nagy múltú Milánóban – saját katolikus hívei önvallomása szerint – a keresztyének zöme egész életében 3 alkalommal tartózkodik templomban: amikor megkeresztelik, amikor megházasodik és amikor eltemetik. Napjaink Genfje büszkén vállalja és óriásplakátokon hirdeti ateizmusát, mondván, ez azért jó nekik, mert így nem tartoznak senkihez. Kálvin templomában ma 40–50 fő jár az istentiszteletekre.
A következő 500 évre való tervezés alapja a reformátorok által megfogalmazott állítás kell hogy legyen: „Ecclesia semper reformari debet” (Az egyházat mindig reformálni kell). Az egyháznak – bármilyen egyháznak – időről időre szüksége van szembenéznie önmagával, a társadalomban betöltött helyzetével és szerepével, erősségeivel és gyengeségeivel. Ezt az igényt a lehető legtökéletesebben a Szentlélekre való figyeléssel lehet megvalósítani; amire Ő elvezet bennünket, azt érdemes megvalósítani, vagy elvetni hitgyakorlatunk vizsgálatakor. Ha nem így kezdünk hozzá a reformálásnak, csupán emberi erőlködés marad, és sok kudarcot él át Isten népe.
Sok esetben már a kiindulási alappal is baj van: Nincs vagy nem megfelelő a kapcsolat a Szentlélekkel. Liturgiánkban említjük, megnevezzük Őt, énekeinkben hívjuk Őt, de valójában nem mindenki hallgat Rá. A Lélek ajándékait (1Kor 12,4-11) is sokan negligálják, mondván, a bibliai korokban működtek, de napjainkban nem. Pedig nem ártana jobban odafigyelni a Lélek vezette emberekre, mert rajtuk keresztül – csakúgy, mint régen – ma is tud üzenni az Úr. A prófécia Isten kijelentése az ember számára az elkövetkezendőkről. Nem jelent ki újat Krisztusról, sem a végidőkről, de az előttünk álló évekről, korszakokról, teendőkről van üzenete. Gondoljunk csak Pál apostol missziói útjaira, amikor „irányt váltott” (ApCsel 16,9), vagy meglepő dolgokat javasolt (ApCsel 27,21-26) a Léleknek engedelmeskedve! Az evangélium eljutott Európába, illetve az akkori Birodalom központjába, Rómába! Ha tehát vágyunk az, hogy a protestáns egyházak fennmaradjanak, Istenre kell hagyatkoznunk, Tőle kell útmutatást kérnünk.
Nem járható út az az emberi törekvés sem, miszerint globális megoldás-recepteket akarunk megvalósítani. A különböző közösségeknek, társadalmi egységeknek különbözőek az igényeik és a szükségleteik. Vannak ugyan „közös pontok”, hasonló váradalmak, de ezekre veszélyes „általános megoldás-receptet” ráhúzni. Krisztus váltságműve ugyanazt kell, hogy jelentse mindenki számára, de nem mindenkinek ugyanúgy közvetíthető. Maga Jézus Urunk sem egysíkúan munkálkodott az emberek között. Volt, akit elhívott követőjének (Páter, Máté stb.), volt akiket tanított, voltak, akiket szeretetével rehabilitált (Zákeus, Bartimeus, bénák, leprások stb.). Pál apostol ugyanazt, de nem ugyanúgy hirdette pl. Lisztrában, mint Korinthusban vagy Athénban. Kellő alázattal és türelemmel kell tehát az adott közösség felé szolgálnunk. Ebben is segítségünkre adatott a Szentlélek.
Személyesebb kapcsolatokon át gyümölcsözőbb a Krisztushoz vezetés
A reformátoroknak, bár más-más helyen éltek és tevékenykedtek, voltak közös hitújító céljaik (bibliafordítások, közművelődés, anyanyelvi kommunikáció az egyházban és a világban, diakónia, hitvallási iratok stb.). Az ő példájuk arra sarkallhat minket, ma élőket, hogy meghatározzuk napjaink társadalmainak közös szükségleteit. Erre a feladatra igénybe vehetők hívő szakemberek.
Nehézségként fogalmazódik meg sokakban az, hogy ma hogyan lehet az evangéliummal érdemben és érthetően megszólítani az embereket. Úgy gondolom, az apostoli korban sem volt egyszerűbb Jézus Krisztus üzenetét eljuttatni az emberek szívéig. Sőt, sok hasonlóság fedezhető fel azzal a korral. Például ma – úgy tűnik – hatásosabb az egyéni megtapasztalás („Jöjj és lásd meg!”) elősegítése, és a személyes vagy kiscsoportos evangelizáció, mint a nagy tömegek előtti megtérésre hívó beszéd. A nyilvános alkalmakra is nagy szükség van, de az igazán hatékony Krisztushoz vezetést én a személyesebb szintű kapcsolatokon keresztül látom gyümölcsözőbbnek.
Éppen az individualizáció felerősödése indukál sok gyülekezetben szolgálni vágyó egyháztagokat. Nagy kincs az ilyen hívő, sok terhet hordozhat együtt a lelkészekkel vagy vállalhat át tőlük, és nem utolsósorban erős kötődést munkál a hívőben a közösség felé azáltal, hogy értékesnek, hasznosnak éli meg önmagát a gyülekezetben. Számos kiégés, öngyilkosság, kiábrándulás (lelkészi szolgálat elhagyása) fémjelzi a lelkészi szolgálattevők terheltségét. Ezt okozhatja a lelkész tévképzete (csak akkor működnek a dolgok a gyülekezetben, ha ő ott van, ha ő végzi azokat), illetve a hívek helytelen elvárása („csináljon mindent a lelkész, az a dolga”).
A fiatalokra, mint a jövő generációjára különösen oda kell figyelni. Az ő igényeik merőben eltérőek szüleik, nagyszüleik generációiétól. Rugalmasan kezelve, szolgálni engedve őket el lehet fogadtatni velük az idősebbek másságát, a „régi” protestáns szokásokat, hagyományokat.
A hittudomány fontos. A bibliai kijelentéshez ragaszkodó tézisek szintúgy. Lényegi kérdés abban van, hogyan valósítjuk meg, hogyan visszük át a gyakorlatba hittételeinket. Az egymástól különböző irányvonalak már az apostoli korban is nyilvánvalóak voltak a keresztyénségen belül. Más volt a lelkülete pl. az efezusiaknak, mint a korinthusiaknak stb. Napjainkban is megjelenik és egymás mellett él – különösebb szakadástól mentesen – több, különböző kegyességi irányzat (pl. tradicionális, karizmatikus). A szakadás akkor következik be, ha rideg elhatárolódás mutatkozik az egyes irányzatok képviselői között. Ennek be nem következtéért küzdenünk kell, nem kétséges. Ha megértjük és elfogadjuk Pál tanítását a „Krisztus testéről” (1Kor 12,12-31), megóvhatjuk felekezeteinket a szakadásoktól. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Ülésezett a Magyar Unitárius Egyház Zsinata
A Magyar Unitárius Egyház törvényhozó főhatósága, a Zsinat 2017. október 28-án a Brassó megyei Ürmösön ülésezett.
A napirenden lelkészszentelés, ünnepi megemlékezés és nyilatkozat elfogadása a reformáció 500. évfordulóján, püspöki helyzetértékelés, állásfoglalás elfogadása a házasság és család tárgyában, lelkészszentelés, továbbá a Felsőfokú Fegyelmi Bíróság testületében megüresedett hely betöltése szerepelt.
A Zsinat ülése 11 órakor áhítattal kezdődött. A jelenlét számbavétele és a Zsinat határozatképességének megállapítása után dr. Balázs Mihály szegedi irodalomtörténész professzor tartott előadást a radikális reformáció örökségéről. Ezt követően a Zsinat ünnepi nyilatkozatot fogadott el a reformáció 500. évfordulója alkalmából.
Bálint Benczédi Ferenc püspök az Egyház 2015–2017 közötti tevékenységéről nyújtott helyzetértékelést, majd a Zsinat állásfoglalást fogadott el a házasság és a család tárgyában. A Felsőfokú Fegyelmi Bíróság megüresedett helyére a zsinati tagok többsége Bán Endre ügyvédet választotta.
Az ünnepi istentiszteleten a szószéki szolgálatot dr. Czire Szabolcs teológiai tanár végezte, a lelkészszentelési beszédet Bálint Benczédi Ferenc püspök mondta, majd Molnár Imola lelkésznő úrvacsorai beszédet tartott.
A Zsinat felszentelte Bartha Alpár kökösi, Gyerő Attila homoródújfalvi, Györgyilyés Izolda sepsiszentkirály–botfalusi, Jobbágy Júlia Mária kolozsvári, Péterfi Zita Ágnes sepsiszentgyörgyi, Szabó Csengele budapesti, Szász Tünde szőkefalvi és Tőkés-Bencze Zsuzsánna gyergyószentmiklósi lelkészeket. A Magyar Unitárius Egyház Főhatósági Hivatala / erdon.ro

Díjazott életalapítás
Természetes anyagból épült házban lakik, hagyományos életet él, őshonos állatokat tenyészt Dobos Atilla és családja. A hagyományos gazdálkodásban eddig kifejtett több éves munkájukat elismerő oklevéllel jutalmazta a magyar Földművelésügyi Minisztérium.
A természetközeli gazdálkodásban, a hagyományos növénytermesztésben, a tájjellegű, őshonos állatfajták visszahonosításában, a táj ökológiai egyensúlyának megtartásában, illetve a genetikai sokféleség megőrzésében végzett tevékenységéért a budapesti Fölművelésügyi Minisztérium elismerő oklevéllel jutalmazta Dobos Atilla csobotfalvi gazdát. A rangos elismerést Fazakas Sándor földművelésügyi miniszter adta át az 1956-os forradalom és szabadságharc emléknapja alkalmából Budapesten.
A múlt héten kapott elismerés kapcsán felkerestük a fiatal gazdát, aki érdeklődésünkre elmondta, az elmúlt években kifejtett munkájukat értékelte ilyen formában a magyar kormány, amely a Földművelésügyi Minisztérium Nemzetközi és Kárpát-medencei Kapcsolatok Főosztályának révén ismeri tevékenységüket. Egy egyesülettel ugyanis már nyolc éve keresik a haszonállatokból – többek között tehenekből, lovakból, bivalyokból, juhokból, háziszárnyasokból – a régi fajtákat. Saját gazdaságukban a legértékesebb genetikai állományt a mokány marhák és régi erdélyi tarkák, illetve a székely lovak jelentik, emellett tartanak saját nemesítésű szürkemarhát, régi fajta tyúkokat, pulykákat is – avatott be.
Arra a kérdésünkre, hogy hogyan is fogtak hozzá az őshonos állatok megmentéséhez, Dobos Atilla tisztázta, régen nem gazdaságnak vagy farmnak hívták a kerítésen belül lévő környezetet – benne az embereket, állatokat, növényzetet –, hanem életnek. Ők tíz éve fogtak életalapításhoz, természetes anyagból házat építettek, berendezték az udvart, elkezdték gyűjteni a régi fajta állatokat.
Mivel a társadalomban inkább a modern fajtákat, a legújabb technológiaikkal tenyésztik, elhatározásuk megvalósítása nem volt egyszerű. Az életalapítás végül kinőtte magát, és egy nagyobb gazdaságot tartottak fent őshonos fajtákból az elmúlt években. A gazda tisztázta azt is, hogy ők nincsenek a fejlődés, a modern eljárások, életvitel ellen, csupán szeretnének felmutatni egy másik lehetőséget is.
A Miercurius Mezőgazdászok Egyesületét is azért hozták létre, hogy a hagyományos életvitelt folytató családok tevékenységét könnyebben összehangolhassák. Tapasztalatuk szerint ugyanis, ha egy tájban megjelenik több hagyományos gazdaság, az a tájban nyomot hagy, a hagyományos fajtákkal való gazdálkodás pedig megerősíti a táj harmóniáját. Ezt ők felismerték, ezért dolgoznak. Rámutatott arra is, hogy a mai modern fajták, amelyeknek nagy a termelése, azokat régi fajták keresztezésével tenyésztik ki, de azok előbb utóbb hibridizálódnak, így újra a régi fajták kellenek a vérfrissítéshez – ezért sem szabadna kiveszni hagyni azokat. Kömény Kamilla Székelyhon.ro

Főhajtás egykori tanítók előtt (Zalánpatak nem felejt)
Másfél évtizedes eredményes oktatói és nevelői, közösségépítő és közösségfejlesztő munkájuk elismeréseképpen Zalánpatak díszpolgára címet adományozott Málnás önkormányzata és Zalánpatak faluközössége a jelenleg Uzonban élő Ráduly József nyugalmazott tanítónak és Ráduly Irénke óvónőnek. Az elismerést Préda Barna Az én falum, Zalánpatak című könyvének október 26-i uzoni bemutatóján adták át a nyugdíjas pedagógus házaspárnak.
Péter Sándor, a zalánpataki „érzelmes monográfia” lektora Zalánpatakról azt mondta, nehéz oda eljutni, de még nehezebb onnan eljönni. A szinte járhatatlan útra utalt, és arra a vendégszeretetre, amellyel a kis település lakói fogadják a látogatót, de a falu értékei is ott marasztalják a vendéget. Kiemelte Zalánpatak egykori szerepét a környék kulturális életében, amelynek a hatvanas-hetvenes években a Ráduly tanító házaspár volt a mozgatója. Amikor máshol nem volt műkedvelő csoport, Zalánpatakon kettő-három is működött – mondta. Ráduly Irénke nyugdíjas óvónő felelevenítette, hogy amikor fiatal pedagógusként oda helyezték, azt gondolta, „a zalánpatakiak olyan maradiak lehetnek ott a világ végén. De nagyot csalódtam, mert amikor a zalánpataki emberek kimentek a faluból, mindig könyvet vásároltak. Rengeteget olvastak, tájékozottak voltak. Volt két-három családnál rádió, hallgattuk a híreket, esténként összegyűltünk, megbeszéltük a dolgainkat, énekeket tanultunk.” A zalánpataki évekre négy évtized távlatából is jól emlékszik Ráduly József. Elmondta, oroszt tanított Kökösben és Mikóújfaluban, és amikor Zalánpatakra helyezték, semmiképpen nem akarta elfogadni. Meggyőzték, és tizenhat évig tanított ott. Családot alapított, két fiuk született, egyikük, Ráduly István jelenleg Uzon polgármestere. „Amikor oda helyeztek, csak szekérrel és gyalog lehetett járni, nem volt villany se. Ha valaki súlyos beteg volt, át kellett menni gyalog Málnásfürdőre, és onnan telefonáltunk. Szekérrel vittük a beteget a falu végéig, mert a mentő csak odáig tudott jönni. Karácsony Zoli bácsi működtette az áramfejlesztőt, mozit is tartottunk, a filmeket a hátamon hordtam Málnásfürdőről, Mikóújfaluból, hogy az emberek művelődhessenek. A feleségemmel együtt színdarabokat tanítottunk be a gyermekeknek és a fiataloknak, de az idősek sem akartak kimaradni semmiből. Jártuk a környéket az előadásokkal, nagy fegyelem volt, jól ment a munka. Préda Jenő bácsiék zenéltek a műsorokon, szépen muzsikáltak. Néhai Gál Sámuel segített abban, hogy a zalánpataki gyermekek bentlakásba mehettek Málnásra ingyen. Egy szekér fát vittek télen, ennyi volt a fizetség. Ott elvégezték a nyolc osztályt, jól haladtak a gyermekek. Őszintén mondom, mindent megtettünk Zalánpatakért. Egyedül plébános nem voltam, egyéb minden.”
Farkas József, aki jelenleg is kiveszi a részét a zalánpataki közösségi munkából, egyfajta őre az unokája, Préda Barna által létrehozott helyi néprajzi múzeumnak. Az uzoni könyvbemutatón azt mondta: „Ráduly tanító bácsiék nemcsak oktattak, hanem neveltek is, sok kultúrmunkát elvégeztek, és mellette lent termeltek, disznót, juhot tartottak, soha semmilyen munkát panasszal nem csináltak.”
A pedagógus házaspárt méltatta a 89 éves Préda Jenő is, aki az egykor híres zalánpataki zenekar prímása volt, és az alkalomból tanítványával, Préda Barnával együtt muzsikával köszöntötték Zalánpatak frissen kitüntetett két díszpolgárát. Szotyori Angéla, Málnás község polgármestere is elismeréssel beszélt Ráduly Józsefről és feleségéről, Irénkéről, hangsúlyozva: sok olyan pedagógusra lenne szükség jelenleg is, amilyenek aktív korukban ők voltak. Az immár több helyszínen, így Uzonban is bemutatott zalánpataki monográfia nem csak falutörténet, egyfajta főhajtás is azok előtt, akiknek köszönhető, hogy Zalánpatak ma is él, lakói most is szorgos, becsületes emberek. A Ráduly házaspár Préda Barna könyvében is kiemelt szerepet kapott. A kulturális életről szóló fejezetben a szerző azt írja: „a település nemcsak üveggyáráról, hanem kulturális életéről is híres volt. Ez a hírnév az 1960-as években teljesedett ki Ráduly József tanító és felesége, Ráduly Irénke óvónő vezetésével.” A zalánpatakiak ragaszkodását múltjukhoz és a sok nehézséget átélt falu jelenéhez Préda Barna a könyv bevezetőjében fogalmazza meg igen találóan: „Legyen e könyv emlékül mindazokért, akik a történelem folyamán a kizsákmányolások, az azt követő zsarnokoskodások, a háborúk utáni borzalmas idők és a kommunizmus ellenére, valamint a Nyugat csábításának ellenállva itthon maradtak, és hozzájárultak ahhoz, hogy felépüljön, megmaradjon és fejlődjék Zalánpatak. Ha itthon nehezebb is a munka, ha a szerszámok nyele jobban feltöri is a tenyeret, de sokkal édesebb a kenyér, szebben énekelnek a madarak, és van-e a világon bármely katedrálisnak a tornyában olyan szépen hívogató harang, mint Zalánpatak kicsiny templomocskájának?” Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újabb szász erődtemplom tetőzete omlott be, adománygyűjtés indult
Újabb, a 13. században épített erdélyi szász erődtemplom tetőzete omlott be: az értékes falfestményekkel rendelkező doborkai istenháza megmentéséért adománygyűjtés indult.
Adománygyűjtés indult a Szeben megyei Doborka evangélikus templomának megmentéséért, miután nemrég beomlott a 13. században épült istenháza tetőzete. Az erődtemplomokért felelős alapítvány több számlára várja az egyedi falfreskókkal díszített műemlék épület megmentéséhez szükséges támogatásokat.
A romániai szász evangélikus egyház templomainak megmentése és restaurálása céljából létrehozott civil szervezet honlapján arról számolt be, hogy két hete omlott be a doborkai templom tetőzetének egy része, a tartószerkezet a karzat fölött mondta fel a szolgálatot, a leeső gerendák a sekrestye tetőzetét is maguk alá temették.
Ehhez az utóbbi időszak viharos időjárása mellett az is hozzájárulhatott, hogy az épületen régóta nem végeztek karbantartási munkálatokat, így annak érdekében, hogy a téli időjárás ne tegyen további kárt, az alapítvány adományokat gyűjt. Rámutatnak, a Szászsebes és Nagyszeben közötti főút közelében található Doborka evangélikus temploma egyike a legértékesebbeknek. Az istenháza a 13. században épült román stílusban, háromhajós szerkezetét később gótikus stílusban egyhajóssá alakították. Románkori tornya is megmaradt, és gótikus külsőt kapott. Értékét a 14–18. században készült egyedi falfestményei növelik, amelyek most veszélybe kerültek.
A hatóságok nem mutattak érdeklődést a műemlék iránt, nemtörődömségüket legjobban az illusztrálja, hogy a templom környéke és a hozzá tartozó temető évek óta legelőként szolgál, mutat rá a közlemény. Az alapítvány kezébe veszi a sorsát, és a szászsebesi esperességgel közösen ideiglenes tetőt épít a karzat és a sekrestye fölé, rendszeres karbantartási munkálatokat tervez az épületen, és figyelemmel követi állapotát. Egyre világosabb, hogy az egyháznak partnerekre van szüksége templomai megőrzése és restaurálása érdekében, ahogy az is, hogy a 250 istenháza megmentése nem valósítható meg állandó megfigyelés és karbantartási munkálatok nélkül, hangsúlyozza a közlemény. Az adományokat az alapítvány honlapján (Kirchenburgen.org) közzétett számlákon fogadják.
Nem a doborkai az első erdélyi szász evangélikus templom, amelynek az évtizedek óta tartó elhanyagoltság miatt beomlott a tetőzete. Tavaly februárban a Brassó megyei Szászveresmart erődtemplomának tornya és a hajó egy része omlott le. A templom egyike a legrégebbi barcasági szász templomoknak, építése 1250-ben kezdődött. Szintén tavaly omlott le a Brassó megyei Rádos templomtornya is, mivel a hatóságok nem javították ki időben a tornyon keletkezett hatalmas repedést.
Néhány hónapja a román sajtó arról cikkezett, hogy hívek és pénzügyi erőforrások hiányában a romániai szász evangélikus egyház túladna Medgyes környéki 16 templomán, de az egyház cáfolta ezt az információt, rámutatva: nem eladja ingatlanjait, hanem különböző együttműködési formák felajánlásával partnereket keres megmentésükhöz. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Félezer kilométeren a lovagkirály emlékének nyomában
Elkísérjük az marosvásárhelyi Örmény-Magyar Kulturális Egyesület tagjait és szimpatizánsait erdélyi körútjukra, akik Szent Lászlót ábrázoló freskók nyomába eredtek. De mi készteti az örménymagyarokat arra, hogy a magyar király után kutassanak?
Elsősorban az, hogy az Erdélyben I. Apafi Mihály fejedelem engedélyével, mi több, az ő ösztönzésére megtelepedett örmények a történelem folyamán honfiúsítást nyertek, a „magyar nemzetbe bekebeleztettek”, s az amolyan két felmenővel rendelkező hálás örmény, illetve immár magyarörmény nép ugyanolyan tisztelettel emlékezik a magyar nemzet nagy elődeire, mint a magát tősgyökeresnek tartó magyarság. És mert az idei évet Szent László évnek nyilvánították, természetes, hogy leróják kegyeletüket a történelemalakító nagy király emléke előtt.
Ám van a történetnek egy másik vonzata is. Manapság egyre több magyar és örmény történész, kutató, vallás- és etnikumtörténeti szakember vél felfedezni rokonságot a két nép, a magyar és örmény között. A Kézai és a Thuróczi krónikák szerint honfoglaló eleinkkel is jöttek örmények a Kárpát-medencébe. Aztán II. Endre magyar király keresztes hadjárata során Örményországban járt, s András fiát majdnem meg is házasította II. Levon örmény király Zabel nevű lányával. Elképzelhető, hogy amikor II. Endre hazatért, vele tartott egy kisebb örmény kolónia, akik aztán csatlakozhattak a már itt élő örményekhez. Az ő jelenlétüket helynevek is bizonyítják (pl. a Maros megyei Szászörményes).
Sok egyéb mellett azonban az ugyanazon vagy egymáshoz közeli történelmi szálláshellyel rendelkező két nép harcmodora mutat nagy hasonlóságot. Elég a korabeli krónikák rajzain látható hátrafelé nyilazó harcosok látványának hasonlóságát említeni.
Ennek a keleti eredetű, a kalandozó magyarok harcmodorának a megjelenítése a Szent László-freskókon is fellehető. A mintegy félszáz fős csoportot elkísérte Kálmán Attila arisztokráciakutató marosvásárhelyi történész, aki amolyan idegenvezetői minőségben igen nagy szolgálatot tett az ötszáz kilométeres úton, amikor az útvonal mentén felbukkanó települések történetéről, érdekességeiről, történelmi vonatkozásairól, jelentős szülötteiről tájékoztatta a csoportot.
Világörökségi helyszínen
Az első állomás Gelence. Szaporán szitáló esőben érkezik a busz Székelyföld egyik leghíresebb műemlékéhez, a kis utcában levő, az UNESCO Világörökség részét képező, Szent Imrének szentelt katolikus templomhoz. Némi várakozás után előkerül a harangozó néni, aki látogatók érkezésekor idegenvezetővé avanzsál.
A templom építése a tatárjárás utánra, 1245 körülire tehető. A templomhajó és a diadalív félköríves formája teljes egészében megmaradt ebből az időből. Szentélyét a 15. században elbontották, majd a kövekből újabb, gótikus stílusút építettek. Az egyik szentségfülke őrzi az újjáépítés dátumát: 1503. Javítására – az 1802-es földrengés okozta károsodás után – 1932-ben került sor, ekkor feltárták a gótikus szentély alatt a románkori szentély maradványait. Ekkor találtak meg egy rovásírásos emléket is. A freskók ott rejtőztek a falfestés alatt, az 1966-os felújítás során megtisztították őket, s felújították a kazettás mennyezetet. Tizennyolc évvel ezelőtt a templom külső falán falfestmény-részleteket is feltártak. A 14. századi festményen egy keresztény lovag, Szent Imre, Szent László és Szent István alakjának részletei töredékesen láthatók.
Ami a lovagkirály ábrázolását illeti: a nyugati hosszfalon az 1330-as években keletkezett képsorozat elején Szent László látható, amint elindul Váradról. Ezután mindjárt a kerlési, pontosabban a cserhalmi legenda következik. A király üldözőbe vesz egy kun katonát, aki egy elrabolt magyar lánnyal menekül, majd Szent László és a kun harcos küzdelmét láthatjuk, az előbbi fehér lovon, a kun pedig fekete lovon harcol. A dráma következő pontja, mikor a magyar lány előbb a lábát, majd a fejét vágja le a kun vitéznek a király kardjával.
A Jézus életéből vett jelenetek egy évszázaddal később keletkeztek, a 15. század elején.
Oklándon is kibontják a freskókat
Egy kis miklósvári kitérő és az ottani Kálnoky-kastély meglátogatása után továbbra is kitartó, mokány esőben ér el a csoport Oklándra.
A 13. századi építésű – jelenleg unitárius – oklándi templom a kazettás mennyezetéről híres. Ezek nagy része az 1700-as évek harmadik harmadából valók, ám van néhány 16. századi, amelyeket a papi székbe építettek be. A hajó falképei igen sérültek, ugyanis vakolatot húztak rájuk, emiatt a kibontásuk, restaurálásuk is igen nehezen kivitelezhető. A déli falon Szent Péter és Pál alakját bontották ki, a szalagra írt név könnyen azonosíthatóvá teszi a két alakot. Itt látható, hogy a templom korszerűsítése idején semmi gondot nem fordítottak arra, hogy a vakolat alatt rejtőző képeket megmentsék, vagy legalább ne károsítsák. A villamos vezetéket egyszerűen belevésték a képekbe. Az északi falon Szent László legendájának ábrázolása áll, azonban nagyon sérült állapotban. A sérüléseket itt is a késői vakolás okozta. Jelenleg dolgoznak a freskók megmentésén, ám jól látható a korábbi korok vandál beavatkozása. A Szent László-képek alatt a Feltámadás és az Üdvözültek serege jelenet vehető ki.
A két és fél méter magas kőfallal körülvett építészeti emlékhez késő gótikus torony is tartozik, melyet 1937–38-ban a középkori templom kibővítésével építették a mai formájára. A régi templom faragványai eredeti vagy másodlagos elhelyezésben megtalálhatók a mai építményben. A bővítéses újjáépítésnél a helyi közösség nem akarta megtartani a régi faragványokat, építészeti elemeket, mert elavultnak, fölöslegesnek tartotta azokat. Az akkori lelkész cselhez folyamodott: árveréses eladásra hirdette meg a kidobásra ítélt elemeket, s az árakat igen magasra srófolta. Az első ajánlattevő ő maga volt. Amikor a hívek látták, hogy ilyen árat ajánlott értük, meggondolták magukat. Ha a pap ennyit adnak érték, ha már ilyen értéket képviselnek, akkor nem eladók! Így épültek be ezek a templom új részébe.
A Szent Lászlót ábrázoló freskókon kívül van a templomnak, illetve az egyházközségnek egy másik büszkesége is. A papi lakás bejáratánál található faragott székely kapu 1809-ből való, ez Hargita megye, de talán az egész Székelyföld legrégebbi álló és ma is használt székely kapuja. Mi több, egy harmadik büszkeségük is van az oklándiaknak. Ez a templomban elhelyezett 1848-as eredeti toborzózászló, melyet 1990-ben találtak meg a templom orgonájába rejtve, majd 1997-ben restauráltak a Magyar Nemzeti Múzeumban.
Unokák, dédunokák adománya
Ablakkal vágták ketté a Szent László-legendát megjelenítő falikép-filmet a homoródkarácsonyfalvi templomban. A jelenleg unitárius templom az 1200-as évek végén épült egy domb tetején. A kőfallal kerített templomnak megmaradt félköríves záródású, negyedgömb kupolával fedett szentélye és nyugati kapuja az első építési periódusból származik. Déli kapujának kialakítására és ablakainak bővítésére a 14. században kerülhetett sor. Robusztus tornyának építése idején készült az Agnus Dei domborművel díszített nyugati kapu a rajta olvasható évszám alapján 1496-ban.
Tizenegy évvel ezelőtt sikerült feltárni a templom freskóit, elsőnek a szószék fölöttit, amely Jézus születésének jeleneteit ábrázolja. Szintén a keleti falon ábrázolták a Szent László-legendát, a kerlési csatát (1068). Az első jelenete a ritkán ábrázolt kihallgatás. A trónon ülő szent király előtt egy féltérdre ereszkedő bajuszos alak látható. Közvetlenül mellette egy Váradot szimbolizáló stilizált épület kapujában áll az áldásra emelt kezű püspök. Maga a csatajelenet két részre oszlik: Szent László a forgatag közepén, amint bárdjával lesújt az egyik lova nyakát átölelő kunra.
És itt szakad meg a legenda filmje. Az 1853-ban készített új ablak kivágásával megsemmisítették az üldözési jelenet egy részét. Az üldözési jelenetről hiányzik maga a király. Az „ablakba került”. Csak a fehér lova látszik, mögötte meg a lovagi sereg lándzsát szegezve. Az ablakon túli jelenetsorban az első kép egy hátrafelé nyilazó harcost ábrázol. A következő képkockán László birkózik a kun vitézzel egy szikla mellett. A birkózási jelenetben Szent László viselete megváltozik. Vértje helyett vörös színű, bő ujjú, hermelin szegélyű vörös ruhát visel, fejéről is hiányzik a sisak, csak korona látható rajta. És ugyanitt van a lefejezés jelenete. Az újabb függőleges osztás után található a pihenési jelenet. Ebből már jelentős rész hiányzik. A freskó színeinek intenzitása alig változott az évszázadok során, ma is eredeti pompájában tárul elénk. Sokkal élénkebbek a színárnyalatok, mint a gelencei freskónál.
A hajóban lévő képek sokat ígérnek.
A szentély falképeinek feltárására még nem került sor, egyelőre csak a falfelület szondázásánál tartanak, a hajóbeli faliképek alapján bízhatunk abban, hogy számos meglepetést tartogat még ez az épületrész. A templom mellett áll egy emlékmű. Erzsébet királynőnek (Sziszinek) állították 1904-ben, születési évének (1837) megjelölésével. Néhai Nagy Sándor (1821–1897) itteni lelkész dédunokái 108 évvel az emlékmű állítása után saját költségükön felújították. Egyébként az első emlékművet is a lelkész és felesége, Gálfy Borbála fiai, Gyula és Lajos állították. És még egy érdekesség – amikor a négyoszlopos, lánccal körülvett emlékmű már majdnem készen állott, az egyik dédunoka elnézést és türelmet kért a karácsonyfalviaktól: még egy kicsit várni kell a Vietnamból megrendelt zöldes árnyalatú hatszögletű márvány sarokoszlopok megérkezésére. És a derék karácsonyfalviak kivártak, így aztán 2012-től a zöld márványtömbök ott állnak az emlékmű négy sarkánál a láncokat tartva.
Biztos, hogy Váradról indult...
Az utolsó állomás Bögöz. Az itteni unitárius templom Udvarhelyszék egyik legszebb középkori emléke. A 13. századi eredetű templomban a Szent László legenda faliképei részletesebben szólnak a legendáról, mint bárhol máshol. A képeket 1898-ban Huszka József fedezte fel.
A falképek ikonográfiai elrendezése, a szuggesztív erővel megjelenített legenda nemcsak a hétszáz évvel ezelőtti festő észak-itáliai igazodású stílusáról, hanem valósághű ábrázolásmódjáról is vall. Különösen a mozgalmas csatajeleneteken érzik az élményszerűség. A szakirodalom a bögözi és gelencei László-legendát mint a téma legkorábbi megörökítését tartja számon, keletkezésüket a 13. század legvégétől a 14. század közepéig terjedő időszakra teszi.
A jelenetsor a nagyváradi vár hiteles ábrázolásával, az innen fehér lovon induló László király képével kezdődik, a váradi püspök adja áldását a távozó királyra. Ez egyik hiteles ábrázolása a váradi várnak a 13. századból. Biztos tehát, hogy László király onnan indult el. Ezek a képek jelenleg a karzat fölött vannak. Antiochiai Szent Margit legendája az északi fal teljes hosszúságában a László-legenda alatti sávot tölti ki. Ez tizenegy jelenetből álló ciklus. Az Utolsó ítélet képsora az alsó harmadik sávban húzódik, az északi fal teljes hosszúságában.
A falképeket egy és fél, illetve két méteres magasságú regiszterekben festették meg, a templomfal felső harmadától kezdődően, néhol takarva egymást.
A templom udvarán mutatnak egy érdekes történetű sírkövet. Felirata: „Anno 1862 fog huzo Barabas Mozes ...”. Nos, a történet szerint Barabás foghúzó mester ugyancsak adhatott magára. Akkoriban ugyanis csak az előkelőségek temetkezhettek a templom udvarára, s a foghúzónak pontosan erre fájt a foga. Megígérte az egyházi elöljáróknak, hogy busás stallumot fog fizetni, ha engedik, hogy a templomkertben várja a feltámadást. A tisztes elöljárók bele is egyeztek, Barabás uram annak rendje és módja szerint el is halálozott, el is parentálták a templomkertben, de utóbb kiderült, hogy a stallumról ugyancsak megfeledkezett a derék fogász. Jog szerint a feleségnek is ugyanott kellett volna nyugodnia, igen ám, de hibádzott a sírmegváltás. Aztán amikor Barabásné is jobblétre szenderült, az egyháztanács nem engedte a templomkertbe való temetését. Így esett meg, hogy a két Barabás, a fog húzó meg a felesége külön-külön várakozik a trombitaszóra.
Szent László-emlék Beszterce-Naszód megyében
Feltevődhet a kérdés: miért mentek ennyire messze a marosvásárhelyi magyarörmények Szent László-legendát látni? Nos, a város környékén vannak középkori templomok, amelyekben vannak régi falfestmények, de furcsa módon egyikben sincs – vagy legalábbis eddig nem találtak – Szent László király életére vonatkozó ikon. A Szászrégentől alig 5 kilométerre levő Marosfelfaluban, a református templom udvarán áll egy Árpád-kori romtemplom. Régi, egyhajós, a 13. század második felében, a Maros árterületén, valószínűleg IV. Béla (1235–1270) betelepített szászai építették. Terméskőből és téglából készült félköríves szentélyét gömbboltozat fedte. Valószínűnek tartható, hogy a 20. század hajnalán még látható falfestményeket a 13. század utolsó negyedében alkották. A napjainkban kivehető kevés foltot ezért a homoródi evangélikus templom régi szentélyében találhatókkal együtt erdélyi freskófestészetünk legkorábbi emlékei között tartják számon. A boltozaton, a keleti szentélyablaktól balra a Keresztről való levétel képe sejthető. Mellette, jobbkézre a Feltámadott Krisztust festették meg dicsfényben. A keleti és déli ablak között az utolsó ítéletet ábrázolták. Van Szent Katalin-ábrázolás is.
Szent László – nincs.
A marosszentannai református templom a 13. század második felében épült. Ebből a korból való félköríves szentélye, diadalíve, a szentély boltozata és a szentségtartó fülke is. A szentélyben és a diadalíven látható falfestmények a 14. századból származnak, feltehetően észak-olasz mesterektől tanult festőmester művei. A szentélyzáródásban Szent Anna jelenete és Szent Péter apostol alakja áll, a szentély déli oldalán Szent Pál apostol és egy beazonosítatlan apostol alakja, a diadalív bélletén ószövetségi próféták medalionjai (Dávid, Illés, stb.), a diadalív déli, szentély felőli oldalán Anjou Szent Lajos alakja, feljebb az okos és balga szüzek lámpást tartó mellképei, a hajó nyugati falán, a felső regiszterben három apostol ülő alakja az utolsó ítéletből, az alsó regiszterben a Leviatán és az elkárhozottak seregének töredékes jelenete látható. A déli hajófal külső oldalán három koronás szent álló alakja látható töredékes állapotban.
Szent László – itt sincs.
Mi több, a nyárádszentlászlói unitárius templomban sincs.
Ám van egy viszonylag közel levő, Szent Lászlót idéző hely. Kerlés település Beszterce megyében, Marosvásárhelytől mindössze 87 kilométerre. Ide érdemes ellátogatni. A határában fekvő Cserhalom-hegyen vívták 1068-ban a cserhalmi csatát, amelyben Salamon magyar király Géza és László (a későbbi Szent László király) hercegekkel legyőzte az Erdélybe betörő Ozul kun seregét. Ehhez a csatához fűződik Szent László gyakran ábrázolt lánymentésének legendája. Cserhalmon 1992-ben, László király szentté avatásának nyolcszázadik évfordulója alkalmából a csíksomlyói ferencesek állítottak emlékkeresztet, majd 1998-ban ugyanott közel tíz méter magas emlékművet avattak. Bakó Zoltán / liget.ro

M1: több határon túli magyar szervezet tiltakozott Gyurcsány Ferenc kezdeményezése ellen
Több határon túli magyar szervezet tiltakozott, mert Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció (DK) elnöke bejelentette, aláírásgyűjtést indít azért, hogy ne szavazhassanak, akik soha nem éltek Magyarországon, így nem viselik szavazatuk következményeit – hangzott el az M1 aktuális csatorna híradójában szerda este.
A DK elnökének keddi bejelentése után az M1 megszólaltatta mások mellett Zubánics Lászlót, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnökét, aki Gyurcsány Ferencre utalva azt mondta: valószínűleg „a lemeztűje akadhatott be”, hiszen 2004. december 5-én is hasonló témákkal próbálták a hangulatot kelteni a határon túli magyarok ellen. (Akkor tartották a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról szóló népszavazást.)
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke úgy fogalmazott: ez a javaslat „összeugrasztja a magyart a magyarral” ezért szerinte ettől a magyarországi ellenzék többi pártjának is vagy el kell határolódnia vagy el kell majd mondania, hogy egyetért vagy nem ért egyet a kezdeményezéssel, mert 2017-ben ez „elképesztően rossz üzenet”.
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke szerint Gyurcsány Ferenc „szerbekről, románokról, ukránokról és szlovákokról beszél külhoni magyarok helyett”, amit kikérnek maguknak. Ezt sértőnek nevezte és hozzátette: ilyen minősítéseket a „többségi politikától” nem szoktak kapni.
Biró Zsolt, az erdélyi Magyar Polgári Párt elnöke azt mondta: az utóbbi 8-10 évben egy „egészséges folyamat zajlik az anyaországban”, és „ma már evidencia” a nemzet egysége a Kárpát-medencében. Hozzátette, azt ajánlja Gyurcsány Ferencnek, hogy „Szatmárnémetitől Kovásznáig járja végig átlósan Erdélyországot, álljon meg minden településen, nézze meg az első és második világháborús emlékműveket, olvassa végig a neveket”.
A Fidesz is reagált Gyurcsány Ferenc felvetésére, Hidvéghi Balázs, a nagyobbik kormánypárt kommunikációs igazgatója azt hangsúlyozta: a baloldal illegális bevándorlók „tömegeit” telepítené be Magyarországra, de közben kész bármikor „magyarok ellen fordulni és gyűlöletkampányt kezdeni”.
Kovács István, az Alapjogokért Központ stratégiai igazgatója pedig arra hívta fel a figyelmet: az alaptörvény nagyon világosan fogalmaz, aki magyar állampolgár, az választójoggal rendelkezik. A „legaljasabb” politikai kategóriának nevezte a magyarországi és határon túli magyarok egymás ellen „uszítását”. MTI; Erdély.ma

460 éves a Református Kollégium
„Él az ősi iskola”
Az 500 éves reformáció és a 460 éves Marosvásárhelyi Református Kollégium múltját, jelenét és jövőjét ünnepelték szerda délelőtt a tanintézmény zsúfolásig telt dísztermében.
Benedek Zsolt igazgató a reformáció hajnalán születő iskola életének legfontosabb történéseit elevenítette fel a diákoknak a Schola Particula kollégiumi rangra emelésétől a szabadságharcok és világháborúk pusztításain és a jeles eseményeken – 1802-ben a kollégium birtokába kerül Marosvásárhely első nyomdája, 1804-ben Bolyai Farkas megtartja székfoglaló beszédét –, majd az 1948-as államosítást követő változásokon át az intézmény önállóságának 2000-es visszanyeréséig. Az iskolaigazgató arra is emlékeztette a hallgatóságot, hogy a tanintézet homlokzatára 2007-ben a Református Kollégium – Bolyai Farkas Elméleti Líceum Öregdiákok Baráti Körének köszönhetően került vissza a kék alapon fehér angyalt ábrázoló címer.
– Tíz év után elmondhatjuk, hogy az ősi iskola él, és élnie is kell, hiszen sokat adott Marosvásárhelynek, és még többet kell adjon a jövőben városunknak, magyarságunknak – zárta beszédét Benedek Zsolt.
Barátság díj diákoknak
Mátéfi István, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum igazgatója a két tanintézmény közötti kapcsolat fontosságára hívta fel a figyelmet. Az intézményvezető a reformáció által megvalósuló hitbéli újjászületés és a tudomány világának megújulása között vont párhuzamot, arra emlékeztetve a jelenlévőket, hogy 194 éve, november 3-án jelent meg Bolyai János híres levele, amelyben arról értesíti apját, hogy a „semmiből új világot” teremtett.
Mátéfi István a Barátság díj létrehozásának gondolatát is megosztotta hallgatóságával. A javaslat szerint a kitüntetést minden tanév végén a Bolyai líceum igazgatója egy „refis” diáknak, a Református Kollégium vezetője pedig egy bolyais diáknak adná át, a díjban a másik iskolából legtöbb barátot gyűjtő fiatal részesülne.
A címer üzenete
Kirsch Attila, a Református Kollégium – Bolyai Farkas Elméleti Líceum Öregdiákok Baráti Körének elnöke a baráti kör több mint két évtizedes cselekvésprogramjának lényegéről, a múltban gyökerező hagyomány megőrzéséről, továbbadásáról szólt, majd köszönetet mondott mindazoknak, akik az elmúlt években, évtizedekben fontosnak tartották azt, hogy a tanintézetnek újra legyen jelene és jövője. Kirsh Attila az ötévente, idén éppen ötödszörre megrendezésre került bolyais világtalálkozó sikerét is felidézte, amelyhez a diákok is nagyban hozzájárultak. A tíz éve visszahelyezett címer kapcsán a baráti kör elnöke így fogalmazott:
– Bárkinek, aki felnéz rá, éreznie kell a biztató, hitvalló ének üzenetét: „Erős várunk nékünk az Isten, és fegyverünk ellenség ellen”.
Beszéde végén Kirsch Attila kiemelte, hogy az 500 éves reformációnak benne kell lennie az oktatásban, ez pedig nagy kihívás és felemelő érzés a tanintézet számára, amelynek a viharos időkben kősziklaként kell állnia.
Fiatalok reformációja
A továbbiakban a Református Kollégium diákjai vették át a szót. A XII. beta osztály Az erdélyi reformáció című összeállításában a németországi Worms központját díszítő szoborcsoport alakjait, a négy előreformátort és magát Luther Mártont jelenítette meg.
Különleges hangulatú, kivetítéssel kísért előadásukban az erdélyi reformáció terjesztőiről, Honterus Jánosról, a szászvidék – többek között Brassó – reformátoráról és Heltai Gáspárról is szó esett, akinek a kolozsvári reformáció köszönhető, de a protestantizmus terjesztésében fontos szerepet vállalt nők, az áldozatos életű főúri és polgárasszonyok alakja is feltűnt. A múltbéli visszatekintés végén elismerték a diákok, hogy 500 év történéseit lehetetlen minden részletében összefoglalni, majd így zárták a színvonalas műsort:
– Nem az a legfontosabb, hogyan terjedt el a magyar reformáció, hanem az, hogyan éljük meg mi, diákok.
A tizedikesek egy hasonló műsor első próbáját tartották meg az iskola dísztermében, a genfi Reformátorok Falát jelenítve meg. Ehhez a produkcióhoz kapcsolódott Lőrincz István lelkipásztor szavalata, Illyés Gyula A reformáció genfi emlékműve előtt című verse. Az ünnepi délelőtt hangulatát az iskola Sola Gratia kórusa és a IX. beta református teológia osztály zenei szolgálata emelte.
A rendezvény a diákok Az én gyülekezetem címmel írt könyvének bemutatásával zárult.
A kiadvány ötletgazdája Benedek Zsolt igazgató volt, aki az erdélyi református egyházkerület pályázatának meghirdetése után kérte fel a tanulókat saját gyülekezetük bemutatására. A munkában 50–55 fiatal vett részt, akik gyülekezetük lelkipásztorától, illetve vallástanároktól is kértek adatokat templomuk, egyházi közösségük múltjának, jelenének megismertetéséhez. Nagy Székely Ildikó / Népújság (Marosvásárhely)

Világítás és felvilágosítás Kós Károly sírhelyénél
Mindenszentek ünnepén kolozsvári diákok csoportjának tartanak felvilágosítást Kós Károly építész, író, szerkesztő, politikis sírhelyénél a Házsongárdi temetőben. Szabadság (Kolozsvár)

Szobor Károli Gáspár emlékére
Az október 26-án, csütörtökön megtartott rendkívüli tanácsülés keretén belül került napirendre egy szobortervezet, mely a nagykárolyi születésű Károli Gáspárnak, a Biblia magyar nyelvre fordítójának állítana emléket.
A reformáció 500. évfordulója alkalmából tervezett szobor terve hosszas szóváltást eredményezett a helyi tanácsban. Egyes tanácstagoknak a szobor tervezett helye – a Kaffka Margit és a Petőfi Sándor közelében lévő zöldövezet – ellen volt kifogásuk, másoknak maga a szobor ellen. Ilie Ciuta felvetette, hogy szerinte a nyitott bibliát formázó, Sola Scriptura feliratú szobor sértő lehet a többi felekezet számára. Ugyanakkor hasonló megfontolásból a többi felekezet is javaslatokkal állhat majd elő, például olyan személyeknek való szobor állításával, akik románra fordították a bibliát.
Kovács Jenő polgármester válaszában kifejtette, hogy véleménye szerint Károli Gáspár a legfontosabb személy, akit a város adhatott, hiszen ő volt az, aki magyar nyelvre fordította a Bibliát, mely a mai magyar irodalmi nyelv alapja. Így ha valakinek szobrot kell emelni a városban, az ő lenne. Ugyanezen okokból fontos, a hogy a szobor a város központjában legyen, ahol mindenki láthatja.
A tervezetet végül egy tartózkodás mellett elfogadta a döntéshozó testület. Bagosi Andrea / szatmar.ro

Elrománosodott Turul-nemzetség
A Turul-nemzetség által alapított hat partiumi (ma határ menti) faluban eddig két településen avattak turulmadárszobrot, pár napja Érmihályfalván. Riportunkban azt vesszük számba, hogy a többi faluba miért nem fog többé leszállni a magyarság eredetmadara.
Ady, Kazinczy, Kölcsey, Irinyi szülőföldjén már régóta tudják az emberek, hogy a falvak megmaradásának esélye a nagypolitika szeszélyétől függ. A Turul-nemzetség alapította hat település – Pusztaapáti, Györgyegyháza, Tótfalu, Érmihályfalva, Érkenéz, Értarcsa – közül az első kettő kipusztult, Tótfalu pedig beépült Mihályfalvába. Érkenézben a demográfia mai állása szerint már sosem fog leszállni a magyarok eredetmadara, amelyet Értarcsán 2010-ben, Érmihályfalván pedig idén októberben avattak fel.
Kenézben a szlovák eredetű Szlávy családból kikerült egykori koronaőr birtokán zömében román telepesek leszármazottjai eresztettek gyökeret, de a cigány lakosság is szaporán népesíti a falut, lakja be a magyarok által elhagyott portákat. A legtöbb érmelléki kisfalu a megmaradással való küzdelemből mindig győztesen került ki átvészelve a történelem viharait, az ínséges időket, a homok kegyetlen szárazságát. Olykor a szükség és az egymásrautaltság törvényt bontott és összehozta a másajkúakat is. Az összefogás többfelé osztotta a terhet. A közigazgatásilag Kazinczy szülőfalujához, Érsemjénhez tartozó Érkenézt (ma Voivozi), valamint Érvasadot (utóbbi Érkörtvélyessel alkot községet) telepes falvaknak tartják, amelyek státusza igencsak ritka e vidéken. Azonban mindkét település román ajkú lakosai zömében magyarul is beszélnek. Magyar nemeseink a múlt század elején a Mócvidékről telepítettek ide román jobbágyokat, akiket olcsó munkaerőpótlásnak szántak. Ezek a későbbiekben gyökeret vertek az érmelléki homokon. Így lett Érkenéz – a Szlávy nemesi család egykori kedvelt birtoka – zömében ortodox felekezetű település. Érkenéz A korabeli feljegyzések alapján a honfoglaló magyarok Ménmarót kazár fejedelem székhelyét találták e vidéken. Árpád fia nőül vette Ménmarót leányát és vele kapta Biharországot is. Amikor a magyar törzsek és nemzetségek felosztották egymás között a hont, az Érmelléket és annak vidékét a Turul-nemzetség kapta. Érkenézt egy 1279-es oklevél úgy említi, mint Serefil comes (jelentése: nádor, várnagy) birtokát. A falu gyakran cserélt gazdát: 1338-ban a Csanád nemzetségé, 1409-ben a Csákyaké. 1420 körül pedig már három birtokost is említenek az okiratok: a Domahidy, Fugyi és a Nyüvedi családokat. Az 1800-as évek elején került a Szlávyak birtokába. A 20. század első felében mintegy 850 ide telepített román lakossal bírt és 134 portával rendelkezett. Trianon előtt Bihar vármegye érmihályfalvi járásához tartozott.
Turulfészkek
A hat érmelléki Turul-falu első megülői tehát a királyi uradalom népei közül kerültek ki. A telepesek nemzetiségét kutatva azt találjuk, hogy két falunév mutat szláv lakosságra: Kenéz és Tótfalu. Kenéz szláv nyelvű alak, de a szó a magyarok között sem volt ismeretlen, hisz Bihar megye egy másik Kenéz nevű faluja is színmagyar vidéken állt. Itt azonban, mivel Kenéz mellett egy Császló nevű falut is találunk, valószínűleg szlávokra kell gondolnunk. Tótfalu neve ugyan magyar, de éppen a névben rejlő ellentét teszi bizonyossá, hogy szláv lakossággal kell számolni. Beolvadásuk a színmagyar környezetbe gyorsan végbement. A második szláv telepítés feltehetőleg az 1800-as évek elején éppen a Szlávyak révén történt. Az ő nevükhöz fűződik az érmihályfalvi kiskápolna építése is, amelyet 1818-ban emeltek a mintegy negyventagú római katolikus közösségnek. A katolikus hit új gyökerei e történelmi momentumhoz kapcsolódnak, de az osztrák származású Stubenberg grófok idetelepülése is nagyban befolyásolta a katolicizmus újbóli elterjedését. Élet a végeken A temetőkert Kenézben is, mint általában az érmelléki településeken, homokdombon van. Az alatta futó utcákat és az erdőalját cigányok lakják, hatalmas a nyomor. A temetődombon túl, annak mintegy meghosszabbításaként, az egykori Szlávy-romok mutatják a mai demográfiai helyzetet. Minden valószerűtlenül kihalt. Csak a kóbor kutyák csaholása hasít olykor a lepusztult falu csendjébe. Távolabb, a temető alatt szekér baktat, rajta fürtökben lógnak a rajkók. A szekérderékban pár kosár apró krumpli. – Tallózni voltunk – mondják. Arcukon a fajtájukkal járó korai öregedésbe barázdálódik a nyomor.
A zömében román ajkú telepesek kiszorították a falu bejáratának helységtáblájáról az Érkenéz feliratot. Már húszszázaléknyi magyar sincs az egykori Turul-jusson. Újabb cigányokkal rakott szekér közelít. Ők gallyat „tallóztak” az erdőről… Az utcavégi kőkereszten műanyagkoszorúk sürgetik az eljövendő idők istenígéretét. Az ezeréves fű nyomában Az érkenézi aranyhomokon, amely fittyet hányva az országhatárra a Nyírség alá fut, az ezüstperje (Corynephorus Canescens) nyomában járunk. Az alig pár esztendeje elhunyt neves nagyváradi biológus, Marossy Anna évtizedekkel ezelőtt bukkant rá e növényritkaságra. A sovány legelő eddig tulajdonképpen önmagát védte, mert senkinek sem jutott eszébe ott legeltetni. Az érmelléki lápvilág, az Ecsedi-láp, a krasznai és nagykárolyi hátság, illetve a Nyírség egyszerre alakult ki, de az Érmelléken majdnem olyan gazdag élővilágot hozott létre a mocsár, mint amilyen a védett Duna-deltában van. Az apró fűféle egy szubmediterrán faj, amelynek mintegy ezer évvel ezelőtti melegebb korból sikerült fennmaradnia e vidéken. 2000 júniusában öt hektár érkenézi legelőt nyilvánítottak védetté Érkenéz határában (Natura 2000). A pázsitfüvek családjába tartozó ezeréves fű az egyetlen, amely még tanúskodhatna az egykori madaras ősökről, lovaik patanyomairól, Serefil jussáról. Mindenszentek a faluban A homokdombon található sírkertben már gereblyézik a hantokat a hozzátartozók. A zömében ortodox lakosság mintegy száz görög-katolikussal elegyítve átvette a kivilágítás hagyományát a magyaroktól. Meleg októberi nap van, az idős emberek úgy tartják, hosszú őszt jelent. Sokan élvezik a vénasszonyok nyarát a kerítés melletti kispadokon. Két nyelven is köszöntik az idegent. Románul indul a beszélgetés, de csakhamar rátérnek a magyar szóra, úgy folytatják a beszéd fonalát. Idős házaspár dióval, szőlővel kínál, és csakhamar elmondja: pár éve tért vissza a faluba, ahol nyugdíjas éveiket szeretné leélni. Itt születtek. Nem akartak más temetőben nyugodni, csak a kenézi homokban. Felnőtt gyermekeik városon maradtak, messze vannak, nehezen elérhetők. De a kényszer nagyúr. Mert hol is lehetne itt dolgozni, kenyeret keresni? Még mindig jobb, mintha külhonba szakadnának. Onnan már kevés az esély hazatérni, akáclombos temetőben nyugodni – mondja Jani bácsi a kapuban. Kint állunk a portája előtt és panaszkodik a nagypolitikára. – Ki látott már ilyet – kérdezi félig magától, félig tőlem –, hogy a családokat ennyire szétszaggassa a kényszer? A gyerekeket csak néhanap látjuk, az unokák szinte úgy nőnek fel, hogy nem is ismerik a nagyszülőket. Vannak Kenézben olyan családok, ahonnan a fiatalok külhonba mentek szerencsét próbálni és öt év is eltelik olykor, mire hazajönnek vendégségbe. – Az érettségi után máris kint vállalnak munkát. Ezeknek a tíz százaléka sem tér haza. Bele is rokkannak az itthon maradtak. A világot látott generáció már nem elégszik meg a szőlővel és a lágykenyérrel – babrálja Jani bácsi a kenyér belét kérges ujjaival. Jani bácsi betessékel az udvarra is, vessek egy pillantást szerény portájára. – Minden nap eszembe volt a falu, míg a nagyvárosban éltem – meséli tovább élete történetét. – Nem tudtam volna meghalni más helyen. Bármilyen is legyen e falu, nekünk itt van az otthonunk. Mert vannak ugyan házak, amelyek védelmet nyújtanak a világ bármelyik táján, de az otthon Érkenézben van – mondja az egykori vajdahunyadi vasmunkás. Régi idők szellemei Egyetlen kiemelkedő épülete van a falunak, a 18. században épült görögkatolikus templom, amely a főutcán magasodik. Ma még az ortodoxok tartják benne a liturgiát. Vele szemben a görög katolikus imaház ablakai néznek rá szerényen, türelmesen. A feljegyzések szerint mintegy kétszáz évvel ezelőtt több volt a görög katolikus ezen a tájon, sok magyarral is közöttük. A templomot is ez a felekezet építette, jog szerint őket illetné. A falu végén hatalmas romos épület régi patinás idők dicsőségét hirdeti. A falusiak közül kevesen tudják, mi célt szolgált, kié volt. Ez a Szlávy-kastély romjai. Most nevezhetnénk akár a falu szimbólumának is. Csak a szelek és talán a régi idők szellemei lengik be. Olyan, mint Érkenéz. Puszta, kihalt a maga elhagyatott házaival. Az ezeréves fű az egyetlen, amely nem hagyja a maga jussát. Sütő Éva / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Fontos a forrásokig lemenni
Történelem-filozófiai szakot végzett, művészettörténettel egyik tanárának hatására kezdett foglalkozni. Könyvei, cikkei, tanulmányai hiánypótlók, sokszor rejtett dolgokról rántják le a leplet. Murádin Jenő az erdélyi művészettörténet egyik legbeavatottabb ismerője.
– Tordától néhány kilométerre található községben született értelmiségi szülők legkisebb gyermekeként. Milyenek voltak ezek az évek? – Bátyám hét, nővérem tizenegy évvel nagyobb. Nyolcvan évet töltök, ami nagy időtávlat, és ilyenkor mindig arra koncentrálok, mi az, amire a legrégebbről emlékszem. Talán hihetetlenül hangzik, de a bécsi döntés jut eszembe, pedig az 1940-ben volt, amikor hároméves voltam. Apámék a telepes rádión hallgatták óriási izgalommal a híreket, ugyanis nem tudtuk, mi lesz Aranyosszékkel, ahol szülőfalum is van, amíg ki nem derült, hogy átesik Dél-Erdélybe. Harasztos egyébként zsákfalu, ide csak utak vezettek, innen tovább már nem lehetett menni. Sáros falu, agyagos, nehéz földje van, az eke beletörik. Amire viszont igazán jól emlékszem, az a ’44-es frontátvonulás. Harasztos a bal szárnya volt a Torda ellen irányuló orosz támadásnak, tehát erőteljesen megszállta a katonaság.
– Ennek a megszállásnak milyen következményei voltak?
– Apám elmenekült, mert szeptemberben, amikor a magyar hadsereg Dél-Erdély ellen támadott, kántortanító lévén elénekelte a templomban a Himnuszt. Emiatt neki menekülnie kellett, én ottmaradtam anyámmal. Az asszonyok felmenekültek a padlásokra, mert az oroszoknak kedvenc szórakozásuk volt, hogy a fiatalasszonyokat, lányokat kergették. Láttam, amikor az első hadosztály bevonult, nem is oroszok voltak, hanem hegyes sapkájú, tatár, kirgiz kinézésű közép-ázsiai népség. Aztán jöttek a tankok, a lőszeres kocsik, de a gyerekeket „Ivánék” nem bántották. Az egyik orosz feldobott a levegőbe, cukorkát, csokoládét adott, felültetett egy tankra is, anyámék a padlás ablakából kétségbeesve nézték, mi lesz. De az egyszerű orosz ember nyilván az otthonhagyott családjára gondolt, így hát nem bántottak engem sem.
– Az iskolát is szülőfalujában kezdte?
– Igen, és akkor még palatáblára írtunk, ma már ezt felváltotta a táblagép…Táblakeretben volt, egy gumival rá volt kötve a palavessző. Apám, Murádin Lukács volt a tanító, ő ott volt szolgálatban 30 évig. Az a vidéki tanító volt, aki együtt élt a faluval, kérvényeket fogalmazott, viszonylag jól beszélt románul, bár Harasztoson a románok kiválóan tudtak magyarul. Akkoriban nem volt villany, nem volt aszfalt, a követ, amit ráhordtak a sáros utakra, egy év alatt elnyelte a föld, és kezdhették elölről. Megvolt a falunak a maga varázsa, de semmiféle kényelem nem volt, talán három-négy telepes rádió működött, köztük az apámé. Amíg ott voltam iskolás, feladatom volt többek között a lámpacső törlése, hiszen az mindig kormos lett a petróleumfüsttől. Később bevezették a villanyt, és elsőként Aranyosszéken a gázt. Ma már nem szívesen megyek ki Harasztosra, megváltozott a vidék, megváltoztak az emberek is, más lett az a világ.
– Később hol folytatta tanulmányait?
– A bécsi döntés után László bátyám, aki nyelvész lett, Gyulafehérvárra ment katolikus iskolába, a nővérem pedig Nagyszebenbe, szintén egyházi iskolába. Én Kolozsvárra jöttem a tanítóképzőbe. Azért nem gimnáziumba, mert számtanból katasztrofális voltam, apám, aki számtant is tanított, mindig mondta: te, fiam, csak az egyszeregyig jutsz el. Történész szerettem volna lenni, azt nagyon kedveltem, már gyerekkoromban is rengeteget olvastam, nem volt apámnak olyan könyve, amit végig ne olvastam volna, ha értettem, ha nem. Vagy az iskola nyitott ablaka alatt hallgattam, mit tanít apám, mit kérdez, így aztán, amikor felsőbb osztályokba kerültem, sok mindent tudtam már, vagy legalábbis volt fogalmam róla.
– Bár az volt az álma, mégsem lett a klasszikus értelemben vett történész. Hogyan történt, hogy másfele ment a pályán?
– Ha nem úgy alakulnak a dolgok, biztos történész leszek. A művészettörténet akkoriban még távoli dolog volt. Történelem-filozófia szakra felvételiztem az egyetemen 1958-ban, jól is ment. Azok között a kiválasztottak között voltam, akik Kolozsváron kaphattak állást. Csakhogy az egyetem után három hónapra elvittek katonának, és egy kolléga addig mesterkedett, amíg elfoglalta az állásomat. Constantin Daicoviciu volt az egyetem rektora, tudta, mi történt velem, és megvolt benne az a becsület, hogy hozott Bukarestből egy felmentést, így végül nem kellett elfoglalnom azt szilágysági falut, ahova kihelyeztek. Egy darabig munkanélküli voltam, majd az Igazság című kolozsvári napilaphoz kerültem. Ez az erdélyi sors, hiszen egy magyarországi ember azzal a képességgel nem egy napilapnál köt ki. De itt olyan kevés hely volt a magyarság számára, hogy az ember örvendett, ha álláshoz jutott.
– Milyen volt napilapnál dolgozni azokban az években?
– Szerencsém volt, hiszen művészeti kérdésekkel foglalkoztam. Mindig sajnáltam a mezőgazdasági rovatnál dolgozó kollégákat, hogy semmi nem maradt meg utánuk. Mezőgazdasági kampánycikkeket írtak. Kit érdekel az ilyesmi? A kultúrából mégiscsak marad valami. Az a művészeti élet, ami azokban az években volt, lecsapódik kiállítások, művészpályák bemutatatásának képében. Ugyanakkor jó társaság volt a lapnál. Sokszor az íróasztal alatt hagytam a táskámat, és átmentem a könyvtárba kutatni. Keszthelyi Gyula, a főnököm tudta ezt, de soha egy szót nem szólt. Egyébként Móra Ferencnek igaza volt: mindenkinek használ, aki napilapnál dolgozik, mert megtanulja a fegyelmet. Csak éppen időben abba kell hagyni…
– Mikor kezdett érdeklődni a művészettörténet iránt?
– Az egyetemen Virgil Vătăşianu volt a művészettörténet tanárom, aki olyan izgalmasan és érdekesen adott elő, hogy muszáj volt odafigyelni. Ide tartozik, hogy amikor felkerültem az egyetemre, akkor egyesítették a Bolyai és a Babeş egyetemeket, ami azt jelentette, hogy a tantárgyak egy részét románul, másik részét magyarul tanultuk. Voltak persze soviniszta tanárok, és olyan is, akiről tudtuk, kiválóan beszél magyarul, de az egyetemen nem szólalt meg. Ugyanakkor például David Prodan, aki a román középkori történészeknek igen jelentős alakja volt, azt mondta: beszéljen csak magyarul, úgyis megértem. Ugyanígy Vătăşianu is, akinek otthon magyar szolgálója volt, azzal magyarul beszélt. Daicoviciu annyira jól beszélt magyarul, hogy árnyalt kifejezéseket használt. Volt bennük nacionalizmus, de tudták, mennyit ér és mit jelent a magyar kultúra. Visszatérve, Vătăşianunál nagyon jól vizsgáztam, felmerült az is, hogy maga mellett tart az egyetemen. Ez nem történt meg, munkanélküli lettem, de valamit kellett tennem. Imreh István professzor, aki kedvenc tanárunk volt, ajánlotta, hogy olyasmivel foglakozzam, amivel közlési lehetőséghez is jutok. Így fogtam neki a művészettörténetnek nagy elkötelezettséggel, hiszen e nélkül nem lehet semmit sem művelni. Azt hiszem, nem volt olyan műterem, ahol ne jártam volna. Meg kellett ismerkedni az alkotókkal. És a könyvtározás sem elhanyagolható: soha nem hittem annak a művészettörténésznek vagy műkritikusnak, akit könyvtárban nem láttam soha.
– Könyvei nem csak műelemzésről szólnak...
– Életem fele levéltárban és könyvtárban telt el. Így jött az a felismerés, hogy van az erdélyi művészetnek olyan – viszonylag szűk – pászmája, ami nincs feltárva. Ebből születtek a könyvek – 55 kötetnél tartok –, és azok egy része az én történészi képzettségemet is tükrözi. Nemcsak műelemzésről szólnak a könyveim, hanem környezetrajzról is, hiszen fel kell tárni a körülményeket. Nyilván a műből kell kiindulni, de az, hogy a művek hogyan keletkeztek, különösképpen kisebbségi helyzetben, ahol a sorok között kellett kimondani valamit, ahhoz szükség volt ehhez a környezetrajzra: hogy éltek, miként élték meg azt a korszakot, milyen művek rejtetten, szimbolikusan mit jelentenek, mire kell figyelni. Annak a munkának, amit sok év alatt elvégeztem, az volt a végkövetkeztetése, hogy a magyar kultúra oszthatatlan. Hiába szabdalták szét a Kárpát-medencei térséget, ami itt megmaradt, és a magyarság által itt létrehozott értékek az egyetemes magyarság értékei. Ezt kell feltárni, megmutatni, hogy ez megmaradjon. A kolozsvári botanikus kert egykori aligazgatója, Gergely János egyszer elhívott, nézzük meg, hogy egy bizonyos növénynek milyen színű virágja van sík területen, illetve sziklafalban vagy szakadékban. Kicsit mások voltak, nem egyformák. Ilyen a magyar kultúra is: ugyanaz, de ha egy zordabb, szakadékosabb területen nyílik, akkor annak a virága kicsit más lesz.
– Össze lehet hasonlítani a magyarországi és az erdélyi magyar kultúrát?
– Sosem mondtam vagy írtam le, hogy az erdélyi kultúra vetekszik a magyarországival. Utóbbi sok szempontból magasabb rendű, mert megvoltak az iskolái, akadémiái, könyvtárai, lehetőségei, és a fejlődésben nem gátolták a kisebbségi helyzetből születő gondok. Ugyanakkor nem írható meg a mai magyarországi művészettörténet az esetek jelentős többségében anélkül, hogy ne vegyük figyelembe azt, ami a határon túl történt. Fadrusz János munkássága – aki a Felvidékről jött, és fontos munkái jelentős része Erdélyben vagy Pozsonyban van – nem írható meg csupán abból kiindulva, amit Magyarországon alkotott. Mednyánszky László úgyszintén felvidéki volt, oda kötötték a gyökerei. A kortárs művészetekre ez ma már kevésbé érvényes, bár ha belegondolunk, a marosvásárhelyi avantgárd MAMŰ-csoport tagjai 1989 előtt majdnem mind elmentek Magyarországra. De az ő művészetük sem választható el a szülőföldtől. Munkásságomat azért tartom hozzájárulásnak az egyetemes magyar művészettörténethez, mert ezeket a kapcsolatokat tárja fel.
– Intenzíven foglakozott a nagybányai művésztelep történetével is. Miért érdekelte az erdélyi művészetnek ez a fejezete?
– A nagybányai művésztelep története 1896-tos alakulásától 1918-ig ismert, de hogy utána 1944-ig mi történt, arról Magyarországon szinte senki sem tudott. Ez arra vezethető vissza, hogy Trianon után a telep átesett a határon. 1990 után fedezték fel újra a műkereskedők, és nekünk hatalmas, a kereskedőnek viszonylag kevés pénzért keltek el a nagybányai művek. Sok műtárgy áramlott ki az országból. Ennek az volt az oka, hogy a 90-es marosvásárhelyi pogrom után a fiatalok jelentős része igyekezett minél messzebb kerülni innen, és nyilván nekik pénz kellett a megélhetéshez. A szülők leakasztották a képeket a falról, és eladták műkereskedőknek. Így fosztódott ki ez a terület.
– Manapság is sok szó esik a nagybányai művésztelepről. Milyen körülmények vezettek a megszűnéséhez? Nem lehetne valamilyen formában újraindítani?
– Abban a formájában nem lehet. Thorma Jánosnak, a művésztelep alapítójának nagyszerű diplomáciai érzéke volt. Neki a román városvezetéssel nagyon jó volt a viszonya. II. Károly román király eljött hozzá Pál görög herceggel, és a fél műtermét felvásárolták. Ez hatott a városvezetésre. 1924-ben a szatmári törvényszéken önálló jogi személyiségként védték le a kolóniát, tehát nemigen lehetett hozzányúlni. A 30-as évek második felében a levegőben volt a revízió. Ekkor jött a pusztítás második hulláma, és államosították a festőiskolát. Ziffer Sándort és néhány román embert neveztek ki tanárnak, de nem működött az iskola, gyakorlatilag csődbe került. A bécsi döntés után Mikola András és Krizsán János újraalakította, ez működött 1944-ig. Az 50-es években új műtermek épültek, fiatalok kerültek oda, Tőrös Gábort és Véső Gusztávot kivéve mindannyian románok voltak. Az akkori iskola már nem a késő naturalista, avantgárdba hajló művészetet kedvelte, ugyanis felfedezték a máramarosi és avasi román népművészetet, ez pedig nem volt összetársítható a múlttal. A korszak lezárult, és nem hiszem, hogy valami történik, miután a jelenlegi városvezetés két évvel ezelőtt leromboltatta azt a házat, ahol Ferenczy Károly, Ferenczy Noémi és Mikola András élt, dolgozott. Nagybánya nagyon fontos volt a magyar művészet történetében, mert tulajdonképpen akkor léptek ki a szabadba a művészek. Ha pedig kilépsz a szabadba, megváltozik a festészet jellege.
– Említette, hogy a művészeket gyakran meglátogatta. Hogyan fogadták otthonukban, műhelyükben?
– Majdnem mindenki jól fogadott. Egy műteremlátogatást mindenki szívesen vett, mert a művész szereti megmutatni a munkáit. Sőt, egy-két kivételtől eltekintve a művészek műtermében idegen képet nem láttam. Ugyanis a művész nem akarja látni, csak önmagát. És mindenki szereti, ha írnak róla. Tele vagyok anekdotákkal, de hosszas lenne elmondani. Aurel Ciupe festőművésznél például többször is jártam, mindig magyarul beszélgettünk. Ő mondta még pályám kezdetén: ide figyeljen, fiam, ha nem jár Avram Iancuval és Mihai Viteazuval karonfogva, semmi esélye sincs. Olyan dolgokat mondott el nekem, amit román újságíróknak soha. Rengeteg dolgot tudtam meg tőle, főleg a két háború közötti „finomságokról”.
– A megsebzett szobor című kötetében az 1918 után elpusztított magyar emlékművekről ír. Hogyan történhetett meg ilyen barbárság?
– Nemcsak Erdélyben pusztultak magyar emlékművek, hanem az utódállamokban – Szerbiában, Szlovákiában – is ugyanez történt. A kötet egy repertóriuma azoknak az emlékeknek, amelyek 1918 után eltűntek vagy megsérültek. Marosvásárhely összes szobra – így a Bem- és a Kossuth-szobor – megsemmisült. Olyan ez, mint az ősembernél: ha felrajzol vagy elpusztít valamit, akkor az a korszak is eltűnik, kiiktatódik az emlékezetből. Ha nincs Mátyás-szobor Kolozsvár főterén, akkor Mátyás sem létezett – ez a felfogás vezetett a pusztításhoz. Egyébként Mátyás esetében bizonyos szkizofrénia nyilvánult meg, mert például a feleki románság 1919-ben bivalyszekerekkel akarta elhúzni a szobrot. Maga a románság akadályozta meg mondván, hogy Mátyás román származású. Mitikus eredetű gondolat: ha elpusztítom a szobrot vagy a képet, akkor elpusztul a hozzá fűződő emlék is. A régi tanárok, Ciupe és társai, sosem vettek részt ilyesmiben. A fiatalabbakban már más indulatok folytak, de engem soha nem ért inzultus a részükről.
– Mennyire volt ismert az ön munkássága az anyaországban?
– Német származású feleségem, Murádin-Beyer Katalin miatt sokáig nem kaptunk útlevelet, pedig alig beszél németül, és eszünk ágában sem volt kint maradni. Mikor végre kijutottam Magyarországra volt, aki megkérdezte: maga élő személy? Hiszen olvasták munkáimat, de látni nem láttak soha. A kapcsolat, ami a magyarországi művészettörténészekkel kialakult, 1990 utánra vezethető vissza. Ma már hetente felhívnak, ha valami határon túli dolog érdekli őket. A Magyar Művészeti Akadémia nyolc éve tagjává választott, ott még jobban összejöttem azokkal, akiket kevésbé ismertem.
– Több mint félszáz kötet szerzője, szinte megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt írt. Sosem fáradt bele a munkába?
– Nagyon szeretem azt, amivel foglalkozom, nem éreztem tehernek azt a gyűjtő munkát, ami ezzel járt. Rengeteget jegyzeteltem, ezek ma is megvannak. Képkatalógusomból meg tudom mondani, melyik művésznek hol jelentek meg képei. Nem felesleges munka, mert a képek beazonosítását igenis segíti. A számítógép fontos segédeszköz, de nem mondja el az összefüggéseket. Távol áll tőlem, hogy elutasítsak bármilyen technikai újítást, azt viszont látom, hogy hiába kapja meg a fiatal készen, amit keres, az összefüggés nem jön ki a gépből. Aki nem olvas, ahhoz a dolgok rendszerezése nem jut el. Márpedig a fiatalok nagy része sajnos nem olvas. Tanárismerőseim panaszolják, hogy a gyerekek nem tudnak elolvasni egy klasszikust, mert nem értik a szöveget. Úgy vélem, fontos az embernek a forrásokig lemennie, anélkül nehezen tud boldogulni, ha igazán értékeset akar alkotni.
– Mi a titka e termékeny írói tevékenységnek?
– Bátyám azt szokta mondani, „könnyű neked egyik könyvet a másik után írni, amikor feleséged az íróasztalnál a széket a feneked alá tolja, hogy nyugodtan tudjál dolgozni”. Hálás vagyok neki, hogy majdnem minden könyvemben a legnagyobb segítségemre volt.
Murádin Jenő
A művészettörténész, szerkesztő, egyetemi docens 1937. november 23-án született a Kolozs megyei Harasztoson. Felsőfokú tanulmányokat a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen folytatott, 1963-ban szerzett történelem-filozófia szakos diplomát. A kolozsvári Igazság napilap munkatársa, majd a Napsugár főszerkesztője volt, 1991-től a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán oktatott és kutatott docensi beosztásban. Több száz művészeti és kritikai írásában behatóan foglalkozik a kortárs művészettel. Elsősorban az erdélyi, 1990 után a magyarországi képzőművészeti közéletnek is jeles közreműködője szervezéseivel, kiállítási megnyitó beszédeivel, műkritikáival. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magyar szórványnapi rendezvények Arad megyében
Az Arad megyei magyar szórványnapi rendezvények sorozata A mi forradalmunk, amely megrengette a világotcímű tárlat megnyitásával indít, november 11-én, szombaton 16 órától az RMDSZ-székházban. Ez Székely Kornél grafikusművész ünnepi munkáiból tevődik össze, 16 roll-up pannó, összesen 14 méteres felületen, nagyon látványos és igényes kidolgozással eleveníti fel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeit több mint 60 év távlatából. A kiállítás meghívottja Tóth Péter Lóránt Radnóti-, Latinovits- és Dudás Kálmán-díjas versmondó, aki 56-os versekkel színesíti a megnyitót. Az eseményt támogatja a Magyar Nemzeti Kereskedőház aradi irodája.
Szintén november 11-én, szombaton Borossebesen, az Onix panzióban szórvány bál lesz, a hangulatot a Meteor zenekar biztosítja, a bált megelőzően 19 órától Tóth Péter Lóránt Nekem áldott az a bölcső, mely magyarrá ringatott címmel Arany János- és Szent László-versekkel szórakoztatja a borossebesi közönséget.
A szentleányfalviak november 12-én, vasárnap 16 órától élvezhetik Arany János balladáit a református imaházban, Tóth Péter Lóránt előadásában.
Nem mondhatom el... címmel november 13-án, hétfőn 11 órától a Csiki Gergely Főgimnáziumban a csikys diákoknak és tanáraiknak Hajvert Ákos Radnóti-díjas délvidéki versmondó és Tóth Péter Lóránt közös produkciójára kerül sor.
Délután 18 órától az Aradi Bábszínházban az aradi közönség ingyenesen tekintheti meg a két neves versmondó előadását.
Az előadás témája Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes, Karinthy Frigyes, Arany János, Petőfi Sándor, Utassy József, Faludy György, Kányádi Sándor és Domokos István versei, hiszen úgy érzik az előadók, hogy a nyolcvan-száz éve megélt és megírt szövegek a XXI. század embere számára is időszerűek. A verseket flashmob vetítések színesítik. A közel félszáz bemutatónál tartó versszínházi estet láthatták már Szabadkán, Zentán, Újvidéken, Szegeden, Gyöngyösön, Budapesten és a Szarvasi Vízi Színházban is.
Szapáryligeten november 18-án, szombaton 20 órától a helyi kultúrotthonban bál lesz, ahol a talpalávalót a Royal Team zenekar húzza.
Végül november 26-án, vasárnap 17 órától Református Szórványnap Lippán.
A reformáció 500. évfordulója alkalmával az Aradi Református Egyházmegye emléktáblát avat a lippai református templomban, a vidék reformátorának, Szegedi Kis Istvánnak. Szegedi Lippán tanult, később a lippai református iskolának tanára is volt. Az egyházmegyei Reformáció 500-as rendezvénysorozat méltó záróakkordja kíván lenni e rendezvény, amelynek a mindössze 20 lelket számláló lippai református gyülekezet ad otthont.
A rendezvény programja:
17 órakor istentisztelet – igét hirdet nt. Módi József az aradi református egyházmegye esperese. Az istentiszteleten ünnepi énekszolgálatok hangzanak el, valamint köszöntések.
18 órakor előadás: Ősz Előd (az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosa): Szegedi Kis István és a magyar reformációcímmel.
19 órától a Szegedi Kis István-emléktábla leleplezése, a gyülekezet megáldása.
19.30 órától szeretetvendégség. Az RMDSZ Arad Megyei Szervezete; Nyugati Jelen (Arad)

Marosvásárhelyi képzősök Fehér és Hunyad megyében
Jövöt nevelni, embert és magyart!
A Marosvásárhelyi Református Kántor- Tanítóképző Főiskola 21 diákja kereste fel a napokban Hunyad és Fehér megye magyarságát, iskoláit, történelmi emlékeit. – Régi hagyomány intézményünkben, hogy tanulmányutakat szervezünk diákjaink számára, hogy megismerjék a vidéket, az itt élő magyarságot, a hagyományokat, történelmi emlékeket, felmérjük anyanyelvünknek az állapotát, és nem utolsósorban ez utak alkalmával fel szoktuk keresni hajdani diákjainkat is – számolt be dr. Barabás László, főiskolai tanár, néprajzkutató.
Idén októberben a dél-erdélyi szórványba látogattak el a képzősök, előbb Nagyenyedet és környékét ismerték meg, majd Dévára érkeztek, ahol a Téglás Gábor Elméleti Líceum fiatal tanítóival találkoztak, órát hallgattak. Ezt követően került sor egy közvetlen hangú szakmai tanácsadásra, melyen Lengyel Izabella dévai tanítónő, zenetanár, a marosvásárhelyi képző hajdani diákja szeretettel osztotta meg szórványbeli pedagógusi tapasztalatait a leendő tanítókkal, kántorokkal. – Itt, szórványvidéken nincs olyan, hogy lejárt a munkaidőm, becsukom magam után az ajtót. Ha lejártak a tanórák jön a délutáni foglalkozás, kóruspróba, dalárda, iskolai ünnepségek szervezése. Református létemre minden kedd délután én viszem az összes kis katolikus tanítványomat hittanórára, mert különben nem érnének el. A pap bácsi kiprédikálta, hogy az én autómnak a kipufogó-csövéből is gyerekek szoktak kiszállni. Aki nem érez erre erőt, elhivatottságot, annak nincs mit keresnie a szórványban. Ezért fontos, hogy tudatosan építsétek magatokban a hivatástudatot, ismerjétek, szeressétek meg ezt a vidéket, tanuljatok szorgalmasan, szívjatok magatokba minél több tudást, értéket, hogy legyen majd mit kamatoztatni – fogalmazott Lengyel Izabella tanítónő. A képzősök ragyogó szemmel, hálásan fogadták a tanácsokat, a személyes élmények megosztását.
Jó érzés volt számunkra megtapasztalni, hogy itt a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban milyen komoly hivatástudattal dolgoznak a tanítók. Nagyszerű órákon vehettünk részt és érezni lehet, hogy mindent megtesznek anyanyelvi kultúránk ápolásáért. És ezt nem felsőbb parancsra, hanem belső indíttatásból – fogalmazott a diákokat kísérő főiskolai tanár, dr. Barabás László. Elmondta továbbá, jóleső érzés volt találkozni e vidéken a hajdani diákokkal, akik pompásan végzik feladatukat a dél-erdélyi szórványban. – Nagyenyeden Mester Mária Ágnes és Tövissi Antal tanítókkal találkoztunk a kollégiumban, mindketten hajdani diákjaink, illetve Szabó Zsombor zenetanár és Basa Anna református kántor is nálunk végzett. Hunyad megyében a Szent Ferenc Alapítvány szászvárosi központját vezető és egyben magyar tanítóként dolgozó Menyhárt Ernő szintén nálunk végzett. Déván pedig Lengyel Izabellával találkoztunk, aki csodálatos munkát végez tanítóként, zenetanárként. Fontosnak tartjuk, hogy mindenkori diákjaink találkozzanak a hajdani végzősökkel, hogy pedagógusélményben, hitélményben, magyarságélményben legyen részük, hiszen ilyenkor kezd kicsirázni lelkükben a vágy, hogy egy-egy közösséghez tartozzanak, hogy az illető kis település tanítói, kántorai legyenek – fogalmazott dr. Barabás László. Elmondta továbbá: tanárként és néprajzkutatóként egyaránt fontosnak tartja, hogy a diákok egyes vidékek hagyományaival és történelmi hagyatékával is megismerkedjenek. Ezért tavasszal székelyföldi, ősszel szórványbeli tanulmányutakat szoktak szervezni. Ezúttal Fehér és Hunyad megye történelmi nevezetességeit keresték fel, többek közt Déva, Vajdahunyad és Illye várát. Megláthatták, megérezhették hát, hogy Fehér és Hunyad megye ugyan szórvány, de nem halott vidék, van magyarság, van élet, aminek továbbvivéséhez a fiatal tanítók, kántorok munkájára is szükség van! A dévai találkozás zárszavaként hangzott el a marosvásárhelyi képző és a tanulmányutak mottója: Áprily Lajosnak, Opitz Márton hajdani nagyenyedi tanárhoz írt versének sorai: ...Mi itt keresztre rendeltetve állunk./ Minket a hüség Krisztus-szege tart./ Égő reménység: árva „húnjaid”-ból / jövöt nevelni, embert és magyart. Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)

Kárpát-medencei civil szervezetek képviselői találkoztak Szamosújváron
Romhányi András, a Civil Akadémia megalapítója, a Magyar Kollégium elnöke a Kárpát medencei civil szervezetek vezetőit hívta össze egy-egy találkozóra az akadémia címén a találkozó-sorozat elindításakor. A tagok magyarok, s bár hét ország állampolgárai, közös céljuk a magyar kultúra továbbadása. Ezért is nagyon könnyen megtalálták a közös hangot, és évek óta találkoznak, mindig más helyszinen. A XVI. Civil Akadémia házigazdája idén Szamosújvár volt, szervezője pedig a szamosújvári Téka Alapítvány és a kolozsvári EMKE.
Szamosújvárra csütörtök este érkeztek a résztvevők, majd pénteken mezőségi kiránduláson vettek részt. Velük tartott Paróczi Ákos, a Téka idei Petőfi ösztöndíjasa is, így ő is megismerhette a tájegységet. Előtte a tavaly átadott Magyar Tannyelvű Elméleti Líceumba néztek be, ahol a szamosújvári gyerekek mellett a Mezőség öregedő, szórványosodó falvainak gyerekei is tanulnak
Első megállójuk Feketelak volt, ahol megtekintették a templomot Hideg István refomátus lelkész bemutatásában, a tájházat illetve a Téka Alapítvány táborközpontját. Ezután Pusztakamarás felé vették az irányt. Ott Széman Péter mutatta be Sütő András szülőházát, illetve ennek jövőjéről is elbeszélgettek. A buszos utazás közben a Kard és kasza földjén a Tóvidék szépségeit, letűnt korok emlékeit is megtekintették. A széki Sóvirág panzióban elfogyasztott ebéd után meglátogatták a széki templomot, ahol Sallai Márton lelkipásztor mesélt a falu és a templom múltjáról, de a templom felújításának történetét is ismertette. Ugyancsak Széken, a Holland Misi néven ismert holland származású, néptáncot kedvelő úriember tulajdonában álló tájházban Korniss Péter kiállítását is megnézték. Szamosújvárra visszatérve az örmény székesegyházat tekintették meg. A tartamas napot vacsora és Vincze László borkóstolója zárta.
Széman Péter, EMKE-elnök számolt be a szombati nap programjairól. – A finom reggeli után – sajnos két busszal, mert nem találtunk egy olyan nagyobb buszt, amivel együtt mehettünk volna, átkocsikáztunk Válaszútra. Itt az idén felavatott kávézóban Balázs-Bécsi Gyöngyi adott szakszerű eligazítást a Kallós Alapítvány létrejöttéről, tevékenységéről, és arról a rengeteg eredményről, amit elértek a mezőségi szórványoktatás, illetve szakoktatás terén. Megtekintettük a Kallós Zoltán által gyűjtött rendkívül gazdag néprajzi múzeumot, majd sietve indultunk tovább, mert Kolozsváron a Házsongárdi temető nyugati bejáratánál várt ránk idegenvezetőnk, Gergelyné Tőkés Erzsébet. Kezében tartva a főúri kripták kulcsait, sorra látogattuk végig a Házsongárd Alapítvány által felújított kriptákat, a nagy tudósok, 1848-as honvédek, egyházi méltóságok, írók, költők, színészek síremlékeinek egy részét, miközben megismerkedhettük Erdély, Magyarország és az Osztrák-Magyar Monarchia történelmével – vázolta a programokat az EMKE-elnök.
Ezt követően a temetőből átsétáltak a Heltai Alapítványba, ahol ízletes ebéd elfogyasztása közben felhívták telefonon Pillich Lászlót, az első nem budapesti szervezésű Civil Akadémia szervezőjét és vendéglátóját. Délután rövid sétát tettek a főtéren, Mátyás király szülőházánál és a Farkas utcában, ismerkedve a történelemmel, Deák Árpád történelemtanár, szakavatott idegenvezető segítségével. – A sok ismeretanyag és érdekesség közül, csak párat emelnék ki, például azt, hogy Kacsóh Pongrác a kolozsvári, (a kezdetekkor Apáczai Csere János által vezetett) református kollégiumban tanult, majd ebben az utcában járt a Ferencz József Tudományegyetemre és itt végzett először zenei tanulmányokat. De itt tudhattuk meg azt is, az ékes latin nyelvű feliratnak köszönhetően – hogy itt volt Erdély első egyeteme (főiskolája), amelyet 1582-ben Báthory István fejedelem, lengyel király alapított, vagy, hogy ebben az utcában nyílt meg Magyarország első magyar nyelvű kőszínháza, illetve, hogy a kolozsvári magyar színház öt évvel idősebb a budapesti Nemzeti Színháznál – elevenítette fel a Farkas utcai séta során elhangzottakat Széman.
A városnézést civil találkozó követte az EMKE Györkös Mányi Albert emlékházában, amely a közművelődési egyesület kulturális tevékenységeket lebonyolító helyszíne, ahol a csapatot az EMKE kulturális referense, Széman Emese Rózsa fogadta. Beszámolt tevékenységéről az Életfa Családsegítő Egyesület (Adorjáni Katalin), valamint az Áldás Népesség Egyesület (Varga Mihály Márton). – A Házsongárd Alapítvány tevékenységéről, magáról a temetőről szóló albummal idegenvezetőnk még a délelőtt folyamán mindenkit megajándékozott, amit ezúton is köszönünk. Az idő rövidsége miatt az EMKE bemutatása igencsak rövidre sikeredett, de remélem, hogy a tartalmasan eltöltött nap után sok élménnyel gazdagodva érkezhettünk vissza Szamosújvárra, ahol csodálatos néptánc bemutató, valamint fenséges vacsora várt – zárta beszámolóját Széman.
Este a Téka Alapítvány munkatársainak illetve önkéntescsapatának egy részével találkoztak. Vacsora előtt fellépett az Ördöngös zenekar és a Kaláka néptáncegyüttes táncosainak egy része, és az est részeként a részvevők összefoglalták tapasztalataikat. Vasárnap Rózsa Sándor sírjának megtekintése után búcsút vettek egymástól.
Sok pozitív üzenetet fogalmaztak meg, jó érzés volt hasonló érdeklődésű és hasonló munkát végző civilektől elismeréseket kapni. Egymás munkájának elismerése, pozitív megerősítése valószínűleg a titka annak, hogy a Civil Akadémia tagjai családias hangulatban találkoznak évente, hogy lélekben megerősöve, szellemileg feltöltődve tovább tudjanak haladni a vállalt feladatok nem mindig egyszerű mindennapjaiban. Romhányi András / Szabadság (Kolozsvár)

A magyar tudomány napja
Csütörtök délelőtt nyílt vándorkiállítás a nagyváradi Ady Endre Líceumban a magyar tudomány napja alkalmából. A Magyarok Világszövetség jóvoltából egy magyar Nobel-díjasokat, feltalálókat és találmányaikat ismertető tárlatot láthatnak az iskolában.
A magyar tudomány napját a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 1997 óta tartja, 2003 óta pedig Kárpát-medence-szerte megünneplik azt november 3-án, ugyanis 1825-ben Széchenyi István ezen a napon birtokainak egy évi jövedelmét felajánlva járult hozzá a Magyar Tudós Társaság megalapításához.
Az Ady Endre Líceum dísztermének szomszédságában helyet kapó, 120 darab, magyar tudományos eredményeket bemutató képből álló kiállítás a gyógyászat, a légi közlekedés, a gépgyártás, a növénytermesztés, az állatorvoslás, atomenergia, világűrkutatás és egyéb területek jeles képviselőivel ismerteti meg az érdeklődőket.
A dr. Pálfi György által összeállított anyag kiállításának megnyitóján a tanintézmény igazgatónője, Vad Márta köszöntötte a jelenlévőket Ciubotariu Éva Ilona aligazgató kíséretében. Az Iskola Másként hetében tartott kiállításmegnyitón Czirják Enikő rajztanár örömmel közölte, hogy a tavaly megkezdett átalakításnak köszönhetően sikerült kialakítani diákjaival egy minigalériának megfelelő termet az iskolában, amelyben már számos vendégkiállításnak, de a növendékek munkáinak is teret adtak.
A megnyitón Mátyás Attila nagyváradi evangélikus lelkipásztor a Magyarok Világszövetsége elnökének, Patrubány Miklósnak az üzenetét adta át a diákoknak. Az üzenet a történelmi Magyarország területén született magyar és nem magyar feltalálók és tudósok rendkívüliségét, illetve Teller Ede atomfizikus és Baráth Tibor történész a magyarságra és a magyar nyelv birtoklására vonatkozó véleményét fogalmazta meg, amely lehetővé tette, hogy „Ady Endre teremtő nyelvén ismerjék meg a világot, és tárják fel legnagyobb titkait.” Mátyás Attila az üzenet kapcsán arra hívta fel a diákok figyelmét, hogy a Kárpát-medencei magyarság hozzájárult a világ fejlődéséhez, és arra ösztönözte őket, hogy munkájukat ne külföldön próbálják majd kamatoztatni, hanem itthon tegyenek meg mindent azért, hogy megvalósítsák önmagukat – Einstein sikerének titkával a birtokukban: szorgalommal és kitartással, egy-egy terület vagy egy szakma kimerítő ismeretével. A megnyitó végén elhangzott Ady Endre Fölszállott a páva és Szilágyi Domokos A próféta című verse.
A kiállítás egy hónapi megtekinthető, és nyitva áll más iskolák diákjai és tanárai, illetve minden érdeklődő számára. Szamos Mariann / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kiállítás az Adyban: száz év magyar találmányai
Különleges kiállítás nyílt tegnap délelőtt az Ady Endre Elméleti Líceumban az Iskola másként elnevezésű hét keretén belül: a díszterem előtti helyiségben az elmúlt száz év magyar találmányait, felfedezéseit bemutató plakátokat lehet megtekinteni.
November 3. hivatalosan 2003 óta a magyar tudomány napja, a neves napot a nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceum is megünnepli valamilyen formában, ezúttal egy rendhagyó kiállításra került sor, ami egyben az Iskola másként program részévé is vált. A díszterem előtti helyiségben kiállított 80 posztert dr. Pálfi György professzor állította össze, s a Magyarok Világszövetségének jóvoltából érkezett az iskolába. A tudománytörténeti vándorkiállítás megnyitóján Vad Márta iskolaigazgató köszöntése után Mátyás Attila evangélikus lelkész, a Magyarok Világszövetségének Erdélyi Országos Tanácsának elnökeként, a szövetség elnökének, Patrubány Miklós köszöntőlevelét olvasta fel, amelyben többek között Teller Ede szavait idézve a világ magyar nyelven történő megismerésének szépségére mutat rá a szerző. A történelmi Magyarországon született tudósok számos felfedezést, találmányt nyújtottak a világnak, állt még a levél soraiban. Mátyás Attila felhívta a kiállításmegnyitón megjelent diákok figyelmét, hogy napjaink kivándorlási tendenciájának ellentmondva, itthon is lehet sikeres lenni szorgalmas tanulás és kitartás által. A jobb érvényesüléssel, könnyebb megélhetéssel kecsegtető külföld pedig számos hátrányt rejthet, mint például az identitásvesztést, vagy a „modern rabszolgává” válást, mutatott rá beszédében Mátyás Attila. A sikerhez vezető kitartáshoz azonban erős lélekre van szükség, ami pedig csak az Istennel való élő kapcsolatból születhet, mondta el a lelkipásztor. A kiállítást hivatalosan Czirják Enikő, az iskola tanára nyitotta meg, kiemelve, hogy a termet igyekeznek minigalériaként számos alkotással megtölteni, hiszen kiállítási anyag többször is adódik. A tudománytörténeti kiállítás mellett jelenleg is az iskola folyosóján az iskolai fotóklub tagjainak alkotásait lehet megtekinteni.
Megnyitó
Vad Márta igazgatónő elmondta: az egész hónapban megtekinthető kiállítás megtekintésére más iskolák osztályainak jelentkezését is várják. A megnyitót két szavalat zárta: Guba Máté hetedik osztályos tanuló Ady Endre Fölszálott a páva című versét, Kovács Csenge 11. osztályos diák pedig Szilágyi Domokos A próféta című versét adta elő.
Az átfogó kiállítás több mint 300 magyar tudós munkáságát mutatja be, a Nobel-díjas magyar származású tudósok mellett a közúti, légi, kötöttpályás közlekedés, de a számítástechnika világában tett felfedezések is helyet kaptak a plakátokon, de természetesen Rubik Ernő találmánya sem maradt ki. János Piroska / erdon.ro

Akkreditált képzés óvónőknek
A Szatmár Megyei Tanfelügyelőség, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Szatmárnémeti Kihelyezett Tagozata, a Szatmári Egyházmegyei Caritas Szervezettel való együttműködésben akkreditált képzést indított Szatmár és Máramaros megyebeli óvodákban dolgozó szakemberek számára.
A svájci alapokból finanszírozott képzésen 20 településről vettek részt óvodai pedagógusok. A településeket a tanfelügyelőség jelölte ki, a hátrányos helyzetű gyermekek arányára való tekintettel. A kiválasztott helységek: Ákos, Tasnád, Tasnádszarvad, Mezőterem, Lázári, Hirip, Érszakácsi, Szamosudvari, Sárközújlak, Szelestyehuta, Szaniszló, Szakasz, Magyargéres, Krasznabéltek, Mikola, Vetés, Óvári, Kis- és Nagypeleske, valamint Nagybánya.
A képzést hátrányos helyzetű roma gyermekek fejlesztése és felzárkóztatása területén nagy tapasztalattal rendelkező trénerek tartják. A tréning bevezető része október 30-31-én zajlott, második része pedig jövő év februárjában kerül megszervezésre. Az itt elsajátított ismereteket a résztvevő pedagógusok mentorálás keretében mélyítették el.
Az óvónők képzése mellett azok az óvodák, amelyekben tevékenykednek, 1800 svácji frank értékben kaptak taneszközöket és játékokat. szatmar.ro

A szülők mennek, a gyermekek maradnak
Évente közel kétezer háromszéki óvodást és diákot hagynak itthon szüleik, és vállalnak munkát külföldön, és több száz kiskorút visznek néhány hónapra magukkal, akik emiatt nem járnak rendszeresen iskolába, akár évekig is osztályismétlők.
Az elmúlt tanévben 1923 beiskolázott gyermek nevelkedett nagyszülőknél vagy olyan csonka családban, ahol az egyik szülő külföldön dolgozott, az óvodák és iskolák összesített adatai szerint jelenleg 1778 kiskorú van ebben a helyzetben – tájékoztatott Kiss Imre megyei főtanfelügyelő. Közülük 194 gyermeknek mindkét szülője elment, 104 esetben egy szülő neveli a gyermekét, de ő is itt hagyta, 1480 családból csak az egyik szülő vállalt külföldi munkát. A bölöni iskolában százötven diákot érint a jelenség, Bodza-vidékén szintén átlagon felüli az itthon hagyott gyermekek száma, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Középiskola 94 tanulója származik ilyen családból, Dálnokban pedig azért nulla a szóban forgó százalék, mert a dálnokiak gyermekestől mennek.
Kiss Imre elmondta, az ilyen helyzeteket megsínylik a gyermekek, általában romlanak tanulmányi eredményeik, a nagyobb diákoknál gyakori a lógás. Törvény szerint nyolcszáz diák után lehet egy iskolai tanácsadót, pszichológust alkalmazni, ami azt jelenti, hogy Háromszéken alig néhány iskolában dolgozik főállásban ilyen szakember – mondta. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Összekacsintó mosoly és keserédes líra
Kedei Zoltán Vár-laki műtermének két vendége is vendége volt október 24-én: Fülöp Kálmán nagykendi költő és Kádár Dombi Péter székelykeresztúri agyagszobrász.
A rögtönzött műtermi kiállítóasztal megelevenedik, Kádár Dombi Péter agyagszobrai helyet kérnek, és betöltik vidámsággal.
„Az agyagot véletlenül vettem kezembe, és amikor rájöttem, hogy érdekes és értékes formákat is ki lehet hozni belőle, István Lajostól, Korond neves keramikusától kértem segítséget. Bandi Dezső tanár úrtól hasznos tanácsokat, útmutatást és bátorítást kaptam. Ezután autodidakta módon a szakirodalom és a különböző művészi alkotások állandó tanulmányozásával bővítettem ismereteimet. Elkezdtem agyagba mintázni azt a sajátos világot, amelyet személyesen tapasztaltam meg: a székely paraszti életet, arcokat, mozdulatokat, hangulatokat. Főleg az átélt élményeimet, amelyek mélyen bennem élnek, próbálom alkotássá alakítani” – vallja magáról.
Számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt, a főbb helyszínek: Erdőszentgyörgy, Marosvásárhely, Korond, Csíkszereda, Barót, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely, Budapest, Ajka, Kiskunfélegyháza, Karcag, Amiens (Franciaország), Unna (Németország); továbbá rendszeres résztvevője a nyári alkotótáboroknak (Homoródszentmárton, Makfalva, Zeteváralja).
Kádár Dombi Péter agyagszobrai „mesélnek”. Dialógust kezdeményeznek. Továbbgondoljuk a megjelenített karaktereket. Elképzeljük, mi történne, ha megelevenednének. Ha csak egy lépést is tennének felénk. Ott van a kezét csípőre helyezett, „harcias” testtartású nő alakja, szinte halljuk, amint mondja: „Na mi lesz, apjuk, itt tétlenkedünk naphosszat?!” Útszéli „pletykaparti” asszonyok között; olvasó férfialak, botjára támaszkodó bajszos székely atyafi, aki gondolataiba, netán gondjaiba merül, őt meg sem merjük szólítani, hogy ne zavarjuk önreflexiójában; női és férfiarcok agyagba formázva. Van itt táncoló pár, nagybőgőn játszó zenész, vígan összeölelkező komák, vajat köpülő asszony – kedvelhető figurák.
Kádár Dombi Péter nem modell után dolgozik; lelkének mélységeiből hozza elő a székely népi alakokat, úgy formázza agyagba. Bölöni Domokost idézem: „Benczédi Sándor ironikusan szemléli alakjait, gyakran harsány nevetésre ingerlőn mutatja fel a nehezen leplezhető fonákságot, az irigységet, a gőgöt, a dölyföt, a kivagyiságot. Kádár Dombi Péter humora szelídebb, mondhatni: megbocsátó. Összekacsintó. Mintha ezt mondaná: tudjuk, hogy ilyen a világ, és hogy mi magunk is ilyenek meg amolyanok vagyunk benne – de hogyan is tehetnénk mást, ha egyszer ilyennek teremtett bennünket az Isten… Ez a szemlélet sajátos lelki alkatából fakad. Habitusa fölöttébb rokonszenves. És ha figuráira is át tudja ruházni ezt a csöndes rezignációt – márpedig miért ne tudná, sikerei azt bizonyítják, hogy igencsak értik és kedvelik művészetét –, akkor máris megnyerte magának a közönséget”.
Fülöp Kálmán visszatérő vendége társaságunknak. Termékeny költő, csak úgy ontja lelkének virágait. Kedvező „széljárásban” alkot, hiszen szülőhelye, Nagykend közössége büszke „saját költőjére”; a községi, balavásári önkormányzat támogatja köteteinek megjelentetését. Bemutatóin részt vesznek a község vezető emberei, ezúttal Koncz Csaba alpolgármester kísérte el a várba a szerzőt. Fülöp Kálmán most már tudhatja: falujának lakosai elfogadják poéta voltát, maguk közül valónak tudják, még ha nem is volt ez mindig ilyen egyértelmű.
Sorban a hatodik verseskötete jelent meg a közelmúltban, Angyalok keresnek címmel, a Kreatív Kiadónál, Bölöni Domokos szerkesztésében és Donáth Nagy György tördelőszerkesztő munkájának eredményeképpen. A kötetborító elmaradhatatlanul Kedei Zoltán festőművész festménye felhasználásával készült. Előző könyveihez hasonlóan a maga sajátos lírai pászmáján halad Fülöp Kálmán. Nem „adagol” fölösleges csillámot, nem is „beszél” tekervényes fejtörő sorokban; verseinek tiszta a hangzása. Ő maga is így vélekedik róluk, amikor azt mondja: „Verseimet mindenkinek, közérthető módon írom”. Ez a közérthetőség azonban nem von le semmit költeményeinek értékéből. Hangja a nagyközönséget szólítja meg, és el is éri, hiszen mindannyiunkat kellemes érzés tölt el, amikor mindennapi történést, életérzéseket, apró örömöket, boldogságot, hitet, népünk iránti hűséget és számtalan benső érzést tud úgy átadni, hogy egy-egy vers olvasása után akaratlanul is felsóhajtunk: milyen szép, milyen igaz. „Azt mondják,/ üvegharang hangzása/ van, verseimnek,/ pedig csak az ébredések/ lélek-varázsa bujkál/ a szerény sorok mögött/ tisztán, mint reggeli/ mosakodás közben/ az arcomról leperegő/ ezüstbuborékok.”
Életérzések, pillanatokra vetítve. „A változás múló/ tisztaságát/ ha csak egy percre is/ kezemben morzsolni/ édes élvezet.” Vagy: „csak te és én/ várjuk türelmesen/ a csillagok jelentkezését/ visszatérő álmaink/ örök sziklabörtönében”.
Sorai a köznapi élet szépségeit, de nyomasztó gondjait is sajátos színekben kínálják az olvasónak.
„Ég, föld, víz -/ homokszemek// Ne feledjetek./ Ha meghalok,/ rólam csak/ úgy beszéljetek,/ mint földmélyéről/ az elvetett magok.”
Könyvéből egy-egy vers naponta olvasható a Cseke Gábor szerkesztette Káfé Főnix című irodalmi és fotóművészeti lap internetes portálján. Doszlop Lídia / Népújság (Marosvásárhely)

Székelyföld nem eladó (Fórum Kézdivásárhelyen)
Székelyföld jelenéről és jövőjéről szervezett telt házas fórumot a Kézdiszéki Székely Tanács kézdivásárhelyi, illetve kézdiszéki magyar pártokkal és civil szervezetekkel – az RMDSZ-szel, az EMNP-vel, az MPP-vel, a Kézdivásárhelyi Nők Egyesületével és a Történelmi Vitézi Renddel – együttműködve szombaton Kézdivásárhelyen a Vigadó Művelődési Ház Színháztermében.
A háromórás rendezvény nyitányaként három közismert kuruc nóta hangzott el tárogatón Fórika Balázs kántor előadásában. A ceremóniamester szerepében Kónya Zita angoltanár, a Siculus Rádió főszerkesztője köszöntötte a mintegy kétszázötven résztvevőt, külön üdvözölve Gyergyó-, Udvarhely- és Csíkszék küldötteit, a környékbeli települések polgármestereit, önkormányzati képviselőit, Kézdi-Orbaiszék római katolikus plébánosait. A fórumot Fekete Miklós ny. zenetanár, a Kézdiszéki Székely Tanács elnöke, a rendezvény megálmodója és főszervezője nyitotta meg. Közölte: rövid, alig négy hónapos elnöki megbízatása alatt kétszer is végigjárta Kézdiszék településeit, és megdöbbenve tapasztalta, hogy a székely nép az önfeladás szélére sodródott. Ezért is választotta a meghívó mottójának Kossuth Lajos szavait: „Eltiport nemzet újjászülethet, de öngyilkos nemzetnek nincs feltámadás.”
Bokor Tibor kézdivásárhelyi polgármesternek a fórum résztvevőihez intézett üzenetét Kónya Zita tolmácsolta. Az első előadó Ambrus Ágnes ny. egyetemi adjunktus volt, aki az irodalmi műveltség és autonómia témában Tamási, Nyirő, Reményik, Wass Albert – avagy a székely fiatalok irodalmi műveltsége címmel tartotta meg előadását, majd Sántha Attila költő, nyelvkutató Kulyak, odor, pereszlen – honnan jövünk mi, székelyek? című, a székely nyelvjárásról szóló értekezése hangzott el. A szünet után Czirják Árpád pápai prelátus, ny. aranymisés kolozsvári plébános lépett a pulpitushoz, és megtartotta Székelyföld nem eladó! Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés! című előadását. A díszmeghívott felidézte azt az időszakot, amelyet Kézdivásárhelyen töltött. Negyvenkilenc évvel ezelőtt, 1968-ban érkezett a városba, ahol két évig segédlelkészként, majd egy év megszakítással plébánosként tevékenykedett 1984-ig, amikor Kolozsvárra helyezték át. Felidézte: amikor 1983-ban a temetőben felállították a kettős kopjafát, az akkori állambiztonsági szervek rászálltak, maga a megyei parancsnok jött el Kézdivásárhelyre, és megkérdezte, hogy milyen nevek szerepelnek a kopjafán (a hét vezér nevét véste rá az emlékmű készítője). Czirják Árpád válasza az volt, hogy hősi halottak, akik a kantai temetőben nyugszanak. Akkor a parancsnok ezt el is hitte – elevenítette fel az akkori eseményeket a pápai prelátus –, de később alaposabban tájékozódott, berendelte az akkori kézdivásárhelyi plébánost a megyeközpontba, és parancsba adta, hogy tüntesse el a kopjafát. Czirják Árpádnak kétnaponta kellett jelentkeznie a megyei Securitatén, de nem tudták megtörni, az volt a válasza: „nem azért tették oda, hogy onnan elvigyék, vigyék el önök, de ne tessék elfelejteni, hogy Háromszék nem alkuszik”. A végeredmény az lett, hogy a kopjafa a helyén maradt. Az előadó arra hívta fel a figyelmet, hogy városainkban, falvainkban járva egyre több ingatlanon látható az Ez a ház eladó felirat. Ha ez így folytatódik, előbb-utóbb idegenek tulajdonába kerülnek az ingatlanok, és akkor Székelyföld véglegesen gazdát cserél. „Székelyföld fennmaradásáért harcolunk, és egy székely zászlót nem merünk kitenni, a sokat emlegetett székely virtusból már csak ennyire futja” – kongatta meg a vészharangot. „A katalánok kikiáltották függetlenségüket, a skótok a szétválásért küzdenek, és a mi politikusaink az autonómia követelésébe maholnap belefulladnak” – jegyezte meg. A pápai prelátus Háromszék nagyjait – a dálnoki Dózsa Györgytől a torjai Apor Péterig – sorakoztatta fel követendő példaként a mai nemzedék számára. Felelevenítette az RMDSZ politikusainak a kolozsvári Szent Mihály-templomban tett esküjét is: „Hű magyarként szolgálni fogom népemet, mely bizalmával felhatalmazott, hogy érdekeit képviseljem, küzdjek fennmaradásáért, amelynek egyetlen szilárd biztosítéka a belső önrendelkezés. Isten engem úgy segéljen!” „Azt vártuk és azt várta minden erdélyi magyar ezek után, hogy a belső önrendelkezés, az autonómia követelésével lép a román politika színpadára az RMDSZ, de válasz helyett a marosvásárhelyi véres március után magyarázkodás következett, hogy ne borzoljuk a kedélyeket, később, majd alkalmas időben tűzik a politika napirendjére ezt a kényes kérdést. (...) Később a mérleg nyelvéről szólt a fáma. Részt vesz az RMDSZ a kormányban, vagy távol marad. Részvétel vagy távolmaradás szinte egyre ment. A kisebbségi jogok kivívásában érdemleges változás nem történt, be kellett érni apró, jelentéktelen engedményekkel. Az RMDSZ megkésve vette be programjába az autonómiát. Az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetői hallathatták volna a hangjukat, de legtöbbször ők is a háttérben beérték egy-egy fejcsóválással” – ecsetelte az előadó. Nyomatékosította: ő maga nem az RMDSZ ellensége, hiszen tagja a szövetségnek, hanem az RMDSZ kritikusa, és ugyanolyan kritikusa a Magyar Polgári Pártnak és a Székely Nemzeti Tanácsnak is. „Nagy formátumú politikusokra van szükségünk, akik kilépnek árnyékukból, és nem csupán szélmalomharcot folytatnak a román parlamentben és Budapesten kilincselnek, hanem olyanokra, akik rendszeresen járják a nyugati fórumokat, kitűnő angolnyelv-tudással elpanaszolják az erdélyi, székelyföldi magyarság nyomorúságát, világgá kiáltják, hogy a legnagyobb európai kisebbséggel a román politika mit művel el” – javasolta a pápai prelátus. Leszögezte azt is: nem ért egyet azzal az egyházvezetéssel, amely szerint „a pap ne politizáljon, végezze egyházi teendőit”. Erre ellenpéldaként Márton Áron és Prohászka Ottokár püspököket hozta fel. Végezetül arra kérte a teremben levőket, hogy ismételjenek meg utána hangosan két fontos mondatot: „Székelyföld idegenek számára nem eladó! Háromszék nem alkuszik!”
Az előadás után több hozzászólás is elhangzott. Borsos Géza gyergyószéki küldött bejelentette, hogy a XVIII. Székely fórumot november 11-én 10 órai kezdettel Gyergyócsomafalván a Borsos Miklós Művelődési Házban szervezik meg, ahol a meghívott előadó ugyancsak Czirják Árpád pápai prelátus lesz. A fórumon fellépett a Cantus kamarakórus, a Református Kollégium versmondói, Fekete Dániel, Jánosi Zsolt és énekese, Babos Abigél, valamint a kézdiszentléleki Perkő Néptáncegyüttes. A rendezvény himnuszaink közös eléneklésével ért véget. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jubileumi unitárius zarándoklat Déva várában
Szellemi megújulás örök értékek alapján
Mint minden év novemberében, szombaton több száz erdélyi magyar unitárius zarándokolt el magas Déva várába, hogy lerója kegyeletét Dávid Ferenc egyházalapító sírjánál. Erdély minden részéről érkeztek, Kolozsvárról, Torockóról, Brassóból, a Zsil-völgyéből és természetesen Székelyföldről. Szellemi feltöltődésért jöttek, erőt meríteni a nagy reformátor tanaiból, meríteni abból a történelmi örökségből, melyet e várfalak őriznek. És az Erdély sorsát is lényegesen megváltoztató egyetemes reformációt ünnepelni.
A szombati ünnepség a kettős jubileum jegyében zajlott, ez volt ugyanis 20. modernkori zarándoklat, a reformáció 500. évfordulóján.
Új bor új tömlőben
A tizenhatodik század elején érési folyamat teljesedett be Európában, a hit szabad megélésének óhaja, az Istennel való közvetlen kapcsolat eszméje ért be. A hitbéli reformáció eszmeáradata futótűzként terjedt el a kontinensen, noha a kommunikációs eszközök meglehetősen kezdetlegesek voltak. Az új bor azonban kiforrt, az új szellemiség kibontakozott, már nem lehetett megállítani.
Új borhoz pedig új tömlő kell – erre építette ünnepi igehirdetését Rácz Mária kolozsvári lelkész asszony. Az új tömlő meg is lett, akár a nagy reformátorok elképzelése ellenére is. Az isteni akarat rendelte el, az új vallási szemlélet nem tudott kibontakozni az akkori egyház kereteiben. Új felekezetek keletkeztek. Új, rugalmas tömlők az új bor tárolására. A bor ugyanis átveszi az edény alakját, olyan, mint a lélek az emberben. A különféle protestáns egyházak is a reformáció különféle irányzatainak alakját vették fel. Mint a magyar unitárius egyház Erdélyben, amely Dávid Ferenc tanainak biztosít keretet.
A megújulás azonban nem lezárt dolog, hanem egy állandó folyamat. Néha gyorsabb, néha lassabb ütemű, de mindig is jelen van, mindig is szükség van rá. Mindkét vonatkozásban, szellemi és formai szempontból egyaránt. A lelket, a hitet ugyanúgy kell feltölteni szellemi frissességgel, mint annak keretét, az egyházat – erről szól a reformáció szellemisége.
Mindezt megfontolt óvatossággal, bölcsességgel kell megvalósítani, a régiből is meg kell tartani a jót. Az új bor is a régi eljárással készül. A keresztény hit is örök értékekből, örök igazságokból áll, ezek jelentik az alapot, amire építeni, újítani kell. A szertartást többi részét a szónok asszony férje, Rácz Norbert szintén kolozsvári lelkész végezte.
Erdély szellemiségének üzenete
Bálint Benczédi Ferenc, az Erdélyi Unitárius Egyház püspöke örömét fejezte a zarándokok nagy száma kapcsán, ami nagyszerű bizonyíték, hogy Erdély legkisebb magyar nemzeti egyházában is milyen sokan zarándokolnak el Dévára, a tiszta forráshoz, az egyházalapító sírjához, hogy bölcsességgel és szellemi erővel töltődjenek fel.
A reformációnak köszönhetően manapság már természetes az, ami korábban nem volt. Mindenekelőtt a lelkiismeret szabadsága és a kölcsönös tolerancia, üzente az unitárius zarándokoknak Rátoni Csaba dévai református lelkipásztor. A reformáció minden protestáns egyház közös ünnepe, a vallási tolerancia pedig Erdély jellegzetessége, a világon először a tordai országgyűlés nyilvánította ki azt 1568-ban. Olyan közös örökség, amelyre valamennyi felekezet híve büszke.
Kettős kisebbségből sem vagyunk kevesebbek, mint mások, üzente házigazdaként Koppándi Zoltán, a dévai unitárius gyülekezet lelkipásztora. Itt, a szórványban is erős a hit összetartó ereje, Déva vára biztos pont, a történelmi gyökerek és ugyanakkor a megújulás helye, az isteni gondviselés jelképe.
Dávid Ferenc öröksége nemcsak az unitárius magyaroknak fontos, hanem Déva számára is, üzente az egybegyűlteknek Răzvan Mareş alpolgármester, azt ígérvén, hogy a városvezetés igyekszik a jövőben még méltóbb körülményeket biztosítani a zarándoklatnak, konkrétan a belső udvar felújítását. A 2008 és 2016 közötti nagy renoválás nem érintette a belső udvart, az továbbra is zárva van a látogatók számára, csak az unitárius zarándoklat alkalmával nyitják meg.
Az ünnepi felszólalások után a kolozsvári teológia ifjú unitárius hallgatói rövid, de roppant érdekes várjátékot adtak elő, majd fáklyákkal és virágokkal a zarándokok és a szervező Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet képviselői lerótták kegyeletüket az egyházalapító emlékművénél. A várbéli ünnepség után a zarándokok a dévai templomhoz vonultak, ahol a kis létszámú, ámde roppant lelkes dévai unitárius gyülekezet meleg teával és aprósüteményekkel fogadta a vendégeket. A fiatalokat az azzal szemben lévő Melite református házban várta hasonló fogadtatás, a két erdélyi magyar protestáns felekezet testvérisége megtestesítőjeként. Chirmiciu András / Nyugati Jelen (Arad)