Fatal system error
Politikusaink meglepődve tapasztalják, hogy a jó nép elküldi őket a francba. Nem értik, hogy mi a baj. Pontosabban addig a pontig értik, hogy az ellenfeleik tűnjenek el, azt viszont nem fogják fel, hogy nekik miért is kellene lekopniuk.
Az ország nagyobb városaiban ezrek követelik a komplett politikai elit menesztését, valamint a korrupció korrekt felszámolását. A politikusok őszintén meglepődöttek, hogy az egyszerű emberek számon akarják kérni rajtuk az elmúlt évtizedekben rendszeresített disznóságokat. Nem ahhoz vannak szokva, hogy az utca visszaszól, hogy az utca számon kér. Ahhoz vannak szokva, hogy akit lehet megvásárolnak, akit pedig nem, azt tönkre teszik.
Az utcán most nem számít az ideológia, a pártszimpátia, csak az, hogy az egész korrupt bagázs takarodjon már a fészkes fenébe. Nem fog eltakarodni, persze, hogy nem. Az ügyeskedő, örök túlélők ellopják majd ezt a tiltakozáshullámot is, amint az tették a forradalommal. De addig is egy rövid időre minden egyes választott, valamint kinevezett vezető szembesülhet azzal, hogy nem mindenki szereti őket, nem mindenkit sikerült átverniük. Azért fontos ez, mert ebben az országban szinte következmények nélkül lehetett csalni, lopni, hazudni, legfeljebb egy-két ember lebukott, de a rendszer semmit sem változott.
Súlyos tragédia és az ahhoz való pikírt állami viszonyulás kellett, hogy a bicska kinyíljon a zsebekben. Kiderült, amit mindenki tudott: ismeretséggel, pénzzel minden szabály áthágható. Ezt a rendszert egyébként éppenséggel mi, az egyszerű polgárok működtettük ebben a formában. Engedtük, hogy kiépüljön, és hogy fennmaradjon. Mert bennünket is legyőztek, vagy talán eleve feladtuk és elhittük, hogy ezen változtatni nem lehet, mert ez Románia. Ezzel magyaráztuk meg magunknak, ha magyar hivatalnok packázott velünk, ha magyar választott törölte belénk a gumicsizmáját. Beletörődtünk, hogy ez így természetes.
Ahhoz, hogy bármi is megváltozzon, annál többre van szükség, hogy a korrupt politikusok és hivatalnokok lelépjenek a színről. Elsősorban nekünk, a választóknak kellene megtagadnunk innentől kezdve, hogy kenőpénzt adjunk. És meg kell tanulnunk választani. Különben kezdődik minden elölről.
Szüszer-Nagy Róbert
Székelyhon.ro

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (4.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (III.)
„Hálát adok az Istennek, hogy láttam népemet, amint gerincét kiegyenesítette”. Kós Károly
Csupán néhány napig tartott a magyar forradalom, ám ez elég volt ahhoz, hogy a szovjet kommunizmus igazságában többé egyetlen normális erdélyi magyar értelmiségi se bízzék. De a románéban sem! Az erdélyi magyarság valóban nem lőtt, nem harcolt – konkrét értelmében a szónak. De lélekben és lélektől lélekig nagyon elevenen élte meg ötvenhatot!
Azonnal le is csapott rá a román „igazságszolgáltatás”: nacionalizmusnak nyilvánította nemcsak az egyetemi autonómia-elképzeléseket, a magyar nyelvű szakoktatás igényét, irredentizmusnak egy fiatal csoport népdaléneklését, de még a nagy magyar írók, tudósok sírjának ápolását is. A legnagyobb figyelmet az értelmiség és az egyetemi hallgatók „meggyőzésének”, agymosásának szentelték. Ha egy-egy diák részletesebben érdeklődött a magyarországi eseményekről, járhatta a Securitatét, a városi, tartományi pártbizottságok irodáit, ott addig „gyomrozták”, amíg önként vállalta: hűségesen követi a kommunista párt politikáját.
A diákmegmozdulásokért az Oktatásügyi Minisztériumot tették felelőssé. Leváltották Ilie Murgulescu minisztert, helyébe Miron Constantinescut nevezték ki. Legfontosabb feladata volt biztosítani az általános és középiskolák, egyetemek társadalmi összetételének javítását, s a marxizmus-leninizmus tanításának magasabb minőségi szintre emelését. Mindez azzal járt, hogy az iskolákból, egyetemekről egyszerűen kizárták az „osztályidegen elemeket”, a gyáros, földbirtokos, kiskereskedő, kisiparos származású tanulókat, hallgatókat! Szigorú szűrésnek vetették alá a tanárokat is: „ellenséges elem” gyanánt nagyon sok nagy tudású, kiváló tanárt távolítottak el.
Ilyen össztűzben került sor a kizárásokra, a veszélyesnek minősített egyetemi hallgatók, tanárok bebörtönzésére. A kizárások, kirakatperek történetéhez és előzményeihez az is hozzátartozik, hogy 1956 őszén Bányai László akkori rektor (aki azokban a napokban tért vissza az Amerikai Egyesült Államokból), bár tudott a készülő letartóztatásokról, a diákok védelméért nem tett semmit. 1958 júniusában már néhány magyar szakos hallgató megkapta a Márton Gyula dékán által aláírt „elbocsátó, szép üzenetet”, amelyben tudatták a kizárásukról szóló határozatot. A „füttyös gyűlés”
Alig kezdődött meg az 1958–1959-es egyetemi tanév, 1958 októberében sor került ama gyászos nagygyűlésre, mely jónéhány egyetemi hallgató sorsát megpecsételte. A kizárások janicsármunkáját elvégző elnökség tagjai: Bretter György, Bunta Péter, Farkas Zoltán, Szabó Sándor. A Bolyai Tudományegyetem bölcsész és történelem szakos hallgatóit az Arany János utcai (Sétatér eleje) épület nagy aulájában gyűjtötték össze. Minderre így emlékszik vissza Boros Zoltán, egykori negyedéves hallgató: „1958 októberének végén, a pontos dátumra nem emlékszem, volt egy gyűlés, amely ötvenhatról szólt. Nem értettük, hogy miért. Levezető-elnöke Farkas Zoltán tanársegéd, aki politikai gazdaságtant és marxista filozófiát tanított, a kari KISZ-ben fontos tisztséget töltött be, majd párttitkár lett. Név szerint szólította az embereket a színpadra. Arról faggatta az egyetemistákat, mit csináltak ‘56-ban, napról napra. Követelte, mondják el, mert úgyis mindent tudnak. Mit gondoltak, mi a véleményük most utólag 1956-ról. Valljanak színt, forradalom volt vagy ellenforradalom? Voltak, akik azt mondták, amit elvártak: ellenforradalom volt, jó, hogy jöttek a szovjetek, mert másképp világégés lett volna, Magyarország kivált volna a Varsói Szerződésből. De akadt, aki őszintén és világosan fogalmazott, amikor kérdést szegeztek mellének (Bunta Péter – T. Z.): Vastag elvtárs, ha 1956-ban Budapesten lett volna, s puska kerül a kezébe, kire lőtt volna? Vastag Lajos gondolkodás nélkül válaszolta: főbe lőttem volna magam! Tudomásom szerint ő már nem térhetett vissza a kollégiumba, nagyszüleihez, Dettára utazott, ott tartóztatták le.
A diákság zúgolódott, elégedetlen volt azzal a móddal, ahogyan Farkas Zoltán a gyűlést vezette. Vastag Lajos frappáns válasza hatalmas tapsot váltott ki. Mindenki számára világos volt, hogy itt most bűnbakokat keresnek. A taps füttykoncertbe csapott át. Farkas Zoltán ekkor felállt az asztaltól, előrejött, s azt mondta: álljanak fel azok, akik tapsoltak! Nem állt fel senki. Álljanak fel azok, akik fütyültek! Nem állt fel senki. Bár fel akartam állni, egy szál egyedül én sem mertem. Majd elintézzük magukat – mondotta Farkas Zoltán. És elkezdődött a vallatássorozat. Sorban hívták be az embereket, legalábbis a mi évfolyamunkról mindenkit. Kérdezték: kit láttam tapsolni, kit láttam fütyülni? Természetesen senkit nem említettem. Magyaráztam: olyan helyen ültem, ahonnan nem láthattam semmit. Azt nem kérdezték, hogy én tapsoltam-e, fütyültem-e? S újabb nagygyűlés következett. Erre már pontosan emlékszem: 1958. november 4-én volt. Hallatlan feszültségben éltük át azt a hetet, mialatt folytak a vallatások. Senki nem bízott senkiben, senki nem kommunikált senkivel. A második nagygyűlést Takács Lajos – már ő volt a rektor – személyesen vezette. A dékánok, egyetemi tanárok a színpadon foglaltak helyet. Név szerint felolvasott hét embert, akiket eltávolítanak az egyetemről. Ott hallottam a saját nevemet is. Rendszerellenes magatartással vádoltak. Kértem, adják írásba, hogy én most már mi vagyok. Erre nem voltak hajlandók. Semmilyen írásos bizonyítékom nincs, hogy kizártak az egyetemről! Másnap jelentkeznünk kellett a városi IMSZ-bizottságnál. Kik maguk? Mondtuk: kizártak az egyetemről, vissza kell adnunk az IMSZ-tagsági könyvünket! Később úgy kaptam a katonai behívót, mint egyetemista. A kicsapott egyetemi hallgatók névsora: László Anna, Baranyi László, Lázár Erzsébet, Horváth Anna, Metz Katalin, Asztalos Lajos, Csoma Zoltán, Istenes Gabriella, Csőgör Enikő, Szekernyés László, Mátyás Erzsébet, Tibád Levente s jómagam.” Felgyorsul a gőzhenger
1958. október 26-a „füttyös gyűlés” néven írta be magát a Bolyai Tudományegyetem másfél évtizedes történetébe. Utána valóságos boszorkányüldözés kezdődött. Már korábban, 1957-ben letartóztatták és 7 évi börtönbüntetésre ítélték Bartis Ferencet. (Az ügyész előbb halálos ítéletet, majd 25 évi börtönbüntetést kért.) 1958. október 31-én hurcolták el Péterffy Irént, 10 évi nehéz börtönbüntetésre ítélték. 16 évi börtönbüntetéssel sújtották az elsőrendű vádlottat, Varró Jánost, 12 évre ítélték Lakó Elemér tanársegédet, 6 évre a festő-költő Páll Lajost, Vastag Lajost a „füttyös gyűlésen” elhangzott frappáns kijelentéséért 8 évi szigorított börtönbüntetéssel és további 5 évi jogvesztéssel „jutalmazták”. Iamandi Emil (az édesapja ókirályságbeli román, édesanyja magyar tanítónő, gyerekeit a kettős nemzeti tudat szellemében nevelte), valamint Szilágyi Árpád 5–5 év börtönbüntetést kapott. A letartóztatások, bebörtönzések, a diákok kizárása azt a hamis látszatot sugallta, hogy a Bolyai Tudományegyetem nem akar és nem tud beilleszkedni Románia egyetemeinek és felsőfokú tanintézeteinek sajátos politikai és ideológiai rendszerébe, veszedelmes gócpontot jelent, amelyet sürgősen fel kell számolni. Időnként egy-egy suttogó rémhír érkezett egyes karok megszüntetéséről, máskor azzal riogatták a hallgatókat, hogy túltermelés van, nem lesz hová elhelyezni a végzősöket. Felgyorsult a gőzhenger az egyesítés előkészítésére.
A legfelsőbb párt- és államvezetés, a helyi hatalmasságok és a Babeş Tudományegyetem vezetősége hangzatos ígéreteket tett: a két egyetem egyesítése semmivel nem csorbítja a magyar nyelvű oktatást, ellenkezőleg, javítani fogja színvonalát, valóságos Kánaánt jelent majd az épület- és teremgondokkal, siralmas kollégiumi helyzettel küszdködő Bolyai Tudományegyetem részére. 42 év távlatából furcsának tűnik, hogy nagyon kevesen látták az egyesítéssel járó végzetes veszélyeket, a magyar egyetemi oktatás fokozatos elsorvasztására, majd felszámolására irányuló és minden eszközzel szorgalmazott törekvéseket! A „Dobai-perben” az egyik fővádlott Bereczki András volt, a Bolyai Tudományegyetem tanára, börtönbe zárták Gazda Ferenc akadémiai kutatót is. A „füttyös gyűlés” után az említetteken kívül letartóztatták Kelemen János és Váradi Emma magyar szakos hallgatót. Ezt követően „határozatlan, megalkuvó magatartásuk” miatt leváltották a történelem és bölcsészkar két vezetőjét, Bodor András dékánt és Náhlik Zoltán prodékánt. A romániai diákszövetségek 1959. február 18-a és 22-e közötti bukaresti országos értekezletén már nyíltan felvetették a két egyetem egyesítését. Ezen az értekezleten Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár beszédében az oktatásra fordított hatalmas kiadások emlegetése mellett külön kitért arra, hogy a nemzetiségek elszigetelődésére irányuló törekvéseket ki kell küszöbölni, majd Leninre hivatkozva: a különböző nemzetiségű tanulókat egy iskolába kell tömöríteni, hogy a szocialista nemzetköziség szellemében építsék a közös jövőt. Egyesítés áldozatokkal
1959. február 23-án a prorektor már bejelentette a „bizalmas” hírt: a Nevelési és Oktatásügyi Minisztérium döntése alapján, a „hallgatók kérésére”, a két kolozsvári egyetemet egyesíteni fogják. Senkinek nem lehetett kérdése vagy hozzászólása! Február 26-án megkezdődtek a gyűlések. Az elnökségben Nicolae Ceauşescu, Atanasie Joja Nevelési és Oktatásügyi miniszter, Ion Iliescu, a diákszövetség elnöke, Vaida Vasile Kolozs tartományi első titkár, Remus Bucsa városi párttitkár, Aurel Moga orvosprofesszor, Constantin Daicoviciu, a Babeş Tudományegyetem rektora, Takács Lajos, a Bolyai Egyetem rektora, Antal Imre, Koszti István és Kacsó Magda diákok foglaltak helyet. A jelentést Vaida Vasile olvasta fel. A diákságból az egyesítésre vonatkozó első javaslatok egyike az alsósófalvi származású, de Nagyszebenben élő Kacsó Magda részéről hangzott el, minden bizonnyal hosszas és kitartó „meggyőzés” után.
A Kolozsváron megjelenő Igazság korabeli lapszámai csak sejtetik az akkori hihetetlenül feszült légkört. Mindezek ellenére Balogh Edgár, Nagy István és Szabédi László első felszólalásában az egyesítés ellen szólt. Balogh Edgárt és Nagy Istvánt rábeszéléssel és fenyegetésekkel sikerült rávenni, hogy megváltoztassák álláspontjukat. Az Igazság lapszámai szerint második felszólalásában Szabédi László is „állást foglalt” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítése mellett. Előzetesen Tompa István író, a tartományi pártbizottság titkára ítélte el Szabédi László egyetemi tanárt a „felszólalásában megnyilvánult téves, nacionalista” nézeteiért. A hisztérikus kirohanások történetéhez tartozik, hogy Nicolae Ceauşescu Földes Lászlóból és Dezső Ervinből olyan vallomást akart kicsikarni, amelynek értelmében Szabédi László az előző napi tanácskozás szünetében azt állította, hogy az egyesítés nem szolgálja a magyar nemzetiség ügyét, hanem újabb elnyomás kezdetét jelenti. Sajnos, mégis akadt olyan professzor, aki hajlandó volt ezt visszaigazolni. Ezután került sor Szabédi László második felszólalására. Ezt követően a Securitate szüntelenül zaklatta, kétnaponként este kilenc óra és éjfél között vallatták. A ránehezedő rettenetes nyomást nem bírta, öngyilkos lett. Május 5-én követte őt Csendes Zoltán prorektor és felesége.
Külön tanulmányt és alapos elemzést érdemelne az 1959. február 26-a és március 5-e közötti felszólalások ismertetése. Tény: Balogh Edgár, Jancsó Elemér, Márton Gyula, Csendes Zoltán, Gáll Ernő, Csapó József, Nagy István, Tompa István, a felszólaló román tanárokról, aktivistákról nem is beszélve, végül hivatalos felkérésre és nyomásgyakorlásra, valamint önszuggesztió hatására „helyeselték” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítését. A helyeslők közül csak Gáll Ernő végezte el később az „önszembesítést”.
Talán akkor senki sem sejtette, hogy az egyesítés semmivel sem csökkentette a román kommunista diktatúra abbéli igyekezetét, hogy lefejezze a romániai magyar értelmiségi réteget.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mit adtak Erdélynek a magyarok? És mit a románok?
CIVÓDÁS NÉLKÜL CSAK MONDANI NAPONTA AZ IGAZAT, MÍG BEMÁSZIK A FEJEKBE A komoly történész tisztában van két alapvető dologgal: az Erdély feletti történelmi jog elsősorban Magyarországot vagy Ausztriát illeti meg, ezen államok több száz éves közigazgatása alapján. Az Erdély feletti etnikai jog elsősorban Romániát illeti, ugyanis a románok 1750 után relatív többségben voltak, 1918-ban, az egyesülés előtt 53–54, ma nagyjából 71 százalékos arányt képviselve. Erdély Magyar Királyság általi elfoglalása előtt területén néhány hercegség-kenézség-fejedelemség osztozott, melyeket nagyon bizonytalan etnikai származású nemesek vezettek, de komolyan és dokumentáltan nem lehetett egy valach/román államiság létéről beszélni.
Maga a Transzilvánia (eredetileg Ultraszilvánia), vagyis az erdőn túli ország nevet az Erdélyi-középhegységen túli országra vonatkozóan használták, a Transzilvánia név ugyanis a magyaroktól származik, és Magyarország kancelláriájának dokumentumaiban jelent meg.
A románok 1918 előtt az etnikai elv alapján követelték maguknak a tartományt, és teljes körű politikai egyenlőséget a magyar nemzettel, valamint a visszatérést Erdély 1867 előtti autonómiájához. A magyarok viszont a történelmi jogra hivatkoztak. Mindenkinek szilárd érvei vannak. De nem a magyarok vagy a románok döntöttek a későbbi fejleményekről… A történelem diktálta sors akarta így, valamint az Ausztria–Magyarországot megbüntetni szándékozó győztes hatalmak, amihez társult még a bolsevik mozgalmak váratlan megjelenése Bécsben és Budapesten. Ugyanilyen könnyen megtörténhetett volna az is, hogy Erdély Magyarországé marad, mert a magyaroknak is joguk lett volna a nemzetállamhoz, nemcsak a románoknak. Ugyanilyen könnyen függetlenné is nyilváníthatta volna magát, 53 százaléknyi románnal és 47 százaléknyi más közösségekkel. Őszintén el kellene ismernünk, hogy a románoknak törékeny többségük volt.
Az 1918-as konjunktúra rendkívül kedvező volt Románia számára.
Szinte senki sem látta előre a birodalmak összeomlását. A románok nemzetállamának megalakulása – vagyis az egyesülés Bukovinával, a Bánsággal, Partiummal és Erdéllyel – azzal járt, hogy a román határokon belülre magyarok, szerbek, szászok, székelyek, svábok, zsidók, örmények és mások kerültek, ugyanúgy, ahogy a magyar nemzetállam létrehozása is Erdély és ebből következő módon a románok Magyarország részévé válását jelentette volna.
Erdély tehát egy komplementer tartománya mind Magyarországnak, mind a klasszikus Romániának, vagy ha jobban tetszik, akkor egy átmeneti tartomány.
A románok etnikai joga vitathatatlan, miként a magyarok történelmi joga is. Amit Erdélyből ma látunk, annak meghatározó részét magyarok vagy szászok építették, akiket közülünk egyesek folyamatosan gyaláznak és állandóan Ázsiába küldözgetnek vissza.
Olyan kastélyokkal, erődtemplomokkal, városi építményekkel dicsekszünk, melyeknek semmi közük a bizánci-ortodox román civilizációhoz. A barokk városok, a gótika, a római stílus katolikus és protestáns civilizációs elemek, nem ortodoxok.
Amikor a jogaink melletti kiállásról van szó, nagyon sok román Burebista vagy Decebal dák államától származtatja magát. Mi kézzelfogható maradt Dáciából Erdélyben, ahhoz képest, ami a magyarok vagy az osztrákok, vagy akár – 1918 után – a románok alatt épült, hogy ennyit dicsekszünk vele? Néhány rom és néhány erődítmény maradványa. Dácia mint a román állam elődje, egy felvilágosodás kori és negyvennyolcas mitológiai csinálmány, amit a kommunisták és a protokronisták tupíroztak fel. A valóság azt mutatja, hogy Erdély története Magyarország, Ausztria, Törökország, Moldva és Vlachia történelmével kapcsolódik össze elválaszthatatlanul, és semmiképpen sem Dáciáéval.
Személy szerint én újlatin nyelvet beszélek, és nem értem, miért kellene dicshimnuszokat zengenem egy olyan népről, mely egy a sok ókori közül, csak azért, mert egyesek dicsőséges történelmet akarnak maguknak kitalálni, s azt hiszik, hogy ezzel valamilyen illuzórikus felsőbbrendűséget biztosíthatnak másokkal szemben.
Bármely normális ember számára teljesen irrelevánsnak kellene lennie, hogy a románok vagy a magyarok voltak az elsők Erdélyben. Mindkét etnikum otthon érezhetné magát itt. Tekintettel arra, hogy a magyaroknak vagy a szászoknak városaik, kultúrájuk, hagyományaik, sírjaik és történelmük jelenvaló, nem mondhatnak le erdélyiségükről. Mint ahogy mi, románok sem tehetjük… Ahelyett, hogy örvendenénk, hogy Magyarország és Ausztria történelmének is részei vagyunk, mindig a magyarok a hibásak, és bozgoroknak, migránsoknak, korcsoknak, irredentáknak stb. nevezzük őket. Lehet, hogy vándor nép volt, de integrálódott a katolikus Európába, és fejlettebb civilizációt hozott létre, mint a szláv-bizánci román civilizáció, és nagyon sok szempontból hamarabb nyugatosodott nálunk, őshonosoknál és „tiszta latinoknál”, vagy újabban „tiszta dákoknál”. Mit kezdtünk mindezekkel, mi rendkívülit hoztunk létre, hiszen mással nem tudunk dicsekedni, csak a történelemmel szembeni passzivitásunkkal, a származással, ami egy adottság csupán, folyamatosan siránkozunk, hogy mások meghódítottak bennünket, és nem hagyták – jaj, Istenem! –, hogy felépítsük az országunkat. Ha annyira fenséges történelmünk lenne, amilyennek folyamatosan állítjuk, akkor lett volna nekünk is legalább egy kis királyságunk, mint a bolgároknak vagy a szerbeknek. De a román tartományokat holmi fejedelmek vezették, akik európai szinten – kevés kivételtől eltekintve – állandóan vazallusi helyzetben voltak. A törökökkel szembeni állítólagos ellenállás? Semmi esetre sem mi állítottuk meg a Bécs vára alatt a törököket.
Elsősorban azért tudtunk túlélni, mert a törököknek megfelelt, áruba bocsátottuk a két fejedelemség trónját megadóztatni, és annyi forrást és nyersanyagot zabrálni, amennyit csak lehetett. Az Oszmán Birodalom sokkal többet nyert így, miként a korrupt bojárság is. Csak az egyszerű románok maradtak mindig a vesztes oldalon. Pontosan úgy, miként manapság, az urak változtak csupán... Nem állok vitafelek pártján, csak az igazságén, és azt hiszem, végre otthon kellene hagynunk frusztrációinkat. Nekünk is, a magyaroknak is. Az egységes nemzetállam a magyarokat is elvakította 1918 előtt, a románokat is 1918 után. És túlságosan sokakat még ma is. Úgy tűnik, mintha a két etnikum egyike sem értene meg egy lényeges dolgot: Erdély nem csak magyar, mint ahogy nem is csak román és nem is csak szász. Kár, hogy a román közigazgatás megszállóként viselkedett, és nem Közép-Európa román testeként kezelte a tartományt. Megpróbálták Romániába integrálni és az Ókirályság (Regát) képére és hasonlatosságára alakítani, mely teljesen más történelmű, mentalitású, hagyományú, építészetű fejedelemségekből jött létre.
Hiszen nemzetállam vagyunk, és ráadásul még egységes is. Egységes nemzetállam, de német elnökkel és egy zsidó volt kormányfővel.
TUDOR DUICA
Forrás: Corbii Albi
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy „géppuskás” fél évszázada (Születésnapi beszélgetés Márton Árpád festőművésszel)
Szülőfalujában, Gyergyóalfaluban ő volt a „géppuskás”, mégis szinte lemaradt élete álmáról, hiszen apjával épp „erdőlt”, amikor arra jártak a tehetségkutatók. A hetvenöt éves Márton Árpád festőművész csak a monumentális festészetet hiányolja sok korszakot felölelő művészi pályájából.
– Mondja meg őszintén, hogyan viszonyult annak idején szülőfaluja a festészeti „bolondériájához”?
– Mi tagadás, nem nézték jó szemmel arrafelé, ha valaki képzőművésznek vagy festőnek tanult.
Cóválták erősen a fejüket, mondogatták is édesapámnak: hogyan adhattad a fiadat ilyen bolond pályára, mi lesz így belőle? Már Marosvásárhelyre jártam a művészetibe, amikor egyszer elpanaszoltam kedves tanáromnak, Nagy Pálnak, hogyan vélekednek a falumban erről a dologról. „Amikor legközelebb megint faggatnak, mi akarsz lenni, mondd azt, hogy lovas tengerész!” – tanácsolta ő. Így is lett, amikor megint megkérdezték, mi leszek, ha felnövök, gondolkodás nélkül rávágtam: lovas tengerész. Édesapám bökdösött is az ostor nyelével, hogy hallgassak, de a falubeliek egyetértően bólogattak: „Na, az egy jó mesterség!”
– Akkor mégis kinek akadt meg a szeme a tehetséges gyermeken?
– Elsősorban édesapámnak, aki műbútorasztalosként maga is művészetszerető és -pártoló ember volt. Nekem soha nem kellett megküzdenem az atyai szigorral, ha rajzolni vagy festeni akartam. Ez nem feltétlenül a mezőgazdasági munka alóli felmentést jelentette, azt viszont igen, hogy mindig a nyakamban volt a festőállvány, valahányszor a mezőre indultunk. Úgy is hívtak a faluban, hogy a „géppuskás”. A klasszikus tehetségkutatásról amúgy lekéstem, éppen fáért voltunk az erdőn édesapámmal, amikor a vásárhelyi iskola képviselői Alfalván jártak. Nagyon elszomorodtam, de aztán mégis összegyűjtöttük a munkáimat, s odaadtuk a helyi iskolaigazgatónak, hogy juttassa el Marosvásárhelyre. Végül a pótfelvételin jutottam be, s végeztem egy kilencfős osztályban többek között Plugor Sándor, Gergely István és Gyenge Júlia társaságában. Nem voltam még egészen tizennégy éves, amikor végérvényesen elszakadtam szülőfalum paraszti közegétől. – Az ötvenes évekről beszélünk, a kőkemény kommunizmus korszakáról. Mennyire szivároghattak be az iskolába a kor nagy művészeti áramlatai?
– Hiánytalanul! Ott volt nekünk a szomszédban, a kultúrpalotában a Bernády-gyűjtemény, oda szabad bejárásunk volt. Számunkra egy kis Louvre-ot jelentett. Korabeli képeimen egyértelműen felismerhető a Paál László-, a Munkácsy-hatás, mert hát valahonnan mindig elindul az ember. A diplomamunkámhoz készített előtanulmányok viszont már egyértelműen a plein air, a nagybányai iskola stílusjegyeit viselik.
– Az egyetem után mégis Csíkszeredát választotta. Mivel magyarázza azt a döntést?
– A választásban közvetve egyik kolozsvári mesteremnek, Miklóssy Gábornak volt nagy szerepe. Ő ugyanis már a negyedik év végén figyelmeztetett bennünket: „Úgy készüljenek, hogy maguk nem nagyon maradnak Kolozsváron. De ha majd valahová megérkeznek, ott mihamarabb kiállítást kell rendezniük, hogy bebizonyítsák: képzőművészek, nem csupán holmi olcsó rajztanárok!” Nekem ugyan akár lehetőségem is lett volna Kolozsváron ragadni, tanársegédként marasztaltak, én mégis Csíkszeredát és a mai Márton Áron Gimnáziumot választottam rajztanárként. Remek befogadó közegre találtam, egy hónapon belül be is mutatkoztam egy kiállítás keretében, hetven munkával jelentkeztem, s attól kezdve valóban festőként tekintettek rám. Azzal az alkalommal ismertem meg Nagy Imrét is, aki mindjárt vásárolt tőlem két portrét a múzeum számára. Imre bácsi minden évben meglátogatott bennünket, fiatal művészeket, számon kérte megvalósításainkat, tiszteletét tette a családban is.
– Milyen mértékben látszott az út, amelyen művészként haladni kívánt?
– Újra csak Miklóssy Gábort kell felidéznem, aki kemény, roppant szigorú ember volt, és akinek mi, növendékei rengeteg hálával tartozunk. Olyan mesterségbeli tudással és általános műveltséggel látott el bennünket, amit a későbbiekben bármikor elő lehetett venni. Egyetlen dologra intett igazán: hallgassuk meg tanácsait, de saját ösvényünket magunk tapossuk ki, döntéseinket pedig magunk hozzuk meg. Ötöd-hatodévesen a lázadók közé tartoztam, akik elszakadtak az ő stílusától. Többször is megkérdezte tőlem egy-egy munkám láttán: és hiszi, amit csinál? Ha az ember igazán magának készítette ezeket a munkákat, mi mást válaszolhatott volna, mint hogy igen, hiszem… Tanárként is igyekeztem hasonló szellemben viszonyulni a növendékeimhez. Azt tartottam, hogy a legcsekélyebb mértékben, akár távoli utalással sem szabad eltántorítani őket saját, kirajzolódó útjuktól, csak az egyéniséget nevelhetjük. A festészetnek is megvannak a sajátos, de elsajátítható „nyelvtani” szabályai. Amíg ezt a diákok megtanulják, addig szükség van ránk, tanárokra, mesterekre. A mesterségbeli tudást mindenképp el kell raktározni, aztán hogy ki-ki hogyan játszik vele, már egyéniség kérdése. A szabályok ismerete nélkül azonban nincs játék.
– De mit kezdhetett egy művész a kommunizmus sajátos szabályaival?
– Annak idején a tartományi, majd a megyei kiállításokra beküldött munkáinkat nagyon kemény szakmai szempontok szerint bírálták el, a zsűri tagjait általában Bukarestből és a Hargita környéki megyékből válogatták. Egy idő után már nem kizárólag szakemberek tartoztak ezekbe a testületekbe, hanem a pártbizottság kultúrpropagandáért felelős emberei is. Hamar rájöttünk, hogy ezt valamiképpen ki kell és lehet játszani. Miután a hatalom akkoriban a szocreál stílus művelésére, a szocreál eszmény tematikus ábrázolására kötelezett, úgy próbáltunk eleget tenni ezeknek az elvárásoknak, hogy beraktuk egy kalapba a képzőművész szövetség tagjainak névsorát, aztán kihúztunk három-négy nevet, nekik kellett a következő esztendőben megtölteni a „szocialista szent falat”. Ez a vetésforgó majdnem a rendszerváltásig működött, így ’89 végén nem tudtunk egymásra mutogatni, hogy te kiszolgáltad a rendszert. Az én képeim közül többet is visszadobott a zsűri, de ki bánta. Jót mulattam magamban az egyik, a szűrőn átment képem, a Zászlótartó modellválasztásán is. Az egyik üknagyapám zászlós volt Gál Sándor ’48-as seregében, négy év múlva derekára csavarva hozta haza a szabadságharc zászlóját. Azzal a zászlóval avatták fel hajdanán Nyergestetőn az emlékoszlopot, s talán ma is meglenne, ha valaki nem árulja be a családot, és 1938-ban a román csendőrök nem égetik el. Ez a kép emlékezés az ükapámra.
– Műveinek színvilága, az alkalmazott technikák változása, a figuratív ábrázolás helyett a szimbólumok előtérbe kerülése egy fél évszázados alkotói pálya kanyarjai. Elégedetten vagy némi hiányérzettel szemléli ma az alkotásait?
– Többnyire elégedetten, de a monumentális festészet fájdalmas módon kimaradt az életemből, pedig mindig vágytam rá. A csíkszeredai millenniumi templom altemplomában festhettem néhány éve egy oltárképet, no meg a csíkszeredai kultúrház fríze jelenti a kevés kivételt. Pedig nagy felületeket, falakat szerettem volna betölteni, egész sor olyan alkotásom van, amely a monumentális festészetre utaló jeleket visel. Ez a hajó azonban a koromnál fogva is elment, immár fizikai korlátokról is beszélhetünk. De egy más jellegű hiányérzetem is van. Láttam Román Viktor bukaresti műtermét, mielőtt 1968-ban végleg elment Párizsba, a Cantata Profana félkörben ülő szarvasainak gipszbe kiöntött modelljét, amelyet Viktor távozása után összetörtek. Semmiért nem adnám, ha azt a szobrot valamelyik városunk főterén bronzba öntve láthatnám.
– Kétségtelenül hűséges típus, hiszen a hatvanas évek derekán megérkezett Csíkszeredába, s azóta sem mozdult onnan. Soha nem kellett ellenállnia szirénhangoknak?
– Mindig úgy éreztem, hogy Szeredában a képzőművészet mennyországában élek. Igazából egyetlen alkalommal ért olyan csábítás, amin egy kicsit elgondolkodtam: 1968-ban Király Károly személyesen hívott Sepsiszentgyörgyre. Nem csábultam el, de soha nem tagadtam: úgy tartom, hogy Háromszéken, Szentgyörgyön a szellemnek fundamentuma van. Mindig sokkal nyitottabb volt a kultúra, a tudományok iránt, mint a szorosan vett Székelyföld bármely másik városa. A Székely Nemzeti Múzeum léte és régisége, minden, amit összegyűjtött Székelyföldről, Gyárfás Jenő, Barabás Miklós szelleme mind-mind erre utalnak, ezt erősítik. A tömeg pedig mindig próbálta utánozni, amit a kastélyok és kúriák rendszere üzent. Olyan az a talaj, hogy bármikor lehet ültetni bele. Az újra, a 21. századra való nyitás, odafigyelés
tekintetében pedig a holnapot is Szentgyörgyön látom.
Csinta Samu
Márton Árpád
A Csíkszeredában élő festőművész Gyergyóalfaluban született 1940. október 6-án. Középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban végezte 1958-ban, majd 1964-ben Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. Rajztanárként kezdett a Matematika-Fizika Líceumban, a mai Márton Áron Gimnáziumban. Legismertebb, kiállításokon többször bemutatott festményei: Vihar; Kenyérszelő; Földanya; Parasztbánat; Kenyér; Madárijesztők; Asszony; Mindennapi kenyerünk; Ikarusz; Napraforgó; Féltés. Gaál Andrással együtt a csíki művészközösség összetartó, markáns egyénisége. Számos hazai egyéni kiállítás mellett részt vett külföldi csoportkiállításokon többek között New Yorkban (1974), Barcelonában (1976), Krakkóban (1977), Nürnbergben (1980), Washingtonban (1988), Párizsban (2000) és Budapesten (2015). A 75. születésnapja alkalmával összeállított életműtárlata december 5-ig tekinthető meg a Csíki Székely Múzeumban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Teltház fogadta Réhon József legújabb kötetét
„Írok, ahogy szoktam”
Bizony nem mindenkinek maradt ülőhely csütörtökön délután a Jelen Ház dísztermében, Réhon József legújabb, Fekete-fehér billentyűk című, 12. könyvének bemutatóján. Barátok, kollégák, egykori iskolatársak, volt diákok és sok-sok ismerős fogadta nagy érdeklődéssel és szeretettel a visszaemlékezéseket, elbeszéléseket és tárcákat tartalmazó kötetet, melyet Jámbor Gyula újságíró mutatott be a közönségnek. A Concord Media Jelen gondozásában megjelent, 31 (a szerk.: az író lottószámainak egyike) írást egybefogó kötetről a szerző azt mondta: nem egy közérdekű könyvről van szó, jól dokumentált, de könnyű olvasmánynak szánta, egy derűs „rétegkönyv”, melyet örülne, ha a fiatalok is kézbe vennének.
A kötet borítóját illusztráló Fritz Mihály képzőművész a bemutatón elmondta, régi tanár–diák barátság fűzi a szerzőhöz, így természetes volt számára, hogy segít a „direktor úrnak” a kötet előkészítésében. Az író szavaival élve, mintegy varázsigeként hathat a könyv borítójának belső oldalán szereplő ArVáKoBe „misztikus formula”, mely részben egyik barátjának ötlete, és valójában életének legfontosabb állomásait (Arad, Várad, Kolozsvár, Belényes), „érlelődésének” pillanatait érinti.
A Jámbor Gyula által feltett kérdésre, hogy mivel marad az olvasó e könyv után, az író azt mondta, úgy érzi, az általa megélt események, történetek talán valamilyen szinten gazdagíthatják mások életét. Karinthy versparódiájával – Szabolcska Mihály: Egyszerűség – példázva enyhe öniróniával hangsúlyozta, nincsenek írói ambíciói, de megtisztelve érzi magát, és hálás, ha elolvassák, amit írt. Van benne „odavetve” egy kis humor is, főszereplők a barátai, jótevői.
„Írok, ahogy szoktam – másképp nem is tudok –, a korábbiakhoz viszonyítva valamivel rezignáltabban, de még nem lemondóan! A nosztalgia a négyzeten, de lehet, hogy már a köbön szerepel. Az idősödő olvasó nem fog elszomorodni. Ha szándékomon múlik – a tehetségem véges –, a sorokból, remélem, kicseng: nem csúnya az élet! Már-már szép is lehet” – áll a könyv előszavában.
A hangulatos, humoros, könnyed bemutató az író dedikálásával zárult, előtte azonban Fekete Károly, az aradi Kölcsey Egyesület elnökségi tagja olvasott fel egy verses összeállítást, mellyel az életünk részét képező helyek, városok iránti szeretetet, tiszteletet, az emlékezés örömét kívánta érzékeltetni.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Rendhagyó tudományóra Nagyenyeden
A Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium diákjai rendhagyó módon ünnepelték meg a héten a Magyar Tudomány Napját, amelyről a Magyar Tudományos Akadémia már 1947-től megemlékezik, ellenben hivatalosan csak 2003-től ünneplik minden év november harmadikán.
A diákok egyrészt vetített előadáson ismerhették meg számos magyar tudós kimagasló tevékenységét, másrészt ők is bemutatókkal készültek, tudósok munkásságát ismertették. A rendezvény – amely része volt az iskolai könyvtárak világhónapja tevékenységsorozatnak – megfelelt a kollégium könyvtárosa, Ercsey Etelka célkitűzésének: a tudományok népszerűsítése és a magyar tudomány jeles képviselői és vívmányai iránti érdeklődés felkeltése.
A Magyar Népmese Napja, az Állatok Világnapja, a németországi meghívásra szervezett „Color My Dreams” olyan kiemelt projektjei a kollégium iskolai könyvtárának, amelyek mágnesként vonzzák a diákságot az olvasás és megismerés birodalmába. Az iskolai könyvtárak világhónapjának tiszteletére rendezett tevékenységsorozat újabb epizódjára november 4-én került sor: ezúttal a Magyar Tudomány Napját ünnepelték.
Mint ismeretes, az MTA már 1947 óta megemlékezik e napról, hivatalosan azonban csak 2003-tól ünneplik minden év november 3-án, azon a napon, amikor Széchenyi István a pozsonyi országgyűlésen egy évi jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudós Társaság megalapítására, s ezzel lehetővé tette a Magyar Tudományos Akadémia létrehozását.
A nemes adomány nem volt hiábavaló, hiszen 1825 óta Magyarország számtalan tudóst, feltalálót adott a világnak, mint az kiderült Dvorácsek Ágoston fizikatanár vetítéséből. A diákok számára nem teljesen ismeretlen adatok hangzottak el, hiszen évente számos hazai és nemzetközi konferencián vagy versenyen vesznek részt eredményesen, ezért Bolyai Farkas, Szent-Györgyi Albert, Teller Ede, Szilárd Leó kimagasló teljesítményeiről alapos ismeretekre tettek szert.
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)

Horváth Károly zeneszerzőtől búcsúzik a Tomcsa Sándor Színház
Fájó szívvel búcsúzunk a november 4-én elhunyt Horváth Károlytól, munkatársunktól, barátunktól, a nagyváradi születésű zeneszerzőtől, előadóművésztől, aki a kezdetektől társulatunk mellett állt, szakmai és emberi szempontból egyaránt.
Egyike volt azoknak, akik a népszínház hagyományait továbbgondolva megálmodták a Tomcsa Sándor Színházat, és utat vágtak a hivatásos színjátszásnak Székelyudvarhelyen.
Így született meg a kilencedik erdélyi magyar hivatásos társulat, melynek első előadására ezelőtt 17 évvel, 1998. november 6-án került sor. Karcsi már a nyitóelőadás létrejöttében is közreműködött, Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadását zeneszerzőként jegyezte.
Bár nem élt Udvarhelyen, mindvégig szívügye maradt a helyi színház, nem csak a megszületésénél bábáskodott, hanem első lépéseit is szerető figyelemmel kísérte, majd a későbbiekben is több alkalommal dolgozott együtt a társulattal, a mindenkori csapat folyamatosan számíthatott rá.
A színház fennállása óta több előadásban közreműködött: a Forgách András Jean Cocteau regénye nyomán készült feldolgozásában, a Vásott kölykökben; a Hamupipőke és a Csizmás Kandúr gyerekelőadásokban; Beaumarchais Figaro házasságában; a Tenesse Williams drámájából született Üvegfigurákban; de az ő nevéhez fűződik az Anna Karenina Pályaudvar, a Vőlegényfogó és az Ahogy tetszik zenéje is.
Az egykori és jelenlegi társulati tagok igazi csapatemberként emlékeznek rá, aki munkájával szemben mindig alázatos volt. A próbafolyamatok alatt rendkívül érzékeny, szerény emberként ismertük meg, aki csendes természete ellenére határozottan és céltudatosan végezte munkáját a produkció sikeréért.
Együtt élt és együtt lélegzett a csapattal. Egy jó emberrel, kedves baráttal és egy rendkívül jó szakemberrel lettünk szegényebbek. Őszinte részvétünk a gyászoló családnak, hozzátartozóknak és barátoknak. Emléked velünk marad.
A Tomcsa Sándor Színház Társulata
Krónika (Kolozsvár)

A csángók és az idő
Hogyan mértek percet elődeink?
Engem ért a szerencse, hogy a kiváló csángó kutató, gondolkodó, Duma-István András A csángó világa – hegyek, vizek, tátosok – című, legújabb kötetét szerkeszthettem (Zelegor Kiadó, Kézdivásárhely, 2015), amely értékelésem szerint a legkiemelkedőbb néprajzi és történelmi tárgyú könyvek közé tartozik. Nem azért, mert a szerző szép nyelvezetet használ, hanem mert olyan világot tár elénk, amelyik a lehető legmélyebben gyökerezik a hagyományokban, s amelyben a tátosok (táltosok), eme jóindulatú vezetők irányítják a hétköznapokat, szabják meg az élet menetét.
Voltaképpen az egész könyv a tátosi (táltosi) létszemlélet illusztrálása, hiszen elmondja, mit tartottak a világról egyes kiemelkedő falusi bölcsek (a tátosok), mit gondoltak, milyen filozófia vezette őket, és ezt a gyakorlatba hogyan ültették át. Bevallom, jómagam kételkedve olvastam ezt a hihetetlenül kerek, összefüggő világleírást, gondolván, emlékezhet-e még egyáltalán valaki a 21. század elején a régi tátosokra. Aztán bekapott a szöveg, mert minden a helyén volt, és el kellett fogadnom: a tátosok réges-régi tudása még él – vagy rekonstruálható, ugyanis Duma azt mondja, az öregek elbeszélései nyomán alkotja újra a tátosok világát –, méghozzá a magyar nyelvterület egyik legtávolabbi pontján, a Bákó–Bukarest út mentén fekvő Klézsén.
Az ujjperecnyi idő
A szerző nagyon sokszor ma már halott emberekre, kertész apja barátaira hivatkozik, akik hihetetlennek tűnő történeteket mesélnek a gyermek Duma-István Andrásnak, például a tanácskozásaikat azzal a visszatérő formulával zárták, hogy „és ne feledjétek, mi vagyunk a hunok.” Ezen „baráti társaság” tagjai mindannyian 94–95 éves korukban haltak meg, mint a szerző apja is, és úgy tűnik, ők voltak a kerek, egész tátosi tudás utolsó hordozói (vagy ezt akarja elhitetni velünk a szerző, aki többször is elmondja, a tátosnak el kell rejtőznie, és tudását titkolnia kell).
Én, a tamáskodó szerkesztő többször is mondtam a szerzőnek, nem szép dolog halottakra hivatkozni, ugyanis vagy elhiszem, hogy ezek ezt és ezt mondták, vagy nem. Ekkor András a tátosok egy olyan résztudásával állt elő, amit mai napig megerősítenek a csángó csobánok és bácsok (és elmondtak nekem is): hogyan tudták a csángók két rovátkolt bot segítségével megmondani nemcsak azt, hogy hány óra van, hanem azt is, hogy melyik hónap milyen napján vagyunk.
„Gyermekkoromban sokszor hallottam, hogy úgy mondták, még hány kakaslépéssel (a kakas karmainak a belsejével, azaz egy ujjpercnyivel) kell nyúljon vagy rövidüljön az árnyék egy bizonyos időpontig” – állítja a szerző, és elmondja, hogy ő iskolába még az árnyék alapján járt, mivel nem volt órájuk: tudta, hogy a toronynak az árnyéka a nap melyik szakában hova esik. Azt is tudta, az árnyék naponta egy ujjpercnyivel nyúlik vagy rövidül, úgyhogy könnyű volt kiszámítani, mikorra kellett az iskolába érjen.
És álljunk is itt meg egy pillanatra, nézzük, mit írnak etimológiai szótáraink a perc szavunk eredetéről. A „perc (első felbukkanása 1742 után) szóelvonással keletkezett a percen, perceg igéből képzett percegés, percenés főnevekből. A percen szócsaládjához tartozó szavak a gyenge, kopogtatásszerű zörejeket jelenítik meg. A perc főnév hangalakja eredetileg az óra ketyegését utánozhatta, de az elvonással egyidejűleg rövid, pillanatnyi időrészecskével kapcsolatban is alkalmazták.” Hogy miért 60 percegés ad ki egyetlen percet, arra nem válaszolnak.
Perc szavunk etimológiájáról. Duma István András, csángók: „naponta egy ujjperecnyivel, ujjpercnyivel nyúlik vagy rövidül a nap.” Etimológiai szótár: „az óra ketyegéséből, percegéséből jön.”
Eléggé világos, hogy nyelvtörténészeinkkel szemben az iskolázatlan csángó szerzőnél van jelen esetben az igazság, hisz a perc az idő mérésének tényleg az alapegysége.
Az óra meghatározása rövid juhászbottal
Most pedig jöjjön néhány idézet a kötetből.
„A rövid juhászbot segítette a juhászt, hogy megállapítsa, mennyi az idő, és az órának megfelelő munkákat végezze az állatok körül. A juhokat naponta háromszor kell megfejni: regvel, délben és este.
Egy természetben élő ember figyeli a keletet, és hamar eljut odáig, hogy az árnyékot is értelmezi. A falusi szülők első dolga az volt, hogy megtanították a gyermeket, hogyan kell a bottal időt mérni. Mindenkinek karórája még nem volt akkor, és valahogy el kellett mondják a gyermeknek, hogy mikor jöjjön haza a legeltetésből. Én magam gyerekkoromban az iskolába is a napóra segítségével mentem, úgy hogy ne késsek el, és a napóra segítségével tértem vissza időben a mezőről. Tudtam, hol van a kelet, s ehhez igazítva minden könnyű volt: attól függően, hogy a hüvelykujjam mennyire állt el a többi ujjamtól, amikor kelethez képest az árnyékot próbáltam visszaadni, tudtam, hogy mennyi az idő. Faluban, az épületek között ez még könnyebb volt: előre tudtam, hogy az x helyre vetődő árnyék hány órát jelent.
A napórát minden gyerek megcsinálhatja, mégis a juhászoknál van erre egy szabály. A bot köldöktől felfelé egy araszra, a mellkasnak felső részéig kell érjem, majd ha teljesen függőlegesen helyezzük el, akkor a nap árnyéka – irányítva a sarokcsillag irányába – keresné nappal a legrövidebb árnyékot a déli órában.
Az évben a legrövidebb árnyék június 22-én van, ilyenkor a bot árnyéka délben a legrövidebb, ezt a mérést a boton béjelölték.”
A dátum meghatározása a bács- és a juhászbottal
A nap segítségével a dátumot is meg tudták határozni. Legedi Anti elmondta, a hosszú és a rövid juhászbottal, arról a megírt jegyeket leolvasva nemcsak a napi pontos órát tudták megállapítani, hanem azt is, hogy melyik hónapot, melyik hetet írtak. A bácsnak ugyanis tudnia kellett, mikor jöjjön le a hegyekből, hogy ne üsse oda az állatokat a hó – azaz tudnia kellett, hogy melyik hónap melyik hetében vagyunk.
„A magasabb botot ha lefektetjük a földre, akkor a juhászbot árnyékához téve, majd hasonlítva a rájegyzett jegyekre, pontos órát tudunk mutatni, és különböző hónapokra mérni. Ugyanakkor napról napra változik az árnyék, így a hónapok napjait is megjegyezhetjük vele, nagyjából egy ujjpercnyivel (ujjperecnyivel) nyúlik vagy rövidül naponta az árnyék.
A reggeli árnyék a nyugatot vagy a nap lenyugvását (a csángó-magyar nyelvjárásban: a leszentülésit) mutatta, az esti árnyék a nap felkelésit, keletet. Ettől a pillanattól nem kellett mást csinálni, csak felosztani a déli legrövidebb árnyék közti időt az esti és a reggeli árnyékkal.
Bácsbot. A bácsbot (hosszú) csak a mai bácsok, csobánok emlékében él, ugyanis azt a régi bácsokkal betették a koporsóba. Az új bácsok már nem csinálnak bácsbotot, mivel van karórájuk, mobiltelefonjuk vagy rádiójuk. Ma csak az emberek pásztorai, a püspökök és a pápa használják
A csobánbot, függőlegesen téve, árnyékot vet délben észak irányába, amely árnyéknak hosszát, nyári-őszi időbeli különbségeit megmérhetjük egy másik hosszabb tárggyal, például a bácsbottal. Ekkor már az árnyék nem csak az órát mutatja, hanem két bot használatával az évszakaszt, a hónapot. A természeti óra használatához két tájolást fontos ismerni: napkeletet és a sarokcsillagot.
Csobánbot. Csobánbot (rövid), amit másképpen csamikás- vagy csomikásbotnak neveznek, azaz csanikás, fenyőtobozos mintázat van rávésve. Akkorára csinálják, hogy az illető juhász köldökétől felfelé egy arasznyira érjen, ezt minden juhász saját magának mérte ki. A pontos időt lehet vele megállapítani. A képen Szálka György csobán
Minderről rajzot is tudunk készíteni egy körszár (körsugár) és iránytű segítségével, először a kiinduló pontból, a kör központján keresztüli vonallal az átmérő gömbszeletet húzzuk ki, majd ennek a két végéről kiindulva a közepét kimérjük a körök segítségével, mely majd keresztezi egy időben a neki megfelelő körívet is. Először a Sarokcsillag és a Nap segítségével megjelöljük délt és északot, majd a körívnek felosztásával nyugatot és keletet, a további felosztásokkal ezek felét, ahogy ezek láthatók az ábrákon.”
Duma-István András ezek után azt állítja, hogy ugyanezen elv alapján építette meg a 20. század egyik nagy csillagásza, Ponori Thewrewk Aurél 1977-ben azt a napórát, amelyik egyben kalendárium is. A csángók időmérő tudását egy látszólag jelentéktelen dolog tette hasznavehetetlenné: az, hogy a kommunisták bevezették a nyári és a téli időszámítást! A bács dinasztiából származó, 47 éves, klézsei Szálka György csobán a szerző kérdéseire rezignáltan állapítja meg: „az ember messze került a természettől, még az órákba is beléavatkozott, lett nyári és téli időszámítás, s így minden összezavarodott, nincs miért botokat használni, hisz azok úgysem a hivatalos időt mérik, hanem a természet idejét.” Ma, amikor mindenkinek van karórája vagy mobiltelefonja, talán nem is fontos, hogy ismerjük őseinknek e magasfajta matematikai tudását. Ám mindenképp regisztrálnunk kell – és ezt teszi Duma-István András, a tátosok tudásának ismerője.
(A székelyföldi napórákról a 2015-ös Székely Kalendáriumban olvashatnak érdekfeszítő összeállítást.)
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Átszervezésekkel védenék a magyar iskolahálózatot
Miután RMDSZ-közbenjárásra sikerült elérni, hogy Ilie Bolojan nagyváradi polgármester ne szólhasson bele a beiskolázási tervbe, vagyis abba, hogy hány nulladik, ötödik és kilencedik osztály induljon Váradon – amire az önkormányzati vezetőnek nem is lett volna törvényes hatásköre –, a tanfelügyelőséggel kezdtek tárgyalásokat arról, hogy reálisan hány diák van, és hogy a jelenlegi törvény hány osztály indítását teszi lehetővé. A tárgyalások eredményeként az igényeket kielégítő terv készült el – jelentette be tegnapi sajtótájékoztatóján Szabó Ödön parlamenti képviselő. Hangsúlyozta, ebben a kérdésben folyamatosan konzultáltak a történelmi egyházak vezetőivel, vagyis Csűry István református és Böcskei László római katolikus püspökkel, valamint az érintett iskolaigazgatókkal a képviselendő álláspontról.
Megfelel az igényeknek a beiskolázási terv
A közös munka eredményeként a tanfelügyelőségről kikerült és a minisztériumba elküldött beiskolázási terv lefedi az iskolák igényeit – mondta el Szabó Ödön. Ennek megfelelően a tervbe 16 indítandó ötödik osztály került be a Bolojan által propagált 12 helyett, valamint szintén a reális igényeknek megfelelő számú előkészítő osztály. A középiskolai osztályokat illetően kisebb kompromisszum született: Nagyváradon és vidékén 24 osztály indítására volt igény az iskolák részéről, és végül 22 került a tervbe – de még ez is jóval több a polgármester által javasolt 18-nál. Az RMDSZ által felhozott legfőbb érv a témában az volt, hogy a tavalyi adatok szerint a Bihar megyei színmagyar oktatás nemcsak el tudja tartani saját pedagógusi hálózatát, hanem többletet is termel, míg a színromán, illetve romántöbbségű oktatás veszteséges. A román oktatási hálózat deficitjét (ami Bihar megyében az elmúlt évben 12,2 millió lej volt) pedig nem lehet a magyarokon megspórolni, főleg, ha figyelembe veszik azt is, hogy romániai szinten a kisebbségi oktatás az országos hálózatnak alig tíz százalékát teszi ki. Ezt a szakmai érvelést a tanfelügyelőség elfogadta, ezt követően azonban Bukarestben a minisztériummal is el kell majd fogadtatni.
Szakosztályokat venne át a Szent László és a Lorántffy
Szabó Ödön ugyanakkor kilátásba helyezte a váradi középiskolai hálózat jelentős átszervezését is a közeljövőbeli tervek kapcsán, melyre elmondása szerint már megállapodás született a történelmi egyházakkal is. A terv értelmében a Szent László Római Katolikus Iskolaközpont a közgazdasági és szolgáltatási szakképesítés irányába mozdulna el, és ide kerülnének a jelenlegi szakoktatási rendszerben szétszórtan működő turisztikával és szolgáltatásokkal foglalkozó szakosztályok, míg a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium a műszaki oktatás irányába mozdulna el, és ide kerülnének a mechatronikai, elektrotechnikai osztályok, az Ady Endre Líceum pedig meglévő szakjait erősítené. Ugyanakkor arra is törekednek majd, hogy a művészeti líceumban, illetve más, nem szakoktatást nyújtó tanintézetben, ahol többnyelvű osztályok vannak, legalább három párhuzamos magyar osztály működjön évfolyamonként – tette hozzá Szabó Ödön. Ez katedrastabilitást és „erős” magyar diákságot eredményez, valamint ez biztosítja majd azt, hogy ne legyen a tanintézetekben – ahol többnyelvű osztályok vannak – érdek a magyar középiskolai osztályok elsorvasztása, vélekedett a politikus.
Szabó Ödön egy nagyon kemény beiskolázási kampány szervezésének a fontosságát is hangsúlyozta, hogy betöltésre kerüljenek a kiharcolt helyek – s ebben a szülők és pedagógusok szerepvállalását szorgalmazta. Az iskolák figyelmét pedig arra hívta fel, hogy ezen a téren ne méretezzék túl saját magukat, hiszen azzal „aszályra ítélhetik” a többi iskolát.
Szombati-Gille Tamás
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Konferencián a szakképzés jövőképe
Lezárult a 2015 a külhoni magyar szakképzés éve elnevezésű program, amelynek eredményeit szombaton értékelték ki. Az eseménynek a csíkszeredai Apáczai Csere János Pedagógusok Háza adott otthont.
A program célja megerősíteni a külhoni magyar közösségeket, általuk a magyar nemzetet, illetve segíteni a külhoni magyar fiatalokat, hogy felnőttként szülőföldjükön sikeresen boldoguljanak. Az előző évekhez hasonlóan a programot megszervező nemzetpolitikai államtitkárság partnere továbbra is a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) maradt, amely részéről Burus Siklodi Botond, a szervezet elnöke szólalt fel elsőként a konferencián.
„Célszerűnek látjuk egy olyan szakmai hálózat kialakítását, amely élni tud azokkal a szakmai és intézményi lehetőségekkel, amelyeket a szakképzés rendszere a Kárpát-medencei szakképzés szereplőinek felkínál” – közölte a hallgatósággal Burus. Az elnök szerint sikeres magyar szakképzést az iskola önmagában nem tud kialakítani, ehhez szükség van a gazdasági szereplők és az önkormányzatok szerepvállalására is, mivel közös társadalmi ügyről van szó.
Király András, a romániai nemzeti nevelés és tudományos kutatás nemzeti minisztérium kisebbségoktatásért felelős államtitkára beszédében kiemelte, hogy a 2014–15-ös tanévben 9968 magyar tagozatos nyolcadikos diák fejezte be az általános iskolát. Ezzel szemben a 2015–16-os tanévet a középiskolai, illetve szakiskolai oktatásban csak 8420 diák kezdte meg, így 1548 tanuló esett ki az oktatási hálózatból. „A közeljövőben ki kell küszöbölnünk, hogy ilyen nagy arányszámban veszítsünk diákokat. Ha jól dolgozunk, ötven év múlva is beszélhetünk magyar tannyelvű szakoktatásról” – hangsúlyozta.
Barabás János, a kolozsvári főkonzulátus vezetőkonzulja szerint fontos a magyar tannyelvű oktatás, mert ha egy kisgyerek magyar tagozatos osztályba vagy iskolába tanult, az iskolát elvégezve nagyobb esély van rá, hogy megfelelő szellemiséggel kilépve az intézmény ajtaján, szülőföldjén maradjon, és ott alapítson családot – fejtette ki Barabás. „A nemzet határa addig ér, ameddig az intézményei, szakmai szervezetei hatósugarai elérnek” – húzta alá beszédében Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről Lukács Bence Ákos konzul.
Az elért eredményekről beszélt Hajnal Virág, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főreferense. „Idén 500 millió forint állt rendelkezésünkre. A legnagyobb összegeket tanműhelyek, tangazdaságok létrehozására, fejlesztésére, valamint az ösztöndíj programainkra fordítottunk. Az 500 millió forintból Erdély részére 120 millió támogatást biztosítottunk” – számolt be a főreferens.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro

Előadások, táncház és mesterkurzus a prímástalálkozón
A személyes találkozások a legnagyobb ajándéka a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes által szervezett Erdélyi Prímás Találkozónak, amelyet tizennyolcadik alkalommal tartanak Csíkszeredában. Az esemény ezúttal egy hétig tart, hétfőn este táncházzal kezdődött a rendezvény.
Nem ez az első alkalom, hogy a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszéke együttműködik a prímástalálkozó kapcsán az együttessel, most több mint harminc diák vesz részt a rendezvényen. Richter Pál tanszékvezető elmondta, tavaly fogalmazódott meg, hogy tartsanak mesterkurzust, hogy a meghívott adatközlők oktassák a diákokat. Kedden délelőtt gyimesi és szilágysági zenészekkel, délután pedig a magyarpéterlakiakkal lesz lehetőségük közös muzsikálásra a mesterkurzuson résztvevőknek. Szerda délelőtt folytatódik a kurzus.
Csütörtökön 19 órától az adatközlő prímások gálaműsorát tartják. Fellép id. Kelemen Albert zenekara (Abásfalva), Lunka József zenekara (Magyarpéterlaka), Mácsingó Náci és Codoba Florin zenekara (Magyarpalatka), Balla Júlia (Zeteváralja), Tangó Dezső, Szőcs Mojszi Gábor, Tankó Jánosné Gábor Eszter, Tímár János (Gyimes), Kovács Tibor zenekara (Mocsolya) és Jámbor István „Dumnyezó Pista” zenekara (Szászcsávás).
„Óriási jelentősége van a prímástalálkozónak, hogy próbál fórumot teremteni, hogy valahogy a kezünkből állandóan kicsúszó időt, a változást megmutassa. Lehetőséget ad arra is, hogy a még élő adatközlőktől megtanuljuk azt, amit csak lehet” – fogalmazott Jánosi András egyetemi tanár. Hozzátette, míg az első találkozón 32 zenekar volt jelen, ma már „vadászni” kell a zenekarokat.
Pénteken a Népzene Tanszék A Szerettől a Szamosig című műsorát tekinthetik meg a népzenekedvelők 19 órától a csíkszeredai városi művelődési házban. Az előadásokra a belépő 10 lejbe kerül, mindkét nap táncházat is tartanak. „Fontos, hogy ne csak hangfelvételről lehessen tanulni, hanem legyen meg a személyes kapcsolat, hiszen sokat számít egy adatközlő személyes varázsa, egyénisége, tájszólása és az, hogy hogyan muzsikál. Ezeket csak úgy lehet megérezni, ha együtt vannak a színpadon, a próbateremben, a tanteremben és az esti mulatságokon” – mutatott rá András Mihály, az együttes igazgatója.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Őszbúcsúztató versmondók
Huszonhat éve versekkel búcsúztatják az őszt a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumban. Szombaton szervezték meg a Petőfi Sándor Elhull a virág, eliramlik az élet mottójú Őszi szavalóversenyt.
Ezúttal is megtelt a díszterem verskedvelőkkel. Budapesti, hatvani, csíkszeredai, marosvásárhelyi, szovátai és idén első alkalommal gyimesfelsőloki versmondók is beneveztek a versenyre a helyi Batthyány Ignác Szakközépiskola és a Salamon Ernő Gimnázium versenyzői mellett. Radnóti Miklóstól választották a kötelező verseket, a Szerelmes vers címűt mondták a IX-X. osztályosok, az Il faut laisser címűt a XI-XII-esek.
A Korpos Szabolcs tanár vezette iskolakórus, valamint a hatvani diákok éneke tette még színesebbé a rendezvényt, amelyen a szervezőkön kívül a zsűritagoknak is akadt bőven dolguk. Összesen huszonhárom versmondó kötelező illetve szabadon választott versét hallgatták meg úgy, hogy a végén jegyfelmutatással értékelték az előadásokat. Bajna György újságíró, Drentea-Istók Erzsébet magyartanár, Fodor Györgyi, a Figura Stúdió Színház irodalmi titkára, Pál Judit magyartanár, Ráduly Andrea egykori szavaló, Varga Gyöngyi román-magyar szakos tanár, valamint a zsűri elnöke, Dézsi Szilárd rendező tetszését leginkább a házigazda iskola diákjai nyerték el. Tizenegy jelentkezőből nyolcan díjat érdemeltek.
A IX-X. osztályosok közül első díjat nyert Kedves Tamás Hanga, a Salamon Ernő Gimnázium diákja, második Kaltenecker Evelin, a budapesti Veres Pálné Gimnáziumból, harmadik díjazott Dezső Renáta a házigazda iskola diákja. Dicséretben részesült Nagy György Kriszta salamonos diák és Kelemen Szabolcs, a gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium diákja.
A XI-XII. osztályosok közül az első három díjazott salamonos diák, Darvas Emőke nyerte az első díjat, második Varga Katalin-Eszter, harmadik pedig Ambrus Dorottya. Dicséretet érdemelt Szalma Szilárd, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium versmondója és Berki Eliza, a hatvani Széchenyi István Római Katolikus Középiskola diákja.
A közönségnek a salamonos Domokos Orsolya és Lőrincz Adrienn szavalata tetszett. A különdíjak idén sem maradtak el. Az Árus Zsolt által felajánlott díjat Ambrus Dorottya vehette át, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége díját Darvas Emőkének adták, Bajna György újságíró Kelemen Szabolcs versmondását értékelte, Gergely Géza magyartanár pedig Kedves Tamás Hangának ajándékozta kötetét.
Érdemoklevél és Varga Lőrinc által készített ajándék járt minden versmondónak, felkészítő tanárnak. A versenyzőket pedig hasznos tanácsokkal tarisznyálta fel a zsűri elnöke.
Tamás Gyopár
Székelyhon.ro

Három napig ömlött a víz a lábasház pincéjébe
Háromnapos aktatologatás, vállvonogatás és egymásra mutogatás után sikerült megfékezni a 15. században épült és az 1700-as évek vége felé átalakított marosvásárhelyi lábasház pincéjét elárasztó vizet.
Keddtől péntek estig ömlött a víz a régi vásárhelyiek által Dudutz-sarokként ismert, a főtér és a Kossuth utca találkozásánál fekvő lábasház pincéjébe. A vízszolgáltató csak hosszas huzavona után, többszörös közbenjárásra volt hajlandó megbontani a műemlék épület előtti járdát és megkeresni a meghibásodott vízvezetéket. Az Aquaserv szakemberei azonban egy különleges meglepetéssel szembesültek: a pincék elárasztását nem csőtörés, hanem egy áramkábeleket szállító fémvezetékből zúduló víz okozta.
A kedden észlelt és jelentett szivárgást csütörtökön már komoly özönlés követte. Bálint Géza, az épülettulajdonos Keresztelő Szent János Plébánia adminisztrátora szerint a víz körülbelül lábszárközépig ért, ellepve az alapot védő szellőztető kavicságyat, beáztatva a villanyvezetéket. Közben a pincében berendezett ifjúsági klubhelyiség bútorzata is vízben úszott. „A legnagyobb kárt az alap szenvedhette, hisz egy ilyen régi épületnek nem betonból, hanem téglából készült az alapja. Erre kellene odafigyelniük a városházi illetékeseknek, amikor a vízszolgáltató sürgős járdatörési engedélyért folyamodik. Mégiscsak a város egyik legrégebbi épületéről van szó!” – magyarázta Bálint Géza, hozzátéve, hogy a későre elhárított meghibásodást a szomszéd, szintén műemléknek számító ingatlan alagsora is megszenvedte.
Mint kifejtette, megengedhetetlen, hogy egy több száz éves műemlék épület esetében, melynek alapját mossa a víz, egy egyszerű, alig három négyzetméternyi felületű járdamegbontási engedélyre napokig kelljen várni. „Egy egyszerű aláírásról volt szó, aminek a beszerzése legfeljebb öt percbe telik” – tette hozzá az adminisztrátor. A jókora bosszúság és a tetemes kár elkerülhető lett volna Marosvásárhely második legrégebbi műemlék épületénél, ha az önkormányzat nem vár több mint 72 órát az engedély kibocsátásával. Annál is inkább, mivel Dorin Florea polgármester elmondása szerint az utóbbi években azért szedik fel az aszfaltot és alakítják piskótakövekből a járdákat, hogy a vezetékek meghibásodása esetén a kis betonlapokat lehessen könnyen felszedni, majd ugyanúgy visszahelyezni.
A belvárosi plébánia által működtetett Szent Imre Kollégiumnak, a Rádió GaGának és több kis üzletnek helyet adó árkádos épületet valamikor a 15. században a Vásárhelyre telepített jezsuita szerzetesek húzták fel. Jelenlegi barokk stílusú alakját 1772-ben nyerte el. A pillérekre avagy lábakra épült ház nem csak Marosvásárhelyen, de Erdélyben is ritkaságnak számít. Megépítéséhez Mária Terézia császárnő is hozzájárult. Az évszázadok során működött itt már leányiskola és kaszárnya, jelenleg főként diákok bentlakásaként szolgál.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Kelet-közép európai szolidaritás
A Közép-kelet-európai és a nyugat-balkáni országok szolidaritására van szükség a migránsválság ügyében, jelentette ki Nagyváradon Tőkés László.
Hétfői nagyváradi sajtótájékoztatóján Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke felhívást intézett az erdélyi magyarokhoz azt kérve tőlük, hogy támogassák aláírásukkal a Fidesz által a migráns ügyben kezdeményezett petíciót, mellyel az itteni magyarok is nemet mondanának a kvótarendszerre. A sajtótájékoztatón Tőkés László kifejtette, hogy folyik a migránsoknak a megsegítése Európában, de senki sem teszi fel azt a kérdést, hogy mi lesz Európával értékeivel. Ebben a vonatkozásban újszerű az Orbán Viktor magyar miniszterelnök képviselte irányvonal – közölte Tőkés. „Ha az Európai Unió csak a demokratikus közakarat szavából ért, akkor fel kell mutatni neki ezt a közakaratot” – tette hozzá.
Keleti szolidaritás
Tőkés László a sajtótájékoztatón megelégedéssel nyugtázta, hogy a migránskérdésben példás a visegrádi országok – Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország – összefogása és szolidaritása, és Victor Ponta román miniszterelnök lemondása után Románia is felhagyott a Magyarországgal szembeni agresszív, konfliktuskereső magatartásával. Sőt, Áder János és Klaus Iohannis bukaresti találkozása után körvonalazódik egy pozitív elmozdulás az együttműködés irányába Románia és Magyarország között. A visegrádiak szolidaritásához kapcsolódhat a Románia, Bulgária és Szerbia által akotott csoport, ugyanakkor a várható politikai változások nyomán Horvátország és Szlovénia is, fejtette ki Tőkés László.
Érdekegyensúlyt
A politikus saját tapasztalataira hivatkozva kiemelte: Nyugat-Európa csak a migránsok érdekeit védi, viszont az Európai Parlament és az Unió más intézményei saját tagállamaiknak, és saját állampolgáraiknak az érdekeit is szem előtt kellene tartaniuk. „A migránsok és az európai polgárok érdekeinek szem előtt tartása minimum egyensúlyban kellene legyen az Unióban” – hangsúlyozta Tőkés László.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke a sajtótájékoztatón felhívást intézett Klaus Iohannis államfőhöz, hogy zárja le a román-szerb zöldhatárt, mert már megjelentek Romániában az első embercsempészek, és várhatóan migránsok nagy tömege fog Romániába is érkezeni. Amennyiben pedig Magyarország lezárja a magyar-román zöldhatárt a bánsági szakaszon, akkor félő, hogy a migránsok Romániában maradnak. A kvótarendszer egy elhibázott döntés, ami semmit nem old meg, sőt, csak súlyosbítja a helyzetet, hiszen migránsok tömegei érkezhetnek Európába a közeljövőben, akik meghívásnak tekintik a kvótarendszer bevezetését – mondta Szilágyi Zsolt.
Pap István
KÖZLEMÉNY
Tőkés László és Szilágyi Zsolt közös sajtótájékoztatójáról
November 9-én a nagyváradi EP-irodában tartott magyar és román nyelvű sajtótájékoztatót Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke és Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke.
Elöljáróban Tőkés László mélységes sajnálattal idézte fel a Bukarestben történt tragédiát, részvétéről biztosítva az elhunyt fiatalok hozzátartozóit, együttérző reménységgel bízva a súlyosan sérültek felépülésében. Megértését fejezte ki „a dühös utca” iránt, amely már torkig van a mai Romániában uralkodó közállapotokkal. A Gyászoljuk fiataljainkat, gyászoljuk országunk siralmas állapotát című politikai nyilatkozatában így fogalmazott: „Ennek a mérhetetlen tragédiának kellett bekövetkeznie, hogy a román forradalom szelleme újból feléledjen, és a román nép újból feleszméljen.” Ugyanakkor kifejtette: állhatatossággal és kitartással övezett polgári attitűddel, tudatos számonkéréssel kell elérnie az ország népének azt, hogy meginduljon a „második rendszerváltás”. Hiszen 26 évvel 1989 szabadító karácsonya után még mindig ott tartunk, hogy a poszkommunista ellenforradalmi berendezkedés igáját nyögjük, miközben hovatovább az ország egész népe látja: új rendszerváltozásra van szükség. „Az 1989-es forradalom harcosainak és hőseinek az áldozata kötelez. Ifjaink »tűzáldozata« szintén változásért kiált!” – áll a nyilatkozatban.
A migránsválság kapcsán erdélyi EP-képviselőnk kifejtette: üdvös az összmagyar és a körvonalazódó kelet-közép-európai szolidaritásvállalás, amely mind a nemzeti, mind az összeurópai érdekeket tartja mindenekelőtt szem előtt, miközben természetes és dicséretes az a szolidaritás, ami kontinentális szinten megmutatkozik az üldözött, elesett, háborúságot szenvedettek iránt. Ám miközben a nyugat-európai politikai körökben mindenki az Európát elözönlők sorsa és helyzete mentén aggodalmaskodik, senki nem kérdezi: mi lesz Európával, mi lesz az európai népekkel, nemzetekkel, érdekekkel és értékekkel. EP-képviselőként Tőkés László maga is azt tapasztalja, hogy mintha háttérbe szorulna azoknak a véleménye, akik választópolgárokként védelmet várnak a bizalmat kapott politikai osztálytól. E tekintetben inkább a balkáni és közép-európai államok együttműködése tűnik előremutatónak, ezen belül is üdvözlendő a román–magyar nézetazonosság. Gátat kell vetni az Európába történő beözönlésnek, nem megoldás az illegálisan bevándoroltak kvóta-rendszerű szétosztása és letelepítése, s ezzel Szilágyi Zsolt is egyetértett, mondván: nagymértékben biztonságpolitikai kérdés is a migráció, nem csupán társadalmi és humanitárius probléma. Az EMNP elnöke figyelmeztetett: újabb és újabb migrációs kihívások elé néz kontinensünk és az Unió, mivel eddig rossz válaszokat adott a felmerült kérdésekre.
Tőkés László ezt aláhúzva méltatta Magyarország és az Orbán Viktor miniszterelnök vezette kormány migrációval kapcsolatos politikáját, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt teljes támogatásáról biztosítva azt. Közös felhívásban kérik az erdélyi magyarok csatlakozását a bevándorlási kvóták elleni Fidesz-petícióhoz, amelynek címe: Védjük meg az országot! „Azt mondom, védjük meg a nemzetet, védjük meg értékeinket, védjük meg Erdélyt és Romániát, védjük meg őshonos nemzeti közösségeinket, és csatlakozzunk ehhez a felhíváshoz. Azt hiszem, hogy a demokratikus EU csak a demokratikus közakaratból ért. Nagy szakadék van a politikai osztály és a polgári társadalom között. Ezt a szakadékot be kell tömni, át kell hidalni” – magyarázta Tőkés László. Az unió vezetőihez intézendő Fidesz-petícióhoz való csatlakozás technikai részleteiről ezután döntenek.
Szilágyi Zsolt a bukaresti tűzvészre visszatérve kijelentette: szomorú, hogy egy ilyen tragédia kell ráébressze az országot a mai tarthatatlan állapotokra. Látszik ugyanakkor, hogy a hatalom ismét csak saját átmentésével van elsődlegesen elfoglalva, a különféle lemondások csak az elégedetlenségi hullám és a népharag lecsillapítását szolgálják. De még ha meg is szabadulnánk a Ponta-féle rezsimtől, ez csak egy esély lenne arra, hogy a szükséges változások beinduljanak, hiszen a romániai társadalmat a legmélyebb rétegekig megfertőzte és áthatja a korrupció, az inkompetencia, az erkölcsi válság. A konkrétabb intézkedéseket és politikai szándékokat firtató újságírói kérdésekre mind Tőkés László, mind Szilágyi Zsolt azt válaszolta: a politikai osztály teljes leváltását követelő demonstrálók nyilván tisztában vannak azzal, hogy itt azok menesztéséről és elszámoltatásáról van szó, akik az elmúlt negyedszázadban egymásnak adták a kilincset a különféle állami intézményekben, a közigazgatásban, a hatalmi struktúrákban. A kívánt rendszerváltozásnak egy alapos államreformmal kell párosulnia Romániában. Klaus Johannis államfőnek döntő szerepe lehet a kívánt folyamatok elindításában – vélte az EMNT elnöke.
Nagyvárad, 2015. november 9.
Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája
N Y I L A T K O Z AT
Gyászoljuk fiataljainkat, gyászoljuk országunk siralmas állapotát
„Örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a sírókkal” – ezekkel a keresetlen szavakkal buzdít Pál apostol a felebarátaink iránti együttérzésre és empátiára. (Rm 12,15)
1989 szabadító karácsonyán minden okunk megvolt az együttörvendezésre. Azóta azonban örömünk keserű csalódásra fordult – különösképpen mostanra, mikor egy egész ország gyászolja a bukaresti Colectiv-klubban tűzhalált halt fiataljainkat.
Victor Ponta bukott miniszterelnökünk a vádlottak padjára került. Vele együtt azonban az egész posztkommunista politikai osztályt vádolja az utca népe, amely – negyed század után – az állampolitikai rangra emelkedett „gyilkos korrupció” áldozataival együtt jobb sorsra érdemes országunk siralmas állapotát is gyászolja.
Ennek a mérhetetlen tragédiának kellett bekövetkeznie, hogy a román forradalom szelleme újból feléledjen, és a román nép újból feleszméljen.
Nem volt elég Ceaușescutól megszabadulni – hogyha rossz szelleme tovább kísért a román társadalomban. Maholnap Iliescu és Mǎgureanu is a vádlottak padján találja magát – de mit érünk vele, hogyha a korrupt posztkommunista rezsim tovább marad?!
Amiképpen Václav Havel mondta volt: új rendszerváltozásra van szükség, a posztkommunista ellenforradalmi berendezkedésnek is buknia kell! A román „Nemzeti Megmentési Front” politikai örököseivel együtt magyar szövetségeseiknek sincs keresnivalójuk egy igazi demokratikus Romániában.
Az 1989-es forradalom harcosainak és hőseinek az áldozata kötelez. Ifjaink „tűzáldozata” szintén változásért kiált!
Pál apostol szavai értelmében most „együtt sírunk a sírókkal”. Vigaszunk csak az lehet, hogyha kezünkbe vesszük és változtatunk a sorsunkon, hogy közös gyászunk közös örömre forduljon. Így legyen!
Nagyvárad, 2015. november 9.
Tőkés László
Tőkés László és Szilágyi Zsolt erdélyi EP-képviselők N Y I L A T K O Z A T A Nemzeti és kelet-közép-európai szolidaritásvállalás a migráció ügyében
Az Európai Unió országai példás együttérzést és szolidaritást tanúsítanak a mostoha sorsú háborús menekültek és a hazájukból elüldözöttek iránt.
A migránsválság által sújtott országoknak viszont az egymás iránti szolidaritásról sem szabad megfeledkezniük. Európa az önfeladás árán nem válhat a törvénytelen határátlépők és a migránsok inváziójának áldozatává.
Ezt szem előtt tartva, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt teljes támogatásáról biztosítja Magyarország és az Orbán Viktor miniszterelnök vezette kormány migrációval kapcsolatos politikáját, ennek részeképpen pedig azt a cselekvő szolidaritást, mely országaink szuverenitásának, európai és nemzeti értékeinek a védelmében a Visegrádi Négyek, Románia és a nyugat-balkáni országok között formálódik.
Mélységes sajnálattal vettük tudomásul, hogy az EU belügyminisztereinek szeptemberi értekezlete minősített többségi szavazással további 120 ezer menekült kvóták szerinti elosztásáról döntött a tagállamok között. Magyarország, Csehország, Szlovákia és Románia akkori ellenszavazatával egyetértésben, nem tartjuk elfogadhatónak a kötelező betelepítési kvóta alkalmazását. Osztjuk a Fidesz azon álláspontját, hogy a betelepítési kvótarendszer ellentétes magyarságunk, valamint az Unió érdekeivel, jogtalan, mert ellentmond a nemzetközi egyezményeknek, értelmetlen, mivel meghívást jelent a további migránsoknak, végső soron pedig nem jelent megoldást a kialakult válságra, hanem csak tovább súlyosbítja azt.
Ennek megfelelően – a kvótarendszert visszautasító országok, köztük Románia álláspontjával összhangban – a Fidesz által útjára indított aláírásgyűjtéshez való csatlakozásra hívjuk fel erdélyi magyarságunkat. Polgári akaratnyilvánításunkkal ezenképpen védelmezzük mi is nemzeti és európai érdekeinket és értékeinket!
Nagyvárad, 2015. november 9.
Tőkés László, az EMNT elnöke
Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke
erdon.ro

Harc a szavak világában
Idén negyedik alkalommal vesz részt a budapesti TINTA Könyvkiadó a november 12-én, csütörtökön kezdődő Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. Ebből az alkalomból kérdeztük Kiss Gábort, a kiadó főszerkesztő-igazgatóját.
– Önök szótárakra, nyelvészeti szakkönyvek kiadására szakosodtak. Milyen volt az érdeklődés az elmúlt években a magyar szótárak iránt Marosvásárhelyen?
– Az általam vezetett kiadó minden alkalmat megragad, hogy munkatársaink személyesen, közvetlenül találkozzanak az érdeklődőkkel, a vásárlókkal. Ezért mindig részt veszünk Budapesten a Könyvfesztiválon és az Ünnepi Könyvhéten. Nagy örömmel jövünk Marosvásárhelyre, úgy tapasztaljuk, hogy a magyar szótáraink iránt kiemelkedő az érdeklődés. Az elmúlt évben például igazi sláger volt a Magyar értelmező szótár diákoknak című kiadványunk.
– Miért szükséges értelmező szótárt használnunk, hiszen ismerjük a szavak értelmét…
– A legtöbb szót ismerjük, de a nyelvünkbe folyamatosan újabb szavak kerülnek, és bizony számos szó itt a szemünk előtt hal meg. Például a városi gyerekeknek ma már idegenül cseng a szakajtó, mángorló, iga és még számos, a régi paraszti világhoz kapcsolható szó. Kicsit félve árulom el, hogy 6 éves leányom nem ismerte a szén szót, összekeverte a széna szóval. De fordítva is igaz, az idősebbek számára homályos annak a sok elektronikus eszköznek a neve, melyeknek nemcsak a nevét, de használatukat is jól ismerik a mai fiatalok.
– Az új szavak nagy része az angol nyelvből kerül nyelvünkbe. Mit lehet ez ellen tenni?
– Mi is tapasztaljuk nyelvünk elangolosodását. Azt azért le kell szögeznünk, hogy az új tárgyaknak nevet kell adni. Fontos, hogy lehetőleg magyar szó legyen az új név. Kompjúter helyett mondjunk számítógépet, a klaviatúrát pedig helyettesítsük a billentyűzet szóval. Ebből a megfontolásból adtuk ki Magyarító szótárunkat. Ebben 12.000 idegen szónak van felsorolva a magyar megfelelője.
– Honlapjukon látom, hogy idén is keresik az év szavát. Ez játék vagy tudomány?
– Tréfásan azt mondhatom, hogy játékos tudomány. Idén már hetedik alkalommal lehet szavazni az év szavára. Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy az év szavai jobban jellemzik az adott évet, mint egy-egy nagy történelmi tanulmány. Az elmúlt évben így lehetett a legjellemzőbb szavak egyike az internetadó, a rezsicsökkentés vagy a szelfi szó.
– Idén milyen szavak vannak már a listán?
– Nem véletlen, hogy a napjaink közbeszédét olyan nagyon meghatározó migráns, kerítés és menekült szavak vannak az idei lista élén. És idén is ott van a szelfi szó.
– A szelfi is idegen szó!
– És milyen érdekes: két éve még a szelfinek harcolni kellett az önfotó és az önfénykép szavakkal. Sajnos a szelfi győzedelmeskedett, maga alá gyűrte ellenfeleit. Sőt családot is alapított, már itt vannak a szelfizik és a szelfibot szavak is.
– Az elmúlt években a nyelvészek sokat vizsgálták a magyarországi és a határon túli nyelvváltozatok közti különbséget. Nő vagy csökken a nyelvváltozatok közti különbség?
– Furcsa a válaszom, is-is. Egyrészről a magyar nyelv határon túli változatai egyre közelebb kerülnek a "budapesti" nyelvhez, és ennek oka a határok átjárhatósága és az, hogy elektronikus tömegkommunikációs eszközök számára ma már nincs semmiféle határ. Másrészről azonban vitathatatlan tény, hogy minden határon túli nyelvváltozat egyre erősebben az adott államnyelv hatása alá kerül. Gondoljunk csak a bürokrácia és a hivatalos ügyintézés során használt nyelv szavaira.
– A TINTA Könyvkiadó szótárai valamiféle hidat alkotnak a magyar nyelvváltozatok között.
– Igen, azon dolgozunk, hogy a magyar nyelv gazdag és csodás szókincsét más és más oldalról leltározzuk, foglaljuk szavait szótárakba. Ezért állítottuk össze a tájszavak szótárát, a régi szavak szótárát és gazdag szinonimaszótárunkat, a Magyar szókincstárat.
– Önök a könyvvásárhoz időzítve hirdették meg a Bod Péterről elnevezett könyvtárbővítési pályázatukat. Mi ennek a célja?
– Egy reprezentatív felmérés mutatja, hogy a közkönyvtárakban csak több évtizedes, elavult szótárak találhatók. A Bod Péter-pályázat a romániai magyar könyvtáraknak nyújt segítséget ahhoz, hogy hozzájussanak a mai magyar nyelv új, korszerű szótáraihoz.
(B. E. )
Népújság (Marosvásárhely)

35 éve őrzik a pécskai magyar hagyományokat
A Búzavirág-generációk együtt ünnepeltek
Megható, vastapssal jutalmazott gálaműsorral és hajnalig tartó bállal ünnepelték a pécskai Búzavirág Néptáncegyüttes egykori és mai tagjai fennállásának a 35. évfordulóját szombaton.
A gálaműsort megelőzően a tagok megkoszorúzták több egykori táncos sírját a római katolikus temetőben, majd részt vettek az elhunyt tagok emlékére a kápolnában a pécskai származású ft. Kocsik Zoltán által bemutatott szentmisén.
Az ünnepi műsor kezdetére megtelt a művelődési ház, és a közönség meghatódva nézte végig, ahogy újra színpadra léptek a több generációt képviselő egykori táncosok, akik hetekig próbáltak erre az alkalomra. A Khell házaspár által 1980-ban diákokból alakított együttes mostani tagjai is nagy sikert arattak, a legkisebbekből álló Bojtocska csoporttól, a Kis- és Nagy Boglárka csoportokon át, a felnőtt táncosokig, összesen több mint nyolcvanan.
A palotástól a cigánytáncig, több koreográfiát és számos viseletet felvonultató gálát követően a Búzavirág Néptánccsoport életében fontos szerepet betöltő 25 személy emléklapot és egy erre az alkalomra készíttetett kerámiát is kapott az Engi Márta Ildikó elnök vezette Egyesülettől.
Az eseményen jelen voltak a Búzavirág korábbi és jelenlegi vezetői, koreográfusai, a pécskai magyar néptánccsoportot folyamatosan támogató pécskai önkormányzatot pedig Miodrag Stanoiov alpolgármester képviselte.
Az esti bálra zsúfolásig megtelt az Ipartestület székháza, több mint 200-an mulattak együtt, hiszen, ahogy többen is fogalmaztak, „mindnyájunkat összeköt a Búzavirág és a tánc”.
Hajnalig szórakoztak a kisperegi Roulette zenéjére, a tombolán értékes nyereményeket sorsoltak, az utolsó bálozók reggel 8-kor mentek haza. Mindenkinek tetszett és ízlett is a háromemeletes, magyaros elemekkel díszített ünnepi torta.
Az ünneplés vasárnap késő délután folytatódott, ugyanis a Záhonyból hazaérkezett pécskai delegáció három tortát „kézbesített” a polgármesteri hivatal dísztermében összegyűlt búzavirágosoknak.
A Záhonnyal szomszédos Zsurk község polgármester asszonya, Pócsikné Vakula Ágnes javaslatára, Helmeczi László záhonyi polgármesterrel együtt három, különböző ízesítési tortát készítettek és küldtek el Pécskára, kifejezve csodálatukat és tiszteletüket a Búzavirág Néptánccsoport tagjai iránt, a magyar hagyományok ápolásáért tett erőfeszítésükért.
Az ajándékokat Antal Péter polgármester adta át Engi Márta Ildikónak, illetve a jelen lévő vezetőségi tagoknak és azoknak az egykori és jelenlegi táncosoknak, akik már kipihenték magukat a szombat éjjeli mulatság után, és eleget tudtak tenni a meghívásnak.
Sinka Pál
Nyugati Jelen (Arad)

Kártyavár
Nem könnyű kártyavárat építeni. Főleg akkor nem, ha valaki időnként „véletlenül” meglöki az asztalt, kinyitja az ablakot, hogy legyen huzat, vagy éppenséggel eldugja a kártyapaklit.
A Kolozsvári Polgármesteri Hivatal mindezekhez a pimasz trükkökhöz hozzányúlt a többnyelvű helységnévtáblák perében, és ennél már csak az bosszantóbb, hogy a döntéshozók minden alkalommal belementek a játékába. Így tegnap is, amikor perújrafelvételt rendelt el a Kolozs Megyei Törvényszék.
Ezúttal azzal sikerült időt nyernie a városháza képviselőinek, hogy felvetették: a korábbi eljárás során nem értesítették az alperes polgármesteri hivatalt a felperes Minority Rights Egyesület mellett benyújtott támogatói keresetek egy részéről. Pedig, szerintem, ez mit sem változtat a lényegen: ha egy személy a felperes, akkor is ugyanazt a hat helységnévtáblát kell(ene) kihelyezni, mint ötszáz felperes esetében, tehát a felperesek száma nincs hatással az ítélet következményeire, mint például egy kártérítési perben (ahol minél több a felperes, annál nagyobb a tét az alperes számára). Egy jogról kellene tehát dönteni, vagyis az igazságszolgáltatásnak a szó szoros értelmében igazságot kellene szolgáltatnia, az igazság az én meglátásomban egy és ugyanaz kell, hogy legyen, függetlenül a fel- és alperesek számától…
BALÁZS BENCE
Szabadság (Kolozsvár)

Felfedező túrára visznek fiatal történészek Kolozsváron
A Kolozsvári Magyar Történészhallgatók Egyesülete november 14–15. között szervezi meg KoMaTE – Com’on Te! című rendezvényét. A Kolozsvár történész szemmel – fedezd fel a város kincseit az ókortól napjainkig alcímre hallgató esemény Kolozsvár történelmi múltját, emlékeit kívánja bemutatni az érdeklődők számára.
Változatos és izgalmas programok, játékok várják mindazokat, akik a jobban megismernék a város történelmét, az ókortól napjainkig. Előadások, tematikus városnéző séták és interaktív csapatverseny várja a résztvevőket, akik így betekintést nyerhetnek a római kori Napoca világába, a középkori templomoktól Mátyás király kolozsvári kultuszán keresztül a századfordulói városi némafilmipar, illetve a 20. századi történelmi-politikai események lezajlásában.
A vasárnapi történelem és művészettörténet tematikájú csapatjáték (City Tour) nyertesei pedig az új tapasztalatokon kívül értékes nyereményekkel is gazdagodhatnak. A rendezvény a Com'on Cluj/Kolozsvár projekt részeként, a Kolozsvár 2015 Ifjúsági Főváros programjaiba illeszkedve, illetve a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal, a Pont, a Fundaţia Comunitară Cluj, a Visit Cluj és a Korzo Egyesület támogatásának köszönhetően valósul meg.
maszol.ro

Blénessy Jenőnek még van mondanivalója
A napokban látogattam meg Gyergyószentmiklós talán legidősebb lakóját, a 99 és fél éves Blénessy Jenőt, aki egy több oldalas levelet juttatott el szerkesztőségünkbe. Jenő bácsi aggódik azért, ami jelenleg a világban, az országban történik, de leginkább a városban lévő gondok nyomasztják.
Meglátásait papírra vetette, és el is mesélte. Búcsúzóul pedig jelezte: van még mondanivalója üzenete a mai vezetőkhöz, városlakókhoz.
Elsőként a gimnáziumról szólt. 1933-ban abban a tanintézményben tette le az érettségit, amelyet jelenleg Salamon Ernő Gimnáziumnak hívnak. „Márványba arany betűvel írja, hogy Magyar Királyi Állami Főgimnázium, ez a neve, és már végre hagyni kellene annak a költőnek nevezett Salamon Ernőt. Kitől, mitől félünk? Visszajön a kommunizmus? Miért alázkodunk meg?” – sorolta a kérdéseket, melyekre nem választ várt, hanem inkább üzenni szeretne velük. Nem azt mondta, hogy egyik napról a másikra kell megváltoztatni a tanintézmény nevét, hanem azt, hogy akik felelősséget vállaltak a városért, a lakókért, azok vegyék komolyan az őseink által ránk hagyott értékeket.
A napokban a központhoz közel lévő, immár beföldelt kútról is szólt. Mint mondta tisztán emlékszik arra, amikor a város kétezer literes tartalékából öntözték a virágágyásokat, a parkok fiatal fáit. „Meg kellett volna tartani” – mondta.
„Nemcsak a világban, az országban, de még a városban sincs minden a rendjén, mindjárt 100 éve itt élek a városban, voltak odaloccsintott, felkapaszkodott, saját magukat kikiáltó polgármesterek. Az önkormányzatot sok mindenben hibáztatom. Az első a gimnázium neve, utána kellene nézni ki is volt Salamon Ernő. Felháborodok, dühöngök, mert fáj. De ott a város gyönyörű patinás központja, nem szabadna tönkretenni, még a kapukilincset is meg kellene nézni, amit kicserélnek a lakók. Az épületek erkélyeire is nagyobb figyelmet kellene fordítani. A Vaskertes iskolának is lehetne más neve. A templom kerítése is zavar, az Isten háza kerítésének szépnek, hozzá illőnek kell lennie. Az egykori zárda a templommal szomszédos, jelenleg Fogarasy iskola kerítésfala hirdethetné, hogy nem focipályát zár el templomtól. De a Sétáló utca is megérett a változásra” – sorolta.
„Újra kampányolnak, választások jönnek... A városban sokan ismerték Selyem Tamás tanárt, hét gyereke volt. Na olyan egyenes tartású, komoly, magyar emberek kellenének képviselőnek, mint amilyen ő volt. Sok minden bánt, sok az olyan dolog, amin nem tudok változtatni, beleszólni, amit el kell tűrni. Nekem a legnagyobb csalódásom nem Pontában van, hanem a mi vezetőinkben. Nagyon itt az ideje, nagyon jó lenne, ha végre akadna egy magyar, akiben meg lehetne bízni. Felfordult a világ, kormányozhatatlan lett minden” – mondta Blénessy Jenő utalva a jelenlegi politikai helyzetre.
Jenő bácsi feleségével, a 88 éves Erzsike nénivel nemrég a hazalátogató unokákat fogadta, erről is mesélt. „Ez volt a naplemente. A Nap visszasütése, amikor az ember nagyon, de nagyon boldog. Együtt voltunk, lebegett a szeretet, a ragaszkodás a családhoz, egymáshoz. Elveszítettük a két fiúnkat, az unokáknak, dédunokáknak örülünk. Mind jól vannak és ez boldoggá tesz” – mondta Jenő bácsi.
„Ameddig még vannak az embernek napjai, s van ereje, addig gondolkodik. Szeretem Gyergyószentmiklóst, a várost, és még van mondanivalóm a lakóihoz. Fontosnak tartom, hogy írjak azokról a dolgokról, melyek szálkák, szúrják az oldalamat. Vannak közös problémáink, amelyeket meg kellene oldanunk. Több dolog bánt, amit nem akarok a sírba vinni” – mondta Jenő bácsi, és ígérte a következőkben is papírra veti gondolatait.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro

Fehér Holló-könyvbemutató
Toronyba zárt anyanyelvünk
Ez a címe Szucher Ervin újságíró dokumentumriport-kötetének, amelyet november 9-én mutattak be a marosvásárhelyi Bernády Házban. A Világhírnév Kiadó Fehér Holló sorozatában a Marosvásárhelyi Kulturális és Tudományegyetem, valamint a Juventus Kiadó gondozásában megjelent kötet 25 szórványriportjában 50 településről esik szó. Elmondása szerint a szerző hídnak szánta a kötetet az Erdélyben és az Erdélyen kívüli területeken élő szórványmagyarok között, akik még beszélik vagy már nem beszélik anyanyelvüket, de magyarságukhoz továbbra is ragaszkodnak. A kötet a Végvárak omladozó falai sorozat első része, amelyet újabbak követnek majd.
A szórványban élő magyarokat kereste fel az évek során a szerző, keresztül-kasul járva az országot, hogy "kivételes érzékenységgel" bemutassa életüket, érzéseiket, gondolataikat.
A szórványriportok megjelentetését felkaroló Fehér Holló sorozatról Szabó Csaba, a Világhírnév Kiadó vezetője beszélt. Értékelte a szerző témaválasztását, íráskészségét, majd megjegyezte, hogy túlságosan pesszimistának tartja a riportok kicsengését.
Különös, kegyetlen, igaz könyv ez a Csángóföldön, Vâlcea, Mehédia, Krassó-Szörény megyében, Dobrudzsában, Óradnán, az enyedi szórványban, a Mezőségen, Veres-patakon, Székelykocsárdon, Moldvában stb. élő magyarokról – sorolta a helyszíneket Kelemen Ferenc rádiós újságíró, a kötet méltója. Megrázó és döbbenetes élmény volt számára a riportokat egy helyen olvasni. A szórványlétről szóló gazdag információs anyag, a beszélő címek miatt a nagyközönség mellett a fiatal újságíróknak is ajánlotta a gazdagon illusztrált kötetet. Értékelte továbbá a szerző hozzáértését, amivel meg tudta nyitni beszélgetőtársai lelkét, hogy elmondják mindazt, ami "nem normális", de valós. Végül az előszót jegyző Csinta Samutól olvasott fel egy idézetet, aki szerint "…Szucher Ervin egy pillanatnyi időre sem engedi szőnyeg alá söpörni a probléma lényegét: az erdélyi szórvány a maga klasszikus léptékében elveszett. Pengeéles kórképet kapunk arról, hogy a megváltozott történelmi és társadalmi körülmények már a túléléshez szükséges elemek egyikét sem biztosítják".
Nem könnyű optimistának lenni, amikor azt látjuk, hogy az erdélyi magyarság békeidőben veszített el egymillió embert – utalt a szerző Szabó Csaba korábbi megjegyzésére, majd köszönetet mondott az előtte szólóknak, akik szórványriportjainak a kiadására biztatták. Kezdetben a kíváncsiság vezérelte, később szakmai kihívásnak érezte, ma már hivatásnak tartja a szórványtémák iránti vonzódását – osztotta meg gondolatait a hallgatósággal. Fő támogatója a Krónika című lap és annak főszerkesztői voltak, továbbá az olvasók visszajelzése, ami megerősítette abban, hogy nem a jelentéktelen aktuális események, hanem a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó írások találnak nagyobb visszhangra a közönség körében.
Egyformán kedves volt számára a Trianon által elszakított magyarság és a gazdasági okokból önként román vidéket választó szórvány-magyarok életébe betekinteni, akik közül egyesek, ha nem is beszélik anyanyelvüket, de oszlopos tagjai történelmi egyházainknak. Jobban kellene figyeljenek rájuk a művelődési és a politikai élet képviselői, s ne csak a választások előtt keressék fel azokat, akik az RMSZ biztos szavazótáborát képezik – hangsúlyozta Szucher Ervin. Beolvadásukat visszafordíthatatlan folyamatnak érzi, és véleménye szerint az oda vezető időt kellene elviselhetőbbé tenni azzal, hogy baráti jobbot nyújt, elbeszélget velük bárki, aki arra jár –, majd utalt arra, hogy számunkra is mennyire fontos volt az anyaországiak érdeklődése a rendszerváltás előtti években
A könyvbemutató hangulatát meghatározta Mende Gaby színművésznő fellépése, aki Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című versét adta elő átütő erővel és Szucher Ágnes Bernadett mesteris színészhallgató szavalata, aki Gyurcsó István felvidéki költő Az unokák megszületnek című versét tolmácsolta. A rendezvényen a marosszentgyörgyi Szabó házaspár zenélt.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Tízéves a Kökényes Néptáncegyüttes
Ünnepelt Dicsőszentmárton magyar közössége
November első szombatján Dicsőszentmártonban a Kökényes Néptáncegyüttes megalakulásának tizedik évfordulóját ünnepelték. A stafétaváltás megható pillanatait, a felnőttkorba lépett első generáció búcsúját a népi együttes tagjai a város közösségével ünnepelték, a rendkívüli eseményben jeles anyaországi vendégek és megyei elöljárók is osztoztak.
A művelődési otthon előterében a Halmen Wilhelm által vezetett, fiatalokból álló Harmónia fúvószenekar akkordjai fogadták a születésnapra érkezőket. A szórvány jelzőt ezúttal megcáfolva, a hétköznapi létezéséből kilépő magyarság zsúfolásig töltötte a város művelődési otthonát. Az együttes-tagok hozzátartozói, barátai mellett az egykor Kis- Küküllő vármegye székhelyeként szolgáló Árpád-kori települést megtisztelte jelenlétével az anyaországból érkezett dr. Szili Katalin miniszterelnöki megbízott, a hajdúszoboszlói testvértelepülés küldöttsége, Szabó Árpád, a megyei tanács alelnöke, a megyei RMDSZ elöljárói Brassai Zsombor vezetésével, Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere, de a helyi polgármester, Meghesan Sorin is a magyar közösséggel ünnepelt, akárcsak a Dicsőszentmárton környékbeli települések elöljárói.
Az együttes tízévi munkájából vetített képes összefoglalóval nyújtottak ízelítőt, majd kalotaszegi táncrenddel indítottak az együttes legidősebb tagjai, amit az évek során nyújtott támogatások iránti köszönetnyilvánítások, oklevelek átadása követett.
Amint Fodor Sándor József, a Kökényes Néptáncegyüttes vezetője felidézte, a 2005-ben alakult tánccsoport létrejötte és fennmaradása Varró Huba oktatónak, a Maros Művészegyüttes volt táncosának és Vásárhelyi Mónika társoktató munkájának, az együttestagok szüleinek és a támogatóknak köszönhető. Az elmúlt évek során a néptánctanulás mozgalommá fejlődött, ugyanis nemcsak dicsőszentmártoni, hanem környékbeli gyerekek és fiatalok is megízlelték a népi kultúra világát. 2005–2008 között a Kis- Küküllő Alapítvány, 2008–2015 között az Alsó-Kis-Küküllő menti Ifjúsági Szövetség vállalta fel a gazdasági menedzselést Kakassy Sándor, illetve Gagyi Zoltán irányításával. Idén júniustól az együttes jogi személyi státussal bír. Amint az egyesület elnöke elmondta, a külföldön és belföldön egyaránt sikeresen szereplő együttes különböző korcsoportokból álló tánckara tíz év alatt huszonnégy tájegység néptánc- és népdalörökségét tudta hitelesen megjeleníteni a színpadon, ugyanakkor mesefeldolgozásokat és táncszínházi produkciókat is rendszeresen műsorukra tűztek. A kezdetektől hozzávetőleg háromszáz gyerek és fiatal fordult meg az együttesben. Évente átlag húsz fellépésük volt, az eltelt évtizedben ez kétszáz előadást jelent. Az együttesvezető sikerként könyveli el, hogy a néptánc-együttes tagjai nem az utcán, illetve a tévé és számítógép előtt töltötték szabadidejüket, hanem testi-lelki épülésükön dolgozva, általános műveltségüket fejlesztve megtanulták népük kultúrájának jellegzetességét, mindeközben olyan egyedi tudásra tettek szert, amit más gyerekek esetleg elmulasztottak. Ezek a fiatalok mások lettek viselkedésben, életfelfogásban egyaránt, életstílusuk, egyéniségük megváltozott, és ami a legfontosabb, kialakult az identitástudatuk. A gyermekeik lépteit erkölcsileg és anyagilag támogató szülői közösség számára is összekovácsoló erővel bír a néptánc-együttes, mivel az együttes fejlődését, megmaradását segítő szülők között is barátságok születtek – hangsúlyozta az együttes vezetője.
A megmaradás záloga – szálfaegyenes gerinc
Dr. Szili Katalin köszöntőjét Márai Sándor-idézettel kezdte: "…Ha ünnepelsz, ünnepelj egészen, a lelked is öltöztesd ünneplőbe…" Szívből jövő köszöntője a Márton-nap, illetve a hét végén a szórványban élő magyarságot ünneplő nap közelségét is idézte, amit igencsak fontos eseménynek tart, mert a dicsőszentmártoni, illetve a hozzá hasonló közösségek meg tudták őrizni nyelvüket, kultúrájukat. Értékelte az együttes megálmodóinak, alapítóinak, fenntartóinak munkáját, amely révén elsőrendűvé vált a népi táncunk, zenénk megtartása és átadása a következő generációknak. A szórványban élő magyarság, illetve a tömbben élő erdélyi magyarság táncában egyaránt a szálfaegyenes gerincet idéző testtartásra tett utalást, mely a mindenkori megmaradás záloga. Befejezésként Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár üdvözletét tolmácsolta a jelenlévőknek.
A kalotaszegi, mezőségi, Kis-Küküllő menti táncrendhez az Üver zenekar szolgáltatta a talpalávalót, miközben a Kökényes mindhárom korcsoportja felvonult, a leköszönő felnőtt ifjak, a nagyok, illetve a kicsik, pár percig szűknek is bizonyult a színpad befogadóképessége. Az elköszönő generáció tagjai mellényüket és egyéni végrendeleteiket adták át az ifjabb generációnak, közülük egyik gondolatai imígyen hangzottak: "A tánc kikapcsolódás, szenvedély, mely összeköt, új barátságokat szül, egyszerűen szeretjük. Őrizzétek örökké a szívetekben és jusson eszetekbe mindannyiszor… Ha a táncunkat nézed, szívünk szavait hallod."
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

Ünnepelt a Györgyfalvi negyedi általános iskola
Fennállásának félévszázados évfordulóját ünnepelte tegnap a Györgyfalvi negyedi Nicolae Titulescu Általános Iskola, amelynek folyosóin és osztálytermeiben már kora délelőtt izgatott gyerekek és felnőttek sürögtek-forogtak.
Az ismeretgazdagító szabadfoglalkozások mellett a játék sem hiányzott a programkínálatból, abban pedig mindenki egyetértett, hogy azért szeretnek ebbe az iskolába járni, mert jó a közösség és kedvesek a tanárok. Şoimiţa-Mirela Kőmíves iskolaigazgatótól megtudtuk: a tanintézetbe jelenleg 676 gyerek jár, akiket 50 pedagógus tanít. A magyar tagozatért felelős Balog György aligazgató büszkén mutatta be az ötvenéves iskolát, a közel három évtizede itt tanító Tamás Éva magyartanár pedig szeretettel és odaadással mesélt az iskolában eltöltött évekről.
Györgyfalvi negyedi Nicolae Titulescu Általános Iskolában magyar és román népviseletbe öltözött gyerekek fogadták tegnap a látogatókat. Mi először a második osztályba kopogtunk be, ahol a táblán origamiból készített szép színes 50-es szám fogadott. Varga Delinke tanítónőtől megtudtuk: kettős ünnepet ülnek, hiszen nem csak az iskola fennállását, hanem egy gyerek születésnapját is megünnepelték. A vidám gyereksereg közben rajzolgatott, házi süteményt evett és almalevet ivott. A hatodik és a hetedik osztályt épp akkor „csíptük el”, amikor véget ért a közös környezetvédelmi tevékenységük. A tábláról még mi is tájékozódhattunk a komposztálás, a szelektív hulladékgyűjtés és a téli madáretetés fontosságáról. „Azért kell etetnünk télen a madarakat, mivel nincs más táplálékuk. De nem szabad nekik kenyeret, laskát vagy rizst adni, hanem olajos magvakat vagy akár szalonnabőrt lehet.
De a szalonnabőrt csak akkor, ha nem túl sós – mondta buzgón, egymás szavába vágva a hetedikes Csete Márton és Székely Botond. Mindkét fiú már első osztálytól idejár, és iskolájukat a jó közösségért szeretik. Hunyadi Ingrid és Farkas Erika hetedikesek pedig az újrahasznosítható hulladékok szelektív gyűjtéséről, az ózonréteg elvékonyodásának következményeiről számoltak be nekünk.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

A külhoni magyaroknak is lehet e-kártyájuk
Január elsejével a külhoni magyar állampolgárok is jogosultak lesznek e-kártya használatára – közölte Pintér Sándor magyar belügyminiszter Szávay István jobbikos országgyűlési képviselő írásbeli kérdésére adott válaszában.
A belügyminiszter a parlament honlapján hétfőn közzétett válaszában azt írta: az elektronikus személyazonosító igazolvány igénylésének nem lesz feltétele a magyarországi lakcím, az adóazonosító jel vagy TAJ-szám megléte, továbbá a személyazonosító igazolvány sem.
Az elektronikus személyazonosító igazolvány bevezetését követően a külföldön élő magyar állampolgárok a szokásos módon, az okmányirodai rendszerben – okmányirodákban, kormányablakokban, illetve a Központi Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatala (KEKKH) Központi Ügyfélszolgálati Irodájában – igényelhetik az elektronikus személyazonosító igazolvány kiállítását – fejtette ki Pintér Sándor.
A kormány célja, hogy a személyiadat- és lakcímnyilvántartás szerint külföldön élő magyar állampolgároknak – lakóhelyükhöz közel – Magyarország külképviseletein is legyen lehetőségük benyújtani a személyazonosító igazolvány iránti kérelmet – olvasható a válaszlevélben.
Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter korábban azt jelölte meg célként az e-kártya bevezetésére vonatkozóan, hogy egy okmánnyal minden helyzetben lehessen ügyeket intézni. A parlament július 6-án fogadta el az e-kártya bevezetéséhez szükséges törvénymódosításokat.
Az új okmányt – ami összevonja a személyi igazolványt, a lakcímkártyát, az adókártyát, a tb-kártyát és az útlevelet, kibővíthető közlekedési kedvezmények igénybe vételére jogosító kártyákkal és akár diákigazolványként is funkcionálhat – felmenő rendszerben vezetik be.
Krónika (Kolozsvár)

Kiállítás a magyar emigrációról
A 17–19. század közötti törökországi magyar emigráció életébe nyújt bepillantást a november 12–17. között a nagyváradi várban látható fényképtárlat.
A fotókiállítás az egri Eszterházy Károly Főiskolán volt látható, mely dr. János Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem leköszönő rektora és dr. Verók Attila, az egri főiskola dékánhelyettesének személyes kapcsolatának és kezdeményezésének köszönhetően most Nagyváradra kerül, tájékoztatta a sajtót tegnap Huszár István Nagyvárad alpolgármestere. Mint elmondta, a nagyváradi polgármesteri hivatal társszervezője ennek a tárlatnak, melyet november 12-én délelőtt tizenegy órától nyitnak meg a nagyváradi vár L. épületében. A kiállítás ingyen látogatható november 17-ig naponta 9–17 órák között. Huszár István elmondta, hogy a polgármesteri hivatal meghívókat küld ki a magyar tanintézményekhez, illetve magyar-, és történelemtanárokhoz abban bízva, hogy minél többen látni fogják a tárlatot, mely Nagyváradról a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesület székházába fog átkerülni.
A száműzetés mindennapjai
A nagyváradi kiállítás megszervezésében tevékenykedő Mihálka Nándor történész a tárlat kapcsán a sajtótájékoztatón tudatta, hogy egy több mint nyolcvan felvételből álló fényképkiállításról van szó. „Az egész kiállításnak az a koncepciója, hogy a 17. századtól kezdve a 19. századig a magyar jelenlétet dokumentálták Törökországban, Thököly Imrétől, Mikes Kelemenen és Rákócziékon át Kossuth Lajosig. A magyar emigráció jelenlétének helyszínei, emlékhelyei, valamint különböző dokumentumok felvételei lesznek láthatók, kezdve a rodostói Rákóczi laktól a Kossuth Lajos emlékszobáig és emlékházig, valamint a hozzájuk kapcsolódó egyéb épületek, utcák, paloták is láthatók, melyekben a kor szultánjai és pasái laktak”. Mihálka Nándor kifejtette, hogy érdekes dokumentumokról is készültek fényképek, többek között olyan levelekről, amelyek árulkodnak arról, hogy milyen úton-módon történt, és mennyibe került Kossuth Lajosnak a költöztetése egyik városból a másikba, melynek költségét egyébként a török állam teljes egészében magára vállalta. Mint mondta, a tárlaton feltárulnak a magyar történettudomány számára újdonságnak számító információk is, de ezek nem nagy volumenű felfedezések, hanem inkább a törökországi magyar emigráció mindennapjaiba nyújtanak mélyebb bepillantást. Külön érdekessége a kiállításnak az, hogy megmutatja azt, maguk a törökök miképpen viszonyultak a magyar emigrációhoz. A tárlat anyagából az derül ki, mondta Mihálka Nándor, „hogy a magyar emigráció jól érezte magát Törökországban, és rendkívül hálás is volt ezért, mert a törökök mindent elkövettek annak érdekében, hogy otthonosan és kényelmesen érezzék magukat magyarjaink Törökországban.”
Pap István
erdon.ro

Kiemelt fontosságúnak ítélt iskolai anyanyelvhasználat
Az oktatási intézmények belső szabályzatában kellene rögzíteni az anyanyelvhasználatot, s nemcsak a kétnyelvű iskolai feliratok kihelyezését, hanem a belső kommunikációtól az elemiseknek adott minősítések szintjéig is figyelni kellene erre – nyilatkozta a Vásárhelyi Hírlapnak a Civil Elkötelezettségi Mozgalom (CEMO) vezetője, Szigeti Enikő.
A legutóbbi marosvásárhelyi tanácsülésen megszavazták, hogy a 2015–2016-os tanévben melyik önkormányzati képviselő melyik oktatási intézmény vezetőtanácsába lesz szavazati joggal bíró tag. Az előző évekhez viszonyítva a jegyzék nem sokat változott, csupán a lemondott tanácsosok kerültek ki belőle, s az újak foglalták el helyüket.
Pár évvel ezelőtt történelmi pillanatnak nevezte az országos RMDSZ azt a napot, amikor az új tanügyi törvény megszavazásával lehetővé vált, hogy az önkormányzati képviselők, közöttük az magyar tanácsosok is bekerüljenek az iskolák vezetőtanácsába. Nagy lehetőségként értékelték ezt, hiszen, mint mondták, a magyar tanácsosoknak így lehetőségük nyílt az anyanyelvi jogokat érvényesíteni, s támogatni a magyar oktatókat, aligazgatókat.
A CEMO vezetője szerint azonban Marosvásárhelyen a magyar tanácsosok egy része nem jár el rendszeresen a vezetőségi ülésekre, és konfliktusos helyzetként értékelik azt, ha a magyar feliratok, a belső magyar kommunikáció ügyében kell felszólalniuk. Szigeti Enikő elmondta, hogy egyedül a Művészeti Gimnáziumban sikerült egy magyar szülő és Karácsony Erdei Etel tanácsos közbenjárására elérni, hogy a belső szabályzatba foglalják be az anyanyelvhasználat fontosságát, s minden téren próbálják meg alkalmazni azt.
„Sajnos ettől a normálisnak mondható helyezettől legtöbb iskolában még nagyon távol állnak. A marosvásárhelyi magyar tanítók közül sokan az elemis kisdiákok ellenőrzőjébe írt minősítéseket is románul írják be, holott a törvény lehetőséget ad arra, hogy ne Fb-t (Foarte bine) írjanak, hanem a román tantárgyon kívül Nj-t (nagyon jó). A magyar tanácsosoknak támogatniuk, képviselniük kellene a magyar oktatók, az aligazgatók érdekeit is. Figyelemmel kellene követniük a magyar ügyeket, támogatniuk azokat a szülőket, akik az anyanyelvhasználatért harcolnak. Az érdekkérvényesítés terén nagy hiányosságok vannak” – nyilatkozta Szigeti Enikő.
A civil aktivista szerint fontos lenne, hogy Peti András alpolgármester és Soós Zoltán, az RMDSZ-frakció új vezetője odafigyeljen arra, hogy a városháza kit küld a vezetőtanácsokba, mert az elmúlt két évben a polgármesteri hivatalt kizárólag román személyek képviselték ezekben a testületekben.
Érdeklődésünkre Józsa Tibor önkormányzati képviselő – aki jelenleg is több oktatási intézmény vezetőtanácsának tagja – elmondta, hogy amennyiben időben, három nappal korábban értesítik az ülésről, s valóban fontos témák kerülnek napirendre, mindig megpróbál részt venni a megbeszéléseken. „Nemcsak a magyarokét, hanem minden gyermek érdekeit képviselem az üléseken. Vannak olyan iskolák, ahol jól együtt lehet működni a vezetőséggel, máshol csak formaságból hívnak meg” – fogalmazott a tanácsos. Józsa Tibor rámutatott: fontosnak tartja az anyanyelvhasználatot, s valahányszor a magyar osztályok indításáról, esetleg megszüntetéséről van szó, odafigyel a kérdésre, s amennyiben lehet, nem engedi, hogy hátrányba kerüljenek a magyar diákok.
„Ha tudomásom van arról, hogy a lakótelepi iskolákban nem akarnak egy újabb osztályt indítani, mindig fellépek. A magyar nyelvű táblák kihelyezését is fontosnak tartom, ahol lehet, ott ki is tették, igaz, van olyan iskola, ahol csak azon a folyosón, ahol a magyar osztályok is működnek” – mondta Józsa Tibor, aki azt nyilatkozta, hogy a vezetőtanácsi ülések hetven százalékán részt vesz.
Haller Béla hat vezetőtanács tagja. Elmondta, hogy megpróbál eljutni az ülésekre,de sok esetben ezeket déli 12 órakor tartják, s ilyenkor munkahelyi elfoglaltsága miatt kénytelen hiányozni. Az anyanyelvhasználat kapcsán elmondta, hogy tavaly a Meseházikó óvodában gyorsan megoldott a kétnyelvű feliratozás, kisebb ellenállás van a Manpel óvodában, a Nicolae Bălcescu iskolában sikerült, az Elektromaros Szakiskolában részben sikerült kihelyezni a kétnyelvű feliratokat. „Amit a CEMO szeretne, hogy minden, a hirdetőkön megjelenő szöveg is kétnyelvűek legyen, az egy ideális állapot, mi igyekszünk az iskolákban megközelíteni ezt. Megtörténik, hogy senki nem meri lefordítani a román hivatalos leveleket, s ezért csak egynyelvű a hirdető. Úgy érzem, sikerült kisebb-nagyobb pozitív változás elérnem, s fontos, hogy az önkormányzati képviselő is tagja legyen az oktatási intézmények vezetőtanácsának” – fejtette ki a képviselő.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Diákok a nem anyanyelvi szintű román oktatásért
Egyetlen este alatt több mint ötszáz diák válaszolt a Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége azon felhívására, amivel a román nyelv oktatásáról szóló közvéleménykutatásukat népszerűsítették.
Ismét felbukkanni látszik az az évek óta húzódó ügy, mely a román nyelv nem anyanyelvi szinten történő oktatását célozza a kisebbségek körében. A téma apropója a november tizenhetedikén ünnepelt diákjogok világnapja alkalmából szervezett Cotroceni-palotabeli találkozó a diákszövetségek képviselőivel. Erre hivatalos a Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége (MAKOSZ) is.
Hétfőn kora este indították internetes útjára azt a MAKOSZ által összeállított kérdőívet, amelynek népszerűségéről a diákszövetség kommunikációs referense, Gáspárik Márton érdeklődésünkre elmondta: aznap este nyolc órakor már félezren töltötték ki. A diákszövetség Facebook-oldalán is elérhető kérdőívnek a kitöltése néhány percbe telik.
A MAKOSZ-t az Országos Diáktanács tagjai hívták meg arra a Cotroceni-palotában tartandó találkozásra, melyet november 17-én, a diákjogok világnapján tartanak, és ahova a diákok képviselői mellett oktatásügyben illetékes szakemberek hivatalosak. „Ezen a találkozón egy konkrét céllal szeretnénk előállni: mégpedig azzal, hogy a magyar és a többi kisebbségi diák ne ugyanolyan szinten tanulja a románt, mint a román anyanyelvűek. Konkrét számokkal és adatokkal szeretnénk Bukarestbe menni, amelyek azt bizonyítják: erre igény van, és szükséges a változtatás” – mondta a Bolyai Farkas Gimnázium diákja.
Gáspárik elmondta: a végzősök szinte csak irodalmi műveket elemeznek, ami azért nincs rendjén, mert kenyeret még mindig nem tudnak románul vásárolni, és ezen elemzések tökéletes megtanulásával még nem fogják tudni megkeresi a kenyerüket.
Horváth Gabriella, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Maros megyei elnöke jó kezdeményezésnek tartja, de leginkább az alkalmazását várja a román nyelv nem anyanyelvi szinten történő oktatásának. „Főleg az érettséginél lenne nagyon fontos, hogy ne ugyanolyan szintű anyagot követeljenek” – hangsúlyozta, majd ő is azon kifogásának adott hangot, miszerint az iskolában leadott tananyagnak nincs köze a mindennapi kommunikációhoz.
A MAKOSZ kommunikációs referense azt is elmondta: a továbbiakban tisztázniuk kell, hogy hol tartanak az ügyben érdekképviseleti szinten. Így tűnik, így vannak ezzel azok a tanárok is, akik az előző években részt vettek azokban a munkacsoportokban, melyeknek feladata a kisebbségi igényekhez alakított tanterv kidolgozása volt.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro

„Életre keltik” a freskókat
Székelyföld középkori falfreskói alapján készült páncél- és fegyverrekonstrukciókból álló tárlatot nyit meg vasárnap a székelyderzsi vártemplomban a székelyudvarhelyi Arany Griff Lovagrend.
A középkori székely és erdélyi magyar hadfelszerelést, valamint a viseleteket rekonstruálta az Arany Griff Lovagrend a székelyföldi, elsősorban udvarhelyszéki falfreskók ábrázolásai, illetve a Székely Nemzeti Múzeum leletei alapján – tudtuk meg Sashalmi-Fekete Tamás hadtörténésztől, a rend vezetőjétől. Öt páncélt és öt fegyvert készíttetett a székelyudvarhelyi lovagrend a Bethlen Gábor Alap támogatásával, de saját darabjaikkal is kiegészítették a derzsi vártemplom tornyába tervezett gyűjteményt.
Többek között egy barabuta nevű, tizenötödik századi sisak is látható lesz, amelyet a székelyderzsi és a bibarcfalvi freskók mintája alapján készítettek el. Emellett sodronyvértet és fegyverkabátot is kiállítanak, amelyeket a székelyderzsi templomban látható, Pál apostol megtérésének jelenetét ábrázoló freskó szerint mintáztak meg. Szintén része lesz a tárlatnak a székelyderzsi freskó alapján született, homokóra formájú páncélkesztyű is.
A tárlat különlegességei a Székely Nemzeti Múzeumban látható másfélkezes, kökösi és bölöni kardok másolatai lesznek, amelyeket a budapesti Berbekucz Viktor fegyverkovács készített. Sashalmi-Fekete Tamás szerint a hat centiméter széles pengéjű kardok hatalmasak voltak, ezek bizonyítják az egykori harcosok erejét. Továbbá kun szablyát, lándzsát és egy hajítóbárdnak nevezett baltát is kiállítanak a székelyderzsi erődtemplom kaputornyában. A kiállított tárgyak mellett a darabok rendeltetéséről és történetéről négynyelvű (magyar, román, angol és német) ismertetőt olvashatnak a látogatók, továbbá egy összefoglaló is lesz a székelyföldi harcosok öltözetéről.
A viselettörténeti kiállítást november 15-én, vasárnap délelőtt fél tizenkettőkor istentisztelettel egybekötve nyitják meg.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Megnyitotta kapuit Erdély legnagyobb könyves szemléje
Kedvenc idézetüket írták fel a diákok, illetve a látogatók egy cetlire és ragasztották ki a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház bejáratánál felszerelt panelekre, „verskaput” alkotva ezáltal. A 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár csütörtök reggel megnyitotta kapuit.
Sok-sok középiskolás diák, marosvásárhelyi könyvbarát, irodalom iránti érdeklődő, az írott kultúra szerelmesei töltötték meg a Nemzeti Színház kétszintes előcsarnokát. Kint a téren Szabó Árpád, a Maros megyei önkormányzat alelnöke, Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere, valamint Gulyás Gabriella, a Budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum alelnöke köszöntötte az egybegyűlteket. A két helyi elöljáró az anyanyelv fontosságáról beszélt, a négy napos rendezvény jelentőségét méltatta. A könyvvásár szervezői 2012-től fontos személyiségeket, a kulturális élet kimagasló egyéniségeit kérték fel, hogy legyenek a könyves esemény szellemi védnökei.
A Látó és a Székelyföld szerkesztőit követően az idén a Budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum vállalta e szerepet. Ahogy annak alelnöke fogalmazott, Erdély legnagyobb könyves szemléjén fontos a bemutatkozás, amely kitűnő alkalom a találkozásra, ismerkedésre, a tevékenységük és a kiadványaik népszerűsítésére is.
A könyvvásár ideje alatt a könyvkiadók és könyvkereskedők 10-20 százalékos árleszállítással forgalmazzák kiadványaikat, ami még vonzóbbá teszi a vásárt azok számára, akik a decemberben következő ünnepekre, ajándékozásra gondolnak. Fiatal szülők kisgyerekeiknek, kamaszgyerekeiknek is keresgélnek, nézelődnek, ott, ahol a családban hagyománya van az olvasásnak, már a kisgyerekeknek is vannak kedvenceik, meg tudják fogalmazni, hogy milyen könyvre vágynak.
Antal Erika
Székelyhon.ro

A törvényesség betartására szólítják fel Floreát
Nyílt levélben hívja fel Dorin Florea polgármester figyelmét a Marosvásárhelyen létrejött Szabademberek Pártja (POL) a kétnyelvűség tiszteletben tartására.
A Dan Maşca üzletember által vezetett alakulat arra kívánja emlékeztetni a városatyát, hogy a román jogszabályok, és a Románia által ratifikált nemzetközi szerződések a városházát és a polgármestert arra kötelezik, hogy kétnyelvű utcanévtáblákat szereljen Marosvásárhely területére.
A levélírók pozitív példaként a várossal összenőtt Marosszentgyörgyöt említik, ahol a közel ötven százalékos románságot nem zavarják a néhány évvel ezelőtt kifüggesztett kétnyelvű táblák. „Elfogadhatatlan számunkra, hogy a szóban forgó normatívák Marosvásárhelyen nem kerültek alkalmazásra legalább egy minimális tiszteletadás formájaként egy olyan közösség kérelmezésére válaszul, amelynek száma jelen pillanatban a lakosság feléhez közeli, ám a múltban a többséget képviselte. Szeretnénk Önt arra is emlékeztetni, hogy a magyar lakosságot olyan állampolgárok képviselik, akik a román lakókhoz hasonlóan szintén adófizetők, tehát ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, illetve ugyanúgy járulnak hozzá a város fejlesztéséhez, mint a helység bármelyik tagja” – írja levelében a Maşca által vezetett új politikai alakulat.
A POL meggyőződése, hogy a marosvásárhelyi közösség legértékesebb kincse a kulturális, etnikai és vallási sokszínűség, amelyet a polgármesternek kötelessége lenne megőrizni.
A valós kétnyelvű táblákat követelő, nemrég létrejött párt meggyőződése, hogy bármilyen, a témával kapcsolatos vita csakis választási kampánystratégia, amely már nem aktuális a huszonegyedik században. Még a szervezet megalakulása előtt, az utóbbi hónapokban Dan Maşca több ízben is állást foglalt a várost újra eluraló magyarellenes hangulat kapcsán. Nyilatkozataik és megnyilvánulásaik miatt a fiatal üzletember-politikus többször bírálta a város és a fennhatósága alá tartozó rendőrség vezetőit. A vállalkozó hónapokon keresztül saját közösségi oldalára portréja helyett két összefogó kezet ábrázoló rajzot posztolt, mely a két etnikum nemzeti színeiben pompázott. Határozott kiállása miatt Maşca és alakulata a román politikusok ellenségévé nőtte ki magát.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Háromszéki diákot jutalmaznak
A tehetséggondozás, a kiemelkedő képességű székelyföldi diákok továbbtanulásának segítése céljából létrehozott Székelyföld jövőjéért ösztöndíj első kitüntetettje a kézdivásárhelyi Bartha-Veres Anna, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium végzős diákja. A Bethlen Gábor Alapítványnál kezelt ösztöndíjalapot a lécfalvi származású, Budapesten élő dr. Keresztes György Pál nyugalmazott ügyvéd, dr. Keresztes Ede (1879–1967) jogásznak, a budapesti pasaréti református gyülekezet alapítójának, templomépítő főgondnokának a fia létesítette. A díjat másik három kitüntetéssel együtt november 14-én a Pesti Vigadóban adják át.
A Bethlen Gábor Alapítvány erdélyi díjazottjai: Böjte Csaba ferences szerzetes (Bethlen Gábor-díj), a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum (Márton Áron-emlékérem), Török Viola rendező (Tamási Áron-díj) és Bartha-Veres Anna (Székelyföld jövőjéért Ösztöndíj). Bartha-Veres Annát sokoldalú tudása, tevékenysége miatt javasolta az ösztöndíjra Pető Mária fizika szakos tanár, a háromszéki tehetséggondozó központ irányítója, akit a Bethlen Gábor Alapítvány kért fel a nevesítésre.
A pedagógus azt mondta lapunknak, tanítványa a zenétől a fizikáig, a matematikától az irodalomig minden tárgy iránt érdeklődik, de a biológia és a fotózás sem áll tőle távol, mindenben kitűnő eredményei vannak, alkotó típus, keresi az újat. Természettudományi osztályban tanul, osztályfőnöke Pénzes Ágnes, aki kiemelte kreativitását, díjait, és hangsúlyozta: nem az a diák, aki várja a kész dolgokat, pályázatokon vesz részt, versenyző alkat.
Tavaly az Erdélyi Magyar Írók Ligája által meghirdetett Méhes György tehetségkutató pályázaton próza kategóriában második díjat nyert, nemrég nemzetközi fizika pályázaton mutatta be a semmi, mint fizikai fogalom videós pályamunkáját – csupán egy-egy példa humán és reál vonatkozásban, mindkét területen Bartha-Veres Anna otthonosan mozog, és lapunknak azt mondta, nem könnyű döntenie, hogy érettségi után milyen irányban folytassa tanulmányait, hisz a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás Általános Iskola zene tagozatáról hegedűvel, zongorával érkezett Sepsiszentgyörgyre, jelenleg a Székely Mikó Kollégium Kavalkád című újságjának a főszerkesztője, és minden, ami a kettő között van, közel áll a szívéhez.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)