Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. február 19.
Buntát leváltották, Arros lesz az RMDSZ jelöltje Székelyudvarhelyen
Arros Orsolyát nevezte meg székelyudvarhelyi polgármesterjelöltjének az RMDSZ Udvarhelyszéki Szervezetének elnöksége február 19-i határozatában, Bunta Leventét pedig leváltották a szövetség udvarhelyi szervezetének elnöki tisztségéből, őt Birtalan József váltja.
Az RMDSZ udvarhelyszéki szervezetének elnöksége pénteken leváltotta a szövetség városi elnöki tisztségéből Bunta Leventét, mivel úgy gondolják szembe fordult a párt elveivel. Ezentúl Birtalan József tölti be megbízottként a tisztséget.
Az RMDSZ területi szervezetének feladata orvosolni az előválasztással kapcsolatos problémákat annak érdekében, hogy a párt sikereket érhessen el a június 5-i helyhatósági választásokon – nyilatkozta a Szövetség pénteki udvarhelyi sajtótájékoztatóján Verestóy Attila, széki elnök. „Egy olyan városi elnöknek a működésével, ügyködésével, aki szembe fordul a saját szervezeti szabályzatával, illetve az RMDSZ területi szervezet és az országos szabályzatfelügyelő bizottság döntésével nem tartjuk kivitelezhetőnek” – magyarázta miért hívta össze az elnökségi tagokat, hogy szavazzanak Bunta Levente a helyi szervezet elnöki tisztségéből való felfüggesztéséről. Kezdeményezését elsöprő többséggel megszavazták a jelenlévők: egy tartózkodás volt és egyvalaki érintettség jogán nem szavazott. Bunta ígérete ellenére nem jött el a gyűlésre. „Igazolatlanul hiányzik sorozatosan az elnökségi ülésekről. Már ez önmagában egy olyan tény, ami aggályossá teszi az RMDSZ városi elnöki tisztségének betöltését. (…) A mostani fájdalmas, de szükséges volt” – fogalmazott Verestóy.
Kovács: elég volt a cirkuszból
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke kijelentette: „Székelyudvarhelynek nem cirkuszra van szüksége.” Úgy látja, hogy a város egy helyben topog, kihasználatlanul hagyva azokat a pénzügyi lehetőségeket is, amivel nagyon sok környékbeli település vezetősége él. „Nem az kell, hogy teregessük a szennyest, hanem hogy sorakozzunk fel egy jelölt mögött, aki képes jó irányba fordítani a városnak és a közösségnek a sorsát” – véli. Rámutatott, az RMDSZ elvek és szabályok alapján működik: míg a szabályok értelmezhetők és módosíthatók, addig az elvek nem. „Az nem elv, és nem megoldás, hogy elbújunk a 6. cikkely 2. bekezdésének a harmadik mondatában egy vessző mögé, vagy kezdjük értelmezgetni a szabályunkat újra és újra” – magyarázta az ügyvezető elnök Bunta Leventére utalva, aki szerinte ki kellett volna álljon a lakók elé és hagyja, hogy ők döntsenek a jelöléséről. A polgármester legsúlyosabb hibájának azt tartotta, hogy akarata érvényesítés érdekében a román igazságszolgáltatással fenyegetőzött a sajtóban.
„Azzal az igazságszolgáltatással, amely (...) sorozatosan veszi le a községháza feliratokat a magyar önkormányzatok épületéről, azokhoz, akik azt mondták Székelyföld nem létezik” – fogalmazott.
Új elnök, kitolt határidő
Az udvarhelyszéki elnökség egyhangú döntéssel jelölte ki a helyi szervezet ideiglenes vezetőjét, akinek Birtalan Józsefet választották – jelentette be Verestóy Attila. Mint mondta, neki lesz a feladata rendet teremteni Udvarhelyen – ebben támogatni fogják a környező települések polgármesterei, illetve az RMDSZ ifjúsági szervezete. „Én valóban egy feladatot kaptam: nem ajándékot, nem kitüntetést. De úgy gondolom, hogy ez a feladat kötelező számomra, ha a kollégák megszavazták és mindenki biztosított a támogatásáról” – értékelt Birtalan. Kifejtette, nem először van ebben a helyzetben, 2008-ban is hasonló megbízást kapott, akkor széki elnöki széket kellett betöltenie egy rövid ideig. Lehetőséget szeretne teremteni arra, hogy az udvarhelyiek beleszólhassanak az RMDSZ politikájába, amit zárt ajtók mögött nem lehet. Úgy gondolja, hogy meg kell állítani, az utóbbi időben kirobbant „nyilatkozat-háborút,” inkább az embereket kell meghallgatni.
Verestóy Attila elmondta, mivel február végéig kitolták a tanácsosjelöltek dossziéjának leadási határidejét, de „az RMDSZ városi szervezetének kulcsa” még nincs a területi szervezetnél, a jelentkezők a széki irodánál adhatják le a dokumentációt.
Tárgytalan az előválasztás
Az RMDSZ ügyvezető elnöke elmondta, csak Arros Orsolya adta le a polgármester-jelöltséghez szükséges dossziét, így értelmét veszti az udvarhelyi előválasztás. Kovács bízik benne, hogy napokon belül összehívhatják a Hargita Megyei Egyeztető Tanácsot, hogy megerősítsék Arros jelölését, és terjesszék elő a Szövetség Állandó Tanácsának. „Akkor félre tudjuk tenni ezt a cirkuszt, ezt a huzavonát, amelyikbe magunkat kergettük bele helyi szinten” – szögezte le.
Bíró Barna Botond, a székiek ügyvezető elnöke arról beszélt, hogy a városi szervezet 120 tagjának közel egyharmada írta alá azt a Buntának címzett petíciót, amelyben egyebek mellett felkérték: tevékenyen álljon a szervezet élére, álljon ki a döntései mellett. Az aláírók a nyílt előválasztás mellett tették le a voksukat, amely mostanra okafogyottá vált. Elmondta, több mint 1200-an regisztráltak az előválasztásra. A bizalmukat megköszönve kijelentette, a szövetség a továbbiakban is számít a véleményükre.
Mi lesz Buntával?
Verestóy szerint Bunta az új törvényt kihasználva – miszerint három ember is beírhat egy pártot – beírat egy pártot és annak színeiben vagy függetlenként fog indulni a polgármesteri címért, az RMDSZ-szel szemben. „Tegye, az ő dolga, az ő elképzelése. Szerintem ez egy kudarcra ítélt vállalkozás, mert ha valaki azt hiszi, hogy Udvarhelynek még egy Szász Jenőre van szüksége, akit úgy hívnak, hogy Bunta Levente az téved” – véli a területi elnök. Hangsúlyozta, Bunta még RMDSZ tag, amíg szembe nem fordul a szövetséggel, addig részt vehet az érdekképviselet politikai életében. „Ha még ezt is megteszi, akkor az RMDSZ-en kívül is van élet – mondta néhány ember és azóta is próbál megkapaszkodni a politikai színtéren. Nem nagyon sikerül” – tette hozzá. Kétségesnek tartotta, hogy Buntának sikerült összegyűjtenie a jelöléséhez szükséges támogatói aláírásokat, ahogyan azt is, hogy a „két híve” további 900-900 szignót kapott. „Jelen pillanatban a 98 százalékos ismertségű polgármester támogatottsága 1 százalékkal kisebb, mint az – a még hatvan százalékot sem elérő ismertségű – jelölt támogatottsága. Ez lehet hogy megtudta, és ezért állt egy ilyen kerülő útra” – részletezte Verestóy, hozzátéve, hogy a felmérések még nem teljesek.
Bunta korábban személyeskedett Verestóyval
A területi elnök sajnálatát fejezte ki, amiért Bunta folyamatosan, a román sajtó cikkeit idézve (amelyek az erdőirtásokkal kapcsolatos vádakról szólnak) támadja őt – ezt már személyeskedésnek veszi. „Soha semmilyen erdőtulajdonom, sem fakitermelési cégem nincs, nem volt és nem is lesz. Ezt a polgármesterek, az illetékesek nagyon jól tudják” – szögezte le. „Ezt ne vegye már át az RMDSZ hű katonája, harcostárs és egykori mentoráltam is. (…) S ha már a meggazdagodásról beszélünk, arról beszélhetünk sokat. Arról inkább kéne beszélni, hogy mit tesz az ember, ha lehetősége van: hogyan segíti a közösséget, hogyan áll a közösségi érdekek mögé azzal a forrással, amivel rendelkezik. Ezt megtehetné az a polgármester is, aki imitt-amott épít házakat – hangsúlyozta.
Arros: versenyre készültem
„Én hónapok óta egy tisztességes versenyre készültem, ahol nem szűk körben döntenek, hanem minden udvarhelyi ember beleszólhat abba, hogy ki legyen az RMDSZ polgármesterjelöltje a városban. Vállaltam a nyílt versenyt, Bunta Levente viszont kihátrált. Köszönöm az RMDSZ Udvarhelyszéki Szervezetének bizalmát” – fogalmazott Arros Orsolya a döntés kapcsán az RMDSZ közleménye szerint. Üdvözölte, hogy ez a döntés megszületett, mert így véget lehet vetni a találgatásoknak és annak a folyamatos huzavonának, amely az elmúlt hetekben elbizonytalanította az udvarhelyi embereket.
Arros Orsolya hozzátette: a megmérettetés így sem marad el, hiszen a június 5-i választásokat senki nem tudja majd időhúzással és taktikázással kikerülni, kizárólag a székelyudvarhelyi emberek döntenek arról, hogy kit választanak városvezetőnek.
Mi vezetett idáig?
Három településen döntött úgy a helyi szervezet, hogy urnás előválasztást tart: Homoródszentmárton(két jelölt), Máréfalva (három jelölt) és Székelyudvarhely – magyarázta Verestóy Attila az RMDSZ területi elnöke, hozzátéve, hogy a székiek ezt minden esetben jóváhagyták. Ezután Bunta Levente udvarhely polgármester többször bírálta a szövetséget, majd bejelentette, hogy nem hajlandó részt venni az előválasztáson, ahogyan másik két jelölt sem – Jakab Áron Csaba és Benedek Árpád Csaba –, akik állításuk szerint szintén megszerezték az ehhez szükséges támogatást.
Folynak a jelöltállítások
Kovács Péter elmondta, Erdély mind a 16 megyéjében dolgoznak a jelöltállításon – evvel április 17-ig kell elkészülniük –, amivel párhuzamosan megtartják a tevékenységi beszámolókat is: nyíltan, a közösség előtt. Megerősítette a szövetség összefogását az MPP-vel, hozzátéve, hogy ez versenyt is jelent azon közösségek esetében, ahol a magyar képviseletet nem veszélyeztetik. Mint mondta, a törvény nem engedi meg, hogy koalícióra lépjenek az EMNP-vel, hogy részt vegyek egy új választási párt megalakításában. Ennek ellenére nyitottak a tanácsosjelölt listáik – ahogyan Marosvásárhelyen is –, amelyeken befutó helyeket is ajánlanak a néppártiaknak. A párt stratégiai célja közelebb kerülni a közösségekhez – „amin még van javítanivaló” –, megerősíteni politikai helyzetüket, a modernizálás és biztonságot nyújtani a magyar közösségek számára.
Fülöp-Székely Botond . Székelyhon.ro
Arros Orsolyát nevezte meg székelyudvarhelyi polgármesterjelöltjének az RMDSZ Udvarhelyszéki Szervezetének elnöksége február 19-i határozatában, Bunta Leventét pedig leváltották a szövetség udvarhelyi szervezetének elnöki tisztségéből, őt Birtalan József váltja.
Az RMDSZ udvarhelyszéki szervezetének elnöksége pénteken leváltotta a szövetség városi elnöki tisztségéből Bunta Leventét, mivel úgy gondolják szembe fordult a párt elveivel. Ezentúl Birtalan József tölti be megbízottként a tisztséget.
Az RMDSZ területi szervezetének feladata orvosolni az előválasztással kapcsolatos problémákat annak érdekében, hogy a párt sikereket érhessen el a június 5-i helyhatósági választásokon – nyilatkozta a Szövetség pénteki udvarhelyi sajtótájékoztatóján Verestóy Attila, széki elnök. „Egy olyan városi elnöknek a működésével, ügyködésével, aki szembe fordul a saját szervezeti szabályzatával, illetve az RMDSZ területi szervezet és az országos szabályzatfelügyelő bizottság döntésével nem tartjuk kivitelezhetőnek” – magyarázta miért hívta össze az elnökségi tagokat, hogy szavazzanak Bunta Levente a helyi szervezet elnöki tisztségéből való felfüggesztéséről. Kezdeményezését elsöprő többséggel megszavazták a jelenlévők: egy tartózkodás volt és egyvalaki érintettség jogán nem szavazott. Bunta ígérete ellenére nem jött el a gyűlésre. „Igazolatlanul hiányzik sorozatosan az elnökségi ülésekről. Már ez önmagában egy olyan tény, ami aggályossá teszi az RMDSZ városi elnöki tisztségének betöltését. (…) A mostani fájdalmas, de szükséges volt” – fogalmazott Verestóy.
Kovács: elég volt a cirkuszból
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke kijelentette: „Székelyudvarhelynek nem cirkuszra van szüksége.” Úgy látja, hogy a város egy helyben topog, kihasználatlanul hagyva azokat a pénzügyi lehetőségeket is, amivel nagyon sok környékbeli település vezetősége él. „Nem az kell, hogy teregessük a szennyest, hanem hogy sorakozzunk fel egy jelölt mögött, aki képes jó irányba fordítani a városnak és a közösségnek a sorsát” – véli. Rámutatott, az RMDSZ elvek és szabályok alapján működik: míg a szabályok értelmezhetők és módosíthatók, addig az elvek nem. „Az nem elv, és nem megoldás, hogy elbújunk a 6. cikkely 2. bekezdésének a harmadik mondatában egy vessző mögé, vagy kezdjük értelmezgetni a szabályunkat újra és újra” – magyarázta az ügyvezető elnök Bunta Leventére utalva, aki szerinte ki kellett volna álljon a lakók elé és hagyja, hogy ők döntsenek a jelöléséről. A polgármester legsúlyosabb hibájának azt tartotta, hogy akarata érvényesítés érdekében a román igazságszolgáltatással fenyegetőzött a sajtóban.
„Azzal az igazságszolgáltatással, amely (...) sorozatosan veszi le a községháza feliratokat a magyar önkormányzatok épületéről, azokhoz, akik azt mondták Székelyföld nem létezik” – fogalmazott.
Új elnök, kitolt határidő
Az udvarhelyszéki elnökség egyhangú döntéssel jelölte ki a helyi szervezet ideiglenes vezetőjét, akinek Birtalan Józsefet választották – jelentette be Verestóy Attila. Mint mondta, neki lesz a feladata rendet teremteni Udvarhelyen – ebben támogatni fogják a környező települések polgármesterei, illetve az RMDSZ ifjúsági szervezete. „Én valóban egy feladatot kaptam: nem ajándékot, nem kitüntetést. De úgy gondolom, hogy ez a feladat kötelező számomra, ha a kollégák megszavazták és mindenki biztosított a támogatásáról” – értékelt Birtalan. Kifejtette, nem először van ebben a helyzetben, 2008-ban is hasonló megbízást kapott, akkor széki elnöki széket kellett betöltenie egy rövid ideig. Lehetőséget szeretne teremteni arra, hogy az udvarhelyiek beleszólhassanak az RMDSZ politikájába, amit zárt ajtók mögött nem lehet. Úgy gondolja, hogy meg kell állítani, az utóbbi időben kirobbant „nyilatkozat-háborút,” inkább az embereket kell meghallgatni.
Verestóy Attila elmondta, mivel február végéig kitolták a tanácsosjelöltek dossziéjának leadási határidejét, de „az RMDSZ városi szervezetének kulcsa” még nincs a területi szervezetnél, a jelentkezők a széki irodánál adhatják le a dokumentációt.
Tárgytalan az előválasztás
Az RMDSZ ügyvezető elnöke elmondta, csak Arros Orsolya adta le a polgármester-jelöltséghez szükséges dossziét, így értelmét veszti az udvarhelyi előválasztás. Kovács bízik benne, hogy napokon belül összehívhatják a Hargita Megyei Egyeztető Tanácsot, hogy megerősítsék Arros jelölését, és terjesszék elő a Szövetség Állandó Tanácsának. „Akkor félre tudjuk tenni ezt a cirkuszt, ezt a huzavonát, amelyikbe magunkat kergettük bele helyi szinten” – szögezte le.
Bíró Barna Botond, a székiek ügyvezető elnöke arról beszélt, hogy a városi szervezet 120 tagjának közel egyharmada írta alá azt a Buntának címzett petíciót, amelyben egyebek mellett felkérték: tevékenyen álljon a szervezet élére, álljon ki a döntései mellett. Az aláírók a nyílt előválasztás mellett tették le a voksukat, amely mostanra okafogyottá vált. Elmondta, több mint 1200-an regisztráltak az előválasztásra. A bizalmukat megköszönve kijelentette, a szövetség a továbbiakban is számít a véleményükre.
Mi lesz Buntával?
Verestóy szerint Bunta az új törvényt kihasználva – miszerint három ember is beírhat egy pártot – beírat egy pártot és annak színeiben vagy függetlenként fog indulni a polgármesteri címért, az RMDSZ-szel szemben. „Tegye, az ő dolga, az ő elképzelése. Szerintem ez egy kudarcra ítélt vállalkozás, mert ha valaki azt hiszi, hogy Udvarhelynek még egy Szász Jenőre van szüksége, akit úgy hívnak, hogy Bunta Levente az téved” – véli a területi elnök. Hangsúlyozta, Bunta még RMDSZ tag, amíg szembe nem fordul a szövetséggel, addig részt vehet az érdekképviselet politikai életében. „Ha még ezt is megteszi, akkor az RMDSZ-en kívül is van élet – mondta néhány ember és azóta is próbál megkapaszkodni a politikai színtéren. Nem nagyon sikerül” – tette hozzá. Kétségesnek tartotta, hogy Buntának sikerült összegyűjtenie a jelöléséhez szükséges támogatói aláírásokat, ahogyan azt is, hogy a „két híve” további 900-900 szignót kapott. „Jelen pillanatban a 98 százalékos ismertségű polgármester támogatottsága 1 százalékkal kisebb, mint az – a még hatvan százalékot sem elérő ismertségű – jelölt támogatottsága. Ez lehet hogy megtudta, és ezért állt egy ilyen kerülő útra” – részletezte Verestóy, hozzátéve, hogy a felmérések még nem teljesek.
Bunta korábban személyeskedett Verestóyval
A területi elnök sajnálatát fejezte ki, amiért Bunta folyamatosan, a román sajtó cikkeit idézve (amelyek az erdőirtásokkal kapcsolatos vádakról szólnak) támadja őt – ezt már személyeskedésnek veszi. „Soha semmilyen erdőtulajdonom, sem fakitermelési cégem nincs, nem volt és nem is lesz. Ezt a polgármesterek, az illetékesek nagyon jól tudják” – szögezte le. „Ezt ne vegye már át az RMDSZ hű katonája, harcostárs és egykori mentoráltam is. (…) S ha már a meggazdagodásról beszélünk, arról beszélhetünk sokat. Arról inkább kéne beszélni, hogy mit tesz az ember, ha lehetősége van: hogyan segíti a közösséget, hogyan áll a közösségi érdekek mögé azzal a forrással, amivel rendelkezik. Ezt megtehetné az a polgármester is, aki imitt-amott épít házakat – hangsúlyozta.
Arros: versenyre készültem
„Én hónapok óta egy tisztességes versenyre készültem, ahol nem szűk körben döntenek, hanem minden udvarhelyi ember beleszólhat abba, hogy ki legyen az RMDSZ polgármesterjelöltje a városban. Vállaltam a nyílt versenyt, Bunta Levente viszont kihátrált. Köszönöm az RMDSZ Udvarhelyszéki Szervezetének bizalmát” – fogalmazott Arros Orsolya a döntés kapcsán az RMDSZ közleménye szerint. Üdvözölte, hogy ez a döntés megszületett, mert így véget lehet vetni a találgatásoknak és annak a folyamatos huzavonának, amely az elmúlt hetekben elbizonytalanította az udvarhelyi embereket.
Arros Orsolya hozzátette: a megmérettetés így sem marad el, hiszen a június 5-i választásokat senki nem tudja majd időhúzással és taktikázással kikerülni, kizárólag a székelyudvarhelyi emberek döntenek arról, hogy kit választanak városvezetőnek.
Mi vezetett idáig?
Három településen döntött úgy a helyi szervezet, hogy urnás előválasztást tart: Homoródszentmárton(két jelölt), Máréfalva (három jelölt) és Székelyudvarhely – magyarázta Verestóy Attila az RMDSZ területi elnöke, hozzátéve, hogy a székiek ezt minden esetben jóváhagyták. Ezután Bunta Levente udvarhely polgármester többször bírálta a szövetséget, majd bejelentette, hogy nem hajlandó részt venni az előválasztáson, ahogyan másik két jelölt sem – Jakab Áron Csaba és Benedek Árpád Csaba –, akik állításuk szerint szintén megszerezték az ehhez szükséges támogatást.
Folynak a jelöltállítások
Kovács Péter elmondta, Erdély mind a 16 megyéjében dolgoznak a jelöltállításon – evvel április 17-ig kell elkészülniük –, amivel párhuzamosan megtartják a tevékenységi beszámolókat is: nyíltan, a közösség előtt. Megerősítette a szövetség összefogását az MPP-vel, hozzátéve, hogy ez versenyt is jelent azon közösségek esetében, ahol a magyar képviseletet nem veszélyeztetik. Mint mondta, a törvény nem engedi meg, hogy koalícióra lépjenek az EMNP-vel, hogy részt vegyek egy új választási párt megalakításában. Ennek ellenére nyitottak a tanácsosjelölt listáik – ahogyan Marosvásárhelyen is –, amelyeken befutó helyeket is ajánlanak a néppártiaknak. A párt stratégiai célja közelebb kerülni a közösségekhez – „amin még van javítanivaló” –, megerősíteni politikai helyzetüket, a modernizálás és biztonságot nyújtani a magyar közösségek számára.
Fülöp-Székely Botond . Székelyhon.ro
2016. február 19.
Proetnica fesztivál Segesváron: ne csak táncoljanak, beszélgessenek is!
A fellépések mellett idéntől a kapcsolatépítésre is nagy hangsúlyt szeretnének fektetni a segesvári Proetnica Fesztivál szervezői. A rendezvénysorozat tizennegyedik kiadása augusztus közepén kezdődik az UNESCO világörökség részét képező szász városban.
Eddig úgy volt, hogy akik eljöttek Segesvárra, hogy részt vegyenek a Proetnica Internetnikus Fesztiválon, megérkeztek, énekeltek, vagy táncoltak és azzal mentek is haza. Ez az idéntől másként lesz, a résztvevőket arra kérik, maradjanak és tekintsék meg egymás előadását, vegyenek részt egymás workshopjain, beszélgessenek, ismerkedjenek, vitázzanak – mondta az augusztus 18. és 21. között 14. alkalommal sorra kerülő fesztivál igazgatója, Volker Reiter.
Ruténokat, romákat, szerbeket, bolgárokat, ukránokat, cseheket, lengyeleket, szlovákokat, törököket, tatárokat, örményeket, zsidókat, olaszokat, horvátokat, németeket, albánokat, macedónokat, lipovánokat, oroszokat, görögöket, magyarokat és arománokat várnak a segesvári Proetnica Interetnikus Fesztiválra, amelyet tizennegyedik alkalommal szerveznek meg Segesváron augusztus 18. és 21. között. A Romániában élő nemzeti kisebbségek közösségeit bemutató rendezvény célja a társadalommal elfogadtatni azt, hogy sokféle nemzet él egymás mellett, szokásaik hasonlóak, vagy különböznek egymástól, hagyományaik is lehetnek mások, érdemes megismerni egymást – mondta Volker Reiter, az Ifjúsági Interetnikai Oktatási Központ ügyvezető igazgatója.
Volker Reiter a beharangozó sajtótájékoztatón bemutatta azt az albumot is, amely a tavalyi fesztivált ismerteti. Ebből megtudható, hogy 2015-ben nyolcszáznál is többen vettek az eseményen, húsz romániai nemzeti kisebbség képviseltette magát, a látogatók száma pedig meghaladta a 15 ezret.
A Proetnica Fesztivált az Ifjúsági Interetnikai Oktatási Központ Egyesület szervezi a segesvári önkormányzattal közösen. Reiter úgy fogalmazott, hogy ez csupán egy csepp a tengerben, ami az etnikumközi egyetértés erősítését illeti, de azt is eredménynek értékeli, hogy más, hasonló jellegű, regionális fesztiválok megszervezéséhez nyújtott ötletet. Hasonlót tartanak már Tulceán, Medgyesen, vagy készülnek szervezni Szászrégenben is – mondta.
Antal Erika. maszol.ro
A fellépések mellett idéntől a kapcsolatépítésre is nagy hangsúlyt szeretnének fektetni a segesvári Proetnica Fesztivál szervezői. A rendezvénysorozat tizennegyedik kiadása augusztus közepén kezdődik az UNESCO világörökség részét képező szász városban.
Eddig úgy volt, hogy akik eljöttek Segesvárra, hogy részt vegyenek a Proetnica Internetnikus Fesztiválon, megérkeztek, énekeltek, vagy táncoltak és azzal mentek is haza. Ez az idéntől másként lesz, a résztvevőket arra kérik, maradjanak és tekintsék meg egymás előadását, vegyenek részt egymás workshopjain, beszélgessenek, ismerkedjenek, vitázzanak – mondta az augusztus 18. és 21. között 14. alkalommal sorra kerülő fesztivál igazgatója, Volker Reiter.
Ruténokat, romákat, szerbeket, bolgárokat, ukránokat, cseheket, lengyeleket, szlovákokat, törököket, tatárokat, örményeket, zsidókat, olaszokat, horvátokat, németeket, albánokat, macedónokat, lipovánokat, oroszokat, görögöket, magyarokat és arománokat várnak a segesvári Proetnica Interetnikus Fesztiválra, amelyet tizennegyedik alkalommal szerveznek meg Segesváron augusztus 18. és 21. között. A Romániában élő nemzeti kisebbségek közösségeit bemutató rendezvény célja a társadalommal elfogadtatni azt, hogy sokféle nemzet él egymás mellett, szokásaik hasonlóak, vagy különböznek egymástól, hagyományaik is lehetnek mások, érdemes megismerni egymást – mondta Volker Reiter, az Ifjúsági Interetnikai Oktatási Központ ügyvezető igazgatója.
Volker Reiter a beharangozó sajtótájékoztatón bemutatta azt az albumot is, amely a tavalyi fesztivált ismerteti. Ebből megtudható, hogy 2015-ben nyolcszáznál is többen vettek az eseményen, húsz romániai nemzeti kisebbség képviseltette magát, a látogatók száma pedig meghaladta a 15 ezret.
A Proetnica Fesztivált az Ifjúsági Interetnikai Oktatási Központ Egyesület szervezi a segesvári önkormányzattal közösen. Reiter úgy fogalmazott, hogy ez csupán egy csepp a tengerben, ami az etnikumközi egyetértés erősítését illeti, de azt is eredménynek értékeli, hogy más, hasonló jellegű, regionális fesztiválok megszervezéséhez nyújtott ötletet. Hasonlót tartanak már Tulceán, Medgyesen, vagy készülnek szervezni Szászrégenben is – mondta.
Antal Erika. maszol.ro
2016. február 19.
A mi osztályunkkal vendégszerepel Szatmáron a Szigligeti Színház
A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának meghívására a szakszervezetek művelődési házának nagytermében vendégszerepel a nagyváradi Szigligeti Színház társulata Tadeusz Słobodzianek: A mi osztályunk című előadásával.
A produkciót a szatmári társulat azon bérletesei tekinthetik meg, akik az ősszel megváltott bérletcsomagjukban ezt az előadást jelölték meg választható vendégelőadásként. A 2016. február 20. - szombat 19 órától és a 21. - vasárnap szintén 19 órától kezdődő előadásokra korlátozott számban még belépőjegyek is kaphatók.
Egy szűk osztályközösség találkozik, hogy az érettségi évfordulóját megünnepelje, lengyel és zsidó diákok vegyesen. Annak a generációnak a képviselői, akiknek sorsát megpecsételték a második világháború borzalmai. S bár maga a találkozás ünnepi esemény, a háború traumatikus emlékei felkavaróak, és drámai felismeréseket idéznek elő. A dráma a tolerancia és a megbocsátás szükségességének üzenetét hordozza. A különbségek, a másság elfogadásának védelmét, az agresszív impulzusok meghaladását, a történelmi sorsszerűség elfogadását, egy felvilágosult, kiegyensúlyozott, az igazra nyitott nézőpontból.
Az előadás rendezője a nagyváradi születésű Anca Bradu, aki a bukaresti Színház- és Filmművészeti Akadémián végzett 1994-ben. Az 1992/93-as színházi évadban a Casandra stúdióban debütált Massimo Dursi: Bertoldo az udvarnál című előadással, amelyet a marosvásárhelyi Európai Színházi Iskolák Találkozóján díjaztak. Frank Wedekind: A tavasz ébredése című előadása 2000-ben a legjobb rendezésért járó UNITER-díjat kapott. Több magyar társulatnál dolgozott, többek között a veszprémi Petőfi Sándor Színházban, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, az Újvidéki Színházban, a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban.
Az előadás szereplői: Csatlós Lóránt, Dimény Levente, Fodor Réka, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Kardos M. Róbert, Kiss Csaba, ifj. Kovács Levente, Szabó Eduárd, Szotyori József, Tóth Tünde. maszol.ro
A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának meghívására a szakszervezetek művelődési házának nagytermében vendégszerepel a nagyváradi Szigligeti Színház társulata Tadeusz Słobodzianek: A mi osztályunk című előadásával.
A produkciót a szatmári társulat azon bérletesei tekinthetik meg, akik az ősszel megváltott bérletcsomagjukban ezt az előadást jelölték meg választható vendégelőadásként. A 2016. február 20. - szombat 19 órától és a 21. - vasárnap szintén 19 órától kezdődő előadásokra korlátozott számban még belépőjegyek is kaphatók.
Egy szűk osztályközösség találkozik, hogy az érettségi évfordulóját megünnepelje, lengyel és zsidó diákok vegyesen. Annak a generációnak a képviselői, akiknek sorsát megpecsételték a második világháború borzalmai. S bár maga a találkozás ünnepi esemény, a háború traumatikus emlékei felkavaróak, és drámai felismeréseket idéznek elő. A dráma a tolerancia és a megbocsátás szükségességének üzenetét hordozza. A különbségek, a másság elfogadásának védelmét, az agresszív impulzusok meghaladását, a történelmi sorsszerűség elfogadását, egy felvilágosult, kiegyensúlyozott, az igazra nyitott nézőpontból.
Az előadás rendezője a nagyváradi születésű Anca Bradu, aki a bukaresti Színház- és Filmművészeti Akadémián végzett 1994-ben. Az 1992/93-as színházi évadban a Casandra stúdióban debütált Massimo Dursi: Bertoldo az udvarnál című előadással, amelyet a marosvásárhelyi Európai Színházi Iskolák Találkozóján díjaztak. Frank Wedekind: A tavasz ébredése című előadása 2000-ben a legjobb rendezésért járó UNITER-díjat kapott. Több magyar társulatnál dolgozott, többek között a veszprémi Petőfi Sándor Színházban, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, az Újvidéki Színházban, a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban.
Az előadás szereplői: Csatlós Lóránt, Dimény Levente, Fodor Réka, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Kardos M. Róbert, Kiss Csaba, ifj. Kovács Levente, Szabó Eduárd, Szotyori József, Tóth Tünde. maszol.ro
2016. február 19.
A korrupció ellen harcol Bukarest vagy az autonómia ellen?
A román hatalom, de mondhatjuk azt is, hogy a román politikum évek óta, lényegében Victor Ponta 2012-es, választások előtti hatalomra kerülésétől magyarellenes offenzívában van. Hosszan sorolhatók a példák az anyanyelvhasználati jogaink gyakorlásának akadályozásától a szimbólumaink elleni háborún keresztül Beke István ügyéig, melyet egyszerre használ a román politikai- és média-„elit” magyarellenes hangulatkeltésre, a románok idegeinek felborzolására és a magyar nemzeti közösség megfélemlítésére.
S most itt van a két legújabb ügy, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester DNA-s vegzálása, valamint egy nyilvánvalóan alkotmányellenes törvény hallgatólagos képviselőházi elfogadása, mely egyetlen tollvonással visszavonná mindannak a nagy részét, amit az RMDSZ állítólagosan kiküzdött a nyelvi jogok terén.
Lám, itt üt vissza kőkeményen az apró lépések politikájának nevezett antitaktika.
Két évtizede már tisztán látni lehetett, hogy Magyarország hamarabb lesz az EU és a NATO tagja, mint Románia. Azt is tudni lehetett, hogy egyhamar nem áll elő olyan kedvező nemzetközi kontextus, amikor Magyarország nyomás alá helyezheti a nála nagyobb, gazdagabb és katonailag erősebb Romániát. Nyilvánvaló volt, hogy a magyar támogatásnak meg kellene kérni az árát.
Ehelyett mi történt? A magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetség 1994-es hatalomra kerülése után egyfajta negatív licitet indított: ki tud inkább jóban lenni a (szembeötlően magyarellenes) szomszédokkal? Ki tudja jobban feladni a magyar érdekeket? A felvidéki illetőleg erdélyi legitim magyar szervezetek kinyilvánított ellenkezése dacára kötötték meg a magyar-szlovák és magyar-román alapszerződést, benne az emlékezetes határklauzulával, mely a békés határmódosítás lehetőségét is kizárja, rögzítve, hogy Magyarországnak nincs és nem is lesz területi követelése a szomszédaival szemben. Mindezt úgy, hogy ellentételezésként a magyar fél nem kapott lényegében semmit.
Az 1998-ban hivatalba lépő Orbán-kormány, ha nem is szállt be a licitbe, de elfogadta az új paradigmát, a konfliktusmentességre való törekvést. Erre az indíthatta, hogy amennyiben visszatér az Antalli hűvös szomszédságpolitikához, a baloldali média messzemenően kihasználta volna azt ellene. Ezzel együtt, ha kisebb is a felelősség, de azért megáll abban a tekintetben, hogy Orbánék nem készítették elő hangulatilag azt, hogy bizony Magyarország csak akkor támogatja Románia euroatlanti csatlakozását, ha Bukarest intézményesíti a háromszintű magyar autonómiát.
A módszeres önfeladásban az RMDSZ-elit is partner volt 1996. november 28-tól kezdve. Az év őszén Markóék még határozottan ellenálltak az alapszerződés ügyében, viszont miután ’96 végén koalíció szerződés nélkül, később be nem tartott szóbeli ígéretekért cserébe a kormányra lépéssel feladták a legfőbb politikai eszközt, a külpolitikai nyomásgyakorlást, s a végrehajtó hatalomban való részvételükkel legitimálták kifelé a román kormányt, lényegében még többet tettek a nemzetpolitikai lehetőségek kihasználatlanul hagyásáért, mint a magyar álbaloldal.
Most isszuk a levét annak az önfeladó politikának, melyet elsősorban a szocialista-szabad demokrata politika, valamint az RMDSZ folytatott 1995 és 2005 között elegészen a gyászos dátumig, 2005. szeptember 26-ig, amikoris Gyurcsányék elfogadtatták a magyar parlamenttel Románia EU-csatlakozásának feltétel nélküli támogatását.
Még ezután is lett volna lehetőség a politikai váltásra.
2009-ben, miután az RMDSZ kikerült kormányból, a Székely Önkormányzati Nagygyűlés egy új start lehetőségét hordozta magban, amivel azonban az RMDSZ nem kívánt élni. Mint ahogy porhintés volt a Székelyek Nagy Menetelésének RMDSZ-es támogatása, valamint az RMDSZ és az MPP által szignált, Izsák Balázs által méltán közvitára alkalmatlannak nyilvánított, a történelmi Székelyföld helyett három, 1968-ban megrajzolt román megyére vonatkozó ál-statútum is. Mi sem árulkodóbb, mint az a tény, hogy még ezt a több sebből vérző tervezetet sem nyújtották be a parlamentbe? Annak csupán az volt a funkciója, hogy erősítse Kelemen Hunor államelnöki kampányát Szilágyi Zsolttal szemben.
Most ismét itt lenne az alkalom, hogy visszatérjünk közösen a brassói útra, hogy húsz elvesztegetett év után sarkára álljon az RMDSZ vezetése és kezet fogjon az autonómia lángját őrzőkkel, s közösen megfogalmazzanak egy határozott arcélű, következetes autonómiapolitikát. Ezt a lehetőséget azonban a zsákmányszerzésre szakosodott, önmagából kifordult szervezet vezetői borítékolható módon nem fogják kihasználni.
S hiába szorul a hurok egyre több RMDSZ-es politikus nyaka körül, a megmaradtak bíznak abban, hogy rájuk nem kerül sor.
Vélhetően nem is kerül.
Kelemenék is veszik Bukarest üzenetét: azok a közismert és népszerű polgármesterek kerültek elsősorban célkeresztbe, akik mindig is autonomisták voltak, legyen szó akár az MPP, akár az RMDSZ prominenseiről. Mezei János, Ráduly Róbert és Antal Árpád meghurcolása nyilvánvalóan nem a korrupció elleni harc része, hanem a magyar autonómiapolitika elleni nyílt támadás.
Célja a megfélemlítés, üzenete egyértelmű: lapítani kell, engedelmes bábként kell viselkedni, nem okozni kényelmetlenséget a bukaresti hatalomnak. Az a legnagyobb baj, hogy mindezek teljesítése nem esik majd nehezére az idén kerek húsz esztendeje önfeladó, neptuni ihletettségű, a román nemzetstratégiai érdekeket kiszolgáló politikát folytató RMDSZ vezetésnek. Sőt, nagyon is otthonosan mozognak ebben a szerepkörben. Nem látni a fényt az alagút végén. Amíg az erdélyi magyar politikát a Bukarestből irányított RMDSZ dominálja, nem is lesz változás.
Borbély Zsolt Attila. itthon.ma//szerintunk
A román hatalom, de mondhatjuk azt is, hogy a román politikum évek óta, lényegében Victor Ponta 2012-es, választások előtti hatalomra kerülésétől magyarellenes offenzívában van. Hosszan sorolhatók a példák az anyanyelvhasználati jogaink gyakorlásának akadályozásától a szimbólumaink elleni háborún keresztül Beke István ügyéig, melyet egyszerre használ a román politikai- és média-„elit” magyarellenes hangulatkeltésre, a románok idegeinek felborzolására és a magyar nemzeti közösség megfélemlítésére.
S most itt van a két legújabb ügy, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester DNA-s vegzálása, valamint egy nyilvánvalóan alkotmányellenes törvény hallgatólagos képviselőházi elfogadása, mely egyetlen tollvonással visszavonná mindannak a nagy részét, amit az RMDSZ állítólagosan kiküzdött a nyelvi jogok terén.
Lám, itt üt vissza kőkeményen az apró lépések politikájának nevezett antitaktika.
Két évtizede már tisztán látni lehetett, hogy Magyarország hamarabb lesz az EU és a NATO tagja, mint Románia. Azt is tudni lehetett, hogy egyhamar nem áll elő olyan kedvező nemzetközi kontextus, amikor Magyarország nyomás alá helyezheti a nála nagyobb, gazdagabb és katonailag erősebb Romániát. Nyilvánvaló volt, hogy a magyar támogatásnak meg kellene kérni az árát.
Ehelyett mi történt? A magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetség 1994-es hatalomra kerülése után egyfajta negatív licitet indított: ki tud inkább jóban lenni a (szembeötlően magyarellenes) szomszédokkal? Ki tudja jobban feladni a magyar érdekeket? A felvidéki illetőleg erdélyi legitim magyar szervezetek kinyilvánított ellenkezése dacára kötötték meg a magyar-szlovák és magyar-román alapszerződést, benne az emlékezetes határklauzulával, mely a békés határmódosítás lehetőségét is kizárja, rögzítve, hogy Magyarországnak nincs és nem is lesz területi követelése a szomszédaival szemben. Mindezt úgy, hogy ellentételezésként a magyar fél nem kapott lényegében semmit.
Az 1998-ban hivatalba lépő Orbán-kormány, ha nem is szállt be a licitbe, de elfogadta az új paradigmát, a konfliktusmentességre való törekvést. Erre az indíthatta, hogy amennyiben visszatér az Antalli hűvös szomszédságpolitikához, a baloldali média messzemenően kihasználta volna azt ellene. Ezzel együtt, ha kisebb is a felelősség, de azért megáll abban a tekintetben, hogy Orbánék nem készítették elő hangulatilag azt, hogy bizony Magyarország csak akkor támogatja Románia euroatlanti csatlakozását, ha Bukarest intézményesíti a háromszintű magyar autonómiát.
A módszeres önfeladásban az RMDSZ-elit is partner volt 1996. november 28-tól kezdve. Az év őszén Markóék még határozottan ellenálltak az alapszerződés ügyében, viszont miután ’96 végén koalíció szerződés nélkül, később be nem tartott szóbeli ígéretekért cserébe a kormányra lépéssel feladták a legfőbb politikai eszközt, a külpolitikai nyomásgyakorlást, s a végrehajtó hatalomban való részvételükkel legitimálták kifelé a román kormányt, lényegében még többet tettek a nemzetpolitikai lehetőségek kihasználatlanul hagyásáért, mint a magyar álbaloldal.
Most isszuk a levét annak az önfeladó politikának, melyet elsősorban a szocialista-szabad demokrata politika, valamint az RMDSZ folytatott 1995 és 2005 között elegészen a gyászos dátumig, 2005. szeptember 26-ig, amikoris Gyurcsányék elfogadtatták a magyar parlamenttel Románia EU-csatlakozásának feltétel nélküli támogatását.
Még ezután is lett volna lehetőség a politikai váltásra.
2009-ben, miután az RMDSZ kikerült kormányból, a Székely Önkormányzati Nagygyűlés egy új start lehetőségét hordozta magban, amivel azonban az RMDSZ nem kívánt élni. Mint ahogy porhintés volt a Székelyek Nagy Menetelésének RMDSZ-es támogatása, valamint az RMDSZ és az MPP által szignált, Izsák Balázs által méltán közvitára alkalmatlannak nyilvánított, a történelmi Székelyföld helyett három, 1968-ban megrajzolt román megyére vonatkozó ál-statútum is. Mi sem árulkodóbb, mint az a tény, hogy még ezt a több sebből vérző tervezetet sem nyújtották be a parlamentbe? Annak csupán az volt a funkciója, hogy erősítse Kelemen Hunor államelnöki kampányát Szilágyi Zsolttal szemben.
Most ismét itt lenne az alkalom, hogy visszatérjünk közösen a brassói útra, hogy húsz elvesztegetett év után sarkára álljon az RMDSZ vezetése és kezet fogjon az autonómia lángját őrzőkkel, s közösen megfogalmazzanak egy határozott arcélű, következetes autonómiapolitikát. Ezt a lehetőséget azonban a zsákmányszerzésre szakosodott, önmagából kifordult szervezet vezetői borítékolható módon nem fogják kihasználni.
S hiába szorul a hurok egyre több RMDSZ-es politikus nyaka körül, a megmaradtak bíznak abban, hogy rájuk nem kerül sor.
Vélhetően nem is kerül.
Kelemenék is veszik Bukarest üzenetét: azok a közismert és népszerű polgármesterek kerültek elsősorban célkeresztbe, akik mindig is autonomisták voltak, legyen szó akár az MPP, akár az RMDSZ prominenseiről. Mezei János, Ráduly Róbert és Antal Árpád meghurcolása nyilvánvalóan nem a korrupció elleni harc része, hanem a magyar autonómiapolitika elleni nyílt támadás.
Célja a megfélemlítés, üzenete egyértelmű: lapítani kell, engedelmes bábként kell viselkedni, nem okozni kényelmetlenséget a bukaresti hatalomnak. Az a legnagyobb baj, hogy mindezek teljesítése nem esik majd nehezére az idén kerek húsz esztendeje önfeladó, neptuni ihletettségű, a román nemzetstratégiai érdekeket kiszolgáló politikát folytató RMDSZ vezetésnek. Sőt, nagyon is otthonosan mozognak ebben a szerepkörben. Nem látni a fényt az alagút végén. Amíg az erdélyi magyar politikát a Bukarestből irányított RMDSZ dominálja, nem is lesz változás.
Borbély Zsolt Attila. itthon.ma//szerintunk
2016. február 19.
Nemzetpolitikai Kutatóintézet: egyre erőteljesebb a civil jogvédelem
A civil jogvédelem egyre erőteljesebben vesz részt a jogsértések és a közösségi jogtiprások tematizálásában Erdélyben - állapította meg a Nemzetpolitikai Kutatóintézet legújabb, az MTI-hez pénteken eljuttatott összegzésében.
A kutatóintézet elemzése szerint a civil jogvédelem jogosan tölti ki sokszor azt az űrt is, amit a politikai érdekképviselet hagy maga mögött ilyen téren, valójában azonban az lenne a kívánatos, hogy ezek a civil jogvédő és -kiterjesztő kezdeményezések - a konstruktív kritikán túl - a politikai érdekképviselettel együttműködve, azt kiegészítve és egymást erősítve fejtsék ki tevékenységüket. Azaz közösen, ki-ki a maga eszköztárával élve érjenek el eredményeket.
Az összegzésben, amely 1989-től tekinti át a civil jogvédelem helyzetét, kiemelték: az RMDSZ 1989 végétől viszonylag hosszú ideig komoly közösségi jogvédő szerepet vállalt. Olyan jelentős akciókat szervezett, mint például az 1990. február 10-i gyertyás-könyves tüntetés, amelyen országszerte százezrek vettek részt a Bolyai Egyetem visszaállításáért és általában a magyar nyelvű oktatás védelmében. Kitértek arra is, hogy egy egyszerű nyelvi jog védelmében (egy gyógyszertár magyar nyelvű felirata) tartották a márciusi marosvásárhelyi tüntetést is, amely "Marosvásárhely fekete márciusa" néven közismert magyarellenes pogrommá változott. Szintén jelentős aktivista-mozgalmár hangulat hívta életre az RMDSZ-nek 1993-ban az Európa Tanácshoz intézett és híressé vált Memorandumát, amelyben először (és azóta is egyedülálló módon) foglalja össze a romániai magyar közösség elvárásait az Európa Tanácshoz való csatlakozás előtt. Az RMDSZ 1996 végén bekövetkezett kormányzati szerepvállalásával egyidejűleg fokozatosan beszűkült annak mozgalmár jellege - állapították meg.
Kitértek arra is, hogy a magyar civil jogvédelem területén számos civil szervezet, közösség és lelkes magánszemélyek is fejtenek ki jelentős munkát. Olyan területet fednek le, amelyben a politikai érdekképviseletnek alig vagy egyáltalán nincs mozgástere, illetve amit az különböző okoknál fogva elhanyagol.
Ilyen az anyanyelvi jogok érvényesítése a gyakorlatban vagy a különböző közösségi jogsérelmek monitorizálása.
Az elemzés a jogvédő, jogkiterjesztő tevékenységeket időrendben is két csoportra osztja, az egyik a 2001-2012 közötti korszak, amikor a civil szervezetek leginkább a jogalkalmazás fontosságára, proaktív tevékenységre fókuszáltak, a másik a 2012 utáni időszak, amikor a jogalkalmazás kikényszerítésére összpontosított tevékenység fokozatosan kiterjedt a jogsértések és a jogfosztások körére, az azok ellen való fellépésre.
A választóvonal a két korszak között a buzau-i bíróságnak a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítására vonatkozó alapfokú ítélete lehet, illetve erre a 2012. szeptember 1-jei sepsiszentgyörgyi Igazság Napja néven adott közösségi válasz, amely rádöbbentette az erdélyi magyar társadalmat a jogfosztások intézményesülő dimenziójára - olvasható az anyagban.
Az elemzés az első időszak szervezetei között említi a Bolyai Kezdeményező Bizottságot, a Nyelvi Jogok Portált, a Civil Elkötelezettség Mozgalmat. Megállapították, hogy a 2012 utáni korszakot a sokkal intenzívebb, erőteljesebb civil tevékenység jellemzi. Ekkorra már - írták - nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon nehéz jogbővítésről beszélni, miközben nem csupán a létező jogok alkalmazása ütközik számtalan akadályba, de az is külön harc tárgya, hogy a már megszerzett jogokat ne vegyék vissza.
A kétnyelvűség érdekében aktiváló szervezet az "Igen, tessék!" Mozgalom, amely abból az ötletből indult el, hogy "Igen, tessék" matricákat helyeztek el olyan cégek, kereskedelmi egységek bejáratánál, ahol magyarul is kiszolgálják az ügyfeleket, és ezt azok nyilvánosan fel is vállalják. Mára a mozgalom két nyelven működő céges regisztrációra alkalmas online felületet hozott létre, emellett az anyanyelvű szolgáltatásokat keresők számára telefonos tudakozót működtet, ingyenes közösségi havilapot juttat el 18 ezer kolozsvári és környéki háztartásba.
Kifejezetten jogsegélyre épül a Jogaink Egyesület, majd 2013 elején alakult meg és hamar ismertté vált a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat, amelyet az RMDSZ hozott létre azzal a céllal, hogy egy országos közösségi jogvédelmi civil hálózatot építsen ki. MTI
A civil jogvédelem egyre erőteljesebben vesz részt a jogsértések és a közösségi jogtiprások tematizálásában Erdélyben - állapította meg a Nemzetpolitikai Kutatóintézet legújabb, az MTI-hez pénteken eljuttatott összegzésében.
A kutatóintézet elemzése szerint a civil jogvédelem jogosan tölti ki sokszor azt az űrt is, amit a politikai érdekképviselet hagy maga mögött ilyen téren, valójában azonban az lenne a kívánatos, hogy ezek a civil jogvédő és -kiterjesztő kezdeményezések - a konstruktív kritikán túl - a politikai érdekképviselettel együttműködve, azt kiegészítve és egymást erősítve fejtsék ki tevékenységüket. Azaz közösen, ki-ki a maga eszköztárával élve érjenek el eredményeket.
Az összegzésben, amely 1989-től tekinti át a civil jogvédelem helyzetét, kiemelték: az RMDSZ 1989 végétől viszonylag hosszú ideig komoly közösségi jogvédő szerepet vállalt. Olyan jelentős akciókat szervezett, mint például az 1990. február 10-i gyertyás-könyves tüntetés, amelyen országszerte százezrek vettek részt a Bolyai Egyetem visszaállításáért és általában a magyar nyelvű oktatás védelmében. Kitértek arra is, hogy egy egyszerű nyelvi jog védelmében (egy gyógyszertár magyar nyelvű felirata) tartották a márciusi marosvásárhelyi tüntetést is, amely "Marosvásárhely fekete márciusa" néven közismert magyarellenes pogrommá változott. Szintén jelentős aktivista-mozgalmár hangulat hívta életre az RMDSZ-nek 1993-ban az Európa Tanácshoz intézett és híressé vált Memorandumát, amelyben először (és azóta is egyedülálló módon) foglalja össze a romániai magyar közösség elvárásait az Európa Tanácshoz való csatlakozás előtt. Az RMDSZ 1996 végén bekövetkezett kormányzati szerepvállalásával egyidejűleg fokozatosan beszűkült annak mozgalmár jellege - állapították meg.
Kitértek arra is, hogy a magyar civil jogvédelem területén számos civil szervezet, közösség és lelkes magánszemélyek is fejtenek ki jelentős munkát. Olyan területet fednek le, amelyben a politikai érdekképviseletnek alig vagy egyáltalán nincs mozgástere, illetve amit az különböző okoknál fogva elhanyagol.
Ilyen az anyanyelvi jogok érvényesítése a gyakorlatban vagy a különböző közösségi jogsérelmek monitorizálása.
Az elemzés a jogvédő, jogkiterjesztő tevékenységeket időrendben is két csoportra osztja, az egyik a 2001-2012 közötti korszak, amikor a civil szervezetek leginkább a jogalkalmazás fontosságára, proaktív tevékenységre fókuszáltak, a másik a 2012 utáni időszak, amikor a jogalkalmazás kikényszerítésére összpontosított tevékenység fokozatosan kiterjedt a jogsértések és a jogfosztások körére, az azok ellen való fellépésre.
A választóvonal a két korszak között a buzau-i bíróságnak a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítására vonatkozó alapfokú ítélete lehet, illetve erre a 2012. szeptember 1-jei sepsiszentgyörgyi Igazság Napja néven adott közösségi válasz, amely rádöbbentette az erdélyi magyar társadalmat a jogfosztások intézményesülő dimenziójára - olvasható az anyagban.
Az elemzés az első időszak szervezetei között említi a Bolyai Kezdeményező Bizottságot, a Nyelvi Jogok Portált, a Civil Elkötelezettség Mozgalmat. Megállapították, hogy a 2012 utáni korszakot a sokkal intenzívebb, erőteljesebb civil tevékenység jellemzi. Ekkorra már - írták - nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon nehéz jogbővítésről beszélni, miközben nem csupán a létező jogok alkalmazása ütközik számtalan akadályba, de az is külön harc tárgya, hogy a már megszerzett jogokat ne vegyék vissza.
A kétnyelvűség érdekében aktiváló szervezet az "Igen, tessék!" Mozgalom, amely abból az ötletből indult el, hogy "Igen, tessék" matricákat helyeztek el olyan cégek, kereskedelmi egységek bejáratánál, ahol magyarul is kiszolgálják az ügyfeleket, és ezt azok nyilvánosan fel is vállalják. Mára a mozgalom két nyelven működő céges regisztrációra alkalmas online felületet hozott létre, emellett az anyanyelvű szolgáltatásokat keresők számára telefonos tudakozót működtet, ingyenes közösségi havilapot juttat el 18 ezer kolozsvári és környéki háztartásba.
Kifejezetten jogsegélyre épül a Jogaink Egyesület, majd 2013 elején alakult meg és hamar ismertté vált a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat, amelyet az RMDSZ hozott létre azzal a céllal, hogy egy országos közösségi jogvédelmi civil hálózatot építsen ki. MTI
2016. február 20.
Történelem és jövőkép
Hogyan kapcsolódott be Háromszék a magyarországi, erdélyi és romániai politikai, gazdasági és szellemi életbe, milyen jövőképet képzeltek el a helyi vezetők és értelmiségiek és ezt a változó történelmi időszakokban hogyan próbálták kivitelezni – erről szól az Elitek Háromszéken a 19–20. században. A politikai, gazdasági, egyházi és kulturális élet szereplői című, Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban tegnap bemutatott tanulmánykötet.
A Kovászna Megye Tanácsa és a Kovászna Megyei Kulturális Központ által támogatott kutatás eredménye a gyökereink hiteles történetét bemutató könyvsorozat legújabb darabja; hiszen a megye vezetősége – ellentétben más régiókkal, ahol régi „szakmunkák” újrakiadásával foglalkoznak – fontosnak tartja a forrásfeltárást, fontosnak tartja, hogy saját történelmünk megismertetésére olyan könyvek megjelenését támogassa, melyek akadémiai magasságokban is megállják helyüket – mondta Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke.
Tamás Sándor hozzátette, mindaddig, amíg hagyják – bár egyre szembetűnőbb, sokaknak nem tetszik, hogy ésszel tervezünk jövőt –, a hasonló kutatásokat finanszírozzák, és tervezik egyre több kiadvány megjelentetését román és angol nyelven is, hogy minél többen lássák, miért fontos nekünk Székelyföld. A kötetet Sztáncsuj Sándor, a Székely Nemzeti Múzeum régésze mutatta be, a benne foglalt tizenkét tanulmány mindenikét röviden összefoglalva, és kiemelve, e kötet esetében a hiánypótló jelző valóban nem közhely. Mint fogalmazott, a tanulmányok mélyfúrásszerű kutatások, elemzések összegzései, a székelyföldi modern elitről a Székelyföld jelenkori elit történészei által feldolgozva. A kötet szerkesztője, illetve a kutatói program irányítója, Novák Csaba Zoltán történész megjegyezte, a kötet, bár a tematikai sokszínűség jellemzi (politika, gazdaság, szellemi, egyházi élet), rávilágít, Székelyföldet az elmúlt százötven év során ugyanazok a kérdések foglalkoztatták, mint manapság is, az egyes tanulmányok azt vizsgálják, a mindenkori kihívásokra milyen válaszokat fogalmazott meg, a közösség jövőképének alakításában milyen szerepet játszott az elit.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Hogyan kapcsolódott be Háromszék a magyarországi, erdélyi és romániai politikai, gazdasági és szellemi életbe, milyen jövőképet képzeltek el a helyi vezetők és értelmiségiek és ezt a változó történelmi időszakokban hogyan próbálták kivitelezni – erről szól az Elitek Háromszéken a 19–20. században. A politikai, gazdasági, egyházi és kulturális élet szereplői című, Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban tegnap bemutatott tanulmánykötet.
A Kovászna Megye Tanácsa és a Kovászna Megyei Kulturális Központ által támogatott kutatás eredménye a gyökereink hiteles történetét bemutató könyvsorozat legújabb darabja; hiszen a megye vezetősége – ellentétben más régiókkal, ahol régi „szakmunkák” újrakiadásával foglalkoznak – fontosnak tartja a forrásfeltárást, fontosnak tartja, hogy saját történelmünk megismertetésére olyan könyvek megjelenését támogassa, melyek akadémiai magasságokban is megállják helyüket – mondta Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke.
Tamás Sándor hozzátette, mindaddig, amíg hagyják – bár egyre szembetűnőbb, sokaknak nem tetszik, hogy ésszel tervezünk jövőt –, a hasonló kutatásokat finanszírozzák, és tervezik egyre több kiadvány megjelentetését román és angol nyelven is, hogy minél többen lássák, miért fontos nekünk Székelyföld. A kötetet Sztáncsuj Sándor, a Székely Nemzeti Múzeum régésze mutatta be, a benne foglalt tizenkét tanulmány mindenikét röviden összefoglalva, és kiemelve, e kötet esetében a hiánypótló jelző valóban nem közhely. Mint fogalmazott, a tanulmányok mélyfúrásszerű kutatások, elemzések összegzései, a székelyföldi modern elitről a Székelyföld jelenkori elit történészei által feldolgozva. A kötet szerkesztője, illetve a kutatói program irányítója, Novák Csaba Zoltán történész megjegyezte, a kötet, bár a tematikai sokszínűség jellemzi (politika, gazdaság, szellemi, egyházi élet), rávilágít, Székelyföldet az elmúlt százötven év során ugyanazok a kérdések foglalkoztatták, mint manapság is, az egyes tanulmányok azt vizsgálják, a mindenkori kihívásokra milyen válaszokat fogalmazott meg, a közösség jövőképének alakításában milyen szerepet játszott az elit.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. február 20.
Játszadozás a kisebbségekkel: húzd meg-ereszd meg (Átgondolt, célratörő asszimiláció Ceauşescu Romániájában (2.)
Új elemként 1971 decemberében a minisztertanács – nyilvánosságra nem hozott – határozatával megszigorítja a külföldiekkel való kapcsolattartást: széles körű jelentési kötelezettséget ír elő a külföldi állampolgárokkal folytatott beszélgetésekről.
1972 nyarán az MNDT bürójának egyik tagja levelet ír Nicolae Ceauşescunak, melyben a hivatalos statisztikai adatokra támaszkodva ismerteti a nemzetiségi szakoktatás gondjait. A levél adatai szerint a magyar nyelven oktató technikumok és szakmunkásképzők száma elenyésző (a 16 erdélyi megyében 269 technikum van, a magyar nyelvű tagozatok száma pedig csupán 11; a 180 szakiskolából 4-ben lesznek magyar tagozatok), gyakorlatilag szinte a nullára csökkent ez az oktatási forma magyar nyelven. A felvetett problémákra nem kap választ, de a KB propagandatitkára válaszol, megjegyezvén, hogy „Ceauşescu elvtárs csodálkozik a beadvány tartalma miatt”. Azért ősszel hat magyar tannyelvű szaklíceum indul.
Szeptemberben aztán elkezdődik a nemzetiségi tanügyi reform finomhangolása. Egy miniszteri (belső) rendelkezés szerint, amely nem semmisíti meg az 1969-es tanszemélyzeti törvényt, a nemzetiségi tannyelvű iskolákban a készségtárgyakat (ének, torna, rajz, s közéjük valamiképpen becsúszik a számtan is) román tanerő is oktathatja, sőt, a román történelem is tanítható románul. Ehhez román tanárok kellenek a magyar iskolákba, ők az osztályfőnöki órákat is románul vezethetik. Fokozatosan az egész tanórán kívüli tevékenység románul folyik. A tanévkezdés előtt a szakminisztérium nem engedélyezi, hogy az „értékesebb” szakmák (optikus, műszerész, finommechanikus stb.) esetében nemzetiségi osztályokat is indítsanak. Hol van már az 1969/311-es minisztertanácsi rendelet, amely büntette volna, aki nemzetiségi iskolában nem a nemzetiség nyelvén tanít? Másik színtér: 1972. november 27-én elmarad a magyar–román kulturális munkaterv keretében rendezendő bukaresti magyar könyvkiállítás megnyitója. A megnyitó előtt néhány nappal a román fél közli, hogy a kiállításra küldött könyvek közül 30-at nem engednek kiállítani, tehát csak ezek nélkül lehet megnyitó, vagy sehogy! A kiemelendő könyvek: például Ady Endre: Versek; Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig; Kádár János (az MSZMP első titkára): Hazafiság és internacionalizmus; Kállai Gyula (az MSZMP PB tagja): Szocializmus, népfront, demokrácia. A magyar fél ezért lemondja a kiállítást. A történet nem előzmény nélküli: már az 1970-es kiállításon is kivették a kiállított anyagból többek közt a Hatvany Lajos: Így élt Petőfi, Ortutay Gyula: Kis magyar néprajz, Juhász Gyula összes versei, Magyar Mártír Írók Antológiája, Kis Világatlasz című könyveket, de akkor a magyar fél – hiszen politikus nem szerepelt a listán – engedékenyebbnek bizonyult. Az ok: semmi olyan művet nem engedélyeznek Romániába hozni, mely a magyar nacionalizmust erősíti, ezáltal a román–magyar barátságot gyengíti.
Az 1973. májusi államtanácsi törvényrendelet értelmében az általános iskolákban a nemzeti kisebbségek nyelvén történő oktatásban az ötödik osztály indításához minimum 25, a középfokú oktatásban pedig 36 jelentkezőre van szükség. Eddig 20 tanuló volt a minimum, de minisztériumi engedéllyel már 8–10 fővel is indíthattak nemzetiségi osztályt. Ugyanakkor ott, ahol az „együtt élő nemzetiségek” nyelvén működő iskolák léteznek, függetlenül a tanulók létszámától, román nyelvű tagozatokat vagy osztályokat kötelező létesíteni: ezzel a magyar tannyelvű iskola elnevezés okafogyottá is válik.
A módszer a továbbiakban is ugyanez, egy megengedő gesztus mellé egy megszorító: például megnyílik (1973. július 28-án) a zsögödi Nagy Imre csíkszeredai állandó kiállítóterme (Sütő András mondja az avatóbeszédet), de 1974. április 1-jén új sajtótörvény születik, benne a cenzúra pontos feladatköre. Az MNDT 1974. április 4–5-én megtartott országos gyűlésén többek között elhangzik, hogy a főtitkár 1971-es oktatási utasításait nem hajtják végre; hogy az államigazgatási apparátus esetében a végrehajtó szervek (ügyészség, bíróság, rendőrség stb.) között a magyar kisebbség aránya szinte elenyésző; a magyar feliratok pedig végleg eltűntek, s hogy a hatóságok sok helyen tiltják a helységnevek anyanyelven történő bármilyen használatát.
A pártfőtitkár reakciója: a nemzetiségi tanácsoknak nem a kisebbségi lakosság sajátos problémáin kellene lovagolniuk, hanem „az általános országépítő feladatokkal” kellene törődniük. Az anyanyelven való oktatás egyébként sem olyan fontos, mondja, hiszen mindenkinek egy nyelvet kell majd beszélnie, a „szocializmus nyelvét”, ezért tehát az államnyelv elsajátítására kell a hangsúlyt helyezni. 1974. május első hetében papírtakarékosságra hivatkozva csökkentik a napilapok és folyóiratok terjedelmét és példányszámait. 1974. június 16-án Kolozsváron letartóztatják Kallós Zoltánt, a moldvai csángó magyarság folklórjának egyik legismertebb kutatóját. (A tiltakozások hatására 1975 tavaszán csendben hazaengedik.) 1974 novemberében megjelenik a „Románia Szocialista Köztársaság nemzeti kulturális vagyonának oltalmazásáról” intézkedő törvény. A törvény államosít minden egyházi és magántulajdonban lévő műkincset, kulturális hagyatékot.
1974. december 9-én megjelenik az államtanács törvényerejű rendelete, melynek értelmében – az első fokú rokonok kivételével – tilos magánszemélynek külföldit elszállásolnia. A rendelet megszegőit 5000–15 000 lejre büntethetik. 1976. november 9-én az államtanács ezt rendeletileg úgy módosítja, hogy a külföldi személyek elszállásolásának tilalma nem vonatkozik a román származású külföldi állampolgárokra. Az 1975. májusi törvényrendelet szabályozza a végzős egyetemi hallgatók munkába állását. A „kihelyezés” központilag szabályozott és kötelező. A diplomások legtöbbször három évet kötelesek letölteni a kijelölt munkahelyen. Ettől kezdve szisztematikusan román vidékekre helyezik a végzős magyar egyetemisták többségét. Akik nem hajlandóak elfoglalni a kijelölt munkahelyet, kötelesek megtéríteni az oktatás költségeit, továbbá a tanügyben sem kaphatnak többé állást. Ceauşescu 1976. október 5-ei munkalátogatásán (Hargita megyében), a Csíkszeredában tartott beszédében bejelenti, hogy az ötéves tervben hatezer lakást építenek, a város az egyik traktorgyártó központ lesz. Az ezt követő években a település belső városmagját ledózerolják, és új, beton városközpontot építenek. A város iparosítása pedig együtt jár a románosítással. Míg az 1966-os népszámlálás idején 807 román nemzetiségű lakos élt a székely városban, addig 1977-ben már 4818. Nem szeg nemzetközi törvényt a főtitkár: nincs erőszakos etnikai átrendezés, csupán olyan megoldásokat talál ki, amelyek etnikai átrendeződést jelentenek.
(Történeti-társadalmi háttérrajz
a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Új elemként 1971 decemberében a minisztertanács – nyilvánosságra nem hozott – határozatával megszigorítja a külföldiekkel való kapcsolattartást: széles körű jelentési kötelezettséget ír elő a külföldi állampolgárokkal folytatott beszélgetésekről.
1972 nyarán az MNDT bürójának egyik tagja levelet ír Nicolae Ceauşescunak, melyben a hivatalos statisztikai adatokra támaszkodva ismerteti a nemzetiségi szakoktatás gondjait. A levél adatai szerint a magyar nyelven oktató technikumok és szakmunkásképzők száma elenyésző (a 16 erdélyi megyében 269 technikum van, a magyar nyelvű tagozatok száma pedig csupán 11; a 180 szakiskolából 4-ben lesznek magyar tagozatok), gyakorlatilag szinte a nullára csökkent ez az oktatási forma magyar nyelven. A felvetett problémákra nem kap választ, de a KB propagandatitkára válaszol, megjegyezvén, hogy „Ceauşescu elvtárs csodálkozik a beadvány tartalma miatt”. Azért ősszel hat magyar tannyelvű szaklíceum indul.
Szeptemberben aztán elkezdődik a nemzetiségi tanügyi reform finomhangolása. Egy miniszteri (belső) rendelkezés szerint, amely nem semmisíti meg az 1969-es tanszemélyzeti törvényt, a nemzetiségi tannyelvű iskolákban a készségtárgyakat (ének, torna, rajz, s közéjük valamiképpen becsúszik a számtan is) román tanerő is oktathatja, sőt, a román történelem is tanítható románul. Ehhez román tanárok kellenek a magyar iskolákba, ők az osztályfőnöki órákat is románul vezethetik. Fokozatosan az egész tanórán kívüli tevékenység románul folyik. A tanévkezdés előtt a szakminisztérium nem engedélyezi, hogy az „értékesebb” szakmák (optikus, műszerész, finommechanikus stb.) esetében nemzetiségi osztályokat is indítsanak. Hol van már az 1969/311-es minisztertanácsi rendelet, amely büntette volna, aki nemzetiségi iskolában nem a nemzetiség nyelvén tanít? Másik színtér: 1972. november 27-én elmarad a magyar–román kulturális munkaterv keretében rendezendő bukaresti magyar könyvkiállítás megnyitója. A megnyitó előtt néhány nappal a román fél közli, hogy a kiállításra küldött könyvek közül 30-at nem engednek kiállítani, tehát csak ezek nélkül lehet megnyitó, vagy sehogy! A kiemelendő könyvek: például Ady Endre: Versek; Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig; Kádár János (az MSZMP első titkára): Hazafiság és internacionalizmus; Kállai Gyula (az MSZMP PB tagja): Szocializmus, népfront, demokrácia. A magyar fél ezért lemondja a kiállítást. A történet nem előzmény nélküli: már az 1970-es kiállításon is kivették a kiállított anyagból többek közt a Hatvany Lajos: Így élt Petőfi, Ortutay Gyula: Kis magyar néprajz, Juhász Gyula összes versei, Magyar Mártír Írók Antológiája, Kis Világatlasz című könyveket, de akkor a magyar fél – hiszen politikus nem szerepelt a listán – engedékenyebbnek bizonyult. Az ok: semmi olyan művet nem engedélyeznek Romániába hozni, mely a magyar nacionalizmust erősíti, ezáltal a román–magyar barátságot gyengíti.
Az 1973. májusi államtanácsi törvényrendelet értelmében az általános iskolákban a nemzeti kisebbségek nyelvén történő oktatásban az ötödik osztály indításához minimum 25, a középfokú oktatásban pedig 36 jelentkezőre van szükség. Eddig 20 tanuló volt a minimum, de minisztériumi engedéllyel már 8–10 fővel is indíthattak nemzetiségi osztályt. Ugyanakkor ott, ahol az „együtt élő nemzetiségek” nyelvén működő iskolák léteznek, függetlenül a tanulók létszámától, román nyelvű tagozatokat vagy osztályokat kötelező létesíteni: ezzel a magyar tannyelvű iskola elnevezés okafogyottá is válik.
A módszer a továbbiakban is ugyanez, egy megengedő gesztus mellé egy megszorító: például megnyílik (1973. július 28-án) a zsögödi Nagy Imre csíkszeredai állandó kiállítóterme (Sütő András mondja az avatóbeszédet), de 1974. április 1-jén új sajtótörvény születik, benne a cenzúra pontos feladatköre. Az MNDT 1974. április 4–5-én megtartott országos gyűlésén többek között elhangzik, hogy a főtitkár 1971-es oktatási utasításait nem hajtják végre; hogy az államigazgatási apparátus esetében a végrehajtó szervek (ügyészség, bíróság, rendőrség stb.) között a magyar kisebbség aránya szinte elenyésző; a magyar feliratok pedig végleg eltűntek, s hogy a hatóságok sok helyen tiltják a helységnevek anyanyelven történő bármilyen használatát.
A pártfőtitkár reakciója: a nemzetiségi tanácsoknak nem a kisebbségi lakosság sajátos problémáin kellene lovagolniuk, hanem „az általános országépítő feladatokkal” kellene törődniük. Az anyanyelven való oktatás egyébként sem olyan fontos, mondja, hiszen mindenkinek egy nyelvet kell majd beszélnie, a „szocializmus nyelvét”, ezért tehát az államnyelv elsajátítására kell a hangsúlyt helyezni. 1974. május első hetében papírtakarékosságra hivatkozva csökkentik a napilapok és folyóiratok terjedelmét és példányszámait. 1974. június 16-án Kolozsváron letartóztatják Kallós Zoltánt, a moldvai csángó magyarság folklórjának egyik legismertebb kutatóját. (A tiltakozások hatására 1975 tavaszán csendben hazaengedik.) 1974 novemberében megjelenik a „Románia Szocialista Köztársaság nemzeti kulturális vagyonának oltalmazásáról” intézkedő törvény. A törvény államosít minden egyházi és magántulajdonban lévő műkincset, kulturális hagyatékot.
1974. december 9-én megjelenik az államtanács törvényerejű rendelete, melynek értelmében – az első fokú rokonok kivételével – tilos magánszemélynek külföldit elszállásolnia. A rendelet megszegőit 5000–15 000 lejre büntethetik. 1976. november 9-én az államtanács ezt rendeletileg úgy módosítja, hogy a külföldi személyek elszállásolásának tilalma nem vonatkozik a román származású külföldi állampolgárokra. Az 1975. májusi törvényrendelet szabályozza a végzős egyetemi hallgatók munkába állását. A „kihelyezés” központilag szabályozott és kötelező. A diplomások legtöbbször három évet kötelesek letölteni a kijelölt munkahelyen. Ettől kezdve szisztematikusan román vidékekre helyezik a végzős magyar egyetemisták többségét. Akik nem hajlandóak elfoglalni a kijelölt munkahelyet, kötelesek megtéríteni az oktatás költségeit, továbbá a tanügyben sem kaphatnak többé állást. Ceauşescu 1976. október 5-ei munkalátogatásán (Hargita megyében), a Csíkszeredában tartott beszédében bejelenti, hogy az ötéves tervben hatezer lakást építenek, a város az egyik traktorgyártó központ lesz. Az ezt követő években a település belső városmagját ledózerolják, és új, beton városközpontot építenek. A város iparosítása pedig együtt jár a románosítással. Míg az 1966-os népszámlálás idején 807 román nemzetiségű lakos élt a székely városban, addig 1977-ben már 4818. Nem szeg nemzetközi törvényt a főtitkár: nincs erőszakos etnikai átrendezés, csupán olyan megoldásokat talál ki, amelyek etnikai átrendeződést jelentenek.
(Történeti-társadalmi háttérrajz
a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. február 20.
Erdő mellett estvéledtem
Születésnapi beszélgetés a 75 éves Olosz Katalin folklórkutatóval, irodalomtörténésszel
– Kovásznán született, abban az évben, amikor Észak-Erdély – rövid időre bár – visszakerült az anyaországhoz.
– Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek tagjai végigélték a második világháború éveitől kezdve a 20. század kelet-európai történéseit, a vörös diktatúrát, a tradicionális társadalmi szerkezet és életforma szétzilálódását, az 1989-es fordulatot és a nyomában kibontakozó lehetőségeket. Édesapám a Brassó megyei Keresztváron volt közmegbecsülésnek örvendő felekezeti kántortanító. Szüleim a második bécsi döntés hírére hazaköltöztek Kovásznára, hiszen országhatár választotta volna el mindkettőjüket háromszéki szüleiktől, rokonaiktól. Így születtem Kovásznán 1940 decemberében. Családom és tágabb környezetem – a székely nagyközség – életvitele döntő módon meghatározta életszemléletem alakulását. Gyermekéveim idején még működtek a hagyományos társadalmi-gazdasági struktúrák, még a polgárosultabb Kovászna élete is a rendtartó székely faluközösség normáihoz igazodott. Beleszülettem egy olyan közösségbe, melynek élete és tevékenysége a tradíciók mentén szerveződött. Ennek alapvető jellemzője az önellátásra való berendezkedés volt. Csak ritkán és indokolt esetben fordultak specialistához, a ház és a gazdaság minden más ügyes-bajos dolgát a családtagok oldották meg, a természet adta és a megtermelt javakat az utolsó morzsáig hasznosították. A falusi értelmiségiek életvitele kisebb-nagyobb mértékben különbözött ugyan a paraszti társadalom hagyományos normáitól, de alapvetően azt is az önellátó tradicionális társadalom elvárásai igazgatták. Az én családom esetében már csak azért is hangsúlyos szerepet kapott az önellátás és a takarékosság elve, mert egyetlen tanítói fizetésből kellett megélnie az öttagú családnak. Olyan családban nőttem fel, ahol a könyv szeretete mellett a kétkezi munkának is becsülete volt, és hangsúlyos szerep jutott neki. Édesapám értett földműves ősei mesterségéhez csakúgy, mint az asztalosmunkához, foglalkozott gyümölcs- és rózsanemesítéssel, az önkéntes tűzoltótestület parancsnokaként pedig részt vett a tűzoltás veszélyes munkájában. Édesanyám a háztartás vezetése, a kert gondozása, a szövés-varrás mellett mindenféle kézimunkához értett. Különösen kedvelte és tökélyre vitte a csipkeverést, melynek Kovászna környékén egyedüli művelője volt. Ilyen szülők mellett tanultam meg, hogy a munka nemcsak a létfenntartás biztosítéka, de örömforrás is lehet. Kovásznai iskolás éveim furcsa kettősségben, mondhatnám úgy is, állandó "vigyázzállásban" teltek. Külön kellett választanom az otthoni diskurzust az iskolaitól, figyelnem arra, hogy mit lehet elmondani az iskolában és miről tanácsos hallgatni. Édesapám állását veszélyeztette volna bármilyen elszólásom. Akkoriban, a kiélezett osztályharc idején, a tanítók csak egy kicsivel voltak "jobbak", elfogadhatóbbak a papoknál és a kulákoknál. Csak azért tűrték meg őket, mert nagy volt a tanerőhiány – egyáltalán, az értelmiségiek hiánya.
– Sepsiszentgyörgyön járta ki a középiskolát, amely akkor még 10 osztályos volt. Mit jelentett a nagy múltú iskolában tanulni az '50-es évek derekán, Sztálin halála után, az ’56-os események idején?
– Szüleim a sepsiszentgyörgyi leánylíceumba írattak be. Szigorú házirendet tartó bentlakásba kerültem, csupa falusi lány közé. A zömében Háromszékről összesereglett gyerekek kiváló bizonyítói voltak annak, hogy még egy olyan kis területen is, mint amilyen Háromszék, hányféle árnyalata lehetséges a nyelvjárásnak, a szokásoknak. De ott tapasztalhattam meg a kiélezett osztályharc gyerekekre kiterjesztett súlyos kardcsapásait is. Csendes, jó magaviseletű, jó képességű és szorgalmas lányokat távolítottak el az iskolából származásuk vagy szüleik társadalmi helyzete miatt. Voltak közöttünk olyanok, akiket örökbe adtak kuláknak vagy osztályidegennek nyilvánított szüleik azért, hogy gyermeküket más néven beírathassák a középiskolába. Mégis jó volt tágasabb gyermekközösségben élni, megtanulni alkalmazkodni szabályokhoz, tanulótársakhoz, tanári elvárásokhoz.
– Magyar nyelv és irodalom szakot választott a kolozsvári Bolyai Egyetemen, amely közben ’59-ben egyesült a Babessel. Milyen emlékeket őriz az egyetemről, a tanárokról, évfolyamtársairól, az "egyesülésről"?
– Vegyes érzelmek és emlékek társulnak egyetemi éveimhez. 1958 őszén jutottam be az egyetemre, az első szemesztert a Bolyain végeztük. E félév tele volt lidércnyomásos történésekkel: egymást érték az éjszakába nyúló kari gyűlések, melyeken az '56-os magyar forradalom eseményeivel "kompro-mittálódott" diákokat zárták ki az egyetemről, tanársegédeket távolítottak el a tanszékről, aztán valamennyit perbe fogták, és súlyos fogházbüntetéseket szabtak ki rájuk. Nyomott hangulat uralkodott a karon. Féltek a tanárok, féltek a diákok, s ez a félelem és rossz hangulat csak fokozódott a második félévben, mikor bekövetkezett a két kolozsvári egyetem "egyesítése", ami a magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetem felszámolását jelentette. Kötelező módon betereltek arra a nagygyűlésre, amelyen Szabédi László professzornak, aki korábban az egyesítés ellen szólt, nyilvános "önkritikát" kellett gyakorolnia, s aki ezek után öngyilkos lett. És láttam felsőbb éves magyar diákokat, akiket kivezényeltek a pódiumra, hogy "lelkesen" kérjék a két egyetem egyesítését. Ilyen légkörben kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat. Tanáraink az erdélyi tudományosság nagynevű professzorai voltak: Szabó T. Attila, Jancsó Elemér, Antal Árpád, Márton Gyula, Gálffy Mózes, Virgil Vatasianu, akiktől sokat lehetett tanulni – ámbár azt is hozzá kell tennem, hogy nem föltétlenül szaktudományukból. A nyelvészet például nem vonzott különösebben, de Szabó T. Attilától nagyon sokat tanultam: emberi és tudósi magatartása, alázata, ahogyan egyszemélyes intézményként kitartóan folytatta levéltári kutatásait, előadásainak, írásainak nyelvi kimunkáltsága, szabatossága és eleganciája példaként állt és áll mind a mai napig előttem. Virgil Vatasianut, a művészettörténet professzorát is emberi magatartása, kulturáltsága, hatalmas tudása, toleranciája miatt tartottam meg jó emlékezetemben. Román nyelvű előadásait együtt hallgattuk a román filológusokkal, de jó előre közölte velünk, hogy nála tetszés szerint öt nyelven – románul, magyarul, németül, franciául vagy olaszul – lehet vizsgázni, nem az számít, hogy milyen nyelven beszélünk, hanem a felkészültség. Igen sokat köszönhetek Antal Árpádnak, a 19. századi magyar irodalomtörténet professzorának, a reformkor kiváló kutatójának. Részben neki tulajdonítható, hogy érdeklődésem a népköltészet felé fordult. Harmadéves koromban osztotta ki a feladatot, hogy a székely népballada-kutatás történetéről írjak szemináriumi dolgozatot. E dolgozat elkészítése során jöttem rá, hogy szívesen foglalkoznék a szájhagyományozó költészettel, különösen a népballadával, annak dacára, hogy akkoriban nem volt néprajzos képzés az egyetemen. Mire ötödéves lettem, már célirányosan a népköltészet felé orientálódtam, államvizsga-dolgozatot is e tárgykörben írtam.
– Hogyan történt az egyetem utáni kihelyezés?
– A dékánátus kifüggesztette azoknak a helységeknek a nevét, amelyekben a magyartanári állás megüresedett. Városi hely nem volt, falvak között válogathattunk. Nagyon nehezemre esett megválni Kolozsvártól, holott tudtam, hogy semmi esélyem nincs az ott maradásra. A vizsgaeredmények sorrendje szerint elsőnek választhattam. Akkor derült ki, hogy a vásárhelyi Pedagógiai Főiskola magyar tanszéke frissen végzett diplomást keres gyakornoki állás betöltésére. Helyzeti előnyömet kihasználva így kerültem Marosvásárhelyre.
– Pedagógusi munkakörét rövidesen kutatói állásra cserélte: 1967. január elsején átment a Román Akadémia Társadalomtudományi Központjának fiókjához.
– A ’60-as évek közepe táján felbukkantak olyan hangok, hogy a Pedagógiai Főiskola beiskolázási kereteit szűkíteni fogják, és ez a tanszemélyzet számának csökkentését is jelentette. Tudtam, ha a tanszékről valakit elbocsátanak, az én leszek, a legutolsónak érkezett, legfiatalabb és legkisebb rangú munkatárs. Kocziány László figyelmeztetett, hogy az akadémiai kutatóintézet hamarosan meghirdet egy kutatói állást, ha gondolom, pályázzam meg. Vegyes intézmény volt nyelvi tekintetben és a szakmai megoszlás szempontjából is. Főleg történészek dolgoztak benne, néhány szociológus, két irodalomtörténész, én a folklórkutatásra szakosodtam. Néhány évig folkloristaként dolgoztam, és magyarul írtam az intézeti munkáimat. Ekkor készítettem elő kiadásra a magyar-gyerőmonostori gyűjtésemet, mely eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült, írtam meg az erdélyi magyar népköltészet gyűjtésének/kutatásának dualizmus kori történetét (kiadására nem került sor). A ’70-es évek közepe táján valamelyik munkacsoporthoz kellett csatlakoznom, s ennek következtében sajtótörténettel, irodalomtörténettel foglalkoztam, román nyelven írtam meg az éves penzumot. A népköltészet már csak "úri passzió"-ként kapott helyet az életemben.
– Mi volt első írása, amire, úgy érzi, hogy felfigyelt a szakma?
– 1963-ban jelent meg első írásom a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben, mely egy Kádár Kata-balladát mutatott be. Túlzás volna azt mondani, hogy ez volt a szakmai belépőm, de észrevették, hiszen egy ritka, jobbára már csak régi gyűjtésekből ismert klasszikus népballada élő változatát közöltem Zágonból. A szakma hat évvel később figyelt fel rám, a Magyargyerőmonostori népköltészet (1969) című kötet megjelenésekor, melynek visszhangja támadt Romániában, Magyarországon. Szakmai fórumokon, irodalmi folyóiratokban, heti- és napilapokban méltatták a kötetet, mely egyetlen kalotaszegi falu akkori folklórtudását mutatta be.
– Hogyan alakult pályája a könyv megjelenése után?
– A gyerőmonostori kötet, mely mára már könyvritkaságnak számít, elismerő és lelkes fogadtatása ellenére sem jelenthetett számomra követhető utat. Hangrögzítő eszköz és zenei ismeretek hiányában dallam nélküli szövegeket gyűjtöttem, ami a 20. század második felében már alig volt elfogadható. A kötethez ugyan a szerkesztés utolsó pillanatában sikerült csatolni Almási István gyerőmonostori dallamgyűjtésének darabjait, de a dalok túlnyomó többsége kotta nélkül jelent meg. Rádöbbentem, hogy nem folytathatom a terepmunkát, holott a legsürgetőbb folklorisztikai feladatnak tekintettem a szájhagyományban még fellelhető költészet darabjainak összegyűjtését. Olyan szakterületet kellett keresnem, mely összeegyeztethető az intézeti feladatok végzésével, s nem igényel műszaki felszerelést. Mivel a kutatóintézetben sajtó- és irodalomtörténeti munkák kerültek terítékre, érdeklődésem a népköltészet történeti forrásainak kutatása, a történeti folklorisztika felé fordult. Gyűjteni kezdtem az anyagot a romániai magyar népballada- katalógushoz is. Menet közben alakult ki és állandósult a munkamódszerem, hogy bármilyen forráskiadvány vagy kézirat került a kezembe, kijegyeztem magamnak minden olyan adatot, ami számomra érdekes vagy hasznos lehet egyszer. Évek múltával így hatalmas adatanyag gyűlt össze észrevétlenül, melynek birtokában újabb kutatási témák körvonalazódtak. Kutatásaim során ismeretlen részletek bukkantak elő viszonylag jól feltárt életművek esetében is, de az is előfordult, hogy más jelentést kaptak korábbi megállapítások. A források vallatása révén lehetőségem nyílt több téves folklorisztikai állítás cáfolatára, bizonyos problémák új szempontú megvilágítására. Rájöttem, hogy a magyar népköltészet kutatásának történetében rögzült egy sor olyan megállapítás, melyet valamikor papírrra vetett a tudományág valamelyik szaktekintélye, s azt fenntartás nélkül veszik át az egymást követő nemzedékek kutatói. A források vallatása révén fogalmazódott meg a következtetés: a jóhiszemű kételkedésnek nagy szerepe van a kutatásban, nem kell látatlanban mindent elfogadni, még ha a szakma kiválóságai mondják is.
– Munkásságát illetően új szakasz kezdődik 1990 elején, amikor megalakul a Kriza János Néprajzi Társaság, s mint aktív tag, annak szinte mindegyik eseményén jelen van.
– A fordulatig keveset publikáltam, jóllehet folyamatosan dolgoztam. Ennek oka nemcsak az egyre szigorodó cenzúrában keresendő, hanem abban is, hogy egy sor tanulmány megírására nem kerülhetett sor, mert a forráskutatás minduntalan megtorpant, ahogy a határainkon kívül eső kézirattárak, levéltárak, könyvtárak dokumentációjára lett volna szükség. De még a hazai levéltárak állományának tanulmányozása is akadályba ütközött. A félbemaradt anyaggyűjtésekből csak félmunkák születhettek volna. Hiányzott az a társadalmi-kulturális-tudományos közeg, mely írásra, publikálásra serkenthetett volna, mely biztos hátteréül kínálkozhatott volna a tudományos műhelymunkának. Ezt hozta el 1990. Újraéledtek régi tudományos és közművelődési egyesületeink, újak születtek, melyek intézményes keretet és közlési lehetőséget biztosítottak a tudományok legkülönbözőbb ágait művelő, addig magányosan dolgozó kutatóknak. A ’90-es években megjelent dolgozataim csaknem kivétel nélkül annak köszönhetik megszületésüket, hogy újraéledt az Erdélyi Múzeum-Egyesület, mely intézményes hátterével, kutatói ösztöndíj biztosításával támogatta munkámat. Azokban a napokban, melyeket a történelem Marosvásárhely fekete márciusaként tart számon, Kolozsváron megalakult a Kriza János Néprajzi Társaság. Ennek a társaságnak köszönhetem nagyon sok írásom születését. Évkönyveiben kezdettől fogva megjelenési lehetőséget biztosított a konferenciákon elhangzott előadásoknak és más dolgozatoknak. Négy kötetem kiadásának gondját- baját vállalta magára a Kriza Társaság, azt hiszem, nem kell külön magyarázat ahhoz, hogy mit köszönhetek neki.
– Külön foglalkozott Kriza János néprajzgyűjtő tevékenységével és életével, amely gazdagabbá és teljesebbé tette a Kriza-életművet. Milyen anyag állt az ön rendelkezésére?
– Kriza János életével és tevékenységével egyetlen vonatkozásban foglalkoztam: törlesztettem a magyar folklórtudomány százötven éves mulasztásából egy keveset azzal, hogy Kriza János szétszóródott hagyatékából összegyűjtöttem és sajtó alá rendeztem a Vadrózsák második kötetét. Mára már szinte feledésbe merült, hogy 1863-ban a Vadrózsáknak csak az első kötete jelent meg, és hogy Krizának nem sikerült napvilágra segítenie a tervezett második és egy esetleges harmadik kötetet, s az utókor sem váltotta valóra eredeti elgondolását. A törlesztés azonban most sem teljes, a második kötet nem tartalmazza a meséket és mondákat, jóllehet közel nyolcszáz oldalas könyv lett belőle.
– Több műfajban több kötete jelent meg az elmúlt 50 év során.
– Köteteim többségéről már esett szó, itt csak azokat említem, amelyek kimaradtak. 2003-ban jelent meg a Mentor Kiadónál válogatott tanulmányaim gyűjteménye Víz mentére elindultam. Tudománytörténeti, népismereti írások címen. 2005-ben Kovács Ágnes ketesdi népmesegyűjteményének újrakiadása (A rókaszemű menyecske) és 2006-ban a Régi erdélyi népballadák című válogatás, melyet eredetileg Faragó József készített sajtó alá egy trilógia harmadik részeként. Van egy irodalomtörténeti munkám is: 2004-ben, Brassóban, a Fulgur Kiadónál jelent meg Zajzoni Rab István megtalált kézirata, de nem önálló kötetben, hanem a Bencze Mihály által szerkesztett Zajzoni Rab István: Összegyűjtött írások című kiadvány második kötetében Naplójegyzetek. Fiatalkori zsengék címen – nevem feltüntetése nélkül (297–452. lap).
– Min dolgozik jelenleg?
– Nyugdíjas éveimben irgalmatlanul feszes munkatempóban igyekszem lezárni megkezdett kutatásaimat, közreadni tudományos eredményeimet, hogy ne maradjon utánam feldolgozatlan anyag. 2009-ben hagyta el a nyomdát a Szabó Sámuel-kötet, ugyancsak 2009-ben jelent meg a Ne mondd, anyám, főd átkának című kötet, mely egy szabédi napszámosasszony 1895-96-ban rögzített ballada- és dalrepertoárját öleli fel. Ezt követte 2011-ben a Fejezetek az erdélyi népballadagyűjtés múltjából című tanulmánykötet, majd 2013-ban a Vadrózsák második kötete. Idén jelenik meg Kanyaró Ferenc kolozsvári tanár és tanítványainak 19. század végi – 20. század eleji, négyszáz darabot meghaladó ballada- és epikus énekgyűjteménye, melynek kéziratai ismeretlenül lappangtak egy évszázadon át három különböző kézirat- és levéltárban.
– Díjak, elismerések…
– A Magyar Néprajzi Társaság külföldi levelező tagja – 2007. Az Európai Folklór Intézet Európai Folklór emlékérme és oklevele – 2010. EMKE Bányai János-díj – 2010.
Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)
Születésnapi beszélgetés a 75 éves Olosz Katalin folklórkutatóval, irodalomtörténésszel
– Kovásznán született, abban az évben, amikor Észak-Erdély – rövid időre bár – visszakerült az anyaországhoz.
– Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek tagjai végigélték a második világháború éveitől kezdve a 20. század kelet-európai történéseit, a vörös diktatúrát, a tradicionális társadalmi szerkezet és életforma szétzilálódását, az 1989-es fordulatot és a nyomában kibontakozó lehetőségeket. Édesapám a Brassó megyei Keresztváron volt közmegbecsülésnek örvendő felekezeti kántortanító. Szüleim a második bécsi döntés hírére hazaköltöztek Kovásznára, hiszen országhatár választotta volna el mindkettőjüket háromszéki szüleiktől, rokonaiktól. Így születtem Kovásznán 1940 decemberében. Családom és tágabb környezetem – a székely nagyközség – életvitele döntő módon meghatározta életszemléletem alakulását. Gyermekéveim idején még működtek a hagyományos társadalmi-gazdasági struktúrák, még a polgárosultabb Kovászna élete is a rendtartó székely faluközösség normáihoz igazodott. Beleszülettem egy olyan közösségbe, melynek élete és tevékenysége a tradíciók mentén szerveződött. Ennek alapvető jellemzője az önellátásra való berendezkedés volt. Csak ritkán és indokolt esetben fordultak specialistához, a ház és a gazdaság minden más ügyes-bajos dolgát a családtagok oldották meg, a természet adta és a megtermelt javakat az utolsó morzsáig hasznosították. A falusi értelmiségiek életvitele kisebb-nagyobb mértékben különbözött ugyan a paraszti társadalom hagyományos normáitól, de alapvetően azt is az önellátó tradicionális társadalom elvárásai igazgatták. Az én családom esetében már csak azért is hangsúlyos szerepet kapott az önellátás és a takarékosság elve, mert egyetlen tanítói fizetésből kellett megélnie az öttagú családnak. Olyan családban nőttem fel, ahol a könyv szeretete mellett a kétkezi munkának is becsülete volt, és hangsúlyos szerep jutott neki. Édesapám értett földműves ősei mesterségéhez csakúgy, mint az asztalosmunkához, foglalkozott gyümölcs- és rózsanemesítéssel, az önkéntes tűzoltótestület parancsnokaként pedig részt vett a tűzoltás veszélyes munkájában. Édesanyám a háztartás vezetése, a kert gondozása, a szövés-varrás mellett mindenféle kézimunkához értett. Különösen kedvelte és tökélyre vitte a csipkeverést, melynek Kovászna környékén egyedüli művelője volt. Ilyen szülők mellett tanultam meg, hogy a munka nemcsak a létfenntartás biztosítéka, de örömforrás is lehet. Kovásznai iskolás éveim furcsa kettősségben, mondhatnám úgy is, állandó "vigyázzállásban" teltek. Külön kellett választanom az otthoni diskurzust az iskolaitól, figyelnem arra, hogy mit lehet elmondani az iskolában és miről tanácsos hallgatni. Édesapám állását veszélyeztette volna bármilyen elszólásom. Akkoriban, a kiélezett osztályharc idején, a tanítók csak egy kicsivel voltak "jobbak", elfogadhatóbbak a papoknál és a kulákoknál. Csak azért tűrték meg őket, mert nagy volt a tanerőhiány – egyáltalán, az értelmiségiek hiánya.
– Sepsiszentgyörgyön járta ki a középiskolát, amely akkor még 10 osztályos volt. Mit jelentett a nagy múltú iskolában tanulni az '50-es évek derekán, Sztálin halála után, az ’56-os események idején?
– Szüleim a sepsiszentgyörgyi leánylíceumba írattak be. Szigorú házirendet tartó bentlakásba kerültem, csupa falusi lány közé. A zömében Háromszékről összesereglett gyerekek kiváló bizonyítói voltak annak, hogy még egy olyan kis területen is, mint amilyen Háromszék, hányféle árnyalata lehetséges a nyelvjárásnak, a szokásoknak. De ott tapasztalhattam meg a kiélezett osztályharc gyerekekre kiterjesztett súlyos kardcsapásait is. Csendes, jó magaviseletű, jó képességű és szorgalmas lányokat távolítottak el az iskolából származásuk vagy szüleik társadalmi helyzete miatt. Voltak közöttünk olyanok, akiket örökbe adtak kuláknak vagy osztályidegennek nyilvánított szüleik azért, hogy gyermeküket más néven beírathassák a középiskolába. Mégis jó volt tágasabb gyermekközösségben élni, megtanulni alkalmazkodni szabályokhoz, tanulótársakhoz, tanári elvárásokhoz.
– Magyar nyelv és irodalom szakot választott a kolozsvári Bolyai Egyetemen, amely közben ’59-ben egyesült a Babessel. Milyen emlékeket őriz az egyetemről, a tanárokról, évfolyamtársairól, az "egyesülésről"?
– Vegyes érzelmek és emlékek társulnak egyetemi éveimhez. 1958 őszén jutottam be az egyetemre, az első szemesztert a Bolyain végeztük. E félév tele volt lidércnyomásos történésekkel: egymást érték az éjszakába nyúló kari gyűlések, melyeken az '56-os magyar forradalom eseményeivel "kompro-mittálódott" diákokat zárták ki az egyetemről, tanársegédeket távolítottak el a tanszékről, aztán valamennyit perbe fogták, és súlyos fogházbüntetéseket szabtak ki rájuk. Nyomott hangulat uralkodott a karon. Féltek a tanárok, féltek a diákok, s ez a félelem és rossz hangulat csak fokozódott a második félévben, mikor bekövetkezett a két kolozsvári egyetem "egyesítése", ami a magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetem felszámolását jelentette. Kötelező módon betereltek arra a nagygyűlésre, amelyen Szabédi László professzornak, aki korábban az egyesítés ellen szólt, nyilvános "önkritikát" kellett gyakorolnia, s aki ezek után öngyilkos lett. És láttam felsőbb éves magyar diákokat, akiket kivezényeltek a pódiumra, hogy "lelkesen" kérjék a két egyetem egyesítését. Ilyen légkörben kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat. Tanáraink az erdélyi tudományosság nagynevű professzorai voltak: Szabó T. Attila, Jancsó Elemér, Antal Árpád, Márton Gyula, Gálffy Mózes, Virgil Vatasianu, akiktől sokat lehetett tanulni – ámbár azt is hozzá kell tennem, hogy nem föltétlenül szaktudományukból. A nyelvészet például nem vonzott különösebben, de Szabó T. Attilától nagyon sokat tanultam: emberi és tudósi magatartása, alázata, ahogyan egyszemélyes intézményként kitartóan folytatta levéltári kutatásait, előadásainak, írásainak nyelvi kimunkáltsága, szabatossága és eleganciája példaként állt és áll mind a mai napig előttem. Virgil Vatasianut, a művészettörténet professzorát is emberi magatartása, kulturáltsága, hatalmas tudása, toleranciája miatt tartottam meg jó emlékezetemben. Román nyelvű előadásait együtt hallgattuk a román filológusokkal, de jó előre közölte velünk, hogy nála tetszés szerint öt nyelven – románul, magyarul, németül, franciául vagy olaszul – lehet vizsgázni, nem az számít, hogy milyen nyelven beszélünk, hanem a felkészültség. Igen sokat köszönhetek Antal Árpádnak, a 19. századi magyar irodalomtörténet professzorának, a reformkor kiváló kutatójának. Részben neki tulajdonítható, hogy érdeklődésem a népköltészet felé fordult. Harmadéves koromban osztotta ki a feladatot, hogy a székely népballada-kutatás történetéről írjak szemináriumi dolgozatot. E dolgozat elkészítése során jöttem rá, hogy szívesen foglalkoznék a szájhagyományozó költészettel, különösen a népballadával, annak dacára, hogy akkoriban nem volt néprajzos képzés az egyetemen. Mire ötödéves lettem, már célirányosan a népköltészet felé orientálódtam, államvizsga-dolgozatot is e tárgykörben írtam.
– Hogyan történt az egyetem utáni kihelyezés?
– A dékánátus kifüggesztette azoknak a helységeknek a nevét, amelyekben a magyartanári állás megüresedett. Városi hely nem volt, falvak között válogathattunk. Nagyon nehezemre esett megválni Kolozsvártól, holott tudtam, hogy semmi esélyem nincs az ott maradásra. A vizsgaeredmények sorrendje szerint elsőnek választhattam. Akkor derült ki, hogy a vásárhelyi Pedagógiai Főiskola magyar tanszéke frissen végzett diplomást keres gyakornoki állás betöltésére. Helyzeti előnyömet kihasználva így kerültem Marosvásárhelyre.
– Pedagógusi munkakörét rövidesen kutatói állásra cserélte: 1967. január elsején átment a Román Akadémia Társadalomtudományi Központjának fiókjához.
– A ’60-as évek közepe táján felbukkantak olyan hangok, hogy a Pedagógiai Főiskola beiskolázási kereteit szűkíteni fogják, és ez a tanszemélyzet számának csökkentését is jelentette. Tudtam, ha a tanszékről valakit elbocsátanak, az én leszek, a legutolsónak érkezett, legfiatalabb és legkisebb rangú munkatárs. Kocziány László figyelmeztetett, hogy az akadémiai kutatóintézet hamarosan meghirdet egy kutatói állást, ha gondolom, pályázzam meg. Vegyes intézmény volt nyelvi tekintetben és a szakmai megoszlás szempontjából is. Főleg történészek dolgoztak benne, néhány szociológus, két irodalomtörténész, én a folklórkutatásra szakosodtam. Néhány évig folkloristaként dolgoztam, és magyarul írtam az intézeti munkáimat. Ekkor készítettem elő kiadásra a magyar-gyerőmonostori gyűjtésemet, mely eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült, írtam meg az erdélyi magyar népköltészet gyűjtésének/kutatásának dualizmus kori történetét (kiadására nem került sor). A ’70-es évek közepe táján valamelyik munkacsoporthoz kellett csatlakoznom, s ennek következtében sajtótörténettel, irodalomtörténettel foglalkoztam, román nyelven írtam meg az éves penzumot. A népköltészet már csak "úri passzió"-ként kapott helyet az életemben.
– Mi volt első írása, amire, úgy érzi, hogy felfigyelt a szakma?
– 1963-ban jelent meg első írásom a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben, mely egy Kádár Kata-balladát mutatott be. Túlzás volna azt mondani, hogy ez volt a szakmai belépőm, de észrevették, hiszen egy ritka, jobbára már csak régi gyűjtésekből ismert klasszikus népballada élő változatát közöltem Zágonból. A szakma hat évvel később figyelt fel rám, a Magyargyerőmonostori népköltészet (1969) című kötet megjelenésekor, melynek visszhangja támadt Romániában, Magyarországon. Szakmai fórumokon, irodalmi folyóiratokban, heti- és napilapokban méltatták a kötetet, mely egyetlen kalotaszegi falu akkori folklórtudását mutatta be.
– Hogyan alakult pályája a könyv megjelenése után?
– A gyerőmonostori kötet, mely mára már könyvritkaságnak számít, elismerő és lelkes fogadtatása ellenére sem jelenthetett számomra követhető utat. Hangrögzítő eszköz és zenei ismeretek hiányában dallam nélküli szövegeket gyűjtöttem, ami a 20. század második felében már alig volt elfogadható. A kötethez ugyan a szerkesztés utolsó pillanatában sikerült csatolni Almási István gyerőmonostori dallamgyűjtésének darabjait, de a dalok túlnyomó többsége kotta nélkül jelent meg. Rádöbbentem, hogy nem folytathatom a terepmunkát, holott a legsürgetőbb folklorisztikai feladatnak tekintettem a szájhagyományban még fellelhető költészet darabjainak összegyűjtését. Olyan szakterületet kellett keresnem, mely összeegyeztethető az intézeti feladatok végzésével, s nem igényel műszaki felszerelést. Mivel a kutatóintézetben sajtó- és irodalomtörténeti munkák kerültek terítékre, érdeklődésem a népköltészet történeti forrásainak kutatása, a történeti folklorisztika felé fordult. Gyűjteni kezdtem az anyagot a romániai magyar népballada- katalógushoz is. Menet közben alakult ki és állandósult a munkamódszerem, hogy bármilyen forráskiadvány vagy kézirat került a kezembe, kijegyeztem magamnak minden olyan adatot, ami számomra érdekes vagy hasznos lehet egyszer. Évek múltával így hatalmas adatanyag gyűlt össze észrevétlenül, melynek birtokában újabb kutatási témák körvonalazódtak. Kutatásaim során ismeretlen részletek bukkantak elő viszonylag jól feltárt életművek esetében is, de az is előfordult, hogy más jelentést kaptak korábbi megállapítások. A források vallatása révén lehetőségem nyílt több téves folklorisztikai állítás cáfolatára, bizonyos problémák új szempontú megvilágítására. Rájöttem, hogy a magyar népköltészet kutatásának történetében rögzült egy sor olyan megállapítás, melyet valamikor papírrra vetett a tudományág valamelyik szaktekintélye, s azt fenntartás nélkül veszik át az egymást követő nemzedékek kutatói. A források vallatása révén fogalmazódott meg a következtetés: a jóhiszemű kételkedésnek nagy szerepe van a kutatásban, nem kell látatlanban mindent elfogadni, még ha a szakma kiválóságai mondják is.
– Munkásságát illetően új szakasz kezdődik 1990 elején, amikor megalakul a Kriza János Néprajzi Társaság, s mint aktív tag, annak szinte mindegyik eseményén jelen van.
– A fordulatig keveset publikáltam, jóllehet folyamatosan dolgoztam. Ennek oka nemcsak az egyre szigorodó cenzúrában keresendő, hanem abban is, hogy egy sor tanulmány megírására nem kerülhetett sor, mert a forráskutatás minduntalan megtorpant, ahogy a határainkon kívül eső kézirattárak, levéltárak, könyvtárak dokumentációjára lett volna szükség. De még a hazai levéltárak állományának tanulmányozása is akadályba ütközött. A félbemaradt anyaggyűjtésekből csak félmunkák születhettek volna. Hiányzott az a társadalmi-kulturális-tudományos közeg, mely írásra, publikálásra serkenthetett volna, mely biztos hátteréül kínálkozhatott volna a tudományos műhelymunkának. Ezt hozta el 1990. Újraéledtek régi tudományos és közművelődési egyesületeink, újak születtek, melyek intézményes keretet és közlési lehetőséget biztosítottak a tudományok legkülönbözőbb ágait művelő, addig magányosan dolgozó kutatóknak. A ’90-es években megjelent dolgozataim csaknem kivétel nélkül annak köszönhetik megszületésüket, hogy újraéledt az Erdélyi Múzeum-Egyesület, mely intézményes hátterével, kutatói ösztöndíj biztosításával támogatta munkámat. Azokban a napokban, melyeket a történelem Marosvásárhely fekete márciusaként tart számon, Kolozsváron megalakult a Kriza János Néprajzi Társaság. Ennek a társaságnak köszönhetem nagyon sok írásom születését. Évkönyveiben kezdettől fogva megjelenési lehetőséget biztosított a konferenciákon elhangzott előadásoknak és más dolgozatoknak. Négy kötetem kiadásának gondját- baját vállalta magára a Kriza Társaság, azt hiszem, nem kell külön magyarázat ahhoz, hogy mit köszönhetek neki.
– Külön foglalkozott Kriza János néprajzgyűjtő tevékenységével és életével, amely gazdagabbá és teljesebbé tette a Kriza-életművet. Milyen anyag állt az ön rendelkezésére?
– Kriza János életével és tevékenységével egyetlen vonatkozásban foglalkoztam: törlesztettem a magyar folklórtudomány százötven éves mulasztásából egy keveset azzal, hogy Kriza János szétszóródott hagyatékából összegyűjtöttem és sajtó alá rendeztem a Vadrózsák második kötetét. Mára már szinte feledésbe merült, hogy 1863-ban a Vadrózsáknak csak az első kötete jelent meg, és hogy Krizának nem sikerült napvilágra segítenie a tervezett második és egy esetleges harmadik kötetet, s az utókor sem váltotta valóra eredeti elgondolását. A törlesztés azonban most sem teljes, a második kötet nem tartalmazza a meséket és mondákat, jóllehet közel nyolcszáz oldalas könyv lett belőle.
– Több műfajban több kötete jelent meg az elmúlt 50 év során.
– Köteteim többségéről már esett szó, itt csak azokat említem, amelyek kimaradtak. 2003-ban jelent meg a Mentor Kiadónál válogatott tanulmányaim gyűjteménye Víz mentére elindultam. Tudománytörténeti, népismereti írások címen. 2005-ben Kovács Ágnes ketesdi népmesegyűjteményének újrakiadása (A rókaszemű menyecske) és 2006-ban a Régi erdélyi népballadák című válogatás, melyet eredetileg Faragó József készített sajtó alá egy trilógia harmadik részeként. Van egy irodalomtörténeti munkám is: 2004-ben, Brassóban, a Fulgur Kiadónál jelent meg Zajzoni Rab István megtalált kézirata, de nem önálló kötetben, hanem a Bencze Mihály által szerkesztett Zajzoni Rab István: Összegyűjtött írások című kiadvány második kötetében Naplójegyzetek. Fiatalkori zsengék címen – nevem feltüntetése nélkül (297–452. lap).
– Min dolgozik jelenleg?
– Nyugdíjas éveimben irgalmatlanul feszes munkatempóban igyekszem lezárni megkezdett kutatásaimat, közreadni tudományos eredményeimet, hogy ne maradjon utánam feldolgozatlan anyag. 2009-ben hagyta el a nyomdát a Szabó Sámuel-kötet, ugyancsak 2009-ben jelent meg a Ne mondd, anyám, főd átkának című kötet, mely egy szabédi napszámosasszony 1895-96-ban rögzített ballada- és dalrepertoárját öleli fel. Ezt követte 2011-ben a Fejezetek az erdélyi népballadagyűjtés múltjából című tanulmánykötet, majd 2013-ban a Vadrózsák második kötete. Idén jelenik meg Kanyaró Ferenc kolozsvári tanár és tanítványainak 19. század végi – 20. század eleji, négyszáz darabot meghaladó ballada- és epikus énekgyűjteménye, melynek kéziratai ismeretlenül lappangtak egy évszázadon át három különböző kézirat- és levéltárban.
– Díjak, elismerések…
– A Magyar Néprajzi Társaság külföldi levelező tagja – 2007. Az Európai Folklór Intézet Európai Folklór emlékérme és oklevele – 2010. EMKE Bányai János-díj – 2010.
Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)
2016. február 20.
Főállású magyarok
Nem keltett különösebb visszhangot a hír: lebontották azt az Ady-központot Nagyváradon, amely 2003–04-ben a magyar állam támogatásával épült. Bizonyos RMDSZ-vezetők hozták létre anno azt az alapítványt, amely a támogatást kapta – mostanra persze minden kézen-közön eltűnt. A pénz is. Most persze pénzmosást, sikkasztást emlegetnek. (Naná…!) Csekélyke nyolcszázezer euróval kellene elszámolniuk az RMDSZ-vezetőknek.
Szögezzünk le rögvest két dolgot. Egy, biza’ mostan nem román ármánykodásról van szó, de nem ám. Kettő, amennyire egy ilyen komplexum nem épülhetett meg helyi (jelen esetben erdélyi – pontosabban: partiumi, bihari vagy más) magyar közreműködés és közreműködők nélkül, ugyanúgy nem is bontódhatott le eme bizonyos helyi erők (partiumi, bihari vagy más), magyar közreműködők nélkül, de nem ám.
A magyar szellem egyik rendkívüli, nagy figurájának, szegény jó Hornyik Miklós barátomnak még valamikor a kilencvenes évek legelején volt egy kifejezése, kapott is érte délvidéki földijeitől eleget: főállású magyarok. A szóösszetétel, ha jobban belegondolunk, nem kíván különösebb magyarázatot, mégis tegyük hozzá: ama határontúliak, akiket eme, egyértelműen minősítő terminus illet, idestova három évtizede fertőzik a kárpát-medencei magyar életet. És verik át, használják ki és árulják el folyamatosan nemzetüket, nemzettestvéreiket, a jámbor-segítőkész anyaországot és azt a szívet melengető, nagy eszményt, amit a magyar összetartozás, a szétszaggatottságban a magyar egység kell – kellene – jelentsen. Sok-sok évet töltöttem el „határon túli” ügyekkel foglalkozván, valaha Szegeden éppúgy, mint később a Magyarok Világszövetségének lapjánál és a Duna Televízióban, de töredelmesen be kell vallanom: bizony, jó időbe telt, amíg a főállású magyarok egészen különleges kártékonyságával teljesen tisztába kerültem.
Sok apró építőkocka kell mindehhez: a valaha széltében-hosszában ünnepelt-sztárolt, szépirodalmi és közéleti karriert befutott temesvári orvos házaspár, amely egy hangulatos vacsorán vágja az ember szemébe, hogy: „Tudjátok, mit ártotok ti nekünk ott, Magyarországon ezzel a folytonos édes Erdélyezéssel”? Az ezredéves határszélen élő, a gyimesi magyarok egyik „főnökének” tartott férfiú, aki bősz ígérgetései ellenére, minden érintettet rendesen „átdobva” nem jön el az ezeréves határon tartott június 4-i megemlékezésre, ahol egyszerű csángó férfiak és asszonyok, tizenéves diákok és környékbeli értelmiségiek tucatszámra tolonganak. A délvidéki „kommunikációs szakértő”, Milosevic rezsimjének állítólagos üldözöttje – jelenleg a megmaradt egyik nyugati magyar lap szerkesztőbizottságának jeles tagja –, aki a szerkesztőségben szemrebbenés nélkül úgymond „figyelmezteti” magyarországi kollégáját, ne magyarkodjon. (Régi ismerősei szerint annak idején Újvidéken, abban a redakcióban nem is engedte magyarul beszélni kollégáit, úgyhogy jelen esetben még jól is járt a megrovott illető).
Főállású magyarok.
Ők azok, akik gyakran a teljes anyaországi kiábrándultságig vezető építőkockákat rakosgatják az elcsatolt területek magyarságával kapcsolatban. Az olvasó elrémülne, ha közreadnám, hogy például a Duna Televízióban igen sokan miként „viszonyultak” – főállású nagyságainknak köszönhetően – a velük dolgozó határon túli magyarokhoz, hiszen, sajna, általánosítani nemcsak könnyű, de jelen esetben még kínálkozó lehetőségek is naponta tucatszám adódtak: a főállásúak tettek róla, derekasan. A váradi eset, erős a gyanúm, legalábbis tünetértékű. Csepp a tengerben. Jó nagy csepp, nem mondom, jó bűzös anyagból, kiadós méretekben elárasztván a kortárs magyar világot. És még csak sikkasztani sem feltétlenül kell hozzá. Elég tartás nélküli, elvtelen, megalkuvó, önző, eszménytelen-cinikus és elszánt „magyarnak” lenni, és elszakított magyarságunkat fennen lobogtatni – jól fizető, profi főállás biztosítva, ünnepléssel-reputácóval-elismertséggel határokon innen és túl, az együttérzéssel és a nemzeti szolidaritással ocsmány módon és permanensen visszaélve, azokat aljasul kihasználva, csakis és kizárólag saját zsebre játszva. Élősdi álnemzeti herék módjára. Persze – ha mindezt tehetik… Ha több mint negyedszázad múltán is, ha lassan harminc éve tétova tájékozatlanság, bicskanyitogató fél- vagy inkább negyedműveltség, nagycsoportos óvodásokat megszégyenítő naivitás, no meg kötelező feladatokat kipipáló hanyag nemtörődömség az úr e téren szerte a Kárpát-medencében… A főállású magyarok paradicsomában. Így jutunk el az immáron jó évtizede némi port vert Mucuska-ügyhöz (kiderült, hogy profi román – főállású magyar – hírszerző dolgozhatott a határon túli magyarok hivatalában is) – és tovább… Ideje lenne fölébredni, feleim, ott az illetékes hivatalokban.
Domonkos László. Magyar Hírlap. Magyar Hírlap
Nem keltett különösebb visszhangot a hír: lebontották azt az Ady-központot Nagyváradon, amely 2003–04-ben a magyar állam támogatásával épült. Bizonyos RMDSZ-vezetők hozták létre anno azt az alapítványt, amely a támogatást kapta – mostanra persze minden kézen-közön eltűnt. A pénz is. Most persze pénzmosást, sikkasztást emlegetnek. (Naná…!) Csekélyke nyolcszázezer euróval kellene elszámolniuk az RMDSZ-vezetőknek.
Szögezzünk le rögvest két dolgot. Egy, biza’ mostan nem román ármánykodásról van szó, de nem ám. Kettő, amennyire egy ilyen komplexum nem épülhetett meg helyi (jelen esetben erdélyi – pontosabban: partiumi, bihari vagy más) magyar közreműködés és közreműködők nélkül, ugyanúgy nem is bontódhatott le eme bizonyos helyi erők (partiumi, bihari vagy más), magyar közreműködők nélkül, de nem ám.
A magyar szellem egyik rendkívüli, nagy figurájának, szegény jó Hornyik Miklós barátomnak még valamikor a kilencvenes évek legelején volt egy kifejezése, kapott is érte délvidéki földijeitől eleget: főállású magyarok. A szóösszetétel, ha jobban belegondolunk, nem kíván különösebb magyarázatot, mégis tegyük hozzá: ama határontúliak, akiket eme, egyértelműen minősítő terminus illet, idestova három évtizede fertőzik a kárpát-medencei magyar életet. És verik át, használják ki és árulják el folyamatosan nemzetüket, nemzettestvéreiket, a jámbor-segítőkész anyaországot és azt a szívet melengető, nagy eszményt, amit a magyar összetartozás, a szétszaggatottságban a magyar egység kell – kellene – jelentsen. Sok-sok évet töltöttem el „határon túli” ügyekkel foglalkozván, valaha Szegeden éppúgy, mint később a Magyarok Világszövetségének lapjánál és a Duna Televízióban, de töredelmesen be kell vallanom: bizony, jó időbe telt, amíg a főállású magyarok egészen különleges kártékonyságával teljesen tisztába kerültem.
Sok apró építőkocka kell mindehhez: a valaha széltében-hosszában ünnepelt-sztárolt, szépirodalmi és közéleti karriert befutott temesvári orvos házaspár, amely egy hangulatos vacsorán vágja az ember szemébe, hogy: „Tudjátok, mit ártotok ti nekünk ott, Magyarországon ezzel a folytonos édes Erdélyezéssel”? Az ezredéves határszélen élő, a gyimesi magyarok egyik „főnökének” tartott férfiú, aki bősz ígérgetései ellenére, minden érintettet rendesen „átdobva” nem jön el az ezeréves határon tartott június 4-i megemlékezésre, ahol egyszerű csángó férfiak és asszonyok, tizenéves diákok és környékbeli értelmiségiek tucatszámra tolonganak. A délvidéki „kommunikációs szakértő”, Milosevic rezsimjének állítólagos üldözöttje – jelenleg a megmaradt egyik nyugati magyar lap szerkesztőbizottságának jeles tagja –, aki a szerkesztőségben szemrebbenés nélkül úgymond „figyelmezteti” magyarországi kollégáját, ne magyarkodjon. (Régi ismerősei szerint annak idején Újvidéken, abban a redakcióban nem is engedte magyarul beszélni kollégáit, úgyhogy jelen esetben még jól is járt a megrovott illető).
Főállású magyarok.
Ők azok, akik gyakran a teljes anyaországi kiábrándultságig vezető építőkockákat rakosgatják az elcsatolt területek magyarságával kapcsolatban. Az olvasó elrémülne, ha közreadnám, hogy például a Duna Televízióban igen sokan miként „viszonyultak” – főállású nagyságainknak köszönhetően – a velük dolgozó határon túli magyarokhoz, hiszen, sajna, általánosítani nemcsak könnyű, de jelen esetben még kínálkozó lehetőségek is naponta tucatszám adódtak: a főállásúak tettek róla, derekasan. A váradi eset, erős a gyanúm, legalábbis tünetértékű. Csepp a tengerben. Jó nagy csepp, nem mondom, jó bűzös anyagból, kiadós méretekben elárasztván a kortárs magyar világot. És még csak sikkasztani sem feltétlenül kell hozzá. Elég tartás nélküli, elvtelen, megalkuvó, önző, eszménytelen-cinikus és elszánt „magyarnak” lenni, és elszakított magyarságunkat fennen lobogtatni – jól fizető, profi főállás biztosítva, ünnepléssel-reputácóval-elismertséggel határokon innen és túl, az együttérzéssel és a nemzeti szolidaritással ocsmány módon és permanensen visszaélve, azokat aljasul kihasználva, csakis és kizárólag saját zsebre játszva. Élősdi álnemzeti herék módjára. Persze – ha mindezt tehetik… Ha több mint negyedszázad múltán is, ha lassan harminc éve tétova tájékozatlanság, bicskanyitogató fél- vagy inkább negyedműveltség, nagycsoportos óvodásokat megszégyenítő naivitás, no meg kötelező feladatokat kipipáló hanyag nemtörődömség az úr e téren szerte a Kárpát-medencében… A főállású magyarok paradicsomában. Így jutunk el az immáron jó évtizede némi port vert Mucuska-ügyhöz (kiderült, hogy profi román – főállású magyar – hírszerző dolgozhatott a határon túli magyarok hivatalában is) – és tovább… Ideje lenne fölébredni, feleim, ott az illetékes hivatalokban.
Domonkos László. Magyar Hírlap. Magyar Hírlap
2016. február 22.
Így vezették a magyarokat a halálba
Az első világháborúban fogságba esett magyar katonák balkáni halálmenetét járhatják végig képzeletben a székelyudvarhelyiek a Művelődési Ház koncerttermében a Szamár-sziget szellemkatonái című, vasárnap megnyitott rendhagyó tárlaton.
Multimédiás kiállításon mutatja meg az első világháborús magyar hadifoglyok gyötrelmeit Margittai Gábor és kutatótársa, Major Anita. „A szó szoros értelmében nyomozói munkát kellett végeznünk, azzal a hátránnyal, hogy a nyomok száz éve kihűltek, tanúk már nem voltak, a bizonyítékok pedig ismeretlen helyen rejtőznek” – avatta be a kutatói munka részleteibe a szép számban megjelent érdeklődőket Major Anita, a kiállítás kurátora. Azért végezték el a történelmi tényfeltárást, mert nem akarták, hogy eltűnjön vagy hazugságrétegek rakódjanak a Szamár-sziget haláltáborának történetére.
Mint ahogyan a kurátor is rámutatott, a hárompilléres Asinara-projekt a feledés, elhallgatás és a történelemhamisítás ellen szól. Könyvvel, dokumentumfilmmel és a március 11-éig Székelyudvarhelyen állomásozó vándorkiállítással ismertetik meg az érdeklődőkkel a nyomozómunka eredményét. „A kiállítás a nemzetközi megbékélést és a tényfeltárás szükségességét hangsúlyozza” – mondta el Major Anita az ötven óriásplakátból, festményekből, képekből, valamint a vitrinek alatti eredeti tárgyakból álló tárlatról, amelyek szimbolikus utazásra hívják a látogatókat.
„Az első világháború mintha kiesett volna a magyar közemlékezetből, annak ellenére, hogy csaknem kétszer annyi magyar áldozata volt, mint a második világháborúnak” – hívta fel a figyelmet Margittai Gábor a kiállításmegnyítón. Mint elmondta, a projektre az sarkallta a kisebbségkutatót, hogy az elhanyagolt első világháborún belül még elhanyagoltabb a hadifogság kérdése.
„1914 őszétől kezdve 85 ezren estek szerb hadifogságba, fél éven belül már csak 35 ezren élték túl a szerbiai hadifogolytáborok poklát. 35 ezer embert indítottak útnak 1915 őszén a balkáni halálmarson, át a havasokon, mocsarakon, az út végére 24 ezren maradtak életben. Őket áthajóztatták a Szamár-szigetre, a tengeren ezren haltak meg, őket névtelenül hajították a vízbe. Nem lehet tudni, hogy pontosan hány embert fal fel a Szamár-szigeti haláltábor, de sejtjük, hogy a kolerajárvány után, 1916 tavaszán 16 ezer ember maradt életben. Őket átvitték Franciaországba aknamentesítésre és árokásásra, így az első világháború végére 85 ezerből csak hatezren maradtak életben. A hazautazás után viszont rengetegen meghaltak, hiszen nem bírták feldolgozni a tapasztaltakat” – foglalta össze a kálváriát a kutató.
yolc országot, több tucatnyi célpontot érintett kutatótársával az expedíció alatt, hogy felfedjék Szardínia kis mellékszigetén az elhallgatott magyar hadifoglyok sorsát. „Nemcsak országokon és népeken mentünk keresztül kutatásunk során, hanem a nemzetiségi gyűlölet minden formáján is. Aki a Balkánt végigjárja, az etnikai tisztogatások területét járja végig” – fogalmazott Margittai Gábor.
Székelyudvarhelyen március 12-éig tekinthető meg a vándorkiállítás, amelyen szimbolikusan a nézők is végigjárhatják a halálmenetet, megismerve a nemzetiségi ellentétet, a fájdalmat, amit a magyar hadifoglyok éltek meg.
Veres Réka. Székelyhon.ro
Az első világháborúban fogságba esett magyar katonák balkáni halálmenetét járhatják végig képzeletben a székelyudvarhelyiek a Művelődési Ház koncerttermében a Szamár-sziget szellemkatonái című, vasárnap megnyitott rendhagyó tárlaton.
Multimédiás kiállításon mutatja meg az első világháborús magyar hadifoglyok gyötrelmeit Margittai Gábor és kutatótársa, Major Anita. „A szó szoros értelmében nyomozói munkát kellett végeznünk, azzal a hátránnyal, hogy a nyomok száz éve kihűltek, tanúk már nem voltak, a bizonyítékok pedig ismeretlen helyen rejtőznek” – avatta be a kutatói munka részleteibe a szép számban megjelent érdeklődőket Major Anita, a kiállítás kurátora. Azért végezték el a történelmi tényfeltárást, mert nem akarták, hogy eltűnjön vagy hazugságrétegek rakódjanak a Szamár-sziget haláltáborának történetére.
Mint ahogyan a kurátor is rámutatott, a hárompilléres Asinara-projekt a feledés, elhallgatás és a történelemhamisítás ellen szól. Könyvvel, dokumentumfilmmel és a március 11-éig Székelyudvarhelyen állomásozó vándorkiállítással ismertetik meg az érdeklődőkkel a nyomozómunka eredményét. „A kiállítás a nemzetközi megbékélést és a tényfeltárás szükségességét hangsúlyozza” – mondta el Major Anita az ötven óriásplakátból, festményekből, képekből, valamint a vitrinek alatti eredeti tárgyakból álló tárlatról, amelyek szimbolikus utazásra hívják a látogatókat.
„Az első világháború mintha kiesett volna a magyar közemlékezetből, annak ellenére, hogy csaknem kétszer annyi magyar áldozata volt, mint a második világháborúnak” – hívta fel a figyelmet Margittai Gábor a kiállításmegnyítón. Mint elmondta, a projektre az sarkallta a kisebbségkutatót, hogy az elhanyagolt első világháborún belül még elhanyagoltabb a hadifogság kérdése.
„1914 őszétől kezdve 85 ezren estek szerb hadifogságba, fél éven belül már csak 35 ezren élték túl a szerbiai hadifogolytáborok poklát. 35 ezer embert indítottak útnak 1915 őszén a balkáni halálmarson, át a havasokon, mocsarakon, az út végére 24 ezren maradtak életben. Őket áthajóztatták a Szamár-szigetre, a tengeren ezren haltak meg, őket névtelenül hajították a vízbe. Nem lehet tudni, hogy pontosan hány embert fal fel a Szamár-szigeti haláltábor, de sejtjük, hogy a kolerajárvány után, 1916 tavaszán 16 ezer ember maradt életben. Őket átvitték Franciaországba aknamentesítésre és árokásásra, így az első világháború végére 85 ezerből csak hatezren maradtak életben. A hazautazás után viszont rengetegen meghaltak, hiszen nem bírták feldolgozni a tapasztaltakat” – foglalta össze a kálváriát a kutató.
yolc országot, több tucatnyi célpontot érintett kutatótársával az expedíció alatt, hogy felfedjék Szardínia kis mellékszigetén az elhallgatott magyar hadifoglyok sorsát. „Nemcsak országokon és népeken mentünk keresztül kutatásunk során, hanem a nemzetiségi gyűlölet minden formáján is. Aki a Balkánt végigjárja, az etnikai tisztogatások területét járja végig” – fogalmazott Margittai Gábor.
Székelyudvarhelyen március 12-éig tekinthető meg a vándorkiállítás, amelyen szimbolikusan a nézők is végigjárhatják a halálmenetet, megismerve a nemzetiségi ellentétet, a fájdalmat, amit a magyar hadifoglyok éltek meg.
Veres Réka. Székelyhon.ro
2016. február 22.
Városrendezési terv nélkül Székelyudvarhely
Sok bosszúságot okoz az új általános városrendezési terv (PUG) késése azoknak, akik a város szélén, egyelőre külterültként bejegyzett telken építkeztek, ám egyre biztosabb, hogy még hosszú hónapokig kell várni a PUG elkészültéig. Hargita Megye Tanácsának építészeti bizottsága a továbbiakban nem hagyja jóvá azokat az udvarhelyi zonális rendezési terveket (PUZ), amelyekhez nem csatolták a 2012-ben megalakult, de azóta sem működő technikai bizottság véleményezését.
Mike Levente MPP-s képviselő a múlt heti önkormányzati ülésen aggodalmát fejezte ki, amiért még mindig nem készültek el az illetékesek az általános városrendezési tervvel. Mint mondta, nemrég beszélt a munkát végző tervezőcég vezetőjével, aki nagyon szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy a június 5-ei helyhatósági választások előtt befejezhetik a PUG-ot. Mike azt szeretné, hogy kezeljék prioritásként a problémát a városatyák: mandátumuk lejártával hagyjanak rendet maguk után. Egyébként Jakab Mária megbízott székelyudvarhelyi főépítész – aki nem volt jelen a tervek megvitatásánál – szerint szemmel láthatóan nem volt jól átgondolva a PUG.
A törvény előírja, hogy minden városnak, municípiumnak, megyei önkormányzatnak – a főépítészeti hivatala mellett – legyen egy külsős szakemberekből álló terület- és városrendezési bizottsága, amelynek általában építő- és építészmérnökök a tagjai – magyarázta megkeresésünkre Incze Csongor, Hargita Megye Tanácsának alelnöke. Mint mondta, egyebek mellett ezen szakemberek feladata véleményezni, hogy a zonális rendezési tervek (PUZ) megfelelően készültek-e el: betartották-e a tervezett útszélességeket, a szomszédok elegendő távolságra lesznek-e egymástól stb.. A bizottságot minden PUZ jóváhagyása előtt össze kell hívja az adott hivatal főépítésze, ám jelentésük csak konzultatív jellegű. Városok esetén ezt a véleményezést, illetve a terveket el kell küldeni a megyei önkormányzat építészeti osztályára, ahol szintén jóvá kell hagyni. Zonális rendezési tervre azoknak van szükségük, akik a települések szélén, külterületeken építkeznének (nem haszonépületeket).
Noha Udvarhelyen 2012-ben megalakult a kérdéses bizottság, a Hargita megyei illetékesek azóta sem kaptak tőlük véleményezést, mivel az csak egyszer volt összehívva – nyilatkozta Incze Csongor. Mint mondta, rengeteg terv érkezik a megyei bizottsághoz – melynek legtöbb tagja nem udvarhelyi –, a jó döntések érdekében pedig fontos volna, hogy egy helyi szakértők által megfogalmazott vélemény is segítse a munkát. „Nem beszélve arról, hogy ilyen bizottsági véleményezés nélküli eseteknél fennállhat annak a veszélye, hogy bizonyos érdekcsoportok pult alatt átvihetnek bizonyos dolgokat egy főépítészen. Ha több ember tanulmányozza a terveket, akkor csökken a »pult alatti« egyezkedések lehetősége” – magyarázta az alelnök. Hangsúlyozta, a nem megfelelően elkészített tervek hatalmas veszélyekkel járhatnak, hiszen előfordulhat, hogy évek múlva „egy haragos szomszéd” bírósághoz fordul területrendezési ügyben, a végzés alapján pedig le kell majd bontani a lakóházat. A felsoroltak okán az elmúlt napokban a megyei illetékesek átiratot küldtek az udvarhelyi polgármesteri hivatalnak, amelyben tudatják: a továbbiakban semmilyen rendezési tervet nem fognak tárgyalni, ha nem látják mellette a technikai bizottság véleményezését.
„Felkérem Bunta Levente polgármestert, hogy az átláthatóság jegyében a továbbiakban a hatályos jogszabályoknak megfelelően hívja össze a külsős szakértőkből álló bizottságot. Ne hagyja, hogy egyáltalán a gyanúja is felmerüljön annak, hogy különböző érdekcsoportok akarata érvényesül a közösség érdekeivel szemben” – jelentette ki Incze Csongor.
Fülöp-Székely Botond. Székelyhon.ro
Sok bosszúságot okoz az új általános városrendezési terv (PUG) késése azoknak, akik a város szélén, egyelőre külterültként bejegyzett telken építkeztek, ám egyre biztosabb, hogy még hosszú hónapokig kell várni a PUG elkészültéig. Hargita Megye Tanácsának építészeti bizottsága a továbbiakban nem hagyja jóvá azokat az udvarhelyi zonális rendezési terveket (PUZ), amelyekhez nem csatolták a 2012-ben megalakult, de azóta sem működő technikai bizottság véleményezését.
Mike Levente MPP-s képviselő a múlt heti önkormányzati ülésen aggodalmát fejezte ki, amiért még mindig nem készültek el az illetékesek az általános városrendezési tervvel. Mint mondta, nemrég beszélt a munkát végző tervezőcég vezetőjével, aki nagyon szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy a június 5-ei helyhatósági választások előtt befejezhetik a PUG-ot. Mike azt szeretné, hogy kezeljék prioritásként a problémát a városatyák: mandátumuk lejártával hagyjanak rendet maguk után. Egyébként Jakab Mária megbízott székelyudvarhelyi főépítész – aki nem volt jelen a tervek megvitatásánál – szerint szemmel láthatóan nem volt jól átgondolva a PUG.
A törvény előírja, hogy minden városnak, municípiumnak, megyei önkormányzatnak – a főépítészeti hivatala mellett – legyen egy külsős szakemberekből álló terület- és városrendezési bizottsága, amelynek általában építő- és építészmérnökök a tagjai – magyarázta megkeresésünkre Incze Csongor, Hargita Megye Tanácsának alelnöke. Mint mondta, egyebek mellett ezen szakemberek feladata véleményezni, hogy a zonális rendezési tervek (PUZ) megfelelően készültek-e el: betartották-e a tervezett útszélességeket, a szomszédok elegendő távolságra lesznek-e egymástól stb.. A bizottságot minden PUZ jóváhagyása előtt össze kell hívja az adott hivatal főépítésze, ám jelentésük csak konzultatív jellegű. Városok esetén ezt a véleményezést, illetve a terveket el kell küldeni a megyei önkormányzat építészeti osztályára, ahol szintén jóvá kell hagyni. Zonális rendezési tervre azoknak van szükségük, akik a települések szélén, külterületeken építkeznének (nem haszonépületeket).
Noha Udvarhelyen 2012-ben megalakult a kérdéses bizottság, a Hargita megyei illetékesek azóta sem kaptak tőlük véleményezést, mivel az csak egyszer volt összehívva – nyilatkozta Incze Csongor. Mint mondta, rengeteg terv érkezik a megyei bizottsághoz – melynek legtöbb tagja nem udvarhelyi –, a jó döntések érdekében pedig fontos volna, hogy egy helyi szakértők által megfogalmazott vélemény is segítse a munkát. „Nem beszélve arról, hogy ilyen bizottsági véleményezés nélküli eseteknél fennállhat annak a veszélye, hogy bizonyos érdekcsoportok pult alatt átvihetnek bizonyos dolgokat egy főépítészen. Ha több ember tanulmányozza a terveket, akkor csökken a »pult alatti« egyezkedések lehetősége” – magyarázta az alelnök. Hangsúlyozta, a nem megfelelően elkészített tervek hatalmas veszélyekkel járhatnak, hiszen előfordulhat, hogy évek múlva „egy haragos szomszéd” bírósághoz fordul területrendezési ügyben, a végzés alapján pedig le kell majd bontani a lakóházat. A felsoroltak okán az elmúlt napokban a megyei illetékesek átiratot küldtek az udvarhelyi polgármesteri hivatalnak, amelyben tudatják: a továbbiakban semmilyen rendezési tervet nem fognak tárgyalni, ha nem látják mellette a technikai bizottság véleményezését.
„Felkérem Bunta Levente polgármestert, hogy az átláthatóság jegyében a továbbiakban a hatályos jogszabályoknak megfelelően hívja össze a külsős szakértőkből álló bizottságot. Ne hagyja, hogy egyáltalán a gyanúja is felmerüljön annak, hogy különböző érdekcsoportok akarata érvényesül a közösség érdekeivel szemben” – jelentette ki Incze Csongor.
Fülöp-Székely Botond. Székelyhon.ro
2016. február 22.
Választási adok-kapok – Egyeztet az MPP és az RMDSZ Háromszéken
Eddig három településen kötött választási együttműködést az RMDSZ és az MPP Kovászna megyei szervezete – hétfői sajtótájékoztatójukon viszont a megyei pártelnökök úgy nyilatkoztak, az egyeztetést folytatják, még nem véglegesítették mindenhol a jelöltlistákat.
Kiderült, Zabolán, Málnáson és Gelencén az RMDSZ támogatja az MPP-s polgármesterjelölteket, míg az MPP-s tanácstagok RMDSZ-listán méretkeznek meg, tehát az egyik alakulat indítja a polgármesterjelöltet, a másik a tanácsoslistát. Gelencén – mint ismeretes – jelenleg is MPP-s a polgármester, mögéje sorakozik fel az RMDSZ is, ám Málnáson és Zabolán RMDSZ-es elöljárók vannak, ezúttal viszont már nem őket támogatja a szövetség.
Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki elnöke kifejtette, a 45 Kovászna megyei közigazgatási egységből a szövetség negyven településen indít saját jelöltet, becsléseik szerint 39 önkormányzat élén magyar elöljáró lesz, „tehát RMDSZ-es vagy MPP-s”. A szövetség színeiben megméretkezők 25 százaléka új jelölt, a megyei tanácsosi listán pedig több mint 50 százalék az új név – mondta a politikus. Hangsúlyozta, minden településen más a helyzet, elsősorban ott törekednek együttműködésre, ahol az „értelmetlen szembe állás a fejlődést gátolja”.
Kulcsár Terza József, az MPP Kovászna megyei szervezetének elnöke fontosnak tartotta leszögezni, pártja nem olvadt be az RMDSZ-be, nem kívánja arculatát elveszíteni, de „az utálatpolitikának véget kell vetni”. Elmondta, valószínűleg húsz településen önállóan indulnak, és nem tartják kizártnak, hogy még máshol is támogatják majd az RMDSZ-jelöltet.
A sajtótájékoztatón jelen volt Bedő Zoltán, a néppárt kirúgott sepsiszéki elnöke is, aki a Magyarság Megmaradásáért Mozgalom képviselőjeként támogatja az együttműködést.
Tamás Sándor egyébként azt mondja, az említett három településen jól haladnak a tárgyalások az EMNP képviselőivel, viszont – tette hozzá – a néppárt országos vezetése ellenzi az együttműködést. Kérdésünkre, hogy megyei szinten kezdeményeztek-e tárgyalásokat a néppárttal, Tamás leszögezte, egyszer az EMNP-nek rendet kellene tennie saját háza táján, hogy tudják, kivel kell egyeztetni. „Különben a jelenlegi néppártos megyei vezetők megüzenték, hogy nem akarnak tárgyalni” – szögezte le az RMDSZ háromszéki elnöke.
Bíró Blanka. Székelyhon.ro
Eddig három településen kötött választási együttműködést az RMDSZ és az MPP Kovászna megyei szervezete – hétfői sajtótájékoztatójukon viszont a megyei pártelnökök úgy nyilatkoztak, az egyeztetést folytatják, még nem véglegesítették mindenhol a jelöltlistákat.
Kiderült, Zabolán, Málnáson és Gelencén az RMDSZ támogatja az MPP-s polgármesterjelölteket, míg az MPP-s tanácstagok RMDSZ-listán méretkeznek meg, tehát az egyik alakulat indítja a polgármesterjelöltet, a másik a tanácsoslistát. Gelencén – mint ismeretes – jelenleg is MPP-s a polgármester, mögéje sorakozik fel az RMDSZ is, ám Málnáson és Zabolán RMDSZ-es elöljárók vannak, ezúttal viszont már nem őket támogatja a szövetség.
Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki elnöke kifejtette, a 45 Kovászna megyei közigazgatási egységből a szövetség negyven településen indít saját jelöltet, becsléseik szerint 39 önkormányzat élén magyar elöljáró lesz, „tehát RMDSZ-es vagy MPP-s”. A szövetség színeiben megméretkezők 25 százaléka új jelölt, a megyei tanácsosi listán pedig több mint 50 százalék az új név – mondta a politikus. Hangsúlyozta, minden településen más a helyzet, elsősorban ott törekednek együttműködésre, ahol az „értelmetlen szembe állás a fejlődést gátolja”.
Kulcsár Terza József, az MPP Kovászna megyei szervezetének elnöke fontosnak tartotta leszögezni, pártja nem olvadt be az RMDSZ-be, nem kívánja arculatát elveszíteni, de „az utálatpolitikának véget kell vetni”. Elmondta, valószínűleg húsz településen önállóan indulnak, és nem tartják kizártnak, hogy még máshol is támogatják majd az RMDSZ-jelöltet.
A sajtótájékoztatón jelen volt Bedő Zoltán, a néppárt kirúgott sepsiszéki elnöke is, aki a Magyarság Megmaradásáért Mozgalom képviselőjeként támogatja az együttműködést.
Tamás Sándor egyébként azt mondja, az említett három településen jól haladnak a tárgyalások az EMNP képviselőivel, viszont – tette hozzá – a néppárt országos vezetése ellenzi az együttműködést. Kérdésünkre, hogy megyei szinten kezdeményeztek-e tárgyalásokat a néppárttal, Tamás leszögezte, egyszer az EMNP-nek rendet kellene tennie saját háza táján, hogy tudják, kivel kell egyeztetni. „Különben a jelenlegi néppártos megyei vezetők megüzenték, hogy nem akarnak tárgyalni” – szögezte le az RMDSZ háromszéki elnöke.
Bíró Blanka. Székelyhon.ro
2016. február 22.
Kultúrával tisztelegtek a Bocskai Napokon
Kulturális és közéleti programokkal ünnepelték pénteken és szombaton a nyárádszeredaiak és vendégeik a huszonharmadik alkalommal rendezett Bocskai Napokat.
Pénteken labdarúgó tornával és történelmi vetélkedővel vette kezdetét a rendezvénysorozat. Tóth Sándor polgármester méltán nevezte nívósnak azt a két-három napot, amikor a kultúra révén „tiszteljük a múltunkat, értékeljük jelenünket, hogy holnaptól a jövőn munkálkodhassunk”. A művelődési ház előcsarnokában irodalmi műsorral köszöntötték az egykori fejedelmet ünneplő szeredaiakat és vendégeiket a középiskolások.
Ezt követően Kelemen Ferenc mutatta be munkatársunk, Szucher Ervin Toronyba zárt anyanyelvünk című riportkötetét. A szerző a mai Románia különböző szegleteibe vetődött, szórványban élő magyarokról készített száznál több dokumentumriportot, ebből huszonötöt fűzött össze ebben a kötetben. Anyanyelvünk segélykiáltásait hallatja a szerző torokszorítóan fájdalmas és lélektisztítóan felemelő riportokban.
Első alkalommal mutatkozott be Nyárádszeredában Dávid Júlia festőművész is, akit gyökerei idekötnek. Ő a festészet nyelvén, a lelken „átszűrve” láttatja a világot, munkáival is figyelmeztetve, hogy mennyire fontos megőrizni és alkalomadtán felmutatni sajátos értékeinket. A most kiállított hatvan munka a honfoglaláskorig visszanyúló gazdag népművészet elemeit hordozza, egy szép és sejtelmes világot tár fel – mondta el Nagy Miklós Kund művészeti író.
Szombat délután díszüléssel avatták fel a helyi tanács megújult termét a városházán. A napirenden egyetlen határozattervezet szerepelt, amelyet egyöntetűen fogadott el a grémium: a város fejlesztésében, az élet különböző területein végzett kiemelkedően hasznos munkája elismeréséül az önkormányzat Bocskai-díjjal tüntette ki Jakab Tamást. Jakab 1920-ban született Gegesben, 1949-ben ott volt a Nyárád kisipari termelőszövetkezet alapítói között, majd 1954-től szinte harminc évig volt a vállalat vezetője, amely az ő irányítása alatt felvirágzott, az 1970-es években már másfél ezer alkalmazottja volt. Ügybuzgó és jó gazda volt, vasakarattal és nemes lélekkel vezette a gyárrá fejlődött szövetkezetet, jelentős érdemeket szerzett a településnek, és minden politikai gáncs ellenére maradandó értékeket hozott létre. A 96 éves Jakab Tamás meghatódva, és nagy hálával vette át a díjat, megígérve, hogy élete hátra levő részét is becsülettel, hittel éli. Mivel 1941-48 között a marosvásárhelyi magyar királyi 23. honvéd határvadász zászlóaljban teljesített katonai szolgálatot, a hasonló nevű hagyományőrző egyesület is elismerő oklevelet nyújtott át neki.
Szombat este táncgálára hívták a közönséget. A műsor első felében a Bekecs Néptáncegyüttes öt korosztálya vonult színpadra, bemutatva az elmúlt egy év munkáját. Az est második felében a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes mutatta be az Itt a farsang, áll a bál című nagyműsorát, amelyben a néptáncok mellett farsangi játékokkal is szórakoztatták a nagyérdeműt, és nem hiányzott az egykori Széllyes Sándor „utóda”, a makfalvi Gyepesi László sem, aki a nagy mókamester monológjaival mulattatta a háromszáz nézőt.
Gligor Róbert László. Székelyhon.ro
Kulturális és közéleti programokkal ünnepelték pénteken és szombaton a nyárádszeredaiak és vendégeik a huszonharmadik alkalommal rendezett Bocskai Napokat.
Pénteken labdarúgó tornával és történelmi vetélkedővel vette kezdetét a rendezvénysorozat. Tóth Sándor polgármester méltán nevezte nívósnak azt a két-három napot, amikor a kultúra révén „tiszteljük a múltunkat, értékeljük jelenünket, hogy holnaptól a jövőn munkálkodhassunk”. A művelődési ház előcsarnokában irodalmi műsorral köszöntötték az egykori fejedelmet ünneplő szeredaiakat és vendégeiket a középiskolások.
Ezt követően Kelemen Ferenc mutatta be munkatársunk, Szucher Ervin Toronyba zárt anyanyelvünk című riportkötetét. A szerző a mai Románia különböző szegleteibe vetődött, szórványban élő magyarokról készített száznál több dokumentumriportot, ebből huszonötöt fűzött össze ebben a kötetben. Anyanyelvünk segélykiáltásait hallatja a szerző torokszorítóan fájdalmas és lélektisztítóan felemelő riportokban.
Első alkalommal mutatkozott be Nyárádszeredában Dávid Júlia festőművész is, akit gyökerei idekötnek. Ő a festészet nyelvén, a lelken „átszűrve” láttatja a világot, munkáival is figyelmeztetve, hogy mennyire fontos megőrizni és alkalomadtán felmutatni sajátos értékeinket. A most kiállított hatvan munka a honfoglaláskorig visszanyúló gazdag népművészet elemeit hordozza, egy szép és sejtelmes világot tár fel – mondta el Nagy Miklós Kund művészeti író.
Szombat délután díszüléssel avatták fel a helyi tanács megújult termét a városházán. A napirenden egyetlen határozattervezet szerepelt, amelyet egyöntetűen fogadott el a grémium: a város fejlesztésében, az élet különböző területein végzett kiemelkedően hasznos munkája elismeréséül az önkormányzat Bocskai-díjjal tüntette ki Jakab Tamást. Jakab 1920-ban született Gegesben, 1949-ben ott volt a Nyárád kisipari termelőszövetkezet alapítói között, majd 1954-től szinte harminc évig volt a vállalat vezetője, amely az ő irányítása alatt felvirágzott, az 1970-es években már másfél ezer alkalmazottja volt. Ügybuzgó és jó gazda volt, vasakarattal és nemes lélekkel vezette a gyárrá fejlődött szövetkezetet, jelentős érdemeket szerzett a településnek, és minden politikai gáncs ellenére maradandó értékeket hozott létre. A 96 éves Jakab Tamás meghatódva, és nagy hálával vette át a díjat, megígérve, hogy élete hátra levő részét is becsülettel, hittel éli. Mivel 1941-48 között a marosvásárhelyi magyar királyi 23. honvéd határvadász zászlóaljban teljesített katonai szolgálatot, a hasonló nevű hagyományőrző egyesület is elismerő oklevelet nyújtott át neki.
Szombat este táncgálára hívták a közönséget. A műsor első felében a Bekecs Néptáncegyüttes öt korosztálya vonult színpadra, bemutatva az elmúlt egy év munkáját. Az est második felében a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes mutatta be az Itt a farsang, áll a bál című nagyműsorát, amelyben a néptáncok mellett farsangi játékokkal is szórakoztatták a nagyérdeműt, és nem hiányzott az egykori Széllyes Sándor „utóda”, a makfalvi Gyepesi László sem, aki a nagy mókamester monológjaival mulattatta a háromszáz nézőt.
Gligor Róbert László. Székelyhon.ro
2016. február 22.
Rendszer-terror
Az Országos Korrupcióellenes Ügyészség közleményében Antal Árpád polgármestert vádlottként nevezik meg, majd kijelentik, hogy a vizsgálatok során tiszteletben tartják az ártatlanság vélelmét. Felmerül a kérdés: kies hazánkban az ártatlanság vélelme és a hivatalos vádemelés előtti vádlottá minősítés egy lapon emlegethető?
Ha a közlemény logikáját elfogadjuk, akkor ebből – különösebb jogi ismeretek nélkül is – az következik, hogy nem létezik gyanúsítotti státusz, hiszen ha egy vádhatóság a vádemeléshez szükséges bizonyítékok beszerzési folyamatában már vádlottként kezeli az érintett(nek vélt) személyt, akkor nem gyanúsít, hanem már a vizsgálódás időszakában vádol, minősít. Ha elvonatkoztatunk a konkrét esettől, mindez egy normális igazságszolgáltatási rendszer alapelveit kérdőjelezi meg. Hiszen bíróságra vagy törvényszékre benyújtott bűnvádi kereset nélküli vádemelésről beszélhetünk. Holott a vádhatóság ebben a szakaszban vizsgálódik, bizonyítékokat gyűjt, értelmez, tehát egyelőre nem lehetne abban a helyzetben, hogy vádoljon. Ha valaki azt gondolja, mindez csak játék a szavakkal, nagyon téved. Mert ha rendszerszerű (magyarán törvényes, miként Sabin Calinic ügyvéd értelmezi), akkor nem csupán az igazságszolgáltatási gyakorlat „hiányosságaira”, netán az azt működtető személyek tévedésére, rosszhiszeműségére vezethető vissza, hanem egy olyan rendszert feltételez, amely köszönőviszonyban sincs az alapvető emberi jogokkal. Vagyis a jogállamiságra, a hatalmi ágak szétválasztásának elvére fittyet hányva rendszer-terrort működtet. Ha valakinek, a kommunista időket megélteknek elsősorban, e gondolatmenet kapcsán déjà vu érzése támadna, a hiba nem a saját „készülékükben” keresendő.
Ferencz Csaba. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az Országos Korrupcióellenes Ügyészség közleményében Antal Árpád polgármestert vádlottként nevezik meg, majd kijelentik, hogy a vizsgálatok során tiszteletben tartják az ártatlanság vélelmét. Felmerül a kérdés: kies hazánkban az ártatlanság vélelme és a hivatalos vádemelés előtti vádlottá minősítés egy lapon emlegethető?
Ha a közlemény logikáját elfogadjuk, akkor ebből – különösebb jogi ismeretek nélkül is – az következik, hogy nem létezik gyanúsítotti státusz, hiszen ha egy vádhatóság a vádemeléshez szükséges bizonyítékok beszerzési folyamatában már vádlottként kezeli az érintett(nek vélt) személyt, akkor nem gyanúsít, hanem már a vizsgálódás időszakában vádol, minősít. Ha elvonatkoztatunk a konkrét esettől, mindez egy normális igazságszolgáltatási rendszer alapelveit kérdőjelezi meg. Hiszen bíróságra vagy törvényszékre benyújtott bűnvádi kereset nélküli vádemelésről beszélhetünk. Holott a vádhatóság ebben a szakaszban vizsgálódik, bizonyítékokat gyűjt, értelmez, tehát egyelőre nem lehetne abban a helyzetben, hogy vádoljon. Ha valaki azt gondolja, mindez csak játék a szavakkal, nagyon téved. Mert ha rendszerszerű (magyarán törvényes, miként Sabin Calinic ügyvéd értelmezi), akkor nem csupán az igazságszolgáltatási gyakorlat „hiányosságaira”, netán az azt működtető személyek tévedésére, rosszhiszeműségére vezethető vissza, hanem egy olyan rendszert feltételez, amely köszönőviszonyban sincs az alapvető emberi jogokkal. Vagyis a jogállamiságra, a hatalmi ágak szétválasztásának elvére fittyet hányva rendszer-terrort működtet. Ha valakinek, a kommunista időket megélteknek elsősorban, e gondolatmenet kapcsán déjà vu érzése támadna, a hiba nem a saját „készülékükben” keresendő.
Ferencz Csaba. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. február 22.
Elitek Háromszéken: önmagával rímelő történelem
Az 1848-49-es forradalom, szabadságharc és a második világháború közti időszak eseményeit és a társadalom meghatározó szereplőinek viszonyát elemzi az Elitek Háromszéken a 19–20. században című kötet, amelyet hétvégén mutattak be Sepsiszentgyörgyön.
A Háromszék Vármegye Kiadó gondozásában megjelent kötet tanulmányait Tóth Szabolcs, Tăraș Silviu, Nagy Éva, Lőrinczi Dénes, Tóth Bartos András, Kelemen Kálmán, Nagy Botond, Gazda Enikő, Tóth Levente, Pál Judit, Pál János és Gidó Csaba írta. A 2014-ben megkezdett kutatásokat Novák Csaba Zoltán vezette.
Az egyes fejezetek Háromszék történelmének egy szeletét vizsgálják, bemutatva, hogy a székely többségű megye miként kapcsolódott be a magyarországi és romániai politikai, gazdasági és szellemi életbe. A tizenkét tanulmány szerzői rávilágítanak, hogy a helyi vezetők és értelmiségiek miként képzelték el a régió jövőképét, illetve ezt a változó történelmi időszakok során milyen teremtették meg.
„Nem szakavatott személyek számára első olvasatra talán száraz lehet a kötet tartalma, viszont szakavatott történész számára fontos, új megvilágítást nyújt” – összegzett Sztáncsuly Sándor történész. Elmondta, a kiadvány nagyon sokszínű, hisz a nemesi létforma utóéletétől az egyházi elitet, a közművelődési intézményeket, a gazdaság szempontjából meghatározó szereplőket, a kisebbségi érdekképviseletet, valamint a helyi szocialista vezetők identitástudatát is taglalja. „Összességében elmondhatjuk, hogy a székelyföldi elitről a modern székelyföldi elit készített egy minden szempontból igényes kötetet” – méltatta a történész a tanulmányokat.
Novák Zoltán kifejtette, a kiadványnak van egy kerete, azaz az elit szemszögéből közelítik meg a tanulmányok témáit, és olyan problémákat járnak körbe, mint a kormányválság, a földtulajdon helyzete, a munkahelyteremtés, az egyház és közösség viszonya, a közszállítás kérdése vagy a mezőgazdaság problémája. „A történelem, ha nem is ismétli önmagát, de rímel önmagával, így aki ezt a kiadványt a kezébe veszi és olvasni fogja, az ma is aktuális kérdéseket találhat benne” – fogalmazott Novák Zoltán, kiemelve: egy kisrégiót, valamint egy közösséget érintő kérdésre elsőként az elit fogalmaz meg válaszokat.
„Tulajdonképpen egy sorozat újabb kiadványáról van szó, s a legfontosabb: ezek a könyvek a gyökereink hiteles történetét mutatják be. Fontos, hogy az újrakiadások helyett forrásfeltárásokat, alapkutatásokat és az ebből születő kiadványok megjelenését szorgalmazzuk, s ezúttal elérkeztünk a több éves munka szüretéhez” – méltatta a kötetet Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, hozzátéve: hasonló könyveket készülnek román és angol nyelven is kiadni.
Bencze Melinda. Krónika (Kolozsvár)
Az 1848-49-es forradalom, szabadságharc és a második világháború közti időszak eseményeit és a társadalom meghatározó szereplőinek viszonyát elemzi az Elitek Háromszéken a 19–20. században című kötet, amelyet hétvégén mutattak be Sepsiszentgyörgyön.
A Háromszék Vármegye Kiadó gondozásában megjelent kötet tanulmányait Tóth Szabolcs, Tăraș Silviu, Nagy Éva, Lőrinczi Dénes, Tóth Bartos András, Kelemen Kálmán, Nagy Botond, Gazda Enikő, Tóth Levente, Pál Judit, Pál János és Gidó Csaba írta. A 2014-ben megkezdett kutatásokat Novák Csaba Zoltán vezette.
Az egyes fejezetek Háromszék történelmének egy szeletét vizsgálják, bemutatva, hogy a székely többségű megye miként kapcsolódott be a magyarországi és romániai politikai, gazdasági és szellemi életbe. A tizenkét tanulmány szerzői rávilágítanak, hogy a helyi vezetők és értelmiségiek miként képzelték el a régió jövőképét, illetve ezt a változó történelmi időszakok során milyen teremtették meg.
„Nem szakavatott személyek számára első olvasatra talán száraz lehet a kötet tartalma, viszont szakavatott történész számára fontos, új megvilágítást nyújt” – összegzett Sztáncsuly Sándor történész. Elmondta, a kiadvány nagyon sokszínű, hisz a nemesi létforma utóéletétől az egyházi elitet, a közművelődési intézményeket, a gazdaság szempontjából meghatározó szereplőket, a kisebbségi érdekképviseletet, valamint a helyi szocialista vezetők identitástudatát is taglalja. „Összességében elmondhatjuk, hogy a székelyföldi elitről a modern székelyföldi elit készített egy minden szempontból igényes kötetet” – méltatta a történész a tanulmányokat.
Novák Zoltán kifejtette, a kiadványnak van egy kerete, azaz az elit szemszögéből közelítik meg a tanulmányok témáit, és olyan problémákat járnak körbe, mint a kormányválság, a földtulajdon helyzete, a munkahelyteremtés, az egyház és közösség viszonya, a közszállítás kérdése vagy a mezőgazdaság problémája. „A történelem, ha nem is ismétli önmagát, de rímel önmagával, így aki ezt a kiadványt a kezébe veszi és olvasni fogja, az ma is aktuális kérdéseket találhat benne” – fogalmazott Novák Zoltán, kiemelve: egy kisrégiót, valamint egy közösséget érintő kérdésre elsőként az elit fogalmaz meg válaszokat.
„Tulajdonképpen egy sorozat újabb kiadványáról van szó, s a legfontosabb: ezek a könyvek a gyökereink hiteles történetét mutatják be. Fontos, hogy az újrakiadások helyett forrásfeltárásokat, alapkutatásokat és az ebből születő kiadványok megjelenését szorgalmazzuk, s ezúttal elérkeztünk a több éves munka szüretéhez” – méltatta a kötetet Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, hozzátéve: hasonló könyveket készülnek román és angol nyelven is kiadni.
Bencze Melinda. Krónika (Kolozsvár)
2016. február 22.
A tizedik Bocskai-zarándoklatról
Idén ismét megtartották, immár tizedik alkalommal, a Bocskai István emlékére szervezett zarándoklatot, melynek során a magyarországi hajdúvárosok és Hajdú-Bihar megye küldöttsége a fejedelem életéhez kapcsolódó egyes helyszíneket keresett fel február 20-án és 21-én.
2007 óta minden évben megszervezik a Bocskai-zarándoklat nevű körutazást, a történelmi Magyarország különböző régiót felkeresve, ráérés és lehetőség szerint. Ezeken rendszerint a Hajdú-Bihar megyei önkormányzat és a Bocskai István Emlékbizottság képviselői, a hajdúsági polgármesterek, önkormányzati képviselők és meghívottaik vesznek részt, köztük előadóművészek és újságírók is. Idén csupán másfél nap állt a zarándokok rendelkezésére, ez alatt Hajdúnánást, Debrecent, Kolozsvár, Gyulafehérvárt, Nagyenyedet és Nagyváradot tudták útba ejteni. Utóbbi városban Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke fogadta őket a Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházában, amely jelenleg a Partiumi Keresztény Egyetemnek is otthona. A díszteremben megtartott vasárnap déli kölcsönös köszöntésen az EMNT, a KREK, az Erdélyi Magyar Néppárt, a Pro Universitate Partium Alapítvány, az ifjúság és a váradi polgárok képviselői is jelen voltak. Az egyházkerület előző püspöke igei alapú üdvözlőbeszédében Dávid királytól Bocskai fejedelemig vont történelmi ívet, az ország- és nemzetegyesítés közös nevezője mentén.
Erdély egyik nagy politikai-katonai vezetőjét méltatva Tőkés László kiemelte: a fejedelemnek rövid uralkodása alatt ereje volt a szabadságharchoz éppúgy, mint az építkezéshez. Utalva a mai évfordulóra – 1605-ben épp ezen a napon választották fejedelemmé Bocskai Istvánt az erdélyiek Nyárádszeredában –, valamint a megemlékezés helyszínére, elmondta: Bihar megye egykori főispánjára, Várad kapitányára, az egész Partium urára, Erdély fejedelmére, Magyarország megkoronázott királyára úgy kell emlékeznünk, mint egy olyan reálpolitikusra, ügyes diplomatára és kiváló hadvezérre, aki a 17. század elejére szinte teljesen elpusztult magyar államiságot megmentette, folytonosságát biztosította. Erdély aranykorának megalapozójaként nagyformátumú államférfivá tette az is, hogy egyszerre védte és építette az országot és az egyházat. Bocskai Erdély szuverenitásának és a királyi Magyarország jogállásának megtartásában épp olyan elévülhetetlen érdemeket szerzett, mint a tizenöt éves háború lezárásában. A régió pacifikálásának és a hajdúk letelepítésének történelmi áthallása: mi magunk is a helytállás népe kellene legyünk, nem az elvándorlásé – mondotta európai képviselőnk napjaink kihívásaira, népmozgásaira utalva.
A határok fölötti nemzetegyesítés egyik jelképeként is felfogható a Bocskai-zarándoklat – mondotta köszöntésében Tasi Sándor, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés alelnöke, aki a körút utolsó állomásán is vázolta Bocskai életútját és tetteit, végül idézett a fejedelem politikai végrendeletéből. Kátai Zoltán Tinódi-lant díjas énekmondó, népzenész a 16-17. századból ránk maradt, ismert és ismeretlen szerzőktől származó históriás énekeket adott elő, legtöbbjük magáról Bocskairól és koráról szólt. Az emlékezők ezt követően a székház belső udvarán kialakított „partiumi panteonban” elhelyezték a tisztelgés koszorúit Bocskai István emléktáblája – Győrfi Lajos karcagi szobrászművész 2009-ben felavatott alkotása – alatt, és elénekelték a Himnuszt.
Nagyvárad, 2016. február 21.
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája. erdon.ro
Idén ismét megtartották, immár tizedik alkalommal, a Bocskai István emlékére szervezett zarándoklatot, melynek során a magyarországi hajdúvárosok és Hajdú-Bihar megye küldöttsége a fejedelem életéhez kapcsolódó egyes helyszíneket keresett fel február 20-án és 21-én.
2007 óta minden évben megszervezik a Bocskai-zarándoklat nevű körutazást, a történelmi Magyarország különböző régiót felkeresve, ráérés és lehetőség szerint. Ezeken rendszerint a Hajdú-Bihar megyei önkormányzat és a Bocskai István Emlékbizottság képviselői, a hajdúsági polgármesterek, önkormányzati képviselők és meghívottaik vesznek részt, köztük előadóművészek és újságírók is. Idén csupán másfél nap állt a zarándokok rendelkezésére, ez alatt Hajdúnánást, Debrecent, Kolozsvár, Gyulafehérvárt, Nagyenyedet és Nagyváradot tudták útba ejteni. Utóbbi városban Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke fogadta őket a Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházában, amely jelenleg a Partiumi Keresztény Egyetemnek is otthona. A díszteremben megtartott vasárnap déli kölcsönös köszöntésen az EMNT, a KREK, az Erdélyi Magyar Néppárt, a Pro Universitate Partium Alapítvány, az ifjúság és a váradi polgárok képviselői is jelen voltak. Az egyházkerület előző püspöke igei alapú üdvözlőbeszédében Dávid királytól Bocskai fejedelemig vont történelmi ívet, az ország- és nemzetegyesítés közös nevezője mentén.
Erdély egyik nagy politikai-katonai vezetőjét méltatva Tőkés László kiemelte: a fejedelemnek rövid uralkodása alatt ereje volt a szabadságharchoz éppúgy, mint az építkezéshez. Utalva a mai évfordulóra – 1605-ben épp ezen a napon választották fejedelemmé Bocskai Istvánt az erdélyiek Nyárádszeredában –, valamint a megemlékezés helyszínére, elmondta: Bihar megye egykori főispánjára, Várad kapitányára, az egész Partium urára, Erdély fejedelmére, Magyarország megkoronázott királyára úgy kell emlékeznünk, mint egy olyan reálpolitikusra, ügyes diplomatára és kiváló hadvezérre, aki a 17. század elejére szinte teljesen elpusztult magyar államiságot megmentette, folytonosságát biztosította. Erdély aranykorának megalapozójaként nagyformátumú államférfivá tette az is, hogy egyszerre védte és építette az országot és az egyházat. Bocskai Erdély szuverenitásának és a királyi Magyarország jogállásának megtartásában épp olyan elévülhetetlen érdemeket szerzett, mint a tizenöt éves háború lezárásában. A régió pacifikálásának és a hajdúk letelepítésének történelmi áthallása: mi magunk is a helytállás népe kellene legyünk, nem az elvándorlásé – mondotta európai képviselőnk napjaink kihívásaira, népmozgásaira utalva.
A határok fölötti nemzetegyesítés egyik jelképeként is felfogható a Bocskai-zarándoklat – mondotta köszöntésében Tasi Sándor, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés alelnöke, aki a körút utolsó állomásán is vázolta Bocskai életútját és tetteit, végül idézett a fejedelem politikai végrendeletéből. Kátai Zoltán Tinódi-lant díjas énekmondó, népzenész a 16-17. századból ránk maradt, ismert és ismeretlen szerzőktől származó históriás énekeket adott elő, legtöbbjük magáról Bocskairól és koráról szólt. Az emlékezők ezt követően a székház belső udvarán kialakított „partiumi panteonban” elhelyezték a tisztelgés koszorúit Bocskai István emléktáblája – Győrfi Lajos karcagi szobrászművész 2009-ben felavatott alkotása – alatt, és elénekelték a Himnuszt.
Nagyvárad, 2016. február 21.
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája. erdon.ro
2016. február 23.
Bodor Ádám nyolcvanéves
Tegnap ünnepelte nyolcvanadik születésnapját Bodor Ádám Kossuth-díjas író. Kolozsvárott született, a helyi Református Kollégium növendékeként 1952-ben, tizenhat éves korában államellenes szervezkedés és röpcédulák terjesztése vádjával elítélték, két évet töltött a szamosújvári politikai börtönben. Szabadulása után gyári munkásként dolgozott, majd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója lett.
A diploma megszerzése után a kolozsvári egyházkerületi levéltárban, majd egy fordító-másoló irodában dolgozott. Első novellája 1965-ben jelent meg az Utunk lapban, négy évvel később első novelláskötetét is kiadták A tanú címmel. Azóta szabadfoglalkozású író, 1970 és 1975 között tagja volt a Román Írószövetségnek. 1982-ben települt át Magyarországra, 1984-től 1988-ig a Magvető Könyvkiadó lektora, majd szerkesztője. 1998-tól egy éven át a berlini DAAD Művészi Program ösztöndíjasa, majd a Holmi folyóirat szerkesztőbizottságának tagja. Novellistaként indult, egymás után jelentek meg kötetei: Plusz-mínusz egy nap, Megérkezés északra, Milyen is egy hágó?, A Zangezur hegység. Az Eufrátesz Babilonnál című novelláskötetét már Magyarországon publikálta, de az itteni elismertségre 1991-ig várnia kellett, ekkor nyerte meg a Holmi novellapályázatát a később megjelent Sinistra körzet című kötetének egyik történetével. A sajátos irodalmi műfajú, valahol a Kárpátok mélyén, nem meghatározott időben játszódó regényszerű novellaciklus a totalitárius rendszer egyszerre abszurd és hátborzongató világát, a benne élők teljes kiszolgáltatottságát ábrázolja. A mű külföldön is nagy sikert aratott. 1992-ben adták ki a Vissza a fülesbagolyhoz című elbeszéléskötetét, majd 1999-ben újabb regénnyel jelentkezett: Az érsek látogatása, melynek fő ihletforrása a Kelet-Európában végbemenő felemás rendszerváltozás. 2001-ben látott napvilágot A börtön szaga című interjúkötet, amelyben a kolozsvári Balla Zsófia kérdezte az írót életéről. 2010-ben Az utolsó szénégetők címmel tárcáit adta közre, egy évvel később jelent meg a Verhovina madarai című, kisebb történetelemekből, elbeszélésmozaikokból panorámaszerűen felépülő regénye.
Tárgyilagos, távolságtartó környezetleírás, szűkszavú dialógusok, néhány életmozzanatra korlátozódó cselekvéssor, a rejtély, a titokzatosság légköre és nagyon finom humor jellemzi műveit, amelyekből több filmfeldolgozás is készült. Közülük is kiemelkedik A részleg, Gothár Péter 1994-es filmje, amely a következő évben a Magyar Filmszemlén elnyerte a fődíjat, a legjobb rendezés és a külföldi kritikusok díját is.
Bodor Ádám pályája során több rangos elismerést kapott, köztük 1970-ben és 1975-ben a Román Írószövetség prózadíját, 1985-ben, 1989-ben és 2002-ben az Év Könyve, 1986-ban a József Attila-, 1992-ben a Krúdy Gyula-, 1996-ban a Márai Sándor-, 2002-ben a Magyar Irodalmi Díjat. 2003 márciusában Kossuth-díjjal jutalmazták „a közép-kelet-európai történelem meghatározó léthelyzeteit modelláló, egyetemes érvényű zárt szisztémák irodalmi megjelenítéséért, ember és természet kiszolgáltatottságának nagy erejű ábrázolásáért”. 2012-ben megkapta a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány díját, a Verhovina madarai című regényéért pedig a Szépíró Díjat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tegnap ünnepelte nyolcvanadik születésnapját Bodor Ádám Kossuth-díjas író. Kolozsvárott született, a helyi Református Kollégium növendékeként 1952-ben, tizenhat éves korában államellenes szervezkedés és röpcédulák terjesztése vádjával elítélték, két évet töltött a szamosújvári politikai börtönben. Szabadulása után gyári munkásként dolgozott, majd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója lett.
A diploma megszerzése után a kolozsvári egyházkerületi levéltárban, majd egy fordító-másoló irodában dolgozott. Első novellája 1965-ben jelent meg az Utunk lapban, négy évvel később első novelláskötetét is kiadták A tanú címmel. Azóta szabadfoglalkozású író, 1970 és 1975 között tagja volt a Román Írószövetségnek. 1982-ben települt át Magyarországra, 1984-től 1988-ig a Magvető Könyvkiadó lektora, majd szerkesztője. 1998-tól egy éven át a berlini DAAD Művészi Program ösztöndíjasa, majd a Holmi folyóirat szerkesztőbizottságának tagja. Novellistaként indult, egymás után jelentek meg kötetei: Plusz-mínusz egy nap, Megérkezés északra, Milyen is egy hágó?, A Zangezur hegység. Az Eufrátesz Babilonnál című novelláskötetét már Magyarországon publikálta, de az itteni elismertségre 1991-ig várnia kellett, ekkor nyerte meg a Holmi novellapályázatát a később megjelent Sinistra körzet című kötetének egyik történetével. A sajátos irodalmi műfajú, valahol a Kárpátok mélyén, nem meghatározott időben játszódó regényszerű novellaciklus a totalitárius rendszer egyszerre abszurd és hátborzongató világát, a benne élők teljes kiszolgáltatottságát ábrázolja. A mű külföldön is nagy sikert aratott. 1992-ben adták ki a Vissza a fülesbagolyhoz című elbeszéléskötetét, majd 1999-ben újabb regénnyel jelentkezett: Az érsek látogatása, melynek fő ihletforrása a Kelet-Európában végbemenő felemás rendszerváltozás. 2001-ben látott napvilágot A börtön szaga című interjúkötet, amelyben a kolozsvári Balla Zsófia kérdezte az írót életéről. 2010-ben Az utolsó szénégetők címmel tárcáit adta közre, egy évvel később jelent meg a Verhovina madarai című, kisebb történetelemekből, elbeszélésmozaikokból panorámaszerűen felépülő regénye.
Tárgyilagos, távolságtartó környezetleírás, szűkszavú dialógusok, néhány életmozzanatra korlátozódó cselekvéssor, a rejtély, a titokzatosság légköre és nagyon finom humor jellemzi műveit, amelyekből több filmfeldolgozás is készült. Közülük is kiemelkedik A részleg, Gothár Péter 1994-es filmje, amely a következő évben a Magyar Filmszemlén elnyerte a fődíjat, a legjobb rendezés és a külföldi kritikusok díját is.
Bodor Ádám pályája során több rangos elismerést kapott, köztük 1970-ben és 1975-ben a Román Írószövetség prózadíját, 1985-ben, 1989-ben és 2002-ben az Év Könyve, 1986-ban a József Attila-, 1992-ben a Krúdy Gyula-, 1996-ban a Márai Sándor-, 2002-ben a Magyar Irodalmi Díjat. 2003 márciusában Kossuth-díjjal jutalmazták „a közép-kelet-európai történelem meghatározó léthelyzeteit modelláló, egyetemes érvényű zárt szisztémák irodalmi megjelenítéséért, ember és természet kiszolgáltatottságának nagy erejű ábrázolásáért”. 2012-ben megkapta a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány díját, a Verhovina madarai című regényéért pedig a Szépíró Díjat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. február 23.
"Elmúlt farsang el, el, el…"
Farsangi mulatság Désfalván
Az immár hagyománnyá vált húshagyókeddi mulatságra került sor február 16- án délután 5 órától a Désfalvi Általános Iskolában. A mulatságra szép számban gyűlt össze a falu apraja-nagyja, akiket a különböző korosztályok sokszínű és érdekes előadással: színdarabbal, tánccal, bohózattal, népi gyermekjátékokkal örvendeztettek meg.
A közönséget Balázs-Kovács Erzsébet igazgatónőnk köszöntötte. Elmondása alapján elsősorban ezen közös foglalkozások közösségformáló erejét lehet kiemelni, a színes, kulturális jellegű bemutatók nevelő hatásai mellett.
Az előadások sorozatát a népviseletbe öltözött kis óvodások ünnepi műsora indította, akik télkergető, tavaszváró mondókákkal, farsangi énekekkel és népi gyermekjátékokkal vidították fel a szülőket, nagyszülőket, a jelen levő közönséget egyaránt.
Őket követte a felkészítő és második osztályosok előadása, amelyben egy fonójelenet során felelevenítődtek a régi szokások, a hagyományos leánykérés és a tánc sem maradhatott el.
Majd az első és negyedik osztályosok előadták a Három selyp leány című népmese színpadi változatát. Zárásként táncra perdültek a moldvai táncok közé tartozó Hoina és Ördög útja dallamára.
A felsősök sem hagyták magukat, vidám pillanatokat varázsoltak körünkben. Néhány furulyázást kedvelő lány a zenetanár irányításával népdalokat mutatott be, míg a modern táncot kedvelők a testnevelő tanár segítségével egy ritmusos táncösszeállítást és egy paródiát is előadtak A désfalvi vénasszonyok címmel. Nagyon jól tükrözve napjaink nyugdíjasainak hétköznapjait, mosolyt varázsoltak mindenki arcára.
A magyartanár által felkészített tanulók egy érdekes, mai, modern jelenetben a tanulók viselkedését, de főleg a tanuláshoz való viszonyulásukat mutatták be. A tanulók tréfás bemutatás közben sajátítottak el fontos információkat Petőfi Sándorról, a magyar irodalom legnagyobb, legismertebb csillagáról.
A kedves és jó hangulat sugárzott mindenki arcáról, együtt ünnepelt kicsi és nagy, fiatal és idős a késő délutáni órában, amikor észrevétlenül telt az idő, és a finomabbnál finomabb süteményeket fogyasztottuk, amelyek a szülők, nagyszülők jóvoltából kerültek az asztalra. Köszönjük szépen a sok finomságot! Közben a jelmezbe bújt kicsinyek bálján is részt lehetett venni, amikor kedvükre táncolhattak a nyuszik, cicák, boszorkák…
Szintén köszönet illeti az iskola vezetőségét lelkes támogatásáért, valamint az együtt tevékenykedő pedagógusokat is, akik lehetővé tették ezen sokszínű, kulturális, hagyományápoló délután létrejöttét.
Kívánjuk, hogy még számos éven át meg tudjuk ünnepelni e szép, hagyománnyá vált húshagyókeddi mulatságot, amikor együtt lehet a falu közössége. Múlt és jelen együtt van, együtt ünnepel és egymásért tevékenykedik. Tegyünk érte, hogy ez a hagyomány fennmaradjon, fontos részévé váljon életünknek. Egy közösség csak akkor marad meg a sodró idő rohamában, ha megtanul együtt ünnepelni, együtt lenni és egymásért valamit tenni a rohanó hétközna-pokban.
Gagyi Erika és Végh Enikő pedagógusok. Népújság (Marosvásárhely)
Farsangi mulatság Désfalván
Az immár hagyománnyá vált húshagyókeddi mulatságra került sor február 16- án délután 5 órától a Désfalvi Általános Iskolában. A mulatságra szép számban gyűlt össze a falu apraja-nagyja, akiket a különböző korosztályok sokszínű és érdekes előadással: színdarabbal, tánccal, bohózattal, népi gyermekjátékokkal örvendeztettek meg.
A közönséget Balázs-Kovács Erzsébet igazgatónőnk köszöntötte. Elmondása alapján elsősorban ezen közös foglalkozások közösségformáló erejét lehet kiemelni, a színes, kulturális jellegű bemutatók nevelő hatásai mellett.
Az előadások sorozatát a népviseletbe öltözött kis óvodások ünnepi műsora indította, akik télkergető, tavaszváró mondókákkal, farsangi énekekkel és népi gyermekjátékokkal vidították fel a szülőket, nagyszülőket, a jelen levő közönséget egyaránt.
Őket követte a felkészítő és második osztályosok előadása, amelyben egy fonójelenet során felelevenítődtek a régi szokások, a hagyományos leánykérés és a tánc sem maradhatott el.
Majd az első és negyedik osztályosok előadták a Három selyp leány című népmese színpadi változatát. Zárásként táncra perdültek a moldvai táncok közé tartozó Hoina és Ördög útja dallamára.
A felsősök sem hagyták magukat, vidám pillanatokat varázsoltak körünkben. Néhány furulyázást kedvelő lány a zenetanár irányításával népdalokat mutatott be, míg a modern táncot kedvelők a testnevelő tanár segítségével egy ritmusos táncösszeállítást és egy paródiát is előadtak A désfalvi vénasszonyok címmel. Nagyon jól tükrözve napjaink nyugdíjasainak hétköznapjait, mosolyt varázsoltak mindenki arcára.
A magyartanár által felkészített tanulók egy érdekes, mai, modern jelenetben a tanulók viselkedését, de főleg a tanuláshoz való viszonyulásukat mutatták be. A tanulók tréfás bemutatás közben sajátítottak el fontos információkat Petőfi Sándorról, a magyar irodalom legnagyobb, legismertebb csillagáról.
A kedves és jó hangulat sugárzott mindenki arcáról, együtt ünnepelt kicsi és nagy, fiatal és idős a késő délutáni órában, amikor észrevétlenül telt az idő, és a finomabbnál finomabb süteményeket fogyasztottuk, amelyek a szülők, nagyszülők jóvoltából kerültek az asztalra. Köszönjük szépen a sok finomságot! Közben a jelmezbe bújt kicsinyek bálján is részt lehetett venni, amikor kedvükre táncolhattak a nyuszik, cicák, boszorkák…
Szintén köszönet illeti az iskola vezetőségét lelkes támogatásáért, valamint az együtt tevékenykedő pedagógusokat is, akik lehetővé tették ezen sokszínű, kulturális, hagyományápoló délután létrejöttét.
Kívánjuk, hogy még számos éven át meg tudjuk ünnepelni e szép, hagyománnyá vált húshagyókeddi mulatságot, amikor együtt lehet a falu közössége. Múlt és jelen együtt van, együtt ünnepel és egymásért tevékenykedik. Tegyünk érte, hogy ez a hagyomány fennmaradjon, fontos részévé váljon életünknek. Egy közösség csak akkor marad meg a sodró idő rohamában, ha megtanul együtt ünnepelni, együtt lenni és egymásért valamit tenni a rohanó hétközna-pokban.
Gagyi Erika és Végh Enikő pedagógusok. Népújság (Marosvásárhely)
2016. február 23.
A zádokfakürt híradása
Mit jelent a zádokfa? Ott áll a kötet szójegyzékében: zádokfa (szádok, száldok, szódok): hárs. A háncsából készített kürttel egymásnak adtak jelt, hírt veszedelem, baj esetén a hegyek pásztorai. Jó esetben viszont akár egy könyv is betöltheti a jeladó kürt szerepét.
Egy esős, borús szerda délután, 2016. február 3. Szépszámban érkeznek, gyülekezeti tagok és a bemutatóra sereglő irodalomkedvelő érdeklődők a Marosvásárhely-Felsővárosi Református Templomba, ahol a bibliaóra keretében, Kántor Attila lelkész, házigazda szolgálata után Donáth László lelkész-író Zádokfakürt című novelláskötetét ismerteti.
A Kriterion Könyvkiadónál tavaly megjelent könyv a 2013-as, A pap tehene című válogatást követi.
A szöveget gondozó Bölöni Domokos rövid méltatásával indul a bemutató, ezáltal nyerünk rövid bepillantást a szerző írói világába, aki „későn érkezett utasként”, az irodalom perifériájára kényszerülve, a kiadóknál afféle írogató falusi papként elkönyvelve rótta elbeszéléseit, történeteit, többnyire az asztalfióknak, de rendíthetetlenül...
Kökényszüret című önéletírásának befejezéséhez közeledve keserűen fakad ki Donáth László: „Bizony, bizony, kökényt szüreteltem”, majd ezzel zárja: „Itt pontot tehetek. Életem regénye befejezéséhez közeledik.Valaki tán feljegyzi, ami még hátra van?”
Az író unokája, a Marosvásárhelyen élő Nagy Donáth Katalin meghatódva köszönte meg a Kriterion Kiadó igazgatójának, H.Szabó Gyulának a lehetőséget, a kiadásban nyújtott segítséget, valamint Bölöni Domokosnak a válogatás és szöveggondozás munkáját. Elmondta, hogy a könyvvásárok alkalmával, látogatóként hallotta, amint egyik-másik író, költő könyvbemutatójára hívják a résztvevőket. Eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha egyszer a hangosbemondó Donáth László kötetének bemutatóját hirdetné? Innentől kezdve küzdelmes, de egyenes út vezetett a 2013-as és 2015-ös bemutatókig. Családja segítségével és áldozatos munkájával, az álom valóra vált. A nagyapa kézirataiból előbb kézzel másolta át a szövegeket, majd számítógépre kerültek. „Vannak még a kökénybokron leszedegetni való kökényszemek” – mondta befejezésképpen Nagy Donáth Katalin, jelezve hogy talán egy harmadik könyvre való anyag is összeáll majd.
Ifjabb Nagy Donáth Katalin, a dédunoka felolvasta a kötetből A székely s a jókedvű úr című történetet. H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó igazgatója méltatta Donáth László rokonszenves írói világát, gazdag és humoros, de a tragédiát sem kerülgető szemléletét, népi gyökerű elbeszélői stílusát. Példaértékűnek tartja Nagy Donáth Katalin konok kitartását a nagyapa munkásságának feltárásában, művei kiadásában. Jelzés ez az olyan utódoknak, akik kevésbé felelősen kezelik a hagyatékokat, pusztulni hagyják felmenőik munkáját, rosszul sáfárkodnak az ölükbe hullott tálentumokkal. Az igazgató nem érkezett üres kézzel, három másik kötetet is hozott magával, friss termést, Cseres Tibor: Őseink kertje, Erdély, Dienes András: Négy nap című regényeit, valamint Ambrus Lajosnak A sünkirályfi című mesekötetét.
Az estet beszivárványozta a Vártemplom Musica Humana női kamarakórusa, amely Csíky Csaba karnagy vezetésével magas színvonalú műsorral foglalta kezdési-zárási keretbe az együttlétet (Bartók Béla: Bolyongás; Levél az otthoniakhoz, Kerényi György: Hej, tulipán, Csíky Boldizsár: Forgós-ropogós; Szól a nóta, Kodály Zoltán: Esti dal). Csíky Csaba karnagy érdekes adalékként jegyezte meg: az 1999-ben készült Erdélyi magyar novellafüzér című hármas tévéfilm zenéjét, melynek egyike éppen egy Donáth László-novellából készült, ő írta.
„Vissza szeretnénk adni Erdélynek Donáth Lászlót” – mondotta H.Szabó Gyula az első kötet megjelenésekor; és lám, immáron másodszorra is sikerült.
A szűkebb pátria képviseletében megtisztelték jelenlétükkel a találkozást Gilyén Levente etédi, Gilyénné Bódi Katalin kőrispataki református lelkészek és Nagy Endre etédi önkormányzati tanácsos. Remélhetőleg A zádokfakürt, A pap tehene című kötethez hasonlóan, bemutatásra kerül majd az év folyamán az író szülőfalujában, Etéden is.
Doszlop Imre, Lídia Naómi. Népújság (Marosvásárhely)
Mit jelent a zádokfa? Ott áll a kötet szójegyzékében: zádokfa (szádok, száldok, szódok): hárs. A háncsából készített kürttel egymásnak adtak jelt, hírt veszedelem, baj esetén a hegyek pásztorai. Jó esetben viszont akár egy könyv is betöltheti a jeladó kürt szerepét.
Egy esős, borús szerda délután, 2016. február 3. Szépszámban érkeznek, gyülekezeti tagok és a bemutatóra sereglő irodalomkedvelő érdeklődők a Marosvásárhely-Felsővárosi Református Templomba, ahol a bibliaóra keretében, Kántor Attila lelkész, házigazda szolgálata után Donáth László lelkész-író Zádokfakürt című novelláskötetét ismerteti.
A Kriterion Könyvkiadónál tavaly megjelent könyv a 2013-as, A pap tehene című válogatást követi.
A szöveget gondozó Bölöni Domokos rövid méltatásával indul a bemutató, ezáltal nyerünk rövid bepillantást a szerző írói világába, aki „későn érkezett utasként”, az irodalom perifériájára kényszerülve, a kiadóknál afféle írogató falusi papként elkönyvelve rótta elbeszéléseit, történeteit, többnyire az asztalfióknak, de rendíthetetlenül...
Kökényszüret című önéletírásának befejezéséhez közeledve keserűen fakad ki Donáth László: „Bizony, bizony, kökényt szüreteltem”, majd ezzel zárja: „Itt pontot tehetek. Életem regénye befejezéséhez közeledik.Valaki tán feljegyzi, ami még hátra van?”
Az író unokája, a Marosvásárhelyen élő Nagy Donáth Katalin meghatódva köszönte meg a Kriterion Kiadó igazgatójának, H.Szabó Gyulának a lehetőséget, a kiadásban nyújtott segítséget, valamint Bölöni Domokosnak a válogatás és szöveggondozás munkáját. Elmondta, hogy a könyvvásárok alkalmával, látogatóként hallotta, amint egyik-másik író, költő könyvbemutatójára hívják a résztvevőket. Eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha egyszer a hangosbemondó Donáth László kötetének bemutatóját hirdetné? Innentől kezdve küzdelmes, de egyenes út vezetett a 2013-as és 2015-ös bemutatókig. Családja segítségével és áldozatos munkájával, az álom valóra vált. A nagyapa kézirataiból előbb kézzel másolta át a szövegeket, majd számítógépre kerültek. „Vannak még a kökénybokron leszedegetni való kökényszemek” – mondta befejezésképpen Nagy Donáth Katalin, jelezve hogy talán egy harmadik könyvre való anyag is összeáll majd.
Ifjabb Nagy Donáth Katalin, a dédunoka felolvasta a kötetből A székely s a jókedvű úr című történetet. H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó igazgatója méltatta Donáth László rokonszenves írói világát, gazdag és humoros, de a tragédiát sem kerülgető szemléletét, népi gyökerű elbeszélői stílusát. Példaértékűnek tartja Nagy Donáth Katalin konok kitartását a nagyapa munkásságának feltárásában, művei kiadásában. Jelzés ez az olyan utódoknak, akik kevésbé felelősen kezelik a hagyatékokat, pusztulni hagyják felmenőik munkáját, rosszul sáfárkodnak az ölükbe hullott tálentumokkal. Az igazgató nem érkezett üres kézzel, három másik kötetet is hozott magával, friss termést, Cseres Tibor: Őseink kertje, Erdély, Dienes András: Négy nap című regényeit, valamint Ambrus Lajosnak A sünkirályfi című mesekötetét.
Az estet beszivárványozta a Vártemplom Musica Humana női kamarakórusa, amely Csíky Csaba karnagy vezetésével magas színvonalú műsorral foglalta kezdési-zárási keretbe az együttlétet (Bartók Béla: Bolyongás; Levél az otthoniakhoz, Kerényi György: Hej, tulipán, Csíky Boldizsár: Forgós-ropogós; Szól a nóta, Kodály Zoltán: Esti dal). Csíky Csaba karnagy érdekes adalékként jegyezte meg: az 1999-ben készült Erdélyi magyar novellafüzér című hármas tévéfilm zenéjét, melynek egyike éppen egy Donáth László-novellából készült, ő írta.
„Vissza szeretnénk adni Erdélynek Donáth Lászlót” – mondotta H.Szabó Gyula az első kötet megjelenésekor; és lám, immáron másodszorra is sikerült.
A szűkebb pátria képviseletében megtisztelték jelenlétükkel a találkozást Gilyén Levente etédi, Gilyénné Bódi Katalin kőrispataki református lelkészek és Nagy Endre etédi önkormányzati tanácsos. Remélhetőleg A zádokfakürt, A pap tehene című kötethez hasonlóan, bemutatásra kerül majd az év folyamán az író szülőfalujában, Etéden is.
Doszlop Imre, Lídia Naómi. Népújság (Marosvásárhely)
2016. február 23.
„Itt nyugszik Farkas Döme, megütötte 2016 mennyköve”
Téltemető farsangolás Torockón
A torockói népélet hagyománya a farsangtemetés napja, amikor összeáll a fiatalemberek szorgos csapata, hogy a régi szokásokhoz híven a kimondott szó és a látvány erejével szórakoztasson, neveljen, együtt tartsa a közösséget. A látványos felvonulást a falu utcáin sokan követték figyelemmel, amíg a vajornál szétverték Farkas Döme koporsóját. Ezzel jelképesen elűzték a telet, ami idén ritkán zavarta az embereket igazi „farkasordító” hideggel vagy hóhullással. Hacsak a természet nem ezután akarja majd pótolni.
A téltemető rituálé idén abban különbözött az előzőektől, hogy a Duna-házban előadást tartott a farsangi menet indulása előtt a Tordai Történeti Múzeum munkatársa, Fodor Attila a farsangi szokás eredetéről és fejlődéséről, különösen az Aranyos-vidéken. Ezt a népszokást a torockói ifjak kemény munkával próbálják évről-évre ébren tartani. Megtudtuk többek között, hogy a farsangtemetés Erdélyben és Moldovában csak a magyar, szász és csángó kultúrában terjedt el, a többségi románság körében a téli napfordulóhoz, a karácsonyhoz és az újévhez kötődnek maszkos jellegű felvonulások. A világon hasonló szokások vannak az Egyesült Államokban, Németországban, Franciaországban, Brazíliában, Olaszországban és Magyarországon. A középkori hiedelem szerint a tél utolsó napján a Nap elgyengül, és ilyenkor a gonosz szellemek ellen szalmabábut égettek, doboltak, énekeltek és maszkokat viseltek. Mindez párosult bőséges étel- és italfogyasztással. Közben „megverték” a gyümölcsfákat és elvetették a mákot. A táncban a nagy ugrások segítettek a kender nagyra növekedésében. A farsang ugyanakkor az új párok egybekelésének időszaka. Mágikus kapcsolat van az ébredő természet és az új pár jövője között. A lányok, ha pártában maradtak, így gondolkodtak: „Várok még egy farsangot, /Tán majd valakit fogok / S ha vőlegényt nem kapok,/ Apácának beállok.” A fiúk pedig: „Rönköt emelj, / Szakadj meg,/ Mért nem házasodtál meg!”
BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár)
Téltemető farsangolás Torockón
A torockói népélet hagyománya a farsangtemetés napja, amikor összeáll a fiatalemberek szorgos csapata, hogy a régi szokásokhoz híven a kimondott szó és a látvány erejével szórakoztasson, neveljen, együtt tartsa a közösséget. A látványos felvonulást a falu utcáin sokan követték figyelemmel, amíg a vajornál szétverték Farkas Döme koporsóját. Ezzel jelképesen elűzték a telet, ami idén ritkán zavarta az embereket igazi „farkasordító” hideggel vagy hóhullással. Hacsak a természet nem ezután akarja majd pótolni.
A téltemető rituálé idén abban különbözött az előzőektől, hogy a Duna-házban előadást tartott a farsangi menet indulása előtt a Tordai Történeti Múzeum munkatársa, Fodor Attila a farsangi szokás eredetéről és fejlődéséről, különösen az Aranyos-vidéken. Ezt a népszokást a torockói ifjak kemény munkával próbálják évről-évre ébren tartani. Megtudtuk többek között, hogy a farsangtemetés Erdélyben és Moldovában csak a magyar, szász és csángó kultúrában terjedt el, a többségi románság körében a téli napfordulóhoz, a karácsonyhoz és az újévhez kötődnek maszkos jellegű felvonulások. A világon hasonló szokások vannak az Egyesült Államokban, Németországban, Franciaországban, Brazíliában, Olaszországban és Magyarországon. A középkori hiedelem szerint a tél utolsó napján a Nap elgyengül, és ilyenkor a gonosz szellemek ellen szalmabábut égettek, doboltak, énekeltek és maszkokat viseltek. Mindez párosult bőséges étel- és italfogyasztással. Közben „megverték” a gyümölcsfákat és elvetették a mákot. A táncban a nagy ugrások segítettek a kender nagyra növekedésében. A farsang ugyanakkor az új párok egybekelésének időszaka. Mágikus kapcsolat van az ébredő természet és az új pár jövője között. A lányok, ha pártában maradtak, így gondolkodtak: „Várok még egy farsangot, /Tán majd valakit fogok / S ha vőlegényt nem kapok,/ Apácának beállok.” A fiúk pedig: „Rönköt emelj, / Szakadj meg,/ Mért nem házasodtál meg!”
BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár)
2016. február 23.
Soós Anna marad a BBTE magyar tagozatának vezetője
Soós Anna marad a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar tagozatának vezetője – dőlt el a hétfői választáson, amelyen a felsőoktatási intézmény oktatói és diákképviselői vettek részt.
A magyar tagozatért felelős rektorhelyettesi tisztséget jelenleg is betöltő Soós Anna matematikus jelentős szavazataránnyal nyerte a tagozati választást Markó Bálinttal, a BBTE Magyar Biológiai és Ökológiai Intézetének vezetőjével, és Kádár Magorral, a Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám Intézet magyar tagozati igazgatójával szemben.
Magyari Tivadar, a tagozati választási bizottság elnöke az MTI-nek elmondta, Soós Anna 174, Markó Bálint 41, Kádár Magor pedig 24 szavazatot kapott az egyetemen magyarul oktató tanároktól, és a magyar tagozaton tanuló diákok képviselőitől.
A szavazáson az is eldőlt, hogy Markó Bálint lehet az egyetem másik magyar rektorhelyettese. Magyari Tivadar elmondta, két rektorhelyettesi tisztség illeti meg a magyar tagozatot, az egyik rektorhelyettes felel a magyar tagozatért, a másik más adminisztratív feladatokat kap.
Az egyetemen kialakult szokásjog szerint a márciusban megválasztandó rektor a magyar tagozat választottait nevezi ki két rektorhelyettesi tisztségbe.
A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Románia legrégebbi, legnagyobb és legjobbnak minősített felsőoktatási intézménye. A BBTE a Báthory István erdélyi fejedelem által 1581-ben akadémiai rangra emelt jezsuita iskolát és az 1881-ben létesített Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemet is elődjének tekinti. Mai neve és szerkezete a magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetem és a román tannyelvű Babeș Tudományegyetem 1959-es egyesítésével alakult ki.
A BBTE-n magyar nyelven 75 alapképzésre és 44 mesterképzésre lehet jelentkezni. Míg 2012-ben 281 oktatója volt a magyar tagozatnak, számuk jelenleg 313-ra nőtt, akik közül 285-en főállásúak. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen – a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemtől (MOGYE) eltérően – sikerült életbe léptetni a 2011-ben elfogadott oktatási törvény előírásait, amelyek viszonylagos önállóságot biztosítanak a magyar tagozatnak. Krónika (Kolozsvár)
Soós Anna marad a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar tagozatának vezetője – dőlt el a hétfői választáson, amelyen a felsőoktatási intézmény oktatói és diákképviselői vettek részt.
A magyar tagozatért felelős rektorhelyettesi tisztséget jelenleg is betöltő Soós Anna matematikus jelentős szavazataránnyal nyerte a tagozati választást Markó Bálinttal, a BBTE Magyar Biológiai és Ökológiai Intézetének vezetőjével, és Kádár Magorral, a Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám Intézet magyar tagozati igazgatójával szemben.
Magyari Tivadar, a tagozati választási bizottság elnöke az MTI-nek elmondta, Soós Anna 174, Markó Bálint 41, Kádár Magor pedig 24 szavazatot kapott az egyetemen magyarul oktató tanároktól, és a magyar tagozaton tanuló diákok képviselőitől.
A szavazáson az is eldőlt, hogy Markó Bálint lehet az egyetem másik magyar rektorhelyettese. Magyari Tivadar elmondta, két rektorhelyettesi tisztség illeti meg a magyar tagozatot, az egyik rektorhelyettes felel a magyar tagozatért, a másik más adminisztratív feladatokat kap.
Az egyetemen kialakult szokásjog szerint a márciusban megválasztandó rektor a magyar tagozat választottait nevezi ki két rektorhelyettesi tisztségbe.
A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Románia legrégebbi, legnagyobb és legjobbnak minősített felsőoktatási intézménye. A BBTE a Báthory István erdélyi fejedelem által 1581-ben akadémiai rangra emelt jezsuita iskolát és az 1881-ben létesített Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemet is elődjének tekinti. Mai neve és szerkezete a magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetem és a román tannyelvű Babeș Tudományegyetem 1959-es egyesítésével alakult ki.
A BBTE-n magyar nyelven 75 alapképzésre és 44 mesterképzésre lehet jelentkezni. Míg 2012-ben 281 oktatója volt a magyar tagozatnak, számuk jelenleg 313-ra nőtt, akik közül 285-en főállásúak. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen – a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemtől (MOGYE) eltérően – sikerült életbe léptetni a 2011-ben elfogadott oktatási törvény előírásait, amelyek viszonylagos önállóságot biztosítanak a magyar tagozatnak. Krónika (Kolozsvár)
2016. február 23.
Házhoz vitt megelevenített irodalom
Új ismeretek közlése, rendhagyó irodalomóráknak is beillő színházi produkciók szervezése a célja az Erdélyben négy éve úttörő jelleggel működő Borostyán Produkciós Irodának. Némethy Norbert impresszárió a Krónikának adott interjúban elmondta, már túl vannak a megkereséses időszakon, és most már az igények függvényében dolgoznak.
– Érdekes, hogy amikor a 90-es évek elején fellendült a vadkapitalizmus vállalkozó szelleme, a legkülönbözőbb kisvállalkozások indítása közepette sem jutott senkinek az eszébe produkciós irodát nyitni, felvállalni az impresszárió könnyűnek semmiképp sem mondható, de annál érdekesebb és kreatívabb munkáját. Pedig a szakma nem új keletű, ha nem csalódom, nagyjából a filmipar felfutásával egyidős. Ön tudatosan akart úttörő lenni a magyar nyelvű művészi piacon, Erdélyben, vagy véletlen, netán kényszer volt-e?
– A kérdés utóbbi két lehetőségére mondhatom azt, hogy is-is. Előadások szervezésével külsősként kapcsolatban álltam színházakkal, amikor egy volt barátnőm elkészítette Weöres Sándor Psyché című művét a szatmári színház keretében, de annak ellenére, hogy nagyon jól sikerült, a színház néhány előadás után „kijátszotta”. Azt mondták, ebből elég lesz ennyi. Valamit ki kellett találnunk – így jött létre a Borostyán. Elindultunk vele a megyébe, nem bántuk meg.
Következett a vállalkozás jogi-adminisztratív hátterének megteremtése, megkerestem egy ügyvédet, ő készítette el a formaságokat, és lett belőlem egyéni vállalkozó, nálunk ismertebb nevén PFA. A Psyché sikerét látva megkeresett egy erdélyi színész Salinger Zabhegyező című művének feldolgozásával, ami aztán le is fedte Erdélyt, a Partiumot és Kelet-Magyarországot. Tizennyolcadik éve ugyanis kisebb-nagyobb megszakításokkal kint élek, kapcsolatban állok magyarországi színházakkal is.
– Vagyis nem bánta meg, hogy belevágott?
– Nem, dehogy, sőt. Igaz, hogy a szervezési munka sok jövés-menéssel jár, de a szabadságérzés, hogy nem vagyok lekötve egyetlen színházhoz sem, mindent kárpótol. Végső soron azt csinálom, amit mindig is akartam.
– Műfaji megkötés van?
– Eddigi legnagyobb sikereink közé tartozik Hobo, illetve Berecz András műsora. Gondolom, Hobót nem kell bemutatnom, Berecz András mesemondó-népdalénekes, kettejük világa különböző. Ha pontosabban szeretném megfogalmazni, mi is a Borostyán célja, az volna a legtalálóbb, hogy két lábon áll: az egyik láb az új ismeretek közlése, a másik iskolai jellegű. Rendhagyó irodalomórának is mondható több produkciónk, házhoz visszük a megelevenített irodalmat.
Érdekes, hogy alig-alig van ugyanabból a műből két azonos előadás, mivel a tanerők nem egyformán rugalmasak. Sőt vannak, akik nem is veszik szívesen a kívülről jövő „beavatkozást” a tananyagba, mások viszont egyenesen kérik. Ugyanis maximális az interaktivitás, amit a diákok nagyon élveznek. Nem hagynak egyetlen nekik feltett kérdést sem megválaszolatlanul, épp ellenkezőleg, gyakran kérdeznek még sok mindent hozzá.
– Miért lett Borostyán a produkciós iroda neve?
– Mert olyan növény, ami bárhol megveti gyökereit, mindig a fény felé tör, levelei mindig az új hajtásokat részesítik előnyben. Bevallom, én is szívesebben dolgozom fiatal művészekkel, nemcsak színészekkel, de zenészekkel, festőkkel is. Jelenleg például van egy kiállítás, Élet a kastélyban a címe. A nagykárolyi Károlyi-kastélyt mutatja be Jula Ciprian szatmári fotós 28 képből álló fotósorozata, a megnyitón korabeli ruhákban egy 16 éves leányka énekelt, hasonló korú zongoristalány kísérte.
Ez volt számukra a kiugrás lehetősége, azóta részt vettek egy megmérettetésen, elismertek lettek. Tehát a fiatal művészek számára a lehetőség biztosítása is bekerült a produkciós iroda céljai közé, bár igazából a lényeg közelebb hozni a fiatal generációhoz a színházat azzal, amiről már beszéltem: házhoz visszük nekik. Nem mondom, hogy az összegyűlt diákság között nincs olyan, aki épp egy másik óráról akar emiatt ellógni, de úgy vélem, ha száz közül tíz színházbarát lesz, akkor máris megérte. Ezért nem érzem, hogy az én, a mi munkánk konkurencia volna a színháznak, épp ellenkezőleg. És a már szintén említett interaktivitás is nagyon vonzza a diákságot.
– Előfordult-e már, hogy valahol „megrendeltek” egy előadást?
– Hogyne. Épp a legutóbbi műsorunk, Gajai Ágnes Édes Anna produkciója is megrendelésre jött létre. Hivatalosan 2012-től működik a Borostyán, de már túl vagyunk a megkeresésen, most már az igények függvényében dolgozunk. Sokat kellett szelektálni, mert sokan kérdezték, hogy ez vagy az nincs-e. Készítettem egy körkérdést, mik lennének a leginkább igényelt művek, így jött be az Édes Anna, az első, teljesen saját „gyermek”. Érdekességként említem, hogy előbb Kosztolányi Pacsirta című kisregénye került szóba, de Szatmáron és Károlyban két-két iskolában is az Édes Annát kérték, és ennél maradtunk.
– Eddig minden említett produkció egyszemélyes. Ez véletlen vagy tudatos?
– Abszolút tudatos. És nemcsak azért, mert az egyszemélyes műsor szervezésileg könnyebb, de épp az interaktivitás miatt az előadónak el kell érnie, hogy őt maguk közé fogadják a jelenlévők. Kettő vagy több szereplővel a diákság körében már nem működne ez a befogadás-befogadtatás.
– A szervezést említette: a Psychéhez képest bővült vagy szűkült a lefedettség?
– Nagyjából ugyanaz. Vagyis Kelet-Magyarország, Partium, Erdély. A Székelyföldön jól ismerik és szeretik a produkciókat. Sokan besegítenek a szervezésbe is, de alapjában véve egyedül szervezek. Tudom azt az 5, 6, 7, 8 helyet, ahol mindig biztosan szívesen látnak, a többi hely gyakran magától adódik. Nagy ellenségem az idő, nem könnyű mindenhová eljutni. Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön hatszáznál több az állandó közönségünk, mert ez olyan műfaj, ami arrafelé kihalóban van, és érzik, hogy épp ezért kell ápolni.
– Közelebbi és távolabbi terveik?
– Az iskolai szinten Babits Jónás könyve, Kosztolányi Esti Kornélja következik, egy újabb Berecz András és Hobo-turné. Hobo mondta, aki a budapesti Nemzeti Színház deszkáiról jött, hogy hallott olyat: több diák az egyéni műsorának interakciója miatt ment később színházba is. Áprilisban Berecz András új műsorral jön, a Káin és Ábel történetét feldolgozó Láttam a Holdat előttem címmel. Március végén Gajai Ágival megyünk a Székelyföldre, tehát van munka bőven.
– Nem gondolt a vállalkozás bővítésére?
– Ősztől még egy embert szeretnék felvenni, aki a pályázatokkal foglalkozna, mert arra nekem már fizikailag nem jut időm. Vagyis pozitívan látom a jövőt: ha többen is belekezdenének hasonlóba, akkor sem félek attól, hogy a Borostyán ne működne. Hisz ugye a névadóját sem lehet olyan egykönnyen kiirtani!
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)
Új ismeretek közlése, rendhagyó irodalomóráknak is beillő színházi produkciók szervezése a célja az Erdélyben négy éve úttörő jelleggel működő Borostyán Produkciós Irodának. Némethy Norbert impresszárió a Krónikának adott interjúban elmondta, már túl vannak a megkereséses időszakon, és most már az igények függvényében dolgoznak.
– Érdekes, hogy amikor a 90-es évek elején fellendült a vadkapitalizmus vállalkozó szelleme, a legkülönbözőbb kisvállalkozások indítása közepette sem jutott senkinek az eszébe produkciós irodát nyitni, felvállalni az impresszárió könnyűnek semmiképp sem mondható, de annál érdekesebb és kreatívabb munkáját. Pedig a szakma nem új keletű, ha nem csalódom, nagyjából a filmipar felfutásával egyidős. Ön tudatosan akart úttörő lenni a magyar nyelvű művészi piacon, Erdélyben, vagy véletlen, netán kényszer volt-e?
– A kérdés utóbbi két lehetőségére mondhatom azt, hogy is-is. Előadások szervezésével külsősként kapcsolatban álltam színházakkal, amikor egy volt barátnőm elkészítette Weöres Sándor Psyché című művét a szatmári színház keretében, de annak ellenére, hogy nagyon jól sikerült, a színház néhány előadás után „kijátszotta”. Azt mondták, ebből elég lesz ennyi. Valamit ki kellett találnunk – így jött létre a Borostyán. Elindultunk vele a megyébe, nem bántuk meg.
Következett a vállalkozás jogi-adminisztratív hátterének megteremtése, megkerestem egy ügyvédet, ő készítette el a formaságokat, és lett belőlem egyéni vállalkozó, nálunk ismertebb nevén PFA. A Psyché sikerét látva megkeresett egy erdélyi színész Salinger Zabhegyező című művének feldolgozásával, ami aztán le is fedte Erdélyt, a Partiumot és Kelet-Magyarországot. Tizennyolcadik éve ugyanis kisebb-nagyobb megszakításokkal kint élek, kapcsolatban állok magyarországi színházakkal is.
– Vagyis nem bánta meg, hogy belevágott?
– Nem, dehogy, sőt. Igaz, hogy a szervezési munka sok jövés-menéssel jár, de a szabadságérzés, hogy nem vagyok lekötve egyetlen színházhoz sem, mindent kárpótol. Végső soron azt csinálom, amit mindig is akartam.
– Műfaji megkötés van?
– Eddigi legnagyobb sikereink közé tartozik Hobo, illetve Berecz András műsora. Gondolom, Hobót nem kell bemutatnom, Berecz András mesemondó-népdalénekes, kettejük világa különböző. Ha pontosabban szeretném megfogalmazni, mi is a Borostyán célja, az volna a legtalálóbb, hogy két lábon áll: az egyik láb az új ismeretek közlése, a másik iskolai jellegű. Rendhagyó irodalomórának is mondható több produkciónk, házhoz visszük a megelevenített irodalmat.
Érdekes, hogy alig-alig van ugyanabból a műből két azonos előadás, mivel a tanerők nem egyformán rugalmasak. Sőt vannak, akik nem is veszik szívesen a kívülről jövő „beavatkozást” a tananyagba, mások viszont egyenesen kérik. Ugyanis maximális az interaktivitás, amit a diákok nagyon élveznek. Nem hagynak egyetlen nekik feltett kérdést sem megválaszolatlanul, épp ellenkezőleg, gyakran kérdeznek még sok mindent hozzá.
– Miért lett Borostyán a produkciós iroda neve?
– Mert olyan növény, ami bárhol megveti gyökereit, mindig a fény felé tör, levelei mindig az új hajtásokat részesítik előnyben. Bevallom, én is szívesebben dolgozom fiatal művészekkel, nemcsak színészekkel, de zenészekkel, festőkkel is. Jelenleg például van egy kiállítás, Élet a kastélyban a címe. A nagykárolyi Károlyi-kastélyt mutatja be Jula Ciprian szatmári fotós 28 képből álló fotósorozata, a megnyitón korabeli ruhákban egy 16 éves leányka énekelt, hasonló korú zongoristalány kísérte.
Ez volt számukra a kiugrás lehetősége, azóta részt vettek egy megmérettetésen, elismertek lettek. Tehát a fiatal művészek számára a lehetőség biztosítása is bekerült a produkciós iroda céljai közé, bár igazából a lényeg közelebb hozni a fiatal generációhoz a színházat azzal, amiről már beszéltem: házhoz visszük nekik. Nem mondom, hogy az összegyűlt diákság között nincs olyan, aki épp egy másik óráról akar emiatt ellógni, de úgy vélem, ha száz közül tíz színházbarát lesz, akkor máris megérte. Ezért nem érzem, hogy az én, a mi munkánk konkurencia volna a színháznak, épp ellenkezőleg. És a már szintén említett interaktivitás is nagyon vonzza a diákságot.
– Előfordult-e már, hogy valahol „megrendeltek” egy előadást?
– Hogyne. Épp a legutóbbi műsorunk, Gajai Ágnes Édes Anna produkciója is megrendelésre jött létre. Hivatalosan 2012-től működik a Borostyán, de már túl vagyunk a megkeresésen, most már az igények függvényében dolgozunk. Sokat kellett szelektálni, mert sokan kérdezték, hogy ez vagy az nincs-e. Készítettem egy körkérdést, mik lennének a leginkább igényelt művek, így jött be az Édes Anna, az első, teljesen saját „gyermek”. Érdekességként említem, hogy előbb Kosztolányi Pacsirta című kisregénye került szóba, de Szatmáron és Károlyban két-két iskolában is az Édes Annát kérték, és ennél maradtunk.
– Eddig minden említett produkció egyszemélyes. Ez véletlen vagy tudatos?
– Abszolút tudatos. És nemcsak azért, mert az egyszemélyes műsor szervezésileg könnyebb, de épp az interaktivitás miatt az előadónak el kell érnie, hogy őt maguk közé fogadják a jelenlévők. Kettő vagy több szereplővel a diákság körében már nem működne ez a befogadás-befogadtatás.
– A szervezést említette: a Psychéhez képest bővült vagy szűkült a lefedettség?
– Nagyjából ugyanaz. Vagyis Kelet-Magyarország, Partium, Erdély. A Székelyföldön jól ismerik és szeretik a produkciókat. Sokan besegítenek a szervezésbe is, de alapjában véve egyedül szervezek. Tudom azt az 5, 6, 7, 8 helyet, ahol mindig biztosan szívesen látnak, a többi hely gyakran magától adódik. Nagy ellenségem az idő, nem könnyű mindenhová eljutni. Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön hatszáznál több az állandó közönségünk, mert ez olyan műfaj, ami arrafelé kihalóban van, és érzik, hogy épp ezért kell ápolni.
– Közelebbi és távolabbi terveik?
– Az iskolai szinten Babits Jónás könyve, Kosztolányi Esti Kornélja következik, egy újabb Berecz András és Hobo-turné. Hobo mondta, aki a budapesti Nemzeti Színház deszkáiról jött, hogy hallott olyat: több diák az egyéni műsorának interakciója miatt ment később színházba is. Áprilisban Berecz András új műsorral jön, a Káin és Ábel történetét feldolgozó Láttam a Holdat előttem címmel. Március végén Gajai Ágival megyünk a Székelyföldre, tehát van munka bőven.
– Nem gondolt a vállalkozás bővítésére?
– Ősztől még egy embert szeretnék felvenni, aki a pályázatokkal foglalkozna, mert arra nekem már fizikailag nem jut időm. Vagyis pozitívan látom a jövőt: ha többen is belekezdenének hasonlóba, akkor sem félek attól, hogy a Borostyán ne működne. Hisz ugye a névadóját sem lehet olyan egykönnyen kiirtani!
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)
2016. február 23.
Emelt szintű útravaló Nagyszalontáról
Nagyszalonta hűséges önmagához, hagyományaihoz – ezt többek közt jelzi az évek óta megjelentetett kalendáriumuk is.
Igyekeztek követni a régi kincses kalendáriumok szerkezeti felépítését, emiatt aztán az utóbbi egy-két évben színtelenebbre-laposabbra sikeredett a kiadvány, az idei viszont, ha mennyiségileg kevesebb is, de színvonalában kifejezetten figyelemre méltó.
Talán mert 410 éves évfordulót ünnepel a hajdúváros?! Ezt az egy évtizeddel megtoldott négy évszázadot idézi fel, foglalja össze a kiadvány szerkesztője, helyesebben szellemi mindenese, Tódor Albert a Nagyszalonta nevezetes város, illetve Dánielisz Endre a Nagyszalonta hajdúváros című írásban, Székely Ervin viszont Vallomásában egy érdekes csavarral összeköti a város történelmét saját gyermekkorának Szalonta-képével:
„Szóval valami ilyesmit, fennkölt és tanulságos cikket kellene írnom, de sajnos sehogyan sem sikerül. Nekem ugyanis Szalonta a gyermekkoromat, eszmélésemet, fiatalságomat, első szerelmemet jelenti. Azt is, amikor a Csonka-torony háta mögötti parkban Varga Józsival spontán szavalóversenyt rendeztünk, és elsírtam magam A walesi bárdoktól, de azt is, amikor Dánielisz Lacival ellógtunk az iskolából, hogy a Deep Purple Magyarországról átcsempészett vinillemezét meghallgassuk. A személyiség kialakulásának az a lassú, észrevétlen folyamata itt, Szalontán történt meg, és ebben minden valószínűséggel szerepe volt ennek a városnak, a múltjának és a már – részlegesen – felsorolt nagy elődöknek is.”
Dánielisz Endre enciklopédikus helytörténeti ismereteinek köszönhetően Arany Jánossal kapcsolatban is sikerült eddig kevéssé ismert emlékeket feleleveníteni, jelesül a segédjegyzői tevékenységével kapcsolatos véleményt: „Tanulásával, tehetségével kiérdemelte a bíróságot megjárt emberek legnagyobb elismerését: »amit Arany János ítél, azt az Isten is helybenhagyja« – mondották volna a szalontaiak.”
De érdeklődve olvastam Szendrey Zsigmond szalontai éveiről, Bonczos Miklósról és az időben közelebbi relikviákat is, például az emigrációban élő Zilahy Lajos New Yorkból 1961-ben írott levelét dr. Kiss Ferenc orvosprofesszorhoz, egykori szalontai iskolatársához, barátjához. Tetszett Varga Gábor eszmefuttatása a szabadságról, és nem utolsósorban Benedek Elek tollából a Testamentum Jankónak lírai gondolatsor, ami manapság, amikor újra szeretnék éleszteni a szakoktatást, a legidőszerűbb témát feszegeti.
Csak néhány példát ragadtam ki azokból az írásokból, melyek nélkül nem teljesítheti útravaló-feladatát egy kalendárium, ahogy természetesen Tódor Albertnek a Köszöntőben leírt gondolata nélkül sem, miszerint: „amikor elindulunk a 2016-os év elején, magunk mögött hagyva az ünnepi meghittséget és a megszokott jókívánságokat, ne feledkezzünk meg, hogy az élet ajtói nyitva állnak előttünk, s csakis rajtunk áll, hogy merre lépünk, és kit fogadunk be életünkbe.”
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)
Nagyszalonta hűséges önmagához, hagyományaihoz – ezt többek közt jelzi az évek óta megjelentetett kalendáriumuk is.
Igyekeztek követni a régi kincses kalendáriumok szerkezeti felépítését, emiatt aztán az utóbbi egy-két évben színtelenebbre-laposabbra sikeredett a kiadvány, az idei viszont, ha mennyiségileg kevesebb is, de színvonalában kifejezetten figyelemre méltó.
Talán mert 410 éves évfordulót ünnepel a hajdúváros?! Ezt az egy évtizeddel megtoldott négy évszázadot idézi fel, foglalja össze a kiadvány szerkesztője, helyesebben szellemi mindenese, Tódor Albert a Nagyszalonta nevezetes város, illetve Dánielisz Endre a Nagyszalonta hajdúváros című írásban, Székely Ervin viszont Vallomásában egy érdekes csavarral összeköti a város történelmét saját gyermekkorának Szalonta-képével:
„Szóval valami ilyesmit, fennkölt és tanulságos cikket kellene írnom, de sajnos sehogyan sem sikerül. Nekem ugyanis Szalonta a gyermekkoromat, eszmélésemet, fiatalságomat, első szerelmemet jelenti. Azt is, amikor a Csonka-torony háta mögötti parkban Varga Józsival spontán szavalóversenyt rendeztünk, és elsírtam magam A walesi bárdoktól, de azt is, amikor Dánielisz Lacival ellógtunk az iskolából, hogy a Deep Purple Magyarországról átcsempészett vinillemezét meghallgassuk. A személyiség kialakulásának az a lassú, észrevétlen folyamata itt, Szalontán történt meg, és ebben minden valószínűséggel szerepe volt ennek a városnak, a múltjának és a már – részlegesen – felsorolt nagy elődöknek is.”
Dánielisz Endre enciklopédikus helytörténeti ismereteinek köszönhetően Arany Jánossal kapcsolatban is sikerült eddig kevéssé ismert emlékeket feleleveníteni, jelesül a segédjegyzői tevékenységével kapcsolatos véleményt: „Tanulásával, tehetségével kiérdemelte a bíróságot megjárt emberek legnagyobb elismerését: »amit Arany János ítél, azt az Isten is helybenhagyja« – mondották volna a szalontaiak.”
De érdeklődve olvastam Szendrey Zsigmond szalontai éveiről, Bonczos Miklósról és az időben közelebbi relikviákat is, például az emigrációban élő Zilahy Lajos New Yorkból 1961-ben írott levelét dr. Kiss Ferenc orvosprofesszorhoz, egykori szalontai iskolatársához, barátjához. Tetszett Varga Gábor eszmefuttatása a szabadságról, és nem utolsósorban Benedek Elek tollából a Testamentum Jankónak lírai gondolatsor, ami manapság, amikor újra szeretnék éleszteni a szakoktatást, a legidőszerűbb témát feszegeti.
Csak néhány példát ragadtam ki azokból az írásokból, melyek nélkül nem teljesítheti útravaló-feladatát egy kalendárium, ahogy természetesen Tódor Albertnek a Köszöntőben leírt gondolata nélkül sem, miszerint: „amikor elindulunk a 2016-os év elején, magunk mögött hagyva az ünnepi meghittséget és a megszokott jókívánságokat, ne feledkezzünk meg, hogy az élet ajtói nyitva állnak előttünk, s csakis rajtunk áll, hogy merre lépünk, és kit fogadunk be életünkbe.”
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)
2016. február 23.
Együtt sütöttek tésztát fiatalok és szépkorúak
Generációkat egyesített egy kellemes közös tevékenységben a süteménykészítés hagyománya február 22-én, hétfőn, a Caritas Catolica által működtetett Szent Erzsébet Idősotthon teakonyhájában, ahol az Élet Autizmussal egyesület fiataljai kókuszos és mézes süteményeket sütöttek közösen az otthonban lakó idős hölgyekkel. A munkából mindenki kivette a részét a maga tehetsége szerint: volt aki tésztát gyúrt, mások a nyújtást, vagy a szaggatást vállalták magukra, vagy épp tepsibe helyezték a formára vágott tésztát. Az aktivitás jó hangulatban telt, s kellemes időtöltést biztosított a résztvevőknek az egész délelőtt folyamán.
„Jók az ilyen foglalkozások, mert színt visznek a mindennapjainkba. Jó látni, hogy ezek az autista gyermekek is mennyire örülnek, hogy van egy kis sikerélményük. Mi már öregek vagyunk, megvoltak a magunk sikerei és kudarcai, de nekik még nagyon fontos az ilyesmi. Én, a magam részéről máskor sem szoktam unatkozni, mindig találok elfoglaltságot magamnak. Nem várom, hogy kiszolgáljanak: amit magamtól is el tudok végezni, azt elvégzem. De azért jó az ilyen tevékenységek alkalmával közösségben lenni” – mondta Orosz Margit, a Szent Erzsébet Idősotthon lakója. A közös program ínycsiklandó eredményét a hétfői ebéd során meg is kóstolhatták a bentlakók. Az Élet Autizmussal egyesület fiataljai egyébként kétheti rendszerességgel vesznek részt közös aktivitásokon az idősekkel.
Sz. G. T. Reggeli Újság (Nagyvárad)
Generációkat egyesített egy kellemes közös tevékenységben a süteménykészítés hagyománya február 22-én, hétfőn, a Caritas Catolica által működtetett Szent Erzsébet Idősotthon teakonyhájában, ahol az Élet Autizmussal egyesület fiataljai kókuszos és mézes süteményeket sütöttek közösen az otthonban lakó idős hölgyekkel. A munkából mindenki kivette a részét a maga tehetsége szerint: volt aki tésztát gyúrt, mások a nyújtást, vagy a szaggatást vállalták magukra, vagy épp tepsibe helyezték a formára vágott tésztát. Az aktivitás jó hangulatban telt, s kellemes időtöltést biztosított a résztvevőknek az egész délelőtt folyamán.
„Jók az ilyen foglalkozások, mert színt visznek a mindennapjainkba. Jó látni, hogy ezek az autista gyermekek is mennyire örülnek, hogy van egy kis sikerélményük. Mi már öregek vagyunk, megvoltak a magunk sikerei és kudarcai, de nekik még nagyon fontos az ilyesmi. Én, a magam részéről máskor sem szoktam unatkozni, mindig találok elfoglaltságot magamnak. Nem várom, hogy kiszolgáljanak: amit magamtól is el tudok végezni, azt elvégzem. De azért jó az ilyen tevékenységek alkalmával közösségben lenni” – mondta Orosz Margit, a Szent Erzsébet Idősotthon lakója. A közös program ínycsiklandó eredményét a hétfői ebéd során meg is kóstolhatták a bentlakók. Az Élet Autizmussal egyesület fiataljai egyébként kétheti rendszerességgel vesznek részt közös aktivitásokon az idősekkel.
Sz. G. T. Reggeli Újság (Nagyvárad)
2016. február 23.
Bocskaira emlékeztek Váradon
Az immár évtizedes hagyománnyá vált Bocskai-zarándoklat részvevői, Hajdúnánás, Debrecen, Kolozsvár, Gyulafehérvár és Nagyenyed után, az emlékút utolsó állomásaként vasárnap Nagyváradra is ellátogattak, ahol a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán megkoszorúzták Bocskai István erdélyi fejedelem, nagyváradi várparancsnok emléktábláját. A koszorúzást megelőzően az egyetem dísztermében Pintér István köszöntötte az egybegyűlteket, majd Tőkés László EP-képviselő beszélt arról, hogy Bocskai életművének mennyire aktuális üzenete van a jelenkor számára.
A váradi vár kapitánya volt, aki egész életében arra törekedett, hogy visszaállítsa a magyar nemzet egységét, ami nagymértékben sikerült is, hiszen fejedelmi minőségében a hódoltságon kívüli magyar területeket egyesítette, beleértve Erdélyt és a Partiumot is. Hozzájárult a tizenöt éves háború lezárásához és megalapozta Erdély aranykorát. Emellett a hosszú háborúskodás alatt elnéptelenedett településeket újjáélesztette az által, hogy közel tízezer hajdút telepített be a térség hét településére. „Egyik legangyobb érdeme, hogy az elszegényedett nemeseket, üldözött protestánsokat, zsoldosokat, tisztségüket vesztett végvári katonákat képes volt a nemzet szolgálatába állítani úgy, hogy a hajdúság az egyik meghatározóbb közösségévé vált a magyarságnak” – fogalmazott Tőkés László.
Ezt követően a zarándokok képviseletében Tasi Sándor, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés alelnöke emlékezett meg a 459 éve született fejedelemről, hangsúlyozva, hogy mennyire előrehaladott gondolkodású államférfi volt. A továbbiakban Kátai Zoltán énekmondó emlékezett meg tematikus reneszánsz énekekben Bocskai fejedelemről. Előadásában elhangzottak többek közt megzenésített Balassi-versek, valamint Debreceni János és Wathay Ferenc Bocskaihoz kötődő szerzeményei is. A megemlékezés koszorúzással és nemzeti imánk, a Himnusz közös eléneklésével zárult. A koszorúzásnál áldást mondott Ráksi Lajos egyetemi lelkész.
Sz, G. T. Reggeli Újság (Nagyvárad)
Az immár évtizedes hagyománnyá vált Bocskai-zarándoklat részvevői, Hajdúnánás, Debrecen, Kolozsvár, Gyulafehérvár és Nagyenyed után, az emlékút utolsó állomásaként vasárnap Nagyváradra is ellátogattak, ahol a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán megkoszorúzták Bocskai István erdélyi fejedelem, nagyváradi várparancsnok emléktábláját. A koszorúzást megelőzően az egyetem dísztermében Pintér István köszöntötte az egybegyűlteket, majd Tőkés László EP-képviselő beszélt arról, hogy Bocskai életművének mennyire aktuális üzenete van a jelenkor számára.
A váradi vár kapitánya volt, aki egész életében arra törekedett, hogy visszaállítsa a magyar nemzet egységét, ami nagymértékben sikerült is, hiszen fejedelmi minőségében a hódoltságon kívüli magyar területeket egyesítette, beleértve Erdélyt és a Partiumot is. Hozzájárult a tizenöt éves háború lezárásához és megalapozta Erdély aranykorát. Emellett a hosszú háborúskodás alatt elnéptelenedett településeket újjáélesztette az által, hogy közel tízezer hajdút telepített be a térség hét településére. „Egyik legangyobb érdeme, hogy az elszegényedett nemeseket, üldözött protestánsokat, zsoldosokat, tisztségüket vesztett végvári katonákat képes volt a nemzet szolgálatába állítani úgy, hogy a hajdúság az egyik meghatározóbb közösségévé vált a magyarságnak” – fogalmazott Tőkés László.
Ezt követően a zarándokok képviseletében Tasi Sándor, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés alelnöke emlékezett meg a 459 éve született fejedelemről, hangsúlyozva, hogy mennyire előrehaladott gondolkodású államférfi volt. A továbbiakban Kátai Zoltán énekmondó emlékezett meg tematikus reneszánsz énekekben Bocskai fejedelemről. Előadásában elhangzottak többek közt megzenésített Balassi-versek, valamint Debreceni János és Wathay Ferenc Bocskaihoz kötődő szerzeményei is. A megemlékezés koszorúzással és nemzeti imánk, a Himnusz közös eléneklésével zárult. A koszorúzásnál áldást mondott Ráksi Lajos egyetemi lelkész.
Sz, G. T. Reggeli Újság (Nagyvárad)
2016. február 23.
Tamási Áront így még sosem olvastak
Tamási Áron műveiből olvastak fel kedden szerte a nagyvilágban a nyolcadik nemzetközi felolvasómaraton keretében. Előzetesen közel 39 ezren regisztráltak, hogy részt vesznek a felolvasásban.
Tamási Áron műveiből olvastak fel kedden szerte a nagyvilágban a nyolcadik nemzetközi felolvasómaraton keretében. Előzetesen közel 39 ezren regisztráltak, hogy részt vesznek a felolvasásban.
A maraton központi helyszíne a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár volt, itt mintegy háromszáz gyerek és felnőtt olvasott fel Tamási műveiből. „Az olvasás közösségépítő, összetartó erőt jelent, célunk, minél többen megszólaltatni egy nagy magyar író, költő műveit”– fogalmazták meg a maraton üzenetét a szervezők. Csíkszeredából húsz intézmény 3900 felolvasóval regisztrált, Hargita megyében 60 településről több mint 18 ezer személy kapcsolódott be a rendezvénybe, országszinten 16 megye 131 településén olvastak kedden. Idén nyolc országból – Magyarország, Szlovákia, Ukrajna, Belgium, Írország, Németország, Egyesült Államok, Dánia – 5618 felolvasó jelezte, hogy részt vesz a maratonon. Főként iskolákból jelentkeztek csoportok, de számos más intézmény, szervezet tagjai örvendeztették meg egymást Tamási gondolataival, ugyanakkor egyéni jelentkezők is szép számmal voltak.
A megyei könyvtárban a maraton első felolvasója Lövétei Lázár László, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője volt. „Igyekeztem aktuális olvasmányt választani, és mivel elég idétlen időket élünk, a Helytelen világ című 1931-es Tamási-kötet kezdő novellájából olvasok fel egy rövid részletet” – vezette fel a hallgatóságnak. Lövétei után Balog László, a Sapientia EMTE könyvtárigazgatója olvasott fel, majd Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának munkatársai.
Székelyudvarhely: nyolc óra szüntelen felolvasás a könyvtárban
Nyolc órán keresztül szünet nélkül olvasták fel a farkaslaki író műveit a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár öt termében. Kedden délelőtt a rendezvény megnyitásával tisztelegtek iskolájuk névadója előtt a Tamási Áron Gimnázium diákjai, a könyvtárban elsőként Laczkó György intézményvezető olvasott fel. László Judit szervező elmondta, kedden majdnem hatszázan tértek be a könyvtárba felolvasni, főként diákok, ám a délután folyamán többen családi programként vettek részt az eseményen. A Móra Ferenc, Bethlen Gábor és Orbán Balázs általános iskolákban teljes létszámmal bekapcsolódtak a maratonba.
dvarhelyen összesen tizenhárom intézményből 2817 részvevő, Székelykeresztúron pedig hét intézményből 1733 részvevő csatlakozott a nyolcadik felolvasómaratonhoz.
Gyergyószentmiklós: népszerű volt, jövőre is megtartják
Gyergyószentmiklóson több mint kilencszázan jelentkeztek be az eseményre és olvastak fel Tamási Áron életművéből. A kisebbeknek meséket, a nagyobb diákoknak pedig novellákat készítettek elő a Városi Könyvtárban. A nap folyamán egyébként bárkit szívesen fogadtak a felnőttek köréből is, a felolvasást reggel a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ igazgatója, Fórika Sebestyén indította.
„A bejelentkezett több mint kilencszáz felolvasó nagy része középiskolás, de a város iskoláiból nagyon sok elemi osztályos is részt vett a rendezvényen. Tervezzük, hogy jövőre is csatlakozunk, megszervezzük e népszerű programot, hiszen a tavalyi hatszáz körüli jelentkező idénre több mint kilencszázra duzzadt” – mondta az igazgató.
Marosvásárhely: közel ezren olvastak fel
„Örökséget hordoztam, gondolkoztam, tűnődtem, magyarázatot kerestem s néha írtam” – ez a Tamási Áron-idézet volt a mottója a marosvásárhelyi felolvasás záró ünnepi műsorának kedden délután a Bernády Házban, a Római Katolikus Teológiai Gimnázium és az RMDSZ Nőszervezetének közös szervezésében. Brandner Emőke magyar nyelv- és irodalom szakos tanár a lapunknak elmondta, a gimnázium minden osztályában olvastak, összesen 55 tanuló vette kezébe kedden Tamási Áron valamelyik könyvét. Így az író publicisztikai írásaiból, novelláiból, regényeiből, színpadi műveiből, életrajzi írásaiból olvastak, illetve rövid jelenetet adtak elő.
Az esemény idején a tanárnő Tamásiról szólva kiemelte, hogy az író az életet tartotta a legfontosabb értéknek, székelynek vallotta magát, a többi nemzet tiszteletére biztatott. Az itthon maradást szorgalmazta, és bár ő a világháború után Budapesten telepedett le, sokat fontolgatta a hazatérést. Ő volt az, aki az 1937-es marosvásárhelyi találkozón először fogalmazta meg az anyanyelvi oktatás, kultúra fontosságát. Végül saját kívánságára itthon temették el. Ám hazajövetele még a koporsóban sem volt viszontagságoktól mentes. Az történt ugyanis, hogy Farkaslaka (románul Lupeni) helyett a román vasút először a Zsil-völgyébe, Lupénybe szállította az író földi maradványait.
A felolvasómaratonról A felolvasómaratont László Judit kezdeményezésére szervezték meg 2009-ben Székelyudvarhelyen, ahol Benedek Elek műveiből olvastak. A Kájoni János Megyei Könyvtár 2014-től főszervezője a rendezvénynek, együttműködésben Hargita Megye Tanácsával. Az évek során Orbán Balázs, Jókai Mór, Arany János, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond és Kányádi Sándor műveit szólaltatták meg a felolvasók, az esemény nemzetközi szintűvé nőtte ki magát, tavaly közel 12 országban 40 ezren olvastak fel. Az idei rendezvénybe bekapcsolódók számát néhány nap múlva összesítik a könyvtár munkatársai. Jövőben Szabó Magda műveiből olvasnak fel a maratonon.
Antal Erika, Baricz Tamás Imola, Péter Beáta, Veres Réka. Székelyhon.ro
Tamási Áron műveiből olvastak fel kedden szerte a nagyvilágban a nyolcadik nemzetközi felolvasómaraton keretében. Előzetesen közel 39 ezren regisztráltak, hogy részt vesznek a felolvasásban.
Tamási Áron műveiből olvastak fel kedden szerte a nagyvilágban a nyolcadik nemzetközi felolvasómaraton keretében. Előzetesen közel 39 ezren regisztráltak, hogy részt vesznek a felolvasásban.
A maraton központi helyszíne a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár volt, itt mintegy háromszáz gyerek és felnőtt olvasott fel Tamási műveiből. „Az olvasás közösségépítő, összetartó erőt jelent, célunk, minél többen megszólaltatni egy nagy magyar író, költő műveit”– fogalmazták meg a maraton üzenetét a szervezők. Csíkszeredából húsz intézmény 3900 felolvasóval regisztrált, Hargita megyében 60 településről több mint 18 ezer személy kapcsolódott be a rendezvénybe, országszinten 16 megye 131 településén olvastak kedden. Idén nyolc országból – Magyarország, Szlovákia, Ukrajna, Belgium, Írország, Németország, Egyesült Államok, Dánia – 5618 felolvasó jelezte, hogy részt vesz a maratonon. Főként iskolákból jelentkeztek csoportok, de számos más intézmény, szervezet tagjai örvendeztették meg egymást Tamási gondolataival, ugyanakkor egyéni jelentkezők is szép számmal voltak.
A megyei könyvtárban a maraton első felolvasója Lövétei Lázár László, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője volt. „Igyekeztem aktuális olvasmányt választani, és mivel elég idétlen időket élünk, a Helytelen világ című 1931-es Tamási-kötet kezdő novellájából olvasok fel egy rövid részletet” – vezette fel a hallgatóságnak. Lövétei után Balog László, a Sapientia EMTE könyvtárigazgatója olvasott fel, majd Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának munkatársai.
Székelyudvarhely: nyolc óra szüntelen felolvasás a könyvtárban
Nyolc órán keresztül szünet nélkül olvasták fel a farkaslaki író műveit a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár öt termében. Kedden délelőtt a rendezvény megnyitásával tisztelegtek iskolájuk névadója előtt a Tamási Áron Gimnázium diákjai, a könyvtárban elsőként Laczkó György intézményvezető olvasott fel. László Judit szervező elmondta, kedden majdnem hatszázan tértek be a könyvtárba felolvasni, főként diákok, ám a délután folyamán többen családi programként vettek részt az eseményen. A Móra Ferenc, Bethlen Gábor és Orbán Balázs általános iskolákban teljes létszámmal bekapcsolódtak a maratonba.
dvarhelyen összesen tizenhárom intézményből 2817 részvevő, Székelykeresztúron pedig hét intézményből 1733 részvevő csatlakozott a nyolcadik felolvasómaratonhoz.
Gyergyószentmiklós: népszerű volt, jövőre is megtartják
Gyergyószentmiklóson több mint kilencszázan jelentkeztek be az eseményre és olvastak fel Tamási Áron életművéből. A kisebbeknek meséket, a nagyobb diákoknak pedig novellákat készítettek elő a Városi Könyvtárban. A nap folyamán egyébként bárkit szívesen fogadtak a felnőttek köréből is, a felolvasást reggel a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ igazgatója, Fórika Sebestyén indította.
„A bejelentkezett több mint kilencszáz felolvasó nagy része középiskolás, de a város iskoláiból nagyon sok elemi osztályos is részt vett a rendezvényen. Tervezzük, hogy jövőre is csatlakozunk, megszervezzük e népszerű programot, hiszen a tavalyi hatszáz körüli jelentkező idénre több mint kilencszázra duzzadt” – mondta az igazgató.
Marosvásárhely: közel ezren olvastak fel
„Örökséget hordoztam, gondolkoztam, tűnődtem, magyarázatot kerestem s néha írtam” – ez a Tamási Áron-idézet volt a mottója a marosvásárhelyi felolvasás záró ünnepi műsorának kedden délután a Bernády Házban, a Római Katolikus Teológiai Gimnázium és az RMDSZ Nőszervezetének közös szervezésében. Brandner Emőke magyar nyelv- és irodalom szakos tanár a lapunknak elmondta, a gimnázium minden osztályában olvastak, összesen 55 tanuló vette kezébe kedden Tamási Áron valamelyik könyvét. Így az író publicisztikai írásaiból, novelláiból, regényeiből, színpadi műveiből, életrajzi írásaiból olvastak, illetve rövid jelenetet adtak elő.
Az esemény idején a tanárnő Tamásiról szólva kiemelte, hogy az író az életet tartotta a legfontosabb értéknek, székelynek vallotta magát, a többi nemzet tiszteletére biztatott. Az itthon maradást szorgalmazta, és bár ő a világháború után Budapesten telepedett le, sokat fontolgatta a hazatérést. Ő volt az, aki az 1937-es marosvásárhelyi találkozón először fogalmazta meg az anyanyelvi oktatás, kultúra fontosságát. Végül saját kívánságára itthon temették el. Ám hazajövetele még a koporsóban sem volt viszontagságoktól mentes. Az történt ugyanis, hogy Farkaslaka (románul Lupeni) helyett a román vasút először a Zsil-völgyébe, Lupénybe szállította az író földi maradványait.
A felolvasómaratonról A felolvasómaratont László Judit kezdeményezésére szervezték meg 2009-ben Székelyudvarhelyen, ahol Benedek Elek műveiből olvastak. A Kájoni János Megyei Könyvtár 2014-től főszervezője a rendezvénynek, együttműködésben Hargita Megye Tanácsával. Az évek során Orbán Balázs, Jókai Mór, Arany János, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond és Kányádi Sándor műveit szólaltatták meg a felolvasók, az esemény nemzetközi szintűvé nőtte ki magát, tavaly közel 12 országban 40 ezren olvastak fel. Az idei rendezvénybe bekapcsolódók számát néhány nap múlva összesítik a könyvtár munkatársai. Jövőben Szabó Magda műveiből olvasnak fel a maratonon.
Antal Erika, Baricz Tamás Imola, Péter Beáta, Veres Réka. Székelyhon.ro
2016. február 23.
Milyen volt a kötelező sorkatonaság?
2006. február 23-án fogadták az utolsó behívott korosztályt a Hargita Megyei Katonai Központnál, hogy teljesítsék a kötelező katonai szolgálatot. A román hadsereg történetében véget ért egy korszak, ezzel együtt megszűntek a katonavacsorák, regrutabálok. Sokan úgy vélik, ma is hasznos lenne a fiataloknak legalább fél évnyi katonai szolgálat.
Napra pontosan tíz évvel ezelőtt fogadták az utolsó behívott korosztályt, aztán 2006. december közepén minden behívott sorkatonát hazaengedtek. A kerek évforduló apropóján a kötelező sorkatonasággal kapcsolatos élményekről faggatott néhány érintettet a Csíki Hírlap.
Kaszárnya a Mikó-várban
A csíkszentkirályi id. Ferencz András az ötvenes évek elején volt katona, 1949-ben sorozták be. „Szentmártonon soroztak be és Szeredában, a Mikó-várban volt a kaszárnya, oda vonultunk be. Abban az évben két korosztályt, a '27-ben és a '28-ban születetteket hívták be. Korosztályomból, a 32 fiúból négyen élünk. Eltelt az idő. Kilencvennek egy híja vagyok.” Csíkszeredából Fălticeni-be vitték, ott voltak kiképzésen hat hónapot. Ez idő alatt nem engedélyezték a látogatást és haza sem jöhettek. Májusban aztán Ploieşti-re került, ott töltötte le a katonaságból hátralevő mintegy három és fél évet. „Beosztottak a lovasokhoz, ennünk adtak. „Cercetások” (felderítők) voltunk, jártuk a vidéket. Este kilenc órakor feküdtünk le, s reggel öt volt az ébresztő. Mindig fúvószenekarral vittek ki a poligonra. Éppen csak amikor mínusz harminc fokos hideg volt, akkor nem vittek ki. Máskor a puskatusra a kezünk fagyott rá. Nagyon hosszú volt.”
André bácsi úgy emlékszik vissza, hogy a parancsnokokkal szót lehetett érteni. Neki szerencséje volt, mert jól tudott románul, gyakran olvastattak vele a román anyanyelvű katonák. De nem csak a román hadseregben szolgált a csíkszentkirályi férfi, a kicsi magyar világban tizenhat évesen még leventekatonai kiképzésben is részesült. „Foglalkoztak velünk. Most ki foglalkozik az ilyen fiatalokkal? Senki. A katonaságnál rend volt és fegyelem. A mostani fiatalok azt sem tudják, mi a katonaság” – véli az idős férfi. Eszébe jutottak a regrutabálok is, ahol egy egész zenekar muzsikált, és ahol a lányok bokrétát tűztek a legények kalapjába.
Nagyszabású vacsorák
Október 20-áig többnyire megérkeztek a behívó levelek. A tizennyolcadik évüket betöltött fiúk be kellett menjenek Csíkszeredába sorozásra – ezt már a 66 éves Bíró Erzsébet és a 72 éves Erőss Mária mesélte. A két jenőfalvi asszony fiait 1989-ben hívták be katonának. Egyikük Oneşti-re, a másikuk Giurgiu-ba került, onnan Bukarestbe vezényelték a decemberi eseményekkor.
„Megérkezett a behívó, kitűztük, hogy mikor lesz a katonavacsora. Erre az jött el, aki úgy érezte, hogy el kell jöjjön – keresztszülők, bérmaszülők, a rokonság – , nem meghívásos alapon volt. A katonavacsorán olyan ételek, fogások voltak, mint most a lakodalomban. Ez egy kisebb lakodalom volt” – emlékezett vissza Bíró Erzsébet. Erőss Mária hozzátette, amikor a rokonság meghallotta, hogy katonavacsorát tartanak egy háznál, mindenki vitte a tyúkot, lisztet, tojás, sütötték a kalácsot. „Akkor még ilyen volt a divat. Nem hívtak senkit, a rokonság ment, a keresztszülők és még aki úgy érezte, hogy tartozik. Olyan is volt, hogy kétszáz-háromszáz személy volt jelen. Attól függően, hogy mekkora volt a rokonság.”
Kísérés bevonuláskor
Amikor vonultak be a legények, akkor volt a kísérés. Erre az alkalomra töltött káposztát, sült húst vagy paprikást készítettek. A kísérőre már csak a szűkebb rokonság ment. „Kikísértük az állomásra, szekérrel mentünk fel Szentdomokosra. Jöttek a vendégek is, s sírdogáltunk, kinek az édesanyja, kinek a kedvese. Aztán a fiúk vonatra ültek, mi jöttünk haza, s zajlott tovább a vacsora. A katona elment, s otthon folyt tovább a mulatság” – emlékezett vissza Mari néni. „...s azok a szép katonadalok, amiket egész éjszaka énekeltek...” – jutott eszébe Erzsébetnek. Abban mindketten egyetértettek, hogy egy-egy katonavacsora szinte az egész közösséget megmozgatta. A vendégek a besorozott legénynek ajándékot, pénzt vittek, a kísérésen pedig aprópénzt adtak, hogy tudjon levélborítékot venni. Elmondták, a katonaládába alsóneműt, trikót, zoknit, meleg holmit pakoltak. „Amikor elmentek, még gyermekek voltak, de amikor már jöttek haza szabadságra, mondhatni érett legényekkel találkoztunk. Felnőttek hirtelen. Ez lehet, hogy most is hiányzik. A legtöbb idevalósi legény a katonaságnál tanult meg románul például.”
A teristák
Az utolsó években Romániában egy év volt a kötelező katonai szolgálat, de annak, aki egyetemet végzett, csak hat hónapot kellett letöltenie. „Militari cu termeni redus: ezek voltak a teristák. Éveken keresztül Hargita megyéből Sepsiszentgyörgyre vitték a teristákat. Aztán 1998-ban Gyimesfelsőlokon alakult egy ilyen részleg. Én abban az évben végeztem az egyetemmel, s az erdészetnél kezdtem dolgozni. Igazából addig állást nem nagyon kapott egy fiatal, amíg nem volt katona, nem szívesen vettek fel. Hallottam, hogy lesz ez a részleg Gyimesben, érdeklődtem, jelentkeztem, hogy minél hamarabb legyek túl rajta, s hát egyszer hívtak. Volt, aki így-úgy elintézte, kiment külföldre, vagy orvosi papírral, de úgy gondoltam, hogy ez is az élet rendje, hozzátartozik, jobb, ha hamarabb túl leszünk rajta. 1998. október 28-án déli 12 órakor volt Gyimesfelsőlokon a bevonulás, Hargita megyéből ötvenen voltunk, ennek kilencven százaléka magyar. Ilyenek voltak közöttük, mint Ciugulitu Csaba, Mánya Lóri, Csucsi Róbert, Korodi Szabolcs, Tamás Zoli, Turós Endre, tehát egy olyan társaság került össze, hogy le a kalappal” – idézte fel a tizennyolc évvel ezelőtti katonaságát a madéfalvi Szentes Antal.
Jó élményekkel maradtak
Az első két hónap volt a felkészítés időszaka, megtanultak menetelni, lőni, és számos katonadalt is megtanultak. Ezután mindenki a végzettségének megfelelően kellett tevékenykedjen, segítsen a katonaságnak. „A mi esetünkben nem az volt, mint a közkatonáknál, hogy amit a tiszt mondott, az szent volt. Mi azért feszegettük a határokat. Már egy hónap után látták, hogy jobb, ha hétvégeken hazaengednek. Elég emberségesen bántak velünk, azért megadták a tiszteletet a tisztek. Minden nap reggeli után vittek ki terepre, hegyivadászok voltunk. Nagyon szép tél volt Gyimesben, óriási volt a hó.” Az esküt december 1-jén tették le, külön erődemonstrációs előadással és kultúrműsorral készültek az újoncok, ennek a programjába a román versek mellett helyet kaphatott Kányádi verse is, a Nyerges-tető. Karácsonykor kolindálni jártak, vasárnaponként pedig engedélyt kaptak, hogy részt vegyenek a szentmisén, amely után gyakran megvendégelte őket Berszán atya – tudtuk meg Szentestől.
Bankettel búcsúztak
A leszereléskor nagy bankettet tartottak közösen a tisztekkel, amely aztán Csíkszeredában is folytatódott másnap. Amint Szentes fogalmazott, tíz órán keresztül is tudna mesélni a katonaságról, annyi élményben volt ott részük. „Jó lenne, ha visszavezetnék a katonaságot, mert ott a fiatal rendet tanult, fegyelmet, figyelmet, tiszteletmegadást. Sok jó dolgot megtanítottak, most olyan világ van, hogy nem tanulnak ilyeneket. Sokan ott tanultak meg románul, vagy a fegyverrel rendesen bánni. Ugyanakkor a katonaság előtti ceremóniák, besorozási bulik jó lehetőségek voltak falun arra, hogy a fiatalok találkozhassanak, ismerkedjenek” – hangsúlyozta Szentes Antal.
Rengeteget tanultak
A csíkjenőfalvi Farkas Zsolt generációja volt az utolsók egyike, amelynek még kötelező volt katonai szolgálatot teljesítenie. „Karcfalván és Jenőfalván összeírtak, majd bementünk Szeredába és ott osztottak el. Később jött a levél, hogy mikor kell menni s jelentkezni. Az orvosi vizsga volt a legfontosabb, ott tetőtől talpig megvizsgáltak.”
A fiatalember úgy véli, a katonaság nagyon nehéz volt. Őt Csíkszeredába osztották be a tűzoltókhoz. A kiképzés négy hónapig tartott, az egész katonaság tizenkettőt. „Úgy meguntam, azt hittem, soha nem telik el. Voltak, akik elintézték. Nekem otthon azt mondták, hogy amikor hívnak, menni kell. Ez nekem hátra van, úgyhogy semmi intézkedés nem lesz. 2006-ban szereltem le, utána még egy évig volt katonaság, aztán már fizetéses katonák lettek. Én nem szerettem, de ez egy olyan kiképzés volt, amely alatt rengeteget tanul az ember. Azt is lehet mondani, hogy az életre nevel. Igaz, szívatták az újoncokat, de ezen mindenki keresztül kellett essen. Most is vihetnék a fiatalokat, rendet tanulnának. Ott megtanultál öltözni, takarítani, mosni, nem volt ott asszony. Önállóságra nevelt. Elmúlt egy korszak. Szerintem hiányzik ez a fiatalságnak.”
Rengeteget tanultak
A csíkjenőfalvi Farkas Zsolt generációja volt az utolsók egyike, amelynek még kötelező volt katonai szolgálatot teljesítenie. „Karcfalván és Jenőfalván összeírtak, majd bementünk Szeredába és ott osztottak el. Később jött a levél, hogy mikor kell menni s jelentkezni. Az orvosi vizsga volt a legfontosabb, ott tetőtől talpig megvizsgáltak.”
A fiatalember úgy véli, a katonaság nagyon nehéz volt. Őt Csíkszeredába osztották be a tűzoltókhoz. A kiképzés négy hónapig tartott, az egész katonaság tizenkettőt. „Úgy meguntam, azt hittem, soha nem telik el. Voltak, akik elintézték. Nekem otthon azt mondták, hogy amikor hívnak, menni kell. Ez nekem hátra van, úgyhogy semmi intézkedés nem lesz. 2006-ban szereltem le, utána még egy évig volt katonaság, aztán már fizetéses katonák lettek. Én nem szerettem, de ez egy olyan kiképzés volt, amely alatt rengeteget tanul az ember. Azt is lehet mondani, hogy az életre nevel. Igaz, szívatták az újoncokat, de ezen mindenki keresztül kellett essen. Most is vihetnék a fiatalokat, rendet tanulnának. Ott megtanultál öltözni, takarítani, mosni, nem volt ott asszony. Önállóságra nevelt. Elmúlt egy korszak. Szerintem hiányzik ez a fiatalságnak.”
Péter Beáta. Székelyhon.ro
2006. február 23-án fogadták az utolsó behívott korosztályt a Hargita Megyei Katonai Központnál, hogy teljesítsék a kötelező katonai szolgálatot. A román hadsereg történetében véget ért egy korszak, ezzel együtt megszűntek a katonavacsorák, regrutabálok. Sokan úgy vélik, ma is hasznos lenne a fiataloknak legalább fél évnyi katonai szolgálat.
Napra pontosan tíz évvel ezelőtt fogadták az utolsó behívott korosztályt, aztán 2006. december közepén minden behívott sorkatonát hazaengedtek. A kerek évforduló apropóján a kötelező sorkatonasággal kapcsolatos élményekről faggatott néhány érintettet a Csíki Hírlap.
Kaszárnya a Mikó-várban
A csíkszentkirályi id. Ferencz András az ötvenes évek elején volt katona, 1949-ben sorozták be. „Szentmártonon soroztak be és Szeredában, a Mikó-várban volt a kaszárnya, oda vonultunk be. Abban az évben két korosztályt, a '27-ben és a '28-ban születetteket hívták be. Korosztályomból, a 32 fiúból négyen élünk. Eltelt az idő. Kilencvennek egy híja vagyok.” Csíkszeredából Fălticeni-be vitték, ott voltak kiképzésen hat hónapot. Ez idő alatt nem engedélyezték a látogatást és haza sem jöhettek. Májusban aztán Ploieşti-re került, ott töltötte le a katonaságból hátralevő mintegy három és fél évet. „Beosztottak a lovasokhoz, ennünk adtak. „Cercetások” (felderítők) voltunk, jártuk a vidéket. Este kilenc órakor feküdtünk le, s reggel öt volt az ébresztő. Mindig fúvószenekarral vittek ki a poligonra. Éppen csak amikor mínusz harminc fokos hideg volt, akkor nem vittek ki. Máskor a puskatusra a kezünk fagyott rá. Nagyon hosszú volt.”
André bácsi úgy emlékszik vissza, hogy a parancsnokokkal szót lehetett érteni. Neki szerencséje volt, mert jól tudott románul, gyakran olvastattak vele a román anyanyelvű katonák. De nem csak a román hadseregben szolgált a csíkszentkirályi férfi, a kicsi magyar világban tizenhat évesen még leventekatonai kiképzésben is részesült. „Foglalkoztak velünk. Most ki foglalkozik az ilyen fiatalokkal? Senki. A katonaságnál rend volt és fegyelem. A mostani fiatalok azt sem tudják, mi a katonaság” – véli az idős férfi. Eszébe jutottak a regrutabálok is, ahol egy egész zenekar muzsikált, és ahol a lányok bokrétát tűztek a legények kalapjába.
Nagyszabású vacsorák
Október 20-áig többnyire megérkeztek a behívó levelek. A tizennyolcadik évüket betöltött fiúk be kellett menjenek Csíkszeredába sorozásra – ezt már a 66 éves Bíró Erzsébet és a 72 éves Erőss Mária mesélte. A két jenőfalvi asszony fiait 1989-ben hívták be katonának. Egyikük Oneşti-re, a másikuk Giurgiu-ba került, onnan Bukarestbe vezényelték a decemberi eseményekkor.
„Megérkezett a behívó, kitűztük, hogy mikor lesz a katonavacsora. Erre az jött el, aki úgy érezte, hogy el kell jöjjön – keresztszülők, bérmaszülők, a rokonság – , nem meghívásos alapon volt. A katonavacsorán olyan ételek, fogások voltak, mint most a lakodalomban. Ez egy kisebb lakodalom volt” – emlékezett vissza Bíró Erzsébet. Erőss Mária hozzátette, amikor a rokonság meghallotta, hogy katonavacsorát tartanak egy háznál, mindenki vitte a tyúkot, lisztet, tojás, sütötték a kalácsot. „Akkor még ilyen volt a divat. Nem hívtak senkit, a rokonság ment, a keresztszülők és még aki úgy érezte, hogy tartozik. Olyan is volt, hogy kétszáz-háromszáz személy volt jelen. Attól függően, hogy mekkora volt a rokonság.”
Kísérés bevonuláskor
Amikor vonultak be a legények, akkor volt a kísérés. Erre az alkalomra töltött káposztát, sült húst vagy paprikást készítettek. A kísérőre már csak a szűkebb rokonság ment. „Kikísértük az állomásra, szekérrel mentünk fel Szentdomokosra. Jöttek a vendégek is, s sírdogáltunk, kinek az édesanyja, kinek a kedvese. Aztán a fiúk vonatra ültek, mi jöttünk haza, s zajlott tovább a vacsora. A katona elment, s otthon folyt tovább a mulatság” – emlékezett vissza Mari néni. „...s azok a szép katonadalok, amiket egész éjszaka énekeltek...” – jutott eszébe Erzsébetnek. Abban mindketten egyetértettek, hogy egy-egy katonavacsora szinte az egész közösséget megmozgatta. A vendégek a besorozott legénynek ajándékot, pénzt vittek, a kísérésen pedig aprópénzt adtak, hogy tudjon levélborítékot venni. Elmondták, a katonaládába alsóneműt, trikót, zoknit, meleg holmit pakoltak. „Amikor elmentek, még gyermekek voltak, de amikor már jöttek haza szabadságra, mondhatni érett legényekkel találkoztunk. Felnőttek hirtelen. Ez lehet, hogy most is hiányzik. A legtöbb idevalósi legény a katonaságnál tanult meg románul például.”
A teristák
Az utolsó években Romániában egy év volt a kötelező katonai szolgálat, de annak, aki egyetemet végzett, csak hat hónapot kellett letöltenie. „Militari cu termeni redus: ezek voltak a teristák. Éveken keresztül Hargita megyéből Sepsiszentgyörgyre vitték a teristákat. Aztán 1998-ban Gyimesfelsőlokon alakult egy ilyen részleg. Én abban az évben végeztem az egyetemmel, s az erdészetnél kezdtem dolgozni. Igazából addig állást nem nagyon kapott egy fiatal, amíg nem volt katona, nem szívesen vettek fel. Hallottam, hogy lesz ez a részleg Gyimesben, érdeklődtem, jelentkeztem, hogy minél hamarabb legyek túl rajta, s hát egyszer hívtak. Volt, aki így-úgy elintézte, kiment külföldre, vagy orvosi papírral, de úgy gondoltam, hogy ez is az élet rendje, hozzátartozik, jobb, ha hamarabb túl leszünk rajta. 1998. október 28-án déli 12 órakor volt Gyimesfelsőlokon a bevonulás, Hargita megyéből ötvenen voltunk, ennek kilencven százaléka magyar. Ilyenek voltak közöttük, mint Ciugulitu Csaba, Mánya Lóri, Csucsi Róbert, Korodi Szabolcs, Tamás Zoli, Turós Endre, tehát egy olyan társaság került össze, hogy le a kalappal” – idézte fel a tizennyolc évvel ezelőtti katonaságát a madéfalvi Szentes Antal.
Jó élményekkel maradtak
Az első két hónap volt a felkészítés időszaka, megtanultak menetelni, lőni, és számos katonadalt is megtanultak. Ezután mindenki a végzettségének megfelelően kellett tevékenykedjen, segítsen a katonaságnak. „A mi esetünkben nem az volt, mint a közkatonáknál, hogy amit a tiszt mondott, az szent volt. Mi azért feszegettük a határokat. Már egy hónap után látták, hogy jobb, ha hétvégeken hazaengednek. Elég emberségesen bántak velünk, azért megadták a tiszteletet a tisztek. Minden nap reggeli után vittek ki terepre, hegyivadászok voltunk. Nagyon szép tél volt Gyimesben, óriási volt a hó.” Az esküt december 1-jén tették le, külön erődemonstrációs előadással és kultúrműsorral készültek az újoncok, ennek a programjába a román versek mellett helyet kaphatott Kányádi verse is, a Nyerges-tető. Karácsonykor kolindálni jártak, vasárnaponként pedig engedélyt kaptak, hogy részt vegyenek a szentmisén, amely után gyakran megvendégelte őket Berszán atya – tudtuk meg Szentestől.
Bankettel búcsúztak
A leszereléskor nagy bankettet tartottak közösen a tisztekkel, amely aztán Csíkszeredában is folytatódott másnap. Amint Szentes fogalmazott, tíz órán keresztül is tudna mesélni a katonaságról, annyi élményben volt ott részük. „Jó lenne, ha visszavezetnék a katonaságot, mert ott a fiatal rendet tanult, fegyelmet, figyelmet, tiszteletmegadást. Sok jó dolgot megtanítottak, most olyan világ van, hogy nem tanulnak ilyeneket. Sokan ott tanultak meg románul, vagy a fegyverrel rendesen bánni. Ugyanakkor a katonaság előtti ceremóniák, besorozási bulik jó lehetőségek voltak falun arra, hogy a fiatalok találkozhassanak, ismerkedjenek” – hangsúlyozta Szentes Antal.
Rengeteget tanultak
A csíkjenőfalvi Farkas Zsolt generációja volt az utolsók egyike, amelynek még kötelező volt katonai szolgálatot teljesítenie. „Karcfalván és Jenőfalván összeírtak, majd bementünk Szeredába és ott osztottak el. Később jött a levél, hogy mikor kell menni s jelentkezni. Az orvosi vizsga volt a legfontosabb, ott tetőtől talpig megvizsgáltak.”
A fiatalember úgy véli, a katonaság nagyon nehéz volt. Őt Csíkszeredába osztották be a tűzoltókhoz. A kiképzés négy hónapig tartott, az egész katonaság tizenkettőt. „Úgy meguntam, azt hittem, soha nem telik el. Voltak, akik elintézték. Nekem otthon azt mondták, hogy amikor hívnak, menni kell. Ez nekem hátra van, úgyhogy semmi intézkedés nem lesz. 2006-ban szereltem le, utána még egy évig volt katonaság, aztán már fizetéses katonák lettek. Én nem szerettem, de ez egy olyan kiképzés volt, amely alatt rengeteget tanul az ember. Azt is lehet mondani, hogy az életre nevel. Igaz, szívatták az újoncokat, de ezen mindenki keresztül kellett essen. Most is vihetnék a fiatalokat, rendet tanulnának. Ott megtanultál öltözni, takarítani, mosni, nem volt ott asszony. Önállóságra nevelt. Elmúlt egy korszak. Szerintem hiányzik ez a fiatalságnak.”
Rengeteget tanultak
A csíkjenőfalvi Farkas Zsolt generációja volt az utolsók egyike, amelynek még kötelező volt katonai szolgálatot teljesítenie. „Karcfalván és Jenőfalván összeírtak, majd bementünk Szeredába és ott osztottak el. Később jött a levél, hogy mikor kell menni s jelentkezni. Az orvosi vizsga volt a legfontosabb, ott tetőtől talpig megvizsgáltak.”
A fiatalember úgy véli, a katonaság nagyon nehéz volt. Őt Csíkszeredába osztották be a tűzoltókhoz. A kiképzés négy hónapig tartott, az egész katonaság tizenkettőt. „Úgy meguntam, azt hittem, soha nem telik el. Voltak, akik elintézték. Nekem otthon azt mondták, hogy amikor hívnak, menni kell. Ez nekem hátra van, úgyhogy semmi intézkedés nem lesz. 2006-ban szereltem le, utána még egy évig volt katonaság, aztán már fizetéses katonák lettek. Én nem szerettem, de ez egy olyan kiképzés volt, amely alatt rengeteget tanul az ember. Azt is lehet mondani, hogy az életre nevel. Igaz, szívatták az újoncokat, de ezen mindenki keresztül kellett essen. Most is vihetnék a fiatalokat, rendet tanulnának. Ott megtanultál öltözni, takarítani, mosni, nem volt ott asszony. Önállóságra nevelt. Elmúlt egy korszak. Szerintem hiányzik ez a fiatalságnak.”
Péter Beáta. Székelyhon.ro
2016. február 24.
Képek és háttérképek
avagy, reminiszcenciák Erdély képzőművészetének budavári seregszemléjén
Andor bácsi képi kelléktárát elsősorban a gazdagon kipingált tányérok, csuprok, mázas bokályok, valamint a mestert alkotás közben kiszolgáló ecsetek, tubusok és egyéb munkaeszközök látványa jellemezte.
Vásznai háttereiben olykor karakteres kolozsvári műemlékek látványát is felidézte, segítségükkel zárva le a megszerkesztett síkrendszereket. Egyik visszatérő motívuma – természet iránti csodálatából és személyes hitéből fakadóan – a Mária-kultuszhoz köthető liliom képe volt, amely az ártatlanság, a tisztaság iránti elkötelezettségének szimbólumaként is értelmezhető. Ám némely vásznán megidézett tárgyaihoz személyes kapcsolat is fűz. Mégpedig abból fakadóan, hogy azok egy része a mi, református kollégiummal szemközti lakásunk padlásáról vándorolt át őhozzá. A külföldre végleg eltávozó előző bérlő, Sándor Ferenc professzor úgy rendelkezett: ha egy Fülöp Antal Andor nevezetű festőművész jelentkezik, számára bármilyen népművészeti jellegű alkotás átadható a családi lomtár darabjai közül. E műveket a homályos gerendatér csöppnyi, kulcsra zárt sarokszobájában lehetett megtalálni.
Amikor legelőször csengetett be hozzánk, és még kamaszként ajtót nyitottam, menten zavarba is jöttem, mivel sehogy sem értettem, mi lehet az oka annak, hogy jóllehet vele szemben állok, ő mégis folyamatosan a hátam mögé, az ajtó felső sarka felé tekint. Utóbb értesültem róla, hogy némi szemhiba volt ennek hátterében, ezért volt a malőr.
Emlékszem, még akkor, frissiben szeget is ütött a fejembe, hogy ilyen esetben vajon hova kell helyeznie a festőnek a munkaállványát, esetleg a székét, hogy azt láthassa, amit fest. Ámde Andor bácsi e fogyatékosságát következetesen öniróniával kezelte, amikor arra utalt, hogy éppen e hibájából fakad sajátos látásmódja, amiként azt El Grecónál is feltételezték. „Tudod, lelkem – mondta –, én a világon mindent a valóságtól eltérően sárga színben érzékelek, egyedül csak a tojás sárgáját látom eredetiben”. Persze, egy művésznél az érzékszervi változások más formában is megnyilvánulhatnak, például éppen Mohy Sándor esetében, aki idős korában, megváltozott látása eredményeként abbéli meggyőződésének adott hangot, hogy ifjúként helytelenül érzékelte a színeket, ezért összes korai képének harmóniáin okvetlenül világosítania kell. Ettől fogva az alaptalan átfestések növekvő veszélye miatt valósággal dugdosták előle saját műveit.
Andor bácsi képi kelléktárát elsősorban a gazdagon kipingált tányérok, csuprok, mázas bokályok, valamint a mestert alkotás közben kiszolgáló ecsetek, tubusok és egyéb munkaeszközök látványa jellemezte.
A festő Andrásy Zoltán osztályvezető tanárom volt – a sors iróniája, hogy éppen a grafika tanszéken. Művészi hitvallását vegyes érzelmekkel fogadtam, mivel ideológiai felhangoktól sem mentes művein – vissza-visszatérő elemként – szívesen borította be kékruhás alakok vonuló csoportjaival, lobogók erdejével nagyméretű vászontereit. A tárlaton látható Kép-szobor címet viselő „ofszet” technikájú plakátja viszont, amely a kolozsvári Sétatéren megépült Kós Károly tervezte Műcsarnok 1944-es képzőművészeti kiállítását népszerűsítette, még korai időszakából való, és inkább Kassák tömör grafikai szemléletéhez közelít, ám annál kevesebb meggyőző erőt képvisel. Ma már nem neheztelek rá, hogy egykor két hétre kizáratott az egyetemről – azok után, hogy képtelen volt felfogni: miképpen lehet a nagyméretű rajztáblák egyik felét gombfocipályaként is kiválóan használni.
És ott sorakoztak egyéb emlékezetes művek, a naivak látásmódját mímelő Incze Jánostól (Nagybányai részlet, Énekes önarckép, Téli kapu), a hóhajú-kékszemű Bene Józseftől (Elvert határ, Körhinta, Nyugalom), az Utunk-os kollégától, Balázs Pétertől (Faragott balladák, Lujza néni) vagy a frakturált színfoltokból építkező, kiváló tehetségű Kovács Zoltántól (Tavasz), hogy csak néhányat említsek azok közül, akik szintén nincsenek már köztünk, ám évtizedekkel ezelőtt bármikor összefuthattam velük Kolozsvár harangos főterének virágos gruppokkal ékesített flaszterén. Miközben az Idők egymásra csúsztatott néhány vázlatlapját virtuális/valós sétám közepette lepergetem, befejezésül egy epizód még villanófénybe kerül, amely a tárlat egyik kivételes személyiségét hivatott közelebb hozni az olvasóhoz. Kós Károlyról szeretnék még szólni, akivel a sors kegyes adományaként volt alkalmam személyesen is néhányszor találkozni. Az erdélyi képzőművészet eme ünnepélyes seregszemléjének színhelyén magával ragadó életművének három, mintegy tenyérnyi metszete előtt állhattam meg. És e művek tisztán, feketén-fehéren, a műteremtés tömörített nyelvén kimondható határozott igennel és nemmel idézték fel a szépíró, az építőművész, a politikus, a grafikus, a szerkesztő, a könyvtervező és könyvkiadó mára alighanem legendássá magasztosult, transzilván mítoszt megtestesítő személyiségét. Az építész látásmódjával visszaköszönő Mátyás király szülőháza című fametszete talán azért is férkőzött közel hozzám, mivel hat esztendeig a nagy király nyomdokán járva, a múlt tömény illatát árasztó falak árnyékában végezhettem képzőművészeti tanulmányaimat. A Varjú-nemzetség linóleumban kivésett illusztrációi pedig enteriőr hangulatukkal Kalotaszeg gyöngyszemének, a sztánai Varjúvár hűvös körtornyának emlékét idézik, ahol az ötvenes évek közepén néhány emlékezetes nyarat tölthettem el csillagporos éjszakákkal, a ligetekkel tarkított szűk völgy alagútra bámuló, romantikus zöldvilágában. Károly bácsival ott találkoztam legelőször. Aztán még pár alkalommal a kolozsvári Utunk szerkesztőségében is – eseménynek beillő látogatásai során, noha azokra igencsak ritkán került sor.
Ám egy alkalommal, amikor neves szerkesztő kollégánk kerek születésnapját ünnepeltük, Kós Károly is megtisztelte őt jelenlétével. Szellemi életünk doyenje akkor már a kilencvenediket taposta. A hangos társaság jó szokását meg nem cáfolva, élcelődve, vállon veregetve öregbítette az ötvenedik évfordulós „agg” ünnepeltet, aki felett „jócskán eljárt már az idő”. Károly bácsi, a hangoskodó társaságtól kissé távolabb, nemes vonalú arca ráncainak árnyékából kísérte figyelemmel az eseményeket; szótlanul ült, meghúzódva a szoba egyik kevésbé zaklatott sarkában.
Aztán az egyik, lélegzetvételnyi ideig tartó csendes pillanatban alig hallhatón, inkább csak önmagához intézett szavakkal, végre ő is hangját hallatta, mondván: „De szeretnék én is még egyszer nyolcvanéves lenni”.
A valóság lényegéből fakadó művészi tapasztalat és alkotói bölcsesség babérkoszorúja az Idő és a Rendeltetés kegyes ajándékaként hullhat az arra kiválasztott alkotóra. Hokusai, a japán festészet és fametszés nagymestere erről ekképpen vélekedett: „Hetvenhárom éves koromban kezdtem kissé megérteni az igazi természetet, az állatok, a füvek, a fák, a madarak, a halak és bogarak formáit. Következésképpen nyolcvanéves koromban még jobban fogok előre haladni. Kilencvenéves koromban be fogok hatolni a dolgok misztériumába. Százéves koromban bizonyára csodálatos tökéletességet érhetek el, s ha száztíz éves leszek, minden vonal, minden pont, ami csak kezem alól kikerül, eleven lesz”. A fenti sorsokat és jelképeket idéztem magam elé, amikor 2015. október havának ötödik napján bebarangoltam a Magyar Nemzeti Galéria Erdély művészetét bemutató kiállítását.
Árkossy István
(Megjelent a Magyar Napló 2016. januári számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta.) Szabadság (Kolozsvár)
avagy, reminiszcenciák Erdély képzőművészetének budavári seregszemléjén
Andor bácsi képi kelléktárát elsősorban a gazdagon kipingált tányérok, csuprok, mázas bokályok, valamint a mestert alkotás közben kiszolgáló ecsetek, tubusok és egyéb munkaeszközök látványa jellemezte.
Vásznai háttereiben olykor karakteres kolozsvári műemlékek látványát is felidézte, segítségükkel zárva le a megszerkesztett síkrendszereket. Egyik visszatérő motívuma – természet iránti csodálatából és személyes hitéből fakadóan – a Mária-kultuszhoz köthető liliom képe volt, amely az ártatlanság, a tisztaság iránti elkötelezettségének szimbólumaként is értelmezhető. Ám némely vásznán megidézett tárgyaihoz személyes kapcsolat is fűz. Mégpedig abból fakadóan, hogy azok egy része a mi, református kollégiummal szemközti lakásunk padlásáról vándorolt át őhozzá. A külföldre végleg eltávozó előző bérlő, Sándor Ferenc professzor úgy rendelkezett: ha egy Fülöp Antal Andor nevezetű festőművész jelentkezik, számára bármilyen népművészeti jellegű alkotás átadható a családi lomtár darabjai közül. E műveket a homályos gerendatér csöppnyi, kulcsra zárt sarokszobájában lehetett megtalálni.
Amikor legelőször csengetett be hozzánk, és még kamaszként ajtót nyitottam, menten zavarba is jöttem, mivel sehogy sem értettem, mi lehet az oka annak, hogy jóllehet vele szemben állok, ő mégis folyamatosan a hátam mögé, az ajtó felső sarka felé tekint. Utóbb értesültem róla, hogy némi szemhiba volt ennek hátterében, ezért volt a malőr.
Emlékszem, még akkor, frissiben szeget is ütött a fejembe, hogy ilyen esetben vajon hova kell helyeznie a festőnek a munkaállványát, esetleg a székét, hogy azt láthassa, amit fest. Ámde Andor bácsi e fogyatékosságát következetesen öniróniával kezelte, amikor arra utalt, hogy éppen e hibájából fakad sajátos látásmódja, amiként azt El Grecónál is feltételezték. „Tudod, lelkem – mondta –, én a világon mindent a valóságtól eltérően sárga színben érzékelek, egyedül csak a tojás sárgáját látom eredetiben”. Persze, egy művésznél az érzékszervi változások más formában is megnyilvánulhatnak, például éppen Mohy Sándor esetében, aki idős korában, megváltozott látása eredményeként abbéli meggyőződésének adott hangot, hogy ifjúként helytelenül érzékelte a színeket, ezért összes korai képének harmóniáin okvetlenül világosítania kell. Ettől fogva az alaptalan átfestések növekvő veszélye miatt valósággal dugdosták előle saját műveit.
Andor bácsi képi kelléktárát elsősorban a gazdagon kipingált tányérok, csuprok, mázas bokályok, valamint a mestert alkotás közben kiszolgáló ecsetek, tubusok és egyéb munkaeszközök látványa jellemezte.
A festő Andrásy Zoltán osztályvezető tanárom volt – a sors iróniája, hogy éppen a grafika tanszéken. Művészi hitvallását vegyes érzelmekkel fogadtam, mivel ideológiai felhangoktól sem mentes művein – vissza-visszatérő elemként – szívesen borította be kékruhás alakok vonuló csoportjaival, lobogók erdejével nagyméretű vászontereit. A tárlaton látható Kép-szobor címet viselő „ofszet” technikájú plakátja viszont, amely a kolozsvári Sétatéren megépült Kós Károly tervezte Műcsarnok 1944-es képzőművészeti kiállítását népszerűsítette, még korai időszakából való, és inkább Kassák tömör grafikai szemléletéhez közelít, ám annál kevesebb meggyőző erőt képvisel. Ma már nem neheztelek rá, hogy egykor két hétre kizáratott az egyetemről – azok után, hogy képtelen volt felfogni: miképpen lehet a nagyméretű rajztáblák egyik felét gombfocipályaként is kiválóan használni.
És ott sorakoztak egyéb emlékezetes művek, a naivak látásmódját mímelő Incze Jánostól (Nagybányai részlet, Énekes önarckép, Téli kapu), a hóhajú-kékszemű Bene Józseftől (Elvert határ, Körhinta, Nyugalom), az Utunk-os kollégától, Balázs Pétertől (Faragott balladák, Lujza néni) vagy a frakturált színfoltokból építkező, kiváló tehetségű Kovács Zoltántól (Tavasz), hogy csak néhányat említsek azok közül, akik szintén nincsenek már köztünk, ám évtizedekkel ezelőtt bármikor összefuthattam velük Kolozsvár harangos főterének virágos gruppokkal ékesített flaszterén. Miközben az Idők egymásra csúsztatott néhány vázlatlapját virtuális/valós sétám közepette lepergetem, befejezésül egy epizód még villanófénybe kerül, amely a tárlat egyik kivételes személyiségét hivatott közelebb hozni az olvasóhoz. Kós Károlyról szeretnék még szólni, akivel a sors kegyes adományaként volt alkalmam személyesen is néhányszor találkozni. Az erdélyi képzőművészet eme ünnepélyes seregszemléjének színhelyén magával ragadó életművének három, mintegy tenyérnyi metszete előtt állhattam meg. És e művek tisztán, feketén-fehéren, a műteremtés tömörített nyelvén kimondható határozott igennel és nemmel idézték fel a szépíró, az építőművész, a politikus, a grafikus, a szerkesztő, a könyvtervező és könyvkiadó mára alighanem legendássá magasztosult, transzilván mítoszt megtestesítő személyiségét. Az építész látásmódjával visszaköszönő Mátyás király szülőháza című fametszete talán azért is férkőzött közel hozzám, mivel hat esztendeig a nagy király nyomdokán járva, a múlt tömény illatát árasztó falak árnyékában végezhettem képzőművészeti tanulmányaimat. A Varjú-nemzetség linóleumban kivésett illusztrációi pedig enteriőr hangulatukkal Kalotaszeg gyöngyszemének, a sztánai Varjúvár hűvös körtornyának emlékét idézik, ahol az ötvenes évek közepén néhány emlékezetes nyarat tölthettem el csillagporos éjszakákkal, a ligetekkel tarkított szűk völgy alagútra bámuló, romantikus zöldvilágában. Károly bácsival ott találkoztam legelőször. Aztán még pár alkalommal a kolozsvári Utunk szerkesztőségében is – eseménynek beillő látogatásai során, noha azokra igencsak ritkán került sor.
Ám egy alkalommal, amikor neves szerkesztő kollégánk kerek születésnapját ünnepeltük, Kós Károly is megtisztelte őt jelenlétével. Szellemi életünk doyenje akkor már a kilencvenediket taposta. A hangos társaság jó szokását meg nem cáfolva, élcelődve, vállon veregetve öregbítette az ötvenedik évfordulós „agg” ünnepeltet, aki felett „jócskán eljárt már az idő”. Károly bácsi, a hangoskodó társaságtól kissé távolabb, nemes vonalú arca ráncainak árnyékából kísérte figyelemmel az eseményeket; szótlanul ült, meghúzódva a szoba egyik kevésbé zaklatott sarkában.
Aztán az egyik, lélegzetvételnyi ideig tartó csendes pillanatban alig hallhatón, inkább csak önmagához intézett szavakkal, végre ő is hangját hallatta, mondván: „De szeretnék én is még egyszer nyolcvanéves lenni”.
A valóság lényegéből fakadó művészi tapasztalat és alkotói bölcsesség babérkoszorúja az Idő és a Rendeltetés kegyes ajándékaként hullhat az arra kiválasztott alkotóra. Hokusai, a japán festészet és fametszés nagymestere erről ekképpen vélekedett: „Hetvenhárom éves koromban kezdtem kissé megérteni az igazi természetet, az állatok, a füvek, a fák, a madarak, a halak és bogarak formáit. Következésképpen nyolcvanéves koromban még jobban fogok előre haladni. Kilencvenéves koromban be fogok hatolni a dolgok misztériumába. Százéves koromban bizonyára csodálatos tökéletességet érhetek el, s ha száztíz éves leszek, minden vonal, minden pont, ami csak kezem alól kikerül, eleven lesz”. A fenti sorsokat és jelképeket idéztem magam elé, amikor 2015. október havának ötödik napján bebarangoltam a Magyar Nemzeti Galéria Erdély művészetét bemutató kiállítását.
Árkossy István
(Megjelent a Magyar Napló 2016. januári számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta.) Szabadság (Kolozsvár)
2016. február 24.
Szellem a palackból
Egyre többen sorakoznak fel Marian Godină brassói rendőr mellett, aki „kiengedte a szellemet a palackból” azzal, hogy feltárta: megalázták, meghurcolták a felettesei, miután volt mersze megbírságolni egy befolyásos személyt.
A közösségi oldalakon hősként ünnepelt, a korrupció ellen a harcot felvevő, rendőri pályafutásának „kalandjairól” könyvet író közeghez nemcsak a különféle internetes fórumokon őt elismerő és buzdító civilek, hanem kollégái, a rendőrök országos szakszervezetének más városokból érkező tagjai is csatlakoznak: az utcán hallatták hangjukat a minap, amikor szolidaritásdemonstrációt szerveztek Brassóban.
A tüntetők elsősorban nem föltétlenül azt akarják elérni, hogy személycserék történjenek, hanem hogy a rendőri vezetők változtassák meg mentalitásukat. Megkövesedett, elavult a rendszer, a fejesek pedig nem engedik kibontakozni a fiatalokat, megakadályozzák, hogy becsületesen végezzék munkájukat, amire felesküdtek – hangoztatták.
Úgy tűnik, a hazai rendőrség kulisszái mögött zajló visszaélésekről egyre többen rántják le a leplet, megszólalnak más rendőrök is, akiket szintén megaláztak a főnökeik, ellehetetlenítették a munkájukat. Például kitálalt egy kolozsvári közlekedési rendőr is, aki miután két évig hadakozott a helyi intézményt keresztül-kasul behálózó korrupcióval, bár megnyerte a felettesei elleni pert, látva a helyzet kilátástalanságát, feladta és kilépett a rendőrségtől.
A meghurcolt exközeg, aki átlátja a testületben uralkodó viszonyokat, úgy vélekedik, a rendszer egésze csak akkor fog megváltozni, ha a főnökök kinevezése nem lesz politikafüggő. Hiszen így ördögi a kör: a korrupció újabb korrupciót fiadzik, az egyszeri autós vagy gyalogos pedig hogyan is számíthatna becsületes rendőri eljárásra, ha a közeg eleve nem viselkedhet büntetlenül tisztességesen munkája végzése közben.
„Nem tudok dolgozni, ha csak Daciák sofőrjeit vonhatom felelősségre” – fakadt ki az exrendőr, akinek példáját remélhetőleg mások is követik. Ha Godină és társai felébresztik, maguk mellé állítják a közvéleményt, hátha lesz esélye a palackból kiszabadult szellemnek sikerrel felvenni a harcot a korrupció százkarú szörnye ellen.
Kiss Judit. Krónika (Kolozsvár)
Egyre többen sorakoznak fel Marian Godină brassói rendőr mellett, aki „kiengedte a szellemet a palackból” azzal, hogy feltárta: megalázták, meghurcolták a felettesei, miután volt mersze megbírságolni egy befolyásos személyt.
A közösségi oldalakon hősként ünnepelt, a korrupció ellen a harcot felvevő, rendőri pályafutásának „kalandjairól” könyvet író közeghez nemcsak a különféle internetes fórumokon őt elismerő és buzdító civilek, hanem kollégái, a rendőrök országos szakszervezetének más városokból érkező tagjai is csatlakoznak: az utcán hallatták hangjukat a minap, amikor szolidaritásdemonstrációt szerveztek Brassóban.
A tüntetők elsősorban nem föltétlenül azt akarják elérni, hogy személycserék történjenek, hanem hogy a rendőri vezetők változtassák meg mentalitásukat. Megkövesedett, elavult a rendszer, a fejesek pedig nem engedik kibontakozni a fiatalokat, megakadályozzák, hogy becsületesen végezzék munkájukat, amire felesküdtek – hangoztatták.
Úgy tűnik, a hazai rendőrség kulisszái mögött zajló visszaélésekről egyre többen rántják le a leplet, megszólalnak más rendőrök is, akiket szintén megaláztak a főnökeik, ellehetetlenítették a munkájukat. Például kitálalt egy kolozsvári közlekedési rendőr is, aki miután két évig hadakozott a helyi intézményt keresztül-kasul behálózó korrupcióval, bár megnyerte a felettesei elleni pert, látva a helyzet kilátástalanságát, feladta és kilépett a rendőrségtől.
A meghurcolt exközeg, aki átlátja a testületben uralkodó viszonyokat, úgy vélekedik, a rendszer egésze csak akkor fog megváltozni, ha a főnökök kinevezése nem lesz politikafüggő. Hiszen így ördögi a kör: a korrupció újabb korrupciót fiadzik, az egyszeri autós vagy gyalogos pedig hogyan is számíthatna becsületes rendőri eljárásra, ha a közeg eleve nem viselkedhet büntetlenül tisztességesen munkája végzése közben.
„Nem tudok dolgozni, ha csak Daciák sofőrjeit vonhatom felelősségre” – fakadt ki az exrendőr, akinek példáját remélhetőleg mások is követik. Ha Godină és társai felébresztik, maguk mellé állítják a közvéleményt, hátha lesz esélye a palackból kiszabadult szellemnek sikerrel felvenni a harcot a korrupció százkarú szörnye ellen.
Kiss Judit. Krónika (Kolozsvár)
2016. február 24.
Öt éve a kreativitásért
Szombaton a Vigadóban ünnepel a KreaKids Stúdió
A KreaKids Stúdió kis és nagy diákjai lázasan készülnek a szombati napra, ekkor ünneplik ugyanis a nem szokványos képzést nyújtó intézmény ötödik születésnapját.
A Vigadó nagytermében szombaton 17 órakor kezdődik a több kollekciót is felvonultató divatbemutató, ezt követően a Vigadó Galériában kiállítás nyílik az elmúlt időszak megvalósításaiból. Az eseményt megelőző finomhangolások kellemes feszültséget teremtenek, ottjártunkkor pozitív légkör és nagy izgalom fogadott a stúdióban.
Merjünk nagyot álmodni! – ez a KreaKids Stúdió egyik mottója, ennek szellemében terelgeti a közel 70 növendéket a két stúdióvezető, Erőss Sándor dizájner és Babos-Máthé Réka divattervező.
A kreások az elmúlt öt évben közel száz rendezvényen adtak számot ötleteikről, alkotásaikról, és bár az utóbbi időben megtanultak szelektálni az események között, így is rengeteg háttérmunka és éjszakázás húzódik meg a kész termékek mögött. A szakemberek szerint a gyerekek évről évre magasabbra teszik a mércét, nem félnek álmodni, és minden alkalommal bebizonyítják, számukra is éppolyan fontos az itt folyó alkotói tevékenység, mint tanáraiknak. A tanár szó talán nem a legmegfelelőbb a köztük levő viszony leírására, hiszen többször is hangsúlyozták, nem a klasszikus értelemben vett oktatás zajlik.
– Nincs előre megszabva, hogy ezt így kell, és csak így lehet, hanem nyitottak vagyunk az ötletekre, bátorítjuk őket abban, hogy szabadon gondolkozzanak és dolgozzanak. Az ötletből mindig kézzel fogható valami lesz, és ez nagyon fontos, ne csak a fióknak tervezzünk, hanem valósítsuk is meg. Folyamatosan feszegetjük a határokat, ezáltal egyre hatékonyabbak lesznek – vallja a két iparművész, akik szerint szemmel látható a fejlődés a tanítványokon, és nagyon büszkék rájuk.
A Kreába járó diákok idejekorán önállósodnak, megtanulják az eredeti látásmód fontosságát, mellőzik a giccset, bátran felvállalják gondolataikat, mondandójukat, és nem félnek kifejezésre juttatni azokat.
– Ha nem is lesz mindenkiből grafikus, lakberendező, divat- vagy formatervező, már előnnyel indulnak neki az életnek, az esztétikai nevelés hatását a későbbiekben is érezni fogják, akkor, ha be kell rendezniük otthonukat, vagy épp meg kell varrniuk egy párnát, hogy csak a legbanálisabbakat említsem – jegyzi meg Erőss Sándor, majd hozzáteszi, a jelenlegi tanügyi rendszer erre nem alkalmas. – Úgy látom, még ha sokan megköveznek is érte, hogy a jelenlegi iskolai rendszer meg van bukva, ez látszik a következő generációkon is. Mindig elmondjuk, hogy ezért is indítottuk a Kreát, mert az egyetemi képzés csalódáskeltő. Mi megpróbálunk nyitottak lenni a külvilág felé, és több lehetőséget adni a diákjainknak, mint akár egy átlagos képzőművészeti egyetem.
A két oktató szerint a kreativitás alapból minden gyerekben adott, de fokozatosan „kinevelik” belőlük – a Kreában épp ezt próbálják elkerülni.
– Annak ellenére, hogy azt tartják, a Krea egy amolyan suli utáni hobbi, ez sokkal több annál, és a diákjaink is sokkal többnek gondolják. A legjobb tanács, amit adhatunk nekik az, hogy legyenek céltudatosak. Legyen egy nagy céljuk, amit sok kicsi céllal valósítanak meg, és ne adják fel, hanem bizonyítsák be önmaguknak, hogy képesek rá. Nagyon fontos, hogy merjenek álmodni, mert könnyű eltengődni egyik napról a másikra, s azok vesznek el, akik cél nélkül élnek – fogalmaz Babos-Máthé Réka.
Bartha Zsófia. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Szombaton a Vigadóban ünnepel a KreaKids Stúdió
A KreaKids Stúdió kis és nagy diákjai lázasan készülnek a szombati napra, ekkor ünneplik ugyanis a nem szokványos képzést nyújtó intézmény ötödik születésnapját.
A Vigadó nagytermében szombaton 17 órakor kezdődik a több kollekciót is felvonultató divatbemutató, ezt követően a Vigadó Galériában kiállítás nyílik az elmúlt időszak megvalósításaiból. Az eseményt megelőző finomhangolások kellemes feszültséget teremtenek, ottjártunkkor pozitív légkör és nagy izgalom fogadott a stúdióban.
Merjünk nagyot álmodni! – ez a KreaKids Stúdió egyik mottója, ennek szellemében terelgeti a közel 70 növendéket a két stúdióvezető, Erőss Sándor dizájner és Babos-Máthé Réka divattervező.
A kreások az elmúlt öt évben közel száz rendezvényen adtak számot ötleteikről, alkotásaikról, és bár az utóbbi időben megtanultak szelektálni az események között, így is rengeteg háttérmunka és éjszakázás húzódik meg a kész termékek mögött. A szakemberek szerint a gyerekek évről évre magasabbra teszik a mércét, nem félnek álmodni, és minden alkalommal bebizonyítják, számukra is éppolyan fontos az itt folyó alkotói tevékenység, mint tanáraiknak. A tanár szó talán nem a legmegfelelőbb a köztük levő viszony leírására, hiszen többször is hangsúlyozták, nem a klasszikus értelemben vett oktatás zajlik.
– Nincs előre megszabva, hogy ezt így kell, és csak így lehet, hanem nyitottak vagyunk az ötletekre, bátorítjuk őket abban, hogy szabadon gondolkozzanak és dolgozzanak. Az ötletből mindig kézzel fogható valami lesz, és ez nagyon fontos, ne csak a fióknak tervezzünk, hanem valósítsuk is meg. Folyamatosan feszegetjük a határokat, ezáltal egyre hatékonyabbak lesznek – vallja a két iparművész, akik szerint szemmel látható a fejlődés a tanítványokon, és nagyon büszkék rájuk.
A Kreába járó diákok idejekorán önállósodnak, megtanulják az eredeti látásmód fontosságát, mellőzik a giccset, bátran felvállalják gondolataikat, mondandójukat, és nem félnek kifejezésre juttatni azokat.
– Ha nem is lesz mindenkiből grafikus, lakberendező, divat- vagy formatervező, már előnnyel indulnak neki az életnek, az esztétikai nevelés hatását a későbbiekben is érezni fogják, akkor, ha be kell rendezniük otthonukat, vagy épp meg kell varrniuk egy párnát, hogy csak a legbanálisabbakat említsem – jegyzi meg Erőss Sándor, majd hozzáteszi, a jelenlegi tanügyi rendszer erre nem alkalmas. – Úgy látom, még ha sokan megköveznek is érte, hogy a jelenlegi iskolai rendszer meg van bukva, ez látszik a következő generációkon is. Mindig elmondjuk, hogy ezért is indítottuk a Kreát, mert az egyetemi képzés csalódáskeltő. Mi megpróbálunk nyitottak lenni a külvilág felé, és több lehetőséget adni a diákjainknak, mint akár egy átlagos képzőművészeti egyetem.
A két oktató szerint a kreativitás alapból minden gyerekben adott, de fokozatosan „kinevelik” belőlük – a Kreában épp ezt próbálják elkerülni.
– Annak ellenére, hogy azt tartják, a Krea egy amolyan suli utáni hobbi, ez sokkal több annál, és a diákjaink is sokkal többnek gondolják. A legjobb tanács, amit adhatunk nekik az, hogy legyenek céltudatosak. Legyen egy nagy céljuk, amit sok kicsi céllal valósítanak meg, és ne adják fel, hanem bizonyítsák be önmaguknak, hogy képesek rá. Nagyon fontos, hogy merjenek álmodni, mert könnyű eltengődni egyik napról a másikra, s azok vesznek el, akik cél nélkül élnek – fogalmaz Babos-Máthé Réka.
Bartha Zsófia. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)