Az oktatási törvény tervezett módosításairól tárgyaltak az RMDSZ parlamenti frakciói a tanügyminiszterrel
„A Romániai Magyar Demokrata Szövetség képviselőházi és szenátusi frakciói a tanügyminisztérium által kilátásba helyezett törvénymódosítási tervekről tárgyaltak Liviu Pop tárcavezetővel. A tanügyminisztérium ígérete szerint elemezni fogják, mennyire sikerült alkalmazni a 2011-es tanügyi törvényt az életbe lépése óta, és a tapasztalatok alapján módosítják a jogszabályt, 2018 őszén a parlament elé terjesztik a módosító javaslatokat. A mai találkozón tájékoztatást kértünk a jogszabály munkálatainak üteméről, illetve elmondtuk, az RMDSZ és az erdélyi magyarok számára fontos, hogy a tanügyi törvény kisebbségi oktatást garantáló cikkelyeit változatlan formában őrizzék meg a törvény szövegében, illetve csak pozitív irányba módosítsák ezeket. Az RMDSZ parlamenti frakciói csak abban az esetben támogatják majd a tanügyminisztérium módosító javaslatait, amennyiben azok nem veszélyeztetik az anyanyelven történő oktatáshoz való jogot. A miniszter nyitottnak bizonyult a párbeszédre e téren” – összegezte a találkozón elhangzottakat Szabó Ödön RMDSZ-es képviselő, a képviselőház tanügyi bizottságának alelnöke. A tanügyi tárca vezetőjével folytatott egyeztetésen az RMDSZ képviselői és szenátorai felvetettek több, az oktatás területén tapasztalt problémát. Ismételten gyors megoldást kértek a tankönyvhiányra, illetve azt szorgalmazták, hogy bízva a pedagógusok szakértelmében, hagyja ismét jóvá számukra, hogy legalább ideiglenesen használhassanak oktatási segédanyagokat, amíg a tankönyvek megérkeznek az iskolákba. Novák Csaba Zoltán szenátor, a felsőház oktatási bizottságának alelnöke a találkozót követően elmondta: „az RMDSZ felhívta az oktatási miniszter figyelmét arra, hogy normalitásnak kellene számítania, hiszen az oktatási törvény is előírja azt, hogy a kisebbségeknek arányos képviseletük legyen a megyei tanfelügyelőségekben, illetve azt is, hogy a vegyes tannyelvű intézmények igazgatójának vagy aligazgatójának kötelező módon ismernie kell az adott iskolába, óvodába járó kisebbségi diákok nyelvét. Ez azonban a gyakorlatban nem teljesül maradéktalanul. Több megyéből megkerestek ezzel a problémával, ezt jeleztük az oktatási miniszternek, és kértük a helyzet kivizsgálását és rendezését.” Az RMDSZ törvényhozói ismételten emlékeztették a tárcavezetőt a marosvásárhelyi katolikus iskola ügyére, és arra az ígéretre, amelyben azt vállalják, hogy megoldják a kialakult helyzetet, hiszen van erre törvényes lehetőség. Liviu Pop erre reagálva elmondta, álláspontja szerint amennyiben január közepéig lezárul a per a bíróságon, ezt követően újra létre lehet hozni az iskolát helyi tanácsi határozattal vagy miniszteri rendelettel. Hozzátette: az általa vezetett minisztérium nyitott ezen lehetőségek alkalmazására. A tanügyminiszterrel folytatott tárgyaláson az RMDSZ parlamenti csoportja a bölcsődei oktatásban tapasztalt problémákra is felhívta a figyelmet: a Szövetség törvényhozói elmondták, hogy szükség van a fejkvóta meghatározására állami és magán bölcsődékben egyaránt. Továbbá tájékoztatták a szakminiszter arról, hogy olyan kezdeményezést dolgoznak ki, amely lehetővé tenné a bölcsődékkel is rendelkező oktatási intézmények állami támogatását, valamint a délutáni oktatás finanszírozását. A beszélgetésen újból szó esett a kisebbségi továbbképző központ létrehozásáról, amelyről az oktatási törvény is rendelkezik, valamint pénzalapot is elkülönítettek működésére, azonban a gyakorlatban még nem kivitelezték. (rmdsz tájékoztató) Transindex.ro

Csúcs után a lejtő
Csak az nem látja, aki nem akarja, hogy az RMDSZ látványos Fidesz felé fordulása egyáltalán nem értékalapú fordulat, hanem sima pragmatizmus: az Orbán Viktor vezette párt van hatalmon Magyarországon, őket kell „szeretni”. Nincs ez másképpen az EMNP esetében sem, annyi különbséggel, hogy ott a kuruc lelkületű tagság nehezebben emészti meg az RMDSZ irányába tett lépéseket.
Az Orbán Viktor Erdélyi látogatásával egybeeső nagyváradi Kelemen-Tőkés találkozót sokan lelkesedve fogadták, egyesek nagyváradi csúcsról beszélnek, amely majd új fordulatot ad a hosszú évek óta szembeállásba fagyott erdélyi magyar-magyar kapcsolatoknak. Ha ez így is van, vagy inkább csak lesz, annak oka nem a spontán egymásra találás, hiszen senki sem hiheti, hogy hirtelen megváltozott a két tábor vezetőinek, véleményformálóinak képe a másik táborról. Kényszer szülte „magyar egységről” van itt szó, és a kényszer ebben az esetben nem a román politika magyarellenes éle, hanem egy személy: Orbán Viktor.
Mindenki számára nyilvánvaló ugyanis, hogy Tőkés és Kelemen egy asztalhoz ülésére csakis és kizárólag az ő nyomásgyakorlása nyomán került sor. Nyomásgyakorlási eszközei pedig vannak bőven. Világos az is, hogy Orbán Viktort a külhoni magyar politikai erők összeboronálásában nem csupán a jól felfogott magyar érdek vezérli, (ti. egységben az erő a román sovinizmussal szemben) hanem a választások megnyeréséhez igenis szüksége van mindkét tábor szimpatizánsainak minden egyes szavazatára. Ez pedig csakis úgy lehetséges, ha az RMDSZ és az EMNP félretéve az eddigi szembenállást, egyféle üzenetet kommunikál szavazói felé, mégpedig azt, hogy 2018-ban szavazzanak a Fideszre.
Ez az eljárás a Fidesz szempontjából teljesen érthető és logikus, a szavazatmaximálás célját szem előtt tartva. Kérdés ugyanakkor, mennyire lesz tartós és produktív az RMDSZ és ellenzéke „egymásra találása” kitart-e a magyarországi választások után is, illetve mit hoz a konyhára és mit visz el? Nem arról van szó, hogy ne lenne szükség egy nemzetpolitikai minimumra Erdélyben a magyar érdekképviseletet felvállaló szervezetek között, éppen ellenkezőleg. A kérdés inkább az lenyeli-e ezt az összeborulást a Néppárt tagsága és szavazóbázisa, amely tudatosan választotta az értékelvű politikát hirdető EMNP-t, és akkor sem szavazna az RMDSZ-re ha falhoz állítanák? Lehetséges-e és szükséges-e olyanokkal összefogni, akik 27 év alatt egyetlen tartós, nemzetpolitikai szempontból releváns sikert sem értek el a román politika boszorkánykonyhájában, de annál több korrupciós ügyet halmoztak fel, gerinctelen megalkuvást mutattak életbevágó ügyekben, és sok, a kommunista érát idéző árulást követtek el?
Mindenki tudja – vagy tudni véli – hogy az RMDSZ-t a parlamentbe Orbán Viktor személyes kampánya juttatta be. Ő ültette most egy asztalhoz, az értékek mentén politizáló kisebbséget, és az erő pozíciójához szokott párt vezetőjét. Képes lesz-e arra a választásokat esetleg megnyerő Orbán Viktor, hogy ezt a vonalvezetést tovább erőltesse? Össze tudja békíteni a tüzet a vízzel, kőkemény érdekek mentén, és ha igen az jó lesz a még itthon maradt nagyjából egymillió magyarnak? Súlyos kérdések. Okosabbak csak a magyarországi választások után leszünk, de annyit máris leszögezhetünk, hogy ebből a hatalmi játszmából nem sok pozitívum szivárog le a partiumi, erdélyi magyar asztalára, munkahelyet nem teremt, az autonómiát sem hozza el, csupán azt az előítéletet erősíti, hogy a politika úri huncutság, amiből az átlagembernek semmi haszna. Valljuk be, nem teljesen alaptalan ez az elképzelés. Barta Béla / itthon.ma/szerintunk

ARADI VÉRTANÚK – FELVONTÁK, MAJD FÉLÁRBÓCRA ENGEDTÉK A NEMZETI LOBOGÓT A PARLAMENT ELŐTT
Katonai tiszteletadás mellett ünnepélyesen felvonták a nemzeti lobogót az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulóján, az aradi vértanúk emléknapján péntek reggel a Parlament előtti Kossuth téren. A kegyelet kifejezéseként Magyarország lobogója egész nap félárbócon marad a nemzeti gyásznapon.
A megemlékezésen ott volt Áder János köztársasági elnök és Benkő Tibor vezérkari főnök, részt vettek katonai és állami szervezetek képviselői, jelen volt a diplomáciai testület több tagja. A nemzeti lobogó felvonását a Himnusz, majd félárbócra eresztését a Szózat hangjai kíséretében a 32. Nemzeti Honvéd Díszegység állományába tartozó Honvéd Díszzászlóalj végezte, a ceremónián közreműködött a Nemzeti Lovas Díszegység is.
Az ünnepség elején a díszzászlóalj tiszteletadása mellett felolvasták a tizenhárom aradi vértanú – Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly – nevét. A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium által szervezett központi rendezvénysorozat délelőtt 10 órától a Fiumei úton, a Batthyány-mauzóleumnál koszorúzással folytatódik. Emellett a nemzeti sírkertben egész nap rendkívüli történelemórával, október 13-ig megtekinthető szabadtéri kiállítással várják a diákokat, érdeklődőket.
A kormány 2001-ben nyilvánította a magyar nemzet gyásznapjává október 6-át, amikor az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után Aradon kivégzett 13 vértanúra, valamint az aznap Pesten kivégzett gróf Batthyány Lajosra, Magyarország első független, felelős kormányának miniszterelnökére emlékeznek. MTI; Erdély.ma

MAGYAR ÉS ROMÁN DIÁKOK TÖLTÖTTÉK EGYÜTT A HÉTVÉGÉT HOMORÓDFÜRDŐN
Magyar és román anyanyelvű középiskolás diákok vettek részt az elmúlt hétvégén a Hargita Megyéért Egyesület – melynek egyik alapítótagja Hargita Megye Tanácsa – által szervezett háromnapos programon a homoródfürdői hatos villában.
A rendezvény témája az etnikumközi kapcsolatok volt a fiatalok szemével, ezzel kapcsolatosan hallgattak meg előadásokat, megtekintették a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely előadását, amely a román-magyar együttélés témáját dolgozza fel.
A szeptember 29-től október 1-ig tartó rendezvényen előadást tartott Cristian Cristinoi ortodox lelkész, Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ vezetője, valamint Tomonicska Ingrid, a Sapientia EMTE tanára, majd műhelymunkán vettek részt a tanulók. A rendezvényre ellátogatott Ion Proca megyei tanácsos is.
A programot az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala támogatja, a hétvégi rendezvényre tíz román anyanyelvű tanuló érkezett a csíkszeredai Octavian Goga Elméleti Líceumból, a magyar anyanyelvű diákok pedig a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumból és a Nagy István Művészeti Líceumból.
A pénteki érkezés után az egyesület igazgatója, Bálint-Miklóssy Enikő irányításával bemutatkoztak a diákok, majd Cristian Cristinoi, Ferencz Angéla és Tomonicska Ingrid előadását hallgatták meg.
A más anyanyelv és a más kultúra mellett közös platform a barátság, mondta az ortodox lelkész, illetve Ferencz Angéla is arról a közegről beszélt, amelyben mi, erdélyi magyarok és románok együtt élünk. Tomonicska Ingrid az irodalmi vonatkozásokról beszélt, többek között Octavian Goga és Ady Endre barátságáról.
Az Osonó Színházműhely előadása és csapatépítő műhelymunkája után Lőrincz Csaba, az egyesület munkatársa emberi kapcsolatok és konfliktuskezelés témában tartott foglalkozást a diákoknak, akik a következő alkalomra konkrét tervekkel érkeznek közös programok szervezésére.
A tanulók elmondásuk szerint jól érezték magukat és hasznosnak tartották az előadásokat. A program folytatásaként októberben ifjúsági vezetőknek és önkormányzati képviselőknek szerveznek találkozót, illetve ismét találkoznak egy hétvégére a diákok is, ahol hasonló előadások és foglalkozások zajlanak majd. Hargita Megyei Tanács sajtóközleménye; Erdély.ma

A szórványmagyarság peremén
Első alkalommal kaptak ajándék tanfelszerelés-csomagot Brassó megyei, vidéken magyarul tanuló kisdiákok. A program célja odafigyelni a szórványmagyarság peremén élő gyermekekre és a program által bátorítani a családokat, hogy a magyar anyanyelvű oktatást válasszák számukra. Minden gyermek korosztályának megfelelően összeállított csomagot kapott, többek közt tornazsákot, órarendet, ceruzákat, színes ceruzákat, írószereket, radírt, hegyezőt, kézimunka-felszerelést, rajzfelszerelést és többfajta füzetet, összesen körülbelül 21 terméket. Alsórákoson 41, Apácán 37, Barcaújfaluban 33, Darócon 26, Datkon 12, Kacán 11, Keresztváron 51, Kőhalomban 33, Krizbán 9, Nagymohán 19, Olthévízen 29, Székelyzsomboron 29, Tatrangban 16, Ürmösön 22, Zernyesten 7 diák, Fogarason 30, Halmágyon 5 gyerek vehette át az iskolakezdési csomagot. A program szervezője a Brassó Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács, főtámogató az RMDSZ. (RMDSZ-tájékoztató) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

AHOL SOFŐRNEK LENNI SEM ROSSZ. Közzétette a képviselőház a választott közjogi méltóságok, valamint az alsóházhoz tartozó szakosztályok és irodák alkalmazottjai bérét a szeptember 30-án átutalt összegek alapján. Eszerint a képviselőház elnökének havi 16.675 lejes, az alelnököknek 15.515 lejes, a titkároknak és kvesztoroknak 15.225 lejes, a frakcióvezetőknek 14.500 lejes juttatás jár. A házbizottsági elnökök 14.065 lejt, ezen bizottságok alelnökei 13.630, titkárai 13.340 lejt kapnak szolgálataikért. A képviselők havi javadalmazása 13.050 lej. A képviselőház főtitkára alapfizetésként legtöbb 17.900 lejt, a főtitkárhelyettes 17.677 lejt, egy irodavezető 9145 lejt, a szakácsok, pincérek 2365 lejt, a sofőrök 3703 lejt kapnak. (Agerpres)

Magyar Népmese Napja a Téglásban
Egyszer volt, hol nem volt
Első ízben ünnepelték meg a Dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban a Magyar Népmese napját. – Eredetileg egész napos rendezvényt terveztünk, de tekintettel a magyar napok sűrű programjára, egy bő nagyszünetre vontuk össze a programot, számolt be Osváth Piroska, tanítónő, aki interaktív vetítéssel kalauzolta el a gyermekeket a magyar népmese világába. – Felelevenítettük a magyar népmesék hőseit, Benedek Elek és további nagy mesegyűjtők munkásságát, a különböző mesetípusokat. A gyermekek szemmel láthatóan otthon érezték magukat a képes bemutatóba rendszerezett mesevilágban, a felmerülő kérdésekre gondolkodás nélkül vágták rá a mesecímet, mesehősök nevét. Mindenki ismerte Tündér Ilonát, Babszem Jankót, Árgyélus királyfit, a szebeni muzsikusokat, boszorkányok, hercegek, tündérek, varázstárgyak szerepét a mesékben.
A tömör programba a tanintézmény valamennyi tanítója és osztályközössége bekapcsolódott. Már kora reggel színezni kezdték a magyar motívumos levélkéket, melyekre a nagyobbacska diákok kedvenc mesehősük nevét vagy meséjük címét is ráírták. Az interaktív bemutató nyomán az iskola előterében álló nagy falitáblára rajzolták fel a terebélyes mesefát, melyre mindenki felragaszthatta a gondosan kiszínezett levélkéjét. A mesefa körül mesebeli mondatok kígyóztak, a gyermekek ide is lelkesen sorolták a felírandókat. Becsengetés nyomán aztán mindenki visszavonult a tanterembe, hogy tovább fejlessze tudását, s jövőre még több mesét tudjon feleleveníteni a Magyar népmese napján.
Itt a vége, fuss el véle! Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)

Patarét: tűz és víz, vészhelyzet
Továbbra is forró a hangulat a pataréti szeméttelep körüli botrányban: Alin Tişe tanácselnök, aki a héten egészségügyi okokra hivatkozva nem volt jelen a környezetvédelmi miniszter hétfői, pataréti látogatásakor, majd a hét közepén közleményben nyugtatgatta a kolozsváriakat affelől, hogy a jelzett víz- és talajszennyezés nem nagyfokú, tegnap már vészhelyzet kihirdetését kérte a prefektustól.
Közben szerdán este 9 óra körül újabb tűz ütött ki az ideiglenes szeméttárolóban, vélhetően szándékos gyújtogatás történt – a tűzoltók egész éjjel harcoltak a lángokkal, de a szeméthegy még tegnap délelőtt is füstölgött.
A pataréti újabb tűzeset kapcsán hivatalból indított bűnvádi eljárást a Kolozs Megyei Rendőrség, amely gyújtogatás útján elkövetett rongálás miatt nyomoz, hogy kiderítse a tűz keletkezésének pontos okait.
A Kolozs megyei Katasztrófavédelmi Felügyelőség (ISU) képviselői a tűz kiütése után 12 órával, azaz tegnap reggel is folytatták az oltási műveletet. Az éjszaka során nyolc tűzoltóautó és 32 katonai tűzoltó volt a helyszínen, reggelre már csak 4 autó és 16 tűzoltó maradt, miután a lángokat reggelre sikerült visszaszorítani és csak füstölgő gócpontok maradtak. A tűzoltók munkáját a Közterületfenntartó Vállalat (RADP) négy tartálykocsija és három munkagépe is segítette.
Közben a szomszédságban lévő, megszüntetés alatt álló régi szeméttároló kapcsán Alin Tişe, a megyei önkormányzat elnöke tegnap azt kérte Aurel Cherecheş prefektustól – akinek néhány hete még a menesztését sürgette –, hogy hívja össze a Sürgősségi Esetek Megyei Bizottságát, amely kihirdetné a vészhelyzetet a régi szeméttelep környékén. Ezt Tişe szerint több tényező indokolja, így a geológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy az ottani földcsuszamlásokat részben az esőzések, a talajba szivárgott víz, a tűzesetek alkalmával az oltáshoz használt nagymennyiségű víztömegek okozzák, és a tároló mélyén felgyülemlett víz jelentősen megnöveli a csurgalék mennyiségét, ami olyan szennyezést okozhat, amely befolyásolhatja a lakosság egészségét. A felgyülemlett víz miatt ugyanakkor tovább csúszhat a szeméthegy, ami kihatással lehet Kolozsvár körgyűrűjére is. A vészhelyzet kihirdetése keretet teremtene arra, hogy az állam összes érintett intézménye, hatósága felléphessen a helyzet mihamarabbi megoldása érdekében – érvelt Tişe. Szabadság (Kolozsvár)

Több sebből vérzik az oktatás – videókonferencián ígérgetett a tanügyminiszter
Nem fukarkodott az ígéretekkel Liviu Pop oktatási miniszter csütörtöki videókonferenciáján, a szakszervezetek panaszaira azonban már nem jutott ideje válaszolni.
Minden téren javításra szorul az oktatási rendszer – derült ki azon a csütörtöki videókonferencián, amelyet Liviu Pop oktatási miniszter hívott össze, és amelyre hosszú idő után a megyei tanfelügyelőségek mellett a szakszervezetek, a diákok, az egyetemisták és a szülők képviselőit is meghívták, az esemény pedig sajtónyilvánosságot is kapott.
Már rögtön a megbeszélés elején felmerült egy hiányosság, ugyanis szakadozott az internetkapcsolat, a tárcavezető erre elismerte, hogy a minisztériumban informatikushiánnyal küzdenek, tizenegy betöltetlen állásra várják akár a friss végzősök jelentkezését is. A napirendi pontok között szerepelt ugyanakkor a közvitán levő tankönyvtörvény-tervezet, az oktatási segédanyagok akkreditálási folyamata, a tanintézetek keretszabályzata, valamint az oktatási törvény módosításának szükségessége.
Kiderült, hogy minden téren gondok vannak, módosításokra, jobb szabályozásra van szükség, a miniszter pedig javaslatokat kért. Liviu Pop ugyanakkor nem fukarkodott az ígéretekkel, elmondása szerint jövő évben tízszer annyi pénzt szánnak az oktatási rendszerre, mint az elmúlt években.
Virtuális könyvtár számítógépek nélkül
Liviu Pop jó hírrel is szolgált, mint rámutatott: hétfőtől végre – az ortodox vallásúaknak szóló kiadványon kívül – mindegyik tankönyvet meg lehet rendelni az ötödik osztályosok számára.
A minisztérium honlapján elérhető tankönyvtörvény-tervezetről elmondta, két fontos kérdést kell tisztázni, az egyik, hogy tantárgyanként szükség van-e továbbra is több kiadványra, vagy elég lenne csak egy, ugyanakkor biztosítani kell-e a diákoknak mindegyik tárgyból a papíralapú eszközöket. Szerinte elektronikus formában könnyebben és gyorsabban kiadható a tartalom, ennek érdekében egy virtuális oktatási könyvtár létrehozását is javasolta, ahonnan minden tankönyvet, jóváhagyott oktatási segédanyagot, interaktív programot ingyen letölthetnek a tanárok és a diákok.
A videókonferencián ugyan senki nem vetette fel, de később rákérdeztünk Marcela Ştefu Kovászna megyei főtanfelügyelő-helyettesnél, aki elmondta, hogy a tanintézetek többsége 2008-ban kapott új számítógépeket, így ezek jócskán elavultak, sőt olyan falvak is vannak országszerte, ahol még elektromos áram sincs, nemhogy számítógép.
A főtanfelügyelő-helyettes szerint előbb az infrastruktúrát kellene biztosítani, és azután javasolni az elektronikus vagy virtuális tankönyvekre való átállást. A csütörtöki konferencián Liviu Pop arra is kitért, hogy az oktatási segédanyagokat október 8-ig lehet első körben benyújtani akkreditálásra, majd jövő évben lesz egy újabb jóváhagyási szakasz. A miniszter augusztusban jelentette be, hogy szigorúan megtiltják a segédeszközök, munkafüzetek használatát, amíg azokat felül nem vizsgálják, és nem akkreditálják.
Csütörtökön több megyéből is jelezték, hogy ennek ellenére igénybe vették a segédanyagokat, erre reagálva Ariana Bucur oktatási államtitkár kifakadt, hogy ez teljesen törvénytelen. Felszólította a pedagógusokat, hogy oldják meg a problémát, legyenek kreatívak.
A miniszter ezt követően arról számolt be, hogy hamarosan hozzálátnak az új középiskolás tanterv kidolgozásához, szerinte a munka során „tanulni kell” az általános iskolás tantervben elkövetett hibákból, a programot ugyanis még mindig túlzsúfoltnak tartja, „a heti 32-36 óra túl sok”. Liviu Pop az iskolai keretszabályzattal is elégedetlen, példaként említette, hogy ennek értelmében tilos a mobiltelefonok használata, ám szerinte egyes tanórákon kimondottan hasznos lenne, ha a diákok segédeszközként a telefonjaikat is használnák. Hozzátette: azt is fontolóra kell venni, hogy a diákok teljesítsenek-e iskolai szolgálatot, emiatt ugyanis lemaradnak az órákról.
„Nem életszerű az oktatási törvény”
Az oktatási miniszter azt a sokak által régóta hangoztatott álláspontot is osztotta, hogy új oktatási törvényre van szükség, a jelenlegi, 2011 óta érvényben levő jogszabálynak ugyanis már majdnem a fele módosításra szorult, mert „nem volt életszerű”.
A szaktárca jövő év szeptemberéig szeretné kidolgozni az új tervezetet, addig Pop szerint helyi szintű meghallgatásokat, közvitákat tartanának a diákok, a szülők és a vállalakozói szféra bevonásával.
A tárcavezető úgy vélte: azonosítani kell legkevesebb öt pontot, amit mindenképpen érdemes megtartani és öt gyenge tényezőt, ami javításra szorul. Liviu Pop olyan ötleteket is felvetett, hogy az előkészítő osztályt ki kellene venni a kötelező oktatásból, vagy hogy a középiskolákban felvételit lehetne szervezni, ha túljelentkezés van. Arra a – szakemberek által szintén régóta fel-feldobott – témára is kitért, hogy orvosolni kell a szakiskolák helyzetét, amelyekben rendszerint a meghirdetett helyek harmada üresen marad.
„A munkatörvénykönyv alkalmazhatatlan az oktatásban”
A videókonferencián a tanügyi szakszervezetek képviselői elpanaszolták, hogy a munkatörvénykönyv alkalmazhatatlan az oktatási rendszerben. Rámutattak: a munkaügyi ellenőrök elvárják a pedagógusoktól, hogy annyi órát maradjanak a tanintézetben, amennyi a munkaszerződésben szerepel, ám ez szerintük kivitelezhetetlen. „A tanárok otthon készülnek fel, erre az iskolában nincsenek megfelelő körülmények. Másrészt nem fizetik meg őket megfelelően.
Egy kezdő tanár 1400 lejt keres, kénytelen másodállásban pótolnia jövedelmét, ám ha napi nyolc órát az iskolában tölt, erre nincs lehetősége” – magyarázta a Temes megyei szakszervezeti vezető. Felvetésére azonban a miniszter már nem válaszolt, mert sietett, egyéb elfoglaltságára hivatkozva befejezte a konferenciát. Végül az esemény résztvevői abban maradtak, hogy a széles körű egyeztetésre havonta sort kerítenek. Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)

Tisztújítást tartott a Bihar megyei EMNT
A Bihari megyei EMNT tisztújítást tartott október 4-én, mely során Török Sándor, a szervezet elnöke beszámolt az eltelt két év tevékenységeiről. A beszámoló elfogadása elnököt és elnökségi tagokat választottak a jelenlevők.
„Az elmúlt két év nagyon gazdag volt a megszervezett tevékenységek terén, ami úgy vélem, az erős Bihar megyei csapatnak köszönhető. Fontosnak tartom, hogy az EMNT és a Néppárt továbbra is kiegészítse egymást, és fenntartsuk a többi társszervezettel levő sikeres együttműködést is” – jelentette ki Török Sándor.
A tisztújítást Kálmán Balázs, az EMNT országos alelnöke vezette le. A korábban hét tagú elnökséget öt tagúra csökkentették, amely szerint egy elnök és négy elnökségi tag alkotja a vezetőséget. Az újonnan elnöknek javasolt Török Sándort idén is megválasztották, az ő munkáját pedig Nagy József Barna, Tőtős Ilona Zsuzsa, Kálmán Balázs és Kosztin Julianna alelnökök segítik. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája; Reggeli Újság (Nagyvárad)

A magyar és nem magyar mártírokra emlékeztek Aradon, hívatlan „ünneplőkkel”
A rendezvényen jelen volt a város román polgármestere, képviseltette magát a magyar kormány, az RMDSZ, az egyházak – no és a román Új Jobboldal is.
A szabadságharc nem magyar mártírjairól és a mai nemzedéknek szóló üzenetéről is beszéltek a szónokok pénteken Aradon, a vértanú tábornokok emlékére állított Szabadság-szobornál rendezett megemlékezésen - tudósít az MTI.
A magyar kormány képviseletében felszólaló Íjgyártó István, a Külgazdasági és Külügyminisztérium kulturális diplomáciáért felelős államtitkára ünnepi beszédében elmondta: a leszármazottak és Magyarország prágai nagykövetsége kezdeményezésére hamarosan emléktáblával jelölik meg a csehországi Dobrány városkában Ormai Norbert honvédezredes, az első aradi vértanú szülőházát. Rámutatott: az Auffenbergből Ormaivá lett, a szabadságért új nevet és hazát választó, a mártíromságot is vállaló fiatal tiszt esete nem volt egyedülálló a honvédségnél.
Október hatodikán ezért a nem magyar származású szabadságharcosokra, a horvát, szerb, német és osztrák származású aradi vértanúkra, a szlovák honvédekre, a bécsi légióra, a lengyel önkéntesekre, a ruszin katonákra és a román származású honvédekre is kegyelettel emlékezik a nemzet vértanúi előtt tisztelgő magyarság.
Az államtitkár szerint a jó szándék, kölcsönös tisztelet és megértés tette lehetővé néhány éve Aradon, hogy ismét köztérre kerüljön a vértanúk emlékét idéző, korábban elbontott Szabadság-szobor.
Íjgyártó rámutatott: továbbra is jó szándékra, kölcsönös tiszteletre és megértésre van szükség ahhoz, hogy a térségben élő népek boldogulhassanak szűkebb hazájukban.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke azt hangsúlyozta, hogy minden nemzedéknek meg kell vívnia a maga szabadságharcát, a romániai magyar közösségnek pedig ma a parlamenti demokrácia eszközeivel kell lehetővé tennie, hogy a következő nemzedékek is magyarként élhessenek szülőföldjükön.
Kelemen Hunor aradi beszédéről és az ottani sajtótájékoztatón elhangzott nyilatkozatairól itt közöltünk összefoglalót.
A hideg, borús időben összesereglett több száz aradi magyar megemlékezésén Gheorghe Falcă, a város polgármestere és Arad megye román vezetői is tisztelegtek a szabadság eszményéért életüket áldozó mártírok emléke előtt. Valamennyi beszéd román, illetve magyar fordítása is elhangzott.
A megemlékezésen a szélsőségesen nacionalista, magyarellenes Új Jobboldal (Noua Dreaptă) tucatnyi szimpatizánsa egy húszméteres román zászlót feszített ki a téren, de nem hangoskodott. A szervezet korábban Arad belvárosában rendezett bejelentett megemlékezést a magyar honvédség állítólagos negyvenezer román áldozatáról, térfoglalási engedélyük azonban nem terjedt ki a Román-Magyar Megbékélés Parkjára, ahol az aradi vértanúk emlékét idéző Szabadság-szobor áll.
Az aradi megemlékezések délelőtt az Arad-belvárosi római-katolikus templomban kezdődtek, ahol Fodor József nagyváradi általános helynök, nagyprépost celebrált szentmisét a vértanúk emlékére, délután pedig az aradi vár melletti egykori vesztőhelyen közös imával és koszorúzással tisztelegnek a megemlékezők a mártírok emléke előtt. foter.ro/cikk

„ISMERETLEN” VÉRTANÚK A SZABADSÁGHARC UTÁN
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc legismertebb vértanúiként az Aradon kivégzett tábornokokat és Batthyány Lajost, az első magyar miniszterelnököt tartja számon a közvélemény.
Az ő mártírhaláluk kétségtelenül a megtorlás csúcsa volt, ám rajtuk kívül is száznál több katonatisztet, politikust és polgári személyt végeztek ki az osztrákok.
A megtorlás ráadásul 1849 januárjában megkezdődött; az év első felében a kivégzések a civil lakosság megfélemlítését és elrettentését célozták, nyártól és a világosi fegyverletétel után viszont a katonai és a polgári vezetéssel való leszámolás volt az osztrákok szándéka.
Agyonlőtték a színházi súgót
– Az 1848 decemberétől kibocsátott kiáltványokban az udvar már jelezte, a szabadságharc résztvevői semmi jóra nem számíthatnak. Csupán az volt kérdéses, milyen kört érint az osztrákok bosszúja – mondta lapunknak Hermann Róbert történész, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese. – Eleinte nem főtiszteket és politikusokat végeztek ki, hanem civileket: földműveseket, falusi tanítókat, papokat, földbirtokosokat, akiknek az volt a bűnük, hogy lázítottak, kocsmákban iszogató császári katonákat próbáltak rábírni arra, hogy álljanak a magyar szabadságharc ügye mellé – ezt pedig Pelyach István történész, a Szegedi Tudományegyetem tudományos munkatársa fűzte hozzá. A megtorlás egyik első áldozata Daniel Christian Dressler, a pozsonyi német színház súgója volt.
A pozsonyi kocsmákban enyhén illuminált állapotban szidta Ferenc Józsefet, a trónbitorlót, a Habsburgokat, és kiállt a magyarok mellett. Aztán besúgók feladták, majd hadbíróság elé állították, és 1849. január 18-án reggel 7 órakor végrehajtották rajta a halálos ítéletet – mutatta be egy példával Pelyach István, milyen „bűnökért” járt halálbüntetés még jóval Haynau 1849. május 30-i színre lépése előtt.
Kivégzés a kormány szidalmazásáért
Hasonló eseteket Hermann Róbert is felsorol a megtorlással foglalkozó munkáiban. „(1849) Március 27-én Giovanni Baldini vasúti mérnököt, a többnyire olaszokból alakult Frangepán-csapat főhadnagyát lőtték agyon az olasz legénységű 23. (Ceccopieri) gyalogezred tagjainak magyar oldalra csábításáért, valamint fegyveres felkelésben való részvételért. Március 30-án pedig Barta Józsefet, Simonyi Ernő gerillacsapatának őrmesterét állították kivégzőosztag elé fegyveres lázadásban való részvételért, valamint a verebélyi sópénztárban található pénzösszeg elrablásáért (…) Másnap lőtték agyon Csömy Zsigmond aranyosi molnárt az uralkodó és a kormány szidalmazásáért, valamint fegyverrejtegetésért. Február 6-án a lengyel Feliks Slawsky szabót végezték ki, mert január 30-án több cs. kir. katona szállásán »őfelsége a császár ellen a legdurvább és legingerlőbb rágalmakat szórta«, s e katonákat »hitszegésre is csábítani igyekezett«” – ezeket az eseteket Az 1849–1850. évi kivégzések című tanulmányában említi Hermann Róbert.
A megtorlás jellege 1849 nyarától Haynau kinevezésével megváltozott. A hadifogságba esett főtiszteket kivégeztette az osztrák csapatok parancsnoka. Július 5-én Pozsonyban felakasztatta Mednyánszky László honvédőrnagyot és Gruber Fülöp századost. Hermann Róbert tanulmánya szerint „kivégzésük valósággal sokkolta a magyarországi közvéleményt. (…) Mednyánszky báró volt, s az ilyen magas társadalmi állású személyeket az osztrák hadbíróságok eleddig legfeljebb börtönbüntetésben részesítették.”
Haynau fővezérségével megszaporodtak a rögtönítélő eljárások. A számtalan példa közül csak egy a hivatkozott tanulmányból: 1849. július 12-én Mannsbarth Antal csákberényi katolikus plébánost és Szikszay János ottani református lelkészt végezték ki rögtönítélettel Nagyigmándon. „A két pap bűne az volt, hogy a szószékről a magyar kormány rendelete értelmében kihirdették a Függetlenségi Nyilatkozatot, s állítólag népfelkelésre, s arra hívták fel híveiket, hogy fegyver híján kövekkel verjék agyon a betolakodókat” – írja Hermann Róbert.
„Felakasztattam egy Auffenberg nevű egyént”
1849. augusztus 22-én halt mártírhalált az az Ormai (Auffenberg) Norbert, akit az első aradi vértanúnak tekintenek, mivel ezredesi rangban szolgált, és őt is a partiumi városban végezték ki. Ormai az úgynevezett vadászezredek főfelügyelője és az 1. honvéd vadászezred megszervezője volt.
Haynau nem is csinált titkot abból, hogy a vele szemben foganatosított eljárást alkalmazza majd a későbbi vértanúk esetében. „Tegnapelőtt megkezdődött a dolog, felakasztattam egy Auffenberg nevű egyént, aki valamikor hadnagy volt a Mazzuchelli-ezredben, aztán ezredes és Kossuth segédtisztje. Kiss, Leiningen, Poeltenberg, Vécsey stb. is követni fogja, mihelyt megérkezik.
Az eljárás a lehető legrövidebb lesz, megállapítjuk az illetőről, hogy tisztként szolgált nálunk, és fegyveres szolgálatot teljesített a lázadó hadseregben” – írta egy osztrák tábornoknak küldött levelében.
A megtorláspárti fiatal császár
Pelyach István szerint az augusztus 13-i világosi fegyverletétel után fogságba került főtisztek, tábornokok számára a halálos ítélet eleve elrendelt volt. A szakember hangsúlyozta, aki az osztrákok szerint felségárulást követett el, annak csak halálos ítélet lehetett a büntetése. De Haynauhoz hasonlóan megtorláspárti volt-e a fiatal uralkodó, Ferenc József? Ezt a kérdést Hermann Róbertnek tettük fel, aki úgy válaszolt, egyértelműen igazolható, hogy még olyan esetekben is, amikor Schwarzenberg miniszterelnök hajlamosabb lett volna enyhébb elbírálásra, Ferenc József döntött a keményebb megtorlás mellett. Az 1849. augusztus 20-án, az ifjú uralkodó elnökletével tartott minisztertanácson született döntés arról, hogy nem lesz amnesztia, hanem – a történész szavai szerint – a megtorlás teljes szigorával fognak fellépni a magyar szabadságharc résztvevői ellen.
Az 1849. október 6-án végrehajtott kivégzések – az aradi vértanúké és különösen Batthyány Lajosé – azonban óriási nemzetközi felháborodáshoz vezettek. Ráadásul a tábornokok és a volt miniszterelnök halálos ítélete előre készen állt.
Batthyány esetében Hermann Róbert arra hívta fel a figyelmet, pere száz sebből vérzett, illetve annyira próbálkoztak azzal, hogyan lehet ezt az egyébként semmilyen szempontból felelősnek nem tekinthető miniszterelnököt elítélni, hogy ez 20. századi szempontból nézve is koncepciós per volt.
Pelyach István ehhez hozzátette, nyilvánvaló volt, hogy Batthyányt halálra szánják, pere eleve lejátszott volt.
Tizenhat aradi vértanú
Kevésbé ismert, hogy az október 6-án kivégzett tábornokok és Ormai (Auffenberg) Norbert mellett az aradi vértanúk közé sorolják még az október 25-én agyonlőtt Kazinczy Lajos ezredest, a nyelvújító író-költő, Kazinczy Ferenc fiát. Az ő kivégzésével ért véget az 1849. évi megtorlás, amit az osztrákok a nemzetközi tiltakozás hatására állítottak le.
Legalábbis a politikai szempontú kivégzéseket, mert köztörvényes színezetű ügyekben 1850-ben is hajtottak végre halálos ítéleteket, az utolsót 1850 júliusában – hívta fel a figyelmet Hermann Róbert. De még ebben az évben is akadt egy politikai ügy, amelynek végén egy volt bécsi újságírót, a szabadságharcban Bem József mellett alezredesként szolgáló Ludwig Haukot végezték ki.
Bár a hadbíróság halálra ítélte, Schwarzenberg miniszterelnök mégis 20 évi várfogság kiszabását javasolta rá, mondván, közben úgyis meghal. Mint Hermann Róbert írja, Haynau azonban nem hallgatott Schwarzenbergre, és Haukot 1850. február 19-én Aradon felakasztották. Ő volt a tizenhatodikként kivégzett honvédtiszt.
A megtorlás egyéb formái
A kivégzések mellett a megtorlásnak más formái is léteztek. Ilyen volt a várfogság, a sáncfogság (erődítési munkákban való részvétel), a volt honvédek tömeges besorozása, illetve a botozások, vesszőzések. Hermann Róbert megemlítette: nem volt gyakori, de néhány esetben előfordult, hogy az osztrák vagy az orosz csapatok feldúltak egy-egy települést. A Csorna melletti Bősárkány lakóit például azzal vádolták, hogy a csornai ütközet (1849. június 13.) után megtámadták a menekülő császáriakat – ami nem volt igaz –, ezért felgyújtották a falut. Losoncon 1849 augusztusában magyar gerillák támadtak meg oroszokat, mire a cári csapatok feldúlták és felégették a várost. A megtorlás része volt, hogy egy felkelés miatt Székesfehérvárra, a magyarok támogatásért pedig a zsidó hitközségekre vetettek ki hadisarcot az osztrákok.
Csapás a gazdaságra
– A nemzetet ért legnagyobb megtorló intézkedés az volt, hogy 1849 őszén begyűjtötték és megsemmisítették a szabadságharc fizetőeszközét, a Kossuth-bankókat – mondta Pelyach István. Ez a lépés ugyanis gyakorlatilag lenullázta a gazdaságot. A Kossuth-bankók be nem szolgáltatásáért és rejtegetéséért ráadásul szigorú büntetés járt. Szintén csapást jelentett az országra, hogy 1850 tavaszától a birodalmi adópolitikát alkalmazták Magyarországon. A szabadságharc alatt gyakorlatilag nem létezett adózás a fegyveres önvédelem miatt. Ezért a kőkemény birodalmi adórendszer azt jelentette, hogy lényegében minden után adózni kellett.
Hogyan lett Görgeyből „áruló”?
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc utáni megtorlás egyik legnagyobb kérdése, hogyan kerülhette el a halálbüntetést a magyar sereg főparancsnoka, Görgey Artúr. Pelyach István ezzel kapcsolatban elmondta: Görgey meg volt győződve, hogy ő lesz a megtorlás első számú célpontja, azt is mondhatjuk, hogy készült valamiféle mártíromságra. Tragédiája tulajdonképpen pont az lett, hogy nem végezték ki, mert ezzel vált alkalmassá arra, hogy az áruló szerepét betöltse a magyar közgondolkodásban. Görgeynek az oroszok többször is próbáltak csapdát állítani, de mindig kijátszotta őket – ez is bizonyította hadvezéri rátermettségét. – Ez a harmincadik életévét betöltő magyar tábornok valami olyasmit tudott, amit nagyon kevesen tudtak ebben a korban Európában – mondta hadvezetői képességeiről Pelyach István. I. Miklós orosz cár értékelte is ezt, ezért arra kérte Ferenc Józsefet, adjon kegyelmet, és bocsásson meg a magyaroknak. „Megbocsátunk, de előtte akasztunk egy kicsit” – szólt a császár és Schwarzenberg miniszterelnök hírhedtté vált válasza. A cár erre kikötötte, hogy ha nem garantálják Görgey életét, nem fogják kiadni őt az osztrákoknak. A bécsi udvar végül fogcsikorgatva ugyan, de belement ebbe; így Görgeynek nem esett bántódása, a karintiai Klagenfurtba száműzték. – Életét egyértelműen az oroszoknak köszönheti. Éppen elég tehertétel volt számára, hogy árulónak bélyegezték – összegezte sorsát Pelyach István. Ambrus Vilmos / Magyar Nemzet; Erdély.ma

OKTÓBER 6-A NAGYVÁRADON: „VÉRTELEN HARCOT FOLYTATUNK A TÚLERŐVEL SZEMBEN”
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt közös megemlékezést tartott nemzeti gyásznapunkon, október 6-án Nagyváradon. Idén is Szacsvay Imre, az 1849-ben kivégzett országgyűlési jegyző, bihari követ emlékművénél gyülekezett a sajnos évről évre kevesebb emlékező. „Csak egy tollvonás volt bűne” – áll a mártír jegyző szobrának talapzatán, akinek a császári megtorló gépezet a függetlenségi nyilatkozat megfogalmazását és aláírását rótta fel, a felségsértéssel és a lázadással egyetemben. Szacsvayt 1849. október 24-én akasztották fel Pesten Perényi Zsigmond felsőházi elnökkel és Csernus Menyhért pénzügyminiszteri tanácsossal együtt. Pár nappal korábban, október 6-án végezték ki Aradon a magyar forradalmi hadsereg 13 tábornokát, illetve ugyancsak a fővárosban Battyhány Lajost, Magyarország első alkotmányos miniszterelnökét. E napon szerte a világban megemlékezik a magyarság a szabadságharc vértanúiról.
A Sebes-Körös menti Ezredévi emléktéren Moldován Gellért Lajos, a Néppárt nagyváradi elnöke mondott bevezető szavakat, majd szólásra kérte föl Tőkés Lászlót, az EMNT elnökét. Európai parlamenti képviselőnk beszédében elmondta: nosztalgiával és csalódottsággal gondol vissza a kommunista diktatúrát követő újrakezdésre, a rendszerváltás hőskorára, amikor szoros közösségbe vonta a váradi és az egész erdélyi magyarságot az ünnep öröme és gyásza, amikor tömegek demonstrálták, hogy megszűnt az ünneplés tilalma, s visszanyerve a szabadságot erőt merítettünk hőseink, mártírjaink példájából, hitéből a cselekvésre, a változásra, a megújulásra. Mostanra viszont ünnepeink megfakultak, elerőtlenedtek, üres szólamokkal házalnak a felkapaszkodottak, politikai korteskedésbe fojtva a legnemesebb alkalmakat is. „A hivatal hordja koszorúit”, minden a szavazatszerzésnek van alárendelve, s politikai tőkét is azok kovácsolnak hőseink vértanúságából, akik valójában az elnyomóink oldalán állnak. Mert azt látnunk kell, hogy – amint Petőfi Sándor írta – csak meg van tágítva, de nincs eltörve még a lánc. Elfeledkeztünk a szabadságról, amire felesküdtünk. Hajlamosak vagyunk a lemondásra, önfeladásra, felejtésre, nem vesszük észre, hogy félúton megrekedtünk, tanácstalanná váltunk, és nem tudjuk, merre menjünk. Meg vagyunk félemlítve. Túlerővel akarnak rávenni minket arra, hogy lemondjunk szabadságunkról, jogainkról, hitünkről, anyanyelvünkről – mondotta a püspök, rámutatva: meg akarnak fosztani azon jogunktól, hogy sorsunkról magunk döntsünk.
Zakariás prófétát idézve – „Verd meg a pásztort, és elszélednek a juhok” (13,7) – a szónok Orbán Viktor átfogalmazásában („vedd meg a pásztort”) mutatott rá, miként változtak meg a módszerek, miközben az eredmény ma is ugyanaz: a hatalom által lekenyerezett vezetőink diktatúra helyett felemás demokráciát kínálnak nekünk, tilalom helyett hazugságot, hátrányos megkülönböztetés helyett múlékony előnyök kecsegtetését. A nemzet ügyének elárulásáért jutalom, kiváltság jár; a megalkuvóknak, behódolóknak, korrupt törvényszegőknek, sehonnai újgazdagoknak áll a világ – fogalmazott a tőle megszokott szókimondással Tőkés László. Beszédét mégis biztatással zárta: „Elesett állapotunkban, csüggedéseinkben, elbizonytalanodásunkban, félelmeinkben, kicsinyhitűségünkben az aradi tizenhárom példája hivatott felrázni és a helyes, igaz útra terelni bennünket. Halálmegvető bátorságuk indítson minket hitre, erőre, elszántságra, cselekedetre, hogy ne hátráljunk meg, ne adjuk fel!”. Vállalnunk és folytatnunk kell békés küzdelmünket a szabadságért, az igazságért, Erdélyért, nemzetünkért, a demokráciáért, Európáért – mondotta az EMNT elnöke, azzal zárva, hogy nem állhatunk meg félúton.
Második szónokként Szilágyi Zsolt, az EMNP országos elnöke érthetetlennek mondta, hogy a román többségi nemzet vezetői száz évvel Trianon után is félnek a szabadságunktól – attól, hogy anyanyelvünkön tanulhassunk, hogy a közigazgatásban azt használjuk, hogy magunk döntsünk a dolgainkban – pedig törvénytisztelő adófizető állampolgárok vagyunk, akiknek nem csak kötelességeik, de jogaik is vannak.
A rendezvényen az alkalomhoz illő dalok is elhangzottak a Váradi Dalnokok és a Nagyváradi Asszonykórus jóvoltából. A megemlékezés egy különleges momentuma során elhangzottak az aradi vértanúk nevei, és minden név után a jelenlévők egyike egy mécsest helyezett el az emlékműnél. A koszorúzást követően közösen elénekelték a székely himnuszt, majd a nemzeti imádságot. A megemlékezés Nagysándor József vértanú honvéd tábornok közeli emléktáblájánál ért véget. Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája; Erdély.ma

MEGNYITOTTA KAPUJÁT A CSODAVÁR NAGYSZEBENBEN
2017. október 3-án volt a Csodavár GyermekKlub első foglalkozása – a HÍD Egyesület szervezésében – a Sőrház utcai Magyar Kulturális Központ irodában.
Nagy izgalommal siettettem az időt, hiszen én vártam a gyerkőcöket délután. Játékos ismerkedéssel kezdtük a programot a kicsikkel és a nagyokkal egyaránt.
Ezután a Magyar népmesék sorozatból megnéztük a Béka, az egér, és a kolbász című mesét, majd nekiláttunk a szereplők elkészítéséhez.
Színes papírból ollóval és a ragasztással készítettük el a bábokat. Az iskolásokkal a békákat, az ovisokkal az egérkéket. Persze a gyerekek hiányolták a kolbászt. Hiszen a történetben ez is szerepelt. Erre a kérdésre csak azt tudtam válaszolni, hogy azt otthon találják meg a hűtőben, vagy a kamrában. Tehát kedves Szülők, ha otthon csemetéjük a kolbászt kereste az miattam volt.
Jó érzés volt látni, hogy ilyen sokan elhozták a gyerekeket. Összesen 18 gyermek vett részt, és azt tapasztaltam, hogy élvezték a foglalkozást, hamar eltelt az az együtt töltött 1-1 óra.
Nagy segítségemre volt Mátyás-Küsmődi Csilla óvónéni a gyerekek körül. Az egyesület vezetője, Serfőző Levente pedig a szülőket tájékoztatta, valamint fotókat készített a foglalkozásokról.
Helyünk még akad, ha valakinek még van kedve velünk tartani, szívesen látjuk. A következő kedden Blénessy Enikő színésznő varázsolja el a lurkókat a Csodavárban. Tartsatok velünk akkor is! Simon Andrea / Szeben.ro; Erdély.ma

KINT RAGADÓK
Hétfőn arról írtunk, hogy továbbra is elszívják a hazai egyetemek a határon túli magyar diákokat – noha az anyaország jelentős mennyiségű pénzt költ a határon túli magyar felsőoktatási intézmények támogatására, gyakorlatilag alig van diák, aki Magyarországról menne át tanulni oda.
Jelenleg összesen tizenhét anyaországon kívüli intézmény indít rendszeresen magyar nyelven képzést a Kárpát-medencében – ők jellemzően a helyi magyar kisebbség továbbtanulási igényeit hivatottak kiszolgálni, de örömmel fogadnának anyaországi diákokat is.
Az európai uniós tagság azt is jelenti, hogy a helyiekkel azonos feltételekkel lehet felvételizni – ennek köszönhető, hogy a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem már négy évvel ezelőtt saját standdal vett részt egy budapesti felsőoktatási kiállításon.
A BBTE magyar tagozatán akkor hetvenhat szakon szerveztek felvételit, az egyetem huszonegy karából tizenötön folyt magyar nyelvű oktatás, hatezer magyar diákkal. Mivel lapunk kérdéseire nem válaszoltak, hároméves adataink vannak: akkor 135 külföldi, zömében anyaországi diák tanult náluk magyarul. A legnépszerűbb szak a távoktatásos pszichológia volt: 121 magyarországi járt az alapképzés három évfolyamára.
Kolozsvár azért is vonzó az anyaországi diákok között, mert ott olcsóbb a megélhetés a hazai nagy egyetemi központoknál, ráadásul egy lüktető, izgalmas város rengeteg magyar eseménnyel. A nem uniós országokba már bonyolultabb jelentkezni, ezzel együtt elkeserítő, hogy az Újvidéki Egyetem szabadkai magyar tannyelvű tanítóképző karán egyetlen anyaországbeli diák sincs, és Kárpátalján is csak tíz-tíz magyar állampolgárságú hallgató lenne felvehető évfolyamonként, már ha menne oda valaki.
Magyarországra eközben egyre több külföldi diák jön: tavaly nyolcezerrel többen iratkoztak be, mint öt évvel ezelőtt, így 28 628-an kezdtek nálunk tanulni. Persze zömükben nem határon túli magyarok, de ezek száma sem elhanyagolható: Romániából 2054, Szerbiából 1907, Szlovákiából 1885, míg Ukrajnából 1193 hallgató érkezett, és gyaníthatóan ezen diákok többsége magyar nemzetiségű. Én meg tudom mondani, milyen utat járnak be ezek a diákok – 1991-ben ugyanígy, tanulási céllal érkeztem Magyarországra a Székelyföldről, és mint társaim nagy része, én is itt ragadtam. A három vagy több év épp elég arra, hogy az ember barátokat, szakmai kapcsolatokat és jövendőbeli munkalehetőségeket szerezzen, így nagy az esély, hogy a frissen szerzett tudást itt is fogja majd kamatoztatni. És ez a jobbik eset!
Az talán még rosszabb, ha valaki a szülőföldjén tanul, de aztán azonnal elmegy Nyugat-Európába dolgozni. Romániából a friss adatok szerint tizennégyezernél is több orvos dolgozik külföldön. Többségükben friss diplomások, akik el sem kezdtek praktizálni otthon az egyetem elvégzése után, hanem azonnal külföldre indultak. A román adófizetők pénzén képezték ki őket, de gyaníthatóan soha nem fognak román adófizetőket gyógyítani. Persze ha megfelelő fizetést kapnának otthon, akkor talán maradnának, de az már más téma, most maradjunk az oktatásnál.
Az sem mindegy, milyen egyetemre-főiskolára megy a diák akár otthon, akár idegen országban. A France2 csatorna nemrég elgondolkodtató riportot sugárzott, és az anyag nagy botrány kavart Romániában. A kolozsvári orvosi és gyógyszerészeti egyetemen ugyanis ezerkétszáz francia diák tanul, megragadva a második esélyt – míg otthon nekik nagyon nehéz bejutniuk, Romániában elég a közepes felvételi eredmény és évi ötezer euró a tandíjra. A francia újságírók szerint egy Párizs melletti kórházban tavaly nyolc rezidens orvost voltak kénytelenek felfüggeszteni a roppant gyenge képzettségük miatt, és közülük hatan a kolozsvári egyetemen szerezték meg a diplomájukat. Még egy EKG-t sem voltak képesek rendesen értelmezni, állították a riportban, egyszerű diplomagyárnak bélyegezve a kolozsvári intézményt.
Szóval bonyolult lett a világ, nincsenek tuti receptek. Hacsak az nem, hogy történjék itt bármi, általában Nyugat-Európa jár jól. Lukács Csaba / Magyar Nemzet; Erdély.ma

Legyünk hős elődök méltó követői
Verssel, énekkel, imával, az 1848–49-es szabadságharc legfőbb momentumainak felidézésével tisztelegtek tegnap délután Sepsiszentgyörgyön az aradi vértanúk emléke előtt. A Bod Péter Megyei Könyvtár mögötti téren a tiszteletükre felállított kopjafáknál a mikósok mellé pécsi diákok is felsorakoztak, a Székely Mikó Kollégium testvériskolájának növendékei saját műsorukkal csatlakoztak a sepsiszentgyörgyi megemlékezéshez.
A pécsi Leőwey Klára Gimnázium tanulói – akik a Határtalanul program révén érkeztek városunkba – csütörtökön Aradon koszorúztak, tegnap pedig itt is lerótták kegyeletüket a nemzeti gyásznapon. Az intézményt képviselő Bús Éva a megtorlássorozat tetőpontjaként említette az aradi tábornokok kivégzését. Katonai méltósággal, hazafiúi önérzettel vállalták az ítéletet, ahogyan a nemzeti ügy mellé álltak a harcok idején is, a nemzethez való tartozásukat pedig vértanúsággal koszorúzták meg – mondta. Márton Árpád, az RMDSZ háromszéki parlamenti képviselője beszédében egyebek mellett a világosi fegyverletétel utáni kegyetlen megtorlássorozatról is szólt. Kifejtette, bár a forradalmat sikerült ugyan legyőzni, Petőfi álma azonban megvalósult, hiszen ma már Európa-szerte alkotmányos monarchiák vagy köztársaságok léteznek, a volt osztrák birodalom széthullt részeinek mindegyikéből eltűnt a királyság intézménye. „Sajnos, a szolgalelkűség napjainkig sem tűnt el közösségeinkből, valószínűleg ennek köszönhető, hogy míg a német, szerb, horvát, örmény tisztek vállalták a kivégzést a magyar forradalom ügyéért, napjaink német, szerb, örmény, lengyel nemzeti kisebbségek képviselői saját nyelvi jogaik ellen szavaznak, és fontosnak tartják hangoztatni, hogy ők lojálisak Romániához, mert itt példaértékűen megoldott a kisebbségek sorsa” – összegzett zárásként. Elsősorban a hűségben, az adott szóban, a feladat megvalósításában, a haza szolgálatában voltak hősök az aradi vértanúk, s akkor is hűségesek maradtak, amikor ezért életükkel fizettek – hangsúlyozta tegnap ft. Szabó Lajos római katolikus kanonok, plébános. „Szemlélve emberi és lelki nagyságukat, meg kell hogy érintsen bennünket is, mint jövőt építő és formáló emberek a hős elődöknek hős fiaivá, utódaivá kellene válnunk” – fogalmazott. Áldását követően az emlékezők együtt imádkoztak, majd a koszorúk és virágok elhelyezésével, nemzeti himnuszaink eléneklésével tisztelegtek a vértanúk előtt. „Ki más állítson emléket azoknak, akik a mieink, rajtunk kívül?” – intézte kérdését tegnap a megemlékezőkhöz Balázs Antal nyugalmazott tanító, a kopjafák faragója, adományozója. Beszédében kitért arra is, az Aradon kivégzett tábornokok által bizonyított „kimondhatatlan bátorság és a szabadságszeretet” késztette részben arra, hogy tiszteletükre kopjafát készítsen, a pécsi fiataloknak pedig azért mondott köszönetet, hogy „eljöttek hozzánk, hogy szabadságot tanuljanak, kitartást, bátorságot, hazaszeretetet”. A megyeszékhelyi rendezvény ezúttal is az Erzsébet parkban zárult, ide vonult át a mintegy háromszáz résztvevő – az 1848–49-es honvédemlékműnél ismét koszorúztak a város elöljárói, különböző szervezetek képviselői, Ady Endre Október 6. című versét a Református Kollégium diákja, Végh Kriszta mondta el. Demeter Virág Katalin / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Premier a Spectrum Színházban
„Itt emberi élet van a színpadon”
Új, érdekesnek ígérkező bemutatójára készül a marosvásárhelyi Spectrum Színház. A főtéri, egykori Ifjúsági mozi épületében otthonra talált társulat ezúttal Márai Sándor világhírű, A gyertyák csonkig égnek című regényének színpadi változatát mutatja be Kincses Elemér rendezésében. A szombat este esedékes premierrel, a művel, valamint a kezdődő évaddal kapcsolatosan csütörtök délelőtt tartottak sajtótájékoztatót a Spectrum Színház előcsarnokában.
A megjelenteket az intézmény sajtófelelőse, Medve Zsuzsa üdvözölte, aki elárulta: Márai regényét tizenegy évvel ezelőtt Pozsgai Zsolt dramatizálta. A művet jóval az író halála után fedezte fel a köztudat, most a színház is ilyen felfedezésre vállalkozik.
Amint azt Kincses Elemér elmondta, rendkívül egyszerű műről van szó, amely ugyanakkor hallatlanul nagy titkokat takar, hiszen nincsen nagyobb dolog, mint az ember lelke.
– A regény kötéltánchoz hasonlítható, milliméterek választják el az érzelgőstől. Én az érzelmest szeretem, az érzelgős azonban taszít, és ez az előadás nagy kihívása is: halálosan komoly érzelmeket érzelgősség nélkül megmutatni. Két, hetven éven túli emberről van szó, akiket a szerző kamaszlelkű suhancok vad szerelmével ruház fel. Márai csodálatosan írt magyarul, és addig letiltotta magyarországi megjelenéseit, amíg ,,azok”‘meg nem buktak.‘93-ban Olaszországban ez a regény az első három legnépszerűbb külföldi alkotás között szerepelt. A szerző Kassán, nemesi családban született, de külföldre ment, a harmincas években már nagyon sikeres írónak számított.
Ez a darab és előadás nekem nagyon nagy öröm, a legjobb hangulatú színházban dolgozhattam, ami óriási dolog. Színházat nem lehet háborús légkörben teremteni – mi itt több hétig úgy próbáltunk, hogy egy hangos szó el nem hangzott. Tímea díszlete szép és remek játéktér, számomra pedig öröm volt négy, ennyire különböző alkatú színészt egy irányba vezetgetni. Minden rendezőben ott él a százszázalékos előadás álma, most úgy érzem, hogy 85-90%-nál vagyok. Itt soha nem érkeztem túl korán.
A mű, mint említettem, kötéltánc a giccs és a csodálatos emberi igazságok között. Ha kicsit is az érzelgősség felé hajlunk el, nyálas lesz. De mégis egy hatalmas, önemésztő alkotás, amiből kiderül, hogy szenvedély nélkül teljesen értelmetlen az élet. Van olyan színház, ahol A gyertyák csonkig égnek szitokszónak számít. Az nem az én színházam. Ez egyetemes értékű regény. Van, akinek belefér a lelkébe ez a csoda, van, akit nem érdekel, a szomorú az, hogy van, aki utálja. Mi úgy véljük, hogy az emberi lélekről beszélni a színház fő feladata, és nincs zseniálisabb színház egy nagyszerű színésznél. Ez egy olyan darab, amelyet mindnyájan szeretünk. Az igazán nagy színészek a színpadon érzik jól magukat, és a színház egy csodálatos játék: bemegy néhány felnőtt ember egy sötét terembe, majd pár órán keresztül azt játsszák, hogy nem önmaguk. 
Török Viola, a színház vezetője hozzátette: – Rég megvolt már az elképzelés, most sikerült ezt a művet színpadra vinni. Mi régóta ilyen darabokat keresünk. Tömény alkotás, amely tele van emberi érzelmekkel, lelkiséggel, harcokkal, öregkorral, szerelemmel. Ennek a megjelenítéséhez nyugalom szükséges. Nem kifele sziporkázó, hanem befele néző, elemző előadásról van szó. A mi profilunkhoz jobban talál ez a fajta lelkiség. Kis színházként amúgy sem vagyunk benne a trendi, csillogó színházi világban. Megengedjük magunknak azt a luxust, hogy olyan dolgokkal foglalkozzunk, amelyek jólesnek. Lehet, hogy a közönség is csak azokból az emberekből fog állni, akik ezt keresik, de remélem, hogy a fiatalabb korosztály is felfedezi magának az előadást. Én örvendek, hogy megengedhetjük magunkat ezt a lassúbb és mélyebb alkotási folyamatot. Nálunk vagy hosszú idő érleli meg az előadások születését, vagy hirtelen helyzet. Az egész évad tele lesz meglepetésekkel, a legújabb nehézségeket mindig kihívásnak érezzük. Idén még lesz egy bemutatónk, 2018-ban pedig újabb premierekkel fogunk majd szolgálni. Fiatal, játékos, elkötelezett, profi csapatunk van, az évad jó kezdődik.
Az előadásban szereplő színművészek is szóltak néhány szót. Mózes Erzsébet elárulta, első alkalommal dolgozik a Spectrum társulatával, és nagyon örvend, hogy kapott egy kicsi, de igen szép szerepet, ami nagyon közel áll a lelkéhez.
– Nagyon családias a hangulat, nagyszerűen éreztem magam, az emberek barátságosak, szeretetre méltóak. Nem könnyű visszalépni a színpadra az én koromban, de mindenki nagyon türelmes volt hozzám.
Tatai Sándor hozzátette: – Olyan fantasztikus gazdagságú ez a partitúra, amit játszunk, hogy évtizedekig elég lesz. Az emberi lelket jellemző gazdagság, ami itt felfedezhető, fantasztikus tárház – amiből ha sikerül egy-két dolgot közvetíteni, akkor nagyon elégedettek lehetünk. Óriási feladat, ugyanakkor felelősség is. Örvendek, hogy ebben részt vállalhatok. Ez az előadás, a próbafolyamat kicsit elszakít a hétköznapoktól, olyan szerepekről van szó, amelyekért érdemes ezen a pályán maradni. Itt emberi élet van a színpadon, és számomra ez a legfontosabb.
– Annak idején Márait az iskolában nem tanították, indexen volt – mondta Kárp György. –Első alkalommal egy színpadi változat kapcsán találkoztam vele, akkor olvastam el a regényt. Zseni volt, emiatt műveit nagyon nehéz színpadra állítani. Az egész regényt nem lehet ugyan eljátszani, de hatalmas értékek rejlenek benne. Engem rettenetesen meghat, elég érzékeny lettem, a korral is jár ez. Sokszor nem tudok megszólalni emiatt a színpadon. Öröm volt, hogy ezzel a szereppel találkoztam, és alkalom adatott arra, hogy színpadra vigyük. Remélem, hogy a közönség is  nagy szeretettel fogja fogadni az előadást. Bízom a sikerben és abban, hogy szeretni fogja a publikum, talán azok is, akik először találkoznak így Máraival. Sajnos már Erdélyben is van egy réteg, az ,,okosok”, akiknek minden, ami magyar, az büdös, az szemét, de ha bedrogozva valaki összekalapál valami hülyeséget, arra ráhúzzák, hogy zseniális. Van egy rétege a közönségnek, amely nem szereti azt a fajta színházat. A fiatalok igen, de sajnos nincs ellenpélda. Mi ilyen ellenpéldát szeretnénk mutatni. Végszóként Márton Emőke Katinka árulta el, hogy nagyon örvendett ennek a szép szerepnek, amit igyekszik a legjobban játszani, valamint annak, hogy ilyen szűk körben feszesen, jó hangulatban tudtak az alkotók együtt dolgozni.
A gyertyák csonkig égnek premierjére ma, október hetedikén, szombaton 20.30 órától kerül sor. Fellép Tatai Sándor, Mózes Erzsébet, Kárp György és Márton Emőke-Katinka. Díszlet és jelmezterv: Takács Tímea, hang- és fénytechnika: Incze Róbert. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)

„S ők élni fognak, élni mindörökkön”
A szabadságharc nem magyar mártírjairól is beszéltek Aradon
A Báthory-líceum dísztermében kezdődött az RMDSZ Kolozsvári Szervezete által szervezett október 6-i megemlékezés, majd az ünnepi műsor után a Házsongárdi temetőben Tamás András honvéd alezredes emlékoszlopánál folytatódott. Gergely Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója (képünkön) elmondta: a civil szervezet 17 éve gondozza a temető műemléksírjait, így Tamás András honvéd alezredes emlékoszlopát is, amelyet a közelmúltban felújítottak, így a szétmálló kő és olvashatatlan felirat helyett most szépen felújított emlékmű előtt tiszteleghetünk. Megtudtuk: a Házsongárdi-temetőben közel ötven, 1848-as hős sírja található.
„Ezeréves ittlétünk egyik legvéresebb eseményére emlékezünk, amikor az emberek életüket adták a szabadságért, az igazságért. Ma is ugyanolyan harcokat kell vívnunk, mint azok, akik előtt most tisztelgünk” – hangzott el.
„Ne hátráljunk meg, hanem ahogy a történelem során eddig is tettük, fogjunk össze és folytassuk a harcot most, amikor a parlamentben leseperték párbeszédkészségünket, amikor nincs jogunk anyanyelvünk használatára a közigazgatásban, és felerősödtek a magyarellenes támadások” – mondta beszédében Hegedüs Csilla, az RMDSZ ügyvezető alelnöke.
Enyedi Tamás Kolozs megyei RMDSZ-es tanácsos a forradalmakban, háborúkban elhunyt hősök emlékének éltetéséről értekezett, majd Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere szólalt fel. „Október hatodika túlmutat a gyász miatt érzett fájdalmon. Ma sokkal fontosabb arra gondolni, hogy elődeinkhez hasonlatosan fel kell vennünk a harcot. Mi most olyan szabadságot élvezünk, amelyről az aradi tizenhárom még csak nem is álmodhatott. A több nemzetiségű aradi mártírok számára a közös cél az önrendelkezés volt. Nekünk most új jövőképet kell alkotnunk, ezért fontos, hogy a siker és ne a kudarc lebegjen a szemünk előtt” – magyarázta az alpolgármester.
A honvéd alezredes emlékművének megkoszorúzása után az erdélyi történelmi magyar egyházak képviselőinek áldását hallgathattuk meg, majd a Himnusz eléneklésével zárult a rendezvény.
A Házsongárdi temetőben megszervezett emlékező rendezvényen közreműködött Marosán Csaba színművész, a Református Kollégium énekkara (vezényelt Székely Árpád igazgató), szavalt Oláh Loránd, az O. Goga Általános Iskola diákja. Ezt követően a Farkas utcai református templomban ökumenikus istentiszteletre került sor.
A szabadságharc nem magyar mártírjairól is beszéltek Aradon
A szabadságharc nem magyar mártírjairól és a mai nemzedéknek szóló üzenetéről is beszéltek a szónokok pénteken Aradon, a vértanú tábornokok emlékére állított Szabadság szobornál rendezett megemlékezésen.
A magyar kormány képviseletében felszólaló Íjgyártó István, a Külgazdasági és Külügyminisztérium kulturális diplomáciáért felelős államtitkára, a magyar és nem magyar mártírok áldozatvállalása előtt tisztelgett. Ünnepi beszédében elmondta: a leszármazottak és Magyarország prágai nagykövetsége kezdeményezésére hamarosan emléktáblával jelölik meg a csehországi Dobrány városkában Ormai Norbert honvédezredes, az első aradi vértanú szülőházát. Október hatodikán a nem magyar származású szabadságharcosokra, a horvát, szerb, német és osztrák származású aradi vértanúkra, a szlovák honvédekre, a bécsi légióra, a lengyel önkéntesekre, a ruszin katonákra és a román származású honvédekre is kegyelettel emlékezik a nemzet vértanúi előtt tisztelgő magyarság – tette hozzá.
A Szabadság-szobornál mondott beszédében Íjgyártó köszönetet mondott Arad vezetőinek, és polgárainak, amiért óvják a szabadságért folytatott küzdelemben testvérekké vált magyar és nem magyar mártírok emlékhelyét. Rámutatott: továbbra is jó szándékra, kölcsönös tiszteletre és megértésre van szükség ahhoz, hogy a térségben élő népek boldogulhassanak szűkebb hazájukban. „Így érhetjük el, hogy országainkat és népeinket csak jelképes határok válasszák el, szabadon használhassuk nyelveinket, megőrizhessük iskoláinkat, intézményeinket, élhessünk jogainkkal, hogy a jó és nemes ügyeknek ne csak mártírjai, hanem boldog birtokosai is lehessünk” – zárta beszédét.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke azt hangsúlyozta, hogy minden nemzedéknek meg kell vívnia a maga szabadságharcát, a romániai magyar közösségnek pedig ma a parlamenti demokrácia eszközeivel kell lehetővé tennie, hogy a következő nemzedékek is magyarként élhessenek szülőföldjükön. A politikus szerint az ezer éve Erdélyben és száz éve Romániában élő magyar közösség úgy tud méltó lenni az aradi vértanúk áldozatához, ha a mai kor eszközeivel megvívja nemzedéke szabadságharcát, s hogy mindig legyen egy következő nemzedék, amely a Szabadsá szobornál emlékezni fog az aradi vértanúkra. „Száz éve ennek az országnak vagyunk a polgárai, magyar közösségként itt teremtünk értéket, itt éljük életünket – örömmel, bánattal, szenvedéssel és alkotással –, és itt akarunk maradni a szülőföldünkön, megőrizve nemzeti identitásunkat” – jelentette ki az RMDSZ elnöke.
A megemlékezésen a szélsőségesen nacionalista Új Jobboldal (Noua Dreaptă) szervezet tucatnyi szimpatizánsa egy húszméteres román zászlót feszített ki a téren, de nem hangoskodott. A szervezet korábban Arad belvárosában rendezett bejelentett megemlékezést a magyar honvédség állítólagos negyvenezer román áldozatáról. Szabadság (Kolozsvár)

„Csak meg van tágítva a lánc”
Szacsvay Imre szobránál zajlott megemlékezés október 6-án, az EMNP és az EMNT szervezéséven. Tőkés László EP-képviselő, az EMNT elnöke és Szilágyi Zsolt, a Néppárt elnöke szólalt fel.
Az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett pénteki megemlékezésen Moldován Gellért Lajos, az EMNP nagyváradi szervezetének elnöke a gyászoló nagyváradiakhoz, a gyászoló vendégekhez intézte szavait. Október 6-án az aradi tizenhárom vértanúra emlékezünk, mondta el, arra a tizenkét tábornokra és egy ezredesre, akik a bécsi udvar zsarnokságának és bosszúállásának áldozatai lettek, csak azért, mert megelégelték az elnyomást, a központi diktatórikus irányítást és ki merték mondani, hogy elég. Egyúttal azokra is emlékezünk, tette hozzá, akik névvel vagy névtelenül vérüket ontották egy szebb és jobb jövőért, mint Batthyány Lajos, Szacsvay Imre és sokan mások. Az 1848-49-es forradalom a nemzet lelkében is zajlott, s a legfontosabbat elérte – a lehetőség üzenetét, vagy, amint Áder János köztársasági elnök beszédében megfogalmazta – annak megértését, hogy nincs az az erő, vagy hatalom, sem Aradon, sem Világosnál, amely megállítaná az önmaga útját járni kívánó magyar nemzetet.
Tanácstalanná váltunk
Tőkés László beszédében elmondta: nosztalgiával és utólagos csalódottsággal gondol vissza a kommunista diktatúra bukása utáni kezdeti időszakra, a rendszerváltás hőskorára, amikor az első megemlékezések során a hívek sokasága szinte szétvetette az olaszi templomot – hiszen visszanyerték a tilalmas ünneplés szabadságát. Mostanra viszont ünnepeink megfakultak, elerőtlenedtek, a nemes megemlékezésekkor üres szólamok hangzanak el, a megemlékezés politikai korteskedés szintjére süllyedt, a Szacsvay Imre körül kialakult kultuszt csak szavazatgyűjtésre használják fel „hitelességüket elrontott politikusok”. Elfeledkeztünk a szabadságról, amire felesküdtünk, megálltunk félúton – pedig, mint Petőfi Sándor írta, csak meg van tágítva, de nincs eltörve még a lánc. Hajlamosak vagyunk a lemondásra, önfeladásra, felejtésre, nem vesszük észre, hogy félúton megrekedtünk, tanácstalanná váltunk és nem tudjuk, merre az előre.
Felemás demokrácia
Annak idején lefejezték a nemzet vezérkarát, s ezzel sikerült az egész népet megfélemlíteni. Most is fegyverletételre akarnak kényszeríteni, lemondatni hitünkről, szabadságunkról, anyanyelvünkről, tétlenségre és tehetetlenségre akarnak kárhoztatni bennünket. Ez volt a célja az önkényuralomnak a kivégzésekkel és megtorlásokkal, s ma is ez a helyzet, csak a módszer változott – diktatúra helyett felemás demokráciát, tilalom helyett hazugságot, hátrányos megkülönböztetés helyett előnyök kecsegtetését kapjuk. „Verd meg a pásztort és szétszéled a nyáj” – hangzik a mondás, vagy ahogy Orbán Viktor fogalmazta, „vedd meg a pásztort” – és az eredmény ugyanaz. Kenyerezd le politikusainkat és sikerül megtörni a nyájat. Az aradi tizenhárom példája arra hivatott, hogy felrázzon és a helyes útra tereljen bennünket, indítson halálmegvető lelkesedésre.A dicső tábornokok utolsó csatájukat vívták meg a bitófán – hogy ne vállalnánk mi is a küzdelmünket a szabadságért, az igazságért, Erdélyért, Váradért, nemzetünkért, a demokráciáért és nem utolsó sorban Európáért? – tette fel a kérdést. Isten kegyelmében bízva, aki megajándékoz bennünket új élettel és jövendővel, a megkezdett úton haladjunk tovább, míg célba érünk, itt, majd az örökkévalóságban – mondta Tőkés László.
Értjük
A Tasnádi Ferenc által vezetett Nagyváradi Asszonykórus előadásában hazafias dalok hangzottak el, majd Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt országos elnöke szólalt fel. Mint elmondta, nemzetünkben a szabadság szeretete a lét két nagy misztériumának mélységében, az életnek és a halálnak a szférájában van – a magyarok nagyon is értik azt, amit Aulich Lajos honvédtábornok mondott kivégzése előtt: „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik azt a szolgálatot.” És mi, akiket a történelem a határon túlra sodort, még jobban értjük, hiszen tudjuk, milyen, amikor nem élhetünk a nemzeti önrendelkezés teljességével. 168 évvel a forradalmat követően is összeköt a szabadság utáni vágyunk azokkal a népekkel, akiknek szabadságharcos hősei vannak. S még ha hőseink halála roppant tragikus is volt, tulajdonképpen a kiegyezéssel megvalósítottuk, amit szerettünk volna, Magyarország be tudta teljesíteni a forradalom céljait. Szilágyi Zsolt visszaemlékezett arra, amikor egyetemistaként elment Aradra, megkoszorúzni az ottani emlékművet. S hogy miért tette? – erre a kérdésre bármit válaszolhatott volna, nem tükrözte volna azt, amit érzett, hiszen a szabadság szeretete olyan misztérium, mely nemzedékről nemzedékre fiatalokat és időseket egyaránt megmozgat.
Legyen erőnk
Érthetetlen, folytatta, hogy a román többségi nemzet vezetői száz évvel Trianon után is félnek a szabadságunktól – attól, hogy anyanyelvünkön tanulhassunk, hogy a közigazgatásban használjuk az anyanyelvünket – pedig törvénytisztelő adófizető állampolgárok vagyunk, akiknek nem csak kötelességei, de jogai is vannak a szabadsághoz, a nemzeti szabadsághoz. Nekünk sokkal kevesebbet kellene tennünk, mint az aradi vértanúknak, a 48-49-es történések lángját kell tovább vinnünk. „Isten adja, hogy legyen erőnk és hitünk nemzeti önrendelkezésünk megvalósítására” – mondta végül. A Váradi Dalnokok alkalomhoz illő előadása hangzott el, Márkus Zoltán karnagy irányításával.
Mécsesek
A megemlékezés egy különleges momentuma során elhangzottak az aradi vértanúk nevei, és minden név után a megemlékezésen jelenlévők egyike egy mécsest helyezett el Szacsvay Imre szobránál. Később a megemlékezés koszorúit és virágait helyezték el a jelenlévők, majd közösen elénekelték a Székely Himnuszt, majd a Nemzeti Himnuszt. Neumann Andrea / erdon.ro

Reformációs jubileumi konferencia
A Partiumi Keresztény Egyetem és a Sulyok István Teológiai Tudományok Intézete a reformáció 500. évfordulója alkalmából háromnapos konferenciát szervezett.
Október 6-án reggel tartotta meg köszöntőbeszédét Hafenscher Károly, a Reformáció Emlékbizottság munkájának segítéséért felelős miniszteri biztos és Tőkés László európai parlamenti képviselő, az egyetemalapító Pro Universitate Partium Alapítvány elnöke. Hafenscher egyebek mellett kifejtette: a reformáció mindig is jelentette a lelki, szellemi megújulást is. Ezért 2017-ben is megújulásra kell törekedni. „Legyünk tudatában gazdag örökségünknek és gazdagísuk is azt” – biztatta az egybegyűlt hallgatókat.
Vissza- és előre tekintve
Tőkés László elmondta: a Reformáció Emlékbizottság jóvoltából Brüsszelben is meg fognak szervezni egy reformációi konferenciát, kiegészítéseképpen a hazai eseményeknek. Az Emlékbizottság a mostani konferenciához is témogatást nyújtott, valamint egy olyan emléktábla felállításához, amelynek felmutatta a látványtervét: a féldomborműves emléktáblát, Kurucz Imre berettyóújfalui szobrászművésznek az alkotását a PKE belső udvarában kialakított „partiumi panteonban” helyezik el november folyamán. Támogatást kaptak még egy könyvnek a kiadásához. Méliusz Juhász Péternek a Jelenések könyvéből való prédikációs kötetét fogják kiadni – hasonmás kiadásban –, ezt is majd november folyamán mutatják be. Tőkés hozzátette: „Hafenscher Károlyt első ízben az egyházi rendszerváltozásról szóló konferencián láttuk vendégül 2015 nyarán, és ennek kapcsán tekintek vissza arra a szilágycsehi felhívásra, amely közvetlenül a Ceauşescu-diktatúra bukása után fogalmazódott meg a szilágysági kisvárosban 1989. december 28-án, ahol spontán módon összegyülekeztek egyházunk lelkészi és világi képviselői. Ekkor egy kezdeményezést tettünk közzé a megújulásért, a reformáció örökérvényű elvének értelmében, mely szerint ecclesia semper reformari debet, vagyis az egyháznak mindig meg kell újulnia. Ebben az 1989-es felhívásban egyebek mellett azt hangsúlyoztuk, hogy az egyetemes egyház szenteljen különleges figyelmet egyes problémaköröknek és szakterületeknek, melyek elsorvadtak, háttérbe szorultak a kommunista-ateista diktatúra idején. És ezen szakterületek között természetesen kiemelt helyen említettük meg az iskolai vallásoktatást, a felekezeti oktatást, a teológiai oktatást. A református, evangélikus, unitárius, azaz a protestáns oktatás egyidős a reformációval, ilyen értelemben a reformáció szellemét és örökségét követtük és hirdettük tovább, arra gondolva, hogy a tanító egyháznak helyre kell állítania a katekézist, a vallásoktatást, és be kell töltenie tanítói hivatalát. Ugyanakkor az iskolafenntartó egyház szerepét hangsúlyoztuk: a reformáció egyháza, majd a katolikus reformáció egyháza elsőrendű feladatának tartotta a felekezeti oktatásnak az ügyét. Azt mondhatjuk, hogy a reformáció forradalmasította az oktatást, és ennek az örökösei a felekezeti protestáns iskolái, melyek szerte a Kárpát-medencében – Sárospataktól Gyulafehérvárig, Nagyenyedig, Sepsiszentgyörgyig, nem utolsó sorban Nagyváradig – megtalálhatók voltak abban az időben. Nagyváradon jött létre a reformáció idején a Schola Illustris, egyik legrangosabb korabeli iskolája egyházunknak. Hétfői egyetemi tanévnyitó beszédemben hasonlóképpen említettem a gyulafehérvári Collegium Academicumot, amely már a felsőoktatás irányába kereste az utat.
Amikor a Sulyok István Református Főiskolát – a Partiumi Keresztény Egyetem elődjét – létrehoztuk, akkor egyházkerületünk engedelmeskedett a hitvallási parancsnak, amelyik így szól (a Heidelbergi Kátéban olvasható), hogy az iskolák pedig fenntartassanak. Ezt a részt a kommunizmus idején kicenzúrázták a református egyház alapvető hittételeit tartalmazó katekizmusból… Ez a parancs jutott eszünkbe, amikor megalapítottuk iskoláinkat, gimnáziumainkat helyreállítottuk, és létrehoztuk a Sulyok István Református Főiskolát.
Hosszú ideje nem volt itt Nagyváradon református felsőoktatás, tehát nagyon merész lépés volt ezt a főiskolát létrehozni”. Tőkés szerint ez az egyetemalapítás, a magyar felsőoktatásért folytatott küzdelem egyszerre sikertörténet és kálvária. Jelezte: „A semmiből indultunk, nagyon sok küzdelem, csalódás, megaláztatás és eredmény áll mögötte. Az iskolarendszer helyreállításáról hadd ne szóljak részletesebben, vagy arról, hogy mennyit kellett harcolnunk épületeinkért. Tüntetéseket is rendeztünk például itt, Nagyváradon a Lorántffy-gimnáziumért. Ezt az épületet,a református püspöki palotát, ülősztrájkkal védelmeztük meg. Be akarták telepíteni a városi hatóságok a román ortodox teológiát, illetve a román állami egyetemet. Ezekkel a kísérletekkel szembeszálltunk, és íme használatunkban van egyházkerületünk volt székháza, amely mostantól az egyetem tulajdonába került. Erdélyi magyar történelmi egyházaink állandó értekezlete létrehozta 2000-ben a Sapientia Alapítványt, amely a maga során a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet. A négy katolikus és négy protestáns – református, evangélikus, unitárius – püspökség által létrehozott alapítvány a fenntartója a mi egyetemünknek is. Mindez nagyon szépen hangzik, viszont ne felejtsük: távol álluk attól, hogy helyre tudtuk volna állítani magyar nyelvű oktatásunkat. Ötszáz körül volt a református középiskolák száma az államosítás, 1948 előtt. Körülbelül ugyanannyi katolikus tanintézetről beszélhetünk. Ezeknek csak a töredéke állt vissza. Mintegy húsz középiskolával rendelkeznek a történelmi egyházaink szerte Erdélyben, de ami különleges többlet, hogy létrejött a partiumi és az erdélyi magyar egyetem.” Kiemelte azt is: „Egy mellbevágó statisztikát olvastam a napokban. Eszerint 2016-ban magyarországi egyetemeken tanult: 2054 romániai állampolgár, 1907 szerbiai állampolgár, 1885 szlovákiai állampolgár és 1193 ukrajnai állampolgár. Ez mindösszesen 7039. Ennyi határon túli magyar ifjú testvérünk tanul Magyarországon – ami önmagában nem lenne rossz, de hogyha arra gondolunk, hogy ezeknek az ifjaknak a nagy része nem fog visszatérni szülőföldjére, és nem érjük el azt a célt, hogy saját nemzetüket odahaza, hazájukban, szülőföldjükön szolgálják, itt teljesedjen ki életük és jövőjük, akkor bizony ezt veszteségként kell elkönyvelnünk. A statisztikát tartalmazó írás címe: Elszívják a magyarországi egyetemek a határon túliakat. Nagy veszteségként könyvelhetjük el mindezt, még akkor is, ha szemben ezen adatokkal elmondhatjuk, hogy jelen pillanatban 766 ifjú tanul a partiumi egyetemen, 2318 ifjú tanul a Sapientia-egyetemen, Kárpátalján pedig, a beregszászi főiskolán a diákok száma 1224. Nem rendelkezem adatokkal arra nézve, hogy a kolozsvári Babeș–Bolyai egyetemen hány magyar fiatal tanul, de gondolom, hogy jó lenne, ha legalább annyi magyar ifjú tanulna odahaza, mint amennyien elmentek e célból Magyarországra.
Látnivaló, hogy nem rózsás a helyzet, tehát ezen ismeretek, körülmények összefüggésében igyekszünk szolgálni nemzetünk ügyét itt, Erdélyben és a Partiumban.” A konferencia résztvevői előadásokat hallgathattak meg a következő témakörökben: a reformáció nyelvi hatásai, református diákok Heidelbergben, a felekezeti identitás megjelenése a protestáns iskolai színjátszásban, a genfi zsoltárok magyar nyelve (kántori szolgálattal bemutatott előadás), A művészetfilozófus Fülep Lajos elfeledett írásai a református templomról, Fülep Lajos művészetfilozófiája, Berde Amália és Berde Mária, a Helikon jeles nőalakjai. erdon.ro

Egyoldalú videokonferencia a vitatott kérdésekről
Tankönyvek, segédeszközök, közoktatási törvény…
A közvitára bocsátott tanügyi törvény és a tankönyvellátás gondjainak a „megoldását” célzó tankönyvtörvény-tervezet, az oktatási segédanyagok engedélyezése, a mobiltelefonok használata a tanórán, az iskolák őrzése, az oktatási egységek finanszírozásának a módosítása – az iskolakezdés óta legtöbb vitát kavart kérdések szerepeltek a Liviu Pop közoktatási miniszter által tartott csütörtöki videokonferencián.
A szaktárca képviselői mellett a megyei tanfelügyelőségek vezetői, az oktatásügyi szakszervezetek, a tanulók, szülők, egyetemi hallgatók képviselői kaptak meghívást a televíziós eszmecserének tervezett rendezvényre, amelyen a sajtó is részt vehetett. Bár eszmecserét mondtunk, hiszen az ország minden megyéjéből a tévé elé hívták a szóban forgó személyeket, többen csalódottan vették tudomásul, hogy a miniszter saját bejelentéseit és ígéreteit követően soros teendőire hivatkozva távozott. Így részben a harcias oktatási államtitkár asszony válaszolt a különböző megyékből érkezett megjegyzésekre, és ígéretek hangzottak el, hogy feljegyzik ezeket.
Az idei tankönyvellátás csődje miatt gyakran bírált közoktatási miniszter újra kitolta a korábban október 11-re ígért határidőt, és öt hétben jelölte meg azt az időszakot, amire minden hiányzó tankönyv eljut a diákokhoz, kivéve az ötödikes ortodox valláskönyvet, amelynek kapcsán az óvás érvényben maradt.
A tervezett tankönyvtörvényről Liviu Pop elmondta, hogy a közvita során a minisztérium arra kívánt választ kapni, hogy az érdekelt felek támogatják-e az egységes tankönyvet, amelynek elektronikus formája az interaktív gyakorlatokkal mindenki számára hozzáférhető lesz, a nyomtatott példányt pedig hat hónappal az iskolakezdés előtt lehet megrendelni. Mint ismeretes, a szóban forgó jogszabálytervezettel a tankönyvmaffiának akar véget vetni a tárcavezető azzal, hogy a minisztérium alárendeltségébe utalt Tankönyvkiadóra bízza a tankönyvek kiadását, amelyeket az állami nyomdában fognak kinyomtatni. A szerzők versenyezhetnek egymás között az Országos Minősítő és Vizsgaközponthoz benyújtott tankönyvtervezetükkel, amit ha elfogadnak, a kiadás költségei az államra hárulnak. Az úgynevezett virtuális iskolai könyvtárban minden dokumentum, tankönyv elektronikus formában ingyen letölthető lesz – ígérte.
Megegyezés született a középiskolai tantervek kidolgozásáról, és jövőre a szakoktatás tanterveit is elkészítik. Szellősíteni kell a tanterveket, többet nem lehet heti 32-36 órája a diákoknak – hangsúlyozta.
Beszélt az oktatási segédeszközökről szóló miniszteri rendeletről (munkafüzetek, példatárak, szöveggyűjtemények), amelyek közül azok használatát tiltotta meg, amelyek nem rendelkeztek minisztériumi jóváhagyással, majd ismertette a jóváhagyás menetét. Első körben október 8-ig lehet(ett) kérni az engedélyezésüket, majd a következő évben egy újabb akkreditálási szakaszra is sor kerül. Korábban azt mondta, ezt a rendeletet azért hozta, mert véleménye szerint az alternatív oktatási eszközök ellepték az iskolákat, nagy nyereséget biztosítva a kiadóknak, amelyek hátrányos helyzetbe hozták a tankönyvkiadást. Az új tanterveknek megfelelő tankönyvek fennakadás nélküli megjelentetése esetén nem volna a segédeszközökre olyan nagy szükség, mint ebben a helyzetben – hangzott el a vidékről érkező egyik hozzászólásban.
Liviu Pop a jövő szeptemberre ígérte a módosított tanügyi törvényt, amelynek a közvitája elkezdődött. Ne hazudjunk tovább – hívta fel az érvényben levő jogszabály öt gyenge pontjára a figyelmet. Soha nem tartották be, hogy az általános iskola kilenc osztályból áll, 2020-ra kötelezővé válik a 12 osztály elvégzése, hogy az előkészítő és 11. osztály valójában nem jelent 12 osztályt, nem történt meg az érettségi vizsga megszervezésének az átalakítása, elmaradt a felvételi vizsga kiírása a középiskolák 9. osztályába, ha a meghirdetett helyekre több diák jelentkezett. Az elkövetkező 30 napban a tanügyi törvény alapos átvizsgálását ígérte, ebben a diákszervezetek, a szülők és a vállalkozók is partnerei a minisztériumnak – jelentette ki.
Az iskolai keretszabályzat kapcsán engedékenyebb lett a mobiltelefonok használatát illetően, az iskola eldöntheti a tanár kérésére, hogy bizonyos tanórákon kéznél lehessen, egyébként mind a tanár, mind a diákok telefonjait 50 percig le kell tenni, és ki kell kapcsolni – mondta.
Közvitával kell eldönteni, hogy legyen-e a jövőben szolgálatos diák? – vetette fel a kérdést, majd hozzátette, hogy az iskolák őrzése a helyhatóságokra hárul.
Törvénytervezet készül a tanintézetek finanszírozásáról, amely elfogadása esetén lehetővé tenné, hogy az óvodák, iskolák működtetésére szánt összegeket közvetlenül az adott intézetnek utalják át. A jövő évre az eddigi legnagyobb mértékben finanszírozzák az oktatásügyet – ígérte a miniszter, majd távozott.
A hozzászólásokban a szakszervezetek képviselői felvetették, hogy a munkatörvénykönyv előírásainak bizonyos pontjait nem lehet a pedagógusokra alkalmazni. Az ő nyolcórás munkaidejükbe ugyanis bele kell számítani az otthoni felkészülést is, továbbá azt, hogy a kezdő tanár nem tud megélni a fizetéséből, ezért nem lehet elvárni tőlük, hogy napi nyolc órát töltsenek az iskolában. A diákok képviselője felvetette a megfelelő környezet hiányát a tanintézményekben, kifogás hangzott el a sajátos nevelési igényű diákok integrált oktatási feltételeinek a megteremtését illetően, és arról is szó esett, hogy a végzős osztályoknak szükséges segédeszközök már a diákok és tanárok rendelkezésére kellene álljanak, februárban ugyanis elkezdődik az érettségi vizsga. Akkor kellett volna megtiltani a segédeszközök használatát, amikor már a diákok kezében van a tankönyv. Van olyan tanintézet, ahol betöltetlen állások maradtak, mégis utasítást kaptak, hogy a létező személyzetből le kell építeni – idéztünk néhány felvetést a sokból, amit már nem volt ideje megválaszolni a miniszternek.
* 
A sajtótájékoztató végén az újságírók kérdésére Todea Alexandru, a Papiu líceum tanulója, a Megyei Diákszövetség elnöke úgy összegezte a hallottakat, hogy a mentalitás továbbra sem változik, s mivel a vonatkozó törvény is előírja, azt szeretnék, ha valóban ingyenes lenne a közoktatás, ugyanis jelenleg nem tekinthető annak.
Ioan Macarie megyei főtanfelügyelő megerősítette, hogy ezentúl a Tankönyvkiadó fogja megjelentetni, az állami nyomda pedig kinyomtatni a tankönyveket.
– A kisebbségi diákoknak készült két alternatív román tankönyv közül miért nem a diákok számára hozzáférhetőbb, népszerűbb változatot rendelte a tanfelügyelőség, amiről meg lehetett volna kérdezni a kisebbségek számára írt tanterv marosvásárhelyi készítőit?
– Ellenőrizni fogom – ígérte a főtanfelügyelő, aki szerint a segédanyagok és a tankönyv használata a tanártól függ.
Ezzel egyet is érthetünk, de a tanárnak biztosítani kell a választás lehetőségét. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)

„Az idő nem telik. Mi telünk.”
KAF kettős könyvbemutatójáról
Kettős könyvbemutatónak adott otthont péntek este a Mészárosok bástyájának alsó szintje. A Yorick Stúdió székhelyén először szervezte meg a Látó szépirodalmi folyóirat első irodalmi színpadát, amelyen ezúttal Kovács András Ferenc legújabb kötetét, illetve az életművéről szóló válogatást ismertették a jelenlévőkkel.
A telt házas közönséget Sebestyén Aba, a Yorick Stúdió vezetője köszöntötte, majd KAF mutatta be két beszélgetőtársát: Korpa Tamás költőt és Mészáros Márton irodalomtörténészt, kritikust.
Korpa Tamás elmondta, két könyvről beszélgetnek az est folyamán: a Bookart kiadó gondozásában megjelent Lözsurnal dö Lüniver című verseskötetről, valamint a Fiatal Írók Szövetsége által kiadott KAF-olvasókönyvről, amely Korpa Tamás, Mészáros Márton és Porczió Lívia szerkesztésében jelent meg, 446 oldalból áll, és KAF műveiről szóló kritikákat, recenziókat tartalmaz.
– A kötet kritika és tanulmánygyűjtemény, amely azt kívánja megmutatni, hogy mennyire dialógusképes, sok szakmabelit megmozgató életmű a Kovács András Ferencé – árulta el Mészáros Márton. – Igaz, ez csupán a töredéke a teljes recepciónak, nagyjából egyharmada annak. Egyedi, különleges, olyan szempontokat felvillantó szövegeket válogattunk ki, amelyekről nem szeretnénk, ha elvesznének. Észszerű terjedelmi korlátaink voltak, 1,2 millió leütésnél már éreztük, hogy agyonnyom a szövegi mennyiség. Cserébe bibliográfiát tettünk a végére. Arra is büszkék vagyunk, hogy egyáltalán a töredékét is sikerült visszaadnunk mindannak, amit Kovács András Ferencről írtak. Életem első cikke harmadévesként egy KAF-elemzés volt Jack Cole daloskönyvéről – ez egy olyan életmű, amelyhez kényszeresen mindig visszatérek. Középiskolában is tanítottam KAF-ot, van egy szint, amelynél nagyon jól megy. Tetszenek a diákoknak az alakmások, de ez az életmű annál sokkal többről is szól. Kompromisszumos első lépésként megnéztük, hogy melyek azok az irányok, amelyek mentén el tudjuk kezdeni a szerkesztést, bízunk benne, hogy ez valóban csak az első lépés volt. Cs. Gyimesi Éva 1983-ban KAF-ról írt kritikájától 2015-ig ível a szöveg. Erős törekvésünk van arra, hogy a legtöbb magyar tanszakkal rendelkező egyetemnek juttassunk a kötetből. Az pedig, hogy milyen kötetekből kerültek be szövegek, többet mond a recepció akkori állapotáról, mint azt, hogy ez volna a KAF költészetéről alkotott vélemény. Vannak olyan verseskönyvei, amelyeknek sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítok, mint azt a kritika tükrözi. Hiszen fontos jelzés a saját olvasáskultúránkról, ha valami hiányzik.
– Nagyon érdekes volt, amikor a fülembe jutott, hogy mire készültök, és megijedtem: az ilyen jellegű gyűjteményes kötetektől általában mások is visszarettentek – tette hozzá KAF. – Minden ember nagyon átmeneti állapot a földön, egy költő különösképpen. A teljes recenziónak az egynegyedét tartalmazza az olvasókönyv, amely így is majdnem 500 oldal. Rengeteg munka volt benne. A nyolcvanas években megjelent kritikák legnagyobb része már elérhetetlen, bizonyos cikkek csak igen nehezen találhatók meg. Nekem azért volt sok kiadott kötetem, mert harmincéves koromig inkább írtam, mint közöltem. Előszedtem, átgyúrtam, szöszöltem velük. A versekkel építkeztem, felépült egy egymásnak válaszolgató univerzum. Több kiadónál jelentek meg a köteteim itthon és Magyarországon egyaránt, az itteni könyvekről nemigen írnak ott, és fordítva. A recepció változik, az egyik divat éri a másikat, a költőt felrakják egy piedesztálra, aztán ottfelejtik. Igazából nincs rálátásom arra, hogy itthon vagy Magyarországon erősebb a jelenlétem. Számomra is tanulságos, hogy mit emlegetnek a kritikák. Az ember a legjobban úgy építi fel, amit csinál, ha nem építi fel önmagát. Ady az egyetlen költő, akinek sikerült az ,,önfelépítés’’, ő volt az első celeb. Ahogy Spiró György mondta, a magyar irodalom a költészetben nagy, de sajnos inkább prózát olvasnak és írnak. A magyar nyelv egy folyamat, nem lóverseny, nem Facebook-trófea. Az munka, közönyös, hideg kínlódás, néha játék, néha móka. Időn kívüli idő, jókedv. Ha kínná válik, abba kell hagyni egy időre. És közben a világ felé kell figyelni, mert a világ nagy. Kulturálatlanul élni pedig nem érdemes. Az ízlésváltozásokat sok minden befolyásolja, nem a két világháború közötti Angliában élünk. Szórt a figyelem, más csatornák is vannak, és ebben nincs semmi tragédia. Lehet nagyon fiatalosnak is lenni – én arra szeretek rájátszani, hogy telik az idő. Pedig az idő nem telik. Mi telünk.
– A verseskötet 2010 és 2017 közötti verseket tartalmaz, alcíme Füstparonáma, és a füst nagyon sokféle konnotációban kavarog a kötetben. Mit jelent ez? – kérdezte Korpa Tamás.
– 2010-ből bekerült két vers, 2013-ból egy. 2014-ből hat, de közben folyamatosan más könyveket írtam. A legtöbb vers az utóbbi négy évben született, alkalmi versek is találhatók közöttük. Az alkalmi versek el is komorulnak, majd átmennek félig vicces közéletiségbe. A címekben is benne van a füst. Bújkál bennük egy színházi regiszter, illetve egy diktatúra megidézése is, a kötet második részében pedig személyesebb, teljesen más jellegű versek is vannak. Főleg az utóbbi négy év versei ezek, éreztem, hogy nem érdemes tovább vinni őket magammal, mert ez a kötet így lesz egy történet. Mi is füstösek lettünk az idő folyamán. Egységesnek érzem a kötetet, holott az utóbbi pár évben más dolgaim is készültek. A nagyon figyelmes olvasásra ezek a versek kitárulnak – de nincs mindig idő a figyelmes olvasásra – válaszolta KAF a felolvasásban, sztorizásban is gazdag kettős könyvbemutatón. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)

Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről
Banner Zoltán nyolcvanöt éves
Úgy érzem, ezúttal elmondhatom: könnyű helyzetben vagyok. Mármint könnyű helyzetben amiatt, hogy olyan személyiségről vallhatok színt a tisztelt olvasó előtt, akivel, mint kiváló műtörténésszel, műkritikussal, íróval, költővel, előadó- és szavalóművésszel, közéleti személyiséggel immár jó fél évszázada hozott össze a Sors Erdély, szűkebb értelemben véve Kolozsvár szellemi sugárútjain, és akinek a diktatúra horzsolásában megkopott sárga patinás szerkesztőségi íróasztala éveken át csupán alig karnyújtásnyira várta szebb idők eljövetelét a magamétól.
Nap, mint nap találkoztunk a főtéri Szent Mihály templom déli harangkondulásának aurájában az egykor Kós Károly tervezte fejléccel útjára indított Utunk irodalmi-művészeti és kritikai hetilap – talán nem túlzás ezt mondani –: mára legendássá átlényegült kiadói világában; ott, ahol a Forrás-nemzedék határozott szárnycsapásaitól minden politikai zimankó ellenére már érzékelhetően áramlott a lélegzéshez nélkülözhetetlen friss transzilván fuvallat. Banner Zoltán, a képzőművészeti, zenei, és színházi élet szakavatott krónikásaként és hetedhét (országot) megyét bejáró utazó nagyköveteként a művészeti rovatot vezette, szerkesztette és gondoskodott arról, hogy a mostoha kor zaklatásai és elvárásai dacára lehetőleg minden érdemleges művészeti esemény, figyelemre méltó műalkotás az akkori jelen és a még távolinak tűnő jövendő (itt van ma már!) prizmáin szemlélve, rangjához méltó helyet találjon a hétről hétre újraformálódó laptest hasábjain. Az ilyen, részleteiben igencsak sokrétű rovatszerkesztői tevékenység sikeres megvalósítása kellő hivatástudat, éberség és gyakorlat nélkül, majdhogynem eredménytelenségre van ítélve. Mert míg például a prózai rovat vezetője, ha közlésre szánt terjedelmesebb kéziratot (netán folytatásos regényrészletet) kap egy szerzőtől, amit továbbadva a főszerkesztőnek belátható ideig akár zavartalan „szabadságon” is érezheti magát, addig kollégámnak a lapkiadói ritmust, a nyomdai határidőket nemigen érzékelő külső szerzők néha igen alapos (át)szerkesztést igénylő anyagaiból kell húzva-alakítva mozaikszerűen fölépítenie a képekkel teletűzdelt oldalakat. Ma is szinte rejtély számomra, hogy effajta szellemi-lelki teljességet, szüntelen tájékozódási jelenlétet megkövetelő tevékenység mellett hogyan sorakozhat polcain három tucatnál több monográfia kötete Erdélyország jeles művészsorsairól, ami ennek tetejében még elenyésző szám is az ezret jóval meghaladó önálló írás, sőt több kötetnyi lírai szférákat megidéző szépirodalmi mű szerzőisége mellett.
Jóllehet máshol is említettem már, de szeretném itt és most újra szóba hozni azt az analógiát sugalmazó benyomásomat, ami minduntalan reám köszön, amint Banner Zoltán neve feltűnik előttem. Ez pedig az ouvre összevethetőségének nem csak szimbolikusan, de valósan is értelmezhető tartalma miatt áll fenn Firenze egykori kiválóságáéval, a Giorgio Vasariéval. Banner életművének legfontosabb szegmensét – művészetelméleti irodalmát –, megítélésem szerint jelentőségét illetően magabiztosan állíthatjuk párhuzamba a műelemzés atyjának, a polihisztor és reneszánszkori manierista építész, valamint festő életművének máig egyedülállóként minősített, egyben a műfaj bölcsőjét is megtestesítő papírra nyomtatott hagyatékával, ami mintegy százötven fejezetével A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című munkájában maradt az utókorra. Ám míg Vasari ezeroldalas gyűjteményében alapos dokumentáltsággal ugyan, de többnyire csupán néhány lapot szán egy-egy alkotóra, addig Banner Zoltán gazdagon árnyalt monográfiáiban tárja elénk a bemutatásra szánt mester művészetének átfogó érrendszerét, műveinek korrajzba ágyazott jelentőségét, közben láthatóvá varázsolva a stílusáramlatok sajátos tendenciáit is a reá jellemző emelkedett költői eszmék rajzolatában. De még további hasonlóságot jelenthet köztük annak megítélése, hogy a remekművek élete is véges, hogy az idő vasfoga és a barbárság gátlástalansága nem képes különbséget tenni érték és érték között. (Gondoljunk csak Leonardo da Vinci Francesco Sforzát ábrázoló lovas szobrának szánalmas végzetére). Minden alkotás ily módon véletlenszerű rosszsorsának akár áldozata is lehet, eszerint a hozzáértő írás igen sokat tehet egy-egy mű időbeli túléltetéséért. Hisz ismerős: hány mesterremek idézhető fel ma már kizárólag textusok rejtett sorai közül felbukkanva akár a görög idők kezdetétől fogva, mert a történelem nyugalmat nem ismerő csatazajában is léteztek olyan megszállottak, akik képesek voltak meghallani a szépségeket óvni szándékozó olimposzi Istenek magasból alászálló üzenetét. Néha nosztalgikus pillanataimban szívesen gondolok egy másik, ugyancsak jövendőlátó honfitársra is, Veress Ferenc hajdani fotográfusra, aki ugyan kezdetleges eljárással még, ámde magával ragadó képsorokban állította meg az Idő óriáskerekét, emígy rögzítve az 1850-es esztendőkben kincses Kolozsvárnak azt a szép arcát, amely mára szintén csupán a mementó egyre jobban foszladozó papírlapjain küszködik a mulandósággal. És ahogyan az itáliai reneszánsz körképe immár elképzelhetetlen Vasari akkurátusan egybe gyűjtött íráskoszorúja nélkül, vagy a messze tűnt Kolozsvár felidézése Veress nosztalgikus anzikszai hiányában, feltehetőleg ugyanúgy válik majdan nélkülözhetetlen forrásanyaggá Trianon villámcsapását és az „arany korszak” testet-lelket próbáló nyomását elviselni kénytelen Erdély művészeti életének kutatói számára Banner Zoltán papírra vetett műkrónikája.
Egykori grafikus kollégaként most is tisztán felidézem lendületesen hurkolt, már-már rajznak beillő vonalakkal jegyzett kéziratait, gyakorlott szerkesztői jelzésekkel „gazdagított” korrektúráját, mert Ő az, aki az írást mindmáig szó szerint isírásnak tekinti, ezt pedig számára nem a megabitoktól dagadó számítógép klaviatúráján lezongorázott betűk kopogása testesíti meg. Ilyen tehát Banner Zoltán történelemillatú scriptóriuma, ahol a szellem transzparens mesterműve és a kéz formateremtő nyoma, mint „opus manum” harmonikus egységgé idomul. (Hol van mára a kódexek egykori parádéja, ahol írás és rajz minden idők talán legbámulatosabb társkapcsolatában élt…).
Szerzőnk, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott kötete szerkesztésekor (Képírás–képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről. Csíkszereda, 2016) észrevehetően „szemelgetni” kényszerült a terjedelmes és sokszínű életmű gazdag választékából. Ez nem kis fejtörést jelenthetett neki, miként maga is utal erre könyve előszavában. Merthogy naptári pontossággal kereken hatvan esztendeje a Csíki Múzeum Közleményei I. félévi számában (1957) megjelent tanulmánya óta oly gazdag szakirodalom került ki tolla alól, amiből szerkesztő legyen ám a talpán (mégoly egykori Utunk szerkesztő is), aki könnyeden tudna akárcsak egyetlen szempont figyelembe vételével is írásbokrétát csokorba szedni. Ám mégis éppen attól válik a végeredmény szellemgyönyörködtetővé, mivel Erdély olyannyira sokszínű művészeti arcvonásait látjuk benne visszatükröződni. Az író, noha óvva-aggódva, de mégis büszkeséggel teli bizakodással bocsájtja útjára művét „Persze csak azoknak, akik velem együtt hiszik, hogy volt/van/lesz erdélyi magyar művészet, transzilvanista világszemlélet, erdélyi lélek és gondolat, ami huszadik századi művészetünkben formát öltött.”
Tallózásunkat az időzónákban már az első fejezetcím visszaigazolja: „Amikor még a középkorban utaztam”, ekként aposztrofálja pályára léptének induló korszakát (1955) a Kárpátok szegletében meghúzódó Csíkország műkincsvilágát feltérképező, akkoriban még kerékpáros művészettörténeti időutazó, Banner Zoltán. Mert ne feledjük, ha művészetről beszélünk, egyszersmind történelemről és idősíkokról is beszélünk. Hisz szülessen meg egy mű akár a jelenben, csupán rövid idő kérdése, hogy a jelennel együtt maga is a múlt részévé váljék. A kötet végén viszont, „Kétezertizenöt” fejezetcímmel időrendiségben és zárszóként azokat a gondolatokat tárja elénk, amelyeket voltaképpen már igen régen megálmodott: lényege egy széles körű, az erdélyi művészetet minél teljesebb spektrumában reprezentáló képzőművészeti seregszemle fölépítése és bemutatása az anyaországban. Reményektől áthatva fogott tehát hozzá még 2000-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától kapott nem mindennapi megbízatásnak, hogy készítse el a Modern Magyar Művészet Múzeuma tervezett erdélyi részlegének szinopszisát. Ez a korszakos jelentőségű elképzelés a szóban forgó kötetben is olvasható, ám a megvalósulás, sajnálatosan mindmáig elmaradt. Aztán az egykori vágyálom részben valósult meg, amikor Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató helyettese hozzáértő és hathatós kurátori munkájának köszönhetően, a Sors és jelkép / Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990 című átfogó, időszaki kiállítás létrejött a budai királyi várban, és amelynek impozáns album-katalógusának egyik fejezet szerzőjeként Banner Zoltán az 1950–1990 között megjelent kiadványok prizmáján keresztül szemléli a korabeli művészeti élet sajtóban tükröződő jelenlétét.
A Képírás–képolvasás című kötet többi anyaga értelemszerűen e két szélső időpólus közé feszülő térben nyer kifejezést; műfaji értelemben igencsak sokrétűen, hiszen lapozás közben találunk tanulmányt, esszét, művészportrét, előadást, köszöntőt, levelet, jegyzőkönyvet, búcsúztatót, kiállítás megnyitó beszédet stb. Mindahány dokumentáltan helyezi látótérbe azokat a művészeti eseményeket, amelyek Erdély két világháború közti időszakában, valamint az azt követő kényszer-rendszer idegbénító fogságában a szellemi fennmaradásért folytatott túlélésben nyilatkoztak meg. Képi aforizmaként úgy ölt formát mindez előttem, mint ahogy egy lombhullató erdőben a rothadó avarból felbukkanó zsenge hajtások törnek áporodottságuk fogságából a tavasz friss üzenetével áradó fény felé; hol kisebb, hol pedig nagyobb virágszigetek látványos terítékével gyönyörködtetve a szemet, mindenkori újjászületésük biztos és eltaposhatatlan zálogaként. Némileg ily módon bomlottak ki Erdély szellemi humuszából is az önazonosulásukat kereső, létükben eltérő tájegységekből megszülető művészeti áramlatok, iskolák, stílus-csoportosulások és persze az érdemlegeset hozó, magányosan alkotók is. A könyvben felsoroltakra mind kitérni képtelenség volna, ezért csupán néhány megkerülhetetlen gravitációs sarokpontról tennék említést. Ilyen a két Szervátiusz: Jenő és Tibor szobrász-legendája, amely a transzilván szellemiségtől átitatott lélek erejével életre keltett matéria igazzá vált balladájával regél, vagy a zsögödi Nagy Imre magával ragadó festői attitűdjének vonzásában kialakult népi-expresszív jelenség térnyerése. De ide kívánkozik a Nagyváradon született, majd Kolozsváron alkotó, kivételes zenei képességekkel megáldott Rudnay tanítvány Miklóssy Gábor neve is, miként a marosvásárhelyi ősgyökerekből táplálkozó Nagy Pálé, lévén mindketten köztisztelettel övezett oktatók, akiknek szellemi-művészi aurájuk érzékelhetően gyűrűzött tova az elkövetkező nemzedékek frissülő szemléletvilágában. Nagy Imre életművében külön hangsúlyt érdemel az az eltökélt ragaszkodás, ahogyan rokonságot vállalt mindazokkal, „akik – bármilyen művészeti ágban – a legszorosabban földhöz ragadt népi rétegek sorsának és akaratának megjelenítésére esküdtek fel”. Ez a szándéka irodalomhoz kapcsolódva a népi írók iránti szimpátiájában, konkrétan a Helikon írók portréit megörökítő mintegy 40 rajzában tetten is érhető. Miklóssy Gábor gondolatai viszont elsősorban a képiség letisztult szürrealista jegyeit viselik magukon (érthető hát diákjainak ragaszkodása), amint az az itt olvasható példából is tisztán következik: „Hullafekete pernye hull a fehérpapok templomára. Dermedten áll a két torony, ablakaik, mint halálra vert lovak szemei, az irgalmat kémlelik a hályogosított jövendőben. A piszok fagyott tenyerében, mint az elmerült múltra emlékeztető bóják, némán állnak, vagy mint az elmúlás vitrinjében a kitömött madarak, amelyek többé már nem dalolnak. Az emlékezés egy tenyérnyi helyen letörli a sarat az idő félszázados kalitkájáról, a sarat, amit az itt hagyott évtizedek freccsentettek rá. /…/ Minden az elmúlás permetében áll, mint befagyott tóban a dermedt gólyák, amelyek egy őszön nem tudnak elrepülni.” Nagy Pálról viszont, a „legkonokabb küzdelmet önmagával vívó” marosvásárhelyi grafikus-festőről Banner többek közt így vall: „Nagy Pál az 1956-ból kimaradt Erdély ’ötvenhatos’ művésze volt, az elkeseredett felelősségtudat keletibb Kondor Bélája.”
Aztán párhuzamos jellegű tanulmányt olvashatunk a Koszta József és Tornyai János nevéhez köthető Hódmezővásárhelyen működő alföldi iskola és Trianon drámája nyomán a transzilvanizmus jegyeiben életre kelt székely festőiskola szellemiségéről, mely utóbbi voltaképpen szerzőnk értelmezésében nem más, mint „az alföldi festészet határon túli, hegyvidéki szárnya”. Ez az áramlat, megítélése szerint, miként az irodalomban, úgy a képzőművészetben sem stíluskategóriát jelent, hanem mindenekelőtt kifejezés- és magatartásformát testesít meg; ami nemzedékeken átívelő identitásával a magyar művészet korszerűsödését gyarapította: „szemléletével pedig az európai művészet forradalmainak a hullámgyűrűit szélesítette Kelet felé”.
Majd egy újabb írásban találkozhatunk az egyre népszerűbbé váló művésztáborok valódi értelmével, ahol az önfeladás helyetti ellenállás szellemében születtek meg jelentős kortárs műgyűjtemények; ilyen lett mára a már „klasszikusnak” tekinthető gyergyószárhegyi, a homoródszentmártoni, a Kalotaszeg lágy dombjai között Kós Károly kőbe-fába álmodott Varjúvárától alig sóhajtásnyira megbúvó zsoboki, vagy a dálnoki, a nagyszalontai. Mindközül mégis az Arad megyei Zerindi Képtár vált igazán emblematikus jelentőségűvé, azzal, hogy „örök példa, örök mementó marad, mivel az erdélyi magyar művészet rejtőzködésének a feloldására tett első kísérletként írja be magát művészetünk történetébe”. Visszaemlékszem, nem egy alkalommal éltem át magam is e táborok, helyszíni találkozók áradó vendégszeretetét, ahol az alkotás jótékony pillanatai mellett megtapasztalhattam az „ősközösségi szellem” sajátos ízű újjáéledésének modern kori változatát, az együvé tartozást, az együtt gondolkozást némelykor hajnalpírt köszöntő momentumaival. És ma már örömmel nyugtázzuk, hogy azóta Erdélyben gombamód bukkannak fel az újabb és újabb alkotótáborok, amelyek egyre elismertebb rangot nyernek akár nemzetközi téren is.
A szerző, ámbár némi fanyar honpolgári melankóliával fűszerezetten, de mégis őszinte nosztalgiával pillant vissza abba az idősávba, amelyről ezt veti papírra: „csodálatos évek voltak a hetvenes évek, különösen az évtized első fele. Ekkor érik be az ötvenes évek második fele és a hatvanas évek viszonylagos gazdasági és szellemi fellendülésének átmeneti szabadságában, nyitottságában felnőtt nemzedékek honfoglalása irodalomban, művészetekben, közművelődésben, főként a még jelentős román polgári, főleg bukaresti alkotó értelmiség (ezen belül például a képzőművészek és építészek) küzdelme révén a nyugati, főleg francia irányzatok, egyáltalán a liberálisabb közgondolkodás meghonosításáért. Rövid és szélmalomharc-siker volt ez, mégis áttörésszerű minőségi váltás történik a kultúra minden területén, s noha a diktatúra már a nyolcvanas évek elején ellentámadásba megy át, a leépülés csak a nyolcvanas évek közepén gyorsul fel; ám azokat a nemzetiségi kezdeményezéseket, amelyeknek az idők során valamiképpen sikerült intézményesülniük, különös csoda s főleg a fenntartó személyiségek áldozatos kitartása folytán, nem temette maga alá az országos összeomlás”. Ekkor értékelődött igazán fel a művészettörténészeket és műkritikusokat kellő számban nélkülözni kénytelen sajtó szerepe az írók, szociográfusok, riporterek újszerű felelősségével, ahogy egyre többen vállalták fel sajtóbeli jelenlétükkel a közművelődési és képzőművészeti események dokumentálását, vagy az arra érdemes művészarcok olvasónak szánt bemutatását. Iskolák előcsarnokai, szerkesztőségi szobák, klubok, színházak közösségi terei, sőt magán lakosztályok nyitották meg ajtajukat alkalmi, vagy rendszeres kiállítások, kamaratárlatok bemutatásához, ahol képi szimbólumok és példabeszédek leple alól kelhettek szárnyra a rejtőzködni kényszerülő, ámde suhanni vágyó szabad gondolatok.
Persze, a politikai viharfelhők sötétjének árnyékában lezajlott „művész-exodus” bekövetkező időszaka láthatóan érzékeny változásokat hagyott maga után – utal is erre Banner az érintett nevek felsorolásával –, mivelhogy mind többen leltek új hazára külhonban, a szomszédos Magyarországon vagy a nyugati államok délibábos illúziókkal kecsegtető határsávjain túl. Az élni akarás egzisztenciális kényszerűségének mindennapokra nehezedő nyomása pedig azzal járt együtt, hogy az eltávozott művészek jelentős hányadának hajdanvolt karakteres önkifejező látványvilága átalakult, az „ellenállás” egykori színei veszítettek erejükből, netán teljesen el is haltak, más szóval: a tartalom és forma az érvényesülés reményében új környezetéhez idomult át.
A kötet nyolcadik fejezete személyes hangvételű vallomással indul: „Műtörténészi és művészetírói pályám alfája és ómegája, tulajdonképpeni értelme: a transzilvanista gondolkodás és világszemlélet folytonosságának és végtelen megnyilvánulási jeleinek a feltárása a 20. század legkiválóbb erdélyi művészeinek az életművében.” E véleményformálás nem más, mint a szerző ars poétikájának hangja, amivel egyszersmind a kötet tisztán értelmezhető üzenetét is aposztrofálja, szemlét tartva az említett elvek erőterei mentén megszületett értékek színes palettája fölött. Elsőként Szolnay Sándorról olvashatunk esszét, akinek tevékenysége, mint a huszadik századi erdélyi művészsors „ősmodellje” írta be nevét a transzilván szellemi élet aranykönyvébe a Kós Károlyéval egyetemben, mert „nélkülük sohasem lett volna Barabás Miklós Céh, Műcsarnok, s emlékezetes, kisebbségi öntudatserkentő kiállítások”. Aztán Balázs Imre absztrakt expresszionizmusa jön szóba; ezt követi a csíkszeredai Hargita-műhely megteremtőinek két emblematikus alakja, Márton Árpád és Gaál András művészportréja, akikről szerzőnk az elragadtatás ünnepélyes hangjain nyílik meg: „… szeretnék most magasra emelkedni, és nagyon magasból – ha szabad ezt mondani: a Teremtő szemével nézni és gyönyörködni, hogyan születik valóban újjá az emberiség művészettörténete itt, Csíkszeredában”. Zsigmond Attila festői-grafikusi munkásságát értékelve pedig megjegyzi: „egyetlen nagy és mindig azonos erősségű áramkör sugárzása volt”. Akit kiemelten két írásban is méltat, Kádár Tiborról ezt írja: „Munkáinak sajátosan drámai ereje a racionális és az indulati elemek szétválaszthatatlan egybeforrottságából származik”. Majd újabb esszé jelzi a kolozsvári grafikai iskola Feszt László művészetének technikai bravúrosságtól áthatott vonulatát; itt Bardócz Lajos mellett a vonal valódi poétájaként is számon tartott, a Kriterion könyvkiadó egykori arculattervező grafikusával, Deák Ferenccel találkozhatunk; végül pedig az „új hullám” tragikusan korán eltávozott állhatatos sepsiszentgyörgyi művész prófétájáról Baász Imréről következnek elismerő szavak.
Egyetlen kiadványban félszáz esztendő művészeti kardiogramját rögzíteni, egyenlő a lehetetlenséggel. Ámde az a félszáznyi kötet, amely Banner Zoltán avatott tolla nyomán látott napvilágot, immár ott olvasható Erdély művészetének viharokkal dacoló emlékművén.
ÁRKOSSY ISTVÁN
(Megjelent a Magyar Napló­2017. augusztusi számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta). Szabadság (Kolozsvár)

Kopogtat ajtónkon a negyedik ipari forradalom
Kolozsváron tartotta vándorgyűlését a Romániai Magyar Közgazdász Társaság
Hétvégén tartotta a Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) huszonhatodik vándorgyűlését. A minden évben más-más helységekben megtartott szakmai találkozó idén az Ipari forradalom 4.0 címet viselte, és arra kereste a választ, vajon miként fog kinézni a jövő gazdasága. Péntek délután a kar aulájában a megnyitóra, négy plenáris előadásra, és díjkiosztásra került sor. Szombaton hat szekcióban összesen huszonegy előadás hangzott el hazai és külföldi szakemberektől. Megtudtuk: várakozáson felüli élénk érdeklődés mutatkozott a rendezvényük iránt, a háromszáz résztvevő Erdélyen kívül Magyarországról, Szlovákiából, Szerbiából érkezett.
A vándorgyűlés köszöntőkkel kezdődött. Keresztúri Zsolt RMKT-alelnök és Szász Levente dékánhelyettes arról a műszaki fejlődésről beszélt, amely annyira átalakítja mindennapjainkat. Kecskés Tibor magyar konzul emlékeztetett: kormánya szívén viseli a külhoni magyarság gazdasági helyzetét, olyan programokat támogat, amelyek elősegítik a szülőföldön való boldogulást, a kétoldali együttműködést. Csatlós Pál RMKT-elnök arról beszélt: a negyedik ipari forradalom a szemünk láttára bontakozik ki a kiberfizikai rendszerek révén, ez pedig változást fog hozni a gazdaság minden területén.
Az első plenáris előadásban Konrad Kaschek (igazgató, Robert Bosch Kft., Kolozsvár) a világban és Kolozsváron is végbemenő technikai fejlődésről értekezett, amely egyre okosabb gépeket dob be a termelésbe, és a cégeket eredményesebb partnerségre, a versenytársakra való szorosabb odafigyelésre készteti. Szász Levente a globális ellátási láncok trendjeiről beszélt. Gyakori, hogy ugyanaz a termékkomponens sok országot cserél, míg elkészül a végtermék. A költségek közelítik a fejlett országokét: pl. Kínában a munkaerő ára megkétszereződött, és a mi régiónkban is ez a tendencia. Jövőre a világ összértékének a felét az 1990-ben még fejlődőkként ismert országok fogják adni. Pleschinger Gyula (elnök, Magyar Közgazdász Társaság, a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsának tagja) előadásának címe Digitális átállás a pénzforgalomban – a sikeres alkalmazkodás öt pontja volt. Szerinte a hagyományos technológiák nem támogatják az innovatív fizetési szolgáltatásokat, a virtuális pénzeket. Magyarországon új szabályozásokat dolgoztak ki, ami fokozza a bankok közti versengést. Ennek lemaradói és nyertesei lesznek.
Czakó Erzsébet (egyetemi tanár, Budapesti Corvinus Egyetem) a globalizáció visszahatásait vette számba. Olyan folyamatról van szó, ami kölcsönös függésre és körültekintésre vezet a gazdasági szereplők világában. A globalizációnak hullámai, korszakai vannak, de két paradoxonja is: egyszerű terméket sem lehet együttműködés nélkül előállítani, és bizonyos témákban felértékelődik az országok szerepe. A világgazdaság átrendeződik: Kína és India nagyon elindult a fejlődés útján.
Az előadó a negyedik ipari forradalomban a változást rögösnek, de elkerülhetetlennek látja, amelyben a sokszínűvé válás, a szétaprózódás és a társadalmi felelősségek megoszlása, minden szakma átértékelődése rajzolódik ki.
Rácz Attila (IT+Klaszter) beszélt az 5. Székelyföldi IT§C és innovációs konferenciáról. A sepsiszentgyörgyi rendezvény húszévi lemaradás behozatalát kívánja szolgálni.
Az est végén hagyományosan díjazták a Közgazdász Fórumban tavaly megjelent legnívósabb írás fiatal szerzőjét. Ezt most két kolozsvári érdemelte ki: Benedek Botond és Rácz Béla Gergely. A Wesselényi Miklós – díjat az RMKT korábbi elnöke, jelenlegi tiszteletbeli elnöke, Szécsi Kálmán kapta meg. Laudációt Somai József mondott. Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

„Ideje elszakadnom Sztálintól...”
Beszélgetés Kun Miklós történésszel, Szovjetunió-kutatóval
Kun Miklós Széchenyi díjas történész, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora egyike a legismertebb magyar Oroszország-kutatóknak. 1946. július 11-én Kasinban, a sztálini Szovjetunióban született, gyermekkorát erdélyi – nagyenyedi származású – nagyanyja, Gál Irén zongoratanár közelségében töltötte. 1959 után családjával visszatér Magyarországra, majd 1964-től beiratkozott az ELTE történelem-orosz szakára. Bár korai kutatásai a 19. századra fókuszáltak, figyelme hamar Oroszország, majd a Szovjetunió felé fordult. Számos alkalommal kutatott szovjet levéltárakban, több kötete foglalkozik Sztálinnal, Leninnel, Bakunyinnal és a prágai tavasszal is. Utóbbi években a Gulág-jelenséget kutatja. Kun Miklós több ismeretterjesztő dokumentumfilmben is szerepelt, nevéhez köthető többek között A rejtélyes XX. század című történelmi sorozat, amely a határon túl, így Erdélyben is nagy népszerűségnek örvendett. Kolozsvári előadása A titkos szovjet történet címmel eddig közöletlen levéltári forrásokra alapozva járta körül a sztálini rendszer és a Gulág jelenség néhány máig rejtélyes aspektusát. Teltházas előadása előtt (amelyről a Szabadság szeptember 30-i lapszámában közölt részletes beszámolót, – szerk. megj.) a történésszel beszélgettem életútjáról és tudományos munkásságának főbb állomásairól.
– Gyermekkorát a Szovjetunióban töltötte, ahol nagyanyja, Gál Irén és nagynénje örömmel idézték fel Kolozsvár városát és az itt töltött emlékeket még azokban a nehéz időkben is. Mit idézne fel gyermekkorából, és hogyan élt tovább Kolozsvár mítosza az innen a Szovjetunióba elszármazott emberek emlékezetében?
– Nagyanyámékkal négyen voltunk magyarok Kasinban, egy furcsa kis városban, ahol az akkori lakosság mintegy fele száműzött volt. Nemigen érintkeztek ezek az emberek egymással, ritkán találkoztak vagy beszélgettek. Édesanyám maga is orosz volt, ő szegény nem nagyon tanulta meg Arany János csodálatos nyelvét, még akkor sem, amikor később Magyarországon orvosnő lett, pedig ott ez már elengedhetetlen lett volna. Ennek ellenére otthon a családban mi csak magyarul beszéltünk, igazából nekem magyar volt az anyanyelvem. Kolozsvár nevét, érdekes módon, hamarabb hallottam, mint Budapestét, hiszen nagyanyám és az ő nővére, Hánika nagyenyedi származásúak voltak, de az élete úgy alakult, hogy egy ideig Kolozsváron, a Kovács utcában élt és a város „szépleánya”, elismert zongoratanárnője és művészeti életének jól ismert alakja lett. Miután elengedték a börtönből és a Gulágról, nagyanyám szinte itta magába a magyar szót, és nővérével sokszor idézték fel előttem Kolozsvár emlékét, így a város számomra szinte úgy vált otthonommá, hogy nem is jártam gyermekkoromban erre. Már Magyarországon voltunk, amikor az 1960-as években aztán további történeteket hallottam a kincses városról számos neves értelmiségitől, így Basilides Máriától és férjétől, Péterfi Istvántól, de rengeteget tudtam meg a család jóbarátjáról, Janovics Jenőről az ismert színházigazgatóról és filmrendezőről, valamint Bernáth Ilma festőművészről is, akinek a műveit jó ideje szisztematikusan gyűjtöm. Kolozsvár számomra azóta mitikus hely. Amikor itt vagyok, itthon érzem magam. Ez egy olyan tiszta hely, mint a borszéki víz: legszívesebben ideköltöznék, legalább az év egy részében. Nagyon szeretem ezt a várost, még ha a mai Kolozsvár már nem is olyan, mint amilyennek nagyanyám leírta, itt megvan még a magyar kultúra sajátos varázsa.
– Kutatásai igen széleskörűek. Foglalkozott az orosz anarchizmus és a kortárs újbaloldal ikonikus alakjával, Bakunyinnal, de könyvet írt Leninről, a prágai tavaszról és Sztálinról is. Hogyan jutott el Kossuthtól Sztálinig?
– Szabad György történész volt az egyik példaképem, de voltak még idősebb tanáraim is. Perényi József híres történész például nagy hatással volt rám, oroszországi kutatásaim alatt tudtam meg például milyen elmarasztalóan vélekedtek róla és Szegfű Gyuláról. Az ő tanácsára kezdtem el foglalkozni 18–19. századi történelemmel, különösen a Kossuth-emigrációval. Tőle és az idősebb történész-generációtól tanultam meg a levéltári források jelentőségét, a sine ire et studio elvét, amely bár sokáig idegenül hatott számomra, ma már belátom, hogy nagyon hasznos tanács volt. Megtanultam elég jól angolul is a kutatásaim alatt, aztán jöttek a szláv nyelvek. Most például az ukrán holodomor története érdekel, így az ukrán nyelvvel is elkezdtem foglalkozni. Megdöbbent, hogy a közel 7 millió ukrán mesterséges kiéheztetését sokszor a nyugati szakirodalom természetes jelenségeként, a klímaváltozás hatásainak tünteti fel, miközben tudnivaló, hogy Sztálin szándékosan pusztította el az ukrán parasztság nagy részét. Ugyancsak ő volt az, aki kitalálta a kvótarendszert, az ún. „bűnös nemzetek” – tehát a Szovjetunió határvidékén élő nemzetek – kitelepítéséről szóló rendelkezést. Afgán, csecsen, észt, lett, de még a román csoportok is a bűnös és nemkívánatos nációk csoportjába lettek sorolva, és sajnos ezeket az etnikumokat Sztálin – ahogy Hitler is – szisztematikusan mozgatta és nemegyszer megtizedelte. Ennélfogva értelmetlen a 20. század két legszörnyűbb diktátorát bármilyen formában is összehasonlítani, hiszen mindkettő leírhatatlanul gonosz tetteket vitt végbe. Levéltári kutatásaimból pedig tudom, hogy Sztálin ezeket a tetteket személyesen vezényelte és az 1930-as évek Nagy Terrorjának, az uránbányászat áldozatai, a Gulág halottai és a holodomor áldozatai mind közvetlenül az ő lelkiismeretét terhelik.
Gorbacsov idején már elkezdték megnyitni a szovjet levéltárakat és lehetőség nyílt a Sztálin-korszak részletes irodalmát és forrásait kutatni. Így lehettem az elsők között, akik hozzájutottak Sztálin személyes levelezéséhez, amelyből főleg a lányával folytatott freudi levelezés fogott meg. Sztálin és a lánya közötti rendkívül szoros viszonyról azóta könyvtárnyi szakirodalom keletkezett, angol és magyar nyelvű köteteimben is foglalkoztam ezzel. De még mielőtt Sztálinnal kezdtem volna foglalkozni, orosz nyelven írtam egy nagy könyvet Nyikolaj I. Buharinról, az anarchizmus egyik vezető alakjáról és a bolsevik mozgalom fő ideológusáról. Számos jelentős emberrel ismerkedtem meg kutatásaim folyamán, így Buharin özvegyével is, aki évtizedekig küzdött férje rehabilitációjáért, és a Sztálin kormány 80-as években még élő tagjaival, rengeteg Gulág túlélővel, Hruscsov lányával, Molotov nevelt fiával valamint egykori KGB ügynökökkel is. Édesanyám többször mondta, hogy számára óriási csalódást okozott, hogy Kossuth és a 19. század nemes alakjait követően egy köztörvényes bűnözővel, Sztálinnal kezdtem el foglalkozni. Anyám halála után Sztálinról szóló könyveimet az ő emlékének ajánlottam, és most már érzem, hogy ideje elszakadnom ettől a rémisztő alaktól, nem egészséges viszony ennyi éven át kutatni.
– A Gulágról sokáig csak a szépirodalomból és az onnan visszatért erdélyiek visszaemlékezéseiből tudhattunk itthon. Azóta több kutató is foglalkozott a mintegy 5000 kolozsvári deportált fogoly történetével és úgy tűnik, felélénkülni látszik az erdélyi Gulág-kutatás. Hogyan látja ön ezt a jelenséget és milyen további források, kutatási témákkal foglalkozhat egy mai jelenkorász?
– Félreértés ne essék, Erdélyben és Kolozsváron számos olyan történész van, aki tízszer, százszor többet tud az erdélyi front, a székelyföldi események vagy épp a Maniu-gárda tevékenységéről, mint jómagam. Amit esetleg én hozzátehetek ezekhez az eseményekhez azok az eddig ismeretlen levéltári források, amelyeknek szerzői az Erdélyben állomásozó szovjet csapatok tisztjei voltak. Ezekből a dokumentumokból kitűnik, hogy a helyi lakosság nem kedvelte a szovjet csapatokat, eltűrte azok jelenlétét, hogy így meneküljön a nagyobb baj elől. Leírásaik nagyon részletes képet mutatnak a korabeli Kolozsvárról is, egyedülálló kordokumentumoknak számítanak. Ugyancsak érdekes forrásként szolgál egy kommunista tiszt, Vas Zoltán hagyatéka. Tizenhat évet töltött fegyházban, majd 1956 után háttérbe szorul. Hagyatékában elképesztő dolgokat írt le Erdélyről, amelyet érdemes lenne közreadni. Gyermekkoromban és később is számos olyan erdélyi értelmiségivel találkoztam, akik történeteit – így egy Molnár Béla nevű orvosprofesszor visszaemlékezéseit – érdemes lenne papírra vetni.
– Lankadatlan kutatónak bizonyul, aki nemcsak kutat és közöl, de fontosnak tartja a tudományos ismeretterjesztés műfaját is. Milyen projekteket tervez és milyen perspektívát lát a kortárs tudományos ismeretterjesztés műfajában?
– Nagyon jólesik, hogy legutóbbi kolozsvári látogatásom alkalmával is a patinás utcákat járva sokan rám köszöntek. Hat könyvet írtam az Akadémiai Kiadónak, megjelentek könyveim vietnámi, portugál és görög nyelven is. A tudás átpolitizált, gyakran alkalmazkodik az aktuálpolitikához, de én igyekszem kimaradni ezekből a rendszerekből. Ezt megtanultam a Szabad Európa Rádióban. A tudás ismertetése azonban hamar elszáll, olyan ez, mint a kandalló tüze: állandóan táplálni kell, mindig új dolgokkal kell előrukkolni, különösen a tudományos ismeretterjesztés műfajában. Ezért olvasok sokat ma is, van, hogy néha két-három perces szerepléseimhez száz oldalt is elolvasok.
Most több könyv-projekten is gondolkodom, hátha sikerül megírnom még ezeket: Kelet-Európa 1945 után, George Orwell hatása a mi régiónk másképp gondolkodóinak körében, 1956 titkos története. De az igazi vágyam mégis az, hogy visszatérhessek eredeti kutatási területemhez, a 19. századi történelemhez: kipróbálni azt, hogy mai szemmel, mai fejjel hogyan látom annak a kornak a nagy történelmi eseményeit és olyan ikonikus alakjait, mint Klapka György vagy Kossuth Lajos. Remélem, sikerül ezt megérnem.
T. Szabó Csaba
A szerző történész, az Erdélyi Figyelő munkatársa Szabadság (Kolozsvár)

Haranglábat és kopjafát avattak Sárközújlakon
„Ha boldogságot, örömet remél a magyar ember, akkor nem szabad elhagynia Istent. Mert aki nem pártol el, az jövőt lát, jövőt remél és a jövőért imádkozik” – fogalmazott ünnepi istentiszteletében Csűry Sárközújlakon.
Ahol vasárnap átadták és felavatták az 1811-ben épített és idén felújított haranglábat. A nemes esemény a református templom 560., a reformáció 500. évfordulója, valamint az október 6-ai megemlékezések jegyében telt. Csűry Knezic Károly aradi vértanú szavait idézve - „Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat” – a megújulás fontosságára hívta fel a figyelmet, egyben párhuzamot vonva az 500 éves reformációval. „A megújulás az élet azon útja, ahol áldás vár, amely Isten ajándéka. Ám azokat el kell tudni venni”, fogalmazott.
A házigazda Nagy Erika örömének adott hangot, amiért az utóbbi években volt oka összegyűlni és ünnepelni a sárközújlaki református közösségnek, emlékeztetvén arra, hogy 2013-ban a restaurált templomot, 2015-ben pedig az új haranglábat és az imaházat avathatták fel. A lelkipásztor párhuzamot vont 1457, a templom építése és napjaink között. Báthori Zsuzsanna ugyanis a törökök elleni harcokban elhunyt férje és fia emlékére hét templomot építtetett: az iszlám fenyegetésében tehát volt bátorsága a jövőbe tekinteni, fogalmazott Nagy.
Az 560 éves sárközújlaki templom múltba gyökerező falai méltóságot, erőt, biztonságot, védelmet sugallnak. Ezt emelte ki Király Lajos esperes is, aki szerint a templomban a közösség azt érezheti, oda elmehet, ott biztonságban van, ott emlékezhet, erősödhet.
Egy másik aradi hőst, Lázár Vilmost idézett – „Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek” – Magyar Lóránd parlamenti képviselő, aki szerint mindannyian forradalmárok vagyunk: a megmaradásunkért folytatott harcban. „Istenbe vetett hitünk adhat erőt ahhoz, hogy a megmaradásunk harcát sikerrel tudjuk megvívni”, fogalmazott.
A templomudvarban álló haranglábat eredetileg 1811-ben állították. Ezt 1956-ban újították fel és szeptember 30-án szentelték fel. Az időpont kiválasztása nem véletlen, ezzel állítottak emléket a bécsi döntésnek. A mostani munkálatok 60.000 lejbe kerültek. Ennek oroszlánrészét, 50.000 lejt a bukaresti vallásügyi államtitkárság biztosította, a többit közadakozásból gyűjtötték össze, emelte ki a házigazda Nagy Erika.
Két évvel ezelőtt készült egy másik harangláb is a városban, a Scantei utcában, az Imaház udvarában – pontosan azon a helyen, ahol korábban egy másik, az idő kíméletlensége alatt összeroskadt harangláb állt. Ennek darabjából faragta Bandura István azt a kopjafát, amelyet Csűry István szintén megáldott, akárcsak az épülő parókiát.
Az ünnepi istentiszteletet a gyerekek éneke és szavalata, valamint a magyarországi Szendrőből és Szendrőládról érkező testvérgyülekezetek tagjainak kórusa tette ünnepélyesebbé. Végezetül a helyi gyülekezet szeretetvendégségre invitálta a vendégeket az Imaházba. szatmar.ro

Tudatos nyelvhasználókat nevelni
Új alapokon a román nyelv oktatása
okszor és sokat vitatott témát, a román nyelv oktatását tűzte évadnyitó rendezvényének napirendjére a Női Akadémia, amelynek meghívottjai Forgó Erika és Szőcs Imre, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum román szakos tanárai voltak. A két pedagógus a minisztériumi munkacsoport tagjaként részt vett a kisebbségi diákoknak szóló új román nyelv és irodalom tanterv kidolgozásában.
Koreck Mária, a Női Akadémia vezetője nyitotta meg az évadot, amelynek programfüzetét is kiosztották az érdeklődőknek, és felajánlották a program támogatásának a lehetőségét.
Az Újítás és kreativitás a román nyelv oktatása terén a magyar tannyelvű osztályoknál címmel tartott bemutató keretében a 2017/18-as tanévtől érvénybe lépett új ötödik osztályos tanterv részletes elemzését hallhattuk. Ez részét képezi az általános iskola mind a négy osztályát átfogó tantervnek, amelyet fokozatosan vezetnek be ötödik osztálytól kezdődően. Az előadók bemutatták, hogy a tantervben megfogalmazott célkitűzéseket hogyan tükrözi az új ötödik osztályos tankönyv, amelynek szerzője Bartolf Hedwig, és a Corvin Kiadó gondozásában jelent meg nyomtatott és digitális változatban is. A gyermekek, szülők és pedagógusok számára annyira fontos és gyakran hangoztatott témából ítélve arra számíthattunk, hogy zsúfolásig megtelik a Bernády Ház nagyterme, de sajnos nem így történt.
Már a beszélgetés kezdetén kiderült, hogy a magyar diákok számára két tankönyv készült, az egyik a Corvin, a másik a Corint Kiadónál jelent meg. Az előadók szerint, és ezzel a részt vevő pedagógusok többsége is egyetértett, a rendezvényen ismertetett tankönyv áll közelebb az új tanterv szelleméhez, ahhoz az igényhez, hogy a magyar gyermekek számára nem archaikus kifejezésekkel, tájszavakkal túlterhelt, hanem a mindennapi élethelyzetekhez közelebb álló szövegeken át történjen a román nyelv oktatása. Bár az iskoláknak kellett volna eldönteniük, hogy melyik könyvet választják, amint a pedagógusok elmondták, a Corint Kiadónál megjelent, nehezebbnek bizonyuló tankönyveket rendelte meg a tanfelügyelőség, holott itt, megyénkben alkalmuk lett volna a tanterv elkészítésében részt vevő romántanárok véleményét is figyelembe venni.
– Az új tanterv alapelve abból indul ki, hogy a magyar diákok anyanyelven sajátítják el a „világot”, és erre épül rá első osztálytól második nyelvként a román, ami a világnak egy másik formájába nyújt betekintést. Ezért minden új ismeretet az anyanyelvi alapra kell építeni – mondta előadásának bevezetőjében Forgó Erika.
Az ötödik osztály számára készült új román nyelv és irodalom tanterv fő felfogásbeli újítása, hogy a valós életbeli helyzeteket hozza be az iskolai tananyagba, továbbá, hogy a négy kommunikációs alapkompetenciát egészíti ki a sajátos multi- és interkulturális kompetencia fejlesztésével, amit integráltan mutat be a diákoknak. Az európai uniós szemléletet követő fogalmak jelentését bővebben is kifejtette Forgó tanárnő.
– A négy kommunikációs alapkompetencia a szóbeli szöveg értését, az írott szöveg értését és értelmezését, vagyis az olvasást, továbbá a kétféle szövegalkotást, az írást és a beszédet jelenti. Megjelenik az ötödik, a multi- és interkulturális kompetencia fejlesztése is. Ez azt jelenti, hogy az a gyermek, aki többnyelvű környezetben él, legyen képes arra, hogy a másik, nem anyanyelvi kultúra értékeivel is gazdagodjék.
A különböző kompetenciák bevezetése fokozatosan történik. Amit ötödikben bevezet, azt a következő évek során mind jobban kibővíti, eljuttatva a diákot arra a szintre, hogy a világ bizonyos dolgairól önállóan tudjon véleményt alkotni, érveket felhozni bizonyos társalgási környezetben.
Egy másik újítás szerint nem tartanak külön irodalom- és nyelvtanórát, nincs szó műfajelméletről. Mindez abból a meggyőződésből ered, hogy az ötödikes diák nyelvismereti szintje nem teszi lehetővé, hogy irodalmi szövegeket tudjon befogadni.
Egy másik újítás a felsorolt kompetenciák fejlesztésének módja. Az új típusú románórán kötelezően meg kell jelenjen a beszélt szöveg értése, ezért szöveget hallgattatnak a diákokkal. Megjelenik az úgynevezett beszélt nyelvi produkció, amikor adott témáról beszélnek, valamint az olvasásértés és az írás is.
– Ötödik osztályban tulajdonképpen minden tantárgy egy nagy téma, én és az ismert világ köré épül. Hatodik osztályban én és a környező világomra bővül az alaptéma, hetedikben én és a világ kultúráira, nyolcadik osztályban pedig én és a megismerés horizontjaira.
Így például olyan sportolóról, hegymászóról olvashatnak, akik a román kultúrához tartoznak. Beszélhetnek Mária királynő egyik leveléről, természetesen az ötödikesek szintjének megfelelően. A tankönyv bemutat szász és székely falvakat, hogy mindez beépüljön a diákok ismeretanyagába. Olvashatnak a Fogarasi-havasokban telente épített jéghotelről, a temesvári állatkertről, amelyek az iskolát a valós élethez közelítik. Megjelenik a képregény is, hiszen a mai világban a gyermekek a rövid, velős szövegeket kedvelik, ami esetleg képpel is társul, és a gyors információszerzést, majd a továbblépést teszi lehetővé. A világ ugyanis fejlődik, és a mai gyermekek új típusú kihívásokkal szembesülnek. A klasszikus műveltség mellett más típusú műveltségre is szükségük van. Meg kell tanítani őket az elmélyülésre is, de nem ez lesz a fő motivációjuk. Információt szeretnének minél gyorsabban szerezni, de ehhez értően kell tudniuk olvasni, eligazodni az információdömpingben. Nyolcadikra kell eljussanak a világról való elmélkedéshez, érvelő szövegekkel – hangsúlyozta az előadó.
A tantervben megjelennek az úgynevezett „alkalmazott” elnevezésű tartalmak. Ezeknek csak a használatát kell megtanítani, a szabályokat nem, mert nem az a lényeg, hogy bemagolja a meghatározást, hanem az, hogy használni tudja a nyelvet.
Az új tanterv nagy témája: én és a környező világom. A fő téma altémákra tagolódik. Az első altéma a személyiségi azonosítás. Ha a tanár azt veszi észre, hogy a gyermek nem tudja elmondani: hány éves, honnan jött, mi a szülei foglalkozása stb., akkor az alapismereteket kell rögzíteni. A következő altéma a játék és játékszerek, amibe a kedvenc időtöltésétől kezdve az egészséges életmódig minden beletartozhat. A következő a saját értékeim, ahol az egészségmegőrzéstől a könyvekig, az olvasásig nagy területet lehet felölelni. Egy következő altéma a nyelv és identitás. Itt megfogalmazódik, hogy mit jelent az anyanyelv és a másodnyelvek, melyek az Európai Unió nyelvei, egy újabb altéma: barátok az állatok világából. Ezekből három kötelező, a többit az osztály szintjének megfelelően lehet választani.
Az új tantervnek nem célja, hogy száműzze az irodalmat, de az csak akkor következik, amikor a gyermek már érett rá, és nem irodalomelméleti megközelítésből, hanem olvasásélmény feldolgozásaként. Alkalmazni lehet az összehasonlító nyelvszemléletet, a folyamatos múlt tanításakor például más nyelvekre utalni, amelyet már tanul a diák.
– A gyakorlatok szempontjából milyen újat hoz a tanterv, a tankönyv? – kérdeztük Szőcs Imre romántanártól, aki ebben a témakörben osztott meg sok játékos ötletet.
– A gyakorlatok három csoportra oszlanak: az olvasás előtti csomag, ami bevezeti a témát. Vannak a szövegről szóló gyakorlatok, amelyek több szempontból veszik figyelembe azt, és vannak a szövegből kiinduló feladatok, amelyek a mindennapokat hozzák be a szöveghez kapcsolódó információkkal
Megváltozott az órára való készülés módja is, hangsúlyozták az előadók, akik azt a tanácsot adják a szülőknek, hogy a szókincset kell pontra tenni, ezért nagyon fontos az új szavak elsajátítása. A gyakorlásra sok lehetősége nyílik a diáknak a különböző feladatok révén, de klasszikus bemagolandó sablonok nincsenek. A tankönyvben megjelent szövegeket átalakították, az új tanterv szerint ugyanis a gyermekek számára ismeretlen igeidőket ki lehet cserélni. Egy tanegység elsajátítása több órát ölel fel, és mindeniknek a végén román–magyar szótár található. Heti négy órában húsz szót kell elsajátítani – hangzott el, továbbá az is, hogy az új szavak magyar megfelelőjét is oda lehet írni, és a papíralapú szótárt is használni lehet. Az óra románul folyik, de ahol a gyermek anyanyelve segít, ott természetesen nem kell mellőzni azt.
Elkészült a tanári kézikönyv is, amely az Ábel Kiadó honlapján elérhető és megvásárolható. A könyvben konkrét tanácsok találhatók arra, hogy a különböző kompetenciákat hogyan kell fejleszteni, milyen gyakorlatokat lehet használni.
Az ötödikes gyermekek az új tanterv szerint fognak majd a ciklus végén vizsgázni, és az ígéretek szerint mire eljutnak a kilencedik osztályba, az új tanterv szellemében tanulhatnak tovább – hangzott el a rendezvényen, amelyen még sok kérdés és válasz fogalmazódott meg. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)

Kulturális kalandorképző – októbertől indul a 8. Bölcs diákok vetélkedő Kulturális kalandorképző – októbertől indul a 8. Bölcs diákok vetélkedő
Kulturális sokszínűség címmel szervezi meg a 8. Bölcs diákok országos szintű vetélkedőt 2017. október – 2018. augusztus között a Communitas Alapítvány, az Örökségünk Őrei mozgalom, a BBTE Magyar Biológiai és Ökológiai Intézet, a BBTE Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám Intézet, a BBTE Interdiszciplináris Bio-Nano Tudományok Kutatóintézet, valamint a BBTE Történelem – Filozófia Kar, Magyar Történeti Intézet közreműködésével – jelentették be a vetélkedő mai sajtótájékoztatóján.
Nagy-Molnár Tamara és Sólyom Réka programkoordinátorok, a Communitas Alapítvány munkatársai elmondták: a vetélkedő célja, hogy a tanulók saját nemzeti értékeik iránti érdeklődését felkeltsék és fejlesszék az életkorukhoz mérten. Olyan világba tekinthetnek be, amelynek értékei a szép, az eredeti és a gyakorlati tudás, felfedezhetik az egyes tudományágak közötti összefüggéseket a kreatív feladatok, a színes programok által.
– Évről évre arra törekszünk, hogy olyan programokat találjunk ki a diákoknak, amelyek által szívesen tanulnak és szórakozva bővítik az ismereteiteket, olyan interdiszciplináris vetélkedőn, ahol felismerik az egyes tudományágak információi közötti összefüggéseket – mondta Nagy Molnár Tamara programkoordinátor.
A vetélkedő összesen 5 szakaszból áll: három online fordulót szerveznek, ahol a csapatok megmérettetnek, majd ezt követi március 12-én az összesített eredmények közzététele. Az 1–3. forduló összesített eredményei alapján kiválasztott legjobb 10 csapat kerül az elődöntőbe.
– A döntőben az első négy csapat vesz részt. A legjobb csapatok számára egyhetes élménytáborozást szervezünk. Idén is sok érdeklődőre számítunk, tavaly 13 megyéből összesen 108 csapat jelentkezett a vetélkedőre – ismertette a program részleteit Sólyom Réka.
Mihályfalvi Katalin, a vetélkedő feladatlapjainak kidolgozója elmondta: a kulturális sokszínűség téma két évet ölel át: a 8. Bölcs diák vetélkedőn az egy nemzethez tartozó, viszont jelenleg nem egy ország határain belül élő népcsoportokkal és ezek kultúrájával fognak megismerkedni a diákok. – A második évben pedig olyan kisebbségekkel akarunk foglalkozni a program keretében, amelyek soha nem rendelkeztek önálló országokkal, mint például a katalánok – hangsúlyozta.
Markó Bálint, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese, a Magyar Biológiai és Ökológiai Intézet képviseletében elmondta, azért tartja fontosnak, hogy részt vegyenek a vetélkedő szervezésében, mert ez jó alakalom arra, hogy kapcsolatot építsenek ki a diákokkal még az egyetem előtti oktatásban.
Az interdiszciplináris vetélkedőre 4–5 fős csapatok (három–négy IX–XIII. osztályos diák és egy tanár) jelentkezését várják. Jelentkezni 2017. október 27-ig lehet elektronikus formában a www.bod.communitas.ro honlapján. A benevezés díjtalan. Szabadság (Kolozsvár)

Kovászna, a mofetták városa
A kovásznai Bardócz Áron egy reggel arra ébredt, hogy a lovai elpusztultak az istállóban, és amikor kihívták az állatorvost, megdöbbenten tapasztalták, hogy egy láthatatlan erő, vagyis gáz végzett velük: a széndioxid. Bardócz már ismerve a széndioxid jótékony hatását is, úgy döntött: többé nem foglalkozik állatokkal, inkább gyógyászati célra használja a gázfeltörését. Történt mindez az 1880-as években. Azóta a fürdővárosban már ipari méreteket öltött a mofettázás – derült ki a Dr. Benedek Géza Szívkórház fizikusával, Gyila Sándorral folytatott beszélgetésünkből.
– Elmondaná, Kovásznán miként került be a köztudatba a mofetta?
– Kovásznán mindig jött a gáz, tehát ez nem új keletű dolog, és sajnos nem egyszer történt meg, hogy amikor kutat, épületalapzatot vagy épp pincét ástak, egy olyan helyen, ahol széndioxid-feltörés volt, halál lett a vége a történetnek. Az 1800-as években a líceum régi épületének építése során történt, hogy a mesterember fejszéje a pinceüregbe esett, és amikor az illető utánament, ő maga is elesett, és a földből jövő „doh” – mert a nép így hívta a széndioxidot – végzett vele. Ilyen esetekből tanulta meg az ember, hogy bizony a gázfeltörésbe beleszippantani halálos lehet. De rájöttek arra is, hogy ennek gyógyászati ereje van, ugyanis ha óvatosan mentek bele, a csípő szintjénél nem mélyebbre, akkor elkezdett bizseregni a lábuk köze, meg is izzadtak azonnal és jó erősen. Ezért is nevezték el gőzlőnek ezeket a gázzal feltelt üregeket. A mofetta kifejezés eredetileg az olaszból származik, sokkal később a román fürdőorvosok hozták be Erdélybe. És ez a nyelvi implantáció jól sikerült, mert a gőzlő csak magyarul érthető, miközben a mofetta sokkal titokzatosabb hangzású, sokkal nemzetközibb, és szakkifejezésnek számít a vulkanológiában.
– Melyik Kovászna legrégebbi mofettája?
– A Bardócz-mofetta volt a legelső Kovásznán, ami tudatosan erre a gyógyászati célra készült, és mai napig eredeti formájában látható. 1885-ben a véletlen műve folytán jött létre, ugyanis Bardócz Áron, miután a lovai elpusztultak az istállóban, tudva a gázfürdő jótékony hatásáról, elhatározta, hogy gőzlőt fog működtetni. Később, az 1900-as évek elején, ettől nem messze megnyílt a Bene-mofetta is, céltudatosan gyógykezelésre megépítve. Mondhatni ezekkel kezdődött el Kovásznán a szakszerű gyógyturizmus, ami kezdetben – modern kifejezéssel szólva – panziórendszerben működött, magánházaknál történő elszállásolással. Később, a hetvenes években kezdtek épülni a szállodák, bővült a Szívkórház és a nyolcvanas évek elején a diktátor tiszteletére a Ceau’-villa, ami szintén rendelkezik fürdőgyógyászatra alkalmas felszereléssel, így mofettával is. Egyik próbatöltésén részt vettem, és volt szerencsém látni annak hibáit.
– Mesélne a diktátor mofettájáról?
– A Ceau’-villa mofettáját a tervezők igyekeztek a legbiztonságosabbra építeni, nehogy a „hőn szeretett” államfő megszédüljön, elessen és belehaljon a széndioxidba. Ezt úgy valósították meg, hogy a medence oldalában elhelyeztek egy turbinát, ami gombnyomásra pillanatok alatt kiszívta a széndioxidot a mofettából. De a technikai alagsor felé emiatt huzat keletkezett, a gáz az alagsorba szivárgott be a mofetta helyett. Próbálták ezt a hibát orvosolni, de ettől függetlenül, bár szép, sosem volt igazán jó az a mofetta, főleg amiatt is, hogy három kilométerről, mesterségesen táplálták.
– Máshol is előfordult, hogy „elrontották” a mofettát?
– Kovásznán volt még a Banu-mofetta, pontosabban egy szekrényajtóval lefödhető parányi üreg, amit korabeli fásszínben alakítottak ki, eredetileg – gondolom – magánhasználatra. Szédületesen ömlött belőle a gáz, amiről annak idején még a német ARD televízió is anyagot készített. Nagyon jól működött, idővel vendégek is jártak oda, aztán a kilencvenegynéhány éves Banu néni halála után, állítólag amerikai pénzből, egész kezelőközpontot hoztak létre az udvaron, szálláshelyekkel, vendéglővel, fürdővel. A mofettát továbbköltöztették, de nem épp jó helyre. Értesüléseim szerint most egy helyi vállalkozó próbál újra lelket lehelni az egykoron virágzónak elképzelt kezdeményezésbe. Sikert kívánok neki!
– Kovászna az a város, ahol az ember gödröt ás, és széndioxidot talál?
– Nem mondhatnám, hogy az egész Kovászna ilyen gázos zóna, és azt sem, hogy ha az ember lefúr, akkor biztosan borvizet talál. Készült a hetvenes évek végén egy geológusi tanulmány, ami kifejti, hogy Kovászna melyik részén tör fel a széndioxid, hol van, borvíz stb. Érdekességként megemlítem, hogy a földalatti sziklarétegek függőleges vagy ferde állása miatt megtörténhet, hogy amíg egy helyen borvízkút van, tőle alig pár méterre már édesvizet találnak. A város főterén például, viszonylag kis területen több, egymástól különböző összetételű és ízű vizet lehet kóstolni.
– Mindenik mofetta egyformán jó? Vagy van, amelyik gyengébb?
– A Dr. Benedek Géza Szívkórházban működik a világ legnagyobb, gyógyászati értelemben használt mofettája. Naponta több mint 600 ember megfordul ott, félórás váltásokban. Mondjuk, azt el kell ismerni, hogy a nagy tömeg megzavarja a gázteret, és nincs olyan erős koncentrátum, mint mondjuk a Bene- vagy Bardócz-mofettában, ahol naponta kb. tízszer kevesebb ember fordul meg. Ám a szívkórház és a dr. Benedek Géza által kidolgozott kovásznai módszer hírneve számos külföldit vonz, és rengeteg példát sorolhatnék, hogy honnan és milyen célból jöttek. Gyógyászaton kívül sok más célra, pl. sportolók edzésére, magashegyi oxigénhiány szimulálására, a vérkör oxigénszintjének színültig telítésére is használható a széndioxid, de a manapság divatos téma, az ún. üvegházhatás modellálására, kutatására is.
– Voltak, akik mesterségesen készítettek mofettát?
– Volt rá precedens. Egyszer jött egy oltyán gyógyvendég a szívkórházba, benyitott hozzám, és előállt a huncut ötletével. Azt mondta, mivel autógyárban dolgozik, ahol védőgáz alatt hegesztenek, annyi palackozott széndioxidot tud hazavinni amennyit csak akar. Kérdezte tőlem, hogy szerintem működne-e, ha otthon egy gödröt ásna, és azt a palackról töltené széndioxiddal? Hát… igyekeztem lebeszélni. Mondtam neki, olyan ez a megoldás, mintha bor helyett alkoholozott, szénából erjesztett löttyöt kóstolgatna, vagy cukorszirupot a hiteles, méhek által gyűjtött méz helyett stb. Alig egy esztendeje, hogy a kovásznai tapasztalatokon felbuzdulva valaki Magyarországon „feltalálta”, sőt szabadalmaztatta a mofetta-csizmát, ami egy olyan légmentesen zárt lábbeliszerű valami, amit palackról töltenek széndioxiddal. Nem tagadhatjuk, a gáznak így is van gyógyhatása, de lokálisan. Minket nem érint ez az eset, nem konkurencia, de a találmány a kovásznai tapasztalatok alapján létrehozott mátraderecskei „testvérmofettánknak” rontja a mítoszát, épp akkor, amikor a magyar betegbiztosítás beleegyezett az ottani gyógykezelés finanszírozásába, a romániai mintát követve.
– Ön szerint megfelelően reklámozzák a mofettákat?
– Az interneten láttam Viagra gázfürdőként is reklámozva. Ez jól hangzik, csakhogy nem etikus orvosi szemszögből nézve. A közelmúltban svájci egyetemisták jártak szakmai gyakorlatra ide, Háromszékre. A tanulmány végén csoportonként tartottak előadásokat. Itt hallottam egy svájci egyetemista hölgy ötletét, mely szerint a kovásznai Pokolsárt (Balta Dracului) Balta Drakula-ként kellene népszerűsíteni a neten. Na, ettől már csak egy lépésre állt az a próbálkozás, hogy a kürtőskalácsot román brandként jegyeztessék. De a pálinkapert is megnyertük…
– Egy zárójeles kérdés, így a végén. Pár hete az erdélyi média zengett arról, hogy kitörhet a Csomád. Ön szerint is megtörténhet ez?
– Volt egy konferencia 2013-ban. A Magyar Földtudományi Szakemberek Világtalálkozóján nemzetközi hírű vulkanológus szaktekintély valóban beszélt arról, hogy a Csomád magmakamrája még forró, sőt szeizmo-tomográfiai úton megalkotott képet is láthattunk erről, de arról, hogy „mük”, székelyek a tűzijátékot még megérhetjük (autonóm Székelyföldünkön), erről nem esett szó. A geológus közismerten ezer vagy millió években gondolkodik, ha múltról vagy jövőről beszél. A román sajtó nyolcas erősségű földrengéssel ijesztgette nézőit a minap, Amerika népét a szupervulkán kitörésével ijesztgetik, Indonéziát cunamival, Nápoly népét pedig a Vezúvval. Ez az utóbbi tényleg nem gyerekjáték, ránk, Európára nézve sem, hát még a tövében! A Pokolsár viszont kitörhet, ahogy már többször is kitört (1835, 1856, 1884, 1984, 1988), viszont ott nem a láva működik, hanem cseppfolyósodott, hideg széndioxid-tartalékok szabadulnak el. Szakállas nemzetközi szakirodalma van a cseppfolyós széndioxidnak, Kína keleti partján pl. az óceán mélyén, egy sziklaüregben cseppfolyósszéndioxid-tó fekszik, mert ez a folyadék sűrűbb a víznél. Nagy Szabolcs Attila / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Harminc évre megoldja a háromszéki szemétproblémát
Beindult a hulladéktároló
Évek óta arra várok, hogy kimondhassam végre a következő mondatot: mától beindult a háromszéki integrált hulladékgazdálkodási rendszer – mondta nem kis megkönnyebbüléssel tegnap Maksán Ambrus József, az intézmény vezetője. Az átadón jelen voltak a megyei és a bukaresti hatóságok képviselői is.
Ambrus József hangsúlyozta: rendkívül fontos, hogy nem csak a begyűjtő központ kezdett el dolgozni, hanem az egész rendszer, hisz – az országban példátlan módon – a megyében „megtartották” a négy regionális begyűjtő céget. Ezek teljes egészében önkormányzati tulajdonban lévő társaságok, amelyek évtizedek óta bizonyítottan magas szintű munkát végeznek, és amelyeknek (is) köszönhetően a működés hosszú távon gazdaságosan fenntartható.
– A működtetést versenytárgyaláson megnyert bihari cégnek, elvben, minden évben lehetősége van a tarifákat újratárgyalni, de ez várhatóan nem okoz majd jelentős árváltozást. Az ár inkább attól fog függni, hogy milyen lerakási díjat határoz meg a minisztérium, aszerint, hogy milyen mértékben csökkentjük a lerakott szemétmennyiséget. Ez 2020-ban az 1995-ös mennyiségnek durván számolva az egyharmada lehet. Ez pedig rajtunk, mindannyiunkon múlik. Ha már otthon szelektíven gyűjtjük a szemetet, ha vigyázunk a biológiailag lebomló anyagokra, akkor keveset fogunk fizetni, ha nem, akkor sokat. Ilyen egyszerű a képlet – mondta el Ambrus József.
Tamás Sándor megyetanácselnök elmondta: a csaknem húszmillió eurós beruházás a megyei önkormányzat legnagyobb projektje. A pénzből 14 millió eurót az Európai Uniótól pályáztak, 3,1 millió eurót a kormány adott, 2,3 millió a megyei tanács önrésze, amely felvállalta az összes település részét.
– Meggyőződésünk, hogy a tiszta környezet gazdag vidéket jelent, ez a beruházás pedig azért fontos, mert szülőföldünk jövőjéről szól. A létesítmény megfelel az európai uniós előírásoknak, a megye nem eurokonform szemétlerakóit bezártuk, ökologizáltuk. A lécfalvi központ a következő 30-40 évre megoldja a szemétproblémát Kovászna megyében – hangsúlyozta Tamás Sándor. Bár van ebben némi „kincstári optimizmus”, a számok vállalhatók akkor is, ha Ambrus József adataival vetjük össze. Az igazgató szerint a tegnap megnyitott első cella – a tervek szerint – kilenc év alatt telik meg, és összesen három cella van. A 27 évnél azonban többet kellene tartania, mert a lerakott szemétmennyiségnek, az uniós normák szerint vagy legalábbis annak mentén, csökkennie kellene.
A létesítményhez gratulált a környezetvédelmi minisztérium államtitkára, az országos környezetvédelmi őrség helyettes főbiztosa és a prefektus is. A 2007-ben elkezdett és 2015-ben átadott lécfalvi Integrált Hulladékkezelő Központhoz, ahol szelektív válogató csarnok, komposztáló tér is található, a hulladékok szortírozására, szállítására, feldolgozására alkalmas speciális járművek is tartoznak. A terület, a központ és az eszközök is a megyei önkormányzat tulajdonában maradnak, üzemeltetője pedig a nagyváradi ECO Bihor kft. Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)