Kortárs vígjátékok Kézdivásárhelyen
Monodrámával nyitnak
Kocsis István Bolyai János estéje című monodrámája nyitja a kézdivásárhelyi Városi Színház októberi műsorát. Kiss László egyéni előadását Kolcsár József rendezésében október 10-én és 11-én 19 órától stúdióelőadásként láthatja a közönség a Vigadó Művelődési Ház színpadán.
Idén újra öt előadást tartalmaz a kézdivásárhelyi színházi bérlet, ezek közül négy kortárs szövegek alapján készül (a tervezett darabokat korábban ismertettük). Az elmúlt évadból továbbra is műsoron marad a Vaknyugat, A pandamacik csodálatos utazása…, a Ketten a neten, a Skandináv lottó, a Bolyai János estéje és A dolgokról egy földi szellemnek című előadás.
A felnőtteknek szóló Gábor Áron-bérletek ára 50 lej, a diákoknak és nyugdíjasoknak szóló kedvezményes bérletek 40 lejbe kerülnek. Harmincnál több bérlet vásárlása esetén a támogatóknak szóló 30 lejes Toldi-bérletet ajánlja a színház a vásárlónak. A 400 lejes Mecénás-bérlet minden előadásra érvényes, az új bemutatók és felújított produkciók mellett a színház által szervezett vendégjátékokat is beleértve. Az új évad bérletei a Vigadó közönségszolgálati irodájában válthatóak ki hétfőtől csütörtökig. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szijjártó: a magyar érdekek védelmében a legkeményebb diplomáciai eszközök is szóba jönnek
A magyar érdekek képviseletében a legkeményebb diplomáciai eszközök használatától sem szabad visszariadni – vélekedett a Krónika című erdélyi magyar napilapban szerdán közölt interjúban Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter.
A miniszter az érdekalapú magyar külpolitika megnyilvánulásaiként említette, hogy Magyarország nem támogatja a horvát csatlakozást a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezethez (OECD), amíg Horvátországban a magyar gazdasági érdekeket sértő, a nemzetközi szabályokat be nem tartó intézkedéseket hoznak, és azt is, hogy az ukrán oktatási törvény miatt világossá tették: valamennyi létező ukrán törekvést azonnal blokkolnak a nemzetközi szervezetekben. Megjegyezte, hasonló okokból ellenezték volna Románia OECD-tagságát is, ha a marosvásárhelyi iskola ügyében nem születik meg a hosszú távú megoldás ígérete.
„Nem szabad szívbajosnak lenni, és véget kellett vetni annak a túlhaladott külpolitikának, amely csak a meghunyászkodást ismerte, és megijedt a konfliktusoktól. A mostani patrióta külpolitika a végletekig hajlandó elmenni az ország, valamint a határainkon kívül élő magyar közösségek megerősítése érdekében” – jelentette ki a miniszter.
Szijjártó Péter szerint az elmúlt hetek eseményei világosan megmutatták Magyarország és Románia egymásrautaltságát. Az egymásrautaltság területei között a két ország gazdasági kapcsolatait és a közös nemzetközi érdekérvényesítést említette. Utóbbira példaként az ukrán oktatási törvény elleni közös fellépést hozta fel.
„Mindkét oldalon leesett a tantusz, hogy a lehetőségeinket, képességeinket, a közelségünket, a bennünket összekötő szálakat nem egymás kárára, hanem egymás javára kell használnunk. Ha ez a racionális belátás végre mindkét ’b’ betűs fővárosban a kormányzati politika legmagasabb szintjére tud emelkedni, akkor az egymásrautaltságban sok mindent el tudunk érni közösen, a két ország és a két kisebbség pedig nagyon sokat profitálhat ebből” – jelentette ki Szijjártó Péter.
Elmondta: a román hatóságok nyitottnak és jóindulatúnak mutatkoztak az erdélyi gazdaságfejlesztési programmal kapcsolatban, miután a magyar fél világossá tette számukra, hogy pontosan azt akarja megvalósítani, mint amit a német állam tesz az Erdélyben maradt szászokkal. A miniszter reményét fejezte ki, hogy mielőbb rendeződik a csíkszeredai és kolozsvári főkonzulátusokon szolgálatot teljesítő magyar diplomaták igazolványainak a kiállítása, és az új csíkszeredai főkonzul is megkapja működési engedélyét. Hozzátette: a kolozsvári magyar kulturális intézet létrehozásához is már csak egy-két utolsó bürokratikus diplomáciai feladat maradt hátra.
“Nem akarok elhamarkodottan kijelenteni semmit, de az érzésem az, hosszú idő után román oldalról most mutatkozik a legnagyobb nyitottság arra, hogy a kapcsolatrendszerünket európai mértékkel is intelligenssé tudjuk alakítani” – fogalmazott a miniszter.
Arra a felvetésre, hogy román véleményformálók előszeretettel igyekeznek összefüggést teremteni a jó magyar-orosz államközi kapcsolatok és a székelyföldi autonómiatörekvések, illetve ezek Budapest általi támogatása között, Szijjártó Péter kijelentette: a magyar kormánynak “kutya kötelessége kiállni” a határokon túl élő magyar nemzeti közösségekért, függetlenül attól, hogy van-e nagyhatalom a szomszédjában.
„Ha rossz lenne a kapcsolatunk Oroszországgal, ugyanígy kiállnánk a nemzeti közösségeinkért. A magyar külpolitika nem a washingtoni, brüsszeli, moszkvai érdekeket képviseli, a magyar külpolitika a magyar érdekeket képviseli. Tudom, nem volt ez mindig így, de amíg én tölthetem be a külügyminiszteri posztot, addig ez biztosan így marad” – jelentette ki Szijjártó Péter. Gazda Árpád / MTI; Erdély.ma

Szeben Megyei Magyar Napok
Október 14-én, szombaton veszi kezdetét a 2017-es, Szeben Megyei Magyar Napok programsorozata. A három hetet felölelő és számos színes programmal körülfont rendezvény, ez alkalommal négy helyszínen várja majd a régió lakóit.
Erzsébetvároson és Nagyszebenben a Medgyesi Gyöngyvirág Néptánccsoport – A táncoló topánka című előadását tekintheti meg a közönség, de Somogyomban is a hagyományőrzés kap majd főszerepet.
Medgyesen a Városi Múzeumba nyíló ,,Medgyes és környéke” című szociófotó kiállítással startol az idei program.
Október 20-án, péntek délelőtt, a nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput társulata a Traube teremben adja elő Moha és Páfrány című bábjátékát, amely kifejezetten az óvódás és kisiskolás gyereket számára szól. Este hét órától a Szigligeti társulat várja a nézőtérbe a közönséget, az Arany János születésének kétszázadik évfordulója alkalmából összeállított, prózai és dalos előadására, a Honnan és hovára, amely egyik legnagyobb magyar költőnk, hullócsillagfutás szerű életébe nyújt betekintést, azt az illúziót hagyva maga után, hogy Arany még ma is velünk él.
Október 21-én, szombaton reggel 10:00 órától, egy rövid kirándulásra hívunk minden kalandvágyót, a Medgyestől alig pár kilométerre lévő Darlacon és Ecelen található középkori templomokba, az ott lévő festett örökségünk, a még fennmaradt Szent László freskók megtekintésére. Mindazok, akik inkább egy kis sportolással töltenék el a délelőttöt, Ping-pong vetélkedőn vehetnek részt, a Romgaz asztalitenisz termében 11:00 órai kezdettel.
A szombati nap kosaras szüreti bállal zárul, az Automechanica rendezvénytermében. A bált a Medgyesi Gyöngyvirág Néptánccsoport csőszei nyitják meg, az egész este tartó jó hangulatról pedig Dj Pici és a Szászcsávási cigányzenekar gondoskodik majd.
Október 22-én, vasárnap 10:00 órától ünnepi Istentiszteletre és az 56’-os forradalomban elhunyak emlékére tartandó, megemlékező koszorúzásra várjuk a medgyesi lakosokat.
A Szeben Megyei Magyar Napok programsorozata városunkban, Földes László Hobo egyéni előadásával zárul, vasárnap este 18:00 órától, a Shuller Ház rendezvénytermében.
Rendezvénysorozatunk összeállításával kulturális örökségünk és őseinktől ránkmaradt hagyományaink megőrzésének fontosságát kívánjuk hangsúlyozni, ezúton is meghívva minden kedves olvasót, a XIX. Szeben Megyei Magyar Napokra. Szórvány.info; Erdély.ma

Hatodik kukoricanap a Sapientián
Agrovilág – mezőgazdaság, vidékfejlesztés, agroturizmus
Szeptember 28-án a Sapientia EMTE marosvásárhelyi kertészmérnöki tanszéke hatodik alkalommal tartott kukoricanapot. Hat vetőmag-forgalmazó cég 30 hibridet mutatott be több mint száz érdeklődőnek, köztük az egyetem diákjainak, tanároknak és a környékbeli gazdáknak.
Dr. Nyárádi Imre-István adjunktus lapunknak elmondta: az egyetem kísérleti parcelláján bemutatták a megfelelő termesztési technológiát, dr. Fazakas Csaba adjunktus a talajtani viszonyokat ismertette. A rendezvény célja elsősorban az, hogy a diákok a gazdák rendelkezésére bocsássák a kukoricatermesztéshez kötődő előző évi kutatásaik eredményeit, ugyanakkor megismerkedjenek azokkal a termesztőkkel, akikkel együttműködhetnek majd az egyetemi tanulmányok elvégzése után. A rendezvény útbaigazító is egyben, hiszen Romániában jelenleg mintegy 300 hibridet ajánlanak a termesztőknek, nehéz tehát választani. Az egyetemi eligazítás ötletet adhat a termesztőnek, hogy a teljesítmény és a típus alapján (szemes vagy silókukorica), valamint a földterület talajtani összetételének figyelembevételével melyiket válassza ahhoz, hogy elérje a megfelelő terméshozamot. A kukoricanap alkalom arra is, hogy a szakterületen érintett szakemberek (APIA, Mezőgazdasági Igazgatóság, Vidékfejlesztési Ügynökség, Növényvédelmi Hivatal stb.) ismertessék a mezőgazdászokkal a pályázati lehetőségeket, a törvénykezést, mindazt, amit tudni kell a szakterületen, és a gazdák kicserélhetik tapasztalataikat. VAJDA GYÖRGY / Népújság (Marosvásárhely)

Bölcs diákok: kulturális sokszínűség, nemzeti értékek versenye
A tavalyi döntőben a Kolozsvári Református Kollégium csapata bútorfestésben is bizonyított
Kulturális sokszínűség címmel szervezi meg a 8. Bölcs diákok országos vetélkedőt 2017. október – 2018. augusztus között a Communitas Alapítvány, az Örökségünk Őrei mozgalom, a BBTE Magyar Biológiai és Ökológiai Intézet, a BBTE Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám Intézet, a BBTE Interdiszciplináris Bio-Nano Tudományok Kutatóintézet, valamint a BBTE Történelem – Filozófia Kar, Magyar Történeti Intézet közreműködésével – jelentették be a vetélkedő tegnapi sajtótájékoztatóján. Nagy-Molnár Tamara és Sólyom Réka programkoordinátorok, a Communitas Alapítvány munkatársai elmondták: a vetélkedő célja, hogy a tanulók saját nemzeti értékeik iránti érdeklődését felkeltsék és fejlesszék az életkorukhoz mérten. Olyan világba tekinthetnek be, amelynek értékei a szép, az eredeti és a gyakorlati tudás, felfedezhetik az egyes tudományágak közötti összefüggéseket a kreatív feladatok, a színes programok által.
– Évről évre arra törekszünk, hogy olyan programokat találjunk ki a diákoknak, amelyek által szívesen tanulnak és szórakozva bővítik az ismereteiteket, olyan interdiszciplináris vetélkedőn, ahol felismerik az egyes tudományágak információi közötti összefüggéseket – mondta Nagy Molnár Tamara programkoordinátor.
A vetélkedő összesen 5 szakaszból áll: három online fordulót szerveznek, ahol a csapatok megmérettetnek, majd ezt követi március 12-én az összesített eredmények közzététele. Az 1–3. forduló összesített eredményei alapján kiválasztott legjobb 10 csapat kerül az elődöntőbe.
– A döntőben az első négy csapat vesz részt. A legjobb csapatok számára egyhetes élménytáborozást szervezünk. Idén is sok érdeklődőre számítunk, tavaly 13 megyéből összesen 108 csapat jelentkezett a vetélkedőre – ismertette a program részleteit Sólyom Réka.
Mihályfalvi Katalin, a vetélkedő feladatlapjainak kidolgozója elmondta: a kulturális sokszínűség téma két évet ölel fel: a 8. Bölcs diák vetélkedőn az egy nemzethez tartozó, viszont jelenleg nem egy ország határain belül élő népcsoportokkal és ezek kultúrájával fognak megismerkedni a diákok. – A második évben pedig olyan kisebbségekkel akarunk foglalkozni a program keretében, amelyek soha nem rendelkeztek önálló országokkal, mint például a katalánok – hangsúlyozta.
Markó Bálint, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese, a Magyar Biológiai és Ökológiai Intézet képviseletében elmondta, azért tartja fontosnak, hogy részt vegyenek a vetélkedő szervezésében, mert ez jó alakalom arra, hogy kapcsolatot építsenek ki a diákokkal még az egyetem előtti oktatásban.
Az interdiszciplináris vetélkedőre 4–5 fős csapatok (három–négy IX–XIII. osztályos diák és egy tanár) jelentkezését várják. Jelentkezni 2017. október 27-ig lehet elektronikus formában a www.bod.communitas.ro honlapján. A benevezés díjtalan.
Molnár-Galaczi Júlia, a Kolozsvári Református Kollégium angoltanára számára ez lesz a negyedik vetélkedő, amelyen részt vesz. – Az iskolásoknak nagy igényük van arra, hogy az iskolai tanuláshoz képest másképp szerezzenek ismereteket. Az iskolában elsajátított és többnyire elméleti megközelítésű tananyag mellett a versenyre való felkészülés gyakorlati jellege mintegy kiegészíti az iskolai tanulást. Másrészt pedig biztosítja az interdiszciplinaritást, amely szintén hasznos lehet a gyermekek számára. A feladatsorokat ugyanis minden évben úgy állítja össze a szervezőbizottság, hogy a különböző tantárgyakban, így például a reáltudományokban való jártasság mellett az irodalommal és a művészettel kapcsolatos tudnivalókat is ötvözze – nyilatkozta a Szabadságnak az angoltanár.
Domokos Boglárka a Kolozsvári Református Kollégium Rucaöröm csapatának tagjaként versenyzett a tavalyi vetélkedőn. – A tudás hatalom. Ki ne hallotta volna Francis Bacon szállóigéjét. Sokszor mondták ezt a tanáraim, ha a tanulásra akartak ösztönözni. Egy idő óta mégis foglalkoztat a kérdés, hogy vajon mi is a tudás? Meg vagyok róla győződve, hogy a tudás fogalma nem csak a fizikai képletek és a matematikai egyenletek megoldásának készségét jelenti. Az ember tudásának ennél többnek kell lennie. Erre tanított meg engem a Bölcs Diákok Országos Szintű Vetélkedő – fogalmazott a versenyző diák. – A csapattagok kiváló együttműködésének köszönhetően igazán értékes perceket töltöttünk egymás társaságában. Összetartás, nevetés, bizalom: e szavak jellemezték a közös munkát. A verseny folyamán mindenki elnyert egy-két szakmai címet a csapaton belül: volt biológusunk, aki nagyon szívesen bogarászott; kémikusunk, akinek olykor füstbe mentek tervei; de elmondhatjuk azt is magunkról, hogy olykor költői énünket is megmutattuk ország-világ előtt – értékelte a közös munkát. – De ahogyan már említettem a tudás mellett nagy hangsúlyt fektettek a szervezők a kreatívitásra, így a művészkuckónk éjjel-nappal üzemelt, így kerültek a karácsonyfára általunk készített díszek, a falra saját alkotásaink vagy akár a „királyi kamra aranykészlete” is az általunk készített „aranyozott” tárgyakkal büszkélkedhet. Így ragadt rá minden résztvevőre a Bölcs diák név, amelynek jelentése az élmények révén óriási többlettel bír a mi körünkben. Bízom benne, hogy a fiatalok érdeklődése biztosítéka lehet e verseny jövőjének, és az itt szerzett tudás által még hatalmasabbak lehetnek, hiszen nem feledhetjük, a tudás hatalom!

Szakmát anyanyelven: csak vagy és?
Minden bizonnyal továbbgondolásra és közös gondolkodásra késztethet(ne) oktatókat, politikusokat, szakmabelieket az a téma, amely felmerült a Kolozsvár Társaság legutóbbi rendezvényén (a Volt egyszer egy egyetem (1945-59) sorozat keretében a Bolyai Tudományegyetem jogászképzésének története) is. Éspedig: anyanyelven kellene-e, lenne-e érdemes valamely szakmát továbbtanulni és elsajátítani a felsőoktatási intézményeken, vagy mindent elsöprő prioritása és előnye van az adott állam nyelvének?
Persze, az említett (szakmainak is mondható) találkozó valójában nem fogalmazta meg, nem is tűzte ki céljául ennek a kérdésnek a megválaszolását, az ötlet inkább csak ismételten felmerült a meghívottak közötti kötetlen és emlékező beszélgetés során. Neves, ismert és elismert jogászok, jogász-politikusok osztották meg a hallgatósággal emlékeiket, saját tapasztalataikat az egyetemi felvételiről, általában az oktatásról a jogi karon, a szakmában való boldogulásról, az anyanyelvű vagy az állam nyelvén történő szakképzés egyénenként megtapasztalt előnyeiről, a magyar és/vagy román szakmai nyelv elsajátításának szükségességéről és fontosságáról.
A rendezvényen részt vett Hajdú Gábor (volt egészségügyi miniszter) és Buzeskó György (nyugalmazott bíró), ők azon kevesek közé tartoznak, akik még magyarul kezdték meg és végezték el jogi tanulmányaikat a Bolyai Tudományegyetemen, amely csak másfél évtizedig működött: a második világháború után alapították meg az egyetemet, amelyen magyar jogi képzés is folyt, és kezdetben még mindenki azt hitte, a romániai magyarság felsőoktatási igényét ez folyamatosan és változatlanul ki fogja elégíteni. Ellenben az 1956-os magyarországi forradalom után egyre inkább lehetett érezni a román állam- és pártvezetés szándékát az egyetem megszüntetésére, majd ez be is következett az 1959-es egyetemegyesítéskor, amikor a Bolyait összevonták a Victor Babes Egyetemmel. Veress Emőd és Kokoly Zsolt jogászok helyesen döntöttek, amikor megjelentették (még tavaly) könyvüket a Jogászképzés a Bolyai Tudományegyetemen 1945-1959 címmel, hiszen értékes fogodzót jelentett a témában, a magyar oktatói és tudományos tevékenység feltárásaban, hogy még sikerült megszólaltatniuk egykori hallgatókat. Újvári Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

Szijjártó Péter a Krónikának: előtérben a patrióta külpolitika, nem szabad szívbajosnak lenni
Magyarország és Románia egyaránt belátta: a képességeiket, a két országot összekötő szálakat nem egymás kárára, hanem egymás javára kell használnia – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, aki szerint pragmatikus együttműködésre van szükség a két ország között. A tárcavezető közölte, a román hatóságok jóindulatúnak mutatkoznak az erdélyi gazdaságfejlesztési programmal kapcsolatban, és ígéretet tettek az új csíkszeredai magyar főkonzul működési engedélyének jóváhagyására.
– A magyar diplomácia az ön mandátuma idején erőteljesen az érdekalapú külpolitikára fekteti a hangsúlyt, ami az ukrán oktatási törvény, illetve a marosvásárhelyi katolikus gimnázium ügyében kinyilvánított határozott álláspontban is megmutatkozott. Meddig hajlandó elmenni Budapest, amikor a magyar érdekek érvényesítéséről van szó?
– A világban zajló gyors és nagy horderejű változások miatt a külpolitika már nem az a kényelmes műfaj, mint volt néhány évvel ezelőtt, amikor a hosszú lefolyású stratégiagyártásról szólt, és a szóbeli jegyzék két hét alatt ért egyik helyről a másikra. A modern kommunikációnak köszönhetően, valamint a világ összeszűkülése és az egyre több konfliktus miatt a külpolitika mára éppen olyan gyors műfajjá – sok esetben harccá – vált, mint a belpolitika. A magyar külpolitikának az a hitvallása, hogy a leghatározottabban képviselnie kell a magyar érdekeket az ország határain kívül történő események alapján, így a legkeményebb diplomáciai eszközök használatától sem szabad megriadni. Ezért kérettem haza konzultációra a nagykövetünket Hollandiából, amikor a nyugat-európai ország budapesti diplomatája egyenlőségjelet tett a terroristák és a magyar kormány motivációi közé. Ez az oka, hogy világossá tettem: amíg Horvátországban a magyar gazdasági érdekeket sértő, a nemzetközi szabályokat be nem tartó események történnek, addig nem támogatjuk a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezethez (OECD) való csatlakozásukat. Hasonló okokból elleneztük volna Románia OECD-tagságát is, ha a marosvásárhelyi iskola ügyében nem születik meg a hosszú távú megoldás ígérete, és ezért tettük egyértelművé azt is, hogy a gyalázatos ukrán oktatási törvény miatt valamennyi létező ukrán érdekeltséget azonnal blokkolunk a nemzetközi szervezetekben. Nem szabad szívbajosnak lenni, és véget kellett vetni annak a túlhaladott külpolitikának, amely csak a meghunyászkodást ismerte, és megijedt a konfliktusoktól. A mostani patrióta külpolitika a végletekig hajlandó elmenni az ország, valamint a határainkon kívül élő magyar közösségek megerősítése érdekében.
– A többnyire feszültnek mondható utóbbi évekhez képest az elmúlt néhány hét során az enyhülés jelei mutatkoznak a magyar–román kapcsolatokban, egy indulatos nyilatkozatháborút követően még a vásárhelyi iskola ügyében is megoldás körvonalazódik. Minek tudható be ez a közeledés? Mennyiben jelenti a mostani elmozdulás az együttműködés beindulását? – Az elmúlt hetek eseményei világosan megmutatták Magyarország és Románia egymásrautaltságát. Millió szál köt össze bennünket a nemzeti közösségeink, a romániai magyarok és a Magyarországon élő románok révén. Mit nevezünk gazdasági egymásrautaltságnak, ha nem azt, hogy a két országnak egy év alatt hétmilliárd eurót meghaladó, dinamikusan növekvő kereskedelmi forgalma van. Olyan térségben élünk, amelyet a nálunk jóval erősebb országok néha pofozógépnek néznek, nem érzékenyek a mi érdekeinkre. A régió országainak észre kell venniük, hogy együttműködés és szoros kapcsolatrendszer nélkül nem tudunk érdeket érvényesíteni nemzetközi téren. Jó példa erre, hogy amióta a Visegrádi Együttműködés minden eddiginél hatékonyabban működik, sokkal erőteljesebb az érdekérvényesítésünk. Egy külső esemény, az ukrán oktatási törvény elfogadása egyaránt érzékenyen érintette Magyarországot és Romániát, és mivel Ukrajnában több mint félmillió román és magyar él, nyilvánvaló, hogy közösen kell fellépnünk. A teljesen értelmetlen, kívülről sokszor nehezen érthető konfliktusok generálása helyett a két ország képes közös sikertörténeteket építeni. Nem akarok nagy szavakat használni, de mindenképpen új dimenziót nyitott Liviu Dragnea román szociáldemokrata pártelnök és Orbán Viktor miniszterelnök, pártelnök két telefonbeszélgetése, majd az azt követő román nyilatkozatok, amelyek világossá tették: a bukaresti kormánynak az a szándéka, hogy megoldja a magyarság számára rendkívül fontos vásárhelyi iskolaügyet. Egyértelmű, hogy sokat tudunk ártani egymásnak, mármost ha ennyit tudunk ártani, akkor legalább ennyit tudunk használni. Mindkét oldalon leesett a tantusz, hogy a lehetőségeinket, képességeinket, a közelségünket, a bennünket összekötő szálakat nem egymás kárára, hanem egymás javára kell használnunk. Ha ez a racionális belátás végre mindkét b betűs fővárosban a kormányzati politika legmagasabb szintjére tud emelkedni, akkor az egymásrautaltságban sok mindent el tudunk érni közösen, a két ország és a két kisebbség pedig nagyon sokat profitálhat ebből.
– Ezek szerint van esély arra, hogy valamikor megnyílhatnak a Magyarország által régóta igényelt marosvásárhelyi és nagyváradi konzuli irodák? Ugyanakkor a román hatóságok nem ellenzik a magyar állam által Erdélyben beindítandó gazdaságfejlesztési programot? – Vannak előrelépések. Miután az erdélyi gazdaságfejlesztési programmal kapcsolatban világossá tettük, hogy pontosan azt akarjuk megvalósítani, mint az erdélyi szászokat támogató német állam, a román hatóságok nyitottnak és jóindulatúnak mutatkoznak. Így október 20-ig ki tudjuk írni a kisvállalkozásoknak, a mezőgazdasági termelőknek szánt pályázatainkat egymilliárd forint értékben. Megegyezés született az autópálya-összeköttetésről, valamint a gázvezetékek 2019-re történő kétirányúsításáról, és nagyon remélem, hogy a csíkszeredai és kolozsvári főkonzulátusainkon szolgálatot teljesítő diplomaták igazolványainak a kiállítása ügyében is átléptük a holtpontot. Ígéretet kaptunk arra, hogy az új csíkszeredai főkonzul is minél előbb megkapja a működési engedélyét. Gyakorlatilag mindenben megállapodtunk a kolozsvári magyar kulturális intézet létrehozásáról, egy-két utolsó bürokratikus diplomáciai feladat maradt hátra. Bízom abban, a románok meg fogják érteni, hogy nem rossz szándékkal akarunk magyar jelenlétet megteremteni. Mindig elmondom nekik: ha új képviseletet, még egy kulturális intézetet akarnak létrehozni, növelni kívánják a diplomatáik számát Magyarországon, semmi probléma, mi örülünk az ő jelenlétüknek. Reméljük, ez a megközelítés előbb-utóbb itt is teret és polgárjogot nyer. Nem akarok elhamarkodottan kijelenteni semmit, de az érzésem az, hosszú idő után román oldalról most mutatkozik a legnagyobb nyitottság arra, hogy a kapcsolatrendszerünket európai mértékkel is intelligenssé tudjuk alakítani.
– Feltételezem, a kétoldalú viszony enyhülésével magyarázható az is, hogy Magyarország szívesen látná a visegrádi országok körében Romániát.
– Idén már négy kétoldalú találkozónk volt Teodor Meleşcanuval, emellett többször váltunk szót különböző események margóján. Sokkal jobb, hogy ennyit beszélünk egymással, az nem volt helyes, hogy eddig nem tettük. A visegrádi országok az európai növekedés motorját adják, a növekedési ütemünk jóval magasabb az európai átlagnál, aminél a román gazdaság gyarapodásának üteme is jóval erősebb. Tehát ha összefogunk, nagyon komoly gazdasági profitra tehetünk szert. A V4 bővítése nincsen napirenden, ugyanakkor egy szoros együttműködés Romániával mindenki számára előnyöket jelenthet. Jó néhány regionális biztonsági kérdést egyformán látunk, pontosan tudjuk például, hogy a Nyugat-Balkán milyen kihatással van erre a térségre: ha ott rend és nyugalom van, akkor pozitív, ha viszont nincs, annak végzetes hatása is lehet. Ezért hívtam meg az EU bővítését hagyományosan és erőteljesen támogató visegrádi, illetve nyugat-balkáni országok ezen a héten Budapesten rendezendő találkozójára a román és a szlovén külügyminisztert is, akikről tudom, hogy támogatják ezt az ügyet. Az a lényeg, hogy minél erősebb legyen a hangunk. A románokkal pragmatikus alapon ezután is együtt fogunk működni, ha olyan külügyi kérdésekről van szó, ami nekünk húsba vágó, legyen szó az ukrán oktatási törvényről vagy az Európai Unió nyugat-balkáni bővítéséről. Különben Ukrajna esetében azért kell határozottan kiállni, mert nemcsak egy már meglévő bajt kell rendezni, hanem meg kell előzni néhány újabbat is, ugyanis az állampolgársági és a nyelvtörvény tervezett módosítása a létében fenyegetné a kárpátaljai magyar nyilvánosságot és a közösséget. Mivel ugyanez érvényes a Cernăuți megyében és környékén élő román kisebbségre is, Bukarest átérzi ezt a problémát, ezért pragmatikusan együtt kell működnünk.
– Román politikusok és véleményformálók előszeretettel igyekeznek összefüggést teremteni a jó magyar–orosz államközi kapcsolatok és a székelyföldi autonómiatörekvések, illetve ezek Budapest általi támogatása között. Mi a véleménye ezekről a spekulációkról?
– Míg világ a világ, mindig lesznek olyan percepciók, olyan szellemek, amelyek ellen harcolni kell. Persze az ember nem tudja, ilyenkor komolyan kezdje-e fejtegetni, hogy ez nincs így, vagy egyszerűen intézze el azzal, hogy bolond lyukból bolond szél fúj. Egy kormánynak kutya kötelessége kiállni a határokon túl élő nemzeti közösségekért függetlenül attól, hogy van-e nagyhatalom a szomszédban. Mi nem azért állunk ki a magyarokért a Felvidéken, Kárpátalján, a Vajdaságban, Erdélyben, a Székelyföldön, mert van egy pragmatikusnak mondható kapcsolatunk az oroszokkal a kölcsönös tisztelet alapján, hanem mert ez a kötelességünk. Ha rossz lenne a kapcsolatunk Oroszországgal, ugyanígy kiállnánk a nemzeti közösségeinkért. A magyar külpolitika nem a washingtoni, brüsszeli, moszkvai érdekeket képviseli, a magyar külpolitika a magyar érdekeket képviseli. Tudom, nem volt ez mindig így, de amíg én tölthetem be a külügyminiszteri posztot, addig ez biztosan így marad. Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

A nemzet mártírja – Szacsvay Imre emlékülés az Országházban
A Magyar Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatósága 2017. október 6-án emlékülést rendezett az Országház Delegációs termében. A konferencia a 2015 októberében indult Az 1848–49. évi országgyűlés mártírjai emlékkonferencia folytatásaként Szacsvay Imre országgyűlési képviselő, a képviselőház jegyzője, az 1848-49-es szabadságharc vértanúja számára kívánt emléket állítani.
A megjelenteket Bellavics István köszöntötte. Az Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatóságának vezetője kiemelte, hogy külön feladatnak tartják az országgyűlés történetének feldolgozását, konferencia sorozat által, amelynek előadás anyagát utólag publikálják is. Elmondta, hogy az idei rendezvény több szempontból is különleges, hiszen az Országház Delegációs termét helyreállították, Szacsvay Imre pedig az egyedüli volt, aki a népképviseleti Országgyűlésben végzett munkájáért kapta a halálbüntetést, ugyanakkor a 2000. október 24-én kialakított Szacsvay terem, megemlékezési ponttal bővül.
A konferenciát Hiller István, a magyar Országgyűlés alelnöke nyitotta meg. Feltette a kérdést Mi tart össze egy nemzetet? Erre válaszolva kiemelte, hogy az ilyen megemlékezések mélyítik a nemzeti összetartozást, illetve örvendetes hogy az, amit 1999-től az országgyűlés jegyzői elkezdtek ma is több szálon tovább folytatódik.
Az előző évi konferencia előadásaiból létrejött Az első népképviseleti országgyűlés mártírjai: gróf Batthyány Lajos című tanulmánykötetet Velkey Ferenc, a debreceni egyetem docense mutatta be. Ezután Erdődy Gábor, a budapesti ELTE egyetemi tanára, a konferencia levezető elnöke vette át a szót ismertetve a Szacsvay-kutatás mai helyzetét.
Az első előadó Melkovics Tamás egyetemi tanársegéd (ELTE) A bihari „kis Kossuth” címmel tartott előadást. Ebben összehasonlította Kossuth és Szacsvay pályáját, elhelyezve azt a reformkori politikai kontextusban.
Kedves Gyula az Országgyűlési Múzeum szakmai vezetője, Nagyváradról a képviselőházba, avagy választások új tartalommal a régi formák között címmel értekezett. Ebben elemezte azt a hat hetes időszakot, amely alatt a képviselőválasztások végbementek, mivel ezek sorsdöntőnek bizonyultak Szacsvay életében. Aláhúzta, hogy a magyar történelemben először választottak olyan képviselőket, akik maguk dönthettek és nem kaptak előzetes megbízást senkitől.
Pelyach István szegedi egyetemi tanár, előadásának címe Szacsvay Imre a népképviseleti országgyűlés képviselőházában volt. Ebben ismertette Szacsvay képviselői tevékenységét és elhelyezte őt az 1848-1849-es időszak politikai palettáján.
A konferencia szünetében az Országház Szacsvay Imréről elnevezett termében közösen emlékeztek meg a vértanúról. Beszédében Szabó Ottó, a Jegyzői Iroda nyugalmazott vezetője, kitért a 2000. október 24-i kezdetekre és a Szacsvay kultusz előrehaladására. Örömmel újságolta, hogy 2017. október 6-tól ebben a teremben egy állandó Szacsvay emlékpont jött létre, amelynek fő ékessége, a Magyar Nemzeti Múzeumtól áthelyezett Szacsvay Imre eredeti biedermeier íróasztala, amelyen a Függetlenségi Nyilatkozatot is fogalmazta. Szacsvay Imre megható búcsúlevelét Szacsvay László, a Nemzet Színésze olvasta fel.
Az emlékülés második részét Dobszay Tamás egyetemi tanár (ELTE) Jegyzők a képviselőházban – az 1848-1849-es képviselőház szerkezete és működése előadása nyitotta meg. Ebben hangsúlyozta, hogy számos változás volt a törvényjavaslatok tárgyalási módjában, majd részletesen ismertette a jegyzők feladatait, amely az előző ülés jegyzőkönyvének felolvasásával kezdődött és az aktuális ülés jegyzőkönyvének hitelesítésével zárult.
Hermann Róbert egyetemi tanár (Károli Gáspár Református Egyetem) bemutatta az utat, amely a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadásához vezetett, ismertetve annak jelentőségét. Eloszlatta azt a tévhitet, hogy a magyarok lázadok, lennének, mert a törvénysértések és a béketárgyalások sikertelensége vezetett oda, hogy a magyarok kénytelenek elkezdeni az önvédelmi harcot, amely rövid idő után szabadságharccá fejlődött. Aláhúzta, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat se nem ártott, se nem használt, azt pedig, hogy mennyire volt jogszerű értelmetlen felvetni, hiszen a helyzet a bécsi udvar általi folyamatos törvénysértések miatt alakult ki.
Végül Fleisz János nagyváradi egyetemi tanár, Szacsvay-kutató tartotta meg vetített képes előadását Nagyvárad mártírja – Szacsvay Imre emlékezete címmel. Ebben kitért a 150 éves nagyváradi Szacsvay kultusz fő eseményeire, kezdve a szoborra való gyűjtéssel, majd a Szacsvay-szobor 1907. március 15-i felállításával, annak 1937-1938-as lebontásával, illetve 1942. májusi visszaállításával. Ezután bemutatta a Szacsvay ábrázolásokat, relikviákat, nagyváradi emlékhelyeit.
Kiemelte, hogy Szacsvay Imre emlékének ápolásában 1989 után előnyős változás állt be, szobra a március 15-i és október 6-i nagyváradi, bihari megemlékezések fő színterévé vált, eleinte nagy tömegek részvételével. A kedvező fordulat azonban 1999-ben történt, amikor a vértanú kivégzésének 150. évfordulóján nagyszabású rendezvényt szerveztek Nagyváradon. 2000. október 24-én a Magyar Országgyűlés jegyzői kara kezdeményezésére, Szabó Ottó főosztályvezető szervezésében első alkalommal rendeztek Budapesten Szacsvay Imre emléknapot. 2011-ig összesen 11 alkalommal került sor a közös főhajtásra, évente váltakozó helyszínnel Nagyváradon és Budapesten. Ezekkel, illetve a megjelent három kötettel, főleg Fleisz János Egy tollvonás volt a bűne. Szacsvay Imre az Országgyűlés vértanú jegyzője, Budapesten 2009-ben megjelent monográfiájával sokat sikerült pótolni az elmaradásból, de maradt még adósság bőven, hiszen például Nagyvárad több mint 800 utcájából Szacsvayról ma sincs utca elnevezve.
Ha politikai okokból a közös emlékezések abba is maradtak, más vonalakon a Szacsvay kultusz tovább folytatódott. Ilyen a parlamentben az emlékülés, de ilyen volt például Nagyváradon, már 2011 szeptemberében, amikor a Coşbuc Általános Iskola felvette a Szacsvay Imre nevet, vagy 2014 márciusában a Biharsályiban felavatott Szacsvay Imre mellszobor, illetve legutóbb a nagyváradi Szacsvay szobor felújítása. Az értekezés végén elhangzott: „Remélhetőleg, mindaz, ami az utóbbi több mint tizennyolc évben történt, valamint a megjelent kötetek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy Szacsvay Imre megkapja méltó helyét nemzetünk nagyjai között, hiszen Szacsvay szabadság- és hazaszeretete a legtisztább példamutatás, amelynek mindig ott kell élnie az utódok emlékezetében”. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Két vendégelőadás jön a táncműhelyhez
Kun Attila koreográfus két előadását is láthatja az udvarhelyi közönség október közepén, a Ki vagy te, kortárs tánc? és a Peregrinusok előadásokra már kaphatók a jegyek.
A Művelődési Ház stúdióterében október 18-án, szerdán 19 órakor látható a Közép-Európa Táncszínház produkciója, a Ki vagy te, kortárs tánc? című táncismereti előadás. Az előadásban részletek láthatók a Közép-Európa Táncszínház emblematikus előadásaiból – Horda, Tiszta föld, Tánc-Tér-Képek, Vándornaplók –, amelyeket narratív táncismereti részek kötnek össze.
A társulat tagjai a sokéves oktatói tudásukat, és a színházi nevelési programjaik során szerzett tapasztalataikat is felhasználták az előadás létrehozásakor. Előadják Jakab Zsanett, Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Nagy Csaba Mátyás, Dunai Bettina, Kovács Péter, Kun Attila, Mádi László és Wéninger Dalma. A jegyek ára diákoknak, nyugdíjasoknak 10 lej, felnőtteknek 15 lej.
Másnap, október 19-én a Peregrinusok című előadást adja elő Horváth Adrienn, Hargitai Mariann, Jakab Zsanett, Mádi László, Kovács Péter, Dunai Bettina, Nagy Csaba Mátyás, Füzesi Csongor és Nyeste Adrienn, ez az előadás is 19 órától kezdődik és szintén Kun Attila a koreográfusa. A helyszín ezúttal a Művelődési Ház nagyterme lesz, a jegyek ára diákoknak, nyugdíjasoknak 15 lej, felnőtteknek 20 lej. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Semjén Zsolt: Magyarország most már erős ország
Magyarország most már erős ország anyagi értelemben, büszkeségében és nemzeti öntudatában is – jelentette ki Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes csütörtökön Szatmárnémetiben, a magyar kormány támogatásával felújított Szent Alajos Konviktus átadásán.
Semjén Zsolt a 94 millió forintból felújított katolikus bentlakásos diákotthon átadásán azt mondta, Magyarország és a magyar állam már nemcsak felelősséget érez, hanem – az új alaptörvényben leírtak szerint – felelősséget visel minden magyarért, bárhol él a világon.
Jelen esetben a konviktus támogatása tehát nem „valamilyen kegygyakorlás vagy jótett”, hanem ez a magyar állam kötelessége – hangsúlyozta a kormányfőhelyettes.
A magyar állam minden magyarnak az állama – rögzítette beszédében Semjén Zsolt. Mint elmondta, nem szereti a határon túli magyar vagy a külhoni magyar kifejezéseket, mivel – mint mondta – minden magyar ugyanahhoz a nemzethez tartozik, az állam pedig ugyanúgy támogat minden magyart, éljen akár Szatmár vagy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében.
Egy pénzügyi támogatás odaítélésénél természetesen mások például a technikai feltételek egy magyarországi vagy egy szatmárnémeti iskola esetében, az állam kötelessége azonban mindkét intézménynél ugyanaz – mondta Semjén Zsolt.
Beszédében úgy vélekedett, a történelem bizonyítja az egyházi iskolák „fölényét”, a Kárpát-medencében előbb volt egyházi mint állami iskola, az előbbi intézmények így gyakorlatilag végigkísérik a magyar történelmet. Ennek ellenére a szocializmus idején mindössze fél tucat egyházi iskola működhetett Magyarországon, az itt tanuló gyerekek száma töredéke volt az államiban tanulóknak.
A rendszerváltozás azonban megmutatta, hogy az élet „hatalmi posztjain” – politika, gazdaság, tudomány és művészet – feltűnően nagy számban vannak azok a diákok, akik például a bencésekhez, a piaristákhoz, a ferencesekhez és később a jezsuitákhoz jártak tanulni – mondta Semjén Zsolt, megjegyezve, hogy még az elnyomás idején is különleges szellemiséget adott a tanulóknak az egyházi intézményekben átadott tudás és azok lelki megtartó ereje.
A Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumhoz tartozó, Szent Alajos jezsuita szerzetesről elnevezett konviktust 1997-ben építették, első tanévében 120 tanuló számára biztosított bentlakási lehetőséget. A jelenleg 108 férőhelyes kollégium kétszintes épülete a felújítás során új homlokzatot kapott, modernizálták a konyhai gépparkját, felújították folyosóit és a belső tereit, kicserélték a szobák padlóburkolatát, a külső nyílászárókat, valamint új bútorzatot vásároltak a szobákba.
A felújított épületet Schönberger Jenő szatmári római katolikus püspök áldotta meg. Az eseményen részt vett Grezsa István, a Miniszterelnökség Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja együttműködésének és összehangolt fejlesztési feladatainak kormányzati koordinációjáért felelős kormánybiztosa, Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti RMDSZ-es polgármestere, Pataki Csaba, a Szatmár Megyei Tanács elnöke, valamint a megyei tanfelügyelőség képviselői is. MTI; Erdély.ma

Új lendületben az ötvösdi magyarság
Szeptember végén egy 17 személyből álló ötvösdi delegáció, Patik Izabella helyi tanácsos vezetésével, meglátogatta Nyírtura községet (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Magyarország), a jövendőbeli testvértelepülést. A két település között tavasszal megvolt már az első találkozó, amikor a nyírturai vendégeket fogadták Ötvösdön, és abban egyeztek ki, hogy tartalommal és közös rendezvényekkel töltik ki az újonnan kialakított kapcsolatot a két település között.
Mikó Gábor, nyírturai polgármester házi készítésű ínyencségekkel fogadta vendégeit, majd a településen éppen zajló Őszi kavalkád rendezvényre kísérte el. Örömmel nézték végig az idősek klubja által készített előadást, majd az ezt követő Irigy Hónaljmirígy-koncertet. Három ötvösdi ügyes szakács asszony benevezett a sütemény versenyre. Mindhárman, Bénák Ilona, Miroi Edit és Bálint Katalin, különdíjban részesültek.
Az estét közös kikapcsolódással zárták a nyírpazonyi vendéglőben, ahol Mikó Gábor polgármester ünnepélyesen üdvözölte vendégeit, majd Kulcsár Ilona tanítónő és Patik Izabella átadták a helyieknek szánt ajándékokat. A vacsorát élő zene mellett fogyasztották, majd a résztvevők betöltötték a táncparkettát.
Másnap a delegáció meglátogatta a község fontosabb intézményeit. A szépen berendezett es felszerelt tanintézmények lenyűgözték az ötvösdi vendégeket. Ezek után a frissen felújított idősek otthonába látogattak el, ahol a házigazdák kávéval és üdítővel várták vendégeiket. A polgármesteri hivatal volt az utolsó meglátogatott intézmény.
Búcsúzkodás előtt a helyiek rengeteg ajándékkal lepték meg az ötvösdi vendégeket. 10 doboz és két nagy zacskó, adományokból összegyűjtött plüss macikat, játékokat és könyveket adtak át, amit az ötvösdi óvodának is iskolának szántak. Mindezek mellett, a Nyírturai Polgármesteri Hivatal jóvoltából a Bethlen Gábor Alapítvány támogatásával egy új vetítővel, vetítővászonnal és hangfalakkal gazdagodott az Ötvösdi Iskola és Óvoda.
A mikrobusz szinte kicsinek bizonyult, így az ötvösdi lakosok ölben vitték haza a sok adományt.
Hétfő reggel nagy meglepetés várta a gyermekeket, hiszen rengetek új játékra és könyvekre találtak az osztályteremben.
A Nyírturai látogatás nagy lendületet adott az ötvösdieknek. Patik Izabella helyi tanácsos így nyilatkozott: „A nyírturai kiruccanás az ötvösdi lakosoknak nagyon fontos volt. Elsősorban nagyon jó volt megismerkedni új emberekkel, hasznos volt látni más hagyományokat és ami nagyon értékes volt véleményem szerint, az, hogy megláttuk, mások hogyan fognak össze, annak érdekében, hogy egy szép, fejlődő faluban éljenek. Szerintem mindannyian érzékeltük azt, hogy mennyire fontos egy összetartó csapat, amelyik a közösség érdekében tevékenykedik.”
A kirándulás óta, Ötvösd változásokon ment át. Három ügyes fiatalember, önszántából feltakarította a kultúrotthon udvarát, így a búcsúi bál barátságosabb helyszínen lesz megrendezve. Ugyanakkor múlt szombaton egy nagy csapat, kb. 30 személy, összefogott annak érdekében, hogy a temetőt kitisztítsa. Ott voltak fiatalok és idősek, ki mivel tudott, kapával, fejszével, fűnyíróval, reggeltől délutánig dolgoztak, annak érdekében, hogy a temetőt szebbé tegyék. Szombaton folytatják a temető takarítást, reggel 9 órakor a temető előtt van a találkozás, a szervezők minden segítő kezet szívesen fogadnak!
„Számomra hihetetlen ez a lendület és összetartás. Úgy érzem, a falubelieknek szükségük volt kimozdulni és, ami a legfontosabb szükség volt látni, hogy többet is tehetünk közösségünkért, és nem kell megelégednünk a kevéssel. Úgy érzem, kialakult egy jó csapat, és remélem, ez a lendület megmarad. ”
A testvértelepülési kapcsolat kialakítása a Temes Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács és a magyarországi Kereszténydemokrata Néppárt ifjúsági szervezetének az együttműködése révén jött létre, a program Magyarország Kormánya, a Bethlen Gábor Alapítvány által és az RMDSZ támogatásával valósult meg. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

Példaértékű emberi sors: Puskás Attila útjai és ösvényei
Kolozsvár szülőttének, Puskás Attilának Utak és ösvények – Erdélyi magyar sors című könyvét mutatták be kedden délután Kolozsváron, a Gaudeamus Könyvesboltban. A biológus végzettségű, irodalom iránt vonzodó, az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal való szimpatizálása miatt meghurcolt Puskás Attila nyolcvanhat évesen látogatott haza szülővárosába, és hozta el a Kolozsváron sokak által ismert, hagyományaihoz, hitéhez és nemzetéhez ragaszkodó családja történetét megörőkítő kötetét „ajándékba”. Mozaikszerűen összeálló családtörténete betekintést nyújt egy olyan erdélyi, polgári értelmiségi családnak az életébe, amelybe Puskás Attila beleszületett és felnőtt, s amelynek értékrendjét mai napig vallja. Éppen ezért a Puskás-családot évtizedeken keresztül megfigyelte a Szekuritáté, és apától fiúig meghurcolták őket.
Puskás Attila Utak és ösvények –Erdélyi magyar sors című könyvét mutatták be kedden délután Kolozsváron, a Gaudeamus Könyvesboltban. Az esemény október 23-a, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulója közeledtével különösen időszerű volt, hiszen a biológus végzettségű Puskás Attilát és öccsét, Csabát annak idején sok más tásukkal együtt a kommunista hatóságok kegyetlenül meghurcolták. Köszöntőjében Weghofer Erna Aletta, a Gaudeamus Könyvesbolt vezetője arra figyelmeztetett, hogy eltűnőben az ötvenhatosok nemzedéke, ezért is fontos, hogy emléküket folyamatosan éltesse az utókor.
A kötet tartalmának nagy része korábban a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Háromszék című napilapban már napvilágot látott, szerzője pedig valójában nem (ön)életrajzot írt – nyolcvanhat éves kora ellenére ma is dolgozik, mi több, számítógépen „veti papírra” munkáit – , hanem különböző életkorok jelzéseit közvetíti az olvasók felé – mondta felvezetőjében Benkő Levente. A történész-újságjró szerzővel folytatott beszélgetéséből kiderült, hogy az 1931-ben Kolozsváron született Puskás Attila 1954-ben hagyta el a kincses várost, miután a Bolyai Tudományegyetem természetrajz karán elvégezte felsőfokú tanulmányait. Irodalmat kedvelő és a versírást is művelő biológia tanárként kezdte pályafutását a Magyar Autonóm Tartomány Csík rajonjában, Csíkszépvízen, ahonnan egy év múlva a csíkszeredai (ma Márton Áron) gimnáziumban tanított három évig. Innen politikai okokból kénytelen volt kérni áthelyezését Csíkdánfalvára, ahol 1959. május 12-én letartóztatta a Szekuritáté.
Az 1956-os események nyomán kimutatott érzelmei, a forradalom és szabadságharc melletti nyilvános kiállása, „a verselő diákjaival” való kapcsolatai mind terhelő bizonyítékot jelentettek a kommunista hatóságok számára. A csíkszeredai tanár-diák koncepciós perben, az ún. Puskás-csoport fővádlottjaként húsz, illetve pusz tíz év szabadságvesztéssel sújtották. Huszonnyolc évesen harminc esztendő rabságot szabtak ki számára, mindvégig Szamosújváron tartották fogva, 1964. augusztus 3-án általános közkegyelemmel szabadult.
A Puskás-családot folyamatosan megfigyelés alatt tartották a kommunista hatóságok: már az édesapát, Puskás Lajos történészt és műfordítót, a kolozsvári Zágoni Mikes Kelemen római katolikus gimnázium latin-történelem szakos közkedvelt tanárát meghurcolták. Négy gyermeke közül Attila, Csaba és Árpád állandóan a Szekuritáté megfigyelése alatt voltak. Az 1956-os események nyomán Csaba öccsét, gyimesfelsőloki tanárt úgyszintén letartóztatták 1959-ben, és tizennyolc évre ítélték, 1964-es kiszabadulásáig a peripravai kényszermunkatáborban tartották fogva. Puskás Attila kötetében olvasható végelszámolásában megállapítja: összességében a család „nyilvántartására” a román állam 29 összeállított dossziéban 4531 lapot pazarolt el, 54 besúgót foglalkoztatott 39 szekus tiszt hadnagytól ezredesig, ám – mint vallja – megtörni egyiküket sem tudták.
A könyvesbolti találkozón levetítették a Xantus Film Produkció Fény a végeken dokumentumfilm-sorozatának A Puskás-csoportcímű alkotását. A közönség ebből részletesebben megismerhette Puskás Attila és „verselő diákjainak” szomorú történetét, letartóztatásuk okait és körülményeit. Ugyanakkor tudomást szerezhetett arról, miként lehetett túlélni azokat a szekusoktól és besúgóktól nyüzsgő zavaros, viharos időket anélkül, hogy „elárulták”, feladták volna önmagukat. Puskás Attila meghurcoltatása legnehezebb pillanataiban sem tört meg, a rácsok mögött is versekben megtestesülő – ezekből néhányat a jelenlévők meg is hallgathattak – erős hite tartották benne a lelket s az emberséget.
A rendezvényen megjelent kortársai, egykori évfolyamtársak, cimborák és hozzátartozók hangulatosan elevenítették fel régi közös kolozsvári emlékeiket. Ezekből kiderült, hogy a biztonsági szervek által „Şahistul” (Sakkozó) fedőnévvel számon tartott Puskás Attila nemcsak emberként és tanárként, hanem biológusként és tudománytörténeti kutatóként is maradandót alkotott. Pályatársa, Uray Zoltán hozzászólásában külön kiemelte Puskás Attilának ezt az „arcát”, emlékeztetve arra, hogy az évek során számos, biológusi tanulmányaihoz kapcsolodó értékes tudománynépszerűsítő szakkönyvet tett le az asztalra. A rendszerváltás után több (köztük a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztje) kitüntetéssel ismerték el társadalmi, szakmai és politikai tevékenységét. ÖRDÖG I. BÉLA, PAPP ANNAMÁRIA / Szabadság (Kolozsvár)

Átadták Bencze Mihály iskolaigazgatónak az Európai Polgár Díjat
Átadták szerdán Brüsszelben Bencze Mihály bukaresti iskolaigazgatónak, a Nemzetközi Magyar Matematikaverseny alapítójának az Európai Polgár Díjat, amelyre Tőkés László EP-képviselő terjesztette fel.
Az Európai Parlament olyan személyeknek vagy egyesületeknek adja át minden évben az elismerést, akik/amelyek határokon átnyúló vagy nemzetek közötti kulturális együttműködéssel járó tevékenységeik során kivételes teljesítményeket mutattak fel, nagymértékben hozzájárulva az európai szellemiség megerősítéséhez. Jelölést benyújtani kizárólag a parlament tagjai jogosultak, képviselőként évente egyet-egyet. A díj odaítélésével felhatalmazott testület az Európai Polgári Díj kuratóriuma. A földrajzi és a nemek közötti egyensúly elvének figyelembe vételével a testület legfeljebb ötven jelöltet választ ki a javasoltak közül minden évben. Idén Tőkés László és Bocskor Andrea fideszes képviselők Bencze Mihály négyfalusi (Brassó megye) születésű matematikatanárt, a bukaresti Ady Endre Líceum igazgatóját jelölték. Tőkés László közleménye szerint a jeles közéleti ember – költő, szakíró, szerkesztő és könyvkiadó –, aki az 1989-es változásokban is aktív szerepet vállalt, huszonöt évvel ezelőtt alapította meg az Erdélyi Magyar Matematikaversenyt, majd egy évvel később ezt az egész Kárpát-medencére továbbterjesztve létrehozta a Nemzetközi Magyar Matematikaversenyt. Ennek fő célja a matematikában tehetséges diákok felfedezése és képességeiknek fejlesztése.
„Ily módon a verseny egyben a tudásalapú társadalom és a kisebbségi magyarság ügyét is szolgálja; ezen túlmenően a határok fölötti békés nemzetegyesítést is elősegíti. Idén a nemzetközi verseny atyját a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki” – emlékeztet az EP-képviselő. Az Európai Parlament brüsszeli székhelyén szerdán megtartott díjátadó ünnepségen a Nemzetközi Magyar Matematikaverseny alapítójának kitüntetése mellett Cristian Pantazit, a bukaresti Hotnews hírportál főszerkesztőjét is díjazták, Monica Macovei román konzervatív képviselő felterjesztésére. Az ünnepségen Sylvie Guillaume, a díj kuratóriumának elnöke, az EP tájékoztatási politikájáért és a polgárokkal fenntartott kapcsolatokért felelős alelnöke köszöntötte a díjazottakat. Az előző években Tőkés László kezdeményezésére az Európai Polgári Díjat Smaranda Enache emberjogi harcos (2011), Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke (2012) és Nyisztor Ilona csángó népdalénekes (2013) is megkapták. Krónika (Kolozsvár)

Létezésünk a dokumentumfilmek tükrében – Interjú Kató Csillával az Astra filmfesztivál idei kiadásáról
Hét napon keresztül összesen 100 alkotást, a leginnovatívabb techikákkal készült dokumentumfilmeket, a világ 30 országából érkezett produkciókat tekinthet meg a közönség az október 16. és 22. között tartandó nagyszebeni Astra filmfesztiválon. A szemléről Kató Csilla művészeti igazgató beszélt a Krónikának.
– Huszonnegyedik kiadásához érkezett az elsősorban dokumentumfilmeket felsorakoztató nagyszebeni Astra fesztivál, amelynek idei kiadása október 16. és 22. között várja a nézőket. Hogyan összegezné a tiszteletre méltó kort megért rendezvény majdnem negyed évszázadát? – A fesztivál immár 24 éve nyújt kiváló alkalmat arra, hogy a világgal folytatott párbeszédünket finomítsuk, élesítsük, reflektáljunk mindarra, ami körülvesz bennünket.
Segít megérteni, mit jelent számunkra – az egyén, közösség számára az emberi egzisztencia itt és most. A vetítendő filmek, amelyeknek a szerzői többéves munkával ásnak le egy bennünket is érintő téma mélyére, valamiképpen a létezésünk kérdéseire világítanak rá. Ha arra gondolunk, hogy a fesztivál hét napján száz filmet láthatnak a nézők, akik a vetítések után párbeszédet folytathatnak a filmek alkotóival, a rendezvény rendkívül intenzív élményt nyújt.
A következő tematikus blokkokba csoportosítottuk a vetítésre kerülő produkciókat: Nyomás alatt/Under Pressure, A széllel szemben/Against the Odds, Családi variánsok/Familyscapes, Felnőni/Growing Up, A jövő most van/Future is Now, A dokumentumfilm nagyjai/Voices of Documentary, Elveszett illúziók/The Look of Delusion, Felélesztett rítusok/Rites Revisited, Mások országában/In Someone Else’s Country, Az igazság utáni korszak /Post-Truth, Identitáskérdések/The Question of Identity. – Az Astra idei mottója a valóság és virtuális valóság közti összetett kapcsolatra utal. Miként mutatkozik meg a téma a programban, illetve mire szeretné felhívni ezáltal a figyelmet a rendezvény? – Két dologra hívja fel a figyelmet a mottó. Egyrészt arra, hogy amiként a játékfilm, úgy a dokumentumfilm sem képezi le a valóságot. Bár a dokumentumfilm esetében leginkább a valós életről, valós személyekről készített felvételekkel van dolgunk, mégiscsak a vágószobában megkonstruált termékről van szó, így a nézőnek rendkívül résen kell lennie, amikor filmet néz, hogy mit fogad el igaznak, valóságalapúnak, és mit nem. Amint azt például a Letartóztatott független mokumentumfilm/Mockumentary Under Arrest című, a belga független filmes, Ruben Vermeesch október 21-i előadásából megtudhatjuk, igencsak népszerű a hamis dokumentumfilmek készítése is manapság.
Másrészt a mottó arra hívja a figyelmet, hogy Romániában az Astra az a szemle, ahol a leghaladóbb technológiákkal készített dokumentumfilm-felhozatallal találkozhatnak a nézők. Ezek az alkotások, amelyeket a Jövő most van elnevezésű szekcióban láthat a közönség, virtuális valóság (VR)-technikával készültek, 360 fokos kamerákkal vették fel őket, full dome formátumúak.
– Mit emelne ki a fesztivál gazdag, hazai és külföldi filmújdonságokat, koncerteket, járulékos fesztiválprogramokat kínáló idei felhozatalából?
– Az egyik meglepetés egy rendhagyó filmpremier lesz október 20-án este. Egy 35 évvel ezelőtt készült, a cenzúra által betiltott, csodával határos módon megmenekült filmkópián megmaradt, kiváló román fikciós film, a Szivárványléggömbök hivatalos bemutatójára kerül sor a szerzők jelenlétében. A film szereplőinek nagy része amatőr színész, a dokumentarista megközelítés sok más eszközét is felhasználó alkotás mára kordokumentum is. A film rendezője az Ausztráliában élő Demián József, aki a Román Televízió magyar adásának egykori szerkesztőjeként-bemondójaként ismert Józsa Erika férje.
– Hány alkotást neveztek be a fesztiválra, és milyen szempontok szerint válogatták ki a dokumentumfilmeket, amiket levetítenek a közönségnek? A korábbi tapasztalatok szerint mennyire növekszik vagy stagnál az érdeklődés a műfaj iránt?
– 2000 beküldött filmből 100 került be a végső válogatásba. Az összesen harminc országból érkezett produkciók 50 ország valóságát tárják fel. A kiválogatott filmek fele 5 versenyprogramban 20000 eurós értékű díjakért versenyez. A dokumentumfilm – itt természetesen nem arra a televíziós műfajra gondolok, amit a kereskedelmi adókon láthatunk (Discovery, National Geographic), hanem a szerzői, egész estés dokumentumfilmre, ami a fesztiválunk programjának alapját képezi – egyre nagyobb közönségsikernek örvend. Nemcsak a mi szemlénken, de világszerte is.
– Az Astra a fiatal nézőkre is összpontosít, diákoknak szóló filmek, rendezvények is szerepelnek a programban. Milyenek a korábbi tapasztalatok, mennyire sikerül az ifjúságot bevonni a filmművészet vonzáskörébe ezekkel a programokkal?
– Itt két dologról beszélnék. Egyrészt létezik a diákoknak szóló fesztivál a fesztiválban: 9 éves immár az Astra Film Junior, ami rendkívül népszerű (a tavaly 15000 iskolás vett részt a vetítéseken). Három korkategóriában vetítünk filmeket, a főtéren felállított igluban is lesznek kifezetten a diákközönségnek válogatott, úgynevezett fulldome, azaz „kupolafilmek”.
Másrészt a fesztivál évek óta a világ különböző részein dokumentumfilm-készítést tanuló diákok találkozóhelye. A versenyen kívül az idén három egyetem is bemutatja képzési stratégiáját: a genfi, müncheni és a lengyelországi Lodz egyeteme.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)

Adományokból és tartalékokból élnek a Hargita megyei hátrányos helyzetű gyermekek
Továbbra sem oldódott meg a Hargita megyei hátrányos helyzetű gyermekek sorsa. A gyermekvédelmi igazgatóság súlyos pénzhiánnyal küzd, a felügyelete alá tartozó intézményeket lassan már csak az adományokból működtetik, a költségvetésükből éppen csak az alkalmazottak fizetésére futja.
Hetek óta foglalkoztatja a helyi közvéleményt a Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Igazgatóság kilátástalanná vált helyzete. A központi vezetés csak azután kapta fel a fejét – és kezdi megérteni, hogy valóban nagy a baj –, hogy a bukaresti sajtó is lecsapott a témára.
Egy hónappal ezelőtt számoltuk be arról, hogy pénzhiány miatt lehetetlen helyzetbe került a Hargita megyei gyermekvédelmi igazgatóság, mivel az új közalkalmazotti bértörvény alapján 50 százalékkal kellett emelni az intézmény kötelékeiben dolgozók béralapját, viszont a személyzeti költségekre szánt összegeket a korábbi béralap szerint számolták ki. Tehát a kormány rendelkezett a béremelésekről, viszont pénzügyi alapokat már nem biztosított.
„Nem normális helyzet”
Elekes Zoltán igazgató akkor bejelentette: ahhoz, hogy a tavalyihoz hasonló módon megfelelően és tartalékokkal zárják az évet, további 20 millió lejre van az intézménynek szüksége. A bejelentés után nem sokkal országos költségvetés-kiigazítást hajtottak végre, aminek köszönhetően 2,7 millió lejt kapott az igazgatóság, ezt 700 ezer lejjel toldotta meg Hargita Megye Tanácsa. Ebből az összegből a béreket és a sürgősebb számlákat tudták fedezni, de az alkalmazotti fizetések járulékaira már nem jutott pénz. Legutóbb már csak 11,5 millió lejt kértek a kormánytól ahhoz, hogy nullában zárják az évet – tudtuk meg az igazgatótól.
Mindeközben több szervezet és intézmény is gyűjtésbe kezdett, hogy a gyermekvédelmi rendszerben élőknek adományokat gyűjtsenek. A Hargita megyei hegyivadász dandár katonái tartós élelmiszereket, gyümölcsöt, zöldségeket, valamint pénzadományt is eljuttattak a megye északi részén található három – halmozottan sérült, valamint hátrányos helyzetű gyermekek számára fenntartott – elhelyező központ számára. A feketehalmi (Brassó megye) börtön fogvatartottjai pedig napi egy kenyéradagjukat az oklándi elhelyező központban élő gyermekeknek ajánlották fel.
„Szép gesztusok ezek mind, és örömmel fogadjuk el, hiszen több intézményünk is nehezen tudja a hétköznapokat megoldani. Azért is fontos ezeket nyilvánosságra hozni, mert nem normális helyzet az, hogy az állami rendszerben működő intézményeket adományból kell fenntartani. Most, hogy a központi sajtóban is kezdtek reagálni a helyzetre, a bukaresti vezetés is felfigyelt ránk, pedig már áprilisban jeleztük nekik, hogy nehézségekkel fogunk küszködni az ősszel” – nyilatkozta a Maszolnak Elekes Zoltán, a gyermekvédelmi igazgatóság vezetője.
Azt is megtudtuk tőle, hogy a regionális fejlesztési minisztérium a napokban kért az intézménytől kimutatást, amelyet nem indokoltak meg, azonban Elekes Zoltán reméli, hogy ennek alapján kapnak újabb finanszírozást.
A gyermekek még nem érzik a hiányt
Cseke Rozália, az Oklándi Elhelyező Központ igazgatója elmondta a Maszolnak, hogy szerencsére a gyermekek még nem érezték meg a hiányt, az alapélelmiszerekből még van raktáron, azonban ez sokáig már nem tartható. Ahogy Elekes Zoltán is említette, a személyzeti béreket még tudták fedezni, de a fizetések járulékait már nem.
„Sokan próbálnak segíteni rajtunk, a falu lakói, a munkatársak és sokan mások hoztak már adományokat, amikért mind nagyon hálásak vagyunk. Most ebből, és a tartalékainkból élünk” – fejtette ki intézmény igazgatója.
A Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Igazgatóság ellátórendszerébe mintegy 11 különleges intézmény, 1100 gyermek és közel 200 fogyatékkal élő felnőtt tartozik, de a 10 ezret is meghaladja azoknak a száma, akinek különféle segítségeket nyújtanak.
A bukaresti iroda ablakából szép Románia
Az igazgatóságot fenntartó Hargita Megye Tanácsa részéről Borboly Csaba elnök közleményben tudtatta, hogy szerinte miért elfogadhatatlan a helyzet. „Lehetséges, hogy a bukaresti iroda ablakán kitekintve nagyon szép az a Románia, amelynek egy Dâmbovița-parti logika és matematika képezi alapját, de köszönő viszonyban sincs az országos helyzettel. Ezt bizonyítja az is, ahogy a munkaügyi minisztérium szerint működnie kellene a szociális ellátó és gyerekvédelmi rendszernek” – jelentette ki a megyei tanács elnöke.
Borboly szerint Bukarest önkényesen határozza meg, hogy mennyi pénzalapot biztosít. S ezt az álláspontjukat igazolják azzal a kijelentésükkel, hogy a költségstandardok nem tartalmazzák a beruházásokkal és a gyerekvédelmi vezérigazgatóságok szakapparátusának működéséhez szükséges költségeket, amelyek fedezése a megyei költségvetésekből kell hogy megvalósuljon.
„Tehát ha van egy elhelyező központ, annak karbantartása, villany, fűtés és más közműköltségei, könyvelése stb., nem tartoznak a költségstandardokhoz. De az is homályos, hogy mit jelent a gyerekvédelmi igazgatóságok saját szakapparátusa, illetve kik tartoznak ebbe: a könyvelők vagy a nevelőszülők?” – tette fel a kérdést a megyeitanács-elnök kiemelve: a törvény konkrétan előírja, hogy a szakminisztérium feladata a rendszer költségeinek, nem pedig a költségstandardok 90 százalékának finanszírozása, ez utóbbiak csak a költségvetés megalapozásához használatos iránymutatók. Kovács Boglárka / maszol.ro

Lénárd András cáfolja, hogy csődközelben lenne a Tiltott Csíki Sör
A Magyar Nemzet Online saját információira hivatkozva azt írja, hogy súlyosan eladósodott és csődközeli állapotba került a Tiltott Csíki Sör gyártója, a csíkszentsimoni Lixid Project Kft. Az MNO szerint a vállalatnak egyelőre nem jött be a magyarországi terjeszkedés, a cég tulajdonosa pedig magyar állami tulajdonban levő bankokkal tárgyal hiteleinek átcsoportosításáról. „Ezek az állítások légből kapottak. Csődközeli állapotról szó sincs. A Csíki Sör eladásai hónapról hónapra rekordokat döntenek, szerintem mi vagyunk a legdinamikusabban fejlődő kézműves sörmárka úgy Romániában, mint Magyarországon. Az viszont tény, hogy a cégnek van a hátán egy anyagi teher, amit viszünk” – jelentette ki megkeresésünkre Lénárd András, a Tiltott Csíki Sör tulajdonosa.
Az MNO cikkében azt is kiemeli, hogy a cégnyilvántartás adatai szerint a vállalat adóssága az elmúlt évben elérte a 16 millió eurót, valamint, hogy a cég 4,5 millió euós forgalom mellett 1,6 millió eurós veszteséget termelt 2016-ban.
Arra a kérdésünkre, hogy a vállalat az elmúlt évben komoly veszteséget volt kénytelen elkönyvelni, Lénárd elmondta: „Nagyon nagyot nőtt a cég. A veszteség, amit említenek, az tulajdonképpen könyvelési veszteség. Egy ilyen nagy beruházás kapcsán, mint amilyet mi eszközöltünk, nagy amortizáció terheli a céget, de ez nem egy gyakorlati veszteség” – mondta. Hozzátette: „most bővítjük az autóparkot, szó sincs csődközeli állapotról”.
Kérdésünkre sikeresnek ítélte azt a próbálkozásukat, hogy Magyarországon a vállalat házhoz szállításba kezdett. Az 1+1-es ajándékrekesz akciójukkal kapcsolatos felvetésre, miszerint ez arra utalna, hogy a gyártónak nem jött be a házhoz szállítás, Lénárd elmondta, az akciót azért vezették be, hogy rászoktassák a fogyasztókat a házhoz szállítás lehetőségére.
Lénárd kérdésünkre cáfolta azt, hogy a vállalat magyar állami tulajdonban levő bankkal tárgyalna az adósságainak újraütemezéséről.
Arra a felvetésünkre, hogy a magyarországi piaci igények mekkorák a vállalat gyártókapacitásához viszonyítva, Lénárd elmondta, a termelési kapacitást nem lehet rögtön négyszeresére emelni, az inkább egy folyamatnak az eredménye lehet. „Jelenleg úgy állunk, hogy a termelést közel megháromszoroztuk, működik az üzem olyan 60-70%-on, el kell érni a piaci növekedést, ez egy folyamat. Mindössze egy éve fejeztük be a bővítést, megtöbbszöröztük az eladásunk” – mondta.
Hozzátette, Magyarországon 6 ezer helyen értékesítik a sörüket, ennek fele vendéglátóhely és fele kisüzlet, a házhoz szállításnál pedig már 10 ezer embert értek el. „A magyar prémium sörpiac a teljes magyar sörpiacnak az 5 százaléka. Mi elvittük a prémium sörpiacnak a 10%-át” – jelentette ki Lénárd. Transindex.ro

Civil összefogás nélkül bárki elbukhat
A Szatmári Híd Egyesület elnökét, Krakkó Rudolfot az elmúlt években mintegy tízezer eurónyi büntetéssel sújtották a román hatóságok magyar hagyományápoló rendezvények szervezése miatt. A civilszervezet vezetőjével beszélgettünk.
–Milyen körülmények között és hogyan alakult meg a Szatmári Híd Egyesület? –Az egyesületet 2003-ban alakítottuk meg egy szatmárnémeti magyar óvodabotrány után. Az óvoda bezárására tett burkolt hatósági kísérletet néhány szülővel közösen és a Szatmári Friss Újságban megjelent figyelemfelkeltő írásaink segítségével sikerült megakadályoznunk. Ez a folyamat négy éven keresztül zajlott. Hogy mennyire nem volt partner ebben az akkori magyar érdekképviselet, jól jelzi, hogy Szatmár megye parlamenti képviselője –igaz, sikertelenül, de –igyekezett megakadályozni az egyesület bejegyzését. Amikor személyesen elmentem Bukarestbe, hogy a szakminisztériumból kivegyem a hivatalos bejegyzéshez szükséges engedélyt, az ügyintéző csak az üres dossziét találta meg. Mindent elölről kellett kezdeni, de mégis bejegyeztettük az egyesületet.
–Kevés erdélyi magyar civilszervezetet övezett az elmúlt években akkora hatósági „érdeklődés”, mint a tiéteket. Mi ennek a magyarázata?
–Számomra érthetetlen, hogy az RMDSZ helyi vezetői miért viszonyultak hozzánk a kezdetektől fogva ellenségesen. A bejegyzési cirkusz utáni megpróbáltatásaink azzal folytatódtak, amikor egy Wass Albert meséiből készült színházturnét próbáltak megakadályozni. Később egy Árpád-kori hagyományőrző bemutatónak a helyszínét is meg kellett változtatnunk, amit végül egy román iskolában tartottunk meg. Az első és a második Partiumi Híd Fesztivált az RMDSZ akkori megyei vezetője, a Szatmár Megyei Közgyűlés elnöke, Csehi Árpád igyekezett ellehetetleníteni. Furcsamód éppen az RMDSZ-es elöljárók találtak e rendezvényekben kivetnivalót. Eleinte az volt a baj, hogy rendezvényeink MPP-sek, később azt kifogásolták, hogy „Tőkés-pártiak”, egy következő alkalommal Wittner Mária személye zavarta őket, majd az verte ki a biztosítékot, hogy az egyik rendezvényre Vona Gábort, a Jobbik elnökét is meghívtuk.
–Hogyan lett mindebből hatósági zaklatás?
–Erős a gyanúm, hogy az RMDSZ akkori helyi vezetői hívták fel a román politikum és a román hatóságok figyelmét a Szatmár megyében újdonságnak számító magyar rendezvényeinkre. Arra ébredtünk, hogy nemcsak civil ruhás állambiztonságiak, hanem egyenruhás csendőrök is felsorakoztak a II. Híd fesztivál bejárata előtt, olyan címszó alatt, hogy felülvigyázzák a rendet. Erődemonstrációjuk sok helybélit elijesztett. Az ’56-os megemlékezések csúcspontjaként megtartott fáklyás körmenetet a csendőrség nehezítette, sőt az egyik alkalommal komoly pénzbírsággal büntettek a magyar zászló használata miatt. Érdekes módon, amióta új magyar polgármestere van Szatmárnémetinek, és megváltozott a megyei közgyűlés vezetője is, a csendőrségi akciók alábbhagytak.
–Milyen fontosabb rendezvényei voltak az egyesületnek az elmúlt években?
–Minden évben megemlékeztünk az 1956-os forradalom hőseiről, tavaly például egy nyolc napon át tartó eseménysorozattal. Az Ismerős Arcok ünnepi koncertet 2016-ban a Szakszervezetek Művelődési Házában tartottuk meg, az ’56-os kiállítást a Megyei Múzeumban lehetett megtekinteni egy héten keresztül, és az RMDSZ-szel való viszony normalizálódását jelzi, hogy a tárlatot a város új RMDSZ-es polgármestere nyitotta meg. A szatmárnémeti iskolák magyar osztályaiban rendhagyó történelemórákra került sor. Nagyrészt önerőből, de a Lázári Polgármesteri Hivatal támogatását is élvezve felavattuk Partium mindeddig egyedüli, közterületen álló ’56-os emlékművét. Eddig egyedülálló módon sikerült olyan autonómiatanácskozást is szerveznünk, ahova románok is eljöttek. A helyi román sajtó ekkor vette össztűz alá az egyesületet, és olyan aljas rágalomhadjáratot indított ellenünk, amelyet nem hagyhattunk szó nélkül. Per lett belőle, amit meg is nyertünk. Évi rendszerességgel megszervezzük a Szatmári Bevonulás emlékünnepét és a Trianon-emlékműsort is. Hogy mennyire változnak az idők, jelzi az is, hogy míg korábban egy '56-os emlékműsort is teljes elutasítottság fogadott, ma már történelmi vonatkozású rendezvényeink keretében a helyi magyar középiskolákban tartunk emlékműsorokat. De mondhatom a Wass Albert-emlékrendezvényt vagy a Magyar Hősök emlékünnepét is, amelyeket civilszervezetként egyedül vállaltunk fel a megyében.
–Kikből áll a lelkes szervezőcsapat?
–A szervezést általában egy négy-nyolc fős csapat végzi, de nagyobb rendezvény alkalmával összejön egy negyven fős társaság diákokból, lelkészekből, pedagógusokból vagy civil foglalkozású emberekből.
–Az egyik rendezvényen hatalmas büntetéssel sújtották az egyesületet, amely megkérdőjelezheti további működését is. Valójában mi történt?
–Ez régi történet, amelyet ma is magunk előtt görgetünk. 2009-ben, az '56-os emlékrendezvényen a csendőrség a magyar zászló használata miatt hatalmas büntetést rótt ki, miközben azt állította, hogy rendzavarás történt, ami nyílván nem volt igaz. Korábban a Híd Fesztivál helyszínét tucatnyi hatósági ember lepte el, de végül csak egy árust büntettek meg (joggal), mert nem adott kasszanyugtát. A máig kifizetetlen büntetést azonban a környezetvédelmi hatóság embere rótta ki ránk, amikor olyan engedélyt kért, ami a fokozottan védett természetvédelmi területeken megtartott rendezvényekhez szükséges. Ezzel azért nem rendelkeztünk, mert a terület tulajdonosa – a kökényesdi helyi önkormányzat vezetője, Simon Levente polgármester – szerint nem volt szükséges. Az állami hatóság azonban a bíróságon bizonyította be, hogy a jelzett terület kiemelt környezetvédelmi zóna, és a bírságot immár jogerősen helyben hagyták. A dolog pikantériája, hogy a környezetvédelmi hivatal sem addig, sem azóta nem szabott ki senkire 40 ezer lejes – szinte tízezer eurós – büntetést Szatmár megyében.
–Ezt a bírságot azóta is cipeli az egyesület?
–Mivel nem tudtuk kifizetni, a bankszámlánkat zárolták. Egyértelművé vált, hogy el akarják lehetetleníteni tevékenységünket, ami mégsem sikerült. Több nemzeti tábort nem tudtunk ugyan szervezni, de kisebb rendezvényekre folyamatosan sor került. A bírság behajtásának története nemrég újabb fordulatot vett. Amikor a hatóság rájött, hogy az egyesület nem tudja kifizetni, egy adóhatósági döntés nyomán mintegy 45 ezer lejt személyesen tőlem, az egyesület elnökétől akarnak behajtani.
–Hol kapcsolódott az ügybe az ügyészség?
–A bűnvádi eljárás más történet. Egy Wass Albert-rendezvény miatt indítottak ellenem eljárást, de nem értesítettek róla. Később derült ki, hogy 2011–2016 között létezett a nevemre kiállított bűnvádi dosszié, amelyben titokban 16 tanút és egy bűntársat hallgattak ki. Minderről csak akkor értesítettek, amikor tavaly nyáron az ügyészség ejtette az ellenem felhozott vádakat.
–Wass Albert életműve, a magyar honvédség erdélyi bevonulása vagy Trianon kérdése ma is kényes téma a román hatóságok szemében. Hogyan tekintenek rendezvényeitekre a magyar pártok és szervezetek?
–Mi a legtöbb támogatást református lelkészektől kaptuk, de iskolákkal is jó kapcsolatokat építettünk ki. Viszonylag kiegyensúlyozott kapcsolat alakult ki a Magyar Polgári Párttal, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal és az Erdélyi Magyar Néppárttal, a legutóbbi választások óta pedig az RMDSZ-szel is.
–Hogyan látod az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseit?
–Autonómiaküzdelmünk egyhelyben topog, mert nincs egységes politikai és társadalmi akarat ennek véghezviteléhez. Ennek okát abban látom, hogy az erdélyi magyar pártok elsősorban kampánycélból használják fel a témát, de az egymás közötti rivalizálás is komoly akadályokat gördít az előrelépés elé. A másik oldalon ott van a román ellenállás, ami elsősorban a politikum ellenállását jelenti. Ha egységes magyar fellépés lenne, szerintem a román politikusok nem tudnák megakadályozni az autonómiát Erdélyben. Nagyon fontos szerep hárul az anyaországi nemzetpolitikára és külpolitikára egyaránt. Kérdés, hogy a magyar kormány hogyan tudna rajtunk segíteni, ha azt mi nem akarjuk eléggé.
–Kevés civilszervezetnek sikerült eddig magyar és román értelmiségieket egy asztalhoz ültetni, az egyesületnek ez sikerült. Hogyan látod a román–magyar párbeszéd esélyét?
–Mindenekelőtt pártokon felüli közös akarat kell a határon túli magyar nemzetpolitikában. Nem lehet ugyanis tartósan bármiben is megegyezni a románokkal, ha a magyar politika különböző szereplőinek egymástól függetlenül egyéni elképzelései vannak. Ez hiteltelenné tesz bennünket a románok előtt. Ha azonban közös és határozott célokat fogalmazunk meg és azok megvalósítása reményében állunk a román tárgyalófél elé, akkor ezzel egyfajta tiszteletet is kiválthatunk az adott téma iránt, így lényegesen könnyebb lehet a párbeszéd. Ha mindezek fényében Budapest határozottan jelzi, hogy mellettünk áll, komoly ütőkártya van a kezünkben.
–Ha ideális esetben mindez összejönne, akkor is marad a román többség fenntartása, gyanakvása vagy éppenséggel ellenséges magatartása. Erre van recept?
–Keresni kell azokkal a román emberekkel, szervezetekkel a kapcsolatot, akik hajlandóak partnereink lenni az autonómiatörekvésekben. Szerintem nincs értelme autonómiáról álmodozni, ha nem vesszük észre, hogy Székelyföld kivételével mindenhol román többség van. Tudatában kell lennünk annak, hogy a románok jelentős része is ugyanúgy szülőföldjének tartja történelmi városainkat, mint mi magunk, és hasonlóan ragaszkodik hozzá. Egyenlő partnerként kell velük leülni a tárgyalóasztalhoz: sem felsőbbrendűséggel, sem pedig megalázkodva. Hogy az utóbbi negyed században az autonómiatörekvések terén nem történt semmiféle előrelépés, azt jelzi, ez a párbeszéd létre sem jött.
–Erdélyben ahhoz szoktunk hozzá, hogy szinte mindent a politikusok határoznak meg. Miben segíthetne a civil kezdeményezés?
Óriási hiányosságnak tartom a magyar civil szféra gyengeségét. Emiatt semmiféle társadalmi kontroll nincs az érdekvédelmet képviselő politikum fölött.
A civil szféra gyengesége viszont elsősorban közös felelősségünk. Az erdélyi, partiumi magyar társadalom sajnos „sikeresen”megtartott magának egy részt a kommunista diktatúra örökségéből, ami azt jelenti: sokan úgy gondolják, semmi értelme sincs törekednünk, mert úgyis az történik, amit a politikusok akarnak. Ameddig ez a jelenség él, sokkal kevesebb esélyünk van előre jutni. Mindig lesznek olyanok, akik civil keretben szeretnének pártoktól függetlenül cselekedni, ők azonban civil összefogás hiányában éppúgy járhatnak, mint én, azaz teljesen kiszolgáltatottá válnak. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kettős szoboravatás Kolozsváron – Márton Áron és Jakab Antal püspökök emléke előtt tisztelegtek
Kolozsváron a Magyar Mozgáskorlátozottak Társulata keretében működő Szent Kamill Szociális Otthon udvarán 2017. október 7-én kivételes eseménynek lehetett tanúja az alkalomra összegyűlt ünneplő közösség: az intézet impozáns szoborparkja két újabb alkotással, Márton Áron és Jakab Antal püspökök mellszobrával gyarapodott. Pakot Áron farkaslaki népi faragó kőmunkájának kivitelezését Borsos Géza József, a gyergyócsomafalvi Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány elnöke támogatta, a Jakab Antal Keresztény Kör pedig csatlakozott a nemes kezdeményezéshez.
Az ünnepség az otthon kápolnájában az Ausztriából hazalátogató Vencser László igazgató, valamint a Kolozsvár-Monostoron szolgáló id. Kádár István címzetes esperes és a kisbácsi Kovács Árpád plébános által bemutatott szentmisével kezdődött, majd a szoborparkban ünnepi műsorral folytatódott.
Megnyitószavaiban Tokay Rozália, az intézet elnöke elmondta: a szobrok állításához a két nagy püspök iránti tisztelet kifejezésének a szándéka vezette, amihez Borsos Gézától nagyfokú megerősítést és támogatást kapott.
A Felső-Ausztriában élő dr. Vencser László morálteológus, a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola volt tanára és vicerektora, a Jakab Antal Keresztény Kör társalapítója köszöntőjében elmondta: mindkét főpásztor maradandót alkotott, nagy elődjük, gróf Mailáth Gusztáv Károly püspök által az egyházmegyében lerakott fundamentumokra építkezve. „Az idő múlásával az őket övező megbecsülés és tisztelet egyre növekszik. A mai nap is ennek bizonyítéka” – fogalmazott Vencser László.
Hozzátette: a szobrok, domborművek, emléktáblák és a különféle emlékjelek segítenek minket abban, hogy ne feledjünk. „Nagyjaink számunkra fontosak voltak életünkben és fontosak ma is. Nem akarjuk őket soha elfeledni, emléküket őrizzük ma és továbbadjuk a jövő nemzedéknek” – emelte ki.
Végül megállapította: szükségünk van ma is a Márton Áron és a Jakab Antal lelkületét hordozó emberekre, szükségünk van olyan személyekre, akik az ő szellemük és tanításuk szerint beszélnek és cselekednek. „Legyen a mai napnak Rózsafüzér Királynője és a holnap ünnepelt Magyarok Nagyasszonya ebben segítség és támasz mindazok számára, akikhez eljut a mai nap eseményének üzenete” – zárta szavait a szónok.
Dr. Ónody Rita Éva, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának konzul asszonya ünnepi beszédében úgy találta: ezen a különleges helyszínen, ebben az egyre jelentősebbé váló szoborparkban kiváló társaság közé kerül Márton Áron és dr. Jakab Antal mellszobra. „Nagyjaink ezeken a mindent bíró kőlábazatokon a jövő nemzedékeinek is üzenik: magyarnak lenni jó, magyarnak lenni érték, s hozzon a sors bár földi poklot, bármily vészt, mi, magyarok együtt megyünk előre, emlékezünk s erőt merítünk a holnapokhoz a tegnapok igaz magyarjainak példáiból” – hangsúlyozta.
A konzul asszony emlékeztetett: bármilyen veszedelem, megpróbáltatás jutott is a magyarságnak osztályrészül, minden kornak megvoltak a maga kiemelkedő, szívükben megtörhetetlenül szilárd személyiségei, akik továbbvitték nemzetünk értékeit, hitet, reményt és példát adva az őket követőknek. „Ez a két, most még letakart szobor és ez a mai délután engem mindig arra fog emlékeztetni és tanítani, hogy csak a másokat elfogadó, nyíltszívű, de töretlen hozzáállás – amely Márton Áront és Jakab Antalt is jellemezte – hozhat a magyar nemzet számára örömteli jövőt” – vélelmezte Ónody Rita.
Varga Gabriella Budapesten élő újságíró, Jakab Antal püspök unokahúga, a Jakab Antal Keresztény Kör társalapítója kifejtette: Márton Áron és Jakab Antal összetartoztak, egy úton jártak, ezért illő, méltó és igazságos, hogy az utókor is együtt emlegesse őket. Áttekintette a két püspök kapcsolatát, egymáshoz viszonyulását 1926-tól, gyergyószentmiklósi találkozásuktól kezdődően 1980-ig, Márton Áron haláláig bezárólag. Üdvözölte, hogy ez alkalommal „kettejük egyszerre emelt mellszobrát egyszerre leplezzük le”.
Borsos Géza József, a gyergyócsomafalvi Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány elnöke az eseményt így nyugtázta: „Szívünkben elégtétellel állunk itt, hisz’ Istennek tetsző dolgot cselekszünk.
Abból az adósságból törlesztünk, amellyel nemcsak nagy püspökeink emlékének, hanem azoknak az értékeknek, erkölcsi magatartásnak és szellemiségnek is tartozunk, amit – Márton Áron és Jakab Antal – képviseltek, megvalósítottak és amellyel közösségünket gazdagították.
Történelmi adósságunkból törlesztünk egy csekélységet.” Rávilágított: mindenekelőtt azért állítunk szobrot, mert azonosulni tudunk és akarunk azzal az értékrenddel, amelyet a szobor alanya képviselt, azzal a móddal, ahogyan cselekedett, ahogyan életében ezeket az értékeket megvalósította. De a szoborállítással a tisztelet és emlékezés mellett kötelezettséget is vállalunk, hisz’ a szobor emlékeztet és egyben késztet is mindarra, amiért Márton Áron és Jakab Antal küzdött.
Ezt a két „emberkatedrálist” – hallhattuk –, azon túl, hogy mindketten a székely nép sarjai és egymást követve vitték egyházunk ügyét félévszázadon át, a hitből fakadó népszolgálat köti össze. Borsos Géza rámutatott: a szobor emlékeztet és üzen. A szobornak erőtere, lelke van. A szobor a gondolatok, a szeretet erővonalainak találkozása. Nemcsak az alkotó megálmodott emberi munkája van benne, de magában hordozza mindazok gondolatát, érzését, akik akarták vagy éppen nem akarták létrejöttét.
Ez a szobor is szellemi misztérium, maga a csoda, melynek vonzása, üzenete és parancsa van, hiszen székely szívek összefogásával született és székely kéz faragta a szülőföld termette kőből. Felhívta a figyelmet arra is: a szobor nem fénykép, nem az élet adott pillanatát örökíti meg. A szobor jel; múlt, jelen és jövő egysége. Lelkeinket, gondolatainkat köti össze térben, időben és eszmeiségben. Összefogja mindazokat, akiknek akaratából és hozzájárulásával megszületett. A szobor a múltat a jövővel, az égieket a földiekkel kapcsolja össze. Ha majd ránézünk, ennek szimbolikus jelét is láthatjuk.
Bajor Andor Nem mi választjuk ki a szentjeinket című verse – amelyet Fuchs Tünde közjegyző tolmácsolt a jelenlévőknek –, majd a Kovács Árpád plébános vezetésével közösen elénekelt, Van egy jó hely, odamegyek kezdetű ének után a szobrokat Bányai Csilla és Pál Karsai András leplezte le, áldást pedig Vencser László kért az alkotásokra. Az ünneplés befejező pillanataiban a jelenlévő szervezetek, intézmények képviselői elhelyezték a szobroknál a kegyelet koszorúit.
A kolozsvári Szent Kamill Szociális Otthon kertjében jelenleg Boldogasszony anyánk, Árpád-házi Szent Margit, Dr. Anton Gots kamilliánus szerzetes, Szent István király, Petőfi Sándor, Attila, Csaba, Árpád, Nimród, Hunor és immár Márton Áron, illetve dr. Jakab Antal szobra áll, továbbá a szemlélő Szent László, Szent Márton, Kossuth Lajos, Vörösmarty Mihály és Kölcsey Ferenc domborművét is megtekintheti a falakon. Az alkotások sora a közeljövőben továbbgazdagodik: 2017. november 18-án Árpád-házi Szent Erzsébet szobrának avatására hívják majd az érdeklődőket. Székely Pálma Erdély.ma

Emlékezzünk Hosszu Zoltánra
Ebben az évben több személyiség születésének 120. évfordulójára tartottak kisebb-nagyobb megemlékezési ünnepséget: Székelyudvarhelyen augusztusban Tomcsa Sándorra emlékeztek, szeptember Tamási Ároné volt.
Velük egy esztendőben, a mi megyénkben született dr. Hosszu Zoltán, akiről még egy utcát sem neveztek el, pedig megérdemelné.
A mi százhúszasunk Kálnokon látta meg a napvilágot 1897. október 14-én. Iskoláit is itt kezdte, majd Sepsiszentgyörgy, Székelykeresztúr, Kolozsvár érintésével eljutott Szegedre, ahol jogi diplomát szerzett és doktorált is, de ez őt nem elégítette ki: színi tanulmányokat folytatott, és hamarosan a budapesti Belvárosi, majd a Nemzeti Színház színésze lett, utóbbinak örökös tagja. A közönség és a szakma egyaránt értékelte, és elsősorban a falusi emberek hiteles ábrázolására törekedett, hiszen szülőfalujából igen sok élményanyagot hozott. Legtöbbet emlegetett színpadi alakítása Katona József Bánk bánjának Tiborca. De másként is jelentkezett karrierjében a szülőföld: emlékeiből felidézte két falubelijét, Dani bát és komáját, Bedábel Kárujt, s tíz humoros monológot írt kettejük furfangjairól. A közönség hamar megkedvelte Dani bá góbéságait – valószínű, ez volt a korabeli stand up – , de a rádió is gyakran közvetítette, így az erdélyi hallgatók is megismerhették. Jómagam annak idején hangkazettát készítettem a Dancs Market jóvoltából, a néhai sepsiszentgyörgyi tévében pedig születésének 100. évfordulóján Hosszu Zoltán életét és karrierjét ismertető műsort sugároztunk, melyben időnként élőben is felelevenítettem a monológok némelyikét. A kézdivásárhelyi Zelegor Könyvkiadó kötet formában adta ki a Dani bá-monológokat, értékes ismertető anyagok kíséretében, a szerkesztő Sántha Attila úgy vélekedett: „ha azt nézzük, hol és mikor kezdődik a székely ember autentikus megjelenítése a magyar színpadokon, akkor Hosszu Zoltán Dani bájánál kell keresgélnünk”. A színház mellett a filmet érezte közel állónak egyéniségéhez: számtalan filmben jelenített meg kiváló karaktereket. 1943-ban úgy dönt, hogy saját filmgyártó vállalatot alapít Hosszu film néven, de sajnos csak egyetlen mű került innen a mozikba: És a vakok látnak. Ezt az alakítását a szakma is igen nagyra értékelte, később Nemeskürthy István külön kiemelte azt a bizonyos favágási jelenetét. Sajnos a filmnek csak egy igen rossz másolata maradt meg. Nem véletlen, hogy a végére hagytam a szakmai és közönségsikert aratott Negyediziglen című filmet, amelynek társszerzője és főszereplője volt. A bibliai idézetből vett cím mögött a szovjet hatalom mesterkedéseinek egy nagyon kemény kritikája, mondhatni ostorozása rejlik, így nem csoda, hogy Magyarország „dicsőséges felszabadításakor” Hosszu Zoltánnak menekülnie kell. Családjáról pontosan tudjuk, hogy előbb Nyugat-Európába, majd Dél-Amerikába emigráltak. Felesége, a brassói születésű Eszenyi Olga, aki a filmekben is partnere volt, külföldre kerülve mindenhol felkereste a magyarul játszó színtársulatokat, ápolva ott is a magyar nyelvet. A brazíliai Sao Paulóban halt meg 1992-ben. Egyetlen törvényes fia is ott él – a Kálnokon frissen letelepedett, az utóbbi időben Magyarországon játszó egykori kollégám, Simon András szerint a 41-es születésű ifj. Hosszu Zoltán jól beszéli a magyar nyelvet, de felesége és két fia sajnos nem. Törvénytelen fia, Gera Zoltán élete végéig tisztelte és imádta a magyar filmet és színpadot, ő is nemrég távozott az élők sorából. Hosszu Zoltán haláláról különböző mendemondák keringenek, még várni kell az igazság kiderítésére Október 14-én tisztelegjünk a 120 esztendővel ezelőtt született dr. Hosszu Zoltán emléke előtt. Veress László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kilencedszer szerveztek évadnyitót a szamosújvári Tékánál
Társasjáték esttel zárult a rendezvénysorozat
A szamosújvári Téka Alapítvány évek óta a város közművelődési és szabadidős programjainak tervezője, szervezője. Célközönsége a város magyar lakossága, kisbabáktól az idős korosztályig. Hangsúlyosabban az iskolás korosztály számára szerveznek programokat, számukra októbertől májusig heti rendszerességgel változatos tevékenységet ajánlanak.
Idei évadnyitónkén egyhetes programsorozatot szerveztek, amely hétfőn, október 2-án indult Bálint Tibor bujka-kiállításával. A népviseletkészítő nemcsak a cifra kalotaszegi felsőruházat megnevezését ismertette a résztvevőkkel, hanem ennek készítési módját, illetve az alapanyagok eredetét is.
Kedden este a Művész(?) beugró új, ötödik évadát nyitották meg, bemutatva a nyári tábor filmes anyagát az újonnan érkezett diákoknak, Makkai Bence értékelte a levetített filmeket, míg Demeter Réka a jövő évi tábor újításairól számolt be. A programot Debreczeni Orsolya magyartanár vezeti, ez alkalommal is ő moderálta a beszélgetést.
Pénteken a Magyar Tannyelvű Elméleti Líceum kisdiákjait hívták meg a szervezők egy színvonalas bábdarab megtekintésére. Vitéz László és az elátkozott malom történetét a Keljfeljancsi társulat bábosai mutatták be a magyar iskola aulájában. 17 órától a Prücskök játszóház 12. évadját indították, a Kaszaj és az Ördöngös zenekarok közreműködésével, Katona Annamária helyi óvónő vezetésével.
Játszóház után a felnőtteket könyvbemutatóra hívták. Lackó Vass Róbert Nyitott szemmel című könyvsorozatát Somai László mutatta be. A három kötet a Györkös Mányi Albert emlékházban indult projekt eredménye és az ott elhangzó riportokat, beszélgetéseket tartalmazza. A könyvek arculata tükrözi az utazások világát, a szőttes motívumokon visszaköszönnek a beszélgetésben is fellelhető motívumok.
Az estet táncház zárta a már említett zenekarok résztvételével. A helyi magyar iskola tavaly óta partnerkapcsolatban áll a hévízi Kemény János Elméleti Líceummal. Tavaly a szamosújváriak látogattak oda, most a hévízi iskola pedagógusai, diákjai érkeztek. Az évadnyitó rendezvényein kívül városismereti vetélkedőn, Bonchida-Válaszút kiránduláson, városnéző sétán vettek részt. Természetesen szakmai beszélgetés is a program részét képezte: formálisan is pályázási és együttműködési lehetőségekről, a szülői bizottság munkájáról, de informálisan is az egész hétvégén.
Szombaton a Szomszédnéni Produkciós Iroda poénjain derülhettek a helyi Művelődési Házban összegyűlt szamosújváriak. 20 órától Vincze László borszakértő irányításával megismerhették a Kárpát medence borait. A Hamvas idézetek és az Ördöngös zenekar muzsikájával együtt kellemes hétvégi programot jelentettek.
A rendezvény társasjáték esttel zárult. A kicsiknek és nagyoknak egyaránt szóló programot Bartha Áron vezette.
A rendezvényt követően ismét benépesül a Téka Alapítvány székhelye. A 120 bentlakó diákon kívül a szamosújvári diákok is bejárnak e tevékenységekre. 110 gyerek 6 csoportban néptáncol, 35-en népi hangszeren játszanak, 3-an orgonaoktatásban részesülnek. Agyagozni hetvenen járnak, ezek közül 2 felnőttekből álló csoport is agyagozik. 27-en gyöngyfűzésre, 12-en drótékszer készítésre, 14-en tűzzománcra járnak. Népdaloktatásra 75-ön, a bentlakás kórusában 38-an énekelnek, 15-ön pedig bibliaórán vesznek részt heti rendszerességgel. A bentlakók heti egy nap pszichológus ill. pszichopedagógus segítségét kérhetik. Fodor Emőke / Szabadság (Kolozsvár)

A Stúdiószínpad volt nekem a tarka paszuly
Emlékezés Papp Mihállyal, Erdély legidősebb műkedvelő színészével
Pusztán a hanglejtésével bravúroskodva amilyen szenvtelen arccal tudta hamisítatlan Hacsekként mondani, hogy „Képzelje, az első felvonás közepén az anyósom – potty! – a karzatról leesett a földszintre!”, hát századik alkalommal is már előre kuncogtunk a színfalak mögött, pedig a poénokat kívülről fújtuk. Papp Misi, a szinte parasztgyerek, egy életen át szabó, majdnem színiiskolás, 84 esztendősen Erdély talán legöregebb műkedvelő színésze, aki nemrég még játszott.
A kilencvenes években éppen csak nagykorúként koptatva a műkedvelő színjátszás deszkáit eleinte szinte kínos megtiszteltetés volt számunkra tegezni Misit, aki a hőskorszaki, régi Stúdiószínpadban is játszott. A közelében lenni örökké a jókedv, nevetés ígéretét hordozta magában, mindig el tudott sütni egy elmés poént, mégis olyan tartása volt, hogy most visszagondolva nem is értem, hogyan kérhette, hogy magunkfajta kis csitrik, suhancok tegezzék.
Színház a gyárban: Misike, szeretne színész lenni?
Zilahon, a Kraszna utcában nőtt fel, a hely akkoriban inkább volt falu, mint város, majd szabóként Kolozsváron, a Flacăra ruhagyárban dolgozott. Ma már elképedve csodálkozunk ezen, de akkoriban a kolozsvári gyárakban színjátszókörök működtek, sőt a Flacărában egyszerre kettő is, román és magyar. Komoly, valóságos rendezőkkel. A színészek szabók, gombfelvarrók, mesterek, lakatosok, netán könyvelők voltak. Sokszor őstehetségek, akár a hályogkovács. Papp Mihály így csatlakozott a gyári magyar társulathoz az ötvenes években, később pedig felvették a városi kultúrotthonban működő híres Stúdiószínpadba, amely Kolozsvár harmadik társulatának számított. Ismert szakemberek rendeztek itt, az előadásokhoz műsorfüzet készült, a társulatnak súgója, zenekara, műszaki személyzete is volt, és mindenekfölött színpada a főtéren, ugyanis a Városi Művelődési Házhoz tartozott. Kolozsváron számon tartották és várták a Stúdiószínpad előadásait.
– Egyszer a megállóban vártam a buszt a Györgyfalvi negyedben, egy idegen hölgy fordult hozzám: „Művész úr, mikor adják elő megint a darabot?” Mondtam, hogy ugyan, nem vagyok én művész úr. Miért is nem lettem művész úr? Amikor elkezdtem a Flacărában színjátszóskodni, azt kérdezte tőlem az akkori kultúrház igazgatónője az első próbaolvasás után: Misike, maga nem szeretne színész lenni? Én, rögtön mondtam, hogy nincs nekem még érettségim se. Mire ő: az nem számít, azt meg lehet azután is csinálni, de van egy baj, Misike tudja, hogy kancsi? Hát persze, hogy tudtam. Azt mondja, kicsit zavaróan hat a színpadon, azt meg kéne operálni. Mondom, nem probléma, úgyse látok vele, ha megoperálják, hát megoperálják. Azt mondta, hogy azt az előadást (Gergely Sándor: Vitézek és hősök) bemutatjuk, ő meghív szakembereket, és nagyon jó a káderlapom, mivel faluról került szinte parasztgyerek vagyok, hát biztos, hogy bejuttatnak. Egye fene, gondoltam. Elmentem, megoperálták a szememet, bár ott is volt valami, mert azt mondták a klinikán, hogy a román egészségügy plasztikai műtétet nem finanszíroz, csak kivételes esetekben. Visszamentem az orvoshoz, aki küldött, mondtam, hogy nem lesz a szemműtétből semmi, és nekem úgyis csak a színiiskola miatt kellett volna, hát ráírta a küldőpapírra, hogy „szakmai okok, színiiskolába küldik”. Visszamentem a klinikára, rögtön volt hely, másfél hónapot tartottak a kórházban. Mikor kijöttem a kórházból, kezdtük volna a próbákat, a hölgyike elcsúszott a fürdőszobájában, ráömlött a forró víz, meghalt. Na mondom, Misi, lőttek a színiiskolának. Hát így nem lettem én művész.
1960-ban még a Flacărában játszottam, volt egy komoly rendezőnk, Bereczki Péter két évet foglalkozott a csapattal. Megrendezte egy ukrajnai író darabját, Elrabolt boldogság volt a címe, kakastollas csendőrrel, puskával, én bírót játszottam benne. Vendégszerepeltem a Herbák társulatában, amikor a színdarabjuk főszereplője elment Palesztinába. Ott volt egy isteni sztori. Igazgatót alakítottam, főszerep volt ez is, bajuszt kellett ragasszak, és a kislányomat, aki ma már 54 éves, a háziasszonyunk hozta, mert a feleségem bent volt a katonakórházban, operálták. Akkor volt a bemutató, képzeld el a lelkiállapotomat. A háziasszonyom ott ült az első sorban, ölében a lányommal, akkor volt hároméves, azt hiszem. S mikor beléptem a színpadra, felkiáltott, ni, édesapám! Odaszaladt a színpadhoz nagy hangosan: mi van orrod alatt? Nem volt egyszerű megőrizni a hidegvéremet. Akkor egyszer játszottunk, de többet ott se, mert megszűnt a Herbák színjátszóköre, a ruhagyáré is, pedig még kiszálláson is jártunk, Désen vagy kétszer.
Ott maradtak volna nadrág nélkül
– Közben 1958-ban megnősültem, a fiam és a lányom is megszületett már, és még mindig egy házinéninél laktunk, kellett a lakás. A kommunizmusról lemondtam, hogy segítene. Egy ideig mind reménykedtem, aztán ajánlottak is ... egy garzont. Akkor kigürcöltem az előleget, és megvettem a háromszobás lakást. Ha már a lakással így jártam, visszaadtam a pártkönyvet, azt mondták, hogy kitettek a pártból, mert azt nem mondhatták, hogy én mentem el. Pedig az állomástól kezdve végig a Horea úton, nekem minden héten három délután volt önkéntes munka, a Republica mozinál (Köztársaság mozi, ma Florin Piersic – szerk. megj.), a Donát negyedben, legalább vagy négy évig. Az építőtelepeken dolgoztam önkéntes munkát, mert azt mondtam, ki tudja, valahol épül az enyém is. Épült is, a Györgyfalvi negyedben, csak éppen ki kellett fizessem. Így aztán amikor a gyári társulatok megszűntek, a lakásért való küszködés miatt volt egy pár év szünet, amikor nem játszottam, mikor aztán már megengedhettem magamnak, akkor aztán jelentkeztem a Stúdióba. De cserébe meg kellett elégednem egy alacsonyabb fizetéssel, mert csak így juthattam el a próbákra, a ruhagyár ugyanis két váltásban működött. Olyan szekcióba helyeztek, ahol a címem megvolt ugyan, de csak alapfizetést kaphattam, és négyes kategóriánál feljebb nem engedtek, pedig az fizetésemeléssel járt volna, de mehettem a stúdiós próbákra. Én ha vasalásnál dolgoztam, háromszor annyit kerestem volna. Közben volt egy másik osztályon egy hatos kategóriás retusor, kérdeztem, hogy hát neki miért lehet? Azt mondták, hogy hát Márta Vászilé csak egy van. Aztán elkapták, hogy lopta a nadrágokat. Törvényszékre került, elzárták. Rengeteg hiánya volt, volt rá eset, hogy vagy kétszáz nadrág. Na akkor mondtam, még szerencse, hogy csak egy Márta Vászilé volt, mert ha lett volna vagy három, akkor ott maradtak volna nadrág nélkül...
Aztán lett egy nagy zűrzavar az egyik szekcióban. Kérték a munkások, hogy adják ide Papp Misit mesternek, mert két hét alatt rend lesz. A főmérnök beleegyezett, mert neki mindegy volt, csak rend legyen, na de a párttitkárnak kellett beleegyezni, az pedig „Nu koreszpungye politik” – ezt mondta.
A Stúdióban „őrzött” bennünket a szekuritáté
– A Stúdióhoz komoly vizsga volt, ott volt a rendező, a zsűri elnöke és a Stúdió néhány tagja. Előre meg lett mondva, hogy aki iskolás, ha romlik a jegye, búcsúzzon el. Aztán a magaviseletet is nézték. El kellett mondani egy választott verset, de improvizálni is kellett a vizsgán és látatlanban olvasni. Azt hiszem 1976-ban mentem be a Stúdióba. Végig ott voltam egész addig, amíg jött ez a mese, hogy újra kellett volna vizsgázni, merthogy hát játsszunk románul is.
Egyszer műsorra tűztük Bajor Andortól a Ki nem lop ruhaszárító kötelet. Nekem a nézőtéren kellett ülni, izegni-mozogni egy széken, recsegett is alaposan. Észrevettem, hogy egy hölgy már vagy háromszor is hátranéz, hogy ki az, aki mind recsegteti a széket. A színpadon Rozsnyai Júlia beszélt, és úgy volt megrendezve a dolog, hogy Júlia leszólt, „kérem legyenek ott csendben, mert belezavarodok a mondókámba”, akkor láttad volna a hölgyet, hogy nézett vissza rám, hogy na, most megkaptam a magamét a recsegtetésért. Júlia a színpadról folytatta: „Legyenek ott csendben, így is nincs semmi csattanó, és nem tudjuk folytatni az előadást”. Akkor én csattintottam egy nagyot, felgyúlt a nézőtéren a villany, és felálltam mondva, hogy nem is kell folytassák, majd folytatom én. S akkor kapcsoltak a nézőtéren, hogy tulajdonképpen ez a darab része volt.
A párt kultúrfelelőse kellett jóváhagyja, hogy lemehetünk Szalontára és Váradra. Igen ám, de amikor megérkeztünk Bihar megyébe, ott már vártak, azt mondták, hogy a kabaréval bemehetünk Szalontára, de az Arany János estet nem engedik. Úgy kértük, hogy Szalontán szombat este előadjuk az Arany János estet, ott alszunk, és Váradon visszafelé játsszuk a kabarét. Lefújták, nem engedtek be Szalontára, azt mondták, hogy a kabaréval szerepelhetünk Szalontán, de az Arany Jánossal nem. Ennyire őrzött a szekuritáté bennünket, három ember ha összegyűlt valahová, kellett aprobálás. A magyar színház buszával mentünk. Tulajdonképpen mi voltunk az egyetlen formáció, 81-ben még Magyarországra is kiengedtek, ez nagy mértékben Kovács Pali Ferencnek volt köszönhető. Rajtunk kívül csak a mákófalviakat engedték ki, hogy bemutassák a kalotaszegi viseletet, de őket is csak úgy, hogy Pali Feri nem mehetett velük.
Mikor megkaptuk az utazási engedélyt, az igazgatónő csinált egy gyűlést, és a következőket mondta: „Mielőtt elindulnánk, a csoport tudomására hozom, hogy perfekt beszélek magyarul. Mindent értek.” Tehát úgy beszéljünk az autóbuszban, a határnál és ott is, hogy ő perfekt tud magyarul. De ő, mint a csoport hivatalos vezetője nem beszélhet magyarul. A kiszállást értünk csinálta, neki Budapest nem jelent semmit. Ő járt Moszkvában, járt Kijevben, neki Budapest már nem mutat semmi újat. Ez lett leadva, így indultunk útra. S akkor az történt, hogy három nap múlva belebetegedett abba, amit látott.
Egy hetet voltunk Magyarországon, elvittek Vácra, a Duna-kanyarba, sokfelé. Május elseje ott ért bennünket, és a felszólítást megkaptuk, hogy május elsején nem tartózkodhatunk Budapesten, tehát az ünnepségen nem vehetünk részt, politikai megnyilvánulásunk nem lehet, ezt kerüljük. Akkor kivittek Vácra, ott ettünk egy finom halat, megnéztük ezt is, azt is, az igazgatónő három nap alatt elköltötte az összes forintját, azután hallottuk, hogy valakinek panaszolta: jaj, nem tudtam elképzelni, hogy Magyarország így néz ki. Az utak, a tisztaság, a minden, hát ég és föld volt Magyarország és Románia közt, mi mentünk lefelé, álltunk sorba minden szarért, és akkor ott a bőség országa volt. Na és mikor visszajöttünk, a Királyhágón megálltunk. A kanyarban állt egy kocsi, le volt téve egy újságpapír, rajta valami szerszámok, és két pasas ott dikicselte az autóját. Jött egy másik autó, kicsit közel az újsághoz. Az autót javító pasas felnézett, ahogy elhaladt a másik, és csúnyán szitkozódva kiabálni kezdett. Akkor az igazgatónő félhangosan mondta: „Na, așe, așe, cel puțin să știm că am ajuns în România.” (Na úgy, úgy, legalább tudjuk, hogy megérkeztünk Romániába.)
A kultúrházban létezett egy román csoport is, egyszer csináltak egy színdarabot, A hold láthatatlan oldala. Az volt a szokás, hogy ha az egyik csoportnak volt bemutatója, a másik csoportnak adott meghívót. Leitner Emil azt mondta, „Gyerekek, aki el tud jönni, legyen megborotválkozva, ünneplőbe, lehetőleg nyakkendővel, nem jövünk ide ló módra, tessék tisztességgel idejönni. És negyedórával az előadás kezdete előtt itt legyen, aki jön.” Egyetlen egy jegyet adtak el. Mi megjelentünk nagyrészt, de ezt az előadást lefújták. Úgy eltűntek a színpadról a csórók! Persze ez az igazgató fülébe jutott, és aztán megjelent a szeku nálunk, hogy játsszunk románul, ekkor szűnt meg aztán a csapat.
Fehér paszuly, tarka paszuly
– A feleségem biztosított olyan hátteret, ami nélkül nem is gondolhattam volna a műkedvelősködésre. Pénteken elmentem Székelyföldre, hazajöttem hétfőn reggel 5 órára, a feleségem pedig hajnalban ott várt az uzsonnával a gyár előtt, mert tudta, hogy nem volt időm hazamenni. Nemegyszer ő volt, aki mondta, hogy ne maradj ki, menj. Ezért tudtam elérni azt a kort, hogy Erdély legidősebb aktív műkedvelő színjátszója voltam. Még Magyarfenesen is (ahova a rendszerváltás után költöztek) fel tudtam lépni egy színdarabban, még szavaltam a templomban, zászlószentelés volt, és a kórustalálkozón, egész addig, amíg tudtam. De az utóbbi időben már éreztem, hogy nem megy, felejtettem a szöveget is. Aztán most már én is készülök hazafelé...
Egyszer Marton Lilit elküldte hozzánk az újság cikket írni. Azt kérdezte, hogy mit jelent nekünk a színjátszás. Nekem Nagy István jutott eszembe, aki az egyik könyvében leírta, asztalosinasként minden délben ebédre paszulylevest kapott. Egy idő után már nem az bántotta, hogy paszulyleves, hanem hogy mindig fehér paszulyból volt, s kívánta volna, hogy bár egyszer legyen tarka az a paszuly. Én bent dolgoztam a ruhagyárban. A foglalkozásomra nézve szabó voltam, de a ruhagyárnak kevés köze van a szabósághoz, csak annyi, hogy ha el kellett menjek egyik osztályról a másikra, nem kellett jöjjenek utánam tanítani, csak el kellett mondják, hogy mit kell csinálni, de akit bevettek az utcáról, megmutattak neki egy műveletet, s csak azt tudta. Elmondtam hát Marton Lilinek, hogy én ott dolgozom a gyárban, és az fehér paszuly. Nekem a Stúdió jelenti a tarka paszulyt. Akkor Marton Lili rám nézett: „Ez olyan szép, de nem lehet megírni...” Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Kényszerű társbérlők: politikum és etikum
Kényszerű társbérlet címet viseli Aniszi Kálmánnak az a kötete, amelyet szerda délután hat órától mutattak be a közönségnek a Kiss Stúdióban. A kötetet a szerző ismertette, részleteket olvasott fel Meleg Vilmos.
A magyarkakucsi születésű Aniszi Kálmán író, újságíró, egyetemi tanár esszékötetében két nagy, sokszor szöges ellentétnek tűnő fogalom jelenik meg: politikum és etikum. Kényszerű társbérlők ők, akiknek együtt kell élniük, ám kapcsolatuk sokszor konfliktusos. A kötet műfajilag színes palettát mutat, kisesszék, esszénovellák alkotják, a szerző bevallása szerint a mű „nem tudóskodva írt könyv”, hanem élményszerűen és életszerűen leírt gondolatok. Így a két fogalom párharca irodalmi színezettel tárul az olvasó elé. Erkölcs és politika szembenállása a könyv borítóján megjelenő illusztráció által is kirajzolódik, a fedőlapot ugyanis Szalai József erdélyi származású, ma Svájcban élő festő- és grafikusművész Szemben című alkotása díszíti. A könyv hátlapján a hányattatott sorsú művész életéről olvashatunk.
Eltérő érdekek
A két fogalom párharca az eltérő érdekekben keresendő, mutatott rá a könyvbemutató során Aniszi Kálmán, és az eltérő érdekeket eltérő módon érik el. A szabad akarattal rendelkező ember nem szabadossággal rendelkezik, szabad akarata addig terjed, amíg nem sérti meg a másik ember szabadságának a körét. Így az erkölcs a politikával szemben, amely diktálva dönt, nem a cél elérésének legrövidebb útját veszi alapul, hanem tekintettel van arra, hogy minél kevesebb szenvedést okozzon. „Az erkölcs mindig tettekben vizsgázik” – mutatott rá a szerző. Nem elég tehát az erkölcsről szónokolni, hanem gyakorolni és gyakoroltatni is kell az erkölcsös életmódot.
A görög filozófusok időtálló eszméi mellett a könyvbemutató során szó volt a hit hegyeket mozgató erejéről, az Én szerepének korszakokon átívelő változó megítéléséről, de arról is, hogy a demokrácia nem importálható, vagyis a szerző elmondása szerint nem lehet kívülről beleszólni egy társadalom fejlődésébe.
A könyvbemutatót Barabás Imre magyarkakucsi református egyház főgondnoka jóvoltából kisebb állófogadás, illetve a helyszínen jelképes áron megvásárolható kötet dedikálása zárta. János Piroska / erdon.ro

Szobor, hej
Ha ilyen tehetséges fiatal szobrászművészeink vannak, miért van tele a város silány köztéri giccsekkel? – a költői kérdés a nemzeti gyásznapon fogalmazódott meg bennem, amikor Berze Imre szobrászművész egyszerű, de minimalizmusában is drámai installációját megláttam. Azt sem bántam: ideiglenes, mert köztudott: szoborból, köztéri alkotásból nincs hiány Székelyudvarhelyen, ki is érdemelte a Szoborheju Szekujeszk gúnynevet. Minap kollégámmal próbáltuk is összeszámolni, hány kőbe, bronzba, fába öntött, vésett szobor és egyéb mementónak nevezett akármi van a városban. A szejkei Orbán Balázs-emlékművet is sorolva összesen harminckettőt vettünk leltárba. Könnyen meglehet, tévedtünk, és ennél jóval több van. Mennyiségben több a soknál, s még ezzel sem lenne gond, ha valóban értékes lenne az összes. Ott van például a híres, hírhedt szoborpark, amivel a nemzet stratégájává előléptetett volt polgármesterünk lepett meg bennünket, s aminek selejtes mivoltán azóta sem tudunk eleget csodálkozni. Az már csak növeli a műélvezetet, hogy a „szoborturkáló”, vagy „szoborkomplexum”, ahogy frappánsan nevezi a nép, a városi közvécé és a szintén volt városvezetőnk által állíttatott fabódé szomszédságában áll. Ajándékszobornak nemzeti színű szalaggal kötik át a nyakát a messziről idetévedt, édes Erdélyért és a csodás Székelyföldért rajongó, tévedésből néha minket lerománozó nemzettársak. Mi is könnyezve gondolunk arra, hogy mennyire szeret bennünket az anyaország, még a pincék mélyéről is képesek voltak felhurcolni az eredeti másolatát. Ingyen adták, ne háborogjunk. De kaptunk mi grátisz műanyagból fröccsöntött huszárt is, lovastól. Fel volt avatva, átadva megőrzésre a hagyományőrző huszároknak, évekig volt kibiggyesztve a Székelytámadt vár fokára. Nemrég suttyomban levették, most egy napközi udvarán díszeleg a játékhuszárunk.
Van még jó pár félresikerült alkotás. Az egyik mindjárt a központban: sokba került, de legalább rondára, az eredetinek halovány másolatára sikerült Millenniumi emlékoszlop, tetején döglött turullal, oldalán műoroszlánokkal. Mellette, a szökőkút körül szerénykedik az egyik legszebb, legértékesebb, szocreál szoborcsoport – az udvarhelyi 56-osokat pár éve sikerült restaurálás címen tönkretenni. Hasonló sorsra jutott a Patkót vigyázó több mint 100 éves Krisztus-szobor is, homokfúvóval estek neki, megtisztítva minden díszétől. A másik borzalom a Bethlen lakónegyedi, csak hűtőmágnesnek becézett Bethlen Gábor – áldott szerencse, hogy csak domborműre futotta a költségvetésből. A Művelődési Ház mellett kis talpazaton hatalmas monstrumként réved gondolkodón a semmibe Sütő András mellszobra. A térhez viszonyított grandiózus arányait tekintve a szemközti tízemeletes tömbház tetejére kellett volna helyezni – van, amikor a művészet (?) távolról szép.
A Patkóban az ellenségre puskatussal lendületesen lesújtó Vasszékelyünk sem az igazi, hogy a Szentimre utcában árválkodó Imre herceget, vagy a Szász-éra másik gyöngyét, a Városháza előtti park végében álló Élet-szoborcsoportot ne is említsük.
A sok hitvány között természetesen vannak kiválók is, mint Orbán Balázs egész alakos szobra, kár, hogy Hunyadi László alkotását sűrű örökzöld takarja a szem elől. De szép a városi park dísze, Székely József szobra, és szép lenne, a miénk lenne az egyetlen Székely szék – ha néhai Gubis Mihály emlékezetét nem láncfűrésszel vágta volna derékba a vadakat szerető és beszélő ex-városvezetőnk. Ma sem értjük, miért?
Ahogy azt sem, miért kell minden térre szobrot állítani, de ha mégis kényszer, akkor mostanság miért csak egy, a „farkaslaki pléhbolyjal” nevét immár szó szerint is fémjelző szobrászművész nevét ismerik a megrendelők? Miért nem jut eszükbe például a szentegyházi Bodó Levente szobrászművész? Vagy miért nem elég jó nekünk az új generációt képviselő Berze Imre? Vannak változást jelző momentumok Udvarhelyen. Ilyen volt az október 6-i megemlékezés is. Méltó volt a Berze-installáció, nem volt sok, unalmas beszéd. Lássuk már be végre – nem kell több rossz szobor a népnek, sőt jó lenne, ha a meglévőkből is eltűnne néhány. Ám, ha mégis újabbra támad kedv, jó lenne, ha a kezdeményezők nem a meglévő giccsparádé gyarapítására, hanem az időtálló értékre áldoznának. Ehhez először a régi, poros értékítéletet kell jobbra váltani. Művészet az is. Lázár Emese / Hargita Népe (Csíkszereda)

A parlamenttel végeztetnék el Tudorel Toader munkáját – Márton Árpád képviselőt kérdeztük
A PSD-ALDE koalíció megelégelte, hogy Tudorel Toader egyre halogatja a büntetőtörvények módosítását, ezért hozták létre a parlamenti bizottságot, amely célja hivatalosan „az igazságügyi törvények szisztematizálása, egységesítése és stabilitásának biztosítása”. A testület tagjával, Márton Árpád RMDSZ-es képviselővel interjúztunk.
Elkezdte működését az a parlamenti bizottság, amelynek feladata összehangolni az igazságügyi törvénykönyveket az alkotmánybíróság határozataival. A testület céljairól Márton Árpáddal, a bizottság RMDSZ-es tagjával beszélgettünk.
Főbb állításai:
Létezik egy „kommunikációs probléma” az igazságügyi miniszter és a kormánypártok között; a bizottság azért jött létre, mert a PSD megelégelte, hogy Tudorel Toader egyre halogatja a büntetőtörvények módosítását.
Módosításra szükség van, mert nap mint nap a Ceauşescu-rezsim enyhébb időszakait idéző visszaélésekre adnak lehetőséget.
Nem titok előtte, hogy a Btk. módosítását a közvélemény jelentős része összeköti Liviu Dragnea büntetőügyével. Megoldása: olyan küszöböt kell megállapítani a hivatali visszaélés kapcsán, amely nem alkalmazható a PSD elnökére.
– Mi lesz a feladata „az igazságügyi törvények szisztematizálására, egységesítésére és stabilitásának biztosítására” létrejött bizottságnak, amely a megnevezése alapján mintha az igazságügyet szabályozó törvényeket is célba venné?
– Két külön dologról van szó. Az Igazságügyi Minisztérium már dolgozik azon a három törvénytervezeten, amely az igazságügy működését szabályozza. A parlamenti bizottság az alap törvénykönyvek – nevezetesen a büntető törvénykönyv, a büntető eljárási törvénykönyv, a polgári törvénykönyv és a polgári eljárási törvénykönyv – módosításával foglalkozik, ezen belül is elsősorban az alkotmánybíróság döntéseivel. Több mint 100 cikkelyt vagy bekezdést találtak alkotmányellenesnek ezekben a törvénykönyvekben, illetve az ezekkel szoros összefüggésben álló más jogszabályokban.
– Hogyan fog dolgozni a testület?
– Két alegysége van a bizottságnak: az egyik a polgári résszel, a másik a büntető résszel foglalkozik. Az utóbbi a törvénykönyvek mellett az azokat módosító 2016. évi 18. számú sürgősségi kormányrendelettel foglalkozik.
– Milyen anyagból dolgoznak, mi a kiindulópont?
– A büntető törvénykönyvvel kezdjük, illetve a nyolc lényegi alkotmánybírósági döntéssel, amely a Btk.-ra vonatkozik. Ennél sokkal több alkotmányellenes cikkelyt találtak az eljárási törvénykönyvben – ott vették semmibe az emberi jogokat a legmesszemenőbben, amint tudjuk, és a 18-as sürgősségi rendelet még rátett egy lapáttal.
– Milyen értelemben?
– Például a rendelet megjelenéséig az eljárás az volt, hogy az őrizetbe vétel pillanatában közölték az illetővel, egy általa értett nyelven, miért foganatosítják ellene az ominózus intézkedést. Ezt a bekezdést hatályon kívül helyezte a Raluca Prună miniszter asszony. Amikor tehát egyesek azt állítják, hogy a tervezett módosítások visszavinnék Romániát a Ceauşescu-rezsimbe, a válaszom az, hogy már ott vagyunk. Annyi emberijog-tiprás, amennyi az elmúlt öt évben történt, csak a Ceauşescu-rezsim enyhébb időszakaiban volt. Nem mondom persze, hogy az ötvenes években vagy közvetlenül ’89 előtt nem volt rosszabb.
– Konkrétan milyen módosításokra volna szükség ön szerint?
– Mondok egy példát. Amikor valakit lehallgatnak, a bíróság előtt csak románul mutatják be a magyar nyelven lehallgatott párbeszédet, annak is csak azt a részét, amelyre a vádnak szüksége van, és hiába kéri a teljes felvétel meghallgatását, nemzetbiztonságra okokra hivatkozva megtagadják. Ez ma a gyakorlat Romániában. Ez ’89 előtti módszer. Egy másik dolog, amit szerintem sürgősen módosítani kell, hogy a bíró megakadályozhatja bármiféle bizonyíték perben való használatát. Például ha valakit gyilkossággal vádolnak, de ő bizonyítani tudná, hogy külföldön tartózkodott, a bíró mondhatja azt, hogy ez a bizonyíték nem érdekli, és nyugodtan el tudja ítélni gyilkosságért. A legnagyobb gond viszont az, hogy Romániában kizárólag feljelentések alapján el lehet ítélni valakit, holott még a jelenlegi törvénykönyvek is azt mondják, hogy szükség van más bizonyítékra is.
– Ez már az igazságszolgáltatás működéséhez tartozik. Amivel mellesleg ez a bizottság nem foglalkozik, holott mint az előbbi példa is mutatja, ezek a kérdések szervesen összefüggnek.
– Így van. Itt elsősorban két törvényt, a bírák és ügyészek jogállásáról, valamint a bíróságok és ügyészségek működéséről szólót kellene módosítani. Mondok egy másik példát, ami sehol másutt nem fordul elő: az ügyész a bíró mellett ül a tárgyalóteremben. Az ügyész mindenütt a világon szemben ül a bíróval, az ügyvéd mellett. Nálunk az ügyész nem az ügyvéddel egyenrangú, hanem a bíróval. Egy ajtón jönnek be és mennek ki, és olykor még beülnek a tanácsterembe is megbeszélni a dolgok menetét. Ilyesmi talán csak Oroszországban fordulhat elő, nem beszélve természetesen a diktatúrákról.
– Visszatérek az előbbi kérdésre. Ha valakit el lehet ítélni kizárólag tanúvallomások vagy akár egyetlen tanúvallomás alapján, miközben a törvény ezt elvileg nem teszi lehetővé, önök hiába módosítják a Btk.-t.
– Nálunk minduntalan rá kell erősíteni a törvényre, illetve arra, hogy a törvényt be kell tartani. A kérdés másik oldala pedig, ami ellen mindenki berzenkedik, az ügyészek és a bírák felelősségre vonása. Van ilyen, de kimerül egy „naná”-ban, már ha a kivizsgálás egy éven belül lezajlik. Ha három év múlva derül ki, hogy a bíró vagy az ügyész visszaélt a hatalmával, akkor elévül. Ez az egyetlen terület, ahol az elévülései idő a cselekmény elkövetésétől számított egy év. Ha valaki az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntése nyomán mondjuk hat év múlva jelezné, hogy az ügyében hiba vagy éppen bűncselekmény történt, akkor az érintett ügyész vagy bíró tette már öt éve elévült.
– És a bizottság mégsem az igazságszolgáltatás működésével foglalkozik.
– Valóban volt olyan szenátor, aki a teljes jogrendre ki akarta terjeszteni a bizottság működését, de abban maradtunk, hogy a munkát a büntető törvényekkel, illetve legelőször is a Btk.-val kezdjük. A bizottság keddi ülésén az igazságügyi miniszter azt szorgalmazta, hogy csak a nyolc alkotmányellenesnek nyilvánított cikkellyel foglalkozzunk, a törvény egészére nézve ő majd bemutatja saját, komplex tervezetét. Amit senki sem látott! Lényegében azt mondta, hogy ne nagyon foglalkozzunk az egésszel, majd ő elintézi. Mi azon az álláspontunk vagyunk, hogy el kell kezdeni a munkát. Az a döntés született, hogy jövő hétig minden frakció benyújtja a cikkelyszerű javaslatait a Btk.-val, illetve a nyolc alkotmányellenesnek nyilvánított szakasszal kapcsolatosan.
– Az RMDSZ-nek van már egy megfogalmazott álláspontja?
– Van, de ne akarja most felolvastatni velem a szövegszerű javaslatainkat.
– Nem akarom, kérnék viszont példákat.
– Az egyik a halmazatban és folytatólagosan elkövetett bűncselekmények szabályozása, ami lehetővé teszi jelenleg, hogy valakit például egyszerű lopásért huszonnyolc évre ítéljenek. A másik a kedvezőbb elbírálás elvének a szabályozása, ahol a megfogalmazás értelmezhető. Ezekről is benyújtjuk a konkrét javaslatainkat.
– Mikor lesz ebből új törvény, és egyszerre készül-e el a Btk.-t és a perrendtartást módosító tervezet?
– A bizottságnak 150 napja van, hogy benyújtsa a törvénytervezetet vagy tervezeteket, amely aztán bejárja a szokásos parlamenti utat. Szerintem jobb lenne egyszerre tárgyalni az egészet, de erről a testület a későbbiekben fog dönteni.
– Visszatérnék az igazságügyi miniszter álláspontjára. Megindokolta valamivel Tudorel Toader, miért kérte a parlamentet, hogy ne foglalkozzon a Btk. módosításával, és inkább hagyja a dolgot a szaktárcára?
– Ez egy 27 éves gyakorlat. Valahányszor megjelenik egy parlamenti kezdeményezés, a kormány rögtön elkezdi bizonygatni, hogy éppen dolgozik egy hasonló tervezeten, és a parlamentnek meg kellene várnia, amíg elkészül.
– De mintha ezúttal többről lenne szó. Nem érzékel egy politikai problémát is?
– De, van egy politikai és, hogy többet ne mondjak, kommunikációs probléma az igazságügyi miniszter és a kormánykoalíció között. A bizottsági ülésen ez kitüremkedett. Nem nagyon, de azért érzékelhető volt, hogy gyakorlatilag ez a bizottság is azért jött létre, mert a minisztérium nem lépett előre. Ha mégis megjelenik majd egy tervezettel, vagy esetleg a kormány sürgősségi rendelettel – ez a rossz szokása minden kabinetnek megvolt –, azt a parlament meg fogja vitatni. Mi azt szeretnénk, ha készülne egy jó és tartós jogszabály, amelyet az újraközlés után áttekinthető anyagként kezelhet bármely bíróság vagy állampolgár.
– Ha már a kommunikációs problémáknál tartunk. A híres-hírhedt 13-as sürgősségi rendelet óta valahányszor szóba kerül a büntető törvény módosítása, az is felmerül, hogy a parlament menteni akarja valakinek a bőrét. Ennek fényében nem tartaná ésszerűnek különválasztani a hivatali visszaélésről szóló vitát az összes többitől?
– Nem, és megmondom, hogy miért. Először is a hivatali visszaélésről szóló 297-es cikkelyre vonatkozó alkotmánybírósági döntés óriási zavart okozott az igazságszolgáltatásban, nagyon sok bíróság úgy értelmezte, hogy a cikkely már nincs hatályban. Másodszor, amikor valakin semmilyen más fogást nem találnak, akkor előrángatják a hivatali visszaélést, ami úgy van megfogalmazva, hogy nemigen kell rá bizonyíték. Több száz ilyen per van terítéken, például a marosvásárhelyi római katolikus gimnáziumé. Itt nem arról van szó, hogy mi történik Dragneával, hanem hogy mi van ezzel a bűncselekménnyel, amely elsősorban a volt kommunista államokban létezik, és a zavaros megfogalmazása révén politikai leszámolásokra alkalmas.
– Mégiscsak fontos, hogy mi történik Liviu Dragneával, ha felmerülhet, hogy a hivatali visszaélés tényállásának módosításával megúszhat egy bírósági eljárást.
– A megoldás egyszerű: olyan küszöböt kell megállapítani, hogy a törvénymódosítás Liviu Dragnea ügyét ne befolyásolja. Szőcs Levente / maszol.ro

Mihai Viteazul, az időutazó
Legalábbis ez derül ki a szászfenesi katolikus templomnál elhelyezett tájékoztató tábláról, amely szerint Szászfenest először 1342-ben említik írott források, II Mihály vajda (Mihai Viteazul) ottjárta kapcsán. A gond ezzel csak annyi, hogy a vajda 216 évvel később 1558-ban született.
A tájékoztató tábla egyébként egy uniós pályázatot hirdet. Az EU előírásai szerint a különböző beruházásokra pályázaton megnyert összegeket tájékoztató pannókon kell a lakosság tudomására hozni, részletezve a befektetés célját, időtartamát és az elköltött pénz forrásait, mennyiségét. Nem volt ez másképpen ebben az esetben sem, annyi lényeges különbséggel, hogy sikerült a tájékoztató pannóra egy kapitális sületlenséget is felírni.
Az ilyen típusú beruházásokról általában többnyelvű weboldal is tájékoztatja az érdeklődőket. Ebben az esetben is így jártak el az illetékesek, ám a többnyelvűség igencsak „viccesre” sikeredett: A település katolikus templomáról például ilyen „magyar” mondatokat olvashatunk a tájékoztató weboldalon: „Építészeti értéket növeli a létezése freskók nyúlik a tizenötödik században. Ma a templom egy tökéletes állapotban megőrzése, hogy zárt a szép kőfal az ellen betörései elmúlt idők. A templom látogatható a napokban, amikor a szolgáltatást tartanak vagy kérik a Római Katolikus Plébánia: Fr. Szöcs Bella.”
Nyilvánvaló, hogy az oldal szerkesztői nem sokat erőlködtek a magyar nyelvű fordítással, hanem a Google-ra bízták azt. A kérdés már csak az, hogy az EU ilyen emeletes ökörségek közzétételére adta-e a pénzt, mint ahogyan az is kérdés, hol vannak a Kolozs megyei magyar érdekvédelem szakemberei, vagy éppen a katolikus egyház illetékesei mikor ilyen szégyenletes, történelemhamisító és zagyva „információk” látnak napvilágot történelmünkről, épített örökségünkről? Barta Béla / itthon.ma/erdelyorszag

Előadások és könyvbemutatók a kommunizmus bűneiről Nagyváradon
A Polgári esték rendezvénysorozat keretében előadásra és könyvbemutatókra kerül sor a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ (Ezredévi emléktér / P-ța Libertății 40. szám) múzeumtermében október 25-én, szerdán 17 órától.
Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja mutatja be Recsk című kötetét, amelyben nem csak a Gulág néven ismert szovjet munkatáborok magyar megfelelőjét, Recsket mutatja be, hanem a kommunista megtorló, internáló gépezet létrejöttét, működését is.
Cseresnyés Magdolna, a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány elnöke „A Kárpát-medence elveszített területeiről szovjet típusú táborokba hurcoltak kálváriája” – című kötetről beszél, amelyben a tavaly novemberben megszervezett konferencia anyagát olvashatják az érdeklődők.
Végül, de nem utolsó sorban Domonkos László író „Tito pokolszigete az Adrián" – című nemrég megjelent kötetét ismerteti. A nagy közép-európai titkok egyike rejtőzik azon a kis adriai földdarabon, amit Tito halálszigetének, horvát Alcatraznak és hasonlóknak neveztek azon kevesek, akik tudtak róla. A Goli Otok (kopár sziget) 1948 és 1981 között titkos börtön-sziget volt, ahol a jugoszláv kommunisták pokoli körülmények között tartottak fogva és kínozták halálra sok tízezer embert, köztük több száz magyart is. Ebbe a közelmúltbéli, de máig szinte teljesen ismeretlen világba, kalauzol ez az úttörő jellegű, tényfeltáró történészi, politikai, szociográfiai munka.
A Polgári esték szervezője, a Magyar Polgári Egyesület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács minden érdeklődőt szeretettel vár a rendezvényre, ahol a kötetek kedvezményes áron beszerezhetőek. itthon.ma/civilifi

Autonómiavita könny és romantika nélkül
Beszélgetés Izsák Balázzsal, a Székely Nemzeti Tanács elnökével
Magyar-e a székely? Magyar–román kérdés-e Székelyföld önrendelkezésének ügye? Izsák Balázzsal, a Székely Nemzeti Tanács elnökével együtt- és különállásról, térképrajzolásról, egymást kiegészítő párhuzamos próbálkozásokról – és a küszöbön álló SZNT-tisztújításról is beszélgettünk.
Milyen választást kíván az SZNT-nek?
– Meggyőződésem szerint bármilyen választásnak az alapelvek szilárdságát kell megőriznie. Egy mozgalmat csak olyan törvényre lehet építeni, amelyben mindenki megbízhat, az SZNT autonómiastatútuma pedig ilyen. Ez biztosíthat tiszta és világos jövőképet. Megalakulásától kezdve független közképviselet a Székely Nemzeti Tanács, semmilyen közhatalomtól, párttól, politikai karrierreményeket tápláló személyektől nem függött. Hiszem és remélem, hogy a jövőben sem kerül semmilyen közhatalom befolyása alá.
– A székely önrendelkezés megfogalmazása centenáriumának előestéjén, a megalakulás célkitűzéseinek tükrében hová helyezi ma a Székely Nemzeti Tanácsot? – Az SZNT-hez viszonyított pillanatnyi „távolságtól” függően különbözőképpen közelítenek hozzánk a politikai szervezetek, miközben – a mi felfogásunk szerint – soha nem tértünk el a kitűzött céltól. Észlelnünk kellett azonban, hogy az SZNT dokumentumait sokan nem olvassák el, ezért aztán egészen egyszerű megállapításokon lépnek túl. Például azon, hogy a Székely Nemzeti Tanács célja Székelyföld autonómiája és a székely nép magyar nemzeti önazonosságának védelme. Statútumunk első pontja leszögezi: történelmi önazonossága kifejezéseként Székelyföld közössége magyar nemzeti önazonossága védelmében önkormányzati közösséggé alakul.
– És már benne is vagyunk napjaink közbeszédének egyik hangyabolyában: magyar-e a székely? – Az említett passzus megfogalmazása előtt a történelmi hagyományból kiindulva – miszerint a székelység a magyar nemzet része – mértük fel Székelyföld falvainak népességét nemzeti önazonosság szempontjából. A székelység századokon át a magyarság, Magyarország határainak védelmezője volt, az autonóm Székelyföld földrajzi határai pedig egybeesnek azokkal a nyelvi határokkal, ameddig a magyar nyelv- és kultúrahasználat terjed. Akik ezt ma másképp gondolják, gyakran fogalmazzák meg azt a vádat, miszerint az SZNT vezetői eltávolodtak a kezdetben megfogalmazott céltól. Holott ezzel azt bizonyítják, hogy épp a célt nem ismerik, amelyet 2004. január 17-én Sepsiszentgyörgyön egyhangúlag szavaztunk meg.
– Mi táplálja a fel-fellángoló disputa alatti tüzet: provokáció vagy létező kettősség?
– A történelmi valóságból kiindulva van alapja a székely különállásnak. A székely jogrend egyes elemei részei a magyar alkotmánytörténetnek, sőt, a székelység az egyetlen közösség, amely saját jogrendjével megjelenik a magyar jogtörténetben. Történelmi gyökerekkel rendelkező különállásról beszélhetünk, amely magyarázható a katonai múlttal, az azzal járó adókedvezményekkel, bár a 16. századtól erőteljesen csorbult ez a jog. Orbán Balázs megállapításával élve, míg Csíkszék és Háromszék a külső országhatárokat védte, Marosszéknek a belső önkény ellen kellett megvédenie a székelység belső szabadságjogait. Elsősorban e történelmi hagyományok miatt nem helytálló hát a székelységet a magyar nemzet egyéb népcsoportjaival egyazon síkon emlegetni, ugyanakkor ez teszi a székelységet ragaszkodóvá a magyar nemzeti öntudathoz. Tamási Áron szerint azzal, hogy valaki székelynek vallja magát, nem elvesz, hanem hozzáad a magyar nemzethez való tartozáshoz. Irodalomtörténész édesapám, Izsák József egyik fiatalkori tanulmányában a székely-magyar „ellentét” taglalásából arra a következtetésre jutott: bár igazuk van azoknak, akik szerint nincs külön székely és külön magyar, együtt kezelve őket létezik különállás.
– A felsorakoztatott érvek még élesebbé teszik a kérdést: mi indukálja az identitásbeli különbségeket kihangsúlyozó nézeteket?
– Ha nagyvonalúan el is fogadjuk mindkét álláspont igazát, érdemes felidézni a kérdésfelvetés egyik fontos időpontját. Nicolae Ceaușescu az 1976-os népszámlálás alkalmával tüntette fel a magyar mellett választható opcióként a székely identitást. A lépés megosztó célzata egyértelmű volt, a székelyek azonban kiváló ösztönnel szúrták ki a veszélyt, elenyésző volt a magukat székelynek vallók száma. A román érdek azonban változatlan: a székelyeket elsősorban nem a magyarságtól kell leválasztani, hanem Magyarországtól. A nemzetközi jog alanyaként ugyanis Magyarország egyenrangú tagja Romániának, a félig titkolt román politika számára pedig nemkívánatos, hogy egy vele egyenrangú jogalany a székelyek védelmezőjeként jelenjen meg a porondon.
– Hogyan igyekszik kezelni az SZNT ezt a helyzetet?
– Az igazság kimondásával és tudatosításával. A közösségen belül el kell fogadni a magyarságon belüli székely identitás hagyományait, ugyanakkor nevén kell nevezni a fenyegető veszélyt. A közösségi tudat és identitás legjobb hordozója a szellemi kultúra, a székelyek legjobbjai is ebben a térben mozogtak és nyilvánultak meg. A székely önrendelkezési törekvések megfogalmazásának századik évfordulójára készülődve érdemes felidézni, hogy elődeink is az akkori legkorszerűbb eszmékre, a népek önrendelkezésének Woodrow Wilson-i elveire hivatkoztak. Nem tudva persze, hogy azokat nem a magyarok problémáira találták ki. Ellenkező esetben ugyanis egyszerűen nem történhetett volna meg, ami az első világháborút követően történt. Ha akkoriban Erdélyben is népszavazást tartanak, ma nemcsak Sopront titulálhatnánk a hűség városának.
– Hogyan tekint az SZNT elnöke a szervezet magyar politikai világba való beágyazásának tízéves történetére?
– A teljes történet jóval hosszabbra nyúlik vissza az SZNT történetének kezdeteinél. A kilencvenes évek első felében az RMDSZ-en belül is létezett egy autonomista tábor, a Csapó József-féle autonómiastatútumot – amelyet mi munkadokumentumként fogadtunk el – 1995-ben az RMDSZ székelyföldi területei szervezetei is megszavazták. Közvetlenül az SZNT 2003-as megalakulása után a bennünket célzó kritika egyik súlypontos eleme az volt, hogy az emberek nem is tudnak rólunk, hogy nincs sajtónk, nincsenek szövetségeseink. Ma Székelyföld valamennyi olyan térképen szerepel, amelyre az autonómiával rendelkező vagy arra aspiráló régiókat rajzolják fel. Az erdélyi közélet magyar pártjai számára megkerülhetetlen az SZNT, meggyőződésem, hogy nélkülünk az RMDSZ sem fogadott volna el Székelyföld autonómiájára vonatkozó statútumot. Markó Béla még úgy fogalmazott, hogy számára egy a zászló, a magyar, ma már a szövetség székelyföldi szervezetei is kiállnak a székely szimbólumok mellett.
– Sokak szerint az idők forrták ki ezeket a pozitív változásokat...
– Az idők kétségtelenül változtak, de ezek egyik legfontosabb gerjesztői mi voltunk, az emberi akarat. Amikor annak idején a horvátok egyértelműsítették a Jugoszláviából való kiválási szándékukat, a nyugati világ országai – köztük az Egyesült Államok – rendkívül kemény és rendreutasító üzenetet küldött, miszerint soha nem fogják elismerni a független Horvátországot. Mégis a horvátok akaratán és döntésén fordult meg saját történelmük. A realizmusra felszólítók ma arra kapacitálnak, hogy a mások akaratát tekintsük a jövő megalapozásának. Ez számunkra elfogadhatatlan. Bennünk kell élnie mindannak, ami meghatározza a holnapunkat, nem fogadhatjuk el, hogy mások szabályozzák a bennünk működő mát.
– Az érvényre juttató cselekvések módozatai nem vonatkoztathatók el azonban a mai külső keretektől és szándékoktól. A külső szemlélődő számára az SZNT európai polgári kezdeményezése, illetve az RMDSZ Minority SafePackje egymástól függetlenül vergődik az uniós jogrendszer útvesztőjében. Sokak kérdése: miért nem együtt?
– Mi, akik 2013-ban kidolgoztuk a kezdeményezés koncepcióját, illetve az RMDSZ programalkotói egybehangzóan nyilatkoztuk, hogy a két tervezet kiegészíti egymást. Az SZNT európai polgári kezdeményezése egy bizonyos területre, jogszabályra hivatkozik, amely a kohéziós politika keretében azokat a régiókat próbálja előnyhöz juttatni, amelyeket többségükben valamelyik nemzeti közösség polgárai lakják. A Minority SafePack a maga területén ugyancsak fontos általános kisebbségvédelmi elgondolás, az Európai Bizottsággal történt peren kívüli megegyezést pedig precedensként kívánjuk felhasználni a polgári kezdeményezés ügyében. A Minority SafePack elutasítása, majd elfogadása – miután a bíróság elégtelennek találta az Európai Bizottságnak a kezdeményezés elutasítására vonatkozó indoklását – abban is precedenst jelent, hogy a kezdeményezést részben bejegyezték. Korábban ilyenre nem volt példa. Mi is felajánlottuk a peren kívüli megállapodás lehetőségét, és javaslatunk arra is kitér, hogy foglaljuk bele közösen a hiányzó, illetve kifogásolt részeket.
– Céljaik elérésében milyen támogatásra számítanak, számíthatnak az anyaország részéről?
– Létező és megnyugtató a támogatás, főleg most, amikor olyan vélemények is napvilágot látnak, miszerint le kellene számolni a „skanzenpolitikával”, a székelyföldi magyarok pedig nem várhatják el a románoktól, hogy bármit is maguktól adjanak nekik. Ez az álláspont megfeledkezik arról, hogy mi valamennyien román állampolgárok vagyunk, és mint ilyen, nem a románoktól, hanem a román kormánytól várunk el valamit. A román nyelv alapos megtanulására vonatkozó vállveregető biztatások sem ritkák, miközben nyilvánvalóan nem ismerik a különböző politikai vagy közéleti formációknak a megfelelő románnyelv-oktatás érdekében tett erőfeszítéseit. Ma már ugyanis egyértelműek az érdekek, amelyek azt célozták, hogy a magyar gyerekek ne tanuljanak meg jól románul. A kolozsvári jogi egyetem első száz diákja között például nem találunk magyart, mert az nagyon jó románnyelv-tudást feltételez. Így aztán a marosvásárhelyi bíróság bírói karának 90 százaléka ma román nemzetiségű. Az autonómia kérdése nem román–magyar kérdés. Ez a „vita” alapvetően Székelyföld polgárai és a román kormány között zajlik. A jog oldaláról közelítve, könny és romantika nélkül.
IZSÁK BALÁZS
Mérnök, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, Izsák József irodalomtörténész fia, Sepsiszentgyörgyön született 1952-ben. 1971-ben érettségizett a marosvásárhelyi Bolyai Líceumban, felsőfokú tanulmányait a Bukaresti Politechnikai Intézet energetikai karán végezte, 1976-ban diplomázott. 1997-ben rövid ideig az RMDSZ Maros megyei szervezetének ideiglenes elnöke volt, majd az RMDSZ Nemzetépítő Platformjának elnöke. 2002. december 2-án a Reform Tömörülés nevű RMDSZ-platform kolozsvári rendkívüli kongresszusán a marosvásárhelyi küldöttek nevében kijelentette: az elmulasztott belső választások miatt illegitimnek tartott szatmárnémeti RMDSZ-kongresszuson nincs mit keresnie a Reform Tömörülésnek. 2003 szeptemberében az SZNT kezdeményező testülete tagjává, majd alelnökévé választotta. A 2003. december 13-án megalakult Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) jegyzője lett. 2008 óta az SZNT elnöke. Díjak, kitüntetések: Bethlen Gábor-díj (2013). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A diákokat is bevonták a perbe (Marosvásárhelyi iskolaügy)
Károsított felekké minősítette, és ilyen minőségben írta be a korrupcióellenes ügyészség a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium 445 diákját és szüleiket abba a büntetőperbe, amelyet az iskola volt igazgatója és Maros megye korábbi főtanfelügyelője ellen indított az iskolaalapítás körüli rendellenességek miatt.
Tamási Zsolt volt iskolaigazgató és Ştefan Someşan volt főtanfelügyelő ellen szeptember 21-én emeltek vádat. A per első tárgyalását még nem tűzték ki, de a romániai bíróságok portálján már megjelent az ügy kartotékja. Eszerint a katolikus gimnázium 445 diákja és szüleik sértett félként szerepelnek a perben, az Unirea Főgimnázium pedig polgári peres félként csatlakozott az eljáráshoz. Mindez arra utal, hogy a szülők egyike sem fogalmazott meg kárigényt a vádlottakkal szemben, a katolikus egyház iskolaépületeit a Római Katolikus Gimnáziummal megosztó román elitiskola viszont kártérítésre tart igényt. Csíky Csengele, a Civilek a Katolikus Iskoláért szülői csoport szóvivője elmondta: a szülők az elmúlt napokban kapták meg a bíróságról azt az átiratot, amelyben értesítik őket perbeli minőségükről. Hangsúlyozta: nem a szülők döntése volt, hogy részt vegyenek a perben, erről a korrupcióellenes ügyészség rendelkezett, a törvényszék pedig hivatalból minden gyermeknek ügyvédet jelölt ki, akikkel a szülőknek kell találkozniuk. A vádhatóság arra alapoz, hogy a két vádlott bűnösségének bizonyításához károsult félre is szükség van. Jelen esetben a gyerekeinket tartják károsultaknak. Mi is úgy tartjuk, hogy károsultak a gyermekeink, de nem az iskola létrehozása miatt, ahogy az ügyészség gondolja, hanem éppen az ügyészségi vizsgálat és az iskola bezárása miatt. Sőt, nemcsak az iskola diákjai károsultak, hanem azok a gyermekek és szüleik is, akik a zavaros helyzet és a tanfelügyelőségi tilalom miatt nem tudtak beiratkozni a Római Katolikus Gimnáziumba – magyarázta Csíky Csengele. Megjegyezte, hogy Tamási Zsolt volt igazgatót ugyanúgy az eljárás áldozatának tekintik, mint a gyermekeiket. A szülők és az RMDSZ panaszára korábban a Legfelsőbb Bírói Tanács keretében működő Igazságszolgáltatási Felügyelet is vizsgálta, hogy törvényes volt-e a szülők ügyészségi beidézése. A felügyelet nem találta törvénytelennek az eljárást. Szerinte ez azt a célt szolgálta, hogy tájékoztassák őket: sértett félként csatlakozhatnak a büntetőperhez, és kárigényt jelenthetnek be. A felügyelet szerint a kár abból származik, hogy az iskola diákjai „egy nem engedélyezett és nem akkreditált tanintézet képzését végezték el”. Ioan Macarie Maros megyei főtanfelügyelő viszont szeptemberben úgy nyilatkozott, hogy a gyermekek nem felelősek a kialakult helyzetért, ezért nekik mindenképpen elismerik a Római Katolikus Gimnáziumban végzett tanulmányaikat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kibédi kenyér illata
Ráduly János nyolcvanéves
„Bécsbe, Budapestre / csak a szívem vágyik, / az ottélést, lakást / nem bírná sokáig, / lélegezni – nagyot – / csak Kibéden lehet, / a cseperedő vágy / itt nagy útra kelhet; / testemnek e falu / megmarad alapnak, / hegyei nyergéből / felcsapok angyalnak.” (Dal Kibédről)
Ráduly János Korondon született 1937. október 27-én. Egy személyben pedagógus (magyartanár, de volt kézilabda-edző is), néprajzi gyűjtő és szakíró, rovásírás-kutató, költő és műfordító, közíró, publicista, művelődésszervező, érdekképviseleti vezető. Rangját nem címek és érdemek, diplomák és kitüntetések jelzik, hanem a széles körű megbecsültség, az őszinte elismerés, a tisztelet és szeretet, s nem utolsósorban a népszerűség, amellyel teljesítményét nemcsak a szűkebb pátriában, a Sóvidéken, Erdélyben, hanem határokon túl, szakmai körökben, mindenekelőtt pedig az „egyszerű” olvasók népes táborában is nagyra értékelik. A marosvásárhelyi Bolyai Líceumban érettségizett 1955-ban. Erdőszentgyörgyön a líceumban volt nevelő, 1962-től Kibéden tanár, 1998-tól nyugdíjas. A Babeș–Bolyai-egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1966-ban. Első írását a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1959-ben. Az Utunk, Igaz Szó, Művelődés, Napsugár, Tanügyi Újság, Ifjúmunkás, Hargita, Helikon, Hazanéző és számos más újság, lap, folyóirat munkatársa. Verssel szerepel a Megtalált világ (1968) című antológiában; költőként évtizedekkel később jelentkezik újra (Az árnyékok lakodalma, 1995; Fény és gondolat, 1996). Folklórkutatói pályája egy Faragó Józseffel együtt közölt, később németül és csehül is megjelent tanulmánnyal (A népballadák egy romániai magyar falu mai köztudatában) kezdődött, ezt követően egész sor önálló kötetben tárta fel a Kis-Küküllő menti Kibéd népmesekincsét és gazdag balladaköltészetét, s rendszeresen tanulmányokkal szerepelt a Népismereti Dolgozatok, az Ethnographia, a Néprajzi Látóhatár, a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvei, a Jahrbuch für Volksliedforschungen köteteiben. Az erdélyi rovásírásos emlékek kutatásával és értelmezésével foglalkozik. 1990-től tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak; 1999 óta a Magyar Írószövetség tagja. Tagfelvételi kérelmét a Romániai Írók Szövetsége évekkel ezelőtt elutasította. Legnagyobb részt saját gyűjtéseit tartalmazó kötetei: Kibédi népballadák (1975), A vízitündér leánya (1978); Elindultam hosszú útra (A kibédi Majlát Józsefné Ötvös Sára népballadái. 1979); Tündérszép Mosolygó Ilona (Kibédi népmesék, 1980); Az álomfejtő fiú (Kis-Küküllő menti népmesék, 1985); Mikor a szolgának telik esztendeje (A kibédi gazdai szolgák életéből, 1987); Villám Palkó (Kis-Küküllő menti népmesék, 1989); Hold elejti, Nap felkapja (Kibédi találós kérdések, 1990); Táltos Marika (mesék, 1993); Szép Magdolna (Kibédi népmesék, 1994); A király táncos lovai (Székely tréfás mesék, 1995); Rovásíró őseink (Adalékok rovásírásunk ismeretéhez, 1995); Vetettem gyöngyöt (Népköltészeti tanulmányok, 1997); A rovásírás vonzásában (Korond, 1998); Nemzeti kincsünk, a rovásírás (1998). Verskötetei: Az árnyékok lakodalma (Gyermekversek, 1995); Fény és gondolat (uo. 1996). Lefordította Eminescu Esti csillag című költeményét (1993); Nichita Stănescu-fordításait a Barátság című antológia (Pécs 1993) közölte. Ez a sor korántsem teljes.
*
Kibéddel megáldott Ráduly János, Ráduly Jánossal megáldott Kibéd. Életét és teljes munkásságát a szülőföld, a választott szülőfalu néphagyományai feltárásának szentelte. Korondon született, a közeli Csokfalván nevelkedett, viszont mindvégig Kibéden élt és alkotott, folytatta és kiteljesítette két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. A székely rovásírás kutatásába is szenvedéllyel kapcsolódott be, számos kiadványban számol be eredményeiről. Sokoldalúságát jelzi állhatatos jelenléte a marosvásárhelyi Népújságban, a Múzsa és Stipendium című mellékletben. Az évek hosszú során át úgyszólván nem telt el hét, hogy Ráduly tanár úr valamilyen műfajban ne jeleskedett volna a megyei lapban. Kutatási és gyűjtő munkálkodása eredményei mellett rendszeresen közölt felnőtteknek és gyermekeknek szóló költeményeket és meséket, emlékezéseket, anekdotákat. Ráduly János már túllépett a bűvös százon, a száztízen is: ez nem az életkorát jelzi, hanem a neve alatt megjelent kiadványok számát. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert jórészt főleg füzetek sorát jelenti a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik haikuját idézem: „Magamról ennyit: / Folyton belebotlom a / Nagy szegénységbe.” Ez nem költőieskedés, hanem a puszta való. Hiszen a kétszáz éve született nagy költőnk egyik őszikéjére utalva ezt is leírja: „A »független nyugalomra« – míg dolgoztam – vágyva vágytam. // A független szegénységre / – nyugdíjasként – / rátaláltam.” (Ki mit keres – Arany Jánosra gondolva) Irigyelni kitartó és példamutató következetességéért érdemes, amellyel úgy rakja össze dolgos életének tégláit, hogy a ház állja az idő próbáját, és kívül-belül bejárható, tetszetős, kedvünkre gyönyörködhetünk benne. Talált magának kiadót (Garabontzia, Marosvásárhely), amely hajlandó a pár tíztől legfeljebb félszáz oldalig terjedő, tematikusan válogatott munkáit híven és gyorsan kinyomtatni. Így aztán a kései filosznak, aki tanulmányozni óhajtaná ennek a sokoldalú embernek az irományait, nem lesz nehéz dolga, hiszen külön-külön olvashatja a gyermekverseket, a „felnőtt”-verseket, a haikukat, a fordításokat, a rovásírásról szóló gazdag közlésanyagot, az aprólékos néprajzi gyűjtőmunka szakszerűen szerkesztett darabjait és a szerző recenzióit, közművelődési írásait, újságcikkeit is. A tudományos igényesség, a szakszerűség a fő jellemzői e műveknek, jótékony ráadásként pedig az élő beszéd közvetlensége teszi rokonszenvessé Ráduly János stílusát, „narratíváját”. A szövegek olvastán szemünk előtt körvonalazódik az első generációs értelmiségi, egy igazi székely self-made man küzdelmes sorsa, akinek legértékesebb kincse a megszerzett tudás, amellyel okosan sáfárkodik, tálentomait nem herdálja el. Példamutató a hivatástudata és konok, céltudatos munkálkodása, végtelen türelme és szorgalma, kivételes munkabírása. Szellemi pillérei: az előtte járók nagyszerű példája, otthonosságtudata, ragaszkodó szülőföldszeretete. Küzdelmes pálya, vidékiség, remete­élet. Nem sokan vállalták/vállalják az ilyen sorsot. Részletek „vakációs naplója” (Jajkiáltások a fehér papíron) 1989. augusztus 3-i, csütörtöki bejegyzéséből: „Reggel fél hétkor kipattanok az ágyból, készülök Szovátára. (...) Egyenesen a könyvesboltba tartok. Nem kaptak új küldeményt Vásárhelyről, menjenek be a csomagok után, ők nem tudják elhozni, nincs motorina. – Hát nekem honnan legyen benzinem? – kiált föl az elárusítónő. Háborog. Egészen közel hajol hozzám, félhalkan megkérdezi: – Tudja-e, hogy ilyenkor mit mond a székely? – Mit? – Meg vagyunk bazva! (Így, csak z betűvel). Egyetértően bólintok. Utam most a piacra vezet, ahol viszont egyetlen lelket sem lehet látni. (...) Az önkiszolgáló előtt mintegy száz ember állja türelmesen a sort, a sorelsők már reggel hatkor, fél hétkor gyülekezni kezdtek. A hentesáruról tehát lemondok. Az utcán találkozom a telepi könyvesboltosnővel, inti, álljak meg. – Jöjjön – azt mondja –, ebben a pillanatban néhány csomag írópapír érkezett. Óriási meglepetés, száz lejért azonnal megveszek egy egész csomaggal, ezer ív van benne. Egyelőre tehát megoldódik a papírkérdésem. A tízes busszal indulok haza. Itthon legelőbb répalapit vágok a csirkéknek (a kert vizes-sáros), majd ismét az íróasztalhoz telepszem. Jó volna, ha be tudnám fejezni a mutatót, hiszen holnaptól egy hétre szolgálatot kell teljesítenem az iskolában. Együltömben több mint száz találós kérdés »leltározásával« készülök el. Az ebédünk lucskos káposzta kiflivel. Másfél órát pihenek, mire fölébredek, kint megszűnőben a zárt felhőzet, ki-kipillant a nap. Mindjárt kaszát ragadok, zsákot a vállamra, s fűért indulok az iskolakertbe. Muszáj, alig van mit adnom a nyulaknak. A fű vizes, szétosztom vékás kosarakba, s a konyhában szárítgatjuk. Aztán újból az íróasztal, tovább a mutató.”
Fantasztikus munkabírásáról árulkodik a napló utolsó bejegyzése (1989. aug. 23., szerda.): „Késő délután elkúrálom az állatokat, s vissza a kézirat mellé, a vacsoráról is »megfeledkezem«. Pontosan éjfélre kész az új, a véglegesített változat: 380 gépelt oldal három példányban. Egyszer még – holnap, holnapután – át fogom az egészet olvasni, aztán mehet Kolozsvárra. Címlapot kell még gépelnem hozzá. A legelső lapra ez kerül: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal ellátta Ráduly János. Nagy elégtételt érzek. A munkatempó diktálta feszültség lassan oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyire fáradt vagyok. Lefekszem, de furcsa mód nem tudok aludni. Látomásaim vannak. Egy adott pillanatban a reggel felkelő nap látványa jelenik meg előttem.
– Olyan, akár a frissen sült kenyér – mondom. A hasonlatot kitűnőnek érzem. Az agyamban gyermekvers motoszkál, fél órán belül el is készül. Íme: Reggelente, / mikor a Nap / hozzánk ismét / visszatér, / friss, akár a / kemencéből / most kiemelt / sült kenyér. A versbeli sült kenyér illatától elbódultan alszom el.”
A tiszta szívű ember tud így érezni és írni. Akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágy kenyér. Bölöni Domokos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hans Hedrich: Miért és hogyan kell beszélnünk a románok székelyföldi bevándorlásáról?
Székelyföldön, Erdélyben, Európa délkeleti részén a népességek időbeli „sokirányú” vándorlása nyilvánvaló jelenség és a társadalmat meghatározó elem, de a közbeszédben tabusítják, vagy visszaélnek vele. Ahogy a székelyek is vándorként érkeztek néhány évszázaddal ezelőtt a később róluk elnevezett térségbe, ugyanúgy románok is vándoroltak oda főleg a XVI–XVII. század után Moldvából, Munténiából és Erdély más térségeiből.
Nem utolsósorban közismert a székelyek múltbéli Moldvába vándorlása (a Bákó megyei „csángó” térségbe) már a XIII. századtól kezdve, de főleg a XVIII. században, amihez még a Munténiába, illetve Bukarestbe vándorlás is társul. A XX. századba ugorva újabb Székelyföldről kiinduló és oda irányuló – ezúttal az állam által ideológiai okokból irányított – vándorlások tanúi vagyunk. Az utóbbi években megtapasztalhattuk a székelyek magyarországi irányú ki-, illetve egyes moldvai/munténiai román köztisztviselők bevándorlását is. Ami kiegészül számos csángó Olaszországba való kivándorlásával, de egyesek akár… Ugandáig is eljutottak római katolikus térítőként.
Miközben a román nacionalista történetírás visszaélt a magyarok Erdélybe vándorlásával, hogy történelmileg delegitimálja ezt az etnikai csoportot, a román kollektív tudatban elültették az „ezeken a tájakon” megvalósult „ezredéves etnikai kontinuitás” ideológiáját, kvázi teljesen semmibe véve az e térségbe történt múltbéli román bevándorlás jelenségét. Paradoxon: a legnagyobb Erdélybe irányuló román migrációs hullámra éppen abban az időszakban került sor, amikor állami dogma volt a „kontinuitás” elmélete – a szocialista iparosítás éveiben, vagyis nagyjából az 1960 és 1989 közötti években. Az olyan városok, mint Marosvásárhely, Sepsiszentgyögy, Csíkszereda szintén érintettek voltak ebben a nagyszabású jelenségben. A valóság disszonáns percepciója – az erdélyi/székelyföldi román kontinuitás dogmája vs a migráció/betelepítés valóságával – 1989 után is megmaradt, többek között az egyik jelentős romániai egyház bevonásával.
A forradalom után a magyar közösségnek azokkal az erőfeszítéseivel párhuzamosan, amelyek célja specifikus politikai, közigazgatási és nyelvi jogok meg(vissza)szerzése, az európai és nemzetközi tendenciákkal és szerződésekkel összhangban számos román véleményvezérnél a nemzetikommunista időszak diskurzusainak és gyakorlatainak… „kontinuitása” tapasztalható a történelmi áldozati szerepben tetszelgés és az etnocentrikus – általában kimondottan magyarellenes – expanzionizmus egyfajta keverékeként. Példaként említem a TVR (román közszolgálati televízió – E-RS) marosvásárhelyi regionális stúdiójának 2016-os, áldozati szerepet építő és misztifikáló, valamint pszeudomegbékéléses riportját arról, hogy a magyar hatóságok 1940-ben lebontottak egy ortodox templomot, amelyet az 1934–1937-es időszakban építettek az egyik magyar többségű településen Bukarest egyes székely térségekre vonatkozó betelepítési/(vissza)románosítási politikája jegyében.
Az olyan történelmi események és fejlemények teljes összetettségükben történő bemutatása, mint amilyen a románok XVI–XVIII. századi székelyföldi migrációjának és akulturalizációjának történelmi jelensége, jelentősen hozzájárulhat a jelenlegi helyzet kedvező irányú megváltozásához. Szomorú, hogy e téren nem kevesebb mint 20 (!) évet vesztegettek el, amióta érvényben vannak azok a Románia (és Magyarország) által aláírt nemzetközi és kétoldalú szerződések, amelyek értelmében a „többségi” iskolákban is oktatni kell a nemzeti kisebbségek történelmét, valamint a kölcsönös megismerés és tisztelet szellemében kell nevelni a lakosságot. Ha az állam és a média teljesítette volna kötelességét, akkor az erdélyi történelmi közösségek együttélése – mindenki megelégedésére – ma jobb lenne. Így most abban a (kellemetlen?) helyzetben találom magam, hogy nagyon kis léptékben kell megpróbálkoznom azzal, amit a közhatóságok/oktatási intézmények nagy léptékben tehettek volna meg vagy KELLETT volna megtenniük: elmagyarázhatták volna a közösségüknek, hogy a román/ortodox/görögkatolikus kultúra székelyföldi történelmi jelenlétének egyetlen magyarázata van: a MIGRÁCIÓ.
Tehát a románok Székelyföldre irányuló történelmi migrációjáról… Az egyszerűség/könnyedség kedvéért itt most egyetlen, szerintem elengedhetetlen, 1999-es tudományos tanulmányra fogok kitérni, amely a románoknak a nagyjából a XVI–XVIII. században történt háromszéki (Kovászna), valamint csík-, gyergyó-, kászon-, udvarhelyszéki (Hargita) történelmi bevándorlását és akulturalizálódását (természetes asszimilálódás) tárgyalja. Az érdeklődők a hivatkozott tanulmányban hasonló forrásokra és dolgozatokra mutató további könyvészeti tanulmányokat találhatnak. A dolgozat címe: A többség kisebbsége, és hat (feltételezésem szerint erdélyi) magyar szerző egyéni kutatásait és esettanulmányait tartalmazza. A magyar nyelvű, primer forrásokon (az 1614-es katonai összeírás, egyházi/birtokosi összeírások, 1850-es népszámlálás) alapuló könyv nagy erénye a román nyelvű összefoglalók, így átfogó képet kaphatunk a kérdésről. Román nyelvű ÖSSZEFOGLALÓ: Tobbkis-Rezumate-Migraţie români – Secuime RO.
A kép pedig (még ha hiányosan is) nagy vonalakban így néz ki: Egy – látszólag 1301-es keltezésű – dokumentum, amelynek alapján egyes román tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy ez bizonyítja a dákoromán kontinuitást ebben a térségben, és mely szerint a XV. században nagyjából 50 százalék volt a román lakosság aránya Udvarhelyszéken, valójában egy XIX. századi hamisítvány, amelyet a Román Akadémia is ekként tart nyilván.
Szerző: Hermann Gusztáv Mihály; Magyar nyelvű szöveg: „Villa nostra olachalis” (Egy hamis oklevél utóéletéről).
HÁROMSZÉK térségben 1614-ben a becslések szerint nagyjából 3,5 százalékos volt a román lakosság aránya, 1699-ig pedig jelentős mértékben, egészen 10 százalékig növekedett. A románok többsége a szék peremén, a nagy nemesi birtokok közelében élt. A lakosok neve nagy lakosságmozgást jelez, amelyet esetleg a nemesi birtokokra történt masszív betelepítések magyarázhatnak. Az etnolingvisztikai akulturalizáció (nem kikényszerített asszimilálódás) állítólag spontánul zajlott le.
Szerző: Pál Judit; Magyar nyelvű szöveg: A románok háromszéki betelepülésének néhány kérdése (1614– 1850).
CSÍK, GYERGYÓ, KÁSZON székekben 1614-ben a hadsereg számára összeírt 4555 férfiból 165 tekinthető románnak, akik viszonylag rövid ideje telepedtek le a térségben, és Moldvából származtak. A Csíkba emigrálásnak egy részről a XVII. század végi török–lengyel háborúkhoz lehet köze, a székely nemesek pedig igyekeztek munkaerőt találni birtokaik számára. Hasonlóképpen a bécsi udvar is azt remélte, hogy több jövedelemhez juthat a birodalomnak ebben a részében. A románok száma a XVIII. században nőtt meg jelentősen, az 1850-es Habsburg-népszámlálásra már több mint 12 000 fő tartozott ebbe a közösségbe.
Szerző: Szőcs János; Magyar nyelvű szöveg: A románok megtelepedése, román falvak kialakulása Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben (1614–1850).
Udvarhelyszéken a XVI. században kevés román élt, zömmel juhászok, jobbágyok és zsellérek, számuk viszont idővel megnőtt. A román bevándorlási folyamat ettől az évszázadtól egészen a XIX. századig nyomon követhető, és az ebben érintettek Moldvából, Munténiából és Fogarasföldről származtak. A nemesi birtokokra nagyobb román csoportok is letelepedtek, amelyek földet kaptak haszonbérbe, a nemes pedig egyes esetekben még templomot is épített nekik. A XIX. századig a románoknak a többségében magyar társadalomhoz történő akulturalizálódásáról beszélhetünk, az osztrák–magyar dualizmus korában viszont (erőszakos) asszimilálási lépésekre is sor került, például az oktatási rendszeren keresztül. Szerzők: Hermann Gusztáv Mihály, Kovács Piroska. Magyar nyelvű szöveg: Udvarhelyszéki románok: a betelepedéstől a beolvadásig. Esettanulmányok: Homoródalmás, Lövéte, Máréfalva. Záró megjegyzések
Egyértelmű, hogy további részletekért FELTÉTLENÜL érdemes elolvasni a román nyelvű összefoglalókat (tobbkis-rezumate-RO) (a cikk a román nyelvű olvasóknak szól – E-RS). Nyilvánvaló, hogy a teljes szövegek elolvasása új és váratlan „járulékos” felfedezésekkel járhatna az olvasó számára, mint például a görögkatolikus papok térségbeli tevékenysége, a cirill betűs írásról a latin betűsre történő áttérés, vagy az, hogy a két világháború közötti időszakban, a román hatóságok erőfeszítései és az általuk kínált kiváltságok ellenére, egyes akulturalizálódott román családok leszármazottjai elutasították a „visszarománosodást”. A szövegek, beleértve a Lövéte, Homoródalmás, Máréfalva térségében (valamennyi Udvarhelyszékhez, a jelenlegi Hargita megyéhez tartozik) élt hajdani román családokra vonatkozó esettanulmányokat is, lenyűgöző kísérletet jelentenek hajdani, számunkra gyakorlatilag ismeretlen, a helyi lakosság és egy más nyelvi és kulturális eredetű bevándorló, később végül szintén helyi lakossággá váló népesség közötti „entokulturális habitátumok”, bizonyos – lényegében véve nem versengő – együttélési tények és normalitások rekonstruálására. Ezek a szövegek újabb összehasonlító, tükröző kutatásokra „bujtogatnak” a moldvai csángók hasonló helyzetéről – a letelepedéstől/bevándorlástól (pl. a XVIII. században) egészen az akulturalizálódásukig, illetve a jászvásári római katolikus püspökség korlátozó, magyarellenes nyelvi politikáján keresztüli (erőszakos) asszimilálásukig.
Mindezekből néhány gyakorlati tanács következik arról, hogy miként és miért kell beszélnünk a románok Székelyföldre vándorlásáról:
w Azért kell tájékoztatnunk a közvéleményt arról, hogy ez a migrációs jelenség létezett és még mindig létezik, történelmi léptékű – és ugyanakkor normális Erdélyben és Európának ebben a részében. Azért kell erről beszélnünk, hogy magunk mögött hagyhassuk a történelmi tényekkel nem indokolható dogmatikus és konfrontatív, politikai uszítók által kihasználható álláspontokat (ld. a „lerombolt vargyasi templom” esetét).
Azért kell erről beszélnünk, hogy végül ráébredjünk egy fontos banalitásra, nevezetesen arra, hogy a két csoport (és nem csak ezek) egymás rokonai – szó szerint! Azokban a térségekben, ahol érintkezésbe kerülnek a románokkal, a székelyek „genetikailag” közelebb állnak a románokhoz, mint azokhoz az esetleg türk ősökhöz, akiktől származtatják magukat. Hasonlóképpen a székelyföldi románok „genetikailag” sokkal közelebb állnak a székelyekhez, mint az esetleges dák vagy római ősökhöz.
És ha már – közvetlenebbül vagy közvetettebb módon – rokonok/neamuri vagyunk, akkor az erdélyi ügyeinket is úgy vitassuk meg és kezeljük, mint egy nagy erdélyi, etnikumközi és felekezetközi családban. Mindenki a maga módján, a saját nyelvén és temperamentumával. És a „másik” iránti feltétlen szeretettel és tisztelettel, amelyet valójában magunkban hordozunk.
Mit szóltok hozzá? neuerweg.ro; eurocom; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)