Együtt döntött Hargita és Kovászna megye
A megyerendszer fennállása óta ez az első alkalom, hogy a Székelyföldet érintő ügyekben, hivatalos formában is együtt üléseznek a megyei döntéshozó testületek. Kovászna és Hargita megye első együttes ülésére a két megye határán, a Szent Anna tavi kilátónál került sor. Az október 9-i ülésen elsősorban azok a kérdések kerültek napirendre, amelyben a két megye közösen kell együtt dolgozzon. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke különleges és rendkívüli pillanatnak nevezte a mai napot, ahol olyan döntéseket tud meghozni a két megye testülete, amely a térség fejlődésében nagyon komoly lehetőséget fog teremteni. „Történelmi esemény a mai, amikor Hargita és Kovászna megyei döntéshozó testületei együttes gyűlés keretében tudják megvitatni közös dolgainkat. Hargita megyének volt már hasonló együttes ülése Neamț megyével, hisz a törvények ezt lehetővé teszik.” – fogalmazott a megyevezető.
„Közös együttműködés van, de együttes ülés, közös napirendi pontokkal első alkalom az újkori történelemben. A tartalmi rész mellett ez egy szimbolikus üzenet az összefogás tekintetében” – fogalmazott Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke.
A tanácskozást megelőzően Vaszi Levente népdalénekes csángó és román dalokkal köszöntötte az önkormányzati képviselőket.
Tamás Sándor, a két megye összehangolt munkájának eredményei közül elsősorban a megyei úthálózat közös fejlesztését, a székely fürdőépítő program turisztikai eredményeit, a lovas rendezvények sokaságát emelte ki, míg Borboly Csaba az állattenyésztési és mezőgazdasági témaköröket hangsúlyozta. „Önként vállalt feladat a gazdák segítsége – hiszen nincs az rendben, hogy Székelyföldön 50 bani a tej felvásárlási ára, szemben az EU-s 1,5 lejes átlaggal, vagy éppen a dél-tiroli 2,5 lejes árral. Szövetkezeti alapon létrehozott tej –felvásárló, feldolgozó és értékesítési szövetkezet a hathatós válasz a tejbehozatal liberalizációjára.” – emlékeztetett Tamás Sándor.
„A két megye közt létrejött Csomád-Bálványos Közösségfejlesztési Egyesület fő célja a térség fejlesztése. Együtt tudunk haladni előre és a lakossági elvárásokat és igényeket tudjuk teljesíteni” – hangsúlyozta Borboly Csaba, aki a két megye szakembereinek együttműködéséből született megvalósításokat is példaértékűnek tartja.
A tanácselnökök a megvalósításra váró közös projektek körül a megyehatárokon átívelő útépítési projektet emelték ki, amely Baróttól Székelykeresztúrig biztosít majd 55,7 km-en zökkenőmentes közlekedést. A tervezet beruházás értéke Kovászna megye részéről 4 millió, Hargita megye részéről 8,5 millió euróra tehető. A megyeközi pályázatok mindig nagyobb pontszámot érnek el, így a kivitelezés is könnyebb – vonták le a következtetést a megyevezetők.
Kulturális téren többek közt az Orbán Balázs díj, illetve az 1000 Székely Leány Napja került napirendre, míg a sportrendezvények közül a Székelyföldi Kerékpáros Körversenyt tartották kiemelt jelentőségűnek. Borboly Csaba rámutatott arra, hogy oda mennek a turisták, ahol béke van és nyugodt körülmények, nincs cirkusz. „A közös jövőtervezés gyerekeink itthon maradását szolgálja” – emelte ki Hargita Megye Tanácsának elnöke. „A turizmus, a gazdaság és szociális téren is számos közös programunk volt és van, hisz a közösség építés is legalább annyira fontos, mint a beruházások. A tapasztalat azt mutatja, megéri Székelyföld brand alatt részt venni a hazai és nemzetközi turisztikai vásárokon” – mondta Borboly Csaba.
A Hargita és Kovászna megyék által közösen működtetett Csomád-Bálványos Községek Közti Társulás részéről Albert Zoltán hangsúlyozta: mindkét megye számára fontos turisztikai célpont a Csomád-Bálványos vidék. Ezen a területen több természetvédelmi övezet van, az infrastruktúra komoly beruházásokat igényel.
Beszámolójából kiderült: a területrendezési terv (PUZ) elkészítése zajlik, de a beltelkesítés hiányában komoly beruházásra alig van lehetőség. A távlati tervek közt felmerült a Csomád hegy területén egy 3,1 km hosszúságú sípálya kialakítása is – ez Tusnádfürdőről válhatna elérhetővé.
Különböző természetes fürdők kialakítására is nyílna lehetőség, szaunával és egyéb funkcióval felszerelve – amely szezontól függetlenül is működhet, így gazdaságilag is fenntarthatóvá válik. Albert Zoltán egy székes felvonó építésének lehetőségét is felvetette – ez a Szent Anna tó bioszférájára gyakorolna jó hatást, hiszen így az autóforgalmat is lehetne mérsékelni.
„Október elsejétől lehetőség nyílt arra, hogy a közalkalmazottak, illetve az egészségügyben dolgozók fizetését 12, illetve 25 százalékkal emeljük. A mai döntés ezt szolgálja” – fogalmazott Tamás Sándor.
Közlemény
Erdély.ma

Erdély legidősebb magyar papja ma is aktív
A 98. évébe lépett nemrég elején Bíró Antal atya, aki ma Böjte Csabának segít: a szászvárosi ferences kolostorban berendezett gyermekotthonban él, rendszeresen misézik, prédikál.
Nézem a kezét. Ujjai helyén mintha görcsösen, szeszélyes könnyűséggel kanyargó szőlőkacsok, erősen kapaszkodó, szép erezetű öreg fa gyökerei lennének. Finoman a karomra fonódnak; ha nyomatékosabban mond valamit, nemcsak a hangját emeli meg, szorít egyet az ingemen.
Odalett a csont, az ízület
– Látja, tanár úr, a begombolkozás is nehezemre esik – mondja. Ragaszkodik hozzá, hogy tanár úrnak szólítson. Az imént azt kérdezte, mivel foglalatoskodtam eddig életemben; régvolt munkám keltette fel leginkább az érdeklődését. Ő is tanított: az 1940-es években Székelyudvarhelyen mint ferences barát németet és magyar irodalmat.
– A börtönben ment tönkre mindkét kezem. Pedig nem vertek meg, hanem meghúzta a cement a pincében, ahol tartottak. Az öregedéssel pedig csak súlyosbodott az állapota: odalett a csont, az ízület. Tavaly márciusban ráadásul elestem, három helyen eltört a lábszáram. Porckopás van a térdemben, rázuhantam a folyosón a kőpadlóra. Elölről kezdtem az életemet a kilencvenhetedik évemben. Magatehetetlenül feküdtem hetekig, mint egy pólyás baba. Újra meg kellett tanulnom mozogni, járni, kérem szépen. Jobban félek, mióta nincs fájdalmam. Ezért is keresem a kezeket. Akkor biztonságban érzem magam.
Az egykor szászok lakta, építőmesterei munkáját nyomaiban őrző Szászváros felett esős-borús az idő. A ferences rendház hatalmas, boltíves folyosója is sötétbe burkolózik. Késő délután érkeztünk meg Antal atyához, Erdély legidősebb papjához, Csaba testvér egyik segítőjéhez. Öt-tíz éves gyerekek lepik el pillanatok alatt a folyosót; vége a tanulóidőnek, kezdődik a vacsora, juhsajt van és főtt tojás. Magyar–román keveréknyelven beszélgetnek egymással és a nevelőkkel. A gyerekek sokszor szegény román családokból érkeznek Szászvárosba, később átkerülnek Csaba testvérhez Dévára; autóbusszal és vonattal negyven perc a távolság. A gyerekek körbevesznek minket, határozott mozdulattal kezet nyújtanak. Három-négy kar nyúl felénk egyszerre: az idegenből jött a legérdekesebb ebben a pillanatban. A nevemet mondom, az egyik visszakérdez:
– Ti-be-ri? Tiberiu? Én is Tiberiu vagyok – vágja rá büszkén. Aztán beözönlenek az étkezőbe. Antal atya mellett a kis asztalon ott a főtt tojás lefedve, mellette egy tepsiben rizses lecsó hűl. Ő főzte magának. Az íróasztalon világoskék papír szálkás betűkkel. „Előttük van” – betűzöm ki a szöveget; oldalt az Alföldy-féle irodalomkönyv és egy Jókai, a Mire megvénülünk. Az ablak előtt címeres magyar zászló.
– A rabonbán unokája vagyok, tetőtől talpig székely – feleli, mikor a gyermekkoráról kérdezem. – Zetelaka mellől, Küküllőkeményfalváról származom. Onnan mentem barátnak.
Vékonyka kötetet mutat, végigpörgetem, beleolvasni nincs idő, folytatná a beszélgetést. Látom, hogy versek.A saját költeményei. Tavaly gyűjtötte össze és egészítette ki őket, amikor beteg volt.
– Nem is költemények ezek a szó mai értelmében. Regös vagyok én, krónikás.
Aztán fejből mondja, s megfogja a kezem:
– „Áron püspök! Erdély fia, sziklajellem a javából, / Csodát fakaszt minden szava, akár Mózes a sziklából.” Tanítani akarok vele, tudja, tanár úr? Mert a csodák megtörténnek, s bizony azt is tudhatjuk, ha egy kicsit gondolkodunk, hogy a csodának kétféle módja van: a hivatalos, amit a római kúria elismer, s van kérem ezen túl milliónyi magáncsoda is. Olyan esemény, olyan személy szava az ember életében, ami irányadó, ami a szemét felnyitja.
Nekem Áron püspök, a szent életű Márton Áron volt ilyen irányadóm, ilyen Úristentől kapott csodám. Egyedül szentelt engem a gyulafehérvári püspöki kápolnában. Hatan várakoztunk a növendék barátok közül a papságra. Péter és Pál napján ötöt felszentelt, nekem meg kellett várni, amíg betöltöm a huszonharmadik évemet. Különleges ajándék volt. A szertartás után, jövőre lesz hetvenöt esztendeje, széket hozatott nekem, szemben magával leültetett, úgy, mint ahogy mi ülünk most. Szépen lassan a következőket mondotta. „Fiam! Tudod-e, mire vállalkoztál?” A kérdés hirtelen jött, mellbe vágott. „Nehéz idők előtt állunk. Most kaptam a jelentést a Vatikánból, hogy Oroszországban hogyan üldöznek két jezsuita atyát.” Aztán elmondta a statisztikát: hány papot börtönöztek be, végeztek ki eddig a kommunisták. „Ez vár ránk is” – mondta 1941-ben, amikor még kevesen sejtették a háború kimenetelét. Mindig hangsúlyozom: nemcsak azokat kell boldoggá avatni, akik börtönben haltak meg annak idején, hanem azokat is, mint Márton püspököt, akik példamutatóan éltek.
Szinte a püspökkel egy időben került fogságba is. Márton Áron a negyvenkilences csíksomlyói búcsúról távozva, miután sofőrje Székelyudvarhely és Segesvár között kicselezte a letartóztatására igyekvő titkosrendőröket, kerülő úton visszatért Gyulafehérvárra. Nem sokkal később Bukarest felé menet fogták el, s került börtönbe, majd 1967-ig házi őrizetbe.
– A negyven esztendőn át legutolsónak hitt csíksomlyói körmenetre én vezettem 1949-ben a zetelakai keresztalját – mondja Antal atya. – Több tízezren voltak a somlyói nyeregben. Márton Áron püspököt négy gyimesi csángó kísérte lóháton, hogy megvédjék. Mikor visszaértem Zetelakára, a káplánunk körmenettel fogadott a falu határában. A központba érve a káplán elkezdte énekelni a Himnuszt. Zúgott egész Zetelaka, mint az őserdő. Még aznap este üzent a közelben tartózkodó püspök: hívják össze a környék papságát, mert testamentáris szavakat akar mondani nekünk. Röviden beszélt: „Ki tudja, találkozunk-e még?! A kötél a nyakamon; csak azt várom, mikor húzzák meg. Nem mondok nektek egyebet: engedelmeskedjetek a mindenkori törvényes püspökötöknek. Egyébbel ne törődjetek. Vállalom a sorsomat, vállaljátok ti is!”
Megfogja a karomat, a szemembe néz áthatóan, egészen közelről. Értelem, érzelem s az akaraterő csillog benne egyszerre. Keménykötésű férfi, szenvedéllyel beszél, néha szinte kiabál, máskor egészen lehalkítja a hangját, főleg, ha elkomorul.
– A káplánomat a Himnusz éneklése miatt keresték ugyan a rendőrök, de addigra elbujdosott. Engem nem sokkal később, augusztus 29-én, a mohácsi vész évfordulóján tartóztattak le. Harminchárom napig vallattak. Egy olyan fiatal magyar férfi vette föl az adataimat, akit én elnökként érettségiztettem. Hogy hívják az urat? – kérdezte. Szégyelld magadat, mondtam, nézd meg az érettségidet, hogy ki írta alá! – folytatja az atya, s haragosan felemeli a hangját; mintha itt lenne vallatója, s neki mondaná. – Egy mellényben és egy ingben voltam a Securitate pincéjében, akkor kezdődtek az ízületi nyavalyáim is. Azt követelték, írjam alá, hogy a kommunizmus ádáz ellensége vagyok. Persze hogy nem írtam alá, kérem szépen. Száz tanút hozunk, válaszolták. Mondom, egyet hívjanak! Nem hívtak.
A jegyzőkönyvbe mégis bekerült, hogy „a rendszer ellensége”, s a papír végigkísérte az életét a változásig. Aztán szabadon engedték, visszamehetett szerzetestársai körébe. A rend működését nemsokára betiltották: 1951. augusztus 20-án éjjel Erdély 22 ferences kolostorából százhúsz barátot szedtek össze. Hamarosan mindannyian a nagy máriaradnai rendházban találták magukat, az orosz katonák szomszédságában. Végül három részre osztották a kisebb testvéreket: a teológiai tanárok és a növendékek Désre, mások Körösbányára kerültek. Bíró Antalt a székelyföldi Esztelnekre helyezték, a Kárpátok aljába. Misézni lehetett, de őrizték őket. A teológiai tanárok titokban tovább folytatták az oktatást, s aztán négy fal között felszentelték a klerikusokat. A közelben lakó rendtárs, Csaba testvér is még az illegális időkben lett ferences.
– Amikor megszüntették a kényszerlakhelyeket, feltették a kérdést: hová akarok menni szolgálni. A Kárpátokba, Pálpatakára szerettem volna kerülni, falusi emberek, medvék és farkasok közé, távol a külvilágtól. Mondtam is. Az állam nem engedte, elővették a jegyzőkönyvet, hogy ellensége vagyok a kommunizmusnak. Nem maradhattam a székelyek között, ki kellett takarítaniuk engem Erdélyből! A Bánságba, a Temesvári egyházmegyébe, Neudorfba, egy sváb faluba helyeztek a német nyelvtudásom miatt. Negyvenhét esztendeig voltam ott. Német nyelvtudás, hát igen – sóhajt. – Amikor a diplomát szereztem, azt mondta a vizsgáztató: maga ugyan Nyikó menti dialektusban beszéli a németet, ellenben a grammatikája tökéletes. Ezzel a Nyikó menti dialektusommal miséztem a sváboknak, ezzel kereszteltem, eskettem, temettem őket. Amikor el akartak helyezni, küldöttséget menesztettek Temesvárra, visszakértek.
Megáll egy pillanatra, megtörten néz rám.
– Fáradt vagyok, tanár úr, bronchitisem van, eddig bírtam hanggal – mondja.
Tamási Áron huncut székely volt
Szedelődzködnénk, de váratlanul lendületesen folytatni kezdi. Csaba testvérről beszél, arról a negyven évvel fiatalabb paptársról, aki Márton Áron mellett talán a legnagyobb hatással volt rá életében. Böjte Csaba néhány évvel Ceausescu bukása után érkezett Dévára. Egy szobát hagytak meg az előző rendszerben a plébánosnak, a ferences kolostor többi helyisége romokban állt.
– Oda jártak be korábban piszkolni, szeretőzni. Csaba a lakatot az ajtóról letörte, kitakarított, s elkezdte maga köré gyűjteni a gyerekeket. Amikor ezt meghallottam, s láttam, milyen hatása van, csatlakoztam hozzá, a gyerekeket sokszor az éhhaláltól mentő kis csoporthoz. Életre hívtuk a Szent Antal Alapot. Ami pénzem volt, beleadtam. Ott állok mögötte: Szászvárosban ő hivatalosan a plébános, de én misézek a bentlakóknak és a szászvárosi, szórványban élő magyaroknak. Először Csaba vitt át Magyarországra, missziót tartottunk Szentesen. Így mutattam be őt: „Ama régvolt hadak útját rég belepte a múlt pora, ne várjátok a királyfit, nem jön vissza többé soha. De Isten megszánt minket, helyette jött másik Csaba, csuhában jött, nem lóháton, az ő neve Böjte Csaba.” Mióta mellette vagyok, egyértelművé vált: annál, milyen vallású, sokkal fontosabb, hogy jó vagy rossz-e az ember.
A kisegyházak néha még jobban is segítik Csaba testvért. Ötven-hatvan éves férfi jött hozzánk a minap. Azt mondta, pünkösdi lelkészként bejár a debreceni börtönbe, felkeresi a cellákat. Raboskodik ott egy marosszéki fiú, nem tudom, mit csinált. A kisfia nyolcéves, nálunk van Szászvárosban. A lelkész annyi csomagot hozott, amennyi a csomagtartójába belefért. Aztán ugyanebből a pünkösdi gyülekezetből két hét múlva hárman jöttek, hogy segítsenek, két hónap múlva pedig egy zsák rizst és egy zsák cukrot küldtek a gyermekeknek. Idejött tizenkét nazarénus leány a nyáron, kitakarították az egész kolostort, rendbe szedték a kertet.
A regösségről, a dalnokságról érdeklődnék megint, ő azonban az eszmei-irodalmi előképekről beszél.
– Két nagy írónkat is hallhattam élőben: még papnövendékként Tamási Áront. Huncut székely volt a kopasz fejével. Ő mondta, hogy a székely kétszeresen magyar ember. Nyirő Józseffel pedig beszéltem is, amikor 1942-ben a kolozsvári moziban bemutatták az Emberek a havasont. Elöl ült, vele a stáb, Szőts István rendező. Látta, hogy szerzetesek vagyunk, odajött hozzánk a vetítés után. Gratuláltunk a filmhez. Tudtuk, hogy otthagyta a papságot, megnősült, református lett. „Becsüljétek meg a csuhát! – mondta. – Engem azóta ver az Isten, amióta a reverendát ledobtam magamról.”
Bíró Antal atya viszont hű maradt.
– Jövőre lesz a hetvenötödik évfordulója, hogy Áron püspök pappá szentelt. Remélem, megünnepelhetjük. Minden testrészem rossz már. Azért adok hálát Istennek, hogy a szívemet, a fejemet megőrizte.
Pethő Tibor
mno.hu / Magyar Nemzet
Erdély.ma

Derűs emlékezés
Kézdivásárhely után Sepsiszentgyörgyön is bemutatták B. Kovács András Vándorszékely hazatalál. Egy ragaszkodás története című kötetét, mely a kézdivásárhelyi születésű, Bélafalván élő, Sepsiszentgyörgyön dolgozó Boldizsár Béla élettörténetét meséli el.
Szerdán este a megyei könyvtár Gábor Áron Termében tartott könyvbemutatón – miután Szonda Szabolcs könyvtárigazgató köszöntötte az egybegyűlteket, a szerző B. Kovács András pedig röviden ismertette a kötet megírásának körülményeit, és bemutatta interjúalanyát – Boldizsár Béla sajátosan ízes, humoros stílusában maga mesélte el röviden élete néhány fontosabb fejezetét. Az est meglepetésvendége Sebestyén Rita középiskolás diáklány volt, aki saját versét szavalta el a hallgatóságnak. Boldizsár Béla gyulafehérvári kántoriskolai élményeiről, házasságairól és hat gyermekéről, külföldi kirándulásairól, sokféle szakmájáról, a rendszerváltás utáni kalandos munkáséveiről, gyermekeivel kapcsolatos viszontagságairól és mostani életéről, az általa szervezett munkássztrájkokról, Márton Áron püspökkel való kapcsolatáról, az elismerésekről és kitüntetésekről, amelyeket rangos magyarországi politikusoktól kapott, saját politikai és társadalmi szerepvállalásairól, valamint egészségi gondjairól mesélt, melyek közül egyesek vaklármának bizonyultak, de amelyek egy anyajegy miatt végül komollyá változtak.
Bámulatra méltó az életkedv és elégedettség, amellyel visszatekint, a derű, amellyel életútjának kudarcait, szomorú eseményeit is szemléli és szemlélteti. Kemény harcához kitartást kívánunk, hogy egyszer majd vidám történetei közé sorolhassa anyajegyes kalandjait is.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csatát nyertek Rádulyék
Váratlan fordulat állt be Ráduly Róbert, Csíkszereda volt polgármestere, illetve Szőke Domokos alpolgármester ügyében. A Hargita megyei törvényszék kizárta csütörtökön a korrupcióellenes ügyészség bizonyítékainak egy részét az elöljárók perében.
A törvényszék honlapján található csütörtöki végzés szerint a bírák csak részben hagyták jóvá a védelem kérését. A vádirathoz csatolt mintegy ötven jegyzőkönyvet zártak ki a bizonyítékok sorából. Almas Sonia, Ráduly Róbert ügyvédje sikerként könyvelte el a törvényszéki végzést. Szerinte olyan lehallgatások jegyzőkönyveit nem használhatja a vád a bizonyítási eljárásban, amelyeket törvénytelen eszközökkel készítettek. Az ügyvéd azt is megjegyezte, hogy a végzés ellen óvást nyújthat be a korrupcióellenes ügyészség, melyet a marosvásárhelyi táblabíróság bírál majd el. A Hargita népe napilap szerint a törvényszék azt is elrendelte, hogy a döntés tudomásul- vételét követően az ügyész nyilatkozzon arról: a kizárt bizonyítékok hiányában is fenntartja-e a vádat Csíkszereda volt polgármestere és alpolgármestere ellen. Ráduly Róbert és Szőke Domokos ellen június közepén emelt vádat a korrupcióellenes ügyészség. Ráduly még a vádemelés napján lemondott polgármesteri tisztségéről, Szőkét a prefektus felfüggesztette tisztségéből. A volt polgármestert háromrendbeli hivatali visszaéléssel és összeférhetetlenséggel, az alpolgármestert pedig négyrendbeli hivatali visszaéléssel és okirat-hamisításra való felbujtással vádolja a korrupcióellenes ügyészség.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az őshonos nemzeti közösségek autonómiájáért (Interjú Csóti Györggyel, a Kisebbségi Jogvédő Intézet vezetőjével)
A neve ismerősen cseng határon innen és túl, de kevesen tudják, miként küzdött évtizedeken át politikusként, magánemberként a szétszakított nemzetrészekért. Volt munkahelyén, a Képviselői Irodaházban kerestem fel először, ahol még hónapokig akadt bőven dolga. Névjegykártyáján akkor ez állt: Csóti György, FIDESZ – Magyar Polgári Szövetség, országgyűlési képviselő, Külügyi Bizottság tagja, Nemzeti Összetartozás Bizottság tagja. Hallottam arról is, hogy Tőkés László a Kárpát-medencei magyar autonómia nagykövetének nevezte.
– 2014. február 13-án elmondott parlamenti felszólalásának élménye hozott ide. Hadd idézzem szembe szavait: „Az elmúlt másfél-két évtized egyértelművé tette, hogy a magyaroknak, a szomszédos, az utódállamokban élő magyar nemzeti közösségeknek a szülőföldön, magyarként megmaradás egyedüli záloga az autonómia, a tényleges és teljes körű autonómia. A teljes körű azt jelenti, hogy személyi elvű, kulturális és területi autonómia, illetve ezek kombinációja. Az elmúlt esztendőben a Tőkés László vezette Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács, amelynek egyébként az elcsatolt területeken működő valamennyi magyar politikai párt tagja, illetőleg részt vesz a tanács munkájában, 2013-at az autonómia évévé nyilvánította. Ezt legkomolyabban a székelyek vették, akik március 10-én, Marosvásárhelyen egy 30 ezres tüntetéssel, október 27-én pedig egy 150 ezer embert megmozgató nagy meneteléssel tettek hitet az autonómia mellett. – Megszakítással 11 évig voltam országgyűlési képviselő. Lehet, hogy véletlen, de sorsszerű, hogy első és utolsó megszólalásom a Tisztelt Házban az elszakított nemzetrészekről szólt. De említsük meg a határozattervezet lényegét is: „Az Országgyűlés október 27-ét, a székelyek nagy menetelésének napját a Kárpát-medencei magyar autonómiák napjává nyilvánítja.”
– Tíz képviselő kezdeményezte e határozatot. Lett belőle törvény?
– Sajnos, nem. De remélem, ez esetben is érvényes a régi igazság: ami késik, nem múlik.
– Mennyire ismerte Erdélyt 1989 előtt?
– Jól ismertem. Mindenekelőtt a Nagyvárad–Bánffyhunyad–Kolozsvár–Torda–Székelyudvarhely–Csíkszereda útvonalat. A nyolcvanas években Kalotaszeget és a Székelyföld nagy részét is bejártam. Mintegy ötvenszer jártunk Erdélyben a feleségemmel. Könyveket, gyógyszereket, élelmiszert, újságokat – és szeretetet – vittünk, barátságokat, felejthetetlen emlékeket hoztunk. Vittük az üzeneteket élő szóban azoktól és azoknak, akik nem léphették át a határt. Például azért, mert tiltólistán voltak. Mi is felkerültünk a megfigyeltek közé. Amikor átléptük a határt, azonnal értesítették a helyi szekusokat Bánffyhunyadon, ahol általában az első éjszakát töltöttük.
Barátságot kötöttem Kallós Zoltánnal, Lászlóffy Aladárral, Szilágyi Istvánnal, Vásárhelyi Gézával, Újváry Ferenccel, Tőkés Istvánnal, Szőcs Istvánnal, Bánffy Istvánnal és másokkal. Nem hagytuk cserben a hargitai juhász barátainkat sem, köztük az ötgyermekes Dániel Imrét, aki ugyan csak „két iskolát” végzett, de intelligenciában és filozofikus töltetű, egyszerű, nemes gondolkodásban kevés hozzá hasonló embert ismertem. Egy alkalommal elmondta: gyermekkori vágya, hogy egyszer átsétálhasson a Lánchídon. Évtizedeken át hívtam, kapacitáltam – családja már többször járt nálunk –, de a reá bízott több száz juhra hivatkozva nem állt kötélnek. „Legalább ígérd meg” – mondtam neki egyszer. Rám nézett csodálkozó, nyílt, kék szemeivel, és így válaszolt: „Ha megígérem, akkor meg is kell tennem!” Többek között ezért szeretem Erdélyt és az erdélyieket. Dániel Imre gondolata lett később a választási kampányom jelmondata „Az adott szó törvény legyen!”
– Ezek az élmények döntőek lehettek politikai szerepvállalásában…
– Politikai pályám tulajdonképpen Erdélyből indult. Kolozsváron megismerkedtem Kallós Zoltánnal, rajta keresztül meg Csoóri Sándorral. Ő hívott az MDF-be 1988 szeptemberében. Amikor 1989. október 22-én Antall Józsefet az MDF elnökévé választották, kérésére úgy döntöttem, politikusi pályára lépek.
– Tehát Antall József felkérése „hozta Önt helyzetbe”. Ön, aki nagyon közelről ismerte, hogyan jellemezné az első miniszterelnökünket?
– Antall József mindenekelőtt humanista demokrata volt, aki politikai célkitűzéseinek elérése során mindig betartotta a törvényességet és szem előtt tartotta az emberiességet. Elkötelezett magyar hazafi volt, aki lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni. Kiemelkedő európai politikus volt, aki a magyarság problémáit európai összefüggésekben vizsgálta, aki ismerte a térség népeinek történelmét, ezért megértette a kor kihívásait, és azokra mindenki érdekeit figyelembe vevő válaszokat tudott adni.
– 1989 adventjének kezdetétől szörnyű, de egyben lélekemelő hónapokat éltünk át, ki itt, ki a határon túl. Jól tudom, hogy karácsony után félszáz kocsiból álló segélykonvojt vezetett Erdélybe?
– Igen, én is azon sok-sok csonka országbeli honfitársunkhoz tartoztam, akik óriási lelkesedéssel igyekeztek segíteni erdélyi nemzettársainknak. Magyarországon azonnal megmozdultak a segítőkész, jó szándékú emberek. A Magyar Demokrata Fórum Ó utcai székházában, a földszintes barakk épületben is folyt a tanácskozás, mit és hogyan lehetne segíteni a sokat nélkülözött erdélyi magyaroknak. Úgy döntöttünk, hogy elsőként élelmiszerekből és gyógyszerekből álló segélyszállítmányt küldünk. Az elnökség engem bízott meg az egész akció megszervezésével és lebonyolításával. Akkoriban az MDF hivatalának a vezetője voltam, vagyis a pártadminisztráció irányítója, egyúttal az elnök, Antall József személyi titkára. Karácsony előtt pár nappal gyűjtési akciót hirdettünk meg. Élelmiszert, ruhát, gyógyszert, könyveket, gyerekjátékot kértünk a lakosságtól. Napokon át, az ünnepek alatt is, tömegesen hozták az adományokat. A szenteste kivételével reggeltől késő éjszakáig vettük át, szortíroztuk és raktároztuk határtalan lelkesedéssel. Hihetetlen, milyen gyorsan ment minden. Ez nemcsak a mi ügyességünknek volt köszönhető, hanem a budapestiek (máshol meg a vidékiek) önzetlen segíteni akarásának. Több mint kilencven teherautót, furgont és személykocsit sikerült hadrendbe állítani. A nagy számra való tekintettel, valamint biztonsági okokból két részre osztottuk a konvojt. Az egyiket Lezsák Sándor, a másikat én vezettem, különböző útvonalon mentünk. December 27-ről 28-ra virradó éjszaka indultunk a városligeti Dózsa György útról. Sötétedés előtt kellett ugyanis Marosvásárhelyre érnünk, mert éjszaka még számítani lehetett a hegyekbe vonult securitatés osztagok támadásaira. Kalotaszegen és Torda után hallottunk is lövéseket a távolból.
Antall József és Csoóri Sándor búcsúztatott bennünket a csípős éjszakai órában. Szívünk tele volt bizakodással, reménységgel. Új fejezetet reméltünk a Romániához csatolt területeken élő magyarok életében. A „parancsnoki” kocsi egy régi Wartburg volt, tetején hangszóróval, ezzel irányítottam a 47 teherautóból és személygépkocsikból álló konvojt. Zacsek Gyula videózott, Antall Péter meg fényképezte az eseményeket. Indulás előtt Antall József odahajolt hozzám, és a fülembe súgta: „Vigyázz a fiamra, mert ő még gyerek!” Nagyvárad határában egy fiatal nő román nemzeti színekből álló kokárdát tűzött a mellemre. Jó szívvel viseltem egész úton. Hittük, hogy megváltozik a világ, románok, magyarok, szászok (akik még ott maradtak) megkapják az emberi élethez és önrendelkezéshez való jogot. Végig az úton, amíg világos volt, a városokban és a falvakban az emberek százai integettek. Sötét este értünk Marosvásárhelyre.
Elsősorban egyházakhoz és kórházakhoz irányítottuk a gépkocsikat. Nem hagytuk ki a román ortodox egyházat sem. Másnap spontán nagygyűlést tartottunk a főtéren. Hangosbeszélőn Lezsák Sándor és Gálfalvi György szólt a tömeghez. Az utcán, a macskaköveken gyertyák égtek a halottak emlékére, ott, ahol lelőtték őket Ceauşescu pribékjei. Én kihasználtam a lehetőséget, és felkerestem számos erdélyi barátomat. Marosvásárhelyen Sütő András ecsetelte a történteket, Székelyudvarhelyen Katona Ádám művelődéstörténész petőfis lelkesedéssel sorolta terveiket. Kolozsvárott többek közt Szilágyi István íróval és Újváry Ferenc ügyvéddel készítettünk videointerjút. Újváry szavait idézném is:
„Az én jogom nem az itt élő másik nemzet jogaiból származik. Az én jogaim abból a tényből fakadnak, hogy elődeim itt születtek, falvakat, városokat építettek fel, kultúrintézményeket hoztak létre, és akkor én itt nem lehetek csak nemzetiség! Igénylem, hogy a jövőben így legyen az alapokmányokba befoglalva.”
Ez az okfejtés adta a nemzetpolitikai ars poeticámat, hitvallásomat. Nem adhatjuk lejjebb, mint hogy az elszakított nemzetrészek évezredre visszamenően őseik földjén, a szülőföldjükön, államalapító, államalkotó tényezők legyenek. Ha ebből kirekesztik őket, akkor a tényleges és teljes körű autonómia jár nekik.
– Régóta figyelem, hogy – képletesen szólva – az ötágú síp a kedvenc hangszere… Milyen törvények kimunkálásában vett részt, amelyek jogi értelemben közelebb hozták, majd egymás mellé állították a „külső” és a „belső” magyarokat?
– Számos nemzetközi rendezvényen emeltem szót az elszakított nemzetrészek érdekében. Az Európai Kereszténydemokrata Unió (EUCD) az Európai Néppárt társszervezete volt, mely valamennyi európai kereszténydemokrata politikai erőt tömörítette. (Az ezredfordulón beolvadt az Európai Néppártba.) Az EUCD 1991. évi őszi brüsszeli kongresszusán – a német CDU és a CSU támogatását élvezve, velük előzetesen egyeztetve – javaslatot terjesztettem elő közép-európai őshonos nemzeti kisebbségek sorsának rendezésére hivatott konferencia megszervezésére. A javaslatot megszavazták, ott helyben megkezdtük az előkészítést. A helyszínre is javaslatot tettem: Pozsony legyen a házigazda! Abból indultam ki, hogy vigyük a kérdést az oroszlán barlangjába. Reméltem, hogy a leendő házigazda, Jan Carnogursky, a Szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke, akkor éppen regnáló miniszterelnök, nem mer, nem fog ellene szegülni egy előre mutató, jó döntésnek, személyes találkozásaink során nemigen konfrontálódott velem kisebbségi kérdésekben. Az 1993 júniusában rendezett konferencia végén beláttam, hogy tévedtem. A zárónyilatkozat hajnalig tartó vitájában a szlovákok és a románok egymást túllicitálva igyekeztek gyengíteni a szöveget, nem kevés sikerrel. – A határon túli magyar pártok is részt vettek az említett nemzetközi szervezetek munkájában? – Többé-kevésbé igen. Az RMDSZ tagságáért az Európai Demokrata Unióban már 1990-ben elkezdtem a harcot. A szervezet Helsinkiben tartott pártvezetői értekezletén javasoltam felvételüket, melynek előkészítésére megbízást kaptam. Az erdélyi magyar szövetség vezérkara, Szőcs Géza főtitkár kivételével, ugyanis hallani sem akart egy konzervatív-kereszténydemokrata szervezeti tagságról. Domokos Géza elnök a Szocialista Internacionáléban gondolkodott. Sokan fel sem fogták egy nemzetközi szervezeti tagság hallatlanul nagy előnyeit, ami egy posztkommunista országban élő kisebbség etnikai alapú pártjánál elengedhetetlenül fontos volt akkor. Szerencsére Szőcs Gézánál nyitott kapukat döngettem, hiszen ő is foglalkozott a gondolattal. Konspiratív úton, az elnökség megkerülésével vittük be az RMDSZ-t az EDU-ba! Gézát főtitkárként meghívattam a Végrehajtó Bizottság soron következő ülésére, ahol a szervezet nevében kérte a felvételt. A kész tények elé állított elnökség végül tudomásul vette a történteket. Hosszabb ideig csak megfigyelői státussal rendelkeztek, mert hiába voltak bent a bukaresti parlamentben – ami a tagság egyik feltétele volt –, az EDU nem ismerte el szabadnak a romániai választásokat. Végül a budapesti pártvezetői értekezleten, 1993 szeptemberében kapták meg a teljes jogú tagságot. Ekkor Bodó Barna alelnök képviselte az RMDSZ-t a konzervatív nemzetközi pártszövetségben. Számos pozitív kezdeményezésük volt, melyeket az EDU többnyire elfogadott, megfelelő lobbizás után! A ’93-as budapesti ülésen a felvidéki Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom kapott megfigyelői státust.
S. KIRÁLY BÉLA
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

VI. Székelyföld Napok
Az összefogás erősítése a cél
Október 8–18. között a hatodik alkalommal szervezik meg Hargita, Kovászna és Maros megyében a Székelyföld Napokat, amely immár átfogó művelődési rendezvénysorozat lett. Céljai között van a Székelyföld mint kulturális régió egyéni, egyedi hagyományainak ápolása, az értékteremtés, ugyanakkor a szervezők a programkínálattal szeretnék azt is elérni, hogy az itt élők jobban megismerjék egymást. Az összefogás, az összetartozás, a közös identitás kifejezése, megélése biztonságot jelent azok számára, akik megteremtik a kulturális kínálatot, ugyanakkor a fogyasztóknak is, akik a rendezvényen való jelenlétükkel visszaigazolják a teremtő munka hasznosságát. Erről szólt október 8-án, csütörtökön este a Maros Művészegyüttes előcsarnokában, majd előadótermében is a Székelyföld Napok Maros megyei megnyitója.
Nem véletlenül választották ki a megyei szervezők a Maros Művészegyüttes székhelyét, hiszen azon túl, hogy magyar forradalmat követő kényszerenyhülési folyamatban a román kommunista hatalom "kisebbségek kultúráját ápoló" politikájának igazolásaként 1956-ban létrehozták többek között a Székely Népi Együttest, ez a tánckar évtizedeken keresztül – dacolva a későbbi megszorító lépésekkel – ápolta az erdélyi magyar s ezen belül a székely kultúrát. Az 1989-es változás után sokáig kereste helyét az együttes az új kulturális mezsgyén. "Ma úgy érzem, jó úton vagyunk, és ennek jele az is, hogy a második alkalommal lehetünk házigazdái a Székelyföld Napok megnyitójának" – mondta többek között köszöntőjében Barabási Attila Csaba, a Maros Művészegyüttes igazgatója, miután az együttes zenekara és Kásler Magda előadása megteremtette a megfelelő hangulatot.
A rendezvény – szimbolikusan – az Erdély néprajzi értékeinek képi reprezentációja című fotókiállítással kezdődött, amelyet Vajda András ezúttal a Kriza János Néprajzi Társaság alelnökeként ismertetett. A tárlaton, pannókon – jól meghatározott témákba csoportosítva – olyan, magyarázó szöveggel kísért fotókat láthattak az érdeklődők, amelyek 1930 és 1980 között készültek Kós Károly, Vámszer Géza és mások gyűjtőútjain. A KJNT digitalizálja azokat a fotókat, amelyek Erdély népi kincseit rögzítették fényérzékeny anyagra. Eddig 17.000 fotót archiváltak, ezek közül válogatták ki a kiállítás szervezői a reprezentatív fotókat. Olyan viseletek, házak, használati és munkaeszközök, de sírkövek és kopjafák is láthatók, amelyek ma már csak fényképeken maradtak meg. A vándorkiállítást csak a megnyitó idejére hozták el Marosvásárhelyre, azonban a turné keretében a pannók visszatérnek – mondta Vajda András.
A fotókiállítás bemutatását követően az előadóteremben folytatódott a rendezvény Járay Fekete Katalin, a Népújság volt munkatársa könyvének bemutatójával. Az interjú- és dokumentumkötetet Sántha Rezsővel, a művészegyüttes "repülő táncosával" készítette. A hangulatos, humoros könyvbemutatót Jászberényi Emese, a Marosvásárhelyi Rádió nyugdíjas szerkesztője vezette, mint kiderült, "nem idegenként", hiszen ő is "rokona" a Székely Népi Együttes nagy családjának. A beszélgetésből megtudtuk, hogy Járay Fekete Katalinnak ez a 12. kötete. E könyvek többek között olyan erdélyi magyar személyiségekről szólnak, akik "letettek valamit" a közös kulturális asztalra. "Köteles-ségemnek érzem, hogy az utókornak bemutassam, rögzítsem azt, hogy milyen lelkületű, gondolkodású, felkészült értékteremtő és megőrző emberek között éltünk, akik hozzájárultak az erdélyi magyar kultúra gyarapodásához" – mondta többek között a kötet írója, szerkesztője.
Sántha Rezső a rá jellemző humorral és víg kedéllyel válaszolt Jászberényi Emese kérdéseire. A könyv keletkezéséről, a Székely Népi Együttes "hőskoráról" mesélt el olyan történeteket, amelyek nem kerültek a kötetbe. S azt is elárulta, hogy már a kezdetektől fogva "mindent gyűjtött", így a Székely Népi Együttesről, majd később a Maros Művészegyüttesről komoly archívumot mondhat magáénak, amelynek csak a töredéke kerülhetett a kötetbe. Az emlékezésben elhangzottak olyan nevek is, akikről szintén szó esik a kötetben, azoké, akik az együttes meghatározó egyéniségei voltak, s akik közül, aki tehette, eljött, köztük a ma 87 éves Domokos István is.
A kötetet a Maros Művészegyüttesnél lehet megvásárolni, s nemcsak azoknak ajánlják, akik szerepelnek benne, hanem mindazoknak, akiknek "megadatott az a szerencse", hogy láthatták az együttes "nagyjait" színpadon.
A VI. Székelyföld Napok Maros megyei megnyitóján ismét fellépett az együttes nemrég bemutatott Szép piros hajnalban című produkciójával. A felszólalók, Soós Zoltán, az RMDSZ-nek az előválasztásokon indított polgármesterjelöltje, Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke, és Nagy József, a Kovászna Megyei Tanács alelnöke többek között azt hangsúlyozták, hogy a Székelyföld Napok a régión belüli összefogást kell erősítse. Az idén 150 rendezvény lesz a három megyében, még akkor is, ha Maros megye "hivatalosan" nem kapcsolódott be. A kultúra átlépi a politikai, közigazgatási határokat, s ez nem "egymástól elválasztó, megkülönböztető" tényező kell legyen, hanem olyan közös értékteremtés, amely jövőképet is jelent. S ezt talán gazdaságilag vagy akár turisztikai, idegenforgalmi céllal is ki lehet aknázni – mondták a hivatalos megnyitón a szónokok.
Az eseménysorozat sokszínű kínálata között van képzőművészeti, fotókiállítás, színház, néptánc, film, többféle zenei rendezvény, falunap, szüreti mulatság, gazdasági kiállítás és vásár, mindaz, ami "lendületre sarkall és összefog" bennünket itt a Székelyföldön.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

XXIII. Báthory Napok Szilágysomlyón: tudomány, kultúra, sport és játék mindenkinek
Orvos- és pedagógus-továbbképző, anyanyelvi délután, sakkverseny, kerékpártúra, tűzzománc tárlat, díjátadó, vers-előadás, koszorúzás, fúvósok… – mindez lehetne címszavakban a 2015. szeptember 25–27. között lezajlott XXIII. Báthory Napok, amelynek mottója ez évben: 25 éves a Szilágysomlyó–Szarvas testvérvárosi kapcsolat.
Anyanyelvi játékokkal kezdődött idén is a Báthory Napok rendezvénysorozata Szilágysomlyón, az EMKE Magyar Házban. A közel félszáz iskolás (másodikostól tizenegyedikesig) játékos anyanyelvi feladatsorokat oldhatott meg, társasjátékozhatott, összemérhette tudását a csapatjátékok során: az elmúlt évben már megismert anyanyelvi licit mellett az ún. Varázsketyere (a tévében látotthoz hasonló nyomógombos játék) is része volt az anyanyelvi napnak. A szervező Anyanyelvápolók Szövetsége képviselői remélik, hogy legközelebb több család és felnőtt is részt vesznek ezen a programon.
Orvostovábbképző az egészséges életmódról
A program nyitónapján kezdődött a XXII. Orvostovábbképző, amelynek tematikája az Egészséges életmód volt. Az egyik előadás címe jellemezte azt, hogy mit gondolunk erről: Egészséges életmód – mondjuk vagy éljük is, de hogyan? (előadó Gyurkovits Kálmán). A nyitó előadást Kellermayer Miklós professzor tartotta A gyógyítás misztériumáról, amelyben hangsúlyosan megjelent a hit szerepe is a gyógyításban. A nevelés szerepéről, mely nem csak az egészséges életmód egyik alapja, hanem a legjobb nemzeti politika is, Kovátsné Német Mária, a Nyugat-Magyarországi (Győr) és a Selye János (Révkomárom) egyetem tanára tartott előadást. A péntek délutáni prezentációk sorát Ábrám Zoltán, a MOGYE professzorának előadása zárta: Kedvezőtlen népesedés, kisebbségi sors, egészségügyi helyzet; Székelyzászló – egészség-betegség.
Szabadság (Kolozsvár)

Megalakult az RMDSZ kolozsvári szervezete, Horváth Annát választották elnöknek
Elsöprő többséggel választották meg szombaton a városi szervezet alakuló ülésén Horváth Annát az aznap megalakult kolozsvári RMDSZ-szervezet élére. Az alpolgármester az egyetlen jelölt volt a tisztségre.
Számos vita, számos tanácskozás után született az a döntés a Kolozs megyei RMDSZ-ben, hogy létre kell hozni a kolozsvári városi szervezetet. Ez a folyamat már Máté András Levente vezetése alatt elindult, de akkor objektív okokból megszakadt – fogalmazott Csoma Botond, a megyei szervezet elnöke szombaton délelőtt a városi szervezet alakuló ülésén.
Tisztában vannak vele, hogy a kolozsvári magyar társadalom heterogén, sokan ki is ábrándultak a politikából. Ennek a folyamatnak összetett háttere van, nem lehet csak az RMDSZ-t felelőssé tenni érte – mutatott rá.
Tizenhárom kerületi szervezete persze mostanáig is volt az RMDSZ-nek a városban – tette hozzá Csoma. Abban reménykednek, hogy a közösségi életet fel tudják virágoztatni és vissza tudják hozni az eltávolodott embereket.
A megyei szervezetektől félnetek nem kell
Az alakuló ülésen jelen lévő Kelemen Hunor szövetségi elnök úgy fogalmazott, az elmúlt esztendőben azt tapasztalták, a kiábrándultság leginkább a városokat érintette, holott ezen közösségek véleménye hihetetlenül fontos lenne. Kolozsvár nem engedheti meg magának, hogy ne hallassa a véleményét, a városi szervezet pedig eszköze lehet ennek – mondta a politikus.
„Az igazi nagy tartalékaink még mindig a nagyvárosokban vannak, ez alatt a székelyföldi nagyobb városokat is értem, hiszen az elmúlt választások részvételi adatait nézve ezeken a településeken volt alacsonyabb a részvétel” – fogalmazott Kelemen, hozzátéve, nem használni ezeket a tartalékokat egy politikai érdekszervezet számára bűn.
A megyei területi szervezetek óvatoskodnak a városi szervezetekkel szemben, tud példát arra, hogy városi szervezet éppen a megyei miatt gyengült meg, ezen azonban hamar túl kell tenni magunkat – magyarázta.
„Hiúságunkat rendeljük alá”
Szép ház az RMDSZ, a mestergerenda tökéletes, a tetőszerkezet megvan, a falak is ott vannak valahol, de baj van az alappal – mondta Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus – Lutheránus Egyház püspöke, azt kívánva, építsék meg közösen a stabil, erős alapokat, hiszen bázis nélkül nem működhet egyetlen szervezet sem.
Kovács Sándor katolikus esperes arról beszélt, mivel a kolozsvári szervezet lesz a legfiatalabb, kívánja, hogy fiatalos lelkesedéssel, ugyanakkor bölcsen végezze áldásos tevékenységét a kincses város magyarságának javára.
Gyerő Dávid, a Magyar Unitárius Egyház főjegyzője kiemelte, a kolozsvári magyar közösségben sok erő van, ez azonban sokszor lappangó, sokszor gyenge, érdektelen, közömbös, de az utóbbi időben meglátszott a közösség ereje.
Ifj. Deák Ferenc, a Kolozs megyei szervezet ügyvezető elnöke Kántor Lajos levelét olvasta el. Kántor azt írta, az összefogás lehetőségét kell újra megtalálni, gyakorlati célokat kitűzni, ha azt akarjuk, hogy a megfogyatkozott, de még mindig jelentős magyarság szavát hallassa. „Hiúságunkat rendeljük alá a kolozsvári magyarság érdekeinek” – fogalmazott a levélben.
Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Egyesület elnöke a politikából való kiábrándultságról beszélt, amely az Egyesült Államoktól Japánig mindenhol tetten érhető, ennek ellenére mégis erősödnek a demokrácia értékei. Éppen ezért részéről az RMDSZ lehet jobboldali, baloldali, liberális, de egy nem lehet: illiberális – emelte ki, Kelemen Hunor felszólalására és Orbán Viktor elhíresült tusványosi beszédére utalva.
Az elnök: Horváth Anna
A közgyűlés a felszólalások után egyöntetűen megszavazta a működési szabályzatot, ezt követően nevesítették az új szervezet vezetőit. A 104 szavazatból 101 igennel Horváth Annát választották (egyetlen jelöltként) a városi szervezet elnökének, az ellenőrző bizottság tagjai Kerekes Sándor, Maksay Tünde és Pásztor Csaba.
A város alpolgármestere megköszönte a lehetőségét annak, hogy belevághat a munkába. Arra kérte a kolozsváriakat, maradjanak az ügy mellett, hiszen „hívó szóban hiány nem lesz”.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Nagyszínpadi évadnyitó: vígjáték és társadalomkritika
Csiky Gergely Buborékok című vígjátékával nyitotta 2015-16-os nagyszínpadi évadját a nagyváradi Szigligeti Színház. A premiert október 9-én, pénteken este láthatta a közönség a színházban.
A nagyváradi Szigligeti Színház nem feledkezik meg a klasszikus magyar drámai művekről, hiszen az elmúlt évek Liliomfi, majd Liliom előadása után ismét egy jelentős klasszikus magyar színházi szerző, Csiky Gergely egyik darabját, a Buborékokat mutatta be az idei évad első nagyszínpadi premierjeként. És ezúttal sem a nosztalgia, az irodalomtörténeti vagy pedagógiai szándék vezette a társulatot, hanem az a jól felfogott, és a színpadon láthatóvá tett belátás, hogy a klasszikus műveknek van mondanivalójuk a ma embere számára is. A Buborékok ugyan a 19. század második felének Magyarországán, az úgynevezett békebeli időkben játszódik, amikor még Pankota is Magyarország volt, és amikor a Muresan Dumitrukból lettek a Morosán Demeterek nem pedig fordítva, de az alapvetően vígjátéki felütésű, idillikus hangulatú darabban kirajzolódik egy társadalmi osztály, sőt, egy ország válságának a tragikuma, ami könnyen transzponálható a huszonegyedik század Romániájába is.
Párhuzamok
Hogy a Buborékok a mának is szól, az a társadalom működési mechanizmusainak párhuzamából adódik: hiszen ma is, csakúgy mint régen, befolyásos szülők tökkelütött fiaiból lesznek képviselők (ha van elég pénz a megválasztásukhoz), az önzetlen barátok(nők) ajándékai valójában a megvesztegetés eszközei, de a kivagyiság, a rongyrázás is ugyanolyan igénye ma a sekélyes lelkeknek, mint volt egykoron. Csak egyvalamiben látok éles különbséget a Buborékokban megrajzolt akkor és a jelenben tapasztalható most között: a köztisztviselő Rábay Miklós (Csatlós Lóránt) kínosan és érdemben is ügyel a jó hírére, ezért a Körös-szabályozási munkálatok közbeszerzési eljárása során a megvesztegetettségnek pusztán a gyanújára is lemond hivataláról. Ma már a köztisztviselőket nem kínozzák effajta skrupulusok, az ő lemondatásukhoz nem tisztességre, becsületre, lelkiismeretességre, hanem alapvetően a korrupcióellenes ügyészség kényszerítésére van szükség. A darab rendezője, a Szigligeti Színház Magyarországról érkezett új művészeti vezetője Novák Eszter nem aggályoskodott egy ennyire áthallásos művel bemutatkozni a váradi publikum előtt, és azok, akik érintve érezhetik magukat, tőle könnyebben elfogadhatják a fricskát, még ha magukra venni az inget eszük ágában sincs.
Víg dráma
Mindezek után még inkább fontos hangsúlyozni, hogy a darab társadalomkritikai éle ellenére mégiscsak egy vígjáték, mert ugyan érzékelteti a talaját vesztő nemesség drámáját, viszont az összes galiba okozója az ostoba Solmay Ignácné, azaz Szidónia (Molnár Júlia), aki terrorizálja urát és félreneveli gyermekeit, mert úgy véli, számukra csakis a fényes parti jelenti az egyetlen elképzelhető jövőt. És hogy a baj a lehető legsúlyosabb legyen, Szidónia hajszolja a külsőségeket, nehogy megszólja őt az úri társaság. Realitásérzék hiánya olyan mértékű, hogy azt már nem is lehet másként, mint vígjátéki formában közvetíteni, csakúgy mint Solmay Ignác (ifj. Kovács Levente) gyávaságát, meghunyászkodását felesége akarata előtt.
Heppiend
A család rohamléptekkel halad a csőd felé, és Solmay hiába tesz néhány erélytelen próbálkozást arra, hogy megmentse azt, ami még menthető, az előre látható vég elkerülhetetlen. A szerző azonban a darab végére megtorpan: vagy nem nézett szembe a következményekkel, vagy nem akarta túlságosan felzaklatni korabeli közönségét, ezért a távoli rokon, az idők folyamán nagy vagyont szerzett Morosán Demeter (Kardos M. Róbert) kihúzza a vagyonát vesztett családot a sárból, ami jelenti azt is, hogy a korabeli Magyarországon a lesüllyedő nemesség helyét a vállalkozó kedvű polgárság veszi át. A váradiak darabja megtartja ezt a megoldást, ami itt és most üzenetként vagy diagnózisként csak részben állja meg a helyét, hiszen az igaz, hogy Pankotán már rég nem a Solmayk, hanem a Muresanok az urak, akik viszont távolról sem olyan jószándékúak a mai Solmaykkal, mint az egykori Morosánok, ráadásul a mai társadalomnak egyetlen olyan rétege sincs, amelyikhez bármiféle reményt lehetne fűzni atekintetben, hogy az éppen regnálókhoz képest jobban ellátnák a közéleti feladatokat. De legalább ez a heppiendes befejezés, csakúgy mint az egész darab vígjátéki hangvétele, tetézve az operettekből vett zenei aláfestéssel könnyebben elviselhetővé teszi a mai néző számára azt a megérzést, hogy amikor a színpadon látott sorsokon kacag, valójában önmagán nevet.
Múlt, jelen, jövő
A korhű díszletek és a jelmezek idillikus környezetet teremtenek (Florina Bellinda Vasilatos ezúttal is szép munkát végzett) a nagyszámú szereplőgárdást felvonultató előadáshoz. Rég nem láttuk már Molnár Júliát főszerepben, így szinte ismeretlen ismerősként nézhettük a felfedezés erejével ható alakítását: a művésznő meggyőzően, magabiztosan játszott, jól megragadta és megjelenítette Szidónia karakterét. A férjét játszó ifj. Kovács Leventét sokkal gyakrabban látjuk a színpadon, talán ebből kifolyólag kevesebb meglepetést nyújtott egyébként szintén hiteles alakításával. Az előadásban játszó többi színész teljesítményét is dicséret illeti, mert egységesen magas színvonalon domborítottak. A legidősebb Somlay utódot, Bélát alakító Balogh Attilát azért említem meg külön, mert őt az idei évadtól szerződtette a Szigligeti Színház. Meglepően érett és magabiztos volt Nagy Tímea színpadi teljesítménye, aki az Ady Endre Elméleti Líceum diákjaként egyenrangú partnere volt diplomás kollégáinak. Kisebb szerepet kapott Kőrösi Kristóf, aki ugyancsak az Ady Endre Líceum diákja. A két tanuló szereplése pedig újabb bizonyítéka annak, hogy a Szigligeti Színház minden lehetőséget megragad arra, hogy kinevelje saját utánpótlását, így a társulatnak ez az előadása a múltból felénk intve szól a jelenhez és mutat a jövő felé. Ebből a szempontból is értékes vállalkozás tehát a Buborékok, ami remélhetőleg nem fog egyhamar elpattanni, mint a Solmay család vagyona, és sok váradi fogja igényelni ezt a bájos burokba csomagolt társadalmi (ön)kritikát.
Pap István
erdon.ro

Premontrei öregdiákoknak a műemlékvédelemről
A Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesülete a szokásos havi találkozóját tartotta az elmúlt csütörtökön a Szent László Teológiai Líceumban. Dukrét Gézát, a PBMET elnökét hívták meg.
Az egybegyűlteket Pásztai Ottó, a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének elnöke köszöntötte. Nikolits Anna felolvasott egy-egy Mécs László- és Gorun Sándor-költeményt, majd Tóth L. Ágnes ismertette a 18. században élt Bod Péter református lelkész, polihisztor életútját (1712, Felsőcsernát- 1769, Magyarigen) az Erdélyi Magyar Breviáriumból. Többek közt elhangzott vele kapcsolatban, hogy ő volt a századának utolsó harmada és a 19. század eleje nagy magányosainak előképe, ott állt a Habsburg-lojalitással párosult református ortodoxia és a felvilágosodás mezsgyéjén. Azzal, amiben szelleme a legmerészebben szárnyalt, már a felvilágosodás kezdődik. Az ország minden számottevő könyvtárának szenvedélyes olvasója volt, a levéltárak szorgalmas tanulmányozója, mindenféle írásnak, még a sírfeliratoknak is állhatatos búvárkodója. Ugyanakkor viszont kifejezetten befelé forduló embernek bizonyult. Nem érzett különösebb kísértést sem a grófi udvar fényűzése, sem pedig a főiskolai katedra iránt: egy háromszéki kis faluban kezdte és a székesfőváros árnyékában lévő sáros faluban végezte életét.
Gazdag tevékenység
A találkozó második felében Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke beszélt a PBMET több mint húsz éves múlttal rendelkező, kitűnő és végtelenül eredményes tevékenységéről. Felidézte, hogy 1993-ban alapították az egyesületüket 12 alapító taggal. Jelenleg 120 munkatársuk van: tanárok, orvosok, mérnökök, műemlékes szakemberek, néprajzosok, honismereti nevelők Arad, Bihar, Máramaros, Szatmár, Szilágy, Temes és Kolozs megyékből, valamint Magyarországról. Elsődleges feladatuknak tekintik a műemlékvédelmet, vagyis (épített) történelmi örökségünk megismerését, megismertetését és védelmét, másik jelentős tevékenységük pedig a helytörténeti kutatómunka. Ennek, illetve a felmérő programok eredményeinek összefoglalója márciusban partiumi honismereti találkozón, szeptemberben háromnapos konferencián történik. Az évek folyamán honismereti táborokat rendeztek fiataloknak, és számos pusztulásra ítélt, omladozó romos épületet azonosítottak be, hívták fel az állapotukra a figyelmet, s így a PBMET-nek köszönhetően ezek szépen fel lettek újítva, és/vagy ismét tevékenység folyik bennük.
Ugyanakkor 1994. április 14-én honismereti lapot indítottak, Partium néven. Könyvkiadásuk 1997-ben kristályosodott ki, azóta 83 kötet jelent meg a Partiumi füzetek sorozatban (18 falumonográfia, 21 műemlékkel foglalkozó kötet, 22 történelmi és néprajzi jellegű, 13 kötet nagy személyiségeinkről, 5 temetőinkről, és 5 iskolatörténet), s ezen kívül még 19 kötet látott napvilágot, melyből négy hasonmás kiadás, vagyis összesen 102 kiadvány. Emellett 24 emléktábla elkészítéséhez járult hozzá a PBMET és avatott fel. Emellett minden évben számos emlékülést, koszorúzási ünnepséget és könyvbemutatót szerveznek, még felsorolni is nehéz. Együttműködnek számos egyesülettel és intézménnyel, honlapot működtetnek, sokrétű tevékenységeik elismeréseként pedig az egyesület és tagjai számos kitüntetésben, díjban részesültek, díszokleveleket vehettek át.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Kinek ünnep, kinek gyász
Október 12. a váradi magyarság számára gyásznap, a románoknak pedig ünnep. 1944-ben ezen a napon ért véget a „magyar világ” a Körös-parti városban, amelyet addigra már-már bekerített a „felszabadító” Vörös Hadsereg.
Az utolsó német-magyar csapategységek ekkor hagyták el a várost, a szovjetek és a nyomukban-védelmükben megérkező román királyi alakulatok gyakorlatilag harc nélkül foglalták el, gyújtogattak, öltek-raboltak, nőket erőszakoltak meg.
Azóta a mára többségivé vált románság Nagyvárad „felszabadulását”, Romániához való visszatérését ünnepli október 12-én, ráadásul ezt a napot nyilvánította a rendszerváltás után a „demokratikus” önkormányzat a város napjává. Az őshonos magyar lakosság érzékenységét semmibe véve döntött így a román többségű képviselőtestület, azóta minden évben egy többnapos rendezvénysorozatot, a Nagyváradi Ősz fesztivált szervezik meg úgy, hogy a zárónap 12-re essen, amikor is díszüléssel, katonai parádéval, ingyenebéd-osztással, koncertekkel és tűzijátékkal ünnepelnek a román politikusok és választóik. Az egésznek az a célja, hogy demonstrálhassák: ki az úr a háznál.
Ha már a Nagyvárad lakosságának jó egynegyedét kitevő magyarokat nem lehet a román bevonulás évfordulóján erőszakkal ünnepeltetni, legalább azt a gesztust megtehették volna a mindenkori városvezetők, hogy október 12-én egyformán és együtt emlékeznek meg azokról a hősökről, akik mindkét oldalon életüket áldozták a harcokban. De mivel a románok külön emlékeznek és ünnepelnek, a magyar közösség civil képviselői úgy döntöttek, hogy ők is megemlékeznek ezen a napon az impériumváltás magyar áldozatairól. 2001-ben a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesülete egy emléktáblát helyezett el a főtéri Szent László-templom falán, az 1944. október 12-én mártírhalált halt 12 idős honvéd emlékére, akik meg akarták akadályozni a közeli Körös-híd felrobbantását. Azóta minden évben itt emlékeznek és koszorúznak, bár azt meg kell említeni, hogy az RMDSZ erre a polgári kezdeményezésre is rátelepedett, mintegy kisajátítva azt. A holnap 14 órára tervezett főhajtásra is a párt helyi, korrupciós ügyekbe keveredett vezetői hívogatják a sajtóban a város polgárait, „nemzetiségre és felekezetre való tekintet nélkül”.
A történeti hűség kedvéért azt is hozzá kell tenni, hogy ennek az emléktáblának a kihelyezése annak idején vitát váltott ki a magyar közösségen belül, ugyanis azt máig nem sikerült hitelt érdemlően dokumentálni, hogy a rá felvésett szöveg helytálló-e. Egyelőre csak „kizárásos alapon” feltételezhető, hogy a visszavonulóban lévő hitlerista csapatok végezték ki azokat az ún. népfelkelőket, akiket a honvédség azzal bízott meg, hogy felrobbantsák az aláaknázott Kishidat. A parancsmegtagadókra mindenesetre felkoncolás várt azokban a háborús időkben, a hidat valakik mégis felrobbantották, de hogy az emléktáblára valóban a „hidat megmenteni akaró hősök” nevei kerültek-e fel, meg hogy azokban a zűrzavaros napokban hány magyar embert gyilkoltak meg a városban és kik voltak a tettesek, azt máig nem sikerült megnyugtatóan tisztázni. Tény, hogy Nagyváradon ma nincs a két világháborúban elpusztult magyar katonáknak sem méltó emlékhelyük (temetőjük), sem tisztes köztéri emlékművük.
[R. B. M.]
itthon.ma/civilifi

Napének zord hidegben (Székelyföld Napok és őszi vásár)
A sepsiszentgyörgyiek kitettek magukért. A szervezők és előadók nem mondták le a hétvégi programokat, fújhatott szél, eshetett eső, kabáthideget hozott a hétvégi időjárás, az őszi vásárt és rendezvényeit megtartották. Megtöltöttek több mint száz méter kolbászt, elkészült tizenhat üstnyi káposztaétel, háromszáznál több kézműveskedő és ügyességét kipróbáló gyermek váltotta be garasait ajándékra, az őstermelők és kézművesek pedig jövedelmet alig, de annál több ismeretséget és barátságot szereztek.
Megszoktuk, hogy az őszi vásárban tankolunk a gyógynövényekből készült vitaminbombákból, mézből, különféle praktikákkal elkészített házi szörpökből, válogatunk a fűszerezett, sajátos módon érlelt sajtokból. Az erdei gyümölcsök is nehezen elérhetőek számunkra, így az ezekből préselt levekből, lekvárokból is megvásárolunk egyet-egyet. Kipróbáljuk a háziszappanokat, kötött kesztyűt, sapkát ajándékozunk, és a gyöngy ékszerekből is válogatunk. A nemezelt, korongozott és égetett darabok is csábítanak, a népi viselet is ínyünkre való, szeretnénk illatos gyertyát, meleg kötött papucsot, a szőrmékről nem is álmodunk, de csak megyünk tovább. Sok az áru, kevés a vevő. De ilyen a vásár.
A hétvégén bővelkedtünk az említett kínálatból, tizenkilenc őstermelő és közel negyven kézműves állította ki portékáit. Szombaton nagyobb érdeklődés övezte a vásárt, vasárnap az esőlesésé volt a főszerep. Ami ellenben a hideg ellenére is melengette a lelkeket: a fellépő gyermek és felnőtt helyi és meghívott néptáncosok, énekesek, zenekarok, a családi koncertek, gyermekjátékok, a garasgyűjtő kézműves-foglalkozások, a gesztenyemalom, a paszulyos lépegetős, a filcbabakészítés, a bőrkulcstartó-varrás, a bábjáték, a helyi cserkészek által szervezett töklámpásfaragás és sok egyéb program kicsiknek-nagyoknak. Azonban foghíjas volt a budapesti Makám együttes szombat esti hallgatósága, tán nem volt elég a reklám, annak érzékeltetése, hogy itt nem a délelőtti Makám-gyermekműsor folytatásáról van szó, hanem egy olyan koncertről, amelyben a Napének zord hidegben is lelket melegít.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csernátoni burrogtató
A VI. Székelyföld Napok programsorozat részeként a Csernátoni burrogtatóra szombaton került sor. A sikeres rendezvény két éve indult azzal a szándékkal, hogy évről évre megrendezendő őszi eseménye legyen a csernátoni Haszmann Pál Múzeumnak.
A burrogtató elsősorban gépésztalálkozó, ahol az Erdély-szerte egyedülálló mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjtemény érdekes darabjai kerülnek látogatóközelbe. Magyarországi és hazai szakemberek közreműködésével kínáltak szombaton egész napos programot, a szakmai rész mellett az egész család számára biztosítottak elfoglaltságot. Idén a gyűjteményből a Hofherr-Schrantz-Clayton-Shuttleworth Magyar Gépgyári Művek által gyártott traktor volt a középpontban. A szombati nap folyamán volt traktorfelvonulás, gépbemutató, előadás, kiállítás és családos program. D. Haszmann Orsolya, a múzeum vezetője elmondta: ezek a gépek egy-egy falusi közösségben fontos szerepet töltöttek be, és a mai fiataloknak is tudniuk kell, hogy a régi gépeknek nemcsak hangjuk, hanem lelkük is van, nem ócskavasak, amelyek a gépszínek alatt állnak, hanem működőképes, „lelkes” gépek. Azt is bejelentette, hogy a burrogtató nem jöhetett volna létre két nagyon fontos partner nélkül, akiknek a buzdítására és segítségével zajlott a rendezvény, egyik a gyöngyösi Lévay Sándor vállalkozó, gépgyűjtő, aki magával hozta szakembereit és Magyarország legnagyobb Hofherr-gyűjteményének négy múlt századbeli traktorát is, másik pedig Kádár Zoltán, a mezőkövesdi Hajdu-Ráfis János Mezőgazdasági Gépmúzeum igazgatója. Idén már nemcsak a magyarországiak hozták el régi, működőképes gépeiket Csernátonba, hanem felső-háromszékiek, helybeliek, szentkatolnaiak, csíkszeredaiak és székelyudvarhelyiek is. A múzeum vezetője azt is elárulta, hogy a burrogtatót megelőzően az intézmény szakemberei darabokra szedték és összerakták a Hofherr-traktort, és el is indították, majd a gyöngyösi és mezőkövesdi szakemberekkel együtt készítették elő a „megszólaló” gépeket a szombati napra.
A rendezvény egyik fénypontját a veterán traktorok felvonulása jelentette. A sort a csernátoni múzeum százéves Hofherr-traktora vezette a Hősök emlékművéig, majd a tiszteletkör megtétele után a tíz traktor és a szintén százéves székelyudvarhelyi eke visszatért a skanzen udvarára, ahol a gépszínben megnyílt a Faekétől a Hofherr-gépig – Álomból lett valóság című vándorkiállítás. Ezt követően Kádár Zoltán és Lévay Sándor tartott a múzeum főépületében rövid előadást a bemutatott gépekről, a mezőkövesdi, illetve a gyöngyösi gyűjteményekről.
A szervezők gyermekprogramokról is gondoskodtak, voltak kézműves-foglalkozások és népi gyermekjátékok, illetve táncház a Folker együttessel, ugyanakkor bemutatták István Ildikó és barátai Utamra indulok című legújabb lemezét. A rendezvény végén a házigazdák mindenkit bográcsban készült tokánnyal kínáltak meg.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

EMT konferenciák a Csikyben
Aradon a Csiky Gergely Főgimnázium adott otthont a hétvégén zajló Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) konferenciájának. Ez lényegében nem is egy, hanem két esemény volt: a 16. Nemzetközi energetika-elektrotechnika konferencia (ENELKO) és a 25. Nemzetközi számítástechnika és oktatás konferencia (SzámOkt). A rendezvény társszervezői a Sapientia EMTE és a Magyar Energetikai Társaság.
A konferencián kívül a rendezvénynek kulturális vonatkozásai is voltak. Pénteken, az előadásokat megelőző napon minden résztvevő meglátogathatta Arad, Világos és Máriaradna nevezetességeit, este pedig Ópáloson, a Wine Princess pincéjében egy borkóstolóra is sor került. Szombat délelőtt a rendezvény elnökei, dr. Bíró Károly-Ágoston, az EMT Energetika-Elektrotechnika Szakosztályának elnöke és dr. Sebestyén-Pál György, az EMT Számítástechnika Szakosztályának elnöke nyitották meg a konferenciát.
„Mint minden évben, a tematika idén is az energetika. Három fő részre van felosztva a témakör, ezek az energia előállítása, szállítása és elosztása, takarékos felhasználása és az energia környezettől függő részének a javítása. A konferenciát 16.-szor rendezzük meg. Mindamellett, hogy ez szakmai konferencia, arra is szolgál, hogy a résztvevők megismerjék egymást, ezáltal kapcsolatok és együttműködési kapcsolatok alakuljanak ki.” – nyilatkozta dr. Bíró Károly.
Dr. Sebestyén-Pál György is azon a véleményen van, hogy elsősorban szakmabeliek jönnek el, de nemcsak a szűk réteg a cél, hanem az előző nap megszervezett kirándulás által Erdély fontosabb kulturális helyeit is próbálják ismertetni elsősorban a magyarországi kollégákkal. A konferenciával kapcsolatban úgy nyilatkozott: „Igyekszünk minden fejlesztési területet lefedni, tehát nem szakosítjuk a konferenciánkat egy szűkebb irányzat fele, amit délután is látni lehet a szekció-előadások alatt, amelyek tíz témakörben zajlanak. Az évek során egy bizonyos közösség alakult ki, sokan visszajárnak. Ez lehetőséget ad arra, hogy közös problémáinkra (szakmai, és nem csak) próbáljunk együtt megoldást találni. Ahogyan a plenáris előadásokon is elhangzott, vannak olyan európai projektek, kezdeményezések, ahol magyarországi és erdélyi szakemberek együtt oldhatják meg a problémákat. Szerencsére vannak fiatalok is, hiszen az idősebbek próbálják bevonni őket. Nagyrészük doktorandusz vagy mesteris diák, de vannak fiatal mérnökök, oktatók és informatikusok.”
A plenáris és a szekció-előadások között a Jelen Ház éttermében ebédeltek a részt vevők. Igazán itt lehetett megfigyelni, milyen jól összeszokott és társaság és baráti hangulat alakult ki a 25 év alatt. Az eseményt a Magyar Tudományos Akadémia, a Bethlen Gábor Alapkezelő zrt. és az RMDSZ támogatták.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Kelemen Hunor szövetségi elnökkel
Felszínen tartva igényeinket, tompítani a feszültségeket
Október 6-án, az RMDSZ Arad megyei szervezetének székházában tartott sajtóértekezletet Kelemen Hunor szövetségi elnök, aki a magyar sajtó, köztük a Nyugati Jelen kérdéseire külön is válaszolt.
– Elnök úr, hogyan értelmezi a megemlékezéssel párhuzamosan történő ünneplést?
– Különleges helyzetben vagyunk 2015. október 6-án, ami egyrészt gyásznap, mert a kivégzett aradi vértanúkra emlékezünk, ugyanakkor 125 éve annak, hogy a Szabadság-szobrot 1890-ben leleplezték Arad főterén. Arról a remekműről beszélünk, amiről nemcsak a XIX. században, hanem azóta is sok műkritikus véleménye szerint bebizonyosodott, hogy korokat túlélő kiváló műalkotás, ezért a XXI. században sem veszített semmit az értékéből. A fő- és mellékalakokkal, a finom kidolgozásával, az üzenetével, mindennel, ami a szoborhoz társítható. 125 éve alatt a Szabadság-szobor többet volt fogságban, mint szabad, mert a Brătianu-kormány 1923-ban azzal az indokkal, hogy megvédik a rongálástól, körbedeszkáztatta. Ez nevetséges indok volt, hiszen két év múlva lebontották, majd az utána következett minden hatalom rejtegette, mintha félt volna a szobortól. Az nehogy hatással legyen az emberekre. A Szabadság-szobor 74 évig volt fogságban. 1990-ben sikerült kiszabadítanunk az aradi vár árkából, majd 2004-ben újra köztérre került. Tehát a szabadban összesen eltöltött 44 évet, ha összehasonlítjuk a rabságban eltöltött 74-gyel, hosszabb ideig volt fogságban, mint ameddig látható volt. A 125. évfordulóra készítettünk egy olyan emlékérmét, amivel megköszönjük a munkáját mindazoknak, akik az elmúlt évtizedekben vagy években hozzájárultak a szobornak a várárokból való kiszabadításához, a köztéren történt elhelyezéséhez. Azt gondolom, időnként meg kell köszönni a munkát mindazoknak, akik a közösségért tettek valamit. A Szabadság-szobornak a rendszerváltástól kezdődött története azt bizonyítja, hogy vannak olyan időszakok, főleg eszmék, amelyeket nem lehet, nem szabad elfojtani, mert úgyis felszínre törnek. Ilyen a szabadság eszméjét megszemélyesítő alkotás is. Mivel a szabadságvágy is állandóan felszínre tör, az azt szimbolizáló emlékművek is előkerülnek. Annak örvendek, hogy tavaly sikerült a szoborcsoportot műemlékké nyilvánítatni, amivel megerősítettük a védett státusát. Az hosszú távon fog igazán érvényesülni, hiszen a szabadban lévő emlékművek időről időre restaurálásra szorulnak, és akkor nem mindegy, milyen védettséget élveznek. Tehát ma, az emlékezés mellett, kicsit ünnepeljük is a Szabadság-szobrot.
Kisebbségi kérdéseink
–Manapság, amikor a migrációs válság közepette, a kisebbségekkel szemben is nőhet az ellenszenv, hogy látja a romániai magyarság autonómia-törekvéseinek az alakulását?
– A kettőt nem szabad összekötni, a legnagyobb hiba lenne a menekülteket az őshonos kisebbségekkel egy kalap alá venni, mert akkor soha nem jutunk előre. Az őshonos kisebbségek ugyanis nem gazdasági bevándorlók, nem az életüket féltve menekültek, kerültek ebbe az országba, hanem minden elismerést megérdemlő módon itt vannak, amióta az őseink 1000 esztendővel ezelőtt ide telepedtek. Az országnak az alapítói, építői még akkor is, ha nem ők döntötték el, melyik országhoz tartozzanak. Szerintem teljesen külön kell kezelnünk attól függetlenül, hogy erdélyi magyarokról, dél-tiroli németekről, katalánokról, németországi dánokról vagy dániai németekről beszélünk. Ha az őshonos kisebbségeket a bevándorlókkal bármi módon is egybe próbálnánk mosni, hihetetlenül rossz következtetésekre jutnánk. Egy dolog biztos: amikor az idegengyűlölet, a kisebbségellenesség, a nacionalizmus fellángol, akkor az őshonos kisebbségek irányában is elfordulhat, érintheti őket is. Mert az érzelmek ilyenek, a gyűlölet olyan erős érzelem, amit nem lehet egyik napról a másikra a palackba visszadugni, miután a migráns-probléma megoldódott. Ezért mi azt mondtuk, most is azt mondjuk: ebben a régióban, egész Európában az a legnagyobb probléma, ha fellángol az idegengyűlölet, a nacionalizmus, ami előbb-utóbb olyan gondokat okozhat, amelyeket a társadalom nem tud kezelni. Az őshonos kisebbségek törekvéseit azért levenni a napirendről, mert éppen bevándorlási probléma merült fel, nem szabad, hanem körültekintően kell eljárni. Folyamatosan arra kel törekedni, hogy a többségnek a biztonságát, a jogait az autonómia törekvések ne sértsék, ne csorbítsák. Tudom, nem könnyű feladat, hiszen ha az lenne, már rég túl lennénk rajta. De olyan álláspontot képviselni, hogy a migráns-válság miatt nem beszélünk az őshonos kisebbségek jogsértéseiről, nem hasznos.
–Hogyan lehetne visszafogni a Hargita és Kovászna megyékben működő kormánymegbízottak magyarellenességét?
– Jobb belátásra kell bírnunk őket, ami, jól tudom, nem egyszerű. Előbb-utóbb nekik is be kell látniuk, hogy ez a hozzáállás eredményre nem vezet. Az elmúlt időszakban ezek az emberek elég éles megfogalmazásokat is nyilvánosságra hoztak, de ha visszatekintünk az elmúlt 25 évre, az ilyen esetek gyakoriak voltak, nem egy rendkívüli helyzet. Abban az értelemben rendkívüli, hogy volt néhány év, amikor úgy éreztük, túl vagyunk ezen a típusú nacionalizmuson. Én azoknak a románoknak, akik most is a magyarellenességhez nyúlnak, a magyar kártyát próbálják kijátszani, azt mondom, hogy alapvetően tévednek. Mert azonnali hatásuk nincs, hosszú távon viszont elrontják a viszonyokat. Nekünk azon kell lennünk, hogy a magunk módján ne élezzük a konfliktusokat, ugyanakkor nagyon határozottan fel kell hívnunk a figyelmet a kisebbségi jogsértésekre, megpróbálva megoldásokat felmutatni, javasolni.
– Azokat nehezítheti, hogy a két kormány között talán soha nem volt ennyire hideg a viszony, mint manapság?
– Ebben a pillanatban igen. Ezt tudomásul kell vennünk, a viszony egyik napról a másikra valószínűleg nem lesz javítható, de ez is el fog múlni. A mi feladatunk, hogy megpróbáljunk tompítani a feszültségen. Azt hiszem, hogy a két állam közötti közös érdekek felismerése, előbb vagy utóbb el fog vezetni oda, hogy egyszer túl leszünk ezen a nehéz időszakon is.
– Köszönöm a beszélgetést!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

RMKT vándorgyűlés a tudásról, megújulásról és jövőről
Jól sikerült az idei, 24. Közgazdász Vándorgyűlés, amit Marosvásárhelyen szervezett meg a hétvégén a Romániai Magyar Közgazdász Társaság – közölte az RMKT.
A szakmai konferencia témája a tudás, a megújulás és a jövő volt, a kis- és középvállalkozások versenyképessége a globalizált világban. Az előadások a technológia legújabb vívmányaitól kezdve, a pénzügyön, az üzleti intelligencián az emberi elkötelezettségig, széles palettát jártak körül, valamennyi résztvevő megtalálta azt a témát, ami a legjobban érdekelte.
A háromnapos rendezvénysorozat sikeréhez hozzájárult a helyszín is, az, hogy első nap, a megnyitóra és a plenáris ülésre a Kultúrpalota nagytermében került sor. A megnyitón Peti András alpolgármester egy olyan gazdasági térképről beszélt, ahol Marosvásárhely a második rangsorolást kapta. Elmondta azt is, hogy egy nemzetközi kiadvány a várost az infrastruktúra, az adókedvezmények tekintetében országosan a 9. helyre sorolja.
Bár sokan úgy érzik, hogy Kolozsvár mellett háttérbe szorul, kapcsolatai által, akár abból is előnyt faraghatna, hogy közel van Kolozsvárhoz, Szebenhez, Brassóhoz, hogy számos jelentős külföldi várossal áll partneri viszonyban. Marosvásárhelyen jelenleg 18 ezer cég szerepel a céglistán, amelyből 8 ezer aktív. A 2014.es esztendőben 16 milliárd lej (közel 4 millió euró) volt az kereskedelmi forgalma – ismertetett néhány adatot az alpolgármester.
Kelemen András, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi karának dékánja arra hívta fel a figyelmet, hogy a kis- és középvállalkozókhoz hasonlóan a kis egyetemek is nagyon fontos szerepet tölthetnek be a társadalom gazdasági életében, ha azt teszik, amit kell. Ezt erősítette meg Szécsi Kálmán, az RMKT elnöke, aki arról beszélt, hogy minden vándorgyűlés alkalmával együttműködnek annak a városnak az egyetemével, amelyben gyűléseznek, illetve arra törekednek, hogy az erdélyi egyetemekről is legyenek előadóik.
Pénzügyi stabilitásról, gazdasági hanyatlásról
Miért van szüksége a reálgazdaságnak pénzügyi stabilitásra és mi újat hoz a makroprudenciális politika? – ez volt a témája Dr. Nagy Ágnesnek. A román nemzeti bank igazgatótanácsi tagja, egyetemi előadótanár egy történelmi hasonlattal vezette be az előadását: arról beszélt, hogy milyen pénzügyi deficit rázta meg a Római Birodalmat 33-ban, amely végül a bukásához vezetett. Kísérteties a hasonlóság a közel kétezer évvel ezelőtti események és a maiak között – hangsúlyozta az előadó, aki többek közt az átgondolatlan, mértéktelen, keresztül-kasul történő hitelezést, a likviditás elakadását, a pánikot említette az okok között.
Tiberius császár hatékonyan cselekedett: például likviditást pumpált a gazdaságba, hitelezői kamat nélküli kölcsönt nyújtott, a romlásért felelős személyeket pedig kivégeztette. Tehát a rendszerszintű pénzügyi válság a 21. században nem újdonság, a szélsőséges hitelezői lufik kipukkantak, az új normalitás pedig nagyon hasonlít a régi normalitáshoz, az adóhátrálékok csökkentéséhez időre van szükség – állapította meg a szakember. Előadását Romániára vonatkoztatta Nagy Ágnes, aki arról beszélt, hogy a fenntarthatatlan, túlzott hitelezés, a jelentős kockázatvállalás, a pénzügyi fegyelem hiánya vezetett többek közt a gazdaság romlásához.
A munkaerő megnyerése
A szekcióülések közül öt tematikai közül választhattak a résztvevők. A Sapientia EMTE koronkai kampuszában tartott szakmai konferencián a Marketing a vállalati vezetésben, Innováció és gazdaság: IOT, az eszközök hálózata, Vállalatok finanszírozása: a tőkebevonás alternatívái, A munkaerő „megnyerése”, valamint a Vállalkozások életciklusa szekciók szerepeltek a programban.
Kánya Hajnalka, a Partiumi Keresztény Egyetem Gazdálkodási és Menedzsment Tanszékének tanszékvezetője Az érzelmi kompetenciák fejlesztésének hasznossága az üzleti életben címet adta értekezésének. Az érzelmekről, az érzelmi intelligenciáról, azok fejleszthetőségéről beszélt az üzleti szempontból megközelítve. A magyar nyelvben számos kifejezés létezik, amely az érzelmet határozza meg: például ismerjük az érzelmek elfojtását, feldolgozását, kifejezését, beszélünk az érzelmi adottságokról, az érzelem kifejezéséről, érzelmi kiegyensúlyozottságról, kreativitásról, krízisról, érzelmi memóriáról – fejtegette.
Az előadása kulcsfogalmai az érzelmek, az érzelmi intelligencia és az érzelmi kompetencia voltak. Elmondta, hogy pszichológiai és közgazdasági szempontból is az érzelmeket mentális állapotként lehet meghatározni, illetve olyan folyamatnak, amely során az események értékelése történik. A munkahelyi érzelmek és a kompetenciák kötődése kapcsán az előadó rávilágított arra, hogy mindezt a menedzser tudja befolyásolni. Ha jó a szervezet érzelmi klímája, a dolgozók is jól érzik magukat és jobban teljesítenek, mint abban az esetben, amikor ez az érzelmi klíma nem megfelelő. Az érzelmileg intelligens menedzser legfontosabb jellemzői a konfliktustűrés, a kreativitás és innovációs képesség, lelkesedés, lelkierő, önismeret, önkontroll, szorgalom – mondta Kánya Hajnalka.
A munkahelyi elkötelezettségről tartott előadásában Szécsi Gyöngyike, a Coats Odorhei Kft. igazgatója az előtte elhangzottakhoz kapcsolódott. Arról beszélt, hogy egyre több vállalatnak fontos az alkalmazottak részéről történő visszajelzés. Ott, ahol elkötelezett alkalmazottak dolgoznak, a cégek 19 százalékkal növelték a munkahelyi profitjukat, és 28 százalékkal emelkedtek részvényeik értéke egy év alatt. Ahol viszont alacsony volt az elkötelezettség, 32 százalékkal csökkent a profit és 11 százalékkal a részvények értéke.
Antal Erika
maszol.ro

Politikai összefogással készülnek az őrtűzgyújtásra
Közös sajtótájékoztató keretében beszéltek az SZNT, az RMDSZ, az MPP, valamint az EMNP háromszéki vezetői az október 24-ére tervezett, Székelyföld határait megvilágító őrtűzgyújtási akcióval kapcsolatban. Kovászna megye több településén is lehet csatlakozni a kezdeményezéshez.
Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Nemzeti Tanács elnöke elmondta, még 12 nap van hátra a Székelyföld határának őrtüzekkel való kivilágításáig, és úgy érzi: a szervezésben erőt ad az a tény, hogy az erdélyi magyar politikai alakulatok együtt dolgoznak. Kifejtette, megközelítőleg 750 kilométer hosszan, összesen 59 településen szervezik meg az eseményt Erdély-szerte. 17 óra 30 perc és 18 óra 30 perc között ökumenikus istentiszteletet vagy misét tartanak, majd a székely és magyar himnusz eléneklését követően felolvassák a székelység jogait követelő kiáltványt. Az őrtűzgyújtás, illetve a reflektorok vagy más világító eszközök felkapcsolása 18 óra 45 perctől kezdődik.
„Bízom benne, hogy az emberek érezni és tudni fogják, fontos, hogy minél többen hallassuk a hangunkat arról, hogy nem értünk egyet a román régiósítási szándékkal, ugyanakkor van alternatívánk, amelyet felkínálunk: Székelyföld autonómiája” – fejtette ki Gazda Zoltán. Elmondta, még mindig problémát okoz a műholdfelvétel elkészíttetése, ám a Maros megyei Vármezőn működő hőlégballon-mozgalom tagjaival is tárgyalnak, hogy egy-egy szakaszról készítsenek fotókat hőlégballonból. Az eseményt különben plakátokkal, szórólapokkal, valamint a helyi önkormányzati képviselőkön keresztül népszerűsítik. Arra a kérdésre, hogy mi történik, amennyiben október 24-én az akció alkalmával esni fog az eső, Gazda Zoltán úgy válaszolt: a tűzgyújtást mindenképp megoldják, inkább azért aggódnak, hogy az esőzés során felázott terep miatt lesz, ahol nehezebben megközelíthetővé válnak egyes helyszínek.
„Annak ellenére is vállaljuk a közös munkát, hogy Izsák Balázs, az SZNT elnöke a legutóbbi választások alkalmával lecövekelt az egyik erdélyi magyar párt mellett, és ezzel aláaknázta az SZNT azon imázsát, miszerint független bármely politikai alakulattól” – magyarázta Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki szervezetének elnöke. „Székelyföld ügye fontosabb, mint az, hogy az adott politikusok hogyan látják az aktuálpolitikai kérdéseket” – tette hozzá Tamás Sándor, aki arra is kitért, hogy az önkormányzatok vezetőivel már folynak a tárgyalások az SZNT kezdeményezésébe való bekapcsolódással kapcsolatban.
Balázs Attila, az EMNP háromszéki vezetője elmondta, korábban, illetve az elkövetkezendőkben is stratégiai partnerei lesznek a Székely Nemzeti Tanácsnak. „Nemzeti ügyekben nem csupán az SZNT, hanem a további politikai alakulatok mellett is dolgozni fogunk” – jelentette ki Balázs Attila. „Ha közösen lépünk, ha együttműködünk, akkor van eredmény” – utalt a kovásznai Benedek Géza Szív- és érrendszeri Rehabilitációs Kórház, illetve a himnuszper esetére Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt Kovászna megyei elnöke, aki ugyancsak úgy vélekedik: nemzeti ügyekben nem lehet különutas politikát folytatni.
Sepsiszéken egyébként Hidvégen, Előpatakon, Sepsiilyefalván, Kökösben, Uzonban, Zabolán, Kézdiszéken Gelencén, Ozsdolán, Bereckben, Lemhényben, Esztelneken, ugyanakkor Orbaiszéken Nagyborosnyón, Zágonban, Kommandón, Kovásznán, Zabolán, míg Bardóc-Miklósvárszéken Apácán, Alsórákoson, Ürmösön és Bölönben gyújtanak tüzeket.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Elkészült a tanterv (Románoktatás magyaroknak)
Speciális románoktatási tervet dolgoztak ki a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanárai a nem román anyanyelvű V–VIII. és IX–XII. osztályos diákok számára, a román mint második nyelv oktatását szorgalmazva. A tervet Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke Victor Ponta miniszterelnök figyelmébe ajánlotta, leveléhez mellékelve a teljes, több tíz oldalas dokumentumot.
A programot elkészítő csapat tagjai a Sapientia csíkszeredai Gazdasági és Humán Tudományok Karának oktatói: Balázs Lajos, a csapat vezetője, valamint Tódor Erika Mária és Lajos Katalin. A megyeelnök arra kéri a kormányfőt, támogassa a program mihamarabbi gyakorlatba ültetését és a speciális tankönyvek használatba kerülését, mert ezáltal „elősegítik a kisebbségekhez tartozó diákok nyelvi, társadalmi és szakmai integrációját”. Borboly Csaba levelében hangsúlyozza: Hargita megyei román oktatók is hasznosnak tartják a speciális programok bevezetését, mert azokkal hatékonyabbá tehetik a nem román ajkú diákok kommunikációs készségét. A kidolgozott program ugyanis a kommunikációra helyezi a hangsúlyt.
Hargita Megye Tanácsának elnöke korábban is felhívta Victor Ponta figyelmét a problémára: 2014 őszén Csíkkozmáson átadta a miniszterelnöknek azt az oktatási segédanyagot, amely nem román anyanyelvű középiskolások romántanulását segíti, a kommunikációra helyezve a hangsúlyt, és amelyet Hargita megyei romántanárok szerkesztettek Maria Sturzu irányításával.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ezüstakadémiát indít a Sapientia
Oktatási program keretében tudományt népszerűsítő előadásokon vehetnek részt az 50 év fölötti korosztály képviselői a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai karán.
A november 4-étől kezdődő, Ezüstakadémia elnevezésű program keretében csíkszeredai és környékbeli lakókat szeretnének megszólítani.
„Magyarországi egyetemek mintájára indítjuk el az előadás sorozatot, amely az idősebb, főként az 50 év feletti korosztálynak szól – tájékoztatott Makó Zoltán, a Sapientia egyetem csíkszeredai karának dékánja. – A program az egyetemi oktatáshoz hasonló rendszerben lesz megszervezve, azaz minden második héten, szerda délutánonként zajlanak majd a tudományt népszerűsítő, hatvanpercesre tervezett előadások. Olyan témákat érintenek, amelyek érdekelhetik az idősebb korosztályt.”
Hozzátette, az előadás sorozatok célja, hogy közelebb kerüljön az emberekhez a csíkszeredai egyetem helyszíne, s hogy lehetőséget biztosítson az egész életen át tartó tanulásra.
A program 14 előadást foglal magában, november 4-étől május 25-éig tart. Az előadásokat neves szakemberek tartják majd az egyetem csíkszeredai helyszínén, érintve többek között a pszichológia, politika, történelem, pénzügyek vagy a jogi kérdések témaköreit is. A megnyitó október 28-án lesz a felsőoktatási intézmény nagy aulájában, ezt követően a résztvevők egy ismertető séta keretében jobban megismerhetik az egyetemet – közölte a sajtó képviselőivel Tamás Zsuzsanna kari főtitkár.
„A programra keddtől október 22-éig lehet regisztrálni. Részvételi szándékukat az érdeklődők egy jelentkezési űrlap kitöltésével jelezhetik, amelyet az egyetem portáján az erre kijelölt gyűjtődobozba lehet leadni. Az űrlap megtalálható az egyetem honlapján, az intézmény portáján, az egyetem partnerintézményeinél, illetve újsághirdetés formájában is meg fog jelenni” – tájékoztatott a kari főtitkár.
A jelentkezők kapnak majd egy igazolványt is, amelyre a programokon való részvétel után pontokat gyűjthetnek. Az előadások 70 százalékát látogató Ezüstakadémia-hallgatók az év végén megrendezett tanévzáró ünnepségen díszoklevelet kapnak. „Az előadás-sorozat kellemes zárórészeként egy kirándulást tervezünk, amelynek részleteiről év közben egyezünk majd meg a résztvevőkkel” – emelte ki Tamás Zsuzsanna.
Molnár Rajmond
Krónika (Kolozsvár)

PSD-s színjáték
Jól jellemzi a romániai közállapotokat, a bukaresti politizálás morális színvonalát, hogy a jelenlegi legnagyobb támogatottságú kormánypárt elnökévé egy olyan személyt választottak, aki ellen alapfokon már egyéves felfüggesztett szabadságvesztésről szóló ítélet született választási csalás miatt.
Ráadásul olyan politikus helyét vette át, aki ellen okirat-hamisításban, adócsalásban és pénzmosásban való bűnrészesség miatt vádat emelt a korrupcióellenes ügyosztály. A választási színjáték már csak azért is a nevetségesség határát súrolja, mert jó előre gondoskodtak arról, hogy a most elnökké választott Dragnea biztos befutó legyen, amikor két ellenjelöltjét formai okok miatt kizárták a versenyből.
Ilyen körülmények között különösen súlyos kórképet állít fel a romániai választópolgárok politikai műveltségéről és morális állapotáról, hogy a közvetlen elnökválasztáson, amelyen minden PSD-tag voksolhatott, a szavazásra jogosultak több mint 80 százaléka részt vett, hogy szavazatával legitimálja az egész eljárást, illetve magát Dragneát. Persze az ártatlanság vélelme Victor Ponta korábbi pártelnök-kormányfőt és Dragneát is megilleti, de azért mégiscsak elkeserítő, hogy az ország egyik legnagyobb támogatottsággal rendelkező pártja nem tudott olyan új arccal előállni, aki – legalább a látszat szerint – feddhetetlen.
Nagy kérdés, hogy valóra válnak-e a spekulációk, miszerint a PSD háttéralkut köt az ellentétes politikai táborba tartozó Klaus Johannis államfővel, hogy az immár hivatalosan is vádlotti minőségben miniszterelnökösködő Ponta helyett új politikust jelöljenek a kormányfői tisztségbe. A PSD feltétele, hogy Johannis a párt által kijelölt személyt bízza meg kormányalakítással, és miután Dragnea már bejelentette, hogy a szociáldemokraták csak akkor maradnak kormányon, ha az új kormányfő nem valamely koalíciós partner, hanem a PSD soraiból kerül ki, nehéz nem arra gondolni, hogy ez a jelölt csak ő lehet.
Ez viszont semmit sem változtatna, hiszen csak annyi történne, hogy vádlott helyett elítélt kerül a kormány élére. Ha Johannis ebbe belemenne, semmivel sem lenne több alapja az erkölcsi megújulás szükségességéről papolni, mint Pontának vagy Dragneának.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Község- és közösségépítés három pontban
„A rendszerváltás körül kiöregedett és kiüresedőben lévő település szépen újra feltöltődik: máris sokan visszajöttek és jönnek is vissza folyamatosan, mert látják, hogy meg tudnak élni, s a családi, rokoni közelség, a régi ismerősök jelenléte mindig segít átvészelni a bajt, mintha ismeretlenek közt kellene megküzdeni a nehézségekkel” – beszélgetés Fábián Tibor szentjobbi lelkésszel, újságíróval.
– Akárcsak az újságírásnak, különösképpen a felekezeti újságírásnak, a lelkészi szolgálatnak is egyik alapvető célpontja a tágabb vagy szűkebb közösség alakítása és megtartása. Ha egy községben történik mindez, akkor hatványozottan igaz – már csak a község-közösség azonos szótöve által felkínált lehetőség révén is. Mennyire tudatosan élte ezt meg Fábián Tibor a Szentjobbal való találkozásakor?
– A vidéki életet nagyon jól ismertem, hiszen Nagyvárad közelében, Fugyivásárhelyen nőttem fel egy hatgyermekes család második gyermekeként, a kissé távolabbi, már Érmelléknek számító Szentjobbal viszont a meghívásom után találkoztam először, s így azt sem mondhatom, hogy ilyen vagy olyan elvárásaim lettek volna. Az érmelléki települések zöme református, itt viszont épp fordítva van: az 1100 léleknek csak egyharmada református, 70–80 százaléka katolikus.
Egyébként zárt település, engem óvatos derűlátással hívtak és fogadtak, remélve, hogy hosszabb ideig leszek a lelkipásztoruk. Érdekes, én is nagyjából hasonló érzésekkel mentem Szentjobbra. Mivel feleségem is falusi származású, a környezet, az életmód nem okozott semmiféle gondot. Röviden úgy mondanám, hogy nem léptünk bele a gereblyébe, mint az a viccbeli leányzó, aki igyekezett gyorsan elfelejteni a gyökereit, és mivel állítólag nem ismerte fel a gereblyét, az jól arcul csapta, amikor rálépett.
– Más szóval azonnal otthon érezték magukat?
– Szerintem egy jó fél évnek kell eltelnie, hogy az ember érezni kezdje az otthon melegét, különösen, mert a parókia szolgálati lakás. Mi természetesen megtartottuk a nagyváradi tömbházlakásunkat, de ma már úgy mondjuk, hogy megyünk a blokkba. A telefonunkban is otthon címszó alatt három szám szerepel: Fugyivásárhely, Szentjobb és Nagyvárad.
– Zárt településnek mondta Szentjobbot, ugyanakkor kiderült, hogy kölcsönösen nagyon hamar elfogadták egymást. Nincs ebben egy kis ellentmondás?
– Nincs, mert a zártságot nem arra értettem, hogy elutasítana minden máshonnan jövőt, hanem a belső kohézióra.
A feleségemmel meg is lepődtünk a községnek ezen a rendkívül erős, összetartó, önszerveződő létformáján. Érződik a múlt öröksége, ragaszkodnak a hagyományokhoz, ugyanakkor jellemző a nyitás a világ felé. Jó látni ezt a pezsgő életet, habár természetesen Szentjobbon is megvannak az úgynevezett generációs hajszálrepedések: a fiatalok nagy része Váradon tanul tovább, inkább átveszik a városi szokásokat, sőt, nyugodtan végigmehetnek a városközponton, senki nem fogja azt mondani, hogy vidékiek.
A középkorúaknak többet jelentenek a hagyományok, de munkájuk révén nekik is nyitniuk kell. Az idősebbek azok, akiknek a szokások, a tradíciók leginkább számítanak. Számomra az volt a legkellemesebb csalódás, amikor megtudtam, hogy a rendszerváltás körül kiöregedett és kiüresedőben lévő település időközben szépen, újra feltöltődik: máris sokan visszajöttek és jönnek is vissza folyamatosan, mert látják, hogy meg tudnak élni, s a családi, rokoni közelség, a régi ismerősök jelenléte mindig jobban segít átvészelni a bajt, mint ha ismeretlenek közt kellene megküzdeni a nehézségekkel.
– Nagyváradon Szentjobbról legtöbbször az árvaházzal kapcsolatban lehet hallani. Van-e valamilyen kapcsolatuk az intézménnyel?
– A katolikus egyház működteti, teljes nevén Szentjobbi Szociális Központ, de mindenki inkább Caritasként emlegeti, a nagyváradi Caritasra utalva. Legnagyobb egysége az árvaház, de van idősgondozás is. Alapítása sokat lendített a községen, mindenekelőtt azzal, hogy helyben létesültek munkahelyek. A szakszemélyzet – pszichológusok, gyógypedagógusok – nem helybeliek, de különösen az asszonyok számára nagyon sokat jelent, hogy nem kell ingázniuk.
Elmondták, hogy eleinte voltak fenntartásaik, nem tudták, kik fognak a községbe kerülni, milyen hatással lesznek az itteni gyerekekre, de a jó szervezésnek és a megfelelő fegyelmezésnek köszönhetően az intézmény nagyon hamar el tudta magát fogadtatni a szentjobbiakkal és beilleszkedett a helyi közösségbe. Egyébként ökumenikus jellegű a Caritas, és nagyon örülök, hogy az egész településen az ökumenikus gondolkodás uralkodik.
– Magyarán: nincsenek felekezetközi súrlódások, melyekről sajnos időnként még manapság is lehet itt-ott hallani?
– Ha a múltban talán voltak is, most már nincsenek. Én magam is az ökumenikus gondolkodás híve vagyok, nagyon fontos a folyamatos és tudatos felekezetközi kapcsolattartás. A lakosságnak is ilyen a szellemisége, templomos emberek a szentjobbiak, akik ragaszkodnak a saját hitükhöz, de tisztelik mások hitét, és nincs igényük újító hittérítésre.
– A középkorú és idősebb emberek ragaszkodása a vallásukhoz mindig, mindenhol erősebb, mint a fiatalságé. Ma, amikor már a gyerekek is netfüggők, hogy lehet megközelíteni, illetve a hitben megtartani a fiatalságot?
– Minden lelkésznek nagy kihívás a fiatalsággal való szolgálat. A szokásos egyházi tevékenység, a hittanóra, az ifjúsági bibliaóra, a konfirmációra való előkészítés bejáratottan működik, vagyis ha a lelkésznek sikerül megragadnia a képzeletüket, szót ért a fiatalokkal, ők hozzák magukkal a barátokat, cimborákat. Vannak önkéntes segítőink, de fő szövetségeseink a szülők. Heti egy-két órában sok mindenre meg lehet tanítani a gyerekeket, sok mindent át lehet nekik adni, de ami igazán befolyásolja őket, az az otthoni légkör: ha a családban hit felé hajlást, illetve a hit hiányát látja-érzi, akkor ő is azt fogja követni. Különösen a legfiatalabb lelkésznemzedék tagjai közt vannak olyanok, akik például keresztyén könnyűzenével próbálják bevonzani a templomba a fiatalságot.
Én nem nagyon vagyok ennek a híve. Igaz, engem már nem tartanak túlságosan fiatal lelkipásztornak, de nem csupán ezért. Van egy hárompontos ifjúsági közösségépítő programom, eddig bevált, jól működik. Az első pont, hogy minden hétfőn ifjúsági szeretetszolgálatot tartunk, mondjam úgy, hogy ez diakóniai munka. Fűnyíró csoportunk van, a kertekben elvégezzük, ami szükséges, nagyon szeretik, délutáni, iskola utáni foglalkozás, remek csapatépítés. A második a Hittan F. C., ami tulajdonképpen egy focicsapat. Közel harminc tagja van, csütörtök délutánonként jövünk össze, a szabadban vannak, mozognak, együtt játszanak – valódi kilépésnek tartom ezt a szűken vett egyházi tevékenységből.
Fontos, hogy ne széledjenek szét, ne csámborogjanak el, az elveszett bárányok pedig találjanak vissza a nagy, közös akolba. A harmadik pont a honismereti foglalkozás: várad-olaszi segédlelkész koromban kerültem kapcsolatba a hajdúnánási gyülekezettel, és meghívtam őket Szentjobbra is. Szívesen jönnek, a hajdúnánási tanerők magyar történelmi előadásokat tartanak, néphagyományokról beszélnek, csapatjátékokat szervezünk – megszerették ők is, mi is ezt a folyamatos kapcsolattartást.
– Érzékeltem a mi személyes névmást, most már biztos, hogy Fábián Tibor lelkipásztor lélekben szentjobbinak tartja magát. Újabb váltás lehetősége fel sem merült?
– Inkább úgy mondanám, hogy jelenleg a helyemen vagyok, jól érzem magam Szentjobbon, de ha felbukkanna egyszer egy újabb kihívás, nem merem azt mondani, hogy gondolkodás nélkül elutasítanám. Minden bizonnyal alaposan végiggondolnám a hogyan tovább kérdését, és igyekeznék úgy dönteni, hogy azt majd később ne bánjam meg.
Fábián Tibor 1974. április 28-án született Nagyváradon. Fugyivásárhelyen nőtt fel, a nagyváradi Eminescu Főgimnáziumban érettségizett 1992-ben, Miskolcon vallástanári főiskolát végzett, majd az Ady Endre Sajtókollégiumot Nagyváradon, 2008-ban pedig a komáromi teológiát. 1999 óta dolgozott a Királyhágómelléki Egyházkerület sajtóosztályán, közel hét éven át a Harangszó, majd a kolozsvári Agnus Rádió főszerkesztője, különböző sajtóorgánumok külső munkatársa, közben párhuzamosan több helyen volt segédlelkész, 2014 őszén meghívták a Bihar megyei Szentjobb község lelkészének, azóta ott szolgál. Felesége a Debreceni Egyetemen oktatáspolitikai kutató.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Emlékezés a tizenkét mártírra
Nagyvárad- Hétfő délután a Premontrei Öregdiákok Egyesületének és a Bihar Megyei RMDSZ közös szervezésében koszorúzásra kerül sor a Szent László plébánia templom falán elhelyezett emléktáblánál.
Az emléktábla annak a tizenkét mártírnak az emlékét örökíti meg, akik 1944 őszén életüket áldozták a Körös-híd felrobbantásának megakadályozásáért.
Az egybegyűlteket Borsi Imre Lóránt, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének társadalomszervezésért felelős ügyvezető alelnöke köszöntötte.
Rövid beszédében Huszár István, Nagyvárad RMDSZ-es alpolgármestere arra hívta fel a figyelmet: a 12 polgár azért áldozta életét, hogy megvédjék azt a hidat, amelyet ma újból lerombolnak, de ezúttal jó cél érdekében. Reményét fejezte ki, hogy az újjáépítés során nemcsak ezt az átkelőt sikerül újjáépíteni, hanem átvitt értelemben sikerül új hidakat is építeni az anyaország és Várad között, melyek lehetőséget biztosítanak arra, hogy kulturális és nemzeti autonómiánkat tudjuk itt helyben megvalósítani, illetve megtartani.
Temetetlenül
Pásztai Ottó egyesületi elnök Katona Béla egykori újságíró Várad a viharban című könyvéből idézte fel a történteket. Mint elhangzott, 1944. október 12-én hajnalban robogtak keresztül Várad főútvonalán a magyar és azok a német gépesített egységek, amelyek a város külső peremén addig harcban állottak. Már csak utóvédjeik maradtak a városban, és néhány magyar népfelkelő szakasz, 45-60 évesek. Az egyik német utóvéd egység a Bémer téren és a Szent László teret összekötő Körös-hídnál helyezkedett el. Az volt a feladatuk, hogy ezt a hidat utasításuk értelmében reggel 7 órakor levegőbe röpítsék. A pár lépésre levő Szent János utcai sarki épületnél 15-20 idős magyar honvédet hagytak hátra utóvéd poszton. Ezek, amikor észrevették, hogy a németek fel akarják robbantani a hidat, aminek stratégiailag semmi értelme nem volt, hiszen a Körösnek mindkét partján özönlöttek már a város felé a szovjet csapatok, Boér Péter tartalékos hadnagy vezetésével igyekeztek megakadályozni a fölösleges rombolást. Ám kísérletükre gyászosan ráfizettek. 12 idős honvédet percek alatt ott helyben agyonlőttek. Majd reggel 7 órakor óriási detonációval felrobbant a híd. A mártír honvédek temetetlen holtteste két napig feküdt a Körös-parton, majd jóérzésű, bátor váradi polgárok földet hantoltak reájuk, s csak december hónapban exhumálták őket s helyezték el a temetőben. A sors fintora, hogy évtizedekig nem volt szabad beszélni róluk. „Az emlékezet véges. Ma már csak kevesen vagyunk a történelmi tanúságtételre. Éppen ezért a Premontrei Öregdiákok Egyesülete felvállalta a kezdeményezést, felkérve a római katolikus és a református püspökségeket, a civil szervezeteket, illetve Várad polgárait egy emléktábla állítására. 2001-ben siker koronázta kezdeményezésünket, s azóta minden év október 12-én kegyelettel adózhatunk mártírjaink emlékének, megkoszorúzva a Szent László falában elhelyezett emléktáblájukat”-fogalmazott az öregdiákok vezetője.
A rendezvényen közreműködött Meleg Vilmos színművész, végül pedig Pék Sándor esperes-plébános mondott áldást. Megjegyzendő, hogy annak idején, a híd megsemmisülését követően, még a kommunista városvezetés is pontonhidat biztosított az átkelésre, a mostani polgármester viszont nem képes arra, hogy valamilyen módon ideiglenesen megoldja az átkelést.
A névsor
A tizenkét hősi halott névsora a következő: Bereczki Sándor 47 éves kőműves mester, Béres Sándor 52 éves nyomdász mester, Boér Péter 51 éves gimnáziumi tanár, kántor, tartalékos hadnagy, Gurzó Imre 52 éves szakmunkás, Hant Elek 51 éves asztalos mester, Huszár István 48 éves szakaszvezető, Katona József 50 éves ácsmester, Krammer Ferenc 51 éves asztalos, Nagy Gyula 51 éves telekkönyvvezető, Seres János 49 éves révi földműves, őrvezető, Simonovits János 50 éves üzemlakatos, id. Sziki Gyula 43 éves jákóhodosi földműves.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Buborékok a Szigligetiben
A két felvonásban előadott vígjáték mókás buborékjai nagyot pukkantak péntek este a színházat megtöltő közönség előtt. A hétvége folyamán háromszor is bemutatott Buborékok Csiky Gergely egyik legismertebb munkája.
A Pankotán, Arad megyében született Csiky Gergely (1842) nyolcéves korától írt verseket, és bár a papi hivatást választotta, az első irodalmi és dramaturgiai sikerek után hamar bekövetkezett az elkerülhetetlen fordulat, amely életét végleg a színházművészet tartományába vezérelte. A Buborékokat 1884. április 18-án mutatták be először a Budapesti Nemzeti Színházban.
A cselekmény az Osztrák-Magyar Monarchia Magyarországában, a XIX. század utolsó évtizedeiben, a kül-és belpolitikailag egyaránt „boldog békeidőkben” játszódik, a kapitalizmus egyre fokozódó térhódításának bűvkörében. A társadalom a gazdasági fejlődés okozta átalakulások hatására változik – kedvező vagy kedvezőtlen irányba. A rafináltabb tulajdonosréteg (a főnemesség) az üzleti világban folyatja tetemes vagyonának további gyarapítását, míg a kevésbé leleményesek (a kis- és középnemesség) jelentős veszteségeket szenvednek, sőt, el is veszítik birtokaikat. Az állami és vármegyei adminisztrációs tisztségeket betöltő hivatalnoki pozíciókban tevékenykedve ez a dzsentri réteg továbbra is ragaszkodik rangjához és saját maga irányában rendkívül nagyvonalú életstílusához. Az őket majmoló, a felkapaszkodásban az utolsó helyek egyikén kullogó réteg képviselőjeként áll a történet középpontjában a Solmay család: a férj, Solmay Ignác és neje, Szidónia, valamint három leányuk és egyetlen fiuk, akik az öntudatlan önámítás varázslatában élnek.
A látszatot mindenáron fenn kell tartani, de ahhoz, hogy ennek a feleslegességét belássák, szükséges lenne némi előrelátás és józan önkritika. Az önfeledten tékozló család feje az egyetlen a családból, aki végig a realitás ösvényén lépeget, de gyengesége megakadályozza abban, hogy a sarkára álljon, ehelyett újra és újra kölcsönökért folyamodik, hogy a céltalan költekezés tovább folytatódjék – hiába tépelődik legbelül, hiába tudja, hogy egyedül neki van meg rá a kellő esze és családfőként a névleges hatalma, hogy változtasson. A kuporgatás, de legalább a mértékletesebb háztartásvezetés gondolata fel sem merülhet, hiszen a felesége külcsínt szolgáló akaratának képtelen nemet mondani. A bőség, a csillogás buborékjai egyenként pukkannak szét menthetetlenül.
Az emberi büszkeségből, vagy inkább butaságból fakadó tékozlást, a közvetlen környezetünknek és a társadalomnak való megfelelési kényszert lehet tragikusan és komikusan is ábrázolni. A Buborékok vígjáték, így a tragikumot közvetve, a komikum segítségével palástolja, és csak láthatatlan díszletként, a háttérből engedi az árnyékként lebegő bukás kísértetét felsejleni. A darab végén a kísértet az adósságokat igazoló dokumentumok előkerülő papírhalmazai formájában sújt le, de Solmayék esetében a beköszöntő csőd viszonylag olcsó áron váltja be a fenyegetést: két eljegyzéssel, egy igaz barát nem várt segítségével és egy kényszerű vidékre költözés jövőbeli képével adja a szabadulást.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Bezárt a “magyar szoba” Sepsiszentgyörgyön
A székelyudvarhelyiek közül sokan, miután (Magyarország felé dolgozó) területi tévéstúdiója lett a városnak, a csíkiak, miután ott magyar főkonzulátust nyitottak, kissé lekicsinylően mondták, hogy Szentgyörgyön “magyar szoba” nyílott, mert nekik csak annyi jutott. Tény, hogy a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális és Koordinációs központja (2006 óta) komoly intézménnyé nőtte ki magát, amely igen jelentős eseményeknek adott otthont, illetve olyan programokat is kezdeményezett az évek során, amelyek maradandó hatásúak. Ezt az intézményt négy éven át – 2011 szeptembere és 2015 augusztusa között – Lakatos Mihály vezette.
Lakatos Mihály (1964) Székelyudvarhelyen született, magyar–francia szakos tanár, író, szerkesztő, műfordító, nagyon jól tudta, hová pályázik. Túl mindezeken, “odakint” is olyan munkakörben dolgozott, amelyben nemhogy elszakadt volna szülőhelyétől, hanem még inkább idekötötte magát a határ innenső oldalán levő magyar kultúrához, hiszen korábban, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának (NKÖM) főosztályvezetőjeként tevékenykedett. Annak idején tevőlegesen is hozzájárult, hogy ez az intézmény létrejöjjön Sepsiszentgyörgyön, de túl mindezeken, folyamatosan szervezett ösztöndíj-programokat, táborokat az erdélyi és székelyföldi írók részére. Mandátuma most lejárt, s ezzel a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja (MKK) sepsiszentgyörgyi kirendeltsége, legalábbis időlegesen, bezárta ajtaját. A magyar kormány egyelőre nem hirdette meg a megüresedett posztot.
Ez az intézmény annak idején azért jött létre, akkortájt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma kezdeményezésére, hogy elsősorban a székelyföldi régióba juttasson el bizonyos kulturális programokat.
Az intézmény vezetője Romániába tizennyolc év után tért vissza, ahol, mint mondotta, a körülmények nem változtak meg annyira, hogy ne tudott volna könnyen beilleszkedni. Sűrű programja volt, általában heti egy tevékenységet szervezett, s a szűkös anyagi keret, meg az emberi korlátok ellenére is terveinek mintegy nyolcvan százalékát megvalósíthatta. Ilyen kiemelkedő program volt a „madéfalvi veszedelemmel” kapcsolatos képzőművészeti pályázat, amelyre 35 remek alkotást küldtek be, s amelyeket sikerült a helyi önkormányzat tulajdonába juttatni. Emlékezetes és fontos pillanat volt a közös román–magyar értékeket bemutató programok között a sepsiszentgyörgyi Hubbes László Hamvas Béla-fordítása, annak megjelentetése és bemutatása, és jó ötletnek tartja a Gábor Áron-pályázatot is. Fájlalja, hogy félbemaradt a magyar építészek bemutatása. Öt évre tervezett. Ha lett volna lehetőség akkor be tudna fejezni a magyarok történetéről szóló előadás-sorozatot is, amellyel csak a Horthy-korszakig sikerült eljutni, most következett volna az észak-erdélyi történet, ez kiemelten szerepelt volna mint az ittenieket különösen érdeklő fejezet, aztán a második világháború, a Rákosi-korszak, 1956, a Kádár-korszak és végül a rendszerváltás. “Így lett volna teljes a kép. – Így is örvendek – mondotta -, hogy Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen több ezren vettek részt a lezajlott előadásokon, s az is nagy elégtétel, hogy középiskolás diákoknak – rendhagyó történelem órák keretében – mutathattuk be a történelem bizonyos aspektusait, s talán felkelthettünk bennük a múlt iránti érdeklődést is.” Van egy másik projekt is, amely túllépi a mandátumot: az Erdélyi Magyar Írók Ligájával közösen szervezett, 2015. szeptember 3.és 5. között, Árkoson lezajlott zajló tábor, ahol jelen volt néhány magyarországi író, akit fordítottak román nyelvre, és román író, akinek műveit magyar nyelvre ültették át, valamint műfordítók is. Mindig jó, főleg, ha két olyan népről van szó, mint a román és a magyar, ha a művészek megismerik egymást, általában az ilyen barátságok jót tesznek a kétoldalú kapcsolatoknak. Ezt a tanácskozást követné egy kortárs magyar irodalmi antológia megjelentetése román nyelven. A Nemzeti Kulturális Alap támogatja a kezdeményezést, és a szervezés is elég jó szinten áll, feltehetőleg 2016 májusában a Bookfesten majd be lehet mutatni a két könyvet, egy verses- és egy prózakötetet, amely a kortárs magyar irodalom aktuális állapotát tükrözi.
Az intézmény jövőjéről egyelőre nem tudni semmit. Azt mondja Lakatos Mihály, hogy érkezése előtti is volt egy három hónapos időszak, amikor üres volt ez a poszt. Ő maga, lévén családos ember, aki három fiúgyermeket nevel, nem kíván a továbbiakban itt dolgozni, mert a gyermekeket megviselné az újabb környezetváltás, de minisztériumi beosztásában a jövőben is hasonló tevékenységet folytat majd, ezek után nem Sepsiszentgyörgyön, hanem ismét Budapesten.
Tegyünk hozzá még annyit, hogy reméljük, a közeljövőben is fog publikálni a Kultúrhonban, hiszen az elmúlt négy év során, több-kevesebb rendszerességgel jelen volt ebben a rovatban.
Simó Márton
Székelyhon.ro

A minőségi oktatáshoz több kell
Régi adósságát törleszti a román állam a tanügyi bérek emelésével, és nem is teljes egészében, hiszen a hétfőn jóváhagyott 15 százalékos növelés jócskán elmarad attól az 50 százaléktól, amit 2008-ban egy emberként szavazott meg a parlament, csakhogy azt a törvényt nem alkalmazták, sőt: 2009-ben kormányhatározattal érvénytelenítették. Ez a módszer nem csupán a törvényhozó és a végrehajtó hatalom felelőtlenségét, hanem a hazai jogrendszer fonákságait is mutatja, és ne higgyük, hogy most a jobb belátás vezérelte a döntéshozókat: ismét választások következnek, így újra megpróbálják megvásárolni a pedagógusok jóindulatát.
Más emelésekkel együtt ugyanis idén összesen 26,7 százalékkal nő a tanügyiek bére, egy kezdő tanáré 200 lejt ugrik (havi 1580 bruttóra), a már hosszabb ideje oktató, jól képzett kollégáké pedig 3500 lejig, és azért ez már tisztes jövedelem Romániában, ha nem is nyugati színvonal. De hát mi az? Az oktatási rendszer biztosan nem, és ezt kellene végre belátni Bukarestben is. Fontos a tanítók, tanárok megbecsülése, de a tudásalapú társadalomhoz nem csupán pénz kell, és nem csak a bérekre. Hosszú távú tervezésre, kiszámíthatóságra, hatékonyságra van szükség az iskolai munkában, és eddig sokkal többet foglalkoztak a külsőségekkel, mint a lényeggel. Huszonöt évvel a kommunizmus bukása után a gyermekek többé-kevésbé szépen felújított épületekben töltik napjaikat, és ingyen tízórait kapnak, de a tanterv vajmi keveset változott, és ha igen, akkor sem mindig javára. A kisiskolások tízkilós táskák súlyától nyögnek, a tizenöt éves kamaszok pedig napi nyolc órát ülnek a padban (heti egy tornaóra mellett, aminek súlyos egészségügyi következményei már látszanak), és otthon még négyet görnyednek a házi feladatok fölött. Minden tanévkezdéskor hiányzik valamelyik tankönyv, a végzős évfolyamok számára sokszor tanév közben változnak a vizsgafeltételek, az érettségiig jutó diákok igen nagy hányada funkcionális analfabéta, a legkiválóbbak pedig nagyon jól tudják, hogy a beléjük sulykolt tananyag mennyire elavult és hasznavehetetlen. Ezzel kellene valamit kezdeni! A hazug román történelemoktatást már nem csupán a magyarok unják, és van más rendeznivaló is. Jó lenne előbb a történelemből megismerni a korszakokat, és csak utána foglalkozni ezek irodalmával, jó lenne előbb anyanyelven megbarátkozni a nyelvtani fogalmakkal, és csak azután románul, és azzal is jobban járna tanár és diák, ha a kilencedikes informatika és a tizedikes fizika megértéséhez szükséges matematikával nem tizenegyedik és tizenkettedik osztályban foglalkoznának. A sor folytatható, de minek? Ezekkel a visszásságokkal minden család szembesül, csak épp azok nem akarják látni, akik tehetnének is valamit azért, hogy javítsanak a helyzeten...
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhelyi műemléki topográfiák eredményeiből
A város színeváltozása II.
Immár másodjára tartanak művészettörténeti konferenciát a Marosvásárhely műemléki topográfiája program munkatársai A város színeváltozása címmel. A 2015. október 17-én, szombaton 9.30 órakor a Maros Megyei Múzeum várbeli épületének nagytermében kezdődő rendezvény főként a projekt keretei között zajló munka 2015-ös eredményeit tárja a közönség elé.
A konferencia a tavalyi rendezvény által teremtett hagyományhoz híven a Magyarországon működő hasonló programok ismertetésével indul. Entz Géza művészettörténész – a marosvásárhelyi program mentora – a műemléki topográfiák magyarországi helyzetéről és esélyeiről, Farbakyné Deklava Lilla, a Magyar Tudományos Akadémia BTK Művészettörténeti Intézetének munkatársa a budapesti Lipótváros műemléki adatbázisa összeállításának kezdeti tapasztalatairól tart előadást. A marosvásárhelyi témák irányába Orbán János projektvezető (a Maros Megyei Múzeum kutatója) előadása vezet majd át, aki a topográfiaprojekt 2015-ben elért eredményeit összegzi.
A projekt munkatársai az utóbbi hónapokban a Kossuth Lajos és az Arany János utcák környékének épületeit vették számba: az épületekről részletes művészettörténeti leírás és helyszíni fotódokumentáció készült, de a legtöbb esetben sikerült a történetükre vonatkozóan is új, eddig ismeretlen adatokat fellelni, gazdagítva a város historizáló és szecessziós építészetére vonatkozó ismereteket. Ezzel kapcsolatban Oniga Erika a Kossuth Lajos utca, Bordás Beáta az Arany János utca századfordulós lakóházairól tart előadást.
Ezzel egy időben 2015-ben néhány emblematikus vásárhelyi emlék történetének monografikus kutatása is zajlott. Ladó Ágota doktorandusz az Iskola utcai zsinagóga, Karácsony István pedig a régi vármegyeháza (a mai polgármesteri hivatal) történetét és stilisztikai összefüggéseit elemzi. A város első dualizmus kori köztéri alkotásának, a ma is kultuszhelyként működő Székely vértanúk emlékművének történetét Vécsei Hunor doktorandusz, Marosvásárhely szobrainak avatott kutatója dolgozza fel. Kiss Loránd restaurátor az épített örökség szinte teljesen elfeledett, ám annál sérülékenyebb kategóriáiról, a díszítőfestésekről és stukkókról beszél.
A rendezvényt a Maros Megyei Múzeum, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ, valamint az Alapítvány a Magyar Műemléki Topográfia Támogatására (Budapest) szervezi. Támogatói a Maros Megyei Tanács, a Forster Központ (Budapest), valamint a Pro Professione Alapítvány (Budapest). A részletes program az alábbi linken érhető el: https://www.facebook.com/events/1015402938521522/
Népújság (Marosvásárhely)

Bölcs diákok országos vetélkedője
Szeretem, hogy magyar vagyok
Feladatunk az erdélyi magyarok színes múltjának, jelenének, értékteremtő hozzájárulásának széleskörű megismertetése a fiatalok körében, hiszen: ha nem járulunk hozzá szülőföldünk berendezéséhez, eltávolodhatunk tőle. Nem szabad elidegenednünk szülőföldünktől akkor sem, ha mások idegenekként tekintenek ránk benne – tolmácsolta Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnökének szavait Márton Kata, az Alapítvány munkatársa a Bölcs diákok – országos vetélkedő sajtótájékoztatóján október 13-án, kedden. A hatodik alkalommal útnak induló eseménysorozat a Szeretem, hogy magyar vagyok címet viseli.
„A teljes tanévet felölelő interaktív verseny célja a tanulók olvasási készségének fejlesztése, de elősegíti az egyes tudományok szakterületeiről származó információk közötti összefüggések felismerését is” – fogalmazta meg a Bölcs diákok feladatát Kandó Noémi programkoordinátor. Rámutatott: a verseny az interdiszciplinaritásra törekszik, de szerepének tekinti az iskolások kitartásra, csapatmunkára és összefogásra való nevelését is.
Idéntől a szervezői csapat az RMDSZ kulturális főosztályával is bővült. Márton Kata ennek kapcsán hangsúlyozta: éppen ezért a versenyfeladatsora 2015-től műemlékvédelmi, épített- és szellemi örökséghez kapcsolódó feladványokat is tartalmaz. Az Alapítvány munkatársa elmondta, a győztesek jövő nyáron ismét élménytáborban vehetnek részt, ahol az Örökségünk Őrei díjazott csapatát is vendégül látják.
„Épített örökségünknek akkor van haszna, értelme, ha üzenetet fogalmaz meg a fiatal generáció számára is. Nem hiszem, hogy örökségünkre múzeumi-, netán száraz tananyagként kellene tekinteni, ellenben: úgy kell hasznosítanunk, hogy gyermekeink érzékenysége által kortársunkká tudjon válni” – vázolta az Örökségünk Őrei program célját az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke, Hegedüs Csilla. A gyermekek teljesen új, interaktív módon, kíváncsian álltak a feladathoz, ami azt is bizonyítja: a felnövő generáció éretten tudja kezelni az értékek védelmét, odafigyel azokra, átörökíti – ezt a szemléletet szeretné meghonosítani a kulturális főosztály a bölcs diákok körében is.
Mihályfalvi Katalin, a vetélkedő ötletgazdája a sajtótájékoztatón elmondta: háromfős, 9–13. osztályos diákcsapatok jelentkezését várják. „A feladatok struktúrája hasonló az előző évekéhez: kérdéseink több tudományágat érintenek, szerves összekapcsolásuk által játékos feladatokat fogalmazunk meg” – tette hozzá, kiemelve: az első forduló október 26-tól indul.
Kádár Magor, a BBTE Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám Intézetének vezetője és Kovács Gábor, a BBTE Kémia és Vegyészmérnöki Karának kutatója kiemelték, a Bölcs diákok verseny híd szerepét tölti be az egyetem és a középiskolák között. „Ami számunkra annál is izgalmasabb: az idei téma, az erdélyiség identitásának kérdése. Kíváncsiak vagyunk, hogy bölcs diákjaink milyen erdélyi értékekre figyelnek fel, melyeket tartanak fontosnak, hogyan látják, ezek közül melyek tudnának márkaként működni” – összegzett Kádár Magor.
A 6. Bölcs diákok – országos szintű vetélkedő az RMDSZ Kulturális Főosztályának, a BBTE Magyar Biológiai és Ökológiai Intézetének, a BBTE Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám Intézetének, a BBTE Kémia és Vegyészmérnöki Karának, valamint a BBTE Történelem–Filozófia Kar, Magyar Történeti Intézetének közreműködésével jön létre. További részletek: http://www.bod.communitas.ro/
Nyugati Jelen (Arad)

Nézem a szálkát a szemedben
Nemrég, mikor egy kis csapat ismerősöm felkerekedett és elment Moldova Köztársaságba a magyarok nyomai után kutatni, arról beszélgettünk, milyen szép is lenne, ha a Dnyeszter felső folyásánál levő Unguri határában egy Magyarfalu tábla is várná a vendégeket (és nyilván jó lenne, ha a közelben levő másik négy magyar eredetű falu: Verejeni /Veresfalva/, Boroșeni /Borosfalva/, Balinți /Bálintok/, Oclanda /Oklánd/ nevét is feltüntetnék magyarul). Mikor barátaim a helyszínre érkeztek, nemhogy nem ezt találták, de az unguri-i ukránok (akik most lakják a falut) bizalmatlanul fogadták őket, hogy mit akarnak ezek több mint kétszázötven év után?
Pedig egy ilyen kis gesztus semmi egyébbe nem kerül, mint a tábla árába, és akár a település sorsát is megváltoztathatja. Először azt mutatná, hogy az illető helyen megbecsülik az alapítók emlékét. Másodszor, hogy jó szívvel várják azok nemzettársait. És ha ez adott, akkor minden elképzelhető, például az, hogy a település turistalátványosság lesz, hogy akad egy magyar cég, amelyik Moldáviába fektet be, és azt mondja, inkább ide jön, mint a szomszéd településre.
Hogy ez nem elképzelhetetlen, mutatja az egykori bukovinai székelyek egyik falujának, Józseffalvának (Vorniceni, Suceava megye) az esete. Itt egy jóérzésű román ember, Brădățan Radu azzal kezdett foglalatoskodni, hogy a korhadó magyar keresztek helyére újakat állított, a feliratot gondosan lemásolva. Nagy volt egy odavetődő unoka meglepetése, mikor meglátta, nagyapja sírján új jel áll... Azóta ugyan nem érkeztek (még) magyar befektetők a faluba, ám egyre több bukovinai székely megy Józseffalvára, és egyre jobb szívvel, az illető férfira pedig – a sok turista miatt – közössége is felnéz.
És mi, székelyek, vajon megbecsüljük-e más népek azon fiait, akik közöttünk éltek valamikor? Sajnos, nem. Falumban, Szászfaluban négy évet bírt ki a helynévtáblán a Sachsendorf felirat, akkor azt előttem ismeretlen okokból levették. Az 1968-ig önálló faluként szereplő Oroszfalu is megérdemelne egy táblát (mert ma az sincs neki), s ha már azt, akkor az átutazó oroszoknak jól esne egy felirat a nyelvükön, mint ahogy az udvarhelyszéki Oroszhegyen is. Ártani nem árt, használni pedig használhat...
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Hogyan épült a Nép Háza? (2. rész)
„Detasálás” és „koncsentra”
A szocializmus építésének sajátos módszerei közé tartozott a tartalékosok behívása mellett a kihelyezés is: előbbi a „koncsentra”, utóbbi a „detasálás” (a detaşare – kihelyezés jelentésű román szóból). Mindkettő lényege, hogy az országban zajló nagy építkezésekhez meglegyen a szükséges szakmunkaerő. Természetesen a „detasáltakat” is önként (!) ajánlották fel a gyárak, ha valamely nagy építőtelepen még így sem akadt elég munkaerő, következhetett a „koncsentra” (a megyei katonai parancsnokságok szakmánként és munkahelyenként tartották nyilván a tartalékosokat, így nem volt nehéz ácsot, kőművest, hegesztőt, lakatost stb. találni).
Elekes Józsefnek volt „szerencséje” mindkét kényszermunkarendszert kipróbálni. Előbb 1982-ben küldték el a gyártól, az IMASA-tól kihelyezéssel a rovinari-i építőtelepre, s mert a szép szóra nem hallgatott, egész egyszerűen megfenyegették: vagy megy, vagy kirúgják munkahelyéről. A felszólítást a műhelyfőnök és a gyár pártbizottságának elnöke írta alá... Még megpróbálkozott a munkások érdekvédelmi szervezeténél segítséget kérni, a „szindikát” (szakszervezet) akkori vezetője, Orbán Árpád azonban azt válaszolta, nem tehet semmit.
Ha muszáj, hát muszáj. De Elekes József nem olyan ember, aki könnyen megadja magát. Pillanatnyi ihlet lehetett, hiszen nem előre tervelte ki: mikor válaszút elé állították, azt mondta, ha már kényszerítik, elmegy Rovinari-ra, de egy feltétellel, ha megkapja a soron következő szakmai képesítési fokozatot, vagyis a hetes kategóriát. Megadták neki. És hasonlóképp megadták a következő kategóriát gyárbeli kollégáinak is, hiszen egyikőjük sem akart menni a kényszermunkára, de Elekes szólt, hogy milyen feltétellel vállalják el a kihelyezést. A gyár vezetősége nem örült a soron kívüli szakmai felminősítéseknek, de el kellett fogadnia, hiszen muszáj volt küldeni a szakmunkásokat.
Muszáj volt menni
– Hogyan került a Nép Házához?
– 1985-ben a vállalattól beküldtek a megyei katonai parancsnokságra, voltunk ott több gyárból, az IMASA-ból én egyedül, ez már nekem feltűnt. Sorba állítottak, a parancsnok olvasta a neveket, kettőnket marasztott, a többit elküldte. Ez volt reggel kilenc órakor, s egy órakor már kezünkbe kaptunk minden papírt, vonatjegyet, behívót, mindent. Akkor már semmit sem lehetett csinálni, mert közölték a minisztériummal, hogy kik vannak a névsoron, a dolog el volt döntve. Muszáj volt menni.
– Már másnap kellett indulni?
– Nem, három vagy négy nap múlva. Kellett jelentkezni a katonai egységnél, beöltöztettek katonaruhába, katonai salopétába, voltunk százharmincvalahányan, hegesztők az egész országból. S ott figyelmeztettek, hogy ügyeljünk, mit beszélünk, hogy beszélünk, mert többen eltűntek már onnan. Nem hívták fel a figyelmünket, hogy miket nem szabad beszélni, de ügyelnünk kellett.
– Tehát tűntek el közben emberek?
– Úgy állították, de nem tudom biztosan. Nagyon kellett vigyáznunk a beszéddel, mert őrizték az épületet, s voltak beépített emberek is, a mérnökről, de a darusról is azt mondták, hogy „szépfiú”. Nagyon kellett ügyelnünk, mi például 37 méter magasban dolgoztunk, de nem tudtuk, hogy mi épül alattunk vagy felettünk. Minden szintnek külön rajza volt, annyira titkos, hogy nem szabadott látni, sem kivinni az irodából.
– Ez a rettenetes titkolózás – innen nézvést – mire volt jó?
– Ezt nem tudom megmondani, nem tudom, mitől féltek. Amiről én tudok, hogy vastag ajtókkal lezártak részeket, atombiztos volt alul az épület, oda nem lehetett bemenni, mert katonák őrizték. – S fenn, az építkezésen?
– Feljebb a legtöbbet mi, koncsentrások dolgoztunk, de voltak civil csoportok is. Miután végeztünk a koncsentrával, nekem is felajánlották, hogy maradjak ott mint civil alkalmazott, mondták, hogy lakást biztosítanak, csoportot adnak, de nem vállaltam.
– Merthogy behívottként – koncsentrásként – is csoportvezető volt.
– Véletlenül annyi ember között nekem volt a legmagasabb kategóriám. Még meg is kérdezte a tiszt, mit csinált maga a vállalatnál, hogy ide küldték? Mondom, én semmit, de hogyha úgy veszi, hogy valamit csináltam, állítsa ki a menetlevelet, és én megyek haza azonnal. Nem, nem, azt mondja, mert csoportot kap. 42 ember volt a brigádban, ahova kerültem.
Ne szólj, szám?
– A tiszt kérdéséből azt a következtetést lehet levonni, hogy a behívás egyfajta büntetés volt?
– Hát én mindig ki mertem mondani a véleményemet, sokszor követeltem a fizetéseket, itthon is mondták, hogy te szóljál, mert te mersz szólni. Amikor Rovinari-ra küldtek, azt mondja egy mérnök, hogy adnak ingyen lakást, csak menjünk oda dolgozni. Mondtam, én nem megyek, ha csak pityókát eszem Szentgyörgyön, úgyis kapok munkahelyet, de ön, mivel Marosról jött, ingyen kapta a lakást, én meg kellett vegyem annak idején, önnek mindegy, mondom, hogy ott lakik vagy itt. S azzal kijöttem, s az ajtót betettem úgy... Aki ott volt, azt mondta, hát te erőst megmondtad nekik.
– Azt gondolja, hogy szókimondásának köszönheti a koncsentrát?
– Fennállhat az is, de közben megtudtam, hogy az akkori váltásmesterünknek, Szilvási Álmosnak „köszönhetem”, ő javasolt engem. S amikor jött a fiú, aki helyett elvittek, valami Ioniţa, mert végül őt is koncsentrálták, egy héttel azelőtt érkezett meg Bukarestbe, hogy én leszereltem, elmondtam neki. Azt mondja, reám ne haragudjon, Jóska bácsi, én nem vagyok hibás. Én reád nem is haragszom, mondom, de Álmosra erősen, hogy megtette ezt a lépést.
– Koncsentra alatt fizetést kaptak?
– Igen, postán küldték haza, a családnak. Megőriztem a szelvényeket, jól látszik a pecséten, hogy a feladó a Ministerul Apărării (honvédelmi minisztérium), és a katonai egység számát is feltüntették. Normára dolgoztunk, de a civilek nyerhettek rajtunk, mert koncsentrásként nem kaptunk annyi fizetést, mint ők. Mi hegesztettünk ennyi folyóméter vasat, az elszámolásnál kiderült, az nagyon sok, a katonaságnak úgyse fizetnek ki annyit, s akkor levágtak. A civil csoportok dolgoztak két hetet, hármat, s utána eltűntek. Idevalósi ácsok, lakatosok, mindenfélék, magyar emberek is voltak közöttük, tőlük tudom, hogy a fizetés közt különbség volt. Akkoriban elég szép pénz volt a 3000 lej, de volt, amikor itthon, az IMASA-ban még tízezer lejt is keresett az ember.
Élet a magasban
– Hova voltak elszállásolva?
– Blokkokba, egy apartamentben (lakrészben) hatan laktunk. Minden reggel, miután a kantinban végeztünk a reggelivel, jöttek a bányászkocsik, azokkal vittek a santierre (építőtelepre).
– Milyen volt az élet Bukarestben?
– Egy nagy ebédlőben ettünk a szállás mellett, de ott még a víz se volt jó abban a nagy melegben. Mindent meg lehetett venni, mert pénz volt, de reggeltől estig dolgoztunk, szombaton is. Váltásban, egy hétig reggel héttől este hétig, egy hétig este héttől reggel hétig. Éjszaka ki volt világítva nagy reflektorokkal. A 37 méter magasba úgy mentünk fel, hogy a liftházban beültünk egy csóré ládába, s egy kicsi púpos liftkezelő vitt fel. Fenn a gerendák és oszlopok között pallón kellett átjárni, elég veszélyes volt. A hegesztőket kikötötték az oszlopokhoz vagy gerendákhoz. Baleset is volt. Ahogy engedték be a hálót a két gerenda közé, belement egy munkás combjába. Lehozták, feltették egy 22 tonnás kocsira, s vitték a kórházba, szegény úgy ordított, hogy borzasztó. Egy másik alkalommal pont a szobatársam, Marcu, ahogy hegesztett ott kikötözve, nem vette észre, hogy hátul a csenturája hozzáért a forró vashoz, s mintha elvágták volna pengével, úgy átégette. Megingott, de szerencsére elkapta az oszlopot. Este mondta csak el, ej, mondom, jó, hogy nem történt valami.
Szépfiúk – Hat hónap alatt azért haladtak fölfelé, vagy csak egy szinten dolgoztak?
– Mi csak azt a szintet csináltuk, de az hatalmas területen feküdt. Alább már készítették a díszleteket, akik azzal foglalkoztak.
– A hegesztők csoportokra osztva több helyszínen is dolgoztak.
– Igen, de mindenki óvakodott mindentől. Örvendtünk, ha például szombaton nem kellett dolgozzunk, de volt, hogy vasárnap délelőtt is be kellett menni, utána elmentünk az üzletbe, valamit vettünk, valamit megittunk, s azzal mentünk is pihenni. Nem nagyon mertünk beszélgetni, pláne, ha azt se tudtuk, ki az illető. A szobatársakkal se hozódott elő soha a palota.
– Féltek a besúgóktól?
– Hát ott minden titkos volt. Az irodában tartották a rajzokat, s lenn volt az előkészítő műhely. Gondoltam, én nem sétálok annyit, hát leviszem a rajzot, onnan nézem az adatokat. Meglátott a mérnök, őrnagyi rangban volt, s azt kérdi (tisztán kimondva a nevem): Elekes, hova viszed a rajzot? Mondom, le, hogy ne sétáljak annyit. Nem, nem, a rajzot visszaviszed azonnal, leteszed, s ha kell, tízszer jössz be, kiveszed az adatokat, de tudod, hogy a rajzot nem szabad elvinni. Fontos ember kellett hogy legyen, mert csak úgy öntötték a betont, ha ő engedélyezte. Amikor azt mondta, na, ma többet nem öntünk, akkor vége volt.
– Az építkezésen az anyagellátás folyamatos volt?
– Kocsiszámra hordták a betont, a márványdíszeket, mindent, csupa jó minőségű anyagot. Vonatokon szállították az országból, de úgy intézték a vasúton, hogy szabadon menjenek, még a rapid (gyorsvonat) is meg kellett hogy álljon. Innen, Bükszádról is vittek követ, de a betonba csak egyforma méretű kavics került. A szegek is fényesebbek voltak. A betonban a háló 20–22-es vasbetonból, nem olyan, mint a blokkokban. Hatalmas munkálat, aki nem volt ott, nem tudja. Olyan is volt, hogy a felépített nagy templomot elhúzatták, mert pont rá kellett volna építkezni. Hidraulikusan felemelték, hengereket építettek alá, naponta pár centit mozdították arrébb.
– Járt az épületben azután még valaha?
– Elmentünk mellette egyszer, amikor voltunk a bolgároknál kosárlabdameccsen, hazafelé jövet a sofőr eltévesztette az utat, pont előtte jöttünk el. Ki volt világítva.
...akkor se maradok
– Ceauşescu látogatta az építőtelepet?
– Sokszor jöttek a minisztériumból s a volt államelnök, megálltak fenn a dombon, utasításokat adtak, olyankor leállt az egész munka az épületben. Járkáltak közöttünk, figyeltek, mert féltették Ceauşescut. Ő kinn megállt a tetőn a mérnökökkel, onnan adta az utasításokat.
– Akkor Elekes Józsefet nem érte az a szerencse, hogy személyesen találkozzon vele?
– Nem, nem is volt szükségem rá, nem búsulom, hogy kimaradt.
– Bánja, hogy az a hat hónap élete része kellett hogy legyen?
– Azt nem tudom kitörölni, nem egyébért, csak hogy a feleségem mennyit kínlódott a két kicsi gyermekkel. Szerencsére megértők voltak a kolléganői, két idősebb asszony, ők csinálták szerre a délutáni váltást. A feleségem reggel hatkor kellett nyisson a kicsi kenyérüzletben a Csíki utca sarkán, ötkor már a gyermekeket felköltötte, tette be egyiket az óvodába, másikat a bölcsődébe, s azzal szaladt le az új negyedből. Megismertem sok embert, mindent így nem bántam, de az, hogy hat hónapig a két kicsi gyermeket az asszony kellett hogy egyedül rendezze, s én mint szabad ember ott kellett üljek, azt nem tudom elfelejteni.
– Végül, amikor szeptemberben „leszerelték”, ismételten titoktartásra kötelezték?
– Nem, csak a legelején. Volt ott egy civil mérnök Suceaváról, mert őket is detasálták, több évre is, az kérdezte a végén, nem maradnék-e ott civil alkalmazottként, csoportot adnának, minden. Mondom, ha ezt a nagy palotát reám íratja, akkor se maradok, mert a levegő se jó itt, s a víz se. Elkacagta magát, azt mondta, igazad van, mert én sem maradnék itt, akármit reám írathatnak, alig várom, hogy megszabaduljak.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kovách Géza kolozsvári néprajzi téma- és útkeresése
Kovách Géza aradi jó barátai, tanítványai előtt közismert, hogy a nemzedékek sorát szárnyra bocsátó, nagy formátumú pedagógusegyéniség kiterjedt helytörténeti és gazdaságtörténeti kutatásokat folytatott. Az talán kevésbé tudott, hogy ugyanilyen élénken érdeklődött a néprajz világa iránt is. Az életút ismeretében ez nem véletlen. Kovách Géza ugyanis 1948-ban Kolozsvárott a Bolyai Egyetem történelem–néprajz–földrajz szakán végzett. Sokáig úgy tűnt, a választott tudományterületek közül életre szólóan a néprajz mellett kötelezi el magát. Ezt igazolta az is, hogy tanulmányai befejezését követően egy évig a Gunda Béla vezette Néprajzi Intézetben gyakornokoskodott.
Gunda Béla viszonylag rövid ideig, 1943–1948 között volt a kolozsvári egyetem nyilvános rendkívüli tanára, állását pályázati úton nyerte el. A professzor tanári munkáját nagy aktivitás jellemezte. Kurzusai igen népszerűek voltak, előadásait a bölcsészek mellett jogász, közgazdász, geográfus hallgatók, sőt református és ortodox teológusok, román diákok is látogatták. Antal Árpád irodalomtörténész visszaemlékezése szerint az 1940-es években a kolozsvári egyetemen „a legtermékenyebb műhelyteremtő tanár kétségkívül a néprajzos Gunda Béla. Szakos és nem szakos diákjait egyaránt serkenti, munkaközösséget szervez (diákokból és tanárokból) Györgyfalva monográfiájának elkészítésére, s vasárnaponként munkatársaival gyalogosan is megteszi a nem csekély utat oda-vissza.” Maga Gunda Béla is szerényen így jellemezte ezt az időszakot egyik kései, 1989-ben megjelent emlékező írásában: „A kolozsvári évek alatt az egyetemi hallgatók körében a néprajzi érdeklődést sikerült ébren tartani, gyűjtőmunkára ösztönözni őket. Felejthetetlenek azok a tanulmányutak, amelyeket az erdélyi Érchegységben, a Gyalui- és Radnai-havasokba, a Retyezátba tettünk.” A tanulmányutak állandó tagjai közé 14 név szerint felsorolt hallgatóját, köztük Kovách Gézát, számlálta. „Mindannyian ma is tevékeny részt vállalnak Erdély kulturális, tudományos életében. Egyik legemlékezetesebb utunk – folytatta a professzor – a Gyógy-patak völgyébe vezetett, ahol a Remete körüli román havasi települések, a cătunok és a nemzetiségi szervezet kapcsolatát tanulmányoztuk. Többször meghajtottuk a fejünket Magyarigenben Bod Péter sírja előtt. Nemcsak a pásztorok, parasztok, hanem az egyik román kolostor szerzeteseinek vendégszeretetét is élveztük. A cătunokban szinte úgy éreztem, hogy a fa- és kőkorszakban járok.”
Gunda Béla a terepmunka mellett sokat publikált. Cikkeinek tematikájában központi helyet kaptak az erdélyi tárgykörök, a magyar–román összehasonlító néprajzi tanulmányok, az etnikumok együttélését, a néphagyományok és nyelvek kölcsönhatását leíró, elemző publikációk. Már ekkor megmutatkozott nagy ívű áttekintésre, lényeglátó összefoglalásra alkalmas szakmai felkészültsége, szintézisalkotó képessége.
Gunda nemcsak kiváló, elhivatott kutató, jó tollú tudós volt, emellett magával ragadó pedagógusegyéniségnek is tartották. Szilágyi Miklós emlékeiben szigorú és megfellebbezhetetlen tekintélyként, karizmatikus személyiségként élt. Alakját feltétlen tisztelet övezte diákjai körében, tudományos kérdésekben egyenrangú félként kezelte hallgatóit, korán kutatói elhivatottságot keltett bennük, gondolatébresztő beszélgetéseket folytatott velük.
Gunda kisugárzó hatása alól Kovách Géza sem vonhatta ki magát. Már 1947-ben egy néprajzi szemináriumon megbízást kapott tőle – a gyermekkorában meghatározó szerepet játszó helyszín – Zilah mészárosai szokás- és szókincsanyagának összegyűjtésére. Körüljárta a szilágysági táplálkozás kérdéskörét is, vizsgálta a téma földrajzi, gazdasági-társadalmi hátterét, a kásaszerű ételek fogyasztása és a szegénység közötti kapcsolatot, az olaj étrendbe kerülésétől eljutott az olajütők tipizálásához, munkarendjéhez. Egy évvel később, 1948-ban a fazekasság és a piac kapcsolatát középpontba állító kutatásairól tájékoztatta professzorát. Figyelemre méltó megállapításokat tett a mázas és mázatlan edények társadalmi osztályokhoz kapcsolhatóságáról. Mindemellett foglalkoztatta a lábbeliformák kérdése és a lábbeliviselet. 1949-ben újból néprajzi kutatómunka várt rá, Gunda egykori gyakornoka, Faragó József fiatal etnográfus felkérésére néhány kalotaszegi településen (Sztána, Kis- és Nagypetri, Farnas) a Gunda-féle kérdőíves módszerrel gyűjtött, továbbá Bácsott és Szucságon feltérképezte a kalotaszegi népviselet elterjedtségét.
Kovách Géza eredményeit, kutatási tapasztalatait professzora – kényszerű 1948 őszi távozása folytán – már csak Debrecenből értékelhette. A kettejük között közvetlenül az elutazás után létrejött intenzív levélkapcsolat minden lényeges kérdést érintett. A legfontosabb, életbevágó és életre szóló döntésnek a tanítvány sorsának rendezése számított. Tanár és tanítvány közös célja Kovách Géza egyetemi vagy kutatóintézeti álláshoz juttatása volt, Gunda szerint – kizárólag végső esetben – történettudományi vonalon. 1949 áprilisában arra intette, hogy egykori diákját, „ne engedje magát átszippantani a történelemhez. Nézetem szerint a kelet-európai népi együttélés problémái, a találkozások, kölcsönhatások sokkal inkább megnyilatkoznak azon a területen, amelyet a néprajzi tudomány kutat, mint azon, amelyet a történelem vél magáénak. Napról napra jobban látom, hogy a történelem nem képes a mélybe látni, az izgalmas részleteket nem is képes felfogni. Gondoljon csak a fazekasságra, mint történeti jelenségre is. A történelem számára néhány cserépedény az egész, amit az oklevelek így-úgy számon tartanak. Számunkra: élet, mozgás, munkamód, művészkedés, keserves kenyér, költészet stb. Ez lebegjen a szeme előtt akkor is, amikor ide vonatkozó céh- és más dolgozatait csinálja.”
Az „átszippantás” végül – sajnos csak átmenetileg – mégiscsak megesett. Kovách Géza 1948–1951 között a kolozsvári egyetem középkori történelmi tanszékén Jakó Zsigmond asszisztenseként dolgozhatott, de biztatóan induló tudományos karrierje Aradra helyezésével megfeneklett.
A Gunda-tanítványok közül jó néhányan – mint Faragó József, Kós Károly, Nagy Olga – a néprajzkutatás élvonalába kerültek, az 1970-es évekre az erdélyi magyar néprajz klasszikusaivá váltak, munkásságuk, könyveik visszahatottak magára a Mesterre is. Az egyetemi oktató élénk levelezésben állt egykori tanítványaival, csak a Kovách Géza-hagyatékban majdnem félszáz 1947–1991 között általa írt levél, üdvözlő- és levelezőlap maradt fenn. Gunda 1973-ban egy, a pásztorkodásról szóló szimpózium előadójául kérte fel tanítványát, aki két téma kidolgozására vállalkozott. Elsőként a mangalica sertéstenyésztés Körös-közi meghonosodását, és elterjedését ajánlotta, de emellett érdeklődést mutatott az 1848 előtt az aradi síkságon folyó korszerű juhtenyésztés iránt is. De témavázlatai között ugyancsak ott van a vertfalú alföldi ház. Gunda Béla 1978-ban az 1945 utáni erdélyi néprajzi kutatásokról írt nagyobb lélegzetű tanulmányt. Ehhez háttéranyagként tanítványai néprajzi vonatkozású bibliográfiájára is számot tartott. A Kovách Gézától kapott összeállításban kilenc tudományos publikáció és nyolc népszerűsítő cikk szerepelt a céhek, mértékegységek és a határhasználat témaköréből.
A néprajz iránti vonzalom Kovách Géza egész életművén belül határozottan jelen maradt – tudományos és népszerűsítő szinten egyaránt. Első nyomtatásban megjelent cikke, egy 1948-ban az Etnographiában közölt recenzió is ebben a témakörben született, első önálló, a szilágysági népi űrmértékekről szóló tanulmányát egy évvel később ugyancsak ez a folyóirat hozta. Kovách Géza a következő évtizedekben elsősorban népszerűsítő, ismeretterjesztő cikkek sorát szentelte ennek a témakörnek. Írásait, tárcáit főként a Művelődésben, a Vörös Lobogóban, Szabad Szóban, az Utunkban, a Falvak dolgozó népében olvashatták az érdeklődők. Foglalkozott Kálmány Lajos munkásságával, fennmaradt levelezésével, de a betyárvilág, a hozzájuk kapcsolható balladák, Rózsa Sándor alakja is vissza-visszatérő motívum maradt. A híres betyárvezérről 1985-ben még egy kétórás színes műsort is összeállított a temesvári színházban. Jó érzékkel nyúlt a népköltészethez, szellemi néprajzhoz, érdekfeszítően írt a ponyvairodalom körébe tartozó aradi kalendáriumokról, a magyar nótáról vagy a Borossebes környéki halottvirrasztáshoz kapcsolódó drámai és művészi játékokról, népszokásokról és karácsonyi kántálásról, a repszegi dobos kolindálásról. Legotthonosabban a tárgyi néprajz világában mozgott: aVörös Lobogóban 1981-ben futó cikksorozata egyes darabjai a pásztorkodás, teherhordás, szállítás, népviselet, parasztmesterségek, vásárok világát elevenítették meg. Kovách Géza céhtörténeti kutatásainak bravúros hozadéka, hogy néprajzi adalékaival, adatközléseivel finom egyensúlyt tudott teremteni a két tudományterület között.
Folyton hangsúlyozta, nem kell keseregni a régi hagyományok eltűnésén, a központi fűtés helyett nem kell visszasírni a búbos kemencét, oda kell figyelni az életformaváltás nyomán születő új hagyományokra. Ennek jegyében például ismertetést közölt az 1960-as évek végén a nyárvégi búcsúról és a hozzá kapcsolódó vásárról és esti bálról.
Szívesen recenzálta, szemlézte a gazdag, akár Magyarországon, akár Romániában kiadott néprajzi könyvtermést, a Korunk az 1950-es években két ide vágó kritikáját is közölte.
Kovách Géza az 1990-es években nyúlt vissza az 1946–1950 között részben általa, részben a zilahi református kollégium diákjai által összegyűjtött – s a hagyatékban hiánytalanul fennmaradt – karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó, döntően magyar református és román görög katolikus szilágysági népszokásokhoz. A Szövétnekben 1998-ban közölt írásában 30 tövisháti, Kraszna-, illetve Berettyó-menti falu tradíciójával (a karácsonyi kántálástól és báloktól, a gyermekrigmusokon, újévi, István- és János-napi köszöntőkön át a betlehemezésig) ismertetett meg. Az anyag hű lenyomata a háború utáni évek megpróbáltatásainak: a gyűjtésből kiérződik a hadifoglyok visszavárása, az ősi valláshoz, anyanyelvhez való ragaszkodás, a szülőfalu szeretete. Kovách Géza több megye Mária Terézia-kori úrbérrendezését adatoló tanulmányában szintén átüt a néprajzi megközelítés. Részletesen ismertette írásaiban a hármas vetésforgót, a belső telkek nagyságának, rendszerének XX. századig kiható hagyományait. „Nemhiába, a Gunda-féle szemináriumok nemcsak rám, hanem sok velem egykorú itteni kutatóra hatottak – summázta témaválasztásairól 1982-ben Kovách Géza –, még ha más irányba is tereltek az adottságok és körülmények.” Ő azonban dacolt az adottságokkal és körülményekkel, s aktív tanárként is, főleg pedig nyugdíjas pedagógusként, faggatta a múltat, kitartóan gyűjtötte, rendszerezte és publikálta a forrásokat, tudományos és népszerűsítő szinten egyaránt. A pályája kezdetét, az indulását egyengető professzora, Gunda Béla gyakran mondogatta: „Debrecenben lakom – Európában élek! Ezzel azt szeretném mondani, hogy a Hortobágy széléről is be lehet kapcsolódni a teremtő, a szellemet frissítő gondolatok körébe” Ugyanez maradéktalanul áll Aradon alkotó tanítványára. Kovách Géza kutatási eredményei eljutottak Bukarestbe, Szegedre, Budapestre vagy éppen Milánóba, munkáira magyar, román, német publikációk sorában hivatkoznak. Legyünk büszkék rá!
Héjja Julianna Erika
Nyugati Jelen (Arad)