Isteni gondviselés a Szentföldön is
Aranygyűrűs teológiai doktor kitüntetésben részesítette Geréb Zsoltot, a Protestáns Teológiai Intézet nyugalmazott tanárát a Magyarországi Református Egyház Zsinata. A kolozsvári professzorral teológiáról, „nyelveken szólásról”, sportról, oktatásról beszélgettünk.
– Édesapja református lelkipásztor volt. Egyértelműnek tűnt, hogy a fiú követi az apa példáját?
– Nálunk ez családi hagyomány, hiszen nagytatám is lelkipásztor volt. A családban elnyert lelki indíttatás azonban meghatározó volt számomra, én örököltem nagyapámtól a Tóthfalusi képesbibliát. Bátyám számtan-fizika tanár lett, húgom pedig angol-magyar szakos tanárnő.
– Másfél évtizedig szolgált mezőségi gyülekezetekben. Milyen időszak volt ez életében?
– Nagy élményt jelentett a gyülekezetekkel, emberekkel való találkozás, a rengeteg családlátogatás. Mózes András professzorom tanácsát követve igyekeztem minél egyszerűbben beszélni a szószéken, hogy a gyülekezeti tagok megértsék az üzenetet, a prédikációt. Ez szoktatott rá arra, hogy igyekezzek közérthetően, világosan fogalmazni. A Kolozspatán, Kolozsborsán és Mócson eltöltött 17 év az élet ismeretét jelentette számomra, és ezért hálás is vagyok. Ilyenkor néha olyan helyzetbe kerül az ember a presbitériummal vagy éppen a hatóságokkal, amikor a feszültségeket meg kell oldani, természetesen kellő tapintattal. Később mindez nagy hasznomra vált, hiszen könnyebben tudtam összekötni a teológiai elméletet a gyakorlattal. Ez a kolozsvári teológiának különben mindig sajátossága volt és egyben kényszere is.
– Újszövetségesként a „nyelveken szólás” nem áll távol a professzor úrtól. A német és holland mellett a francia nyelvet is ismeri. A 60–70-es években azonban még nem volt jellemző, hogy valaki ennyi nyelvet ismerjen. Hogyan alakult így?
– A kolozsvári Brassai Sámuel iskolában a román mellett a francia és orosz nyelvet tanultam. A teológiára kerülve elkezdtem a németet, majd harmad- és negyedéven a nagyszebeni német evangélikus teológiára kerültem. Leültem és naponta negyven szót tanultam meg, a két év alatt pedig jól elsajátítottam a németet, amely mai napig a teológiai szakirodalom alapnyelve. Az angolt már nem ismerem olyan jól, különböző konferenciákon vagy kommentárok olvasása közben viszont használni tudom.
– Tanult a nagyszebeni evangélikus teológián, a bukaresti ortodox teológián, valamint a hollandiai Utrechtben is. Édesapját követte a teológiára is, igaz, nem a rendszeres teológia tanszéken, hanem az újszövetségin. Miért éppen ezt választotta?
– A teológia elvégzése után felvételiztem a doktori iskolába, majd Bukarestbe kerültem. Ez elsősorban a nyelvtanulás és a bukaresti világ megismerése szempontjából volt érdekes. Ez idő alatt megtetszett a bizantinológia és a patrológia is. Nem szerettem volna feltétlenül édesapám nyomdokaiba lépni. Neki a szintetizáló képessége volt kiváló, nekem inkább az elemző, analitikus képesség volt az erősségem. Annak idején Maksay Albert mellett kezdtem tanulmányozni az Újszövetséget, Szebenben pedig Binder Hermann volt a tanárom. Úgy érzem, megragadott az Újszövetség történeti vonatkozása és közvetlensége: mintha a mai emberhez szólna. Bár az erdélyi református egyházban a hitvallásoknak és a hittudománynak is nagy hagyománya van, én mégis a bibliai tudományok felé vonzódtam.
– Teológiai körökben nem sokan tudják, de öttusázott és vívott is. Hogyan került kapcsolatba a sporttal?
– Az iskolában Guráth Béla olimpikon fiával jártam együtt, az ő családjának köszönhetően kezdtem el vívni, a nyári hónapokban pedig vízilabdázni és úszni. Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején megnyílt a lehetőség arra, hogy Kolozsváron is beinduljon az öttusázás. Egy jó csapat gyűlt össze, akkor már elsőéves egyetemista voltam, de meg kellett tanulni a lovaglást és a céllövészetet is, ez utóbbi számomra nagyon nehezen ment. Ennek ellenére az eredményeim alapján a bukarestiek felajánlották, hogy bevesznek a válogatottba, és felkészítenek a tokiói olimpiára – egy feltétellel. Ha pályát változtatok. Én inkább a teológia mellett döntöttem.
– Geréb Zsoltra több lelkészgeneráció nemcsak tanárként, hanem bentlakásfelelősként is emlékszik. Jelentett-e valami többletet ez a faladat a teológusok megismerésében, a velük való foglalkozás során?
– Ezt a feladatkört is édesapámtól örököltem. A diákokkal való kapcsolattartás végett igen fontos volt számomra. Jobban megismertem a fiatalokat, több esetben a gyülekezetüket is, közvetlenebbül tudtam velük beszélni. A bibliaórákon is sokat jelentett mindez, amikor tanárként a személyesebb dolgokat is meg tudtam érteni.
– Mi volt fontosabb az egyetemen: a kutatói munka vagy a diákok oktatása?
– Az első években egyértelműen az oktatás, hiszen sokat kellett készülni az órákra. Abban az időben nem voltak tankönyvek, kurzusok, világháló. Fel kellett írni a táblára mindent, például a ragozást is. Ma már természetesen sokkal könnyebb a tanár dolga. Doktori dolgozatom megírása idején egy bizonyos területen bedolgoztam magam, ez a szinoptikus kutatás és a modern Jézus-kutatás volt. El is kezdtem a thesszalonikai első és második levél magyarázatát. A hosszú évekig tartó kutatómunka alatt megismertem az írásmagyarázatnak, a kommentárírásnak minden csínját-bínját. Ez nagy segítséget jelentett, amikor a többi páli levél magyarázatának kezdtem neki. Természetesen egy tanárnak az oktatói tevékenysége a legfontosabb, de nagy hangsúlyt kell fektetnie a kutatásra is, főleg a bolognai rendszer bevezetése óta, amely az előléptetéshez erőteljesen ösztönzi a publikációkat, tanulmányokat.
– Amikor elvégezte a teológiát, gondolta-e volna azt, hogy valamikor két egyetemnek is a rektora lesz?
– Erre nem gondoltam. Amikor az ember egy tanári karnak a tagja, szívvel-lélekkel és „nyitott fülekkel” vesz részt a gyűléseken. Én legalábbis hosszú évek alatt így ismertem meg az intézet működésének minden részletét. Édesanyám Makkai Sándornak volt a titkárnője, a 30-as években részt vett a nőszövetségi munkában, tőle örököltem a szervezési készséget, így nem volt megerőltető a rektori munka. Átláttam a helyzeteket, megfelelően reagáltam a nehézségek alkalmával, és úgy érzem, igyekeztem a teológiai intézetben adódott feszültségeket oldani, csapatmunkában dolgozni. A Partiumi Keresztény Egyetem tisztsége annyival volt érdekesebb, hogy ott több fakultást kellett koordinálni. Ez lehetőséget teremtett számomra a bölcsészekkel, közgazdászokkal, művészekkel való párbeszédre. A legaprólékosabban előkészített konferencián is történhetnek bakik, de hangsúlyoznám, hogy rektorságom ideje alatt mindkét helyen elkerültek a botrányok.
Geréb Zsolt
Sepsiszentgyörgyön született 1941-ben. A kolozsvári Brassai Sámuel Líceumban érettségizett 1959-ben, majd felvételizett a teológiára. Első lelkészképesítő vizsgát 1963-ban tett, ezt követően Kolozspatán, Kolozsborsán és Mócson szolgált. 1980-tól a Protestáns Teológiai Intézet tanára lett, tíz évig volt a bibliai tanszék vezetője, 1995-ben professzori kinevezést nyert, közben 1994–1998 között az intézet rektora lett. 2000-től a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen is tanított, az intézet rektori teendőit 2004 és 2008 között látta el. Felesége Zoltay Erzsébet, angol-román szakos tanárnő, aki 1990-től a kolozsvári teológia könyvtárosaként dolgozott nyugdíjazásáig.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az EP a román és szlovák államnak falaz
Közösen szervezett közmeghallgatást Tőkés László és Csáky Pál 2016. április elején Brüsszelben, az Európai Parlament (EP) épületében a Romániában és Szlovákiában megoldatlan ingatlan-visszaszolgáltatás tárgyában. A kommunista hatalomátvétel után elkobzott magán- és intézményi vagyon visszajuttatása kérdésében mindkét országban hasonlóan diszkriminatív módon jár el az állam a kisebbségek tulajdonát képező ingatlanok terén.
A brüsszeli közmeghallgatás tárgya az egyházaktól máig visszatartott különböző ingatlanok – templomok, középületek, iskolák, árvaházak, kollégiumok, erdők, legelők, szántóföldek – ügyét helyezte előtérbe, mivel ezeknek az állami bitorlása hatalmas gazdasági hátrányt okoz nemcsak az érintett egyházaknak, hanem a magyar közösségeknek is. Amíg Romániában az államvallásnak számító ortodox egyház nem lett az államosítás áldozata, Szlovákiában a felekezeteket sújtó elkobzások minden egyházra kiterjedtek, így a restitúciós gyakorlat révén másként került vissza a vagyon a volt tulajdonosokhoz. A szlovák katolikusok, lutheránusok, izraeliták zökkenőmentesen érvényesíthették jogaikat, de a magyar egyházként elkönyvelt református felekezet a Beneš-dekrétumok áldozata lett, máig nem kapta vissza teljes vagyonát. A görög katolikusok Szlovákiában a kisebbségi egyházakhoz tartoznak, tagjai ruszinok és magyarok, vagyonukat 1948 után a pravoszláv egyház bitorolta és csak nagy nehézségek árán és részben tudták visszaszerezni.
Román félretájékoztatás
Tőkés László hangsúlyozta: az Európa Tanács, az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa, valamint más nemzetközi intézmények többszöri felhívása ellenére Románia sem nemzeti, sem nemzetközi vállalásainak nem hajlandó eleget tenni, „a magyar kisebbségi egyházaktól elkobzott kétezernyi ingatlannak még a felét sem volt képes visszaszolgáltatni”. A román állam a tisztességes rendezés helyett diplomáciai félrevezető hadjáratot indított egy szóbeli jegyzék („non-paper”) terjesztésével a nyugati országok nagykövetségein, amelyben felsorolja a már visszaadott ingatlanokat és azokat párhuzamba állítja a magyarországi románság sérelmeivel, a kommunista magyar állam által elkobzott ingatlanok listájával, többek közt a román ortodox egyház tizenegy követelésével és a Gojdu Alapítvány ügyével. Az erdélyi politikus szerint ez a gyakorlat elfogadhatatlan, amely a saját állampolgárait sújtó diszkriminációt egy másik ország saját állampolgárainak vélt sérelmeivel próbálja igazolni. A megtévesztő román állítások megcáfolása és a valós helyzet ismertetése céljából konferenciára került sor a múlt hónapban Bukarestben, amelyen az akkreditált külföldi diplomaták is nagy számban jelen voltak. A kérdés naprakész tálalása érdekében készült el az Erdélyi Református Egyházkerület gondozásában kiadott angol nyelvű Fehér könyv, amelyet Ballai Ferenc Zoltán ismertetett. A kötet célja, hogy tömören tájékoztasson a mára kialakult helyzetről, a történelmi előzményekről, a jogi háttérről, a hivatalok és a bíróságok magatartásáról és az ingatlanok számáról. Rámutat arra is, hogy a bíróságok rendszeresen úgy döntenek, hogy a szántók, földek, erdők, legelők nem az egyház tulajdona, de megesik ez iskolai épülettel is. A 2001/501-es törvény alapján kezdetben jó döntések születtek, a NATO- és EU-tagsággal megváltozott a román magatartás, de hamar lelassult és megnehezült a procedúra. A tulajdonosok sokszor nem rendelkeznek a kellő okmányokkal – az egyházak archívumait sem adták vissza, megakadályozva ezzel a bizonyítás lehetőségét. Amennyiben a restitúciós bizottság visszaadja a tulajdont, a helyi önkormányzat megtagadja annak tulajdonba helyezését, az ügyet peres útra tereli. Gyakori a hivatalnokok megfélemlítése, amennyiben azok a földhivatalokban bejegyeznék a régi tulajdonosokat. Nem ritka, hogy a református egyházat feljelentik okmányhamisítás címén. Az egy tollvonással egy éjszaka alatt elkobzott egyházi vagyonokat központi akarat alapján tartja vissza a román állam, ami ellentétes az EU szabadságjogokról szóló okmányával, annak a vallásszabadságot szavatoló 10. cikkelyével és a magántulajdonhoz való jog 17. cikkelyével, fogalmazott a volt református püspök, Tőkés László.
A Szent Benedek rend kálváriája
A szlovákiai állapotok megértéséhez a Szent Benedek rend elbitorolt ingatlanjának a sorsát ismertették Brüsszelben. Várszegi Asztrik pannonhalmi bencés főapát az oroszvári Lónyay-kastély elkobzását a jogtiprás iskolapéldájának nevezte, mondván, az önkény alkalmazásának kirívó esetével állunk szemben. A Lónyay-házaspár oroszvári kastélyukat és az ahhoz tartozó majorságot hivatalos végrendelkezés keretében még a háború befejezése előtt a pannonhalmi benécésekre hagyták. Az 1947-es párizsi béke értelmében Oroszvár Csehszlovákiához, a major Ausztriához került, a csehszlovák hatóságok a németek és magyarok ellen hozott Beneš-dekrétumok alapján konfiskálták a kastélyt 1948 májusában, annak magyar tulajdonosára, Lónyayra hivatkozva. Stefánia hercegnő a belga királyi ház sarjaként nehezen sorolható a magyarok közé, de ezt a hatóság buzgalma nagylelkűen nem vette figyelembe. Az osztrák területre került ingatlanrész a jog és az ugyanazon végrendelet értelmében az apátság tulajdona lett. Amit Ausztria tiszteletben tart, azt Szlovákia ma is elutasítja. A szlovák bíróságok alaptalannak ítélték az apátság 1994-ben benyújtott restitúciós igényét, mivel álláspontjuk szerint az nem tartalmazta a törvényben előírt alaki kellékeket. A szlovák legfelsőbb bíróság elutasítása jogalapot adott arra, hogy az ügyben nemzetközi fórumhoz lehessen fordulni, így került sor 2013-ban egy petíció beterjesztésére, amelynek tárgya a jogfosztás szlovákiai fenntartása. A PETI 2014-ben nem fogadta be a petíciót, döntését nem indokolta meg, csak annyit közölt, hogy szerinte nem kapcsolódik az Európai Unió tevékenységi területeihez. Ez ellen a magatartás ellen a bencések pert indítottak az Európai Parlament ellen, hivatkozva egy olyan ítéletre, amelynek értelmében „a petíciót beterjesztő polgárt olyan helyzetbe kell hozni, hogy megérthesse azokat az okokat, melyeknél fogva az Európai Parlament befogadhatatlannak minősíti a petíciót”. A Lisszaboni szerződés értelmében alapjogról van szó, amit a demokrácia közvetlen eszközeként kell tekinteni.
Unió: egyre többen ábrándulnak ki belőle
A beszámolókat követő vitában Tőkés László reményét fejezte ki, hogy Csáky Pál, a PETI egyik alelnöke még több figyelemmel kíséri majd a petíciók sorsát. Sógor Csaba a szászok és zsidók romániai ingatlanjai körül kialakult helyzetre hívta fel a figyelmet, Balczó Zoltán azt hangsúlyozta, hogy a nemzetek közösségét rá kell bírni saját elveinek és értékeinek a betartására, Gál Kinga szerint egyre nagyobb azon polgárok száma, akik kiábrándulnak az Európai Unió politikájából, aminek súlyos következményei lehetnek. Az egyik hozzászóló megemlítette, hogy felvidéki viszonylatban még a csatlakozási folyamat idején voltak nem magyar kezdeményezések az egyházi és magántulajdon restitúciónak kikényszerítésére az EP-ben, amit Csáky Pál nyolcévnyi miniszterelnök-helyettesként nem támogatott. Tőkés azt indítványozta, hogy ajánlásaikat juttassák el a petíciós bizottsághoz. A rendezvényen egy közel harminctagú erdélyi látogatócsoport vett részt, akiket Schöpflin György, valamint Cristian Preda néppárti képviselők az unió tevékenységét bemutató szeminárium keretében üdvözöltek.
Eltussolt uniós petíciók Az erdélyi magyar egyházi vagyon kérdésében és a Sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium visszaállamosításának ügyében már 2012 őszén petíciót nyújtott be id. Lomnici Zoltán jogász, Erdélyi Géza nyugalmazott felvidéki püspök és Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke az EP Petíciós Bizottságához, amelyet a testület elutasított. Ennek következtében 2015-ben újabb beadványra került sor Lomniczi Zoltán és Antal János, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület külügyi előadó-tanácsosa révén a PETI-hez, amely azt elfogadta ugyan, de azóta sem bocsátotta politikai vitára. Ez ellen jogi orvoslást kezdeményeztek az Európai Bíróság azon döntésére hivatkozva, hogy sérült az európai polgárok petíciós joga. A magyar egyházak abban reménykednek, hogy a bíróság a PETI-t a kérdés tárgyalására kötelezi.
Krivánszky Miklós, Brüsszel
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nem tartják korrektnek Portikék lemondását
Ideiglenes elnökkel és ügyvezetővel folytatja tevékenységét az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) marosvásárhelyi szervezete, miután Portik Vilmos elnök és Jakab István alelnök néhány nappal ezelőtt bejelentették távozásukat. A Maros megyei szervezet élén álló Bereczki Ferenc nem tartja korrektnek, hogy valaki Facebookon „nyújtsa be” a lemondását, és még egy telefonbeszélgetés erejéig se közölje döntését felettesével.
„Nem halálos áldozat Portik és Jakab kilépése” – szögezte le a néppárt Maros megyei elnöke, Bereczki Ferenc, aki öt hónappal ezelőtt éppen az előbbitől vette át a megyei szervezet irányítását. A néhány nappal ezelőtt történt szakítás után, ideiglenes jelleggel, június 10-ig Bereczki a városi elnöki tisztséget is „megörökölte” Portik Vilmostól. Az új elnök nem rejtette véka alá, hogy a két frontember visszavonulása nehézségeket okozott a vásárhelyi szervezetben, azonban, mint mondta, inkább azokat a személyeket viselhette meg a két fiatalember hirtelen döntése, akik bíztak bennük és ígéreteikben. „Portik Vilmos volt elnökünk nem a néppártot hagyta a cserben, hanem azokat a választópolgárokat, akik a tavalyi magyar–magyar előválasztáson rá adták a szavazatukat” – jelentette ki lapunknak Bereczki Ferenc.
Az új elnöknek az fáj, hogy éppen az a két személy lépett ki a csapatból, akik eddig azzal kampányoltak, hogy számukra a marosvásárhelyi magyarok támogatása a legfontosabb. „Ezt a támogatást én csak úgy tudom elképzelni, hogy odaállok, és a küzdök a megfogalmazott célokért” – fejtette ki. Kérdésünkre, hogy valóban a 2015-ben elképzelt közös magyar tanácsosi lista bukása vezethetett Portik váratlan lemondásához, vagy netán bizonyos párton belüli súrlódások is közrejátszottak a fiatal politikus döntésében, Bereczki úgy vélte, hogy az EMNP-n belül senki nem adott okot a volt elnök távozására. „Az okokról én is csak annyit tudok, amit a Facebookon és az újságban olvastam. Portik Vilmos nem közölte írásban lemondását, de még csak fel sem hívott telefonon. Elvártam volna, hogy jöjjön be, nézzen a szemembe, és úgy közölje a döntését” – fakadt ki Bereczki Ferenc.
Amint beszámoltunk róla, közösségi oldalán Portik Vilmos azzal indokolta meg döntését, hogy nem tudja elfogadni, hogy a marosvásárhelyi magyarság számára a legjobb felállást jelentő közös lista az RMDSZ kizáró magatartása miatt meghiúsult. „Nem értek ezzel egyet és nem vagyok hajlandó ebben a politikai szemfényvesztésben cinkossá válni. Tudatában vagyok ugyanakkor annak is, hogy ha egy párt tisztségviselője a választások során nem vállalja a megmérettetést, akkor annak erkölcsi alapja sincs a párton belül tisztséget betölteni. Ennek értelmében az Erdélyi Magyar Néppártban betöltött minden tisztségemről lemondok” – írta a csalódott exelnök.
Bereczki Ferencet Jakab István döntése is meglepte, hisz Portik lemondása után Jakab megerősítette, hogy tovább vállalja a küzdelmet, aztán hirtelen megváltoztatta a véleményét. „Ő legalább írásban jelezte, hogy lemond mindenről, még a párttagságról is” – tette hozzá.
A két ideiglenes vezetőtől azt is megkérdeztük, hogy meglepné-e őket, ha a távozó vezetők idővel valamelyik más magyar pártban bukkannának fel úgy, ahogy ezt Szilágyi Zsolt országos pártelnök feltételezi róluk. Pálosi Csaba úgy vélte, „annyira vagány gyerekek, hogy ezt nem fogják megtenni”, Bereczkit már nem érné meglepetésszerűen. Azt viszont ő is hinni szeretné, hogy a két kilépő a választásokig nem vált pártot.
A nehézségek ellenére a munka nem áll le, közölték a városi szervezet ideiglenes vezetői. Készül az önálló tanácsosi lista, melynek élére Portik helyébe Pálosi Csaba lépett, ugyanakkor további 28 vidéki önkormányzatban száll versenybe a néppárt a képviselői helyekért. Tizenhat településen állítanak polgármesterjelöltet, de Marosvásárhelyen továbbra is a függetlenként induló RMDSZ-es Soós Zoltánt támogatják.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Új román tankönyv
Aláírták a héten azt a miniszteri rendeletet, amely jóváhagyja a magyar nyelven tanuló negyedik osztályosok specifikus Román nyelv és irodalom tankönyvét.
Ennek értelmében ősztől már használható a tankönyv, amely lehetőséget nyújt a tanterv és a napi gyakorlat összehangolására – közölte Király András, az RMDSZ oktatásért felelős államtitkára, aki szerint ez jelentős előrelépés tankönyvügyben. Emlékeztetett: idén ősztől életbe lép a negyedik osztályosokat is érintő új tanterv, amelynek alapján a kisebbségi nyelveken tanuló diákok új módszertani követelményeknek megfelelően, idegen nyelvként tanulják majd a románt.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pál-Antal Sándor
A székelység története és szimbólumai
Gazdagodik a leltár
Két küllemében is megragadó, értékes könyvvel lettünk gazdagabbak. Kedden délután a szerzőkkel találkozhatott a marosvásárhelyi közönség a Bernády Házban. Örömmel vehettük kézbe A székelység története című ismeretterjesztő kézikönyv második, javított és bővített kiadását, amelyet a Hargitai Megyei Hagyományőrzési és Forrásközpont könyvkiadója adott ki újra, Hargita és Kovászna megye önkormányzatának támogatásával. A második, a többszerzős Székely jelképek pecséten, címerben című könyv egy sorozat negyedik kötete, amely ugyanannál a kiadónál látott napvilágot.
A tankönyv és kézikönyv, illetve a székelység évszázados jelképeit ismertető kötet megjelenése pozitív példa Hargita és Kovászna megye önkormányzatainak összefogására a térség szellemi és kulturális értékeinek, hagyományainak ápolása, az ott dolgozó tudományos kutatók munkájának támogatása érdekében – hangzott el Lőrincz Ildikó, a hagyományőrzési és forrásközpont igazgatójának bevezetőjében. A kiadó munkájáról szólva bejelentette, hogy idei terveik között szerepel A székelység története című kézikönyv román nyelven való megjelentetése is.
A 2013-as első kiadás a székely közösség múltját az ifjúság számára közérthetően összefoglaló első tankönyvnek számított, ami a tanárok és a széles olvasóközönség számára is hasznos kiadványnak bizonyult. Fogadtatásáról a bemutatót vezető Pál-Antal Sándor történész, levéltáros, akadémikus, a könyv lektora számolt be. Elmondta, hogy a kötetnek nagy visszhangja volt, mert egy régi hiányt pótolt. A magyar részről megfogalmazott kritikai megjegyzések ellenére tapasztalt meleg fogadtatással szemben román részről durva támadások érték a könyvet. Arról, hogy miképpen sikerült ezeket kivédeni, Hermann Gusztáv Mihály történész, egyetemi oktató, a kötet főszerkesztője beszélt. A szerzők meglepetésére a legkeményebb bírálat Marius Diaconescu történész, bukaresti egyetemi tanár részéről érte a könyvet, aki, bár Budapesten doktorált, mégsem az eredeti szöveg alapján, hanem az interneten keringő hibákkal tarkított kalózfordítás alapján fogalmazta meg bírálatát. Erre válaszolt az Adevarul lap hasábjain Hermann Gusztáv Mihály. A román történész által és a sajtóban megfogalmazott bírálatok alapját az képezte, hogy a könyv nem a szakralizált hivatalos román történelmet követte. A szerzők hangsúlyozták, hogy a történelem olyan tudomány, amelynek több narratívája is létezhet. Egy háborúról vagy békéről például a különböző felek különbözőképpen gondolkoznak és fogalmaznak. Ezt az elvet kellene Romániában is elfogadni, mert ugyanazon történések iránt nem érezhet a magyarság ugyanúgy, mint a románok. Ezen túl a bírálatok alapját az képezte, hogy van egy etnikailag különböző régió Románia szívében, amely saját önálló múltképet fogalmaz meg, s ragaszkodik ahhoz.
Kérdésre válaszolva Hermann Gusztáv Mihály elmondta, hogy az elírásokat, apró hibákat, másrészt a megjelent szakmai kritikákat figyelembe véve, ahol indokolt volt, javítottak a szövegen, az illusztrációkon, és úgy született meg a bővített, javított változat. Pál-Antal Sándor szerint a második kiadásra szükség volt, mert a szerzők egy része a polgári korszak és a huszadik század kérdése kapcsán könnyedebbé, közérthetőbbé tette a szöveget.
A tíz szerző közül Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész vett részt a bemutatón. A jelenkor befejező részének szerzője a rendszerváltást követő évek bemutatásakor azt vette figyelembe, hogy a régió hogyan fogalmazza meg önmagát, hogyan talál önmagára. Szerzőtársaihoz hasonlóan az volt a célja, hogy egy regionális öntudatot, önismereti képet adjon a térség lakóinak – válaszolta Pál-Antal Sándor kérdésére.
A kötetben fontos szerepet töltenek be az illusztrációk, amelyek Gyöngyössy János munkáját dicsérik. A második kiadást több mint 30 illusztrációval bővítette, rajzaival hidat építve a szerzők és az olvasók között. Élete egyik legérdekesebb kihívásának tartja ezt a feladatot.
Pál-Antal Sándor bejelentette, hogy a második kiadás nyomán a szerzők bátrabban nézhetnek szembe a jó- és rosszakaró kritikusokkal, és készülőben van egy három kötetre tervezett, 1500 oldalas könyv, amelyben egy jelentős számú népcsoport évezredes történetét részletesebben be lehet mutatni. Addig is a szerkesztők elérték céljukat: tájékoztatni a magyar történelem, s ezen belül a székelység történetének oktatásában nem részesült felnőtteket is a gyermekek mellett, akiknek a könyv készült – tette hozzá.
Székely jelképek pecséten, címerben
Ezt a címet viseli a kedden délután bemutatott második kötet, amely hat szerző alkotása. Létrejöttével kapcsolatosan Pál-Antal Sándor elmondta, hogy 2008–09-ben nagy vihart kavart a székely zászló kérdése. Ezért a két megyei elnök elhatározta, hogy létrehoznak egy szakemberekből álló munkacsoportot, amely kutatásokat végez és tanulmányokat készít a zászlókból kiindulva a székely szimbólumok történetével kapcsolatosan. A Hargita Megyei Hagyományőrző és Forrásközpont mellett 2009-ben alakul meg a felkért történészekből álló Székely Címer, Pecsét és Zászlótörténeti Munkacsoport, amelynek tagjai vállalták, hogy kutatásaik eredményét a központ rendelkezésére bocsátják.
Így született meg a székelység évszázadokon át használt szimbólumairól szóló kötetsorozat tudományos igénnyel, de közérthetően megírt tanulmányokkal.
Az április 12-én Marosvásárhelyen bemutatott könyv a sorozat negyedik kötete. Székely szimbólumok nyomán 2009-ben jelent meg az első, Jelképek a Székelyföldön – címerek, pecsétek, zászlók címet viseli a második (2011), Címer és pecsét a Székelyföldön címmel 2012-ben jelent meg a harmadik, amelyet a bordó színű könyv követ, szép, színes illusztrációkkal ellátva. A Székely jelképek pecséten, címerben kötetet a megjelenését támogató két intézmény, Hargita és Kovászna megye tanácsának elnöke, Borboly Csaba és Tamás Sándor ajánlja az olvasók figyelmébe.
A székely püspökök címereiről és pecsétjeiről szóló fejezet szerzője dr. Bernád Rita-Magdolna, a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár főlevéltárosa. A csík-, gyergyó- és kászonszéki nemesek állatalakos magánpecsétjeiről Bicsok Zoltán, a Román Nemzeti Levéltár Hargita Megyei Intézetének munkatársa, Székelyudvarhely város címeres pecsétjéről Mihály János történész, helytörténész, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet kutatási referense, Udvarhelyszék címeres pecsétjéről dr. Pál-Antal Sándor levéltáros, történész, akadémikus írt tanulmányt. A jelenkorral foglalkozó két szerző a marosvásárhelyi, illetve mezőmadarasi származású dr. Szekeres Attila István hivatásos heraldikus, akkreditált címergrafikus, aki a 20. századi heraldikában használt székely jelképeket elemezte és Zepaczener Jenő történész, nyugalmazott múzeumigazgató, aki Hargita megye új címereit mutatja be.
A sorozat szerkesztése közben összegyűjtött képanyagból (székelyföldi címerek, pecsétek, zászlók), amely több mint 200 reprodukcióból áll, vándorkiállítást állítottak össze, amely erdélyi és magyarországi városok után nagy sikernek örvendett Budapesten a fővárosi levéltárban is.
A bemutató dr. Szekeres Attila István érdekes, tanulságos vetített képes előadásával zárult Marosszék (Maros- Torda vármegye, Maros megye) és Marosvásárhely, Háromszék és Sepsiszentgyörgy címerének alakulásáról.
A munkát a csoport nem tekinti lezártnak addig, amíg fel nem dolgozott adatok vannak a székely szimbólumok terén – hangsúlyozta a kötetet és munkatársait bemutató Pál-Antal Sándor.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

A menekültválságról tanácskoztak az európai régiók küldöttei
Április 11–14. között a Bánság fővárosában tanácskoztak az Európai Régiók Gyűlése (Assembly of European Region) szakbizottságai. A temesvári Megyeházán sorra került négynapos európai szintű rendezvény témája a menekültválság és a terrorista támadások kezelése volt. A temesvári AER szakbizottsági üléseken több mint 200 küldött vett részt, akik Európának az unión belüli és kívüli országaiból érkeztek Temesvárra.
Az 1985-ben alapított AER az európai régiók legnagyobb független szervezete, mely 33 országból több mint 270 régiót, valamint 16 interregionális szervezetet foglal magába. Temes megye 1994-től tagja a Gyűlésnek, és mindvégig a legaktívabb régiók között volt, bizottsági elnököket és alelnököket is adott a szervezetnek. Április 14-én, csütörtökön dr. Hande Özsan Bozatli, az AER hivatalban levő elnöke és Titu Bojin, a Temes Megyei Tanács elnöke számoltak be a sajtónak a temesvári tanácskozás eredményeiről.
Az AER török elnöke megköszönte a temesváriaknak a kiváló szervezést és az aktív részvételt az Európai Régiók Gyűlése tevékenységeiben. A temesvári találkozó iránti nagy érdeklődés dr. Hande Özsan Bozatli szerint a rendkívül aktuális tematikának tudható be, ami most mindenkit foglalkoztat. „A migránsválság kezelése csak közös európai erőfeszítéssel, az érintett államok közötti együttműködéssel oldható meg. Ha az európai államok és a régiók nem működnek együtt egymással ebben a kérdésben, akkor szinte lehetetlen lesz megoldást találni” – nyilatkozta az AER elnöke.
Titu Bojin Temes megyei elnök is az együttműködés fontosságát hangsúlyozta a migránsválság kezelése során, biztosítva az AER jelenlevő képviselőit, hogy Temes eleget fog tenni a kötelezettségeinek, és fel van készülve a migránsok fogadására. A megyei elnök szerint szükség esetén, átmeneti időre Temes és Arad is képes bizonyos számú migráns fogadására. Bojin elégtétellel nyugtázta, hogy nagy volt az érdeklődés az AER temesvári rendezvénye iránt, és a házigazdáknak sikerült megfelelő környezetet biztosítaniuk a kényes témák megvitatásához az európai küldötteknek.
Titu Bojin búcsúzóul egy a temesvári Dómot ábrázoló Ștefan Popa Popa’s-festménnyel lepte meg dr. Hande Özsan Bozatli elnök asszonyt, aki a sajtótájékoztató után máris indult a repülőtérre.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Művészeti programok az Iskola másként héten
Három előadással kedveskednek az operában
Az Iskola másként alternatív oktatási hét keretében kis- és általános iskolásoknak szánt előadásokkal örvendezteti meg fiatal közönségét a Kolozsvári Magyar Opera, derül ki az intézmény közleményéből.
Az operában április 19-én, kedden délelőtt 11 órától – a budapesti Turpinszky Gippert Bélával a címszerepben – Erkel Ferenc Bánk bánját (rendező: Dehel Gábor, karmester: Kulcsár Szabolcs) láthatja a közönség. A másfél órás jelmezes és zenei magyarázatokkal egybekötött rendhagyó leckeelőadást Gombár Annamária rendező tartja (összeállította: Gombár Annamária és Kulcsár Szabolcs).
Április 20-án, szerdán, szintén délelőtt 11 órától Venczel Péter és Moravetz Levente Ali Baba és vAgy negyven rabló című családi musicaljét (r.: Moravetz Levente, karmester: Kulcsár Szabolcs) tekinthetik meg az érdeklődők.
Az intézmény balettkara Szergej Prokofjev Hamupipőkéjét adja elő április 21-én, csütörtökön délelőtt 11 órától (rendező-koreográfus: Rareş Arcadie Cîmpean, karmester Horváth József) a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében.
Az operában ezúttal is lesz kulisszalátogatás, a Fedezd fel magadnak az operát! elnevezésű programra több száz diák jelentkezett.
Színházi műhely a stúdióban
Színházi műhelyt szervez 5–8. és 9–12. osztályos tanulók számára az Iskola másként héten a Kolozsvári Állami Magyar Színház. A műhelymunka résztvevői a társulat színészei segítségével tapasztalhatják meg azt a folyamatot, amely során egy szöveg jelenetté alakul. A műhely vezetői: Albert Csilla, Árus Péter, Bodolai Balázs, Bogdán Zsolt, Csutak Réka, Dimény Áron, Farkas Loránd, Györgyjakab Enikő, Kántor Melinda, Pethő Anikó, Váta Loránd.
Az egy délelőttös foglalkozás során a résztvevőket 4-5 fős csapatokra osztják; minden csapat kap egy szöveget, majd néhány instrukciót is. A csapaton belül leosztják a szerepeket: a diákok lehetnek színészek, rendezők, díszlet- és jelmezfelelősök, de még fotósok/videósok is, akik majd a folyamatot dokumentálják. A stúdióteremben április 19-én, kedden zajló műhelyek időpontjai: 9–11.30 óra (5–8. osztályosok), 12.30–15 óra (9–12. osztályosok).
Szabadság (Kolozsvár)

Érzelmekkel tényszerűen?
Gondolkozhat Kalus Johannis államfő azon, hogyan viszonyuljon a parlamentben végül szinte teljes többséggel elfogadott hitelcsere törvényéhez, amely a felvetése óta kanyargós utat járt be, és minden érintett fél igyekezett a saját eszközeivel hatni az érzelmekre az említett jogszabály kapcsán.
A lakáshitelt felvett személyek korábban tüntetést szerveztek a fővárosban, hogy felhívják a figyelmet a fizetésképtelenség(ük) veszélyére meg az őket fenyegető kisemmizésre, teljes elszegényedésre a hitelt nyújtó bankok érzéketlensége, egyoldalú nyereségvágya, a becsapós kamatok és valutaár-ingadozások miatt. A bankok – élen a nemzeti bankkal és annak kormányzójával – arra figyelmeztettek, hogy a tervezett jogszabály több szempontból alkotmányellenes, ellentmond európai uniós szabályozásoknak, illetve javaslatoknak a témában, fölösleges, mivel létezik külön törvény a magáncsődre szintén a magánszemélyek védelmében ilyen jellegű eladósodás esetén. Sőt, még arra is áldoztak a bankok pár héttel ezelőtt, hogy hatalmas reklámokon hirdessék a központi román nyelvű sajtóban az elfogadás előtt álló jogszabály hátrányait az ország minden lakosára nézve: mintegy vészjóslón figyelmeztettek arra, hogy minden lakás megdrágul, minden hiteligénylés nehezebb és bonyolultabb lesz, az eddiginél jóval nagyobb előleget kell kifizetni lakáshitelezés esetén, megszűnik a fiataloknak olyan jó és népszerű Első Ház program, egyszóval a hitelcsere törvény néhány érintettje miatt egy egész ország lakosságának lesz rosszabb, nem beszélve a bankintézetek várható veszteségéről. Az érzelmi ráhatást a jogszabályalkotó, illetve politikusok a törvény általános társadalmi segítőjellegével igyekeztek elérni, ezt hangsúlyozták a szerdai parlamenti szavazást követően is: tanúsítsanak a bankok több megértést, emberséget, hiszen az emberek bankbetétjeiből, pénzéből léteznek.
A témában a hangulat olyannyira elmérgesedett, hogy a politikusok felszólították a bankokat, fejezzék be a félretájékoztatást, a lakosság „mérgezését”, a nyomásgyakorlást és érzelmi hangulatkeltést. A maguk részéről pedig a bankok olyan forgatókönyveket játszottak le – persze (vagy remélhetőleg) csak jelképesen érzékeltetve az elképzelhető helyzetet –, miszerint majd a bankbetéteseket ablakkeretekkel, kilincsekkel, ajtókkal fizetik ki… Lévén, hogy a hitelcsere lehetővé teszi a fizetésképtelen személynek, hogy adósságtörlesztés helyett, vagyis a pénzért cserébe a bankra hagyja a hitelgaranciát képező lakást, és majd legyen a bank dolga, hogyan „csinál” abból újból pénzt.
Újvári Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
Hétköznapi barátságunk
Összebarátkoztunk. Lassan rájöttem, hogy nem lát. Hogy cipőm kopogásából érzékeli jöttömet.
Hétköznaponként háromszor, van úgy, hogy négyszer is köszöntjük egymást. Ő ül a kapu előtti padon, én rendszerint sietek az iskolába, iskolából. Mindig váltunk egy pár kedveske szót.
Sokáig azt hittem, hogy neki fontos ez, lassan rájöttem, hogy leginkább számomra. Leszoktam az útközbeni folytonos telefonálgatásról, azért a pár mondatért cserében.
– Mások a papucsai! – mondta nemrég.
– Igen, szellősebbre cseréltem! – köszöntem figyelmét.
Ennyicskék ezek a rendkívül kedves beszédek.
– Jó napot! Amondó vajok, hogy kend azért ül ide ki, hogy engem..., velem beszélgethessen! – viccelődök néha.
– Megeshet, megeshet, lelkem, mit lehet tudni! – mondja ilyenkor mosolyogva.
Néha siettemben csak köszönök.
– Szógálatba, szógálatba? – mondja ilyenkor.
Néha nem látom. Olyankor benézek a kapun, hátha tapogatózva találom valamerre. Ilyenkor nem szólok.
A tegnap is belestem. S mit látok? Az ablakban az egy hónapja adott virágomat. Elmosolyodok.
Történt, hogy aznap, mint minden egyes március 8-án, szétosztottam a virágaimat. A bácsi a padon ült. A kezébe adtam az egy szál becsomagolt szegfüvet.
– Veres szegfű, az asszonyának! – mondtam.
S úgy mosolygott. S indult is befelé.
– Megsegítsem?
– Ne, ne, még meg találom szokni, s akkor mi lesz velem? Hagyja el, bétapogatózok, ahogy szoktam.
Várom a hétfőt...
(2016. április 8.)
Amikor én is szinte keresztet vetek
Szokás Moldvában, hogy ki-ki a maga vallása szerint keresztet vet akkor is, amikor valami nagy meglepetés vagy megdöbbentő látvány tárul elé. A katolikusok egyszer vetnek keresztet, az ortodox vallásúak háromszor. Meglátásom szerint akkor, amikor én csak magamban mondom a jajistenemet….
Ma épp a piacról bandukoltunk haza a lánykámmal, amikor látom, hogy a kanyarban egy nagy szekér parkol, mondjuk jóindulattal, hogy inkább az út szélén, mintsem majdnem a közepén. Előtte autó, mögötte autó parkol. A szekér elé fogva egy nagyobb ló, s a szekéren egy 10 év körüli kislány, mögötte sok- sok portéka, zsákok halomra.
Erőst rossz helyen állnak, állapítom meg magamban. A kislány egykedvűen nézelődik.
Az előtte álló autó hirtelen elindul, régi Dacia, püffök, nagy füstöt hagy maga után.
A kislány megfogja a kantárt, s a világ legtermészetesebb módján előbb hajtja a lovát. Úgy négy, öt lépéssel előbb. Így már nincsenek a kanyarban…
Csak én állok meg s bennem a szusz is. S most először szinte keresztet is vetek.
(2016. április 3.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Levente, a „dák fióka”
Már a királyság megalakulása óta Romániában az egységes nemzetállam létrehozása volt az állandó cél. Még akkor is, ha – amiként Lucian Boia írta – még a két fejedelemségben sem éltek csak románok (bár akkoriban nemes egyszerűséggel a zsidókon kívül mindenkit ide sorjáztak), a transzilván területek Regáthoz csatolásakor csak romlott az arány. Ennek ellenére már az 1923-as alkotmányba belecsúsztatták, hogy Románia egységes nemzetállam, és kimondták, hogy ez a cikkely nem változtatható meg. Az azóta kidolgozott alkotmányokból (akadt jó néhány) nem is került ki.
A gyulafehérvári ígéretek még jól el sem szálltak, beindult a nemzetiségek beolvasztása, az évek teltével eljutottak odáig, hogy mind több család- és személynevet románná írtak át. Sőt, nem lehetett leírni a települések, hegyek, folyók, határrészek neveit, csak románul. Megtörtént, hogy külföldön a személyazonossági szerint írták ki az ismertebb sportoló nevét, a többségiek azt sem tudták, ki az illető, hiszen hazai fogyasztásra a Szatmáriból Sătmăreanu, Kirnerből Chirut, Víghből Vigu lett, a Galina Alinává, a József Iosiffá, az Imre Emeric-ké változott... Ha nem „keresztelték át” az ismert ember nevét, akkor szóban, írásban tették azzá. Így lett úgymond román a Nobel-díjas Herta Müller, az Oscar-díjas filmben játszó Molnár Levente, de még a magyar X-faktort megnyerő Tóth Andrea is, hogy néhányat említsünk.
Mondják is a nacionalizmustól túlbuzgó többségiek, hogy amiként Franciahonban mindenki francia, Romániában is mindenkinek románná kell válnia. Itt azonban van egy kis ferdítés, hiszen a franciák is vakarják most a fejük búbját, hiszen ott sem mindenki francia, mostanság kiderült, hogy élnek korzikaiak, bretagne-ok, baszkok is, nem szólva az arabokról. Mi pedig nem leszünk románok (még magyar származású románok sem), mert erdélyi magyarnak születtünk. Magyar tudattal, magyar érzelmekkel...
Ezért nem díjazzuk azt sem, hogy a személyikről szóló új törvénytervezetbe néhány honatya megint nemzetiséggé akarja átírni az állampolgárságot. A legtöbb EU-s országban – így Magyarországon is – kihagyták ezt a rubrikát, hiszen tudott dolog, hogy a személyit kiadó állam állampolgára az illető. Persze, ezekben az országokban nem hangsúlyozzák lépten-nyomon, hogy egységes nemzetállamok lennének.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

PKE: elkészült a 30 százalékos megszorítási terv
Elkészítette a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) azt a harminc százalékos költséglefaragásról szóló tervet, amely az anyagi válságban lévő intézmény önállóságának megőrzését hivatott biztosítani – tájékoztatta a Maszolt pénteken Pálfi József.
A PKE rektora elmondta, a „válságtervet” átküldték Sapientia Alapítványnak, jelenleg jóváhagyásra vár. Pálfi József nem kívánta részletezni, hogy milyen szakokat és milyen formában érintik majd a megszorítások. „Addig nem tudok részleteket mondani, amíg az alapítvány kuratóriumi elnöke nem mond rá igent” – jelentette ki.
A rektor bizakodóan tekint a jövőre. Azt mondta: a PKE vezetősége megtette a maximumot annak érdekében, hogy stabilizálódjon az egyetem helyzete, a további lépések már nem rajtuk múlnak.
Jelenleg konszolidációs folyamatok zajlanak. Még tartanak a tárgyalások az alapítvánnyal és a magyar állam képviselőjével. Bízom benne, hogy jó irányban haladunk” – jelentette ki.
A Maszol értesülései szerint a héten a PKE vezetői Budapesten tárgyaltak az egyetem helyzetéről Balog Zoltánnal, az emberi erőforrások miniszterével. A találkozón jelen volt Kató Béla, a Sapientia Alapítvány kuratóriumi elnöke és Tőkés László, a nagyváradi intézmény Alapítók Tanácsának elnöke is. Pálfi József kérdésünkre úgy fogalmazott: nem az ő tiszte megerősíteni, hogy volt egy ilyen tanácskozás.
Korábban Kató Béla kuratóriumi elnök a Maszolnak adott interjúban elmondta: ha a PKE nem készíti el a 30 százalékos megszorítási tervet, a nagyváradi intézményt beolvasztják a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetembe. A református püspök azonban hangsúlyozta: nem feltétlenül céljuk az, hogy a PKE a Sapientia nagyváradi oktatási helyszínévé alakuljon át.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

Szekusoffenzíva Székelyföldön (Beszélgetés Stefano Bottoni történésszel, a romániai magyar kisebbség XX. századi történetének kutatójával)
A Securitate hárombetűs utóda minden korábbinál nagyobb súllyal van ma jelen Székelyföldön – állítja Stefano Bottoni. A Budapesten élő olasz–magyar történésszel azt is igyekeztünk körüljárni, mi magyarázza a romániai magyarság egész pályás letámadását.
– Anyanyelvi szinten beszél magyarul, aminek biztosan sok hasznát veszi a romániai magyarság múltját célzó kutatásaiban. Miképpen alakult ez így?
– Egyszerű: édesanyám magyar, 1970-ben vándorolt ki Magyarországról. Nem volt ő politikai vagy gazdasági menekült, csak éppen szerelmes, így aztán férjhez ment Olaszországba. Amikor 1977-ben Magyarországon is anyakönyveztettek – előzetesen már kaptam Bolognából egy rendes olasz nevet, a Stefanót –, a hatóságok azt mondták anyámnak, hogy van ennek a névnek egy jó magyar változata is. Így lettem én a magyar hatóságok számára – és kettős állampolgárként vagyok ma is – Bottoni István. Az Istvánt ugyan nem használom, idegennek érzem, de a családban mindig Istunak becéztek. Magyar környezetben is inkább Stefano maradtam, ami miatt néha magyarázkodnom kell, leginkább azért, mert nem tudják hova tenni, nem tudják leírni. Így születnek meg a Bottini, Bot Tóni, Sztefanov és egyéb változatok.
– Ez az állapot talán arra is hasznosítható, hogy megtarthasson bizonyos kívülálló státust, főleg hogy olyan méhkasszerű történetbe nyúlt, mint a Securitate működése. Valóban egy külföldi tudja leginkább megmondani ebben a tutit?
– Kívülállóságom mindenképpen jót tett ezeknek a kutatásoknak. Nem kellett tekintettel lennem régi beágyazódásokra, függőségi viszonyokra figyelnem, mint azoknak a kollégáknak, akik az erdélyi közegbe születtek bele, abban szocializálódtak. A román kommunista hatalom és az erdélyi magyarság együttműködése ugyanis mindig is létezett. A téma viszont ma is tabu, legtöbbször pedig azzal az állásponttal szembesültem, hogy nem érdekes, ki mit tett magánemberként, az írói, művészeti szereplés ugyanis mindent felülír.
– Lát valamiféle párhuzamot azzal, hogy Tőkés László esetére épp az ellenkezője érvényes? Legtöbben ugyanis azt mondják, hogy nem érdekli őket, amit a püspök azóta tesz, az 1989-es forradalomban játszott szerepe mindent visz.
– A volt kommunista rendszerekből kinövő társadalmak egyik nagy tragédiája, hogy képtelenek megvédeni saját átmenetük hőseit – akár önmaguktól is. Az okok szerteágazóak. Tőkés kikezdése is azt jelzi, hogy a biztonsági szolgálatok minden korábbinál nagyobb hatalomhoz jutottak Romániában. A Szekunak mindig is komoly elszámolnivalója volt Tőkéssel. Az ugyanis, hogy egy önmagában marginális, egy kisebbség vallási gyülekezetének problémája országos robbanáshoz vezethetett, mindenekelőtt a Securitate felületességének, szakmaiatlanságának tudható be. Az ő szempontjukból nem fordulhatott volna elő, hogy elkészüljön Tőkéssel a híres Panoráma-interjú, illetve annak kijuttatása az országból. A hajdani szekusok Tőkés magyar titkosszolgálati kapcsolataival való vádaskodása szánalmas, viszont elvezetett a kitüntetése visszavonásához, elmarasztaló bírósági viszonyulásokhoz, amelyekért vezető román értelmiségiek is mélyen szégyellik magukat. Ettől azonban még ezek a dolgok megtörténtek.
– Mi motiválta eredendően abban, hogy ilyen kényes témákban kezdjen mélyre ásni?
– Mindenekelőtt a Ceaușescu-rendszer természetrajzával kapcsolatos, ma is élő félreértéseket kívántam eloszlatni. Valahogy meg kell értenünk, meg kell tudnunk magyarázni, hogy a romániai társadalom jelentős része miért táplálja magában még ma is a Ceaușescu-rendszer iránti nosztalgiát. A romániai elit huszonöt éve nem tud mit kezdeni ezzel, a gazdasági világválság kitörése óta pedig valamennyi mérés e nosztalgia folyamatos erősödését jelzi.
– Tudományos vagy inkább társadalmi szükségszerűség e jelenség kutatása?
– Leginkább kötelesség, különben képtelenek vagyunk megérteni, hogy az emberek miként élték meg a múlt rendszert, az átmenetet. E nosztalgia gyakran tudatosan táplált, de az is tény, hogy két-három évtizede alatt a rendszer képes volt biztosítani a mindennapi élethez szükséges alapvető feltételeket a számszerűleg folyamatosan növekvő romániai lakosság számára. Csak 1979–80-tól tört meg az életszínvonal emelkedése. A hetvenes évek végén a romániai lakosság nagy része többnyire elégedett volt saját helyzetével a húsz-harminc évvel azelőtti korszakhoz képest. Ennek kimondása még nem jelenti a kommunizmus dicsőítését, egyszerűen csak saját kontextusába helyezzük a történetet. Nem mondhatjuk ma az embereknek, hogy milyen rossz volt nekik a hetvenes években, mert nem így emlékeznek rá. Arra emlékeznek, hogy akkor fiatalok voltak, ugyanakkor a nyolcvanas-kilencvenes évek általános nyomora felülírja az emlékezetben a hatvanas-hetvenes évekbeli nehézségeket.
– A Securitate működésének Tőkés-ügyben megfogalmazott leminősítése némileg ellentmond annak a tézisnek, miszerint a Szeku a legprofibb romániai intézmény volt. Akkor hol is tartunk ebben a kérdésben? – Az állambiztonsági szolgálat soha nem volt lebecsülendő intézmény, ma sem az. Az meg egyenesen tévhit, hogy a marosvásárhelyi fekete március hozta újra létre. Tagjai folyamatosan úgynevezett készenléti állapotban voltak, kapták a fizetésüket. A vásárhelyi események csak indokot szolgáltattak az újraintézményesítéshez 1990. március végén. A Securitate működésében gond nélkül megfért az intelligens, a társadalmi folyamatokat élénken figyelő és elemző vonal a nyers erőszakot alkalmazóval. Ez utóbbi termelte ki a román társadalom átlagon felüli erőszakosságát, amelybe szinte kódolták, hogy egyes rétegekkel – például a cigányokkal – kizárólag ezen a nyelven lehet „értekezni”. Más ijesztő adatokkal szolgálnak viszont egyes friss kutatások. A múlt század nyolcvanas éveiben a Szeku átfogó akcióba kezdett, amely a középiskolás diákok beszervezését célozta. Nos, ennek a generációnak a tagjai képezik a mai hálózat derékhadát, de az elitjét is. Huszonöt év után cseppet sem kisebb a biztonsági szolgálatok jelenléte a társadalmi életben, mint a kommunizmus idején. A módszerek viszont jóval kicsiszoltabbak, munkájukat olyan társadalmilag elfogadott és támogatott intézmények segítik, mint a korrupcióellenes ügyészség vagy a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság.
– A székelyföldi közösségek vezetőinek „kilövése” is ebbe a folyamatba illeszthető?
– Egyértelműen. Ráduly Róbert, Antal Árpád, részben Borboly Csaba megjelenése azt a potenciális veszélyt hordozta, hogy ők képesek visszahozni, illetve új dimenziókba emelni a székelyföldi társadalom önvédelmi reflexeit. Sőt, az RMDSZ-ben való hatalomátvétel révén mindennek nagypolitikai szintre való emelésével is veszélyeztetett. Kollégáim kutatásai egyértelműen alátámasztják: míg a kommunista érában az állambiztonságnak soha nem volt igazi megoldása Székelyföld csendes ellenállásának megtörésére, most jobban állnak, mint korábban bármikor. – Képes erre a folyamatra bármilyen fékező hatást gyakorolni a nemzetközi közvélemény?
– Igen, ha a nagyhatalmak érdeke úgy diktálja. Most viszont épp az ellenkezőt diktálja. Az amerikai–orosz fogáskeresésben Románia helye és szerepe olyan mértékben felértékelődött, hogy ma a jelenleginél sokkal meredekebb dolgokat is elnéznek a teljes mértékben NATO-elkötelezett Romániának. A mai folyamatokat az orosz diplomácia kisebbségi kérdésekben való aktivizálódására való reagálásként is kezelhetjük, amelyeket az is elősegít, hogy az Orbán vezette Magyarország éppen rossz fiú a Nyugat szemében. A két ország viszonya kisebbségi ügyekben ma ott tart, ahol a Ceaușescu-időkben: kétoldalú találkozó alkalmával a románok kijelentették, ha a magyarkérdés vagy az autonómia szóba kerül, felállnak az asztaltól.
– A magyarság politikai képviseletét sokáig a legmegbízhatóbb partnerként nevezte a román fél. Vége az RMDSZ iránti bizalomnak?
– Meggyőződésem, hogy bizalom mindig is csak a nyilatkozatok szintjén létezett, és maximálisan konjunkturális jellegű volt. Az RMDSZ politikai érdekérvényesítő ereje mára olyannyira erodálódott, hogy a román félnek gyakorlatilag nem is kell számolnia vele. Nem erősítette az RMDSZ pozícióit az sem, hogy ismét Magyarország egyetlen romániai partnere, miután sorra megdőltek a korábbi alternatív próbálkozások. Románia számára ma nyílt terep kínálkozik a kisebbségi kérdés bagatellizálására, s ezzel a lehetőséggel él is.
Stefano Bottoni
Történész, 1977-ben született az olaszországi Bolognában. Édesapja olasz, édesanyja magyar. Szülővárosában végezte tanulmányait: 2001-ben diplomázott a Bolognai Egyetem történelem szakán, ugyanott szerezte meg doktori fokozatát is. 2002 óta főleg Budapesten él, 2005 és 2013 között a Bolognai Egyetemen óraadó tanár volt, 2009-től az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa, 2012-től főmunkatársa. Kutatási területei: nemzetiségi kérdések Kelet-Közép-Európában a XX. században, az 1945 utáni szovjet típusú rendszerek politika- és társadalomtörténete, magyar–román államközi és pártközi kapcsolatok, a magyar kisebbség története a XX. században, a magyar állambiztonság olaszországi tevékenysége. Fontosabb publikációk: A várva várt Nyugat. Kelet-Európa története 1944-től napjainkig; Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959); Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960); Volt? És hogyan történt? Gondolatok az 1989-es romániai forradalom értelmezéséről; Kényszerből stratégia: a román állambiztonság válaszlépései a magyar forradalomra (1956–1958). Nős, két gyermek édesapja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Azok a sötét nyolcvanas évek 3. (A magyartalanítás módszertana)
1988 áprilisában Nicolae Ceauşescu bejelenti, hogy az országban 2000-ig végrehajtják az ún. település-szisztematizálási tervet, amelynek során mintegy hét-nyolcezer falut felszámolnak. Az erdélyi városok jó részének ősi városmagjait már következetes munkával eltüntették (többek között a szisztematizálás áldozata lett Arad, Csíkszereda, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Segesvár, Szatmárnémeti, Zilah régi városmagja), s nem a tervet tették félre, nem a szándék változott, most is az idő lett kevés ahhoz, hogy ez a folyamat minden magyar várost érinthessen: egyáltalán, hogy a diktátor általános, végső megoldása, „Endlösung-terve” megvalósulhasson.
Júniusban Bukarest egyoldalú döntéssel bezáratja a kolozsvári magyar főkonzulátust. A személyzetnek 48 órán belül el kell hagynia az épületet és Románia területét. (Az ok: az előző napi „románellenes”, „nacionalista és soviniszta” budapesti demonstráció.) Ezen a napon és a rá következőkön a román határőrök indoklás nélkül visszafordítják a magyar turisták döntő többségét a magyar–román határról. Júliusban a bukaresti külügyminisztérium közli, hogy 48 órán belül ki kell üríteni és át kell adni a Magyar Kultúra Házát. Törvény születik, hogy Hargita megyéből 1100 X. osztályt végzett diákot kell átirányítani a Regátba, míg onnan 940 diákot fogadni. További törvény, hogy a szaklíceumokat pártoló vállalatoknál – duális képzés – kötelező öt évet dolgozniuk a végzetteknek. A tanügyminisztérium továbbá Maros megyéből 1451, Kolozs megyéből 1730, Hargita megyéből pedig mintegy 1400 magyar diákot kíván zömében Kárpátokon túli és teljes egészében román középiskolákba kényszeríteni. A többi megyét illetően hasonló a helyzet. Azok a magyar diákok, akik nem jutottak be a szakiskolák XI. osztályába, csak román és zömében Kárpátokon túli iskolákban folytathatják tanulmányaikat. Amennyiben ezt valaki nem vállalja, nem tanulhat tovább (azaz nem tanulhat estin, és nem jelentkezhet újra a következő évben), tehát nem tudja megszerezni a középiskolai végzettséget.
Augusztusban a magyarországi Nagylétánál átszökik Magyarországra egy 72 fős csoport. A határőrizeti hatóságok bezárják őket a helyi moziba, majd másnap 32 személyt megbilincselve visszaadnak Romániának. A visszaadott szökevényeket megverik a román határőrök, majd szabadon engedésük után kötelesek jelentkezni a Securitatén. Augusztus 28-án Aradon tárgyal Grósz Károly, az MSZMP főtitkára, a minisztertanács elnöke és Nicolae Ceauşescu, az RKP főtitkára, államelnök. A találkozót a magyar pártvezetés számos tagja ellenzi, Grósz mégis elmegy tárgyalni, a helyszínt is a román fél jelöli ki. A tárgyaláson Ceauşescu minden magyar felvetést, javaslatot visszautasít. A magyar főtitkár mindenben visszakozik, és a közös közlemény is a román javaslat alapján készül el. A találkozó valójában román diplomáciai siker. Szeptemberben hatvanhét pedagógust helyeznek Hargita megyébe, ebből csak egy magyar nemzetiségű. Az év folyamán közel tízezer magyar nemzetiségű román állampolgár marad útlevéllel Magyarországon vagy szökik át oda a zöldhatáron. A nyolcvanas évek végére drámai magyar közoktatási és persze felsőoktatási helyzet alakult ki, emigráló értelmiséggel és külhoni, főleg anyaországi magyar egyetemekre pályázó, haza többet aligha térő diákokkal. A cenzúra „fölszámolása” után megerősödik az öncenzúra. Sütő András naplói, kivált a Szemet szóért (1993), a kisebbségi intézmények, jogok letarolása elleni értelmiségi-közösségi vagy épp saját személyes tiltakozásainak, beadványainak, a diktátornak, pártvezetőknek írt levelek tucatjainak tárhelyei: a szövegekben kódolt eredménytelenséggel. Mert ahogy az Imamalom című jegyzetben olvassuk például: „1990-ig a sajtóban cenzori engedély nélkül egyetlen szó sem jelenhetett meg. Annyi sem, hogy bükk vagy makk! Annyi sem, hogy Jucikánk meghalt, szombaton temetjük. Ha pedig az államelnök születésnapja netán szombatra esett, azon a napon gyászhír a sajtóban nem jelenhetett meg. De megjelenhetett pénteken vagy hétfőn, ami mégis szerencsés állapot a nemzetiséginek nevezett panaszok közlési lehetőségéhez képest. Azokat ugyanis a sajtóban egyáltalán nem lehetett szóvá tenni.”
E naplók, a Heródes napjai is, megrendítő látleletei ennek az évtizednek, „erdélyi magyarok sorsából kiszakadt sírás, panasz, fájdalom az exodus kezdetén, majd annak felerősödött sodrában. Emberi, közösségi sérelmek jegyzőkönyvelése.” Az életük a kivándorlás és helyben maradás fájdalmas konfliktusának színterévé válik – mondja az író. Az 1989. decemberi forradalomig – Sütő András csak diktatúradöntésnek hívja – hátralévő hónapokban újabb ezrek hagyják el az országot. A megrendülés alapvető élménye nélkül (Bertha Zoltán) erről az időszakról, a nyolcvanas évekről beszélni nem lehet. Az irodalom szinte egyetemes „szenvedéshangulatot” tükröz, „a fájdalom, a nyomorúság, a kiszolgáltatottság érzületeit szuggeráló hanghordozás, a szorongást, a félelmet, a rettegést, a kínt sugárzó rezignáció, az erőszak, a megalázás, a kegyetlenség emberi-lélektani viszonyrendszereit leképező” elemeit. Számos író Magyarországra emigrál, például Köntös Szabó Zoltán, Kocsis István, Köteles Pál, Tamás Gáspár Miklós, Hervay Gizella, Láng Gusztáv, Bodor Ádám és mások; sokuk csak Magyarországon jelentetheti meg műveit, például Kányádi Sándor, Sütő András, Beke György, s Farkas Árpád versei, a kevés, amit ír, zömmel magyarországi lapokban látnak, láthatnak napvilágot. A hajdani Megyei Tükör „szabadcsapatának” több tagja, Csiki László, Vári Attila, Tömöry Péter és Czegő Zoltán is emigrál (az 1988-ban kitelepült költő-író 22 év után visszatér Sepsiszentgyörgyre). „Badar álmaink közt, magunkra hagyatva”, írja Bogdán László (Utazás a Koronán) egy kései, Farkas Árpád hatvanadik születésnapját köszöntő versében. Farkas Árpád ezekben az esztendőkben költőként alig-alig szólal meg, inkább fordít, több szerzőtől is: a közlési jogtól időszakosan épp megfosztott, így az évben csak magyarul megjelenő Ana Blandianától (1985), Marin Sorescutól (1987), Adrian Popescutól (1990). 1998-ban – talán a lélek enyhültéért – gyermekverskötetet ad ki. 1985-ben a Magvető megjelenteti A befalazott szószék című, válogatott verseket tartalmazó kötetét, a Magyarországra visszatért Püski Sándor 1991-ben A szivárgásban címmel egy újabbat: egy fejezetnyi (Szárnyas kövek) új verssel, majd a 2002-es Erdélyi asszonyokban s a Válogatott versek (2012) lapjain is találkozni néhány új költeménnyel. 1993-tól Farkas Árpád elvállalja a Háromszék főszerkesztését, s 2011-ig, tizennyolc éven át irányítja a lapot. A lap – melynek nem kinevezett, hanem megválasztott főszerkesztője – „rendre elnyerte a Bethlen Gábor Alapítvány és a Magyar Művészetért Alapítvány díjait és a Bocskai-emlékérmet, Árpád fejedelem- és legutóbb a Bethlen Gábor-díjat a Kárpát-medence talán máig egyetlen, minden hatalmi szférától független, az erdélyi magyar sajtópaletta legnagyobb példányszámú napilapjaként. Kiváló munkatársakkal együttműködve, persze, a számos egyéni teljesítményért járó sajtódíjjal kitüntetett, csak nemrég elhunyt Sylvester Lajossal, Áros Károllyal, Simó Erzsébettel, valamint Bogdán Lászlóval, Kisgyörgy Zoltánnal, hosszan sorolhatnám a legfiatalabbak, Farcádi Botond főszerkesztőutód, Farkas Réka, Mózes László, Szekeres Attila, Váry. O. Péter és társaik nevét, s megnyugtat, hogy stafétaátadáshoz jó és erős szellemiségű, az autonómiaküzdelmet is bátran fölvállaló lapcsináló utánpótlást hagyhatunk örökül” – jegyzi meg utólag Farkas, szomorúan téve hozzá, hogy a Háromszék az egyetlen igényes, nagy példányszámú napilap Erdélyben, mely az RMDSZ magyar adófizetők pénzéből is e célra létesített Communitas Alapítványától évek óta fityingnyi támogatást nem kap.
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az elpusztított Szászavinc
Az Érchegység egyik falucskája Szászavinc, amelyet elpusztított a román iparosítás, s a térség egyik ismert településcsonkjává vált. Egykori templomát elöntötte a szomszédos veresvölgyi rézbánya iszapja, tornya néhány évtizede felkiáltójelként mutat az égre a színes zagytározóból. A település sorsa némiképp Bözödújfaluéhoz is hasonlítható, de az elmúlt években inkább a Verespatakra tervezett cianidos aranybánya kapcsán emlegették, ám a romániai falurombolás előzményének is tekinthető.
A rézbánya hordalékával elárasztott falu több, bányászati szempontból ismert település közelében húzódott, Verespatak és Abrudbánya mellett. A trianoni békeszerződés előtt Magyarországhoz, Torda-Aranyos vármegye Torockói járásához tartozott – írja az Amiről a történelemkönyvek nem írnak című blog. Legtöbben a kommunista bányaipar tündöklése idején lakták, mára alig pár lélek maradt. Egyike azoknak a falvaknak, amelyek a falurombolási tervek között is szerepeltek, de a kegyelemdöfést még a „szisztematizálás” hivatalos bejelentése előtt megadta a szomszédos veresvölgyi (Roşia Poieni) rézbánya. Ez gigantikus, amfiteátrumszerű külszíni kitermelés – a Verespatakért tüntetők ezért is teremtenek analógiát a két helyszín között –, lévén hogy Veresvölgy Románia egyik legjelentősebb rézlelőhelye. A bánya nyitását Nicolae Ceauşescu engedélyezte 1977-ben, annak eleinte a helybeliek is örültek, jól fizetett munkahelyeket remélve. Ám számukra végül falujuk pusztulását eredményezte, a rézbánya megnyitása miatt a Szászavincen élő négyszáz családból háromszáznak el kellett hagynia otthonát, mert házaikat, földjeiket 1986-tól kezdődően bányahordalék árasztotta el, noha akkor még ezernél többen laktak a településen. Az akkori illetékesek úgy oldották meg a keletkezett meddő okozta problémát, hogy azt bevezették abba a völgybe, amelyben a falu is húzódott. A kitermelést vezénylő elvtársak számára ez lehetett a legkézenfekvőbb megoldás. Hogy megérte-e az áldozat? Ha a pusztítást nézzük, bizonyosan nem. Amikor a gazdasági következményeket tekintjük, érdemes szem előtt tartani, hogy közvetlenül a rendszerváltást követő években, amikor már szakmai körökben lehetett beszélni, illetve elkezdődött a bányaipar haláltusája, geológusok elmondták, a bányák egy része már a szocializmus idején veszteségesen működött, egy másik rézbánya esetében például egy lej nyereségért az államnak hét lejt kellett elköltenie. A veresvölgyi bányában 1989 előtt több mint 3000 ember dolgozott, a források 2010 tájékán mintegy kétszáz alkalmazottról tesznek említést.
Az egykori település helyén most egy mérgező tó, pontosabban zagytározó húzódik. Mementóként csak az ortodox templomtorony látszik, amely egykor dombon díszelgett, magasan a falu fölött. A több mint százhektáros kénsavas zagytározó színe sárga és vörös, nehézfémekkel szennyezett; a savas víz a veresvölgyi rézbányából folyik a völgyzáró gáttal kialakított mesterséges tóba. A környezetvédelmi minisztérium korábbi becslése szerint mintegy 15 millió euró kellene a katasztrófa sújtotta terület megtisztításához és teljes helyreállításához, ám merő illúzió, hogy valaha is rehabilitálni lehetne Szászavinc elpusztított környékét.
A korábban ott élőknek, illetve onnan elszármazottaknak a pusztítás mellett még azzal is szembe kell nézniük, hogy sokan még elhunyt hozzátartozóikat sem tudják exhumálni a temetőből, többségük még mindig a mérgezett tó alatt nyugszik. „Az első rossz jel az volt, amikor a meggy és a cseresznye elszáradt. Érezték a mérget, amely akkor még csak a föld alatt volt. Ezután a patakok vörösek lettek, mintha vérré vált volna a vizük” – emlékezett Szászavinc tragédiájára a néhány éve még a helyszínen élő Nicolaie Praţa. A témáról Florin Cofar temesvári fogorvos 2013-ban drámai rövidfilmet forgatott, a háromperces filmecske a verespataki bányaberuházás elleni tiltakozások kapcsán született. A szászavinci rettenetről számos fotó is tanúskodik, emlékezetes a Mediafax fotóriportere, Dan Tăuţan döbbenetes sorozata. Ha csak a színek számítanának, érdekes, tónusokban bővelkedő tájképekről beszélhetnénk, ám e kolorit a vöröslő romániai földi pokol sokatmondó tükre.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (5.)
Festőművészek A művészettörténet számontart néhány XIX. századi magyar képzőművészt is, akik megfordultak Bukarestben, esetleg meg is telepedtek itt. Alkotásaikat ma is őrzi több fővárosi múzeum. A XIX. századi magyar művészek román vonatkozásait Árvay Árpád (1902–1985) kutatta, eredményeit az Elődök példája című, román fordításban is megjelent kötetben tette közzé.
Szathmáry Papp Károly regényes életrajzát is megírta (Szélsodorta falevél, 1973). (...) Az Árvay könyvében szereplő művészek nagy többségéről már sokat és sokan írtak, ellenben ritkán vagy egyáltalán nem említik magyar származásukat. A Bukaresthez köthető legfontosabb magyar festők: Barabás Miklós, Schoefft József, Ágoston Tivadar, Chladek Antal, Szathmáry Papp Károly, Wallenstein Károly és Rosenthal Dávid.
Mindannyian megjárták Nyugatot, Pesten, Bécsben, olasz vagy német földön tanultak, több nyelven is beszéltek. Néhányukat Erdélyben gyógyüdülő román bojárok hívták meg Bukarestbe. A kor kedvező volt: a bojárok és a gazdagabb kereskedők, főleg akik megjárták Nyugatot vagy ott tanultak, egyre inkább megkedvelték a művészeteket, az irodalmat, zenét. A francia nyelv fokozatosan kiszorította a szalonokból a görögöt, francia nyelvű lapok is megjelentek. A külföldi művészeket szívesen látták, és ez lehetővé tette számukra, hogy szépen keressenek.
A főúri körök egyik kedvence volt a fiatal Barabás Miklós. A kézdimárkosfalvi székely csodagyerek háromévesen kezdett iskolába járni, hatévesen már fújta a latin igeragozást. Orvos, ügyvéd vagy pap lehetett volna, ha nem marad tizenhárom évesen anyagi háttér nélkül. Mivel ügyesen rajzolt, és pénzt is kapott érte, a festészet mesterségévé vált. Alig 16 éves, amikor magyar nemesek portrékat rendelnek tőle, 18 évesen már 250 forintot keresett. Elefántcsont miniatűröket, litográfiákat, freskókat is készített. Bécsi tanulmányait kénytelen volt félbeszakítani, de Barabás tisztában volt, hogy a tehetsége mellett diplomára is szüksége lesz, s mindehhez pénz kellett. Valószínű, hogy a marosvásárhelyi Szabó József, Bolyai Farkas arcképfestője számolhatott be neki a bukaresti jó kereseti lehetőségekről: Szabó még gyalog ment Bukarestbe 1815 körül; nagyjából másfél év alatt annyit keresett, hogy megengedhetett magának egy pesti és bécsi utazást is. A román bojárok is ajánlották Barabásnak Bukarestet: a város teli franciául beszélő, tehetős orosz tiszttel, akik arcképeket szeretnének. Még mielőtt útra kelt volna, pontra tette francia- és olasznyelv-tudását, de tudott németül és románul is. Elegáns ruhatárra tett szert, a szebeni és kolozsvári úri körökben eltanulta a divatos öltözködést és viselkedést. Miután megismerkedett Iosif Raimondi bukaresti gyógyszerésszel, akinek a felesége szász nő volt, úgy döntött, szerencsét próbál Bukarestben. (…)
Az ifjú Barabás elkerülte Manuc fogadóját, ahol általában a kliensekre vadászó művészek megszálltak; visszariasztotta az ottani piszok, egy tágas házat bérelt magának. A Raimondi család, melynek jó kapcsolatai voltak, beajánlotta a rendőrparancsnoknak, Iancu Filipescunak, aki a maga során bevezette Pavel Kiseleff tábornok, Havasalföld és Moldva kormányzójának házába. Egy, a tábornok által adott bál során megismerte őt a város úri társasága, és számos megrendelést kapott, többek között a kormányzótól és az uralkodótól, Suţutól is, így 22 hónapos fővárosi tartózkodása alatt (1831 és 1833 között) 120 képet sikerült festenie. Más jellegű megrendelést kapott Ion Heliade-Rădulescutól, aki tervezett eposzának (Mihaiada) illusztrálására kérte fel.
Barabás Miklós volt az első magyar, aki említést tesz a bukaresti magyar szolgákról, értesülései a Raimondi családtól származtak. A Raimondi lányok több nyelven is beszéltek: szüleik anyanyelvén, az olaszon és a németen kívül tudtak franciául, románul, görögül (a szalonok nyelve), és a szolgáktól, dajkáiktól magyarul is megtanultak. Barabás Miklós olyan főpappal is találkozott, aki hibátlan magyarsággal szavalta el neki Csokonai A reményhez című versét.
Sok magyar szolgált Bukarestben, állítja a festő, sokkal keresettebbek voltak, mint a cigányok vagy a parasztok, és jól megfizették őket. A magyar szolgákhoz fűződő hosszabb kapcsolat oda vezetett, hogy sok havasalföldi bojár a nyelvet is érteni kezdte. Nemcsak néhány bukaresti bojár tanult meg magyarul, hanem – Beke György szerint – jól elboldogult magyarul Vasile Alecsandri is, akinek birtokain sok csángó dolgozott – ezt bizonyítja több lábjegyzet kéziratain; Merszefalván (Mirceşti) még az első világháború után is sok magyar maradt. Voltak olyan bukaresti magyarok is, akiknek sikerült jobb társadalmi pozíciót elérniük, Barabás megismert egy szerencsés nőt, aki egy görög orvoshoz ment feleségül.
A város átváltozásának szemtanúja volt a festő Barabás Miklós is. Számára Bukarest „roppant unalmas város” volt, ezért nem is írta le. Művészszemmel sokkal érdekesebbnek találta a keleti és nyugati viselet együttélését, „rosszmájú” megfigyeléseit naplójában jegyezte föl. Hivatalos lévén a Cantacuzino-palotába, szeme előtt egy annyira vicces jelenet zajlott le, hogy nevetését is alig bírta visszafojtani. A jelenet képre kívánkozott: az úr a kanapén hevert, míg török pipából pöfékelő vendégei a földön ültek törökülésben. A turbánhoz szokott urak a cilindert a fejükön felejtették, és a frakk szára a padlót seperte.
A festő megfigyelte, hogy a franciák mellett az oroszok is fontos szerepet játszottak a szokások és a ruházat megváltozásában. A románok lassan levetették török ruháikat, és az orosz egyenruhát imitálták: turbán helyett oroszos katonai sapkát, papucs helyett fekete csizmát, bugyogó helyett nadrágot kezdtek viselni. Csak a parasztok őrizték meg népviseletüket. Volt még több – G. Potra történész által „rosszmájúnak” ítélt – megfigyelése, ezek az 1985-ös Kriterion-kiadásból kimaradtak, elsősorban a románok hiányos higiéniájára és primitív korzózási szokásaira vonatkoztak. Habár a bojárok gyakran hívták meg ebédre, Barabás Miklós ezt rendszeresen visszautasította a fokhagymás ételek miatt. Egy ilyen divatos lakoma alkalmából konstatálta megrökönyödve és utálkozva, hogy a vendégek közvetlenül a leves után, a sültre nem várva, nekiestek az édességnek. Az asztalról hiányoztak a poharak, a vendégeknek szánt egyetlen poharat a szolgák töltötték újra, anélkül hogy az aljában maradt vizet legalább kiöntötték volna. Ugyanígy az édességhez is csak egy közös kiskanál járt, amelyet le sem mostak, a vendégnek kellett lenyalnia az előző vendég után. A helyzet évtizedekig változatlan maradt, Richard Kunisch följegyzi, hogy vendégként egy román bojárnál „mind egy kanállal ettek, egy kannából ittak, rang szerint, a nők utoljára...”, és „a levest egy közös tányérból ették”. Ha a felső tízezernél ilyen szokások voltak, nem csodálkozhatunk, hogy a különféle társadalmi rangú pácienseitől hazatérő orvos mindennap tetvészkedni volt kénytelen. (...)
Barabás napi rendszerességgel feljegyezett mindent, így azok nevét is, akiknek elkészítette portréját, a kapott honoráriummal együtt; a legolcsóbb kép 5 aranyba, mintegy 650 liter bor árába került. A listát 1915-ben adták közzé Magyarországon, dokumentumértékű, hisz az 1830-as évek Bukarestjének teljes úri társasága szerepel rajta. Kevesebb mint két év alatt a fiatal festő egy kishivatalnok tizenkét évi keresetét, 700 birodalmi aranyat tett félre, így megengedhette magának, hogy külföldre utazzon. Ragyogó tehetsége, kivételes vizuális memóriája és hatalmas munkabírása révén később Pesten az egyik legnagyobb magyar festőként a Magyar Akadémia tagja lett.
Abban az időben a legnépszerűbb magyar festő Bukarestben Szathmáry Papp Károly (Carol Pop de Szathmari – 1812–1887) volt. Pesten és Bécsben tanult, majd tanulmányútjai során végigjárta Németországot, Svájcot és Olaszországot, saját beszámolója szerint 11 nyelven beszélt. Döntésében, hogy Bukarestbe költözzön, Barabás Miklós is befolyásolhatta, miután bemutatta Alexandru Ghica fejedelemnek a dagerrotípia működését, és megfestette híres Postakocsi című képét, udvari festőnek nevezték ki; később az udvari fényképész címet is megkapta. Szathmáry érdeme az első művészi fotográfiák készítése Romániában. A dagerrotípia szabadalmaztatása után alig négy évvel, már 1850-ben saját műhelyt nyitott; lakásán festőműhelyt is, ahol képeit a kirakatban állította ki. Ez addig Bukarestben példátlan volt. Szathmáry eredetisége és a románoktól eltérő művészetszemlélete révén tűnt ki. Az impozáns életművet hátrahagyó festő, grafikus, fényképész, első háborús fotóriporter a románok nagyraértékelését a történelmük, életük, szokásaik, valamint viseletük iránt mutatott érdeklődésével nyerte el. Ő volt az első, aki lefényképezett egy román parasztot, de koronás főkről is készített képeket, az orosz cártól a török szultánig, neki köszönhető Cuză fejedelem és felesége, Elena portréja divatos Malakoff-szoknyában.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az Istennel még magyarul beszélünk (Születésnapi beszélgetés a Magyar Művészetért Alapítvány Életműdíjával kitüntetett 80 éves Gazda József íróval, művészettörténésszel)
– Múlt héten 80. születésnapja egybeesett a Csoma-napokkal, mely rendezvénysorozatnak Ön az életre hívója, lelke. Kérem, foglalja össze a Csoma-kutatás magyarságerősítő szellemi kisugárzásának lényegét.
– Számtalanszor elmondtam: nem vagyok Csoma-kutató. Őt és emléke ápolását a sors – 1964 óta szülőfalujától alig három kilométerre élek – tette feladatommá. Létre kellett hozni a Kőrösi Csoma Sándor nevével fémjelzett egyesületet, amit 1990-ben – három hónappal a változás után – megtettünk. És az év áprilisában megrendeztük az első Kőrösi Csoma Sándor Napokat. Idén került sor a 27.-re! Minden alkalommal tudományos ülést is tartunk. Akkori rendezvényünkre három, a mostanira 38 tudós-kutató jelentkezett. Idén, az április 7-én megnyílt tárlaton 76 képzőművész vett részt alkotásaival. A tudományos ülések anyagát mindig kötetben is kiadjuk. Soron a 22. kötet megjelenése: Kőrösi Csoma Sándor – nyomok az időben címmel, melyben 44 tanulmány szerepel 714 oldalon. – Az Emlékek Ázsiája: őseink földjén című kötet azt sugallja, hogy őseink Ázsiából erednek, ott kell keresnünk a gyökereket.
– Az I. és II. világháborút járt, messzi keletre sodródott hadifoglyok egybehangzó emlékeként bennünket ott, Távol-Keleten – a jelenlegi tudományosság álláspontjával ellentétben, mely az Uralban véli megtalálni az őshazát – mint testvérnépet tartanak számon, és tudnak is rólunk. A magyarság őseredete belevész a messzi időkbe, minden, ami ennek az eredetnek a rejtélyét keresi, csak tapogatózás. Nem értek egyet azzal az állásponttal, hogy aki nem a Hunfalvy és Budenz megjelölte úton tapogatózik, eltévedt lovas lenne. Olvastam egy dolgozatot a tulipánról. Eszerint az 1500-as években bukkant fel a tulipán szó, azelőtt nem ismerték. Se tulipán, se szó! Ezt a fajta óvatos és precízen pontos múltba tekintést nem tudom elfogadni. Keressetek, kutassatok! – mondta-írta hajdanán Kőrösi Csoma Sándor. Valóban: keresnünk kell önmagunkat… Ha nem keressük, úgy sodor el bennünket az idő, mint öntudat nélküli népmasszát, amelyet saját léte titka sem érdekel… – Így született meg 280 magnószalag s az Így tudom, így mondom néprajzi kötet, amelynek eszmei értéke felbecsülhetetlen.
– Talán még több is 280-nál, mert sohasem kerül bele minden a könyvbe. Ha egy adott íráshoz a meglévő anyagom 20–25 százalékát fel tudom használni, az jó arány. Egyébként szalagjaim kordokumentumok lehetnének, ha érdekelnék – mondjam így – a nemzetet. Szívesen átadnám digitalizálás végett.
– Ez volt az első sikerkötete, amelyet Domokos Géza igazgatása idején, 1980-ban adott ki a Kriterion.
– A nyitás szándéka... én nem tartoztam a sikeres szerzők közé. Az elkövetkezőkben, ’82-től ’89-ig nem jelent meg a Mindennek mestere kézirat, bár Domokos Géza mindig megmutatta a kiadói tervet, amelyben benne volt, csak áthúzva ceruzával…
– Az Istennel még magyarul beszélünk című kötete a Kárpát-medencei szórványokban gyűjtött emlékező-történelem anyagot tartalmaz.
– Olyan nép vagyunk, mely elpusztításra jelöltetett, de ezer év alatt még nem sikerült elpusztítani. Az erő viszont dolgozik, nem adja meg magát. A nemzet élni akarása feszül szembe vele. Ez kettős folyamat: egyrészt a sodró idő, az időket meglovagoló erő, másrészt az idő sodrásának még ellenálló nemzet. Ezt a folyamatot – mely létezik, egyszerre őröl és erősít – kellett megírnom ebben a könyvemben. A címet egy mezőségi asszony – aki egyetlen és utolsó magyarként élt falujában – mondta magnómra, arra a kérdésre válaszolva, hogy ugyan bizony kivel tud még magyarul beszélgetni. Az Istennel – jött a számomra megdöbbentő válasz… Ezt a döbbenetet s a mögötte levő, örökké őrlő-zakatoló és el is nyelő folyamat szomorúságát kellett megörökítenem a könyvben. – Művészportrékat, jeles képzőművészek (Nagy Imre, Gyárfás Jenő, Nagy Albert…) monográfiáit írta a 70-es, 80-as évek elején, amelyek által bepillantást nyertünk a nagy művészek alkotó- és magánéletébe... – Tulajdonképpen ezek a kapcsolatok sodortak a művészi élet közelébe… Nagy Albert, Nagy Imre, Mohi Sándor, Szervátiusz Jenő, Dési Incze János, Bene József – és sorolhatnék még többtucatnyi nevet – barátjuknak fogadtak, művészi pályájuk alakulásának egész közeli szemlélője lettem. Akkortájt épp engedett egy picit a szocreál szorítása. Egyszer Szervátiusz Jenő bácsit épp akkor látogattam meg, amikor egy fürdőruhás nőszobráról faragta le a fürdőruhát, s megjegyezte: lefaragom róla a szocialista realizmust. Én olvastam fel műtermében Juhász Ferenc A szarvassá változott fiúk kiáltozása a titkok kapujából című csodálatos költeményét, amely szerepet játszott gyönyörű domborműve, a Cantata profana megszületésében. Mohi elpanaszolta, hogy micsoda megpróbáltatást okozott neki diákjai előtt, hogy munkáját kizsűrizték a kiállításokról. Nagy Imre beszámolt a marosvásárhelyi cukorgyárban töltött éveiről, küzdelmeiről, amikor úgy próbálta „tanulni” a szocialista realizmust, hogy munkásarcokat, munkajelenetek százait vetette papírra. Nagy Albert elmesélte, hogy Falusi Diogenész című képét látva az egyik látogató odament hozzá, s megkérdezte: mit akarsz ezzel a kulákkal? Én akkor éltem a szörnyű kort: ’56 vérbe fojtását, de valahol büszke voltam, hogy megnyíltak előttem a kor titkai, s láttam, hogy ezek a nagy alkotók miként vívják küzdelmüket művészetük tisztaságának megőrzéséért.
– 1994-ben jelent meg a Kriterion és a budapesti Püski Kiadó közös gondozásában a kivételes emberi és erkölcsi tartással felvértezett felesége, Gazdáné Olosz Ella szakmai munkáját bemutató monográfia, amely szinte napok alatt elfogyott.
– 2013-ban gyermekeim áldozatos hozzájárulásával (is) bővített változatban, mintegy 12–13 tanulmánnyal és egyéb, róla szóló írásaimmal kiegészítve újra megjelent a könyv. Németh Júlia ezt írta: ha tehetném, az Év könyvének ajánlanám…
– Egyébként, ha már itt tartunk: mi lett a sorsa a hatalmas anyagi és szellemi értéket képviselő Gazdáné Olosz Ella-hagyatéknak?
– Egy szelete – épp húsz évvel halála után – a Kovászna város által létrehozott Gazdáné Olosz Ella Galériában, a városi művelődési házban szemlélhető meg. Más része a gyerekeknél és itthon, a családi házban van. De gyakran jönnek meghívások tárlatokra; ma vitték el 22 munkáját egy kolozsvári kiállításra… Halála óta kb. 15 kiállítása volt a Kárpát-hazában. Várom, mikor kerülhetnek ki a munkák – melyek hitem szerint megmutatják korunk arcát, lelkét – a nagyvilágba is.
– Nagy port kavart, hogy 2006-ban nem vette át a Gyurcsány-kormány kitüntetését, ám öt évvel később, 2011-ben már az akkori kormánytól elfogadta… Mivel indokolja ezt most, tíz évvel a történtek után?
– Nem úgy éltem meg, mint aki valami derék dolgot cselekszik. Nem tudtam még azt sem, hogy kik akarnak kitüntetni; a bukaresti magyar nagykövetségtől kaptam egy értesítést, hogy: Önt kitüntetjük. Az óvatosság íratta meg velem a választ: amennyiben ehhez a jelenlegi magyar kormánynak valamilyen köze lenne, erkölcsi okokból nem fogadhatom el. Ezzel – részemről – a pont odakerült a mondat végére. Hogy 2011-ben elfogadtam, azzal magyarázható, hogy más kormány volt, nem a hazáját áruba bocsátó „megbízott” ember volt a kormányfő, aki arra buzdította a magyar állampolgárokat – nem a nemzetet –, hogy bennünket, a hazánktól megfosztottakat tagadjanak meg. Még most is undort érzek, ha arra gondolok, hogy ettől az embertől fogadtam volna el a kitüntetést… – Térjünk vissza gyermek- és ifjúsági éveihez. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. – Olyan édesanya szült, akinek mindent köszönhetek. Azt is, hogy érző, azt is, hogy gondolkodó, s azt is, hogy szeretni is tudó ember lettem. S hogy életem minden pillanatában tudtam, hová tartozom. A család hatása mellett a Székely Mikó Kollégiumban dr. Konsza Samu, Rác Gábor, Salamon Sándor tanáraim meg Csutak Vilmos szelleme – amely akkor még élt – ruhát szabott nekünk, amelybe bele kellett nőnünk! S bár a szörnyű kor azt kívánta, hogy tucatemberekké neveljenek bennünket, akik nem tudjuk felmérni helyzetünket, nem érzünk semmit abból, amit nevezzünk így: nemzeti méltóság, népedre, kultúrádra való büszkeség – ők mégis belénk csempészték ezt...
– Sepsiszentgyörgy után következett Kolozsvár. Hogyan emlékszik egyetemi éveire?
– Mint embert faragó évekre. Egyszer marxizmusórán megállt a kezemben a toll. Mennyi marhaságot mond ez az előadó elvtársnő! Még a nevére is emlékszem: Deleheanunénak hívták ezt az „eszme-papagájt”. Neki is köszönhetem, hogy tanáraim szavaihoz kritikusan viszonyuló, szelektív gondolkodású ember lehettem, s hálát adok azoknak az éveknek, hogy megtaláltam a magam útját. S valódi útmutatókat, szövetségeseket is megismerhettem közöttük. Egy bizonyosfajta gerinc akkor is volt az emberekben vagy azok egy részében…
– Előbb Székelykocsárdon tanított magyar nyelv és irodalmat, később a nagy hírű Bethlen Kollégiumnak volt a tanára, majd Kovászna következett. 1975-től diákok által játszott Tamási-darabokkal járták a falvakat.
– Nem felejtem, ’75-ben egyik osztályom tanulói valósággal kicsikarták belőlem: tanítsak nekik színdarabot. Addig is rendeztem felnőtteknek – már Székelykocsárdon is –, aztán tanulóknak, de az úgynevezett falujáró diákszínpad így jött létre. S azon a kapun valóban beléptünk! A díszkíséret – mely a háttérben követett bennünket útjainkon, s küldte rólunk a jelentéseket – végezte ugyan dolgát, de mi is tudtuk végezni a magunkét. Még akkor is, ha egy-egy megye (pl. Szilágy) kiutasított, nem engedte a párt, hogy plakátunkat újranyomtassuk. Fiaimat gyötörték a katonaságnál: „Tudjuk, ki az apád! Románellenes színdarabjaival járja az országot”, mire a fiam: „Ez szemenszedett hazugság, mert apám egyetlen színdarabot sem írt”, és így tovább… De átéltük, s megértük ’89-et, amikor az egész Kárpát-medencében, az összes utódállamban turnézhattunk…
– Szeret utazni. Milyen emlékei vannak barangolásairól?
– Sokfelé, több mint 40 országban jártam, Antarktisz kivételével minden kontinensen, mindig célzatos, anyaggyűjtő szándékkal. Ezres nagyságrendben rögzítettem magnószalagra beszélgetéseket a világban szétszórt magyarokkal, ez alapján írt könyveim őrzik utazásaim emlékét. Mindig kevés pénzzel jártunk, s amikor – hogy emléket is idézzek – lábunkat Velencében a Canale Grande szegélykövein ülve lógattuk le, s néztük a vízen úszó fényes gondolákat, gazdag emberek világát, sohasem arra gondoltunk, hogy nekik milyen jó lehet, hanem arra: nekünk milyen jó, hogy itt lehetünk... Hogy láthatunk, tapasztalhatunk, hogy megnyílhatott előttünk is a világ. Igazi életveszélyben egyszer voltunk néhai feleségemmel. Az afganisztáni Heratból helyi autóbusszal, mint egyetlen európaiaknak, a csupa turbános utastárs között kellett eljutnunk a határ túlsó oldalára. Jó kétórányit a lázadó felkelők területén haladtunk, akik a szovjet rendszert meghonosítani akaró kommunista államfő ellen vették fel a harcot. Az utolsó ellenőrzést végző katonák megjósolták: ha minket felfedeznek, agyon fognak lőni, mint az aznap reggeli busz turistautasait. Az emberség mentett meg! Minden ablakon behúzták a függönyöket, a szélvédő ablakból való belátást pedig a kalauz fiú azzal akadályozta, hogy testével fedezett-álcázott minket, hogy lehetőleg ne fedezzenek fel kintről. Soha nem felejtem el a képet: amikor kiértünk a számunkra életveszélyes zónából, mint a párduc, úgy ugrott fel a fiú, elhúzta a függönyöket, s minket megölelve boldogan mondta: Testvérek, megmenekültetek! – Több díjban részesült, melyikre a legbüszkébb?
– Egyszer a Bethlen Gábor-díjat (1994-ben kaptam) nekem ítélő bizottság egyik tagja, jó másfél évtized múltán, szóvá tette, hogy miért nem írom be életrajzaimba a díjakat, köztük az ő díjukat is, amelyet nagy megbecsüléssel adtak nekem. Azt válaszoltam, hogy amit teszek, nem a díjakért teszem… Távol áll egyéniségemtől, hogy én velük dicsekedjem. – Nos, lehetséges, hogy tőlünk értesül: lapzártakor érkezett a Háromszék szerkesztőségébe az örömhír: a Magyar Művészetért Alapítvány kuratóriuma 2016-os életműdíját tegnap Önnek ítélte oda. Gratulálunk!
SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kórusfesztivál Kézdivásárhelyen
Tegnap délután a Kézdivásárhely-kantai Szentháromság műemlék templomban tartották meg a XXII. Felső-háromszéki Kórusfesztivál első részét. A fesztivál folytatására, a templomi kórusok találkozójára az eddigi hagyománytól eltérően nem holnap, hanem augusztus 7-én kerül sor Kézdialmás római katolikus templomában a falunapok alkalmával.
Idén csak öt világi kórus – a sepsiszentgyörgyi Pro Musica Kamarakórus (karnagy Sipos Zoltán), a Voces Női Kar (Cserkész Emese) és a Vox Humana (Szilágyi Zsolt Herbert), valamint a székelyudvarhelyi Musica Sacra Kamarakórus (Rózsa Imre) és a kézdivásárhelyi Cantus Kamarakórus (Fórika Balázs) – mutatta be színvonalas műsorát, három meghívott énekkar objektív okok miatt nem lehetett jelen. Ezzel a rendezvénnyel vette kezdetét a fennállásának 15. évfordulóját ünneplő Pro Cantus Egyesület, illetve kamarakórus ünnepségsorozata.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kézdivásárhelyi az év civil szervezete
Szűk körben osztotta ki a Civilek Háromszékért Szövetség (Civek) a már hagyományosnak mondható Az év civil szervezete díjat. A kitüntetést ez alkalommal a kézdivásárhelyi Zöld Nap Egyesület érdemelte ki. A szövetség felhívására hét sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi, illetve erdővidéki civil szervezet nyújtott be pályázatot. Közülük öten jelentek meg a díjátadón. Oláh Kata, a Civek ügyvezetője felidézte az első alkalommal 2013-ban kiosztott elismerés létrejöttének történetét – a civil életre kívánták ráirányítani a figyelmet –, majd ismertette az idei kiírás újdonságát. Most egy megvalósított kezdeményezésükkel pályázhattak a szervezetek, korábban a teljes előző évi tevékenység alapján döntöttek.
A projektek értékelését ez alkalommal is a szövetség vezetőtanácsa végezte. A zsűri részéről Hubbes Kinga, a Gyulafehérvári Caritas segélyszervezet képviselője elmondta, nehéz volt a döntés, hiszen minden pályázó esetében látszott, milyen komoly munka áll a megvalósítás mögött, közösségépítő szerepük pedig kétségtelen. Folytatásra ösztönözte a szervezeteket, illetve megemlítette: örömükre szolgál, hogy már nem csak a sepsiszentgyörgyi szervezetek aktívak.
A pályázókat és programjaikat Oláh Kata ismertette, majd a jelenlévők is beszéltek magukról és megvalósításukról. Az idei díjért az Aranyliliom Egyesület, a Bolyongó Színházi Egyesület, a Mihai Viteazul Alapítvány, a Pál Utcai Fiúk Egyesület, a Moira Kulturális és Ifjúsági Egyesület, a Kormos Egyesület, valamint a Zöld Nap Egyesület szállt versenybe. Győztesként végül az utóbbi került ki a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás park részleges felújítását, rendbetételét, illetve kapcsolódó oktatási, ifjúsági programok szervezését célzó programjával. Derzsi Katalin projektfelelős elmondása szerint a park hátsó részén sikerült egyebek mellett az utcai bútorzatot kicserélni, egy szabadtéri „osztálytermet” létrehozni, illetve természettudományi ismeretekkel gazdagítani a diákokat. Keserűen megjegyezte: munkájuk egy része sajnos már a vandalizmus áldozata lett. Az egyesület egyébként a kitüntetéssel együtt a T3 Kiadó által felajánlott ezerlejes támogatást is átvehette. Elismerésben részesült az erdőfülei Kormos Egyesület, valamint a Moira.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hetvenéves a színművészeti egyetem
A művészetek igazi otthona
Tegnap délelőtt rövid, tartalmas rendezvényen ünnepelték meg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem fennállásának 70.évfordulóját. Az ünnepi felszólalások és az egyetem diákjai által bemutatott művészi műsor mellett az esemény fénypontja az első évfolyam végzőseinek a kitüntetése volt.
Rövid kortárs táncelőadás után dr. Sorin Crisan professzor, az egyetem rektora szólalt fel. Köszöntötte a meghívott egyetemvezetőket: dr. Dávid Lászlót, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának rektorát, dr. Kelemen András dékánt és dr. Tatiana Danescut, a Petru Maior Egyetem rektorhelyettesét.
A Művészeti Egyetem rektora elmondta, I. Mihály román király 1946. április 9-én írta alá a 276-os törvényt, amellyel létrehozta a kolozsvári magyar művészeti konzervatóriumot, amelyet a későbbiekben Marosvásárhelyre költöztetett intézet elődjének tekintenek. Az évtizedek során sikerült tisztességgel és becsülettel képviselni és véghezvinni a felvállaltakat mind a magyar, mind a később megjelent román karokon, megfelelő versenyhelyzetet teremthettek a diákok között az oktatási folyamat minőségének megőrzése érdekében. Majd megköszönte Mihály királynak, hogy aláírta a dekrétumot, és büszkén jelentette ki, hogy ez a megemlékezés is méltó ahhoz az eseménysorozathoz, amelyet majd Marosvásárhely szabad királyi városi rangja elnyerésének 400. évfordulója alkalmából szerveznek.
A felszólalók sorában Lucian Goga prefektus következett, aki biztosította a megjelenteket, hogy intézménye továbbra is támogatja az egyetemet, amely "megvalósította a multikulturalitást".
Az ünnepi beszédeket megszakította az egyetem média szakos hallgatóinak az ünnepi alkalomra készített filmje, amely kiválóan tükrözte azt a hangulatot, amely az egyetemre jellemző. Ebben a "légkörben" lépett mikrofonhoz dr. Balási András rektorhelyettes, aki a rá jellemző humoros köszöntőben többek között kifejtette, nem kell a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemet más, több száz éves, hasonló oktatási intézményekhez hasonlítani, hiszen 70 év alatt is lehet sikereket, eredményeket elérni. Sok hullámvölgy volt az intézet történetében, de mindig sikerült túlélnie és igazi otthont teremtenie a művészeteknek.
A román zeneszakos kar másodéves hallgatói egy spirituálét adtak elő, majd dr. Oana Leahu professzor, a román művészeti kar dékánja üdvözölte a korábbi rektorokat, dr. Béres Andrást, dr. Gáspárik Attilát, volt tanárokat, kollégáit, többek között Rókay Vilmost, Dana Frentet, Oana Panat és külön Kovács Leventét, megköszönve, hogy jelenlétükkel megtisztelték a rendezvényt, és megerősítették azt a gondolatot, hogy az egyetem igazi alkotó családként működik.
Orbán Beáta és George Pop másodéves táncművészeti hallgatók lírai etűdje következett, majd Illés Alexa és Kilitti Krisztián mesterképzős színművészetis hallgatók dr. Strausz Imre tanár zongorakíséretében Andrew Lloyd Webber Az operaház fantomja című musicaljéből adtak elő dalokat.
Felszólalt dr. Kós Anna, a magyar művészeti kar dékánja, aki többek között kifejtette, nehéz lenne számvetést készíteni a 70 éves múltról, hiszen a színpadi művészet a pillanat művészete. Nehéz úgy oktatni, hogy mindig a trendet kövessék, mutassák meg a diákoknak. De az biztos, hogy a 70 év igazolja, olyan tanárok oktattak itt, akik nemcsak tudásuk legjavát adták át, hanem szakmájuknak fanatikusai voltak és most is azok. Azt is fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy az egyetem mindig is befogadó intézmény volt, a szó szoros értelmében, nyitott a fejlődés, a művészeti ágak, az új, a kísérletek irányába. Az említettek az oktatási intézmény erősségei – mondta.
Meglepetés mozzanata is volt az eseménynek. Dr. Sorin Crisan rektor érdemoklevelet adott át az intézet két "háttérmunkásának", akik nélkülözhetetlenek a közös munkában. Az elismerés Sipos Leventének, az intézmény gazdasági igazgatójának és Szász Imre világosítónak járt.
Végül, de nem utolsósorban Kovács Levente rendező-tanárnak jutott az a megtiszteltetés, hogy bemutassa az eseményen megjelent, 1965/66-ban végzett hajdani diákokat, akiket színpadra hívtak, és a mester külön-külön, személyes élményeit megosztva, humorosan is bemutatott. Név szerint Dobos Imrének, Miske Lászlónak, Székely M. Évának, Szélyes Imrének és Szőke Istvánnak tapsolhattak az intézmény jelenlegi tanárai, diákjai. Egészségi állapota miatt nem jöhetett el, de üdvözletét küldte a Budapesten élő – szintén ezen az évfolyamon végzős – Rajhona Imre. Mindannyian arany oklevelet vehettek át a rektortól.
Végül az 50 évvel ezelőtt végzettek a mostani diákokkal együtt énekelték a Stúdió Színház színpadán a Gaudemus igiturt. Azok, aki pezsgőzés után visszatértek a nézőtérre, Apostolache Zénó együttesének tangóműsorát láthatták, hallgathatták meg.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Fonográf, népzene, előadások a kórusfesztiválon
Kórusművekkel, népdalokkal, néptánccal és népzene-tudományi előadással zajlott le a hét végén a 22. Bárdos Lajos–Palló Imre Éneklő Ifjúság Kórusfesztivál Székelyudvarhelyen, melyen a helyi és külföldi előadók mellett számos érdeklődő is részt vett.
„Ébren tartja és ápolja a magyar kóruskultúrát itt, a Székelyföldön” – mondta a rendezvény céljáról Derritei Júlia tanárnő. A fesztivál programja a korábbi évek hagyományaihoz hűen egy zenetudományi előadással és az énekesek bemutatkozásával kezdődött, majd másnap a gyermek- és ifjúsági kórusok hangversenyével folytatódott és egyházzenei közös énekléssel zárult.
Pénteken Szalay Zoltán népzenekutató A magyar népdalok – moldvai dialektus címmel tartott előadást a volt Stúdió moziban, ahol a jelenlévők a különböző tájegységek magyar népzenéiből is ízelítőt kaphattak. Megtudhatták, hogy a népdalgyűjtemények igen terjedelmesek, és hogy a fonográfot a világon elsőként a magyar néprajzkutatás használta népdalgyűjtéshez. Mind az öt, azaz a dunántúli, felföldi, alföldi, erdélyi (innen mezőségi és udvarhelyszéki), valamint gyimesi dialektus zenéiből hallhattak részleteket, emellett a fonográffal rögzített gyűjteményből is.
A pusztinai énekesek autentikus viseletben érkeztek. Népdalokat, majd körtáncokat, sortáncokat, lánctáncokat adtak elő. A lányok táncaihoz két legény furulyázta a talpalávalót. A gyerekek vezetője Nyisztor Ilona Ezüstgyopár-, Csángó Kultúráért és Európai polgár-díjas hagyományőrző, pusztinai népdalénekes volt, aki a kicsikkel közösen megtanított egy népdalt a közönségnek.
Szombaton a gyermek- és ifjúsági kórusok hangversenye zajlott a Művelődési Házban, ahol a székelyudvarhelyi művészeti iskola énekkarai mellett debreceni, sepsiszentgyörgyi és szászrégeni csoportok is felléptek. Az esemény végén emléklapokat és kisebb ajándékokat osztottak ki, majd közös éneklés következett.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro

Évfordulót ünnepeltek a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem elődjének, a hetven évvel ezelőtt Kolozsváron megalakult magyar zene- és színművészeti konzervatórium születési évfordulóját ünnepelték Marosvásárhelyen. A rendezvényen a hallgatók kisebb produkciókkal mutatkoztak be, az egyetem két, nem művészeti munkatársa díjat vehetett át, illetve aranydiplomát kaptak az ötven éve végzett évfolyam jelen levő tagjai.
Az eseményt megtisztelte jelenlétével Dávid László, a Sapientia EMTE rektora, Kelemen András, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának dékánja, Tatiana Dănescu, a Petru Maior Egyetem rektorhelyettese, Lucian Goga, Maros megye prefektusa, illetve a Művészeti Egyetem, és az egykori Színművészeti Főiskola volt rektorai, dékánjai, oktatói.
A hetven éve létrejött egyetem történetét Sorin Crișan rektor ismertette: 1946. április 9-én I. Mihály román király aláírta azt a 276-os számú törvényt, amely által Kolozsváron megalakult a magyar zene- és színművészeti konzervatórium, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem elődje. Az ünnepi esemény két műsorvezetője: Dana Lemnaru és Sebestyén Aba sorra szólította színpadra azokat a zene-, koreográfia- és színművészeti szakos hallgatókat, akik kisebb produkciókkal készültek a rendezvényre, illetve levetítették a média szakos diákok kisfilmjét is, amelyben a megkérdezettek – többek közt Gáspárik Attila, Béres András, Bogdán Zsolt, Sebesi Karen Attila vall arról, hogy mit jelentett számára az egyetemen eltöltött időszak.
Balási András rektorhelyettes szerint az, hogy a színészképzés mellett rendezőket, teatrológusokat, bábszínészeket, koreográfusokat, zenepedagógusokat, díszlettervezőket, médiaszakembereket is képeznek, már önmagában is nagy teljesítmény. Oana Leahu dékán azoknak mondott köszönetet, akik értelmet adtak az egyetemnek – tanároknak, rendezőknek és hallgatóknak. Kós Anna, a magyar művészeti kar dékánja a hét évtizedes fennállás fontosságát hangsúlyozta, azt, hogy művészetet oktatni, mindig megfelelni az éppen aktuális trendeknek, nem könnyű feladat, mégis olyan tanárai voltak az egyetemnek, akik hivatástudattal, elkötelezettséggel végezték a feladatukat, példát mutatva az utánuk következő generációknak.
Meglepetést jelentett az egyetem két munkatársának a kitüntetése: Sipos Levente gazdasági igazgatónak és Szász Endre fénytechnikusnak adott át díjat Sorin Crișan rektor, majd Kovács Levente rendező, az egyetem professzora szólította színpadra az ötven évvel ezelőtti végzősöket. Közülük Dobos Imre, Miske László, Székely M. Éva, Szélyes Imre és Szőke István vett részt az eseményen. Rajhona Ádám üdvözletét küldte Magyarországról, egészségi okok miatt ugyanis nem lehetett jelen. A fél évszázada végzett színészeket aranyoklevéllel jutalmazták.
Antal Erika |
Székelyhon.ro

Ki tisztogatja meg a tisztogatókat?
Még van remény, ma vagy holnap feloldhatják az Antal Árpád polgármester ellen elrendelt tiltást, visszamehet várost vezetni, visszatérhet rendes kerékvágásába az élet Sepsiszentgyörgyön. Mert a mostani viszonyok között nem csoda, ha a város polgára még az erdőszéli pikniken is arra gondol, vajon mi lehet bizonyos döntések mögött, csakugyan az-e a cél, hogy megakadályozzanak abban, hogy emberhez méltó módon élhessünk? Kinek fáj, ha szépül egy település, ahol legtöbben magyarul beszélnek?
A korrupcióellenes ügyészség ugyanis egy infrastruktúra-korszerűsítési tervet támadott meg (amelyről egyébként nem is a polgármester döntött, hanem a helyi tanács), ezt könnyű elkenni azzal, hogy a visszaéléseknek akarnak véget vetni. De ez az egész eljárás úgyis csak a külső héja az egésznek, ami arra hivatott, hogy elfedje a valódi okokat. Már senki sem kételkedik abban, hogy szándékos, összehangolt terv alapján próbálják lefejezni Székelyföldet, az éledő, erősödő magyar közösséget, és az sem kérdéses, hogy a titkosszolgálatok vezénylik ezt a műveletet. Mivel e diktatúrából örökölt szervek civil felügyelete nagyon formális Romániában, munkájuk átláthatatlan, eredménye azonban nagyon is átlátszó. Úgy tetszik, a magyarság elnyomásáért még az sem nagy ár, ha az amúgy is vékony lábakon álló román igazságszolgáltatás hitele végképp odalesz. Azt ugyanis a vak is látja, hogy Sepsiszentgyörgy polgármestere egyszerűen nem tartozik abba a társaságba, amelybe például a szintén korrupcióval vádolt volt konstancai elöljáró. És az is meglehetősen furcsa, hogy az ügyészek azért kérnek újabb hatvannapi eltiltást Antal Árpádra, mert ők az előző hatvan nap alatt egy tollvonással vagy tanúvallomással sem mozdították elébb az ügyét. Ha ez törvényes – mert biztosan nem erkölcsös –, akkor nagy baj van. Egyáltalán: az ügyészeket ellenőrzi-e valaki, vagy elég annyi, hogy majd a bíróság eldönti, jogos volt-e a fellépésük? De egy ítéletig évek telnek el, és ebben az időben a jogtalanul, alaptalanul vádolt személy élete megváltozik, akkor is, ha végül felmentik. Szabad így játszadozni emberekkel? A korrupcióellenes szerveknek nem csupán a társadalomban, hanem saját kapujukon belül is seperniük kell. Nem válik dicsőségükre, hogy a titkosszolgálatok mozgatják őket, de még az sem, ha túlbuzgó munkatársaik ott is ügyet gyártanak, ahol nincs. Úgyis ki fog derülni, hogy ki tévedelyedett rossz útra, mert minden hazugság kiderül végül.
Addig is dolgozzunk. Antal Árpád bizonyára akkor is meg fogja találni annak a módját, hogy a közösségért, annak gyarapításáért és felemelkedéséért tevékenykedjen, ha valóban félreállítják az önkormányzattól. Sajnos, csak magunkra számíthatunk, és a jól végzett munka a legjobb fegyverünk. A harcnak nincs vége, és nem adhatjuk fel, mert valakik ezt várják el tőlünk...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

RMDSZ választási előkészületek Hunyad megyében
Háromszor a tulipánra a lupényi csoda megismétlésére
Hogyan készül a Hunyad megyei RMDSZ a júniusi helyhatósági választásokra? A Megyei Küldöttek Tanácsának (MKT) hétvégi dévai ülésén körvonalazódott a választási stratégia, s a jelöltállítás is megtörtént. Az RMDSZ megyei szinten és a városokban is listát indít, sőt, két helyen még polgármesterjelöltet is. Mindezekről Winkler Gyula EP-képviselővel, az RMDSZ újraválasztott megyei elnökével beszélgettünk.
Magyar képviselet a helyi tanácsokban
– Jóllehet Hunyad megyében 16 helyi szervezettel rendelkezik, igazán jelentős magyar közösségek csak Déván, Vajdahunyadon, Petrozsényban és Lupényban vannak, s ebből kifolyólag a helyi RMDSZ-szervezetek is ott a legerősebbek. Jelenleg az RMDSZ-nek 3 helyi tanácsosa van Hunyad megyében, Déván, Vajdahunyadon és Lupényban egy-egy.
– Ezen városokban mindenképpen szeretnénk megőrizni képviseletünket, sőt, a második mandátum megszerzése sem kizárt. A lupényi szervezet évek óta nagyszerű közösségépítő munkát végez, most azt remélik, hogy komoly eséllyel indulnak a második tanácsosi mandátum megszerzéséhez. Benedekfi Dávid helyi elnök, jelenlegi tanácsos a listavezető, Antal Amália pedig a második.
– Déván és Vajdahunyadon is volna esély a második mandátumra. Déván Pogocsán Ferdinánd helyi elnök, jelenlegi tanácsos a listavezető, második pedig Máté Márta. Vajdahunyadon Kofity Zoltán elnök a listavezető, második Györfi Jenő, harmadik Ferenczi István.
– Kétségtelenül, de ez a magyarság mozgósításától és az általános választási jelenléttől függ. Nem titok, hogy számunkra az alacsony általános részvételi arány a kedvező, noha gyakran a viszonyítási alap is zűrös: Vajdahunyadon például 63 000 ember szerepel a választási névjegyzékben, a 2011-es népszámlálás viszont kevesebb, mint 60 000 lakost mutatott ki, ideértve a választásra nem jogosult kiskorúakat is. Bizakodóan tekintünk a választásra, összefogással a második mandátum elérhető a megyeszékhelyen és a kohászvárosban.
– Petrozsényban viszont a bejutás lenne a cél, jelenleg a magyarságnak ott nincs helyi tanácsosa.
– Nagyon szeretnénk, ha sikerülne visszaszerezni a tanácsosi mandátumot, Hajdú Gizella doktornő a listavezető Petrozsényban. Ott is a magyarság összefogása és minél nagyobb részvételi aránya a siker kulcsa, az előző választásokon sokszor fordult elő, hogy néhány tíz szavazaton múlott a második tanácsosi mandátum, vagy a helyi tanácsba való bejutás.
– A legjelentősebb magyar közösséggel rendelkező 4 városon kívül hol lenne még esély mandátumszerzésre?
– Urikányban (listavezető Székely Dezső), Bácsiban (Margai Zoltán), esetleg Vulkánban (Illyés Katalin). Akárcsak az előbbi városok esetében, a mandátumszerzés itt is a kedvező konjunktúrától függ, a magyarság száma sajnos nem elég a biztos mandátumhoz, sőt, jelentősen csökken.
Saját polgármesterjelöltek és román jelöltek támogatása
– Nyilván egyeztetnek a román pártokkal is, hogy az RMDSZ kit támogasson polgármesternek, de ugyanakkor Lupényban és Vajdahunyadon saját polgármesterjelöltet is indítanak.
– Természetesen tárgyalunk a román pártokkal is, de nem politikai számítások alapján, hanem kizárólag a magyarság érdekében. Ott, ahol a jelöltek közül nincs kit támogassunk, saját jelöltet indítunk. Lupényban például a PSD-s polgármester (Cornel Resmeriţă) soha sem támogatta a magyarságot, sőt, következetesen keresztbe tett célkitűzéseinknek. Most a polgármesteri tisztségért a jelenleg parlamenti képviselő fia indul, a helyi szervezet ezért döntött Benedekfi Dávid polgármesterjelöltsége mellett. Vajdahunyadon Viorel Arion (PNL) polgármesterrel is akadozott az együttműködés, ő sem igazán támogatta a magyarságot, noha a helyzet távolról sem olyan rossz, mint Lupényban. Vajdahunyadon is indítunk saját polgármesterjelöltet, még nem dőlt el véglegesen, hogy kit, valószínűleg Kofity Zoltán helyi elnököt. Petrozsényban a legkönnyebb a dolgunk, Tiberiu Iacob-Ridzi (PNL) évek óta messzemenően támogatja a magyarságot, az egyházakat, iskolát, kultúrát, szinte minden magyar rendezvényen részt vesz, március 15-én a kokárdát is kitűzi, nyilvánvaló, hogy az RMDSZ őt támogatja egy újabb mandátumért. Déván sem indítunk polgármesterjelöltet, a támogatás szempontjából viszont itt bonyolultabb a helyzet. A két esélyes, Petru Mărginean (PNL) jelenlegi városvezető, illetve Mircia Muntean (PSRO) volt polgármester is pozitívan viszonyult a magyarsághoz. Maga a dévai magyarság is megosztott, egyesek Munteant, mások Mărgineant támogatnák. Utóbbi előnye, hogy nagy párt áll mellette, amely megőrizheti a helyi tanács irányítását, míg előbbi, ha nyer is csak néhány tanácsosra számíthat, vagyis nehezen valósíthatná meg elképzeléseit, s a megye támogatására se igazán számíthatna. Mindenesetre figyelembe vesszük a dévai magyarok véleményét, nem hamarkodjuk el, bölcsnek kell lennünk.
A lupényi csoda kiterjesztése
– A legkeményebb dió a megyei tanácsba való visszajutás.
– Ez kétségtelenül igaz, ez a legnehezebb feladat számunkra. Itt jóval kedvezőbb konjunktúra szükséges, mint a második dévai, vajdahunyadi vagy lupényi mandátum megszerzésére, hiszen a megyénél el kell érni az 5%-os bejutási küszöböt, ott, ahol a magyarság aránya 4% körül alakul, míg a városokban a küszöb elérése után töredékszavazatokból, újraelosztás nyomán is összejöhet a második mandátum. A jelenlegi felmérésekből úgy néz ki, hogy a megyei tanácsba csak a két nagy párt, a PNL és a PSD jut be.
– Benedekfi Dávid Lupényból az RMDSZ megyei listavezetője, a dévai Burján Gergely pedig a második.
– Több érvet mérlegeltünk, amikor az MKT-ban a jelöltállításról döntöttünk. Benedekfi Dávid és lelkes csapata nagyszerű munkát végeztek Lupényban, példásan összefogták a magyarságot, nagyon jól együttműködnek az egyházakkal, pedagógusokkal, civilszervezetekkel, kiemelkedő eredményeikkel kiérdemelték az elismerést és az azzal járó előkelő pozíciót a megyei listán. Másrészt a lupényi RMDSZ már megvalósította a csodát: 2012-ben visszakerült a helyi tanácsba, miután 2008-ban kiesett onnan. Az RMDSZ-ben szállóigévé vált, hogy oda, ahonnan egyszer kiesünk, többé nem jutunk vissza. Nos, Benedekfiék megcáfolták ezt Lupényban, ami Hunyad megyében példátlan, s erdélyi szinten is ritkaságszámba megy. Ez is egy fontos érv, hogy miért került a lupényi RMDSZ képviselője a megyei lista élére. Nem titkoljuk, hogy nagyon örvendenénk, ha megyei szinten is megismétlődne a lupényi csoda. Éppen ezért fontos, hogy minden magyar menjen el szavazni, és háromszor szavazzon a tulipánra: a helyi tanácsi listán, a megyei tanácsi listán és a polgármesteri listán, ott ahol van.
– Sok sikert kívánva köszönöm szépen a beszélgetést.
– Én is köszönöm.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Gondolatok erdélyi kórházügyben
Nagyváradon ülésezett április 8-án az Erdélyi Magyar Kórházügyi Egyeztető Fórum a Királyhágómelléki Református Egyházkerület szervezésében. Az alábbiakban a szerző beleegyezésével közöljük dr. Ábrám Zoltánnak a tanácskozás résztvevőihez intézett levelét, javaslatait.
Figyelembe véve a Királyhágómelléki Református Egyházkerület által több éve megfogalmazott kórházépítési törekvéseket, továbbá a nemzeti magyar kormány kedvező viszonyulását erdélyi kórház létrehozásának támogatása terén, valamint különböző szakmai szervezetek, szakemberek kiegészítő és kiterjesztő gondolatait és elképzeléseit, fontosnak tartom a szándékok egyeztetését és a lehetőségek számbavételét. Az erre a célra meghirdetett tanácskozás meghívottjaként az alábbiakban a témára vonatkozó gondolataimat és javaslataimat tolmácsolom.
Előzmények egyházi, közösségi, magánkórház létrehozásáról
Ahol nem központosított az egészségügyi rendszer, jogilag lehetővé válik az állami kórházak mellett magánkórházak, filantrópikus fekvőbeteg-ellátási intézmények létrehozása. Bár az egészségügyi intézmények sorában a kórház felépítése és működtetése igényli a legnagyobb anyagi ráfordítást, számos külföldi és hazai példa, gyakorlat bizonyítja, hogy járható út a magánadományokra, egyéni befektetésekre, egyházi támogatásra alapozó kórház létrehozása. A magánkórházak, egyházi-közösségi kórházak működtetése terén Magyarország, Erdély is gazdag múltbeli gyakorlattal rendelkezik. Romániában az 1997-től érvényes 145. számú egészségbiztosítási törvény lehetővé teszi az állami fennhatóságú egészségügyi intézmények mellett a magánintézmények működtetését, beleértve a magánkórházat is.
Nem rendelkezem ugyan országos rálátással, de számos megvalósítás már működőképes, így például a marosvásárhelyi Nova Vita kórház, amelyet magántőke hozott létre. Példának okáért, az egészségügyi ellátásra a nemzeti össztermékből amúgy legtöbbet költő Amerikai Egyesült Államokban a magán-, egyházi, közösségi, filantrópikus kórházak aránya rendkívül magas, a tehetős intézmények és személyek adakozási cselekedete kiterjedt és meghatározó a mindenkori állami felelősségvállalás mellett.
Szűkebb és általam tapasztalt példa: Torontóban a leghangsúlyosabb karitatív tevékenységet a magyar származását nem tagadó Munk Péter végzi, aki nemcsak a kardiológiai klinika, különböző egészségügyi részlegek, emberbaráti alapítvány stb. névadója, hanem érdekességképpen a világhírű CNT (Canadian National Tower) működtetője is. Az egyes országok lakosainak boldogságszintjét elemző legutóbbi jelentések szerint Románia 71., Magyarország 91. a sorban közel másfél száz vizsgált ország közül. Összesen hat tényezőt vettek figyelembe, köztük az egészségügyi ellátást, valamint a polgárok közadakozási szintjét.
Személyes megállapítások
Erdélyben a saját (értsd: egyházi, közösségi, magyar) kórház(ak) létrehozása nemcsak létjogosult, hanem jó ideje időszerű kérdés, aminek a megvalósítása a közösségünkben, közösségeinkben rejlő együttgondolkodás, szolidaritás és adakozókedv próbaköve. Mindezt számos érv támasztja alá: mások eddigi megvalósításainak példája, a magyar betegeket ért hátrányos megkülönböztetések ellensúlyozása, egészségügyi végzettjeink (orvosok, egészségügyi asszisztensek, sapientiás közegészségügyi diplomások) itthon tartása, emberbarátibb ápolás biztosítása, jó szakmai színvonal fenntartása akár magyarországi kórházakkal való szorosabb és gyakorlatiasabb együttműködés által, a magyar nyelvű egészségügyi képzési formák támogatása stb.
A saját kórház(ak) létrehozása nem a magyar kormány támogatásának a kizárólagos függvénye, viszont a segítségnyújtás alapvető és nagymértékben értékelendő, biztonságot nyújtó és az elmélet gyakorlatba ültetését megsegítő lépés. Emellett fontos és nélkülözhetetlen az erdélyi és azon kívüli magyar tőke befektetése, az intézmények és magánemberek támogatási potenciáljának a bevonása és a hosszú távú stratégiai gondolkodás kialakítása.
A megvalósításban prioritás illeti meg a kezdeményező Királyhágómelléki Református Egyházkerületet, valamint a magyar nyelvű egészségügyi képzés ügyét, amelyet kiemelten, de nem kizárólagosan a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem biztosít. Az előrelépés, a minél optimálisabb megvalósítás és működtetés alapfeltétele az igények és az elképzelések pontos megfogalmazása, a helyi és a globális összhang és az ügynek alárendelt egyetértés megteremtése, a koordináció létrehozása és a helyes kommunikáció kialakítása. Természetesen a támogató(k) elvárásait is összhangba kell hozni, és adott szinten bizalmasan kezelni a felmerülő kérdéseket.
Elvi és konkrét javaslatok
Elsősorban kívülállóként – hiszen nem vagyok a kérdés belső ismerője, alapvető információkkal sem rendelkezem –, viszont erdélyi magyar értelmiségi és részben szakmai rálátásom alapján az alábbiakat fogalmazhatom meg. Szükségesnek tartom egy kórházügyet koordináló szerv létrehozását, elsősorban adminisztratív, másodsorban szakmai szempontból. Központja legyen Nagyváradon, a kezdeményező helyszínén, ami a magyarországi szakemberek bevonása által egyúttal földrajzi középpont is. Pontosítani, részletezni, kidolgozni kellene a helyi (regionális) igényeket, amennyiben ez nem történt meg, legalábbis a lehetséges szinten.
Például a MOGYE ügyében dilemmák (hogyan maradni?, esetleg menni?) és alternatívák fogalmazód(hat)nak meg (Sapientiához való kapcsolódás, székelyföldi városba való „menekülés”), ám azok mögött nem tűnik fel a konkrét tartalom, ráadásul rendkívüli a széthúzás a belső ügyekben is, márpedig az egységes álláspont hiánya megnehezíti az ügyszolgálatot és az együttműködést.
Nem szabad sem egyetlen kórházban gondolkodni, sem azon vitatkozni, hogy a magyar kormány lehetséges támogatását melyik kórház kapja meg. Amennyiben az erdélyi, a szülőföldjéről elszármazott és azon kívüli magyarság társadalmi tőkéjét, nemzeti ügyekben megnyilatkozó társas támogatását ki tudtuk volna használni, a jelentős magántőkével rendelkezők érzékenységét sikerült volna ez irányban kamatoztatni, már lehetne saját kórházunk, saját kórházaink. Bár történelmi és jelenbeli tapasztalataink a magyar összefogásról, fontos ügyek céljára megnyilatkozó adakozókedvről mondhatni vegyesek, közösségünk tagjait újabb és újabb próbák elé kell állítani, majd újabb és újabb következtetések által üzenni közösségi és akár egyéni szinten.
A fentiek alapján hitelesen megszervezett és felügyelt gyűjtést kezdeményezek a saját kórházügy előmozdítására jól átgondolt módszertan alapján. Külföldi mintára az adakozó intézmények és személyek nevei az adakozás mértéke szerint rákerülnek majd az adakozók listájára a majdani kórház(ak) halljának falán.
Amúgy általános kérdésnek tartom, hogy az adakozás nemességét többet kellene hangoztatni a közvélemény előtt. Én magam John Harvard példáját szoktam kiemelni, akinek a nevét viseli a világ leggazdagabb egyeteme. Ő maga semmilyen lényeges tudományos vagy művészeti tevékenységet nem folytatott, nem kötődik semmilyen alkotás igen rövid életéhez, mégis mindannyiunknak illik ismerni a nevét. Egy szerencsés helyzetben, amikor egyetemet akartak alapítani az Újvilágban, ő volt az, aki a földet és könyvtárát adta hozzá.
Kezdeményezem egy Adományozd a saját kórházunk számára az egyhavi fizetésed! akció lebonyolítását, amihez kiindulásképpen személy szerint máris felajánlom egyhavi egyetemi tanári fizetésem.
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Ábrám Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Régi mesterségek bemutatója
Már kora reggel sok gyerek látogatott el hétfőn a Kanonok Sorra, ahol immár tizennyolcadik alkalommal szervezték meg az Apáról Fiúra elnevezésű találkozót, a Varadinum rendezvénysorozaton belül.
Amint Jakabffy Emma, a rendezvényt szervező Pro Familiae alapítvány vezetője elmondta, tizenkét népi mester érkezett nemcsak Bihar megyéből, hanem Zeréndről és Békéscsabáról is, s újdonságként a Szalárdi János iskola több tanulóját is várták Szalárdról, egyikük hegedűn játszik, másikuk népdalokat énekel. Premier, hogy vidéki iskolások is ellátogatnak a programra, mondta az egyesület vezetője. „Fontos, hogy a gyerekek megismerkedjenek a kihalófélben lévő mesterségekkel, hiszen hagyományainkon keresztül tudjuk megőrizni magyarságtudatunkat is” – mondta Jakabffy Emma.
Szalmapillangók
Fekete Mária a nagyszalontai Sinka István Kézműves Egyesületet képviselte és szalmajátékok készítésére tanította a gyerekeket. Akkor tudjuk uralni a szalmát, ha beáztatjuk, utána szebbnél szebb dolgokat készíthetünk, tudtuk meg. Ezúttal a gyerekek pillangókat készítettek, melyekhez hasonlókkal játszottak dédszüleink is, de egyéb dísztárgyak is megtekinthetők voltak, például a kalászosok, melyek az életet jelképezték annak idején. „A gabona életet jelentett, az emberek azt mondták, kérek egy véka életet.” – mondta Fekete Mária.
Több mester a Békéscsabai Kézműves Szakiskolából érkezett – Lakatos István a kötélverő szerkezet mintájára készült kis alkalmatossággal karkötőket készített, Éber Tamás a papírforgó rejtélyeit osztotta meg, Lakatos Istvánné kézi szövésre tanította a gyerekeket, s volt fazekasmester is, aki korongozni tanította az érdeklődő gyerekeket.
A nagyváradi Szabó Enikő a gyerekkorunkból ismert pirograváló készüléket mutatta ba, a gyerekek sajátmaguk égethettek fába különféle mintákat, ugyanott ólomüveg-tárgyak, porcelánmozaikok is megtekinthetők voltak.
Az olaszi egyházkerület nőszövetségének tagjai csigatészta készítésére tanították a gyerekeket. Volt tombola is, melyen a nagyváradi fazekaskörön készült kerámiatárgyakat lehetett megnyerni. Mint megtudtuk, a fazekaskörön a gyerekek utóbb ki is égethetik a tegnapi foglalkzáson készült agyagtárgyakat.
Neumann Andrea

erdon.ro

Tasnádi kisiskolások és vidám versmondók a Borókagyökér-birodalomban
Adott pillanatban mintegy 170-nél is több, kisebb-nagyobb gyerkőc lepte el szombaton a Szejke-tanyát, a Borókagyökér Egyesület által épített Lépés-házról pedig - még a szervezőket is meglepve - kiderült: bizony ekkora tömeget is képes befogadni.
A megszokottnál is nagyobb gyermekzsivaly annak volt betudható, hogy a Tasnádi Általános Iskola a Borókagyökér Egyesülettel kezdte meg az Iskola másként elnevezésű oktatási programot, míg a Vidám Versek Versmondó Versenye országos döntőjének résztvevői szintén a Szejke-tanyán vezették le a megmérettetés feszültségét.
A Borókagyökér Egyesület otthonában pedig szép számmal válogathattak a gyerekek a szórakozási lehetőségek között.
Valósággal sorban álltak, hogy hozzáférhessenek a mókuskerékhez és a gólyalábakhoz, de nagyon élvezték a mocsárjárást és a kincskeresést is, mesélte Lőrincz-Szejke Judit. „Mindez ismételten igazolja, bizony érdemes elővenni, feléleszteni a régi idők játékait", lelkesedett az egyesület vezetője.
Nem csak játékból állt azonban a nap, hisz a Borókagyökér Egyesület cégére, szívügye a kézművesség népszerűsítése, megismertetése. A gyerekek kürtös kalácsot és életfát készítettek, megismerve utóbbinak a magyar kultúrában betöltött jelentőségét.
Sipos Zsófia tanárnő vezetésével a tasnádi kisdiákok számukra hosszúnak tűnő utat.
Kocsis Zoltán
A népszerű nagyváradi helytörténész, újságíró, Péter I. Zoltán szerzői estjét rendezik meg április 21-én, csütörtökön 19 órától a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban (Teleki utca).
Bemutatják a szerző legújabb, a 25. Festum Varadinum alkalmából megjelent kötetét (Régi képeslapok, régi történetek – Várad-Olaszi), szó esik a mű Újvárost bemutató folytatásáról, illetve arról a nemrég befejezett munkájáról, mely talán eddigi legfontosabb írói vállalkozása. Továbbá áttekintést kaphatnak az érdeklődők Péter I. Zoltán két és fél évtizedes irodalmi és helytörténeti munkásságáról. A régi fotóanyag vetítésével egybekötött rendezvény házigazdája Szűcs László. Minden érdeklődőt szeretettel várnak.
szatmar.ro

Zöld-napok hetedszer
Sikeres volt a Zöld Nap Egyesület tavaszi rendezvénye
Térségünk legaktívabb, a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás park részleges felújítását célzó tavalyi projektjükkel Az év civil szervezete-díjat elnyerő Zöld Nap Egyesület a hétvégén hetedik alkalommal szervezte meg a Tavaszi Zöld Napokat. A sporttevékenységekkel, vetélkedőkkel, könyvbemutatóval, színvonalas előadásokkal, de játékkal és gitáresttel is csábító rendezvénysorozat programjain több százan vettek részt.
A kézdivásárhelyi civilszervezet a már több éve kialakult hagyomány szerint a Föld napjához közeli időpontban egy hétvégét a testmozgásnak, különböző „zöld” tevékenységeknek szentel. A Tavaszi Zöld Napokat idén április 15–17. között a helyi önkormányzat sportirodájával közösen szervezték meg, nagyrészt a kézdivásárhelyi Sportcsarnok környékén.
Pénteken a már bejáratott sporttevékenységekre jelentkezhettek az érdeklődők, mintegy negyvenen regisztráltak a Sportcsarnok előterében megszervezett amatőr asztalitenisz-bajnokságra. Délután az ügyességi kerékpárverseny volt a fő attrakció, ahová több mint nyolcvan óvodás, elemis és középiskolás diák jelentkezett, emellett több mint száz szülő és nagyszülő jött el szurkolni a Sportcsarnok parkolójába. A látványos „lassúsági” verseny lényege, hogy a kerékpáros versenyző minél tovább a kerékpárján maradjon, de közben minden trükköt bevetve a lehető leglassabban araszoljon a cél fele.
A „zöldnapos” tavaszváró rendezvény első napja a 2014-ben megjelent, Háromszék Természetkalendáriuma bemutatójával zárult a Vigadó Galériában, ahol az érdeklődők nemcsak a kötet kapcsán tájékozódhattak, hanem a könyvben szereplő természetfotókból készült kiállítást is megcsodálhatták.
Szombat délelőtt a Zöld Nap Egyesület önkéntesei a kézdiszentléleki önkormányzat által kialakított park ünnepélyes átadásán vettek részt, ahol játékos–mozgásos vetélkedőt, csapatjátékokat szerveztek a helyi gyerekek számára. A nap ezúttal is a Vigadó Galériában zárult, ahol az egyesület spanyolországi EVS-önkéntese, Enrique De Paz Miguel és a lemhényi Csoma Attila gitáros-műsoros estjére került sor.
A Tavaszi Zöld Napok vasárnap a sportmotel társalgójában megszervezett előadássorozattal zárultak. Sebestyén Tihamér doktorandusz a székelyföldi erdőkben bőven található fahulladék energetikai hasznosítása kapcsán adott elő, különösen érdekes volt a két geológus, Kisgyörgy Zoltán és Bartha Zsolt előadása a székelyföldi borvízforrások védelméről, illetve háromszéki földtani „ínyencségekről”. Silvia Blanco Gonzalez, az egyesület másik spanyol önkéntese személyes élményeiből kiindulva az óceánok műanyaggal való szennyezéséről beszélt, emellett téma volt a természetes bőrvédelem és az önkéntesség is.
Kertész Tibor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szolnoki orvosok végeznek szűrővizsgálatokat Csíkszentimrén
Öt szakorvosból és tíz szakápolóból álló szolnoki csoport a hét folyamán felméri a csíkszentimrei lakosság egészségállapotát. Szerdától előzetes programállás szerint a más településekről érkezőket is fogadják a szakemberek.
Immár ötödik alkalommal érkezett Jász-Nagykun-Szolnok megyei orvosok egy csoportja Székelyföldre. Idén tizenöt szakember egy hét alatt a csíkszentimreiek egészségi állapotát méri fel. A testvérmegyei küldöttség orvosai péntekig naponta 9 és 18 óra között fogadják az őket felkereső helyieket. Mint kiderült, elsősorban egészségnevelő hatása miatt fontos a településenként zajló szűrővizsgálat.
Fontos, hogy ne csak a betegek keressék fel a szakembercsoportot, hanem minél több helybéli, hogy még időben kiderülhessenek az esetleges egészségi problémák – hívta fel a figyelmet Fülöp Kinga. Csíkszentimre alpolgármestere érdeklődésünkre azt is elmondta, hogy helyi napköziotthonban bőrgyógyász, neurológus, gyógytornász és fogorvos fogadja a hozzá irányítottakat. A kultúrotthonban szív és érrendszeri, EKG-s kardiológiai vizsgálatokat végeznek, ott fogadja továbbá a helyi fiatalokat a gyermekgyógyász, illetve keddtől a szemészeti rendelés is ott zajlik. Továbbá megjegyezte, szerdától kezdve előzetes egyeztetés szerint a más településekről érkezőket is fogadják a szakemberek. Az érdekeltek az önkormányzat munkatársainál a 0266-347 098-as telefonszámon egyeztethetnek időpontot. A szűrővizsgálatra érkezőknek egy általános laboratóriumi vizsgálatot követően megmérik a testsúlyát, a vérnyomását, az alapján pedig a szükségesnek látott szakorvoshoz irányítják.
A vasárnap érkezett küldöttség hivatalos fogadására hétfőn egy szentimrei panzióban gyűltek össze az érintettek. Kencse Előd, a település polgármestere köszöntő beszédében kifejtette, meglátása szerint a szűrővizsgálat hozzájárulhat ahhoz, hogy idejében kezeljenek egy-egy problémát, de akár a megelőzésben is segíthet a helyieknek. Kiemelte, a helyi iskolásokat szervezett csoportokban viszik el a gyermekgyógyászhoz, ezzel is elősegítve, hogy minél korábban kiderüljenek az esetleges gondok.
Lőrincz Ambrus kardiológus főorvos és Lehoczky Ildikó főasszisztens a szolnoki szakembercsoport nevében köszöntötte a helyieket, kiemelve, hogy elsősorban iránymutatással tudnak segíteni. Köszöntőjük végén pedig átadtak egy vérnyomásmérő- és egy EKG-készülőket a helyi családorvosnak, amelyek mellett kötszert és fertőtlenítő szereket, valamint a helyi gyermekeknek vitaminokat és müzliszeleteket is hoztak.
Az átadást követően Tar Gyöngyi, a Hargita Megyei Közegészségügyi Igazgatóság vezetője rámutatott, a szűrés akkor kap értelmet, ha van folytatása is, és az észlelt gondok esetén az érintettek orvoshoz fordulnak, kezelésen vesznek részt. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy ezek az alkalmak jó lehetőségek arra, hogy rejtett problémákra is fény derüljön, mivel a lakók a magyarországi orvosokhoz nagyobb bizalommal fordulnak, többen keresik fel őket. Kristó Ibolya, a helyi háziorvos beszámolt arról, hogy mintegy kétezer helyi páciensük van, ebből 470 nyugdíjas, 170 általános iskolás, 78 egy és hét év közötti gyermek, a fennmaradó rész pedig az aktív lakosság. Reménye szerint a szűrővizsgálatokon azok is részt vesznek, akik nem keresik fel rendszeresen a rendelőjüket.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

Antal Árpád újra dolgozhat, és indul a választáson (Feloldották a tilalmat)
Ilyen még nem volt Sepsiszentgyörgyön: okafogyottá vált egy rendkívüli tanácsülés, nem kellett szavazni az egyetlen napirendi pontról, mert visszavonták. Véletlenül alakult így, de Antal Árpád polgármester tegnap délben a sajtósok sora előtt vonult be a városháza tanácstermébe, hogy újra átvegye hivatalát, miután a korrupcióellenes ügyészség arról értesítette, hogy feloldotta a munkavégzésre vonatkozó tilalmat.
Az ülést azért hívták össze, hogy Sztakics Éva alpolgármester ideiglenes városvezetői megbízását meghosszabbítsák, erre azonban nem került sor, csak néhány köszönő- és üdvözlőbeszéd hangzott el. A valóban rendkívüli ülést követő sajtótájékoztatón Antal Árpád köszönetet mondott munkatársainak, a városlakóknak, és bejelentette, hogy újra megpályázza a polgármesteri tisztséget. Azt is elmondta: továbbra is bírósági felügyelet alatt áll, az élet tehát nem lesz könnyebb a következő időszakban, hanem másképp lesz nehéz.
Mindenki mosolygott, amikor az RMDSZ-frakcióvezető, Miklós Zoltán bejelentette, hogy a napirenden szereplő határozattervezetet visszavonják, a sepsiszentgyörgyiek imái meghallgatásra találtak, újra van választott polgármester.
Sokkal jobb volt most bejönni, mint hatvan nappal ezelőtt elmenni – válaszolt Antal Árpád, aki elsősorban a munkatársainak mondott köszönetet, mert „ebben a két hónapban úgy élt tovább a város, hogy nem volt érezhető, nem vagyok az épületben”. Külön megköszönte Sztakics Éva alpolgármesternek a hozzáállását – „jó volt olvasni, hogy haladnak a dolgok” –, és a sepsiszentgyörgyieknek, hogy ebben a városban az élet tovább tud menni. Bebizonyosodott, hogy senki sem pótolhatatlan, és hogy az elmúlt években meghozott áldozatok nem voltak hiábavalóak – jelentette ki, és hozzátette: nagyon büszke „a csapatra, a munkatársakra, Sepsiszentgyörgyre és a sepsiszentgyörgyiekre”. Az épp hiányzó román tanácstagoknak is megköszönte, hogy kiálltak mellette, és elmondta, hogy a város sok román polgára is kifejezte támogatását, ami azt jelzi, hogy megerősödött a kapcsolat a magyar és a román közösség között, és „már ez is megérte”. Végül így összegzett: erősebbek lettünk, bölcsebbek, fel a fejjel, megyünk előre; még jobban kell dolgoznunk, mert nagy a várakozás.
A tanácstagok részéről – a taps elültével – elsőként Incze Sándor nyugalmazott református lelkipásztor, volt esperes kért szót, és általános derűt keltett. Annyi Szent György-napot megértünk már, és ez valódi örömünnep, mert látunk ebben az országban is világosságot, ha nem is mindenki. Keletről jön a fény, és Bukarestben is világosodnak – vélekedett, majd így folytatta: minden embert a munkája minősít, és nem mindenki helyettesíthető, mert a talentumokat nem egyformán mérik. Látszik a városon Antal Árpád munkája, bár amikor indult, nem gondoltuk, hogy ez lesz belőle. Végül felajánlotta segítségét: „öreg vagyok, de megfogom a kardot is, ha kell” – ígérte. „Nagyon nehéz volt Antal Árpád nélkül dolgozni, hiszen ő mutatta mindig az utat. Próbáltunk úgy eljárni, ahogy gondoltuk, hogy ő tenné, de voltak nehéz pillanatok, kétszer is, amikor emberek omlottak össze. Lelki trauma volt mindenkinek az eltiltása, és határtalan az örömünk, hogy visszajöhetett, miután hatvan napig nem is beszélhettünk vele” – mondta a megbízott városvezetőből újra alpolgármesterré vált Sztakics Éva, aki azon reményét is kifejezte, hogy nem okozott csalódást. A visszatért elöljárót Czegő Zoltán is üdvözölte, és ezzel az ülés le is zárult, de a tanácstagok csak az asztaltól távoztak, a terem hátsó részében ülve végighallgatták a sajtótájékoztatót is. Bevezetőül Antal Árpád újra megköszönte mindenki munkáját és támogatását, és ezúttal Tamás Sándor megyeitanács-elnököt is kiemelte. Elmondta: akkor derül ki, hogy milyen egy ember, amikor hatalmat kap, vagy ha baj van. Voltak, akik a munkát vállalták a bajban is, és jó érzés, hogy Sepsiszentgyörgyön van, aki folytassa, ha úgy alakul. A B terv az volt, hogy Miklós Zoltán induljon a polgármesteri székért, és Tóth-Birtan Csaba erősítse őt – közölte. De most már eldőlt, hogy a harmadik mandátumra is vállalkozik, ha ezt nem tiltják meg, a következő napokban tehát benyújtja pályázatát; a tanácsosi lista is elkészül határidőre. Megható volt, hogy tízezernél többen írták alá a jelöléséhez szükséges íveket, köztük sok román is: ezt a típusú egységet nem érezte eddig, de bízik abban, hogy mindannyian nyerünk, ha átvészeljük a következő időszakot. Legsürgősebb tennivalójának a munkába való visszarázódást, a munkatársakkal való beszélgetést nevezte meg. Kicsit gyorsan történtek a dolgok, tegnap délben kapta meg az értesítést, hogy visszatérhet a munkahelyére, és azonnal jött is... Újságírói kérdésre válaszolva Antal Árpád elmondta: csak a munkavégzésre és a munkatársakkal való kapcsolattartásra vonatkozó tiltás feloldását kérte az ügyészségtől, és nagyon örvend, hogy az ügyész döntése alapján került erre sor, nem pedig bírósági fellebbezés során. Továbbra is bírósági felügyelet alatt áll, de az nem zavarja, hogy hetente egyszer-kétszer be kell mennie a rendőrségre aláírni, vagy hogy nem távozhat az országból; amúgy a számára kiszabott intézkedéseket és korlátozásokat az elmúlt hatvan nap alatt betartotta. Az volt a legnehezebb, hogy nem mehetett be dolgozni, de a polgármesteri munkát nem lehet befejezni, csak abbahagyni – jelentette ki. Az ellene folyó eljárásról nem nyilatkozott, csak annyit mondott, hogy ha az igazságot keresik, akkor nyugodt.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Országos első a Campanella gyermekkórus
Kettős sikert arattak a sepsiszentgyörgyi diákok az általános iskolások Szatmárnémetiben tartott hétvégi országos kórusolimpiáján: a Plugor Sándor Művészeti Líceum Lőfi Gellért vezette Campanella kórusa első díjat nyert a művészeti iskolák kategóriájában, a Mikes Kelemen Elméleti Líceum Szőts Dániel karnagy vezényelte kara harmadik helyezést ért el.
Az idei első helyezés korona a kórus tevékenységén, mert maga mögött hagyta a diákkórusok versenyének legjobbjait, olyan énekkarokkal versenyzett, amelyeket a szakma többszakaszos vetélkedő után juttatott az országos döntőbe. A versenyszabályzat szerint az előadott művek különböző stílusokat képviseltek, volt köztük román népdalfeldolgozás, dszesszmise, Kodály-kórusmű, modern gospel. Lapunk érdeklődésére Lőfi Gellért elmondta, a versenyműsor értékelésénél a zsűri kiemelte: a komplex szonoritás, a kiforrott előadásmód nemcsak a gyermekek tehetségén, felkészültségén, a karnagy munkáján múlik, hanem benne van az a zenei levegő, kóruskultúra is, ami Sepsiszentgyörgy sajátossága.
A Plugor Sándor Művészeti Líceum számára igazi zenei hétvége volt, míg a gimnazisták versenyeztek, a III–IV. osztályosok DoReMi kórusa és az énektagozatos középiskolások Canticum kara a 22. Bárdos Lajos Éneklő Ifjúság Fesztiválon lépett fel, mindkettő Sebestyén-Lázár Enikő vezényletével.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)